Budapesti Corvinus Egyetem Politikatudományi Intézet. Egy bukás anatómiája A Berlusconi-korszak vége (?)

Budapesti Corvinus Egyetem Politikatudományi Intézet

Egy bukás anatómiája A Berlusconi-korszak vége (?)

Bókay Dóra Szakszeminárium-vezető: Kurtán Sándor 2013

Tartalomjegyzék Tartalomjegyzék ............................................................................................................... 2 Bevezetés .......................................................................................................................... 3 Berlusconi: az olasz politika vezéregyénisége .............................................................. 4 A „pályára lépés” és a játék .......................................................................................... 5 1.

Berlusconi szerepe és megítélése a világpolitikában............................................... 10 1.1. Silvio Berlusconi külpolitikája ............................................................................. 10 1.1.1.

Az olasz külpolitika irányvonalai a Berlusconi-kormányok idején .......... 12

1.2. Berlusconi külpolitikájának a következményei ................................................... 14 2.

Silvio Berlusconi és az olasz belpolitika ................................................................. 16 2.1. Az olasz baloldal válsága ..................................................................................... 17 2.2. A katolikus egyház jelentősége ............................................................................ 20 2.3. A média hatalom .................................................................................................. 22

3.

A visszavonulás ....................................................................................................... 27 3.1. Olaszország gazdasági helyzete ........................................................................... 28 3.2. Stabil instabilitás: az olasz belpolitika alakulása 2008 és 2011 között ................ 31 3.3. Olaszország morális válsága ................................................................................ 35

Konklúzió........................................................................................................................ 38 Irodalomjegyzék ............................................................................................................. 42 Melléklet ......................................................................................................................... 47

2

Bevezetés „Azért, hogy az ország előre haladhasson és egy új szakaszba léphessen – amire szükség van és most adott a lehetőség – nevet kell adni annak a tapasztalatnak, amit átéltünk, felül kell vizsgálnunk és értékelnünk, hogy a múltnak visszaadhassuk. Nem csak egy különösen hosszú kormányzati tapasztalatról van szó, hanem sokkal inkább egy politikai kalandról, ami a modernitást és a visszaesést, új nyelvezetet régi kísértésekkel ötvözve egy egészen új alakú, a demokratikus Európában eddig ismeretlen hatalomgyakorlási módot honosított meg.” (La Repubblica, 2011: 1) Ezekkel a mondatokkal kezdődik az olasz La Repubblica főszerkesztőjének előszava abban a kiadványban, amely Silvio Berlusconi 2011-es bukása után néhány nappal jelent meg Olaszországban. Amikor 2011 novemberében az olasz jobboldal vezére bejelentette lemondását, általános vélemény volt, hogy Berlusconi, az elmúlt húsz év politikai életének meghatározó egyénisége végleg visszavonul a politikai életből. Ennek ellenére 2013 februárjában az olasz parlamenti választásokon közel azonos szavazatot szerzett az általa vezetett jobbközép, mint a sokkal esélyesebbnek tartott balközép pártkoalíció. A 2013-as választások utáni napokban a volt miniszterelnök bírósági perei kerültek előtérbe: az ún. Ruby-perben kiskorú lány prostitúcióra való kényszerítéssel és hatalommal való visszaéléssel vádolják, de folyamatban van ellene adócsalás és vesztegetés vádjával megindított eljárás is. 2012 októberében a Corriere della Sera értesülései szerint a cikk megjelenéséig összesen harminchárom eljárást indítottak a volt kormányfő ellen. (Corriere della Sera, 2012. 10. 26) Silvio Berlusconi politikai pályafutása nem mindennapi abból a szempontból, hogy 1994-es debütálása óta folyamatos botrányok kísérték a tevékenységét, ugyanakkor ő volt az egyetlen olyan miniszterelnök Olaszország élén, aki kormányfői mandátumát kitöltötte. Miután 1995-ben első kormánya a koalíciós partnerek kiválásával felbomlott, 2001-ben a parlamenti választásokon a többség mellette tette le a voksát, így ismét kormányt alakíthatott és ekkor végig vezethette a kabinetet, igaz, a ciklus közepén új kormányt kellett alakítani a koalíciós partnerek megváltozása miatt. Miután 2008-ban a Prodi-kormány mögött álló koalíció bomlott fel, előrehozott választásokon ismét Berlusconi szerezte meg a mandátumok többségét, így negyedszer is kormányt alakíthatott.

3

Az általánosan elfogadott demokratikus elvek alapján igen kritizálható hatalomgyakorlási módja a kétezres évek elején kezdte el nyugtalanítani a nemzetközi közvéleményt. Elsősorban a miniszterelnök médiával való összefonódása vetett fel kérdéseket, de a történelem ismétlődésének a réme is megjelent a közbeszédben, a fasizálódás lehetősége, amennyiben a hatalom gyakorlói élnek az információk manipulálásának a lehetőségével, a bírósági rendszer befolyásolásával és az oktatási rendszer működésének ellehetetlenítésével. Mások úgy vélték, hogy a kormányzását az improvizáció, a gazdaságpolitika átgondolatlansága jellemezte és egyetlen érdeke az, hogy az olasz bíróságok ellene irányuló támadásait mérsékelje. (Ginsborg 2004: 1-2) Berlusconi: az olasz politika vezéregyénisége

1994 januárjában, néhány hónappal a parlamenti választások előtt Silvio Berlusconi milánói vállalkozó tízperces videóbeszédben jelentette be, hogy „pályára lép” és pártot alapít, amellyel indul a következő választásokon. Bejelentése nagy média visszhangot kapott: a saját tulajdonában lévő tévé társaságok teljes egészében, míg az állami csatornák részleteket közöltek a beszédből. Az írott sajtó szintén sokat foglalkozott a hírrel, hiszen a médiamogul bejelentése meglepő volt abból a szempontból, hogy az olasz politika 1945 utáni korszakában magánvállalkozók, akik politikai tapasztalattal alig rendelkeztek, nem alapítottak pártot és vettek részt a választásokon. Egyes vélemények szerint Berlusconi kizárólag azért döntött a politikai szerepvállalás mellett, mert korrupciós és a maffiával való összefonódása bírósági eljárásokat vetített előre, és ezek elől a mentelmi joga mögé bújva próbált menekülni. (Ginsborg-Asquer, 2011: xi) Gyors sikerének kulcsát a legtöbb szerző a hatalmas médiahatalmának tulajdonítja,

ugyanakkor

nem

szabad

megfeledkezni

Olaszország

belpolitikai

jellemzőiről, amelyek az 1990-es évek elején meghatározták az egész ország politikai mozgásterét. A berlini fal leomlásával Nyugat-Európa legerősebb kommunista pártja a szocialistákkal együtt jelentéktelenné vált az olasz pártrendszerben, a korábban legmeghatározóbb olasz párt, a Democrazia Cristiana (Kereszténydemokrata Párt – DC) pedig, a mani pulite (tiszta kezek), azaz korrupció felszámolását célzó eljárás során megsemmisült. Az 1990-es évek elején tehát, a tradicionális pártok a politikai versengés szélére szorultak. Ezeknek az éveknek a kommunista-ellenes hangulatát használta ki Berlusconi, aki bemutatkozó beszédében többször is utalt arra, hogy a kommunista

4

vezetéssel szemben alternatívát kell felmutatni, mivel azok nem alkalmasak az ország irányítására és olyan ideológia örökösei, aki akadályozzák a liberalizmus érvényülését a politikában és a szabad versenyt a gazdaságban.1 Berlusconi új szereplőnek tartotta saját magát, aki az elmúlt évek történéseit hátrahagyva és a „nem liberális” kormányzással szakítva, minden nyugati demokratikus elvet valló erőnek a „szabadság pólusában” helyt ad. A „pályára lépés” és a játék

2003-ban az Európai Tanács soros elnöki tisztjét Olaszország töltötte be, és ekkor az Európai Parlamentben éles vita követte az olasz program bemutatását. Ekkor mondta a következőket Berlusconi: „Az én történetemben csak sikerek vannak, csak jó szándékú cselekedetek. Az ellenfeleimnek egy mosollyal azt szeretném mondani, hogy nem kell tragédiát csinálniuk a mi elnökségünkből: hat hónap nagyon gyorsan eltelik. Ma reggel elkezdtünk szórakozni.” (La Repubblica, 2011: 140) Ezek a mondatok tökéletesen jellemzik Berlusconi hozzáállását a saját tevékenységéhez és annak megítéléséhez: hihetetlen magabiztosság jellemzi, amely véleményem szerint nagyon sokat számított abban, hogy újra és újra (vagy inkább folyamatosan, az elmúlt húsz évben) Olaszország vezetője legyen. Silvio

Berlusconi

a

politikai

színrelépést

aprólékosan

előkészítette:

„piackutatást” végzett, vagyis a többi olasz politikus által kevéssé használt közvélemény-kutatási módszereket alkalmazta. 1993-ban, tehát Berlusconi politikai pályafutása előtt felmérést készítettek közéleti személyiségek ismertségéről. Ekkor a lakosság 97%-a ismerte Berlusconit, míg az akkor aktuális kormányfőt, korábbi jegybankelnököt Ciampit, a lakosság kicsit több mint fele ismerte. A marketing eszközök legszélesebb körű alkalmazása jellemezte a kezdeteket, mivel Berlusconira is úgy tekintettek, mint egy termékre, amihez a szavazók érdeklődését fel kell kelteni, és meg kell őket nyerni. A választási programját is közvélemény-kutatási eredmények alapján határozta meg: miután felmérte, hogy a karrier és a kereseti lehetőségek foglalkoztatják a leginkább az olasz állampolgárokat egymillió új munkahelyet ígért. (Magyar 2011: 130-131)

1

Nagyon érdekes, hogy a szabadság szó ötször előfordul a beszédében, gyakrabban mint a demokrácia, vagy az, hogy érték.

5

A frissen megalapított Forza Italia nevű pártot a korábban felvásárolt, és nagy sikereket elért Milan focicsapat szurkolói köreire alapozta, azok mellé ún. polgári köröket alakítottak ki, amelyeknek az volt a funkciójuk, hogy fórumot biztosítsanak a közügyeinek a megvitatására, ugyanakkor kikapcsolódást is jelentsenek. (Ruzza, 2010: 266) Érdekessége ezeknek a polgári köröknek, hogy éppen annyit alapítottak belőlük, ahány parókia volt Olaszországban, vagyis nyolcezret, ezzel is azt a széles réteget célozva, akik a Democrazia Cristiana eltűnésével képviselet nélkül maradtak. (Magyar, 2011: 132) 1993-ban, a Forza Italia megalapításakor új, arányos választási rendszert vezettek be, aminek az lett a következménye, hogy bipoláris pártrendszer kezdett kialakulni. A Forza Italia „catch-all” jellege miatt stabilizálni tudta a jobboldalt. A kezdetekben patrimoniális jellege volt, vagyis az alapítója, Berlusconi irányította teljes mértékben. Másik jelentős tulajdonságai voltak, hogy Berlusconi vállalati szemléletben irányította, és karizmatikus vezetési stílus jellemezte. A párt erősen centralizált és kevéssé intézményesült mind a mai napig. Nagyon hatékonynak bizonyult ez a fajta párt, ezért több hasonló jellegű szervezettel találkozhatunk Olaszországban. (Paolucci, 2006:166) A semmiből megjelent párt, ugyan kis arányban, – a szavazatok 21%-át szerezte meg, szemben a Partito Democratico della Sinistrával (PDS – Baloldal Demokratikus Pártja), amely a szavazatok 20,4%-át tudta magáénak – megnyerte a választásokat és szövetségeseire támaszkodva Silvio Berlusconi megalapíthatta az első kormányát. A formáció azonban tiszavirág életűnek bizonyult, mivel a nyugdíjreform menetéről eltérő véleményt képviselt a Lega Nord (LN – Északi Liga) és Berlusconi pártja, éppen ezért decemberben a miniszterelnök bejelentette a lemondását. (Molnár, 2011: 95) A következő években baloldali koalíciós kormányok alakultak, törés akkor következett be, amikor a 2000-es helyhatósági választásokon a Forza Italia győzedelmeskedett, erősödni kezdett és az Európai Néppárt tagjai közé is felvették, egyfajta elismerésképpen. Ezek a fejlemények hozzájárultak ahhoz, hogy Berlusconi és pártja magabiztosan kezdjenek neki a következő évben esedékes parlamenti választási kampánynak. Az olasz köztelevízió legelismertebb politikai műsorában, a Porta a Portában Berlusconi ünnepélyesen szerződést kötött az olaszokkal, amelyben vállalta, hogy amennyiben az általa tett ígéretek java nem teljesül öt éven belül, akkor nem jelölteti magát többször a miniszterelnöki posztra. Öt kötelezettséget vállalt, amelyek a következőek:

adóterhek

csökkentése,

közbiztonság

növelése,

nyugdíjemelés,

6

munkahelyek teremtése (1,5 millió új munkahelyre tett ígéretet) és a infrastruktúra fejlesztésére vonatkozó tízéves terv 40%-ának a teljesítése. (La Repubblica, 2011:32) A választásokat megnyerte és megalakította minden idők leghosszabb olasz kormányát, amely majdnem négy évig, 2005 májusáig tartott. 2005-ben az új kormány megalakulásának az volt az oka, hogy Berlusconi támogatottsága rohamosan csökkenni kezdet, 2005 áprilisában helyhatósági választásokat rendeztek, amelyen a baloldali pártok szövetsége nyert, ezek után a kormányfő benyújtotta lemondását, ám két nappal később a köztársasági elnök ismét őt kérte fel kormányalakításra. (Szabó, 2012: 185) 2006 tavaszán került sor újabb választásokra, amely arról vált híressé, hogy a Berlusconi-kormány, – rosszindulatú vélemények szerint látva a népszerűségük hanyatlását – néhány hónappal a választások előtt megváltoztatta a választási törvényt, egy inkább arányos rendszert létrehozva. Abban bíztak, hogy ezzel a döntésükkel megakadályozzák, hogy a Romano Prodi vezette balközép koalíció – amelyet egyébként esélyesebbnek mutattak a közvélemény-kutatások – megnyerje, vagy legalább ne kimagasló arányban nyerje meg a választásokat. (Bull-Newell, 2009: 45) Berlusconi ekkor ismét elveszítette az irányítás lehetőségét, de ellenzéki politikusként nagyon aktívan vett részt a politikai életben. 2013 elején cikk jelent meg arról, hogy vesztegetés vádjával ismét eljárás indult ellene. A vád szerint a jobboldali olasz vezető 2008-ban a Prodi-kormány koalícióját támogató egyik képviselőnek, az Italia dei Valori (Értékek Olaszországa) nevű párt tagjának, három millió eurót fizetett, hogy kilépjen a koalícióból. Két évvel a Prodi-kormány megalakulása után ismét választásokat írtak ki, amelyen a jobboldali pártkoalíció, különösen Berlusconi pártja rendkívül jól szerepelt, és biztos többséget tudhatott a háta mögött. A kormány megalakulása után a miniszterelnök népszerűsége hullámzó volt. Ekkor kerültetek ugyanis előtérbe a házasságán kívül létesített kapcsolatai és olyan bírósági eljárások is folytak ellene, amelyekre a politikai szerepéből fakadó mentességek nem vonatkoztak. Kormányzati ciklusának elején Berlusconinak sikerült megoldania, hogy a hónapok óta Nápolyt ellepő szemét a megfelelő feldolgozó üzemekbe kerüljön, a Parlament pedig bűnmegelőzési törvénycsomagot fogadott el, amely szigorított a bevándorlókra és a szexuális bűncselekményekre vonatkozó szabályokon, valamint városi polgárőrségek létrehozását is lehetővé tette. (Molnár, 2011: 233-236) Ekkor kezdődött a gazdasági növekedés hanyatlása is Európa-szerte, amely nem kerülhette el a nagy fejlettségbeli különbségekkel küszködő Olaszországot sem. Az Európai Unió látva az ország gazdasági állapotát, megszorításokat sürgetett, 7

hogy elkerüljék a Görögországhoz hasonló eset újabb megtörténtét, vagyis, hogy az eurózóna tagállamainak kelljen kisegítenie a csődből egy másik országot. Több megszorító csomagot is elfogadott Olaszország a következő hónapokban és Berlusconi a bizalmi szavazásokat is megnyerte. 2011 novemberében azonban bejelentette: ha a Képviselőház és a Szenátus is elfogadja az újabb válságkezelő intézkedéseket, lemond miniszterelnöki tisztségéről, és többet nem jelölteti magát erre a pozícióra. (Szabó, 2012: 190) Egyes vélemények szerint ebben az időben, az olasz gazdaság sokkal biztosabb alapokon állt, mint a korábban az eurózóna számára nehézségeket okozó Görögország, Írország

vagy

Portugália,

érdekkonfliktusok és

viszont

Berlusconi

felelőtlen

kijelentései,

a botrányos magánélete kockázatossá tették

az

gazdasági

szempontból Olaszországot. A visszavonulás bejelentésekor az Elba-szigetén működő Bar Kontiki tulajdonosa bejelentette, hogy ha Berlusconi visszavonul a politikától, visszakaphatja sanzonénekesi állását, az 1960-as években ugyanis itt dolgozott a fiatal Berlusconi. (Magyar, 2011: 300-301) A volt kormányfő nem élt ezzel a lehetőséggel, mivel 2012 decemberében – miután az olasz parlament mindkét háza megvonta a bizalmat Mario Monti technokrata kormányától – bejelentette, hogy jelölteti magát a következő parlamenti választásokon. A szakdolgozatom témájának megválasztásakor még úgy tűnt, hogy Silvio Berlusconi végleg felhagyott az aktív politizálással. Szakértők úgy vélték, hogy visszavonulásával lezárult egy korszak, amelyet akár a második köztársaság végének is lehetne tekinteni. A főnix madár azonban, feltámadt: Berlusconi meglepően jól szerepelt a 2013 február végi politikai választásokon. Olaszországnak azonban még nem alakult meg a kormánya a választások óta, így még kérdéses, hogy mi lesz a volt kormányfő és az olasz jobboldal sorsa. A szakdolgozatom középpontjában az a kérdés áll, hogy milyen indokok vezettek oda, hogy Silvio Berlusconi lemondjon 2011 novemberében. Annak érdekében, hogy ezeket az okokat megfelelően tudjam elemezni, a szakdolgozatom első részében Berlusconi külföldi és belföldi szerepéről fogok írni, annak jellemzőiről, mozgatórugóiról és hatásairól. Ugyanebben a részben ki fogok térni a berlusconizmus jelenségére, vagyis a populizmus azon formájára, amelyet szakértők kifejezetten Berlusconi politizálási stílusának tulajdonítanak. Ezután következik a dolgozat elemző része, amelyben kifejezetten a bukás okait fogom vizsgálni. Elemzésemben lehetséges 8

oknak tartom a gazdaság helyzetét, a morális válságot, amelybe Berlusconi Olaszországot taszította a botrányos magánélete miatt, valamit a nemzetközi és a belföldi környezetet, amely ezt a lépést diktálta. Dolgozatom megírásakor jelentős mértékben támaszkodtam elsősorban az olasz sajtó termékeire. A kiegyensúlyozottság érdekében próbáltam a jobb- és baloldali orgánumokat forrásként egyaránt használni. A szakirodalom, amely Olaszország politikai rendszerét és Berlusconi szerepét tárgyalja igen tág. Szerencsére nagyon friss anyagokat is sikerült találnom. Hatalmas akadályba ütköztem viszont azzal, hogy a szakirodalom alig tűnteti fel pozitív fényben az európai jobboldali politika meghatározó egyéniségét. Leginkább a karikatúrák tipikus, sztereotip képe rajzolódik ki az írásokban, amelyeken Berlusconi a vicces és komolytalan olasz politikus szerepében tetszeleg. Az olasz állampolgárok java mégis az elmúlt húsz évben többször bizalmukról biztosították, és kormányzati pozícióba került. Ennek három lehetséges oka van: az első, hogy stabilitást hozott az olasz politikába, ugyanis több évtized után ő volt először képes arra, hogy kitöltsön egy ötéves mandátumot, és így az olaszoknak ne kelljen évente akár többször is választásokon részt venniük. A második oka, hogy a választópolgárok nem látnak praktikus alternatívát Berlusconin kívül. A harmadik pedig, hogy sok olasz értékeli, hogy új stílust honosított meg a politikában, és nem konvencionális a nemzetközi környezetben sem. 2(Flamini, 2011: 72)

2

A 2013-as választások előtt készült felmérés szerint a miniszterelnök-jelöltek közül Berlusconit tartották a leghatározottabb vezetőnek (a megkérdezettek 37%-a) és róla gondolták, hogy a legoptimistább jövőképpel rendelkezik az ország jövőjővel kapcsolatban. (Demos & Pi, 2013: 3-4)

9

Berlusconi szerepe és megítélése a világpolitikában

1.

Peer Steinbrück a német Szociáldemokrata Párt kancellár-jelöltje a legutóbbi olasz parlamenti választások eredményének megismerésekor feltette a kérdést: miképpen lehetséges, hogy a legtöbb szavazatot két bohóc kapta. Ezek után a leghíresebb német cirkusz bohócai kikérték maguknak, hogy Berlusconihoz hasonlítsák őket, ugyanis ők nem annyira bolondok, hogy Berlusconival egy szinten legyenek. Az olasz köztársasági elnök pedig lemondta Steinbrückkel tervezett vacsoráját, ezzel is sürgetve őt, hogy kérjen bocsánatot az olasz néptől. (Der Spiegel, 2013. 03. 01) Ez a jelenet tökéletesen jellemzi Silvio Berlusconi külföldi megítélését, hiszen az elmúlt években ő lett az európai politikának az a szereplője, akire csak úgy tekintenek a politikusok és az állampolgárok egyaránt, mint a politikai vezetők első számú szórakoztatójára. Ennek a képzetnek a következménye, hogy Olaszországot mint államot még a nagyobb hatalmak is kevésbé vették komolyan. A következőkben azt elemzem, hogy Silvio Berlusconi hogyan jelent meg a külpolitikában és ezt hogyan fogadták. E kérdés részletes megvilágítása kikerülhetetlen, hiszen Berlusconi bukásának egyik erősen feltételezhető oka épp rossz nemzetközi megítélésében rejlik. Először az olasz politikus külpolitikájának általános jellemzőit elemzem, majd az irányvonalak mentén

konkrét

szakpolitikai

kérdéseket

ismertetem,

végül

mindennek

a

következményeit tárom fel. 1.1. Silvio Berlusconi külpolitikája Az olasz külpolitika mozgásterét a második világháború lezárása óta három jellemző határozta meg: a nacionalizmus, az atlantizmus és az európai integráció. Mindegyik olasz kormány, így Berlusconi is ezeknek az irányvonalaknak rendelte alá a külpolitikai stratégiáját. (Brighi, 2006: 281) Napjainkban Olaszországnak több kihívással is szembesülnie kell: az első, hogy a külpolitika gyakran presztízskérdéssé válik, vagyis, hogy a térségben betöltött jelentőségét fenntartsa. A második kihívás, hogy szembesülnie kell annak a problémájával, hogy a nemzetközi politikában csak kis vagy közepes hatalomnak minősül a világ vezető hatalmai között, elsősorban a G20-ak között, a 2000-es évek elején pedig meg kellett találnia a helyét a szeptember tizenegyedike utáni világban.

10

A berlini fal leomlásával megszűnt annak a kényszere, hogy a világpolitika kérdéseit a bipoláris szövetségi rendszerek legfőbb vezetői vitassák meg egymással, így megnőtt az egyes politikai vezetők jelentősége. Ezt a helyzetet erősítette még az új olasz politikai rendszer, amelyben a kormánykoalíció vezetőjének szintén növekedett a befolyása amiatt, hogy a Miniszter Tanács hatáskörét bővítették. Silvio Berlusconi ezt a helyzetet használta ki, és külpolitikájának alapjait leginkább személyes kapcsolataira építette. (Giacomello 2009: 253) Barátjaként üdvözölte G. W. Busht, Tony Blairt és Vlagyimir Putyint. Amikor Helsinki és Parma között verseny folyt, hogy melyik városban legyen az Európai Élelmiszerbiztonsági Hatóság székhelye és az olasz várost választották, Berlusconi saját vonzerejének tulajdonította a sikert. Úgy érezte, „lebilincselte” a finn elnök asszonyt, Tarja Halonent. (La Repubblica 2011: 155) Berlusconi kettős játékot folytatott a külpolitikával, belföldön nemzetközi tárgyalásainak eredményeit arra használta, hogy megerősítse vezető szerepét és államférfiúi

profilját,

ezzel

ellentétben

külföldön

belpolitikai

helyzetének

legitimizációját erősítette a diplomáciával. Viták folynak arról, hogy az olasz kormányfő külpolitikája mennyiben jelentett újdonságot a korábbi évekhez képest. A kompromisszumos álláspontot Giacomello fogalmazta meg, aki Lakoff véleményét felidézve, – vagyis, hogy az államot egy személynek gondoljuk – azt állítja, hogy Berlusconi „megszemélyesítette” a külpolitikát, vagyis ő maga volt Olaszország, és ez tette különlegessé külpolitikai irányvonalát. Véleménye szerint a Berlusconi annyira csábítónak tartotta saját magát, hogy azt gondolta, figyelmen kívül hagyhatja az ország nemzetközi pozícióját és az általa képviselt közösséget, személyes varázsa révén páratlan eredményeket érhet el a külpolitika terén. (Giacomello 2009: 249) A külpolitika megszemélyesítésének egyik legjobb példája, hogy a második Berlusconikormány idején az első hónapokban Renato Ruggiero töltötte be a külügyminiszteri posztot, de miután a koalíció euroszkeptikus hangjait nem tudta enyhíteni, személyesen a kormányfő látta el ezt a feladatot szűk egy éven keresztül. (Molnár 2011:171)

11

1.1.1. Az olasz külpolitika irányvonalai a Berlusconi-kormányok idején Az olasz külpolitikában a nacionalista jelző elsősorban azt jelenti, hogy a nemzeti érdekek minél hatékonyabban érvényesüljenek és az ország megbecsülése folyamatosan növekedjen. A nacionalista politizálás a hidegháború végével vált különösen hangsúlyossá, az aktív multilateralizmust háttérbe szorítva a bilaterális kapcsolatok kerültek előtérbe, azzal az volt az elsődleges céllal, hogy Olaszország politikai érdekei megvalósuljanak azaz, hogy a térség meghatározó szereplője legyen. Berlusconi „különleges kapcsolatokat” épített ki az amerikai, az orosz, de az Európai Unióhoz való csatlakozás előtt álló országok vezetőivel is, mert úgy vélte, a jó személyes kapcsolatok erősíthetik az informális döntéshozatal menetét külpolitikai kérdésekben. (Brighi 2006: 283) Ennek viszont az volt a következménye, hogy a korábbi évtizedekben alapvető fontosságot betöltő diplomáciai kar közvetítő tevékenysége háttérbe szorult. (Giacomello 2009: 252) Berlusconi mind saját magát, mind Olaszországot olyan fényben kívánta feltüntetni, amely hitelessé teszi az ország és vezetőjének mediációs tevékenységét. A híd szerepét akarta betölteni Oroszország és az Európai Unió között akkor, amikor kijelentette, hogy a Putyin vezette államnak az európai integráció tagjává kell válnia. (La Repubblica 2011: 146) A 21. század elején kihívást jelentett és jelent a mai napig Olaszország számára, hogy meghatározza helyét és identitását a nemzetközi kapcsolatok rendszerében. Az ország világos célja, hogy nagyobb mozgásteret és befolyást akar elérni a világpolitikát meghatározó kérdésekre adandó válaszok meghozatalában. Ezt a nézetet erősítette Berlusconi személye, aki szintén úgy tekintett a külpolitikára, mint a legitimáció egyik színterére, ahol a lehető legnagyobb játéktérre kívánt szert tenni. (Brighi 2006: 285) Olaszország az Egyesült Államokkal mindig is szoros kapcsolatokat ápolt, aminek oka, hogy a második világháború után az Egyesült Államok támogatása tette lehetővé az ország újjáépítését, az olasz gazdaság az amerikaihoz kötődött és katonailag is elköteleződött NATO-tagsága révén. Ezen kívül geopolitikai elhelyezkedése különösen fontos országgá tette az Egyesült Államok szemében. (Molnár, 2011: 31) A 2000-es évek elején, amikor G. W. Bush töltötte be az elnöki posztot, az Egyesült Államok külpolitikáját a bilaterális kapcsolatok preferálása jellemezte, ezt erősítette a

12

személyes szimpátia Berlusconi és Bush között, és ez illeszkedett legjobban az olasz politikus perszonifikált külpolitikájához.3 Az atlanti kapcsolatok azért fontosak Olaszországnak, mert az ország külpolitikáját a folytonos kisebbségi komplexus és a győzteshez való feltétel nélküli alkalmazkodás határozta meg. (Brighi, 2006: 289) Az amerikai vezetés iránti olasz elköteleződés akkor vált a legvilágosabbá, amikor az ellenző hangok ellenére is úgy döntött Berlusconi, hogy nem harcoló alakulatokat küld 2003-ban Irakba, hogy segítse az amerikai elnök harcát. Ezzel a lépéssel NagyBritanniához hasonlóan, az Egyesült Államok legszorosabb szövetségesévé, partnerévé akart válni. Ezt a látszatot erősítette az az alkalom is, amikor Bush vendégül látta egy informális találkozó keretében az olasz miniszterelnököt texasi birtokán. Ezzel az olasz vezető azon kevés politikusok közé került, akik háromszor kaptak meghívást az amerikai elnöktől.4 Arra is van példa, hogy az olasz miniszterelnök személyesen járt el hivatalos kérdésben. Ez történt 2003-ban, amikor a milánói ügyészség a CIA-hoz fordult egy kihallgatás végett, de a hivatalos dokumentum az amerikai római nagykövetségig sem jutott el, mert Berlusconi előbb „tisztázni akarta a kérdést barátjával”. Utóbb ellenzéki politikusként is fenntartotta kapcsolatait az amerikai vezetéssel, gyakran illette kritikával saját országa kormányát, hogy Amerika-ellenes külpolitikát folytat, és túlzottan európai-párti. A Berlusconi-kormányok idején az Európai Unióval való kapcsolat többnyire a háttérbe szorult az orosz és amerikai elnökökhöz fűződő szoros viszony miatt. Berlusconi uniós politizálásának legemlékezetesebb pillanata minden bizonnyal az, amikor 2003 nyarán a Tanács soros elnökségi programjának parlamenti bemutatásán a szocialista frakció vezetőjének, Martin Schulznak azt mondta, hogy kiválóan megfelelne a kápó szerepének egy koncentrációs táborban játszódó filmben. (La Repubblica, 2011: 138) Kormányfőként többnyire támogatta minisztereinek nézeteit és véleményét, bizonyos esetekben akár euroszkepticizmusukat is. Saját definíciója szerint „euro-realista” politikát folytatott, vagyis: „hiszünk Európában, példaképnek, ambíciónak, akaratnak és szükségesnek tartjuk, de világosan meg kell különböztetnünk a hitünket a fideizmustól és a kritikátlan, dogmatikus és maximalista európaiságtól” (European Commission, 2002. 01. 14.). Annak ellenére, hogy Berlusconi elköteleződése 3

Giacomello szerint az Egyesült Államok a lehetőségek országa, egy vállalkozó számára a legideálisabb hely, míg Bush a self-made man tipikus példáját testesítették meg Berlusconi számára, s ezzel végtelenül vonzóvá vált számára. 4 Berlusconin kívül Blair brit, Aznar spanyol és Koizumi japán miniszterelnökök látogatták meg az amerikai elnököt a Fehér Házban, Camp David-en és a texasi magánbirtokán.

13

az EU iránt nem volt mindig egyértelmű, intézményeit és politikai irányvonalait mégis tiszteletben tartotta, mivel Olaszország jelentős támogatásokra tudott szert tenni a Közösség intézményeiből. Brighi leszögezi, hogy a Berlusconi-kormányok euro-realista politizálásának ellenére Olaszország helyzete javulni látszott, bár megállapítja, hogy a korábban jelentős döntéseket meghozó Franciaország–Németország–Nagy-Britannia triumvirátusból rendszerint kihagyták. (Brighi, 2006: 294) A negyedik Berlusconikormánynak Franco Frattini személyében egyértelműen unió-párti külügyminisztere volt, de Berlusconi továbbra is a bilaterális kapcsolatokat részesítette előnyben. (Molnár, 2011: 256) 1.2. Berlusconi külpolitikájának a következményei Silvio Berlusconit a nemzetközi kapcsolatokban betöltött szerepének kommunikálása érdekelte, vagyis inkább a megjelenés lehetősége, mint a tartalmi kérdések. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy „el kell adnia magát” külföldön ugyanúgy, mint Olaszországban, de a bel-és külpolitika között húzódó határokat figyelmen kívül hagyta, így gyakran zavart okozott a szigorú szabályok szerint működő diplomácia világban. Berlusconi a külföldiek fantáziájában élő olaszokról kialakult sztereotípiákat testesítette meg, a komolyan soha nem vehető alakot. (Giacomello 2009: 260) Eredeti törekvésével szemben tehát, hogy személyiségével nyerje meg más országok vezető politikusainak szimpátiáját, csak rontott Olaszország általános megítélésén. A

Berlusconi-féle

külpolitikának

negatív

sikerei

voltak

leginkább:

megakadályozta az ENSZ Biztonsági Tanácsának reformját, majd támogatta az Európai Unió Alkotmányszerződésének kompromisszumos szövegét (annak aláírására ugyanis Rómában került sor). Egyértelműen negatívan érintette az országot, hogy az elmúlt években a magas szintű informális találkozókra nem kapott meghívást. (Giacomello, 2009: 254) A válság tovább nehezítette a helyzetét, ugyanis Európa második legnagyobb iparával rendelkező országaként, ha a gazdasági helyzete tovább romlana, megsegítése hatalmas terheket róna az eurózóna tagállamaira, éppen ezért az EU vezető politikusai a lehető legszigorúbban próbálnak fellépni vele szemben. A Future Brand évente jelentet meg felmérést egy-egy ország megítéléséről politikai, gazdasági, szociális és kulturális mérőszámok alapján. 2010-ben Olaszország esetében azt állapították meg, hogy ugyan a kulturális örökség és turizmus kategóriájában első helyen végzett, összességében mégis rontott a pozícióján, és ennek 14

legfőbb okaként éppen az akkori miniszterelnököt, Silvio Berlusconit jelölték meg. (Future Brand, 2010: 11) 1. ábra: Az olasz GDP alakulása és a Future Brand által készített rangsorban betöltött helye

(forrás: Bigi et. al., 2011: 152)

15

2.

Silvio Berlusconi és az olasz belpolitika

Annak érdekében, hogy Silvio Berlusconi sikerét és hatását az olasz belpolitikában megértsük, feltétlenül szükséges az olasz társadalom korabeli szerkezetének ismerete. Az 1970-es és 1980-as évek fordulóján zajlott az a folyamat, amelynek köszönhetően a szociális különbségek csökkentek: a középosztály vált meghatározó társadalmi osztállyá. (Santomassimo, 2011: 5) Ezekben az években vált széles körben lehetővé a tőzsdei befektetés és általános jólét köszöntött be. Európában az a kép alakult ki Olaszországról, hogy ez az ország az, amely szegény termelési eszközökben és az infrastruktúrája tekintetében, de mégis gazdag emberek lakják. Ennek az általános jólétnek ma már ismert az ára: a lírát a jobb exportlehetőségek reményében leértékelték. Az államadósság rohamos ütemben növekedett: 1979-ben 53%, 1988-ban 93% és az 1990-es évek elején már 120% fölött volt az éves GDP-hez képest. (Santomassimo, 2011: 6) 2. ábra: Olaszország GDP nominális adósság állománya 1976 és 2012 között

Berlusconi-kormány jobbközép kormány

balközép kormány

(forrás: http://www.crisisrepublic.com/tcr/wp-content/uploads/2013/03/ItalyPublicDebt.png utolsó utolsó letöltés: 2013. április 26.)

Ezzel párhuzamosan a társadalomban egyfajta individualizáció volt megfigyelhető, amit a televízió egyre szélesebb körű elterjedése tovább fokozott. Santomassimo szerint ez a folyamat nagyban visszavetette Olaszország demokratikus fejlődését, ugyanis az államot magát is elvetette a többség Az apolitikussá válás folyamata ezzel együtt indult, és Berlusconi kezdeti ideológiamentessége ezt a helyzetet használta ki. (Santomassimo, 2011: 5)

16

2.1. Az olasz baloldal válsága

Silvio Berlusconi politikai sikere annak köszönhető, hogy 1994-ben tökéletesen mérte fel Olaszországban a belpolitikai helyzetet, és a legnagyobb mértékben kihasználta, hogy az ún. tangentopoli botrány, vagyis a politikai élet szereplőinek a korrupción és patronázson alapuló rendszere lelepleződött, és annak vádlottjai, az elmúlt évtizedek vezetői ellen bírósági eljárás indult, ami mani pulite néven vált ismertté. Az olasz baloldal belső válságát erősítette a berlini fal leomlása és az európai kommunista rendszerek bukása. (Santomassimo, 2011: 4-6) A Partito Comunista Italiano (Olasz Kommunista Párt – PCI) Nyugat-Európa legjelentősebb kommunista nézeteket valló pártja volt, bár ideológiája a legkevésbé volt dogmatikusnak mondható.5 Az 1970-es években a párt szakított a Szovjetunióval és a kommunizmus európai irányát alakították ki, az ú.n. eurokommunizmust. 1973-ban hirdették meg a „történelmi kompromisszum” elvét és politikáját, vagyis a nyitást a kereszténydemokraták irányába, ami számos háttér megállapodást követelt meg a kormányoldallal. Valószínűleg a kompromisszumkész politikája miatt a PCI ezekben az években érte el a legjobb eredményt a választásokon is. (Szabó, 2012: 140-141) A PCI utolsó jelentős főtitkára Enrico Berlinguer volt, aki az 1980-as évek elején hosszú távú stratégiát határozott meg ugyan a párt számára, de az hamar aktualitását veszítette. Ahelyett, hogy az együttműködést kereste volna a többi párttal, – ezzel szakítva korábbi politikájával – egyértelműen a DC-vel szemben határozta meg magát, és elzárkózott a Partito Socialista Italianóval (Olasz Szocialista Párt – PSI) történő együttműködéstől. Santomassimo tanulmányában megjegyzi, hogy – az európai baloldali pártokkal ellentétben, – az olaszokra egyáltalán nem volt jellemző a fogalmi függetlenség,

a

befolyásos

sajtóorgánumoknak

voltak

kiszolgáltatva,

azok

szerkesztőinek szófordulatait vették át. (Santomassimo, 2011: 12) Az 1990-es évek elején feloszlott a PCI és megalakult a Partito Democratico della Sinistra (Baloldali Demokratikus Párt – PDS), a tagság kisebb része pedig a Rifondazione Comunista (RC) nevű pártot alapította meg. A következő választásokon veszítettek korábbi támogatottságukból és a PDS eredeti terve, hogy az olasz baloldalt

5

A PCI Sztálin halála után távolodni kezdett Moszkvától, és egy sajátos irányt vett, amelyet a „szocializmus olasz útjaként” szoktak emlegetni. Komoly belső válságot okozott a párt számára a magyar 1956-os forradalom és az 1968-as prágai tavasz megítélése. Legjobb eredményét 1976-ban érte el, amikor a szavazatok 34%-át kapta meg, ennek ellenére egyetlen kormánynak sem volt a tagja.

17

újjászervezzék, „progresszív egységet” létrehozva, nem valósult meg. (Daniels-Bull, 1996: 62-69) Az elkövetkező évtizedben, Berlusconi politikai sikerének közepén az olasz baloldalt nem az vezérelte, hogy a munkásosztályt képviselje, hanem a béke, a környezet és az emberi jogok váltak a legfontosabb hívószavakká, olyan fogalmak, amelyek a nyugat-európai baloldali-liberális pártjaira évtizedekkel korábban voltak jellemzőek. (Santomassimo, 2011: 13) A PSI 1963-tól Olaszország kormányaiban koalíciós partnerként vett részt, ennek megfelelően a tangetopoli botrány is érintette a tagjait. Ez alól a párt prominens vezetője Bettino Craxi sem jelentett kivételt, aki éppen a mani pulite eljárás következményeképpen volt kénytelen felhagyni a politizálással. A szocialista vezető nagyon szoros kapcsolatokat tartott fenn a vállalkozó Berlusconival, ezért a későbbi jobboldali vezér sokszor eszmei elődjeként tekintett a politikusra. (Magyar, 2011: 130) Ezt erősíti az a tény is, hogy a Forza Italia a PSI holdudvarába tartozó kulturális szervezetek gondolataiból merített saját irányvonala meghatározásakor. (Santomassimo, 2011: 11) Az 1990-es évek elején került sor a választási rendszer reformjára is. A politikai döntéshozók abban reménykedtek, hogy a korábban tisztán arányos rendszer vegyes választási rendszerré alakításával a kormányok stabilabbá válnak és csökkenhet a választásokon induló pártok száma, valamint az állampolgároknak is szélesebb lehetőségük nyílik a közvetlen választásra. A várakozásoknak azonban, csak részben sikerült megfelelni, mivel a pártok már a választások előtt szövetségbe tömörültek annak érdekében, hogy hatékonyabban versenyezhessenek, ezért a számuk nemhogy csökkent, hanem a korábbi évekhez képest nőtt.6 A kormányok nem váltak sokkal stabilabbá, viszont kialakult a parlamenti váltógazdaság. (Bellucci, 2008: 606-607) Az olasz baloldal ennek az új intézményi kihívásnak sem tudott megfelelni és megfelelően alkalmazkodni hozzá. Berlusconi tehát azt az „üres teret” használta ki, amelyet a Democrazia Cristiana hagyott maga után, és az 1994-es választásokon két regionális párttal a Lega Nord (Északi Liga – LN) és az Alleanza Nazionale (Nemzeti Egység – AN) nevű pártokkal szövetségre lépve nyerte meg a választásokat. A baloldal legnagyobb hiányossága vagyis az, hogy túllépjen többévtizedes ideológiai múltján az 1994-es választások idején

6

Az első köztársaság idején a releváns pártok száma hét volt, 1994 és 2006 között ez a szám tíz és tizenöt között mozgott.

18

vált szembetűnővé, amikor Silvio Berlusconi a kommunista veszély folyamatos emlegetésével támadási felületet talált az olasz baloldalon. A vállalkozó-politikus establishment-ellenes retorikáját kezdetektől fogva a baloldali és liberális szereplők ellen irányította, mert véleménye szerint azok a bírósági rendszer, a média és más kulcsfontosságú intézmények dominanciájára törekedtek és törekednek mind a mai napig.

7

(Fella, 2006: 135-137) A baloldali koalíciót váratlanul érte a politikai

alternatíva váratlan megjelenése, a jobboldali koalíció felemelkedése és Berlusconi karizmatikus személye, ráadásul egy olyan választási program, amely az állam szerepvállalásának csökkentését és a privátszféra megerősítését ígérte. Mindez olyan politikai állásfoglalás, amely sokakban bizalmat ébresztett. (Daniels-Bull, 1996: 62-69) Az olasz baloldal a mai napig nem tudott választ találni Berlusconi politikájára és a berlusconizmus jelenségére. Mivel a baloldali választási koalíciók rendkívül eltérő nézeteket képviselő pártokból alakultak ki az elmúlt évtizedek során, szinte esélytelen volt és maradt, hogy közös nevezőre jussanak, a jobboldalt ezzel szemben egyértelműen a Popolo della Libertà uralja mind a mai napig, ennek megfelelően a programalkotás is könnyebben zajlik és egységes arcot mutat. A kiúttalanság legjobb példája az az előválasztás, amely a 2013-as parlamenti választásokat előzte meg, és célja az volt, hogy a Partito Democratico miniszterelnök-jelöltjét kiválasszák: a megmérettetésen öt jelölt szerepelt, végül a legesélyesebbnek tartott Pier Luigi Bersani, a párt titkára lett a nyertes. Sandro Bondi a negyedik Berlusconi-kormány kulturális minisztere mondta a következőket egy konferencia keretében: „Az ún. berlusconizmus válasz volt az olasz politikai intézményrendszer válságára, amely a berlini fal leomlása, a kétpólusú világrend vége és a kenőpénz-botrány együttes hatására állt elő. A baloldal pártja képtelennek bizonyult arra, hogy igazi európai reformerővé váljon, és ezt figyelembe véve, a válság megoldásának ez az útja maradt. Ezenfelül a berlusconizmus egy mélyreható modernizálási kísérletet is jelölt és jelöl mind a mai napig, az ország gazdaságának és intézményeinek átalakítását nem ideológiák mentén, hanem gyakorlati alapon és igazi liberális szellemben.” (Magyar, 2011: 293)

7

Berlusconi abban a beszédében, amelyben bejelentette, hogy politikai pályára lép, utalt arra, hogy a média a kommunisták kezében van, ráadásul azt az állam is támogatja (ezzel a RAI köztelevízióra utalva, amely valóban állami kézben van). A bírákról ma is gyakran szokta azt mondani, hogy „vörös tógások”, ezzel utalva a pártszimpátiájukra.

19

Berlusconi az elmúlt húsz évben abban a szerencsés helyzetben volt, hogy az olasz baloldali pártok képtelenek voltak egységesen fellépni, megosztottak maradtak az országot érintő legfontosabb kérdésekben. Magyar megállapítja könyvében, hogy az egyetlen összetartó erő, ami a balközép pártokat jellemzi, hogy határozottan Berlusconiellenesek, ennek következtében – az országot érintő kérdésekben a közös álláspont hiányában – nem tudják leváltani. Berlusconival szemben az is nagy hátránya a balliberális pártoknak, hogy nem tudták úgy megszemélyesíteni a politikájukat, ahogyan azt a volt kormányfő megtette a jobboldalon. Lassan két évtizede nincsen olyan karizmatikus vezetője az olaszországi baloldali pártoknak, mint amilyen Berlusconi a másik oldalon. 2.2. A katolikus egyház jelentősége A római katolikus egyháznak mindig is rendkívül nagy volt a befolyása az olasz belpolitikára, különösen a második világháború után, amikor az Egyház és az állam közötti kapcsolatot a DC jelentette. A kereszténydemokraták a kormányzati döntéshozatal során minden esetben az egyházi tanítás legfontosabb pontjait igyekezetek képviselni. Éppen ezért nem meglepő, hogy Olaszországban viszonylag későn, csak az 1970-es évek folyamán engedélyezték a válást, a fogamzásgátlást és az abortuszt. Az élettársi kapcsolatról és az eutanáziáról ugyan az elmúlt években születtek törvények, de azok a legszigorúbbak közé tartoznak Európában. A Conferenza Episcopale Italiana (Olasz Püspök Konferencia – CEI) arra törekedett, hogy a család, amely a katolikus tanítás szerint keretet ad az embernek az élet kezdetétől annak végéig, saját politikai szférájává váljon, és minél jobban hatni tudjon rá. Amikor a Democrazia Cristiana politikai jelentősége megszűnt, a CEI felhagyott ugyan a pártok befolyásolásával, de ettől kezdve közvetlenül szólt bele több esetben politikai kérdésekbe. Mivel a közvetítő, vagyis a DC eltűnt a kommunikációs folyamatból, ezért egyes vélemények szerint sokkal nagyobb lett a CEI mozgástere, mint korábban volt. Gyakorlattá vált, hogy azt a politikai erőt támogatják, amely a püspöki kar által legfontosabbnak tartott kérdéseket a legmegfelelőbben képviseli. (Gibelli, 2011: 74) A nyílt véleményformálás egyik legjobb példája, amikor a 2006-os választások előtt a CEI elnöke, Camillo Ruini bíboros a katolikus szavazóknak a figyelmét arra hívta fel: olyan pártnak adjanak bizalmat, amelynek cselekedetei

20

tiszteletben tartják, hogy „a család a házasságon alapul és tiszteletben tartják az életet a fogantatástól annak természetes végéig.” (Bernini, 2010: 75) Ennek megfelelően a család fogalma rendkívül fontos és érzékeny pont az olasz politikai retorikában, ez különösen igaz Silvio Berlusconira, aki a „pályára lépés” bejelentésekor a családi hagyományokra, és azok fontosságára hivatkozott.8 Ennek szöges ellentétét valósította meg életében, hiszen fiatalkorúakkal létesített házasságon kívüli kapcsolatot, mely nyilvánosságra is került. A család jelentőségének a hangsúlyozása tehát inkább kommunikációs eszköz, mint valós tartalommal bíró elv volt esetében. A Berlusconi-kormányok a CEI támogatását élvezték a miniszterelnök botrányos magánélete ellenére, ami annak fényében különleges, hogy Romano Prodi – a korábban kereszténydemokrata színekben politizáló, magánélete szempontjából kifogásolhatatlan baloldali vezető – sosem tudhatta maga mögött a CEI-t. Berlusconi és a római katolikus egyház kapcsolata az idő múlásával egyre kevésbé volt harmonikus. A szakadás jelei 2010 végén jelentkeztek, éppen akkor, amikor a miniszterelnök fiatalkorúakkal való kapcsolatai napvilágra kerültek és Gianfranco Fini pártjának, mint koalíciós partnernek esetleges kiválása is egyre valószínűbb vált. (Gibelli, 2011: 79) 2011 elején a CEI elnöke, Angelo Bagnasco a konferencia év eleji ülésén aggodalmát fejezte ki az ország sorsával kapcsolatban. Beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy az olasz társadalmat a függetlenség és szabadság hamis képzete tartja fogva, azaz, hogy az ember akkor érzi magát a legboldogabbnak, ha úgy cselekedhet, ahogy akar. Ugyanebben a beszédében szólt arról, hogy „egyre erősödnek a hangok azzal a viselkedéssel kapcsolatban, amely ellentétes a közerkölccsel és nem összeegyeztethető a megfontoltsággal és tisztességgel, miközben az ember jogosan teszi fel a kérdést, hogy mire vannak a nyomozási rendszerek.” A bíboros az ország megítélését látta veszélyeztetve és a „morális zavarról” beszélt. (CEI, 2011: 8-11) Silvio Berlusconinak a katolikus egyház egyet jelentett a potenciális szavazókkal, és ennek megfelelően kezelte a CEI számára fontos kérdéseket, bár inkább csak retorikájában élt szívesen vallási tartalmú fordulatokkal. A 2006-os választási kampány során kijelentette, hogy „én vagyok a politika Jézus Krisztusa: áldozat vagyok, aki türelmes, mindent elvisel és feláldozza saját magát mindenkiért.” (Giacomello,

8

Berlusconi 1994-ben egyébként úgy gondolta, hogy a család fogalma lehet a közös pont a jobbközép koalíciók számára. Ezzel nem is tévedett nagyot, ugyanis az Alleanza Nazionale alapértékei között a nemzet, a szuverenitás, a törvény és a rend mellett a család jelenik meg.

21

2009: 255) Amikor 2009 júliusában publikussá vált egy prostituálttal folyatott telefonbeszélgetése, az ellene felhozott vádakra azzal vágott vissza, hogy senki sem bűntelen és ő sem tartozik a szentek közé. Olaszországban az elmúlt évtizedek azt mutatták, hogy a politikai programok sikeres végrehajtásának egyik kulcsa, a katolikus egyházzal való jó viszony ápolása. Ennek legfőbb oka, hogy a katolikusok aránya igen magas az Itáliai-félszigeten, mivel a lakosság közel 80%-a vallja magát annak (Corriere della Sera, 2006: 01. 18). Ugyanakkor csak a népesség kb. 30%-a gyakorolja rendszeresen hitét, a hagyományok erősen élnek az emberekben – tehát a politikai vezetőknek mindenképp figyelembe kell venniük a véleményüket. (Istat, 2011) A Római Katolikus Egyház és Silvio Berlusconi kapcsolata azonban lényegesen árnyaltabb, melynek minden részletét jelen dolgozatom szűkre szabott keretei között nem tudok tárgyalni. Példaként itt csak annyit említenék, hogy az elmúlt évek egyik legnagyobb botrányát kavarta az a hír, mely szerint az Avvenire című katolikus napilap főszerkesztője homoszexuális, és bírósági eljárás is folyamatban volt ellene, mert egyik szintén homoszexuális ismerősét súlyosan megfenyegette. A hír Paolo Berlusconi, vagyis a volt olasz kormányfő öccsének a birtokában lévő újságban, az Il Giornaléban jelent meg, nem sokkal az után, hogy a jobboldali politikus magánéleti botrányai az érdeklődés középpontjába kerültek, és a CEI nemtetszését fejezte ki az üggyel kapcsolatban. (Magyar, 2011:272) 2.3. A média hatalom Silvio Berlusconi politikai sikerének a legfontosabb pillére az a médiabirodalom, amelyet az 1970-es évek végétől fokozatosan épített ki. Berlusconi tulajdonát képezi Olaszország legnagyobb könyvkiadója a Mondadori, az országos sugárzású hét csatorna közül három, de a közszolgálati tévék fölött is – funkciójából fakadóan – ellenőrzéssel bírt miniszterelnöksége idején. Ezen kívül filmforgalmazó vállalatban is részesedése van, több jelentős napi és hetilap és a legnagyobb olasz reklámügynökség, a Publitalia is az érdekeltségébe tartozik. (Demir, 2012: 9) A következőkben elsősorban a kereskedelmi televízióban és a nyomtatott sajtóban betöltött szerepét fogom vizsgálni, de csak arra vonatkozóan, hogy azzal miképpen hatott az olasz politikára és a társadalomra. Terjedelmi okok miatt médiabirodalom kialakulásával, és az azt lehetővé tevő környezettel nem fogok részletesen foglalkozni szakdolgozatomban. 22

A fentebb ismertetett tényeknek a fényében nem meglepő, ha a sajtószabadságot folyamatosan figyelemmel kísérő Reporters Without Borders nevű nem-kormányzati szervezet, amely 1985 óta figyeli a sajtószabadság érvényesülését a világban, Olaszországot évek óta az „érzékelhető problémák vannak”, vagyis a harmadik kategóriába szokta sorolni. Az elmúlt évekhez képest azonban lassan, de egyre jobb helyezést ér el a ranglistán, így 2013-ban 173 ország közül az ötvenhetedik helyen végzett, eggyel Magyarország után. (RSF, 2013) Az RSF véleménye nagyban egyezik a Freedom House éves jelentéséhez is, amely a részlegesen szabad kategóriába sorolta Olaszországot. (Freedom House, 2013) 3.ábra: Sajtószabadság Európában 2013-ban

érzékelhető problémák nehéz helyzet kielégítő helyzet [ jó helyzet (forrás: http://fr.rsf.org/IMG/jpg/2013-carte-liberte-presse_1900.jpg utolsó letöltés: 2013. április. 26) I d Olaszországbane 1984-ben vált lehetővé a televíziós műsorsugárzás az egész ország

területén, amelyet eddig a RAI (Radio Televisione Italiana) egyeduralma jellemzett, és í

egy sajátos szabályozás miatt magáncsatornák kizárólag helyi adóként működhettek.9 r h nagyon ravaszul játszotta ki ezt a szabályozást ugyanis Milánóban Silvio Berlusconi

előállították azta a műsort, amit utána elszállítottak az egész ország területén működő t

helyi csatornáinak stúdióiba, így egy időben más-más csatornákon ugyanazt a műsort j a közvetítették. Amerikai sorozatokat, egész estés filmeket és a valóságshow műfajának

9

a

1954-ben mekzdte meg a műsorszórást a RAI, 1963-ig csak egyetlen csatornán sugárzott, de ekkor a szocialista párt bekerült a korámnyba, és elindult a második csatorna is. 1978-ban a kommunista párt is d mert az ő ellenőrzésük alá került az újonnan elindult RAI3. részesedést szerzett,

o k u m

23

előfutárait közvetítette mérhetetlenül sok reklámmal megszakítva. Az ideális olasz életvitelt igyekezett, egyébként mind a mai napig előtérbe helyezni: tökéletes alakú nőket vonultat fel – ezek az ún. velinék,10 – főzőműsorokat sugároz, és a magyar tévézésben ismeretlen reklámfogást (telepromozioni) is Berlusconi csatornáin valósították

meg,

vagyis

egy-egy

terméket

a

közkedvelt

műsorvezetővel

reklámoztatnak, a saját maguk vezetett műsor közben, így nagyobb eladhatóságot remélve. (Ginsborg, 2004: 179) Berlusconi televíziós sikerei több tényezőtől függtek: amint már korábban említettem az 1980-as években egyre individualistabb lett az olasz társadalom, ezért igényelték azokat a kikapcsolódási lehetőségeket, amelyekre otthon is sort lehetett keríteni. Ezen kívül a Mediaset társaság – amely tulajdonát képezte a Rete 4, Canale 5 és az Italia 1 – sajátos műsorszerkesztési technikákkal élt. 2009-ben az akkori kormányfő fia, Piersilvio Berlusconi, a Mediaset elnök-helyettese, a következőképpen nyilatkozott műsorsugárzási stratégiájukról: „Több, mint egymilliárd eurót fektetünk évente olasz tartalmú műsorokba. Ingyen szolgáltatunk egy bensőséges, a legnagyobb tehetségekkel készült tévét. …A Mediaset egy olasz kiválóság.” Ugyanebben a riportban elmondta, hogy amit ők nyújtanak az „általános” és „patrióta” nézőpont. (Ginsborg, 2011: 54) Silvio Berlusconi azt méltányolta a televíziózásban, hogy nagyon gyorsan lehet megvalósítani az ötleteket, és hatalmas vagyonra lehet szert tenni.11 Számára a televíziózás azt jelentette, hogy be tud törni az átlag olaszok lakásába, ezzel befolyásolva az életmódjukat. Berlusconi a következőket nyilatkozta az 1990-es évek elején a médiába való bekapcsolódására vonatkozóan: „A nézők végtelenül vágytak a RAI kínálatán kívül valamire…kései show-műsorokra, mivel este tizenegykor a RAI bezárta a boltot. Tulajdonképpen a magántelevízió egy bűncselekmény volt, ami sokakat csábított. Arra a sok mindenre gondoltam, ami beléphet a lakásaikba – vetélkedők, kvízjátékok, hírek, reklámok és fogyasztási cikkek.” (Ginsborg, 2004: 34)12

10

A magyar televíziózásban ismeretlen jelenség, amikor fiatal és csinos hölgyek egy-egy vetélkedő közben, a nézők szórakoztatására táncolnak, vagy részt vesznek a műsor vezetésében, éppen ismeretlenségéből fakad, hogy magyar kifejezés nem is létezik rájuk, az angol showgirl a legelterjedtebb. 11 A reklámok java a Publitalia reklámügynökségen keresztül került a kereskedelmi csatornák műsorára és a cég forgótőkéje bámulatosan növekedett: 1980-ban 12 milliárd líra, 1984-ben 900 milliárd líra, az évtized végén pedig már 2,167 milliárd líra volt. A Fininvest (a cég, amely Berlusconi vállalatait összefogta) bevételeinek a 85%-a már 1984-ben is a reklámokból származott. (Ginsborg, 2004:33) 12 A televízió sikerét magyarázza, hogy 2000 és 2009 között az eladott újságok száma hat millió példányról 4,7 millióra csökkent. Egy 2009-es felmérés szerint a hat évnél idősebb lakosság 60%-a egyetlen könyvet sem olvas el egy év alatt, valamint a felnőtt lakosság csupán 20%-a érti meg azt, amit olvas. (Rangeri, 2011: 121)

24

Ginsborg szerint Berlusconi a tévén keresztül kultúrateremtővé vált, aki nem csak a fogyasztási szokásokat próbálta befolyásolni, hanem a nőkről kialakított tradicionális felfogást is tovább erősítette azzal, hogy leegyszerűsítette a szerepüket a showgirlök által és a konyha falai közé száműzte őket a főzőműsorokkal és reklámokkal. (Ginsborg – Asquer, 2011: xviii) Kvantitatív felmérés készült arról, hogy a nők miképpen jelennek meg a tévében: az esetek 60%-ában fiatalok és csak 4,8%-ban idősek. (Rangeri, 2011: 127) Sabatini azt vizsgálta a tanulmányában, hogy mennyire a média határozza meg a választói preferenciát. Az Olaszországra vonatkozó adatok alapján arra a következtetésre jutottak, hogy azok az olaszok, akik hisznek a tévében látottaknak, tehát bíznak a tévében, azok Silvio Berlusconiban is megbíznak, szimpatizálnak vele, mert közel érzik magukhoz. (Sabatini, 2012: 126) Az is érdekes vizsgálati szempont, hogy van-e összefüggés aközött, hogy a néző milyen csatornát választ és később kire adja le a voksát, de ebben az esetben a „tyúk, vagy a tojás volt hamarabb” dilemmájával szembesülhetünk. 2009-ben készült arról felmérés, hogy mekkora az aránya azoknak az olaszoknak, akik a híradó alapján szavaznak a választásokon. A felmérésből kiderült, hogy közel nyolc millió embernek az egyetlen információforrása a televízió és az összlakosság 63,9%-a a tévében látottak alapján adja le a szavazatát.13 A média az elmúlt években jelentős átalakuláson esett át, amelyben a televízió szerepe csökkent, míg az internet adta lehetőségek teret nyertek, dominánssá váltak főleg a fiatal korosztályok körében. Ebben a kontextusban jogosan vetődik fel a kérdés, hogy amennyiben Berlusconi a televízióra alapozta hatalmát, és a potenciális szavazóit elsősorban azon a csatornán keresztül kívánta elérni, hogyan fog alakulni a közösségi média térnyerésével. Egyes vélemények szerint a közösségi hálók nem jelenthetnek gyógyírt a berlusconizmus ellen, viszont megtörhetik annak egyeduralmát, a kommunikációs csatornák változatosabbá tételével. (Ginsborg, 2011: xxviii) A közösségi média előretörésének egyik jele, hogy a 2013 februári választásokon legtöbb szavazatot megszerzett Movimento 5 Stelle (Ötcsillagos Mozgalom – M5S) kizárólag az interneten keresztül mobilizálta választóit, a párt vezetőegyénisége, Beppe Grillo blog

13

2013 januárjában a parlamenti válsztásokat megelőzően a La Repubblica megrendelésére felmérés készült arról, hogy a választópolgárok milyen források alapján tájékozdnak. A válaszok alapján az derült ki, hogy a választásra jogosult lakosság 60%-ának az elsődleges információforrása, amely a döntését befolyásolja a tévé volt, második az újság és a harmadik az internet.

25

formánjában fejtette ki a véleményét, és a párt jelöltjét a köztársaság elnöki posztra is internetes szavazás keretében választották ki.

26

3.

A visszavonulás

„Az Olaszország iránt érzett szerelemből sok bolondságot lehet tenni, ahogy bölcsességet is. Tizenkilenc évvel ezelőtt örültség volt pályára lépnem, de nem volt meggondolatlan. Most inkább hátralépek egyet, ugyanattól a szerelemtől vezérelve, ami korábban arra ösztönzött, hogy beszálljak a játékba. Nem fogom jelöltetni magamat a kormányfői posztra, hanem a fiatalok mellett maradok, mert most nekik kell játszaniuk és gólt lőniük: még jó az izomzatom észnél vagyok.” (Corriere della Sera, 2011. 10. 24) Silvio Berlusconi 2011 őszén ezekkel a szavakkal jelentette be, hogy visszavonul az aktív politikai élettől és tanácsadóként fogja támogatni a Popolo della Libertà fiatal politikusait. Beszédében beismerte, hogy követett el hibákat kormányzati vezetése során, ugyanakkor nagyon élesen fogalmazott az Európai Uniót irányító erőkkel és az olasz baloldallal kapcsolatban is. „Olaszország… gátat próbált szabni azoknak a neokolonialista törekvéseknek, amely egyes európai gazdasági körökben ismét teret kezdenek hódítani…” Elmondta, hogy hazájának egy olyan Európai Unióban van helye, ahol mindenkire egyforma szabályok vonatkoznak, és azokat mindenki figyelembe veszi. A baloldallal kapcsolatban ismét azt a véleményét hangoztatta, amely szerint a baloldali vezetők „régi ideológiában nevelkedtek”. Amikor Berlusconi a 2012-es költségvetés elfogadása után lemondott a miniszterelnöki tisztségéről, azzal indokolta a lemondását, hogy az ország gazdasági helyzete ezt indokolja és közben az Európai Uniót – elsősorban Németországot – látta felelősnek, hogy távoznia kell. Véleményem szerint azonban nem csak a külföldi nyomás kényszerítette arra a volt kormányfőt, hogy lemondjon, valamint a gazdasági mutatók sem voltak annyira rosszak, hogy azok valódi indokok lehettek. Sokkal inkább azt tartom valószínűnek, hogy a külpolitikai és a belpolitikai események kényszerítették Berlusconit erre a döntésre, különösen az a morális válság, amely az utolsó kormányzati ciklusa nyomán bontakozott ki különböző nőbotrányai és a bírósági pereinek hatására. A továbbiakban azokat az okokat fogom vizsgálni, amelyek a miniszterelnök 2011-es visszavonulásához vezettek.

27

3.1. Olaszország gazdasági helyzete A gazdasági válság, mint a visszavonulás indoka Berlusconi és környezetének a retorikájában jelent meg elsősorban, szoros összefüggésben az Európai Unió megszorítást sürgető igényeinek elítélésével. A következőkben azt fogom vizsgálni, milyen helyzetben volt az olasz gazdaság 2011-ben, amikor Berlusconi bejelentette, hogy a háttérből fogja segíteni a pártja munkáját. A 2008-as gazdasági válság, majd az utána kialakuló eurózónát sújtó hitelválság hatására az olasz GDP 2008 és 2012 között 6%-al csökkent, jelentős infláció volt tapasztalható, és főleg a fiatalok körében a foglalkoztatottság is csökkent, munkanélküliség

aránya

a

38%-ot

is

elérte.

Az

ő

körében

ahol a

tapasztalható

munkanélküliség azért jelent különösen nagy problémát, mert leginkább a déli országrészre jellemző, ami közel sem olyan fejlett iparilag és kereskedelmileg, mint Észak-Olaszország. Az egész eurózónát érintő visszaesés azért érintette különösen súlyosan Olaszországot, mert annak a növekedési ütemétől jelentősen elmaradt már a válságot megelőző években is. (Quirinale, 2013: 13) Egyes elemzők szerint az olasz gazdaság csökkenése egy közel tíz éves folyamat, amelyre az elemzők nem figyeltek fel, illetve nem figyelmeztettek annak veszélyeire. (Sartori, 2010: 137) 2000 és 2008 között, amikor viszonylagos béke honolt a piacokon és könnyű volt fejleszteni olcsó hitelek révén, Olaszország gazdasága mindössze 1%-kal bővült, sikerként könyvelhető el viszont, hogy ugyanebben az időszakban az ország államadóssága csökkent. A kétezres évek elején az olasz ipari termelés 5%-al nőtt miközben az ír 70%-al, a német 25%-al a lengyeleké pedig 100%kal. Ez annak fényében meglepő, hogy Olaszország – Németország után – a második legnagyobb iparral rendelkezik az Európai Unióban. (CIA, 2013) Amint már korábban említettem, az olasz államadósság kiemelkedően magas az Európai Unióban, viszont kedvezőnek mondható abból a szempontból, hogy teljes mértékben euróban, tehát a saját valutájában van eladósodva, valamint adósságának mindössze negyven százalékával tartozik külföldiek irányába. (Eurostat, 2011) 2008 után Olaszország a rossz növekedési adataival még inkább az eurózóna peremére

szorult

és

elemzők

Görögországgal,

Írországgal,

Portugáliával

és

Spanyolországgal együtt említették, ugyanakkor arra is rávilágítottak, hogy míg az első három ország az övezet össztermelésében 6%-ot képvisel, Spanyolországgal együtt 28

18%-ot, addig Olaszország egymagában 17%-kal

járul

hozzá az

eurózóna

teljesítményéhez. 2011 júliusában az olasz adósságállományt csökkenteni hivatott kötvényekre fizetett kamat a 6%-ot érte el, azt a szintet, amely után Írország, Görögország és Portugália mentőcsomagért fordult az Európai Unióhoz. (Index, 2011. 05. 23) Ezekkel az aggasztó adatokkal szemben 2011-ben Olaszországnak volt a világon a harmadik legnagyobb aranytartaléka, melyre az évek során minden kormány szemet vetett, hogy az államadósságot csökkentse, de nem nyúlt hozzá. (La Repubblica, 2011: 198) A negyedik Berlusconi-kormány mozgásterét tehát elsősorban a válságkezelés határozta meg, ugyanis éppen 2008-ban kerültek hatalomra, amikor a hitelválság hatása Európában is érzékelhetővé vált. Elsősorban az intenzív gazdasági szerepvállalásra helyezték a hangsúlyt és főleg keleti irányba: Oroszország, India és Kína, valamint a Nyugat-Balkán irányába nyitottak. (Molnár, 2011: 244) Kiemelkedő célként határozták meg, hogy Olaszország energiaellátásán javítsanak, ugyanis az ország fogyasztását jelentős mértékben külföldi importból fedezték és fedezik mind a mai napig. 2011-ben a világ negyedik legnagyobb földgázimportőre volt, és az összes fogyasztásának 84%-át külföldi forrásokból biztosította.14 (ENI, 2012) A legsúlyosabb problémát az a történelminek nevezhető különbség jelenti, ami Észak- és Dél-Olaszország gazdasági fejlettségében mutatkozik meg. Míg északon főleg az ipar a húzóágazat, addig délen a mezőgazdaság és a szolgáltatások jelentik az elsődleges bevételi forrást. A kettő azonban nincsen összhangban és a déli régiók jelentős mértékben Róma segítségének vannak kiszolgáltatva. Ezt a szakadékot mélyíti a foglalkoztatottság területén megnyilvánuló különbség is a két országrész között és az ebből fakadó szegénység: míg az északi és középső területeken a családok 5,7%-a, addig a déli tartományokban a családok 22,6%-a élt 2006-ban a szegénységi küszöb alatt. (Molnár, 2011: 249) Ezzel párhuzamosan alacsony az állampolgárok adótudatossága, így évente közel 180 milliárd euró bevételtől esik el az állam. (Casertano, 2012: 69) Az elmúlt években az olasz gazdaság minden nehézsége ellenére túl nagynak bizonyult ahhoz, hogy bármelyik európai állam képes lett volna hatékonyan megsegíteni. Ennek fényében nem meglepő, ha az Európai Unió vezetői úgy látták, 14

Ugyanekkor az Európai Unió bruttó belföldi energiafelhasználásának az 53%-a származott importból, Magyarország esetében ez az arány 60% körüli. A nagyarányú függőség mellett gondot okoz az Itáliaifélsziget lakóinak, hogy kevéssé differenciált a földgázforrásuk: 32,7% Algériából, 28% Oroszországból, 5,3% és 3,3% pedig Hollandiából illetve Norvégiából érkezik összesen hét különböző elosztópontba. (ENI, Eurostat)

29

Olaszországnak saját magának kell boldogulnia, és kilábalnia a válságból, legfeljebb politikai támaszra számíthat a tagállamoktól, különösen az eurozóna tagjaitól. A gondok nem csak abból fakadtak, hogy megállt Európa-szerte az a növekedési lendület, amely az 1990-es és 2000-es éveket jellemezte, hanem sokkal inkább a strukturális problémákból fakadtak, amelyeket a fentiekben ismertettem. 2011 májusában a Standard and Poor’s nemzetközi hitelminősítő intézet az ország besorolását stabilról negatívra minősítette. Az olasz kormány már nem hagyhatta figyelmen kívül a gazdasági kérdéseket, úgyhogy megszorító és gazdaságélénkítő intézkedéseket fogadott el. Azt tervezték, hogy csökkentik a közigazgatás kiadásait, növelik az adókat, szűkítik az adókedvezmények körét és a nyugdíjasokra vonatkozó szabályokon is változtatni akartak. A gazdaságélénkítő lépések közé tartozott a munkahelyteremtés, az idegenforgalom és a kutatás-fejlesztés támogatása, valamint a vállalkozások létesítésének megkönnyítése. (Magyar, 2011: 299) Az intézkedések azonban nem nyugtatták meg a pénzpiacokat így az olasz parlamentnek sorra kellett elfogadnia több megszorító csomagot is, ezek közül a legjelentősebb a 2011 augusztusában megszavazott 65 milliárd eurós volt, amellyel az Európai Központi Bank feltételeit teljesítették annak érdekében, hogy azok olasz államkötvényeket vásároljanak. (NYT, 2011. 08. 13) 2011 novemberében a cannes-i G20 találkozón az olasz miniszterelnök elfogadta, hogy a Nemzetközi Valutalap átvilágítsa az ország gazdasági helyzetét és javaslatokat tegyen ezzel kapcsolatban. Berlusconi bejelentette, hogy amennyiben a Parlament mindkét háza megszavazza a stabilitási törvényt, amely a következő évre vonatkozó fő költségvetési számokat tartalmazta, lemond miniszterelnöki pozíciójáról. (Szabó, 2012: 190) Az ismertetett adatok és helyzet alapján Berlusconi lemondása – a gazdasági helyzetre való hivatkozással – helyes döntésnek tűnt. Az olasz gazdaság stabilizálásának visszaszerzéséhez ugyanis olyan gazdasági és politikai lépések megtételére volt szükség, amelyeket csak biztos támogatottságú kormány tudott végrehajtani, s Berlusconiról ezt nem lehetett volna akkor kijelenteni. Amikor lemondott, azt állította, hogy Olaszországnak meg kell küzdenie az Európai Unióban fellángoló neokolonialista nézetekkel, mintegy utalva ezzel egyes országok, különösen Németország túlzott megerősödésre és befolyásának növekedésére. Lemondásra kényszerítő tényezőként lehet tekinteni a külföldről megnyilvánuló nyomásra, az olasz gazdaság strukturális problémái azonban sokkal inkább indokolttá tették ezt a lépést. Magyar szerint Berlusconi sosem rendelkezett olyan valós gazdaságpolitikai programmal, amellyel az 30

ország bajait orvosolni lehetett volna, gazdasági elképzeléseit pedig a fogyasztás ösztönzésére építette, ugyanarra, amit tévécsatornái sugalltak. (2011: 283) 3.2. Stabil instabilitás: az olasz belpolitika alakulása 2008 és 2011 között 2008 elején a Romano Prodi vezette kormány egy szavazat híján megbukott egy bizalmi szavazáson, ahogy már hónapokkal korábban Prodi megjósolta „ha megbuktattok, irány a szavazófülke”. Az olaszok nem egész két év után ismét az urnákhoz járultak. (Sartori, 2010: 104) Ezúttal fölényes győzelmet aratott a Silvio Berlusconi vezette koalíció, amely úgy tűnt, hogy biztos többséget tudhat a háta mögött ugyanis a Szenátusban 47%át, míg a Képviselőházban 46,1% -át kapta a szavazatoknak. A baloldal a két évvel korábbi eredményéhez képest javítani tudott, de nem annyira, hogy képes legyen legyőzni a jobboldali koalíciót. Berlusconi annak köszönhette fölényes győzelmét, hogy Észak-Olaszországban nagyon megerősödött az Umberto Bossi vezette Lega Nord. (La Repubblica, 2011: 170) A parlamenti pártok száma jelentősen csökkent a korábbi évekhez képest, és Sartori megjegyezte, hogy úgy tűnik, stabilizálódik a jobb és bal dichotómia a pártrendszerben, határozott törésvonal alakul ki észak és dél között. (Sartori, 2010: 210) A 2008-as választásokat földrengésszerűnek tartották az olasz politika történetében, ugyanis soha nem látott arányban szerzett többséget a nyertes pártkoalíció, megerősödött az Északi Liga és kiszorultak a Parlamentből a baloldali alternatív pártok. Ezzel párhuzamosan a részvételi arány is csökkent az előző évekhez képest. (Sartori, 2010: 119-122) 2009-ben került sor az Európai Parlament képviselőinek megválasztására. A botrányokkal teli kampány Berlusconi sikerével zárult, meg tudta őrizni ugyanis egy évvel korábbi támogatottságát, ő delegálhatta a legtöbb európai parlamenti képviselőt Strasbourgba. A kampány során nagy vihart keltett, hogy a párt listájára olyan fiatal és csinos hölgyek kerültek biztos befutó helyre, akik semmilyen korábbi politikai vagy szakmai tapasztalattal nem rendelkeztek. A kormányfő azzal védekezett az ellene felhozott vádakra, vagyis hogy túlságosan támogatja a fiatal női jelölteket, hogy kevés a szebbik nem az olasz politikai életben, ő viszont szeretné elérni az európai mutatókat e téren is. Végül a választások napjára lekerültek a listáról a kifogásolt személyek. (Magyar, 2011: 266-267)

31

A tapasztalatlan és fiatal nők befolyásos kormányzati pozíciókba való emelése egyébként már egy évvel korábban a kormányalakításkor is szemet szúrt elemzőknek. Sartori a kormány inkompetenciájára példaként a következőket írta a negyedik Berlusconi-kormány tagjairól: „A környezetvédelmi tárca Stefania Prestigiacomo kezében van: kétségkívül képzett szépségből, de ökológiából kevésbé. Képzettség nélküli az igazságügyi miniszter Angelino Alfano és az oktatásért felelős rendkívül bájos, de annál kevésbé ismert Mariastella Gelmini (harmincnégy éves, a Forza Italia lombardiai koordinátora). És így tovább.” Sartori a következőkkel folytatja: „A miniszterelnök büszke a vállalkozói múltjára. Miért nem magyarázza meg akkor nekünk, hogy az Olaszország nevű vállalat irányítóinak kiválasztásakor miért olyan kritériumokat alkalmaz, amelyeket a saját vállalata esetében biztos nem tenne?” (Sartori, 2010: 123) 2009 közepén a kormány elfogadta a fiskális föderalizmusra vonatkozó törvényt, amely azt jelentette, hogy a régiók saját forrásaik jelentős részét maguknál tarthatják. Ez különösen az északi régiókat érintette pozitívan, hiszen ezzel vált lehetővé, hogy ne kelljen a déli, szegényebb régiókat megsegíteniük. Gianfranco Fini úgy értékelte ezt a döntést, hogy a kormányfő Umberto Bossi, a másik koalíciós partner kegyeit keresi, és háttérbe szorítja az akkor még Alleanza Nazionale néven működő pártját. Ez a koalíciós partnerek közötti nézeteltérés határozta meg 2010 elején a politikai napirendet és 2010 nyarára mérgesedett el annyira a helyzet, hogy Gianfranco Fini a Képviselőház elnöke új frakciót alakítson képviselőtársaival a Képviselőházban és a Szenátusban. A Popolo della Libertà pártkoalícióból maga Berlusconi zárta ki Finit azzal az indokkal, hogy értékei nem illenek a pártjába, ezután a korábbi házelnök Futuro e Libertà per l’Italia (Jövő és Szabadság Olaszországnak – FLI) néven új pártot alapított. (MTI, 2010. 10. 05.) A kormányfő népszerűsége 2010 szeptemberére jelentősen csökkent – az év eleji 48%-ról 30%-ra – miközben a Lega Nord és a FLI megítélése javult. (HVG, 2010. 09. 21.) A hónap végén a kormányfő bizalmi szavazást kezdeményezett a Parlament mindkét házában azért, hogy támogatottságáról megbizonyosodjon. Sokan előrehozott választásokat tartottak valószínűnek, de Berlusconi kormánya nem bukott meg. (HVG, 2011. 09. 28.) Időközben adócsalás vádjával eljárást indítottak Berlusconi ellen, valamint kiskorút is érintő prostitúciós botrányba keveredett. A Ganfranco Finivel való politikai kapcsolata tovább romlott. 2010 decemberében így ismét bizalmi szavazást kezdeményezett, ami Berlusconi számára ismét kedvezően végződött, viszont 32

országszerte tüntetők vonultak az utcára és összecsaptak a rendőrökkel, hogy a kormányfő lemondását követeljék. (HVG, 2011. 11. 13.) 2011 elején a gazdasági válság egyre jobban éreztettette már hatását, így a társadalomban is – ezzel párhuzamosan – nőtt az elégedetlenség Berlusconival szemben. Februárban több olasz városban nők százezrei is utcára vonultak, hogy Berlusconi elleni tiltakozásuknak adjanak hangot, akinek a nőkhöz fűződő viszonyát különösen sértőnek érezték. (La Repubblica, 2011: 190-191) Az arab tavasz hatására rendkívül sok észak-afrikai menekült érkezett Olaszországba, amely újabb nyomás alá helyzete a kormányt, ugyanis – a véges pénzügyi keretek mellett – meg kellett küzdenie azzal a társadalmi elutasítással is, amely a bevándorlókkal szemben megnyilvánult. (HVG, 2011. 02. 24.) A májusi helyhatósági választás volt a legvilágosabb jele annak, hogy Berlusconi hatalma meginogni látszik. A választásokon ugyanis a balközép pártkoalíció jelöltjei kerültek többségbe, valamint a tradicionálisan jobboldalinak tartott Milánóban, Berlusconi szülővárosában, a Partito Democratico jelöltje lett a polgármester. (La Repubblica, 2011a.) A gyengülés jelét egyébként túlzás az összes jobbközép pártra vetíteni, ugyanis a Lega Nord kifejezetten megerősödött a PdL rovására.15 (Sartori, 2010: 191) A kormányfő úgy tekintett erre a szavazásra, mint népszerűségi felmérésre, és a legkisebb jelét sem adta annak, hogy esetleg a lemondását fontolgatná. 2011 nyarán, tizenhat év után először érvényes népszavazást tartottak Olaszországban, amelyen a voksoló állampolgárok 95%-a a kormány álláspontjától eltérő válaszokat adott a vízszolgáltatók privatizációjával kapcsolatban, az atomenergia mint energiaforrás fejlesztésének elfogadására és arra a kérdésre is határozott nemmel szavaztak, hogy a kormánytagokat immunitás (legitim akadályozás esetén ) illesse meg. A Corriere della Sera a „kormány arcán csattanó pofonnak” minősítette az eredményt, amire a kormánypárt úgy reagált, hogy nem a végrehajtó hatalomról, hanem szakpolitikai kérdésekről döntött a nép. Az ellenzék természetesen a miniszterelnök mihamarabbi lemondását sürgette. Ekkor már a kormányoldalon is megjelentek a kormányfőt kritizáló vélemények. (Corriere della Sera, 2011. 06. 13.)

15

Sartori ezt a jelenséget úgy magyarázta, hogy a Popolo della Libertà meridionalizációja figyelhető meg, vagyis a szavazóbázisa jelentős részét a déli megyékben élő állampolgárok jelentik.

33

2011 júliusában hangzott el először az a bűvös mondat Silvio Berlusconi szájából egy La Repubblicának adott interjúban, hogy nem fog többször indulni a miniszterelnöki posztért, hanem 2013-ban a jelölt Angelino Alfano lesz. (La Repubblica, 2011. 07. 08) Szeptemberben 52 milliárd eurós megszorító csomagot fogadott el a Parlament, amely egyben bizalmi szavazás is volt.16 Október végén a miniszterelnök levél formájában számolt be az Európai Uniónak azzal kapcsolatban, hogy milyen lépéseket tervez a gazdaságpolitika terén a növekedés ösztönzésére és a strukturális reformok végrehajtására.(Corriere della Sera, 2011. 10. 26)17 2011 november elején Olaszország zárszámadásának a megszavazásakor a kormánypártok elveszítették a többségüket a Parlamentben, és Silvio Berlusconi az államfővel, Giorgio Napolitanoval folytatott beszélgetése után bejelentett: amint a Parlamentben elfogadják az Európai Unió által sürgetett stabilitási csomagot, távozik a kormány éléről. (Corriere della Sera, 2011. 11. 08) A Szenátus és a Képviselőház november 12-én megszavazta a megszorító csomagot, Silvio Berlusconi pedig távozott a miniszterelnöki székből az olasz lakosság többségének örömére, akik az utcán ünnepelték a döntését. (La Repubblica, 2011: 204-206) Silvio Berlusconi – az olasz politikai hagyományokat figyelembe véve – jelentős nyereséget könyvelhetett el a 2008-as választásokon és ennek következtében koalíciós partnereivel biztosnak tűnő többséggel rendelkezett a Parlament mindkét házában, mégsem tudta kitölteni ötéves mandátumát. A koalíción belül kialakult feszültséget az okozta, hogy a 2008-as választásokon kisebb arányban nyertes Fini vezette párt háttérbe szorítva érezte magát Bossival szemben, a kormányfő pedig nem tudott megfelelően egyensúlyozni két partnere között. Az ellentétnek az is oka lehetett, hogy a Berlusconi-kormányok mindig ennek a három vezetőnek a szövetségéből és pártjaik koalíciójából alakultak, és az évek során jelentős

ideológiai

átalakuláson

mentek

keresztül.

Tovább

nehezíthette

az

együttműködésüket, hogy a szakértők egyre nagyobb aránya tekintett Finire, mint

16

2011 nyarán hangzott el Berlusconi szájából az a híressé vált mondat, miszerint hamarosan „lelép ebből a szaros országból”. A kormányfő kijelentését külföldön nagyobb felháborodás kísérte, mint Olaszországban. A belpolitikai értékelésre példa Pavoncello reakciója, aki szerint az országnak már elege volt abból a korrupt rendszerből, ami Berlusconihoz köthető, és e kijelentése alapján azt lehetett feltételezni, hogy hamarosan búcsuzni fog a miniszterelnöki széktől, ami bíztató jel sok olasz számára. 17 Az őszi hónapokban döntőttek a nyugdíjreformról is, amelyhez a PdL koalíciós partenerének, a Lega Nordnak a támogatására is szükség volt. Egyes vélemények szerint ekkor titkos paktumot kötött Berlusconi Bossival azzal az ígérettel, hogy amennyiben támogatják a csomagot, benyújtja lemondását. Későb ezt a híresztelést a kormányfő tagadta.

34

Berlusconi lehetséges utódjára a jobboldalon. Ám meg kell jegyezni, hogy Fini a kormánykoalícióból való kilépése után is támogatta a kormánypártok törvényhozását, és megszavazta a gazdaságélénkítő csomagokat. A kormányfő népszerűsége pedig folyamatosan csökkent, amely megnehezítette a lakosság elfogadását igénylő gazdasági reformok végrehajtását. Berlusconi kormányzati ideje alatt, a koalíciós partnerek között fellángoló minden vita alkalmával, az újságírók és az ellenzék politikusai azt jósolták, hogy elérkezett a Berlusconi-korszak vége. A kormány mégis kitartott több mint három éven keresztül, csak a gazdasági válság súlyosbodásával párhuzamosan kényszerült lemondani. 3.3. Olaszország morális válsága Silvio Berlusconi bukását három okra vezettem vissza: az olasz gazdaság instabil helyzetére, a politikai támogatottság hiányára és az ország morális válságba való süllyedésére. A következőkben ez utóbbival foglalkozom, mivel a sorozatos botrányok, amelyek hatása Berlusconi kormányzati idején mélyült el, nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy politikustársai és a társadalom kihátráljon mögüle, és az Európai Unió vezetői gyanakvással viseltessenek iránta. Az alábbiakban nem ismertetem részletesen a különböző korrupciós, bírósági és magánéleti botrányainak eseményeit, csupán az ezek nyomán kialakuló jelenségeket, „üzeneteket” elemzem. Az elmúlt években Silvio Berlusconi neve egyet jelentett a magánéleti botrányokkal és az ezekből fakadó bírósági eljárásokkal, amelyeket minden esetben sikerült elsimítani. Megdöbbentő, hogy egyetlen esetben sikerült jogerősen elítélni Berlusconit, amikor eljárás indult a P2 szabadkőműves páholy tagjai ellen. Ennek kapcsán azt állította, hogy ugyan szerepel a tagokat tartalmazó listán, de a névsor publikussá válása előtt csak nem sokkal csatlakozott a szervezethez. Később azonban nyilvánvalóvá vált, hogy fizetett tagdíjat, tehát tagja volt a páholynak, ezért hamis tanúzás miatt elítélték. (Ginsborg, 2004: 32) Berlusconinak

gyakorlatává

vált,

hogy

az

ellene

meginduló

perek

„semlegesítésére” a Parlamentben neki kedvező eljárási törvényeket alkottasson, s ezzel megakadályozza az ügyészségek munkáját. Ezek az ún. ad personam törvények több esetben alkotmányellenesek is voltak, és azokat az Alkotmánybíróság eltörölte, de a már

35

korábban népszavazás által megbuktatott kormánytagok immunitására vonatkozó törvény is ezeknek a sorát gyarapítja.18 (Magyar, 2011: 229-230) A volt olasz kormányfő tehát a törvényhozást gyakran saját érdekeinek rendelte alá, és arra használta, hogy a vállalkozóként elkövetetett csalásait palástolja. Ezeknek a bírósági pereknek a mélyén az legfontosabb politikai probléma rejlett, hogy egyszerre zajlottak egy bűnösnek vélt ember és az ország vezetője ellen, ami összeütközést okozott a kormányzati és a bírói hatalom között, amelyek a demokratikusan fejlődő államok történetében szétválasztottak egymástól. (Rubini, 2011: 132) Berlusconi ad personam törvényeivel, amivel bebiztosította saját maga és barátai pénzügyi birodalmát, azt okozta, hogy az igazságszolgáltatásról és az erkölcsösségről minden korábbi elképzelést szétzúzott, ezzel hozzájárulva a kikényszeríthetőség és a parlamenti ellenőrzés mindennemű degradálásához. (Mammone, 2010: 69) Az igazságszolgáltatás ellen Berlusconi természetesen a média hatalmát is bevetetette, és minden bírósági tárgyalását nagy sajtóérdeklődés kísérte, e rendkívül hatékony fegyverrel megfélemlíthette az ellene eljáró bírókat is. (Rubini, 2011: 133) Berlusconi hosszú évek óta emlegeti, hogy ő a vörös tógások, vagyis a kommunisták támadásának a középpontjában áll, ideológiai színezetet adva ezzel az adócsalásnak, a korrupciónak és a kiskorúak megrontásának is. (Magyar, 2011: 221) A közbeszédben ezzel a lépéssel az általa oly közkedvelt áldozat szerepében tetszeleghet. Berlusconi pályafutásának eddigi legnagyobb botrányait a nőkhöz való viszonya kavarta. A rosszindulatú pletykák 2008-ban, a választások után kezdődtek, amikor volt modelleket emelt miniszteri posztba és csinos hölgyekkel teltek meg a Popolo della Libertà padsorai. A fiatal hölgyekhez fűződő kapcsolatáról tovább folytak a találgatások, és a rágalmazó újságírókat rendre be is perelte Berlusconi. Az összes

18

2009-ben a La Repubblica összegyűjtötte azokat a törvényeket, amelyek alakíthatták Berlusconi folyamatban lévő büntetőpereit valamint gazdasági előnyhöz jutatthatták. A lista tizennyolc törvényt említ, ezek közül a legfontosabbak: nemzetközi jogsegély felhasználását korlátozó törvény; társasági törvény módosítása, amely a mérleghamisítás bizonyos eseteit kivonta a bűncselekmények köréből; Cirami törvény, ami egyes büntetőperek áthelyezthetőségét tette lehetővé; Schifani-döntés, amely az öt legfőbb méltóság esetén lehetővé tette, hogy hivatli idejük alatt és a már folyamatban lévő perek esetén ne lehessen bírósági eljárást folytatni ellenük, az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette, ennek ellenére 2008-ban ismét benyújtották a javaslatot, de másodszorra is alkotmányellenesnek minősítették; Villa Certosa államtitokká nyilvánítása, a nyomozás megakadályozása végett; ex-Cirielli törvény, amely bizonyos esetekben lerövidítette az elévülési időt; Pecorella-törvény, amely szerint ügyész nem fellebezhet meg felmentő ítéletet; „törvényes akadályoztatásra” vonatkozó törvény, amellyel azt szerették volna szabályozni, hogy a miniszterelnök nem köteles megjelenni bírósági tárgyalóteremben, amennyiben azt kormányzati tevékenysége nem teszi lehetővé, népszavazáson leszavazták a törvényt. A gazdasági érdekeket szolgáló törvények esetben nehezebben mutatható ki a személyi kötődés. (Magyar, 2011: 230233)

36

feltételezett viszony, megjegyzés és pillantás közül a legsúlyosabb és legkomolyabban veendő eset az, amelynek a főszereplője egy Ruby nevű, a hír megjelenésekor még kiskorú táncos lány. Miután 2010-ben a hölgyet bolti lopáson kapták, Silvio Berlusconi személyesen hívta fel a milánói rendőrséget, hogy kellő figyelmet szenteljenek a hölgynek, ugyanis ő a (volt) egyiptomi elnök unokahúga. Miután Ruby részletesen beszámolt Berlusconi villáiban zajló orgiákról – a világszerte elhíresült bunga-bunga partykról, – eljárás indult a miniszterelnökkel szemben kiskorú prostitúcióra való kényszerítése és hatalommal való visszaélés vádjával. Berlusconi minden bizonnyal arra számított, hogy férfiasságának előtérbe helyezésével egész személyiségéről fog kialakulni az a kép, hogy képes a kezében tartani az ország sorsát is, és a hódításaival a sikeres ember példájává kívánt válni. Ezzel a stílussal végleg szakított a kereszténydemokrata értékekkel, nem kis ellenszenvet váltva ki a katolikus egyházból. A testiség hangsúlyozása összhangban volt a kereskedelmi tévék műsorával, amelyek szintén nagy hangsúly szenteltek a női szépségnek. (Magyar, 2011: 261) Berlusconi botrányai háttérbe szorították az igazság és a tisztesség örök érvényű értékeit, nemcsak a politikában, hanem a magánéletben is. Morálisan elfogadhatatlan dolgokat művelt az élet minden területén, és zavartalanul mosta össze a köz szolgálatát magánélete diktálta érdekeivel. Giovanni Sartori találóan nevezte el a Berlusconi nevével fémjelzett rendszert szultanátusnak, amiről 2009-ben a következőket írta, és úgy vélem, tökéletesen összefoglalja ennek a fejezetnek a mondandóját: „[Berlusconi] Szultanátust kezdett el kiépíteni a Palazzo Chigiben [az olasz miniszterelnökség] és a saját hatalmi szférájában. Azért neveztem el így ezt a rendszert, mert a szó egyszerre idéz fényűzést és despotikus hatalmat. Az a helyzet, hogy Berlusconi mindent megad, amit Bossi szeretne (föderalizmust és két kulcsfontosságú minisztert) és ad valamicskét Fininek is (Képviselőház elnöksége azért, hogy elszakítsa az Alleanza Nazionalétól). Ráadásul „szultánkodik” egy csak papíron létező, végsőkig megalázott párt felett. Azt nevez ki miniszternek és miniszter asszonynak, akit csak akar. Úgy rúg ki akárkit, mintha a cselédje lenne. Senki sem panaszkodik. Saját pártjának miniszterei csak kegyből azok, akik. Nyögés nélkül mondanak le, ha a gazdájuk úgy dönt. A kormányából egyébként a kellemes, szép nőkből álló hárem sem hiányzik. Régen is ilyesmi volt egy szultanátus.” (Corriere della Sera, 2009. 04. 16)

37

Konklúzió Azt gondolom, hogy az általam felvázolt három ok, – vagyis a gazdasági recesszió, a belpolitikai instabilitás és a magánéleti botrányok sorozata – nem rangsorolhatók fontossági sorrendbe, ugyanis egyformán járultak hozzá ahhoz, hogy Silvio Berlusconi úgy érezze, át kell adnia a vezetést. A tények ismeretében más megoldása nem volt. Silvio Berlusconi politikai pályafutásának vizsgálatakor természetes válasznak tűnik, hogy előbb vagy utóbb távoznia kellett a politika élmezőnyéből. Szinte példátlannak mondható, hogy a sorozatos botrányokba keveredő, racionális politikai elképzelésekkel nem rendelkező vállalkozó hogyan volt képes egy országot ilyen hosszan irányítani. Egy római könyvesbolt falán olvasható a következő felirat: A politika a lehetőségek művészete, a relativitás tudománya. Az idézet Otto von Bismarcktól származik, és úgy gondolom, hogy Berlusconi nézetét a politikával kapcsolatban tökéletesen tükrözi. Berlusconi ugyanis a politikát a lehetőségek tárházának látta, amit teljes mértékben ki kell aknázni, és meg kell találni azokat a helyzeteket, amelyekkel saját hasznát növelheti. Lassan két évtizede ő az olasz politikai rendszer főszereplője, viszonyítási pont, mindenki mellette vagy vele szemben határozza meg magát. Amióta „pályára lépett”, a jobboldal benne látja a vezetőt, mert perszonifikálta az egész olasz politikai rendszert. Ezzel szemben a baloldali pártok nem mérték fel pontosan, hogy milyen hatással lesz az olasz belpolitika alakulására Berlusconi vállalkozása. Éppen ez a tétlenség és határozatlanság Berlusconi sikerének egyik kulcsa. 1996 és 2001 valamint 2006 és 2008 között, amikor baloldali koalíciók voltak kormányon Olaszországban, senki sem terjesztett be olyan törvényjavaslatot a parlamentben, amely az érdekkonfliktusokat kiküszöbölte volna, ezzel megakadályozva, hogy olyan típusú hatalomra vágyó politikusok, mint Silvio Berlusconi a politika porondjára visszaléphessen. (Ginsborg – Asquer, 2011: vii) 2011-ben azonban olyan társadalmi nyomás nehezedett a volt kormányfőre, amely kikényszerítette, hogy háttérbe vonuljon. A külföldi közvélemény is egyre kritikusabban viseltetett iránta, főleg annak tudatában, hogy az Európai Uniót sújtó válság megoldásához a felek teljes bizalmára volt szükség. Berlusconi viszont előszeretettel hangoztatta, hogy ő más, mint a többi politikus, valójában egy sikeres vállalkozó. A politikával szemben antipolitikai nézeteket valló önmeghatározása azt eredményezte, hogy kiközösítették őt a nemzetközi politika világából és elveszítette a hatalmát hazájában. 38

Berlusconi 1994-ben tervezte meg új pártjának a főbb hívószavait, amelyek aztán meghatározták a következő évek politikai diskurzusát. Az alapértékeken mit sem változtatott az elkövetkező években, viszont a világ és Olaszország annál inkább. A legnagyobb fejlődésen éppen a kommunikációs eszközök és csatornák estek át, az a terület, amely Berlusconi hatalmának egyik pillérét jelentette. A különböző orvosi, plasztikai beavatkozások ellenére valójában ő is megöregedett és lendületet veszített, a fiatalabb generációk ideje érkezett el. Ginsborg szerint a berlusconizmus más idők projektje volt, amely napjainkra archaikussá és idejét múlttá vált, bukása tehát indokolt volt. Véleménye szerint a megfelelő orvosság a Berlusconi által teremtett hagyományokra az lenne, ha egy politikai erő koherens társadalmi, gazdasági és kulturális programmal állna elő, ugyanis ez az elmúlt két évtized olasz politikájából teljes mértékben hiányzott. (Ginsborg – Asquer, 2011: xxix) 2011 végén technikai kormány alakult Olaszországban, amelynek az élére Mario Monti közgazdászt nevezték ki. Többen úgy gondolták, ezzel a lépéssel Olaszországban lezárult a Második Köztársaság időszaka és új korszak kezdődik a politikai életében. Az új miniszterelnök mandátumának kezdetétől fogva világos volt feladata: Olaszország gazdaságát stabil alapokra helyezze, amelyhez olyan döntések voltak szükségesek, amelyek a pártok számára kellemetlenek lettek volna, mert népszerűtlenségük szavazat vesztést okozott volna. Ebben a helyzetben mindenki számára jobbnak tűnt tehát egy független, ám a parlamenti többség által támogatott kormányfő személye. A nemzetközi környezet is elfogadta Mario Montit, mi több: a 2013-as választási kampányban olyan hírek is elterjedtek miszerint a német kancellár asszony kifejezetten támogatná Monti újabb miniszterelnöki ciklusát. A 2013-as választási kampány során azonban egyértelművé vált, hogy Olaszországot nemcsak a gazdasági válság, hanem súlyos társadalmi válság is sújtja. Már a kampány alatt meghatározó erőt képviselt a Movimento 5 Stelle, az a mozgalom, amely az olasz humorista Beppe Grillo köré szerveződött. Legfőbb céljuk a politikai obstrukció volt és valós program nélkül vágtak neki a választásoknak. Már a kampányt megelőzően is különböző városok főterein ostorozta az aktuális politikai elitet, nem kevés demagógiával. Mivel alulról induló kezdeményezés nyomán jött létre, a korlátozott pénzforrások miatt a webkettő, vagyis közösségi hálók, videómegosztók és blogok adta lehetőséget használták ki, hogy a választópolgárokkal kapcsolatot tudjanak létesíteni. Ezekkel a modern kommunikációs eszközökkel, valamint a politika és a 39

fennálló rendszer éles kritikájával főleg a fiatalokat sikerült megszólítaniuk, akik már a Berlusconi-korszakban nőttek fel. A választásokon a M5S rendkívül jól szerepelt: a Szenátusban a szavazatok 23%-át a Képviselőházban pedig a voksok 25%-át nyerte el. Mivel a bal- és jobboldali pártok külön-külön koalícióban indultak ezért összességében ugyan jobban szerepeltek, de a legtöbb szavazatot a M5S kapta. (Interni, 2013) Grillo a választások estéjén úgy nyilatkozott, hogy ők jelentik a legnagyobb akadályt abban, hogy az olasz politikai élet zavartalanul működjön tovább a megszokott módján, egyben kizárta annak a lehetőségét, hogy nagykoalíció alakuljon és minden politikai erőről kijelentette, hogy megbukott. (Dire, 2013. 02. 25.) Ugyanezen az estén a megkérdezett szakértők többsége azt valószínűsítette, hogy Berlusconi és Bersani, a baloldal vezetője fognak koalíciós megállapodást kötni. A várakozásokkal ellentétben a Berlusconi vezette párt, a Popolo della Libertà 20% fölött szerepelt a választásokon.19 Olaszországnak a választások után két hónappal nincsen kormánya és a mindennapi politikai események egyáltalán nem mutatnak abba az irányba, hogy a gazdasági válságból még ki sem lábalt Itáliában gond nélkül alakulna meg az új kormány.20 A tehetetlenséget mutatja, hogy a leköszönő államfő helyére nem tudtak új személyt választani, hanem a 87 éves Giorgio Napolitano vállalta a tisztség további betöltését az ország politikai válságára hivatkozva. Silvio Berlusconi távozása után tehát olyan politikai válság alakult ki, amelyben mindenki tanácstalan. A rendszerellenes, a kiábrándult nép protest szavazatai miatt megbénult az ország kormányzata. Többen azt mondták, hogy választási reformot kellene végrehajtani majd új választásokat kiírni – ezt a gondolatot egyébként már 2008-ban felvetette Sartori, de nem valósították meg. A kérdés az, hogy sikerülne-e egy választási reformról megállapodni úgy, hogy nincsen kormánya az országnak, és a törvényhozás csak nehézkesen működik. Közben Berlusconi országjáró kampányba kezdett és a legfrissebb felmérések szerint a jobboldali pártok népszerűsége javult a

19

Berlusconi a választási kampány során a tőle már megszokott populista ígéretekkel áltatta az állampolgárokat. Választási ígéretei közé tartozott, hogy kormányra kerülése esetén eltörli a Montikormány által kivetett ingatlanadót és megszűnteti a pártok állami támogatását. Egyébként éppen a választási kampány idején vette meg a Berlusconi érdekeltségében tartozó Milan focicsapat a világklasszis labdarúgó Mario Balottelit, amit az ellenzék úgy értelmezett, hogy ez is Berlusconi kampányfogásainak az egyike. 20 2013. április 24-én az államfő Enrico Lettát bízta meg a kormányalakítással, a kézirat lezártakor zajlanak a tárgyalások a kormány összetételéről, amely ha sikerül megállapodni nagykoalíción fog alapulni.

40

választásokhoz képest.21 Eközben az európai gazdaság nehéz pillanatokat élt át, mivel Ciprus gazdaságát kellett stabilizálni, ami negatívan befolyásolta az olasz piacokat is. Végezetül pedig szakdolgozatom címválasztására szeretnék magyarázattal szolgálni. Silvio Berlusconi politikai és az ahhoz elválaszthatatlanul kapcsolódó magánéleti pályafutásával kapcsolatban az „Egy gyilkosság anatómiája” című film jutott sokszor az eszembe. A történetben egy férfi ellen gyilkosság vádjával bírósági eljárás indul. A vádlott ügyvédje azt állítja, hogy hirtelen felindulásból követte el a gyilkosságot, tehát nem tagadja a gyilkosság tényét, valamint a tanúk java is a vádlott ellen vall. A per végén mégis felmentik a gyilkost, ugyanis sikerül a figyelmet a tényekről elterelni, a történtek érzelmi vonalát kidomborítani, és a bíró is a vádlott oldalára áll. Amikor az ügyvéd a tiszteletdíj reményében felkeresi az ügyfelét, annak hűlt helyét találja csak. Silvio Berlusconi – ahogy a film főszereplője – megnyerte a politikusok felett ítéletet osztó nép tetszését, felmentették a bűnei alól, de nem fizette ki a tartozásait. Távozása utána pedig csak a csalódottság érzete marad.

21

2013 április közepén készített felmérések többsége azt mutatja, hogy a Popolo della Libertà ha kis arányban is, de előnyre tett szert a baloldali koalícióhoz képest.

41

Irodalomjegyzék Könyvek GINSBORG, Paul: Silvio Berlusconi: television, power and patrimony, London-New York, Verso, 2004. GINSBORG, Paul – ASQUER, Enrica: Berlusconismo: analisi di un sistema di potere, Roma-Bari, Editori Laterza, 2011. MAGYAR, Péter: Berlusconi: pénz, hatalom, botrányok, Budapest, HVG, 2011. MAMMONE, Andrea – VELTRI, Giuseppe A.: Italy today: the sick man of Europe, London, Routledge, 2010. MOLNÁR, Anna: Olaszország története a második köztársaság idején, Budapest, Áron Kiadó, 2011. SARTORI, Giovanni: Il sultanato, Roma-Bari, Editori Laterza, 2010. SZABÓ Tibor: Olaszország Meridionale, 2012.

politikatörténete

(1861-2011),

Szeged,

Belvedere

Tanulmányok BELLUCCI, Paolo: Why Berlusconi’s Landslide Return? A Comment on the 2008 Italian General Election, in: Politische Viertljaresschift, 4/2008. BERNINI, Stefania: Family politics, the Catholic Church and the transformation of family life in the Second Republic, in: MAMMONE, Andrea – VELTRI, Giuseppe A.: Italy today: the sick man of Europe, London, Routledge, 2010, 73-85 BULL, Martin J. – NEWELL, James L.: Still the Anomalous Democracy? Politics and Institutions in Italy, in: Government and Opposition, vol. 44, 1/2009 BRIGHI, Elisabetta: ’One Man Alone’? A Long Durée Approach to Italy’s Foreign Policy under Berlusconi, in: Government and Opposition, vol. 41, 2/2006 CASERTANO, Stefano: Entitled to Fail: Inside Italy’s Downward Spiral, in: World Affaires, 2012. július-augusztus. DEMIR, Müge: The Role Played by Italy in Media History: Its Historical Problems and Its Recents Innovations in Journalism and Television World, in: CrossCultural Communication, vol. 8., 3/2012. DANIELS, Philip – BULL, Martin J.: The dilemmas of post-communism in contemporary Italy, in: Problems of Post-Communism, vol. 43., 4/1996.

42

FELLA, Stefano: Introduction: One step forward or two steps back? – assesing the Italian transition, in: Journal of South Europe and the Balkans, vol. 8, 2/2006 GIACOMELLO, Giampiero et al: With friends like these: foreign policy as personal relationship, in: Contemporary Politics, vol. 15, 2/2009 GIBELLI, Antonio: Il berlusconismo della Chiesa cattolica, GINSBORG, Paul – ASQUER, Enrica: Berlusconismo: analisi di un sistema di potere, Roma-Bari, Editori Laterza, 2011, 68-83 GINSBORG, Paul: I ceti medi: cambiamenti, culture e divisioni politiche, in: GINSBORG, Paul – ASQUER, Enrica: Berlusconismo: analisi di un sistema di potere, Roma-Bari, Editori Laterza, 2011, 48-56. GINSBORG, Paul – ASQUER, Enrica: Introduzione. Cos’è il berlusconismo, in: GINSBORG, Paul – ASQUER, Enrica: Berlusconismo: analisi di un sistema di potere, Roma-Bari, Editori Laterza, 2011, V-XXVIII. PAOLUCCI, Caterina: The nature of Forza Italia and the Italian transition, in: Journal of South Europe and the Balkans, vol. 8, 2/2006 RANGERI, Norma: Le mani sull’informazione, in: GINSBORG, Paul – ASQUER, Enrica: Berlusconismo: analisi di un sistema di potere, Roma-Bari, Editori Laterza, 2011, 120-131. SABATINI, Fabio: Who Trusts Berlusconi? An Econometric Analysis of the Role of Television int he Political Arena, in: KYKLOS, vol. 65., 1/2012. SANTOMASSIOMO, Gianpasquale: L’eredità dei anni Ottanta. L’inizio della mutazione, in: GINSBORG, Paul – ASQUER, Enrica: Berlusconismo: analisi di un sistema di potere, Roma-Bari, Editori Laterza, 2011, 3-14. Egyéb CIA WORLD FACTBOOK, 2013. https://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/geos/it.html (utolsó letöltés: 2013. április 27.) CONFERENZA EPISCOPALE ITALIANA: Prolusione del Card. Angelo Bagnasco al Consiglio Episcopale Permanente, 2011. http://www.chiesacattolica.it/documenti/2011/01/00015283_prolusione_del_c ard_angelo_bagnasco_al_co.html (utolsó letöltés: 2013. április 27.) CORRIERA DELLA SERA: Berlusconi: „Ho deciso, non mi ricandido, entro dicembre primarie anche nel PdL”, 2011. 10. 24. http://www.corriere.it/politica/12_ottobre_24/silvio-berlusconiprimarie_ab19e3d4-1df4-11e2-8b20-1919d504f212.shtml (utolsó letöltés: 2013. április 27.) CORRIERE DELLA SERA: Referendum, il quorum c'è: vota il 57% Vertice della Lega: «Basta sberle», 2011. 06. 13. 43

http://www.corriere.it/politica/11_giugno_13/13-referendum2-quorumrisultati_99788916-95bd-11e0-822f-1a3a3d1370d0.shtml (utolsó letöltés: 2013. április 27.) CORRIERE DELLA SERA: La Lega: «Siamo stufi di prendere sberle» E Berlusconi: «Volontà da non ignorare», 2011. 06. 13. http://www.corriere.it/politica/11_giugno_13/referendum-calderoli-stanchiprendere-sberle_de185f9a-95ce-11e0-822f-1a3a3d1370d0.shtml (utolsó letöltés: 2013. április 27.) CORRIERE DELLA SERA: Tutti i processi a carico di Silvio Berlusconi, 2012. 10. 26. http://www.corriere.it/politica/12_ottobre_26/scheda-processiberlusconi_401ddcbe-1f7c-11e2-8e43-dbb0054e521d.shtml (utolsó letöltés: 2013. április 27.) CORRIERE DELLA SERA: Italia, quasi l'88% si proclama cattolico, 2006. 01. 18. http://www.corriere.it/Primo_Piano/Cronache/2006/01_Gennaio/17/cattolici.s html (utolsó letöltés: 2013. április 27.) CORRIERE DELLA SERA: Il sultano democratico, 2009. 04. 09. http://www.corriere.it/cultura/09_aprile_16/giovanni_sartori_il_sultano_dem ocratico_e645e3ee-2a4c-11de-a92d-00144f02aabc.shtml (utolsó letöltés: 2013. április 27.) DEMOS & PI: XXXVI. Atlante politico, 2013. 01. 30 http://www.sondaggipoliticoelettorali.it/GestioneSondaggio.aspx (utolsó letöltés: 2013. április 27.) DER SPIEGEL: Steinbrück Raises Ire of German Clowns, 2013. 03. 01. http://www.spiegel.de/international/germany/a-886174.html (utolsó letöltés: 2013. április 27.) DIRE: Grillo: "Bersani e Berlusconi sono dei falliti. Nessun inciucio con noi. Dureranno massino 7-8 mesi, sono spacciati" 2013. 02. 25. http://www.dire.it/home/1649-grillo-bersani-e-berlusconi-dei-falliti-ha.dire (utolsó letöltés: 2013. április 27.) ENTE NAZIONALE IDROCARBURI: Natural Gas Imports – The World Top 10 Importers, 2012. http://www.eni.com/world-oil-gas-review-2012/gas/Gas--The-World-TopTen-Importers+9-1.shtml (utolsó letöltés: 2013. április 27.) EUROPEAN COMMISSION: Discorso del Presidente Silvio Berlusconi alla Camera dei Deputati, 2002. http://ec.europa.eu/archives/futurum/documents/speech/sp140102_it.pdf (utolsó letöltés: 2013. április 27.) EUROSTAT: Europe in figures – Eurostat Yearbook 2012. http://epp.eurostat.ec.europa.eu/cache/ITY_OFFPUB/KS-CD-12-001/EN/KSCD-12-001-EN.PDF (utolsó letöltés: 2013. április 27.) EUROSTAT: Structure of Government Debt, 2012. 44

http://epp.eurostat.ec.europa.eu/statistics_explained/index.php/Structure_of_g overnment_debt (utolsó letöltés: 2013. április 26.) EUROSTAT: Government financie statistics, Eurostat, 2012. http://epp.eurostat.ec.europa.eu/statistics_explained/index.php/Government_f inance_statistics (utolsó letöltés: 2013. április 26.) FREEDOM HOUSE: Italy, 2012. http://www.freedomhouse.org/report/freedom-press/2012/italy (utolsó letöltés: 2013. április 27.) FUTURE BRAND: 2010 Country Brand Index, 2010, http://www.futurebrand.com/images/uploads/studies/cbi/FutureBrand_2010_ CountryBrandIndex.pdf (utolsó letöltés: 2013. április 27.) HETI VILÁG GAZDASÁG: Mélyponton Berlusconi népszerűsége, 2010. 09. 21. http://hvg.hu/vilag/20100921_melyponton_berlusconi_nepszerusege#utm_so urce=hvg.hu&utm_medium=listing&utm_content=related&utm_campaign=r elated (utolsó letöltés: 2013. április 27.) HETI VILÁG GAZDASÁG: Bizalmi szavazást kér Berlusconi, 2010. 09.28. http://hvg.hu/vilag/20100928_berlusconi_bizalmi_szavazas#utm_source=hvg .hu&utm_medium=listing&utm_content=related&utm_campaign=related (utolsó letöltés: 2013. április 27.) HETI VILÁG GAZDASÁG: Berlusconi bizalmi szavazást kér kormánya ellen, 2010. 11. 13 http://hvg.hu/vilag/20101113_berlusconi_bizalmi_szavazas (utolsó letöltés: 2013. április 27.) HETI VILÁG GAZDASÁG: Berlin nem kér az Olaszországba érkező menekültekből, 2011. 02. 24. http://hvg.hu/vilag/20110224_olaszorszag_afrika_menekultek (utolsó letöltés: 2013. április 27.) INDEX: Olaszország megszorításokkal menekülne a leminősítés elől, 2011. 05. 23) http://index.hu/gazdasag/vilag/2011/05/23/olaszorszag/ (utolsó letöltés: 2013. április 27.) INTERNI: Elezioni politiche 2013. febbraio 24-25, (Camera) http://elezioni.interno.it/camera/scrutini/20130224/C000000000.htm (utolsó letöltés: 2013. április 27.) INTERNI: Elezioni 2013. febbraio 24-25, (Senato) http://elezioni.interno.it/senato/scrutini/20130224/S000000000.htm (utolsó letöltés: 2013. április 27.) ISTAT http://dati.istat.it/?lang=it (utolsó letöltés: 2013. április 27.) LA REPUBBLICA: Elezioni Comunali 15-16 maggio 2011 Risultati dei Ballottaggi, 2011. a http://www.repubblica.it/static/speciale/2011/elezioni/comunali/index.html (utolsó letöltés: 2013. április 27.)

45

LA REPUBBLICA: E il Cavaliere annuncia il ritiro "Nel 2013 lascio, tocca ad Alfano" 2011. 07. 08. http://www.repubblica.it/politica/2011/07/08/news/intervista_berlusconi18824931/ (utolsó letöltés: 2013. április 27.) LA REPUBBLICA: Atlante – Gli anni di Berlusconi, La Repubblica, 2011 QURINALE: Agenda Possibile: Relazione del Gruppo di lavoro in materia economicosociale ed europea, 2013, http://www.quirinale.it/qrnw/statico/attivita/consultazioni/c_20mar2013/grup pi_lavoro/2013-04-12_agenda_possibile.pdf (utolsó letöltés: 2013. április 27.) REPORTERS WITHOUT BORDERS: 2013 World Press Freedom Index: Dashed Hopes After Spring http://en.rsf.org/press-freedom-index-2013,1054.html (utolsó letöltés: 2013. április 27.) THE CRISIS REPUBLIC: Il debito pubblico italiano nella storia, 2013 http://www.crisisrepublic.com/tcr/wpcontent/uploads/2013/03/ItalyPublicDebt.png (utolsó letöltés: 2013. április 27.) THE NEW YORK TIMES: Italy Agrees on $65 Billion in Austerity Measures, 2011. 08. 13. http://www.nytimes.com/2011/08/13/world/europe/13italy.html?_r=2& (utolsó letöltés: 2013. április 25.)

46

Melléklet 1. sz. melléklet: 18 és 29 év közötti fiatalok munkanélküliségének a változása 2007 és 2012 között

(Nord: Észak; Centro: Közép; Mezzogiorno: Dél; Maschi: férfi; Femmine: nő; Totale giovani: összes fiatal; forrás: Agenda Possibile: Relazione del Gruppo di lavoro in materia economico-sociale ed europea, Il Qurinale, 2013. http://www.quirinale.it/qrnw/statico/attivita/consultazioni/c_20mar2013/gruppi_lavoro/2013-0412_agenda_possibile.pdf utolsó letöltés: 2013. április 26.)

2. sz. melléklet: Az Európai Unió tagállamainak államadósságának valuták szerinti megoszlása (2012)

(national currency: nemzeti valuta; foreign currency: külföldi valuta; forrás:Structure of Government Debt, Eurostat, 2012. http://epp.eurostat.ec.europa.eu/statistics_explained/index.php/Structure_of_government_debt utolsó letöltés: 2013. április 26.)

47

3. sz. melléklet: Az Európai Unió tagállamainak államadósság a tulajdonosok megoszlása szerint (2012)

(Non-residents: nem rezidens; Resident financial: rezidens pénzügyi; Resident non-financial: rezidens nem pénzügyi; forrás: Structure of Government Debt, Eurostat, 2012. http://epp.eurostat.ec.europa.eu/statistics_explained/index.php/Structure_of_government_debt utolsó letöltés: 2013. április 26.)

4. sz. melléklet: Kormányzati bevételek és kiadások GDP arányos megoszlása (2012)

(Total general government revenue: teljes kormányzati bevétel; total general government expenditure: teljes kormányzati kiadás; forrás: Government financie statistics, Eurostat, 2012. http://epp.eurostat.ec.europa.eu/statistics_explained/index.php/Government_finance_statistics utolsó letöltés: 2013. április 26.)

48

5. sz. melléklet: Silvio Berlusconi választási plakátjai 2013-ban

(A lakásadód eltörléséért a Popolo della Libertàra kell szavaznod! forrás: http://bonsai.cdn.crosscast-system.com/ImageAlbum/255022/xl_manifesti-berlusconi-devi-219243.jpg utolsó letöltés: 2013. április 26.)

(A pártok állami finanszírozásáért a Popolo della Libertàra kell szavaznod! forrás: saját fotó)

49