BÖRTÖNÉVEIM Történelmi háttér Jelen visszaemlékezésemet 2011 októberében, 92 éves koromban diktálom. Ez az írás egyúttal dokumentuma is annak a történelmi periódusnak, melyet magyarságunk és egyházunk hőskorának nevezek. Ez tanúvallomás is arról, hogyan vérzett el 1940 óta a magyar egyház, benne a paptanári szolgálat, mely egyedülálló volt Közép Európában. Ennek a kornak ismerete nélkül hiteles magyar történelmet írni nem lehet. Szándékosan messziről kezdem. Azzal, hogyan hívott meg az Úr a paptanári szerzetesi életre. Katonatiszti családból származom. Édesapám még a közös hadsereg egyik ezredében: Kassán a 34-es Vilmos bakáknál tett esküt. Ekkor minden hadnagy gyűrűt kapott, melynek belső peremén a dátum (1902. augusztus 18.) a külső peremén pedig az Eisener Brigáde volt bevésve. Ezt a gyűrűt bal kezem középső ujján hordom, mióta Papp Lajos professzor szívműtéttel megmentette életemet. (2005. szeptember). Így tehát a Vas Brigád szellemét örökölve tudom, hogy miről írok, és miről teszek vallomást. Hét éves korom óta szüleim egyházi iskolába járattak, annak ellenére, hogy nem voltak különösebben elkötelezettjei a vallásos életnek. Édesanyám református volt, és nem járt istentiszteletre. Később az 1930-as évek elején katolizált saját szuverén döntése alapján. Mi gyerekek nem is tudtuk, hogy anyánk nem katolikus. Áttérése igen nagy hatással volt rám. 1930-ban a pécsi Nagy Lajos ciszterci gimnáziumba írattak be. A gimnázium első osztályában kb. 70 osztálytársam volt. Annak ellenére, hogy a ciszterci paptanárok, különösen osztályfőnököm, Mayer Móric mély nyomokat véstek a diákkoromra, nem gondoltam valaha is, hogy pap legyek. A nagykanizsai piaristák és a kaposvári állami gimnázium évei után azonban új világ nyílt ki számomra. Visszakerülve ugyanis a pécsi ciszterciekhez, oly szeretet fogadott, hogy arra szavakat nehezen találok még ma is. Ugyanabba az osztályba kerültem vissza, és ugyanaz az osztályfőnök fogadott, és magához ölelve a következő szavakat mondta: ”Megjött az én tékozló fiam!” 1935-ben renoválták a gimnázium ősi épületét, új szárnnyal bővült. Ebben az új épületben volt az én osztályom. Ekkor hatodikos voltam. Emlékszem arra az ünnepélyre, amikor az új díszteremben az akkori kultuszminiszter, Hómann Bálint és az akkori zirci apát, Werner Adolf jelenlétében Kühn Szaniszló, az új igazgató átvette az iskola „kulcsát”. Mi diákok akkor nem sejtettük, hogy az ő személyében nemcsak a gimnázium életében, hanem Pécs városának életében is egy új korszak kezdődik. A Rend életében szokatlan dolog történt. Kühn Szaniszló ugyanis a budai gimnázium hetedik osztályának volt főnöke és az íratlan törvény volt, hogy az osztályfőnök elsőtől-nyolcadikig, érettségiig vezeti osztályát, hiszen ő a rábízottaknak mintegy gondviselő atyja is volt. A zirci apát azonban fontosabbnak tartotta, hogy az új iskolának új igazgatója legyen, méghozzá Kühn Szaniszló személyében. Hogy ő milyen személyiség volt, és mi minden rejtőzött szívében, azt mi diákok (kb. 400) azonnal megéreztük, és a kulcs átvételekor mondott néhány mondatára szokatlan tapsvihar tört ki. A diáklélek ugyanis mindent azonnal megérez…. Tény, hogy Kühn Szaniszló egy eddig ismeretlen új szerzetes paptanári modellt rajzolt elénk. Őelőtte addig nem jártunk föl tanáraink szobájába, mert a tekintély betonfala
elválasztotta a tanárt és a diákot. Tanárainkban nem annyira a szerzetest, a papot, az imádkozó intelligenciát láttuk, hanem a tantárgyának magas szintű képviselőjét. Ezt a betonfalat bontotta le Kühn Szaniszló puszta jelenléte. Minden szombaton a Belvárosi ún. Dzsámi templomban gyóntatott (bejárati kapu közelében a jobboldalt). Egyre többen jelentünk meg gyóntatószéke körül. Még most is emlékszem az első gyónásomra, aminek a végén megkérdezte: szeretnék-e beszélgetni vele? A kérdés meglepett, s én is, mint a többiek igent mondtam. Hónapok múltán vettük észre, hogy igazgatói szobája előtt nemcsak mi, hanem egyetemisták is sorban álltak. Két éven belül megváltozott a pécsi fiatalság lelki élete. Akkor hallottam először a Jézus szíve tiszteletről, az első pénteki gyónásról, áldozásról. Ezt ő olyan komolyan vette, és ajánlotta nekünk, hogy idők folyamán az első péntek megtartása miatt az egész gimnázium részt vett a reggel 8kor kezdődő szentmisén, aminek a diákok természetesen nagyon örültek, hiszen ilyenkor elmaradt az első tanítási óra. Egyre mélyebb atyai-fiúi kapcsolat alakult ki köztünk. De nemcsak én tapasztaltam ezt, hanem mindenki, aki közelébe került. Szüleim, főleg édesapám észrevette ezt. Különösen akkor vált ez számukra is megdöbbentő élménnyé, amikor egy kisebb fogműtétem miatt egy hétig otthon kellett maradnom. Egyszer csak csengettek, s az ajtóban ott állt Kühn Szaniszló igazgatóm, mosolyogva, mondván, hogy az ő kis betegét keresi. Szüleim, de leginkább én, meghatódva tapasztaltuk, hogy itt valóban egy apostoli lelkületű keresztény, magyar pedagógussal van dolgunk. Hogy ez mennyire igaz, mutatja, hogy erre a jelenetre még 75 év múltán is élesen emlékezem. Ilyen látogatásokra még a gimnázium életében nem volt példa. Különben Kühn Szaniszló a történelmet tanította az én osztályomban. Azok a történelmi órák nem voltak különösebbek, nem a tanársága hatott ránk, hanem a személyisége. Azt is tudtuk róla, hogy végtelenül puritán. Legenda vette körül, és köztudott volt, hogy talán még egy filmet sem látott a moziban. Tény, hogy 17 éves koromban eldöntöttem, hogy én is ciszterci paptanár leszek. Pedig kezdetben egészen más volt a tervem. Én gazdász szerettem volna lenni. Volt l00 hold vitézi telkünk a Drávától 15 km-re. Sastya pusztának nevezték azt a négy erdővel körülvett „csodát”, amelynek én lettem volna az örököse. Már megvolt a távoli tervem, hogyan fogok ott egy egészen új stílust bevezetni ménessel, nagy állattenyésztéssel stb. stb. Már megépítettem magamban a régi kis viskónk helyére egy gyönyörű új házat. Mindezt még csak fokozta, hogy édesapám akkor már megengedte, hogy versenylován, Girigárin lovagolhassak. Azon a nyáron már lóháton mentem Vajszlóra a szentmisére. Bátyámtól csizmát kaptam. De akkora volt Szaniszló igazgató hatása, hogy ezeket az álmokat fölcseréltem a nagy valóságra: elhagyom a világi életet, belépek Zircre az igen szigorú, épp akkor megreformált, monasztikus kolostori életbe. Mindezt azért bocsátom előre, mert a későbbi években elkezdődött hitleri-sztálini üldöztetés megértésének kulcsa itt van: az én megváltoztathatatlan elhatározásom, hogy magyar paptanár leszek. Ekkor már mindkét véres diktatúra hadat üzent az ilyen jellegű szellemiségnek. Tehát már a kezdet kezdetén éreznem és tudnom kellett, hogy egész életemre vonatkozó döntésem beleütközik a XX. század két legrettenetesebb politikai és filozófiai rendszerébe. És kaptam is erre vonatkozólag figyelmeztetéseket. Unokabátyám, a felvidéken élő Hermann Ede már a kezdet kezdetén elkötelezettje lett a hitleri eszméknek, és szólt édesanyámnak, hogy próbáljanak lebeszélni engem erről az útról, mert Hitler győzelme esetén életpályám életveszélyt rejt magában. Akkor még
kevesen tudták, hogy akár Hitler, akár Sztálin győz, számunkra, keresztény magyarok számára mindkettő végzetes. Valóban Hitler épp úgy üldözött bennünket, épp úgy meg akart semmisíteni bennünket, mint Sztálin. Természetesen ezt akkor így világosan nem láttam, de zsigereimben éreztem. Legjobb barátom, bátyám szintén azt javasolta, hogy inkább világi pap legyek. Én azonban, épp Szaniszló igazgatóm, és lelki vezetőm hatására kitartottam eredeti elhatározásom mellett. Néhány szót még a „paptanár” fogalomról. Az egyetemes egyházban sehol nem bontakozott ki oly impozánsan ez a hivatás, mint nálunk. Köztudott, hogy az ugyancsak egyházüldöző, liberális és alighanem szabadkőműves II. József nevéhez fűződik a magyarországi paptanárság. Ő ugyanis egy rendeletben előírta, hogy csak azok a szerzetesrendek működhetnek tovább, amelyek iskolákat, gimnáziumokat vállalnak. A többit mind feloszlatta. Szerinte ugyanis az imádkozó rendek tétlenek, feleslegesek. Ekkor, az ezerhétszáznyolcvanas években a következő szerzetesrendek vállalták a tanítást: bencés, ciszterci, premontrei, piarista, jezsuita. A többi rendet pl. a karmelitákat, pálosokat, minoritákat egy tollvonással megszüntette. Visszatérve a ciszterci rendhez, Zirc története, tanító renddé válása itt kezdődik. A legelső gimnáziumunk egyike volt Székesfehérvár, itt járt gimnáziumunkban Vörösmarty Mihály. Ekkor vállaltunk gimnáziumot Pécsett, Egerben is. Az én tanárságom történelme lényegében 200 évvel előbb alapozódott meg. A tanító-rendek életében egy új fejezet kezdődött a tanítás színvonalának érdekében akkor, amikor Eötvös József kultuszminiszter a kiegyezés után elrendelte, hogy középiskolai tanár csak az lehet, aki egyetemet végez, és tanári diplomát szerez. Összehasonlítva a mi tanárságunk színvonalát az egyetemes egyház többi iskolájáéval azt kell mondanunk, hogy egyedülálló az egyházi pedagógia történetében. A többi ország egyházi iskoláiban ugyanis a tanároknak nem volt diplomájuk (még a spanyol piarista tanároktól is csak a múlt század negyvenes éveiben kívánták meg a diploma megszerzését). A közép-európai, különösen a magyarországi egyházi középiskolák tanárainak felkészültsége, pedagógiai készsége minden szempontból a legmagasabb nívójú volt. Én már egy olyan tanító-rendnek lettem a tagja, melynek legkiválóbb tagjai professzori kinevezéseket kaptak. A mi paptanári kiképzésünk az ország legjobb állami tanárképzőjének, az Eötvös Kollégiumnak nívójával azonos volt. Ez azért történhetett, mert pl. a nyelvszakosokat a Rend külföldi egyetemekre küldte, francia-, német-, olaszországi egyetemekre. Amikor én beléptem Zircen a ciszterci rendbe, a budapesti egyetemen négy egyetemi tanárunk tanított felső szinten, köztük tanszékvezető pozícióban a kémia, a német nyelvészet katedráin. Ezen kívül számos ún. rendkívüli és magán tanár is megkapta ezt a kitüntető elismerést. A tudomány mellett a hazafias szellem és a jellemképzés szintén kiemelkedő fokú volt ezekben a rendi iskolákban. Érthető, hogy azok az ateista és nemzetromboló filozófiai, politikai mozgalmak, melyek a múlt század évtizedeiben végigsöpörtek Európában, bennünk, paptanárokban látták a legnagyobb veszélyt saját eszmerendszerük megvalósítása terén. Nem véletlen tehát, hogy mind Hitler, mind Sztálin valójában ki akart irtani bennünket, de úgy, hogy még hírmondó se maradjon belőlünk. A különbség csak az, hogy Hitler elvesztette a háborút, és így a sátáni programot Sztálin hajtotta végre. Akármelyik tette volna, az eredmény
ugyanaz lenne. Magyarország különösen is szálka volt a szovjet diktatúra szemében, hiszen nálunk volt a legjobban átitatva a társadalom a keresztény-, nemzeti szellemiséggel; hiszen az egyházi iskolák a 60 % - ot is elérték az országban., kezdve a falusi iskoláktól a középiskolákig és egyetemekig. Épp ezekben az évtizedekben hozta meg gyümölcsét a Prohászka püspök által elindított egyházi reform, melynek következtében mind a szerzetesi, mind a szemináriumi papképzés egy új világ kezdetét hozta. Ennek volt következménye az, hogy mi már 1938ban egy megreformált és igen szigorú rendbe léptünk. Vagyis ettől az évtől kezdve a Szentszék előírásai alapján az egyetemi diploma megszerzése előtt öt évig az anyamonostorban kellett élnünk, mely idő alatt filozófiai és teológiai kiképzésben részesültünk. Ezáltal mind lelkiségben, mind tudományos megalapozottságban a kiképzésünk még színvonalasabb lett, mint az előző korszakban. Lényegét tekintve az egyházi reform következtében a leendő tanárokat 10 évig képezték Zircen, majd a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen. Azok, akik számára ez nagy megterhelést jelentett, a szaktárgyak helyett hittanári diplomát szerezhettek a budapesti Pázmány Egyetem teológiai fakultásán. Mindkét diktatúra (az én életemben különösen a kommunista) bennünk látta azt a nagyon jól kiképzett „kádert”, aki az ő szemszögükből nézve valóban élharcosa volt a keresztény, magyar eszmerendszernek. Ami náluk a moszkvai központot jelentette, azt ők Rómában látták megtestesítve. És itt kezdődik az én sorsom megpecsételése. Apát urunk ugyanis kezdettől fogva engem úgy kezelt, mint akit Olaszországba küld, hogy elsőként a rendben olasz nyelv- és irodalomból diplomát szerezzek. Ezért már harmadéves klerikus koromban Rómába küldött a Generaliziaba, amely az egyetemes ciszterci rend központja volt. A következő évben pedig Peruggiába küldött nyáron a Szabadegyetemre, szintén az olasz nyelv elsajátítása miatt. Ez a Rómával való szoros kapcsolatom a későbbiek folyamán szintén rossz pont volt a kommunista diktatúra magyarországi ágensei szemében. És ha hozzá vesszük azt, hogy édesapám tábornok és vitézi székkapitány volt, nos a kettő együtt eleve megpecsételte sorsomat. Ehhez hozzájárul még karakterem, temperamentumom hevessége, szellemi képességeim, szervezőkészségem. Ezek együttesen okozták vesztemet és mindazt, amiről az alábbiakban beszámolok. A történelmi keretet mindannyian ismerjük. Én épp Rómában tartózkodtam a Magyar Akadémián, (Via Giulia 2), amikor Mindszenthy József veszprémi püspököt a pápa, XII. Pius, Magyarország hercegprímásává nevezte ki. Őt már előbb megismertem, hiszen ő szentelt pappá 1944. május 17.-én. Zircen. A Magyar Akadémián is feladatot kaptam tőle: segítsem a vatikáni karitászt a Magyarországra szánt küldeményeinek irányításában. Jelen voltam akkor is, amikor a Szentatya azt a híressé vált kijelentést mondta bíborosunknak: „Te leszel az első, aki szenvedéseddel tanúságot fogsz tenni!” Üldöztetésem történetének geneziséhez szervesen tartozik a következő epizód: Edmondo generális főapátunk jóvoltából hazaindulásom előtt speciális pápai kihallgatásra jelentett be (udienza speciale). Ez azt jelenti, hogy nem a közös kihallgatáson vehettem részt egy több ezer hívőt befogadó vatikáni teremben, hanem többedmagammal a pápai szobák egyikében, ahol a pápa mögött álló titkár minden egyes személynél röviden elmondja pápának a nála lévő lista alapján, hogy ki az illető és mely országból való. Én
fehér-fekete reverendámban izgalommal vártam a pillanatot, amikor belép a pápa. Néhány perc múlva már előttem állt, és rövid párbeszédet folytatott velem: „Ki vagy fiam?... Nem félsz hazamenni Magyarországra?” Ő ugyanis akkor már nemcsak sejtette, hanem tudta is, mi lesz Közép-Európa és benne hazánk sorsa. Amikor válaszomban elmondtam, hogy nem félek, és a magyar fiatalság miatt megyek haza, külön megáldott. Majd kértem áldását szüleimre, testvéreimre, akikről Rómában azt sem tudtam hol vannak, élnek-e? Ekkor megdöbbentő és kínos csend következett. Láttam, hogy a Szentatya fölfele néz a mennyezetre, és valamin nagyon gondolkodik. Aztán hirtelen végtelen szeretettel rám nézett, és tört magyarsággal ezeket a szavakat mondta: „Eljen Magyarország, Maria orszaga…dicsertessek a Jezus Krisztus.” Ez az udienza speciale belém vésődött a mai napig, és olyan erős biztatásnak tekintettem, mely a küldetéssel azonos. Attól a perctől kezdve mindmáig tudom, hogy életemnek így kellett alakulnia, és helyesen döntöttem akkor, amikor nem csatlakoztam másik két társamhoz, akikkel együtt nekem is ki kellett volna mennem Amerikába, hogy oda mentsük át a magyarországi ciszterci rend életét. Még most is tudom két rendtársam nevét: dr. Molnár Rajmund (egykori pécsi hittanárom), és dr. Nagy Anzelm (teológiai tanár). (Mellesleg megemlítem, hogy mindkettőből apát lett, bizonyára belőlem is az lett volna.) Amikor Rómából hazaértem 1945 augusztusában újabb feladatokat kaptam mind Endrédy Vendel apát úrtól, mind pedig Mindszenthy hercegprímástól: többek között apát úr engem szemelt ki, hogy Mindszenthy bíboros titkos levelét Márton Áron gyulafehérvári püspökhöz futárként elvigyem. Ekkor már minden ilyen jellegű cselekmény életveszéllyel járt. A levelet saját testemre erősítettem, hogy esetleges motozáskor a határon ne vegyék észre. És hogy ne legyen feltűnő ez a veszélyes erdélyi út, ezért az egyetemen Horváth János professzoromtól kértem, hogy levéltári kutatás ürügyén küldjön a híres gyulafehérvári bibliotékába. Két hétig voltam Márton Áron vendége. Az említett levelet a püspökség szőlőjében adtam át Márton Áronnak. Felejthetetlen találkozás volt. Emlékszem arra a mondatára, amikor az erdélyi magyarság létszámának állandó csökkenéséről számolt be. „Látja Szabolcs atya, az a kocsis, akit az állomásra küldtem, hogy hazahozza Önt, már egy szót nem tud magyarul, pedig Kovács a neve.” Én úgy fogtam fel küldetésemet, hogy két szent magyar ember futárja lehettem. Ezek is előzményei voltak a börtönbe kerülésemnek. Amikor hazajöttem, elkezdődött az egyházi iskolák elleni szisztematikus sajtóhadjárat. A kialakulófélben lévő diktatúra így kezdte írtóhadjáratát ellenünk. Az 1947-48-as tanévet még megúsztuk. Rendi életem első dispoziciója számomra nagy megtiszteltetés volt. Paptanári munkámat ugyanis Budán, a Rend első legszínvonalasabb gimnáziumában kezdhettem el. Az új iskolarendszer következtében a tanulók első nyolc éve az ún általános iskolában folyt. A régi elemi iskola elnevezés megszűnt. De nálunk az általános iskola ötödik osztályától kezdve lényegében még a régi gimnáziumi élet folyt. Így lettem az ötödik b. osztályának főnöke. Nyolcvanegy 11 éves fiúnak voltam nemcsak osztályfőnöke, hanem a Rend szellemének megfelelően, atyja is. Az óriási létszám ellenére minden diákomat ismertem. Rendszeresen tartottam szülői értekezleteket, melyekre nagyszülők is örömmel jöttek. Annyi szülő jött, hogy nem fértek be a tanterembe. Többen a folyosón hallgatták végig beszédemet.
Ez annyiban tartozik szervesen a témához, mert lényegében ezeket a családokat és ezeket a fiúkat neveltem tovább az 1948 júniusában kihirdetett szerzetesi iskolák megszüntetése után. Akkora volt ugyanis a terror, hogy a szülők nem merték gyermekeiket hittanra járatni. A vallásszabadság csak papíron létezett, valójában az a szülő, aki iskolai hittanra íratta be gyermekét, azt elbocsátották állásából, és gyermekét megbélyegezték, lehetetlenné téve még az egyetemi felvételét is. Amikor a szülők ezt 1948 őszén felmérték, felkerestek minket, gyermekeik eddigi ciszterci tanárait, és arra kértek bennünket, hogy valamilyen módon folytassuk gyermekeik nevelését. Természetesen a hatóságok jól tudták, hogy ezt csak „földalatti” munkával lehetett végezni. És itt kezdődik börtönéveim első stációja. Folytatjuk
