allen lW
rg Díj
Raou
be
Budai ófár * 20 1
0*
A B.Zs.H. Budai Körzetének Havilapja ® 2014. május ® 5774. Ijar-Szivan ® XVI. évfolyam 4. szám
Keressük a kérdésekre a válaszokat! Verő Tamás: Keressük a kérdésekre a válaszokat! 1. oldal Imaidők és Jahrzeitok 2. oldal Háztáji Hírek Verő Tamás: Lág BáOmer 3. oldal
Őszinteséget várok el saját magamtól. Választásainkban hűnek kell maradnunk, de hogy mihez, azt később meglátjuk. Mi a fontosabb számunkra: a munka vagy a család, esetleg a barátok? A békesség vagy a harc? Mások véleménye rólunk, vagy a véleményünk saját magunkról? A múlt vagy a jövő? A jobb- vagy baloldal? A nyugalom vagy az igazság melletti kiállás? Jó embernek lenni, vagy jó zsidónak lenni? Saját szabadságom vagy a közösséggé? Sok kérdést tehetnénk még fel, és bármit választunk, magyarázható az ok, az indok, miért pont így vagy úgy döntöttünk.
mennek, eljuthatnak valahová. Forduljanak vissza? És ott álltak a döntés előtt, kezükben és fejükben a választás lehetőségével, és ők továbbmentek. Éhezve, szomjazva, kilátástalan helyzetben, reményt vesztve, de továbbmentek, ezzel döntve saját további sorsuk felől. Negyvenévi kilátástalanság után mégis eljutottak a szabadság földjére, Kánaánba.
Csillag Ferenc: Amit érdemes megnézni XXXIX. 4-5. oldal Lefkovics Péter: Cipők a Duna-parton 5. oldal Deutsch Éva: Találkozások III. 6-7. oldal Emlékezés a náci megszállás 70. évfordulójára 7-10. oldal Kabos Endre - sikerek hosszú sora, rövidre mért élet 10. oldal Porosz Péter: Erec Jiszráel 11. oldal A Micve Klub májusi programja 12. oldal
A zsidó nép elindult egy úton, egy több száz éves rabszolgaságból, Egyiptomból a szabadságba, az ígéret földje felé. Mit élhettek át a kor zsidó emberei? Egy kilátástalan életből, - több generáció már rabszolgaságban született, nevelkedett - az adott körülmények között, a rabszolgaság nem tűnt számukra kirívóan szánalmas életnek. És akkor egy ember szavaiban bízva, hittel (amit nem is tudunk, hogy honnan merítettek) elindultak az úton. Negyven év, negyven esztendő. Nap, mint nap, mikor egyre kevesebben látták a fényt az alagút végén, egyre reménytelenebb helyzetbe találták magukat. És feltették a kérdést: meddig még? Nem látták az ígéret földjét, nem találták azt a biztos pontot, ami egy újabb lökést adhatott volna számukra. Ha tovább-
Most mi is dönthetünk, és ha az ő döntésükhöz méltóak akarunk lenni, akkor végiggondoljuk a helyzetet, amelyben vagyunk. Képzeljük magunkat abba a helyzetbe, amelyben ők voltak, és akkor jönnek a kérdéseink, s a pusztai vándorlásra gondolva könnyebben tudunk válaszolni, választani. Munka vagy a család, esetleg a barátok? A békesség vagy a harc? Mások véleménye rólunk, vagy a saját véleményünk magunkról? Múlt vagy a jövő? Jobb- vagy baloldal? Nyugalom vagy az igazság melletti kiállás? Jó embernek lenni, vagy jó zsidónak lenni? Hozzátehetjük, azaz inkább vegyük hozzá mindazokat a kérdéseinket, amelyek most bukkannak fel bennünk. Az, hogy milyen tettekre vagyunk képesek, csak akkor derül ki, ha őszinték vagyunk magunkhoz. Csak akkor, ha végiggondoljuk a zsidó nép történelmét, történetét. A korábbi generációk történelme, az általuk adott válaszok és cselekedetek útmutatást adnak a mai kétségeink megválaszolásához. A sok bizonytalanság ellenére ők ki- és megérdemelték szabadulásukat, mi is ki kell érdemeljük tetteinkkel, kérdéseinkkel, válaszainkkal a Peszahot, a kivonulást. Verő Tamás rabbi
Budai ófár
2014. május
5774. Ijar-Szivan
Imaidők 2014. év májusi imarendje - 5774. Ijar - Szivan Május 02. 18.30 péntek Kábálát sábát, szombat fogadás (gyertyagyújtás: 19.39) 03. 10.00 szombat Ünnepi ima - EMOR (Hávdálá: 20.50)
Ijar
02. 03.
05. 08. 09. 10.
07.01 07.02 18.30 10.00
hétfő csütörtök péntek szombat
Sáchrit - Reggeli ima Sáchrit - Reggeli ima Kábálát sábát, szombat fogadás (gyertyagyújtás:19.48) Ünnepi ima - BEHÁR (Hávdálá: 21.02)
05. 08. 09. 10.
12. 15. 16. 17.
07.02 07.01 18.30 10.00
hétfő csütörtök péntek szombat
Sáchrit - Reggeli ima Sáchrit - Reggeli ima Kábálát sábát, szombat fogadás (gyertyagyújtás: 19.57) Ünnepi ima - BEHUKOTÁJ (Hávdálá: 21.13)
12. 15. 16. 17.
18. 19. 22. 23. 24.
07.01 07.02 18.30 10.00
vasárnap hétfő csütörtök péntek szombat
Lag BaOmer - Omer számlálás 33. napja Sáchrit - Reggeli ima Sáchrit - Reggeli ima Kábálát sábát, szombat fogadás (gyertyagyújtás: 20.06) Ünnepi ima - BÁMIDBÁR (Hávdálá: 21.23)
18. 19. 22. 23. 24.
26. 29. 30. 31.
07.01 07.02 18.30 10.00
hétfő csütörtök péntek szombat
Sáchrit - Reggeli ima Sáchrit - Reggeli ima Kábálát sábát, szombat fogadás (gyertyagyújtás: 20.13) Ünnepi ima - NASZO (Hávdálá: 21.32)
26. 29. Szivan 01. 02.
Jahrzeitok Czeizler Gábor Dr. Faragó Kálmán Farkas György Fogel Ferenc Forgács Rezső Gárdonyi Endre Gárdonyi Hermann Keiner Erzsébet Kertész István Pataki István
A Jahrzeit-Táblán szereplő elhunytak nevei az 5773. év Ijar - Szivan (május) havában Május 11. Május 07. Május 02. Május 07. Május 06. Május 30. Május 30. Május 26. Május 28. Május 15.
Róna Lajos Schlanger Irma Stein Imréné Sternfeld Oszkár Székely Salamon Szerdahelyi Ernő Vágó Lajosné Várkonyi-Wassermann-Ervin Várszegi Imréné Verő György
-2-
Május 24. Május 27. Május 01. Május 29. Május 27. Május 04. Május 15. Május 13. Május 16. Május 11.
Budai ófár
2014. május KÉRJÜK, TÁMOGASSA ADÓJA 1%VAL A FRANKEL ZSINAGÓGA ALAPÍTVÁNYT! ADÓSZÁM: 18114878-1-41 MAZSIHISZ TECHNIKAI SZÁMA: 0358 KÖSZÖNJÜK! Nagy örömünkre szolgált, hogy az idén is több, mint százan tiszteltek meg bennünket jelenlétükkel az első széder estén. Családok, barátok, idősebb és fiatalabb hittestvéreink együtt ünnepeltek ezen a gyönyörű peszach-i estén. Verő Tamás rabbi, Villányi Benjámin kántor és a hittestvérek közreműködésével átélhettük a rabszolgaságból a szabadságba jutott zsidó nép történetét. Dr. Kivovics Péternek szeretettel gratulálunk születésnapja alkalmából. Jom Heludet Szameach! Bis 120! I'sten éltesse 90. születésnapján Dr. Tordai Sándornét, Magdikát. Jó egészséget és sok örömet kívánunk a Frankel közösség nevében. Mázál Tov! Bis 120! Kovács Gábornak születésnapja alkalmából jó egészséget és hosszú boldog életet kívánunk. Bis 120! Nagy örömünkre szolgál, hogy szombat fogadásainkat folyamatosan látogatják a Lauder és Scheiber iskola tanulói. Reméljük, hogy még sok közös péntek estét fogunk együtt eltölteni. A péntek esti kidduson vendégünk volt Szalay Kálmán, a TEV-Tett és Védelem Ala-
5774. Ijar-Szivan
Háztáji Hírek pítvány igazgatója, akivel elbeszélgettünk az alapítvány munkájáról. Purimi ünnepségünkre sokan látogattak el. Jelmezekben, vidáman köszöntöttük a purimot és közösen olvastuk fel Eszter könyvét. A gyerekek boldogan, önfeledten élvezték az együttlétet. A vendégeket ízletes forralt borral és süteménnyel vendégeltük meg.
Felhívjuk hittestvéreink figyelmét arra, hogy szívesen vesszük, ha mondanivalójukat, észrevételeiket, véleményeiket és gondolataikat megírják a Budai Sófár újságnak. Szeretnénk, ha minél több személyes történet és érzés lenne a megírt cikkekben!
Lág BáOmer - 2014. május 18. Az omer 33. napja, Ijar hónap 18-a, 2014. május 18., vasárnap egy különleges és egyben kivételes nap. A tradíció szerint ekkor szűnt meg a Rabbi Akiva tanítványait tizedelő járvány, ezért ezen a napon, a peszach második napján kezdődő gyászidőszakot megszakítjuk, és ilyenkor megengedett a borotválkozás, a nyiratkozás, a vidámság, esküvő tartása. Lág BáOmer RASBI (Rabbi Simon BarJochaj) - Rabbi Akiva egyik legnagyobb tanítványa - halálának napja. A hagyomány szerint a rómaiak elől 13 évig egy barlangban bujkált fiával, Elazarral együtt, és ez idő alatt kitanulta a csodatevés tudományát is.
Neki tulajdonítjuk a Zohar, a Kabbala alapműve megírását. Rasbit kérjük ilyenkor, hogy vigye imáinkat - ő, mint igaz ember
-3-
egy Cádik - az Ö'rökkévalóhoz, és ilyenkor táncolunk, éneklünk, örömünnepet tartunk. Felső-Galileában, Meronban gyújtják a legnagyobb tábortüzet (ilyenkor ugyanitt vágják le először a hároméves kisfiúk haját), amit ilyenkor az egész világon hasonló tüzek gyújtása követ. A Zohár, a Tóra rejtett bölcsességét említi, ahogy „…lámpás a micva, de a Tóra maga a fény…” (Mislé, 6,23, és Jeremiás 23,29) „Nemde, mind tűz a szavam?” Mondá az Ö'rökkévaló, ezért emelünk erre emlékezve mi is tüzeket. Ünnepeljünk közösen! Verő Tamás rabbi
Budai ófár
2014. május
5774. Ijar-Szivan
Amit érdemes megnézni XXXIX. Vígszínház: Mephisto Katona József Színház: Végítélet napja Az utóbbi időben két rokon darabot sikerült megnéznem. Az egyik a Mephisto volt, amely regényként maradandó élményt jelent minden olvasónak, majd Szabó István Oscar díjas filmalkotását is sokszor láttuk, időről-időre felkavar, megdöbbent, s most a színpadi változatával is megismerkedhettünk. A Végítélet napja közel sem ennyire ismert alkotás, de maradandó élményt jelentett az előadás. Azt állítom, a két mű rokon vonásokat mutat. Mire alapozom? Mindkét darab a kisember útját rajzolja meg. A Mephisto Hendrik Höfgene, a színész mindent megtesz annak érdekében, hogy karrierje egyre magasabbra jusson. Kritika nélkül vállal erkölcstelen feladatokat. Klaus Mann e művét 1936-ban írja meg. A Végítélet napját Ödön von Horváth 1937ben írta. Főszereplője egy egészen apró német városka állomásfőnöke, Thomas Hudetz, aki mániákus precizitással teljesíti a feladatait, ám egyszer a szemaforállítást lekési, s ez 18 ember halálát okozza. Mit tesz a város, mit tesznek az emberek, s mi lehet az örök kisember jövője? Míg Höfgen a csúcsra jut, és sok-sok áldozatot hagy maga mögött, elkísérjük a bukás előtti pillanatokig, addig Hudetz a saját belső világának, rémképeinek, halottainak foglya lesz. De most szóljunk az előadásokról! Vígszínház: Mephisto A darab története a következőképp foglalható össze: A Weimari Köztársaság utolsó éveiben, a Hamburgi Művészszínházban dolgozik a baloldali Hendrik Höfgen, a sikeréhes színész, akit társai ugyan tehetségesnek, de inkább megmosolyogtató pozőrnek tartanak. Höfgen azonban nem a színpadon csillogtatja meg legnagyobb tehetségét. Az ő igazi ars poeticája az engedelmesség. Tökéletes játszótársa a nála nagyobb hatalmaknak. Felemelkedése ezért megállíthatatlan, olyannyira, hogy amikor Adolf Hitler és a Nemzetszocialista Párt hatalomra kerül 1933 januárjában, Höfgen karrierje betetőzik, és ebben még gyanús politikai múltja és korábbi társadalmi kapcsolatai sem akadályozzák meg. A Harmadik Birodalom első számú kultúrpolitikusa lesz államtanácsosi rangban. Közben kihalnak mellőle a volt kollégák, azok is, akik balosok voltak, azok is, akik liberálisok, azok is, akik apolitikusak. Még a nácik is.
A darabot Alföldi Róbert rendezte meg a Nemzeti Színházban, s az előző év júniusában ott futott néhány estén. Szerencsénkre a Vígszínház átvette a produkciót, kisebb szereplőváltásokkal. Azt kell mondanunk, hogy a darab utáni érdeklődés nem az előző évi színházi botrányhoz kötött, a Vígszínház előadásaira is nehéz bejutni. A rendezés igen céltudatos, a sokoldalú jellemábrázolás került a középpontba. A kisebb szerepeket játszó színészek is komoly feladatot vállalnak magukra, gondolunk itt a Kútvölgyi Erzsébet által megformált súgó, vagy Mészáros Piroska Angelika Seibert, vagy Hevér Gábor Theophil Marde alakítására. És ott van László Zsolt Tábornagy figurája. Az előadásban igen meggyőző alakítást nyújt Hegedűs D. Géza (Kroge) és Hegyi Barbara (Ráhel), akik a Hamburgi Színtársulat tagjai. A szöveg igen pontos értelmezésére utal Kroge igazgató és neje megjelenítése. Sorsuk egy irányba mutat, szerelmük, egymás iránti tiszteletük megbocsáthatatlan, hiszen az asszony zsidó származású. Ez pedig bűn, s csak egy kiútjuk van, s ez az öngyilkosság. Úgy mennek el, hogy abban semmi teatralitás nincs, közösen vállalt haláluk egyszerűségében megrázó és hiteles. Höfgent Stohl András alakítja. Gondos a szerep felépítése, mert a saját, általa jónak megítélt döntései alapján haladt életében, és próbálta megvetni lábát a korabeli Németország rohamosan változó és folyamatosan intrikus világában, csak és kizárólag egyetlen céllal: hogy színpadon maradhasson, hogy sikereket arathasson, hogy a nézők felálljanak és tapsoljanak neki. S mit sem számít Höfgennek, ha a célok eléréséhez nemtelen eszközökkel él. Stohl András remekül kelti életre Höfgen alakját. Jól láttatja a kisember küzdelmeit, s az ünneplés fényében az elvakulást. Nemzeti ünnepi avató beszéde igen aktuális. A színpadkép jól áttekinthető, változatos, ám az átalakulások nem lassítják az előadás menetét. Nem először alkalmazza Alföldi a jelzett díszletek technikáját. Itt nagyon jól beválik. A díszlet Menczel Róbert, a jelmez Füzér Anni munkája. Kiváló előadás a Mephisto, ezt mindenképpen látni kell. Katona József Színház: Végítélet napja Egy Schubert-dal indítja, és ugyanaz zárja
-4-
az előadást. Ez képez keretet. Amikor a függöny felmegy, egy kis vasútállomás várótermében vagyunk. Az utasok várják a személyvonatot, s közben diskurálnak. A beszélgetés teljesen jellegtelen, a kisváros mindennapi pletykái kerülnek elő. A fő beszélő Leimgruberné, mindenkiről és mindenről tud valamit. Ám épp e történetek mutatják meg, hogy a városka jellegtelen. Egy-egy vonat áthaladása előtt egy vézna kisember siet a kapcsolószekrényhez, s a váltókon állít. Hudetz állomásfőnökről csak úgy süt a kötelességtudat, mondhatni mániásan akar az elvárásoknak megfelelni. Egy személyes esemény megzavarja az állomásfőnököt az ezerszer ismételt munkafolyamatban, s későn állítja át a szemafort. A korábban elindult személyvonatba belerohan a mögötte haladó tehervonat. Mindezzel Hudetz 18 ember halálát okozza. Ami ezek után történik, az maga a kisváros lakóinak sajátos élete, véleménye. Hudetz sorsa itt válik érdekessé, ugyanis azt a kérdést feszegeti a darab, hogy lehet-e a felelősséget áthárítani másra. Vajon képes-e a felelősséget vállalni, avagy áthárítja másra? S ez a kérdés teszi aktuálissá a művet. Ezek olyan etikai kérdések, amelyek nem évülnek el. Az állomásfőnök képtelen önmagához őszinte lenni, s így sodródik végzetes cselekedetek sorához. A város lakói hol a Hudetzet támogató kört testesítik meg, hol ellene fordulnak. Fényesen ünneplik visszatérését a vizsgálati fogságból, de ugyanígy fordulnak ellene, amikor Annát, a fogadó tulajdonosának lányát holtan találják a viadukt alatt. Különös viszonya a 13 évvel idősebb feleségéhez is fokozza a történet feszültségét. Az állomásfőnök és az asszony között réges-régen megromlott a kapcsolat, nincs beszélgetés, nincs érzelmes együttlét. Csak utalásként halljuk, hogy gyakorta kiabálás veri fel a szolgálati lakás békéjét. A darabot Bagossy László rendezte, a 100 perces előadást egy részben játsszák. A rendező korábban már foglalkozott Ödön von Horváth-darabbal, néhány éve az Örkény Színházban a Kasimir és Karoline darabot állította színpadra, tehát jól érti Horváth gondolatiságát, az örök kisember világát, s a szürreális világ bemutatását is ragyogóan valósítja meg. A jelenetek sora egy díszletben zajlik. Szürke, kopott, poros és ha vonat halad át a városon, akkor nagyon zajos ez a kisváros. A díszletet Ba-
Budai ófár
2014. május gossy Levente tervezte. A szerepeket olyan szereplőkre bízta, akik egészen kiválóak. E darabban nincs fő-, vagy mellékszereplő, mindenki azonos súllyal vesz rész a város életében, illetve a játékban. Keresztes Tamás alakítja az állomásfőnököt. A figura fejlődik, a kötelességtudó, ám szürke főhősből különös figura válik. A színész kiválóan bánik a szavakkal, olykor alig-alig érthetően motyog, ezzel is jelezve, hogy gondolatait magának közvetíti, máskor ta-
goltan közvetíti gondolatait. A lelkébe bezárt figurát hitelesen alakítja. Fullajtár Andrea a feleség szerepében lenyűgöző. Úgy él a kisváros vasútállomásán, mit egy dáma. A néző pontosan érti, sőt megérti, miért is nincs kapcsolat férj és felesége között. Pálmai Anna a leány szerepét kiválóan hozza. A korábban említett Leimgruberné figuráját Jordán Adél alakítja. A kisváros szellemiségét ragyogóan mutatja be. És a többi szereplő is mind-mind a helyén van.
5774. Ijar-Szivan Az előadás végén ismét felhangzik a Schubert-dal, a nézőtér elsötétül. Fél perc is eltelik, amikor a közönség tapsa felhangzik. Döbbenetes ez a csend, s azt is jelzi, mindenkit megérintett Ödön von Horváth színműve. Az előadás ennek az évadnak kiemelkedő produkciója, feltétlenül ajánlom a megtekintését. Aki ajánlotta: Csillag Ferenc
Cipők a Duna-parton Szürreális Chagalli kép aki ül, lehet, hogy fázik, aki áll, csigolyája bánja, van ki, le-föl jár s vannak, kiket leterít a fáradtság székeken didergő, merev arcú, könny nélküli szemű fekete rabbik, a folyóban sirályok, vadkacsák fázósan összehúzódó székek és emberek, az égen madarak a földön szétgurult emlékek, morzsák úszó-kúszó hol halk, hol hangos héber, angol s magyar szó, állandó szavakat mantrázó szónokok pityegő mobilok, okostelefonukban elmerülő pajeszos, szakállas, kaftános, imarojtos hithű zsidók leskelődő, arcokat lopó, topogó fényképészek, kamerások, pillanatfelvételbe reménykedő fotósok fejek felett, nyitott színpad mellett robogó zörgő kerekű villamosokból kibámuló csodálkozó arcok vagon szűk ablaknyílásából lesnek koponyává aszalódó arcok gyermekkórust: daluk finom hangok szól a kadis, felzeng közben a harang és felzeng a szónoki harag, háttérben a zene az utca ezer zaja kordonok felett átrepülő csodarabbik és mélyen vallásos híveik, és melléjük csapódó igenlő okosok díszes ruhájú vigyázó rendőrökkel sétáló múltra vadászó kíváncsiak, hősök és karszalagos gyilkosok egy röpke pillanatra váró vagy a golyószórókból kirepülő vijjogó madarakra leső lesipuskás fotósok a folyóparton álló munka nélküli sírásók, mára már örök, de szürke emlékké váló fájdalmak, sírások soha többet! soha többet visszhangzó védfalak mellett hullámzó, vértől vörös folyó, gonosz csaták szól a kakas már: mikor lesz az már, mikor zöld erdőben, sík mezőben sétálni fog egy csodás madár nem lehet se ülni, se állni, se lépni soha többet már, soha többet már! mondd mikor lesz vége már? kíváncsi és bámészkodó emberekből érdektelentömeggé változó megmerevedett és élettelen sorok szürke emlékké váló lebegő fájdalmak, sírások, s adatokkal agyonterhelt történelemkönyvek, sorsok könyv népe! ha becsuknátok a szemetek, láthatnátok a pusztulást láthatnátok mint égnek a könyvek a folyó mellett álló emberek meg látnák, hogy az elhagyott cipőkben lassan összegyűlnek a könnyek Lefkovics Péter
-5-
Budai ófár
2014. május
5774. Ijar-Szivan
Találkozások III. Dr. Tordai Sándorné Magda Magdával kb. 8-10 évvel ezelőtt, 1-2 alkalommal találkoztam a Frankel szombat délelőtti kiddusán. Hasonló korúak lévén - no meg túlélők is - gyorsan megtaláltuk a közös témákat és az azonos hangvételt. Elsősorban családjainkról beszélgettünk, ugyanis mindkettőnk fia Péter és 1948-ban születtek. Mindkét fiú Budapesten végezte felsőfokú tanulmányait és szereztek diplomát. Itt azonban elváltak útjaik, mert Magda fia idehaza maradt, az enyém ifjú házasként 1976-ban Göteborgban kötött ki. Magda fia vallásosnak nevelt kereskedő lett, az enyém a Göteborgi Közgazdaságtudományi Egyetem elemző- és pénzügyi szakán szerzett másoddiplomát és így könyvelőként és adótanácsadóként működik ma is. Így folytattuk a beszélgetést tovább, a gyerekekről, az unokákról, a dédunokákról, valamint elhunyt férjéről, Sándorról. Egy idő után Magda elmaradt a szombati istentiszteletekről, sokáig nem hallottam felőle, csak Péter fiától kaptam híreket, de a hírek nem voltak bíztatóak. Nemrégiben Sárosi Éva irodavezető barátnőmtől megtudtam, hogy Magda nem jár ki a lakásból, többféle betegségben szenved, és ha mégis szeretnék vele beszélgetni, - amit Éva javasolt - látogassam meg. Így azután felkerekedtem hozzá, korábbi beszélgetésünk folytatásaként, amint az az alábbiakban következik: Tordainé Ungár Magda 1924. április 16-án született, tehát most 90 éves, így a beszélgetés igazán időszerű. Nagyszülei, szülei mindig gazdálkodók voltak (igazából földtulajdonosok és földbérlők, vagyis földbirtokosok, Magda nem emlékezik rá, de nem is akar, hogy mennyi volt és milyen gazdagok voltak). Évszázadokon át egy Szolnok melletti kis falucskában élt az egész család és Magda is ott született Tiszavárkonyban. Iskoláikat testvéreivel, Katalinnal és Gyulával együtt a Szolnoki Polgári Iskolában végezték. Gyula Szolnokon maradt és ott alapított családot, Kati Nyíregyházára ment férjhez, majd kivándoroltak férjével Ausztráliába. Magda egyszer volt náluk látogatóba. De nem menjünk az események elé! Magda nővérénél ismerkedett meg leendő férjével, aki akkor már közgazdasági diplomával rendelkezett és az utolsó évet végezte a jogon, abból doktorált. Ügyvéd lett, és ezután megvolt az esküvő. 1944. március 19-e, a német megszállás után az egész csa-
ládot elhurcolták Tiszavárkonyból a gettónak kialakított Szolnoki Cukorgyárba, majd onnan Ausztriába, Badenbe, egy Bécs melletti kis falucskába. Az ottani életnek nevezett létről Magda nem kíván beszélni, csupán annyit - amely élete egyik örömteli napja volt - hogy 1945. április 16-án, szülinapján az orosz csapatok az egész családot felszabadították és útjukra engedték hazafelé.
gyerekek nagyon jók hozzá, gyakran látogatják, még gyakrabban telefonálnak. Péternél két lány, négy unoka, Gyurinál két fiú, Zsuzsinál egy lány és három unoka van. Vagyis Magdának 3 gyerekétől 5 unokája és 7 dédunokája van. Gyakran látogatják, ilyenkor óriási a zsivaj, a kisebbek elkezdenek játszani a sokféle porcelánnal, ezüsttel, már el kellett az értékesebbjét zárni előlük, eltörtek kb. 3 darabot az értékes szervízből. De nem baj, csak jöjjenek, áll meg a beszélgetésben kicsit fáradtan Magda. A férje közben súlyos beteg lett a szívével, ugyanis Sándor édesapjának jókora fatelepe volt, többségében épületfával és a telep államosítása után osztályidegenek lettek. Ezért Sándor nem gyakorolhatta ügyvédi hivatását, beállt a fatelepre fizikai munkásnak - mivelhogy a családnak mégis csak valamiből élnie kellett -, a gyerekek akkor még icinyek-picinyek voltak, tehát Magda nem tudott elmenni dolgozni, de mint osztályidegeneket nem is vették volna
A fiatal... Az otthonukat totál kifosztva találták, sem értékeik, sem ennivaló nem volt, egyedül Gyula öccsét találták meg, akit egyik kocsisuk rejtegetett és táplált. Miután Kati nővére már korábban Nyíregyházán volt férjnél, s így őt Auschwitzba deportálták, de mert Auschwitz-Birkenau 1945. januárjában szabadult fel, Kati az orosz csapatokkal egyidejűleg érkezett meg Nyíregyházára, tehát megvolt a lakása. A család átköltözött Tiszavárkonyból Nyíregyházára. Ott vettek egy házat, szerencsére, mert Tiszavárkonyban a földeket, a házat, illetve a még ottmaradt értékeket, pl. állatokat, mezőgazdasági felszereléseket a magyar hatóságok már korábban elvették, majd később - hazajövetelük után a maradékot államosították. Szüleit osztályidegen kulákoknak deklarálták, de idősebb koruk miatt nem vitték gyűjtőtáborba. Gyula öccse 66 éves korában elhunyt, szülei szintén korán meghaltak, mert már nem bírták elviselni, hogy a deportálás után másodszor is kifosztják őket a megélhetésüket jelentő vagyonukból. Magda és Sándor házasságából két fiú: Péter és György, továbbá egy lány: Zsuzsanna született. Péter kitűnő kereskedő, Zsuzsi fotográfus és Gyuri szintén kereskedő. A
-6-
...és az idős Magda sehova sem fel, semmilyen munkára. 1956ban a politikai légkör minimális enyhülése után Sándort a fatelep irodájában alkalmazták. Magda továbbra is a gyerekeket nevelte, nem tudott kereső foglalkozást kapni. A korábbi numerus claussus, majd az orosz fronton elszenvedett munkaszolgálat, később édesapja halála és az újabb államosításokból származó kiszolgáltatottság tönkretették a szívét, az idegeit, magas vérnyomásban és érbetegségben szenvedett és hiába volt Magda minden igyekezete, a legjobb orvosok, a legkiválóbb külföldi gyógyszerek, nem tudtak rajta segíteni. Viszonylag korán, 74 éves korában elhunyt, 15 évvel ezelőtt, ha élne, most töltené be ő is a 90. életévét. De ekkor már Budapesten voltak, a család idősebb tagjai
2014. május valamennyien Nyíregyházán, Sándor nyugszik egyedül Budapesten. Visszamenve az időben: Magda férjével együtt az 1990-es évek legelején felköltözött Budapestre, miután akkor már a gyerekek régebben itt éltek, Nyíregyházán már csak a temetőben nyugodtak és nyugszanak a közeli hozzátartozók. A család jahrzeitra visszajár Nyíregyházára. Érdeklődésemre válaszolva Magda elmondta, hogy korábban sem szeretett túl sokat utazgatni. Férjével néha utazgattak a körülöttünk lévő országokba, így pl. Olaszországba, Németországba, Ausztriába, stb. Háromszor volt Izraelben. A legszebbek és legemlékezetesebbek a nővérénél tett ausztráliai utazás és az izraeli utak voltak.
Budai ófár Korábban sokat olvasott, nagyon szereti a jó könyveket, most is szeretné, de szürke hályogja miatt egyre romlik látása. Beszélgetés közben rábeszéltem a műtétre, elmondva, hogy én hol, kinél és milyen könynyedén estem át, méghozzá nagyon sikeresen a szürke hályog műtéten, mindkét szememen. Bíztattam, hogy a műtétek után rövid időn belül ismét tökéletesen tud majd olvasni. Magda elmondta még, hogy mennyire szereti a színes, illatos virágokat és a szép kerteket. Megígérte, hogy ellátogat hozzám rózsanyílás és a többi, számtalan illatos és színes virág, bokor május hónapi virágzása idején. Búcsúzóul - hiszen mi akár éjfélig is el tudtunk volna beszélgetni - azt kívántam, hogy
5774. Ijar-Szivan az ő rossz és jó emlékekben gazdag élete, lelkiekben és társadalmilag is csodálatos, erős kvalitásai továbbra is kívánságai szerint alakuljanak. Áldó kezeit egyaránt terjessze ki a család és a Kilénk tagjaira, erejével segítsen mindannyiunkat időnként nehéz dolgaink megoldásában és örüljön kiváló életerejével valamennyiünk boldogságának, életörömének. Az ő imáját biztosan meghallgatja a Mindenható, mert olyan, amilyennek akarata szerint őt teremtette. Adjon neki az Úr és az orvosok jó egészséget és további boldog örömteli éveket! Ez a véleménye és ezeket kívánja néked sorstársad a túlélésben sok-sok szeretettel: Deutsch Lajosné Éva
Emlékezés a náci megszállás 70. évfordulójára Megszállás és szállás Márta húgom (13) és én (16) jártunk Szombathelyen Júlia és Rózsi nagynéniknél, valamint Zsiga és Richárd nagybácsinknál középiskolába, mert a család Csép községben (Komárom megye) élt. 1944. március 19. vasárnap reggelén 9 órára Zsiga bátyám már megitta a Karlsbadi vizét, megjött a kedves, sima szőrű Tigi kutyájával a sétából, majd kényelmesen leült a nagynénikkel és velünk reggelizni. Mindenki tejeskávét, friss zsemlét vagy pirítóst, vajat, mézet vagy dzsemet kapott. Az ebédlőasztal leszedése után Zsiga bátyám egy halom cigarettát töltött illatos dohányból, mi a húgommal nekiláttunk a hétfői leckék írásának, tanulásának és nagynénéink kivonultak a konyhába a vasárnapi süteményt elkészíteni. Zsiga bátyánk már készülődött a vasárnap délelőtt 11 órai Gabel-Frühstück elfogyasztására a Grastyán étterembe, a barátaival. Ekkor azonban hatalmas robajjal horogkeresztes tankok vonultak a házunk előtti utcán a belváros felé, utánuk végeláthatatlan sorokban, ugyancsak horogkeresztes ruhákba öltözött német katonák náci dalokat énekelve követték - a tisztek autókban, a közlegények gyalogmenetben - a tankokat. Mi kirohantunk a konyhába Júlia és Rózsi nénikénkhez, félelemtől reszketve, hogy ne is lássuk a vonuló sereget, nagynénimék lehúzták három utcai szoba rolóját, csak egy szobából lehetett kilátni, de mi később is csak nagyon félve óvakodtunk az egyetlen szabad ablakhoz. Zsiga bácsi bekapcsolta a rádiót. A magyar adó azt ismételgette, hogy a hős német csapatok csak egy éjszakai szállás erejéig maradnak országunkban, hogy azután újult erővel
menjenek az orosz kommunisták ellen, kiűzvén Európából Sztálin és Lenin ivadékait. A felnőtt családtagok jól beszéltek németül, mi gyerekek is, a felnőttek angolul is. A magyarul beszélő orosz adó, az angol Amerika Hangja és a Szabad Európa, csaknem egyöntetűen német megszállásról beszélt, mondván, hogy ez bizony a háború végéig fog tartani, amíg Amerika és a Szovjetunió fel nem szabadítja Magyarországot és a körülöttünk lévő országokat. De jaj lesz a zsidóknak, valamint minden magyar és egyéb nemzetiségű ellenállóknak. Megtelnek a börtönök, gettók lesznek, az ellenállók kivégzésétől hangos puskaropogások, nyilasuralom, a zsidóság vagonokba rakása és koncentrációs táborokba, illetve gázkamrákban elpusztításuk. Mi ezt túlzásnak tartottuk és nem akartuk elhinni. Másnap az iskolákban kezdtünk rájönni, hogy mi lehet az igazság.
Megszállás Húgom a vitéz Matolcsy János igazgató vezetése alatti polgári iskolába a 3. osztályba, én a Felsőkereskedelmi Leányiskola 2. osztályába jártam. Mindkét iskolában kihirdették, hogy Magyarország hadban áll a Szovjetunióval, szövetségese Németországnak és ezért a magyar hadsereg az eddigieknél még fokozottabban segíti a német
-7-
hadvezetést a Szovjetunió elleni fegyveres ütközetekben, beleértve a zsidó munkaszolgálatosokat is. A magyar kormány minden hadműveletbe országon belül és kívül is beleegyezett és együttműködik a német haderővel. Az iskolákat bezárják és a gyerekek a legkisebbtől az egyetemistákig, mindenki a saját posztján segítse és támogassa a magyar kormány törekvéseit. Kijelentették, ha így cselekszenek, akkor senkinek nem lesz semmiféle bántódása. A következő mondat így hangzott: A magyar papság és a pápa áldását adta a kormány intézkedésire, mert messzemenően egyetért azokkal, megáldja többek között a frontra induló katonákat zászlóikkal együtt, de ellenségeiket nem részesíti a vallás által előírt kegyelem és megtisztulás áldásában. A szónokok már tudták és előrevetítették, hogy mi történt a zsidókkal, pl. viselniük kell a mindenkitől megkülönböztető sárga csillagot, a zsidók lajtsrombavételét, teljes vagyonuk elkobzását, végül a gettót és Auschwitzba és egyéb koncentrációs táborokba szállításukat. Végül is igaza lesz az idegen országok rádióinak - gondoltuk magunkban. Hazamentünk a Mátyás király u. 7 sz. alatti családi házunkba, ahol már ott ült az egész rokonság (addigra bezáratták irodáinkat, üzleteinket és varrták a sárga csillagokat). Majd közölték velünk, hogy Édesanyánk Csépről ma reggel (akkor még nem volt telefon az irodánkban) telefonon közölte, hogy rövidesen eljön a gyerekekért Kiss Imre bácsi (akinek akkor már hiányzott a fél lába, de menni tudott, mert adtak neki egy fél lábat fából) és hazahozza kislányait Mártát és Évát, hogy az eredeti család együtt legyen. Itt ér véget szombathelyi ro-
2014. május konainktól a búcsúzás és az utolsó láthatásuk, hiszen valamennyien elpusztultak. Imre bácsi délben megérkezett és a következőket mondta: Okos nagylányok vagytok, a sárga csillagot ne varrjátok fel, és ha megkérdezi valaki a vonaton, hogy kik vagytok, hova mentek, azt felelitek, hogy én a rokonotok vagyok, aki hazaviszlek hozzánk Csépre, mert erdélyi menekültekként itt jártatok iskolába, de az eredeti irataitokat a szüleitek most küldik Csépre Erdélyből, majd értetek jön a Mamátok hozzánk és hazavisznek benneteket Erdélybe. A délután gyorsan elmúlt, csak a legszükségesebb holmikat engedték becsomagolni, hiszen majd az ősszel úgyis visszajöttök mondta Júlia nénink. Inkább kevés enni-innivaló volt a kis hátizsákban. Este fél 9 körül el kellett indulni, mert a vonat (Szombathely-Győr-Komárom) 10 órakor indult. A zsidóknak akkor már sárga csillag nélkül délután 4 óra után tilos volt utcára menni. Zsiga bátyánk, Júlia és Rózsi nénénk a kis Tigi kutyával elkísértek bennünket a Mátyás király u. és Thököly u. sarkáig. Itt búcsút vettünk mindenkitől, sírni nem mertünk, hogy senkit ne ébresszünk fel a környező házakban. Könnyeink néma hullatásával, sűrű integetésekkel befordultunk a Thököly utcába és onnan Imre bácsival a pályaudvarra, és egyenesen felszálltunk a vonatra, akkor még helyünk is akadt. Ennél szörnyűbb búcsúzás soha életünkben nem volt. Másnap reggel megérkezvén otthonunkba, nem mehettünk be saját szobánkba, édesanyámmal aludtunk apám ágyában (apám akkor már 1938-tól munkaszolgálatos volt). Nagymamám és Ottilia néném elfoglalták a mi hálóhelyeinket és szobájukat át kellett adni egy német főhadnagynak és a 18 év körüli csicskásának, aki a németek által megszállt francia területen született, de jól beszélt németül. Ez a fiú alig volt idősebb egy évvel nálam és elmondta a következőket. Falunkban egy német hadosztályt szállásoltak be, a kastélyokba, kúriákba a főtiszteket és segédeiket, századostól lefelé csicskásaikkal a jómódúbb iparosok, kereskedők polgári házaiba, így mihozzánk is. A fiú nevére nem emlékszem, de rendkívül szimpatikus volt, gyűlölte a megszálló németeket, szülei és rokonsága elmenekültek Franciaország legnyugatibb partja felé, alig tudtak pár szóval elbúcsúzni. Figyelmeztetett továbbá bennünket, hogy ők nem SS alakulatok, csupán a Wehrmachthoz sorozták be őket, de így is nagyon vigyázzunk és tartsuk csukva a szánkat, mert sok a besúgó, továbbá meneküljünk amíg csak lehet, mert megismételte a ránk váró szörnyűségeket, amelyeket még akkor sem
Budai ófár akartunk elhinni. A szállásuk pár napon belül véget ért, mert vitték az egész hadtestet az orosz frontra. Lett néhány nyugodt napunk május 15-ig, amikor is be kellett költöznünk a kisbéri gettóba. De ez már egy másik történet. Deutsch Éva 70 éve történt Anyám - Neumann Józsefné sz. Klein Erzsébet - története Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz elkezdeni... Pécsett született 1900. július 14én. Édesapja, Klein Ármin porcelán kereskedelemmel foglalkozott, imádta a családját. Édesanyja, Klein Árminné sz. Friedmann Anna ortodox családból származott, édesapja kántor volt. A nagymama gyönyörű, világot járt, nagyon művelt asszony volt. Három gyermeke közül Blanka 20 évesen, Aladár 33 évesen halt meg. Anyukám a középiskola elvégzése után nem sokkal férjhez ment, 1924. március 6-án. Férje, Neumann József kereskedelmi utazó volt. Boldog házasságukat bearanyozta az én születésem 1926. április 25-én. Különleges, csodálatos volt a kapcsolatunk. Talán a legerősebb láncszeme az őszinteség volt. Semmit nem titkoltam előle! Akár egy roszszabb iskolai osztályzat, akár egy „új fiú” megjelenése, akár az első csókról volt is szó. Diákéletem minden élményét feltártam előtte, és Ő boldogan, megértéssel, igazi barátként tárgyalta meg velem a történteket. Felejthetetlen, semmihez nem hasonlítható volt a bizalma, az együttérzése, a reagálása. Utoljára, akkor láttam Anyámat, amikor 1944. október 23-án engem készített fel az ún. KISOK pályára történő kötelező bevonulásra. Soha nem fogom elfelejteni az utolsó pillanatot, amely a búcsúzás fájdalmát sorsszerűen enyhítette. A hátizsákom, amelyet drága Anyám megtöltött minden földi jóval, csődöt mondott, leszakadtak a pántjai. A felismerés, hogy Anyu előtt el kell titkolnom, hogy elszakadásunk első perceiben már nehézségeim támadtak, felfokozott aktivitást váltott ki belőlem. Nem mosolyogtam, hanem vidáman, nevetve intettem búcsút és hangosan kiáltottam az utcáról, hogy jó leszek és rendszeresen fogok írni, sőt hamarosan jövök! Anyám, Nagymamával együtt, az ablaknál állva, a könnyeiket nyelve intettek búcsút. 1944. novemberben megszületett az a behívó parancs, amelynek alapján november 16-án Anyámnak is be kellett vonulnia! Semmit nem tudtunk meg arról, hogy hová került. Egyetlen postai levelezőlapot írt Győrből, 1944.december 1-i dátummal.
-8-
5774. Ijar-Szivan Ezután már csak az ima maradt és a remény, hogy valaha találkozunk. Az évek szálltak, a remény halványult. Drága férjem sűrűn járt a Vöröskeresztnél - én nem voltam képes rá -, mindent bejelentett, amit tudtunk és kérelmezte a kutatást, a megkeresést. Hiába volt minden, semmi nyomot nem leltek. Hivatalos halottá nyilvánítását 1944. december 15-re jelölték. Amikor péntek esténként gyertyát gyújtok, nézem a fényképét - könnyek nélkül - imádkozom ÉRTE és évek óta elsuttogom, nem akarom tudni, hogy mi lett a sorsod, mi lett a vég! Felejthetetlen, drága Anyám nevét a Bethlen téri zsinagóga kertjében lévő emléktáblán, valamint a Dohány utcai zsinagóga kertjében lévő emlékhelyen bronzból készült levélke őrzi. Az én történetem 1944. márciusában érettségiztem. Már sárga csillaggal kellett közlekednem, hiszen a viselésre kötelezett voltam, a faji megkülönböztetések alapján. A ház, amelyben laktunk, ugyancsak sárga csillaggal volt megjelölve, innen tudhatta mindenki, hogy ott zsidók laknak (Budapest, VII. ker. István út 51.). Napjaink félelemmel, szorongással teltek, hiszen akkor már a németek megszállták Magyarországot (1944. március 19.). Édesapámat ún. munkaszolgálatra behívták. Édesanyámnak azt tanácsolták, hogy én jelentkezzem egy munkatáborba, mert akkor talán nem fognak deportálni. Így is történt. Az óbudai téglagyárban dolgoztam, nehéz fizikai munkát végeztem. Nyers téglát kellett oszlopokba rakni 810 órán át. A munkámért semminemű bért nem kaptam, csak naponta egyszer meleg ételt. A munkahely katonai üzemnek számított, este fegyveres katona kísért haza és reggel is katona jött értem, Édesanyám imádott Nagyanyámmal élt a csillagos házban és reménykedtünk, hogy a katonai munkának minősített téglagyári munka valóban megvéd engem az elhurcolástól. Nem így történt! Parancs jelent meg a rádióban és utcai hirdetményeken, hogy be kell vonulni a 18 és 40 év közötti nőknek munkaszolgálatra. Az akkori ún. KISOK pályán gyülekeztünk. Akkor egyáltalán nem fogtam fel, hogy mit érezhetett Édesanyám és csodálatraméltó Nagyanyám! Valamennyi velem történt dolog kapcsán úgy tűnt, hogy valami furcsa kaland kezdődik az életemben. Az érettségi izgalmai még élénken éltek bennem. Érthetetlen volt számomra, hogy senki nem fogja a kezem, nem mondják meg, hogy hány órára kell pontosan hazajönnöm! A hátizsákom nagyon nehéz volt, mert biztosan sok fölösleges dolog is volt benne.
2014. május Arra vigyáztam, hogy úgy integessek drágáimnak - azt nem sejthettem, hogy utoljára - hogy minden a legnagyobb rendben van, mintha egy iskolai, egész napos kirándulásra indultam volna. A kirándulásból gyalogtúra lett. Naponta egyre nehezebbé vált a menetelés. Szuronyos csendőrök „éreztették” velünk, hogy lemaradni nem lehet. Csodáló közönségünk is volt az országút mentén, akik közül egyesek éljeneztek, mások szégyenkezve elfordultak, néha egy-egy kenyeret is becsempésztek, ügyelve arra, hogy a csendőr meg ne lássa! Gönyűbe érkezvén, bevagoníroztak bennünket Németország felé. Néhány napot töltöttünk Dachauban, Ravensbrück-ben, majd Spandauban. Itt minden ruhánkat, illetve mindenünket elvettek. Csíkos rabruhát kaptunk és mindenki egy számot. Én 13675 lettem, vagyis nem ember, csak egy szám! Fegyvergyárban dolgoztunk, éjszakai műszakban. Tudtam, nagyon kell koncentrálnom, hogy megfeleljek a gép kezelésére. Az erős akarat meghozta az eredményt. Annak ellenére, hogy 18 éves koromig egy szöget sem kellett bevernem, itt megtanultam fegyverrészt készíteni. Sötétben mentünk a munkahelyre, sötétben jöttünk vissza. Pontosan emlékszem, hogy mindig néztem a kivilágított ablakokat, és azon elmélkedtem, hogy milyen élet lehet az ablakok mögött. Mit csinálnak azok az emberek, akik nem fegyvereket „gyártanak”, mint én. Mindig fáztam, fából készült „klumpám” volt zokni nélkül. Reggel feketekávét vagy levest kaptunk, egy darab kenyérrel. Este hasonlót, néha szalonnát kaptunk. Így nagy cserék is kialakultak. A lágerparancsnok egy félkarú katonatiszt volt, Péternek hívták. Helyettese egy nagyon magas, szőke katonanő volt. Aniról nagyon rossz emlékeim vannak. Március hónapban jártunk, egy kert mellett mentünk el és én boldogan fedeztem fel egy sárgarépát, ki is húztam a földből. Ani meglátta és mielőtt a répába haraptam volna, úgy felpofozott, hogy a keletkezett lila foltoktól nem lehetett a szememet látni, de én sem láttam vele. Napjaink lassan teltek, panasz nélkül. Álmodoztunk a jövőről, ételreceptekről beszélgettünk, emlékeztünk! Otthonról, családról nem beszéltünk. Védtük egymást. Április hónapban már kezdett fogyni a remény, egyre csüggedtebbekké váltunk. Pontosan emlékszem, azzal erősítettem magam, hogy a közelgő születésnapomra már szabadok leszünk. Ez volt az álmom és az álom megvalósult! Spandauban egyszer csak riadóztattak bennünket, perceken belül kellett menetkészen lenni! Semmit nem értettünk, de reménykedtünk. Gyalogoltunk, és éjjel érkeztünk Oranien-
Budai ófár burgba (Sachsenhausen). Itt hagyott el először az erőm és a reményem. Emlékeim szerint egy iskolában helyeztek el bennünket. Halálosan fáradtan a földre feküdtünk, magamban azt mondtam, nem bírom tovább, nem megyek tovább... Nem kellett továbbmennem! Az első csoda megvalósult. Fegyveres, elgyötört, de a felszabadításunkra elszánt orosz katonák közölték velünk, hogy a minket fogva tartó német katonákat foglyul ejtették. Mi szabadok vagyunk és még aznap el fognak bennünket helyezni a németektől elhagyott házakban. A második csoda itt folytatódott. Néhány nap elteltével kopogást hallottunk annak a háznak a kapuján, amelyben elhelyezkedtünk. Két frissen szabadult fogoly kért bebocsájtást, természetesen magyarul. Az egyik fiatal férfit Spitzer Gézának hívták. Abban reménykedett, hogy testvéreit, Rózsit és Klárit közöttünk találja. Nem voltam jelen a beszélgetésnél, de a lányok elmondták, hogy sajnos Spitzer nevezetű nincs köztünk, de a legfiatalabb társuk egy Györgyi nevű 18 éves lányka, aki budapesti és a hetedik kerületben élt. Ajánlották, hogy beszélgessünk, talán lesznek közös ismerőseink. Úgy ültünk le beszélgetni, mintha előző nap hagytuk volna abba. Kiderült, hogy mindketten az akkori István úton laktunk. Első pillanattól kezdve egymáshoz tartozónak éreztük magunkat. Géza ösztönzésére önkéntes ápolónak álltunk egy orosz kórházba. Kórházvonattal érkeztünk Magyarországra. Találkozásunk egy életre szólt, nem engedtük el egymás kezét. Csodálatos, boldog házasságunk 46 évig tartott! Ezt a megvalósult csodát a gyermekeinknek ajándékoztuk! Neumann Györgyike Csillagos házaim 1944-ben Fájdalmas emlékeket idézett fel bennem az OSA Archívum csillagos házakra vonatkozó összeállítása (www.csillagoshazak.hu). Szüleimmel együtt 1944. június 24. - október 17. között a Bartók Béla (Horthy Miklós) út 20. sz. alatti csillagos házban laktunk. Előzőleg is a Bartók Béla úton volt a lakásunk, ezért a környéken akartunk maradni. A költözésre a határidő utolsó óráiban, június 24-én, szombaton este került sor, miután a kényszerűen hátrahagyott használati tárgyainkat a légó parancsnok és a házfelügyelő leltár szerint átvette. A Bartók Béla út 20. sz. ház második emeletén lévő egyik kétszobás, személyzetis lakás udvari szobájában helyezkedtünk el. Három család, hét személy élt itt összezárva. Az utcai szobát az eredeti bérlők, két középkorú tanárnő foglalta el, akik az új
-9-
5774. Ijar-Szivan lakókkal nagyon bizalmatlanok voltak. A legnagyobb vitát mindig a konyha és a fürdőszoba használatának a beosztása jelentette. Kellemetlen volt az is, hogy a többieknek a konyhába és a mellékhelyiségekbe a szobánkon keresztül kellett átjárniuk. A napok és a hetek félelemmel és bizonytalansággal teltek el. Értesültünk a vidéki rokonaink elhurcolásáról és különböző vészjósló hírek terjedtek sorsunk várható alakulásáról. A hatóságok az utcára való kijárást három órára csökkentették, ami mozgásunkat és a bevásárlást nagyon korlátozta. Rádiót nem tarthattunk, de édesapám gyakran hozott újságot. A lapokból a fasiszta és az antiszemita propaganda sugárzott, de következtetni lehetett a frontok helyzetére. A megkülönböztetés része volt az is, hogy csak a villamosok utolsó pótkocsijára szállhattunk fel. Július elején megrázó hírt kaptunk arról, hogy Budapestről Szlovákiába menekülő nagynénémet és Tamás unokaöcsémet „kísérőjük” a határon átadta a csendőröknek, akik a sárvári internáló táborba vitték őket. Innen az utolsó transzporttal Auschwitzba kerültek, ami már a deportálások „hivatalos” leállítása után történt. Waldsee-ből megérkezett Kassáról elhurcolt Emil nagybátyám „megnyugtató” lapja, aki azt írta, hogy négyéves kislánya, Zsuzsika egy idős rokonnal van együtt. Akkor még nem tudtuk, hogy ez a gázkamrát jelentette. Tizenkét éves voltam 1944-ben és a házban lakó gyerekekkel gyorsan összebarátkoztunk. Az udvaron való hangoskodásunk és gondtalannak tűnő játékaink azonban nem tetszettek a feszült hangulatban élő szüleinknek és a ház lakóinak. Sokszor együtt voltunk az ide költözött Takács Pál fiatal lágymányosi rabbival, aki a Petőfi (Werbőczy) gimnáziumban hittanárom volt. A házmesteren kívül a házban csak néhány keresztény lakó maradt, köztük közvetlen szomszédunk, Losádi Fekete Adorján, aki a Nyilaskeresztes Párt XI. kerületi szervezetének egyik vezetője volt. A ház nem zsidó lakóival elsősorban a bombázások idején, a légoltalmi pincében találkoztunk. Kommunikáció nem volt velük. Egyesek még a köszönésünket sem fogadták. A tilalom ellenére egy keresztény barátom rendszeresen meglátogatott minket, aki gyakran elhozta az illegális Magyar Front írógépével sokszorosított röpcéduláit. Egy este kiszöktünk a házból és szétszórtuk a békét követelő felhívást az utcán. Később hírek terjedtek el arról, hogy a budapesti zsidókat vidéki táborokba fogják összegyűjteni. Az augusztus 23-án történt román kiugrást követően, a Lakatos-kormány megalakulásával feszült helyzetünk
2014. május némileg enyhült. Bővült a kijárási idő és a hatóságok lehetővé tették, hogy az őszi ünnepek idején Váli utcai zsidó elemi iskola épületében imádkozhassunk. A front közeledése ellenére, felhívás jelent meg az iskolai beiratkozásra. Édesanyámmal október 15-én délelőtt elmentünk egy Erzsébet körúti irodába, ahol felvettek a Zsidó Gimnázium harmadik osztályába. Hazaérkezésünk után, dél körül a házmester bekapcsolta a rádiót, ami Horthy Miklós fegyverszüneti proklamációját közvetítette. Az adást az udvaron hallgattuk. Fellégeztünk és reménykedtünk. Egyik barátom, Schwartz Gyuri leszedte a ház kapujánál lévő sárga csillagot. Néhány órával később a szomszédos Hadik-laktanyából átjött egy tiszt, aki fegyverrel követelte a megkülönböztető jelzés azonnal visszahelyezését. A nyilas vezető és családja ezen a napon nem tartózkodott otthon, de előzőleg „csúcsforgalom” volt náluk. A feltűnően sok „vendég” jelenléte összefüggésben lehetett a náci segítséggel készülő a puccsal. Mindenkit láttunk, mert látogatóik az ablakunk előtt haladtak el. Október 16. a páni félelem légkörében telt. Két-három személyt, akik kimerészkedtek
Budai ófár az utcára, a nyilasok elhurcoltak. Losádi Fekete felesége visszatért, akit a házmester hangos „Kitartás, éljen Szálasi!” kiáltással üdvözölt. Október 17-én, kedd reggel a házat nyilasok és rendőrök szállták meg. Mindenkit megmotoztak és az értéktárgyakat elvették. A házat azonnal el kellett hagynunk. Kézi csomagban ruhaneműt és kevés élelmiszert vihettünk magunkkal. Remegve vártuk, hogy mi lesz a következő állomás. A fegyveresek minket és néhány más családot gyalogmenetben a Budafoki út 26/b. csillagos házba vittek. Az épület nagyrészt üres volt, mert a lakókat korábban már elhurcolták. A környezet idegen volt számunkra. A nyilasok és a rendőrök rendszeresen razziáztak a házban. Édesapámat október 23-án vitték el, akit akkor láttam utoljára. November 8-án felszólítottak minket, hogy a zsidóknak azonnal el kell hagyniuk Budát. Elindultunk Pest felé, de Édesanyámnak egy otthagyott kabátért vissza kellett rohannia. Anyámat már a nyilasok fogadták és magukkal akarták hurcolni. A fegyveres suhancokkal szembeszálló házmester asszony bátor fellépésének köszönhető, hogy végül elhagyhatta a házat. Egyetlen lehetőségünk maradt, hogy a Vö-
5774. Ijar-Szivan rösmarty utca 69/71. csillagos házba menjünk, ahol nagymamám lakott egy kis szobában. Itt befogadtak minket. Édesanyámat november 15-én az óbudai téglagyárba vitték, ahonnan öt nap múlva megszökött. Az utcára csak fél kettő és fél négy között lehetett kimenni. Helyzetünk egyre kilátástalanabbá és reménytelenebbé vált. Édesapámat 1944. november végén a Józsefvárosi pályaudvarról Németországba deportálták, pedig nála volt az időközben megszerzett svéd védlevele is. Vesszőfutásunk következő fejezetét jelentette, hogy december 12én a gettóba „kísértek” minket, ahol a Dob utca 12-be kerültünk. Az éhség, a halálfélelem és a nyilasok állandó fenyegetései mellett a legtragikusabb az volt, hogy napokig a mellettem lévő ágyban feküdt halott nagymamám, akit nem tudtunk azonnal eltemetni. A gettóban töltött hetek, a mérhetetlen szenvedés közben az egyetlen reményt az jelentette, hogy talán sikerül megélni a felszabadulást, a szovjet katonák megérkezését. (Pontos dátumokat azért tudtam említeni, mert a mai napig őrzöm 1944. évi zsebnaptáromat.) Kovács Gábor
Kabos Endre - sikerek hosszú sora, rövidre mért élet Kabos Endre szülői és baráti rábeszélések hatására kezdett el vívni. Az eredmény: három olimpiai aranyérem, hat EB aranyérem, négy magyar bajnoki aranyérem. 1906. november 5-én született Nagyváradon. A budapesti Verbőczy Gimnáziumban érettségizett, ugyanott, ahol Gerevich Aladár. Mindketten tagjai lettek annak a kardcsapatnak, amely megnyerte az 1932-es los angeles-i, illetve az 1936-os berlini olimpiát. Italo Santellitől tanult vívni. 1926-tól a Vívó és Atlétikai Club, 1930-tól a Tisza István Vívó Club, 1934-től az Újpesti Torna Egylet tagja. 1929-ben robban be a köztudatba a Szlovenszko-bajnokság megnyerésével. 1931 és 1937 között harmincnégyszer volt tagja a magyar válogatottnak. „Mestere volt a külső, áthúzott elővágásoknak, ellenfele szinte megtorpant, félszeg, bizonytalan lett… Vívását csodálatos tempóérzékre épített, elegáns egyszerűség jellemezte. Óriási akaraterővel tudott összpontosítani, kivárni a legkedvezőbb alkalmat. Mozgása plasztikus volt, mozdulatait akció közben tetszése szerint tudta gyorsítani, lassítani. Lábmunkájára jellemző volt a hosszú, nyújtott kitörés, amelyből a legnagyobb könnyedséggel ment vissza ví-
vóállásba. Flesselni versenyen soha nem láttam, a klasszikus lábmunka volt a sajátja. Kitűnő reflexekkel rendelkező észvívó volt, kombinatív, ötletes, inkább óvatos, mint vakmerő.” - jellemzi technikáját Syposs Zoltán szakíró a Villanó pengék című munkájában.
Kabos Endre Los Angelesben, a csapattal elért győzelem mellett, egyéniben bronzérmet szerzett.
- 10 -
Legnagyobb sikerét éppen Berlinben érte el. A csapatversenyt megnyerték a magyarok, amelyben döntő szerepet játszott Kabos lélektanilag is fontos győzelme. 4:3as olasz vezetésnél következett a Marzi Kabos összecsapás. A balkezes magyar vívó 4:1-es hátrányból fordította meg az asszót, megtörve az olaszok addigi lendületét. Ezután elegáns és taktikus vívásának köszönhetően, az egyéni versenyszámban is a dobogó legmagasabb fokára léphetett. A gazdasági válság és a zsidókat sújtó jogfosztás megtörte a karrierjét. A diszkriminatív törvények miatt a Magyarországnak három olimpiai aranyérmet is szerző sportoló nem léphetett többet pástra. Munkanélküli lett, anyagi problémái voltak. Végül Aschner Lipót, az UTE mecénása segítette álláshoz. Lichteneckert András, a berlini vívócsapat vezetője mindent megpróbált, de nem tudta mentesíteni a zsidótörvények hatálya alól. A származása miatt behívták munkaszolgálatosnak. 1944. november 4-én az őt szállító teherautó éppen áthajtott a Margithídon, amikor felrobbantották. Forrás:http://rajtammulik.blog.hu/
Budai ófár
2014. május
5774. Ijar-Szivan
Erec Jiszrael Kol od beléváv penimá Nefes jehudi hómijá úl(e) fa' até mizrah kadimá ájin leCijon cófijá
Mindaddig, amíg a szív dobog, a zsidó lélek vágyakozva gondol előre Kelet felé a szemek Cionra tekintenek.
Od lo ávdá tikvaténu, HaTikva bat snót al' pajim, Lihjót am hofsí bearcénuErec-Cijon (v)Jerusálajim.
Még nem veszett el reményünk Kétezer év reménye, Szabad nemzetként élni hazánkban, Cion és Jeruzsálem földjén.
Sok évszázadot átvészelve kellett várni, míg oly sok gyötrelem, szenvedés, pogromok, tragédiák, s csaknem a teljes elpusztulás ellenére e néhány sort - mely mindent kifejez vágyainkról - 1948. május 14-én végre elénekelhették a világ bármely részén élő zsidók. Csaknem kettőezer éves vágyálomból lett valóság: valamennyi, a világban bárhol is élő zsidó végre kijelenthette, ismét van saját hazája, azon a helyen, ahol ősei éltek, s melyet, ha elődei földjére kíván lépni, felkereshet. Nem csekély megpróbáltatások sorozatával kellett megküzdeni, átvészelni ahhoz, hogy ez így legyen. A babiloni fogság; egyiptomi rabság; erőteljes hellén befolyás; a rómaiak általi leigázás, jogfosztás, majd a szülőföldről történt elűzetés; pogromok, megalázó gettókba kényszerítés ellenére élt a bizakodás a visszatérésben, de a minden korábbi szenvedésen túltevő nácinémet eszmerendszer által kiagyalt szörnyűséges „végső megoldás” majdnem meghiúsította a reményt.
Herzl Tivadar Izrael állam megálmodója a budapesti születésű Herzl Tivadar volt. Bár korában, a 19. században még utópisztikus vágynak, gondolatnak tűnt az önálló zsidó állam. Ősújország címmel mégis megfogalmazta, hogyan törhetnek ki a szétszórattatásban élő zsidók a több évszázados kiközösítésből, a bezártságból, s megtűrtekből miként lehetnek büszke tagjai tulajdon hazájuknak. Ennek egyetlen módja a saját állam létrehozása. Nem másutt, mint az ősi föl-
dön, Erec Jiszraelben, mely területet akkor Palesztinának hívták. 1897-ben a világ zsidósága báseli, első cionista kongresszusán írásba foglalta régi vágyát. Létrehozták a Cionista Világkongresszust, melynek első elnökének magától értetődően Herzl Tivadart választották. Az álom valóra váltása nem volt egyszerű. A gondolatból tervezet, majd program lett, mely deklarálta, hogy „a cionizmus olyan otthont akar teremteni a zsidó népnek, amely a törvény védelme alatt áll”. Az évszázadokkal korábban zsidók lakta területet a hatszázas években elözönlötték a muszlimok, majd az Oszmán Birodalom része lett egészen az első világháború végéig. 1917-től a brit birodalom felügyelte Palesztinát (brit mandátum). De egyre hangosabb lett az önálló zsidó államot követelők hangja. A Balfour-nyilatkozat látszólag támogatta e törekvést, persze e szándék realizálása beváltatlan maradt. A náci Németországot, majd a világégést követően Európa más országait is elhagyó alijázók nem akartak újabb ígéretekre várni. Jórészt megműveletlen, kietlen, holt területeket vásároltak meg, majd az emberfeletti munkával termővé alakított földterületeket benépesítették az újonnan érkezők, akiket rendszeresen zaklattak arab fegyveresek. Ezért létrehozták önvédelmi szervezetüket, a Haganát, mely sikeresen óvta a telepeseket. Ezt nem nézték jó szemmel az arabok, de a britek sem, akik kétkulacsos módon viszonyultak mindehhez, s ez végül súlyos konfliktusokhoz vezetett. Miután látszott az erős akarat a saját, zsidó állam megteremtésére, s tartani lehetett a helyzet eszkalálódásától, eldurvulásától, az 1945-ben, a Népszövetség utódaként létrehozott ENSZ kénytelen volt foglalkozni az üggyel. A Közgyűlés 1947. november 29-én, a 181. számú határozatával két részre osztotta a területet, s olyan döntés született, hogy egy zsidó és egy palesztin államot kell létrehozni. Természetesen az arab országok (az Arab Liga nyomására is) elutasították a dekrétumot. David Ben Gurion, aki a zsidó állam első miniszterelnöke lett, 1948. május 14-én
- 11 -
bejelentette a független Izrael Állam megalakulását. Az öröm nem tarthatott sokáig, mivel a környező arab országok az Arab Liga vezetésével alattomban rátámadtak a még felkészületlen új országra. A kemény harcokban védekező Izraelt azonban nem sikerült eltiporni, az ENSZ pedig kikényszerítette a csaknem egy évig tartó fegyverszünetet. Ez elég időt adott ahhoz, hogy Izrael az önvédelemhez nélkülözhetetlen harceszközökhöz jusson, s megerősödjön.
David Ben Gurion A fegyvernyugvás eredménytelen volt, ezért Izrael - bár még nem volt elég erős, de a megmaradás érdekében elszánt volt - ellentámadást indított, melynek eredményeként hadserege megerősödött. A világ elismeréseként Izrael Állam 1949. május 11-én az ENSZ tagja lett. Ám a megpróbáltatásoknak ezzel nem lett vége. Továbbra is küzdeni kellett az életben maradásért: 1956. a szuezi konfliktus; 1967. a hatnapos háború; 1973. a Jom Kipur-i háború; 1978-ban támadás Libanonból; az első, majd a második intifáda; öngyilkos merényletek sorozata; máig szüntelen zaklatás Gáza irányából; permanens fenyegetés Irán és a támogatását élvező Hezbollah felől. A nehézségeket túlélve, megedződve, megerősödve éli Izrael 66 éve mindennapjait a térség egyetlen demokratikus államaként. Porosz Péter
Budai ófár
2014. május
A
5774. Ijar-Szivan
májusi programja
Május 04. (vasárnap)
19.00 órától a mindig markáns véleményű, a politikai kérdésektől sem tartózkodó HELLER ÁGNES filozófus, esztéta, egyetemi tanár lesz a vendégünk. Karakán véleménye miatt sokak szemében fekete báránynak számít. A múltról és a jelenről egyaránt élvezet vele beszélgetni. Házigazda: BÓTA GÁBOR újságíró.
Május 11. (vasárnap)
19.00 órától órától KLUB-EST. Ezen az estén a GETTÓMILLIOMOS című filmet tekinthetik meg kedves vendégeink. A film a 2009-es Oscár-díj átadón elnyerte a legjobb filmnek járó díjat és további 7 kategóriában diadalmaskodott. A legnépszerűbb vetélkedő, a Legyen Ön is milliomos! indiai változatában a tizennyolc éves, gettóból származó Jamal Malik egyetlen lépésre van a húszmillió rúpiás főnyereménytől. Már csak a döntő kérdés van hátra. A játékvezetőnek, Prem Kumarnak egyáltalán nem tetszik a helyzet alakulása, az, hogy egy senki került helyette a reflektorfénybe. A műsor végén rendőrök várják a fiatalembert. Csalással gyanúsítják, nem hiszik el, hogy tudhatta az eddigi válaszokat. A kihallgatáson kérdésről kérdésre faggatják. Jamal elbeszéléséből kibontakozik az élettörténete. (színes, magyarul beszélő, angol-amerikai filmdráma, 120 perc, 2008).
Május 18. (vasárnap)
LÁG BÁOMER.
Május 25. (vasárnap)
Az Izraeli Kulturális Intézet szervezésében egész napos, változatos program IZRAEL FÜGGETLENSÉGÉNEK 66. ÉVFORDULÓJA alkalmából a Lipótvárosban. Állandó programjaink
Hétfőnként 16.00 órától KONDICIONÁLÓ TORNA a csontritkulás megelőzésére és a betegek állapotának javítására. Csütörtökönként 18.00 órától FRANKEL BARÁTI KÖR. Csevegés, társasjáték, kártya, sakk. Várjuk új tagok jelentkezését! Péntekenként SZOMBATFOGADÁS GYEREKEKNEK Szabó Évivel a Mezüze Klubban. Vasárnaponként 10.00-11.30 óráig TALMUD TÓRA 2-10 éves gyerekeknek. Témák: zsidó ünnepek, Biblia, héber dalok és táncok. 10.00-11.30 óráig BÁR MICVÁ ÉS BÁT MICVÁ felkészítés 10-15 éveseknek. Témák: héber nyelv írás - olvasás - beszéd, imák, zsidó élet ünnepei, ciklusai és hagyományai. (Info: www.hillel.hu,
[email protected]) Mindenkit sok szeretettel várunk rendezvényeinken!
BUDAI MICVE KLUB Frankel Leó úti Zsinagóga kóser rendezvények kiváló helyszíne Esküvő, bar/bat micva, születésnap, céges rendezvények, villás reggelik teljeskörű szervezését és lebonyolítását vállaljuk. Információért, referenciákért hívjon a következő telefonszámokon: 06 30 94-28-215 (Medgyesi Andrea); 06 30 4141-640 (Arató Judit)
Budai ófár
A BZSH Budai Körzet és a Frankel Zsinagóga Alapítvány havonta megjelenő kiadványa Elnök: Tordai Péter = Rabbi: Verő Tamás = Klubvezető: Arató Judit Főszerkesztő: Sárosi Viktória (
[email protected], 06-30-551-2002) A szerkesztőség címe: 1023 Budapest, Frankel Leó út 49. Iroda: Sárosi Éva = Irodai órák: hétköznap 7-13 óráig = Telefon: 326-1445 Internet: www.frankel.hu = E-mail:
[email protected] Nyomdai előkészítés: Part 2001 Kft. = Nyomda: Czede Kft. Támogató: Frankel Zsinagóga Alapítvány, MAZSÖK
