Buják
Bujáki vár maradványai
Buják címere Közigazgatás Ország Régió
Magyarország Észak-Magyarország
Megye Kistérség Rang Irányítószám Körzethívószám
Nógrád Pásztói község 3047 32 Népesség
Teljes népesség Népsűrűség
2242 fő (2008. január 1.) 42,26 fő/km² Földrajzi adatok
Terület
53,04 km²
Buják község Nógrád megyében a Cserhát hegység kelet, dél-keleti lejtőjén terül el. Lakói nagyrészt mezőgazdaságban dolgoznak. Középkorból származó vára és szép népviselete miatt turisztikai szempontból ma is látogatott község.
Fekvése Pásztótól 30 km-re található zsáktelepülés. Bokorra csak egy erdei aszfaltozott úton lehet átmenni.
Története Buják és környéke már a bronzkorban is lakott volt. Ezt bizonyítják az Ecseg felé vivő út melletti hegyen az úgynevezett Tarisznya-parton végzett ásatások (késő bronzkori leletek). A népvándorlás során nagyon sok náció megfordult ezen a vidéken. „Maga a szó: Buják, lehet szláv szó is és bikát jelent magyarul, de Bijan chald szó növényi bujaságot jelent. A buja erdőben el is bújhatott mind a vár, mind a falu. Ezen feltevést igyekszik alátámasztani az a körülmény, hogy a várat a falu felől még ma sem lehet látni, csak ha egészen közel megyünk hozzá. E sok nézet közül talán még ez a legigazibb”. Az etimológusok Buják község nevét szláv eredetű személynévből eredeztetik. A magyarok a Cserhát vidékére csak 900-ban jutottak el. Szent István uralkodása alatt alakult meg a keresztény Magyarország, amelyet az utána következő uralkodó még inkább növelte és erősítette. Az ország fejlődését a tatárjárás állított meg. Buják Délkeleti részén a Bágyon felé vezető út mellett van egy völgy, a Tatárvölgy. ez a név vagy tatárjárás kori, vagy törökkori. A tatárjárás után IV. Béla elrendelte a várak építését és megerősítését, de ebben a jegyzékben Bujákról még nincs szó. 1301-ben kihalt az Árpádház, új fejezet kezdődött Magyarország és Buják Történetében. Buják vára 1303-tól a XVIII. sz. elejéig meghatározta a falu sorsát. A Buják-patak partján az Őr-hegy (340 m) melletti völgyben létesült településről már a XIV. század első feléből származó dokumentumok is említést tesznek. 1386. február 21-én keltezett az oklevél, amellyel Mária királyné Bujákot, a tartozékaival együtt, Garai Miklós nádornak adományozta. 1391 és 1499 között a bujáki uradalomhoz tartozott Hényel-puszta, amely önálló helységként szerepel egy ideig. Valószínűleg a későbbi török megszállás alatt pusztult el, 1598-ban ugyanis már nem szerepel az adóösszeírásokban. 1424. május 20-án kelt adománylevelével Zsigmond a feleségének, Borbála királynénak adományozta az erősséget és a környező birtokokat. Buják neve ebben az időszakban „castrum Buyak” alakban szerepelt az okiratokban. Egy 1438. június 9-én kelt adománylevéllel Albert király Bujákot „castrum Bwyak-ot” - Szirák, Héhalom és több más településsel együtt - Istvánnak, Báthory János fiának, az akkori országbírónak adományozta. A mohácsi csatavesztés után 1528-ban Szapolyai János király a Báthoryak hűtlensége miatt Werbőczy Istvánnak adta, de 1551-ben már ismét Báthory, ezúttal András a birtokosa az erősségnek, a területnek. Az 1562-1563. évi török adólajstromok szerint a településen 38 adóköteles ház volt, amelyek lakói ekkor Szefernek a hatvani szandzsák helyettes emírjének kellett hogy adózzanak. 1579-ben az összeírók, még mindig 38 adóköteles házat vezettek fel a nyilvántartásokba. Az 1633-34. évi számadáskönyvekben a váci nahije községei között szerepel, igaz már csak 7 adóköteles házzal. 1715-ben 23, 1720-ban 24 magyar háztartást vettek számba a
helységben. 1745-ben Mária Terézia királynő Eszterházy Pál Antalnak adományozta és a herceg Eszterházyak birtokolják Bujákot, egészen 1848-ig. 1873-ban kolera pusztít a községben. A XIX. század közepétől Hatvani Deutsch Bernát a birtokos, akitől 1884-ben gróf Károlyi Gyula vette meg a földjét. A századforduló idején gróf Károlyi Erzsébet, gróf Pappenheim Siegfriedné volt a település legnagyobb birtokosa. Ebben az időben Nádasd- és Szamkó puszták, az Aranykút-major és Galambos-telep tartoznak még a községhez. A grófnő vár alatt 30 szobás vadászlakot építtetett, és ő készíttette a 446 méter magas Fekete-hegy (Sasbérc) csúcsára azt a négyemeletes, négyszög alaprajzú kilátótornyot is, amely amellett, hogy onnan csodálatos panorámában gyönyörködhetett az oda meghívott. Vadásztanyául is szolgált. A kilátót a grófnő és férje lezárva tartotta, védelmül a rongálók ellen. Ma már csak romjai látszanak. A faluban egykor selyemhernyó tenyésztéssel is foglalkoztak. „Itten van a vármegye részéről a selyembogarak tenyésztése.” - írja Mocsáry Antal, 1826-ban kiadott négykötetes Nógrád vármegyéről szóló helytörténeti munkájában. Mocsáry megemlékezik a múlt században itt termesztett szőlőből készített jó borról is. A lakosságnak a századforduló után már fogyasztási és értékesítő szövetkezete volt. 1907. december 8-án alakították meg a bujáki „Katholikus Olvasókör-t”. Buják 1757-ben épült barokk római katolikus temploma homlokzat elé kilépő órapárkányos tornyú, homlokzatán a Károlyi- és a Pappenheim-cimerrel. A településen található Kálvária-hegy - lépcsős, kőkerítéses, 1810 körül épült. - Buják határának másik nevezetessége az Égidus-forrás, amelyet az erdő alján, a Selyemrét szélén találhatunk meg. Kedvelt, turistákat vonzó táborozóhely volt az üdítő vizet adó forrás, amelyet 1943-ban nyilvánítottak védetté. A bujáki forrás fölé az 1940-es években kőboltozatot emeltek. A Selyemréten jelenleg faszénégetés folyik. Buják község határában, a Rákos-patak hídján áthaladva juthatunk el a település két védetté nyilvánított büszkeségéhez és nevezetességéhez, amely már a „legújabb” kor flórájának nagyszerűségéről és szépségéről tanúskodok. A keselyréti csemetekert előtti tölgyes szegélyén áll két óriás tölgy. Az erdős környezetben felnövekedett - körülbelül 380 éves fáktól távolabb, a csemetekert területén találhatjuk a harmadik „matuzsálemet”. A falu fejlődése és élete a két világháború között és után semmiben sem különbözött a megye többi, hasonló földrajzi fekvésű és adottságú településétől. 1968-tól, amikor a honvédség felépítette üdülőjét, a falu talán még zártabb lett. Ezt a zártság a rendszerváltozással változott meg. Az akkor még minisztériumi üdülőt felváltotta egy, ma már mindenki számára látogatható nagyon szép „üdülőcentrum”.
Buják várának története Buják várának romjai egy 310 méter magas hegyen találhatóak a falutól északra, erdős hegyektől körülvéve. A vár magját képező öregtorony valamikor a tatárjárás után épülhetett, de első okleveles említésére csak a 14. század elején került sor. 1317-ben Csák Máté parancsára Ibur fia István ostromolta sikertelenül. 1386-ban a Garaiak birtokába kerül, akiknek kihalásával visszaszállt az uralkodóra. 1424-ben Luxemburgi Zsigmond a szandai várral együtt feleségének adományozta. Albert király 1439-ben elkobozta Borbálától a várat, és Báthori István országbírónak adta. Az 1440-es években a husziták sikertelenül ostromolták. A Báthoriak építették ki a 16. század közepére (a török veszély növekedése miatt) a külső
falgyűrűt és az északi nagy körbástyát, és maradtak urai egészen 1552-ig, amikor a törökök könnyedén elfoglalták az őrség egy részének éjszakai elmenekülése miatt. 1593-ban Báthory István országbíró vezetésével sikerült visszafoglalniuk a magyaroknak. A Báthori család kihaltával a Várday család és Bosnyák Tamás füleki kapitány birtokába jutott. 1663-ban a törökök újra elfoglalták és 50 főnyi őrséget helyeztek el a várban. Néhány hónap múlva Balassa Imre gyarmati kapitány vezetésével magyar csapatok foglalták vissza a várat, azzal a feltétellel, hogy a török őrséget hagyják szabadon elvonulni. A magyarok a megállapodás ellenére Csécse mellett megtámadták a kivonulókat és legnagyobb részüket megölték. Emiatt még abban az évben Martuzán aga, hatvani parancsnok ostrom alá vette a várat, amelyet Berczely János várkapitány feladott, a szabad elvonulás feltételével. Most a törökök támadták meg az elvonulókat és mészárolták le legtöbbjüket. Ekkor még kijavították a várat a törökök, de néhány év múlva, valószínűleg 1666-ban felrobbantották. Többé nem volt katonai szerepe, azóta pusztuló rom.
Nevezetességei • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
Népviselet Bujáki keresztek Tölgyfák Egidius-forrás Glatz Oszkár HM üdülő Kálvária Kápolna Ökológiai tanösvény Kőszénbánya Sasbérc Szőttesek Buják temploma Várrom Tájház Népviselet Szent Anna kápolna Homokkőbarlang Alpesi stílusú kastély – olcsó, de remek szálláshely, gyönyörű környezetben
A község népviselete a palóc néphagyomány terület egyik legismertebb és legszebb viselete. Napjainkig élő, ma is hordott viseletről van szó. Az ország területén ismert viseletekkel ellentétben itt most is újat varrnak, nem csak ünnepi alkalmakra veszik fel a nagymamák a ládákban, kasznyikban molyosodó ruhadarabjaikat. A viselet megmaradásának okait kutatva talán döntő, hogy Buják zárt település. A környéket elkerülte az iparosítás és a gyáripar. A falu lakossága megmaradt a mezőgazdaságban, megtartva és megőrizve a falu erkölcsi tisztaságát és népviseletét. Jól látta Glatz Oszkár: „ahová bemegy a vonat, onnan elmegy a népviselet”. Hogy a mai viselet mikor alakult ki, nem tudjuk pontosan. A gyáripar fejlődése, a színes kelmék olcsó előállítása tette lehetővé, hogy a régi festett vászon és „félpamukos” anyagból álló felsőruhát felváltsák a gyapjú, a karton, a kasmir (Bujákon kázsmér) anyagú gyári termékek. A nógrádi palóc községek népviselete egyedi, más
községekkel össze nem téveszthető jegyeket tartalmaznak, akikről a környéken lakó, vagy a viseletekben jártas már messziről megmondja, hogy az előtte álló menyecske mely község lakója. A bujáki viselet a palóc népviseletek sajátosságának megfelelően a kerekded formák hangsúlyozását tartotta elsődlegesnek, és ehhez alakította ki ruhadarabjait, melyek külön– külön is ízlésesek és szépek, de felöltöztetve egy templomba menő nagylányon olyan összhangban áll a szoknyák és felső ruhadarabok színe és aránya, hogy az öregebbek azt mondják „ebben az irigység sem talál hibát”. „A bujákiak alakították legrövidebbre és legtöbb alsószoknyával legkevesebbre szoknyájukat. A templomba készülő leányán az anya igazította egymáshoz az alsószoknyák apró rakását. Utána ő indította meg a szoknyák ringását, hogy lánya szépen menjen az utcán. Vállukat a vállkendő sűrű, magasra felálló, keményített csipkefodra szélesítette, nyakukat, mellüket szinte beborította az üveggyöngyök sora”. csomagolás”. Most nézzük, hogyan készül el e „pompás–színes Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság c. könyvében végigkövethetjük ezt a szertartást. A modell nem is akárki, hanem Glatz műveinek egyik legkedvesebb alanya: Mihá Margit. „Sok családban már a csecsemőkoruk óta festem a lányokat, fiúkat. Tessék nézni ezt a képet, ez a Mihá Margit, tudja Isten, hogy hányszor festettem. Már kétéves korában kezdte a modellülést, ...”. A másik legtöbbet lefestett modellje: szép Böske, akinek a „szép” nevet ő adta. „Margit tizenhét éves. Úgy fog kezet, mint azok a parasztlányok, akik járnak Pestre szerepelni, lámpaláz és különösebb szégyenkezés nélkül. Megszokta, hogy megnézik a ruháját, egymás fölé lapuló szoknyáit. Margit már szerepel, másodszor vált ruhát. Először a hegyi kápolna processziójára öltözködött, abba a ruhába, melyet, mint menyasszony fog viselni egykor”. „Tiszta fehérbe öltözött és a fehéret csak néhány szalag lilája, pirosa és zöldje színezte”. Az első harangozás idején kezdődik. Ez a jel. A lányok ilyenkor már készen állnak, hajuk elől simára kefélt, fejük formájához simuló, hátrább szétborzolt és aztán copfba font. Megállnak a szoba közepén, a nőknek abban a vigyázzállásában, amely a ruhák, felpróbálását előzte meg. Aztán elkezdődik a szertartás. Mert e szertartásra öltözködőknek öltözködése maga is szertartás. A ládában hevernek a színes holmik, az asztalon a kis dobozban a szalagok és mellettük „pléhskatulyában” a színes fejű gombostűk serege. A lány szinte mellékes, passzív szerepet játszik az egészben. Ő a ruhák tartója, a pompa váza, az ünnepi öltözet „próbababája”. Miután lánya már felvette a hímzett nadrágot, a félinget, a harisnyát és a cipőt vagy csizmát, ráadja a két gyolcsalsót, aztán a két vasalt szoknyát. Az asszony két kezét a szoknya felső nyílásába dugja, így kifeszíti és ráereszti a lányára. A feltartott kissé ívesen befelé forduló karokkal csúszik bele az ezerarcúra vasalt és pandélosra keményített szoknyába. Később az igazítás ideje jön, a ráncok elrendezése, és minden ránc és minden vonal a maga helyére jut. Az anya hajlong és igazit, vigyázva, hogy „a szoknya úgy álljon, mint a tulipánt”, majd föladja a másik vasalt szoknyát. A kettőnek szépen egymásra kell simulnia, mint egy összecsukódó virág egymásra fekvő szirmai. Olyanok ezek a szoknyák, mint egy–egy tömzsi, rövid harang, kemény vászonból, alul széjjelnyitva és kitágulva, ingerlő nyílásra készen. Utána a szertartás egyre ismétlődik, hatszor vagy hétszer, attól függően, hogy hány szoknyát vesz föl Margit, hatot vagy hetet. A szoknyáknak nevük van és szépen redőzöttek. „Halvány százszorszépnek”, „Piros százszorszépnek,” „Kék Kázsmérnak” nevezik őket. De van köztük „Halvány selyemsíkkal”, meg „Fekete gangár”, kék csicsóval. Ezeknek mind szépen kell feküdniük, hogy szél ne fújhassa őket, és ütemesen inogjanak. Egyszerre és egymáshoz tapadva, ahogy a lány egyik lábáról a másikra lép. A legfelső szoknyán alul csíkok futnak végig, és mindnek neve van. Egyiket „ráncos haraszt”-nak hívják, másikat „virágos”-nak, a harmadikat „sárga kamuká”-nak. Alul kész a ruha, felül még a „pruszlik” következik, amit óvatosan ad az anyja Margitra, vigyázó mozdulatokkal, mert ez nem „múlandó ruha”, amit sietséggel és vigyázat nélkül lehet fölvenni. E színes „csicsó
pruszlikon” is van mindenféle disz, „fényes súta”, „haraszt”, és „virágok” melyek tündökölve vonulnak végig rajta. Aztán kivarrott szakácsot kötnek a leányra, ezt a cifra kötényt, amelyre alul szőlőfürtöket hímzett az asszonyok keze és hátulra, ahol deréktól kiugrik a szoknya, mereven és a testtől derékszögben elágaskodva, fodor kerül, piros széllel, „pólya fodor”-nak hívják. A derekától hátulra „fényes súta” két íves vonalban szalad föl és a szakácsra négy „pántlikabukrot” tűz az anya, megszabott helyre. A fésűre fekete bársonyszalag való, a bársonyszalagra kis piros rózsákat szúrnak gombostűvel. A nyakára 23 sor „tejgyöngysort” tesznek, mely fehéren virít. A fehér tejgyöngyre 7 sor „fényes gyöngy” kerül és a gyöngyök alá a mellekre „kutykás gyöngy”. Aranypántlika és pirospántlika fokozódik itt kokárdaszerűen és mélyükben üveggyöngy fénylik, ha rásüt a nap. Aztán szalagokat fűznek Margit hajára, szoknyájába: sokszínű szalagokat, sokszínű virágokkal. Leszorítják őket, mint mindent, hogy ne lobogjanak a szélben, ne bontsák a formát, kerek összhangját. Mert ez a fontos: hogy semmi se legyen szabadon, semmi se legyen kötetlenül. Ezen a ruhán minden rabságban van, és minden alá van rendelve valaminek. A szoknya külön kéztartást parancsol neki, mintha arra kényszerítené, hogy összekulcsolt kezében elől imakönyvet, vagy néhány virágot tartson. Az imakönyv és a piros szegfű, amely a ruha formája szerint hajló kézbe kívánkozik éppúgy tartozéka a ruhának, mint a többi, mint a sok „tarka szoknya”, mint a „pruszlik” és a bársony szalag a hajbatűzött fésűn. Így áll Magit, szoknyái valamivel térdén felül érnek, és enyhén kerekedő hajlással húzódnak felfelé, ha meghajlik derékban. Egy óráig, néha azon is túl tart ez a különös metaforizmus, míg Margit kislányból valami furcsa formává változik, mely hasonlít virághoz, haranghoz, óriások kezébe való apró csengettyűhöz, melynek két lába van. Legkevésbé talán emberi testhez hasonlít, inkább emlékeztet az Isten szelídebb és színesebb teremtményeire és a mezőre illik, mintha odatermett volna. Így készülődnek órahosszat vasárnaponként, aztán susogva vonulnak fel a templom elé, kövekkel bütykös utcán a Margitok és Máriák, ruháikban, ezekben a bonyolult alkotásokban, melyekhez több mint száz méter vászon, fél száz gombostű és egy sereg apró dísz szükséges. Vasárnapjuk ezzel telik el, hogy a ruhákban vannak, hogy a ruhát fölveszik, hogy a ruhát leveszik. Margit hétköznapjai azzal telnek, hogy hajnali négytől este nyolcig dolgozik a szomszéd uradalomban. Mert Margitnak mása sincs, mint 40 szoknyája, 4 pruszlikja, 15 zabkája és 7 köténye, meg Ő maga, aki viseli mindezeket. Van még egy házrészük is, ahol vasárnap öltözni és vetkőzni lehet. Más semmije. Varrásnap színesen, hétköznap szegényen, széljárta dombtetőkön húzódó földek és erdők alatt. Természetesen különbség van az egyes ünneplő és otthoni ruhák között is. Hogy mikor milyen ruhát vettek föl, azt főleg egyházi ünnep jellege határozta meg. A viselet lényeges eszköze a lábbeli. A hétköznapok sem egyhangú viseletben mutatkoznak. Dologidőben természetesen munkaruhában, az éppen akkor végzett munka maradványait mutatta. De a dolgavégeztével szeretett tisztán, egyszerűen, ám a helyi sajátosságokat mutatótan öltözködni. Glatz is nagyon szerette ezeket az őszinte, egyszerű, ám egészségesen tiszta „parasztfigurákat” megörökíteni. A női ruhák összeállításánál lényeges volt, hogy milyen színű szoknyához, milyen színű zapkát lehetett felvenni. A szoknyához saját anyagából készült zapkát vettek, vagyis öltönybe mentek, vagy a következő színösszeállítás szerint: szoknya színe zapka színe rózsaszín fehér–kék, fehér–rózsaszín, piros–fehér, piros–kék–zöld. Eltűnnek a szalagok, pántlikák, fényes díszek. Ám megmarad a jellegzetes hajviselet: leányoknak, hajadonoknak a bársony–szalagos fésűs haj, hátul cofftba kötve. Az asszonyoknak, akiknek már bekötötték a fejét, kendőt kötöttek. Leányok kiskortól kezdve viselték azt, ami az asszonyoknak jellemző viselete volt: a fékető. A bujáki nép, mint mindenben a féketőben is szerette a hímzést, díszítést. A féketők tetejét színes fonállal varrták ki, mert otthon vagy vasárnap délután a kapu előtt beszélgetve nem viselték az asszonyok a kendőt. Nevüket a hasonlóság alapján kapták. A népviselet helyzete, továbbélésének lehetőségei. Községünket rendszeresen keresik úgy a magyar, mint a külföldi turisták, akik
gyönyörködnek lányaink, asszonyaink viseletében. Viseletünk szépségét a szoknyák és felső ruhák jó ízléssel megválasztott aránya adja. Aki először találkozik ezzel, az nem veszi észre, hogy a viselet szépségét az adja, hogy minden ruhadarab külön–külön is egy mesterdarab. Nemcsak leráncolni és megvarrni kell egy szoknyát és kiszabni egy zapkát, hanem a szoknya aljakat, főkötőket ki is kell varrni azokkal a régi motívumokkal, virágokkal, amik úgy öröklődtek anyáról–leányra. Ma a viselet csak vasárnap és ünnepnap kerül felvételre, azért a lányok és fiatal menyecskék díszes ruháit egy–két asszony varrja a „faluba”, szinte főállásban. Valamikor magának készítette mindenki. Azok az értékek, amiket a viselet hordoz, kötelez bennünket, hogy megőrizzük, sőt tovább vigyük. Gyűjtünk olyan régi ruhadarabokat, főkötőket, kendőket, akik — ha már az anyaguk meg is kopott — sok értékes régi varrottas mintát tartalmaznak. A mai fiatalokat az általános iskolás kortól kezdve újra megtanítjuk a régi minták varrására, a ruhadarabok kiszabására. Erre nemcsak a tradíció kötelez bennünket, hanem az is, hogy a viselet egy esztétikum, amit jó, ha nemcsak hordanak, hanem, minél többen el tudnak készíteni. Félő, hogy az idősebb generáció kihalása után nem lesz, aki szabja, varrja, csak aki hordja azokat.
Bujáki keresztek
Bujáki tölgyfák
A megye elsőként 1943-ban védetté nyilvánított természeti értékei a bujáki tölgyfák. Azóta már sokan kérdezgették, hogy miért kell egy ilyen "közönséges tölgyfát" védetté nyilvánítani, hiszen él az magától is. Valóban, de csak addig, amíg az ember baltával és fűrésszel el nem pusztítja. Buják a legrégebbi településeink egyike. Már a XIII. században szabad község. A Gomb-hegyen épült várához hat község és 25 ezer hold királyi birtok tartozott. A történelem viharaiban sok mindent megélt település ma is szépen fejlődik. Lakói erősen kötődnek a szülőföldhöz, erősek a rokoni kapcsolatok. Híres népviseletük már sok művészt megihletett. Nagyobb ünnepeken feltétlenül érdemes felkeresni a községet, különösen a nagymisék időpontjában, amikor sokan népviseletben mennek templomba. A védett tölgyfákhoz a Rákospatak hídján át jól kiépített úton juthatunk el a Kesely-réthez. Az első és igazán szép látnivaló a csemetekert bejáratánál fogad. Itt áll az a csodálatosan szép formájú kocsányos tölgy, amely már a török időkben is létezett. Törzskerülete 560 cm, magassága 23 m, koronájának átmérője 30 m. Koronája alatt közel kétezer katona állhatna. A csemetekert nyugati sarkával szemben, az út déli oldalán két kocsányos tölgy áll. A nagyobbik fa törzskerülete mintegy 6 méter, magassága 25 m. Törzsük magassága nagyobb, mint a csemetekertben álló fáé, lombkoronájuk nem olyan nagy. A török időkben valószínűleg mesterséges halastó volt a csemetekert helyén, ugyanis a kertben halászháló súlyzógolyóit találták meg az elmúlt évtizedekben. A bujáki erdők most már külön engedély nélkül is látogathatók, de ha nagyobb csoporttal akarjuk felkeresni, érdemes az erdészethez előzetes bejelentést tenni. Munkanapokon az erdei utakon óvatosan közlekedjünk, legyünk figyelemmel a munkagépek és a tehergépkocsik forgalmára. A fő vadászati idény (szeptember 10-október 10.) idején lehetőleg ne szervezzünk csoportos látogatást a területre. Egidius-forrás
Bujákról a tölgyfához vezető úton juthatunk el a forráshoz. A különbség csupán annyi, hogy
az első bal oldali útelágazásra letérve kell folytatni utunkat egészen a Selyemrétig. A réthez érve az erdő szélén balra kell haladnunk. Az erdő szélén egy kis patak medrében találunk a szépen foglalt, gondozott forrásra, melyet a tölgyfákkal együtt 1943ban védetté nyilvánítottak. (Egidius Athénban született a VII. században. Minden örökségét szétosztotta a szegények között, majd Franciaországba ment, ahol a Rhone folyó torkolata melletti pusztában egy sátorban élt remeteéletet. Később Szent Benedek szabályai szerint szeretetházat alapított, melynek apátja lett. Őt is szentté avatták s hagyatékát Toulouse-ban őrzik.) A forrás fölötti kőboltozatot az 1940es években emelték a természetjárók. Sajnos napjainkra a forrás vízhozama erősen lecsökkent, a kifolyón már nem jön víz. Tőle mintegy 5-10 méterre alacsonyabb szinten tör fel a forrás. Vize iható, de a kivezetőhelyet rendszeresen tisztítani kell. A boltozatot nem érdemes megbontani, mert biztosra vehető, hogy csapadékosabb évjárat esetén a vízszint visszaáll és újra a kifolyón lép majd ki a víz. Ha bejártuk a bujáki erdőt, akkor érdemes felkapaszkodni a Sasbércre, a kilátóhoz. Innen gyönyörű kilátás nyílik az aszódi, gödöllői dombokig, északon a Karancsig, keleten a Mátra fűrészes bércéiig. Megcsodálhatjuk, hogyan olvad a messzeségbe a Mátra és a Cserhát az alacsony dombhátak alatt.
Glatz Oszkár
Művészi pályája hasonlóképpen indult, mint számos kortársáé. Művészettörténetet hallgatott Bécsben, majd Münchenben, Hollósy Simon magániskolájában és a párizsi Julian Akadémián folytatta tanulmányait. 1896-ban telepedett le Nagybányán, ahol társaihoz hasonlóan plein-air tájképeket, portrékat, zsánerjeleneteket festett. A telepről a közeli havasokra költözött, ahol a hegyi pásztorok világa foglalkoztatta. Ez idő tájt fordult érdeklődése a népi típusok, viseletek megörökítése felé. Ekkor fedezte fel a dombok között rejtőzködő nógrádi falut, Bujákot, ahová 1907-től évtizedeken át visszajárt a Képzőművészeti Főiskola megbecsült tanáraként is. Ettől kezdve legkedvesebb, leghálásabb témájává a palóc, elsősorban bujáki színpompás népviselet megörökítése vált. Szívesen festette meg a nógrádi tájat, is. Élénk néprajzi érdeklődéssel kísérte figyelemmel a hétköznap és ünnep szokásait, a viseleteket. Bár néhány megoldást átvett a két világháború közti magyar zsánerképfestészetből, művei mégsem hamisan édeskések, idillikusak. Figurái nincsenek beállítva, természetes közvetlenséggel mozognak, élnek a vásznon. Művészi hitelességének titka: modelljei – a palócok – iránt érzett őszinte vonzódása. Glatz Henrikné1984-ben apósa iránti tiszteletből 40 képet adományozott Bujáknak.
A helyi önkormányzat végleges helyet teremtve egy állandó kiállításnak Glatz-Szent-Györgyi emlékházat kíván létrehozni a volt plébánia épületében. HM üdülő
Kálvária A Kálvária hegy legmagasabb pontján álló, szabálytalan építmény klasszicista stílusban épült 1820 körül. A bujáki hagyomány szerint az 1800-as évek végén vihar rongálta meg, de egy helyi mészáros költségén helyreállították. Belső járószintje erősen kiemelt, ezért a kőkorlátos feljáró lépcső is igen meredek. Félköríves kapuja kőkeretes, ennek egy részét betonnal pótolták. A kovácsoltvas, szegecselt kapu egyidős az építménnyel. A mellvédet egysoros téglapárkány zárja le. Feszülete újkori, de múlt századi talapzaton áll. Latorkeresztjei homokkőből faragottak. Az eredeti feszület két mellékalakja ma a temetői, 1791-ből származó kereszt mellett található. A kálvária a mellette álló Szt. Anna kápolnával egységet képez.
Szent Anna kápolna, Műemlék jellegű Kálvária hegy, - Hrsz.:0165. A késő barokk stílusú kápolnát 1801-ben építették. Egyhajós, előreugró középtornyos, nyugat-keleti tájolású. Tornya alatti bejárata ívesen falazott, nyitott, több új betonlépcső vezet fel hozzá. A hajó kapuja a toronyelőtérből nyílik. A torony fala a kapukeretnek támaszkodik és részben takarja azt. Tornya gúlatetővel fedett, apszisa egyenes záródású. A hajófalat egyegy kőkeretes ablak töri át, hajója donga-, szentélye félkupolaboltozatos. Az épülettől keletre egyszerű remetelak áll.
Ökológiai tanösvény
A tanösvény létrehozását az a cél vezérelte, hogy mindenki, aki a Buják környéki erdőterületet meglátogatja, ne csak gyönyörködjön annak szépségében, hanem közben hasznos ismeretekre tegyen szert az erdő és a természet fontosságáról. Az erdő amellett, hogy pihentet, felüdülést nyújt az ember számára a hétköznapok hajszája után, talajmegkötő és oxigéntermelő képességévei hozzájárul a természet egyensúlyának fenntartásához. Gondoljuk csak el, mi minden készül fából. Fából, ami élete leteltével visszatér a természet körforgásába akár humuszként, akár fűtőanyagként. Ha mindezt például műanyagból készítenénk, már réges-régen belefulladtunk volna a sok hulladékba. Az erdővel való okos gazdálkodás ezért az egyik leghatékonyabb környezetvédelem is egyben. Ahhoz tehát, hogy ezt az alapanyagbázist megőrizzük, védelme mellett gazdálkodnunk kell vele. A már megérett, megöregedett, de még hasznosítható faanyagot tehát ki kell termelnünk, és gondoskodnunk kell a helyén egy új állomány fel neveléséről. A vadállomány egy részét a természetes szaporulat arányában el kell ejtenünk, hiszen ez biztosítja az erdő ökológiai egyensúlyát. Mindezt úgy kell elvégeznünk, hogy az erdő a kinyerhető alapanyagok felhasználása után is fennmaradjon a vadállománnyal, virágokkal, lepkékkel, gombákkal együtt. Ez a célunk és ezt segíti elő a FAO támogatásával megvalósuló vidékfejlesztési program. Tanösvényünk az idelátogatóknak bemutatja az itt élő növény- és állatfajokat, az erdő- és vele együtt a vadgazdálkodás céljait, módszereit. Mindezekkel összhangban a környék többi természetes és ember által épített, kulturális értékét is felfűzi a bujáki Művelődési Ház és a Sasbércen álló Kilátó között kijelölt útvonal, ahonnan ugyanezen az útvonalon, vagy a bujáki Kálvária mellett elhaladva juthatunk vissza a községbe. A kellemes séta során, egy leágazáson végigjárva a bujáki vár romjaira is felkapaszkodhatunk és gyönyörködhetünk az ott elénk táruló panorámában. A tanösvény minden év március 1- től augusztus 31-ig, napkeltétől napnyugtáig, a kilátó ugyanezen hónapokban Buják község Önkormányzata által meghatározott időben látogatható. Az erdőben folyó veszélyes tevékenységek (fakitermelés, vadászat) miatt az ettől eltérő időpontokban tervezett látogatáshoz előzetes bejelentkezés és egyeztetés szükséges az alábbi telefonszámokon: Bujáki Önkormányzat: 06 (32) 488-488 HM Budapesti Erdőgazdaság Rt. Bujáki Erdészeti Igazgatóság: 06 (32) 488-001 Erdő- és vadgazdálkodás Buják és környéke már a késő bronzkori időszakban is lakott terület volt. Az erdő az emberek életében nagy jelentőséggel bírt, a faanyag megszerzése mellett később a legeltetés, makkoltatás és vadászat szempontjából is. Az erdőket több évszázadon keresztül rövid vágásfordulóval (40-50 évenkénti tarvágással) kezelték, majd az erdő a kivágott fák tuskósarjairól újult fel. A kitermelt faanyagot legnagyobb részben a tűzifaigény kielégítésére, valamint a háborús pusztítások után a környék újjáépítéséhez használták fel. A jelenlegi erdőgazdálkodás gyökerei a bujáki erdőkben a századfordulóra nyúlnak vissza. Ekkor kezdődött meg a gyenge minőségű sarjerdők átalakítása szálerdővé, amelyben az új állománya lehullott makkból keletkezett újulat révén, vagy csemeteültetéssel, magvetéssel jön létre. A területen őshonosan megtalálható cseresekben, cseres tölgyesekben, gyertyános tölgyesekben - melyek 80-100 éves "vágásfordulóval" kezelt elegyes erdők - természet közeli erdőgazdálkodás folyik. Az öreg, vágásra érett faállományok letermelése
fokozatos felújító vágással történik. Ez azt jelenti, hogy a természetes úton - makk lehullásával, csírázásával- megjelenő újulat mennyiségétől és növekedésétől függően az anyaállományt több lépcsőben, esetleg 10-20 év alatt termelik ki. Pappenheim-kőszénbánya
Sasbérc
Szőttesek Bujákon igen régi hagyománya van a szőttesek készítésének. Sok, még ma is fellelhető tárgyi eszközök bizonyítják, hogy itt a kenderfonás, kenderfeldolgozás még az ötvenes években is megvolt. Bár a kenderfeldolgozás megszűnt, a szőttesek készítésére, még napjainkban is van példa. Bujákon két szín – a piros és a kék – képviseli az ősi alapszínt. Ehhez társult a múlt században a halvány rózsaszín, sárga, zöld. Csak a két alapszín együttes megjelenésével sajnos már csak igen ritkán találkozunk. A legtöbb szőttes többnyire cifra, az említett színeket képviseli. Nemcsak a színek, a minták is mutatnak helyi sajátosságokat. Legtöbbjük a környezetünkben található formák, alakok, virágok stilizált változata is. Például a tövisrózsa a csipkerózsához hasonlít, csillag a „Csillaghoz” kisrózsa a rózsabimbóból éppen kinyíló rózsához stb. Minden minta magáért beszél. Néhány jellegzetes motívum. A lányok haját, amikor már fonható volt, hétköznap három, ünnepeken három vagy öt ágba fonták be, majd a befont hajba maslit kötöttek. Vasárnap a lányok körfésűt tettek a hajukba. A fésű utáni hajrész be volt göndörösítve. A körfésű kívülről zöld bársonnyal volt bevonva, a két végén bimbós brosstű volt. A lányok haja elválasztva nem volt, copfot férjhez menésig hordtak. A menyecske kontyot régen a lakodalmat követő hajnalban készítették el, és csak ezután itták meg rá a „konty áldomást”. Ma a kontyot a menyasszonytánc után formázzák meg az új asszonynak, és így visszatérve tartják meg a menyecske táncot. A kontyot hajtűkkel rögzítették, hogy a fékötő hátul szép kerek legyen. A hajra keménypapírból készített kontyot
tettek, amit a fékető eltakart. Fékötő. Az új menyecske először „halvány” atlasz féketőt vett fel, amit zöld rózsás pántlikával kötött meg. A féketők tetejét színes fonállal varrták ki, mert otthon vagy vasárnap délután a kapu előtt beszélgetve nem viselték az asszonyok a kendőt. Féketőbe a menyecske csak, mint lagzis vendég mehetett a templomba, de akkor a féketőt díszítette a „nagybukor és a kakatur”. A hétköznapi fékető anyaga olcsóbb százszorszép vagy „csicsó”, míg az ünnepi atlasz selyemből készült. Női ing. Megkülönböztették a hétköznap hordott „szűk” inget és az ünnepnapi „félinget”. A szűk ing ujja könyöktől feljebb ért, nyaka kerek, testhez szűkítve, dereka annyira hosszú, hogy a szoknyába lehessen kötni. Anyaga vászon, félpamukos vagy gyolcs. Díszítése egyszerű, elől egy virágmotívom – általában rózsa – volt kivarrva. Nyáron a határban vagy otthon a ház körül, más felsőruha nélkül is viselték. Féling. Anyag gyolcs, csak ünnepen hordták. Ujja könyék felett kiszélesedett, bővebb lett. Az ing ujjába bevarrt pertlivel összehúzták, hogy az ujj fodros legyen, a szélét pedig csipkével szegték be. A pertli kötést felül még csokorra kötött pántlikával díszítették. Így a féling hossz félkönyökig leért. Szoknyák. Az alsó szoknyát pendelynek hívták. Vászonból készült, az anyagot nagy ráncba szedték le. Ezért 6-7 méter anyag is kellett az elkészítéséhez. Hétköznap négy–négy vászonszoknyát, felette egy–kettő tarkaszoknyát hordtak. Ünnepnap az alsó szoknya (szőtt „csupa pamukos”) kettő–három, fölötte a gyolcsszoknyák három–négy, felső tarkaszoknyák négy–öt részből állt, legfelülre pedig az ünnepnek megfelelő színes szoknya került. A szoknya hossza változott az idők folyamán. Az első világháború előtt térden alul féllábszárig ért, majd fokozatosan rövidült az 50-es években a lányoknak is és az asszonyoknak is térdhajlatig, a mai lányoknak térden felülig ér a szoknyájuk. A felső szoknya elkészítéséhez 5 méter hosszú anyag szükséges, ezt apró ráncba szedik le, ami azt jelenti, hogy a ráncot 3 cm-enként cérnára leszedik, hogy a ránc ne tudjon szétugrani. Az így leráncolt szoknyát visszájáról vizes ruhán keresztül levasalják, hogy az anyag tartsa a ráncát. Régen, amikor még nem volt vasaló, a leráncolt szoknyát színével felfelé leterítették az asztalra és letakarták vizes vászonruhákkal, majd a kemencéből kiszedett meleg, forró kenyereket rakták a szoknyára, és így gőzölték be. A kenyereket letakarták, és időnként átrakták, hogy mindenhol érje a meleg az anyagot. A szoknya anyaga lehetett gyapjú, kázsmér, selyem, százszorszép, posztó, vagy más olcsóbb anyag például kárton (télen barhét). A minőségen kívül lényeges elvárás volt, hogy ha leráncolták, akkor a leráncolt szoknya mintája „koszorúba” szaladjon. A szoknya eleje, amit a kötény eltakart az ünnepi ruháknál olcsóbb, de szintén a szoknya színéhez menő anyagból készült. Csík a szoknya alján. A szoknya alját beszegték, piros, kék, vagy zöld posztóval. A lányok és fiatal menyecskék szoknyájának aljára 8-10 cm-es atlasz selyem anyag van varrva. Ez adja a nagy fodrot, és úgy van ráncolva, hogy minden fodor tetejére egy varrott virág kerüljön. A virágok alatt még csipke vagy sujta dísz van, a fodor aljára színes szegő kerül. Pruszlik. Szűk, testhez simuló, mellényszerű felsőruha. Készítették selyemből, százszorszépből „csicsóból”, a hétköznap hordott olcsóbb anyagból készült. Az ujja kivágásánál más színű posztóval van beszegve, míg a nyaki rész mindig csipkével. Az eleje függőlegesen rávarrt pántlikával és csipkével van díszítve. Viselték ünnepen és vasárnap délután, az olcsóbb anyagból készítettet hétköznapon is. Zabka. Hosszú ujjú női felsőruha, érdekessége, hogy a vállnál, az ujj sonka alakúra van szabva. Ez a zabkának a „buttya”, amibe belül papírt tesznek. Hossza derékig ér és bő. Ha az eleje keresztbe van díszítve és más színű anyaggal, van beszegve, akkor „kőrösi zapkáról” beszélnek. Az asszonyok minden esetben, a lányok hétköznap és a hűvösebb időben viselik. Anyaga lehet gyapjú, kasmír, selyem, csicsó. Télen, hétköznap barhét és posztó. A zapka elődje volt a „testálló”. Ami szabásában, annyiban tért el a zapkától, hogy hosszabb volt 1520 cm-rel és a derékmagasságban belülre behúzott pertlivel a derékra összehúzták úgy, hogy hozzásimult a testhez, míg az alja ráfeküdt a szoknyára. Lábbeli. A viselet lényeges eszköze a lábbeli. Írásos emlékek alapján viseltek bocskort, tehetősebbek bakancsot, esetleg csizmát. Szájhagyomány, hogy a lányok a piros csizmát a kezükben vitték a templomig, és csak az
ajtóban húzták fel. Csizmát csak a templomba járó lánynak vettek. Lakodalom napján a menyasszony abban a csizmában ment az esküvőre, amit a vőlegénytől kapott ajándékba. A fekete lakkszárú, ráncos torkú csizmát szerették Bujákon. A csizma sarkára hátul 3 db rézgomb volt beütve. A csizmát helyi kisiparosok késztették, akiket néha még népdalban is megörökítettek. „Új a csizmám most vettem, Hasznosival szegettem, Táncot járok benne, hogy kopjon, Hozzám a babám, hagy szokjon”.
Buják temploma A Kálváriától tovább indulva a temető mellett elhaladva visszaérkezünk Bujákra. A temető után már látható is Buják község temploma, mely egy barokk stílusban épült templom. A község hívei római katolikus hívek. Korábban állt itt már egy középkori, ma már csak az alapjai láthatók. Az új templomot többször kellet tatarozni, ezekről a munkálatokról egy emléktáblát készítettek a templom bejárata mellé. Chobot ismert munkájában, Gutten István plébános feljegyzéseire hivatkozva, két középkori templomról tesz említést. Ez utóbbi hivatala idején (1791-1804) még láthatóak voltak a „Szent-Márton hegyén” azok a romok, amelyeknek maradványai az egykori ciszter vagy templomos rend kolostoráé lehettek. A második török hódoltság idején Evlia Cselebi csak egyetlen templomot említ, amit az uralkodóról elnevezett dzsámivá alakítottak át. Ez azonban lehetett a vár kápolnája is. Varga Lajos a késő középkori bujáki templomról az alábbiakat írja: „ A Pongrácz-féle bécsi térképen (1675) kettős torony van, ami jelenthetett kéttornyú templomot, vagy két templomot. Az egy századdal későbbi (18.század eleje) bécsi másolaton (most Vácott található) saroktoronnyal ábrázolják. A templomot 1702-ben újjáépítették, de ez a templom az 1734-es visitáció szerint toronytalan.” A plébánia – a falu közepén – szépen fel van építve, s Szent Márton püspök tiszteletére szentelve. Zsindellyel alkalmatosan be van fedve, oldalához sekrestye van építve, s orgona is díszíti.
A templom nyugat felé van, tornya kelet felé néz. A templom szilárd, minden építészet szempontjából kellemesen épült. A torony elején három kapu van. A középső tágas bejáratot biztosít a templomba, a jobb oldali kapu a toronyhoz nyílik, a bal oldalin a kórushoz lehet felmenni. 1791 májusában és júniusában a templomot és a tornyot újonnan fedték be zsindellyel a
herceg költségén. 1878-ban a templom falán repedések mutatkoztak, „a patrónus vassal erősíttette meg a falakat.” A templom fala – a hajó közepe táján – megrepedt, s ez a repedés 1902 -re annyira előrehaladt, hogy a boltozatból is estek ki téglák. A plébános a grófi családhoz fordult, hogy a repedéseket eltüntessék. A grófi pár nemcsak a javítást, de a templom nagyobbítását is elrendelte. Az első világháborúban még csak az embereket vitték el és a templom harangjait. Buják egyháza elvesztett négy harangot. A második világháborúban először a németek, majd az oroszok törték fel a templom kapuit, és megfigyelőállomásnak használták.
A főoltár képe nagy és nagyszerű. A falra van helyezve, Szt. Márton a fehér lovon, aki a köpenyét kettévágja, megfelezi. A templomban van még két mellékoltár is. A jobb oldali a Jézus szíve oltár, a bal oldalin pedig a Szűz Anya képe. A szószék megfelelő állapotban van. A kóruson egy orgona található, a kórus alatt két kivájt kőoszlop, benne szentelt víz van. Asekrestye felett van elhelyezve az Úr sírja, amit a maga idejében a szentélybe tárnak elő; húsvétkor, illetve húsvéti feltámadáskor. Várrom Hogy a vár mikor épült, azt nem lehet megállapítani. Érdekes, hogy egy nógrádi várról sem lehet tudni, hogy pontosan mikor épült. Buják közvetlen környékén nyolc vár van, melyek a bányavárosok védelmére épültek. A bujáki várnak még a tatárjárást megelőző években kellett épülnie, hisz a környező falvak, melyek már a XV. században (1439.) mint Buják vár tartozékai szerepelnek, azelőtt is egy vár körül csoportosultak. E falvak okmányai pedig sokkal idősebbek, mint Buják, okmányai. Pl. Hényel, mely ma is pusztája Bujáknak, nem volt város, s mégis 1260-ból való az első okmánya, míg Buják első adati csak 1333-ból valók. Igaz, hogy ezek még nem bizonyítják azon körülményt, hogy a vár tatárjárás előtti volna. A vár két ízben épült. Maga a belső vár nem tudni ki által építtetett. A külső vár és a bástya építését Báthory András vitte végbe, Aki 1551-ik esztendőben mint bajnok, hasznos és híres vitéz, úgy élt." A környéke ezen várnak ama Gomb-hegy nevű magas hegynek a folytatásában van, mely egy magas kősziklával végződik. Nyugat és észak felé a legszebb látványt nyújtja, ahol egy mély és meredek völgybe hajlik, s mintegy körülkeríti a várat. A keleti, délkeleti oldalon ellankásodik és egy kis fennsíkot alkot. Hajdan a vár belsejében magas torony /donjon/ emelkedett, erős bástyákkal izmosítva, s több termet rejtve kebelében. A tornyot mély árkolatok és magas körfalak fonták körül. Az alaprajzon is feltüntetett XII. sz. kaput befalazták, mivel innen könnyebb volt a támadás, s nyugat felől ajtóval lőn felváltva, mely a vár alapjánál jóval magasabb helyzetben nyittatván, meg felvonóhíddal volt ellátva. Ez a
XVII. sz. bejárat a rajzon. A várban mint egy ezer embernek volt helye. Termei kényelmes lakóhelyül szolgáltak, s a még fennálló ablaktöredék szépen kifaragott csúcsívei az ízléses építészet nyomait viselik. E csúcsívek ma már csak a várkápolna egyik ablakában láthatók, amibol következtetni lehet a kápolna ízléses berendezésére is. A barlangkövekbol épült falak közé illesztett rózsaszínu téglák, az ékalakú kolemezekbol készített váralatti boltozat az idojárás ezerféle viszontagságának kitéve, még máig is dacolnak a mindent megemészto idovel. Délkeleti sarkán százhetvenkét méter mélységu úgynevezett feneketlen kút volt a sziklában kivágva, mely a várorséget üde ivóvízzel látta el. Ezenkívül esovízgyüjto medencéi sem hiányoztak. Ezeknek ma már nyoma sincs, s a kútnak is mintegy 9/10 része tele van dobálva kövekkel, földdel és egyéb tárgyakkal, miket a vár látogatói dobáltak bele. Egyik népmonda szerint a kút össze volt kötve a hegy lábánál elhaladó Buják patakkal, melybol a kútba dobott kacsák kiúsztak volna a szabadba. A másik szerint a vár egyik várnagya lányát férjhez eroszakolván, lánya az említett kútba ugrott, mivel a kút a faluban lévo forrással volt összekötve, a lány minden sérelem nélkül úszott volna ki a napvilágra. E mondákat még ma is említik a nép között. Egy lexikon pedig ezt mondja: "Udvarában sziklába vágott kút van, melyrol a monda azt tartja, hogy török fogságban sínylodo magyar vitézek ásták." A vár kimagasló falai még ma is hirdetik a régi múltat, a dúló csatákat, török küzdelmeket kiáltó büszkeséggel, mintha azt mondanák: "Rajtam ezek nem fogtak, engem ledönteni nem bírtak. Csak az ido fogja nemsokára felorölni és elporlasztani. A várnak ma lemérheto külso kerülete 273 m. Mutatja e szám a vár nagyságát, nem számítva bele a teljesen eltunt külso várudvar (XV.) falát, melyet a törökök leromboltak, s csak a déli részén levo négyszögletes ortorony egy darabja van meg. (XIII.) A belso fal teljesen megmaradt, természetesen erosen megrongált állapotban. Az északi és északkeleti oldal nem rongálódott meg annyira, mint a déli és délkeleti. Az elobbi oldalak nagyon meredekek a mélységbe tekintenek. Onnan támadás nem érhette a várat. A két méter vastagságú falakon belül terült el a belso vár. A várnak egy déli bejárata van jelenleg, ez azonban nem azonos azzal a bejárattal, mit a török támadások elott befalaztak. Ezen lehet a külso várudvarból (XV) a belso várudvarba (XVI) vagy a bástya udvarba (IX) jutni. A bástya belseje 10 m átméroju, melyen négy ablak volt, két-két szomszédos ablak között a fölösleges esovizet levezeto csatornával. Legnagyobb a szakálszárító ablaka (1), mely fedél alatt volt, és a várbéli orség pihenohelyéül szolgált. Itt szerettek sokat idozni a szolgálaton kívüli hajdúk. Már a név is erre a semmittevo pihenésre utal, a szakállukat szárították, ha nem volt egyéb dolguk. A szakállszárító ablaka az Orhegy felé néz. Nagyon szép kilátás nyílik az alant elterülo völgyre és fennsíkra. Rendeltetése az lehetett, hogy szakállszárítóban elhelyezett kapuoröket az Orhegyen levo strázsák akár kürt-, akár zászlójellel értesítsék, ha ellenség vagy jóbarát közeledett. A várban 1663-ban Evlia Cselebi a híres török történetíró is megfordult és munkájában Buják várát így írja le: "A várban 300 szuk ház van. Egyetlen temploma az uralkodó nevérol Dsámi lett. Vára az ég csúcsáig felnyúló meredek sziklán álló eros, kicsiny vár. Egyetlen oldalról sincs magaslat körülötte. Van egy mély börtöne, melybe kötélen kell leereszkedni. A Dsámi mellett igen jó vizu kút van, melynek vize július hónapban is jéghideg. A kútfúró mester ezt a sziklát a fúróval lyukasztotta ki, és úgy hozta elo a vizet, teljes kilencven öl mélységbol. Ma már csak egyetlen viszonylag ép terem van meg. Ez a vár nyugati oldalán lévo egyablakos két ajtóval bíró terem. Hogy a terem nagy kényelemmel volt berendezve, bizonyítja a terem falában lévo kéménynyílás. Futheto, elég világos szoba volt ez. Egyik bejárata a kápolnába, másik pedig a várban jelenleg felérheto legnagyobb terembe vezetett. A kápolna igen kicsiny, szabálytalan négyszögu volt, nem is az egész vitézlo rend részére, hanem a magasabb tisztviseloknek épült. A vár egyébként palánkkal volt körülvéve, hogy a gonoszoktól és a latroktól kívül elhelyezett állatok és egyéb ingóságok védve legyenek. Ez
volt a latorkert. A latorkertben a vártól keletre mintegy 35 méternyire volt a várpince, mely ugyan beszakadt, de a végét könnyen fel lehetett mérni. A 180 cm magas és 250 cm széles pince bo hely volt arra, hogy a várvédok eleségét magába foglalja. A belso és külso vár között a középso kapu elott is volt levonó gém. "A gém temérdek vasszegen járt." A bástyán (turrsis timpanatoria) tartották a rézdobokat. Ezekkel nem csak a kapunyitáskor és a kaputételkor adtak jelet, hanem ellenség közeledésekor is. A bástyák a várkapuk mellett voltak, vagy egyenest a bástyákból nyíltak a kapuk. Buják várában a felvonóhíd éppen a bástyából nyílt. A kapuközökben helyezték el az ágyúkat, tarackokat vagy seregbontókat. A vár utolsó része a belso vár, ez kobol épült torony (donjon) volt. Ebben tartották a muníciót, ha volt hely, itt lakott a vár kapitánya is. (15) Mindezek a magyarországi várak részei voltak. A beosztását a feltüntetett alaprajzon számok jelzik:
Tájház
Szálláshely, étterem Varga Vendégház Összes férőhely: 5 fő Cím: 3047 Buják, Ady E. u. 10. Tel: (32) 488-011, (30) 202-0611, T/F: (32) 488-270 Mikudina Erzsébet 3047 Buják, Táncsics M. út 2. Bujáki Vendégház 3047 Buják, Felszabadulás út 9. HM ReCreatív Kht. ( Üdülő, büfé, étterem) 3047 Buják Tel.: 32/488-011 Szilos Vadászház 3047 Buják Bódi Éva 3047. Buják, Ötévesterv út 33.
Tel: 20/248-01-54; 30/429-54-64 Oravecz Vencelné 3047. Buják, Szabadság út 22. Tel: 06-30/372-98-40 Robotka Gáborné 3047. Buják, Szabadság út 1. Tel: 32/488-020 Cserhátgyöngye Kisvendéglő (Melegkonyhás) 3047 Buják, Kossuth út 5. Tel.: 30/852-2123
