BUDAPESTI GAZDASÁGI FŐISKOLA KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR NEMZETKÖZI KOMMUNIKÁCIÓ szak LEVELEZŐ tagozat PUBLIC RELATIONS szakirány
KOMMUNIKÁCIÓS AKADÁLYMENTESÍTÉS (A JELNYELV ÉS A BRAILLE ÍRÁS)
Készítette: Debreceni Krisztina Budapest, 2007 3
Tartalomjegyzék: 1. Bevezetés...................................................................................................... 5 2. A fogyatékosság meghatározása .................................................................. 7 2.1 Hallássérültek kategorizálása ................................................................... 8 2.2. Látássérültek kategorizálása .................................................................... 9 3. Fogyatékos emberekkel kapcsolatos jogi szabályozás............................... 13 3.1. 1998.évi XXVI. törvény:....................................................................... 13 3.1.1. 1998. évi XXVI törvény indoklása: ................................................. 15 3.2. 2003. évi CXXV. Törvény: .................................................................. 16 3.3. 10/2006 (II.16) Országos Fogyatékosügyi Program................................ 17 3.4. 2004. évi CXL Törvény: ....................................................................... 18 4. Kommunikáció ( A jelnyelv és a Braille írás)............................................ 19 4.1. A jelnyelv kialakulása ........................................................................... 20 4.2. A braille írás kialakulásának története ................................................... 24 5. Előítéletek a fogyatékosokkal szemben, hátrányos megkülönböztetés ..... 26 6. Az esélyegyenlőség megvalósulása, akadálymentesítés ............................. 31 6.1. Szervezetek ......................................................................................... 32 6.1.1. SINOSZ ......................................................................................... 32 6.1.2. MVGYOSZ .................................................................................... 33 6.2. Törekvések az esélyegyenlőségre, az akadálymentesítésre ..................... 34 6.2.1. A siket emberek esélyegyenlőségével kapcsolatos törekvések.......... 35 6.2.2. A vak emberek esélyegyenlőségével kapcsolatos törekvések ........... 36 7. Kommunikációs akadályok leküzdése ....................................................... 40 7.1. Kérdőívek elemzése .............................................................................. 42 7.2. Kérdőívek összegzése ........................................................................... 55 8. Befejezés .................................................................................................... 58 9. Függelék: ................................................................................................... 60 9.1. Ujj ABC (daktil) .................................................................................. 60 9.2. Braille ABC .......................................................................................... 61 10. Irodalomjegyzék: ..................................................................................... 62
4
1. Bevezetés A fogyatékosság egyidős az emberiséggel; mindig is voltak és mindig is lesznek fogyatékos emberek. A különböző korok és a különböző civilizációk is másképp viszonyultak a sérült emberekhez. A dolgozatban a jelenkort emelem ki, azt hogy a ma embere mennyire tanulta meg elfogadni a fogyatékos embert, és milyen mértékben segíti a beilleszkedését a társadalomba. „A népességen belül a fogyatékos emberek aránya a mai korban országtól, területtől és kultúrától függ ugyan, és gondjaik is eltérőek, de itt is ott is egyaránt megoldatlanok, igaz, általában a fejlett országok jobban állnak színvonalas szolgáltatások tekintetében. Hazánk messze-messze mögöttük kullog, pedig a megdöbbentően magas arányszám mögött Magyarországon közel egymillió, az egész világon pedig egy afrikányi ember szenvedése áll.”
1
A fogyatékosság világméretű probléma, hiszen statisztikai adatok és az ENSZ adatai szerint a Föld lakosságának 10 %-a érintett valamilyen mértékben. Tehát minden tizedik ember szorul valamiféle segítségre ahhoz, hogy a lehetőségekhez mérten teljes életet tudjon élni. Ezalatt azt kell értenünk ugyanis, hogy a betegség elmúlik ám a fogyatékosság nem. Ez egy irreverzibilis, tehát visszafordíthatatlan állapot, mellyel meg kell tanulni együtt élni. És ez a legnehezebb, azaz elfogadni magát annak, aki. „A fogyatékkal élő embert annak ellenére taszítják ki, bélyegzik meg és diszkriminálják, hogy milliónyi megkülönböztető jegy tekintetében teljességgel azonos a többivel, csak egyben-kettőben más.” 2 Sokszor emiatt a bélyeg miatt nem tudnak a fogyatékosok kibékülni önmagukkal és elfogadni az állapotukat. Ilyenkor semmi nem motiválja őket és gyakran még az életkedvüket is elvesztik. Ekkor kellene segítenie a társadalomnak, fel kellene karolni a sérült embereket, lehetőséget adni nekik, hogy egyenlőnek érezzék magukat az épekkel. Fontos, hogy ne karitatív tevékenységre gondoljunk, nem azzal segítünk nekik, ha megsajnáljuk őket, hanem ha társként kezeljük. Azt kellene éreztetnünk velük, hogy mindnyájan egyenlők vagyunk, azonos jogokkal és lehetőségekkel. Az előítéletekkel és diszkriminatív magatartással, csak még 1
Könczei György: Fogyatékosok a társadalomban, 12.o.
2
Könczei György: Fogyatékosok a társadalomban, 14.o.
5
inkább megnehezítjük amúgy sem könnyű életüket, és még kirekesztettebbnek érzik magukat. Azt kellene megértetnünk a társadalommal, hogy el kell fogadnunk a sérült embereket; meg kell teremtenünk számukra a lehetőséget, hogy mire felnőnek, képesek legyenek teljes körű felelősségvállalásra az élet minden területén. Szakdolgozatomban arra próbálok rávilágítani, hogy milyen a helyzetük a fogyatékossággal élők két csoportjának, a siketeknek és a vakoknak. Hogyan tudnak integrálódni a társadalomba, milyen kommunikációs lehetőségeik vannak és milyen problémákba ütköznek a társasági érintkezések során. Megvizsgáltam az országon belüli viszonyokat és azt hogy milyen törekvések vannak az akadálymentesítés megteremtésével kapcsolatban. Egy kérdőív segítségével pedig azt próbáltam felmérni, hogy a sérült emberek hogyan látják önmagukat, és hogy a társadalom egyenrangúként bánik-e velük. Illetve azt néztem meg, hogy az ép emberek miként vélekednek a siketekről és a vakokról, mennyire fogadják el a fogyatékossággal élő személyeket. Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak dr. Nagy Marianna tanárnőnek, aki odaadó munkájával segítette dolgozatom elkészülését, és általa betekintést nyerhettem a látássérültek világába. Rajta kívül még köszönettel tartozom a SINOSZ esztergomi csoportját vezető Baranyai Mónikának, aki szintén sok hasznos szakmai tanáccsal támogatott dolgozatom megírásában, és részt vehettem a siket csoport foglalkozásain.
6
2. A fogyatékosság meghatározása Napjaink rohanó életében sokszor észre sem vesszük, hogy nem mindenki tud lépést tartani a fejlődéssel és elveszik az információs társadalom útvesztőiben. A fogyatékossággal élő személyek hatalmas hátrányban vannak ép társaikhoz képest. Bár törvény írja elő az esélyegyenlőség megteremtését, gyakran így is leküzdhetetlen akadályok tarkítják amúgy sem egyszerű életüket. Sokszor érzik, hogy ki vannak rekesztve a társadalomból és azt, hogy az ép emberek nem értik meg őket, nem fogadják el őket teljesen. „A fogyatékosság az emberi lét olyan állapotát jelzi, amelynek sokféle érintkezési pontja van, nagyon különféle módon, mélységben és időszakban, a személyes lét megélésében, valamint a közös létben, kapcsolatokban jelentősen és tartósan befolyásolja az életet, az élet minőségét. Nehezíti, módosítja az alapvető emberi funkciókat, úgymint a helyzetváltoztatást, az önellátást, a test kontrollált működését, a kommunikációt, a viselkedést és az alkalmazkodáshoz szükséges képességeket.” 3 Az 1998. évi XXVI. törvény kimondja, hogy „fogyatékos személy: az, aki érzékszervi – így különösen látás-, hallásszervi,
mozgásszervi,
értelmi
képességeit jelentős mértékben vagy egyáltalán nem birtokolja, illetőleg a kommunikációjában számottevően korlátozott, és ez számára tartós hátrányt jelent a társadalmi életben való aktív részvétel során.” 4 A
WHO,
az
ENSZ
Egészségügyi
Világszervezete
a
következő
alapfogalmakat különbözteti meg a fogyatékossággal kapcsolatban: „Az ember biológiai működésében jelentkező károsodás (impairment) a pszichés, fiziológiai vagy anatómiai struktúrában bekövetkezett bármiféle veszteséget vagy rendellenességet jelenti. Az ember speciálisan emberi (humán) funkcióinak zavarai a fogyatékosságban (disability) jelentkeznek. Többnyire a károsodásból eredően korlátozottságban, hiányosságokban mutatkoznak meg, a normális érzékelő, mozgási vagy értelmi funkciókban, a szükséges képességek részleges vagy teljes, átmeneti vagy végleges hiányában. 3 4
Dr Hatos Gyula: Fogyatékosok szociális ellátása, rehabilitációja 27.o. 1998.évi XXVI. Törvény, 4. §
7
Az ember társadalmi szerepbetöltésének tartós nehezítettsége, a fentiek miatti akadályozottsága mint társadalmi hiány (akadályozottság, rokkantság) került a fogalmi rendszerbe [….] Azt jelenti, hogy az ember mint társadalmi lény a károsodás és fogyatékosság következményeként nem vagy alig tudja kora, neme, a társadalmi és kulturális környezete elvárásai szerint normális szerepét betölteni például az önellátásban, önfenntartásban, társas kapcsolatokban, munkában, közlekedésben, szórakozásban.” 5 A fogyatékosságnak hat különböző kategóriáját különböztethetjük meg: - érzékszervi - testi - mozgásszervi - értelmi - viselkedés és magatartászavar - nem látható fogyatékosság Dolgozatomban kizárólag az első helyen említett, érzékszervi fogyatékossággal foglalkozom.
2.1 Hallássérültek kategorizálása A hallássérült kifejezés gyűjtőfogalom: a nagyothallókat és a siketeket is magába foglalja, függetlenül hallássérülésük fokától, súlyosságától. Két nagy kategóriát különböztethetünk meg a hallássérültek csoportján belül. -
Nagyothallók, akik rendelkeznek valamilyen fokú hallásmaradvánnyal, illetve akik hallásküszöbe 30-80 dB között van.
-
Siketek,
akik
semmilyen
hangot
nem
képesek
meghallani,
azaz
hallásveszteségük 80 dB-nél nagyobb. A
hallássérült
csoportjaként
személyeket tartja
számon,
bizonyos más
társadalmak társadalmak
fogyatékos viszont
emberek
kisebbségként
viszonyulnak hozzájuk. A siket emberek önmagukat egyenrangúnak tekintik ép társaikkal, akiktől csak annyiban különböznek, hogy nem hallanak és ezáltal örök némaságra vannak ítélve. 5
Dr Hatos Gyula: Fogyatékosok szociális ellátása, rehabilitációja 29.o.
8
A siket emberek többsége hallóként született és élte életét, éppen ebből kifolyólag a hallás elvesztése által teljesen megváltoztatja a társadalomban, és a családban
betöltött
szerepét
illetve
helyét.
Előfordulhat,
hogy
teljesen
elzárkóznak a külvilágtól, befelé fordulnak és csak szakember segítségével tudják feldolgozni az őket ért traumát. Magyarországon hozzávetőlegesen 54.000 hallássérült ember él.
2.2. Látássérültek kategorizálása Látássérültnek nevezzük azokat az embereket, akiknek a látássérülése legalább 67,5 %-os. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) felfogásában a vakság egy állapot, mely esetében a jobban látó szem látásélessége nem haladja meg az 5 %-ot, és a látótér 20 %-nál is kisebb. Ha meg szeretnénk határozni, hogy mit is jelent tulajdonképpen a vakság, akkor először is el kell döntenünk, hogy milyen oldalról közelítjük meg a problémát. Az Elérhetőség, mint alapelv, mit alapelv című tanulmányban a következő felosztással találkozhatunk: -
A legáltalánosabb felfogás, amit az átlagember ismer, hogy a vakság az nem más, mint hogy az illető egyik szemére sem lát, azaz a látásvesztesége szinte 100 %-os.
-
Abban az esetben, ha a társadalmi oldalt nézzük, akkor vaknak számítanak azok a személyek, akiknek a látásélessége mindössze 10%-os.
-
A tudományos megközelítés értelmében a vaknak tekinthetők azok az egyének, akiknek a szeme nem érzékeli a fényt.
-
Külön kell kezelnünk az ún. szakmai vakságot, mely azokra az emberekre jellemző, akik nem képesek a sík szöveg olvasására, így nem képesek önálló munkavégzésre sem.
-
A pedagógiai nézet szerint pedig vaknak az tekinthető, akinek a látásmaradványa maximum 10%-os. 6
A látássérülteket a következő három csoportba sorolhatjuk, attól függően, hogy milyen súlyos a fogyatékosságuk: 6
Dr. Nagy Marianna: Elérhetőség, mint alapelv, 3-4.o.
9
-
Gyengénlátók, akiknek segédeszközzel (szemüveg, nagyító) korrigálható valamelyest a látásuk, de a jobban látó szem teljesítménye így is csak 1033 %-os a tökéleteshez képest; látásélességük pedig csupán 67-90 %-os.
-
Aliglátók, akik csak a fényt és a nagyobb tárgyakat érzékelik; síkolvasásra általában nem képesek.
-
Vakok, akik még a fényt sem érzékelik.
Magyarországon napjainkban körülbelül 83.000 látássérült ember él. A
látás-
illetve
hallássérülés
kialakulásának
3
időpontját,
esetét
különböztethetjük meg: 1. Az első a veleszületett vagy kis gyermekkorban bekövetkezett sérülés. Ilyenkor az egyénnek nincs összehasonlítási alapja, nem tudja mit vesztett. A személyiség fejlődését azonban jelentősen befolyásolja ez a fogyatékosság. 2. A következő eset a felnőttkorban bekövetkező sérülés. A látás- illetve hallássérült
személy
élete
egyik
percről
a
másikra
gyökeresen
megváltozik és külső segítségre szorul a mindennapi teendők ellátásához, amit eddig maga végzett. 3. Végül az idős korban bekövetkező vakságot, illetve siketséget kell megemlítenünk. Ez gyakran egy hosszú folyamat eredménye, így az egyénnek lehetősége van fokozatosan hozzászokni az újonnan kialakult állapothoz. A
különböző
társadalmak
különbözőképpen
viszonyulnak
a
fogyatékos
emberekhez. Két fő tendenciát különböztethetünk meg: 1. Az egyikre a totális elutasítás jellemző, az hogy a fogyatékos emberektől meg kell szabadulni, mivel hátráltatják a fejlődést, sőt el is kell tartani őket. Gondoljunk csak arra, hogy az ókori görögök ledobták a nem életképes gyermekeket Taigetoszról, hogy a társadalomnak ne kelljen nyomorékokat eltartania. Hasonló tendenciát lehetett megfigyelni a náci Németországban, ott a jog segítségével sorra gyilkolták meg a fogyatékos embereket, illetve sterilizálásra kényszerítették az örökletes betegséget magukban hordozó embereket.
10
2. A másik felfogás szerint segíteni kell a fogyatékos személyeket és lehetőség szerint minél jobban integrálni őket a társadalomba, hogy részesei
lehessenek
annak.
Természetesen
a
különböző
kultúrák
különbözőképpen próbálják felkarolni a segítségre szoruló társaikat. A középkor társadalmaira ez a modell volt jellemző. A katolikus egyház tanítása szerint is segítenünk kell elesett embertársainkat, támaszt kell nyújtanunk nekik, hogy lehetőségükhöz mérten képesek legyenek az önálló életre. Napjainkban is az utóbbi tendencia érvényesül – bár már nem az egyház tanítása miatt. A társadalmak rájöttek, hogy a korlátozott személyek integrálása a leghasznosabb, legolcsóbb a társadalom számára, hiszen így a fogyatékos emberek is hozzá tudnak járulni a saját eltartásukhoz. Természetesen, a különböző államokban különböző mértékben valósul meg mindez, hisz eltérő a kultúrájuk és a gazdasági fejlettségi szintjük. A fogyatékossággal élő emberek is szeretnének az ép emberekhez hasonlóan önálló életet élni. Tudatos életformát alakítanak ki saját maguk számára, és próbálnak beilleszkedni a társadalomba, bár útjuk legtöbbször nagyon göröngyös. Sokszor falakba ütköznek és csak nagy nehézségek árán tudják lebontani azokat. Először saját magukat kell elfogadniuk és kitörniük az elszigeteltségből, hogy utána megpróbálhassanak beilleszkedni a társadalomba. Fel kell mérniük saját képességeiket, megérteni azt, hogy a helyzetükön nem tudnak változtatni, soha nem lehetnek teljesen épek. Ezzel a tudattal és sok-sok előítélettel kell felvenniük a harcot és optimistán a jövő felé nézni. Ha nem sikerül túltenniük magukat ezen és a sorstól várják a változást, akkor elveszhetnek,
depresszióba
eshetnek.
Ennek
elkerülése
érdekében
nagy
szükségük van a fogyatékos embereknek a támogatásra, az együttérzésre, hogy akár külső segítség által elfogadják önmagukat és egyenrangú részesei lehessenek a társadalomnak. Lehetőséget kellene adni nekik az önmegvalósításra és arra, hogy beilleszkedhessenek az épek közé és akár a tanulás, akár a munka terén hasonló esélyeik lehessenek. Az „Elérhetőség, mint alapelv” című tanulmány a következő fázisokat említi, - mint a vakok lépcsőfokait -, melyet a legtöbben megjárnak, ha nem a 11
születésüktől fogva látássérültek. A mű kizárólag a vakokkal foglalkozik, de hasonló tüneteik lehetnek a hallássérült személyeknek is. A legelső a sokk fázisa, melynek során az illető teljes mértékben a fogyatékosság problémájába zárkózik, elhatárolódik a környezetétől, nem vesz tudomást a körülötte zajló történésekről sem. A következő az úgy nevezett reakciós fázis, melyben a sérült személy gyászolja az elveszített hallását, illetve látását. A múltban szerzett élményeikkel foglalkozik. Az épként eltervezett, ám fogyatékossága miatt meghiúsult életcéljain búsul, és mindezért keresi a felelőst. A
harmadik
az
együttműködés
fázisa,
mikor
a
fogyatékos
megtanul
alkalmazkodni a környezetéhez és a kialakult új helyzethez. A legutolsó az újraorientálódás fázisa, mely során új célokat tűz ki maga elé a sérült személy, és többé-kevésbé elfogadja saját magát, megtanul élni fogyatékosságával. 7
7
Dr. Nagy Marianna: Elérhetőség, mint alapelv, 4.o.
12
3. Fogyatékos emberekkel kapcsolatos jogi szabályozás Magyarországon jelenleg a két legfontosabb hatályban lévő törvény az 1998. évi XXVI. és a 2003. évi CXXV. törvények, melyek a fogyatékossággal élők jogait tartalmazzák. Ebben a fejezetben bemutatnám ezen törvények siketekre és vakokra vonatkozó legfőbb rendelkezéseit, illetve a 2003-as Fogyatékosügyi Programot, mely leírja, hogy a fogyatékossággal élő emberek számára mit kell biztosítani ahhoz, hogy élni tudjanak törvényes jogaikkal. Ezen kívül 2004. évi CXL törvényt, azaz a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló (KET) törvény sérült emberekre vonatkozó leglényegesebb pontjait nevezném meg.
3.1. 1998.évi XXVI. törvény: Az
1998-as
törvény
kimondja,
hogy
a
fogyatékos
személyeket
társadalmunk egyenlő jogú tagjainak kell tekinteni, és segíteni őket, hátrányaik csökkentésében, és esélyegyenlőségük előremozdításában. „2. § (1) Az államnak, a társadalom szervezeteinek és tagjainak oly módon kell tevékenységüket végezni, hogy az ne okozhasson olyan károsodást, amely fogyatékosság kialakulásához vezet, illetve olyan körülményeket kell létrehozni, amelyben a fogyatékos emberek képesek lesznek teljesebb életre és a fogyatékosságukból fakadó terheik csökkenthetőek.” 8 A fogyatékos személyeket érintő döntések során tekintettel kell lenni arra, hogy a fogyatékos személyek a társadalom és a helyi közösség egyenrangú tagjai, ezért meg kell teremteni azokat a feltételeket, amelyek lehetővé teszik számukra a társadalmi életben való részvételt. A fogyatékos személyek az őket megillető jogaikkal - állapotukból fakadóan – nem tudnak teljes mértékben élni, ezért indokolt, hogy minden lehetséges módon előnyben részesüljenek. Figyelembe kell venni, hogy a fogyatékossággal élő embernek joga van az akadálymentes, biztonságos és érzékelhető környezetre, illetve biztosítani kell számára a közérdekű információkhoz, szolgáltatásokhoz való hozzájutást.
8
1998.évi XXVI. Törvény, 2. § (1)
13
7. § (2) „A fogyatékos személyt az információs esélyegyenlőség megilleti az információs társadalmi szolgáltatások igénybevételekor.”
9
A fogyatékossággal élő személynek lehetővé kell tenni a szükségletei által indokolt támogató szolgálatok, illetve segédeszközök igénybevételét. A törvény által meghatározott kereteken belül a fogyatékos személynek joga van állapotához és korához mérten fejlesztő és gondozó óvodai majd iskolai oktatásban részesülni. A megfelelő oktatás mellett a fogyatékos embernek joga van a rehabilitációra is. A súlyos fogyatékossággal élő személyek életkörülményeit az állam havi rendszeres
pénzbeli
esélyegyenlőség
juttatással
megvalósulását,
próbálja illetve
támogatni, a
meglévő
így
elősegítve
társadalmi
az
hátrány
csökkentését. „23. § (1) Fogyatékossági támogatásra az a 18. életévét betöltött súlyosan fogyatékos a) segédeszközzel vagy műtéti úton nem korrigálható módon látóképessége teljesen hiányzik vagy aliglátóként minimális látásmaradvánnyal rendelkezik és ezért kizárólag tapintó-halló életmód folytatására képes (látási fogyatékos) b) hallásvesztesége olyan mértékű, hogy a beszédnek hallás útján történő megértésére segédeszközzel sem képes feltéve, hogy ba) halláskárosodása 25. életévének betöltését megelőzően következett be,vagy bb) halláskárosodás a mellett a hangzó beszéd érthető ejtése elmarad (hallási fogyatékos), […] g)hallásvesztesége olyan mértékű, hogy
a beszédnek hallás útján történő
megértésére segédeszközzel sem képes és az a), c)-e) pontok valamelyikében megjelölt egyéb fogyatékossága is van (halmozottan fogyatékos), és állapota tartósan vagy véglegesen fennáll, továbbá önálló életvitelre nem képes vagy mások állandó segítségére szorul.” 10
9
1998.évi XXVI. Törvény, 7. § (2)
10
1998.évi XXVI. Törvény, 23. § (1)
14
3.1.1. 1998. évi XXVI törvény indoklása: Az 1998-as évi törvény létrehozására azért volt feltétlen szükség, mivel országunkban közel 600.000 fogyatékos személy él. Ezekkel az emberekkel ritkán találkozunk össze az utcán vagy egyéb közhelyeken, mivel gyakran szégyellik fogyatékosságukat és csak a legszükségesebb esetben mennek ki a lakásukból, illetve akkor is csak egy „segítő” társaságában. Ehhez a befelé forduló magatartáshoz nagyban hozzájárultak az ép emberek előítéletei a fogyatékosokkal szemben, tetézve az amúgy is jelenlévő hatalmas problémáikat. A törvény próbálja megteremteni a fogyatékos emberek számára a szükséges
akadálymentesítést,
mely
által
sokkal
könnyebben
tudnának
boldogulni a hétköznapi életben: Az akadálymentességnek különböző szempontjai léteznek: 1. A vak és gyengénlátó személy esetében: Gyakran nem jelzik, hogy szintkülönbség vagy átjáró van egy közterületen vagy egy középületben. Nem jelzik szintén, hogy a falból kiemelkedik egy nagyobb tárgy. A vak embereknek szüksége lenne különféle tájékozódási lehetőségekre, és ezalatt nemcsak a kültéri, hanem a beltéri eszközöket is értjük, mint például egy hirdetést, melyet a látássérült ember is tud értelmezni és információt szolgáltathat számára. 2. A hallássérült személyek esetében: A siket és nagyothalló emberek számára nem helyezik el minden esetben a megfelelően
és
látható
helyen
az
információkat
közterületeken,
középületekben, és a közlekedést kiszolgáló helyiségekben sem. Sajnálatos módon ezen szempontok néhány közintézményben lettek még csak kialakítva, így a siketeknek és a vakoknak nap mint nap óriási problémákkal kell megküzdeniük, akár a bevásárlás során, akár a hivatalos ügyek intézése alkalmával.
15
3.2. 2003. évi CXXV. Törvény: A 2003. évi törvény kimondja, hogy a fogyatékossággal élő személyek esélyegyenlőségének megteremtése túlnyomórészt állami kötelezettség. „8. § Közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek minősül az olyan rendelkezés, amelynek eredményeként egy személy vagy csoport valós vagy vélt […] fogyatékossága […] miatt részesül más, összehasonlítható helyzetben levő személyhez vagy csoporthoz képest kedvezőtlenebb bánásmódban.” 11 A közvetlen hátrányos megkülönböztetés elkerülése és az egyenlő bánásmód létrehozása érdekében a 2003-as törvény érvényesülését országos hatáskörű szerv ellenőrzi. Amennyiben egy fogyatékos személlyel szemben megsértik az egyenlő bánásmód követelményét abból az aspektusból, hogy a személyiség lényegi vonása sérül, abban az esetben személyiségi jogi per, illetve munkaügyi per indítására van lehetőség. „21. § Az egyenlő bánásmód követelményének sérelmét jelenti különösen, ha a munkáltató a munkavállalóval szemben közvetlen vagy közvetett hátrányos megkülönböztetést
alkalmaz,
különösen
a
következő
rendelkezések
meghatározásakor, valamint azok alkalmazásakor.” 12 „24.
§
Az
egyenlő
bánásmód
követelményét
a
szociális
biztonsággal
összefüggésben érvényesíteni kell különösen a) a társadalombiztosítási rendszerekből finanszírozott, valamint b) a szociális, illetve gyermekvédelmi pénzbeli és természetbeni, valamint személyes gondoskodást nyújtó ellátások igénylése és biztosítása során. 25. § (1) Az egyenlő bánásmód követelményét az egészségügyi ellátással összefüggésben
érvényesíteni
kell
szolgáltatásnyújtás, […] során.” 13
11
2003. évi CXXV. Törvény, 8. §
12
2003. évi CXXV. Törvény, 21. §
13
2003. évi CXXV. Törvény, 24. § - 25. § (1)
16
különösen
az
egészségügyi
3.3. 10/2006 (II.16) Országos Fogyatékosügyi Program Az Országgyűlés a fogyatékossággal élő emberek esélyegyenlőségének elősegítése érdekében hozta létre ezt a programot. Az Országos Fogyatékosügyi Program célkitűzései között szerepel többek között a fogyatékossággal élő személyek teljes integrációja és a társadalmi egyenlőtlenségek kiegyenlítése. Számukra is ugyanazokat a jogokat kell biztosítani, mint az ép emberek számára, hisz épp úgy a jogok birtokosai, mint akárki más. Fogyatékosságuk miatt nem részesülhetnének sem kirekesztésben, sem hátrányos megkülönböztetésben. A program kiemeli, hogy a fogyatékossággal élő személyek nem betegek, hiszen a fogyatékosság egy állapot, mely a legtöbb esetben visszafordíthatatlan. Éppen ezért tehát egy a saját életükért, sorsukért felelősséget vállaló munkaképes csoportról beszélünk, amikor a sérült embereket említjük, akik nem szorulnak eltartásra és a társadalom egyenjogú tagjait képezik. „Az integráció elve feltételezi, hogy a fogyatékos emberek a mindennapi folyamatokban (pl. oktatás, szociális és gyermekvédelmi ellátás, foglalkoztatás, sport, kultúra) kapcsolatot létesíthetnek és tarthatnak fenn más emberekkel, valamint a társadalmi és gazdasági intézmények legszélesebb körével. Az érintkezés feltételeinek biztosítása magában foglalja a társadalom tagjainak érzékennyé tételét (társadalmi befogadás), a fizikai helyváltoztatáshoz szükséges sajátos
körülmények
erősítését
(akadálymentes
közlekedés,
egyenlően
hozzáférhető fizikai környezet), a megfelelő kommunikációs eszközök és technikák használatát (pl. vak és gyengénlátó-barát honlapok, jelnyelvi tolmácsolás, könnyen érthető nyelvezet és piktogramok használata).” 14 2001-ben tartott népszámlálás adatai szerint 577.000 fogyatékos ember élt Magyarország területén, ami az akkori lakosság 5,7%-át jelentette. Ennek a közel 600.000 lakosnak a 14,4%-a volt látássérült és 10%-a hallássérült. Amint látjuk, az ország aránylag nagy részét érinti a vakság és a siketség problémája, viszont igen sokáig a társadalom nem szentelt elegendő figyelmet rájuk. Éppen abból kifolyólag. hogy nem voltak róluk konkrét ismereteik az embereknek, sokszor téves információk alakultak ki bennük a fogyatékos személyek ezen csoportjairól és előítélettel voltak velük szemben. Mindezek megszűntetéséhez nagyban hozzájárul a média és a különböző civil szervezetek. 14
10/2006 (II.16) Országos Fogyatékosügyi Program, 8.o.
17
(Bár valljuk be ez még nem sikerült teljes mértékben, mivel az előítélet irányukban
még
mindig
jelen
van
a
társadalomban.)
Ahhoz,
hogy
a
fogyatékossággal élő személyek a társadalmi életben aktívan részt vehessenek, biztosítani kell számukra a hozzáférést a közszolgáltatásokhoz, éppúgy, mint az ép embereknek. Ebbe beletartozik többek között a különböző intézmények fizikai akadálymentesítése mellett a kommunikációs akadálymentesítése is, azaz a fogyatékos személyek információhoz jutásának elősegítése. Az Országos Fogyatékosügyi Program legfőbb funkciója tehát a fogyatékossággal élő emberek esélyegyenlőségéhez szükséges intézkedések összegyűjtése,
hogy
a
későbbiekben
törvényi
szabályozás
által
az
életminőségükön még inkább javítani lehessen.
3.4. 2004. évi CXL Törvény: A közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályait foglalja magába a fenti törvény. Csupán két nagyon fontos pontját szeretném kiemelni, ami közvetlenül hozzájárul a fogyatékossággal élők életminőségének javításához. A hatósági alapelvek kimondják, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő, tilos a diszkrimináció és fontos az egyenlő bánásmód alkalmazása minden esetben. „2. § (1) Az ügyfeleket a hatósági eljárásban megilleti a törvény előtti egyenlőség, ügyeiket indokolatlan megkülönböztetés és részrehajlás nélkül kell intézni. (2) A közigazgatási hatósági eljárásban tilos minden olyan különbségtétel, kizárás vagy korlátozás, amelynek célja vagy következménye a törvény előtti egyenlő bánásmód megsértése, az ügyfél és az eljárás egyéb résztvevője e törvényben biztosított jogának csorbítása. Az eljárás során az egyenlő bánásmód követelményét meg kell tartani.” 15 A másik fontos szabályozás pedig az anyanyelv használatával kapcsolatos. A siket emberek számára biztosítani kell a jelnyelvi tolmács segítségét, ha szükség van rá; s ennek költségét az eljáró közigazgatási hatóságnak kell viselnie.
15
2004. évi CXL Törvény, 2. § (1)-(2)
18
4. Kommunikáció ( A jelnyelv és a Braille írás) Minden embernek szüksége van a kommunikációra és ez mindenki számára létkérdés. Az ép ember számára ez a világ legtermészetesebb dolga, egy megszokott, ösztönös napi cselekedet. Az újszülött gyermek legelőször a testével tapasztalja meg és érzékeli a róla gondoskodó embereket. Majd idővel folyamatosan fejlődik ki benne a kommunikáció, a nyelvelsajátítás és a beszédtanulás. A gyermek a beszéd által egy olyan kommunikációs eszközhöz jut, amely a későbbiekben minden szituációban a rendelkezésére, a segítségére lesz. Viszont némely fogyatékossággal élő gyermeknél a beszédfejlődés nem alakul ki teljes mértékben, sőt bizonyos esetekben semennyire sem. Éppen ebből kifolyólag
a
problematikus
fogyatékos lehet
és
emberek
számára
hihetetlenül
sokat
a
kommunikáció
küzdenek
érte,
igencsak
hogy
minél
gördülékenyebbé és természetesebbé tudják tenni. Törvényi szabályozás – bár sajnálatos módon kissé hiányos – is létezik a fogyatékosok kommunikációjával kapcsolatban: „A fogyatékos személynek, családtagjainak, segítőinek biztosítani kell a hozzáférés lehetőségét a közérdekű információkhoz, továbbá azokhoz az információkhoz, amelyek a fogyatékosokat megillető jogokkal, valamint a részükre nyújtott szolgáltatásokkal kapcsolatosak.” 16 „A kommunikációban jelentősen gátolt személy számára a közszolgáltatások igénybevételekor lehetővé kell tenni a kölcsönös tájékozódás feltételeit.” 17 A jog tehát külön foglalkozik a fogyatékos és ezért hátrányos helyzetű emberek információszerzési lehetőségeivel. A siket illetve vak emberek kommunikációs nehézségeinek bemutatása előtt feltétlen szükség van egy kis történelmi áttekintésre, hogy miként alakult ki és mi jellemző az ő sajátságos „anyanyelvükre”, azaz a jelnyelvre és a Braille írásra.
16
1998.évi XXVI. Törvény, 6. § (1)
17
1998.évi XXVI. Törvény, 7. § (1)
19
4.1. A jelnyelv kialakulása A jelnyelv tulajdonképpen egy nagyon fejlett, folyamatosan változó, gesztusokon alapuló önálló vizuális kódrendszer, amely rendelkezik önálló hangtannal, alaktannal, mondattannal és független a környezet hangzó nyelvétől. Írott formája egyelőre még nem alakult ki teljesen. Egy jelnyelvi egység, azaz a jel komplett jelentést hordoz, tehát nemcsak betűt vagy hangot jelöl. Már a Talmud is említi a jelnyelven alapuló kommunikációt, melyet a siket emberek használtak már az ie.IV. században. Elsőként l’Épée francia lelkész volt az 1770-es években, aki a siketek oktatásában a jelnyelvet használta. A jelnyelvet azonban hozzávetőlegesen csak 50 éve kezelik önálló nyelvként, amikor is megalakult az első jelnyelvi tanszék az Egyesült Államokban. A jelnyelv országonként eltérő, és egyedi nyelvtani szabályok szerint rendeződik. Szókincse és az adott ország hivatalos nyelvének szókincse soha nem mutat egy az egyhez megfelelést. Magyarországon csak 1995-ben kezdődött el a magyar jelnyelv kutatása, a SINOSZ kezdeményezésére. Sajnálatos módon a jelnyelvet egyenlőre nem tanítják az iskolában, a legtöbb siketekkel foglalkozó tanár egyszerűen elutasítja annak használatát, mivel szükségtelennek tartja. A siket ember tehát hatalmas nehézségekkel küzd az iskolában, ugyanis nem az anyanyelvén – azaz jelnyelven tanulja a tananyagot. Törekvések már léteznek ezen probléma megoldására, de egyelőre nem nagy eredménnyel. Még nem sikerült jogilag elismertetni a magyar jelnyelvet, mint önálló nyelvet, arra hivatkozva, hogy a jelnyelv egyszerűen csak a magyar nyelv kódolása – akár a morze ábécé. A jelnyelv a siket emberek között született és fejlődött ki. Különböző tanulmányok születtek arra vonatkozóan,
hogy
a
jelnyelv
megfelel
a
nyelvre
vonatkozó
összes
követelménynek, és épp oly értékes nyelvnek kell tekintenünk, mint a magyart, a németet, az angolt vagy akár a lovárit. Annak tükrében, hogy a siket gyermekek a sorstársaiktól tanulják meg ennek a speciális nyelvezetnek a használatát, nagy eltérések lehetnek az ország különböző
pontjai
között.
Magyarországon
különböző
jelnyelvjárásokat
különböztethetünk meg: a budapestit, a vácit, a sopronit, a kaposvárit, a szegedit, a debrecenit, a győrit és az egrit.
20
A jelnyelv esetében meg kell említenünk, hogy a „normális” nyelvekhez hasonlóan a jelnyelv is aktívan fejlődik, lépést tart az újításokkal. Ahogy új szó kerül a köztudatban a siketek elkezdenek keresni rá egy jelet, amivel a leginkább ki tudják fejezni annak jelentéstartalmát. Viszont sajnálatos módon a jelnyelvnek igencsak korlátozott a szókincse, ennek oka abban keresendő, hogy igen kevés felsőfokú végzettségű van a siketek között és ezért a kommunikációjukra nem jellemző a választékosság és a szakszavak használata. „A siket kultúra egy életforma; élettapasztalatot ad a siket személynek és segít kihasználni a látást; a kultúrán keresztül keresnek megoldásokat a siket szokásokon, értékeken és hagyományokon alapuló problémákra.” 18 A siket emberek a jelnyelvet használják a gondolataik, a szándékuk kifejezésének érdekében. Ez számukra a kommunikáció legfőbb eszköze, az elsődleges nyelvük. A jelnyelv által a siketek ki tudják fejezni gondolataikat, úgy mint az ép emberek a hangzó nyelv által. „A jelnyelv a siket emberek anyanyelve, a nemzeti nyelv pedig az első tanult idegen nyelv. Mivel szinte lehetetlen egy nem hallott nyelvet beszélni, csak kevés siket ember beszéli a nemzeti nyelvet, bár sokan képesek írni és olvasni. A siket gyermekek a legkönnyebben a jelnyelven keresztül tudják megtanulni a nemzeti nyelvet” 19 Annak érdekében, hogy az ország, illetve világ különböző pontjain élő siketek
megértsék
egymást,
kifejlesztettek
egy
egységes
jelrendszert
a
GESTUNO nyelvet. Ezt leginkább az eszperantóhoz lehetne hasonlítani, egyrészt mert ugyanolyan mesterséges nyelv, másrészt mert ugyanolyan nehézségekbe ütközik az elterjesztése. Az 50-es években a Siketek Világszövetségének kezdeményezésére alakult ki a GESTUNO nyelv, amely a már meglévő elemeket ötvözi újonnan képzett jelekkel. A nyelvtannal viszont nem igazán foglalkozik, a nyelvhasználó a saját nyelvtani rendszerébe kell, hogy beillessze a jeleket. Magyarországon is próbálnak meghonosítani egy jelnyelvjárást, és kialakítani egy standard változatot. Mivel egyre erőteljesebb a budapesti változat, a szótárba is ebből a jelnyelvjárásból vették a jeleket. Azzal 18
Vasák István: Szemelvények a jelnyelv elmélete és módszertana témaköréből, 10.o.
19
Vasák István: Szemelvények a jelnyelv elmélete és módszertana témaköréből, 119.o.
21
magyarázható még a budapesti elterjedése, hogy a jelnyelvi tolmácsokat is ezen a jelnyelvjáráson oktatják. Szerencsére napjainkban egyre több törekvés indul jelnyelvi
tolmácsok
professzionálisan
képzésére,
képzett
hiszen
jelnyelvi
egyre
nagyobb
tolmácsokra.
1989
az óta
igény
a
folynak
a
próbálkozások, és jelenleg egy kétlépcsős kommunikációs tanfolyam elvégzésére van lehetőség, azoknak akik ezzel szeretnének foglalkozni. A Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége (SINOSZ) szervezi és bonyolítja le ezeket a kurzusokat. A tolmácsképzés pillanatnyilag akkreditáció előtt áll, mely párhuzamosan
zajlik
a
SINOSZ-ban
és
az
ELTE
Bárczi
Gusztáv
Gyógypedagógiai Karán. Minél hamarabb lezárul az akkreditációs folyamat, annál hamarabb tudják a jól képzett tolmácsok elősegíteni a siketek nyelvi akadálymentesítését. Természetesen nem minden siket ember kedveli a jelbeszédet épp ebből kifolyólag kerüli ennek elsajátítását. A hallássérült emberek a következő kommunikációs lehetőségek közül választhatják ki a számukra legmegfelelőbbet, legegyszerűbbet. -
Jelnyelv
-
Ujj ABC /daktil/ ( lásd függelék ) – Ez a fajta kommunikáció leginkább tulajdonnevek és betűszók visszaadására szolgál.
-
Fonomimika – Ennek segítségével a szájról olvasást és az artikulációt könnyíthetjük meg a siketek számára, ugyanis a kéz helyzete a beszédszervek működésére utal.
-
Írásos kommunikáció
-
Beszéd és arcmimika
-
Szájról olvasás
Nagyon sok tényezőtől függ, hogy a siket ember melyik kommunikációs csatornát
választja
az
információ
átadásra.
Ez
többek
között
szoros
összefüggésben áll a siketség kialakulásának időpontjával, az iskolázottsággal, a különböző
készségekkel
és
a
környezettel
is.
A
következőkben
két
kommunikációs formát emelnék ki: a jelnyelvet és a szájról olvasást, ugyanis ez a két leggyakrabban használt csatorna a siketek információáramlásában.
22
Jelentős nézeteltérések vannak azzal kapcsolatban, hogy a siket embereknek szükséges-e megtanulni mind a jelnyelvet, mind a szájról olvasást. Két nagy csoportot különböztethetünk meg ezek alapján: vannak, akik a jelnyelvet támogatják és harcolnak a minél szélesebb körű elterjesztésében, mások viszont a szájról olvasást szorgalmazzák. Felmerül tehát a nagy kérdés, hogy melyik kommunikációs módszer a hatékonyabb? Ennek a megválaszolása igencsak nehézkes, mivel nagyon komplex dologgal kell szembesülnünk. Külön kell megvizsgálnunk a problémát az épek és külön a fogyatékossággal élők oldaláról. Véleményem szerint a siket emberek integrációját nagymértékben elősegítené, ha a hallássérült emberek megtanulnának szájról is olvasni. (Természetesen ha a közösségükön belül vannak, akkor szinte kizárólag a jelnyelvet használják. ) Gondoljunk csak bele, egy hivatalban vagy akár egy nem önkiszolgáló boltban nem biztos, hogy van jelnyelvi tolmács és előfordulhat, hogy nincs lehetőség az írásos kommunikációra. Ekkor a hallássérült személy, ha nem tud szájról olvasni elé nehézkesen, vagy egyáltalán nem tudja megértetni magát. A másik nézőpont, hogy jelnyelvet alkalmazzanak, illetve jelnyelvi tolmácsot vegyenek igénybe, ez sokkal inkább a siket közösségen belül népszerű. Ők azt vallják, hogy a jelnyelv az ő anyanyelvük és ők azon keresztül kommunikálnak a külvilággal. Ez részben természetes, hisz a legtöbb ember az anyanyelvét részesíti előnyben a társalgás során. Viszont nem biztos, hogy kizárólag a jelnyelv ismerete és használata által könnyebben fognak boldogulni a világban. Különbséget figyelhetünk meg azonban a siketek közösségén belül is. Akik születésüktől fogva némaságra vannak ítélve, azok meglátásom szerint sokkal szívesebben alkalmazzák kizárólagosan a jelnyelvet a kommunikációjuk során. Akik viszont felnőtt korukban válnak siketté, azok gyakran nehezen tanulják meg a jelnyelvet és előszeretettel olvasnak szájról. Véleményem szerint fontos lenne, hogy a siket emberek megtanulják a jelnyelv mellett a szájról olvasás művészetét is – és nemcsak az egyiket vagy a
23
másikat - hogy ha rá vannak szorulva és ép közösségben kell intézniük valamit, akkor minél könnyebben és természetesebben meg tudják magukat értetni. De hangsúlyozni kell, hogy nem elegendő csak a szájról olvasást elsajátítani, mivel akkor a siket kultúra egyik „alapkövét” nem szerzi meg az illető. „1880-ban a Milánói Siket Oktatás Konferencián úgy döntöttek, hogy a jelnyelvet el kell felejteni és a siket embereket meg kell tanítani szájról olvasni és beszélni. A döntés – amelyet kizárólag halló tanárok hoztak – világszerte pusztító hatással volt a siket emberek életére. Bebizonyosodott, hogy a jelnyelv elnyomás komolyan károsította a siket gyermekek képességeit, illetve a nyelvi tudását, és emiatt nem tudtak megfelelően magas szinten megtanulni olvasni és írni.” 20 Ebből is látszik, hogy mennyire fontos a siket kultúrának a jelnyelv és annak használata.
4.2. A braille írás kialakulásának története A vak emberek egészen a 19. századig nem tudták papírra vetni gondolataikat, nem tudtak információhoz jutni olvasás útján. A napjainkban használatos vakírásnak az alapját Charles Barbier teremtette meg, aki 1819-ben az éjszakai írás módszerét dolgozta ki. A célja az volt, hogy a katonák sötétben is el tudják olvasni a parancsokat. Ezt az írásrendszert egyszerűsítette le és fejlesztette tovább Louis Braille a párizsi vakok intézetének tanítója – aki 3 éves korában veszítette el látását. A vakírás alapját 6 pont képezi – 3 sorban és 2 oszlopban, amelyet különböző kombinációkban helyeznek el egy téglalap négy sarka között ( lásd függelék). Braille ezt a sajátságos hatpontos sejtrendszeren alapuló írást 1829ben publikálta. Később Braille létrehozott egy jelrendszert a matematikához és a zenéhez is. Magyarországon az 1890-es években vezették be ezt az írást. A Braille betűk leírásához sajátos segédeszközt kell használni. Egy forgópánttal összekapcsolt két fémlap segítségével lehet papírra vetni a gondolatokat. Viszont szerencsére a technika fejlődésével a vakok helyzete jelentősen könnyebbé vált. 20
Vasák István: Szemelvények a jelnyelv elmélete és módszertana témaköréből, 120.o.
24
Kifejlesztettek az Egyesült Államokban egy olyan hat billentyűs írógépet, amely a Braille féle hat pontot veszi alapul. Magyarországon a vakok számára a könyvek
és
az
újságok
a
Magyar
Vakok
és
Gyengénlátók
Országos
Szövetségének a nyomdájában készülnek speciális nyomdai technikával. A hat ponton alapuló Braille írást főként azok az emberek használják, akik vagy vakon születtek, vagy kiskorukban veszítették el látásukat, ugyanis akik felnőtt korban vakultak meg, azok nagy nehézségek árán tudják csak elsajátítani a vakírást és az ujjaik sem olyan érzékenyek már az apró pontok kitapogatására. Napjaink fejlett világában nem szabad megfeledkezni a számítógép kínálta lehetőségekről sem. Egyre több kutatás és fejlesztés irányul a vakok számára is használható számítógépek tökéletesítésére, mely segítségével megkönnyíthetjük a kommunikációjukat. Mindenek előtt a JAWS programot kell megemlítenünk, mint áttörő sikert, mely 2001-ben indult útjára. A JAWS egy mozaikszó (Job Access With Sweets), amely a „beszéden keresztüli munkáhozjutás” angol megfelelőjéből jött létre. Ez a program a Windows alatt fut, és lényegében egy hangkártyával ellátott képernyőolvasót rejt magában, ami felolvassa a leütött karaktereket és a monitoron látható egyéb adatokat. Ez a kezdetleges ám áttörő jelentőségű angol nyelvű program szolgáltatta az alapot a magyarországi kutatásokhoz. A Budapesti Műszaki Egyetemen fejlesztették tovább a mérföldkőnek számító képernyőolvasó programot, és hozták létre a magyarul beszélő Multivox-ot, majd a Profivox-ot. A JAWS a web lapokat is fel tudja dolgozni, vagyis felolvasni, tehát általa kinyílt a világ a vakok számára is: ugyanúgy tudnak szörfözni a világhálón, mint látó társaik. Tudják használni a legalapvetőbb programokat: többek között (a teljesség igénye nélkül) az Internet Explorert, az Outlook Expresst, A Word-öt, az Excel-t, a Power Point-ot, az MSN-t, a Winzip-et, a Real Player-t és az Adobe Acrobat Readert is. A JAWS kifejlesztése tehát nagyban hozzájárul a vak emberek integrációjához; hogy ők is egyenrangú tagjai lehessenek az információs társadalomnak. A vak emberek napjainkban már ugyanolyan természetességgel és könnyedséggel használják a számítógép adta lehetőséget, mint ép társaik.
25
5. Előítéletek a fogyatékosokkal szemben, hátrányos megkülönböztetés Napjainkban egyre többször halljuk azokat a szavakat, hogy előítélet, sztereotípia, diszkrimináció. Sokan használják ezeket a kifejezéseket anélkül, hogy tudnák, pontosan mit is jelentenek ezek a fogalmak. A következőkben szeretném tisztázni ezeknek a valódi jelentéstartalmát. Előítéletnek nevezzük az egyes tényeken, vagy hibás általánosításon alapuló előre kialakított véleményt, indokolatlan ellenszenvet. Ellenségesen viselkedünk tehát egy olyan emberrel, aki nem tehet arról, hogy éppen ahhoz az adott közösséghez tartozik. Gondoljunk csak arra, hogy ha látunk egy vak személyt, rögtön azt hiszi a legtöbb ember, hogy egy elesett, tehetetlen valaki, aki nem képes az önálló életre. Ugyanakkor nézzük meg Steve Wonder-t. Ő is vak volt, ráadásul színes bőrű, akikkel szemben talán még erőteljesebb az előítélet, mégis micsoda karriert futott be, és bár biztosan szüksége volt valamiféle segítségre, de az életpályája magáért beszél. „A
fogyatékos
ember
sikeres
beilleszkedését
erősen
gátolják
a
közgondolkodásban jelenlévő súlyos előítéletek és féligazságok. Ilyen például az, hogy őket átok sújtja, és ezért szerencsétlenek. Vagy az, hogy betegek, ezért állandó ápolásra szorulnak.” 21 Általában az előítéletek túlzásokon alapulnak és anélkül feltételezünk valami negatív dolgot a másikról, hogy elegendő információnk lenne az adott csoportról vagy személyről. A sztereotípia maga az általánosítás, azaz a csoport egyes tagjainak tulajdonságait az egész csoportra vonatkoztatjuk. „Kedvező vagy kedvezőtlen tartalmától függetlenül a sztereotípia kategóriával társult túlzáson alapuló nézet. Feladata a kategóriával kapcsolatos viselkedés igazolása ( racionalizálása).” 22 Ha találkozunk egy megtört, életunt vak emberrel – akinek nem ismerjük az élettörténetét és nem tudjuk hogyan veszítette el látását – azt feltételezhetjük, hogy minden vak ember magába forduló és kerüli az érintkezést más emberekkel. Pedig lehetséges, hogy egy közelmúltban történt balesetben vakult meg és még 21
Könczei György: Fogyatékosok a társadalomban, 58.o.
22
Allport W. Gordon: Az előítélet, 245. o.
26
nem tudta feldolgozni a traumát, ami őt érte. Előfordulhat, hogy néhány hónap, esetleg év múlva rá sem ismernénk az illetőre, mert egy életvidám, nyitott valakit ismerhetnénk meg személyében. Nem szabad tehát egy ember viselkedését, reakcióit levetíteni a sorstársaira, és ennek alapján megítélni az egész közösséget. Diszkrimináció alatt a hátrányos megkülönböztetést értjük, mely teljes mértékben ellentétben áll az egyenlő elbánás elvével. Az ENSZ a következőképpen definiálja a fenti fogalmat: „A hátrányos megkülönböztetés fogalmába azok a magatartások tartoznak, melyek természeti vagy társadalmi kategóriákon alapuló megkülönböztetést tesznek lehetővé, és nem függnek össze sem az egyéni képességekkel, sem a személy konkrét viselkedésével. A hátrányos megkülönböztetés sérelmes különbségtevés,
melynek
semmi
köze
sincs
az
egyének
sajátos
tulajdonságaival.” 23 A diszkrimináción belül különbséget kell tennünk az előnyben részesítés és a negatív diszkrimináció között. Az előnyben részesítés alatt a következőket értjük: „Nem jelenti az egyenlő bánásmód követelményének megsértését az a rendelkezés, amely egy kifejezetten megjelölt társadalmi csoport tárgyilagos értékelésen alapuló esélyegyenlőtlenségének felszámolására irányul 24 Ez a fogalom leginkább különböző hivatali- esetleg jogi ügyekben történő másfajta bánásmódot takar, ami általában a fogyatékosság révén indokolt lehet. Ilyen magatartás lehet, ha egy ügyintézés során a fogyatékossággal élőket például soron kívül behívják és ezzel lecsökkentik a várakozási időt számukra. Erre néha igenis szükség van, hogy valamelyest megkönnyítsük a fogyatékosok életét. A negatív diszkrimináció ezzel szemben egy sokszor tudattalan, bár általában tudatosan kirekesztő magatartást jelent. Aki alkalmazza ezt a negatív megkülönböztetést, az a felsőbbrendűségét szeretné bebizonyítani és ezáltal megalázni a másikat. Képzeljük csak el, milyen helyzetben érezheti magát az a siket ember, akinek egy halló ember a következő mondatot mondja: „Ugye
23
Allport W. Gordon: Az előítélet, 87. o.
24
2003. évi CXXV. Törvény, 11. § (1)
27
milyen
jó
ez
a
Beatles
szám?”
Egyértelmű,
hogy
a
másik
ember
fogyatékosságára akarja felhívni a figyelmet és kérkedni a hallás képességével. A diszkriminációnak – függetlenül attól, hogy a pozitívról vagy a negatívról beszélünk – kétféle megnyilvánulási formája van: a nyílt és a burkolt. A 2003. évi CXXV-ös törvény a következő 5 diszkriminációs formát határozza meg: - közvetlen hátrányos megkülönböztetés - közvetett hátrányos megkülönböztetés - zaklatás - jogellenes elkülönítés - megtorlás A diszkriminációmentes társadalom kialakítása az állam és a jogrendszer segítsége nélkül nem valósulhat meg. Az államnak mindenekelőtt tudatosítania kell az emberekben, hogy a hátrányos megkülönböztetés milyen hatással van azokra,
akik
ezt
elszenvedik,
és
meg
kell
határozni,
hogy
milyen
következményekkel jár, ha valaki diszkriminatív módon viselkedik. Nem szabad viszont megfeledkezni arról, hogy a diszkriminációmentesség nem kizárólagosan államérdek, hanem a társadalom, az adott közösség célja is. Sajnálatos módon a mai magyar állam szinte teljesen passzív és közömbös a diszkriminációmentes politikával kapcsolatban. Bár ameddig a társadalom nem lép fel egy-emberként a hátrányos megkülönböztetés ellen, addig az államtól se várjuk el, hogy ő tegyen csodát és oldja meg ezt a problémát. Legfőbb célként az kellene hogy lebegjen minden állampolgár szeme előtt, hogy el kell fogadni a fogyatékos embert annak, aki. Megbecsülni és egyenlő társként, jogokkal bíró polgárként viselkedni vele, és segíteni abban, hogy ő is egyenrangúnak érezze magát az épekkel. Sokszor sajnos a diszkrimináció és az élőítéletek miatt a fogyatékossággal élő ember önértékelése eltér a normálistól. Gyakran hajlamos elhinni, hogy tényleg gyenge, és teljes mértékben rá van szorulva más segítségére, s ezáltal kiszolgáltatottnak érzi magát. Ezenfelül nem szabad megfeledkeznünk, hogy igencsak
nehéz
elfelejteni
az
évszázadok
óta
berögzült
előítéleteket,
megbélyegzést, azaz stigmát – főként annak, akire ezt ütötték. A stigma ugyanis nem más, mint egy bélyeg, egy ismertetőjel, ami le nem mosható, el nem tűntethető. Stigmának mondhatjuk magát a vakságot is, hisz egy állapot, mely meg
nem
változtatható,
és
a
látó 28
ember
rögtön
észreveszi
a
másik
fogyatékosságát. A fogyatékossággal élő személyekkel való bánásmódnak a következő társadalmi modelljei léteznek: 1. „Az orvosi-egészségügyi modell az ipari forradalom korára nyúlnak vissza és az 1950-es évekig uralkodó nézeteket foglalt össze. […] Eredményeképpen a fogyatékos emberek orvosi, pénzbeli, szociális ellátások
elfogadói.
A
hátrányos
helyzet
kezelése,
elfogadása
a
társadalom jóindulatán múlott, múlik. […] 2. Az 1950-es évektől kezdve az orvosi-egészségügyi modellt a képzési modell váltja fel, amelynek alanya a növendék, amelynek lényege a tanítás, a legkülönfélébb készségek elsajátításának ösztönzése. Az adott területhez – beszédfejlesztés, étkezés, segédeszköz-használat, stb. – értő szakember lényegében megtanítja a „növendéket”, hogy hogyan kell mozogni,
beszélni,
enni,
tanulni,
gondolkodni,
stb.,
és
ezzel
a
törvényalkotás szintjén a szolgáltatásközpontú modell párosul.” […] 3. Szolgáltatói modell – Az 1970-es évektől kezdve – leginkább a „gazdag” országokban – a szolgáltatói modellen jellemző, amelynek alanya a kliens, és célja, hogy megfelelő, anyagilag elérhető szolgáltatásokat nyújtsanak.
[…]
A
jogalkotás
szintjén
megjelenik
a
„pozitív
diszkrimináció”. Ezen a szinten már szerepet játszanak az érintett személyek döntései. […] 4. Szükségleten alapuló modell
- Az 1980-as évek végétől következik a
szükségleten alapuló modell, napjaink legfejlettebb modellje, amely az állampolgárt tekinti alanyának. […] A törvényhozás az emberi méltóság tiszteletben tartását erősíti […] Ugyanakkor megalkotják azokat a jogszabályokat, amelyek lehetővé teszik, hogy az érintettek valóban élni tudjanak alkotmányos jogaikkal.” 25 A fenti modellek a fogyatékossággal élőkhöz való viszony fejlődését mutatják azt, hogy hogyan változott a társadalom hozzáállása ezen embercsoport felé. Egyre inkább az figyelhető meg, hogy az egyenlő bánásmód elérése a cél az, hogy az épekkel egyenrangúnak tekintsék a fogyatékossággal élő embereket is. A
25
Dr. Nagy, Meruk, Fodor: A hátrányos megkülönböztetés felismerése és kezelése, 23-24. o
29
leglényegesebb talán, hogy ők is érezzék, hogy nem a társadalom peremén élnek egy elzárt világban, hanem ugyanolyan értékes emberek, mint az ép társaik és ugyanazokkal a jogokkal is rendelkeznek. Véleményem szerint az előítéletek elleni harcban nagy szerepet kellene betöltenie a médiának. A média ugyanis a műsoraival jelentős mértékben képes befolyásolni az a képet, amit a társadalom kialakít a fogyatékossággal élő emberekről. Értéket kellene képviselnie, amit követni lehet. A médiában közölt információkat ugyanis az átlagember tényként kezeli, legyen bármiről is szó. Elhiszi gondolkodás nélkül, hogy igaz, amit a televízióban, rádióban, vagy akár a nyomtatott sajtóban hall vagy lát. Éppen ebből kifolyólag arra lenne szükség, hogy a média által egy sokkal pozitívabb kép alakuljon ki a siket, illetve a vak emberekről. De nézzük csak meg, hány műsorban szerepelnek a fogyatékosok ezen csoportjai? Hány alkalommal látunk a képernyőn jelnyelvi tolmácsot? Az eredmény igencsak lesújtó. Magyarország lakosságának hozzávetőlegesen 10%-a él fogyatékossággal, s ebből közel 140.000 a hallás és látássérült ember. Ehhez képest a médiában elhanyagolható a megjelenésük és részvételük. Persze ellenpéldát is lehet hozni, hiszen a teletexten egyre több filmet olvashatnak a siketek párhuzamosan a filmmel, vagy emlékezzünk Tímár Péter 2001-es nagy sikerű filmjére, a Vakvagányokra, mely vakokról szól főként vakoknak. Viszont ennél jóval többre lenne szükség. A médiának azt kellene hangoztatnia, hogy fontos az összetartozás, és a társadalmi hovatartozás erősítése, függetlenül attól, hogy valaki fogyatékossággal él-e, vagy sem. Igény lenne rá, de a média sajnos nem igazán mutat hajlandóságot sajnos az integráció ilyen irányába, eltekintve néhány kivételtől. Az utóbbi időben sokat lehetett hallani egy Baranya megyei vak kislányról, akit sásdi iskola nem volt hajlandó felvenni diákjai közé. A szülőnek egy több kilométerre lévő nagyvárosba kellett hordani a gyermeket, hogy tanulhasson. Végül a baranyajenői általános iskola jelentkezett önként hogy átveszi a látássérült kislányt. Sajnos az alacsony költségvetésű iskolának nehézségére esett minden tárgyi feltételt megteremteni, ám a média közreműködésével, megérkezett a segítség. Két vállalkozó Braille írógépeket ajánlott fel a gyermeknek is és az iskolának is, megkönnyítve a tanulást. A média tehát ilyen szempontból is segítségére lehetne a fogyatékos embereknek, ha többet foglalkozna velük.
30
6. Az esélyegyenlőség megvalósulása, akadálymentesítés Az esélyegyenlőséget és társadalmi érvényesülést minden ember számára lehetővé kell tenni, és ezalól nem képeznek kivételt a fogyatékossággal élő személyek, a hátrányos helyzetű emberek sem. Ennek gyökerét a polgári forradalmakban kell keresnünk. Ott jelent meg legelőször a saját jogaiért küzdő homogén tömeg; azonban lássuk be, a társadalmi egyenlőtlenségek kiegyenlítését soha nem sikerült elérni. Éppen ezért a hangsúlyt sokkal inkább az esélyek megteremtésére
kell
fektetni,
melyek
segítségével
megkönnyíthetjük
a
beilleszkedést és az azonosulást. Azonban feltétlenül szót érdemel, hogy az esélyegyenlőség nem az egyenlő bánásmód szinonimája, bár sajnos sokan így használják. „Az egyenlő bánásmóddal szemben az esélyegyenlőségi politika azt kívánja meg az államtól, hogy a diszkrimináció tilalmán túl konkrét lépéseket is tegyen a hátrányos
helyzetű
személyek
tényleges
egyenjogúsítása
érdekében.
Az
esélyegyenlőségi politika tehát nem esik egybe az egyenlő bánásmód biztosításával: mindazon jogi és nem jogi eszközöket jelenti, amelyek azt a célt szolgálják,
hogy
mindenki
egyenlő
eséllyel
érvényesülhessen
az
élet
legkülönbözőbb területein – oktatás, egészségügy, munkaerőpiac, szociális biztonság stb. –, de legalábbis csökkenjenek a nőket, a fogyatékossággal élőket, a bevándorlókat stb. érő hátrányok.” 26 Az állam egyik legfontosabb szerepe a fogyatékosokkal kapcsolatban, hogy elősegítse
az
esélyek,
a
lehetőségek
megteremtését
mindenki
számára.
Enyhítenünk kell a fogyatékossággal élők hátrányát, hogy egyenrangúnak érezzék magukat az épekkel. Mindenekelőtt a következő tevékenységekre lenne szükség: -
előnyben részesítésre
-
a megkülönböztető cselekedetek megtiltására
-
illetve egyenlőségre a jog terén. Nagyon fontos ezeken felül, hogy hozzáférhetővé tegyük számukra a
hivatalos élet különböző szolgáltatásait, információit és dokumentációit. Egy 26
Dr. Nagy, Meruk, Fodor: A hátrányos megkülönböztetés felismerése és kezelése, 7. o
31
igen gyümölcsöző összefogás a Publica/Pulman projekt, mely 26 ország részvételével közösen harcol az információszolgáltatás professzionalizálásának érdekében. Ezen
felül
az
Egyesült
Nemzetek
Szervezete
viseli
még
szívén
a
fogyatékossággal élők sorsát. Több dokumentum is született az elmúlt 30 évben ezzel a társadalmi csoporttal kapcsolatban: -
1975: Fogyatékos Személyek Jogainak Deklarációja
-
1983: Fogyatékos Személyekre Vonatkozó Világprogram
-
1993: Standard Rules, mely a fogyatékos emberek esélyegyenlőségével kapcsolatos szabályokat tartalmazza.
Illetve ne felejtsük el, hogy a 2003-as évet a Fogyatékkal Élő Emberek Nemzetközi Évének nyilvánította az Európai Unió. Ezen megmozdulás során számtalan konferencia és fesztivál volt a sérült embereknek, illetve azért, hogy az ép társaik minél többet megtudjanak róluk, és így könnyebben elfogadják őket.
6.1. Szervezetek A siketek és a vakok számára is alakultak országos szintű egyesületek, melyek részben információval szolgálnak az épek számára ezen sérült emberekről, illetve segítik a fogyatékossággal élő személyt a mindennapjaiban, legyen szó akár jogorvoslatról, vagy akár egyszerű információközvetítésről. 6.1.1. SINOSZ A siket emberek számára hozták létre 110 éve - 1907-ben - a SINOSZ-t, azaz a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségét. A kiemelten közhasznú társadalmi szervezet fő célkitűzése az esélyegyenlőség megvalósítása és a siketek társadalmi integrációjának elősegítése. Ezen kívül küzdenek a jelnyelv elismertetésért, hogy az a nemzeti kultúra részévé válhasson. A Jelnyelvi Iroda is azért jött létre, hogy a magyarországi jelnyelvet kutassa, illetve a lehető legalaposabban feltérképezze azt. Ezen a projekten nemcsak siket emberek dolgoznak, hanem nyelvészek is, akik feldolgozzák és értelmezik a rendelkezésre
32
álló adatokat. A kutatási eredményeiket folyamatosan publikálják tudományos lapokban. Legfőbb célként az lebeg a szemük előtt, hogy a siket gyermekeket oktató általános iskolákban az egységes magyar jelnyelvet felvegyék a többi tantárgy közé, és ugyanúgy szerepeljen az órarendben, mint például a matematika óra. De egyelőre ennek megvalósulására nem sok esély van a közeljövőben. A SINOSZ feladatai között szerepel még a siket emberek érdekképviseletének biztosítása, a munkaerő-közvetítés, a hallássérült személyek oktatásának támogatása és segítése. Ezeken felül az egyesület kulturális tevékenységet is ellát: ifjúsági programokat, üdüléseket szervez a tagok részére. Meg kell még említenünk, hogy a SINOSZ tolmács-közvetítő szolgálatot üzemeltet, mely bármikor igénybe vehető és nemcsak a tagok számára. Fontos szerepet tölt be a szervezet a siketek szocializációjában, hisz szerepet vállal az életminőségük javításában, esetleg szociális intézményben való elhelyezés megoldásában, sőt pszichológiai tanácsadással is szolgálnak. A SINOSZ működtet egy havilapot is, a HASÉ-t, azaz a Hallássérültek-et, melyben közérdekű információkon felül művészettel, sporttal kapcsolatos hírek is helyet kapnak. A hallássérültek szövetsége képviselteti magát az Interneten is, mely segítségével a siketek és a nagyothallók könnyebben jutnak információhoz. A honlapon például chat szoba és sms-szolgálat működik, illetve folyamatosan megjelölik, hogy mely filmeket nézhetik meg a hallássérültek feliratozva is. A SINOSZ tehát egy olyan szervezet, mely a siketek és nagyothallók információszerzési lehetőségeit próbálja javítani, kutatja az „anyanyelvüket”, a jelnyelvet, és segíti a kapcsolatteremtést siket / siket illetve siket / halló ember között. 6.1.2. MVGYOSZ A látássérült emberek megsegítésére és összefogására jött létre 1901-ben az MVGYOSZ, azaz a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége. Fő célkitűzéseik a következők: az 1998-as és a 2003-as törvényekben meghatározott – a vakokra és gyengénlátókra vonatkozó - jogok megvalósulásának elősegítése, a látássérült emberek társadalmi összefogásának előmozdítása, a rehabilitációjuk támogatása.
33
Továbbá ötleteket, lehetőségeket mutatnak, hogyan lehetne megteremteni egy vakbarát fővárost, hogyan tudnák akadálymentessé tenni számukra az életet. A szövetség segíti a vakok és gyengénlátók továbbtanulását, fejlesztését, illetve támogatja őket a munkavállalásban, hogy a későbbikben végzettségüknek megfelelő munkakört tölthessenek be. A MVGYOSZ folyamatosan keresi a lehetőségeket, az eszközöket, hogy miként lehetne még inkább csökkenteni a látássérülésből eredő hátrányokat, hogy a társadalom egyenjogú tagjaiként élhessenek ezek az emberek is. A Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége valamint a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége szintén üzemeltet egy honlapot, mely számtalan információval látja el mind a vak, mind a látó embereket. Amellett, hogy az ép embereknek tanácsot ad, hogyan viselkedjen egy vak emberrel, a vakoknak tájékoztatást nyújt a lehetőségeikkel kapcsolatban. A honlapon találhatunk adatokat egy hangoskönyvtárról, és egy Braille könyvtárról is, de még jogsegélyt is kérhetünk az Interneten keresztül.
6.2. Törekvések az esélyegyenlőségre, az akadálymentesítésre A
fenti
két
szervezeten
kívül
más
intézmények
is
igyekeznek
megkönnyíteni a fogyatékossággal élő emberek életét. Fontos megjegyezni, hogy az akadálymentesítés alatt nem kizárólagosan a fizikai akadályok lebontását kell értenünk, hanem egy tágabb értelemben vett hozzáférhetőség megteremtését. Az akadálymentesítés alatt az emberek általában azt értik, hogy egy épületbe be lehet menni kerekes székkel, vagy van mozgássérült mosdó az adott helyszínen. De
arra
már
kevesen
gondolnak,
hogy
az
„információáramlást”
is
akadálymentesíteni kellene, például vakok számára is könnyen olvasható weblapok által, vagy akár egy riasztóberendezés beindulásakor egyidejűleg megjelenő szöveges üzenet által. Az akadálymentesítés hatóságilag szabályozott, és aki elmulasztja, az vét a jogszabály ellen és viselnie kell annak következményeit. Közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek minősül ugyanis a fenti szabály megszegése. Biztosítani kell tehát a hozzáférést mind fizikailag, mind egyéb módon a sérült embereknek.
34
6.2.1. A siket emberek esélyegyenlőségével kapcsolatos törekvések Számos lehetőség létezik, mely segítségével gördülékenyebbé tehetjük a hallássérült emberek kommunikációját, és így ők sokkal inkább egyenrangúnak érezhetik magukat az épekkel. A kommunikációs akadálymentesítés nem merül ki
abban,
hogy
lassabban
és
artikuláltabban
beszélünk,
vagy
leírjuk
mondanivalónkat. Természetesen ezek is megoldások, de nem mindenesetben alkalmazhatók. A siket emberek kommunikációjával kapcsolatban már felmerült a kérdés [ lásd: 3.fejezet, Kommunikáció (A jelnyelv és a Braille írás)] hogy a jeltolmács alkalmazása szükségszerű-e és fontos-e. Természetesen folyamatos jelleggel nem alkalmaznak a siket emberek jeltolmácsot, de például egy konferencián, ahol hallássérült emberek is jelen vannak, ott célszerű esetleg a kommunikáció megkönnyítésének érdekében. Véleményem szerint a híradókat a televízióban is úgy kellene sugározni, hogy egy jeltolmács szinkronban jeleli az információkat a siket nézőknek. Erre lenne igény, de sajnálatos módon a média nem mutat hajlandóságot egy ilyen nagy befektetés finanszírozására, így a hallássérültek csak a teletexten tudják követni a híreket, vagy nézni a feliratozott filmeket. Egy másik jelentős segítség a hallássérült embereknek az információáramlásban az sms. Sokan nem tudják, hogy ezt a szolgáltatást eleve siket embereknek találták ki, hogy folyamatosan tudjanak kommunikálni egymással. 2001-ben a SINOSZ és a BRFK között született egy együttműködési megállapodás, mely szerint közösen működtetnek egy fogadófelületet. Ennek lényege,
hogy
segélyüzenetet
a a
BRFK
továbbítja
megfelelő
helyre,
a
hallássérült
mint
például
emberektől a
beérkező
mentőszolgálathoz,
tűzoltósághoz, vagy akár a közműszolgáltatókhoz. Ezen kívül Angliában például egy olyan szolgáltatás bevezetésén dolgoznak, melyen keresztül a siketek sms-t kapnak a nyilvános helyeken - úgy mint a pályaudvaron, a bevásárlóközpontokban - a hangszórókon elhangzó információkról. Véleményem szerint ez egy igencsak hasznos szolgáltatás lenne, hiszen gondoljunk csak bele, hogy egy tűzesetet általában csak a sziréna jelzi, semmilyen kiírás, vagy felirat. Természetesen a siket emberek is vágynak szórakozásra, ám lehetőségeik valamelyest korlátozottabbak, mint egy halló embernek. Gondoljunk csak bele, 35
ha egy koncerten nem hallanánk a dalt, a zenét, csak látnánk, hogy ugrálnak a színpadon a zenészek, vajon milyen érzés fogna el? Felhőtlen boldogság? Vagy inkább fájdalom, hogy nem lehetek teljes mértékben részese az előadásnak. A siket emberek éppen ezért olyan szórakozást keresnek, amit 100%-ig tudnak élvezni. Gyakran járnak mozikba – bár ott is csak a néma filmeket és a feliratos filmeket nézik meg. Kikapcsolódási lehetőséget jelent még számukra a SINOSZ által szervezett klubfoglalkozás is. Itt találkozhatnak sorstársaikkal, és felszabadultan jelelhetnek egymással. Megosztják problémáikat, tapasztalataikat, és
különböző
fejlesztő
tevékenységeket
végeznek
szakmai
vezetőjük
segítségével. Ezen felül kiállításokra járnak, ahol a műtárgyak mellé ki van írva minden információ az adott alkotásról, tehát teljes mértékben élvezhető számukra is a tárlat. A Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum például az idegenvezetés során gondolt a hallássérült látogatókra is. Azon kívül, hogy fizikailag is akadálymentes az épület, egy információs füzet segítségével kalauzolják az érdeklődőket és mutatják be nekik a különböző érdekességeket. Visszakanyarodva a koncertekhez, két ellenpéldával szeretnék szolgálni érdekességképpen: 2002-ben a Padödő karácsonyi koncertjén egy jelnyelvi tolmács segítette a hallássérülteket a szövegek megértésében, illetve Máté Péter híres számát, az „Egyszer véget ér a lázas ifjúság” című dal szövegét egy siket ember ültette át szintén jelnyelvre. A klipp folyamán egyidejűleg halljuk a csodálatos dalt, és látjuk, hogy jelel a művész. Szívszorítóan megható a látvány, részben a dal szövege miatt, részben a fájdalom miatt, amit érzünk, hogy micsoda kincstől vannak megfosztva a hallássérült emberek.
6.2.2. A vak emberek esélyegyenlőségével kapcsolatos törekvések A látássérült emberek mindennapi élete amúgy sem könnyű, ám mindezt még inkább megnehezíti az, hogy lépést kell tartaniuk a technika folyamatos fejlődésével. Lehetőség szerint fejleszteni kell az alkalmazkodóképességüket azáltal, hogy elérhetővé tesszük számukra az általunk használt hétköznapi eszközöket – persze megfelelő módosításokkal. Napjainkra szerencsére a nagynevű szórakoztatóelektronikai és a számítástechnikai cégek már felismerték,
36
hogy a sérült embereknek is ugyanazokra az információkra van szükségük, mint az épeknek, és emiatt különböző speciális szerkezeteket kezdtek el kifejleszteni. A Samsung 2006-ban a látássérülteknek egy Braille kijelzővel ellátott sms-küldő készülék prototípusát készítette el, mely segítségével a vakok ki tudnák tapintani a beérkezett üzeneteket és válaszolni is tudnának rá. Ez a mobil üzenetküldő
szerkezet
igencsak
elősegítené
a
kapcsolattartást
és
az
információcserét a látássérült emberek között. Természetesen a vakbarát sms küldő még nem jelenti azt, hogy minden szükséges információ eljut a vakokhoz is. Éppen ezért nekik is szükségük van számítógépekre és internetre is, mely által kitárulhat előttük is a világ és még inkább integrálódhatnak az épek közé. Napjainkban már annyira széles körben lehet használni az internetet, hogy szinte ki sem kell tenni a lábunkat és el tudjuk intézni a legtöbb hivatalos dolgunkat is. Viszont akinek a háztartásában nincsen számítógép, annak be kell mennie a közintézménybe és személyesen végigjárni a „bürokrácia útvesztőit”. Nagyon sok vak ember sajnos meg sem engedheti magának, hogy computert vásároljon. Vagy ha meg is tudja fizetni, azt még nem tudja használni megfelelő - JAWS program nélkül, aminek szintén borsos az ára. Éppen ezért a világháló csak egy bizonyos rétegnek teremti meg a kényelmet, másoknak viszont továbbra is marad a hivatali közbenjárás, mely egy vak embernek nagy problémákat okozhat. Magyarországon, a Budapest Műszaki Egyetemen Arató András kifejlesztett egy beszélő számítógépet, a BraiLab-ot, melyhez a szükséges beszéddé alakító rendszer nagy részét a látássérült a Vaspöri Teréz dolgoztak ki. Napjainkban már 3 része van a magyar fejlesztésű szoftvernek, melyek a következők: BraiLab Basic, BraiLab Plus, és BraiLab PC. Évekkel ezelőtt az Internet szinte elérhetetlen volt a vak emberek számára – technikai és pénzügyi oldalról is – de mára már csak anyagi kérdés, hisz a JAWS és a BraiLab megteremtette a hátteret hozzá. Sajnos a világhálón lévő oldalak nagy része még a fent említett programokkal sem hozzáférhető, ugyanis nagyon sok grafikai elemet használnak a weblap készítői, mivel a látó emberek miatt
vizualitásra próbálnak hatni, hiszen úgy sokkal figyelemfelkeltőbb az
adott oldal. Viszont egy képet nehéz leírni, hogy az hiteles is legyen. Ezért nagyon
fontos,
hogy
a
közérdekű
információkat
tartalmazó
oldalakat
mindenképpen vakbarát formátumban kell feltenni az internetre, hogy bárki el 37
tudja érni. Jelenleg az internetes oldalak mindössze 20 %-át tudják olvasni a látássérültek. A honlapok összeállítása során a teljesség igénye nélkül a következőkre kell ügyelni ahhoz, hogy a vakok számára is olvasható legyen az adott oldal: ne használjunk Flash, DHTML kezdőlapot; kerülendő a frame-ek alkalmazása; Javascript nélkül is lehessen használni a lapot; a háttér egyszínű legyen, illetve mellőzzük a fényújságok és villogó elemek használatát. A
különböző
információkat
nemcsak
számítógép
segítségével
szerezhetjük meg, hanem nagyon sok esetben szüksége van az embernek primer irodalomra is, amihez könyvtárakban tud hozzájutni. A látássérültek számára kétféle könyvtártípust kell megkülönböztetnünk, a hangos vagy hibrid könyvtárat és a Braille könyvtárat. A magyarországi hangoskönyvtárnak, mely Budapesten működik, 2001ben
2.500
tagja
volt.
Akkor
a
könyvtár
állománya
mindössze
2800
hangoskönyvből állt. Vagyis szinte egy regisztrált tagnak egyszerre egy könyv jutott csupán. (Azt viszont vegyük figyelembe, hogy egy könyv általában nem fér rá egy kazettára, ennek értelmében nem 2.800 kazetta volt csupán a polcokon!) Leginkább szépirodalmi alkotásokat és kötelező olvasmányokat találhatunk meg a fent nevezett könyvtárban. A hangoskönyvtár hátránya, hogy a kazetták idővel elhasználódnak és használhatatlanná válnak. A folyamatos fluktuáció miatt kezdték el digitalizálni a könyveket. Arató András vezetésével és a DAISY (Digital Audio-based Information System) rendszer segítségével állítják elő az úgy nevezett digibook-ot. A digitális könyvekben a szöveget mely síkíráson kívül Braille betűkkel is megjelenik - és a hangot egyidejűleg jeleníti meg a program. A digitális adathordozó nagy előnye, hogy rá lehet keresni bizonyos részekre, illetve onnan lehet folytatni az olvasást, illetve hallgatást, ahol abbahagytuk. Ezen kívül a könyvjelzőn feljegyzéseket, kommentárokat is lehet készíteni. A szoftver gépi vagy emberi hangon olvassa fel az információt, amely csak beállítás kérdése. A hangoskönyvtáron kívül fellelhető még országunkban egy Braille könyvtár is, ahol természetesen dombornyomott könyveket rejtenek a polcok. A pontírással készült könyvek bár népszerűek a vak emberek körében, de sajnos itt is
ugyanabba
a
problémába
ütközünk,
hogy
igencsak
szegényes
a
könyvállomány. Ami pedig van, annak a tartósságával vannak szintén problémák. A Braille-ben nyomtatott könyv ugyanis nagyon könnyen koszolódik 38
és idővel a pontok is elkopnak, ezzel lehetetlenné téve az olvasást. Éppen ezért napjainkban sokkal inkább a digitalizált könyvtárat kellene fejleszteni, hiszen egy CD akár több ezerszer meghallgatható és elolvasható, míg egy kazetta vagy Braille könyv élettartama sokkal rövidebb. Csakhogy nem olyan egyszerű bővíteni a könyvtárállományt, hiszen találni kell olyan személyeket, akik felolvassák a műveket. A másik probléma az idő: egy-egy szépirodalmi mű több száz oldalból is állhat, és lássuk be ennek a felolvasása igencsak sok időt és pénzt vesz igénye. Ezek a fő okok, ami miatt nem bővül olyan szinten és ütemben a hangoskönyvek száma Magyarországon, mint szükség lenne rá. Annak ellenére, hogy kétfajta könyvtár típus is van ( hangoskönyvtár és Braille könyvtár ) a vak emberek számára, mégis nehéz nekik speciális témákban irodalmat találniuk – többnyire a fent említett indokok miatt. A vak embereknek ebből a szempontból is mérhetetlen nagy hátrányuk van. Ismerek olyan látássérült hölgyet, aki három éve azért nem tudja befejezni a főiskolát, és nem kapja meg a diplomáját, mert nem talál senkit, aki felolvasná neki a szakirodalmakat, és így nem tudja megírni a diplomamunkáját. Az interneten pedig nem lehet minden szükséges irodalmat megtalálni egyenlőre. Sokszor bele sem gondolunk, hogy mi minden problémát okozhat egy siket vagy egy vak embernek, ami számunkra olyan magától értetődő. El kell intéznünk valami hivatalos dolgot a városközpontban? Beülünk az autónkba, vagy felszállunk egy buszra, elmegyünk az adott helyre és megvívjuk a harcunkat a bürokráciával. Mi sem egyszerűbb ennél. De belegondolunk abba, hogy ez mennyivel nehezebb egy vak embernek, ha esetlegesen nincsen segítője? Folyamatos harcot kell vívnia az úton, ha csak el akar jutni a buszmegállóba, vagy bemenni egy épületbe. Még csak néhány nagyvárosban található akadálymentesített zebra, mely segíti az úttesten való áthaladást a látássérült embereknek. Amikor zöldre válta a lámpa, egy hangjelzés vagy felszólítás hallatszik, hogy át lehet haladni az úton. Ezt ki kellene építeni minden forgalmasabb átkelőnél, hogy veszélytelenül tudjanak közlekedni a vakok. De sajnos ennek hatalmas anyagi vonzata van, és még nagyon sokat kell várni arra, hogy ez megvalósuljon. Ezért lenne nagyon fontos, hogy minden egyes látássérült embernek legyen egy vakvezető kutyája, aki bármikor a segítségére lehet. Budapesten jelenleg 92 sérült személy vár kutyára, viszont évente csak 1520-at képeztek ki erre a feladatra – egészen az idei évig, ugyanis 2007-ben már 39
megemelték a számot, és 36 eb kiképzését tűzték ki célul, csökkentve ezzel a várakozási időt. A látássérült emberek akadálymentesítésének és integrációjának útján egy igen jelentős mérföldkőnek számít a 2005-ben útjára indított és az idei évben véget ért „Partnerünk Európa” projekt. A 35 vak, illetve látássérült frissen végzett hallgató Európai üzleti asszisztensként tud majd elhelyezkedni a munkaerőpiacon. A program célja az volt, hogy a 14 hónap alatt a hallgatók megtanulják a számítógépek használatát, és a szaktárgyakon kívül azt, hogy a gyakorlatban milyen feladatok várnak majd rájuk az asszisztensi munkájuk során. A projekt hatalmas sikerrel zárult, mely mutatja, hogy milyen nagy szükség lenne egyéb olyan képzések indítására, ami a sérült emberek számára is elérhető és megtanulható. A legfontosabb viszont, hogy meggyőzzük a munkáltatókat, hogy a vak emberek is ugyanolyan munkaerők, mint bármely más ép embertársunk. Nem szabad másképp kezelni őket, és egyenrangúként kell elbírálni a felvételi beszélgetés során is. Sajnálatos módon még nem minden munkahely
van
felkészülve
megváltozott
munkaképességű
emberek
foglalkoztatására, és erőteljes a diszkrimináció a vezetőségben, hogy vajon egy vak ember el tud-e látni egy bizonyos pozíciót 100%-ig. Amíg az ellenkezőjéről azonban nem bizonyosodik meg, addig ugyanazokat a jogokat és lehetőséget kellene megadni a látássérülteknek is. Hiszen előfordulhat, hogy sokkal képzettebb és ügyesebb, mint egy ép pályázó. Ami nagyon fontos lenne a munkáltatókkal kapcsolatban az az, hogy megértsék, hogy egy vak vagy siket ember alkalmazása nem karitatív tevékenység. Ha ez sikerül, akkor teljesen más szemmel fognak ránézni a sérült alkalmazottra, és a képességei illetve tudása alapján fognak mérlegelni, hogy megfelel-e az adott munkakörre vagy sem. De egyelőre ez még remény, és a megvalósuláshoz szükséges útnak sajnos még csak az elején tartunk.
7. Kommunikációs akadályok leküzdése
40
Kérdőívek segítségével próbáltam felmérni a siketek és a vakok jelenlegi helyzetét Magyarországon. Megvizsgáltam, hogy a mindennapi életben, hogyan tudnak boldogulni, mennyire fogadják el őket embertársaik, illetve hogy az ép emberek miként látják az ő sajátságos világukat; véleményük szerint milyen nehézségekkel kell megbirkózniuk az integrálódás során, és miként viszonyulnak hozzájuk. Ebből kifolyólag sérült és ép emberekkel is kitöltettem a kérdőívet. A társadalom minden rétegét igyekeztem megkeresni egészen az általános iskolástól a nyugdíjas korúig. A kérdésekre 58 %-ban nők és 42 %-ban férfiak adtak választ. Végzettség szempontjából a 6 általánost végzett embertől a szakmunkáson
keresztül
a
több
diplomás
értelmiségiig
minden
réteg
megtalálható a kitöltők között. Célom az volt, hogy minél szélesebb palettán vizsgálhassam
meg
az
érzékszervi
fogyatékossággal
élők
helyzetét
országunkban. A következő kérdésekre kerestem a választ: 1. Neme: 2. Életkora 3. Legmagasabb iskolai végzettsége: 4. Ön fogyatékossággal élő? 5. Ha igen, milyen fogyatékossággal? 6. A családjában van fogyatékossággal élő személy? 7. Ha igen, milyen fogyatékossággal? 8. Ellenezné, ha fogyatékos ember költözne a szomszédjába? 9. Ellenezné, ha fogyatékos ember lenne a közvetlen munkatársa? 10. Egyetért-e
azzal
a
kijelentéssel,
hogy
napjainkban
az
számít
analfabétának, aki nem tudja használni a számítógépet. Indokolja kérem válaszát. 11. Ön szerint milyen mértékben képes a fogyatékos ember az önálló életre? 12. Ön kiegyensúlyozottnak vagy inkább kiegyensúlyozatlannak találja a fogyatékos embereket? 13. Véleménye szerint a fogyatékossággal élők inkább nyitottak vagy inkább zárkózottak? 14. Mit gondol, hogy tudnak inkább boldogulni a fogyatékos emberek, ha erősnek mutatják magukat vagy ha gyengének és elesettnek? 41
15. Ön szerint országunkban milyen mértékben valósult meg a siketek és a vakok kommunikációs akadálymentesítése? 16. Szükségesnek találja Ön jelnyelvi tolmácsok alkalmazását különböző hivatalokban? 17. Véleménye szerint az állásinterjúk során egyenlő eséllyel indulhatnak a fogyatékos emberek? 18. Az internet milyen mértékben segíti a fogyatékosok életét? 19. Ha nem, miben látja ennek okát? 20. Milyen szórakozási lehetőségei vannak Ön szerint a siket, illetve vak embereknek? 21. Véleménye szerint a fogyatékosság mennyire befolyásolja a beilleszkedést az épek társadalmába? Teljesen tudnak integrálódni a fogyatékosok? 22. Véleménye szerint a siket illetve vak emberek jellemzően beszélnek valamilyen idegen nyelvet? 23. Meglátása szerint a fogyatékos embereknek milyen nehézségekkel kell megbirkózniuk egy idegen nyelv elsajátítása során? 24. A párkapcsolatok terén Ön szerint mi a tendencia: fogyatékos ember inkább fogyatékos párt választ vagy inkább épet? 25. Ön szerint a mai magyar társadalom egyenrangúként viszonyul a fogyatékossággal élő emberekhez?
7.1. Kérdőívek elemzése A megkérdezettek 100 %-a azon a véleményen volt, hogy nem elleneznék, ha a szomszédjukba fogyatékos ember költözne. Ez meglátásom szerint már egy jó jel lenne, abba az irányba, hogy kezdjük elfogadni a sérült embereket. Viszont erre az elképzelésemre rácáfolt, hogy a 9.-es kérdésre már nem ilyen egyöntetű válasz érkezett. A siketek és a vakok természetesen nem elleneznék, ha egy sorstársukkal kellene együtt dolgozniuk, sőt többen örülnének is, ha lenne rá lehetőség. Az épek között azonban már eltérő véleményeket találhatunk. Ketten teljes
mértékben
elleneznék,
hogy
fogyatékos
emberrel
kelljen
együtt
dolgozniuk, de volt olyan, aki vagy a munkakörtől vagy a fogyatékosság milyenségétől tette függővé. Nem lehet egyértelműen kimondani, hogy azok,
42
akik ellenezték a siket, illetve vak munkatárs gondolatát csak a férfiak vagy csak a nők csoportjából kerültek ki. Bár tény, hogy amíg 4 férfi ellenezte a dolgot, addig a nők közül csak egyetlen személy adott negatív választ. Az iskolázottság sem befolyásolja a döntést, mert egyetemet végzett személy is volt az elhatárolódók között. Megfigyelhető tehát, hogy az a tendencia, hogy amíg nincsenek szinte napi kapcsolatban a sérült emberrel és csak a közelben laknak, addig elfogadják, de amint szorosabb lenne a kötelék, már fenntartások jelentkeznek. Alábecsülik talán a sérült fogyatékosok képességeit, vagy egyszerűen előítéleten alapszik az egész? Sokan meghökkennek, ha megtudják, hogy aránylag sok vak ember felsőfokú végzettséggel rendelkezik, és ugyanúgy munkát vállal, mint az ép emberek. A siket emberekkel kapcsolatban is ugyanez a helyzet, ők is járnak iskolába hasonlóan az épekhez, majd utána elhelyezkednek a munkaerőpiacon. Természetesen nem minden fajta állást tudnak elvállalni fogyatékosságukból eredően, de ahova felveszik őket, ott általában becsülettel helytállnak, hogy megmutassák, ők is részei a társadalomnak és semmiben sem különböznek egy látó vagy egy halló embertől. A következő kérdés, mely szándékosan provokatív jellegű volt - azaz analfabéta-e, aki nem tudja használni a számítógépet -, szintén megosztotta a válaszadók csoportját. A siket személyek közül egyetlen érettségizett nő állította, hogy részben analfabétának számít, mivel manapság már hozzátartozik a mindennapi életünkhöz. Ketten viszont teljes mértékben helyeselték az állítást, mondván, hogy manapság már nem boldogul az ember számítógép nélkül. A többi siket cáfolta a kijelentést, hiszen azok sorolhatók ebbe a kategóriába, akik nem birtokolják az írás és az olvasás tudományát. A vakok közül ketten alapkészségnek jelölték meg a computer használatot, mivel szerintük ma már feltétlenül szükséges annak ismerete. A többség viszont továbbra is a definíció szerinti értelemben használja az analfabéta szót, tehát azokat sorolják ide, akik nem tudnak írni, illetve olvasni. Az épek válaszai között már több esetben találkozhatunk igenlő válasszal. Azzal magyarázzák állításukat, hogy az információs társdalom miatt van szükség a számítógép használatára. Aki manapság nem tudja használni a gépet, az el van veszve állítja egy középiskolás fiú. Indoklásként hozza fel azt is, hogy napjainkban minden munkahely 43
elengedhetetlen kelléke lett a számítógép. Természetesen akadnak olyan válaszadók is, akik azt állítják, hogy még elhamarkodott a kijelentés, és csak néhány év múlva lesz helytálló, de egyértelműen abba az irányba haladunk, hogy elképzelhetetlen lesz nélküle az élet hamarosan. Ha megnézzük a válaszadók arányát, nagy többségben a férfiak mondták azt, hogy manapság már az is analfabéta, aki nem használja a számítógépet. Ez érthető is véleményem szerint, hisz általánosságban őket jobban érdeklik a műszaki dolgok, és túlnyomórészt a férfiak köréből kerülnek ki a programozók is. A 11. kérdésre, hogy képes-e egy fogyatékos ember az önálló életre, nagyon változó válaszokat kaptam. A siketek közel 70 %-a azt a nézetet vallja, hogy teljes mértékben el tudják látni magukat és önállóak. A fennmaradó egyharmadnak a véleménye pedig teljesen változó. Van, aki azt mondja, hogy csak segítséggel képesek az önálló életre, mások az állítják, hogy 70-80 %-ig ellátják magunkat és csak bizonyos esetekben kérnek támogatást. Ezenkívül két, diplomával rendelkező hallássérült személy kiemelte, hogy a siketek képesek egyedül élni, de a vakok teljesen önállóan soha nem. A vakok által kitöltött kérdőíveken is hasonlóan vegyes eredményeket találhatunk. A válaszolók fele úgy gondolja, hogy csak segítséggel képesek önállóan élni. A másik fele – egy kivétellel – azt állítja, hogy teljesen változó, hogy milyen mértékben tud önálló lenni az adott illető. Az egyetlen kivétel pedig egy főiskolát végzett fiatal nő volt, aki szerint teljes mértékben képesek magukat ellátni a látás-, vagy hallássérült emberek. Az ép emberek válaszaiból az derült ki, hogy a legtöbbjük szerint csak kis mértékben képesek a fogyatékosok az önellátásra. Úgy gondolják, hogy a siket embereknek több esélyük van erre, a vakoknak pedig sokkal nehezebb a helyzetük és akár még magukra is veszélyesek lehetnek. Úgy vélik, hogy ha van elég kitartásuk, lelki erejük, akkor könnyebben vehetik az akadályokat. A válaszadók körülbelül 10 %-a úgy véli, hogy teljes mértékben képesek önálló életre, bár nagyon befolyásolja a környezet segítőkészsége, a fogyatékosság mértéke és az is, hogy elérhetők-e a számukra bizonyos segítő eszközök és toleránsak-e velük az embertársaik. Sajnálatos módon nem minden esetben adottak azok a lehetőségek, szolgáltatások, hogy a sérült ember teljes életet élhessen akár egyedül is. Nagyon sokat kell még javítanunk és
44
fejlesztenünk,
hogy
a
feltételek
teljesen
adottak
legyen
és
valóban
megszüntessük az akadályokat. Az ezt követő pontban arra voltam kíváncsi, hogy a fogyatékosokat inkább kiegyensúlyozottnak, vagy inkább kiegyensúlyozatlannak látják az emberek. A siket válaszadók körülbelül 80 %-a kiegyensúlyozottnak gondolja a sérült embereket. Egy fiatal érettségizett férfi gondolja csak úgy, hogy kiegyensúlyozatlanok. Itt meg kell jegyeznem, hogy az illető nemrégen veszítette el a hallását és még nem tudta feldolgozni a traumát. Előfordulhat, hogy ezért vélekedik így ebben a kérdésben. A maradék 20 % szerint változó, hogy mennyire kiegyensúlyozott az egyén, attól függ, hogy mennyire képes elfogadni fogyatékosságát és kap-e támaszt a közvetlen környezetétől. A vak válaszolók egy harmada állítja, hogy kiegyensúlyozottak a látás-, és hallássérültek. A másik harmada úgy vélekedik, hogy vegyesen megtalálható mindkét fajta; attól függ, hogy a környezete befogadja-e vagy kilöki magából. A harmadik harmad pedig azt a nézetet vallja, hogy nem attól lesz valaki kiegyensúlyozatlan, hogy fogyatékos; egyáltalán nincs kapcsolatban a kettő. Az épek túlnyomó többsége úgy látja, hogy egyenként lehet ezt eldönteni, és nem lehet egy egységes választ adni erre a kérdésre. Úgy gondolják, hogy függ a fogyatékosság mértékétől, attól hogy mennyire képesek elfogadni önmagukat és mások hogyan fogadják el őket. Egy idősebb hölgy válaszában azt olvashatjuk, hogy a saját világukban kiegyensúlyozottak, mert ott nem kell szégyellniük a fogyatékosságukat, az épek világában viszont kiegyensúlyozatlanok. A válaszadók 30 %-a írta egyértelműen, hogy a siket, illetve vak emberek kiegyensúlyozottak. A legpozitívabban tehát a siketek látják a helyzetet, ugyanis arányaiban közülük került ki a legtöbb pozitív válasz erre a kérdésre. A 13. kérdésben szintén két ellentétes fogalmat - nyitott / zárt -
két
végletes viselkedési formát neveztem meg, s kértem, hogy sorolják be ezekbe a fogyatékos embereket. A siket személyek több mint a fele azt állítja, hogy inkább a nyitottság jellemző a sérült emberekre. Csupán fiatal nő különítette el válaszában a siket és vak embereket egymástól, ő úgy látja, hogy a hallássérültek nyitottak, a látássérültek viszont sokkal inkább zárkózottak. A fennmaradó 45 % pedig azt vallja, hogy a fogyatékosok mind zárkózottak. A vak válaszadók 60 %45
a látja úgy, hogy a sérültek inkább nyitottak a világ felé. Többen hozzá is fűzték, hogy ennek az a feltétele, hogy az épek egyenlőként kezeljék őket, és elfogadják. Azt, hogy a fogyatékosok zárkózottak, csupán ketten állítják közülük, és szintén ketten gondolják úgy, hogy ezt nem lehet általánosságban eldönteni, mivel személyiségfüggő a kérdés és egyénenként lehet csak pontos választ adni. Az épek válaszaiból a következő adatokat kaptam: 40 %-uk egyértelműen zárkózottnak tartja a sérült embertársaikat, és csupán 18 % mondja azt, hogy nyitottak. Egyetlen személy írta válaszként, hogy a fogyatékossággal élők a maguk körében nyitottak, épek társadalmában zárkózottak, mivel nem fogadják el őket. 32 % pedig úgy látja, hogy egyénenként változó, egyedileg kell elbírálni, és nem lehet egy sablont ráhúzni az összes sérült emberre. A következő kérdésben is egy ellentétpárt emeltem ki: azt kutattam, hogy miként tudnak inkább boldogulni a fogyatékos emberek, ha erősnek, vagy ha gyengének mutatják magukat. A hallássérült emberek közül egyetlenegy válaszoló gondolta úgy, hogy gyengének kell mutatniuk magukat, mert akkor hamarabb segítenek nekik. Az illető, aki a gyenge szót húzta alá, egy elkeseredett, és nagyon sokat csalódott férfi volt. Azért gondolja, hogy gyengének kell mutatniuk magukat, mert neki is így sikerült állást kapni. Először csak sajnálatból hallgatták meg, de utána rájöttek, hogy nagyon magas a szakmai felkészültsége és ezért alkalmazták. Tudja, hogy ez nem megoldás, de így legalább munkához jutott. Az összes többi kérdőíven az a válasz szerepelt, hogy erősként kell viselkedniük, mivel a sajnálat megalázó és nincs rá szükségük. A vakok 80 %-a szerint feltétlen erősnek kell mutatniuk magukat minden helyzetben. A fennmaradó 20 % pedig azt vallja, hogy típus- és szituációfüggő a kérdés és nem lehet általánosságban megválaszolni. Az ép válaszadók közül senki nem gondolta úgy, hogy a gyengeség által könnyebben tudnak boldogulni a sérült emberek. A legtöbben úgy látják, hogy helyzettől, személyiségtől és egyéntől is függ, hogy milyennek mutatják magukat. Néhányan kifejezetten úgy vélekednek, hogy erősnek kell látszaniuk és ezáltal bebizonyítaniuk, hogy ők is épp olyan értékes emberek, mint bárki más. A gyengeség által csak sajnálatot gerjesztenek az ép emberekben és ilyenkor általában egy segítő reflex indul be, hogy felkarolják a fogyatékosokat. Ők viszont nem vágynak se sajnálkozásra, se „alamizsnára”, ők egyszerűen csak el akarják fogadtatni másságuk, és megértetni 46
az ép emberekkel, hogy nem betegek, csak egyik érzékszervük nem működik teljesen vagy csak részben, de ettől függetlenül teljes értékű állampolgárok, akik képesek a jogaik gyakorlására. Arra a kérdésre, hogy milyen mértékben valósult meg hazánkban a kommunikációs akadálymentesítés a következő válaszokat kaptam: a hallássérült emberek több mint fele szerint nem nagyon, de jó úton haladunk, bár a vakok akadálymentesítése jóval előrébb haladott állapotban van, mint a siketeké. Ketten
azt
állítják,
hogy
semennyire
sem,
és
sajnos
nem
is
látnak
próbálkozásokat ezen a téren. A többiek meglátása szerint a hallássérültek kommunikációs
akadálymentesítése
teljes
mértékben
megvalósult
már
Magyarországon. A vak válaszolók 60 %-a gondolja úgy, hogy elkezdődött, haladunk szépen lassan. A fennmaradó 40 % szerint egyáltalán nem valósult még meg az akadálymentesítés; példát lehetne venni némely EU tagállamról, mint például Angliáról, ahol szinte teljes mértékben megtörtént már. Az ép emberek válaszai nagyon változatosak voltak: leginkább azt lehet leszűrni belőlük, hogy meglátásuk szerint már elkezdődött az akadálymentesítés, de nem elég intenzív. Igencsak gyerekcipőben jár még és túlnyomórészt elszigetelt kezdeményezések vannak csak, ami sajnos nem elegendő. Egy egyetemet végzett idősebb hölgy szerint - akinek van a családjában egy látássérült - az 1998-as törvény óta vannak eredmények, de még nagyon sok a tennivaló. 5 fő úgy vélekedik, hogy semmiféle akadálymentesítés nem valósult meg országunkban, pedig nagy szükség lenne rá. Volt, aki konkrét példákat hozott fel, úgy mint a jeltolmács hiányt, a hangoskönyvek alacsony példányszámát és azt, hogy a vakvezető kutyákra nagyon sokat kell várni. Többek között ezeken kellene javítani meglátásuk szerint, hogy könnyebbé tehessük a fogyatékosok életét. A jelnyelvi tolmácsok alkalmazását hivatalokban a megkérdezett siketek 100 %-a támogatta és szükségesnek tartotta. A vakok közül is csak egy személy írta válaszul, hogy luxus lenne minden hivatalba egy szakképzett tolmácsot állítani, hiszen olyan kevés siket ember van és nagyon ritkán kell ügyeket intézniük. Az ép válaszadók között is hasonló tendencia figyelhető meg. A legtöbben azt mondják, hogy szükséges a jelnyelvi tolmács alkalmazása, de vannak akik az ellenkezőjét vallják – mindösszesen 10 %. Azzal indokolja a 47
válaszát egy idősebb hölgy, hogy a számítógép segítségével lehet kommunikálni és nem kell az emberi tényezőt is bevonni. A válaszok közt itt is szerepel, hogy túlzás lenne minden irodába egy tolmács, sokkal inkább azt kellene elérni, hogy az dolgozók értsenek egy bizonyos szinten a jeleléshez, illetve a jeltolmács részmunkaidős alkalmazását említik még ketten. A 3. fejezetben már érintettem a témát, hogy véleményem szerint fontos lenne, ha a siketek valamilyen szinten megtanulnának szájról olvasni, mert akkor nem kerülhetnek kellemetlen szituációba egy hivatalban, ahol nincsen jelnyelvi tolmács. Habár itt kell megjegyeznem, hogy a 2004. évi KET törvény már előírja jelnyelvi tolmács biztosítását a különböző hatósági eljárások, ügyintézések esetében. A 17. kérdésre, miszerint egyenlő eséllyel indulhatnak-e a fogyatékosok egy állásinterjú során, igencsak meglepő válaszokat kaptam. A siketek 60 % -a mondta, hogy igen. Ma már ugyanis nem tesznek különbséget és nem veszik figyelembe az állásinterjú során a fogyatékosságot. A maradék 40 % gondolja csupán, hogy semmi esélyük az épekkel szemben sajnos. A vakok 70 %-a is úgy látja, hogy egyáltalán nem kiegyenlítettek az esélyek. Egyetlen nő mondta, hogy napjainkban már egyelő eséllyel kerülhetnek be a sérült emberek is a munkaerőpiacra. A válaszadók 20 %-a gondolta úgy, hogy munkahelyfüggő a kérdés. Vannak olyan munkáltatók ugyanis – bár egyelőre igen kevesen –, akik a felvétel során nem tesznek különbséget ép és fogyatékos között. Számuk azért is alacsony, mert igen költséges a megfelelő akadálymentesített környezet kiépítése és a legtöbb vállalat nem tudja, hogy állami támogatást is igénybe lehet venni ebből a célból. Az ép válaszadók eredményei is hasonlóak a fentiekhez. Egyetlen középkorú férfi vélekedik úgy, hogy egyenlők az esélyek és nincs hátrányos megkülönböztetés. 10 % válaszolt úgy, hogy néhány helyen már megteremtették a fizikai lehetőségeket és vegyesen alkalmaznak fogyatékos embereket. Ezen kívül úgy gondolják, hogy munkakörfüggő a kérdés, hiszen nem minden pozíciót képes betölteni egy siket vagy egy vak ember. A hatalmas eltérés a siketek és vakok válaszaiban nem igazán meglepő. Sokkal inkább el tudjuk képzelni egy siket emberről, hogy el tud helyezkedni egy munkahelyen, mint egy vak. És ezt ők is így látják. A vakok nem érzik, hogy elfogadnák őket, úgy látják, hogy a munkáltatók nem bíznak a tudásukban és
48
lehetőséget sem adnak nekik, hogy bizonyítsanak. A siketek ezzel szemben sokkal optimistábbak a pozitív tapasztalataik miatt. A 18. kérdésre, hogy milyen mértékben segíti az internet a fogyatékosok életét kétféle választ kaptam a sérült emberektől. A siketek fele úgy gondolja, hogy nagyon nagy segítség számukra, mert könnyen információhoz juthatnak, a másik fele pedig kitért a válasz elől. Akik elhatárolódtak a válaszadás elől mind idős emberek, akik soha nem használtak számítógépet, így nem tudják megítélni hogy mennyire segítheti az ember életét. Egy fiatal lány azt írta, hogy a siketeknek nagy hasznára van az internet, de a vakok szempontját nem ismeri, mert nincs látássérült ismerőse és nem tudja, hogyan tudják használni a computert. A vakok egytől egyig azt a választ adták, hogy nagymértékben segíti az életüket, bár sajnálatos módon, hogy csak annak segítség, aki meg tudja fizetni a speciális és drága szoftvereket, eszközöket hozzá. Az ép emberek válaszai is hasonlóak, bár kisebb százalékban mondják csak, hogy egyértelműen segítené a sérült emberek életét a világháló. Itt is többen említik, hogy a hallássérült emberek bizonyára jobban ki tudják használni az internet által nyújtotta lehetőségeket, mint a vakok. Minden bizonnyal azért születtek ezek a válaszok, mert az emberek jellemzően nem tájékozottak a vakok speciális kiegészítő berendezéseiről, programjairól. A válaszolók 10 %-a vélekedik úgy, hogy ugyanolyan mértékben segíti egy fogyatékos életét a világháló, mint egy ép emberét. Sajnálatos módon országunkban még nem terjedt el eléggé az internet, mivel eléggé drága és nem mindenki engedheti meg magának. Egy egyetemet végzett férfi úgy vélekedik, hogy hasznos fejlesztések vannak, és a tárgyi eszközökön kívül speciális oldalak is készülnek például a vakok számára, de ezek a törekvések még igencsak gyerekcipőben járnak, bár nagy szükség lenne a folyamatos innovációra. A következőkben azt kutattam a negatív választ adók között, hogy vajon miben látják annak az okát, hogy az internet napjainkban még nem segíti eléggé a fogyatékosok életét. A siketek fele azt hozta fel indokként, hogy drága és nem tudják megfizetni. A másik fele pedig arra hivatkozott, hogy még soha nem használta, és ezáltal nem ismeri a működését. A vakok közül egyetlen nő említette szintén az árat, ugyanis a beszélő szoftvert nem mindenki tudja 49
megfizetni. Az épek válaszai már jóval változatosabbak. Hivatkoznak anyagi okokra, számítógéphiányra, illetve a kiforratlan technológiákra is. Egy friss diplomás fiatalember úgy vélekedik, hogy nincs benne üzlet, ezért lassabbak a kutatások és a fejlesztések. Nagyon kicsi a piaca a speciális szoftvereknek és a befektetett pénz nem biztos, hogy megtérül. Hárman válaszolták azt, hogy a vakok nem látják a monitort, így nem tudják használni az internetet. Ez a vélemény nem meglepő számomra, ugyanis nagyon sok ember semmit sem tud a fogyatékos emberek kommunikációs akadálymentesítéséről, arról, hogy milyen törekvések és eredmények vannak. Nem tudják, hogy a vakok is „látják”, vagyis hallják a képernyőn megjelenő adatokat egy speciális készülék, illetve szoftver segítségével. Ez igencsak elszomorító, de a mai rohanó világban egyáltalán nem figyelünk oda a másikra, és a minket nem érintő dolgokon sokszor csak átlépünk, mintha nem is létezne. A 20. kérdésben a kommunikációs akadálymentesítést egy egészen más oldalról próbáltam megközelíteni. Azt szerettem volna kideríteni, hogy a fogyatékos emberek miként szórakoznak, milyen lehetőségeik vannak ezen a téren. A hallássérült személyek válaszaiból az derült ki, hogy igencsak széles skálán mozognak a lehetőségek. Egy 19 éves lány azt mondja, hogy bárhova el tudnak menni, ugyanolyan lehetőségeik vannak, mint az épeknek, ha felvállalják azt, hogy megbámulják őket. A válaszadók egyharmada szintén ezen az állásponton van, tehát nem lehet különbséget tenni az ép és a fogyatékos emberek szórakozási lehetőségei között. A megkérdezettek 30 %-a írta válaszképp, hogy speciális klubokba, összejövetelekre, kiállításokra járnak. Volt egy idősebb hölgy, aki a televíziót nevezte meg, mint egyetlen szórakozási és kikacsolódási eszközt, de akadt a válaszok között horgászat és motorozás is. Minden második kérdőívet kitöltő vak személy van azon az állásponton, hogy ugyanolyan lehetőségei vannak a fogyatékossággal élőknek a szórakozás terén, mint bárki másnak. A vakok 40 %-a látja úgy, hogy csak bizonyos fajta szórakozások hozzáférhetők a számukra, ilyenek például a koncertek, a színházi előadások, az internet, és a zenehallgatás. A fennmaradó 10 % gondolja csupán úgy, hogy semmilyen lehetőségük nincs a sérült embereknek. Bár meg kell jegyeznem, hogy akik ezt a választ adták, mind a 60 év feletti korosztály tagjai. Az ép emberek is hasonlóképpen látják a fogyatékosok helyzetét, bár néhányan 50
elhárították a válaszadást - mindösszesen 10 % - mondván, hogy nem ismerik az ő világukat és így a kikapcsolódási formáikat sem. A válaszolók 80 %-a felsorolta, hogy szerintük mely lehetőségek vannak a sérültek számára. Többek között a következő aktivitásokat jelölték meg: sport, speciális szervezetek, olvasás, klubösszejövetelek, közösségi szervezett programok, kiállítások, mozi, színház – természetesen fogyatékosságuktól és lakhelyüktől függően, hisz egy kis faluban például egyáltalán nem tud kimozdulni az ember, ezzel szemben egy nagyvárosban
annál
inkább.
Körülbelül
10
%
szerint
változó,
és
fogyatékosságuktól függő, hogy hová tudnak elmenni szórakozni a sérült emberek. Úgy gondolják, hogy jóval kevesebb a számukra is elérhető rendezvény, hiszen sok minden nem élvezhető számukra. Egyetlen idős férfi vélekedik
úgy,
hogy
semmilyen
lehetőségük
sincsen
arra,
hogy
kikapcsolódjanak, csupán a családjukon belül lehetnek teljesen felszabadultak. Mivel minden ember számára mást jelent a kikapcsolódás, nehéz egyértelműen behatárolni a sérültek lehetőségeit. Az viszont kijelenthető, hogy szinte mindenki tud találni olyan szórakozási lehetőséget, ami segítségével ki tud kapcsolni és kis időre talán feledni tudja még a fogyatékosságát is. Ezt követően azt a kérdést tettem fel, hogy mennyire befolyásolja a fogyatékosság a beilleszkedést a társadalomba? A siketek egyharmada érzi úgy, hogy ki vannak rekesztve és egyáltalán nem tudnak integrálódni. 40 % gondolja úgy, hogy a beilleszkedést nem befolyásolja a fogyatékosság, hiszen aki akar, az részese tud lenni és egyenlő lehet, mivel az épek egyre jobban elfogadják őket. A maradék 20 % válaszából az derül ki, hogy részleges integráció valósulhat meg, mivel a fogyatékosságuk miatt soha nem fogják őket egyenrangúnak tekinteni. A vakok is hasonlóan látják a sérültek helyzetét
a
mai társadalomban.
Egyharmaduk nagyon negatívan és pesszimistán vélekedik a kérdésről, mert úgy érzik, hogy lenézik őket és nem társként kezelik őket, hanem beteg emberként, akit sajnálni és támogatni kell. A másik harmad gondolja azt, amit a siketek, hogy csak akarni kell, és képesek integrálódni. A fennmaradó körülbelül 30 % írta, hogy ember- és intézményfüggő a kérdés, de akkor is sokkal nehezebb a beilleszkedés, mint egy ép embernek. Végül az úgymond kívülállók, azaz az ép emberek válaszait vizsgáltam meg. 20 % látja úgy, hogy egyáltalán nem képesek a fogyatékosok beilleszkedni a társadalomba és mindig is a peremen fognak 51
maradni, mely részben az előítéleteknek köszönhető. A válaszadók közel fele érzi azt, hogy nem lehetséges a teljes integráció, csak a részleges. A legnehezebb dolguk akkor van a fogyatékosoknak, ha saját magukat és helyzetüket nem tudják elfogadni, mert akkor ezt még csak tetőzi az, hogy a társadalom is elutasító
velük
szemben.
A
többiek
véleménye
szerint
a
társadalom
befogadóképességén, empátiáján, a rehabilitációs folyamat sebességén és az épek intelligenciáján múlik, nem pedig a fogyatékosok akaratán, hogy milyen mértékben képesek a sérült személyek a beilleszkedésre. A kezdetleges törekvések egyelőre nem hozták még meg a várt eredményt, és sokkal lassabb ütemben zajlik az integráció folyamata, mint szeretnénk. Az ép emberek válaszait érdemes kicsit jobban szemügyre venni. Hozzávetőlegesen 70 % mondta azt, hogy nem lehetséges az integráció, illetve ha létrejön, akkor is csak részlegesen. Ez elgondolkodtató, hiszen senki nem ellenezné, ha sérült ember költözne a szomszédba, a legtöbben azt sem ellenezték, hogy fogyatékos ember legyen a munkatársuk, akkor miért ilyen nagy a negatív válaszok aránya? A legfőbb problémaként a társadalom befogadóképességét jelölik meg több kérdésnél is. Tehát mi nem vagyunk képesek elfogadni a sérült embereket és ezért nem tudnak integrálódni? Eszerint egy szemléletbeli változásra lenne szükség, mely segítségével el lehetne tüntetni a berögzült diszkriminatív feltételezéseket,
és
megadni
a
lehetőséget
a
sérült
embereknek,
hogy
bebizonyítsák, mire képesek. A kommunikációhoz napjainkban már szinte hozzátartozik az idegen nyelvi
kommunikáció
is.
Gondoljunk
csak
bele,
milyen
nehezen
tud
elhelyezkedni az, akinek nincs megfelelő nyelvismerete. Vajon a fogyatékos emberek is beszélnek nyelveket? A siketek fele azt mondja, hogy a sérült személyek jellemzően nem beszélnek más nyelvet az anyanyelvükön kívül – hiszen a hallássérültek sokszor még magyarul is nehézkesen tanulnak meg. 30 % látja úgy, hogy a siketek nem, de a vakok tudnak valamilyen más nyelven kommunikálni. A fennmaradó 20 % mondta csak azt, hogy a fiatalok általában már tudnak más nyelven is beszélni és írni is. A vakok körében kicsit más eredményeket kaptunk. Itt arra az eredményre jutottam, hogy ők sokkal pozitívabban látják a jelen állapotot, hiszen csak 20 % mondta azt, hogy jellemzően csak az anyanyelvükön tudnak kommunikálni a fogyatékossággal 52
élők – illetve jelnyelvvel és Braille írással. A többiek azon a véleményen vannak,
hogy
hozzávetőlegesen
azonos
arányú
az
idegennyelvtudás
a
fogyatékosok között, mint az épek között. Bár azt is mondták, hogy főként a fiatalabb generációra jellemző, hogy tud nyelveket. Az épek között kitöltött kérdőívek egynegyedén olvashatjuk, hogy valószínűleg beszélnek idegen nyelvet a fogyatékosok is – bár igen alacsony arányban. A vakokat emelik ki, hogy bizonyára nagyobb az arány köztük, mint a siketek között. Úgy vélekednek, hogy aki akar, az meg tud tanulni más nyelven is kommunikálni, bár minden valószínűség szerint sokkal nehezebb nekik, mint egy ép embernek. A többiek vagy mellőzték a válaszadást, mivel nem ismerik ilyen szinten a fogyatékos embereket, vagy azt állították ( és ezek voltak többségben ), hogy bizonyára nem tudnak idegen nyelven sem szóban, sem írásban megnyilvánulni. Vajon az lehet az egyik oka, hogy a fogyatékossággal élő emberek nehezen találnak munkahelyet, mert nem beszélnek nyelveket? Vagy csak egy jó ürügy, hogy ne kelljen egy ember miatt az akadálymentesítést megteremtenie a munkáltatónak? Vajon milyen nehézségekkel kell megbirkózniuk a fogyatékosoknak, ha egyáltalán nyelvtanulásra szánják magukat? A siket válaszolók egyharmada nem tudott érdemi válasszal szolgálni, mivel már idősek, nem beszélnek idegen nyelvet és nem tudják mi okozhat nehézséget, milyen problémákkal találkoznak a nyelvtanulók. 50 % vélekedik úgy, hogy a siketeknek a kiejtés nehéz, a vakoknak pedig az írás. A fennmaradó körülbelül 20 % mondja azt, hogy a saját nyelvüket is nagy nehézségek árán képesek csak elsajátítani, és még az is gondot okoz, hogy nincs lehetőségük a képi- és a hanganyag egyidejű befogadására. A vakok sokkal konkrétabb válaszokat adtak – ebből is látva, hogy sokkal több látássérült tud az anyanyelvén kívül más nyelven is kommunikálni, mint a hallássérült. A válaszadók 70 %-a említette, hogy a szótárhiány miatt vannak nagy nehézségeik, illetve nem elérhető a tanagyag megfelelő adathordozón: például nincsenek Braille-ben írt tankönyvek, a hanganyagok nem speciálisan nekik készülnek. Ezen kívül egyik nyelviskola sem vállalja az oktatásukat, mivel nincsenek felkészülve megfelelő tantervvel és tananyaggal. A maradék egyharmad válaszolta azt, amit a siketek, hogy az írás nehezen megtanulható számukra, illetve a hallássérültek nem tudják elsajátítani a beszélt nyelvet. Az ép 53
emberek szerint is a vakoknak könnyebb egy idegen nyelvet megtanulni, mint a siketeknek
- a kiejtés miatt. 60 % a következő okokat sorolja fel, amiért
nehezebb egy fogyatékos embernek megtanulnia egy másik nyelvet: a látássérültek számára nem nagyon vannak vakírással készült tankönyvek, szótárak; kevés az olyan tanár, aki képes és hajlandó is megváltozott munkaképességű embereket tanítani. Ezen felül említik még, hogy nem hallottak kifejezetten vakoknak és siketeknek készült könyvekről, amelyek figyelembe vennék a képességeiket, más módszer szerint haladnának az anyagban. Pedig valóban lenne rá igény, főként a látássérültek részéről. A következő kérdésem arra irányult, hogy a párkapcsolataikban milyen párt választanak maguknak a fogyatékosok? A siketek 40 %-a látja úgy, hogy jellemzően inkább fogyatékost választanak maguknak, mert sokkal jobban megértik őket. Minden harmadik hallássérült válaszolta azt, hogy teljes mértékben emberfüggő és nem lehet tendenciát megállapítani. A többiek pedig azt írták, hogy épet, de ki tudja, mit hoz a sors. A lényeg az, hogy igazi megértő társra találjanak. A vakok fele gondolja úgy, hogy nem lehet egyértelműen megmondani, hogy általánosságban milyen párt szeretnének a sérült emberek, ugyanis teljes mértékben személyfüggő a kérdés és egyénenként lehet csak értelmezni. Egyharmaduk szerint sokkal inkább fogyatékost választanak maguk mellé, mert előttük nem kell szégyellni semmit. A többi válaszoló szerint pedig inkább épet szeretnének, bár a vágy és a valóság sajnos sokszor nem találkozik és egy sorstársukban találják meg a szerelmet. A nem fogyatékos válaszadók igen változatos gondolatokat vetettek papírra ebben a kérdésben. Többen írták, hogy nem tudják, nincs ezen a téren tapasztalatuk, illetve a fogyatékosság típusától tették függővé a párválasztást. Három, diplomás középkorú hölgy is azt mondja, hogy a párválasztást egyáltalán nem befolyásolja az, hogy valaki sérülte vagy sem, a hormonoknak van döntő szerepe. Érdekes, hogy egyetlen kérdőíven sem szerepelt az, hogy ép párt választanának, az viszont szinte minden második lapon olvasható, hogy változó, de inkább fogyatékost, mert az jobban megérti őket. Előfordulhat, hogy saját magukból indulnak ki, azaz nem kötnék össze életüket egy sérült emberrel? Ha így van, akkor az lehet, hogy diszkrimináció, vagy félelem, vagy egyszerűen nem tudnak teljes emberként rájuk nézni és szerelem helyett sajnálatot éreznek. Persze ezek csak feltevések, 54
hiszen minden ember más és más, és nincs értelme az okát keresni, hogy miért éppen azt a bizonyos embert választja maga mellé, legyen az ép vagy akár sérült. Legvégül arra voltam kíváncsi, hogy a mai magyar társadalom vajon egyenjogúként kezeli-e a fogyatékossággal élő személyeket, vagy nem? A siket személyek 75 %-a mondta azt, hogy igen, a maradék 25 % pedig úgy vélekedik, hogy részben már egyenrangúak, de ez még csak egy folyamat kezdete. El kell érni azt, hogy az épek ne nézzék le a fogyatékost, és egyenrangúnak tekintsék. Feltétlen szükséges hozzá a megfelelő jogi szabályozások, törvények biztosítása. A vakoknak már csak a 60 %-a gondolta, hogy egyáltalán nem egyenrangúak az épekkel. Minden harmadik válaszoló állítja azt, hogy még nem teljesen, de jó úton haladunk, bár elég lassan sajnos. 10 % mondta egyértelműen, hogy igen, ugyanis az állam egyre több mindent megtesz értük és a törvények is egyre kedvezőbbek. Hozzávetőlegesen minden második ép ember írta válaszként azt, hogy nem kezeli egyenrangúként a társadalom a sérült személyeket. A többiek meglátása szerint túlságosan sok az előítélet az országban, ezért nem lehetséges a teljes elfogadás; nagymértékben függ az ép emberektől, hogy mennyire tudják kezelni a másságot és elfogadják-e őket. Egyértelműen javuló tendencia mutatkozik országunkban, de sajnálatos módon nagyon lassú a folyamat.
7.2. Kérdőívek összegzése Mivel a kérdőívek kitöltésénél próbáltam minden társadalmi réteget megszólaltatni, ezért úgy gondolom egy eléggé átfogó képet kaptam arról, hogy a fogyatékosok hogyan érzik magukat a társadalomban, illetve az épek miként viszonyulnak hozzájuk. A legtöbb pontban nagyon hasonló választ kaptam, ebből is kitűnik, hogy az épek is foglalkoznak a fogyatékos emberekkel, nyomon követik valamelyest, hogy milyen technikai újítások vannak számukra és milyen problémákkal találkoznak a mindennapjaik során. Sok esetben azzal is tisztában vannak, hogy mit kellene tenni bizonyos esetekben, hogy gördülékenyebb legyen a kommunikáció, vagy egyszerűen mivel lehetne megkönnyíteni a helyzetüket akár a nyelvtanulás, akár az integráció során.
55
Azt mindenki egyértelműen látja, hogy a technikai fejlesztések által a sérült emberek számára is sokkal elérhetőbbek az információk, könnyebb a tájékozódás. Az internet vagy akár a mobiltelefon nyújtotta lehetőségek igénybe vételével sokkal inkább a társadalom egyenrangú tagjának érezhetik magukat fogyatékos
emberek,
információáramlásnak.
hisz Ők
állandó is
egyre
részesei inkább
lehetnek igénylik
ezt,
immár
az
próbálnak
lehetőségeikhez mértem lépést tartani az újdonságokkal, és felvenni a tempót a szélsebesen fejlődő világgal. Próbáltam fényt deríteni arra is, hogy van-e különbség a két nem válaszai között. Tény, hogy a nők érzékenyebbek és empatikusabbak általában, ezért joggal várhattam, hogy kirívó eltérések lesznek a vélemények között. A kitöltött kérdőívek azt mutatják, hogy a férfiak ugyanúgy tájékozottak a fogyatékosokkal kapcsolatban, mint a gyengébbik nem képviselői; nem lehet jelentős különbséget felmutatni. Azon ép emberek válaszai tértek el az „átlagtól”, melyek családjában szintén él sérült ember. Ők egyértelműen látják, milyen problémákkal kell megküzdeniük nap mint, és a társadalom miként viszonyul hozzájuk. Az viszont továbbra is sajnálatos tény, hogy a sérült emberek környezethez való alkalmazkodása és viszonya igencsak nehézkes. Az ép emberek nem hogy megkönnyítenék a beilleszkedést, sokszor még hátráltatják is. A társadalmunk igen ritkán van tekintettel arra, hogy fogyatékossággal élő személyek is élnek közöttük. Nem látják a bennük rejlő lehetőséget, azt hogy munkaerőpiacon ugyanúgy megállnák a helyüket, mint az ép társaik ha kapnánk lehetőséget, ami ki is derült a kérdőívekből. A sérült emberek igyekeznek lehetőségeikhez mérten részesei lenni a társadalomnak és saját jogaikért harcolni. Próbálnak megbirkózni a nyelvtanulás nehézségeivel, beszerezni a számukra is használható anyagokat, tankönyveket, hogy az idegennyelvtudás terén is egyenlők legyenek az épekkel. A kérdőívekből az is kiderül, hogy közel sem olyan elkeseredettek és zárkózottak, mint azt nagyon sok ember gondolja. Ők is iskolába járnak, diplomát szereznek, és próbálnak a munkaerőpiacra betörni, hogy bebizonyítsák, hogy képesek helytállni bárhol. Én abban látom a legnagyobb problémát, hogy a munkáltatók legnagyobb része még erőteljesen elzárkózik a fogyatékos emberek foglalkoztatásától mondván, hogy nincsenek meg a megfelelő körülmények az 56
alkalmazásukhoz. De ez sem lehetne kifogás, hiszen támogatás igényelhető az akadálymentes környezet kiépítéséhez. Statisztikák szerint azonban csak nagyon kevés munkahely igényelte meg eddig ezt a pénzbeli segítséget. Ameddig a látásés hallássérült személyek nem lesznek egyenrangúak a munkaerőpiacon, addig az integráció sem valósulhat meg teljes mértékben. Bár a siketek háromnegyede érzi azt, hogy egyenrangúként kezeli a fogyatékosokat a társadalmunk nem jelenthetjük ki egyértelműen ezt. Vessünk csak egy pillantást a vakok és az épek körében kitöltött tesztek eredményeire. Lesújtó, hogy a látássérültek csupán 10 %-a érzi azt, hogy egyenrangúak a társadalom többi tagjával, az épek közül pedig senki nem mondta, hogy már megvalósult volna az egyenlőség. Bár elindult már egy folyamat, de még nagyon korai stádiumban van. A siketek pozitív meglátását talán úgy lehetne értékelni, hogy nekik ezek szerint jóval könnyebb a helyzetük a beilleszkedés terén, és könnyebben elfogadják őket. Tény, hogy egyre több intézkedés és törekvés van már az esélyegyenlőség megteremtésére, de a kommunikációs akadálymentesítés mégcsak egy lépcsőfok ahhoz, hogy a fogyatékosok egyenértékűnek érezhessék magukat az ép emberekkel.
57
8. Befejezés Szakdolgozatomban igyekeztem bemutatni a siket és a vak emberek helyzetét, problémáit és lehetőségeit Magyarországon. Megvizsgáltam, hogy a hatályban lévő jogszabályok milyen mértékben segítik a fogyatékossággal élők életét,
majd
felvázoltam
milyen
kommunikációs
nehézségekkel
kell
megbirkózniuk nap mint nap. Arra kerestem a választ, hogy a kommunikációs akadálymentesítés milyen mértékben valósult meg magyar viszonylatban. Miként tudják használni a mindennapjaikban a „saját nyelvezetüket”, a Braille írást és a jelnyelvet.
Az
élet
mely
területén
vannak
nehézségeik
a
speciális
kommunikációból kifolyólag és milyen megoldási lehetőségek vannak ezek kiküszöbölésére. Bemutattam, hogy a nyelvi akadályokon kívül milyen problémákkal kell szembesülniük a társadalom tagjai által; többek között meg kell birkózniuk az előítéletekkel, a sztereotípiákkal és a diszkriminatív megnyilvánulásokkal. Végül nagyító
alá
vettem,
hogy
milyen
törekvések
vannak
országunkban
a
fogyatékosok esélyegyenlőségének megteremtésére. A fogyatékosok egyszerű számbavétele még nem elegendő, hiszen ezáltal még nem segítjük sérült embertársainkat a boldogulásban. Meg kell teremteni az egyenlőséget minden téren; figyelembe véve, hogy különbözőek a lehetőségeink, az adottságaink és szem előtt tartani, hogy a fogyatékosság hatással van az élet minden területére. Az ember képes arra, hogy támaszt, oltalmat, védelmet nyújtson a gyengének,
az
önmagáról
gondoskodni
nem
tudónak,
hogy
kipótolja,
helyettesítse mindazt, amitől a természet megfosztotta. Ám nem szabad, hogy ez átcsapjon egy jótékony könyörületbe. A fogyatékossággal élő ember léte nem szabad, hogy teher legyen a társadalomnak, hanem sokkal inkább kihívásként kell felfogni. Előfordulhat, hogy sérült ember fél az épek megaláztatásától, a kiszolgáltatottságtól és a tehetetlenségtől - és épp itt kellene beavatkozni és támogatásunkról biztosítani a fogyatékos személyeket. Tiszteletben kell tartani emberi méltóságukat és biztosítani számukra az esélyegyenlőséghez szükséges jogokat és a minden szempontból akadálymentes életet. Ha a fogyatékos emberek
58
a szocializációjuk során nem kapják meg a megfelelő lelki, szellemi támaszt, akkor az egyéniségük csorbulhat, és önértékelésük téves lehet. Dolgozatomat egy mottóval zárnám, amely egy arc poetica-ként kísérte végig munkámat. A híres filozófus, Spinoza gondolatait kellene belevésni a társadalom tudatába, mert akkor talán másképp viszonyulnának a sérült embertársaikhoz: „sem siratni sem kinevetni, sem megvetni, hanem csakis megérteni” 27 „Másnak lenni” önmagában értéket is jelent. Ha képesek lennénk megértést és elfogadást tanúsítani a sérült emberek irányába, át tudnánk hidalni a kommunikációs nehézségeket, és legvégül eljutnánk a szolidaritásig, akkor talán megvalósulhatna az egyenjogúság a fogyatékosok és az épek között.
27
http://www.ki.oszk.hu/publika/doks/hatranyoshelyzet.rtf
59
9. Függelék: 9.1. Ujj ABC (daktil)
60
9.2. Braille ABC
61
10. Irodalomjegyzék: 1. Allport W. Gordon: Az előítélet, Osiris kiadó, Bp, 1999 1. Erdélyi Andrea: Nézd a kezem! Nemzeti tankönyvkiadó, Bp2001 2. Ferge Zsuzsa: A szociálpolitika értelmezése. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1987 3. Dr. Hatos Gyula, Kisgyörgyné Cziráki Andrea, Dr. Stollár János: Fogyatékosok szociális ellátása, rehabilitációja. Segédanyag a szociális szakvizsgához, Nemzeti család-és szociálpolitikai intézet, Bp. 2004 4. Kálmán Zsófia-Könczei György: A Taigetosztól az esélyegyenlőségig, Osiris Kiadó, Bp. 2002 5. Könczei György: Fogyatékosok a társadalomban, Gondolat, Bp, 1992 6. Micserics József: Vakvágányon? A látássérült munkavállalók helyzete az ezredfordulón. Magyar vakok és Gyengénlátók országos szövetsége, 2001 7. Dr. Nagy Marianna, Meruk József, Fodor Ágnes, szerk: Dr Kovárik Erzsébet: A hátrányos megkülönböztetés felismerése és kezelése, Magyar Közigazgatási Intézet Bp 2006. 8. Dr. Nagy Marianna: Elérhetőség, mint alapelv, Kézirat, kiadás alatt 9. Dr. Pálhegyi Ferenc: A látás nélkül meghódított világ. Vakok és Gyengénlátók országos szövetsége, 2001 10. Starcke, Helmuth: Siketek képes jelszótára, Medicina, Bp, 1985 11. Takács Mari: Beszél a kéz, Csimota, Bp. 2004 12. Vasák Iván: A jelnyelv elmélete és módszertana, Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége, Bp. 1995 13. Vasák István (Szerk): Szemelvények a jelnyelv elmélete és módszertana témaköréből, kézirat, Hallássérültek Országos Szövetsége, Bp. 1995 14. Vincze Tamás: Alapfokú kommunikációs tanfolyam (jegyzet) Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége, Bp. 1992
Internet: 15. www.sinosz.hu letöltés: 2007.03.10 16. www.mvgyosz.hu letöltés: 2007.03.10 17. www.vakalap.hu letöltés: 2007.03.12
62
18. http://hu.wikipedia.org/wiki/Jelnyelv letöltés: 2007.03.17 19. http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/1999/9952/jelbeszed/amagy ar.htm letöltés: 2007.03.17 20. http://www.segitoszandek.hu/ letöltés: 2007.03.17 21. http://www.palfalva.hu/szoc/39_1998kormrend.doc letöltés: 2007.03.17 22. http://www.mfor.hu/cikk.php?article=29904 letöltés: 2007.03.18 23. http://www.hallasserult.lap.hu/ letöltés: 2007.03.18 24. http://www.tv2.hu/cikk/32907/ letöltés: 2007.03.24 25. http://www.jcc.hu/communit/HISTORY/Tortenet.html letöltés:2007.03.24 26. http://www.ki.oszk.hu/kf/kfarchiv/1994/2/skaliczki2_h.htmlletöltés: 2007.03.25 27. http://www.ki.oszk.hu/publika/doks/hatranyoshelyzet.rtf letöltés: 2007.03.25 28. http://izzo.inf.elte.hu/~hehe/tavoktatas/tav00/eloadas/vak.htm letöltés:2007.03.25 29. http://www.sk-szeged.hu/szervezet/fiokhalozat/fooldal/fiokossze/hangos /varhelyi.htm Szerző: Várhelyi Eszter, letöltés: 2007.03.25 30. http://web.t-online.hu/aurasoft/vakgyer.htm letöltés: 2007.03.31 31. http://www.sg.hu/cikkek/45731/samsung_mobil_vakoknak letöltés: 2007.03.31 32. http://www.c3.hu/~sinoszib/kik.htm
Forrás: Tájékoztató a Siketek és
Nagyothallók Országos Szövetségéről, letöltés: 2007.03.31 33. http://portal.ngo.hu/portal/News/1714/ letöltés: 2007.03.31 34. www.egyenlobanasmod.hu letöltés: 2007.04.10 35. http://www.paramedia.hu/ letöltés: 2007.04.20
63