BRIDGET ASHER. A férjem szeretői

BRIDGET ASHER A férjem szeretői

A magyar kiadás alapja: Bridget Asher My husband's Sweethcarts Delacorte Press 2008

Fordította

DRASKOVICS MARIANN Szerkesztette

SZÉKELY REGINA Kiadványmenedzser

KELLY KATA Tördelés

GOSLER LENKE Bontó

PICASSO STÚDIÓ

ISBN 978 963 9943 24 7

© Bridget Asher 2008 © Hungarian Edition, Kelly Kiadó © Hungarian translation Draskovics Mariann Kiadja a Kelly Kft. 1161 Budapest, Baross utca 158 . Tel: 06 30 9'í8 1080 Felelős kiadó: Kelly Juli Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 291129 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

www.kellykiado.hu

Kedvesemnek, Davinek

TARTALOMJEGYZÉK (Bölcs mondások, amiket anyáink sose hímeztek díszpárnahuzatra) ELSŐ FEJEZET Csak akkor próbáld meghatározni a szerelem jelentését, ha hiábavaló elfoglaltságra vágysz 1 1 MÁSODIK FEJEZET A kedélyes idegenek bárkiből képesek kihozni a legrosszabbat 21 HARMADIK FEJEZET A szerelmet és a gyűlöletet csak egy elmosódott vonal választja el 29 NEGYEDIK FEJEZET Nem muszáj a saját anyánkká válnunk. 43 ÖTÖDIK FEJEZET A rossz döntés, ami végül jó irányba tereli az életünket, vajon jó döntésnek számít? (Avagy: mi a különbség a jó és a rossz döntések közölt?Három ital) 53 HATODIK FEJEZET A Megbocsátás nem visel hamis Rolex órát 59 HETEDIK FEJEZET A Remény néha bekopog az ajtón, besétál a házba, és úgy teszi le a táskáját, mint aki maradni készül 67

NYOLCADIK FEJEZET Mindenki árul valamit, hál Juttasd te is saját magad 71 KILENCEDIK FEJEZET Néha idegenek mondják ki azt, amit hallanunk kell 77 TIZEDIK FEJEZET A szerelem lettekben nyilvánul meg. de ezek a lettek néha absztraktak, kék. színűek és obszcének 83 TIZENEGYEDIK FEJEZET Néha nehéz úgy megállapítani, mi történik, hogy tágra nyílt szemmel figyelünk 91 TIZENKETTEDIK FEJEZET Az ember nem mindig tudja ételbe/ojtani a bánatát, de ha szerelné megpróbálni, érdemes csokoládészósszal kezdetű 103 TIZENHARMADIK FEJEZET Ne hagyd, hogy férjednek saját könyvelője legyen l09 TIZENNEGYEDIK FEJEZET Víz alatt ne vegyél levegőt 117 TIZENÖTÖDIK FEJEZET Miután átadjuk magunkat az érzelmeknek, néha jólesik rendel rakni 127 TIZENHATODIK FEJEZET Ha tanácstalanok vagyunk, néha érdemes némi udvarias megvesztegetéssel próbálkozni 137 TIZENHETEDIK FEJEZET A múltat legjobb félórás intervallumokban felidézni 147 TIZENNYOLCADIK FEJEZET Az életből néha valóra válnak, a mítoszok – légy hálás ezért 155 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A túravezetés mindig a szívnél kezdődjön 167 HUSZADIK FEJEZET A szerelőnkkel ne tévesszük össze a megmentőnkkel 177 HUSZONEGYEDIK FEJEZET A hallgatózás alulértékelt tudomány 187 HUSZONKETTEDIK FEJEZET Sajnáljuk-e a Tanácstalan Generáció férfiúit? 195 HUSZONHARMADIK FEJEZET A Tanácstalan Férfiak. Generációja melleit vajon létezik Tanácstalan Nők Generációja is? Te is tagja, vagy? 201 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Minden férfi szemétláda? 209 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET A színlelés tudománya mindig jól jön az éleiben 217 HUSZONHATODIK FEJEZET Egyszer az életben mindannyian valaki ellenségévé válunk 221 HUSZONHETEDIK FEJEZET Tervezgetni csak ideig-óráig lehet. Egyszer csak. eljön a cselekvés ideje 229 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET A vesztegetésre való hajlam néha családi vonás 235 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET A kertvárosi nagykutyák falkába verődve bizony nagyot tudnak harapni 243 HARMINCADIK FEJEZET Az elmondott és az eltitkolt történeteink, is mi magunk, vagyunk 253

HARMINCEGYEDIK FEJEZE Az összeomlás és a meghasadás közötti különbség néha olyan kicsi, hogy észre se lehel venni 261 HARMINCKETTEDIK FEJEZET Az álmok néha hihetőbbek, mint a valóság 271 HARMINCHARMADIK FEJEZET Néha az ember visszatalál önmagához 281 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET Egy családot néha valószerűtlen kötelékek kötnek össze 287

ELSŐ FEJEZET Csak akkor próbáld meghatározni a szerelem jelentését, ha hiábavaló elfoglaltságra vágysz A légitársaságok pultjait kerülgetve, útban a biztonsági kapu felé a szerelemről és a szerelem kudarcainak különböző megjelenési formáiról magyarázok Lindsaynek, az asszisztensemnek. A körülöttem nyüzsgő utazni vágyók – bermudanadrágot viselő nyugdíjasok, lyukacsos szállítódobozokban reszkető macskák és karót nyelt üzletemberek – között egyszer csak azon veszem észre magam, hogy jócskán önigazoló szónoklatot tartok. Imádnivaló, de csapodár pasasokba szerettem bele. Rossz férfiakért rajongtam, rossz indíttatásból. Az én hibám. Megzabolázhatatlan szívemnek köszönhetően az átlagosnál többször ítélem meg rosszul az embereket. Kicsúszott a kezemből az irányítás. Például nem tehetek róla, hogy beleszerettem a nálam tizennyolc évvel idősebb Artie Shoremanbe. Arról se tehetek, hogy még most is szeretem, annak ellenére, hogy egy füst alatt tudtam meg: négy évig tartó házasságunk idején három viszonya is volt. Ketten régi szeretői voltak, akikkel az esküvő után is tartotta a kapcsolatot – ők afféle szuvenírnek számítottak agglegénykorából. Artie nem akarta viszonynak nevezni ezeket a liezonokat, mert hirtelen felindulásból jöttek létre. Nem voltak előre megfontoltak, hangoztatta. A kaland és az enyelgés szavakkal próbált védekezni. A harmadik viszonyt egyszerűen véletlen halesetnek. nevezte. Arról se tehetek, hogy Artie mindezen felfordulás kellős közepén nagyon – halálosan – megbetegedett, és én csak hibáztatni tudom őt ezért a melodrámáért. Nem tehetek arról, hogy kényszeresen hazahúz hozzá a szívem ahelyett, hogy megtartanék egy előadást a Tőzsdefelügyelet legújabb, nyakatekert szabályozásairól, mert az anyám az éjszaka közepén felhívott, hogy közölje velem a rossz hírt: Artie állapota válságos. Nem tehetek arról sem, hogy még mindig

szörnyen haragszom Artie-ra, pedig ebben az esetben elvárható lenne tőlem, hogy legalább némileg megenyhüljek iránta. Elmesélem Lindsaynek, hogyan hagytam el Artie-t nem sokkal az után, hogy fény derült a viszonyaira, és hogy hat hónappal ezelőtt ez helyes döntés is volt. Kitérek arra is, hogyan értesültem mindhárom viszonyról egyszerre, mint valami rémes tévéműsorban. Lindsay filigrán lány. A blézere ujja mindig egy kicsit hosszú, mintha a nővére megörökölt ruháit hordaná, amibe még nem nőtt bele. Selymes, szőke haja úgy hullámzik az arca körül, mintha az élete állandó samponreklám lenne, apró keretes szemüvege pedig folyton lecsúszik tökéletesen keskeny orrára, amin keresztül nem is tudom, hogyan kap levegőt. Olyan az orra, mintha szépségre, nem gyakorlatias működésre tervezték volna. Lindsay természetesen már kívülről fújja az egész sztorit, és egyetértően bólogat. Én tovább ütöm a vasat. Elmondom neki, hogy nem is volt olyan vészes, ahogy egyik üzleti útról a másikra mentem, hogy néhány hónapot töltsek egy-egy ügyfelem székhelyén, vagy részt vegyek minden lehetséges szakmai konferencián, miközben céges bérlakások és szállodai szobák között sodródtam. Mindezt annak reményében tettem, hogy a kellő idő és távolság segít begyógyítani összetört szívem sebeit. Hogy amikor újra látom Artie-t, készen álljak. Hát most nem állok készen. – A szerelemnek nem lehet parancsolni, de még egy kulturált demokrácia se tudja irányítani – magyarázom Lindsaynek. A demokrácia definícióját azon két emberrel folytatott beszélgetéseim alapján alkottam meg, akikkel mindent megosztok: szorongásra hajlamos asszisztensemmel, Lindsayvel, aki ebben t pillanatban is épp az oldalamon baktat a JFK reptéren, illetve túlfeszített idegzetű anyámmal, aki gyorstárcsázó billentyűt rendeli a telefonszámomhoz. – A szerelem nem alkudozik – folytatom. – Nem lehet vele egyezkedni, mint azzal a hamis Gucci táskát áruló török pasassal. Anyáin ragaszkodik hozzá, hogy ha New Yorkba szólít a munkám, minden alkalommal vegyek neki egy hamis Gucci táskát; most is épp egy ilyen tölti ki a kézipoggyászomat. – A szerelem nem logikus – bizonygatom. – Ellenáll mindenfajta logikának.

Az én esetemben ez azt jelenti, hogy a férjem hazug és csélcsap, ezért vagy tovább kéne lépnem, vagy meg kéne bocsátanom neki, és állítólag léteznek nők, akik hasonló helyzetben az utóbbi opciót választják. Lindsay helyesel: – Hát persze, Lucy. Ez nem is kérdés. Lindsay hangja túlzottan magabiztos, ami kissé megzavar. Hajlamos rá, hogy túl optimistán lássa a dolgokat, és busásan megfizetett kincstári egyetértése is gyanakvásra késztet. Próbálom folytatni a szónoklatomat. – De fel kell vállalnom a hibáimat, még azokat is, amiket anyámtól örököltem. Anyám ugyanis a rossz párkapcsolati elöntések nagyasszonya. Hirtelen megjelenik előttem a képe, ahogy plüss szabadidőruhájában reményteli büszkeséggel és szánalommal az arcán rám mosolyog. – Fel kell vállalnom a hibáimat, mert azok formáltak olyanná, amilyen vagyok. Márpedig én kedvelem önmagam, kivéve, ha idegességemben elképesztő köreteket rendelek a szusibárban, mert olyankor elviselhetetlen vagyok. – Nem mondod? – válaszol Lindsay kissé túlságosan is gyorsan. Hirtelen megállok a repülőtér közepén, mire a laptopom előre lendül a vállamon, apró kerekeken guruló kézipoggyászom pedig (csak a legszükségesebbeket csomagoltam, a többi holmit majd Lindsay utánam küldi) hirtelen megáll mellettem. – Nem készültem fel rá, hogy találkozzunk – jelentem be. – Artie-nak szüksége van rád – mondta anyám előző éjjel folytatott telefonbeszélgetésünk során. – Elvégre még mindig a férjed. Márpedig nem szép dolog elhagyni egy haldokló férjet, Lucy. Ez volt az első alkalom, hogy bárki hangosan, tényként kimondta, hogy Artie haldoklik. Addig is tudtam, hogy súlyos beteg, de még olyan fiatal, csak ötvenéves. A felmenői között fiatalon haltak a férfiak, de ez önmagában nem jelent semmit, elvégre manapság már nagyon fejlett az orvostudomány. – Ugyan, ez csak melodráma – mondtam anyámnak, hátha sikerül a szokásos mederbe terelni a beszélgetésünket, és azon viccelődni, Artie hogyan próbál visszahódítani.

– De mi van, ha ez most nem melodráma? – kérdezte anyám. – 1 laza kell jönnöd. Az, hogy távol vagy, nagyon rossz karma. A következő életedben ganajtúró bogárként fogsz visszatérni. – Téged mégis mióta foglalkoztat a karma? – csodálkoztam el. – Buddhistával járok – közölte anyám. – Nem mondtam? Lindsay megragadja a könyökömet. –Jól vagy? – Anyám egy buddhistával jár – felelem, mintha ez meg magyarázna minden szörnyűséget az életben. Könnyek gyűlnek a szemembe. A reptéri feliratok összemosódnak. – Tessék – nyújtom Lindsay felé a táskámat. – így nem találom meg az igazolványomat. Lindsay a lift melletti telefonfülkékhez vezet, és elkezd turkálni a táskámban. Én most képtelen lennék erre, ugyanis tudom, mi lapul benne: az a számtalan kísérőkártya, amiket az Artie-tól naponta érkezett virágcsokrokba tűzött apró borítékokból húztam elő. Mindig megtalált függetlenül attól, hogy az Egyesült Államok melyik eldugott szállodájában vagy lakásában voltam. (Vajon honnan tudta, épp merre járok? Ki adta le neki az útvonaltervemet? Anya? Mindig is rá gyanakodtam, mégse szóltam neki, hogy ne tegye. Titkon örültem neki, hogy Artie tudja, hol vagyok. Titkon szükségem van a virágcsokrokra, bár a szívem egy része utálja a virágokat és Artie-t is.) – Örülök, hogy ezeket megőrizted – mondja Lindsay. Járt a szállodai szobáimban. Látta a hervadás különböző szakaszaiban lévő, felgyülemlett csokrokat. Felém nyújtja a jogosítványomat. – Bárcsak ne tartottam volna meg őket. Szerintem ez a gyengeség jele – válaszolom. Lindsay előhúz egy kártyát a táskámból. – Mindig is érdekelt, hogy miket írhatott – vallja be. Hirtelen úgy érzem, nem akarok beállni a biztonsági kapu felé vezető sorba a sok ismeretlen közé. Bár hosszú a sor, de még van időm – túl sok is. Pontosan tudom, hogy ha egyszer áthaladok a kapun, úgy érzem majd, ketrecbe zártak, mint azokat a lyukacsos hordozóban utazó macskákat. Nem akarok egyedül maradni. – Nyugodtan olvasd el.

– Biztos vagy benne? – vonja fel vékony szemöldökét. Egy pillanatig eltűnődöm a dolgon. Nem akarom hallani Artie szerelmes szösszeneteit. Szívesen kivenném Lindsay kezéből a táskámat azzal, hogy „Bocs, de meggondoltam magam”, majd mégis beállnék a kígyózó sorba. De közben szeretném, hogy elolvassa az üzeneteket, mert kíváncsi vagyok, ő is olyan manipulatívnak látja-e azokat, mint én. Kifejezetten jólesne egy kis női együttérzés. – Persze – válaszolom. Lindsay hangosan olvassa fel a kísérőkártya szövegét: – ..Negyvenhetes számú ok: azért, mert szerinted minden étkezőbe kell egy kanapé, ahol kényelmesen lehet emészteni anélkül, hogy az ember kimaradna a beszélgetésből.” – Lindsay érdeklődve pillant rám. – Szeretek lepihenni evés után – magyarázom. – Mint az egyiptomiak. Az étkezőbe állított kanapé nagyon hasznos. – Nálatok van? – Artie vett egyet az első évfordulónkra. – Nem akarok rá gondolni, de a bútor azonnal elfoglalja a gondolataimat: egy hosszú, antik rekamié, amit Artie fehér háttér előtt pompázó piros pipacsmintás anyaggal kárpitoztatott át, a sötétbarna fakeret pedig illett az étkezőgarnitúránkhoz. Aznap, amikor hazahozta, szeretkeztünk rajta; a párnák kicsúsztak alólunk, az öreg rugók pedig felháborodottan nyikorogtak. Lindsay újabb kártyát húz elő, és azt is felolvassa. – „Ötvenkettes számú ok: azért, mert a mellkasodon lévő szeplők összekötve Elvist mintázzák.” Egy csapat légiutas-kísérő vonul el mellettünk a költöző vadlibák tökéletes V-alakzatában. Artie régi barátnői között több stewardess is volt. 1 [úszás évei végén ugyanis egy olasz étterem nyitásával alapozta meg a vagyonát (bár valójában nem folyik olasz vér az ereiben), majd hamarosan országos láncot épített ki. Sokat utazott, így sok légiutaskísérővel találkozott. Ahogy ez a csapat elhúz mellettünk, hallom egyenruhájuk suhogását és bőröndjeik kerekeinek morajlását. A gyomrom egy pillanatra görcsbe rándul. – Egyszer tényleg összekötötte filctollal a szeplőimet, és dokumentálta. Megvannak a fényképek. – Várom, hogy Lindsay

felháborodottan reagáljon, de úgy tűnik, ez nem fog bekövetkezni. Sőt, mintha mosoly bujkálna a szája sarkában. Előhúz egy harmadik kártyát is. – „Ötvenötös számú ok: azért, mert attól félsz, ha végleg megbocsátasz apádnak, tényleg örökre eltűnik az életedből, pedig már évek óta halott.” Lindsay felvont szemöldökkel néz rám. – Artie nagyon figyelmes hallgatóság – magyarázom. –Mindenre emlékszik. Attól még nem kell megbocsátanom az. árulását, és visszatérnem hozzá. Ez az egyik ok, amiért gyűlölöm Artie-t. Mindig olyan egyedi és megismételhetetlen volt, de amikor megkérdeztem tőle, miért csalt meg, unalmas tucat válasszal állt elő: mert folyton szerelmes lesz. Azt hitte, ez el fog múlni, ha összeházasodunk, de nem így történt. Bevallotta, hogy mindennap beleszeret valakibe, mert annyira imádja a nőket – a csípőjük ringását, a nyakuk finom ívét, de még a hibáikat is. Nem tud ellenállni. A nők pedig mindig megbíztak benne. Az egyik pillanatban még életük titkait suttogták a fülébe, a másikban már a blúzukat gombolták ki. Artie elmondta, mennyire utálta magát ezért, és hogy nem állt szándékában fájdalmat okozni nekem. De közben mégis imádta a nőket, akikkel viszonyt folytatott; mindet másképp és más miatt. De nem akarta velük leélni az életét. Ő mellettem akart megöregedni. Gyűlölöm Artie-t, amiért elárult, de azért még jobban gyűlölöm, hogy ilyen szánalmas párkapcsolati klisébe rángatott bele. A szívem túlzottan összetört ahhoz, hogy válaszolni tudjak, és túl dühös voltam ahhoz, hogy a távozáson kívül bármi mást tegyek. – Szerinted jobban lesz? – kérdezi Lindsay Artie egészségére célozva. – Tudom – felelem –, tudom. Egy rendes feleség hazamenne, és megbocsátana neki, mert olyan beteg. Sőt, egy jó feleség otthon maradt volna, és megpróbálta volna így vagy úgy helyrehozni a házasságot ahelyett, hogy az országban utazgatott volna ide-oda, mint én. Tudom. Kezdenek elragadni az érzelmek. Egy pillanatra elhallgatok, és letörlöm kibuggyanó könnyeimet. Ezzel némi szempillafestéket is elkenek. Miért kellett kifestenem a szemem? Hirtelen arra is rájövök, hogy rosszul öltöztem fel. Munkaruhában vagyok: bézs, vasalt nadrágban, drága cipőben és blézerben. Mégis mit képzeltem?

Emlékszem, ahogy a gyors csomagolás közben felöltöztem. Nem gondolkodtam, gépiesen választottam ki a ruhákat a haldokló virágcsokrok között cikázva. Könyvvizsgáló vagyok, sőt, üzlettárs a cégnél, és úgy is festek, mint egy könyvvizsgáló – még most is, amikor nem kéne. Persze tisztában vagyok a helyzet ironikus voltával: a munkám az, hogy kiszúrjam, ha valaki csal, Artie hűtlenségét viszont oly sokáig mégsem vettem észre. – Az a hivatásom, hogy észrevegyem a tisztességtelenséget. Ebből élek, Lindsay. Hogy lehettem ilyen vak? – Nem kezelte túl jól a feltárási kockázatot – próbál felvidítani mosolyogva Lindsay. Nemrég vett részt egy feltárási kockázatról szóló továbbképzésen, és látom, hogy most nagyon büszke magára. – Majd megoldod, Lucy. Te mindent megoldasz. Hiszen ebben profi vagy! – Legalábbis a munkában – válaszolom. – De a magánélelemben ez az állítás nem állja meg a helyét. Az teljesen más világ. Lindsay úgy néz körül a reptéren, mint aki kissé összezavarodott. Meg se próbálja eltitkolni az arcára kiülő értetlenséget; mint aki most először hall arról, hogy a munka és a magánélet két külön világ. Mindig is támogattam a szamárlétrán való felfelé lépdelésében. Ő helyettesít majd, amíg szabadságon leszek, de meg kell acéloznia a szívét, ha helyt akar állni. Már többször említettem neki, hogy meg kell próbálnia eltitkolnia az érzelmeit. Most is szívesen tartanék neki kiselőadást az érzelemmentes munkahelyi viselkedésről, de jelenleg én se vagyok a szenvtelenség megtestesítője. – Szerinted meg kéne bocsátanom neki, ugye? Szerinted haza kéne mennem hozzá, hogy együtt megpróbáljuk megoldani a helyzetet, ugye? Nem tudja, mit válaszoljon. Jobbra-balra tekinget, majd megadóan bólint. – Azért, mert megérdemli, vagy azért, mert beteg? Lindsay egyik lábáról a másikra áll. – Nem tudom, hogy ez megfelelő indok-e, de szerintem azért, mert nekem még sose volt olyan pasim, aki három, maximum négy indoknál többet fel tudott volna sorolni, amiért szeretett engem. Persze sose kértem tőlük listát, de érted, mire gondolok. Szóval azért, mert Artie ennyire szeret téged.

Artie ennyire szeret engem. Ebben a pillanatban hirtelen megvilágosodom; Lindsay Artie összes, általam manipulációnak vett lépését egyszerűen a férjem irántam érzett szerelme jeleként értelmezi. Letaglóz ez az egyszerű, lecsupaszított nézőpont. Nem tudom, hogyan reagálhatnék. – Jól elleszel, amíg szabadságra megyek – mondom végül. – Tudom, hogy ügyesen kezeled majd a helyzetet. Lindsayt ez kissé váratlanul érinti. Elpirul, ami megint olyasmi, amit nem nézek jó szemmel, de ebben a helyzetben kivételt teszek. Finoman meghajol. – Köszi a megelőlegezett bizalmat – mondja, és átnyújtja a retikülömet, majd a poggyászomra pillant. – Mindened megvan? – Igen. – Akkor jó. – Hátat fordít, és a tömeg felé gyalogol. Távolodóban igazi profinak néz ki felszegett állával és határozott lépteivel. Büszke vagyok rá. Ebben a pillanatban a reptéri lift hangosan csilingel, mire eszembe jut Artie 57-es számú indoka, ami reggel érkezett, és amin azóta is emésztem magam. 57-es számú ok: azért, mert szereled a lift csilingelését. Egyszer azt mondtad, ez maga a remény hangja; az ígéreté, hogy minden megváltozik, és hogy végre új helyre kerül az ember, ahol mindent újrakezdhet. Ezzel csak egy gond van: nem szeretem a lifteket. Mindig is mozgó koporsónak tartottam őket. Ha valamire, a csilingelésük legfeljebb illetlenül vidám lélekharangra emlékeztet. A liftben mindig rám tör a klausztrofóbia, nem szeretem a változást – főleg azt nem, ha kiderül a férjemről, hogy megcsalt- és a közelmúltban tett számtalan utam ellenére sosem éreztem, hogy új helyre kerülök, ahol mindent újrakezdhetek. A remény hangja? Életemben nem mondtam még ilyet. Az 57-es számú ok nem hozzám tartozik, hanem egy másik nőhöz. Az 57-es számú ok ugyanúgy egy másik nőre vonatkozik, mint ahogy mostanában az egész magánéletemről és munkámról úgy érzem, mintha valaki másé lenne. A liftből egy idős, kerekes székben ülő nőt tol ki egy fiatal férfi. Talán a fia? Ahogy kilépnek, becsukódik mögöttük a rozsdamentes acél

ajtó, és én meglátom saját, elmosódott tükörképemet. Olyan érzésem van, mintha én lennék az a másik nő. Bármennyire is valószerűtlen, ez az ismeretlen élet az enyém.

MÁSODIK FEJEZET A kedélyes idegenek, bárkiből képesek kihozni a legrosszabbat A repülőgépre lépve intek az engem köszöntő légiutas-kísérőnek. Harsány vörös rúzst visel és olyan erős szájfényt, hogy vizesnek látszik a szája, különösen közelről. – Minél hamarabb szükségem van egy gin-tonikra – súgom neki. – A 4A ülésen leszek. Rám mosolyog, és kacsint egyet. Már az előtt eldöntöttem, hogy végigiszom a repülőutat, mielőtt meglátom a mellettem ülő nőt Anyám korabeli, jókedvű, frissen megpirult és túlzottan mosolygós. Próbálom kerülni a tekintetét. Esküszöm, régen tényleg kedves voltam másokkal. Mindent udvariasan megköszöntem, és mindig mindenkit előreengedtem. Rámosolyogtam az idegenekre, és elbeszélgettem a lelkes útitársakkal. De ennek vége. Semmi kedvem hozzá. Nem érdekel mások boldogsága. Sőt, már felháborít. Amikor ránézek leendő útitársamra, átfut az agyamon, hogy külföldinek tetettem magam. Annyit még kedvesen ki tudnék préselni magamból, hogy „Nem érteni angol”, de ebből a nőből kinézem, hogy nem tántorítják el holmi nyelvi akadályok, és képes lenne egész úton mutogatni meg rajzolni, hogy megértesse velem a mondandóját. Egyszerre tűnik túlzottan kedélyesnek és kellemetlenül prűdnek. Egyébként is, a légiutaskísérőnek már elárultam, hogy amerikai vagyok (ráadásul kétségbeesett amerikai), és mivel nála van az alkohol, nem akarom aláásni a kapcsolatunkat. Miközben a majdnem túlméretes poggyászomat próbálom begyömöszölni az ülések feletti tárolóba, a nőből egyszer csak kibukik: – Ez életem első alkalma! Nem tudom, hogyan kéne ezt értelmeznem. Túl személyes vallomásnak hangzik. – Elnézést, mit mondott? – kérdezem, mintha nem hallottam volna, és reménykedem benne, hogy megragadja az

alkalmat annak átgondolására, milyen vallomásokkal sokkolja utastársait. A nő talán halláskárosultnak hisz, mert kissé emelt hangon folytatja: – Ez az első alkalom! Most utazom először első osztályon! – Gratulálok – felelem, bár nem vagyok biztos abban, hogy ez a megfelelő válasz. Mit kéne mondanom? Ez csodálatos? A folyosón állok, és várom, hogy beengedjen. De úgy tűnik, egy pillanatra sem akar felállni a székéből, mintha attól félne, hogy valaki megfosztja a helyétől. Át kell nyomakodnom a térde előtt, hogy az ablak melletti ülésemhez férjek. Úgy döntök, hogy eközben a fenekemet fordítom felé; egy kis passzív-agresszív viselkedés sosem árt. Észre se veszi. – A fiam vette nekem a jegyet az első osztályra – magyarázza. – Még kérdeztem is tőle, minek New Yorkból Philadelphiába első osztályon utazni. De ő meg se hallott. Tudja, nagyon sikeres üzletember. Nyilvánvalóan most rá kéne kérdeznem, mivel foglalkozik a fia, de nem megyek bele a játékba. Felállók, hogy lássam, a légiutas-kísérő érezte-e a hangomban a kétségbeesést, és keveri-e már az italomat. Nem látom sehol, és ez bosszant. Kinézek az ablakon a reptéri munkásokra. Irigylem őket, amiért csak a hajtómű zúgását kell hallgatniuk. Érzem, hogy a mellettem üló nő engem bámul. Rögtön tudom, hogy anyám rosszalló pillantásokat vetne rá, ami ért nem visel sminket, nem festi a haját, és nem jár konditerembe. Anyám azt mondaná rá, „feladta a küzdelmei”, mert azt feltételezi, hogy fiatal korában minden nő meg szállottan csinosítja magát, de ez persze nem biztos, hogy igaz. – Milyen küzdelmet adtak fel? – kérdeztem tőle egyszer. – Hát azt, hogy fiatalabbnak nézzenek ki, mint amilyenek valójában – felelte anyám. Ő mindig gondosan ügyel rá, mit vesz fel (ez sokszor a normál szabadidőruhánál némileg elegánsabb plüss szabadidőruhát jelenti), milyen a frizurája, és hogyan van ki sminkelve. Mostanában olyan sok sminket visel, mindi. Ő már nem is vonzónak szeretne tűnni, hanem egyszerűen meg akarná téveszteni az embereket, miközben ő maga elbújik a festék mögött. Megmondom őszintén, nem tudom, én szeretném-e ezt a küzdelmet vívni. Majdnem szimpátiát érzek a

mellettem ülő nő iránt, amiért ennyire nem izgatja, mit gondolnak róla mások. Talán nem is feladta a küzdelmei, hanem egyszerűen felülemelkedett rajta. De a szimpátiám nem tart sokáig. – Maga is olyan sikeres karrierista nő, akikről mostanában annyit beszélnek? – szólal meg. Kik beszélnek erről? – tűnődöm magamban. Felé hajolok, és bizalmasan azt válaszolom: – Hát, nem vagyok egy sikeres karrierista férfi. A nő ezt humorosnak találja. Hátradöntött fejjel nevei a fejünk felett lévő szellőzőnyílások irányába, de aztán ha mar összeszedi magát, és már fel is teszi a következő kérdését. – Maga is nyilván olyan sikeres, karrierista feleség, akinek a kisbabája Mozartot hallgat. Hallottam már az ilyen házaspárok zseni gyerekeiről. Jól mondom? – Olyan hangon teszi fel a kérdést, mint egy kvízműsor szereplője. – Sajnálom – ábrándítom ki. – Nincs kisbabám. Nincs se zseniális, se átlagos képességű gyerekem. Ez fájó pont az életemben. Artie-val már beszéltünk a családalapításról. Kitaláltuk, melyik helyiséget alakíthatnánk gyerekszobává. Szokásunkká vált, hogy beszélgetés közben egyszer csak felkiáltsunk: Jaj, ez nagyon jó név lenne a gyerekünknek!”. Ezek mindig nevetséges választások voltak: Mohó, Mazurka, vagy Neander. Ahogy divatossá vált földrajzi nevet adni a gyerekeknek (sok London, Paris és Montana született mostanában), úgy mi is összeállítottuk a saját kedvenceink listáját: Düsseldorf, Antwerpen, vagy Hackensack. Artie nem sokkal korábban adta el olasz étteremláncának jelentős részét, és felvett egy ambiciózus, ifjú titánt, akinek át tudta adni munkája nagy részét. Az életünk nyugodtabbá vált, és nekiálltunk próbálkozni. Menynyire utáltam ezt a kifejezést! Próbálkozni. Mintha két test csak úgy céltalanul néha egymásnak csapódna. A szó szexuális inkompetenciát sugall, pedig Artie-nak sose volt ilyen típusú problémája. Két hónappal később azonban megtaláltam egy „Tavaszmadár” felhasználónevű nő e-mailjét. ( Tavaszmadár! Elég megalázó, hogy épp egy magát Tavaszmadárnak nevező nő legyen a férjem szeretője..) A jő öreg Tavaszmadár üzenetére akkor bukkantam

rá, amikor Artie egyik üzleti útjának részletes útvonaltervét kerestem, és azt hittem, az e-mail az utazási irodából jött. A levélíró arra volt kíváncsi, rendbe jött-e már Artie háta a „göröngyös matracon való alvástól”, majd közölte, hogy szereti Artie-t és „fájdalmasan hiányzik” neki. Fájdalmasan. Ekkor Artie üzlettársának titkárnőjéhez fordultam. Saját titkárnője szigorú és nagyon diszkrét nő, aki soha nem árulna el semmit. A társa titkárnője, Miranda azonban legendás pletykafészek. Elvittem őt ebédelni kedvenc helyére, a korlátlan fogyasztást biztosító kínai étterembe, úgy csináltam, mint aki a tanácsára kíváncsi, és azt sugalltam, hogy szinte mindent tudok a dologról. Édes-savanyú csirkéjét és sült banánját majszolva elárulta, hogy Artie-nak van valakije. Ő maga is látott egy-két e-mailt, megerősítette a Tavaszmadár nevet, de sokkal többet nem tudott mondani. A szerencsesütimben a „Hamarosan a Nílushoz utazol” üzenet volt. Ez mégis mit jelentett? Átvitt értelmet kellett volna keresnem benne? Hazaérve Artie-nak szegeztem a kérdést, miközben a zuhany alatt állt. Kilépett a kádból, és bevallotta az igazat. A teljes igazat. Nemcsak arról a nőről, akit Miranda említeti, hanem két másik kalandról – enyelgésről- is. Azt mondta, elmond bármit, amit tudni akarok. Mindenre kiterjedő vallomást tesz. – Mindent megteszek, hogy helyrehozzam a dolgot – mondta, de én nem voltam kíváncsi a részletekre. Az ágyunk szélén ült, törölközővel a derekán, még mindig samponos hajjal. Ebben a pillanatban, csacsogós útitársam mellett ülve az első osztályon, az előttem függőlegesbe hajtott tálcát bámulva most is ugyanúgy megvetem Artie-t, mint akkor. De miért is? Nem a hűtlenségéért – bár néha azt is nehéz megbocsátani –, hanem a gondatlanságáért. Hogy lehet az, hogy ennyire nem számított neki a házasságunk; hogy ennyire nem számítottam neki én? – Egyébként is – tűnődik magában a .küzdelmet feladott” nő –, van erre valami jobb kifejezés. Hogy is hívják az ilyen párokat? Magas teljesítményű? Nem, azt inkább az elektronikus ketyerékre szokták mondani. Akkor milyen kifejezéssel szokták illetni őket? Teljesítménycentrikus párok? Jól mondom? Mivel foglalkozik a férje?

Végre meglátom a légiutas-kísérőt a folyosón, ahogy felém lépdel az italommal. Elmosolyodik. Fölém hajol, és átadja a poharat. – Hogy mivel foglalkozik a férjem? – ismétlem meg útitársam kérdését. – Hát, stewardessekkel például nagyon szívesen. A mellettem ülő nő zavarba jön. – Ó… jaj… én nem így értettem A légiutas-kísérő viszont nem tűnik meglepettnek. Szomorúan, lefittyedő szájjal elmosolyodik, mintha azt mondaná: „Maga szerint nekem könnyű?”. Vállat vonok. Sikeresen berekesztettem a kínos beszélgetést a mellettem ülő nővel anélkül, hogy be kellett volna vetnem az igazi nagyágyút; a „Könyvvizsgáló vagyok” bejelentésemre ugyanis általában megkukulnak az emberek. A nő előveszi a könyvét, amire kis textilkötést húzott, hogy eltakarja a borítóját. Vajon erotikus regényt olvashat? Mégis kit érdekel a pulóverbe bújtatott könyve? Az ovális ablak felé fordulok. Miközben a redőnyt próbálom beállítani, érzem, hogy elszorul a torkom, és tudom, hogy mindjárt elsírom magam. Nem szeretem az érzelmi felindulásokat. Azzal próbálom elterelni a figyelmemet, hogy végiggondolom, melyik partnert kéne felhívnom a cégnél, hogy a kényszerű szabadságom részleteit végigbeszéljem vele: ki irányítja majd az embereimet, és ki ápolja az ügyfeleim lelkét. Azért lettem könyvvizsgáló, mert az megbízható szakmának tűnt. Vonzott, hogy rendezett számsorokkal kell dolgoznom, hogy ezeket a számokat én uralom, és hogy az egész olyan érzelemmentes munka. Könyvvizsgáló. Apám sose lett volna képes ilyen munkát végezni. Ő „vállalkozó” volt, bár sose mentünk bele annak részleteibe, hogy ez pontosan mit is jelentett. Sok tekintetben ő volt az első imádni való, de csapodár férfi, akibe beleszerettem. Egyetemista koromban nekem is volt egy imádni valóan csapodár korszakom, de nehezen bírtam, hogy másokat ezzel megbántok. A könyvvizsgálói munka segít kiszámítható mederben tartani az életemet. A könyvvizsgálók nem sírnak. Az adózási kérdések nem dúlják fel őket érzelmileg. Ők csak elmerülnek a számok tengerében. Kalkulációkat készítenek. Eldöntik, hogy a számok helyesek-e, vagy kozmetikázottak. Azért lettem könyvvizsgáló, mert tudtam, hogy a

munkám során dohos szobákban kell majd ülnöm más könyvvizsgálók társaságában, akik bár többnyire férfiak, egyáltalán nem hasonlítanak az apámra. Úgy képzeltem, beleszeretek majd egy kollégámba, akivel rendezett, érzelmileg összeszedett életet fogunk élni. Arra számítottam, a könyvvizsgálói pálya majd megkeményíti a lelkemet, és segít szenvtelenné válnom. Egy darabig ez talán működött is. Talán. De aztán megismertem Artie-t. Ellenállok a rám törő sírógörcsnek, de mégis könnyek folynak végig az arcomon. Zsebkendőt veszek elő a retikülömből – Artie szerelmes levélkéi közül –, és megtorlóm az orrom. Lehajtom a gin-tonikot, és még felszállás előtt újat rendelek.

HARMADIK FEJEZET A szerelmet és a gyűlöletet csak egy elmosódott vonal választja el Minden egyes kilégzéssel érzem, hogy gingőzzel árasztom el a reptéri kisbuszt. Legszívesebben bocsánatot kérnék a sofőrtől, de fülemben cseng anyám figyelmeztetése, hogy az ember sose kérjen bocsánatot a szolgáltatóktól. Az olyan középosztálybeli. Az egyáltalán nem zavarja őt, hogy egész gyerekkoromban középosztálybeliek voltunk. Végül úgy döntök, nem kérek bocsánatot, mert nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni a sofőrt. Egy részeg embernek nem kell bocsánatot kérnie ittas állapotáért – hiszen ez is a részegség egyik előnye, nem igaz? A részeg embert nem érdekli, mit gondolnak róla mások. A tény azonban, hogy szeretnék bocsánatot kérni, azt jelzi, hogy az alkohol sajnos kezd kimenni a szervezetemből. Bekapok néhány, a reptéren vásárolt konyakos meggyet, és tét nélküli csevegésbe kezdek. – Van valami hobbija? – kérdezem a sofőrt. Az évek során találkoztam már szerencsejáték-függő, népirtást túlélő és tizennégy gyereket nevelő sofőrrel is. Néha kérdezgetem őket, néha nem. – Teniszórákat adok – feleli a férfi. – Régen nem csak hobbi volt, de azt hiszem, most már az. – Jól játszott? – Olykor a legjobbakkal is ütögettem. – A visszapillantó tükörben néz hátra rám. – De nem volt meg bennem az, ami ahhoz kellett volna, hogy igazán sokra vigyem. És ezt nem viseltem túl jól. Most már nekem is feltűnik, hogy profi teniszezőnek néz ki. A bőre napbarnított, jobb karja pedig olyan izmos, mint Popeyé. – Nem viselte jól? – kérdezek vissza. – Iszákos lettem, ahogy a nagyanyám mondaná. Ez elég aggasztó, elvégre a volánnál ül. Nyilván feltűnik neki az aggodalmam, mert gyorsan hozzáteszi: – Már leszoktam.

– Á – felelem bölcsen, és bűntudatom támad, amiért én részeg vagyok. Ugyanilyen kellemetlen volt, amikor Artie-val bort vittünk az új szomszédunknak, akiről kiderült, hogy nemrég szokott le az ivásról. Biztos vagyok benne, hogy a sofőr látja rajtam, hogy ma néhányszor már a pohár fenekére néztem. Szeretnék mentegetőzni, de ellenállok a kísértésnek. Ittas logikával arra jutok, hogy minél többet beszélek, annál több gingőzt eregetek ki a kocsi légterébe. Hirtelen rám törő paranoiával azon tűnődöm, hogy vajon én is alkoholista leszek-e. Vajon így végzem majd? És vajon képes leszek-e végigcsinálni az Anonim Alkoholisták leszoktató programját? Ahogy a kitartásom miatt aggódom, böfögök egyet, és olyan rosszul leszek a belőlem kiáradó piaszagtól, hogy tudom, sose válok alkoholfüggővé. Ettől megkönnyebbülök. – Maga játszik? – kérdezi a sofőr. Zavartan nézek rá. – Teniszezik? Ja. Vállat vonok, és két ujjammal jelzem neki, hogy csak egy kicsit. A kisbusz már a környékünkön jár, és a kertváros puha pázsitjai között kanyargunk. Sose tudtam igazán beilleszkedni. Itt állandóan grill- és koktélpartikat rendeznek, illetve árubemutatóval egybekötött összejöveteleket, ahol a nők boroznak, csokoládét esznek, és egészségtelen lelkesedéssel rajonganak gyertyákért, fonott kosarakért, vagy éppen korai fejlesztő játékokért. Egyszer egy szexjáték-bemutatón is voltam, de furcsa élmény volt, mert a szokásosan semmitmondó és sznob beszélgetések után a gyöngyházfényű vibrátor is olyan unalmasnak tűnt, mint a vaníliaillatú gyertyák. Azért persze vannak a környéken barátaink, de nem olyanok, akikre valaha is vágytam. Amikor rosszra fordult az életünk, boldogan távoztam, mielőtt elkezdtek volna befutni az aggódó és együttérző telefonhívások. Nem voltam kíváncsi az őszinte sajnálkozásokra, és végképp nem érdekelt a színlelt sajnálkozás, aminek a célja csak a szaftos részletek megszerzése, majd azok rekordsebességű terjesztése lett volna. Haragudtam Artie-ra. Azért is, mert elárult, de azért is, mert megsebezte a büszkeségemet. Bolondot csinált belőlem, és nem örültem neki, hogy ilyen szerepbe kényszerített. Sokat tűnődtem azon, Artie vajon mit mondott rólam ezeknek a nőknek. Tudtak rólam, de

távollétemben mégsem tudtam megvédeni magam. Vajon minek láttak engem? Elhárítandó akadálynak, elviselhetetlen hárpiának vagy ostoba, megtévesztett nőnek? A megcsalt feleség által elfoglalható pozíciók száma korlátozott, de egyik lehetőség se vonzó. Befordulunk a sarkon, és tudom, hogyha felnézek, meglátom a házat. Még nem állok rá készen. Artie-val felesben vettük az ingatlant. Ő szerette volna kifizetni az egészet, de én ragaszkodtam hozzá, hogy osztozkodjunk. Ez volt az első házam, és szerettem volna tényleg a magaménak érezni. Anyám szerint őrült vagyok, amiért elviharzottam, es ott hagytam Artie-nak az egészet, neki ugyanis elvei vannak a megfelelő válási procedúrákkal kapcsolatban. – Ha válni akarsz, a legfontosabb, hogy maradj a házban – magyarázta. – Az sem árt, ha elrejtesz néhány értékes ingóságot. Ha nem találják meg, nem is lehet elosztani, nem igaz? Légy kirobbanthatatlan. Én mindig addig maradok, amíg enyém nem lesz a ház. Elmondtam neki. hogy nem tartok igényt a házra, és nem akarom elrejteni az értéktárgyainkat. Úgy pisszegett le, mintha szentségtörést követnék el. – Ne beszélj így! Nem ilyen lánynak neveltelek! – mondta, mintha az, hogy nem vagyok hajlandó házfoglalót játszani a saját lakásomban, olyasfajta udvariatlanság lenne, mint a köszönőlevél megírásának elmulasztása, vagy fehér cipő viselése augusztus után. Már majdnem hat hónap eltelt, és bár nem tudom, milyen monumentális változásra számítottam, de ahogy a reptéri kisbusz beáll a kocsifelhajtóra, meglep, hogy egyáltalán felismerem az épületet. Vajon arra számítottam, hogy azonnal lepusztulttá válik? Úgy tűnt, Artie valóban azonnal lepusztult. A szívizomgyulladást az elköltözésem után alig néhány héttel diagnosztizálták nála. Kezdettől fogva gyanús volt ez az időzítés. Eleinte azt hittem, csak átverés az egész, és az együttérzésemre játszik, de most már úgy tűnik, mintha én tehetnék a betegségéről. Előrehajolok, hogy kifizessem a sofőrt, és annak ellenére, hogy vadidegenek vagyunk, legszívesebben elmondanám neki, hogy Artie törte össze az én szívemet, nem pedig én az övét. Ellenállok a késztetésnek.

A sofőr/teniszbajnok exreménység/leszokott alkoholista felém nyújtja a névjegyét, amiből dombornyomott teniszütő sziluettje emelkedik ki. – Ha esetleg van kedve tökéletesíteni a nyesését… – mondja, és rám kacsint. A nyesésemet? A sofőr/teniszbajnok exreménység/leszokott alkoholista tényleg flörtöl velem? Azt hiszem, igen. Átveszem a névjegyet, de figyelmen kívül hagyom a kacsintást. – Köszönöm. Miután megtudtam, hogy Artie megcsalt, olyan barátságtalan és morózus voltam, hogy senki se próbált flörtölni velem. Most vajon ennyire sebezhetőnek látszom? Pont akkor kezd felpuhulni a páncélom, amikor leginkább szükségem lenne rá? De lehet, hogy csak a délutáni részegségem miatt van az egész… Nem adok túl sok borravalót, nehogy félreértse. A férfi felajánlja, hogy segít cipelni a bőröndömet. – Nem, köszönöm, felesleges – válaszolom. Ha iszom, merevséggel próbálom ellensúlyozni az alkohol lazító hatását. Artie mindig gólyalábú piásnak nevezett. Merev mozgással megközelítem a bőröndömet, majd merev, gólyalábú léptekkel a bejárat felé gyalogolok, és megkönnyebbülten hallom, ahogy a kisbusz pimasz dudálással bár, de elhajt. Valaki rendben tartotta a kertet; gyomlált, metszett, gereblyézett. Anyámra gyanakszom, mert ő szokott kényszeresen kertészkedni. Próbálom az eszembe vésni, hogy szólnom kell neki: álljon le. Belépek az ajtón. Ismerős otthonillat fogad: tisztítószer, Artie arcszesze, szappan, fokhagyma és az üres kandalló nedves fájának aromája keveredik. Jó érzés hazatérni. Az esküvői fotónk, amin egy kabrió Cadillacben ülünk, még mindig a kandallópárkányon díszeleg. Átfutom a kisasztalon heverő postát. Besétálok a konyhába és az étkezőbe, ahol még mindig ott van az évfordulónkra kapott, piros pipacsos rekamié. Hirtelen fájdalmas szorítást érzek a mellkasomban. Behunyom a szemem, és továbbmegyek. A tévészobából halk moraj szűrődik ki. Végigsétálok a folyosón, és egy fiatal, gyerekrajzokkal díszített egyenruhát viselő nővért találok ott.

Artie foteljében alszik. Muszáj volt fiatal ápolónőt alkalmaznia? Nem lehetett volna inkább öreg és ráncos? És miért ilyen szőke? Persze nyilván egy számítógép véletlenszerű választásáról van szó, de akkor is, a fiatal, csinos nővérke jelenléte különösen sértő. Nem ébresztem fel, inkább elindulok felfelé a lépcsőn, és a falat díszítő fotókat nézem. Az emberek többsége a lépcső mellé családi fotókat aggat, de nálunk az általam készített, művészi fényképek lógnak. Még azelőtt lőttem őket, hogy Artie-t megismertem volna, és éppen művészieskedő korszakomat éltem. Volt köztük elsuhanó kocsi napfénytetején fejét kilógató kutya, fodros ruhát viselő, hisztérikusan bömbölő, pónin lovagló kislány, és mobiltelefonáló krisnás is. Megörökítendő pillanatoknak láttam ezeket. Most nagyon örülök, hogy nem családi képek mellett kell elhaladnom. Nem bírnám elviselni a boldog családi élet hamis ígéretét. Annak is örülök, hogy nem a szüléinkről, nagyszüleinkről készült régi felvételeket raktunk ki – Artieval mindketten főként kellemetlen felmenőkkel dicsekedhettünk. Képtelenek lettünk volna eldönteni, kinek a képét akasszuk ki. Például anyám melyik férje szerepelt volna az ót ábrázoló, beállított fotón? Apám, aki elhagyott minket? A négyes számú férj, akit a legjobban kedveltem, de aki meghalt, amikor a tetőn egyedül próbálta megszerelni az ősrégi tévéantennát, és akinek halála anyám szerint azért következett be, mert „túl garasoskodó volt ahhoz, hogy előfizessen kábeltévére”? Vagy a legutóbbi elvált férje, aki a legnagyvonalúbb vagyonmegosztási megállapodást kötötte vele? Mi alapján választottunk volna? Örülök, hogy a régi művészfotóimat látom. Amikor elmentem, észre se vettem őket, de most egyszerre tűnnek viccesnek és szomorúnak, és annak idején, amikor még voltak ilyen irányú művészi ambícióim, ezt a hatást szerettem volna elérni velük. De a lépcső tetején egy új kép lóg, amit Artie készített, nem én. Rögtön felismerem. A kép a mellkasomat ábrázolja – nincs benne semmi obszcén –, ahol a tintával összekötött szeplők az éneklő Elvis sziluettjét ábrázolják. Felszegett állal nevetek. Tudom, hogy Artie várt engem. Azért tette ki ezt a fényképet, hogy megpróbáljon nosztalgikus érzésekkel meglágyítani, és el is érte vele a kellő hatást. Nem tehetek róla. Hiányoznak a közös életünk ilyen intim pillanatai. De nem vagyok

hajlandó túl sokáig ezen tűnődni. Nem vagyok kíváncsi a manipulatív próbálkozásaira, ezért felmasírozok a maradék néhány lépcsőn. Halkan végigmegyek a folyosón a hálószobánk behajtott ajtaja felé. Utoljára akkor láttam Artie-t, amikor a reptéri biztonsági kapu másik oldalán állt, tágra nyílt szemmel, szélesre tárt karokkal, mozdulatlanul, mint akit épp egy fontos kérdés közepén hagytak ott. Gondolom, ezt is bocsánatkérő gesztusnak szánta. Megérintem az ajtót, de félek kinyitni. Olyan régóta már, hogy csak a gondolataimban látom, hogy nem tudom elképzelni, milyen lehet a teste, a hangja, a keze. Hirtelen megijedek attól, talán olyan beteg, hogy képtelen leszek elviselni a látványát. Artie betegségének gondolatát fel tudom dolgozni. Abban már nem vagyok biztos, hogy a realitására is felkészültem. De tudom, hogy nincs választásom. Résnyire nyitom az ajtót, és meglátom az ágyon fekvő férjemet. A mennyezetet bámulja. Idősebbnek néz ki. Vajon azért, mert Artie-ról mindig is fiatalos képet őriztem magamban, amit képtelen vagyok naprakészre változtatni (mert akkor szembe kéne néznem azzal, hogy én is öregszem), vagy azért, mert a betegség tényleg ennyit öregített rajta? Még mindig gyönyörű. Említettem már, hogy Artie gyönyörű férfi? Nem a szépség hagyományos értelmében. Nem. Gyerekkorában eltörték az orrát (természetesen egy lány miatt), ezért kissé görbe, de ezt ellensúlyozza ragyogó mosolya, kisfiús bája és kirobbanó energiát sugárzó nyughatatlansága – valószínűleg emiatt volt képtelen ellenállni más nők csábításának is. Széles, férfias válla valahogy mindig is zavarta, ezért görbén tartja magát. Mindig a nap végén volt a legvonzóbb, amikor egy finom italtól ellazultan ült a tompuló fényben. Sűrű, sötét, néhol ősz szálakkal vegyült haját begyakorlott mozdulattal söpri el az arcából. Szexi, sötétkék szeme nehéz szemhéj alól tekint a világba. És most? Most… Artie az ágyunkban haldoklik, ami még mindig a mi ágyunk, és hiába van bennem gyűlölet, ebben a pillanatban semmi másra nem vágyom jobban, mint hogy befeküdjek mellé, a mellkasára hajtsam a fejem, és elmeséljük egymásnak mindazt, amiről lemaradtunk a másik életéből – a túl optimista asszisztensemet, a nőt a repülőn –,

ezzel nyugtatva magunkat és egymást, hogy minden rendben lesz. Minden rendben lesz. – Mit nézel odafent? – kérdezem. Felém fordul, és csak néz. Megkapó a mosolya; kissé ferde, de szeretetteljes és meleg. Mintha érezte volna, hogy ma érkezem, és hiába telt az idő, ő nem kételkedett, most pedig az érkezésemmel bebizonyítottam, hogy igaza volt. Úgy mosolyog, mint aki megnyert egy fogadást. – Lucy – szólít meg. – Hát te vagy az. – Igen. Itt vagyok. – Nem egészen így terveztem. – Mit? – Hát a visszahódításodat – mondja, és szeme sarkában szarkalábak táncolnak. – A haldoklás sose tűnt jó ötletnek. Lássuk be, nem túl elbűvölő állapot. Nem tudom, mit feleljek. Nem akarok a haldoklásról beszélni. – Miért, mi volt a terv? – kérdezem. – Megjavulás. Bűnbánás. Mindent jóvá akartam tenni, és új emberré változni – mondja félrebillentett fejjel. – Még az is megfordult a fejemben, hogy bérelek egy fehér lovat. – Nem hinném, hogy a fehér ló bejött volna – felelem. Artie mindig is szerette a látványos, romantikus meglepetéseket. A kínai étteremben nemegyszer cserélte ki a szerencsesütimet személyesebb, intimebb üzenetet tartalmazó ra. Egyszer egy Pulitzer-díjas költővel íratott szonettet a születésnapomra. Amikor lányos zavaromban egyszer azt mondtam egy vendéglátónknak, mennyire gyönyörű a (valójában hivalkodó, ízléstelen és giccses) nyaklánca, a következei születésnapomon ott lapult egy ugyanolyan darab az Artie-tól kapott hatalmas ékszerdobozban. Élveztem, hogy Artie ennyire szeret meglepni, de a legjobban a spontán pillanatokat szerettem – a közös süteménysütést, miközben lassan belepett minket a porcukor, és a fizika törvényeiről, vagy az ókori római csatornarendszer építéséről vitatkoztunk úgy, hogy egyikünknek se volt fogalma, miről beszél. Mindig akkor szerettem a legjobban Artie-t, amikor a legkevésbé próbált szeretnivaló lenni.

– Jó, lehet, hogy a fehér lóval magamat akartam meglepni – vallja be Artie. – Sivatagi jelenetet képzeltem, olyan Arábiai Lawrence-típusút. De errefelé nehéz sivatagot találni. Egyébként se hinném, hogy túl jól állna nekem a szemhéjtus. Mindenesetre úgy terveztem, hogy a halált azért még kihagyom. – Á, mármint csalárd módon rászeded a halált. Ez már jobban illik a tőled megszokott viselkedéshez. – Ne kezeljük rögtön az egészpályás letámadással, ha lehet, jó? – A hangja fáradt, de hát végül is haldoklik. Gyorsan csap le rá a kimerültség. Csendben vagyunk. Nincs több mondanivalóm. Ekkor Artie megszólal. – A szívem ellenem fordult. Azt hittem, értékelni fogod az iróniát, hogy éppen az a rossz szívem visz el. Nem válaszotok. A szemem megtelik könnyel. Körbenézek a hálószobában, mintha egy ajándékboltban nézelődnék. Szórakozottan emelem fel a komódon allé) parfümös üvegcséket. Az enyémek, mégis úgy érzem, mintha valaki más életének darabjai lennének. – Régen szórakoztatónak tartottál – mondja Artie. – Régen szórakoztató voltál. – Igazán nevethetnél egy haldokló viccein. Ez így illendő. – Nem érdekel az illendőség – válaszolom. – Akkor mi érdekel? Tényleg, vajon mi érdekel? Lenézek a cipőmre. Túl sokat fizettem érte. Szinte érzem, ahogy megy ki a divatból. Itt állok a drága cipőmben a hálószobánkban, mert az anyám azt mondta, jöjjek haza. De nemcsak erről van szó. Nemcsak egy szófogadó gyerek vagyok, aki nem tudja, mit csináljon, ezért azt teszi, amit mások mondanak neki. Apám lánya vagyok, márpedig apám elhagyta anyámat egy másik nőért. Megesküdtem, hogy sose követem el ugyanazokat a hibákat, mint anyám, de nem így történt? Artie, az idősebb férfi. Artie, a csapodár férj. Honnan tudhattam volna, hogy meg fog csalni? Vajon azért vonzódtam hozzá, mert tudat alatt sejtettem, mi vár rám? Csapdába csalt a tudatalattim? Arra kényszerített, hogy a saját apámhoz menjek feleségül? Vajon valami beteges freudi helyzetbe kerültem, és az a feladatom, hogy asszisztáljak apám halálához? Artie halálához? – Éjjel-nappal itt az ápolónőd? – kérdezem.

– Jó érzés tudni, hogy van valaki a házban. De Marié nem marad éjszakára. Estig itt van, aztán indulás előtt még egyszer rám néz. A biztosításom nem fedezi a teljes költséget, de most, hogy itt vagy… – Megtartjuk az ápolót – vágok a szavába. – Én a lenti vendégszobában fogok aludni. – Beöltözhetnél nővérkének – mondja játékosan szomorú arckifejezéssel. Ellenállhatatlan. A szívem mindjárt túlcsordul, mintha az óceán dagálya emelkedne bennem. Meg kell kapaszkodnom a komódban. Íme Artie, a férfi, akit minden józan indok ellenére szeretek. Azért jöttem haza, mert szeretem őt, ezt az arrogáns, csapodár, szívbeteg pasast. Nem tudok ránézni, ezért az éjjeliszekrényre irányítom a tekintetem. Tele van gyógyszeres fiolákkal. Artie haldoklik. Én fogom őt átadni a temetkezési vállalkozónak. A halálnak. Egyedül. Hiába volt annyi más nő az életében, én vagyok a felesége, és ebben a pillanatban ezt rendkívül igazságtalan munkamegosztásnak érzem. – Tudni akarom, hol vannak most. Artie. Hol vannak? – Kik? – A többi nőd. Itt voltak, amikor minden rendben ment – folytatom. – Most hová tűntek? Leülök az ágy melletti székre. Most nézek először igazán Artie-ra; találkozik a tekintetünk. Kék szeme vizenyős és sötétebb a megszokottnál. – Tényleg egyedül kell ezt végigcsinálnom? – Miért, végig fogod csinálni? – kérdez vissza. – Csak annyit mondtam, igazságtalanság, hogy rám hárul ez a feladat. Azt nem mondtam, elvállalom-e vagy sem. Felém nyúl, és megpróbálja megérinteni az arcomat. Na nem, Artie Shoreman. Ne olyan gyorsan. Elrántom a fejem, majd felállók, és járkálni kezdek a szobában. Érzem, hogy figyeli, ahogy felemelek egy fényképet, ami kettőnkről készült egy kompon. Hirtelen eszembe jut, ahogy azon a kiránduláson együtt nézegettük a mézeskalács házikónak látszó épületeket, ahogy egymás mellett álltunk a sziklás tengerparton, vagy ahogy Artie a régi bálnavadász-templomban azért imádkozott, hogy sok bálnazsírral áldjon meg minket az ég. Nézem, ahogy átölel a

fényképen, és tisztán emlékszem a pillanatra: hideg szél csapkodta a karomat, de Artie megmelegített, és a fényképet készítő, összeaszott néni elnézően mosolygott ránk. Most már tudom, miért mosolygott. Csak várj, amíg először megcsal, aztán majd jól feldobja a talpát. Visszafordulok Artie felé, de ő megint a mennyezetet bámulja. – Hívd fel őket – szólal meg. – Hívd csak fel őket. – Kiket? – A kedveseimet. Hívd fel őket – ismétli. – Tényleg nem kell egyedül végigcsinálnod. – A kedveseidet – kérdezem hitetlenkedve. Gyűlölöm ezt a finomkodó megnevezést. – Ugye csak viccelsz? – Nem. Nem viccelek. Talán mindenkinek jót tenne. Talán az egyikük tényleg képes lesz segíteni. – Rám néz, és elmosolyodik. – Talán az egyikük utálhatna is, hogy neked már ne kelljen. – És mégis mit mondjak nekik? Itt Artie Shoreman felesége beszél? Artie haldoklik? Jelentkezz, hogy mikor tudnál műszakot vállalni a halálos ágya mellett? – Ez jé), mondd ezt. Talán még mindig visszatérhetek az eredeti tervemhez, hogy visszahódítsalak. – A sivatagi, bérelt fehér lovas jelenethez? – Nem, a megjavuló, bűnbánó, mindent jóvátevő változathoz. – Némi erőfeszítéssel felkönyököl, és előhalászik egy noteszt az éjjeliszekrény fiókjából. – Ez a füzet tele van olyanokkal, akikkel van mit jóvátennem. A noteszért nyúlok, és Artie egy pillanatig szorosan tartja, mint azok az ügyfelek a könyvelésüket, akik tudják, hogy van titkolnivalójuk. Komoly, fájdalmas kifejezés ül ki az arcára, és látom, hogy mélyebbek a ráncai és őszebb a haja, mint a távozásomkor. – A fiamat is szeretném látni – mondja. – Nincs fiad – emlékeztetem. Elengedi a noteszt, mire az a tenyerembe csusszan. – El akartam mondani neked – folytatja Artie. – Szinte gyerek voltam, amikor megszületett, húsz éves. Az anyjával nem házasodtunk össze. Most már felnőtt férfi. A vezetékneve Bessom. A B betűnél találod.

Hirtelen nagyon melegnek érzem a szobát, pedig a forróság belülről öntött el. Tudom, hogy nem fojthatom meg Artie Shoremant a halálos ágyán (bár a történelem folyamán voltak asszonyok, akik haldokló férjüket ölték meg), de szívesen megütném ez után a bájos kis bejelentése után. Nem tudta volna közölni velem ezt a 34-es számú csokor kísérőkártyáján? Annyira szeretlek, hogy elfelejtettem elmondani: egy másik nőtől fiam született. Felkapom a kompon készült fényképünket, és mielőtt tudatosulna bennem, mit teszek, áthajítom a szobán. A keret sarka a falnak ütközik, és leveri a festéket. Az üveg összetörik, a cserepek a padlóra hullnak. Az immár üres kezemet bámulom. Sose voltam az a tányérdobálós típus. Artie döbbenten néz rám. – Tudom, hogy a Bessom a B betűnél van Artie! Jesszusom, micsoda egy seggfej vagy! Ennyi idő után közlöd velem, hogy van egy fiad? Ez csodálatos! Kiviharzom a szobából, és majdnem fellököm Artie szexi kis nővérkéjét, aki az ajtó másik oldalán állt. Nem tudom megállapítani, melyikünk van jobban megdöbbenve. – Ki van rúgva – közlöm vele. – És mondja meg az ügynökségnek, hogy mostantól csak férfi ápolót küldhetnek. Világos? Ronda férfi ápolókat. Minél tagbaszakadtabbak és szőrösebbek, annál jobb.

NEGYEDIK FEJEZET Nem muszáj a saját anyánkká válnunk. Marié gyorsan, bocsánatkérő arccal távozott, és néhány órával később egy új ápoló érkezett, hogy még elalvás előtt ránézzen Artie-ra. Az ápoló férfi, bár nem annyira tagbaszakadt és szőrös, mint reméltem. De a lényeg, hogy ápoló, idősebb és halk szavú, és valami Toddhoz hasonló, modern neve van. Elsétál a konyhaajtó mellett, és rám néz. Ugyanarra megy vissza, amerre jött. Eszem néhány kekszet, mire újra megjelenik. Megáll az ajtóban. – Egy nő van a kertben. Azt hiszem, gyomlál. A sötétben – mondja, és úgy hangzik, jobban meg van lepve a sötétségen, mint a gyomlálás tényén. Én nem vagyok meglepve. Felállók, és a bejárati ajtóhoz megyek. Tényleg egy csinos, idősebb nő gyomlál a kertben a bokroknál. Felkapcsolom a kinti lámpát. A nő feláll, kezében a gyökerestül kitépett gyomokkal. Természetesen az anyám az, és a királykék, plüss szabadidőruháját viseli. A felsőrész cipzárját csak félig húzta fel, hogy látszódjék a dekoltázsa. – Lucy, drágám! Hogy vagy? Rémesen nézel ki. Megint dohányzói? – Sose dohányoztam. Az te voltál – közlöm anyámmal. – Néha összekeverem kettőnket. Olyan egyformák vagyunk. – Nem vagyunk. – Hoztam vacsorát – jelenti be,* miközben a kitépett gyomokat kis kupacba rendezi a földön. Visszasétál a kocsijához, majd kivesz belőle egy Éljen a házi koszt!'felirattal hímzett vászonkendőt, benne tűzálló edénnyel. – Tessék, ez remek példa – mondom. – Nekem például nincs vászonzacskóm, különösen nem olyan, amire Éljen a kurva házi koszt! feliratot hímeztek. – Ne káromkodj – ingatja a fejét. – Néhány nő azt hiszi, szexi, pedig nem az.

Kinézek a hátsó ablakon a medencére, miközben anyám, Joan, a konyhában tüsténkedik. Tányérokat rak ki a konyhapultra. Ide-oda repkedve tálal, terít, intézkedik. Említettem, hogy elhozta magával a kutyáját, Virslit? Virsli egy tekintélyes szerszámmal rendelkező tacskó. Olyan tekintélyes a szerszáma, hogy anyám negyedik férje ötlábú kutyának nevezte. Az ötödik láb azonban csak szomorú függelék. Egyrészt a kutyát ivartalanították, ezért here hiányában a szerszám gyakorlatilag haszontalan. Másrészt Virsli rövid lábai és enyhén homorú háta miatt sajnos lelóg a földre. Ez puha padlószőnyegen nem jelent akkora gondot, mint mondjuk salakos talajon. Az anatómiai helyzet komoly problémává fajult. A földön húzás miatt a szerszám idővel kérgessé, bőrkeményedésessé válhat, és ki szeretne így élni? Anyám úgy döntött, a kutya jobbat érdemel ennél a megalázó helyzetnél, ezért néhány évvel ezelőtt szuszpenzort készített a jó öreg Virsli számára. Ő tiroli nadrágnak nevezte, de Artie-val közöltük vele, hogy amit gyártott, nem más, mint kutya szuszpenzor. Ahhoz, hogy a legfontosabb védőrész megfelelő helyen maradjon, anyám bonyolult hámot tervezett, ami körbefutott Virsli hátsó lábain és a vállán, a háta közepén pedig patenttel záródott. Ezzel még nem is lenne gond, ha anyám nem ekkora rajongással készítené a kutya szuszpenzorokat, és nem ebben élné ki eleddig rejtett tehetségét. Azonban széles szalagokat és masnikat használ hozzá, amik mindig az aktuális évszaknak és ünnepkörnek megfelelő színben pompáznak: ősszel narancssárgák, karácsonykor zöldek, tavasszal pedig halványkékek… Ennek következtében Virsli mindig úgy fest, mintha valami közelgő rendezvényre készülne. Egyébként kellemes külsejű kutya, szinte kiállítási minőség, ahogy anyám oly gyakran mondogatja. Szóval itt van Virsli, és épp jólöltözötten kacsázik anyám lába alatt. Mindig magasra szegett állal járkál, de nem tudja levetkőzni a tekintetében rejlő állandó aggodalmat, ami alapján gyanús, hogy hetykeségével csak a lelkében megbúvó önbizalomhiányt próbálja leplezni. Hát persze, hogy önbizalom-hiányos. Ki ne lenne az az ő helyében? – Virsli nagyon jól néz ki – szólalok meg.

– Azért meglátszik rajta a kor – válaszol anya. – Mint mindannyiunkon. Lehajol, felemeli Virsli egyik apró mancsát, és felém integet vele. – Szia, Lucy – mondja elvékonyított hangon, ami Virslit hivatott képviselni. – Azért hoztam el, mert annyira hiányoztál neki – teszi hozzá. – Ő is hiányzott nekem – felelem. Virsli valójában alig jut eszembe, de azt be kell vallanom, hogy bizonyos beszédtémáknál – például ha valaki lánybúcsúra vásárolt, viccesen perverz ajándékokról mesél – mindig felötlik bennem Virsli, akit Artie csak a kutyavilág melankolikus de Sade márkijának nevezett. Anyám mindkettőnknek italt tölt. Felemeli a poharát. –Artie-ra! A drága, drága Artie ra. Gyógyuljon meg mielőbb! – csiripeli. – Nem fog meggyógyulni. Hiszen te magad mondtad. – Igen, de az információ nem való pohárköszöntőbe. Egy tószt legyen mindig vidám! – Egyébként is miért eszünk annyit, mintha már meghalt volna? – kérdezem. Anyám nem válaszol. Az Éljen a házi koszt! táska eszembe idézi egy állandó viccünket Artie-val. Anya egy időben minden létező nyálas mondást (az Amit szeretsz, el kell tudnod engedni-típusú-akat) párnákra, pokrócokra, ingekre, falvédőkre, edényfogó kesztyűkre és edényalátétekre hímzett. Artie erre rendszeresen felidézte anyám filozófiájának azon aranyköpéseit, amiket valamiért nem kívánt keresztszemes hímzéssel megörökíteni az utókor számára. Például: Az első férjét a génjeiért választja az ember, a másodikat a pénzéért, a harmadikat (negyediket stb.)pedig szerelemből. – Hol az a párna, ami ezt örökíti meg? – kérdezte Artie. –Vagy hol van az, ami arra figyelmeztet: Sose hagyd, hogy a feneked megadja magát a gravitációnak? Artie egyébként imádja anyámat, és annak ellenére, hogy anya nagyon ellenezte a házasságunkat, ő is imádja Artie-t. Mindketten iszunk, majd letesszük a poharunkat. Csak csipegetek az elém rakott ételből.

– Tudom, hogy megbántott, de meg kell bocsátanod neki – szólal meg anya. – Ő ilyen alkat. Ilyennek született. – Nem hinném, hogy már csecsemőkorában is házasságtörő lett volna – felelem. – Nem kell mindent szó szerint értelmezned, ez olyan illetlen. Tudod jól, mire gondoltam. – Nem vagyok benne biztos, hogy tudom – válaszolom. – Tudod, hogy nem repestem a boldogságtól, amikor hozzámentél Artie-hoz. Már akkor is megmondtam, hogy valószínűleg özvegyként végzed mellette, bár azt nem gondoltam, hogy ilyen fiatalon. Viszont ide hallgass. Én is megbocsátottam a férjemnek, és ettől jobb ember lettem. – Melyik férjednek? – Természetesen apádnak. – Elhallgat, ahogy egy pillanatra végiglapozza a fejében elraktározott adatokat. – És a harmadik férjemnek. – Egyikük sem érdemelt megbocsátást. Miután apám elhagyta anyát, a nyugati partra költözött, és a velünk való kapcsolatát a születésnapomra és karácsonyra küldött, húsz dollárral kibélelt üdvözlőlapokra redukálta. Aneurizma végzett vele, fűnyírás közben. A Virsli nyakörvén lógó névtábla csilingel, ahogy a kutya az egyik mancsát nyalogatja. – Akkor is jobb ember lettem a megbocsátás által – feleli anya. – És ettől tudok nyugodtan aludni. – Azt hittem, az altatótól. – Az, hogy valaki nyugodtan alszik, egy szólás, kedvesem. Nem áll jól, hogy mindig mindent szó szerint veszel. Épp vitatkozni készülök vele, mert úgy érzem, igazságtalan velem szemben, amikor kopognak az ajtón. Anyámra pillantok. Ő visszanéz rám. Nem várunk senkit. Az ápoló gyors léptekkel áthalad a konyhán. – Az orvos lesz az. Mondta, hogy benéz. – Orvos? – kérdezi anyám élénken, és a haját igazgatja.

– Kérlek, ne használd ezt az alkalmat a hatos számú férjed megszerzésére. – Ne légy ilyen tapintatlan – feleli anya. Az ápoló a bejárati ajtóhoz lép, de nem nyitja ki. Ahogy követem az előszobába, hallom, hogy anyám mögöttem csinosítgatja magát. – Hogy van a buddhista? – kérdezem azon tűnődve, vajon véget ért-e már legutóbbi kapcsolata. Anya mindig hű az éppen aktuális férjéhez vagy széptevőjéhez, de ha egy kapcsolatnak egyszer vége, annak örökre vége. Sose szalasztaná el azt a lehetőséget például, hogy flörtöljön a tizenkilencedik férjét a hullaházba szállító, jóképű műtősfiúval, vagy a huszonegyes számú férje felett gyászszertartást celebráló, jóvágású lelkésszel. – Reinkarnálódott – feleli némi érdektelenséggel a hangjában. – Egy másik nő barátjaként? Anya tovább szépítkezik, ami azt jelenti, rátapintottam a lényegre. – Máris? – kérdezem. – Majd utoléri őt a karma. Kinyitom az ajtót. Az ősz hajú orvos nagyjából egykorú lehet anyámmal, arcán visszafogott szakmai aggodalom ül. – Jöjjön be – köszöntöm. – Annyira örülök, hogy itt van! – Anya képtelen fékezni magát. Számára az orvos igazi hős. Legszívesebben emlékeztetném rá, hogy Artie még mindig haldoklik, de aztán úgy döntök, nem rontom el a jókedvét. Az orvos megpillantja Virslit, aki épp felé csámpázik. hogy megszagolja a cipőjét. Látom rajta, hogy mindjárt rákérdez a szuszpenzorra, de valami mégis visszatartja – talán a jé) neveltetés? Vagy titokban attól fél, hogy az eszköz orvosi problémához köthető, és nem akarja egy tacskó krónikus betegségének terhét is a vállára venni? Felvezetem a lépcsőn, majd anyával az ajtóból figyeljük, ahogy megvizsgálja Artie-t, kérdéseket tesz fel neki, és halkan válaszolgat Artie tudakozódására. Hallom a pohár falának koccanó jég csilingelését, ahogy anya a vodkáját iszogatja. – Nem akarsz te lenni az erkölcsi győztes? – kérdezi.

– Nem tudom, ez mit jelent – felelem. – Jóban, rosszban kitartasz mellette. Ezt ígérted. Egészségben, betegségben. – Van egy fia – közlöm – Tényleg? Artie-nak? Korábban már nős volt? Vagy ez… egy fattyú? Néhány éve anyám megkért, segítsek modernizálni a szókincsét, hogy ne tűnjön öregnek. Megígértette velem, hogy szólok, ha ódivatú kifejezést használ. – Az emberek nem használják már a „fattyú” szót – világosítom fel. – Ó – feleli. – Ezt én is tudtam. De ez az egész… kész skandalum. Nem szólok, hogy a „skandalum” szó is kiment a divatból. A társadalom annyira hozzászokott a botrányokhoz, hogy valójában már semmi se számít annak. – Artie húszéves volt, amikor a fia megszületett. Nem vette el az anyját Anyám összeszedi magát, és megsimogatja a karomat. –Jól vagy? Annyira sajnálom. Most mennyi idős? – Már felnőtt, a harmincas éveiben jár. Artie szeretné látni, mielőtt… – Jaj, minek ez a melodráma? Miért nem szólt korábban? Nem tetszik nekem ez a titkolózás. – Nekem sem – válaszolom. – Látod, hogy hasonlítunk egymásra? – Anya felemeli a poharát, elropogtat egy jégkockát, és szomorkásán rám mosolyog a sminkje mögül. – Hidd el, végig tudod csinálni. Én ebben nem vagyok olyan biztos. Megfordulok, és elindulok lefelé a lépeséin. Anyám mögöttem szopogatja a jégkockáját. – Egy fiú? Jaj, egyáltalán nem tetszik ez nekem. Később, mire az ősz hajú orvos indulni készül, anya már túltette magát a férfiak miatt érzett felháborodásán. Imádattal nézi a doktort. – Végeztem – közli a férfi olyan hangon, mint egy temetkezési vállalkozó, aki most fejezte be egy holttest bebalzsamozását, nem pedig úgy, mint aki mások gyógyításáért kapja a fizetését. Anyám a háttérben csinosítja magát, dacolva a vodka okozta spiccel. – Mit gondol, vannak fájdalmai? – kérdezem az orvost.

– A fájdalmat elvileg kordában tartják a gyógyszerek. De a fertőzés súlyosan károsította a szívét. Nagyon gyorsan romlik az állapota. Nem sok ideje van hátra. – Mennyi? – Még egy-két hétig kitarthat. Ha mázlink van, egy hónapig is. Sajnálom. Érzem, ahogy vér tolul az arcomba. Legszívesebben felpofoznám az orvost. Ha mázlink van? Olyan, mintha épp fogadást kötne egy lóra. Egyébként se vágyom az együttérzésére, amit ilyen félvállról osztogat. Tudom, hogy irracionálisán viselkedem, és az orvos mindent megtesz, ami tőle telik. Lenézek a földre, mielőtt újra ráemelném a tekintetemet, és most, hogy elfogultság nélkül figyelem, úgy tűnik, a sajnálkozása őszinte. Köszönetet préselek ki magamból. Anyám nem szólal meg; engem figyel. Érzem a szeretetét, és azt, hogy ebben a pillanatban én vagyok a figyelme középpontjában. Az orvos kilép az ajtón, amíg mi némán állunk az előszobában. Nehéz [elfogni, hogy az odafent lélegző, haját a jól ismert módon az arcából félresöprő Artie hamarosan mái-nem lesz többé. Anyámra nézek. – Jaj, kicsim – szólal meg. – Még mindig túl dühös vagyok ahhoz, hogy gyászoljam – felelem. Nem ilyen életre számítottam Artie mellett. De milyenre is? Már magam sem emlékszem. Jó életre. Kisbabára. Medencében pancsoló gyerekekre. Születésnapi zsúrokra. Artie által vezetett gyerek baseballcsapatokra, ahol ő lehetett volna a csapatkapitány. Tengerparti nyaralásokra. Arra, hogy együtt öregszünk meg, és mindketten bermudanadrágot hordunk. Egyszerű dolgokra. Hirtelen fellángol bennem a harag. A sors megfosztott minket mindettől. A haragomat a tehetetlenség érzése sodorja el. – Lehetsz dühös – mondja anyám. – Nincs azzal semmi baj. Majd képes leszel gyászolni is. Van időnk. Ránézek erre az apró, plüss szabadidőruhába bujtatott asszonyra. Ő jól ismeri a gyászt. – Jól van – válaszolok, mert mást képtelen vagyok mondani. –Jól van.

ÖTÖDIK FEJEZET A rossz döntés, ami végül jó irányba tereli az életünket, vajon jó döntésnek számít? (Avagy: mi a különbség a jó és a rossz döntések között?Három ital) Megint berúgtam. Anyámat és a véget nem érő pohárköszöntőit okolom érte. Nem sokkal az orvos távozása után átkarolt, és visszavezetett a konyhába, ahol italt töltött, és nekiállt a pohárköszöntőinek. Koccintottunk az erős nőkre. Koccintottunk anyákra és lányaikra. Koccintottunk Joanne Woodwardra és Paul Newmanre, csak úgy. Koccintottunk a haragra, a szomorúságra és a reményre. Most éppen a szerelemről mond tósztot. – A szerelemre! – kiáltja. – Ami a legváratlanabb helyzetekben üti fel a fejét. Nem tudom felidézni, hogy életemben valaha rúgtam-e már be kétszer egymás után ugyanazon a napon. Talán az egyetemen? Vagy végzős gimnazista koromban a tavaszi szünet alatti úton? Anyám az étkezőben lévő, Artie-tól ajándékba kapott rekamién alszik el, amire még mindig alig tudok ránézni. Tudom, hogy anya még hajnalhasadta előtt felkel és távozik majd. Nekiállok berendezkedni a földszinti vendégszobában. Kicipzárazom a bőröndömet, és felteszem az ágyra. Előbb kellett volna felraknom, csak aztán kicipzárazni, mert ügyetlenségemben kiborítom a ruháimat a földre. Megkeresem a pizsamanadrágomat és a Led Zeppelines pólómat. Még mindig az utolsó italomat kortyolgatom. Rendetlenül bedobálom a holmimat a fiókokba, amiket teletömve nem tudok betolni. Annyira kell küszködnöm, hogy a végén inkább lihegve feladom, és nyitva hagyom őket. Meglátom a szoba másik végében heverő retikülömet. Ártalmatlannak látszik, de én tudom, hogy benne rejtőzik Artie összes szerelmes üzenetet tartalmazó kísérőkártyája, 1-től 57-ig, hiánytalanul.

Kézbe veszem a táskát, kimarkolok egy rakás kártyát, kinyitom az éjjeliszekrény fiókját, és abba szórom őket. Újabb és újabb maréknyi kártyát pakolok át a táskámból a fiókba, mígnem az összes ott hever gyűrött összevisszaságban. A sofőr/teniszbajnok exreménység/leszokott alkoholista névjegye is ott van köztük. Felhívhatnám. Szaván foghatnám, hogy segítsen tökéletesíteni a nyesésemet. Egy pillanatra ez kiváló bosszúnak tűnik, de sajnos egyáltalán nem jött be a pasas. Összetépem a névjegyét, mert nem vágyom ilyen bosszúra, de közben tudom, hogy valahogyan mégis szeretnék elégtételt venni, bármilyen rémesen is hangzik ez Egy hang billent ki a gondolataimból. – Akkor én végeztem ma estére. – Az ápoló szól hozzám odakintről. Kinyitom az ajtót, még mindig itallal a kezemben. A férfi a folyosón áll, anyám pedig halkan hortyog az étkezőben. – Artie elaludt? – kérdezem. – Igen, mélyen alszik. – Mindent köszönök – mondom, és rádöbbenek, hogy tényleg lekötelezettnek érzem magam. Úgy önt el a hála, ahogy csak a részegeket tudja érzelem elönteni. – Nem hinném, hogy maga nélkül… Az ápoló közbevág. – Én azért vagyok itt, hogy a testi igényeiről gondoskodjak, és segítsek, hogy ön a fontos dolgokra koncentrálhasson, például a férje érzelmi igényeire. Ez elég igazságtalan munkamegosztásnak hangzik. Bosszússá és merevvé válok. – Ez lenne a feladatom? Én vagyok Artie Shoreman érzelmi támasza? Todd (nevezzük így, mert nem tudom felidézni az igazi nevét) azt válaszolja: – Nem tudom. Mármint… nem feltétlenül. Én csak úgy értettem… – Ne is törődjön vele – nyugtatom meg. Tudom, hogy berúgtam. Ennyire még magamnál vagyok. – Jó éjt, Mrs. Shoreman – mondja, és a bejárati ajtóhoz siet. – Jó éjt – motyogom válaszul, de már túl későn. Nem hall. Becsukom az ajtót, és körbenézek a vendégszobában. Körülöttem az általam rekordsebességgel kreált rendetlenség, az ágyon a retikülöm, mellette Artie notesze (benne a régi szeretőivel,

valahol köztük azzal a hárommal, akikkel megcsalt, azzal, aki szereti a lifteket, és a B betűnél annak a fiának az elérhetőségeivel, akiről sose beszélt nekem). Kézbe veszem a noteszt, és belelapozok. Néhány név mellett apró, piros jelölést látok – csak a női nevek mellett. Van piros X és piros pötty is, ez nyilván valami kód. Artie ezer éve használja már a noteszt, a lapok gyűröttek, a szélük szinte elmorzsolódott. Tudom, hogy a legtöbb nő még az előtt került Artie életébe, hogy engem megismert volna. Talán még középiskolai ismeretségek is vannak közöttük. Ok olyan oldaláról ismerik Artie-t, ahogy én sosem ismerhettem. Ez olyan kegyetlenség. Vajon annak idején is ugyanolyan volt, mint most? Vajon van olyan vonása, ami megváltoztathatatlan? Egyáltalán változik-e bármiben is az ember? Furcsa érzés látni a neveket: Ellen, Heather, Cassandra. Kik lehetnek ezek a nők? Rádöbbenek, hogy az egyetlen általam ismert (bár csak az interneten használt) nevű Tavaszmadárról határozott kép alakult ki bennem. Alacsonynak és szőkének képzelem. Energikus, de ha egyszer elfárad, hajlamos a nyafogásra. Ez persze mind csak képzelgés. Nyilván nem a netes felhasználónevén szerepel a noteszben. Tovább lapozok. Minden egyes oldallal újabb nevek tárulnak fel előttem – Markié, AJlison, Liz. . nem akarok több nevet látni, mégse tudom abbahagyni. A fájdalom összeszorítja a mellkasomat. Saját hangom visszhangzik a fejemben. Nem akarok Artie Shoreman érzelmi támasza lenni. Leülök az ágy szélére. Felhajtom az utolsó korty italt is, és felnézek a mennyezetre. Tudom, hogy felettem Artie mélyen alszik, és közben haldoklik. Rájövök, hogy nyilván pontosan tudja, sose hívnám fel egyik kedvesét sem, és hogy nem vagyok kíváncsi sem arra a háromra, akivel megcsalt, sem azokra, akik már csak a távoli múltja részei. Felállók, és járkálni kezdek. – Artie, te rohadék, nem hiszed, hogy megteszem, ugye? Azt hiszed, hogy szépen, megadóan játszom majd a szerepemet. Hogy megbocsátok. Hogy jó feleség leszek. hogy úgy csinálok, mintha mi sem történt volna. Hogy egyedül végigcsinálom. Hogy én leszek az erkölcsi győztes.

Kinyitom a noteszt az A betűnél, és ujjamat végighúzom a neveken, amíg egy piros pöttyhöz nem érek. Kathy Anderson. Újabb italt töltök magamnak. Tárcsázok. Távolsági hívás a szomszéd államba, éjfél után. A telefon kétszer kicseng, majd bekapcsol az üzenetrögzítő, és egy női hang szólal meg, miközben a háttérben egy szélcsengő ezoterikus csilingelése hallatszik. Máris utálom a nőt. A sípszó után az előre eltervezett üzenetet hagyom. – Artie Shoreman haldoklik. Kérem, jelentkezzen, hogy mikor tudna műszakot vállalni a halálos ágya mellett. Lecsapom a telefont, de meglepően jól érzem magam. Felhívom az újabb piros pöttyel megjelölt nevet. A hívásra egy nő válaszol, akit nyilvánvalóan felébresztettem. – Artie Shoreman haldoklik. Mikor tudna műszakot vállalni a halálos ágya mellett? – Artie Shoreman? Mondja meg neki, hogy felőlem nyugodtan rohadjon a pokolban. – A nő neve mellett hatalmas piros X éktelenkedik. Artie kódját még ittas állapotban se nehéz feltörni. – Megértem – felelem. – Mit szólna a jövő keddhez? – Tessék? – Maga szereti a lifteket? A vonal megszakad. Elmosolyodom. Érthetetlen, de nem bírom abbahagyni a vigyorgást. A B betűhöz lapozok. És ott van a név: John Bessom. Nincs mellette piros jel, csak egy telefonszám, egy cím és egy cégnév: Bessom Bútor Butik. Végighúzom az ujjam a betűkön, és azon tűnődöm, milyen lehet Artie fia – milyen lenne a mi fiunk, ha született volna? Vajon hasonlít Artie-ra? Ő is úgy simítja ki a hajat az arcából, mint az apja? Vajon övé a Bessom Bútor Butik? Vagy az anyjáé? Az ő neve is a noteszben van: Rita Bessom. Vajon Artie megkérte a kezét? Ez már túl sok nekem. Ellapozok Bessoméktól, egészen a notesz végére. Újabb piros pöttyöt találok, de ez meglepően nagy. Artie feltehetően elgondolkodott, és a papíron felejtette piros filctolla hegyét. Felemelem a kagylót, tárcsázom a számot, és kinézek a éjszakai égbolton terpeszkedő kövér holdra. Üzenetrögzítő válaszol. A nő hangja fiatal, de elcsigázott. – Itt Elspa. Tudod, mi a dolgod.

De ekkor rádöbbenek, hogy nem tudom, mi a dolgom. Fogalma sincs róla, mit csinálok. Először nem mondok semmit. Hallgatom a vonal másik végén a halk zúgást, majd végül megszólalok: – Artie Shoreman haldoklik. Kérem, jelentkezzen, hogy mikor tudna műszakot vállalni a halálos ágya mellett. Aztán elhallgatok. – Artie haldoklik.

HATODIK FEJEZET A Megbocsátás nem visel hamis Rolex órát Miközben nyomorultul másnaposan kávét töltök magamnak, egy új férfiápoló készít össze pépesített ételt egy tálcán. A tányér mellé kávétejszín méretű apró, műanyag poharakba gyógyszert adagol, ami azokra a kávétejszínekre emlékeztet, amiket anyám és különböző férjei társaságában felhajtottam az elegáns éttermekben. Azt hiszem, nem csak azért csináltam, mert imádom a kávétejszínt, de azért is, mert anyámat ez határtalanul irritálta. Artie 42-es számú szerelmes kártyája is arról szól, hogy még mindig annyira szeretem a kávétejszínt, hogy néha úgy iszom az étteremben, mintha tequila lenne, és ő ezt mennyire bájosan furcsa és gátlásoktól mentes viselkedésnek tartja. Az ápoló keze hatalmas, és csodálom, hogyan tud ilyen ügyesen bánni ezekkel az apró pohárkákkal. Rájövök, hogy ebédet készített Artie-nak, ami nagyon nem stimmel, de aztán az órára pillantok, és látom, hogy dél van. A tagbaszakadt ápoló felemeli a tálcát, mire a tányérok hangosan megcsörrennek; olyan hangosan, hogy hamar eszembe jut, milyen sokat ittam tegnap este. Azon tűnődöm, vajon Artie kedvesei közül hányat hívhattam fel. (Feltűnik, hogy már én magam is a kedves szót használom. Ahogy a fejemben visszhangzik, gúnyosan elmosolyodom. Hiszen ez megvető elnevezés, nem pedig a gyengédség jele.) Fél tucatot hívhattam fel? Vagy egy egész tucatot? Még többet? Miért hívtam fel őket? Már nem emlékszem. Csak kivagyiságból? Úgy tűnt. Meg akartam mutatni Artie-nak, hogy nem blöffölök? És az egyikük tényleg azt üzente Artie-nak, hogy rohadjon meg a pokolban? A nagydarab ápoló rám néz. Rájövök, hogy eddig őt bámultam. Tudom, hogy valójában az én feladatomat végzi. Nekem kéne összekészítenem a tálcát. – Felvinném neki, ha nem gond – szólalok meg.

– Persze – válaszolja a férfi. – Tudja, melyik gyógyszert mikor kell bevennie. Telefonált valaki délelőtt? – kérdezem. A férfi bólint. – Többször is letették, miután felvettem. Legalább háromszor. Aztán a hűtőszekrényre mágnessel rögzített jegyzetlapra pillant. – Egy hölgy azt üzente – itt szó szerint kezdi olvasni az idézetet –, hogy „Mondja meg Artie-nak, ne haragudjon, de képtelen vagyok megbocsátani neki”. – A nevét nem mondta? – En kérdeztem, de erre visszakérdezett, tényleg számít-e, ki ő. Mire azt válaszoltam, szerintem igen, de ő letette a telefont. – Ne haragudjon – mondom az ápolónak, mert tudom, hogy ez részben az én hibám. A kávémat is a tálcára teszem, és elindulok felfelé, miközben azon tűnődöm, pontosan mit is fogok mondani Artie-nak. Egyetlen nő se jelentkezett, hogy a halálos ágya mellett virrasszon, az egyikük pedig azt üzente, hogy rohadjon a pokolban. Ahogy megnyikordul a hálószoba ajtaja, Artie kinyitja a szemét. Ahhoz túl gyenge, hogy felüljön Kék szemét rám emeli, és elmosolyodik, de nem mozdul meg. – Mi történt Marie-val? – kérdezi. – Azt mondta, nem vagy az esete – válaszolom. – Hogyhogy? Talán az élő férfiakat szereti? Hát, ha ilyen szigorúak az elvárásai… – Ezek a nők! Olyan követelőzőek! – felelem tettetett elkeseredettséggel és nem kevés haraggal. – Fel tudsz ülni? Leteszem a tálcát, miközben Artie felemelkedik. Néhány párnát teszek a háta mögé. Kinyitom a tálca lábait, és a combjai fölé állítom. Undorodva nézi a kis papírpoharakat, és fáradtan emeli fel a villáját. – Mikor voltál olyan összeszedett, hogy kitalálj egy piros tollas jefölési módszert? – kérdezem. – Hidd el, jó titkárnő lenne belőlem – feleli. – Vagyis inkább jól bánsz a titkárnőkkel – mondom, bár igazságtalan vagyok. Hiszen nem tudok róla, hogy Artie-nak valaha is viszonya lett volna bármelyik titkárnőjével.

De ő nem vág vissza. Némi almaszószt kanalaz a tányérjára. – Ezek szerint belenéztél a noteszbe? Bólintok. – Megtaláltad Bessomot? – Láttam az elérhetőségeit. – Fel fogod hívni? – Miért nem hívod te? – Azt hiszed, egyszerűen csak elhagytam őket, ugye? – Fogalmam sincs róla. – Az anyja nem akarta, hogy találkozzak a fiúval. A nő szülei sem. Azt mondták, csak küldjem a pénzt. Az évek során számtalan könyörgő levelet írtam, és amikor John tizennyolc éves lett, neki is küldtem egy levelet, amiben megmagyaráztam a történteket az én szemszögemből. Nem reagált. A családja szokásos válaszadási stratégiáját követte: nem válaszolt. A fiam, de mégsem az enyém. – Artie behunyja a szemét, és visszahanyatlik a párnájára. – Ezt miért nem mondtad el soha? – Nem tudom – ingatja a fejét. – Nem akartam, hogy azt hidd, olyan vagyok, mint az apád; hogy egyívásúak vagyunk, szeretetre képtelen szabadulóművészek. Én nem ilyen vagyok. Tiszta szívemből szerettem volna azt a fiút, ha engedték volna. – Nem gondoltam volna, hogy olyan vagy, mint az apám – válaszolom. – Sose vádoltalak volna ilyesmivel. – Nem mertem kockáztatni. Tudom, mennyire megbántott téged. Nem akartam, hogy engem is abba a „rossz apa” skatulyába sorolj, ahová őt. Attól megszakadt volna a szívem. Már nem tudom, mit higgyek. Artie titkos életet élt. Elrejtette előlem a lelke bizonyos darabjait; a múltját, a kedveseit, a bánatát és a kudarcait. – A fiadat nem hívtam fel, de másokat igen. – Tényleg? – kérdezi felvont szemöldökkel. – Nem ismersz annyira jól, mint gondolod. Sőt, néha összekeversz más nőkkel. Artie rám néz. A tekintete fáradt. Eddig még egy falatot sem evett. – Szeretlek. Bármi történjék is. Ez nem fair. Tudom, hogy ezt a kinyilatkoztatást úgy kéne értelmeznem, ahogy Lindsay, az asszisztensem tenné: tiszta,

manipulációtól mentes szerelmi vallomásnak, de képtelen vagyok rá. Nem bízom Artie-ban. Körbesétálok a szobában. – Egyikük se jön el. Ja, és ketten üzentek is valamit, de jobb, ha nem tudod, mit. – Mielőtt megtudtad, mi történt, olyan érzelmes voltál. Zabolázhatatlan életerő áradt belőled. Emlékszel? Halványan igen. – Nem igazán-felelem. Úgy érzem, elrabolták tőlem azt, aki voltam. Néha nem is Artie-val való egykori kapcsolatunk hiányzik, hanem az, aki annak idején voltam. És az a régi Artie is hiányzik, akire olyan apróságok miatt tudtam haragudni, mint hogy miért nem tankol rögtön, ha világítani kezd az üzemanyagszintet jelző lámpa, miért teszi vissza az üres narancsleves dobozt a hűtőbe, és miért akar jegesmedve módjára ölelgetni, ha rosszkedvem van. Hogy milyen nevetséges problémák voltak ezek! Már visszasírom őket. Artie köhög. A szakadozó hang valahonnan mélyről tör fel belőle. Amikor elcsitul, megszólalok: – Csak te meg én maradtunk. Ketten kell végigcsinálnunk. – Én úgyis erre vágyom – feleli. Nem tehetek róla, reflexből jön a válasz. – Mióta? Artie eltolja maga elől a tálcát, és kisimítja a haját a homlokából. – Szerinted képes leszel valaha megbocsátani nekem? Anyád, amikor a múltkor itt volt, azt mondta, megbocsátást érdemiek, mert ilyennek születtem. – Anya férfiakkal kapcsolatos tanácsait mindig gyanakodva kell fogadni. Nem mondhatnánk, hogy eddig túl jól választott volna. – Én megbocsátanék neked – mondja Artie. – Pedig nem várnám el tőled – felelem. Hirtelen ólmos fáradtság tör rám, ahogy rám nehezednek az érzelmek. Leülök az ágy szélére. Talán mégis meg akarok bocsátani Artie-nak, ha a megbocsátás egyben azt is jelenti, hogy mindent el tudok felejteni. Artie-ra emelem a tekintetemet. Ő felém nyúl, és megérinti az egyik szeplőt a mellkasomon, majd még egyet és még egyet. Tudom, hogy Elvist keresi. Ez kettőnk meghitt emlékeinek néma nyelve; nem kellenek szavak. Szeretném elmondani neki, hogy nem halhat meg, mert megtiltom neki.

Artie mozdulatlanná merevedik, és rám néz. – És meg is fogok bocsátani neked – mondja. – Miért? – Ha meghalok, sok mindent megbánsz majd. De azt akarom, tudd, hogy én megbocsátok neked. Felállók, mert ez váratlanul ért. Majdnem visszavágok. Milyen nagyvonalú! Artie megbocsát nekem! De valami nyugtalanít a lelkem mélyén. Artie halni készül. A jövőbe tekintve megpróbálja előre elrendezni a dolgokat, és tudom, hogy igaza van. Hirtelen rádöbbenek, mennyire fog hiányozni. Nem csak a romantikus meglepetései és az elképesztően megnyerő személyisége, de azok a dolgok is, amik egykor annyira idegesítettek: ahogy a kávéját szürcsölte, ahogy felnyögött, amikor leült, mintha óriási erőfeszítést tett volna, ahogy kézzel halászta ki a martinijéből az olajbogyói, és ahogy fel-alá járkált fogmosás közben. Tudom, hogy sok dolgot meg fogok bánni. Még talán azt is kívánni fogom, bárcsak meg tudtam volna bocsátani neki. Könnyek gyűlnek a szemembe, ahogy kimegyek a szobából. A folyosóra lépve hirtelen kimegy a vér a fejemből. Egyik kezemmel a falba kapaszkodom, majd nekidőlök, és arcomat a hűvös felületnek nyomom. Valaki kopog a bejárati ajtón, de még képtelen vagyok megmozdulni. Feltételezem, hogy anyám érkezett meg; miután végzett a mai teendőivel, nyilván eljött, hogy megnézze, miben segíthet, és megkérdezze, rendesen reggeliztem-e. Jól vagyok, mondom majd neki. Nézd csak meg. Semmi bajom. Soha jobban nem voltam. Inkább előadom, hogy nincs semmi bajom, mint hogy további önvizsgálatot kelljen tartanom. Legalább egy kis időre szeretném ezt elkerülni. Lekocogok a lépcsőn, derűs arckifejezést erőltetek magamra, és kinyitom az ajtót. – Jól vagyok! – mondom vidáman. De nem az anyám áll előttem, hanem egy fiatal nő, aki sötétlila színű, tépett, rövid frizurát visel. Tele van testékszerekkel: mindkét fülében számtalan fülbevaló, orrcimpájában apró gyémántkő, az alsó ajkában díszelgő karika pedig durcás kifejezést kölcsönöz az arcának. Ujjatlan, fekete pólót visel, amin egy számomra teljesen ismeretlen

zenekar szerepel. Legalábbis gondolom, hogy egy zenekar lehet. Izmos felkarját körben tetoválás díszíti, kezében egy katonai vászontáskát tart. – Elspa vagyok – közli. – Azért jöttem, hogy műszakot vállaljak.

HETEDIK FEJEZET A Remény néha bekopog az ajtón, besétál a házba, és úgy teszi le a táskáját, mint aki maradni készül – Azért jött, hogy műszakot vállaljon? – ismétlem a szavait. Furcsa, de Elspa piercingjei, tetoválása és haja anyámra emlékeztetnek; ő a rengeteg sminkkel próbálja megtéveszteni az embereket. Valójában Elspa extrém megjelenése nem is téveszt meg sokáig. Hamar nyilvánvalóvá válik számomra, hogy a lány nagyon, szinte lélegzetelállítóan gyönyörű. Telt ajkai vannak, sötétbarna szemét sűrű szempillák árnyékolják, az orra apró, az arccsontját pedig mintha szobrász faragta volna. Szemernyi smink sincs rajta. Annyira váratlanul érint az egész helyzet – az Artie-val folytatott beszélgetés és az, hogy nem anyám érkezett meg –, hogy teljesen zavartan nézek rá. Végül megszólalok: – Az ügynökség küldte? Ön ápoló? Az ajtót szélesre tártam, mert arra számítottam, hogy anya fog belibbenni rajta. Sőt, hátra is léptem, így szinte invitálom őt, hogy kerüljön beljebb. Szinte. De neki ez is elég. Elsétál mellettem a táskájával, és bemasíroz az előszobába. Zaklatottnak tűnik. Ideges, sőt, feldúlt. A tekintete nyugtalanul ugrál fel-alá. – Nem, nem az ügynökség küldött. – Ez azért megnyugtató – felelem. Elspa figyelmen kívül hagyja a megjegyzésemet. A szemembe néz. – Maga hívott fel. –Én? – Azért jöttem, hogy műszakot vállaljak Artie halálos ágya mellett. Ezt akarta, nem igaz? – Ó. Tényleg. És a táska? – Kissé aggaszt a nagyméretű sporttáska. Olyan, mintha a tulajdonosa hosszabb időre érkezett volna. Ez lenne Artie egyik kedvese? Egy kicsit fiatalabb, mint amire számítottam. Huszonhatnál nem lehet több. – Azonnal jöttem Jerseyből, ahogy tudtam. Ma reggel órám volt, de utána máris elindultam. Már megbeszéltem a professzorral, hogy nem

vizsgázom le ebben a félévben – mondja úgy, mintha ez mindent megmagyarázna. Ahhoz túl idősnek látszik, hogy alapképzésre járjon. Leteszi a táskáját a földre. – Hol van Artie? – Nem maradhat itt – felelem. Vajon ő Artie egyik kedvese, akivel megcsalt engem? Az egyik kaland, az egyik enyelgés? Vagy talán elég idős ahhoz, hogy Artie-t még a házasságunk előtti időkből ismerje? Artie-val négy éve voltunk házasok, amikor elhagytam, és előtte csak egy évig jártunk. Visszatekintve elég elhamarkodottan kötöttük össze az életünket. Lehet, hogy előttem egy huszonegy éves lánnyal járt? – Majd elalszom a kanapén. Nem fogok zavarni. Nagy fájdalmai vannak? – Nézze – próbálom meggyőzni. – Részeg voltam. Nem gondoltam komolyan. Nem hittem, hogy bárki komolyan veszi a hívásomat. Elspa megpördül. Tágra nyílt szemmel mered rám, mint egy túlzottan reménykedő kisgyerek. – Tessék? – kérdez vissza, és hangjába ismét fáradtság vegyül. – Akkor Artie mégsem haldoklik? Van egy olyan érzésem, hogy sok mindent tett fel erre a látogatásra; hogy sokat kockáztat vele. Szeretnék hazudni neki, hogy Artie jól van, és ő hazamehet, de képtelen vagyok rá. Azt hiszem, tényleg szereti Artie-t, vagy szüksége van rá. Nem tudom megállapítani, melyik feltevésem igaz. – De. Artie haldoklik. – Akkor szeretnék segíteni. Ő nagyon jó volt hozzám. – Tényleg? – Megmentette az életemet – feleli nem olyan hangon, ahogy valaki a szeretőjéről, hanem ahogy egy szentről beszél. A tagbaszakadt ápoló megjelenik, majd elindul felfelé a lépcsőn. – Odafent van? – kérdezi Elspa. Bólintok. – Szabad? – kérdezi a lépcső felé mutatva. Megdöbbent a kétségbeesése. – Persze. Így hát Elspa, ez a vadidegen nő, akit Szent Artie Shoreman mentett meg annak idején, felszalad a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat.

NYOLCADIK FEJEZET Mindenki árul valamit, hát futtasd te is saját magad Tanácstalanul állok az előszobában. Felnézek a lépcsőn. Elspa. Vajon mi mondanivalója lehet Artie számára? És én vajon azt mondtam neki, hogy alhat a kanapén? Belefáradtam abba, hogy nem ismerem Artie titkait, viszont folyton belebotlok élete eddig takargatott szeleteibe. Bemegyek a vendégszobába, és megkeresem a noteszt. Fogom a komódon lévő kulcsimat, és kisétálok az ajtón. A ház előtt egy rozsdás Toyota parkol. Remélem, mire visszajövök, már nem lesz itt. A kocsim a garázsfelhajtón áll. Hat hónapja nem ültem benne. Bemászom a vezetőülésre, amit Artie elállított. Örülök, hogy még életben van, mert azonnal kiugranék a kocsiból, ha tudnám, hogy nem olyan régen az immár halott férjem állította át a tükröket és az ülést. De Artie nem halt meg, ezért gondosan átállítok mindent, hogy kényelmesen tudjak vezetni. A házban található dolgokkal is ezt kéne tennem. Képes vagyok logikusan gondolkodni Artie haláláról. Intellektuálisan fel tudok rá készülni, mielőtt bekövetkezik. Megelőző intézkedéseket foganatosíthatnék – mint amikor egy auditra készülök. A Bessom Bútor Butik a város régebbi részén található, ami állítólag egyre felkapottabb. A boltok negyedét már modernizálták. Megtalálom az általam keresett keresztutcát, balra fordulok, és leparkolok. Bessom Bútor Butik. Miért kell manapság mindent butiknak nevezni? És miért kell mindennek alliterálni? Halálra idegesítenek az ilyen boltnevek. Bessom Bútor Butik. Ha sokáig ismételgetem, még az értelmét is elveszíti. A bolt felé sétálok, és megpillantom a tükörképemet a kirakatban. Meglepődöm, hogy itt vagyok. Fáradtnak látszom. A szemhéjam duzzadt, a szemem karikás. A szám kiszáradt. A hajam kócos. A fülem mögé tűrök egy hajtincset, megnyalom az ajkaimat, és gyorsan elfordítom a tekintetemet a kirakatüvegről.

Kinyitom az ajtót, és hallom, ahogy az ódivatú csengő csilingelni kezd. A Bessom Bútor Butik szemmel láthatóan hálószobabútorokra specializálódott. Olyan, mintha egy szálloda összeomlott volna, és az összes, szépen beágyazott fekhelye az épület nagyon trendi pincéjébe esett volna le. A falakon avantgárd képek, az ágyak mellett karcsú éjjeliszekrények, a fal színe pedig divatos banánzöld. A bolt minden négyzetcentiméterét süppedős padlószőnyeg borítja. A gyönyörűen bevetett ágyakat díszpárnahalmok dekorálják. Rajtam kívül nincs vásárló, és a szokásos semmitmondó zene se szól. Csak az utcáról beszűrődő, tompa zajokat hallani, és a hatvanas évekre haja/ó, amúgy általános iskolai technikaóra színvonalát idéző retró falióra ketyegését. Szeretnék ellopni valamit. Nem tudom, miért tör rám hirtelen ez a váratlan késztetés. De ami ezt követi, az se jobb: szeretnék végigszaladni az ágyakon. Szinte látom magam előtt, ahogy egészen a bolt végébe szaladok, egyik puha matracról a másikra szökdelve. Ekkor veszem észre a bolt hátuljában lévő elegáns, baldachinos ágy takarója alatt heverő kupacot. Mivel más eladót nem látok, csak feltételezni tudom, hogy ez lehet az a hármas tanulmányi átlagú egyetemista, aki a boltért felel. Nem tudom, felébresszem-e a naplopót, de – bár nincs rá okom –, kissé sértettnek érzem magam az egész Bessom Bútor Butik nevében. Odasétálok az ágyához. – Elnézést. Mint kiderül, a férfi felnőtt, a húszas évei végén, harmincas évei elején járhat. Meglep, hogy nem ugrik fel azonnal, és nem kezd valami lelkes, meggyőző szövegbe, ami sekély tudatalattijába vésődött a munkája során. Ehelyett lassan kinyitja a szemét, rám néz, és lustán elmosolyodik. Nyújtózkodik, majd lesimítja szőke haját. Jóképű pasas, akit könnyen el tudok képzelni félmeztelenül, mezítláb és pizsamaalsóban. John Bessom nyilván megnyerő külseje miatt vette fel eladónak, és nem tudja, hogy a pasas alszik az eladó ágyakon, amíg a főnöke távol jár. Elhatározom, hogy ha megtalálom Bessomot, tájékoztatni fogom az alkalmazottja viselkedéséről. – Matracot szeretnék venni, ööö, tartósat, kemény rugózásét. Tudja, olyan jó, megbízható árut. Nem tudja, hol találom John Bessomot? –A kócos, szexi eladó rám emeli álmos tekintetét.

– Mi nem árulunk megbízhatóságot, tartósságot, vagy kemény rugózást – mondja félig ásítva. – De matracot azért árulnak, nem igaz? – kérdezem, és mosolyogva oldalra billentem a fejem. Úgy érzem, egy szellemi vetélkedőbe csöppentem, aminek nem ismerem a szabályait. Pedig szeretem a vetélkedőket, és jó is vagyok bennük. – Nem, mi nem árulunk matracot. Nem ez a pontos megfogalmazás. – Akkor mit árulnak? – kérdezem. Pajkosan rám mosolyog. Bekaptam a horgot. Tényleg úgy ébredt a szundításból, hogy egyből eladni próbál, csak nem egészen úgy, ahogy arra számítottam. – Sok mindent árulok. Alvást, például. És álmokat. – Alvást és álmokat? – kérdezem. – Pontosan. – Nem kel fel az ágyból, csak felkönyököl, és már teljesen nyilvánvaló számomra, hogy Bessom zseniális eladót alkalmazott. Legszívesebben azonnal vennék tőle egy ágyat. A férfi aztán hozzáteszi: – Kiváló fekvésű szerelmi fészkeket árulok. Ettől a megjegyzéstől megtorpanok, és felemelem az egyik ujjam. Gondolatban újra lejátszom magamban a beszélgetésünket. Feltűnik, hogy a férfi a korábban használatos többes számú „árulunk” helyett már azt mondja: „árulok”. A bolt utcára néző üvegfalára nézek, amin bentről fordítva olvasható a Bessom Bútor Butik felirat. Annyira Artie-ra jellemző ez a „kiváló fekvésű szerelmi fészek” megjegyzés, hogy egy pillanatra lemerevedek. A pasas egyáltalán nem hasonlít Artie-ra, legfeljebb az álla vonala emlékeztet rá halványan, viszont szemmel láthatóan apja flörtre kész génjeit örökölte. – Maga John Bessom? – kérdezem. – Személyesen. Miben segíthetek? Egy percig még némán bámulom, és Artie-t próbálom felfedezni a vonásaiban. Oldalra billentem a fejem. Amikor megpróbáltam elképzelni Artie fiát, egyrészt a Bessom Bútor Butik főnökére számítottam, de másrészt, bevallom, egy sokkal kisfiúsabb, gyerekmedencében pancsolós, nyári táborozós jelenséget vártam. – Jól van? – Jól – felelem, és körülnézek. – Nos, sajnálom, de nekem mindössze egy matracra van szükségem.

– Ki tud úgy élni, hogy nap nap után csak matracokat árul? – kérdezi a férfi, miközben felül, és lábát az ágy mellé lógatja. Hasított bőr. fűzős cipőt visel. – Az olyan kilátástalan lenne. – Higgye el, megértem – felelem. Hirtelen nem tudom, miért is jöttem ide. Megmondani neki, hogy az apja haldoklik? Vajon ez tényleg az én feladatom? Ha szeretett volna beszélni Artie-val, már évekkel korábban megtehette volna. Az ajtó felé indulok. A férfi ekkor feláll, és utánam szól. – Várjon! Ne haragudjon. Nehéz hetem volt. Sőt, még annál is nehezebb évem. Hajlamos vagyok az ilyesmire mondja, és az ágyra mutat. – Flörtöléssel próbálom magam túltenni a nehézségeken. De próbálok leszokni róla. Amit mondtam, úgy értettem, hogy szívesen eladnék önnek egy matracot, ám még szívesebben adnék el valami ennél elvontabbat. De a matrac is megteszi. Ugyanúgy megmerevedem, mint amikor iszom, és érzem, hogy veszélyben a szigorú tartásom. Gólyalábú üzemmódra kapcsolok. Megkeményítem a szívem, és azon tűnődöm, vajon mennyire szigorúan húzom össze a szemöldökömet. A keménység és az önfegyelem vajon hosszú távon mély ráncokat jelent majd? Botoxot? Most azonban nincs más választásom, keménynek kell mutatkoznom. Ennél többre ugyanis nem telik. – Ha legközelebb valami elvont dologra lenne szükségem, tudni fogom, hol keressem – mondom, és kisétálok a boltból.

KILENCEDIK FEJEZET Néha idegenek mondják ki azt, amit hallanunk kell A garázsfelhajtón parkolok, és megállapítom, hogy a rozsdás Toyota még mindig a ház előtt áll. Ráadásul hanyagul, ferdén parkoltak le A házba belépve meglátom Elspa sporttáskáját, ami ugyanott van az előszobában, ahová korábban letette. A kulcsaimat a komódra helyezve idegennek érzem magam, mintha egy udvarias betörő lennék, aki bár jogtalanul tört be a házba, csak a kekszet és a bonbonokat dézsmálja meg, esetleg készít magának egy gin-tonikot. Nem tudom, mit kéne tennem, ezért csak állok az előszobában. Mozdulatlanul. Bekukkantok a nappaliba. Min den olyan csendes és nyugodt. A kandallópárkányon hatalmas virágcsokor díszeleg a nagyméretű, elegáns vázában Odamegyek, és leveszem a műanyag drótvillára applikált kísérő-kártyát. Ez áll rajta: 58-as számú ok: azért, mert hazajöttél. És azért, mert valahol, a szíved legmélyén még mindig szeretsz? Nem tudom, mit kéne kezdenem mindezzel. Artie-nak igaza van. Természetesen valahol a szívem mélyén még tényleg szeretem, és néha a szívemnek ez a része túlcsordul érzelmekkel. Talán ezt el kéne mondanom neki. Talán tudnia kéne. Ekkor meghallom az éneklést. Halk, magas, dallamos énekszó. Mindkét karomat leengedem, az 58as számú kártya pedig kiesik a kezemből Követem a hangot, fel a lépcsőn. A hálószobából jön. Kinyitom az ajtót. Az ágy üres. A takarók félre vannak hajtva, mintha Artie csodálatos módon meggyógyult volna, és elment volna dolgozni. De az énekszó nem a hálószobából jön, hanem a hozzá kapcsolódó fürdőből. Az ápoló a fürdőszoba ajtajában áll. Kissé zavarodottnak tűnik, mint aki nem találja a helyét. Biccentek neki, mire ő visszabiccent. – Én csak segítek neki bemászni és kimászni a kádból – közli.

De ez nem ad magyarázatot az énekszóra. Átsétálok a hálószobán a fürdő ajtajához, ami résnyire van nyitva, így meglátom Artie hátát. Artie a kádban ül, Elspa gyönyörű hangja pedig betölti a helyiséget. A lány ott térdel a kád mellett, és énekel. Nem ismerem fel a dallamot. Szivacsot márt a kádba, és Artie háta felett nyomja ki belőle a vizet. A szexualitásnak nyoma sincs az egész helyzetben. Nincs benne semmi erotikus. Olyan gyengédség hatja át a jelenetet, mint amikor egy anya ápolja lázas gyermekét. Eláll a lélegzetem a pillanat egyszerű szépségétől és tisztaságától. A mellkasom összeszorul, és éles fájdalmat érzek. Megint szédülni kezdek, és bizonytalan léptekkel kibotorkálok a szobából, le a lépcsőn, egyenesen a konyhában lévő bárszekrényhez. A konyha túl világos, túl hangos, túl szellős. A mennyezet túl magasan van. Kicsinek érzem magam. A kezem azonban gyorsan mozog. A jég nekikoccan az üvegnek; magányos hang ez. Megszólal a telefon. Felveszem. Lindsay az. Szinte levegővétel nélkül kezd hadarni, és csak bizonyos szófoszlányok jutnak el a tudatomig. Valakit ki akarnak rúgni? Danburyt? Egy ügyfél el akar menni tőlünk? Az egyik partner ki van akadva? Képtelen vagyok felfogni mondandója értelmét. – Nem lesz semmi baj – mondom végül. – Ne hagyd, hogy érzelmileg felkorbácsoljon a dolog. Ne vegyél semmit a szívedre. Most nem tudok beszélni. De Lindsay tovább darálja, hogy Danburyt majdnem kirúgták, hogy felmerült az előléptetés lehetősége, és hogy az egyik partner nagyon zaklatott. – Most nem tudok beszélni – ismétlem. – Ne vedd személyeskedésnek, Lindsay, de most megmutatom, hogyan kell kivonni magad valamiből. – Leteszem a telefont, és csak állok mellette. Elspa belép a konyhába, és salátát vesz ki a hűtőből. Ezen meglepődöm, mert nem tudom, az hogyan került oda. – Kérsz? – kínál. – Jó sokat csináltam. – Nem. Egy kisebb tálat vesz a kezébe, és magának szervíroz. –Olyan sovány. Erre nem voltam felkészülve. Nem válaszolok.

– De szellemileg még mindig friss. Semmit se változott Ugyanaz az Artie maradt, aki volt. – Ugyanaz. Elspa jó étvággyal enni kezd. – Biztos, hogy nem kérsz? – Nem, köszönöm. Csámcsogva beszél tovább. – Artie mesélt arról, amikor… Felemelem a kezem. – Nem érdekelnek a sztorik. Elspa megdermed, majd folytatja az evést. – Rendben. Ekkor rádöbbenek, hogy nem is betörőnek érzem magam, épp ellenkezőleg. Engem raboltak ki. – Az ott fent az én helyem volt. – Tessék? – A fürdetésnél. Nekem kellett volna megfürdetnem őt, de te kitúrtál engem. – Nem akartam… – Hagyjuk. Elspa leteszi a villáját, és rám néz. Barna szeme csupa kedvesség. – Megcsalt téged, ugye? Ezért gyűlölöd őt. Hányszor? – Mielőtt megismertem, számtalan nővel volt dolga, és nem tudtam, hogy kettőt közülük megtartott szuvenírnek. – Artie-nak nem megy jól a búcsúzkodás. – Ez nagyon elnéző megfogalmazás – felelem, és eltűnődöm azon, mennyire nem tetszik, hogy Elspa ilyen szemszögből közelíti a dolgot. – Aztán jött egy harmadik. Először a harmadikat tudtam meg, aztán a másik kettőt. Veled mikor járt? – Úgy érzem, jogom van feltenni a kérdést, ezért bátran szegezem neki. De Elspa nem lepődik meg, hanem válaszol. – Mielőtt téged megismert. Nagyon fiatal voltam, amikor az egyik éttermében kezdtem dolgozni. Elspa még most is nagyon fiatalnak látszik. – Jesszus, már vagy hat éve, hogy folyton olaszkaja-szagom volt. Artie rutinellenőrzésre jött az étterembe. De nem olyan volt a kapcsolatunk. Nem nevezném magam a régi barátnőjének, vagy ilyesminek. Artie inkább afféle pótapám volt. Sokat segített, amikor elég nehéz korszakomat éltem. – Elspa elhallgat, mintha az emlékei még mindig fájdalmat okoznának.

Nem tudom, higgyek-e neki. – Pótapa? – kérdezem. – Nagyon régen történt – feleli Elspa. – Artie-nak köszönhetem, hogy életben maradtam. Olyan komolyan mondja, hogy nehéz kételkednem a szavaiban. Nyílt, őszinte arca azt sugallja, ez a lány túl naiv ahhoz, hogy hazudjon. Aztán felvidul. – Sokat mesélt ma rólad. Elmondta, hogyan ismerkedtetek meg, és milyen volt az esküvőtők. Olyan romantikus! De a legjobban a teraszon lévő madárról szóló sztori tetszett. – Már csak halványan emlékszem rá. – Megmentetted a madarat – mondja Elspa. – Nem sokkal az után történt, hogy megismertük egymást. A madár egy barátunk vendégházának spalettája mögé szorult. Artie sok tekintetben elég gyáva, például fél a madaraktól. Egyszerűen kinyitottam az ablakot, ennyi történt – magyarázom. De ahogy felelevenítem a történteket, eszembe jut, akkoriban milyen tökéletes volt minden Artie mögém lépett, hátulról átölelt, és együtt néztük, ahogy a kiszabadult madár ágról ágra röppen. – Néha csak ennyi kell; hogy kinyissuk a megfelelő ablakot – mondja Elspa. Ebben a pillanatban megkedvelem őt. Szükségem van egy olyan emberre, mint ő; valakire, aki nem fél felnagyítani a pillanatok jelentőségét. – Amikor Artie elmesélte ezt a történetet, úgy felélénkült, el is felejtettem, hogy haldoklik – mondja. Azon tűnődöm, Artie vajon hogyan mentette meg a lány életét. Elképzelem Elspát a pincér egyenruhájában, piros pólójában, névtáblájával, kockás kötényében, kezében egy tálcányi itallal. Azon gondolkodom, vajon miért jött el valójában, és miért szereti Artie-t annyira. Odalépek a salátástálhoz, kiveszek egy koktélparadicsomot, és bekapom. Az íze egyszerre fanyar és édes. Elspa nyilván úgy gondolná, hogy Artie-nak joga van látni a fiát, mielőtt meghal, nem? Igaza is van. Mert hiába követett el Artie számtalan hibát az életben, megérdemli, hogy megismerje a saját fiát. Hiszen ez nem minden apa elidegeníthetetlen joga? De ami még ennél is fontosabb, hogy John Bessom, ez a zűrös fiatalember megérdemli, hogy megismerje az apját.

– Szeretnék tőled kérni valamit – mondom Elspának. Érdeklődve néz fel rám. – Mi lenne az?

TIZEDIK FEJEZET A szerelem téliekben nyilvánul meg, de ezek a tettek néha absztraktak, kék színűek és obszcének Amíg Elspa befejezi az evést, felhívom anyát a vendégszobai telefonról. Úgy érzem, valakivel meg kell beszélnem a tervemet. De miután minden részletre kiterjedően elmagyarázom neki, mire készülök, még mindig nem érti, ezért elölről kezdem. – A probléma egyszerű: szeretném, ha Artie megismerhetné a fiát. Szeretném, ha a fia megismerhetné Artie-t. De azt is szeretném, ha Artie maga mondaná el neki, hogy az apja, és hogy haldoklik. Ez az ő dolga, nem az enyém. Ezért ki kellett találnom, hogyan találkozhatnának. És megszületett a fejemben a tökéletes terv. – Hogy egy matrac kapcsán? – kérdezi anyám elhaló hangon. – Igen, századszorra is igen! Egy matrac kapcsán! – Vegyük át még egyszer a dolgot, csak hogy jól értsem. Te magad nem akarod semmire se rábeszélni John Bessomot. Miért is nem? – Ezt most hagyjuk, mert nem számít. – Nem akarom elmagyarázni neki, hogy ha John megint flörtölne velem, és aztán megtudná, hogy a mostohaanyja vagyok, mindketten nagyon kellemetlenül éreznénk magunkat. – Jól van, akkor azt most hagyjuk – feleli anyám. – Szóval van ez a nemrég felbukkant lány, aki azért szereti Artie-t, mert megmentette az életét. Te ezt a lányt akarod megkérni arra, hogy beszélje rá John Bessomot egy matrac személyes kiszállítására? – Ahogy mondod. – Hát, én nem értem pontosan a részleteket, de nem hangzik olyan rossz ötletnek. Örülök, hogy legalább valamit csinálsz. Jót tesz neked, hogy nem hagyod el magad. Később majd beugrom, és megnézem, minden rendben van-e Artie-val, amíg távol vagytok. – Koszi.

Nem sokkal később, útban a Bessom Bútor Butik felé elmagyarázom Elspának, mit kell mondania. Kitaláltam, hogyan fordíthatnám a javamra, hogy John a matracoknál fontosabb eszményeket szeretne eladni. Elspa bólogat. –Értem. Jó. Rendben. Utána mindketten elhallgatunk, és némán utazunk egymás mellett. Elspa a rádióhoz hajol, és kapcsolgatni kezdi. – Amúgy mivel foglalkozol, Elspa? – Művész vagyok. – Á, Artie szereti a művészeket – felelem. Artie kedvelte a fotóimat is, és mindig arra biztatott, hogy szakítsak időt a fényképezésre. – Milyen művészeti ágban alkotsz? – Szobrász vagyok. – És milyen szobrokat készítesz? – Főleg férfiszobrokat. A férfiak egyes testrészeit örökítem meg. Ők választhatják ki, hogy melyiket. – És Artie? Jaj, inkább ne mondd el, mit választott. Azt a testrészét, amire gondolok? – kérdezem. – Artie-nak van humorérzéke, úgyhogy ragaszkodott hozzá. De nem modell, csak a fantáziám alapján dolgoztam. Absztrakt műalkotás lett. Kék színű. – Absztrakt és kék? Hm. – Hirtelen megjelenik lelki szemeim előtt Artie kék, torz pénisze. Vajon mit jelenthet az, hogy absztrakt? És az, hogy Elspa a fantáziája alapján dolgozott? – Egyszer szívesen megnézném. Egyébként nem számít, hogy a fantáziájából merítette az ihletet, ez a szobor akkor is intim kapcsolatot teremtett kettejük közt. Hiába mondta Elspa, hogy Artie-t még azelőtt ismerte meg, hogy mi ketten találkoztunk volna, és hiába nem volt köztük testi kapcsolat, nekem akkor is fáj. Forr bennem a féltékenység. Én nem tudtam volna Aitienak énekelni, miközben fürdetem őt, mert túlságosan haragszom rá. A haragom ugyanolyan mélyről tör fel, mint Elspa torkából a gyönyörű énekszó. – Tényleg érdekel? – kérdezi Elspa. – Persze – felelem.

Megint hallgatunk. Nem tudom, Elspa tudja-e, hogyan értelmezze az általam használt hangnemet. Én magam sem igazán tudom, hogy értettem, amit mondtam. – Esik – jegyzi meg Elspa a vizes szélvédő felé mutatva, amelyen az elmosódó cseppek az ellenszélben a tető felé kezdenek kúszni. Nem válaszolok, csak bekapcsolom az ablaktörlőt. Nyikorogva, egyenetlenül törli az ablakot. Le kell cserélni. Épp akkor érkezünk a Bessom Butikhoz, amikor John bezárja a boltot. Egy sötét öltönyös férfival beszélget, aki nem látszik malacvásárlónak. A férfi esernyőt tart a kezében, és közönyösen, szinte brit hűvösséggel szemléli Johnt, aki egy újságot tart a feje fölé. Nyilvánvaló, hogy kellemetlen beszélgetést folytatnak. John felemeli a szabad kezét, mintha az mondaná: „Nem halaszthatnánk el ezt a vitát? Hiszen mindketten úriemberek vagyunk „ Néhány centire lehúzom az ablakomat. A sötét öltönyös férfi azt mondja: – Már nem halogathatjuk sokáig a dolgot, Mr. Bessom.' – Tudom – feleli John. A férfi ott hagyja őt, John pedig az ellenkező irányba indul el. Az eső kissé alábbhagyott. John megrázza az esernyőként használt újságot. Megbököm Elspát, mire ő kiszáll a kocsiból. Figyelem, ahogy az utasoldalról átsétál az én oldalamra. – Matracot szeretnék – szólítja meg Johnt. – Már bezártam. – De ez vészhelyzet. – Matrac-vészhelyzet? A házhozszállításhoz, használt teherautónk két várossal odébb bedöglött, úgyhogy… – A matrac egy édesapának lesz – mondja Elspa, ahogy előre megbeszéltük. – Egy haldokló édesapának. A fia meg fogja látogatni őt, mielőtt meghal, úgyhogy egy szép matracra van szüksége. Büszke vagyok Elspa meggyőző alakítására. A gimnáziumi színjátszó kör vezetője is büszke lenne rá. – Sajnálom, de már bezártam – feleli John. – Igazából nem is azt szeretném, hogy matracot adj el nekem. Egy haldokló ember lelki békéjét szeretném megváltani. Egy halálos ágy

mellett játszódó jelenetet akarok venni. Egy apát és egy fiút, akik az apa halála előtt még kibékülnek. John Elspára mosolyog, aztán mögé téved a tekintete, és benéz a kocsiba. Felismer, és látom a szemén, hogy tisztában van vele, én mondtam a lánynak, milyen hazugsággal tudja őt levenni a lábáról. Integet, én pedig zavaromban a hamutartóval babrálok. – Apa és fiú? – kérdezi John. – Hát. egy drámai jelenetnek tényleg nem tudok ellenállni. Ahhoz nagyon jó matrac kell. Első osztályú. Szerencsére eláll az eső. John a kocsi tetejére rögzítette a fóliába csomagolt matracot, és Elspával két oldalt, az ablakon felnyúlva tartják. A matrac még így is mozog. – Na és mondja, egész nap csak alszik a botjában? – kérdezem. – Nem aludtam. Modellkedtem. – Nekem az nagyon is alvásnak tűnt. – Látja? Ennyire jó modell vagyok. – És a modellkedéssel sok matracot tudsz eladni? – kérdezi Elspa. – O nem matracokat árul, hanem alvást, álmokat és szexet – szólalok meg. – Akkor sok alvást, álmot és szexet tudsz így eladni? –kérdezi Elspa. – Nem túl sokat. De ez csak az egyik vállalkozásom. Számtalan futó projektem van még. – Futó projektek? – kérdezem. John nem bocsátkozik magyarázatba. Inkább kinéz az ablakon, és ellenőrzi a tetőn utazó matracot, ezt a kiváló fekvésű szerelmi fészket. Áthajtunk egy útdíj-fizető kapun, és a pénztárosnő kétkedve néz rám, mint aki látott már egynéhány matracot lerepülni kocsik tetejéről. Némi területféltést is látok a tekintetében, mintha azt mondaná: „Ezt komolyan az én autópályámon akarják szállítani?”. Nem foglalkozom vele. Úgy tűnik, egyelőre működik a tervem. Ahogy közeledünk a házhoz, egyre több halványan megvilágított, kertvárosi utcácskán kell végigkanyarognunk. – Megkérdezhetem, hogy ki haldoklik? Mielőtt lehetőségem lenne, hogy kitaláljak egy újabb hazugságot, ami újabban az ösztönös reakcióm bármilyen kérdésre, Elspa válaszol: – A férje.

– Részvétem – mondja John. – Ezt igazán sajnálattal hallom. Van valami a hangjában, ami arra enged következtetni, hogy ő is veszített már el hozzá közel álló személyt. Mindannyiunk életét átszövik a veszteségek. Bekanyarodunk az utcánkba. Látom, hogy a ház úgy ki van világítva, mintha karácsony lenne, minden lámpa ég, és a ház előtt parkoló mentőautó megkülönbözető jelzése is villog. Jéghideg borzongás fut végig rajtam. A bejárati aj-tó nyitva van. A fény kiömlik a pázsitra, anyám pedig a garázsfelhajtón áll keresztbe font karral. – Ez nem lehet – suttogom idegesen. – Még nem lehet. Még nem végeztünk! – Mi a baj? – kérdezi John. Elspa egyre csak azt hajtogatja: – Nem, nem, nem, nem! Közvetlenül a garázsfelhajtó előtt leállítom a motort, és kipattanok a kocsiból. Az autó előregurul, és nekiütközik a járdaszegélynek. Behajolok az ajtón, és behúzom a kéziféket. Kiesik a kezemből a kulcs, miközben anyám arckifejezéséből próbálok olvasni, de ő csak a fejét rázza. – Nem tudom, mi történt, de hívtam a mentőket. Zihálni kezdek, és attól félek, el fogok ájulni. A ház felé tántorgok, de megállok a verandán. Elspa futva előz meg. Visszafordulok, és látom, hogy John Bessom a kocsi és a matrac mellett áll. Nem állt neki kikötözni a matracot. Sajnálom, mert nem tudja, mibe csöppent bele, és mit késett le. A verandán állok, és mélyeket lélegzem. – Maga nyilván a fiú. Annyira sajnálom – mondja anya Johnnak. Feléjük támolygok, de ezzel is elkéstem. Rájövök, ennek így kell történnie. Anya teljesen nyugodt, és tudom, hogy úgy fog viselkedni, ahogy kell. Megfogja John kezét, és anyai gondoskodással átöleli. John hirtelen kisfiúnak látszik. – Próbálják megmenteni az apját – mondja neki –, de még semmit se tudni… John zavartan néz rá. Felpillant az emeleten lévő hálószoba kivilágított ablakára. – Az apámat? – kérdezi. – Arthur Shoremant? – Igen – feleli anya. – Artie-t.

Artie még nem halt meg. Most próbálják megmenteni. Beszaladok az ajtón, majd fel a lépcsőn. Artbnr Shoreman, visszhangzik a fejemben. Arthur Shoreman Utálom a hivatalos neve formális hangzását. Olyan, mintha egy nyom látványról, egy halotti bizonyítványról olvasnák fel. Nem, még nem, mondogatom magamban. Még nem. Belépek a hálóba. Artie az ágyon fekszik, az ágy két oldalán egy-egy mentős áll, és érthetetlen szavakkal kommunikálnak, ahogy azt a mentősök szokták. Van náluk valami szerkentyű is. Vajon EKG-t csinálnak? Nem látom Artie arcát. Az ápolónk a háttérből figyeli az eseményeket. Elspa kiabál. – A kurva életbe, csináljanak már valamit? – Kétségbeesésében az éjjeliszekrénynek esik, és mindent lever róla. – Vigyék ki innen! – kiáltja az egyik mentős. Megfogom Elspa karját, magamhoz húzom, és kivezetem a folyosóra. Szorosan átölelem, és ringatni kezdem. Megnyugszik, és zokogva kapaszkodik belém. – Ha Artie meghal, azt én sem élem túl – mondja. – Dehogyisnem – csitítom. – Én ezt nem fogom tudni végigcsinálni – zokogja. Képtelen vagyok felfogni, hogy Artie talán máris meghalt, és lehet, hogy már csak a holtteste fekszik az ágyon. Fogalmam sincs róla, meddig ölelem magamhoz Elspát, de belém mar a gondolat, hogy hosszú idő óta most először vagyok képes támogatni valakit. Aztán meghallom Artie hangját. – Hé, ne fogdosson? –kiabálja. Az egyik mentős megkönnyebbülten válaszol: – Ezt örömmel hallom. Elspa magához szorít. – Visszatért – súgom neki.

TIZENEGYEDIK FEJEZET Néha nehéz úgy megállapítani, mi történik, hogy tágra nyílt szemmel figyelünk Ami ezután következik, kissé szürreális A mentősök Artie körül sürgölődnek, és most már némi viccelődést is megengednek maguknak. Gondolom, Artie fia még mindig a ház előtt áll, és a becsomagolt matrac még mindig a kocsi tetején pihen. Elspa képtelen abbahagyni a sírást, pedig Artie csodálatos módon életben maradt. Karomat még mindig a lány válla köré fonva behajolok a hálószoba ajtaján. – Tényleg visszatért? – kérdezem a mentősöket. – Jól van? – El se ment, asszonyom – feleli az egyikük. – Téves riasztás. Csak sok volt a gyomorsava, és emiatt érzett mellkasi feszülést. A szívproblémája persze komoly, ezt önök is tudják, de a férje jól van. – Hallottad? – kérdezem Elspától. – Téves riasztás. Gyomorsav. Mellkasi feszülés. Artie felém fordítja a fejét. A szeme vizenyős. Aggodalmas tekintettel elmosolyodik. – Elment már? – kérdezi. – Tessék? – kérdezek vissza. – Kicsoda? Azon tűnődöm, vajon Elspáról beszél-e. De ez olyan furcsa kérdés, hogy talán még mindig nincs teljesen magánál. Aztán megrándul az arca, és lehunyja a szemét. – Téves riasztás? – kérdezi egy furcsán ismerős női hang. A tulajdonosa egyszer csak a hátam mögött áll. A magas, elegáns, ötvenes évei elején járó nő halványkék, karcsúsított ruhát visel, és dohányzik. Tulajdonképpen szép a maga dörzsölt módján; szépen ívelt szemöldöke és magasan ülő járomcsontja van. Vállig érő barna haját ezüstszínű csattal fogta össze a tarkója tövében. – Maga kicsoda? – kérdezem. – Eleanor – mondja, mintha ez mindent megmagyarázna. A fejemet rázva bámulom. Zúg a fülem. Artie majdnem meghalt, de most mégis itt van köztünk.

– Maga hívott meg engem – magyarázza türelmesen a nő. – Azt hittem, nem vágyom másra, mint hogy Artie rohadjon meg a pokolban, de aztán rájöttem, látni szeretném, mielőtt oda kerül. Valamit lesöpör a szoknyájáról. Most már tudom, honnan volt ismerős a hangja. Ez a nő egyike azoknak, akiket részegen felhívtam, és ő volt, aki azt a szívhez szóló üzenetet küldte Artie-nak. hát itt van. Artie újabb egykori kedvese megkapó antréval érkezett. – Hát nem lenne csodálatos, ha Artie békét tudna kötni a múltjával, mielőtt meghal? – kérdezi. – Itt nem lehet dohányozni – mondja Elspa, miután kissé összeszedte magát. A nő úgy mosolyog Elspára, mintha a lány valami kedves, de jelentéktelen dologra hívta volna fel a figyelmét. – Szinte sose dohányzom. Most is csak a nagy izgalom miatt gyújtottam rá. Ennyi – mondja, majd felém fordul. –Azt hiszem, a jelenlétem felizgatta Artie-t – teszi hozzá egy apró (és boldog?) sóhajjal. – Gondolod? – bömböli Artie odabentről. – Az anyjának ki kellett hívnia a mentőket – mondja Eleanor nyugodtan. – Azt hiszem, őt is felzaklattam. – Megpróbálta megölni Artie-t? – kérdezem. – Jaj, dehogy – feleli a nő savanyú mosollyal. Megemeli a hangját, hogy Artie is jól hallja, amit mond. – Ha megölném Artie-t, azzal jelentős szereplővé lépnék elő az életében. De ő sose tisztelne meg ilyesmivel. Eleanor, ízlelgetem magamban a nevét. Azt hiszem, kedvelem őt. Szólok Artie-nak, hogy hamarosan visszajövök. Az ápoló azt feleli, ő fent marad, és lefekteti Artie-t. Elspát és Eleanort gyorsan leterelem a lépcsőn. Feltűnik, hogy Eleanor sántít, de azért magas sarkú cipőt visel. Az egyenetlen ritmusú járás mélyen berögzültnek látszik, nem holmi vízhólyag vagy bokaficam okozta bicegésnek. – Nem akar leülni? – kérdezem Eleanort, és a reggeliző sarok egyik székére mutatok. – Töltsön magának egy italt. – Inkább józan maradnék. – Ahogy gondolja – felelem.

Elegánsan keresztezett bokával ül le a székre. Elspát kivezetem a hátsó kertben lévő medencéhez, és megkérem, várjon ott, amíg visszamegyek érte. Még mindig sírdogál, és görbe háttal, keresztbe font karral engedelmeskedik a kérésemnek. Nem vagyok biztos tenne, hogy tudja, hol van és hogy én ki vagyok. Eleanorral nem törődve gyorsan az előszobába megyek. Úgy sietek, ahogy az ember egy kisebb probléma – egy lángoló serpenyő vagy egy váratlanul rossz fordulatot vett buli – elhárítására siet. Lehet, hogy Artie a díszvendég, de a háziasszony én vagyok, és törődnöm kell a vendégeimmel. Kilépek az ajtón, és látom, hogy az egyik mentős már a kocsiba pakol. A szemközti házban égnek a lámpák. Jill és Brad Biddle az ablakból figyelnek minket. A közvetlen szomszédunk, Mr. Harshorn jóval bátrabb náluk: ő a bejárati ajtaja előtt áll a mellkasán összefont karral. Integetve próbálja magára vonni a figyelmemet, de nem veszek róla tudomást. Anyám még mindig John Bessom mellett áll, de egyikük se szól egy szót sem. Ahogy közeledem feléjük, látom anyán, hogy sírt. Szokásos erős sminkje elmosódott, de John sztoikus nyugalommal áll mellette. – Én vagyok a fiú az apja halálos ágya mellett? – kérdezi. Anyám ugyanazzal a fájdalmas együttérzéssel néz Johnra, majd rám. – Az egyik mentős azt mondta, nem halt meg. – Igen, életben van. Téves riasztás volt. Nem tudom megállapítani, hogy John haragszik-e. Kifürkészhetetlen az arca. – Szerettem volna, ha beszél Artie-val. Halálosan vágyik rá… – mondom, de itt hirtelen elhallgatok. – Nagyon sajnálom, hogy a férje haldoklik – mondja John a fejét ingatva. – De nekem nincs szükségem arra, hogy megismerjem Artie Shoremant. – Jól van. Megértem – felelem, bár egyáltalán nem értem meg. – Hívok egy taxit – mondja John. – Holnap pedig elküldök valakit a matracért. – Kifizetem! – Miért, szüksége van rá?

– Nincs, de így nem adhatjuk vissza, hiszen a kocsi tetejére volt kötözve. Ez már sérült áru, ragaszkodom hozzá, hogy kifizessem. Nem fogadhatom el a pénzét. Holnap eljön érte valaki – feleli John. – Majd felhívom. Ha szeretné, tájékoztatom Artie állapotáról… – Biztos vagyok benne, hogy rendes ember – mondja. Vállat von, zsebre teszi a kezét, és halványan elmosolyodik. Egy darabig furcsán, némán állunk egymással szemben. Aztán John előveszi a mobiltelefonját. – Hívok egy taxit. Egy pillanatig tétovázik. – Artie Shoreman mindig is nagyon jó volt hozzánk anyagilag – mondja. – Ezért hálás is vagyok neki, de ennél több kapcsolat sose volt köztünk. Nem lenne helyes, ha… Fogalmam sincs róla, mit mondhatnék neki. Szomorúan is gyönyörű. A szél összeborzolja a haját. – Én se tudom, mit mondjak – válaszolom. – Örülök, hogy téves riasztás volt – mondja John. – A kocsiban azt mondta, hogy még nem végeztek. Nem tudom, mire gondolt, de így talán van még rá idejük, önnek és Artie-nak. Már el is felejtettem, hogy korábban ezt mondtam. Nem akartam, hogy Artie máris meghaljon, mert még annyi ki-bogozatlan ügyünk van. – Igaza van – felelem. – Elég bonyolult a kapcsolatunk. De így még arra is van idő, hogy maga és Artie megismerjék egymást. – Sose volt számomra több mint egy név a havonta érkező csekken. Nem hinném, hogy most fontos lenne megismernem – válaszolja John, majd a járdaszegély felé sétál, és felnyitja a mobilját, ami kéken világítja meg a tenyerét. Anyám utánam jön a verandára. – Jól vagy? – Minden a legnagyobb rendben! – válaszolom eltúlzott vidámsággal. Még magamat se tudom átverni. Megragadom anya könyökét, mielőtt belépnénk az ajtón. – Te engedtél be egy Eleanor nevű nőt? – Jaj, ne is emlegesd nekem Eleanort – mondja anyám, mintha egész életében ismerte volna a nőt. – Meg kell szabadulnunk tőle. – Tényleg? – kérdezem. Eleanor szavai visszhangoznak a fejemben. Hát nem lenne csodálatos, ha Artie békét tudna kölni a múltjával,

mielőtt meghal? Volt ebben valami fenyegető, de alapjában véve igaza volt. Ahogy belépünk a házba, anya azt mondja: – Majd én elküldöm Eleanort, ne aggódj. A konyhába érve látom, hogy Eleanor eltűnt. – Na tessék – mondja anyám. – Megtalálta a kijáratot. Aztán a medencéhez vezető teraszajtódhoz lépve a kertbe mutat. – Mégsincs szerencsénk. Odakint Elspa ül egy nyugágyon, vele szemben pedig Eleanor hallgatja őt figyelmesen. Mindketten elmerülnek a beszélgetésben – de vajon miről cseveghetnek? Nem tudom elképzelni, hogy ennek a két nőnek bármilyen közös témája lehetne. Esetleg az Artie farkáról készült kék, absztrakt szoborról beszélgetnek? Talán. Egyébként is, mit tudok én Eleanorról? – Most mit csináljunk? – kérdezem anyámat, miközben mindketten kifelé meredünk az üvegajtón. – Nem tudom – feleli, és idegesen felhúzza plüss szabadidőruhája cipzárját. – Elképzelhető, hogy megörököljük Elspát a tetoválásaival és a testékszereivel együtt. Kérdezd meg Artie-t, benne van-e a lány a hagyatékában. Meglep a feltevés, de csak azért, mert olyan valószerűnek hangzik. Mindketten kilépünk a lekövezett teraszra. A medencén túl gondosan ápolt pázsit zöldül, a vizet pedig sejtelmesen megvilágítják a rejtett lámpák. – Elspa? A lány nem fordul hátra. Eleanor felénk int. – Üljenek le – mondja sürgetően, mégis gyengéden. – Ez fontos. Aztán Elspához fordul. – Gyerünk. Mondd csak el. Anyával egymásra nézünk, aztán a két másik nő felé lépünk. Leülünk az Eleanor által felkínált székekre. O olyan nő, akinek az ember ösztönösen is engedelmeskedik Elspa mesélni kezd. – Be kellett törnie a lakásom ajtaját, hogy megmentsen. Felvonulás miatt le volt zárva az utca. Ő felemelt, és elcipelt az ügyeletre úgy, véres törölközővel a karomon. Emlékszem, hogy léggömbök ugráltak a levegőben, Artie lihegett a súlyom alatt, és

jobban éreztem az ő szíve dobogását, mint az enyémet. Egyfolytában azt mondogatta: „Ne csukd be a szemed. Ne csukd be a szemed!”. Nem tudom, mit mondjak, de még azt se tudom zavaromban, hogy hová tegyem a két kezem. Anyámra nézek, mint egy kisgyerek, aki tudni szeretné, hogyan kell ilyen helyzetben viselkednie. Egyáltalán, milyen helyzet ez? Vigasztalnom kellene a férjem fiatal exbarátnőjét, miután Artie majdnem meghalt? Anyám előredől. Lakkozott haja mereven lebben a szélben. Életemben először irigykedem a sminkjére. A színek és formák kavalkádja jótékonyan rejti el a valós érzelmeit. Elspa folytatja. – Miatta maradtam életben, és ő most meg fog halni. Mihez kezdek nélküle? A lány a bal csuklóját masszírozza. Felhúzza a pulóvere ujját, hogy megmutassa a halvány sebhelyeket. – Teljesen szét voltam esve. Még vágni se tudtam rendesen. A korábban olyan hűvösnek és szigorúnak látszó Eleanor megérinti Elspa vállát, a lány pedig a vállára hajtja finom állát, és lehunyja a szemét. Sem anyám, sem én nem tudjuk, mit mondhatnánk ebben a helyzetben. Nem vagyunk felkészülve az őszinteség és a gyengédség ilyen fokú megnyilvánulására. Eleanor Elspa felé hajol, és azt suttogja: – Ne csukd be a szemed. Elspa lassan kinyitja a szemét, felemeli a fejét, és ránéz Eleanorra, majd anyámra és rám. Bár az arcát könnyek áztatják, halványan elmosolyodik. Visszamegyek a hálószobába. A mentősök már elmentek. Az ápolónk is végzett mára, hallom, ahogy a kocsijával épp kitolat a ház elől. Elspát, Eleanort és anyámat ott hagytam a sötétben, a medence mellett. Az ágyon fekvő Artie megmozdult, és úgy néz rám, mint aki megérezte, hogy ott állok – vagy legalábbis áll ott valaki. A házban tartózkodó bármelyik nő lehetnék. Nem tudhatom, engem várt-c. Elnehezülő pillák alól tekint rám. – Téves riasztás – mondom. A szobát csak a ház előtt álló lámpa fénye világítja meg halványan.

– Amikor azt javasoltam, hívd fel a kedveseimet, szólnom kellett volna, hogy Eleanort hagyd ki. – Nem gondolhattad, hogy tényleg fel fogom hívni őket. Artie rám mosolyog. – Most az egyszer tényleg alábecsültelek. – Pedig Eleanor tetszik nekem. Olyan… bonyolult. – Elviselhetetlen hárpia – feleli Artie. – Okos nő. – Azért jött, hogy engem kínozzon. – Talán ez tetszik benne a legjobban. Mikor tetted neki a szépet? – Mikor tettem neki a szépei? Ha az anyád lennél, most szólnék, hogy ez a kifejezés már kiment a divatból. – Mikor jártatok? – Nem tudom. Nem sokkal az előtt, hogy megismertelek. De csúnyán végződött a dolog. – Miért? – Mert Eleanor olyan… eleanoros. – És Elspa hány éves volt, amikor jártatok? – Elspa – mondja Artie finom sóhaj kíséretében. – Szüksége volt rám. Nem volt más választásom. Szeretnék tovább kérdezni, de kimerültnek látszik. Behunyja a szemét. – Szeretném, ha beszélnél Reyerrel – mondja. Reyer Artie könyvelője. – Szeretném, ha elmagyarázna neked pár dolgot, amiről tudnod kell. Artie-val mindig is külön kasszán voltunk. Mindketten sikeresek voltunk a szakmánkban, amikor megismerkedtünk. Ragaszkodtam hozzá, hogy mindent felesben fizessünk, ezért sose keveredtek a pénzügyeink. – Eredetileg úgy terveztem, hogy majd a halálom után beszéljen veled, de meggondoltam magam, mert így legalább tudok majd válaszolni a felmerülő kérdéseidre. – Sok kérdés fog felmerülni bennem? Hivatalos átvilágítást kell csinálnom? Remélem, nem, mert azért elég sok pénzt szoktam kérni. Nem reagál a könyvvizsgáló-humoromra, de általában senki se szokott.

– Beszélsz vele? – kérdezi. – Igen. – Fáradt vagyok. – Aludj – felelem, és az ajtófélfának dőlök. A légzése hamarosan méllyé és egyenletessé válik. Még nem végeztünk, gondolom magamban. Még van időnk, de nem sok. Az ablakon beszűrődő fény Artie-ra vetül. A párkányhoz sétálok, és látom, hogy Eleanor épp a kocsijához sétál. Bicegése ellenére gyorsan halad. Egy kicsit távolabb parkol, nem a ház előtt. Miután kinyitja a kocsi ajtaját, felnéz. Sötét van. Tudom, hogy nem láthat, de mégis az az érzésem, valahonnan tudja, hogy itt állok. Egy pillanatig még felém néz, aztán beszáll a kocsijába, és elhajt. Behúzom a függönyt, és visszafordulok Artie felé. A takaró ritmikusan emelkedik és süllyed. Finoman az ágyra ereszkedem, hogy ne ébresszem fel, és mellé kuporodom. A sötétben egészen közelről figyelem az arcát. Lassan kinyitja a szemét, és én zavarba jövök, amiért rajtakapott, hogy ilyen intim közelségbe kerültünk. Felülök. Aitie nagyon halkan megszólal. – Nem téves riasztás volt. – Hanem? – Főpróba – feleli. Artie-nak nem lenne szabad haldokolnia. Az egész olyan valószerűtlen, mintha félreértés lenne, egy adminisztratív hiba, amit néhány telefonhívással tisztázni lehetne. Tudom, hogy nem vagyok egy mintafeleség, de úgy érzem, Artie közelgő halálát valakinek velem kellett volna előre egyeztetnie. Szeretném megmagyarázni a Túl Korai Halálok Ügyosztályának, hogy én ebbe nem egyeztem bele. Tudom, hogy ez nevetségesen hangzik, de ebben a pillanatban mégis így jár az agyam – Félsz? – kérdezem. Artie lehunyja a szemét, és megrázza a fejét. – Az nem kifejezés! Nem gondoltam, hogy ilyen őszinte lesz. Azon tűnődöm, vajon a betegség egy tisztább, őszintébb valójára csupaszítja e le őt, mint ahogy a szappan is egészen elvékonyodik, mielőtt teljesen elhasználódik. Úgy döntök, hogy ideje témát váltanom

– Dióda, ha fiú – mondom –, és Spatula, ha lány. Gyűjtöttem a neveket A régi játékunkat folytatom, amiben képzeletbeli gyerekeinknek minél nevetségesebb nevet próbáltunk adni. Hatalmas beismerés Artie előtt, hogy elmondom neki, nem hagytam abba a játékot. Ezt ő is érti. Gyengéden, hálával a szemében néz rám. A gyerekeink, akik immár sose születnek meg… Mindketten tudjuk, hogy nagyon rövid időszak állt a rendelkezésünkre, amikor teherbe eshettem volna. Visszatekintve az a két hónap olyan aprócska, törékeny szakasza a kapcsolatunknak, mintha szinte nem is létezett volna. Utána tudtam meg, hogy Artie megcsalt, és rögtön el is menekültem. Képtelen voltam kezelni a valós helyzeteket; se a válókereset beadását, se egy újabb, Artie-val a viszonyairól folytatott őszinte beszélgetést nem tudtam volna elviselni. De most már a kisbabáink örökre csak a képzelet szülöttei maradnak. Még mindig eszembe jutnak. Hiányoznak. Szomorú vagyok, hogy nem láthatom meg soha, Artie milyen apa lenne. Ez veszélyes terep, de szeretnék valamennyit engedni Artie-nak most, hogy majdnem elveszítettem őt. – Féknyereg – feleli. – Vagy Árgus. Tulajdonképpen fiúnak és lánynak is jó. És az olyan gyereknek, aki már születésekor öregembernek néz ki, lehetne Curb a neve. A jó öreg Curb Shoreman. – Szerintem az öregember-babának a Flint se rossz – folytatom. – De két jelenlegi kedvence a Kemence és az Irónia. – Kemence Irónia Shoreman – ízlelgeti Artie. – Nem is rossz. Ram mosolyog, és a mosolyában annyi szeretet van, annyi közös emlék, hogy hirtelen megijedek, talán túl közel engedtem magamhoz, pedig tiszta helyzetet szeretnék. Már a nyelvem hegyén van, hogy az, hogy mellé feküdtem, nem jelent teljes megbocsátást. De végül meggondolom magam. Nem megfelelő az alkalom. Artie fél. Sőt, talán retteg. Kézfejemmel megsimítom az arcát, aztán felállók, és az ablak melletti székhez sétálok. – Pihenj – mondom neki. – Csukd be a szemed.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Az ember nem mindig tudja ételbe fojtani a bánatát, de ha szeretné megpróbálni, érdemes csokoládészósszal kezdeni Reggel van. A hálószobafüggöny szélén halvány fény dereng, mintha az egyszerű lakástextil hirtelen szent tárggyá magasztosult volna, és glória venné körül. Artie alszik, karjával egy párnát ölel át. Felállók, és gyorsan kimegyek a szobából. Tudom, butaság, de nem akarom, hogy bárki (Artie, anyám, vagy Elspa) meglássa, hogy itt töltöttem az éjszakát. Ezzel be-vallanám a bennem támadt gyengéd érzelmek jelenlétét. A lépcsőn lefelé sétálva azonnal tudom, hogy anya megint itt éjszakázott. Bacon és tojás illatát érzem… és csokoládéét? Őt is megérintette a tudat, hogy Artie tegnap majdnem itt hagyott minket, és ettől őrült főzőcskézésbe kezdett, mintha a rengeteg étel elfogyasztása bármit is javíthatna a helyzetünkön. Áthaladok a nappalin, és a kanapéra pillantok. Elspa nincs ott. Azon tűnődöm, vajon elment-e. Engem is meglep a rám törő szomorúság: hirtelen fájdalmasan érzem a hiányát. De aztán meglátom a sarokban heverő sporttáskát, rajta pedig az összehajtott ágyneműt, és ebből rájövök, hogy Elspa nem ment el. Anyám átvette az irányítást, és reggelit készít nekünk. Visszasétálok a vendégszobába, és átöltözöm farmerba és pólóba. Fogat és arcot mosok. Bámulom magam a tükörben. Látszik rajtam az elmúlt időszak összes feszültsége. Az arckifejezésem fájdalmat tükröz. Az arcom feszült és merev, a szemem körül viszont megviselt és petyhüdt a bőr. Azon tűnődöm, vajon ez a gyász arca-e. Belépek a konyhába, és meglátom az én túlpörgött anyámat. Éppen nyers sütikkel teli serpenyőt tol a sütőbe. A házi készítésű csokiszósz a tűzhelyen rotyog, ami azt jelenti, hogy komoly bajban vagyunk. A helyzet olyan kritikussá vált, hogy már csak a csokoládé lehet az utolsó

mentsvárunk. Anya anélkül érzékeli a jelenlétemet, hogy felém pillantana. – Gondolkoztam – közli. – Tudom, hogy minden nagyon hirtelen fog történni. Amennyire csak lehet, szeretnélek megóvni téged. Miután a tepsi a helyére került, és anyám beállította az órát, visszafordul, és végre rám néz. – Na jó, hallgass ide. Én már többször végigcsináltam ezt. A legtöbb logisztikai dolgot jobb, ha előre elintézed. Észreveszem a padlón fekvő Virslit. Ma nincs rajta szuszpenzor, és így olyan benyomást kelt, mint egy nyaraláson lazító üzletember. – Virsli meztelen – jegyzem meg. – Tudtam, hogy ma délelőtt itt leszünk, és nálatok jó… csúszós a járólap. – Igazad van – felelem. – Hallgass ide – folytatja anyám. – Nagyon sok logisztikai feladat vár rád, és jobb ezeket mihamarabb elintézni. Érted, amit mondok? – Logisztikai feladat? – Tegnap este döbbentem rá, mennyi elintéznivalóink lesz. – Felsóhajt, aztán témát váll. – Egy fiatal nő az irodából egyfolytában hívogat téged. Nem mondtam neki semmit, de olyan… – Izgatott? – kérdezem, miközben letérdelek Virsli mellé, és megsimogatom. Puha szőre van és apró, egyenetlen fogsora, ami úgy világít, mintha frissen polírozták volna. – Igen. Jó lenne, ha felhívnád. – Lindsay mindig izgatott. – És a könyvelőtök is telefonált. Tegnap beszélt Artie-val, és megtudta, hogy hazajöttél. Szeretne veled beszélni bizonyos fontos részletekről, inkább előbb, mint később. Azt mondta, bármikor beugorhatsz hozzá. Eszembe jut, hogy megígértem Artie-nak, beszélek Re-yerrel, bár semmi kedvem ahhoz, hogy bármiféle elszámolásnak még csak a közelébe is menjek. – Számtalan dolog van – folytatja anya. – A legjobb, ha minél többet előre elintézel belőlük. Artie említette, mit szeretne?

– Nem – válaszolom, és rájövök, Artie-val milyen keveset beszéltünk a halálról, a temetésekről és az ezekhez kapcsolódó gyakorlatias kérdésekről. Most azonban még kevésbé szeretnék erről csevegni vele. – Nem hinném, hogy képes lennék kiejteni előtte a „temetés” szót. Anyám mellém lép, és átkarolja a vállamat. Tudja, mi vár rám. Ő több férjét is eltemette már. Tudom, hogy szeretne erőt adni nekem. Egyik kezével tenyerébe fogja az arcomat egy pillanatra. Artie-val valé» szakításom óta normális esetben nem tudnám elviselni, hogy valaki ilyen gyengéden elhozzam, de most jólesik szerető aggodalma. – Hol van Elspa? – kérdezem. – Még mindig elég feldúlt. Azt mondta, szeretne Artie-val tölteni egy kis időt ma délelőtt. – És Eleanor? Mit mondott, amikor elment? Visszajön? – Fél ötkor találkozom vele. Együtt kávézunk, aztán fodrászhoz megyünk – kapom a választ. Eleanor és anya kart karba öltve a Starbucksban és a fodrászszalonban? Elég nehéz elképzelni. Ez azt jelenti, hogy Eleanor marad? Anya a pulthoz lép, és leemeli a papírtörlőt a baconös tányérról. – Kérsz enni? Megrázom a fejem. – Köszönöm – mondom neki. – Mit? Körbemutatok a konyhán, ezzel jelezve, hogy mindent. – Ez csak természetes. Az anyák már csak ilyenek. Elspa az alvó Artie ágya mellé húzott széken ül. Csupasz lábát szórakozottan húzogatja a szőnyegen, és az ablakon át az élénk kék eget és a zöld lombkoronákat nézi. Halkan dudorászik magában. – Elspa? Felém fordul, és én aggódó arckifejezéssel figyelem. – Jól vagy? – kérdezem. Elspa visszafordul az ablak felé. – Igen. Csak szomorú vagyok. Próbálom kitalálni, milyen érzés lesz. A pengenyomokra gondolok, amiket előző este mutatott meg a medence partján. Nem tudom, elhihetem-e hogy jól van. Ahogy figyelem, még jobban elhatalmasodik rajtam az aggodalom. – Ma beugrom a könyvelőhöz, de ha szeretnéd, elhalaszthatom. Ebédelhetnénk együtt.

Nem tudom, mi történik, ha túlzottan megviseli őt a dolog. Eszembe jut, hogy előző este azt mondta, ő is Artie-val együtt hal, mert nem fogja kibírni nélküle. – Kösz, de inkább nem. Szívesebben maradnék itt, ha nem gond. Majd segítek Joannek. Néhány perc, és összeszedem magam. Biztosan tud adni valami feladatot. – Jól van – felelem. – Anya biztosan örül majd neked. Ha józanul belegondolok, nem hiszem, hogy újra megpróbálná megölni magát, de mégis kényszeres megelőző intézkedéseket teszek. Indulás előtt végignézem az összes fürdőszobát, begyűjtöm a borotvákat és altatókat, és elrejtem őket a vendégszoba szekrényében. Anyám és az ápoló, akinek az a Todd-szerű neve van, a konyhában beszélgetnek, és gyógyszereket készítenek Artie reggelije mellé. Épp a megfelelő rostmennyiséget vitatják meg, miközben apró papírpoharakba teszik a tablettákat. A ház elé lépve látom, hogy a matrac már nincs a kocsimon. Ezek szerint John Bessom ígéretének megfelelően eljött érte valaki, és elvitte.

TIZENHARMADIK FEJEZET Ne hagyd, hogy a férjednek saját könyvelője legyen A Munster, Feinstein, Howell és Reyer tipikus, elegáns könyvelőcég; még az irodájukban is élő szobanövények vannak. Sőt, a könyvelőiroda olyannyira elegáns, hogy az egyetlen mű kellék a recepciósuk, de rajta is látszik, hogy szorgalmasan locsolgatják. Nem emlékszem, hogy Feinstein-nek vagy Howellnek van viszonya a nővel. Munster már meghalt, Bili Reyer pedig becsületes pasas – ironikus módon Artie ezért választotta éppen őt. Még sose jártam az irodában. A pletykát is csak azért tudom, mert Artie imád sztorizgatni. Olyan tehetséges, hogy még egy könyvelőirodát is izgalmas helyként tud beállítani. Megmondom a recepciósnak, hogy ki vagyok, és miért jöttem. Kedvesen megkér, hogy foglaljak helyet. Az asztalon csillogó magazinkupac, mellettem ballonos víz. Nyugtalanul fészkelődöm. Felhívom Lindsayt, hogy megkérdezzem, mi újság. Lihegve veszi fel a telefont. – Halló? – Hol vagy? – kérdezem. – Te hol vagy? – kérdez vissza kicsit idegesen. Még sose beszélt velem ilyen feszülten. Nem veszek tudomást a hangnemről, mert nem tudom, nekem szól-e. – Egy könyvelőirodában vagyok. Rémes hely – suttogom. Ha ilyen helyen kéne dolgoznom, megőrülnék. Tudom, tudom, az átlagembernek az egyik számoszlop ugyanolyan, mint a másik, de ez a könyvelőiroda ijesztően lélektelen helynek tűnik. A könyvvizsgálatban benne van a nyomozás izgalma, azért szeretem. – Minden rendben? – kérdezi Lindsay kissé engedékenyebben. Igen. Egyelőre. – Akkor menj a fenébe! – Tessék?? –Jól hallottad!

Ez igazán megdöbbentő. Lindsay mindig is alázatos és túlzottan engedékeny volt velem. Oldalra fordulok a fotelben, és lehalkítom a hangom, hátha így bizalmasabban tudunk beszélni. – Igen, jól hallottam, mit mondtál, de nem tudom mire vélni. – Rám csaptad a telefont! Kettesben kellett dolgoznom Danburyvel, márpedig tudod, milyen félelmetes az az óriási ember az óriási kezével meg a bödön fejével! Végül nem rúgták ki, de volt az a dolog a Tőzsdefelügyelettel… – És hogy sikerült? Lindsay pár pillanatig nem válaszol. Nyilván épp fizet valamiért, mert hallom, hogy egy pénztárossal beszélget. – Jól – feleli végül. – Jól ment. – Hát akkor nincs semmi gond, Lindsay! Minden jól alakult. – De ezt nem neked köszönhetem! – Pontosan – válaszolom. – Teljesen egyedül megoldottad a helyzetet. Tökéletesen. – O – mondja Lindsay megenyhülve. – Ez jó, ugye? – Ez nagyon jó. – Na jó – feleli. – Akkor mégse menj a fenébe. – A, semmi gond – válaszolom. – Megértem, hogy ideges voltál. – Biztos? – Igen. – Kaptam egy mini előléptetést is – újságolja. – Ez nagyszerű! – Csak egy nagyon kicsit, de arra pont elég, hogy amíg le távol vagy, kicsit nagyobb súlya lesz a szavamnak. – A kis előléptetés is előléptetés! Megérdemled. A recepciós elém lép. – Indulhatunk – közli. Egy zavart pillanatra azt képzelem, hogy indulhatunk egy boldogabb, múltbeli állapot felé. Na persze. Ránézek, elköszönök Lind-saytől, majd elteszem a mobilom. – Jöjjön velem, kérem – mondja a nő. Tekintetemmel követem a lehetetlenül szűk és rövid szoknyáját szegélyező, fel-le libegő fodrot. Bili Reyer szobájához érve megkérdezi, kérek-e kávét, de annyira mesterkélt a kedvessége, hogy még ezt az udvarias kínálást se tudom komolyan venni.

– Nem, köszönöm – felelem. Kinyitja az ajtót, mire Bili felugrik, hogy üdvözöljön. Idegesen jár, mintha óriási adókódexeinek árnyékától félne. Megrázza a kezem. – Annyira örülök, hogy végre megismerhetem. Artie csodálatos dolgokat mesélt önről. – Valóban? – Hát persze – feleli Reyer, de a válasza valahogy túl élénk és túl defenzív; valami nem stimmel vele. Megköszörüli a torkát, hogy visszanyerje méltóságát. Kellemetlen csend telepszik az irodára. Könyvelői csend. Reyer az asztalához lép, és int, hogy üljek le. A szék bőr-borítása nyikorog alattam. – Nos, sajnálom, hogy ilyen szomorú körülmények között kellett megismernem. Hogy van Artie? – Olyan hangon beszél, mint aki gondosan áttanulmányozta a „Leendő özvegyasszonyok lelki támogatása” című fejezetet a Hogyan legyünk szeretni való könyvelők? című szakirodalomban. A professzionalizmusa és a hivatalossága hihetetlenül megnyugtat: tudom, hogy üzleti megbeszélésen vagyok. Kihúzom magam. – Tegnap este kicsit ránk ijesztett, de ma már jól van – válaszolom. – Szeretném, ha nekilátnánk, ha nem bánja. – Mivel külön kezelik a pénzügyeiket, a szokásosnál egy kicsit bonyolultabb a dolog, de Artie nyilvánvalóvá tette, hogy azt szeretné, halála után minden az ön nevére kerüljön. A halotti anyakönyvi kivonat beszerzése nagyjából kilenc napba telik majd, az életbiztosítás pedig… – Nincs igazán szükségem a pénzre. Eleget keresek – vágok közbe, magam se tudom, miért. – Attól még az öné lesz. Azt csinál vele, amit akar. Kivéve… – Reyer beletúr az előtte heverő irathalomba. Nem tetszik, hogy elhallgatott, és az se, ahogy megjátssza magát. Látom rajta, hogy ettől a pillanattól már előre rettegett. Nyilván elolvasta a „A leendő özvegyasszonyokat érintő kínos információ közlése” című fejezetet is, de nem találta elég hasznosnak. Ezért próbál most időt nyerni azzal, hogy megpróbálja elhitetni velem, nem találja a megfelelő papírokat.

Na persze. Elvégre könyvelő, méghozzá nagyon jó könyvelő. Felesleges megjátszania magát, egyszerűbb lenne, ha kibökné a dolgot. – A férjének vannak bizonyos pénzügyi vállalásai, bár azt nem mondanám, hogy jogilag kötelezhető lenne ezek teljesítésére. – Törleszt valamit? – Nos, immár harminc éve havonta küld egy csekket Rita Bessomnak egy erre a célra elkülönített alapból. Fiatal volt, amikor létrehozta a célalapot, de nyilván ön is tudja, hogy azóta jelentősen nőtt a vagyona, így a havi összeg is. John Bessom anyja. Rita Bessom. Artie kezdettől fogva pénzt küld neki? Próbálom elképzelni Rita Bessomot, ahogy beváltja a csekket, majd átadja az összeget a felnőtt fiának. Vagy nem. Talán az egészet megtartja magának. Rita Bessom… Próbálom kitalálni, hogy nézhet ki, hol és hogyan élhet. – Bessomnak? Még mindig? A könyvelő kényelmetlenül köhint egyet. – Miért nem a fiának küldi a csekket? – kérdezem. – Azt hiszem, Artie egyszer próbált kapcsolatba lépni John Bessommal, de a fiú azt mondta, nem akar tőle semmit. Illetve már nem gyerek. Nagyjából önnel egykorú lehet. .. – Reyernek ekkor esik le, hogy nagyot bakizott, hiszen ez a megjegyzés azt sugallja, Artie akár az apám is lehetne. De nekem is ekkor esik le, hogy John Bessom velem egyidős férfi. Amikor először hallottam róla, automatikusan más kategóriába soroltam őt, elvégre Artie fia. Mintha munka után hátramenne a Bessom Bútor Butik irodájába, és az ólomkatonáival játszana. Nem örülök, hogy Reyer felhívta a figyelmemet erre a tévedésemre. A könyvelő hamar észbe kap, és szépíteni próbál. – De Artie mindig is úgy vélte, hogy egy gyermek iránti gondoskodási kötelezettség nem ér véget annak nagykorúságával. Ezért nem hagyta abba a csekkek küldését. – És a fia megkapja a pénzt? – A csekkek Rita nevére mennek. Ő is váltja be őket. Ennél többet nem tudunk. Csak ülök, és próbálom mindezt feldolgozni. John úgy érzi, semmi köze az apjához, a tőle kapott pénzt viszont gond nélkül elfogadja?

Egész életében apanázst kapott tőle? Vajon eleget ahhoz, hogy saját vállalkozásba fogjon? Vagy az anyja megtartja magának a pénzt? Miféle család ez? – Tudja, Artie hagyatéka elég jelentős. – Persze – válaszolom. – Hiszen étteremláncot alapított. Persze hogy vagyonos. – Ön könyvvizsgáló, ugye? Bólintok. – Nem kíváncsi a számokra? – Nem. – Miért nem? Számtalan olyan ügyfél fordul meg az irodámban, aki csak a számokra kíváncsi, pedig nem igazán értik, azok mit jelentenek. De ön tudná. Pontosan tudná. Miért nem akarja megismerni a pontos összegeket? – Épp ezért, mert könyvvizsgáló vagyok. – Számomra világos a magyarázatom, de látom, hogy Reyert csak összezavartam vele. Nekem ez túl személyes téma. Nyilván vannak olyan orvosok is, akik nem akarják megismerni a saját betegségük részleteit, hiába vág a szakterületükbe. Szeretném, ha Artie simán Artie maradna, már ez is elég terhet ró rám érzelmileg. Nem akarom, hogy egy bizonyos méretű hagyatékká váljon a szememben. – De a számokon kívül mást is el akar mondani – csapok le Reyerre. Látom, hogy rettentő kínosan érzi magát. – Mi az? – Artie szeretné, ha ön egyösszegű kifizetést eszközölne John Bessomnak. – Azt is mondta, hogy mennyi pénzre gondolt? – Nem konkretizálta. Azt szeretné, ha ön döntené el, mekkora az az összeg, ami elfogadható az ön számára. – Azt akarja, hogy én döntsem el? Hogy mindez elfogadható legyen a számomra? – Az egész helyzet nem elfogadható számomra, és nem hinném, hogy valaha is az lesz. A könyvelő megint köhint egyet, és újra rakosgatni kezdi a papírokat. Még nem végzett. – Van még valami? – kérdezem. – Egy másik rendszeres, havi csekk egy művészeti alapítványt támogat. Artie szeretné, ha ön a halála után is folytatná az alapítvány támogatását.

– Miféle művészeti alapítvány? – Az E.L.S.P.A. Ismeri? Amikor először lebetűzi, azt hiszem, valami állami intézményről van szó. Beletelik néhány pillanatba, mire leesik a tantusz. De akkor végre leesik. – Az ELSPA – ismétlem. – Igen, ismerem. Kinézek az ablakon. Szóval ez az, amit Artie nem mert nekem bevallani? Ehhez nem volt elég bátor? Nem baj. Szóval Elspának is rendszeresen pénzt ad. Most, hogy megismertem a lányt, akár meg is tudom érteni. Felháborító, hogy ezt is eltitkolta előlem – mégis hány titokra számíthatok még? – de nem gond. Jól van. – Artie szeret jótékonykodni – mondom színtelen hangon, de aztán beindul az agyam. Vajon Reyer mennyit tud? Valószínűleg többet, mint amit elárul. Most már én is részleteket, konkrétumokat akarok hallani. – Mondja el, amit tud. Higgye el, én sem a sötétben tapogatózom. Tudom, hogy az E.L.S.P.A. nem közhasznú társaság. Tudom, hogy ez a támogatás nem írható le az adóból. – Ekkor hirtelen rájövök, mi az egyetlen kérdés, amire tudni akarom a választ. – Artie mióta küld neki pénzt? – Artie azt mondta, a hölgynek új életet kell kezdenie. Szerette volna ebben segíteni, és ezért nagylelkűen nyitott neki egy számlát. – Bili Reyer a kezét nézi, és összefűzi az ujjait. – Mióta küld neki a pénzt? A könyvelő megint a papírokat rakosgatja, pedig nyilvánvaló, hogy fejből is tudja a választ. – Hm – mondja, mintha ez oly jelentéktelen részlet lenne, hogy egészen kiment a fejéből. – Á, már meg is van. Két éve. Júliusban kezdte Reyer továbbra is a kezét nézi. – Két éve küld neki rendszeresen pénzt? Két éve? – Artie-val már házasok voltunk, amikor megismerkedtek, amikor elkezdte őt anyagilag támogatni? Elspa azt mondta, akkor voltak kapcsolatban, amikor Artie még nem ismert engem. Vajon Elspa a három hírhedt kedves egyike? Amúgy számít az még valamit, hányan voltak? Számít, hogy három,

négy, vagy tizennyolc nővel csalt meg? Artie elárult, Elspa pedig hazudott nekem. – Remek – motyogom. – Csodálatos. Reyer könyörgő tekintettel néz rám. – Én megmondtam Artie-nak, jobb lenne, ha ő maga magyarázná el mindezt önnek – szabadkozik. – Reméltem, hogy kihasználja a még hátralévő időt, és… Hátradőlök a székemben, aztán gyorsan összeszedem a holmimat. Artie fiatalabb nőre vágyott? Jobban tetszettek neki a finom arcvonások? Vajon Elspa jobb az ágyban, mint én? Lelki szemeim előtt megjelenik Elspa ártatlan, kedves arca. A Tavaszmadár csak egy név, amihez a fantáziám illesztett arcot, de Elspa valóságos, tagadhatatlanul létezik. Eszembe jut a szobor, az absztrakt, kék szobor, amit „kizárólag a fantáziája alapján” készített el. – Mennem kell – közlöm Reyerrel. Valami elpattant bennem. Azt hittem, az árulás legrondább részleteivel már szembenéztem, de ez most igazán fáj. – De még nem végeztünk… – hallom a könyvelő hangját, ahogy felállók, és az ajtó felé masírozok. – Nem beszéltük meg a részleteket, és nem tisztáztuk a további lépéseket. A szemem előtt elmosódik a világ, és ahogy a folyosón végighaladok, a lépéseim tompa zaját elnyomja a fülem zúgása. – Hölgyem – szól utánam a recepciós. – Valami baj van? Megadóan intek felé a kezemmel. – Ne haragudjon – mondom, és szinte alig lassítok. – Mennem kell.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Víz alatt ne vegyél levegőt Ferdén parkolok a garázsfelhajtóra, kirántom a slusszkulcsot, és átgyalogolok a füvön. Anyám kocsija nem áll a ház előtt. Nyilván elment, hogy számtalan elintéznivalójával foglalkozzon. Kinyitom a bejárati ajtót, de nem csukom be magam mögött. Talán így érkezik majd meg a gyász – a haragon keresztül. – Elspa! – kiáltom. A ház csendes, csak a saját hangom visszhangzik benne. Friss virágcsokor díszeleg a komódon álló vázában. Undorodom a virágtól, a vázától és Artie minden manipulatív próbálkozásától. Benézek a nappaliba, majd kiszaladok a konyhába és az étkezőbe. – Elspa! Visszamegyek a lépcsőhöz, és felszaladok rajta. Közben bevillan az agyamba a könyvelőiroda, Reyer összefűzött ujjai és a köhintései. Tudom jól, a könyvelők milyen arcot vágnak, ha valamit megpróbálnak eltitkolni. Nekem kell eldöntenem, John Bessom mennyi pénzt kapjon? Nekem kell meghatároznom, mekkora összeg lenne elfogadhatói Artie évek óta támogatja Rita Bessomot és Elspát? Elspa hazudott nekem? Végigviharzok a folyosón, és berontok a hálószobába. – Mi az? – kiált fel Artie. – Mi a – baj? Az ápoló az ablak melletti széken ül, és egy videojáték fölé hajol. Megijedt, de próbál úgy csinálni, mint akit nem lepett meg a megjelenésem. – Miért nem mondtad el? Artie hátradől. – Szóval beszéltél Reyerrel. Feltételezem, nem elég kíméletesen közölte veled a dolgokat. Nincs meg benne… – Miért nem mondtad, hogy csak a halálod után beszéljek vele? – vágok kiabálva a szavába. – Akkor legalább mái-nem tudnálak megölni! E.L.S.P.A Alapítvány? És nekem kell eldöntenem, mennyit ér a fiad?

Az ápoló kikapcsolja a videojátékot, becsúsztatja a hátizsákjába, és megpróbálja gyorsan összeszedni a holmiját. – De most, hogy megismerted Elspát, beláthatod, hogy megérdemli – feleli Artie. – Igen, hallom, tehetséges szobrászművész! Remek ötlet, hogy rajta keresztül támogassuk a művészetet! – Jól van, jól van, megértem, hogy haragszol Elspa miatt. De azt csak belátod, hogy a fiamnak, Johnnak jár némi pénz, nem? Ki az a szemétláda, aki semmi pénzt nem hagy a saját gyerekére? – Ezek szerint másfajta szemétláda, mint amilyen te vagy. – Én nagyon különleges szemétláda vagyok – emlékeztet Artie. Az ágyhoz lépek, és közel hajolok Artie-hoz. Eszembe jut anyám egy újabb aranyköpése, amit sose hímzett díszpárnára: „Ha ellenséges fodrásszal van dolgod, ne félj szabadjára engedni a benned lakozó sárkányt.” – Ugye tudod, hogy éjszaka megfojthatnálak egy párnával, és soha senki se gyanakodna rám? – De ő igen – mutat Artie az ijedt tekintetű ápolóra, aki épp a hátizsákja cipzárját próbálja behúzni. – Talán megkérem Eleanort hogy segítsen. Biztosan örülne neki. Sőt, ki tudja, az átkozott barátnőid közül hányan vennének részt szívesen a meggyilkolásodban! – Nem hinném, hogy jó ötlet tanúk előtt fenyegetőznöd – mondja Artie, és ismét az ápolóra pillant. – Es ne vegyél nekem több kurva virágot! – ordítom. Belépek a fürdőszobába, ahol eszembe jut, amikor Elspa Artie-t fürdette. A helyiség üres. Ekkor belém hasít a felismerés. – Elspa! – mondom, és hirtelen pánik markol a szívembe. Mi van, ha Elspa nem bírta tovább, és vérbe fagyva fekszik valahol a házban? Ettől a gondolattól csak még dühösebb leszek, de a haragomba félelem is vegyül. – Mi a baj? – kérdezi Artie az ágyából. Az ápoló mozdulatlanul áll, hóna alatt a hátizsákjával. Lerohanok a földszintre, és minden eddiginél hangosabban kiáltozom. – Elspa! Elspa!

A komódhoz olyan közel kanyarodok be, hogy fellököm a vázát, ami leesik a padlóra, kettéreped, és a szőnyegre ömlik belőle a víz. Miközben felborul, nekiütközik és kitek egy darabot a lámpából, amit még én vettem – egyike azon értékes daraboknak, amiket anyám szerint válás előtt el kell rejteni. Ismét átfutok a konyhán, ahol anya csokoládészósszal nyakon öntött süteményeket halmozott fel. Kinyitom a teraszajtót, és kibotladozom a hátsó kertbe. Körbenézek, aztán a medencére téved a tekintetem. A medence alján, a mély vízben elmosódott alakot látok; a víz áramlása lassan meg-meglebbenti a ruháját, a haján megcsillan a napfény. Elspa. Ne! Nagy levegőt veszek, majd nekifutásból beugrom a vízbe – ruhástul, cipőstül. A víz hideg. Leúszom a medence aljára, bár a ruhám minden tempónál visszahúz. Lassan haladok, sűrűnek érzem magam körül a vizet. Félek, hogy sose jutok le a medence aljára. De aztán egyszer csak ott van előttem Elspa. Arca meglepett, tekintete zavarodott, arca puffadt. Egyik karomat a bordái köré fonom, és a víz felszíne felé rántom. Megpróbál megfordulni, mintha engem is magával akarna rántani a mélybe, de én mégis felfelé húzom őt. Hamarosan mindketten felfelé tempózunk. Egyszerre bukkanunk ki a víz fölé, lihegve. Még mindig átkarolom Elspát. – Mi van? – kérdezi prüszkölve. – Mi van?! – nézek rá zavarodottan. – Mit csinálsz? Elengedem Elspát, mire ő a medence széléhez úszik. – Azt hittem, épp megmentem az életed – mondom. De Elspának kutya baja. Tudom, hogy megkönnyebbült boldogságot kéne éreznem, de ehelyett visszatér a haragom. Egy pillanatra szinte lélegezni se tudok, úgy fojtogat. – Meditáltam – közli Elspa. – A mély vízben? – kérdezem, miközben a medence másik falához úszom. – Ruhástul? – Lótuszülésben voltam – feleli, majd a létrához tempózik, és felül a legfelső fokára. – Számoltam a másodperceket. Koncentráltam. Egy régi szobatársamtól tanultam.

– A mély vízben? – kérdezem újra, és dühösen a vízbe csapok. – Mégis mi ütött beléd? Halálra ijesztettél! – Ne haragudj – szabadkozik Elspa. – Te is megijesztettél engem. Kimászom a medencéből. A vizes pólóm és nadrágom a testemre tapad. Leülök a medence szélére, és leveszem a csuromvizes cipőmet. Nem nézek Elspára. Képtelen vagyok rá. – Mégis mikor akartad elárulni az igazságot? – Melyik igazságot? – kérdezi Elspa, mintha számtalan igaz és hamis variáció közül választhatna az ember. – Hogy Artie-val akkor volt viszonyod, amikor már a férjem volt. Vagy azt, hogy anyagilag támogat téged. hazudtál minden egyes apró részlettel kapcsolatban; a pincérkedésről, arról, hogy sose volt köztetek olyan kapcsolat és arról is, hogy a fantáziád alapján készítetted el azt a szobrot. Elspa egy darabig csendben van. Gyönyörű, sápadt, vizes arca mozdulatlan. – Artie haldoklik. Azt hittem, hogy nem lenne illendő. – Illendő?– kiáltom, mert nem hiszek a fülemnek. Elspa megtörli az arcát, és maga köré fonja a karját. Egyik kezével a másik karján lévő tetoválást markolja. – Figyelj, mostantól átveszem a dolgot – mondom neki. – Lejárt a halálos ágya melletti műszakod. Hazamehetsz. Kösz a segítséget. Elhallgatok, de aztán eszembe jut még valami. – Csak egy kérdés: szereted a lifteket? – A lifteket? – kérdezi Elspa. – Hagyjuk – felelem. Az nyilván Artie egy sokadik kedvese. Hányan lehetnek? És hány hazugság tapad mindegyikükhöz? Amikor Elspa feláll, és elindul a teraszajtó felé, felnézek. Reszket. – Miért mentél hozzá feleségül? – kérdezi, majd megáll, és visszafordul. – Te sose láttad benne a jót? Elspára bámulok. Ez a kérdés egyszerűen elfogadhatatlan. Nem tartozom neki magyarázattal az Artie iránt valaha érzett szerelmemet illetően, és ezt épp közölni készülök vele, de akkor hirtelen mindennek vége. Érzem, hogy meghasad bennem valami. Eszembe jut egy közös pillanat a múltból, és halkan mesélni kezdek.

– Amikor Artie-val nászúton voltunk, épp a ráják ívási időszakában jártunk. A tengerparton sétáltunk kézen fogva, és egy pasas szólt, hogy a ráják ártalmatlanok, hacsak rájuk nem lépünk. „És ha mégis?” kérdeztük egymástól. „Szörnyethalunk?” Visszasétáltunk a szálloda felé, és felsikítottam, mert azt hittem, hozzáértem egy rájához. Artie ettől megijedt, és ő is felkiáltott, én pedig az ő reakciója miatt még hangosabban sikítottam. Aztán egész úton hazafelé csak sikítoztunk, nagyon vicces volt. A medence vizét bámulom. Olyan halkan beszéltem, hogy nem tudom, Elspa hallotta-e. Azt se tudom, egyáltalán ott van-e még. De amikor felnézek, meglátom a medence túlpartján. Könnyes a szeme. Nem szólal meg. Tovább mesélek. – Egyszer egy közelben lakó punk megpróbálta ellopni Artie régi Gorvette-jét a garázsból, de Artie meghallotta, kipattant az ágyból, és meztelenül, golfütővel a kezében üldözte őt végig az utcán. Elspa elneveti magát. Én is – a nevetés nyugtalan rebbenés a torkomban. Most már nem tudom abbahagyni. – Kedvenc helye, ahol a nagy terveit szövögeti, egy Manila nevű, szutykos kifőzde. Rémes akcentussal, de egész jól beszél franciául. Nem tudja a dalok szövegeit, mégis mindig hangosan énekel, ha szól a rádió. Képtelen a telemarketingesekre rátenni a telefont. Egyszer arra jöttem haza, hogy egy jelzáloghitelt kínáló értékesítővel beszélget. Természetesen egy fiatal lány volt az illető. Nemrég diplomázott, rengeteg tanulmányi kölcsönt kellett visszafizetnie, és nem tudta, eljegyezzék-e egymást a pilé»ta barátjával. Artie egy órán keresztül beszélgetett vele, és bölcs tanácsokkal látta el. Furcsa, hogy ezek a pillanatok mind eszembe jutnak. Gondolom, ez lehet az én válaszom az Artie-tól kapott virágcsokrokra. Ezek szerint tudat alatt én is listát vezettem, és most hirtelen megállíthatatlanul tör elő belőlem. – Amikor a kutyája, Midász kimúlt, a fenti fürdőszoba beázott. Artie szétszedte az egész hazat, hogy megkeresse, melyik cső szivárog, de mindig újabb és újabb problémákra bukkant. Imádta azt a kutyát, és

valójában miatta, nem a beázás miatt volt úgy kiborulva… Szerette volna, ha teherbe esem. Nagyon vágyott rá, hogy gyerekünk szülessen. Esténként az ágyban a hasamra hajtotta fejét, és azzal játszott, hogy gondolatban berendezte a méhemet, hogy a babának kényelmes és trendi lakása legyen arra a kilenc hónapra Ilyeneket mondogatott, hogy „mi lenne, ha a kanapét anébb tennénk, és vennénk egy jó kis süppedős, fehér szőnyeget?”. Elhallgatok. Olyan tisztán hallom a fejemben Artie hangját, hogy képtelen vagyok folytatni A ház felé kiáltok. – Te mocskos szemétláda! – Sajnálom – mondja Elspa. Pislogva nézek rá. – Mit? – Szeretted őt, és még most is szereted. Eddig nem voltam benne biztos. Érzem, hogy mindjárt elbőgöm magam. Nem akarok sírni. Félek, hogyha elered a könnyem, többé nem fogom tudni abbahagyni a sírást. Elspára nézek. Miért akartad megölni magad? – kérdezem. A tekintete a fák lombját fürkészi. Felnéz az égre, aztán vissza rám. – Drogos voltam, amikor Artie-t megismertem. Ez a vallomás jeges félelemmel tölt el. Tudom, hogy most nem magammal kéne törődnöm, mégis rettentő önző gondolat fészkeli be magát a fejembe. Artie-nak egy drogossal volt viszonya? Elspa látja a riadalmat az arcomon, ezért gyorsan megnyugtat. – Nem szúrtam magam. És nem is stricheltem az anyagért. Nem vagyok… fertőzött, és egyébként is védekeztünk. Artie mindig nagyon kedvesen beszélt rólad, csupa szépet és jót mondott. Szinte istenített téged. Még most is istenít. Nem tudom, mit válaszoljak. – Hát, elég furcsán fejezi ki az érzelmeit. Úgy istenít engem, hogy közben szüzeket áldoz fel az oltáromon? Nekem nincs szükségem ilyen véráldozatra. – Most őszintén – szólal meg Elspa –, teljesen másról szólt az egész. – Azt hiszem, te meg én másképp értelmezzük az „őszintén” szót – felelem. – Még mindig nem értem, hogyan tudtál olyan hihetően hazudni nekem. – Drogos vagyok. Ha a szenvedélybetegek egy valamiben jók, az a hazudozás – mondja olyan keserű megbánással a hangjában, amilyet

eddig még nem hallottam. –Most az igazat próbálom elmondani neked, és a kapcsolatunk Artie-val nem olyan volt. Tudod. – Nem, nem tudom. Színtelen hangon válaszol. – Nagyon törékeny voltam. Alig bírtam elviselni, hogy valaki hozzám érjen. Teljesen szét voltam esve. – Folytasd – felelem. – Egy héttel azelőtt, hogy Artie-t megismertem volna, a lányomat, Rose-t odaadtam anyámnak, hogy ő nevelje. – A lányodat? Bólint. – Ne haragudj, ha egy kicsit gyanakszom, de gyorsan átismételnéd, hogy mikor is született a lányod, és mikor jártatok Artie-val? – teszem fel a kérdést, pedig tudom, hogy Artie mostanában inkább felvállalja, mintsem letagadná az általa nemzett gyerekeket. – Nem Artie az apja. Egyéves múlt, amikor megismerkedtünk és amikor lemondtam róla. Most már három. Majdnem belehaltam, amikor elváltunk. Szó szerint. Amióta Artie megmentette az életemet, tiszta vagyok. – Akkor miért nem te neveled őt? – kérdezem. – Amilyen gyakran csak tudom, meglátogatom. De a szüleim szerint ez megzavarja őt, mert nem tudja, ki is az anyukája. Mégis, amikor csak lehet, megyek hozzá. – Elspa keményen megrázza a fejét. – A szüleim nyilvánvalóvá tették, hogy le kell mondanom róla. Igazuk volt. Nem voltam anyának való. Ők vállalták, hogy felnevelik, pedig nekik se könnyű, mert nem fiatalok. Nem is tudom. Most már nem várhatom el tőlük, hogy csak úgy lemondjanak róla. Egyébként se tennék. Sose bíznák rám. – De te szeretnéd felnevelni őt? – kérdezem. – Mindennél jobban – feleli Elspa. – A szüleid lovagiasan segítettek, amikor kellett, de ha látnák, hogy megváltoztál, talán újra rád mernék bízni a kislányt. – Ó, dehogy – mondja Elspa. – Sose bíztak meg bennem, még régebben sem. Nem voltam nekik elég jó, sose tartottak semmire. Hiába mondom nekik, hogy főiskolára járok. Azt hiszik, ha pénzt adnának, azt anyagra költenem.

– Nem számít – magyarázom –, hiszen jogod van a kislányodhoz, nem igaz? Mármint törvényes értelemben. Hivatalosan, írásban lemondtál róla? Elspa a fejét rázza. – Nem. – Akkor nemcsak törvény adta, de erkölcsi jogod is, hogy visszakapd őt – mondom. – Legszívesebben most azonnal elmennék érte. Semmi másra nem vágyom ennél jobban. De nem megy. – Talán most már jó anya lennél, Elspa. Talán felkészültél. Elspa egy pillanatig csendben marad. – Te lennél jó anya – szólal meg aztán halkan. Ekkor már tényleg nem bírom. A fájdalom utat tör magának, és a jól ismert haragom most már gyásszal keveredik. Összegörnyedek, ahogy mélyről feltör belőlem a zokogás. Artie-val már nem lesz közös gyerekünk Bármi esélyünk is lett volna arra, hogy helyrehozzuk a kapcsolatunkat, már nem számít. Artie meg fog halni. Nem hallom, ahogy Elspa megkerüli a medencét, de egyszer csak ott áll mellettem, és átkarol. Mindketten csuromvizesek vagyunk. Olyan szorosan ölel magához, mintha most ő húzna fel engem a medence aljáról. Nem tiltakozom. Felnézek a házra, és meglátom Artie-t meg az ápolót; egymás mellett állnak a hálóval szemközti dolgozó szoba ablakában, és figyelnek minket. Artie arcán zavarodottság és megkönnyebbülés ül. Úgy tűnik, érzi, hogy ez intim pillanat, ahol ő csak betolakodó, mert mindketten elfordulnak, és ellépnek az ablaktól.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Miután átadjuk magunkat az érzelmeknek , néha jólesik rendet rakni A csokor romjaival kezdem a rendrakást. A virágokat egy régi vázába teszem, amit a mosogató alatt tartok, a kiömlött vizet pedig papírtörlővel itatom fel. Nem olvasom el Artie 59-es számú indokát. Elegem van az olyan kompakt érzelmekből, amik ráférnek egy apró kísérő-kártyára. Elegem van Artie vallomásaiból. De a rendrakás nem elégít ki. Úgy döntök, ennél többre, teljes átszervezésre van szükségem. Ha valaki, hát én tudom, mikor kell értekezletet összehívni. Elvégre könyvvizsgáló vagyok, és kifejezetten élvezem a szakmai helyzeteket. Engem megnyugtatnak a grafikonok, elszórakoztatnak a függvények, és határozottan boldoggá tud tenni egy jól megszerkesztett táblázat. Tudom, hogy Eleanornak, Elspának és nekem, sőt még anyámnak is változtatnunk kell a dolgainkon, ugyanis, ahogy egy szakmai megbeszélésen mondanám, átfedik egymást a céljaink. Artie küszöbön álló halála hozott össze minket, és én megfogadtam, hogy a helyzetből mindannyiunk számára a lehető legnagyobb érzelmi hasznot fogom kovácsolni. Minden jó vezető tudja, hogy a legtragikusabb katasztrófát is előnnyé lehet változtatni, ha megfelelően állunk hozzá. Azt is tudom, hogyan kell ütemtervet készíteni. A délutánt és a kora estéi azzal töltöm, hogy mindenkinek elkészítem a személyiségi profilját – összeírom a szükségleteiket, céljaikat és az érintettek által elviselhető kockázat mértékét –, és erre alapozva minden egyes meghívottnak személyes tervet állítok össze. Vajon túl rámenősen, végletesen rendszerezetten és kényszeresen állok a dologhoz? Lehet, de miután hazudott nekem a férjem egyik kedvese, tanú előtt életveszélyesen megfenyegettem a haldokló házastársamat, kihalásztam egy öngyilkosságra hajlamos nőt a medence aljáról és kissé összeomlottam idegileg, mégis mi várható tőlem? A

leghatékonyabb rendszerező erőfeszítések általában a világ nagy, érzelmi katasztrófáira adott válaszok. Az általam összehívott megbeszélés meglepi a résztvevőket. A közösen elfogyasztott tejeskávétól felpörgött Eleanor és anyám egyenesen a fodrásztól jönnek. Leülnek az étkezőasztalhoz. Anya új frizuráját hajlakk tartja keményen a helyén. Eleanor most is összefogva viseli a haját, de két szabadon leomló tincs keretezi az arcát; látszik, hogy nagy műgonddal hozták létre a „szélfútta” hatást. Simulékonyabbnak, csinosabbnak, fiatalabbnak látszik, mint korábban. Az is lehet, hogy még nincs ötvenéves. Virsli anyám ölében ül. A szuszpenzora színben harmonizál anya halványsárga ruhájával és cipőjével – ezzel új mélypontot értek el. Elspa is megjelent, testékszerei meg-meg-csillannak az étkező csillárjának fényében. Mindegyikük kezében ott van az általam készített és kinyomtatott ütemterv. – Azért hívtam össze ezt a megbeszélést – kezdem –, mert nincs sok időnk, és nagyon össze kell szedni magunkat, ha szeretnénk elérni a céljainkat. – De miért kell ehhez megbeszélés? Minek ez a hivatalos hangnem? – kérdezi Eleanor. – Te nadrágkosztümben vagy? – akadékoskodik anya. Tényleg a munkába hordott, vasalt nadrágban és elegáns blúzban vagyok, de kosztümkabát nincs rajtam. – Én ebben érzem magam kényelmesen – felelem. Szeretem a professzionális megjelenést, mert ezekben a ruhákban pontosan tudom, ki vagyok. – Érdekes – mondja Eleanor. – Mégis mi lehet kényelmes ezekben a ruhákban? – csodálkozik Elspa. – Hát, én legalább nem a kutyámhoz öltöztem – intek szegény, mit sem sejtő Virsli felé. Anyán látszik, hogy megbántódott. – Ne haragudj – kérek gyorsan bocsánatot. – Koncentráljunk a lényegre. De tudom, hogy máris átlátnak rajtam. Nyilván rájöttek, hogy így próbálom kompenzálni a helyzetet. Ennek hatására érzem, hogy feltolulnak bennem az érzelmek, a mély szomorúság, a harag és a szeretet, mire elhatalmasodik rajtam a pánik.

– Világos, hogy mi a feladatunk. Leírtam, kinek mi a célja, ahogy azt is, hogy mi, akiket Artie küszöbön álló halála hozott össze, hogyan tudnánk egyénileg és közösen elérni ezeket a célokat. – „Küszöbönálló halála”. A megbeszélésre készülve sokat gondolkoztam azon, hogyan is fogalmazhatnám meg a helyzetet, és ez volt a legsterilebb kifejezés, ami eszembe jutott. Attól félek, ha bármilyen más szót használnék, megtörnék a súlya alatt. A „küszöbön álló„ elég súlyos ahhoz, hogy ne tűnjön valóságosnak. Egyelőre nem akarok túl közel merészkedni Artie halálának realitásához. Nem megy. Tudom, milyen törékeny a lelkiállapotom. – Ki az a John Bessom? – érdeklődik Eleanor, és a listára mutat. – Artie fia. Most nincs itt, de ő is egyike azoknak, akikkel Artie hozott minket össze. És John még nem tudja, de meg fogja ismerni Artie-t, mielőtt az apja meghalna, mert nem ismételheti meg a hibáit. – Hogyan fogja megismerni Artie-t? – kérdezi Eleanor. Aitic megosztja vele saját verzióját arról, hogy ő milyen csodálatos ember? – Nem – felelem, ezt ugyanis már végiggondoltam. Nem hagyhatom, hogy John csak Artie jó oldalát lássa. – Az én szemszögemet is megismeri majd. Túravezetést tartok neki. – Túravezetést? – hitetlenkedik anya. – Artie életéről. A jó és a rossz oldaláról is. – Ez remek ötlet – mondja Elspa, de olyan gyengéden és olyan bölcsen ejti ki a szavakat, hogy tudom, arra gondol, nekem még nagyobb szükségem van erre, mint Artie fiának. Ez rosszul érint, de nem akarok leállni vitatkozni. – Egy apa mindig fontos – magyarázom. – Még akkor is, ha az ember nem ismeri igazán jól. Az én apám szinte idegen volt számomra, amikor meghalt. –John Bessomnak meg kell ismernie az apját. Különben nem kapja meg az örökségét. – Az örökségét? – kérdezi anya. – Igen. Artie szeretne neki pénzt hagyni, de én döntöm el, hogy pontosan mekkora összeget kap.

– Ó, te jó ég – suttogja anya. Természetesen a halott és elvált férjek vagyonával kapcsolatban is kialakult álláspontja van, és a pénz osztogatása nem tartozik az általa helyeselt tettek közé. – Szóval a szemétládának van egy fia – mondja Eleanor, miközben körmével az asztalon kopog. – Én magam is csak nemrég tudtam meg – felelem. – Ez annyira tipikusan Artie-s húzás! – kiáll fel Eleanor, és látom, ahogy elfutja a méreg. – Folyton csak hazudozik' – Ó, hiszen férfi. Mégis mit vársz tőle? – legyint anya. – Ha semmit se várunk el tőlük, sose tanulnak a hibáikból. Érzelmileg azért ilyen csökevényesek – dühöng Eleanor. – Ezzel el is érkeztünk Eleanorhoz – szólalok meg. Mindenki a kezében tartott papírlapra néz. – Hát nem lenne csodálatos, ha Artie meg tudna békélni a múltjával, mielőtt meghal? Te magad mondtad ezt tegnap este, és igazad is volt. Ez tényleg jót tenne Artie-nak. – Furcsa éle van a hangomnak, ahogy ezt kimondom. Vajon mi lehet ez? Rosszindulat? Bosszú? Szeretném, ha Artie okulna a múltjából. Szeretném, ha szembe kéne néznie saját hagyatékával. Érzem, hogy újra elönt a harag, és összeszorítja a torkomat. Köhintek, és a papírlapra mutatok. – A terv ezen részét Artie szükségletei és céljai alatt soroltam fel, de szerintem ez neked is sokat segítene, Eleanor. Éppen ezért kereszthivatkozásként nálad is feltüntettem. Akár a saját nevem mellé is odabiggyeszthettem volna, de még nem állok rá készen, hogy nyilvánosan elismerjem ezt az igényemet. – Én már megbékéltem a férfiakkal – közli Eleanor. – Nagyon egyszerű a stratégiám: örökre végeztem velük. Anyám ijedten vesz levegőt. – De most esetleg elvállalhatnád azt a feladatot, hogy segítesz Artienak megbékélni a múltjával, mert ez határozottan jót tesz majd neki. És ha közben te magad is tanulsz valamit, azzal csak jól jársz –győzködöm. – És mégis hogyan kéne segítenem Artie-nak szembenéznie a múltjával? – Nálam van a notesze, tele a volt kedvesei nevével; titeket is annak segítségével találtalak meg. Szerintem Artie-nak minél több nővel kéne

beszélnie, hogy szembesüljön azzal, mekkora fájdalmat és csalódást okozott nekik. – Ez igazán ínyenc feladat lenne számomra. Örömmel vállalom – bólint Eleanor. – De mi van, ha Artie nem tett semmi rosszat? – kérdezi Elspa. – Jaj, el is felejtettem – mondom. – Te piros pöttyös vagy. – Piros pöttyös? – értetlenkedik Elspa. – A nevek mellett kétféle jelölés szerepel. Vagy piros pötty, ami azt jelenti, hogy Artie békében, talán közös megegyezéssel vált el az adott nőtől, vagy egy piros X, ami azt jelenti, hogy nem túl jó hangulatban ért véget a kapcsolatuk. – Az én nevemnél mi van? – kérdezi Eleanor. Úgy nézek rá, hogy leolvashatja arcomról a ki nem mondott kérdést: na, vajon mi? – Egy óriási X – mondja szinte büszkén. – Szerintem csak olyan nőket hívjunk meg, akikkel Artie csúnyán viselkedett. Csak a piros Xeseket. – De ez nem fair – veti közbe Elspa. – Itt vagy te, hogy elmondd Artie-nak, milyen csodálatos ember – nyugtatom meg. – Artie Shoremannek nem a személyisége jó oldalával kell szembenéznie, hanem a sötéttel. Meg kell értenie, kinek mit jelentett az árulása. Elspához fordulok, hogy biztosan megértse. – A kudarcainkból többet tanulhatunk, mint a sikereinkből – magyarázom neki Anyám felsóhajt. – Csak időpocsékolás lenne. Öreg kutya nem tanul új kunsztokat! A férfiaknak kényeztetésre van szükségük. Ők a gyengébbik nem. Mindannyian egyszerre sóhajtunk fel. – Nem tudom, sikerülni fog-e – jegyzem meg –, de megpróbálni érdemes. Anyám még nem végzett. – Nem értem, mit jelentsen a nekem kitűzött cél. „Legyek önmagam”? De hiszen én önmagam vagyok, drágám. – Azért még lehetne fokozni – felelem. – És mégis mit gondoltál, Joannek hogyan kéne ezt megvalósítania?

– Nem tudom – vallom be. – De törekedhetne rá… – Hát ez nevetséges! – csattan fel anya. – Például beszüntethetnéd a vadászatot a hatos számú férjre – mondom neki. – Ha egy kis időre visszavonulót fújnál… – Én nem vadászok férjre! – Azért gondold csak végig. – Egyetértek Eleanorral. Ez a megbeszélés ostoba ötlet volt! – En ezt nem mondtam – visszakozik Eleanor. Anyám felemeli a széke támlájáról és vállára kanyarítja sárga táskáját, felkapja Virslit, és látványosan kifelé indul a helyiségből. – Elmegyek – jelenti be, mintha ez nem lenne nyilvánvaló. – Várj – mondom neki. – Ne menj el. Megáll, de nem fordul vissza, így Virsli fenekével találom magam szemben. – Két dologban van szükségem segítségre – folytatom. – Tőlem? – kérdezi gyanakodva. – Egyrészt szeretném, ha Artie temetésének megszervezését rád bízhatnám. Én képtelen vagyok erről beszélni vele. Még nem jutottam el odáig. Anya a drámai hatás kedvéért nem válaszol azonnal. –Hát, végül is ebben segíthetek – jelenti ki aztán. – Másrészt pedig szeretném, ha távol tartanád a szomszédokat. Különösen azokat, akik barátoknak látszanak. Anya megfordul, és felvont szemöldökkel mosolyog. –Fantasztikus vagyok az udvarias elutasításban. – Ezt tapasztaltam, amikor először találkoztunk – mondja Eleanor éles őszinteséggel, ami anyát épp csak egy pillanatra billenti ki az egyensúlyából. – Ez az egyik specialitásom – feleli, és visszaül a székébe a vizenyős szemű Virslivel együtt. – Köszönöm – mondom neki. Elspához fordulok, aki eddig csendben volt. A kezében tartott ütemtervet nézegeti. A szemében könnyek csillognak, de széles mosoly terül el az arcán.

Eszembe jut, mit mondott a medence partján: hogy mindennél jobban szeretné visszakapni a kislányát. Szeretne ismét gondoskodni róla, és tudom, hogy csodálatos anya lenne, mert látom, milyen gyengéd és figyelmes velem és Artie-val is. – Az anyák fontosak. Őket nem lehet pótolni – mondom, és saját anyám felé fordulok, aki még mindig rövid, de drámai jelenetét próbálja kiheverni. – Egy gyereknek joga van megkapnia a lehető legtöbb szeretetet Elspa nem válaszol. Előbb Eleanorra néz, aztán anyámra, végül vissza rám. Érzem, mindannyian egymásra támaszkodunk azon a furcsa és intim módon, ami a szükség által létrehozott, mély emberi kapcsolatok sajátja. – Ezt hogy érted? – kérdezi anyám. – Szerezd vissza a kislányodat – mondom Elspának. Egyszer régen kinyitottam egy ablakot, hogy kiengedjek egy csapdába esett madarat. Artie rettegett tőle, ahogy ott csapdosott a szárnyaival. Elspa nemrég eszembe juttatta ezt az esetet, és most szeretném újra kinyitni a megfelelő ablakot. – Már kidolgoztam a tervet, ami alapján ismét az lehet belőled, aki vagy: anya. – És pontosan miből áll az a terv? – kérdezi Eleanor. Elspa tágra nyílt szemmel néz rám. – A terv lényege, hogy elmegyünk Elspa szüleihez. Vissza kell szereznie a kislányát. Elspa és Rose itt lakhatnak, amíg Elspa a saját lábára nem áll. – Biztos, hogy jól átgondoltad ezt? – kérdezi Elspa nyugtalan izgatottsággal. – Lehet, hogy nem teljesen. Biztos vannak még lyukak a tervben. De azt már tudom, hogy gyerekbiztossá kell tennem a házat és a medencét – felelem. Sajnos sokszor végiggondoltam már, milyen lenne, ha a házat gyerekzsivaj verné fel; ha az Artie-val közös, immár soha meg nem születő, képzeletbeli gyerekeink szaladgálnának benne. Kitaláltam, melyik lenne a babaszoba. Elképzeltem, hová állítanám a konyhában az etetőszéket. Láttam lelki szemeim előtt a játékkuckót a kertben. Tudom, hogy a szívem mélyén vágyom Rose-ra, arra, hogy anya és lánya lakjon itt a házban, ha nem is én leszek az az anya, hanem Elspa.

– Nem fognak lemondani róla – mondja Elspa. Remeg a papír a kezében. – Persze hivatalosan nem adtam örökbe, és nem mondtam le róla. De mégis tartok tőlük, elvégre a szüleim. Azt mondják majd, hogy ők tudják, mi a jó nekem. Én pedig elhiszem. – Ezért megyünk együtt. Profi vagyok abban, hogyan kell logikusan és racionálisan érvelni a minden érintettnek előnyös megoldás mellett. Hiszen ez a szakmám. – Te nem ismered a szüleimet. Őket nem érdekli sem a logika, sem a ráció, sem az, hogy milyen megoldás előnyös minden érintettnek. Majd meglátod. – Majd meglátom? Ezek szerint igent mondasz? – kérdezem. Elspa bólint. – Igen, mert segíteni szerelnél nekem, és ezt nem utasíthatom vissza. Túl nagy a tét. – És veled mi lesz, Lucy? – kérdezi anyám. – Te miért nem szerepelsz az ütemtervben? – nézi Eleanor a papírt Persze én már akkor tudtam, hogy kimaradtam belőle, amikor készítettem, de reméltem, hogy a többieknek ez nem tűnik majd fel. – Biztosan van valami értelme, hogy így összehozott minket a sors – mondom, ahogy egy jó vezetőhöz illik: a katasztrófát előnyként beállítva. – De ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül nekem személy szerint kell profitálnom belőle. A lényeg, hogy valami jó történjen. – De, személyesen veled is valami jónak kell történnie – mondja Elspa a fejét rázva. – Ez biztos. Eleanor azt kérdezi: – Az milyen lenne? – Mi milyen lenne? – kérdezek vissza. – Hát az, ha veled valami jó dolog történne. Milyennek képzeled? – Nem tudom – felelem. Egy percig elgondolkodom. –Nem bánnám, ha visszatérhetnék ahhoz a régi önmagam hoz, amilyen Artie hűtlenségének leleplezése előtt voltam. – Miért, milyen voltál? – érdeklődik Elspa. – Nem voltam ilyen zárkózott. – Szerintem nem ártana, ha valahogy megpróbálnál megbocsátani Artie-nak – mondja erre Elspa. – Jót tenne a lelkednek – teszi hozzá anyám. – A pokolba a megbocsátással! – veti közbe Eleanor.

– Lehet, hogy ezen érdemes elgondolkodnom – látom be. – Akkor ezek szerint az én feladatom az, hogy kitaláljam, mi a pontos feladatom.

TIZENHATODIK FEJEZET Ha tanácstalanok vagyunk, néha érdemes némi udvarias megvesztegetéssel próbálkozni Miközben indulni készülök, hogy az első küldetésemet teljesítsem, érzem, ahogy vibrál a házban a levegő. Eleanor nekiállt átnyálazni Artie noteszét, hogy kikeresse a piros X-szel jelölt neveket. A reggeliző sarokba vette be magát, és most épp a mobilján beszél valakivel. Anya a vezetékes telefonon már a harmadik temetkezési vállalkozóval egyezkedik. Nekiállt, hogy összeállítsa az Artie-val tisztázandó kérdések listáját. Elspa füzettel a kezében járkál fel-alá a teraszon. Azt a feladatot adtam neki, hogy gyűjtse össze a szülei gondolkodásmódjának sajátosságait. Milyen emberek? Mi motiválja őket? Mire ugranak? Milyen politikai beállítottságúak, milyen vallásúak? Mik voltak életük nagy kudarcai? Artie a fenti hálószobában fekszik. Vajon észleli a levegő szikrázását? Biztosan. Az nem létezik, hogy a házban feszülő energia ne szivárogna fel hozzá. De nem tudja, mi vár rá. Nem is sejti, Eleanor hogyan fog lecsapni rá. Lindsay napi többszöri telefonhívásai már olyan megszokottá váltak, mint a rádióban újra fel-felhangzó slágerek. Sose tudom, mikor fog jelentkezni, de amikor megcsörren a telefonom, érzem, hogy vártam a hívását. Épp a Bessom Bútor Butikba tartok, amikor bejelentkezik. Érzem, hogy egyre távolabb kerülök a munkahelyi gondoktól, amik régen minden percemet kitöltötték. Megdöbbent, milyen könnyedén kezelem a Lindsay által felvázolt problémákat. Jaj, az majd magától megoldódik,” mondom neki egyre gyakrabban. „Azzal ne is törődj,” legyintek máskor. Mintha egy idegent hallgatnék; olyan távoli a hangom, mintha nem is én beszélnék, hanem valaki a hátam mögött. Régen a munkámnak éltem, de most, hogy Artie haldoklik, szinte ijesztő, mennyire nem tudnak felizgatni a céges ügyek. – Hogy vagy? – kérdezi Lindsay. – Elkészült a tervem – felelem.

– Mindig nagyon jó voltál a tervezésben – mondja Lindsay. – Hiányoznak is a terveid. – Hát, ez azért annyira nem zseniális. Kicsit döcögős. Túl sok benne az olyan ismeretlen változó, mint például az emberi szív. – Ó – feleli Lindsay. – Az emberi szív! Azt nem tudjuk irányítani. – Pontosan. Miután elbúcsúzunk, megpróbálom elérni Johnt. Nem veszi fel a telefont. Háromszor is keresem a kocsiból, de csak az üzenetrögzítő kapcsol be, rajta John hangjával. – Ön a Bessom Bútor Butikot hívta. Átmenetileg zárva vagyunk. Reméljük, mihamarabb újra megnyitjuk üzletünket, hogy ki tudjuk elégíteni vásárlóink igényeit. Kérjük, hagyjon üzenetet. Először csak leteszem a telefont, és azon tűnődöm, mi történhetett. Eszembe jut a bankár kinézetű pasas, akivel John a bolt előtt beszélgetett, amikor Elspával elmentünk hozzá matracot venni. Vajon csődbe ment? Másodszor figyelmesen végighallgatom az üzenetrögzítő szövegét. John hangja egy kicsit keményebb és fáradtabb, mint amilyenre emlékszem. Ezután újra leteszem a telefont. Harmadszor végighallgatva már biztosan hallom, hogy a szöveg közepén megbicsaklik a hangja. Ezen anélkül hatódom meg, hogy pontosan tudnám, mit jelenthet. Mindenesetre üzenetet hagyok neki. – Szeretném meglátogatni, hogy Artie-ról beszéljek önnel. Remélem, nem bánja. Csak tudja… Na mindegy, remélem, majd személyesen megbeszéljük. – Meghagyom a számomat, és egy pillanatra elhallgatok, miközben azon tűnődöm, vajon mennyire bizonytalan a hangom. – Inkább elbúcsúzom, mielőtt bármit mondanék – fejezem be végül, de nem búcsúzom el, egyszerűen csak leteszem a telefont. A Bessom Bútor Butik ajtajára ki van akasztva a ZÁRVA felirat, de amikor meglököm, olyan gyorsan nyílik ki, hogy szinte beránt a boltba. A vevőt jelző csengő nem szólal meg. Vajon leszerelték? Vagy elromlott? A szépen bevetett, díszpárnákkal megrakott ágyak hívogatóan puhának tűnnek. Ez is része a tervemnek. Artie küszöbön álló halálairól következnie kell valami jónak mindazok számára, akiket ez a helyzet összehozott. De most, hogy itt állok az ágyak között, és a bemutatóterem végéből nyíló iroda ajtaját nézem, elbizonytalanodom. Az ajtó résnyire nyitva

áll. Ahogy közelebb lépek, hallom, hogy odabent valaki papírokat lapozgat. Kínosan érzem magam, de ez nem meglepő. Ez végül is birtokháborítás. Felemelem a kezem, hogy kopogjak, de félek, hogy megijesztem Johnt. Hirtelen rájövök, meg kellett volna várnom, hogy visszahívjon. Figyelmeztetnem kellett volna, hogy jövök. Előveszem a mobilomat, és kikeresem a számot. A telefonja csörögni kezd, de John nem reagál. Bekapcsol az üzenetrögzítője, és hallom, ahogy az apró helyiségben visszhangoznak a jól ismert szavak. –.. .átmenetileg zárva vagyunk… kérjük, hagyjon üzenetet… – Jó napot, Lucy vagyok – a saját hangom is kiszűrődik az irodából. – Itt vagyok. Úgy értem, tényleg itt vagyok. Elfordulok az ajtótól, aztán vissza. – Az irodája ajtajának túloldalán állok. Nem akartam magára ijeszteni. John egy pillanatig csendben van, miközben gondolom, megemészti a hallottakat. – Ki maga, a farkas? Próbáltak már ide bejönni veszélyesebb ragadozók is – szól ki viccelődve. – Mit akar? Félig a telefonba, félig az ajtónyílásba válaszolok. – Beszélgetni. – Leteheti a telefont – feleli John. Becsukom a mobilomat. – És kinyithatja az ajtót is. így teszek. Az ajtó megnyikordul. John felnéz az asztalától; halvány, ferde mosoly ül ki az arcára, és kedvesség tükröződik a szemében. Kigombolt inggallérja ferdén áll, felfedve egyik kulcscsontját. – Bejöhet – mondja John. Belépek az irodába. Azt a reményt már feladtam, hogy munka után ide vonul vissza az ólomkatonáival játszani. Lehet, hogy John Artie fia, de már nem gyerek. Arra viszont nem vagyok felkészülve, hogy nyilvánvalóan itt is lakik. A sarokban egy kis hűtőszekrény zúg halkan, az asztalon lévő papírkupacok között egy gyümölcsöstálon kornyadozik két alma és egy banán, az iratrendező szekrényen pedig összehajtott törölközők állnak. A nyitott szekrényajtó látni engedi a benne lógó ingeket, nadrágokat és a rendezeti sorokban álló cipőket. – Hogy van? – kérdezi John. – Voltam jobban is – felelem könnyednek szánt hangon. – Sajnálom, ami a háznál történt. Nem így terveztem a dolgot.

– Nem, én sajnálom – feleli. – Elvégre ő a férje, és el se tudom képzelni, milyen érzés lehet tudni… Megrázom a fejem. – Semmi gond, én se tudom, hogyan kezeljem a helyzetet. Gondolom, hamarosan tele lesz a ház részvétnyilvánításokkal és liliomcsokrokkal. Egy darabig egyikünk se szólal meg. John nem tudja, mit mondhatna, ahogy én sem. – Amúgy üzleti ügyben érkeztem – szólalok meg, és körbenézek az apró irodában. – Hogy megy a bolt? – Nem mondhatnám, hogy túl jól. – Ekkor megszólal a telefon. – Nem én vagyok. Becsszóra – mondom. John kézbe veszi a készüléket, ránéz a kijelzőre, majd kinyomja a hívást. – Éhes farkasok az ajtóban – mondja magyarázat képpen. A szeme fáradt, az arca bágyadt. Megvonja a vállát, amitől ugrik egy kicsit a kulcscsontja. – Ez tökéletesen megválaszolja azt a kérdését is, hogy megy a bolt. Miért kérdezi? Nem tudom, hogyan tálaljam a dolgot. A kezemben lévő mobiltelefonommal játszadozom, kinyitom, becsukom. A munkahelyemen folyton pénzről kell beszélnem, de a helyzet sosem ilyen személyes, sose húzza le az érzelmeim súlya. Úgy döntök, szakmai álarcot öltve megpróbálom a kisujjamból kirázni a dolgot. Kihúzom magam. – Artie végrendelkezett, és ön is az örökösök között van. Ez meglepi Johnt. Sőt, felkelti az érdeklődését. Átpörget néhány papírt anélkül, hogy rájuk nézne. Előredől. Látom rajta, hogy mondani akar valamit, még az egyik ujját is felemeli. De aztán megrázza a fejét, és ide-oda tologatja az asztalán lévő papírokat. – Nem kérek a pénzéből. – Nem hinném, hogy ezt maga dönti el. – Hanem ki? Kíváncsi voltam, mikor jutunk el ehhez a kényes ponthoz. Meglep, hogy máris itt tartunk. Többé nem tudok Lucy, a könyvvizsgáló álarca mögé rejtőzni. Egy kisebb székhez lépek, és leülök. Sőt, leroskadok. Ránézek Johnra, majd elfordulok. – Én. Artie azt akarja, én döntsem el, a pénzének mekkora részét kapja meg.

– Maga? Kínos csend telepszik ránk. – Nem az én ötletem volt – töröm meg végül. John Bessom feláll, mintha hirtelen nyugtalanság szállta volna meg. Magasabb, mint ahogy emlékeztem rá; magasabb, soványabb és megnyerőbb is, pedig már korábban is nagyon jóképűnek találtam. – Nézze, már elmondtam, de most megismétlem. – Tudom, tudom, nincs maga és Artie között semmiféle kapcsolat – vágok közbe, de már unom ezt a kifogást. – Lehet, hogy szeplőtelen fogantatás gyümölcseként gondol saját magára, de az anyja mégis nyugodt szívvel fogadja Artie pénzét. – Ez mit jelentsen? – Artie úgy tudja, hogy születése óta támogatja önt, ugyanis a maga anyja a mai napig beváltja az Artie által havonta küldött csekket. – Havonta? – kérdezi John döbbenten és dühösen. Az asztalát borító papírokat nézi: csupa lejárt határidejű számla és fizetési felszólítás. Összeszorított ököllel támaszkodik rájuk, aztán hirtelen felnevet, és a fejét ingatja. – Mi olyan vicces? – kérdezem. – Rita Bessom – feleli. – Én is havonta támogatom őt. Hát, ez az anyám! – Artie-tól nem fog több pénzt kapni – közlöm Johnnal. – Ugyanis ezt is én döntöm el. – Ennek épp ideje – mondja John, és visszaül az asztalhoz – Nézze, én nem kérek az örökségből. Lépjünk túl az egészen. Rengeteg gondom van már e nélkül is. Én azonban céltudatosan jöttem, és a célomnak semmi köze Rita Bessomhoz, de tulajdonképpen még az örökséghez sem. – Nem akar megtudni valamit az apjáról? Nem kíváncsi? John a homlokát masszírozza. – Megértem, ez miért fontos magának, de nem ilyen egyszerű a helyzet. Szeretném, ha John megszeretné Artie Shoreman jó oldalát, és ha megismerné a hibáit is. Azt akarom, hogy értse meg az apját – Én nem nagyon ismertem az apámat – magyarázom neki. – Lelépett, amikor még kicsi voltam, és meghalt, mielőtt elég idős lettem

volna ahhoz, hogy normális kapcsolatunk lehessen. De tudok róla mesélni jó és rossz sztorikat is, és ezek sokat segítenek. Higgye el, ez tényleg fontos. Nem szeretném, ha lemaradna arról, hogy megismerhesse az apját, akár csak egy kicsit is. Márpedig erre ez az egyetlen esélye. Ha nem próbálja meg, később megbánhatja. John úgy néz rám, mintha valami egzotikus trópusi madár lennék, aki berepült az irodájába vijjogni. Látom rajta, hogy nem tudja, mit mondjon. Oldalra billenti a fejét. Egy hosszú pillanatig egymást nézzük. Elpirulok, de nem vagyok hajlandó elfordítani a tekintetem. – Nézze – kezdi, és tudom, hogy a régi kifogásához akar visszatérni. Gyorsan közbevágok. – Hadd térjek inkább a lényegre. Van egy ajánlatom az ön számára. – Ajánlata? Nem mindennapos esemény, hogy bejön hozzám egy nő, és ajánlatot tesz. Nem veszek tudomást a megjegyzéséről. – Artie szeretne önre pénzt hagyni. Az összegről én döntök. A kapott pénzt arra költi, amire akarja; beforgathatja a cégébe, odaadhatja vak gyerekeknek, vagy támogathat belőle sztriptíztáncos-nőket is. Engem nem érdekel. Én csak annyit kérek cserébe, hogy menjen el az apjához, és próbálja megismerni őt. Szeretném, ha tőle magától hallana régi sztorikat, és hogy ne csak a történet egyik oldalát ismerje meg, én is elmesélem a saját verziómat. Rövid idegenvezetést tartok önnek. – Artie Shoreman életéről? – Igen. – Lesz benne Power Point prezentáció is? És maga lesz az idegenvezető? – Lehet, hogy nem vagyok túl profi, de én leszek. Megteszem, ami tőlem telik. – Keresztbe fonom a két karom, majd inkább leengedem őket. Nem emlékszem, utoljára mikor izgultam ennyire. Ismét megcsörren a telefon, de John Bessom nem vesz róla tudomást. – És utána eldönti, hogy mennyi pénzt kapok? – Hátradől a székében, és összehúzott szemmel néz rám. – Meg akar vesztegetni? Körbenézek a helyiségen. Tekintetem a mennyezetről a korábban észre sem vett mikrohullámú sütőre és a zöld szőnyegre téved. Ekkor veszem észre, hogy John mezítláb van. Napbarnított lábfejét és farmere

kopott szárát látva úgy érzem, intim jelenetbe nyertem bepillantást. Felnézek rá, és csak nehezen tudom felidézni a kérdését. Azt kérdezte, hogy megvesztegetem-e, hogy megismerje az apját? – Igen – felelem. – Ha szeretné, így is értelmezheti. Megint elmosolyodik, és én mereven bámulom; próbálom Artie vonásait megtalálni benne. Csak halvány hasonlóságot vélek felfedezni. John másképp szép, mint az apja: komolyabban, magasztosabban. – Rendben, benne vagyok. Megteszem – szólal meg végül. – Szóval megveszteget. Maga aztán igazi maffiózó. A következő mondat gondolkodás nélkül hagyja el a számat: – Legközelebb testi fenyítésre is számíthat. Amint kiejtem a szavakat, azonnal visszhangozni kezdenek a fejemben. Legközelebb testi fenyítésre is számíthat? Első gondolatom az, hogy mentegetőzni kezdek, nem is úgy értettem, ahogy hangzott a dolog, de aztán úgy döntök, ezzel csak rontanék a helyzetemen. El akarom mondani neki, hogy nem vonzódom hozzá, és hogy sose céloznék ilyesmire a férjem fiával kapcsolatban. Mégis milyen perverznek kell lenni az ilyesmihez? John szemmel láthatóan élvezi a helyzetet. – Megpróbálom megjegyezni – mondja egy félig elfojtott mosoly kíséretében. Kihátrálok az irodából, becsukom az ajtót, és a kijárathoz kocogok. Ugyanaz az egy mondat ismétlődik vég nélkül a fejemben. Legközelebb testi fenyítésre is számíthat. Legközelebb testi fenyítésre is számíthat?

TIZENHETEDIK FEJEZET A múltat legjobb félórás intervallumokban felidézni Leszáll az este, mire hazaérek. A kert sötétbe borult, világító szentjánosbogarak köröznek a fák körül. Eleanor és anyám a konyhaasztalnál ülnek és kávéznak. Eleanor büszkén mutatja a táblázatát – ezek szerint nem én vagyok az egyetlen kényszeres rendszerező. A táblázat az elkövetkezendő három nap beosztását mutatja. Félórás intervallumok követik egymást, amelyeket étkezésre és pihenésre szánt szünetek szakítanak meg. Eleanor az időpontok felét már feltöltötte különböző női nevekkel. – Hogyan sikerült rávenni őket, hogy jöjjenek el? – kérdezem, miközben leülök az asztalhoz. – Nem volt nehéz. Kicsit finomítottam a módszereden: józanul hívtam őket és még éjfél előtt. Ja, és a büszkeségükre apelláltam. – Nem rossz – ismerem el. – Az én módszerem nem volt tökéletes. – Bessommal sikerült megegyezned? – kérdezi anyám. Bólintok. Még mindig zaklatott vagyok a találkozástól. Hazafelé menet döbbentem rá, nem elég, hogy testi fenyítést emlegettem, de az „ajánlat” szót is használtam, ami visszagondolva még rosszabb volt. Nem tudom megállapítani, azért lovagolok-e ennyit a szavaimon, mert félek, hogy rontok Artie esélyein, hogy megismerje a fiát, vagy azért, mert megmagyarázhatatlan módon annyira vonzónak találom John Artie-ra egyáltalán nem hasonlító fizimiskáját, tekintetét és szavait – Benne van – felelem. – Azt hiszem, szüksége van a pénzre. – Az ő látogatásaira külön hagytam időpontokat – mondja Eleanor, és a táblázatra mutat (ami mellesleg színes). Bessom időpontjait sötétkékkel jelölte. – Hol van Elspa? – kérdezem. – Lepihent a vendégszobában – mondja Eleanor. – A szüleiről próbál írni, de nehezebbnek bizonyul a feladat, mint hitte.

Ez aggasztó hír. Remélem, Elspa megbirkózik a feladattal, nem adja fel. Túl fontos ez ahhoz. – Elspa nem olyan szerencsés szülői fronton, mint te – mondja anyám minden irónia nélkül, és megpaskolja a kezemet. Figyelmen kívül hagyom ezt a kedves kis önajnározást. Nem akarom még bátorítani is. – És Artie? – kérdezi Eleanor izgatottan. – Mikor tájékoztatjuk a tervünkről? Holnap reggel érkeznek az első látogatók. Mindkét kezemet az asztalra teszem, és felállók. – Akár most – felelem. Miért ne? Amúgy is tele vagyok ideges energiával, és valami arra késztet, hogy megbüntessem Artie-t. Vajon ez a késztetés már állandóan velem marad? Tudatosodik bennem, mennyire várom, hogy meglássam Artie arcát, amikor közöljük vele a hírt. – Most? – kérdezi anya. – Szerintem jól hangzik – mondja Eleanor, és felmarkol ja a táblázatát. – Én szeretném jegyzőkönyvbe vetetni, hogy ezt az egészet nem tartom jó ötletnek – közli anyám – Nincs jegyzőkönyv – válaszolom. – Terv nélkül, spontán haladunk előre. – Akkor is – folytatja anya. – Szegény Artie . – Ne felejtsd el, hogy ő akarta így. Ő mondta, hogy hívjam fel a kedveseit. Ez az egész, de legalábbis egy része az ő ötlete volt! – Tudod, mi a véleményem a férfiakról – próbál vitatkozni anyám. – Ok olyan. . – Törékeny teremtmények? – kérdezem – Én inkább a „gyenge” szót használom rájuk – szólal meg Eleanor. – A „törékeny” azt sugallja, hogy a mi feladatunk vigyázni rájuk. – A fiúk már csak ilyenek – mondja anyám a fejét ingat va. – Nem lehet megváltoztatni őket. – Épp ez a gond – szólalok meg én is. – Amióta elkezdtük a férfiak viselkedését egy legyintéssel elintézni, hogy „a fiúk mar csak ilyenek”, azóta nincs okuk se megváltozni, se fejlődni, se megújulni. A nők folyamatosan fejlődnek, mert nem volt más választásunk. A

rugalmasság a női nem legfontosabb evolúciós vonása. Ennek köszönhetően maradunk életben. A férfiaktól senki nem vár el semmit, amióta kitalálták ezt a mondást, hogy „a fiúk már csak ilyenek”. Ők ezután büszkén vállalhatták önmagukat, és repertoárjuk a böfögésre és a fenékfogdosásra csökevényesedett. – Meg a hazudozásra és a megcsalásra – teszi hozzá Eleanor. Anyám lassan emészti a hallottakat. – Szóval azt mondod, ez az egész emberiség számára nagy előrelépés lesz? – kérdezi. Elgondolkodom. – Igen – felelem végül. – Az egész emberiség számára. Váratlanul szólal meg mögöttem egy hang. – És Artie számára is – jelenti ki Elspa, és belép a konyhába. – Az emlékek felelevenítése nehéz, de nagyon fontos. Megkönnyebbülök, amikor meglátom Elspát. Keményen dolgozott. Nem adta fel. Megérdemli, hogy csatlakozzon hozzánk. – Akkor induljunk – mondom. Laza félkörben állunk Artie ágya körül. Alszik, de még így is nehéznek tűnik a légzése. – Hagyjuk pihenni – mondja anya, miközben idegesen simogatja a kezében tartott Virslit. – Fáradt – értek egyet. Meglep, Artie mennyit öregedett. –Menjünk. Ez holnap is ráér. Az ajtó felé indulunk, amikor Artie kinyitja a szemét, és tekintete egyikünkről a másikunkra vándorol. Felkönyököl. – Meghaltam és a mennyországba kerültem, vagy rendszeresen nézitek, hogyan alszom? – Elviselhetetlenül öntelt – morogja Eleanor. – Á, már látom, ez mégsem a mennyország, hacsak nem átmeneti vendégként érkeztél – mondja Artie Eleanornak. –Egyébként is azt hittem, hogy elmentél. – Megkértek, hogy maradjak, mert különleges megbízatást kaptam. – Ó, valóban? – érdeklődik Artie. – Meg kell ölnöd? Ne fáradj. Ha nem hallottad volna, haldoklóm. – Nem – feleli Eleanor –, szó sincs semmiféle gyilkosságról. Inkább afféle búcsúztatásról. Artie felém fordul. – Lucy, áruld el, miről beszél ez a nőszemély?

– Kidolgoztunk egy tervet. Az alapötlet tőled származik, Eleanor csak koordinálja a dolgokat – közlöm Artie-val idegen, álságosán jókedvű hangon. – Artie, csak a tények kedvéért – szólal meg anya, miközben Virsli fülét masszírozza –, én nem támogattam a tervet. Szerintem… Szigorúan ránézek anyámra, mire gyorsan elhallgat. – Úgy gondoljuk, hogy szembe kell nézned a múltaddal – mondja Elspa. – Szerintünk ennek méregtelenítő hatása lenne. – Méregtelenítés? – ismétli Artie. – A kedveseiddel – magyarázom. – Eleanor megszervezte, hogy meglátogassanak. Mint kiderült, az emberek komolyabban veszik az ötletet, ha nem egy részeg nő hívja fel őket az éjszaka közepén. – Valóban? – kérdezi Artie, majd felül az ágyában, és lassan emészti a hallottakat. Azon tűnődöm, vajon fog-e mást is mondani. Nem látom rajta, hogy vonakodna. Nem tűnik se nyugtalannak, se zaklatottnak. Inkább… mintha önelégültséget fedeznék fel rajta. Bizony, túlzottan is elégedett önmagával. Ettől felfordul a gyomrom. – Ez igazán kedves tőlük – szólal meg végül. – Elvégre nem muszáj eljönniük, de gondolom, szívesen teszik. – Te komolyan várod a találkozásokat? – kérdezem meglepetten. Artie gyorsan visszakozik. – Nem, nem, azt azért nem mondanám, hogy várom őket. De persze… hízelgő. Eleanor dúl-fúl. – Nagyszerű! Akkor holnap kezdünk. – Ki jön holnap? – kérdezi Artie mosolygós, kisfiús lelkesedéssel. – Látjátok? – kérdezi anyám, és úgy mutat Artie-ra, mintha bizonyíték lenne egy bírósági tárgyaláson. – Én megmondtam. Öreg kutya nem tanul új kunsztokat. A férfiakat nem lehet megváltoztatni! Törékeny teremtmények. – Öreg kutya? – kérdezi Artie sértődötten, és Virslitől vár támogatást. – Ne is törődj vele – mondja a kutyának. – Egyszerűen fenyegetve érzi magát a férfiasságunk által. – Tudod, hogy értettem – magyarázkodik anyám. – Ez csak egy szólásmondás – Hazamegyek – jelenti be Eleanor. – Ne menj! – kérleli Elspa.

– És még én vagyok az öreg kutya? – kérdezi Artie tréfálkozva. – Ajánlom, hogy viselkedj rendesen – mordul rá anyám Artie-ra. – Én szervezem a temetésedet. Nehogy valami giccses megoldás mellett döntsek! Milyen érzés lenne lila bársonyöltönyben megérkezni a mennyország kapujába? – Vagy mint szegény Virsli, a kutyavilág melankolikus de Sade márkija, elegáns szuszpenzorban? Ne légy kegyetlen – mondja Artie anyámnak. – Nem áll jól. – Maradj velünk – kérleli anya is Eleanort, miközben dühösen méregeti Artie-t. – Lehet, hogy Artie képtelen megváltozni, de legalább egy próbát érdemes tenni vele. – Kérlek, Eleanor, maradj – visszhangozza Elspa. De Eleanor kérlelhetetlen. – Jó éjt. – Jaj, előtte legalább árulj el valamit – szólal meg Artie. –Ki jön holnap? – Jó éjt – ismétli meg Eleanor, és az ajtóhoz masíroz. A sántítása nem gyengeségnek tűnik, hanem különös hajtóerőnek; mintha a beteg lábára lépve mindig új lendületet venne. – Majd meglátjuk, holnap is így fogsz-e vigyorogni, Artie Shoreman. Majd meglátjuk – mondja, és becsapja maga mögött az ajtót. – Mindig is ilyen ingerlékeny volt – közli Artie. Most már én is dühös vagyok. Arra számítottam, hogy a bejelentésünktől jobban érzem majd magam. Az volt a célunk vele, hogy némiképp kiegyenlítsük a számlát Artie-val. Mi van, ha ezek a nők csak azért jönnek el, hogy körülimádják őt? Mi van, ha nem akarják megleckéztetni? Akkor mit csináljunk? Hirtelen rádöbbenek, hogy a tervem mindössze feltételezéseken alapul, amelyek mindegyike akár téves is lehet. – A fiad is jön. De meg kellett vesztegetnem. Neki is lesz megmagyaráznivalód – mondom Artie-nak utálatos hangon. A tervnek ezen része valóban meglepi Artie-t – talán nem csak maga a hír, de a hangnem is. Hirtelen aggodalom ül ki az arcára. – John? – kérdezi. – Megtaláltam a nevét a noteszodban. A B betűnél, ahogy mondtad. Bessom.

– Reggel meg kell fürdenem. Sőt, meg is kell borotválkoznom – mondja Artie sokkal inkább magának, mint nekünk, miközben a borostáját simogatja – Biztos vagy benne? – kérdezi. Arckifejezése gyengéd, a szeme könnyesen csillog. Hosszú idő óta most először emlékeztet arra a fülig szerelmes, izgatott, szinte szégyenlős férfira, akibe annak idején beleszerettem. Fájdalmasan megdobban a szívem. Olyan élesen érzem a hiányát annak a régi, bonyodalmaktól mentes Artie-nak, hogy engem is meglep. – John Bessom – mondja Artie. – Ennyi év után. A fiam.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET Az életben néha valóra válnak a mítoszok – legyél hálás ezért Emlékszem, egy régi barátom, Jimmy Prather mitikus szintre emelte az exbarátnőit. Volt a díva, aki azért hagyta el őt, hogy karriert csináljon Hollywoodban. Volt az ősfeminista, aki politikusi pályára lépett. Volt a bolond nő, akinek úgy kellett bebizonyítania iránta érzett, sose múló szerelmét, hogy meztelenül kellett futnia a hóban – a nőből egyébként afféle miniceleb lett a valóságshow-k hajnalán. Nem kelhettem versenyre ezekkel a mitikus nőalakokkal, de ennél is rosszabb volt, hogy éreztem, Jimmy már akkor mitizál engem, amikor még hús-vér valómban ott álltam előtte. Nem tartott sokáig a kapcsolatunk. Azon tűnődöm, vajon Artie kedvesei is mitikus karakterek lesznek-e. Képes leszek elviselni, ahogy egymás után felvonulnak a házunkban? Miután elmentek, vajon felismerek-e olyan mintát, amibe én is beleillek? Felfedezem-e bennük saját magamat? Az éjszaka közepén tipródom ezen, mert képtelen vagyok elaludni. Hogy eltereljem a figyelmemet, saját egykori kedveseimet idézem fel – mellesleg nem túl jó ötlet, ha az ember aludni szeretne, mert ha egyszer kinyílik a zsilip, nem könnyű visszazárni. Jimmy Prather csak a kezdet. Gyorsan lezongorázom magamban a gimnáziumi fiúkat (néhány sportoló és egy zenekar dobosa); majd az egyetemi pasikat: az egyikük a szakításunk után egy ideig mindenhová követett; egy másik, a lusta közgázos, később állítólag drogos lett; és a harmadik, akiért annyira odavoltam, külügyi pályára lépett. Aztán jöttek az Artie előtti tévedéseim: munkatársak, néhány bárban megismert pasas, két felesleges lánykérés, és a rekordhosszúságú, három hétig tartó összeköltözés. Nem voltam egy álomnő. Ha valaki közölné velem, hogy felvonulnak előttem a régi szerelmeim, először talán Artie-hoz hasonlóan én is örülnék neki. De mi van, ha egy-kettő (vagy még több)

közülük tényleg komoly sérelmeket őriz a múltból? Például az, akivel csak három hétig tartott az összeköltözésünk, ugyanis megcsaltam. Ismerem én a félrelépést a másik oldalról is. Igaz, akkor még nem voltam házas, nem fogadtam neki örök hűséget. Artie bűnlajstroma sokkal komolyabb, de attól még az én múltam se patyolat tiszta. Azon veszem észre magam, hogy Artie-n jár az eszem. Felidézem a megszokott vasárnapi rutinunkat, ahogy friss bagelt ettünk a reggeli újság mellé, a bevett tavaszköszöntőnket, amikor az első meleg napon ellógtunk a munkából és már délután berúgtunk, és azt, amikor horgászni mentünk, és én hatalmas pisztrángot fogtam. Hajnali öt óra körül kissé rossz lelkiismerettel végre elalszom, és arról álmodok, hogy újsággal és bagellel a kezemben egy barlangba szorulok, ahol egyetlen társam egy dühös mosómedve, ami az én órámat viseli. Későn, kialvatlanul ébredek. Farmert és pólót veszek fel, majd kimegyek a konyhába, ahol Eleanor rideg profizmussal szervezkedik, kezében csiptetős írótáblával. Miközben nekiállok a meg mindig a konyhában tébláboló anyám által készített reggelinek, hallom, hogy csengetnek. Eleanor az ajtóhoz sietve kiabálja: – Nyitom! Hallom, ahogy betessékel egy nőt a nappaliba, és hellyel kínálja. Aztán legnagyobb megdöbbenésemre kérdéseket kezd el sorolni. – Van önnél fegyver? Méreg? Robbanószer? A nő hangja elbizonytalanodik, de aztán egyik méltatlankodó „nem” követi a másikat. Eleanor ekkor közli vele, hogy valaki (feltételezem, hogy ő maga) hamarosan felkíséri. A beszélgetés alatt végig megnyugtató hangon szól, ahogy a nőgyógyászok vagy a pszichológusok recepciósai. Miközben végigfutnak az agyamon az előző éjszaka képei – a mosómedve és az exeim, akiket Artie-val hasonlítottam össze (némelyiküknek most már fegyver is van a kezében), anyám közli, hogy mára lemondta az apolot, és Elspa segít odafent Artie-nak készülődni. Anya a serpenyőt sikálja, amiben a tojást sütötte. Képtelen vagyok enni, csak tologatom a tojást a tányéromon. Még túl korán van ahhoz, hogy féltékenykedni kezdjek amiatt, hogy megint Elspa fürdeti Artie-t, ezért megálljt parancsolok az érzelmeimnek. Hadd készülődjön a randevúira,

mondom magamnak, de aztán elképzelem, ahogy Artie kölnit paskol a nyakára, és ingerült leszek Eleanor épp csak annyi időre lép a konyhába, hogy kinyissa a mobilját, de ekkor megint csengetnek, mire kirohan a csiptetős írótáblával a kezében. Amikor visszatér, hogy kivigye a kávéval, papírpoharakkal, tejszínnel és cukorral megrakott tálcát, bejelenti: – A fél tizenegyes időpont korábban jött, a fél tízes pedig késni fog. Meglepetten nézek rá, mire rögtön reagál. – A férjem fogorvos volt. Én szerveztem a betegek időpontjait. Van benne gyakorlatom – magyarázza. Anya is, én is bólintunk. – És a reptéri biztonsági szolgálatnál is dolgoztál? – kérdezem. – Nem – feleli értetlenül. – Csak mert a fegyverekre vonatkozó kérdéseket egy kicsit túlzásnak tartom. Úgy hangzik, mintha motozásra is számíthatnának. – A fogkrémet és a körömvágó ollót is elveszed tőlük? –kérdezi anyám, aki szemmel láthatóan jól szórakozik. – Fő az óvatosság – feleli Eleanor. – Biztos vagyok benne, mindegyikünkben felmerült, hogy végezni kéne Artie-val, úgyhogy… – Szerintem hagyjuk a kérdéseket – vágok közbe. – Ennyi kockázat még belefér. – Felőlem – válaszolja Eleanor. Megszólal a telefonja, mire gyorsan leteszi a kávés tálcát. Most kezdem felfogni, mi történik. A férjem kél kedvese a nappaliban ül arra várva, hogy meglátogassa őt, és én hívtam őket ide. De miért is? Hogy megleckéztessem Artie-t, mielőtt meghal? Egyáltalán mit diktál ilyenkor az illem? Be kell mutatkoznom? Kínáljam őket kávéval, csokival, esetleg rágógumival? Mindenesetre a saját szememmel kell látnom őket. Szeretném megérteni, miért jöttek el, és mit akarnak mondani Artie-nak. És persze látni akarom, miféle nőkkel volt dolga Artie-nak, és én hogyan illeszkedem a sorba. A két nő egymás mellett ül a kanapén, az ablak alatt. A félelmetesen hosszú lábú, barna hajú egy bulvárújságot lapozgat, mintha tényleg váróteremben lenne. Vajon ő hozta? Vagy Eleanor még újságokat is

bekészített a látogatóknak? Egy pillanatra úgy érzem, mintha elkelne egy akvárium a szobába és egy plexivel leválasztott betegirányító ablak. Képtelen vagyok odamenni hozzájuk, inkább továbbhaladok, és felmegyek a lépcsőn, hogy megnézzem Artie-t. Már a lépcső tetején megcsap az illata. Kedvenc kölnijét locsolta magára – férfias illat, amit természetjárók és profi teniszezők viselnek. Felkészülök a rám váró látványra. Tudom, hogy összeszedte magát. De amikor belépek a szobába, a látvány felülmúlja a várakozásaimat. Artie háta mögött párnákkal ül az ágyban. Sötét haját nagy műgonddal formázta úgy, hogy az kócosnak hasson. Kinéz az ablakon, pedig az ágyból szerintem csak a fák lombjának tetejét látja. Tépelődő kifejezés ül az arcán. Sőt, ami még rosszabb: épp ezt a tépelődő arckifejezést gyakorolja. – Te házikabátban vagy? – kérdezem. Artie nem néz rám. Talán egy kicsit szégyelli magát. – Sima köntösben. Nem akarok pizsamában ülni itt. – Pedig házikabátnak néz ki – mondom neki, mert tényleg így van. A kabátka fekete és selymesen csillog. Hol szerezhetett ilyesmit? – Egyszerűen felöltözhettél volna. – Az túl nagy erőfeszítés lenne – feleli Artie, mintha nem tett volna amúgy is hatalmas erőfeszítéseket. Most veszem észre, hogy Artie izgul. Úgy ül itt fent, mint egy bálba készülő tizenéves, és természetesen legújabb oldalát domborítja: a halállal szembenéző férfi hősies küzdelmének szobra. – Mármint túl nagy erőfeszítés egy haldoklónak? Nem eshetsz ki a szerepedből? – Tényleg haldoklóm – mondja védekezően. – Ez nem csak szerep. Egy villanásnyi ideig szeretném azt hinni, hogy hazudik, hogy az egész haldoklást csak kitalálta, hogy aztán házikabátban várhassa egykori kedveseit, de sajnos nem így van. Artie hiú. Talán a legfőbb jellemgyengesége ez, hogy imádatra vágyik. Lehet, hogy én nem imádtam őt eléggé? Egyáltalán létezik olyan személy, aki egymaga elég csodálattal tud felnézni rá? Megdöbbent, milyen hirtelen önt el a vágy, hogy lekeverjek neki egy pofont. – Szeretnéd kiélvezni a helyzetet, ugye? – kérdezem.

– Tudod, hogy mindenem a közönség – feleli Artie, és rám néz. – Megadom nekik, amire vágynak. Egyébként se mindenkinek van lehetősége kiélvezni egy ilyen helyzetet. Van, akit elüt a busz. Ennyi. Nem adatik meg neki a haldoklási nagyjelenet. – Szerintem vedd le ezt a playboyos házikabátot – javaslom. – Kicsit kétségbeesett próbálkozásnak látszik. Tudod, mint anyám dekoltált, arany ruhája. – Ez nem házikabát! – tiltakozik Artie – Sima köntös! – Ha te mondod… Kilépek a szobából, és lemegyek a lépcsőn. Bánt, hogy Artie találkozni akar ezekkel a nőkkel. Nem számítottam rá, hogy ilyen lelkes lesz. Legalább a kedvemért némi érdektelenséget tettethetett volna! Nem is az a baj, hogy ezek a nők talán pont az ellenkezőjét teszik majd, mint amit várok tőlük, és mindent tönkretesznek azzal, hogy körülajnározzák Artie-t. Az igazi gond az, hogy úgy érzem, még mindig nem vagyok elég neki. A szíve még mindig nem teljesen az enyém. Azonban a tény, hogy Artie izgul, önbizalommal tölt el. Megtorlásra vágyom; munkálkodik bennem az egészséges bosszúvágy. Szeretném, ha Artie egyszer s mindenkorra elismerné, milyen rondán bánt a nőkkel, és felelősséget vállalna a tetteiért. Megállok a lépcső alján, aztán gyorsan átmegyek az előszobán, és belépek a nappaliba, farmerban és pólóban, smink nélkül, készen arra, hogy kezet nyújtsak az ott ülőknek. – Üdv, Artie felesége vagyok – jelentem be. A hosszú lábú, barna hajú nő az ölébe ejti a magazint, és üres tekintettel néz rám. A másik nő filigrán, és szőke bubifrizurát visel tépett frufruval. Mostanáig maga elé bambult, és kissé megijesztettem. – Ó – mondja kezét a mellkasára szorítva. – Nem számítottam önre. Egyikük se vesz tudomást erőtlen próbálkozásomról, hogy kezet fogjunk, ezért a farzsebembe csúsztatom a kezem. – Artie nős? – kérdezi a hosszú lábú barna döbbenten. – Nem tudtad? – érdeklődik a szőke. – Ön honnan tudta? – kérdezem én is. – Ó – feleli a szőke nő. – A nő, aki telefonált, említette. A barna hajú nő megrázza a fejét, aztán alaposan végigmér.

– Szóval Artie végül csak megállapodott – mondja. Nem tetszik, ahogy kihangsúlyozza a „megállapodott” szót, mintha gondolatban hozzátenné azt is: „melletted?”. Már bánom, hogy nem öltöztem ki, és nem viselek se sminket, se magas sarkú cipőt. Anyám a helyemben mindent bevetett volna egy ilyen alkalomra. Talán igaza is lett volna. Azzal, hogy nem öltöztem ki, azt szándékoztam üzenni, hogy van önbizalmam, és nekem nem kell holmi szeretők miatt kicsípnem magam. Elvégre én már rég megnyertem ezt a versenyt, ha elfelejtették volna. Ehelyett most kifinomulatlannak, sebezhetőnek és „megállapodottnak” érzem magam. Vajon Artie azért választott engem, mert én jelképeztem számára a biztonságot, de közben képtelen volt lemondani az életveszélyes oldaláról? – Örülök, hogy megismerhetem – szólal meg a szőke, oldani próbálva a kínos csendet. – Persze sajnálom, hogy ilyen körülmények között találkozunk. Könnyek gyűlnek a szemébe, mire aggódni kezdek. Vajon lekapja Artie-t a tíz körméről, vagy inkább gyászolni megy be hozzá? – Ilyen körülmények között? – kérdezi a barna hajú nő. – Artie örülhet, hogy eddig húzta. Csoda, hogy nem lőtték le, amikor valaki másnak a nejével hentergett. A nő rám pillant. – Már elnézést – teszi hozzá gyorsan, de nem tudom, azért-e, mert Artie felesége vagyok, vagy mert általában házas vagyok. – Mikor keltek egybe Artie-val? – kérdezi. Mikor jártak Artie-val? – kérdezek vissza gyorsan. – Tíz éve – feleli. – De még mindig dühös vagyok rá. Aitie gyakran van ilyen hatással az emberre – helyesel a szőke nő, aztán hozzáteszi: – Mármint biztos vagyok benne, hogy nagyon jó férj. Csak pasinak rémes. Legalábbis ha az ember nem a kedvence. – Hogy hívják? – kérdezem a szőke nőt. – Spring Melanowski vagyok – mutatkozik be. – Spring? Mint tavasz? – Mint Tavaszmadár, kérdezném inkább. – Áprilisban születtem – magyarázza. Aztán újra könnyek gyűlnek a szemébe. – Nem szeretném, ha meglepetésként érne, hogy Artie nagyon

megváltozott. Mármint ha nagyon leépült. Mondja csak, hogy fest? Nagyon rosszul? Nem tudja kontrollálni az érzelmeit, ezért arra gondolok, még friss az Artie által ejtett lelki seb. De vajon mennyire friss? – Artie nagy színész. Biztosan összeszedi magát a vendégei kedvéért – felelem. Amikor egyikük se szólal meg, hozzáteszem: – Hiszen ismerik Ez nagy hibának bizonyul. A szőke nő idegesen bólogat, a barna pedig mindentudó mosollyal néz rám. A mellkasomat hirtelen összeszorítja a féltékenység és a szégyen. Ez a két nő tényleg ismeri Artie-t. Mindketten ismerik őt a maguk intim, bizalmas módján. Úgy ismerik, ahogy én sose ismerhetem ót. Mindegyiknek van egy saját darabkája Artie-ból… és lehet, hogy Spring Melanowski darabkája vezetett a házasságom összeomlásához. Egyszer régen legalább még azt hihettem, hogy Artie csakis az enyém, de többé nem ámíthatom magam. A szőke nő megint pityereg, ami idegesíti a barnát, de ami még fontosabb, engem is. – Figyelj, szívem, én tudom, miért jöttem ide – mondja neki, majd vádlón megkérdezi: – És te? Feszült a hangulat, és azon tűnődöm, a szőke nő összeomlik-e. Vajon miért van itt? Az összes meghívott nőnek piros X volt a neve mellett. Mind rossz hangulatban váltak el Artie-tól. A szőke nő zsebkendőt vesz elő a táskájából. Kifújja az orrát, és kisöpri a hajat a homlokából. A barna hajú nővel mindketten a válaszára várunk Vajon fog egyáltalán válaszolni? A szőke nő rám néz, aztán a sorstársára. Végül jeges hangon szólal meg. – Naná, hogy tudom, miért jöttem – feleli. Csak akkor veszem észre, hogy a két nő fölé görnyedek, ezért teszek egy lépést hátrafelé. Elvesztem az egyensúlyomat, és hogy ne essek fenékre, előre lépek, amivel azt érem el, hogy beverem a lábam a dohányzóasztalba, amire a kávés tálcát tettem. A kiskanalak csörömpölnek. Előrehajolok, és megkapaszkodom az asztal szélében. – A rohadt életbe – mormolom. Ebben a pillanatban jövök rá, mit tettem. Farkasok hordáját csődítettem a házba, és egyesével küldöm be őket Artie-hoz, hogy

elkapják őt. Vajon tényleg ezt érdemli? Ránézek Springre (Tavaszmadárra?). Igen. Artie tényleg ezt érdemli. A maga módján mindkét nő biztos a dolgában. Artie csúnyán viselkedett velük. Jobbat érdemeltek volna. Én is jobbat érdemeltem volna. Lehet, hogy azért küldöm hozzá ezeket a nőket, hogy elvégezzék helyettem a piszkos munkát? És miért nem akarok szembenézni Artie-val Attól félek, hogy inamba száll a bátorságom, és megtörök? De vajon mibe kerül majd nekem ez a félelem? Lehet, hogy a kedvesek felvonultatása ugyanannyira történik az en kedvemért, mint az övéért. Talán valamilyen szinten azért rendeztem így a dolgokat, mert á számtalan nő látványa okozta fájdalom könnyebbé teszi, hogy elengedjem őt. – Jól van? – kérdezi a szőke nő. – Be fog lilulni – jelenti ki a barna. – Semmi baj – felelem. – Köszönöm, hogy eljöttek. Igyanak egy kávét. Nem tudom, hogyan kéne méltóságteljesen távoznom. Sőt, azt se tudom, pontosan mit is kéne most tennem. De nem kell túl sokáig tipródnom, ugyanis kopognak. Felpattanok, hogy megelőzzem Eleanort. Elnézést kérek, az ajtóhoz sietek, de megállok előtte, és nem nyúlok a kilincshez. Rosszul vagyok, mert nem akarok Artie újabb kedvesével találkozni; egy újabb nővel, aki bulvármagazint hozott magával, és aki a férjem számomra ismeretlen oldalának titkaival érkezik a nappalimba. De ajtót kell nyitnom, hiszen ott állok az előszobában. Mégis mi mást tehetnék? Kitárom a bejárati ajtót, de először csak a küszöböt nézem, és kényszerítenem kell magam, hogy felemeljem a tekintetemet. Ekkor férfihang üti meg a fülemet. – Eljöttem. – A hang tulajdonosa, John Bessom teljes életnagyságban áll előttem. Beletúr szőke hajába, megpróbálja lelapítani a tetejét, majd az inge hátát egyengeti, és hirtelen nagyon fiatalnak és kisfiúsán izgatottnak látom. – Eljött – ismétlem megkönnyebbülten. John körbenéz. – Tudom – feleli, és előredől. – Én is épp ezt mondtam. Egy pillanatra elszédülök. Az inge olyan kék, a levegő olyan friss, a fű pedig olyan zöld. Odakint egészen más világ vár. – Nem akar beengedni? – kérdezi.

– Nem – válaszolom. Ezen meglepődik. – Artie minden perce be van osztva. Hátranézek a vállam felett. – Még egyszer köszönöm, hogy eljött – mondom a barna nőnek. Aztán a szőke Spring Melanowskihoz fordulok. – Viszlát, Tavaszmadár! Döbbenten kapja felém a fejét. Egyértelműen azon gondolkozik, hogyan jöttem rá. Johnra nézek. – Menjünk innen.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET A túravezetés mindig a szívnél kezdődjön John vezet. Lehúzta az ablakot, és meleg levegő kering a kocsiban. Én mondtam neki, hogy Philadelphia belvárosába menjünk, ezért most a 30-as úton száguldunk. Szinte minden, amit Artie-ról mesélni akarok, a belvároshoz kötődik – a környék, ahol a gyerekkorát töltötte, a szálloda, ahol londinerként dolgozott, a Pennsylvaniai Egyetem, amit szeret alma matereként emlegetni (nekem bevallotta, hogy csak néhány esti kurzuson hallgatott művészettörténetet és retorikát), a megismerkedésünk és a randevúink helyszínei. Élvezem az autókázást, és kényelmesen hátradőlve utazom. – Beszélnem kéne, nem? – kérdezem. – Elvégre én vagyok az idegenvezető. Olyanokat kellene mondanom, hogy Jobbra láthatja ezt… balra nézve hamarosan megpillantjuk azt…”. De sok mindent nem tudok Artie-ról, ahogy mostanában szembesülnöm kellett ezzel. A hosszú lábú barna nő önelégült mosolyára és a szőke ideges bólogatására gondolok. – Akkor maradjunk annál, amit tud. – Rendben. Egy halotti toron találkoztunk egy ír kocsmában, amit nagyon szellemesen ír Kocsmának hívnak. – Tényleg? – kérdezi John. – Ez elég morbid. – Egy O'Connor nevű férfi hall meg. Artie még gyerekkorából ismerte őt, én pedig együtt dolgoztam a lányával. A búcsúztatás gyönyörű volt. Mindenki sírt és nevetett. Ivott, és nagyszabású beszédeket mondott. Artie egy remek sztorit mesélt arról, hogy egyszer a búcsúztatott férfi elvesztette a lánya nyusziját, és valamiért Artie-val együtt, becsiccsentve keresték egész délután és este. Artie tele volt élettel. Itt kanyarodjon be. – Én mentem oda hozzá. Jól be voltam rúgva, és odaadtam neki a névjegyemet. Azt mondtam, szeretném felkérni a saját temetésemre szónoknak, mert remek gyászbeszédet tartott. Azt válaszolta, hogy elég

magas a díja, de nekem hajlandó engedményt adni. Itt forduljon be, mindjárt ott is vagyunk. John leparkol a kocsmával szemben. Tipikus, visszafogott hely. Nincs emléktábla a falán, amin az állna: „Lucy és Artie itt ismerték meg egymást”. – Szeretne bemenni? – kérdezi John. – Egy sima ír kocsma. Nem. Szerintem így is el tudja képzelni. – Mindig úgy gondoltam, hogy túl későn hangzanak el a gyászbeszédek – tűnődik John. – Az embernek még a halála előtt hallania kéne őket. Ezt kötelezővé kellene tenni. Ezen elgondolkodom. – Se koporsó, se koszorúk? – Se balzsamozás – leszi hozzá John. – Se a munkájába belefásult temetkezési vállalkozó. – Ez mind ráér később. De szerintem mindenkinek előre hallania kéne a saját búcsúztatását. Mármint a pozitív dolgokat. – Azt hiszem, igaza van – felelem. – És megtalálták? – kérdezi John. – Mit? – A nyulat. – Ó, a kislány nyusziját? Igen, megtalálták és befogták. Annyira megkönnyebbültek, és úgy be voltak már rúgva, hogy mindketten sírva fakadtak. Ott állt ez a két meglett férfi a nyúllal, és zokogtak. – Tetszik a sztori – mondja John, ahogy megáll egy piros lámpánál. Mindkét irányba elfordítja a fejét. – Most merre? Tényleg, merre? Az első randink helyszínére: a szívbe. Az óriási szívmodell pontosan olyan, ahogy emlékeztem rá – két emelet magas, hatalmas, vörös és lila műanyagból készült, és keresztülfutják a főbb artériák és vénák –, csak nagyobb és tágasabb. Vajon megnőtt? Beállunk a sorba a gyerekek és szüleik mögé. A kölykök kiabálnak, ami a szív belsejében tompábban hallatszik, de amint kilépnek belőle, éles zajjá fajul. Kézen fogva húzzák maguk után a szüleiket, általában vissza a sor végére, hogy újra végigmehessenek a szíven.

– Artie még gyerekkorában járt itt, a Franklin Intézetben, de akkor nem lehetett megnézni a szívmodellt. A tanárnő azt mondta nekik, hogy épp operálják. – Olyan régóta létezik már? – csodálkozik John. – Az ötvenes évek óta. Eredetileg átmeneti kiállításnak szánták, és ezért papírmaséból készítették el a modellt. De olyan népszerű lett, hogy folyton felújították. Artie-ék osztálya épp a felújítási munkálatok alatt érkezett. Kívülről meg tudták nézni, de be már nem engedték őket. Ezért hozott ide engem az első randevúnkon. Eszembe jut, ahogy Artie annak idején elmesélte a történetet, miközben sorban álltunk. A gyerekek akkor is kiabáltak, de ő közvetlenül mögöttem állt, és a fülembe suttogott. – Artie tudta, hogy a szülei úgyse hozzák vissza, ha újra megnyit a modell. Ezért úgy gondolta, hogy az osztálykirándulás az egyetlen esélye, úgyhogy leszakadt a csoporttól, mintha a kikötődött cipőfűzőjét próbálta volna megkötni, aztán beszaladt a lekerített részbe. – Bement a szívbe? – kérdezi John. – Nem, erre én is rákérdeztem, de annyira nem volt bátor. Csak meg akarta érinteni, hogy tényleg dobog-e. Rátette a tenyerét, aztán egészen közelről fülelt, mint egy orvos. De a szív nem volt igazi. Közben a bejárathoz érünk. Felmegyünk a fő artériát jelképező keskeny lépcsőn a szívbe. Hallgatjuk a hangeffektusokat: a szív hangosan dobogva pumpálja a vért. A kanyargós folyosókon sötét van. Artie itt csókolt meg először. Ezt nem osztom meg Johnnal. Felidézem, ahogy Artie megsimogatta, és maga felé fordította az arcomat. Aztán várt egy kicsit, majd megcsókolt. De most már ezt az emléket is kételyek szövik át. Vajon tényleg ellógott az osztályától azon a kiránduláson, hogy megfoghassa a szívet? És ha a történet igaz is volt, hány nőt csábított el ugyanitt, talán épp ugyanebben a helyiségben? Vajon a filigrán Tavaszmadár Melanowski is járt itt? Rájövök, hogy épp erről kellene Johnnal beszélnem. Ő nem ismeri Artie-t, és én megígértem neki, hogy túravezetést tartok az apjáról. De nem tudom rávenni magam. Itt nem. Most nem. Egy különösen hangos, kék egyeningbe öltözött gyerekcsapat tolakszik elém a jobb kamrába. Túl szűk a hely ennyi látogatónak.

Menni akarok. Minek is maradnék? Hátranézek, de nem látom Johnt. Elindulok hát előre a tömeggel, át a kamrákon és pitvarokon, míg végre kijutok a modellből. Megint körbenézek, de Johnt nem látom sehol. Ez kicsit aggaszt. Lehet, hogy elvesztettem Artie fiát? Emlékeztetnem kell magam, hogy felnőtt férfiról van szó, nem egy ötévesről. Visszaállok a sorba, ami most gyorsan halad. Amikor újra belépek a szívbe, szólongatni kezdem Johnt. Eleinte csak halkan, aztán hangosabban. Megint azon a ponton állok, ahol Artie először megcsókolt. Mindig is a m/első csókunk helyszíneként gondoltam rá. Vajon hány másik nőt hozott ide? Miért van az, hogy ha valaki egyszer becsapott minket, akkor minden korábbi tettére a kétely árnyéka vetül? Vajon tényleg hangosabban ver az óriási szív? Vagy csak a sajátom dobogása lüktet így a fülemben? –John! – kiáltom. – John Bessom! Ha tudnám a második keresztnevét is, biztosan a teljes nevén szólongatnám. A szív műanyag belső borításának támaszkodom, és a tömeggel szemben próbálok utat törni magamnak egyik kamrából a másikba. Kissé kifulladok, ahogy ott állok, és idegesen pásztázom a tömeget. Amikor meglátom Johnt, elönt a megkönnyebbülés. Meglep, hogy milyen erővel. Mintha egy pillanatig tényleg azt hittem volna, hogy örökre elveszítettem, és soha többé nem találkozunk. Fél térdre ereszkedve áll egy síró, taknyos orrú kisfiú mellett. A gyerek fehér ingét mustárfoltok tarkítják. – Az anyukád vissza fog jönni – nyugtatgatja John. – Azt mondta, maradj egy helyben, ha elkeverednél mellőle, ugye? Úgyhogy maradjunk itt. Ez egy óriási szív. Jó nagy emberé lehetett, nem gondolod? Magabiztosan beszélget a maszatos, megszeppent kisfiúval, márpedig mindenki számára vonzó az, aki ért a gyerekek nyelvén, nem igaz? Van valami azokban, akik a gyerekeket egyenrangúként kezelik, mert pontosan emlékeznek rá, milyen volt gyereknek lenni. John nem mézesmázos hangon gügyög, hanem egyszerűen szóval tartja a gyereket, és eltereli a figyelmét az ijedtségéről. A fiú felnéz a szívre, és tényleg abbahagyja a sírást. Ekkor jövök rá, hogy én is ugyanerre

vágyom: hogy megtaláljanak és megnyugtassanak. Talán mindannyian erre vágyunk. Mégis mi kellhet bárkinek ezen felül? – John Bessom – szólítom meg, mintha először mondanám ki a nevét. John felnéz rám. – Eltévedtünk – mondja a fiúnak. – De látod? Engem már meg is találtak. Téged is mindjárt meg fog találni az anyukád. – Mama! – kiált fel ekkor a kisfiú, és egy pillanatig azt hiszem, felém fut. Meg is állok, hogy felkészüljek a becsapódásra, de a gyerek kikerül, és elsüvít mellettem. Egy borzas, lófarkas nő kapja el őt. A kisfiú szorosan átöleli anyja lábát. – Jól van – nyugtatgatja a nő a gyereket. – Semmi baj. Nincs semmi baj. John felnéz rám. Látom rajta, hogy megváltozhatott az arckifejezésem, mert kissé aggódva figyel. Aztán elmosolyodik, és felém nyújtja a kezét. – Mehetünk kézen fogva, hogy ne veszítsük el egymást még egyszer. Legszívesebben azt válaszolnám neki, hogy igen, csak erre vágyom, semmi másra. De nem szólok, csak megfogom a kezét, ő pedig kivezet a szívből. Miután John hazavisz, egy spontán eligazítás kellős közepén találom magam. Elspa, Eleanor és anyám pitát és brie sajtot falatozik, és az Artie-val nászajándékba kapott poharainkból borozgatnak. Gondolom, Virsli ezúttal otthon maradt. – Hárman elváltak voltak, ketten özvegyek, az egyikük egyedülálló – mondja Eleanor a táblázatot olvasgatva. –Volt egy nagyon érzelgős ügyvédnő, egy halk szavú egykori sztriptíztáncosnő, aki most siket jelbeszédet tanul, egy nagy mellű orosztanárnő… – Artie beszél oroszul? – kérdezi Elspa, aki most is Artie előnyös tulajdonságait próbálja kidomborítani. – Nem is tudtam! Csak annyit tudok kinyögni: – Ööö, egyszer használta a cigarjela szót, és azt állította, az oroszul van. – Az orosz nő dohányzott – mondja anya rosszallóan, és némi félelmet vélek felfedezni a hangjában, mintha attól rettegne, hogy

beengedett a házba egy kommunistát. –Majdnem végig a verandán állt, és egy cserépben nyomta el a csikkjeit. – Artie-n végig házikabát volt? – kérdezem. – Házikabát? – értetlenkedik Eleanor. – Nem. Sima pizsama. – Artie-nak van házikabátja? – érdeklődik anyám némi elismeréssel a hangjában. – Mi az a házikabát? – kérdezi Elspa. – Az a rövid, selyem köntösszerűség, amiben otthon dohányozni szokás – magyarázza anyám. – Hát, nekem szimpatikus volt a sztriptíztáncosnő – közli Elspa. – Tanársegédként dolgozik egy siket iskolában, hogy kipróbálja, tényleg neki való-e ez a pálya. – Nekem az a sírós nő volt szimpatikus – folytatja anyám. – Még teára is itt maradt. – Spring Melanowski? – kérdezem. – Melanowski? – ismétli Eleanor, es átfutja a feljegyzéseit. – Furcsa nő. Elment, mielőtt sorra került volna. Valami fontos elfoglaltságról motyogott. – Valóban? – csodálkozom. – Helyes. Szeretnék is hallani Artie szeretőiről meg nem is. Úgy érzem magam, mint az a gyerek, aki meg akarja nézni ugyan a horrorfilmet, de eltakarja az arcát, és csak az ujjai résein keresztül pislog kifelé. Vajon szeretném tudni, kik azok, akikkel Artie szakított, és kik azok, akik őt tették lapátra? Érdekelnek-e a részletek? Hogy mi, miért és hogyan siklott ki? Nem. Nem igazán. Azt hittem, jobban fogom bírni, de tévedtem. Ettől a sok nőtől kissé felkavarodott a gyomrom. Szeretném, ha kevésbé lennének vonzóak, mint én, de törékenyebbek és keserűbbek volnának nálam, hogy lenézhessem őket. Ám tudom azt is, hogy én is tagja vagyok ennek a klubnak – Artie kedvesei klubjának –, ezért nem akarhatom, hogy túl csúnyák, törékenyek és keserűek legyenek a sorstársaim. – Szerintem nem szabad az egyénekkel foglalkoznunk – jelenti ki Eleanor. – Minket az összhatás kell hogy érdekeljen. Tartsuk a szemünket a célszalagon, a hosszú távú hatásokon. Igazán az a fontos, hogy…

– Várj – szólok közbe. – Egy pillanat. És mi van Artie-val? Mi van a célunkkal? Mutat bármi megbánást? – Alszik – mondja Elspa. – És úgy fest, mint aki…? Említett bármit arról, hogy…? –Nem tudom, pontosan mit is akarok kérdezni. – Lucy – szólal meg Eleanor. – Ez még csak az első nap. Ezek a nők, még azok is, akik a virágcserépben nyomják el a csikkjeiket, sőt talán különösen azok, mind hatással lesznek Artie-ra. Én bízom az elhagyott nőkben. Anyám aggódik miattam. Összeráncolt szemöldökkel néz rám, és hirtelen úgy érzem, mintha saját arcomat látnám az övében. Az ilyen pillanatok, amikor a saját szellemünk árnyékát látjuk meg valaki másban, gyorsan elszállnak. – Lucy, mesélj, hogy telt a napod Artie fiával – kérdezi. – Holnap délelőttre beírtam egy félórás látogatásra – jegyzi meg Eleanor mintegy mellesleg. – Ez nagyon boldoggá teszi majd Artie-t – próbálja Elspa ellensúlyozni Eleanor távolságtartó hangnemét. – Elspa is sokat haladt a szüleivel kapcsolatban – jelenti Eleanor. – Nem könnyű – vallja be Elspa. – Holnap majd elmesélheted Lucynak, mire jutottál – mondja anya Elspának, és úgy tűnik, már megfeledkezett a John Bessomra vonatkozó kérdéséről. – Majd ő segít. – Holnap elsőként a fia érkezik Artie-hoz, aztán jön egy nő Bethesdából… – kezdi sorolni Eleanor. A beszélgetés új lendületet vett, de én fáradok. Túl sokan beszélnek egyszerre. Odamotyogom nekik, hogy lefekszem, és kimegyek a helyiségből. Anyám utánam jön, és elkap a folyosón. – Jól vagy? – kérdezi. – Vagy ez már túl sok neked? Ha bármi túl megterhelő, mindent le tudunk mondani. – Minden megterhelő… az egész élet – felelem. – Artie haldoklása terhel túl igazán. Azt is le tudod mondani? Anya szomorúan mosolyogva rázza a fejét.

– Felmegyek Artie-hoz, és megnézem, hogyan alszik – mondom. Meg akarok győződni róla, hogy még dolgozik a tüdeje. Anya bólint, és nézi, ahogy felmegyek a lépcsőn. Artie szobáját még mindig enyhe kölniillat lengi be. Leülök az egyik fotelbe, és felhúzom a lábam. Nem tudom, ki ült itt ma rajtam kívül, sem azt, hogy mit mondtak neki a látogatói, és vajon Artie mit válaszolt nekik. Felébreszthetném, hogy elmeséljem neki, találkoztam Tavaszmadárral, vagy hogy kikérdezzem a hosszú lábú nőről, de inkább kiverem ezeket a gondolatokat a fejemből. Artie arca nyugodt. Halkan lélegzik. A házikabátot sehol se látom. Eszembe jut az egyik kis kártyájának szövege, ami most a vendégszoba éjjeliszekrényének fiókjában hever a társaival együtt. Azért, mert az ajkaid alvás közben puhán összecsukódnak, majd szétnyílnak. Nem emlékszem rá, hogy valaha is figyeltem volna, Artie hogyan alszik, de ő sokszor nézett engem. Ha szerelmes, hihetetlenül jó megfigyelőkészsége minden részletre kiterjed. Vajon tényleg szeret engem? Szerethetett úgy, hogy közben megcsalt? Az a minimum, hogy az árulását jóvátegye azzal, hogy még jobban szeret. Ennyivel tartozik nekem. Ekkor eszembe jut John Bessom, ahogy az ír kocsma előtt ültünk a kocsiban. Tényleg mindenkinek előre hallania kéne a sírja felett mondandó gyászbeszédeket. Artie kártyácskái nem olyanok voltak, mint egy-egy szerelmes dal? A legjobb gyászbeszédek nem szerelmi vallomások? És mit fogok én mondani Artie-ról, ha eljön az idő?

HUSZADIK FEJEZET A szerelőnket ne tévesszük össze a megmentőnkkel Minden nap más, mégis kezdenek egybemosódni. Mindannyian furcsa rutinba süllyedünk. A nappaliban sokszor ülnek ismeretlen nők, akik kávét fogyasztanak az Eleanor által bekészített tálcáról, mellé pedig házi készítésű sütit majszolnak, ugyanis anyám nem tud ellenállni a csábításnak, hogy mindenkit elkápráztasson cukrásztudományával. Márpedig közönsége az van. Artie kedveseinek nincs közös halmaza – legalábbis nincs könnyedén felismerhető közös vonásuk. Van köztük mindenféle-fajta, a teljes spektrumot lefedik. Megfordul nálunk közönséges és nagyszájú, de kifinomult és elegáns nő is. Van, aki szégyenlős, van, aki laza, és van, aki bátor. A kardigánt és kényelmes cipőt viselők mellé mindig akad hasat szabadon hagyó pólót és tűsarkú szandált viselő sorstárs is. 1 la csak a süteményfogyasztást vesszük alapul, az is sokat elárul a sokféleségükről. Van, aki udvariasan elmajszol egy darabot. Van, aki fogyókúrára hivatkozva nem eszik. Többen vannak olyanok, akik annyit tömnek magukba, amennyit csak tudnak, majd néhány darabot még szalvétába csomagolva a táskájukba is begyömöszölnek. Virsli lubickol a rá irányuló figyelemben. Hiába van ivartalanítva, rendszeresen a nők körül csámpázik, süteményt kunyerál, megnyalja a szandálból kilógó lábujjaikat, és simogatást követel ki magának. Egyszer egy hosszú, henger alakú táskát meg is hágott – el kell ismernem, a formája tényleg emlékeztetett egy nőstény tacskóéra. Örülök, hogy Tavaszmadár már korán megjelent, és aztán távozott is. Így nem kell azon tipródnom, vajon a felvonuló nők közül melyikük lehet az, bár bevallom, nehezen tudok ellenállni a kísértésnek, hogy minden egyes látogatótól megkérdezzem, szereti-e a lifteket. Vannak Artie kedvesei közül néhányan, akik felejthetetlenek.

MRS. DUTTON Idősebb hölgy. Na jó, kifejezetten öreg. A haja hófehér, a keze göcsörtös, fűzős ortopéd cipőjének vastag gumitalpa van. De a reumakenőcs mögött veszedelmes parfümöt szimatolok. Felteszek neki néhány kérdést. – Honnan ismeri Artie-t? – Matematikára tanítottam a gimnáziumban – mondja, és tanárnősen bemutatkozik: – A nevem Mrs. Dutton. Nem lennék meglepve, ha felállna, hogy krétával a táblára vésse mindannyiunk épülésére. – Ó – felelem. – És jól ismerte őt? A néni türelmesen mosolyog, és bólint. – Azóta is tartották a kapcsolatot? – Nem igazán – válaszolja. – A férjem nem kedvelte túlzottan Artiet. Feltételezem, hogy az említett férj miatt van Mrs. Dutton neve mellett piros X Artie noteszében. A férjek már csak ilyenek, néha csírájában tudnak elfojtani egy bontakozó románcot. – Értem – felelem. – Nem hinném, aranyom – felel a néni. – De semmi gond – mondja, és rám kacsint, majd megpaskolja a térdemet. MARZIE, A BUKÓSISAKOS Nem sokkal Mrs. Dutton távozása után egy leszbikus nő érkezik. Anyám nyit neki ajtót, majd bejön a konyhába, és azt suttogja Eleanornak és nekem: – A következő nő egy kissé férfias. Bukósisak van a kezében! Ráadásul ujjatlan férfiinget visel. – Anya annyira ki van borulva, hogy haladéktalanul kezet kell mosnia, és leülnie egy pillanatra. Vállalom, hogy kiviszem a süteményes tálcát. A nő nagyon barátságos. Marzie-nak hívják, New Jersey-ből érkezett motoron. Artie-val már jó ideje nem találkoztak. – Alig várom, hogy meglephessem – lelkesedik. – Valószínűleg látta a nevét a listán – felelem. – Biztos vagyok benne, hogy számít önre.

– Nem hinném, hogy rám számítana – nevet Marzie. –Amikor Artieval jártunk, még nem tudtam, ki vagyok. De ő rádöbbentett. – Artie segített rájönni önnek, hogy ki is valójában? –érdeklődöm. – Megkérdezhetem, hogyan? – Hogy is mondjam? – tűnődik Marzie, miközben süteményt majszol. – Előadta, hogy ő a tökéletes férfi. Tudja, mire gondolok? Bólintok. Artie hajlamos az önajnározásra. – És amikor vele sem éreztem magam igazán jól, elgondolkoztam. Ha a tökéletes férfi nem indít be, talán egyetlen férfi se fog. Soha. – Nem lehet, hogy csak eltúlozta a dolgot? – kérdezem. –Mármint mitől lenne Artie tökéletes? Ki tökéletes? – Persze, nyilván csak egy kis önfényezésről volt szó. De akkor ebből kellett kiindulnom. Márpedig az ágyban egyáltalán nem tudott lázba hozni. Semmit nem éreztem. Semmit! – Marzie minderről nagyon boldogan számol be. – Úgyhogy rájöttem néhány fontos dologra. – Kérhetek valamit? – érdeklődöm. – Megtenné, hogy mindezt megosztja Artie-val? Nagyon fontos lenne megtudnia, hogy egyáltalán nem sikerült önt beindítani az ágyban. Meg mindent, amit most nekem elmondott. Olyan csodálatos fordulat ez, hogy alig tudom fékezni magam. Artie most a szexuális kudarcaival is szembesülni fog. Nem elég, hogy ez a nő kiábrándult belőle, de egyben kiábrándult az összes férfiból. Ennél jobb látogatóról nem is álmodhattam volna. – Persze – feleli Marzie –, szívesen. Tartozom neki. – Hát, most eljött az idő, hogy megfizessen! A LÁNY Aznap délután kicsit később egy nagyjából velem egykorú nő érkezik. Úgy fest, mint aki kissé korábban szökött meg az irodából. Artie feleségeként mutatkozom be. – Annyira sajnálom! – mondja, de nem tudom pontosan, azt sajnálja-e, hogy Artie haldoklik, hogy én a felesége vagyok, vagy azt, hogy ő a szeretője volt. – Foglaljon helyet – kínálom. – Egyen sütit. A nappaliba vezetem, ahol már egy másik nő várakozik a körmét reszelgetve. Ez a nő korban Artie-hoz van közelebb, talán idősebb is nála pár évvel.

Amikor a sajnálkozó irodai kisegér a nappaliba belépve meglátja az idősebb nőt, megdermed. – Te meg mi a jó büdös francot keresel itt? – kérdezi. Az idősebb nő feláll, mire a táskája leesik az öléből a padlóra. – Jaj, kicsim – kezdi –, megmagyarázom. – Nem! – kiabál a fiatalabb. – Nem, nem, nem! Ez annyira tipikus! Azt hittem, Artie tehet mindenről, de most már látom, tévedtem! Miért vagy rám mindig féltékeny? Miért nem tudod a saját életedet élni? Mint más, normális anya! Úgy állok, mint akit a padlóhoz szögeztek. A lány sarkon fordul, és kifelé menet becsapja maga után a bejárati ajtót. Az anyja lehajol, hogy összeszedje a táskájából kiömlött holmikat. – Mit mondhatnék? – néz rám, majd visszaül a kanapéra. – Mindig is nagyon hisztérikus gyerek volt. Szomorúan ingatja a fejét, majd hozzáteszi: – Egyébként a dolog tényleg nagyrészt Artie hibája volt. Ebben most kivételesen nem vagyok biztos. AZ APÁCA Eleanor rákapott, hogy a lépcső aljáról hallgassa a hangosabb, indulatosabb beszélgetések leszűrődő foszlányait. Néha felmegy az emeletre, és kevésbé visszafogottan egyenesen a hálószoba ajtaja előtt táborozik le. Időről időre lejegyez pár dolgot, de nem tudom, mit. Többször hallottam már, hogy az orra alatt Artie-t szidalmazza. Előfordul, hogy Artie látogatói kiabálni kezdenek, és a hangjuk az egész házban visszhangzik. Volt egy olyan szenvedélyes vörös hajú nő, hogy a hangjára mindannyian összegyűltünk a lépcsőnél. – Apáca voltam, amikor megismertelek! – süvítette. – A muzsika hangját adtátok elő valami amatőr társulattal, csak abban játszottál apácát! Azért az nem ugyanaz? –vágott vissza Artie. Jeges csend, majd a nő megszólalt: – Hogy merészelsz leamatőrözni? Minden egyes szereplő végzett színész volt. A VIGASZ-ÉTELT HOZÓ NŐ

Eleanor engedi be. Én a konyhában vagyok, nem figyelek rájuk. Fel se nézek a Lindsay által átfaxolt táblázatokból. De Eleanor később elmeséli, miről maradtam le. A látogató alapvetően vidám, de a küszöbön álló halálesetnek épp megfelelően aggódó arckifejezést ölt magára. Átnyújtja Eleanornak a fóliával letakart lasagnát. – Nem fűszereztem túl. Gondoltam, jobb a biztonság – mondja, és a nappaliban magazinokat lapozgató nőkre pillant. – Igazán nem kellett volna ezzel fáradnia – mondja Eleanor. – Ugyan, ez a legkevesebb – feleli a nő. – Olyan rosszul érzem magam, hogy nem tudok segíteni. – Értem. Mi a neve? – Jamie Petrie. Itt lakom az utcában. – Artie! – morogja felháborodottan Eleanor. – Hát, végül is én már semmin se vagyok meglepve. – Hogy mondja? – kérdezi a nő. – Nem emlékszem, hogy láttam volna a nevét a listán – szépít Eleanor. – Miféle listán? – Foglaljon helyet. – Lucy itthon van? Szeretnék beszélni vele – mondja a nő. Eleanor rábámul. – Lucy? Mindjárt megnézem. Addig foglaljon helyet. A nő közelebb lép Eleanorhoz. – Kik ezek a nők? – kérdezi suttogva. – Artie kedvesei. Gondolta, hogy maga az egyetlen? – Az egyetlen? – kérdez vissza a nő kimérten. – Én Party Gyertya tanácsadónő vagyok! – mondja, mintha ez mindent megmagyarázna. – Kérem, várjon egy percet – mondja Eleanor, és kijön a konyhába, hogy beszámoljon a fejleményekről. – Valaki előzetes egyeztetés nélkül, lasagnával próbálja bekunyerálni magát a sorba. Ráadásul veled is beszélni szeretne. – Velem? – kérdezem. – Igen. – Egyikükkel sem akarok beszélni. Már így is túl sokat tudok.

– Hát, talán ez mégis érdekelni fog. Azt mondja, a szomszédban lakik. Valami gyertyás tanácsadónő. Az meg mi a fene? Nem szólalok meg. Az első gondolatom az, hogy megvetem Artie Shoremant. Izzó, szenvedélyes gyűlölet lángol fel a szívemben. Képes volt viszonyt folytatni az egyik szomszédunkkal? A második, higgadtabb gondolatom azonban az, hogy Artie nem szűrhette össze a levet egy szomszéddal. Hiszen mindent bevallott, talán túl sokat is. Lasagnával érkező szomszédasszony? Gyertyás tanácsadónő? – Jaj, ne! – kiáltok fel. – Mit mondtál neki? Jaj, nem, nem! Kisietek a nappaliba, és ott találom Jamie Petrie-t, a szomszédunkat. Vérbeli Party Gyertya tanácsadónőként kihasználja az alkalmat, hogy névjegyet osztogasson a várakozó nők között. Bevallom, sose kedveltem Jamie Petrie-t. Erőszakos egy nő. Ráadásul ijesztően tud lelkesedni, ha az illatosított gyertyák őszi kollekciójáról van szó: „az amarettótól a mustig minden megtalálható a palettán!” Ha találkozunk, mindig emlékeztet, hogy nyugodtan hívjam, ha bármikor illatos gyertyára lenne szükségem. Még sosem adódott olyan helyzet az életemben, amikor szükségem lett volna illatosított gyertyára. – Kérem, hívjanak, ha bulit szerveznek! – bátorítja a nappaliban üldögélő nőket, akik zavarodottan bámulnak rá. – Jamie! – szólítom meg. – De örülök, hogy látlak. Kedves tőled, hogy átjöttél. – Ez csak természetes. Annyira aggódtam. Tessék – mondja, és egy lila szalaggal átkötött fehér gyertyát húz elő a táskájából. – Levendulaillatú. Gyógyító hatású. – Köszönöm. – Látod, minden alkalomra van megfelelő illatosított gyertya! – Még a haldokláshoz is – felelem. – Pontosan! – mondja Jamie, akiről lepereg a helyzet kínos volta, és inkább kihasználja az alkalmat, hogy rövid, vásárlásra buzdító előadást tartson. – Annyira örülök, hogy pont most érkeztem! Mindig élvezem, ha női társaságba sodor az élet. Fontos, hogy mi nők szánjunk időt egymásra és saját magunkra. – Milyen igaz – felelem. – Sutit?

ELUTASÍTÁS, ALKUDOZÁS ÉS ELEANOR MEGLÁTÁSAI Újabb nő jön le a lépcsőn, és kecsesen az ajtóhoz sétál. Ott megáll, majd visszafordul a többi látogató felé – Letagadta, hogy megcsalt. Hát nem hihetetlen? Azt mondta, ő másképp emlékszik vissza a dolgokra. – Végignéz a nőkön. – Sok sikert! – mondja, és távozik. Egy másik nő, aki ugyanazon a napon, de később érkezik, kifelé menet arról számol be, hogy Artie alkudozni próbált vele. – Azt kérdezgette: „Mit kérsz cserébe, hogy elfelejtsd, mekkora görény voltam? Mivel tehetném jóvá?” – A nő megragadja Eleanor karját. – Nagyon élveztem! Azt feleltem neki, most már hiába tenne bármit, és eljöttem. Eleanor boldogan hallgatja a beszámolót. Őrült tempóban jegyzetel, majd kikíséri a nőt. Visszafelé jövet megállítom az előszobában – Mégis mit írsz? – kérdezem. – Semmi különöset – feleli ravaszul. – Ahhoz képest állandóan nálad vannak a jegyzeteid – állapítom meg. – Az lenne fair, ha megosztanád velünk a kapott információt. Halljam, mi ez az állandó körmölés. – Csak némi elemzés. – Például? Egy pillanatig elgondolkodik, mintha azt próbálná eldönteni, beavasson-e vagy sem. – Na jó – adja meg magát végül. – Artie a gyász különböző fázisait éli meg. – Tényleg? Mármint lassan elfogadja, hogy meg fog halni? Eleanor olyan tágra nyílt szemekkel néz rám, mintha megdöbbentőnek tartaná a naivitásomat. – Dehogy! Azt fogadja el, hogy hűtlen volt! Hogy valójában egy szemétláda! – Ó, azt hittem, a haldoklására célzói. – Lehet, hogy abba is lassan bele fog nyugodni, de arról nem tudok grafikont készíteni. Azt viszont tudom, hogy az egyik nőnél tagadni próbálta, hogy megcsalta őt, a másikkal pedig alkudozni próbált. Dühös is volt már; emlékszel, hogy kiabált azzal a színésznővel? Idővel depresszióba fog zuhanni, végül eljön a belenyugvás fázisa.

– Tényleg azt szeretnénk, hogy belenyugodjon? – kérde zem. Nem szeretném, ha Artie elfogadná és bátran vállalná hűtlen természetét. Ez. biztos. – Nem úgy, hogy büszke legyen magára – magyarázza Eleanor. – Hanem ismerje el, amit tett, és változzon meg. – És te komolyan grafikonon ábrázolod mindezt? – hitet lenkedem. Hogyan lehet vajon Artie lelkiismeretének csa pongásait ábrázolni? Eleanor a jegyzeteire néz, aztán újra a mellkasához szorítja a papírokat. – Igen. Ahogy mondod – feleli.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET A hallgatózás alulértékelt tudomány John Bessom állandó látogatóvá vált, de egy kicsit még mindig izgul, ha nálunk van. Gondolom, a gyerekkorából megmaradt önkéntelen késztetés aggasztja, hogy büszkévé kell tennie az apját. Végigsimítja az ingét, mintha attól félne, hogy gyűrött. Zsebre teszi a kezét, de az embernek olyan érzése támad, csak azért, hogy lazábbnak tűnjön. Miközben azt várja, hogy az éppen aktuális kedves végezzen az apjánál, idegesen rázza a lábát. Megható, sőt kissé szívbemarkoló látvány. Ennyi év után még mindig kötődik érzelmileg az apjához, és bármi mást is állít, igenis van köztük kapcsolat Artie-val – valami lezáratlan és megoldatlan dolog, amit most együtt próbálnak lezárni, megoldani. Minden délután bezárkóznak a hálószobába, és hosszasan elbeszélgetnek Artie-val. Amikor először jött látogatóba, én épp Lindsayvel beszéltem telefonon. Lindsay rendszeresen hív, de már nem esik folyton pánikba, egyszerűen tanácsot ker. Az apró előléptetés és a fizetésemelés érezhetően növelte az önbizalmát. Eredeti és merész ötletei vannak. Már nem liheg úgy folyton, mintha épp szaladna valahová. Hallottam John hangját az előszobából. Eleanorral beszélgetett, aki az idő előrehaladtával is megőrizte profizmusát, és továbbra is hihetetlen hatékonysággal szervezi Artie napjait. Lindsay kissé bő lére eresztette a mondanivalóját, ezért kénytelen voltam közbevágni. – Profi vagy. Ezt is meg fogod oldani – bátorítottam. Hallottam, hogy John és Eleanor már a lépcsőn mennek felfelé, ezért mihamarabb le akartam tenni a telefont. Szörnyű, de igaz: hallgatózni akartam. De Lindsay épp egy tőzsdefelügyeleti döntést elemzett, és a minket érintő részletekről tájékoztatott. Tetszett a profizmusa. – Ez nagyszerű – mondtam neki. – Megtennéd, hogy mindezt leírod? Az ügyfeleket úgyis egyesével kell majd tájékoztatni.

Amikor végre letettük a telefont, elsiettem egy nő mellett, aki épp sütit csomagolt szalvétába a nappaliban, majd lábujjhegyen felosontam a lépcsőn. Odafent Eleanor a hálószobával szemközti szoba ajtajának keretét porolta éppen, Elspa pedig meg se próbált indokot találni, egyszerűen törökülésben ült az ajtó előtt. Anyám aznap délelőtt épp nem volt otthon, mert egy temetkezési vállalkozóval tárgyalt; szerencsére ezektől a kellemetlen részletektől megkímél engem. De ha nem lett volna dolga, nyilván ő is ott fülelt volna az emeleti folyosón. Eleanor és Elspa bűntudatosan néztek rám. Megráztam a fejem, és azt suttogtam: – Túl sokan vagyunk. Le fogunk bukni. Menjetek le, majd elmondom, mit hallottam. Elspa feltápászkodott a földről, és vonakodva ment le a lépcsőn. Eleanor felém nyújtotta a csiptetős írótábláját és a ceruzáját. – Jegyzetelj – mondta. Miután mindketten távoztak, az ajtóhoz szorítottam a fülem. Már így is sok mindenről lemaradtam, és ezért Lindsayt hibáztatom. Artie és John hangja halk és tompa volt, néha nevetést is hallottam. Beletelt néhány percbe, mire végre ki tudtam venni a szavaikat is. – Anya most nyugaton él – mondta John. – Egy cowboyjal? – kérdezte Artie. – Egy gazdag cowboyjal. – Szóval nem volt olyan rettenetes a gyerekkorod? – Suli előtt újságot hordtam ki, és volt kutyám is. Anya néha levágta a kenyérhéjat a szendvicsemről. Megtanított káromkodni és egy-két hasznos, kiskapus trükkre is. – Az fontos – felelte Artie. – Nagyjából erről szólt a gyerekkorom. Szeretetteli ragaszkodás és hangzavar. – Én is anyámtól tanultam káromkodni – mondta Artie. –Ebben hasonlítunk egymásra. Kis szünet állt be a beszélgetésbe, majd Artie megszólalt: – Szerettem volna én is ott lenni. Ezt említette neked? Szerettem volna része lenni az életednek, de anyád nem engedte. Azon tűnődtem, vajon John neki is azt mondja-e, amit nekem mondott, a szokásos szövegét arról, hogy köztük már nincs semmi

kapocs. A kijelentés inkább hangzott valami számomra érthetetlen mannának, kapaszkodónak, amit John azért ismételgetett, hogy túltegye magát a veszteségen. Behunytam a szemem, és visszatartottam a lélegzetem, mert tudtam, hogy Artie mást is hallani akar. – De eleget próbálkoztál? – kérdezte John. – Anyád azt mondta, gyűlölsz engem. Hogy ne keresselek, mert azzal csak összezavarnálak. – Már így is össze voltam zavarodva – felelte John. – De most már úgyse számít. – Ettől függetlenül ott voltam. – Tessék? – kérdezte John. – Láttalak a színdarabban, ami arról a sok matracon alvó királylányról szólt. – Nyolcadikban? – És elég sok meccsedet is láttam. Azt is, amikor a bajnokságon kiestél, mert a bíró rosszul látta az egyik dobást. – Akkor is ott voltál? – Igen, a ballagásodon is. Mindig a távolból figyeltelek; a lelátó utolsó sorából, vagy a tornaterem legvégéből. Azt hiszem, egyszer anyád is meglátott engem, de nem jött oda vitatkozni. Hagyta, hogy a távolból nézzelek. Artie újabb titkos oldalát ismertem meg, de ez szerény és kedves volt. – Szerettem volna, hogy részt vegyél az életemben – mondja John. – Úgyhogy ebben is hasonlítunk egymásra. Életemben nem hallottam még ilyen gyengéd szavakat. Nem tudtam, John igazat mondott-e, de az biztos, hogy igaznak hangzott. Ennél többet nem akartam hallani. Rájöttem, hogy nem bíztam Johnban; féltem, hogy nem lesz elég kíméletes Artie-val, de most kiderült, hogy tévedtem. Mégis volt kapcsolatuk az évek folyamán, csak John nem tudott róla. Úgy tűnt, megérti, milyen hatalmas jelentősége van a látogatásának Artie számára. Most már tudtam, hogy Johnnak is fontos a találkozás. Talán mégse hitte el a saját mantráját, hogy közte és Artie között nincs semmiféle kapocs. Talán tényleg igazat mondott Artie-nak. Mindenesetre bűntudatom támadt. Ez most csakis kettejükre

tartozott, elosontam hát az ajtó elől, hogy végre tényleg kettesben maradhassanak. A hallgatózással az a gond, hogy az ember nem tudja visszacsinálni, ha valamit már meghallott. Rendszeresen azon kapom magam, hogy Johnt a gyerekkoráról akarom kérdezni. Szeretném tudni, kisfiúként haragudott-e Artie-ra. Szeretnék többet megtudni az anyjáról. Szeretném megkérdezni, megváltozott-e a véleménye most, hogy megtudta, Artie végig a közelében volt a gyerekkorában. Vajon mindent újra kellett értékelnie? Ez milyen érzés lehet? Azon tűnődöm, ha én is megtudnám ugyanezt az apámról, mennyiben változtatná meg a gondolkodásomat. Kicsit irigykedem, amiért Johnnak megadatott, hogy másképp tekintsen az apjára. Nekem sose lesz erre lehetőségem. De semmi ilyesmiről nem beszélünk, miközben a John által Artietúrának nevezett programokon veszünk részt, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy Philadelphiában kocsikázunk. Most, hogy Artie elmondott pár dolgot a fiának a gyerekkoráról, vannak konkrét helyszínek, amiket John szeretne felkeresni. Elhajtottunk már a ház mellett, ahol Artie felnőtt, és megnéztük, hova járt iskolába. Most a szállodában kötünk ki, ahol Artie londinerként dolgozott. A hotel még mindig üzemel, ráadásul megőrizte az óvilág báját: a gazdagon díszített, aranyozott forgóajtón belépve puccos egyenruhájú portás fogad minket. – Itt belekóstolhatott a gazdagok világába – magyarázom Johnnak. – Azért dolgozott itt, hogy a vagyonos emberek közelében lehessen, és legyen némi fogalma az életükről. Sőt még ennél is többről volt szó. El akarta tanulni a gesztusaikat, a kiejtésüket és azt, ahogy a tenyerükbe hajtogatott borravalót odacsúsztatják a személyzetnek. A keresetét elvileg a főiskolai tandíjára kellett volna félretennie, de ő inkább teniszés golfleckéket fizetett belőle. A gazdagok sportját akarta űzni. – Megérte – feleli John, miközben széles tenyere a sebességváltóval játszik. – Meg – mondom. – Tudtad, hogy itt ismerte meg az anyámat? John most először oszt meg velem új információt. –Nem, nem tudtam. – Pedig azt hittem.

– Milyen volt akkoriban az anyukád? – kérdezem. – Nem tudom. Gondolom, olyan, mini most, csak fiatalabb. Talán egy kicsit kevésbé volt ravasz, bár kétlem. Megtanulta, hogyan kell tettetni – mondja John, és üresbe teszi a kocsit. – Neked ez tetszett meg Artie-ban? – Micsoda? – kérdezem. – Hogy gazdag volt – szegezi nekem John a kérdést. A szemöldöke íve néha szomorúságot sugall. Most is összeráncolja a homlokát, és a szemöldöke bánatosan lefelé görbül. – Nem – felelem. – Voltaképpen az tetszett benne, hogy nincstelen családból származik. A pénz csak bonyolította az életünket. – Hogyan? – érdeklődik John. Ebben én magam sem vagyok biztos, mert még sose próbáltam szavakba önteni az érzést. A pénz mindig kicsit eltávolított minket egymástól. Nem akartam, hogy Artie azt higgye, a pénzére hajtok, hiszen én magam is szépen kerestem. Ezért a pénzügyeink sose keveredtek, és ez Artie-nak olyan szabadságot biztosított, aminek, mint utólag kiderült, nem tudott ellenállni. Ha közös számlánk lett volna, vajon észrevettem volna, hogy a kedveseire költ? Feltűntek volna a szállodai átutalások? A számomra ismeretlen éttermekben elfogyasztott vacsorák? De mindezzel csak a felszínt kapargatom. – Artie itt tanulta meg gazdagnak tettetni magát. Elsajátította a megtévesztés művészetét – mondom Johnnak. Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Kinézek az ablakon. A legszívesebben azt mondanám, hogy ez a szálloda Artie árulásának bölcsője. Ha nem tanulta volna meg gazdagnak tettetni magát, talán sose tudta volna ilyen hihetően játszani a hűséges férj szerepét sem. – Ó – szólal meg John, és látom rajta, hogy kezdi megérteni, az Artieval való kapcsolatomban mennyi érzelem izzik a felszín alatt is. – Tudod, mire van most szükséged? – Mire? – kérdezem, és letörlöm a könnyeimet. – Egy sajtos-sztékes szendvicsre. Ősi találmány, varázserővel bír. Az inkák vajúdás alatti fájdalomcsillapítónak használták. Buddhának ez a szendvics segített meditálni. Az egyiptomiak is ezt ették, miközben a piramisokat tervezték. Na, mit szólsz?

– Kétutcányira van egy remek hely. Még dupla adag zsírral is lehet rendelni a szendvicset. – Á, szóval egy szent zarándokhely – bólint John, és sebességbe teszi a kocsit. – Igen, tulajdonképpen a zsír temploma. – Van a dupla adag zsírnak védőszentje is? – Hát persze – felelem, és már nem először tűnik fel, hogy amikor valami vicceset mond, John idegesen rázza a térdét, mint egy kisfiú. – Szent Alan? – kérdezi. – Mi van, katolikus iskolába jártál, vagy mi? – Szuper hely volt, mert fel lehetett csípni a katolikus csajokat. Miközben John balra kanyarodik, egy pillanatra belegondolok, milyen lehetett az egyik ilyen katolikus lánynak lenni. Elképzelem, milyen lehetett megcsókolni Johnt egy kocsi kényelmetlen hátsó ülésén, vagy a focimeccsen süvítő szélben a lelátón. Azon tűnődöm, hogy festhetett akkoriban John. Vajon magas, sovány, nyakigláb fiú volt? Mindig precízen belőtte a haját? Farmerdzsekit hordott? Tudom, hogy nem helyes, amit csinálok. Nem kéne hagynom, hogy ilyen irányba kalandozzanak a gondolataim. Mégis milyen ember az olyan, aki a férje hosszú idő után előkerült fiáról ábrándozik? Mit szólna ehhez Freud? John megáll a szendvicsező előtt, és megszólal: – Megérkeztünk a szentföldre. Először vajon gyónnunk kell? Milyen bűneimet gyónhatnám meg? Jobb, ha bele se gondolok. – Hagyjuk a gyónást. Úgyis vétkeztünk, de majd később elmondunk három üdvözlégyet – felelem.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET Sajnáljuk-e a Tanácstalan Generáció férfiúit? Minden délután töltök némi időt Elspával. Rose visszaszerzésére próbálunk tervet kovácsolni. Ahogy telnek a napok, Elspát egyre inkább önmagát kiválóan kifejező lánynak látom, akinek meghökkentően élesek a meglátásai. Azonban ha a szülei kerülnek szóba, leblokkol. Ilyenkor csak hímez-hámoz, hümmög, homályosan fogalmaz, és közhelyeket ismételget a szigor és a szeretet összefonódásáról. A vendégszoba ágyán ül, és a kardigánja cipzárjával, vagy a füzete spiráljával játszadozik, miközben én fel-alá járkálok, és a tőlem telhető legfinomabban próbálom őt kérdezgetni, mégse jutunk egyről a kettőre. Azt már tudom, hogy a szülei Baltimore-ban élnek. Kemény szavakkal jellemzi őket: az anyja „mogorva és rideg”, az apja pedig „szinte alig van otthon”. Tőszavakban leírja a kábítószeres múltját és a drogos tanyákat is, ahol lakott. Sokat írt a naplójába, de nem akarja megmutatni nekem. – Rémesen fogalmazok. Az egész olyan béna. Szégyellem – magyarázza, de nem hajlandó más szavakkal sem elmondani, amit írt. A délután, amiről később kiderül, az utolsó arra irányuló próbálkozásom, hogy egyszerre legyek Elspa pszichológusa és szociális munkása, így telik: – Korábban azt mondtad, hogy nem írtatok alá semmit – mondom neki. – Milyen gyermekfelügyeleti megállapodást kötöttetek? – Semmi hivatalosat. Nem vontunk be ügyvédet. A szüleim csak kellemetlenül érzik magukat az ügyvédektől. – Az jó – felelem. – Ha nem volt ügyvéd, az jó. Némi hallgatás után hozzáteszem: – De segítene, ha többet tudnék a szüléidről, mielőtt megpróbáljuk tőlük visszaszerezni Rose-t. Elspa bólint, de nem mond semmit. – Nincsenek konkrét emlékeid? Semmit se tudsz felidézni? Hogy a fenébe lehet az? – csattanok fel. John túravezetőjeként annyi emléket

idéztem fel az elmúlt napokban, hogy képtelen vagyok megérteni, Elspa miért nem tud akár egyetlen egy dologra visszaemlékezni. Mostanáig azt hittem, bármit ki tudok húzni az emberekből, de Elspából harapófogóval se sikerül. Nem válaszol, csak egy, talán két percig kinéz az ablakon, és amikor felém fordul, látom, hogy sír. Hát persze, hogy vannak emlékei. Egyszerűen maguk alá temetik őt és megfojtják. Leülök Elspa mellé. – Egyszerűen menjünk oda – mondom neki. Hívd fel őket, és mondd meg, hogy szeretnéd meglátogatni őket. Talán az odafelé vezető úton rájövök, hogyan tudnék segíteni. Kiruccanunk pár napra. Felhívod őket? Elspa bólint. – Megtesszük, ami tőlünk telik – biztatom. Ismét bólint. – Nagyszerű – mondom. – Akkor kész a terv. Nem túl kifinomult terv, de attól még létezik. Felállók, és az ajtóhoz sétálok. A kezem már a kilincsen van, amikor Elspa utánam szól. – Várj! – mondja. – Igen? – Nem bánod, ha hamar megejtjük a dolgot? Minél hamarabb. Sokáig nem bírnék várni és izgulni, mert mi van, ha nem sikerül? Mielőbb tudni szeretném… – Persze – felelem. – Rendben. Hívd fel a szüléidet. Kérdezd meg, mikor tudnak fogadni minket. Elspa sóhajt, a mutatóujjával megtörli a szemét, kézfejével pedig az orrát. – Jó. Készen állok. – Rám néz, és megismétli: – Készen állok. A szobából kilépve a homályba borult konyhába megyek. Nem kapcsolom fel a lámpát. Vajon én készen állok? kérdezem saját magamtól. Vajon felkészültem bármire is? Hirtelen úgy érzem, túl sokat vállaltam. Sürgősen valami édes és megnyugtató dologra van szükségem, kinyitom hát a hűtől, és belenézek. Segítek Elspának visszaszerezni a lányát? Egyáltalán kicsoda Elspa? Azért tartok idegenvezetési a férjem fiának az apja életéből, mert szeretném, ha megismerhetné őt a halála előtt, vagy

magam miatt csinálom? Komolyan a srác gimnáziumban viselt farmerdzsekijéről fantáziáltam, meg holmi lelátókról a focipályán? A hűtőszekrényben csak néhány kalóriaszegény joghurtot találok. Ezekkel nem megyek semmire. Kinyitom a mélyhűtő ajtaját, és bevetem a nehéztüzérséget: a tripla csokis Haagen Dazs fagyit. A dobozt a konyhapultra teszem. Amikor megfordulok, észreveszem anyát, aki a majdnem teljesen sötét konyhában szintén fagyit eszik. – Te is? – kérdezi. A sminkje kicsit elmosódott, amitől idősebbnek látszik a koránál. – Aha. Mostanában minden olyan nehéz. – Néha előfordul az ilyesmi – nyugtat meg, és elegánsan falatozik tovább. Mindig is odafigyelt arra, hogy illemtudóan egyen; sose lapátolt túl sok ételt a kanalára, és mindig szigorúan összeszorított szájjal rágott. – Az életben vannak hullámvölgyek Hogy van Elspa?” – Készen áll. Azt hiszem – felelem anélkül, hogy részletekbe mennék. Nekiállok, hogy kitegyem a tálkámba a fagylaltot: minden ízből egy gombóccal. – Ezt is tőled tanultam? – Mindent tőlem tanultál. – De volt, amit nem akartam eltanulni. – Tényleg? Gondolod? – Nem gondolom, tudom – felelem. – Nem vagyunk mi annyira különbözőek. Leülök vele szemben, és sóhajtok. – Ebbe most inkább ne menjünk bele. – Hát – mondja anya –, egy fontos különbség biztosan van köztünk. – Micsoda? – Te sokkal nagylelkűbb vagy, mint én. – Azt nem hinném. Hiszen te már megbocsátottál volna Artie-nak. Ez a nagylelkűségnek olyan formája, amit képtelen vagyok magamévá tenni. – Igen, de tudod, mi benne a titok? Azért bocsátottam volna meg Artie-nak, mert az sokkal könnyebb. – Könnyebb? Ez őrültség.

– Hosszú távon könnyebb – győzköd anya. – Ugyanis ez egyfajta beletörődés. Ráadásul van egy óriási előnyöm veled szemben. Amikor én felnőttem, mindenkit úgy neveltek, hogy arra számítson: a férfiak gyengék és csapodárok. Tudtuk, hogy egyszer majd meg kell bocsátanunk nekik. Ilyen szempontból szerencsések vagyunk. – Azért ezt nem nevezném szerencsének. – Nektek, mai nőknek – folytatja anyám –, nagy elvárásaitok vannak. Ti egyenrangú társra vágytok. Az én generációm még tudja, hogy egy férfi sose lehet egyenrangú partnerünk. A fontos területeken mi erősebbek vagyunk. Nézz csak körül néhány idősek otthonában. Kikkel van tele? Nőkkel. Majdnem csak nőkkel. És miért? – Hát, például a háborúk miatt. – Jó, a háborúk miatt is, ezt elismerem. De a legfontosabb ok az, hogy a nők nagy túlélők. Mi ebben vagyunk profik. Erősebbek vagyunk. A férfiak szeretik azt hinni, hogy ők többet érnek, de tévednek. Épp azért hagytuk, hogy ezt higgyék, mert olyan gyengék. Aztán jött a női egyenjogúsági mozgalom – persze ne érts félre, én imádom az emancipációt –, és jól megzavarták ezt a felállást. – Nem volt túl jó felállás – jegyzem meg. – Voltak rossz oldalai, belátom. Artie pedig… nos, Artie a kettőnk közötti generáció tagja. Ez a Tanácstalan Férfiak Generációja, akik bármit is tanultak gyerekkorukban, annak ma az ellenkezője az igaz. Egyszer csak olyasmiket vártak el tőlük, amiket korábban sose gyakoroltak: odafigyelést, beleérzést, gyengédséget. Türelmet vásárlás közben és érdeklődést a lakberendezés iránt. Szomorú, hogy ilyen nehéz helyzetbe kerültek, nem gondolod? – Én aztán nem sajnálom őket. – Egyszerű a helyzet. Mi annak idején nem vártunk el sokat a férfiaktól, ezért nem is volt olyan megrázó, amikor kudarcot vallottak, és sokkal könnyebb volt megbocsátani nekik. – De nem érdemlik meg, hogy megbocsássunk nekik. Nem mindig. Apám például nem érdemelte meg. – Az apád… – feleli anya a kanalát az égnek emelve, mintha az előadás legfontosabb részéhez ért volna. – Nos, apád az volt, aki volt. Ezt ki ne tudná megbocsátani?

– Én – válaszolom. – Én még mindig hibáztatom őt, amiért elhagyott minket. Anya egy darabig nem válaszol, aztán felém hajol. – Nagyon fontos, hogy biztos legyél a dolgodban, és csakis a megfelelő férfit büntesd a vétkéért. – Ez mit jelentsen? – Tudod te jól, hogyan értettem. – Nem, nem tudom. – A bűn nem átruházható. Nem állhatsz bosszút egy férfin a másik bűneiért – magyarázza anya, miközben a tripla csokis fagylalt maradékát kanalazza ki a tányérjából. – Hallottam, hogy Kínában ez a szokás, de mi Amerikában élünk. – Kínában? – Igen, Kínában – ismétli, majd fogja a tányérját, és a mosogatóhoz lép vele. – Kínában a fiú örökli az apa bűneit. Komolyan! Ez is egy ok, amiért örülök, hogy amerikai vagyok. Itt csak az bűnhődik, aki tényleg megérdemli. Mosogatás közben folytatja az eszmefuttatást. – Érdemes lenne megtanulnod pár dolgot az én generációmtól. És ne keverd össze a fiút az apával. Anya megáll az ajtóban. – Hazamegyek – jelenti be. Tapsol egyet, mire Virsli futva érkezik felé az egyik sarokból. Anya felemeli, és a villanykapcsolóra mutat. – Nem kéne lámpát gyújtani? A szavai még ott visszhangoznak a fejemben. „Ne keverd össze a fiút az apával.” Vajon mire célzott ezzel? Ez is annyira jellemző anya generációjára: anélkül mondanak dolgokat, hogy ténylegesen kimondanák. Rébuszokban beszélnek saját, titkos nyelvükön. Vajon anya el szokott gondolkodni azon, hogyan telnek a délutánjaim John Bessom társaságában? Gyanakszik? Az biztos, hogy mindig is gyanúsnak találta a férfi-nő barátságot. Talán ez is a generációja egyik jellemzője. – Nem – felelem végül. – Nem kell lámpa. Szívesen üldögélek a sötétben. – Nahát, én is! Tényleg annyira hasonlítunk egymásra!

HUSZONHARMADIK FEJEZET A Tanácstalan Férfiak Generációja mellett vajon létezik Tanácstalan Nők Generációja is? Te is tagja vagy? Néhány nappal később elviszem Johnt a Schuylkill folyó partjára, ahol Artie megkérte a kezem. Ez logikus lépés az Artie-túra alakulásának szempontjából, mégis aggódom egy kicsit. Még mindig kísért anyám megjegyzése: „Ne keverd össze a fiút az apával”. De még ennél is jobban nyugtalanít, amit a vétkek át nem ruházhatóságáról mondott. Mit akarhatott mondani ezzel? Persze megkérdezhetném tőle, de nem vagyok felkészülve egy újabb komoly beszélgetésre, és egyébként se vagyok biztos benne, hogy beválna önmaga tolmácsaként. Johnnal figyeljük az ide-oda haladó hajókat, a ritmikusan emelkedő evezőket. Meleg van, de a víz felől kellemes szél fúj. A lánykérés történetéi kéne elmesélnem neki, de valahogy nem tudok hozzákezdeni, viszont félek attól, hogy a hosszúra nyúló csend egyre drámaibb hatást vált ki. – Nem is tudom, hol kezdjem – vallom be végül. – Milyen évszak volt? – kérdezi John. – Tél – felelem. – A folyó part menti része kicsit be is fagyott. John érzi, hogy nehézkesen megy a mesélés. – Nem muszáj pont most elmesélned – mondja. – Szerinted melyik nem erősebb érzelmileg? A férfi vagy a női? – A női nem – válaszolja gondolkodás nélkül. – Csak ezért mondod, mert azt hiszed, ezt a választ várom? – Nem – feleli a szemembe nézve. Arra gondolok, milyen könnyű volt anyám generációjának: mindig azt mondogatták, hogy a férfiak erősebbek. –Gyermetegnek tartod a kérdést' – Ezek beugratós kérdések? – érdeklődik John. – Milyen választ vársz tőlem?

– Te is a Tanácstalan Férfiak Generációjának tagja vagy? –kérdezek vissza, miközben idegesen legyintek. – Hát nem minden férfi tanácstalan? Azt hittem, ez a védjegyünk – mondja félrebiccentett fejjel. – Megint azt csinálod – mondom neki. – Mit? – kérdezi. – Hogy azt mondod, amit szerinted hallani szeretnék. Sőt még rosszabb: amit szerinted hallanom kell. Elhallgat, mintha végig kéne gondolnia az indítékait- Végül megszólal: – Nem tudtam, hogy létezik Tanácstalan Férfiak Generációja. A New York Timesban olvastál róla? – Anyám találta ki. – Ó, értem. Nos. – Megköszörüli a torkát. – Lehet, hogy a Tanácstalan Férfiak Generációjának tagja vagyok – vallja be. – Általában tényleg tanácstalan és zavarodott vagyok, és a nők nem nagyon segítenek az eligazodásban. Ez elég egyenes válasz volt? Bólintok. – Nem volt fair kérdés. – Viszont anyukád írhatna egy cikket a New York Times-ba. Jó kis szlogent talált ki, márpedig manapság elég ennyi a sikerhez. – Majd megmondom neki – felelem. Elfordulok a folyótól, és Johnra nézek. – Megjöttünk. Ez itt az Artie-túra következő állomása. Kérdezz nyugodtan. – Nem arról, hogy a férfiak vagy a nők erősebbek-e? Nem a nemek harcának témakörét vesézzük ki? – Nem, inkább kérdezz másról. – Rendben – feleli. Zsebre teszi a kezét, majd lenéz a cipőjére, aztán rám. – Artie lánykérése spontán volt, vagy begyakorolt? Tudom, hogy nagyon érzelmesen kellene megélnem ezeket az emlékeket. El is öntenek az érzelmek, de nem úgy, ahogy számítottam rá. Az, hogy Johnnak Artie-ról mesélhetek, igazi megkönnyebbülés, és mindig várom a következő alkalmat. Egyrészt ezek a beszélgetések fontosak Johnnak, akit minden részlet érdekel apja életével kapcsolatban. Mohó kíváncsisággal figyel, és én úgy érzem, tényleg egyre jobban megismeri az apját – mintha a hallottak befészkelnék magukat a szívébe, és ott gyökeret vernének. Másrészt azt is élvezem,

hogy mindezt átadhatom valakinek. Nem gondolom, hogy teher lenne, amit megosztok vele, de a beszélgetéseink után mégis megkönnyebbülést érzek. Jó érzés megosztani az emlékeimet valakivel. – Spontánnak látszott, de Artie mindig minden fontos dolgot előre kitalál. A szegénysorból csak úgy tudott kiemelkedni, hogy bizonyos kifinomultságra tett szert. Néha átláttam ezen a mázon, máskor nem. – Ha egyszer eljutok odáig, én nem előre eltervezett módon szeretném bevallani valakinek, hogy ő életem szerelme. Inkább arra vágyom, hogy magával ragadjon a pillanat – mondja John. Nézi a folyót, miközben szél lengeti az ingét. – Igazad van. A máz sose tökéletes, csak az igazság az. Artie-nak is ez lett a veszte. Tudta, hogyan kell színlelni, és újra meg újra meg is tette. Ezek a pillanatnyi, apró vétkek aztán összeadódtak. John zavarodottan néz rám, mire vállat vonok. – Piti kis szabálysértések, amiket a szív ellen követett el – magyarázom. – De lehet, hogy mostanra már komoly bűncselekménnyé adódtak össze. – Ezt hogy érted? – kérdezi John, de én úgy csinálok, mintha nem hallottam volna, és elindulok a kocsi irányába. Artie kedvenc étkezdéjébe, a St. Davidben lévő, lepukkant Manilába megyünk. Behúzódunk az egyik bokszba a sarokban. – Artie imádja ezt a helyet. Ide járt ihletért – mesélem Johnnak. Először nem érti. – Van egy csomó pénze, és ide járt? – Igen, mert az ilyen helyeken tudta elengedni magát – magyarázom. Rengeteg egészségtelen fogást rendelünk: minden zsíros, cukros és tejszínes. Az ujjaink és a szánk olajosan csillog. Miközben a sült krumplimat csokis turmixszal öblítem le, megszólalok. – Most mesélj valamit magadról. – Úgy nőttem fel, ahogy a legtöbb fiú: cserkész voltam, rendszeresen kikapott a baseballcsapatunk, és sokszor nem kaptam borravalót az újságkihordásért. Nem volt körülöttem senki, aki a példaképem lehetett volna. A nőkkel és a szexszel kapcsolatban a legmegbízhatatlanabb forrásokból tájékozódtam. Tipikus gyerekkorom volt. Ekkor jövök rá, John milyen zárkózott a saját életével kapcsolatban, legyen szó akár a múltról, akár a jelenről. Számtalan olyan pillanat

adódott, amikor a beszélgetés folyamán mesélhetett volna magáról, de most, hogy belegondolok, sose tette. Ahelyett, hogy mesélne valamit, inkább kérdéseket tesz fel Artie-ról, vagy rólam, vagy Artie-ról és rólam. Újra próbálkozom. Lehet, hogy csak szégyenlős? – Mesélj valamit a gyerekkorodról. – Mit? – Valamit – felelem. – Bármit. Egy percre elgondolkozik. – Lássuk csak… egy gyerekkori történet… bármi… valami. Rendben. Van egy jó sztorim egy Jed nevű fickóról – mondja, majd szépen elszavalja a Beverly Hü-dili főcímdalának szövegét. Ahogy felvillan előttem Jed, Jethro, Nagyi és Elly May karaktere és azé a szerencsétlen bankáré, akinek az a szigorú titkárnője volt, azon tűnődöm, vajon John mit titkol előlem. – Ismerem – felelem, és dúdolni kezdem a főcímdalt, ami alatt a szereplők a kacatokkal telezsúfolt kocsijukkal zötyögtek a pálmafák között. – Tényleg ismered a sztorit? – kérdezi John megdöbbenést színlelve. – Halványan dereng valami. Egyszer nem hajókáztatok ki egy Minnow nevű hajón? – De, így történt, azonban itt szeretném leszögezni, hogy én nem Gingerre buktam. Mindig is Mary Annt tartottam a jobb csajnak. – Na igen, két csoportra lehet oszlani a férfiakat: azokra, akiknek Ginger jön be, és azokra, akiknek Maiy Ann. – Na meg azokra, akiknek a kapitány – teszi hozzá John. – Az egy elég élesen elkülönülő csoport. – Igaz – felelem. – Bölcs meglátás. Csalódott vagyok, hogy John nem hajlandó megnyílni, de emlékeztetem magam: az a legfontosabb, hogy tartja magát a tervhez. Azért találkozgat velem, hogy minél többet megtudjon az apjáról. Miért is várom el tőle, hogy bármit megosszon saját magáról? Az nem volt része az egyezségnek. Nem is erőltetem a dolgot. Egyébként se hibáztathatom, hiszen én magam is szívesen átugrom a legintimebb részleteket, mint amilyen az óriási szívmodellben elcsattant első csókunk is volt. Nem tudnám megmondani, miért teszem. Talán

mert árulásnak érzem, ha túl sokat mesélek el? Vagy ami még rosszabb, nem szeretném, hogy John lássa, még mindig milyen gyengéd érzelmekkel viseltetek Artie iránt? Ha így van, miért? Mert nem akarom felfedni neki a sebezhető oldalamat, mert attól tartok, akkor többé nem tudnám megkeményíteni a szívem? Vagy azért, mert nem akarom, hogy John tudja, még mindig mennyire szeretem Artie-t, és rettegek attól, hogy sose fogom magam túltenni rajta? Tudom, normális azt gondolnom, hogy John jóképű és vonzó. Hiszen az. Ez tény. De vajon nem számít flörtölésnek (hiába csak ösztönös, kontrollállhatatlan flörtölésnek), hogy nem mondom el neki, mennyire szeretem Artie-t? A tény elhallgatása önmagában nem kacérkodás? Azt is tudom jól, hogy nem mondtam el neki a teljes igazságot Artieról. Nyilván tud Artie hűtlenségéről, hiszen látja a kedvesek véget nem érő felvonulását, de a konkrét történetet nem ismeri. Ennek elhallgatása is az én bűnöm. Úgy döntök, jobb, ha mielőbb mindent elmondok neki. – Artie megcsalt – bukik ki belőlem –, ezért elhagytam. Amikor megtudtam, hogy komolyan megbetegedett, nem jöttem egyből haza. Összesen hat hónapig voltam távol. John azonnal válaszol. – Észrevettem, hogy a vendégszobában alszol – mondja. – Kitaláltam, hogy valami nem stimmel. – Olyan bonyolult minden. John az asztalra könyököl, és meglepően közel hajol hozzám. – Az emberek mindig bonyolultak – mondja halkan, mintha a saját hibáját vallaná be. Észreveszem, hogy a szeme körül finom szarkalábak kezdenek kialakulni. Közelről nagyobbnak és izmosabbnak látom őt. Megint magam elé képzelem, milyen lehetett, mielőtt minden olyan bonyolulttá vált volna. Elképzelem őt gimnazistaként, farmerdzsekiben, és aztán saját magamat is mellé képzelem. Mi lett volna, ha találkoznak az útjaink? Ha ismertük volna egymást annak idején? Mit gondoltunk volna egymásról? Hátradőlök, hogy némileg eltávolodjak tőle. Frusztrál, hogy megint így fantáziáltam róla, mintha ez valami gyengeség lenne, amit nem tudok leküzdeni.

– Szerintem fontos, hogy mindezt tudd róla – mondom Johnnak. – Te még nem állapodtál meg. Hány éves vagy? Harminc? Mostanra már találhattál volna valakit, aki mellett elkötelezhetted volna magad. Mármint nyilván voltak nők… – dadogom zavartan. Az egész sokkal szigorúbban hangzik, mint amilyennek szánom, mégse tudom abbahagyni. –Igazi nőcsábásznak látszol, és ebben hasonlítasz Artie-ra. És ha… – És ha mi? Ha az alma nem esett messze a fájától? Mire akarsz kilyukadni? Nem lehet, hogy csak nem találtam meg az igazit? Egyébként is, ez az Artie-túra melyik látványosságához kapcsolódik? – dühöng John. – Egyszerűen szeretném, ha hallanál a hibáiról is. – Hogy ne ismételjem meg őket? Ból intők. – Azért, mert nőcsábásznak. látszom? Nem szívesen helyeselek, de mivel alig pár pillanattal korábban hagyták el a számai ezek a szavak, vonakodva bólintok. Egyébként Johnról el tudom képzelni, hogy elsumákol néhány számlát, vagy hajlamos a cége pénzének ide-oda mozgatására. Nem nevezném őt tolvajnak; nem hinném, hogy a tényleges sikkasztást bírná a gyomra. De nem kételkedem benne, hogy szorult helyzetben puszta jó szándéktól vezérelve képes lenne csalni. – Semmiben se hasonlítok Artie Shoremanre – mondja John. – Nem hinném, hogy eléggé ismersz ahhoz, hogy ilyesmit kijelents rólam. Most már biztos, hogy megsértettem. Néhány percig csendben ülünk. Eszik még néhány falatot a baconos szendvicséből, aztán félretolja. – Nem szeretnél beszélni arról, mi van köztetek? Mármint Artie-val? – Tessék? – Eddig a múltról beszéltünk. Tartottuk magunkat az Artie-túra szabályaihoz. De tudom, milyen nehéz neked mostanában. Ha szeretnél beszélni róla, csak nyugodtan. Eltérhetünk a túra vezetés hivatalos programjától. Leteheted az esernyődet, nem kell folyton idegenvezetőként gondolkodnod. Nem baj, ha egy darabig nem az emlékműveket mutogatod. – Nincs is esernyőm – terelem a témát.

– Jól van – feleli John. – így is jó. Tarthatjuk magunkat továbbra is a tervhez. Körbenéz az asztalokon, aztán felsóhajt és rám néz. Tényleg néz. Úgy, mint aki szeretné örökre az emlékezetébe vésni az arcomat, ezt a pillanatot. Fogalmam sincs róla, mit láthat rajtam. Tanácstalanságért, gondolom. Vajon létezik a Tanácstalan Nők Generációja is? És én is tagja vagyok? – Most már értem, Artie miért szerette ezt a helyet – szólal meg John, majd felvesz egy szalvétát, és valamit letöröl az arcomról. Ketchupot? Turmixot? Vajon mióta díszeleghetett ott? – Mert ez az étkezde művészien tökéletes. Csak nem tudja magáról. – A legnemesebb művészet már csak ilyen – felelem. John bólint.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Minden férfi szemétláda? Szokásommá vált, hogy esténként Artie ágya mellett ülök a fotelben, és figyelem, ahogy alszik. A ma este se kivétel; megint felsétálok az elcsendesedett ház képcsőjén. Azt kívánom, bárcsak én is feljöhetnék hozzá napközben, mint a többi csinosan kiöltözött egykori kedves, hogy magasztaljam Artie-t, vagy kiabáljak vele. De épp annyira tartok a haragomtól, mint az Artie iránt érzett fel-fellángoló szerelmemtől (és a John irányában érzett, rendszeresen rám támadó gyengeségtől). Egyszerűen úgy érzem, kicsúszott a kezemből az irányítás. De amikor Artie alszik, bármit erezhetek. Hagyom, hogy döntsenek az érzelmek. Nem kell eldöntenem, mit érzek. Nem kell eldöntenem, Artie gyengédséget vagy dühöt érdemel. Nem kell eldöntenem semmit. De ma este, a John Bessommal töltött nap után, miután rájöttem, hogy a Tanácstalan Nők Generációjához tartozom, állok az alvó Artie ágya mellett, aki teljesen megváltozott. Két oxigéncső lóg a fülén, mint egy olcsó Mikulás-szakáll, és két vékonyabb csövecske megy az orrába. A csövek a sarokban halkan berregő oxigénpalackhoz csatlakoznak. Artie feje az ajtó felé fordul, de arca szürke és bágyadt. Szeretném őt megkímélni ettől az új fordulattól, a testének ezen újabb gyengülésétől. Megbotlom, és az ágyba kell kapaszkodnom. Artie felébred, és olyan gyorsan észrevesz a sötétben, hogy azon tűnődöm, vajon mar almában rájött-e, ki vagyok. – Hát itt vagy! – szólal meg. Ekkor a hátam mögött is megszólal egy hang. – Jaj, Lucy, végre megjöttél! – Elspa az. A fotelben ül. – Mi történt? – kérdezem. – Rémes volt – feleli Elspa kimerülten. Feláll, és remegő kézzel kapaszkodik a karomba. – Nem volt rémes – tiltakozik Artie. – Nem történt semmi különös.

– Az anyukád hagyott üzenetet a hangpostádon, és még egy cetlit is kitűzött az ajtóra – hadarja Elspa. – Nem láttad? Megrázom a fejem. – Mi a baj? Mi történt? – kérdezem, és legszívesebben hozzátenném: amíg nem voltam itt, amíg magadra hagytalak. – Már régóta lehetett erre számítani – feleli Artie. – Semmi meglepő nem volt benne. Ez is része a folyamatnak. – A folyamatnak – ismétlem csendesen. Tudjuk, hogy Artie szívelégtelenségben fog meghalni. A szívizomgyulladását a Coxsackievírus okozta. Gyűlölöm a tudományos részleteket, és próbálom kerülni a steril kifejezések használatát, de tudom, hogy a szíve rossz állapotban van. Mái-nem pumpál úgy, ahogy kellene, ezért folyadék gyülemlik fel a testében. Ez a folyadék eléri a tüdőt, és idővel olyan mennyiségű lesz, hogy Artie az oxigénpalack segítsége ellenére sem lesz képes lélegezni. Morfiumot kap a mellkasi fájdalmaira, de ez csak félig-meddig használ. Bár a fájdalmát valóban csökkenti, egyben gyengíti is a szervezetét. Vagy az éjszaka közepén fog agyvérzést kapni, vagy egyszerűen a saját szervezete miatt fullad meg. Ezt a tényt képtelen vagyok feldolgozni. – Olyan, mintha én lennék a tisztalevegő-mániás Michael Jackson, de a tehetsége és a különféle perverziói nélkül – mondja Artie. – Ez nem vicces – felelem. – Egyáltalán nem vicces. – Vagy mintha oxigén-bárban lennénk – folytatja Artie, és elmosolyodik. – Csináljunk úgy, mintha egy bárban lennénk. Bólintok. – Egy bárban – ismétlem, és Elspára nézek. – Magatokra hagylak benneteket – mondja Elspa. – Most már stabil az állapota? Minden rendben? – Igen, már jól van – feleli. – Az ápoló lent van, de beüzemeltük a nővérhívót – mutat egy piros kapcsolóra Artie párnája mellett. – Köszönöm, Elspa – hálálkodom. Elspa elmosolyodik, és kimegy a szobából. – Napközben miért nem jössz fel hozzám? – kérdezi Artie. – Többet kéne beszélgetnünk. Leülök a fotelba, és próbálom túltenni magam az ijedtségemen. – Nagyon elfoglalt pasas vagy. A nappali mindig tele van a rád váró nőkkel.

– Csak azért, mert te így szervezted – feleli Artie. – Szándékosan próbálsz kerülni? A hangja ugyanúgy cseng, mint régen. Nincs benne igazi gyengeség. Én is próbálom játszani a szerepemet. – Azt hiszem – válaszolom. Egy darabig mindketten hallgatunk. – Flallom, segítesz Elspának visszaszerezni Rose-t. Ez nagyon szép tőled. – Ő mesélte? – Igen, ugyanis meg szokott látogatni. Amikor ébren vagyok. Erre nem reagálok. – Elspa lelkileg nagyon törékeny – teszi hozzá Artie. –Remélem, sikerülni fog. – Keményebb, mint hinnéd. A szobában csend honol, de úgy érzem, mintha Artie egykori, a nap folyamán itt járt kedveseinek a szellemei lebegnének köztünk. – Mit mondanak, amikor meglátogatnak? – kérdezem, miközben felhúzom a térdem. – Furcsa – feleli Artie. – Hogyhogy? – Van egy gondolat, ami mindig visszatér. Más-más formában bukkan felszínre, de a lényeg mindig ugyanaz. –Elgondolkodik egy pillanatra. – Hogy is hívják az ilyet? Variációk egy témára? – De milyen témára? – Hát, ha valakit nem a puszta gyűlölet hajt, az általában azt mondja, hogy megmentettem, vagy meggyógyítottam valami szívfájdalomból. És hogy hiába árultam el, segítettem is. Az életük jobbra fordult attól, hogy megismertek, hiába tettem rosszabbá egy adott időszakban. – És aki gyűlöl? – Ők azt mondják, hogy megpróbáltam megjavítani vagy megváltoztatni őket, és azt ígértem, hogy jobbá teszem az életüket. Ettől volt, aki például biztonságban érezte magát. És amikor elhagytam őket, akkor egy probléma helyett már kettővel kellett szembenézniük, vagyis sikerült az eredeti problémát még tovább súlyosbítanom. Bonyolult történetek. – Hogyan tudtad súlyosbítani a problémájukat? Tudod te azt.

– Nem, fogalmam sincs róla. – Nos, nem cáfoltam meg azt a hitüket, hogy egyetlen férfiban se lehet bízni. Mert persze arra a témára is számtalan variáció hangzik el, hogy minden férfi szemétláda. Ha felvennénk a beszélgetéseket, és aztán egyszerre játszanánk le azokat, csinos kis kórussá állnának össze. Már talpon vagyok, mielőtt átgondolhatnám a dolgot. –Ezt gondoltad, amikor elvettél feleségül? Hogy valami baj van velem? Hogy egész életedre szóló javítgatási elfoglaltságot biztosítok neked? Hogy meg kell mentened? Az oxigénpalack zümmögését leszámítva néma csend telepszik a szobára. Nem mozdulok sem én, sem Artie. A halvány fényben alig látom az arcát. – Nem – feleli és elcsuklik a hangja, mintha kiabálna, pedig szinte alig hallhatóan suttog csak. – Azt hittem, talán te tudsz megmenteni engem. Nem tudom, mit feleljek. Szívszorító ez a vallomás, de egyben meg is keményíti a szívemet. Én nem azért mentem Artie Shoremanhez, hogy megmentsem őt saját magától. Sose mondta, hogy megmentőt keres. Igazságtalanságnak tartom, hogy ezt csak most, utólag közli velem. – Mégis hogyan menthettelek volna meg, amikor gúnyt űztél a házasságunkból? Nem adtál nekem is jó okot arra, hogy elhiggyem: minden férfi szemétláda? – De igen. Tudom. Ne haragudj… Én csak azt szeretném… Felemelem a kezem. – Elég! – szakítom félbe. – Ne mondj semmit. Visszarogyok a fotelba, a kezembe temetem az arcom, és beletelik pár pillanatba, amíg összeszedem magam. – Mikor hozzátok el Elspa lányát. Úgy hallom, hamarosan. – Most nem mehetek el – felelem, ahogy felülök a fotelban. – Pedig menned kell. – Nem, nem kell. Nem voltam itt, amikor szükséged volt rám. Melletted a helyem. – Jobban ismerlek, mint hinnéd – suttogja Artie. Ezzel mit akarsz mondani?

– Tudom, hogy jár az agyad. A rossz helyzetekből mindig megpróbálsz kihozni valami jót, valami maradandót. Ezért akarsz segíteni Elspának is. Jól mondom? – kérdezi Artie, és lélegzetvételnyi szünet után folytatja. – Ne is válaszolj. Tudom, hogy igazam van. hiszen ugyanezért hoztad el hozzám a fiamat is. Igazam van, ez nem is kérdés – mondja mosolyogva. – Elspa régóta várja, hogy visszakapja a lányát. Egy kicsit tud még várni – mondom, és nem vagyok hajlandó elismerni, hogy mennyire a fejembe lát. Azon tűnődöm, vajon mi mindent tudhat még rólam. Talán olyasmit is, amit én magam sem? De Artie ekkor rideg hangon szólal meg. – Nem – mondja, szinte mintha félne valamitől. – Nem. – Mi nem? – kérdezem. Artie felém billenti a fejét. – Nagyon sokat jelent ez Elspának. Nagyon sokat jelent neked is. Te okosan gondolkodsz. Hozz ki valami jót ebből a rossz helyzetből! Hozz ki az elmúlásból valami maradandót. – Rendben – válaszolom. Artie olyan arcot vág, mint aki mindjárt elsírja magát. –ígérd meg – mondja. – Megígérem. – Most pedig menj, és aludd ki magad – utasít. – Nem hinném, hogy… – Haldoklóm – vág közbe Artie. – Egy haldokló kívánságait illik tiszteletben tartani. Indulás. Feküdj le. Látom, milyen kimerült vagy. Tényleg az vagyok. Bizonytalanul felállók, és az ajtóhoz megyek. – Legközelebb, ha éjszaka jössz be hozzám, ébressz fel – mondja Artie. – Amint belépsz. Kérlek. – Megpróbálom. – Köszönöm, hogy elhoztad nekem a fiam – teszi még hozzá. – Ezt sose fogom tudni meghálálni. Nagyot változik a beszélgetésünk dinamikája. Artie hálával tartozna nekem? Artie hálával tartozik nekem! Képtelen vagyok azt válaszolni, hogy „szívesen”. Attól félek, hogy elsírnám magam, és utána nem tudnám abbahagyni. Kiosonok a szobából, végig a folyosón, le a lépcsőn. Az előszobában megállok egy pillanatra, de olyan érzésem

támad, mintha nem a saját előszobámban lennék. Mintha a ház valaki más otthona lenne. Fogom a kocsikulcsot, és kisétálok a házból. Visszafordulva meglátom az üzenetet, amit anyám az ajtóra tűzött. Nem olvasom el, de még csak le se veszem az ajtóról. A hűvös éjszakában a kocsihoz sietek. Mire kihajtok az utcára, már sírok, és igazam volt, tényleg nem tudom abbahagyni.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET A színlelés tudománya mindig jól jön az éleiben A Bessom Bútor Butik bejáratánál állok. Az üvegen keresztül látom az egyik kiállított ágyon alvó John szögletes vállát. Bekopogok, figyelem, ahogy mocorogni kezd, felül, majd megdörgöli az arcát. Amikor meglát az ajtó túloldalán, egy pillanatra hátrahőköl. Megijesztettem. De aztán rájön, hogy én vagyok az. Gyorsan feláll, végigsiet a bolton, kinyitja a számtalan zárat, majd kitárja az ajtót. – Megijesztettél. Azt hittem, egy udvarias betörő az – köszönt, de aztán észreveszi, hogy piros az arcom, és könnyes a szemem. – Mi az? Mi a baj? – kérdezi. – Mindent rosszul csinálunk – mondom neki hüppögve. – Artie haldoklik. Most haldoklik. John felém nyúl, és átölel, miközben én keresztezem a mellkasom előtt a két karom. Nem szól egy szót sem. Tiszta lepedő és alvás illatát érzem rajta. Bevezet a boltba, és leültet az egyik baseballmintás ágyneművel bevetett emeletes ágyra. – Mesélhetek a múltról, amennyit csak szeretnéd, de ez már nem számít – mondom. – Már semmi se számít, mert Artie haldoklik, és ha meghal, mindennek vége lesz. Nem akarom, hogy minden elmúljon. John még mindig a karjaiban tart, és finoman ringat. – Azért mesélj még – mondja. – Mesélj a múltról. Nagy levegőt veszek, és a mennyezet felé fújom ki. – Csak még egy dolgot mesélj el – kérlel. Elgondolkozom egy pillanatra. Megjelenik előttem Artie a szmokingjában, ahogy ragyogó mosollyal vár az oltár előtt. – Az esküvőnk – szólalok meg. – Ez az – feleli John. – Az esküvőtökről még nem meséltél. – Artie elsírta magát, mire én is, de aztán sírás közben rám tört a nevetés, és aztán Artie-ra is. – Megint sóhajtok. –A dolog ragadós volt, mert az egész násznép rázendített, mígnem végül az egész templom

visszhangzott a sírástól és a nevetéstől. Furcsa érzés volt egyszerre zokogni és hahotázni. – Pont olyan furcsa, mint maga az élet – feleli John. –Egyszerre vicces és tragikus. Az igazi szomorúságban mindig van öröm is, nem igaz? Valami híres ember mondta egyszer, hogy az elmúlás miatt csak akkor érez szomorúságot az ember, ha közben megismerte az igazi boldogságot is. Ez váratlanul érint. Felnézek Johnra. Az arcéle markáns, de a tekintete lágy, szempillája sűrű. – Minden rendben lesz, Lucy – mondja, és szorosan átölel. Nagyon jó érezni ezt a belőle áradó gyengéd erőt. Belegondolok, milyen rég volt már, hogy egy férfi magához ölelt. John homlokon csókol, aztán egyszer csak ott az arca az én könnyes arcom mellett. Nem tudom, miért és hogyan, de egyszer csak felé hajolok, és szájon csókolom. Nem hosszú csókot váltunk, nem is szenvedélyeset. De csodásan puhák az ajkai, és nem húzódik el tőlem. És bár a csók lehetne szinte csak ártatlan puszi, amit az ember a futó ismerőseinek ad, de elég sokáig tan ahhoz, hogy valami mássá váljon. És abban a pillanatban nem is tűnik helytelennek. Amikor elhúzódom, és kinyitom a szemem, nyugodt vagyok. Tudom, hogy ez a nyugalom nem tart majd sokáig. Tudom, hogy szembe kell majd néznem a pillanat következményeivel és a biztosan bekövetkező bűntudattal, de most csak higgadt derűt érzek. – Úgy kell tennünk, mintha nem csókolóztunk volna – szólalok meg. – Nem szeretek színlelni. Felállók. – Miattam mégis meg kell tenned. Nekem szükségem van a színlelésre. – Rendben – feleli John. – Színlelni fogok, de nem lesz könnyű. – Nem is volt igazi csók – mondom, és majdnem igazam is van. – Mármint micsoda? – kérdezi John ártatlanságot színlelve. – Helyes – válaszolom. – Most hazamegyek. – Biztos, hogy tudsz vezetni? – Persze, jól vagyok – felelem, és tényleg így van. Furcsa nyugalom szállt meg. Tudom, hogy hazamegyek, leülök a szokásos helyemre az Artie ágya melletti fotelba, és figyelem, ahogy alszik. Lehet, hogy

megint sírni fogok, de az is lehet, hogy nem. A valódi szomorúságba mindig vegyül boldogság is. Ez a szabály. Mielőtt kilépek a boltból, megkérdezem Johnt: – Gimnazista korodban farmerdzsekit hordtál? – Igen – feleli. – Folyton az volt rajtam. Koptatott farmerdzseki. – Sejtettem – mondom neki. – Sejtettem, hogy így volt.

HUSZONHATODIK FEJEZET Egyszer az éleiben mindannyian valaki ellenségévé válunk A csókjelenet végtelenített szalagként forog a fejemben, ráadásul a maga teljes fizikai valójában. Érzem John ajkait az ajkaimon, és minden alkalommal forróságot érzek a mellkasomban, ami aztán az arcomba vándorol. Mindegy, hogy épp mosogatok, fogat mosok, vagy a leveleket hozom be a postaládából, egyszer csak mindenki más számára látható ok nélkül elpirulok. Utána jön a másik arcpirító gondolat: Artie fia? A saját vére? Erre másféle forróság önt el, és másképp pirulok. Lehet ezt máshogy értelmezni, mint Artie büntetéseként, akkor is, ha ő maga nem tud róla, ha so.se tudja meg? Amikor Artie-val vagyok – akkor is, ha ő alszik, én pedig a frissen mosott ágyneműt hajtogatom –, árulónak érzem magam. De mivel épp egy árulót árultam el, hamar fel is mentem magam. Próbálom magam elé képzelni, ahogy Artie értesül a történtekről, és dühösen kiabál, mire én nyugodt és fáradt hangon csak ennyit mondok neki: – Tudom, milyen érzés. Persze a bűntudat csak egy része a dolognak. Ennél sokkal egyértelműbben jelen van a tanácstalanság. Mit jelentett ez a csók? Nemcsak kedves, múló pillanat volt a szomorúságban? Kell, hogy kapcsolódjon hozzá mindaz, ami egy csókhoz kapcsolódni szokott? Valódi csók volt egyáltalán? Az agyam egy elzárt rekeszébe száműzöm a csókot, és próbálom elhinni, hogy nem jelentett semmit. Reggel telefonon különböző kifogásokat hozok fel Johnnak, hogy ma ne kelljen túravezetést tartanom. Azon kapom magam, hogy egyre nevetségesebb indokokat sorolok fel neki. A hármas számú kifogásom az, hogy cipőt kell vennem. John ezt nem veszi be. – Ezek csak mondvacsinált indokok – jegyzi meg. – Csak az időt akarod húzni velük. Lemondod az Artie-túrát? Neki vajon nincs bűntudata? A férfiakból genetikailag hiányzik az erre való képesség?

– Miért hívod Artie-nak? – kérdezem. – Mikor fogod végre az apádnak nevezni? – Nem válaszoltál a kérdésemre – mondja John. – Csak kerülgeted a forró kását. – Te nem válaszoltál az én kérdésemre – vágok vissza. –Te kerülgeted a kasát Persze mindketten kerülgetjük. – Nem baj, ha be akarod fejezni a túravezetést. Csak szerettem volna, hogy ezt tudd, ahogy azt is, hogy én is tudom. – Jól van – felelem. – Tudom, és most már azt is, hogy te is tudod – Helyes. – Remek Eddig minden délután átjött Artie-t meglátogatni, és ez alól a mai nap se kivétel. Azt hittem, elég sokáig intéztem különböző ügyeket ahhoz, hogy hazatérve ne fussak vele össze, de amikor a dugig tömött bevásárlószatyrokkal belépek a házba, majdnem nekimegyek Johnnak. – Te itt vagy? – kérdezem. – Lekéstél a vacsoráról. Anyukád unszolására maradtam. Kiveszi a kezemből az egyik szatyrot. – Ezt majd viszem én – mondja, és újabb zacskókat vesz el tőlem, míg végül üres nem lesz a kezem. A konyhában Elspa, Eleanor és anya szorgoskodnak. Megragadom John karját. – Nem szándékosan kerültelek – suttogom. – Hidd el, örülök, hogy látlak. Csak éppen… – Kerültél – fejezi be John a mondatot. – Semmi baj. Megértem. Sok dolog nyomaszt most téged. Belép a konyhába, én pedig követem. A többiek maradékokat csomagolnak, mosogatnak, és egyszerre beszélnek. A bevásárlószatyrokat cipelő John tökéletesen beolvad közéjük. Azon kapom magam, hogy állok a konyhaajtóban, és figyelem, ahogy ezek az emberek, Elspa, Eleanor, anyám és John otthonosan mozognak a konyhában. Virslit is meg kell említenem, aki egy csendes sarokban teljesen kiterülve hortyog békésen. Nem tudom, mikor kezdte mindenki ilyen otthonosan érezni magát nálunk, de láthatóan ez a helyzet. És miután John szembesített az ócska kifogásaimmal, még az ő

társaságában is el tudok lazulni, már amennyire az agyam elzárt zugában lappangó, semmit se jelentő csók engedi Úgy döntök, csatlakozom hozzájuk. Kiveszek egy borospoharat a szekrényből, és töltök magamnak a pulton lévő, kinyitott üvegből. Eleanor szeretné megbeszélni Artie viselkedésének változásait. – Szerintetek működik a dolog? – kérdezi. – Ezek a nők fontos üzenetet közvetítenek neki, nem igaz? Artie sorozat félrelépő. Mégis meddig tudja még tagadni ezt? John megszólal. – Mi is volt köztetek Artie-val? Még nem hallottam azt a sztorit. Eleanor legyint. – Csak egy voltam Artie számtalan nője közül. Ennyi. Nincs benne semmi izgalmas. Korábban itt járt az orvos, és azt mondta, megkezdődött Artie lassú leépülése. Anya még mindig kissé zaklatott, ugyanis az orvossal folytatott beszélgetése során megérintette a férfi kezét. Túlpörgött, és az energiáját úgy vezeti le hogy rólunk gondoskodik. Amikor meglátja, hogy John kivesz egy poharat a mosogatógépből, rögtön nekiáll kipakolni. –Az orvosnak rendkívül finom a modora. Olyan megnyugtató – jegyzi meg. Mindez – a másokról való gondoskodás, az orvosról való fantáziálás – nem része az anyám részére kidolgozott tervemnek. – Emlékszel, mi a feladatod, anya? Hogy önmagad légy. – Fogalmazz érthetőbben, drágám – feleli anyám. – Senki sem ért, amikor rébuszokban beszélsz. – Hn igen – szólal meg Elspa. Anya felsóhajt. – Generációs különbség. Elspa Johnhoz lordul. – Ma te takargattad be az apukádat. Nem volt furcsa? Mármint a saját szülődről így gondoskodni? Johnt nem lepi meg a kérdés. – De, furcsa volt – feleli. – Gyerekkoromban sokat fantáziáltam arról, milyen lenne, ha ő takargatna be esténként. – Érdekes, hogy az életben sokszor minden másképp alakul, mint ahogy elképzeljük – jegyzi meg anyám, majd rám néz. – A gyerekből egyszer csak szülő lesz, ha az ember nem figyel. – A szeretőből pedig ellenség – teszi hozzá Eleanor alig hallhatóan.

– Én még mindig nem értem – mondja John Eleanornak, miután leül a frissen töltött whiskyjével. – Mikor jártatok Artie-val? Évtizedekkel ezelőtt? Vagy a közelmúltban? – Hát, ebben nem hasonlítok Elspára – feleli Eleanor, és ezzel, gondolom, arra céloz, hogy nem egyike azon nőknek, akikkel Artie a házasságunk alatt megcsalt. Ekkor döbbenek csak rá, hogy eddig még eszembe se jutott, akár vele is megcsalhatott. Fia belegondolok, ez furcsán igazságtalan dolog a részemről. Vajon azért nem vettem őt számításba, mert nem nézem ki belőle, hogy belemenne egy ilyen kapcsolatba, vagy azért, mert idősebb, esetleg a sántasága miatt, ami igazán kegyetlen dolog lenne részemről? – Mármint ne vedd sértésnek, Elspa, se te, Lucy. – Nem vettem – mondja Elspa, és látom rajta, hogy őszintén így is gondolja. A konyhasziget melletti bárszéken ül felhúzott lábbal, és fagylaltot eszik. – Én sem – mondom Eleanornak kevesebb lelkesedéssel. Anyához lépek a mosogató mellé, mert úgy érzem, nekem is jólesne egy kis fagylalt. – Ne tettesd magad értetlennek – súgom neki arra célozva, hogy állítólag nem érti, mit jelent az, hogy legyen önmaga. – Tudod te jól, mire gondolok. Kissé meglepetten néz rám, aztán mosolyogva vállat von. – Nem érteni nyelvet – közli felemelt kézzel. John tovább faggatja Eleanort. – Te is beszéltél már Artie-val, mint a többiek? – Nem fogom megadni neki ezt az örömet – feleli Eleanor mogorván, és keresztbe fűzi a karjait. – Ha mégis bemennél hozzá, mit mondanál neki? Mindenki abbahagyja, amivel foglalkozik. Én a kezemben lévő tálkával és fagylaltos dobozzal merevedtem meg. Mind Eleanor felé fordulunk Ekkor jövök rá, hogy John egyik kérdésére se tudom a választ – talán mert sose tekintettem Eleanorra igazi fenyegetésként, amit bevallani magamnak elég rémes, de attól még igaz, hiszen Artie annyira egyértelműen nem kedveli őt. De most már érdekel, miért utálja ennyire Artie-t. Vajon mikor halt meg a férje, a fogorvos? Honnan

ismeri Artie-t annyira jól, hogy ilyen intenzíven gyűlölje őt? Őszintén csodálom ezt a gyűlöletet, mert olyan tiszta és egyenes, szemben az ertyémmel, ami bonyolult, mint egy végeláthatatlan labirintus. Eleanor egy percig nem válaszol, és olyan védekező arckifejezéssel néz ránk, mintha megvádoltuk volna valamivel. Aztán megszólal: – Én voltam az a nő, az özvegyasszony, akit Artie dobott, amikor megismerte Lucyt. Rám néz, majd elkapja a tekintetét, és leül a reggeliző sarokba. – Hát most már tudjátok Csend honol a konyhában Nem tudom, mit mondhatnék. Fogalmam se volt róla, hogy Artie járt valakivel, amikor megismerkedtünk. Fogalmam se volt róla, hogy valakivel szakított miattam. – Eleanor, nagyon sajnálom – szólalok meg végül – Elnézést – motyogja John is. – Én nem akartam… Zavartan nez rám, mintha nemcsak Eleanortól, de tőlem is bocsánatot várna. De mindez csak egy pillanatig tart, és felzaklat, ahogy találkozik a tekintetünk. A csók emléke még mindig makacsul ott lappang közöttünk. De most már beférkőzött mellé Eleanor és Artie képe, és furcsa módon kristálytisztán magam elé tudom őket képzelni egy párként. Az a szenvedélyes tűz, ami most az egymás iránti haragjukat szítja, egykor milyen más leheteti! – Semmi baj – feleli Eleanor – Nem haragszom. A konyhapultot törölgeti, és megint nem vagyok benne biztos, kinek szólt az előző mondat. John Bessomra nem haragszik, amiért felhozta a témát? Vagy rám, amiért elloptam tőle Artie-t? – Olyan régen történt. Már túl kellett volna tennem magam rajta – teszi hozzá. – Komoly kapcsolat lehetett – szólal meg anyám, pedig jobban örülnék, ha hallgatna. – A házasság is szóba került – feleli Eleanor. – Azt mondta, én vagyok az ő kedvenc sárkánya. Azt is mondta, hogy jót tesz neki egy egykorú társ, akivel megértik egymást. Eleanor vállat von. – De aztán meggondolta magát – teszi hozzá. Döbbenten hallgatom, és rémesen érzem magam. Tudom, hogy nem az én hibám, de hiába. Akkor is én vagyok a fiatalabb nő, aki elragadta

Artie-t Eleanor mellől, aki miatt Eleanor magára maradt. Megrázom a fejem. – Eleanor – szólalok meg újra, de ennél többet képtelen vagyok kinyögni. Ekkor Elspa hangja csendül fel. – Ez annyira klassz! Egyszerre fordulunk felé, és úgy nézünk rá, mintha megbolondult volna. – Mármint mindannyiunkat összeköt valamilyen különleges kapocs. Mint egy igazi családot. Mindig is ilyen családra vágytam – magyarázza, majd hozzáteszi, mintha ez lenne a hab a tortán: – Ilyen hóbortos, zagyva módon összefonódó sorsú családra. Lelkesen néz rajtunk végig. – Szerintem mindannyian régóta vágyunk igazi családra. Artie is. Igaza van, ebben tényleg hasonlítunk egymásra. A konyhában feszült csend honol. – Szeretném, ha mind eljönnétek Lucyval és velem, hogy visszaszerezzük Rose-t – folytatja Elspa. – Hogy visszaszerezzük a lányomat. Szeretném, ha mind ott lennétek velem. Hogy a szüleim lássák, nekem is van családom. – Biztosan ezt akarod? – kérdezem kissé pánikba esve. – Tudom, hogy Artie nem jöhet velünk – feleli Elspa. –De mindenki más igen. Ettől én is bátrabb lennék. Ugye elkísértek? Eleanor szólal meg elsőként. – Hát persze. Egy kicsit át kell szerveznem Artie kedveseinek időpontjait, de ők már úgyis hozzá vannak szokva, hogy ide-oda pakolgatják őket. – Nem is tudom – mondom. –”Mindent olyan jól megszerveztél. De Eleanor nem vesz tudomást a tiltakozásomról. – Biztos, hogy engem is szeretnél elhívni? – kérdezi John, és lopva felém pillant. Elspa bólint. – Hát persze! – Egy pillanat… – kezdem. Anyám elmosolyodik. – Szükséged van rám, drágám. Persze, hogy elkísérlek – mondja, és odalép Elspához, hogy megszorítsa a vállát. –Egy ilyen kérésre sose mondanék nemet. – Nem lehet, hogy ennyien túlságosan leterhelünk majd? Biztos, hogy ezt akarod? –próbálkozom, hátha Elspa meggondolja magát.

– Igen – feleli. Fagylaltot kanalaz a szájába, és elmosolyodik. – Most, hogy ezt megbeszéltük, már jobban is érzem magam. Sokkal jobban.

HUSZONHETEDIK FEJEZET Tervezgetni csak ideig-óráig lehel. Egyszer csak eljön a cselekvés ideje. De én nem érzem magam sokkal jobban. Nyugtalan vagyok. Talán ennyire nem is voltam még zaklatott, amióta ez az egész elkezdődött, és nem tudom elképzelni, hogy ez a családias kiruccanás feldobna. Azonban most nem számít az, ahogyan én érzek. Elspa számomra nehezen érthető, újonnan megizmosodott önbizalommal telve felhívja a szüleit, és mindannyiunkat meghívat Baltimoreba a szokásos vasárnapi családi villásreggelire. Mindössze két nappal később, vasárnap kora reggel besétálok a konyhába, kezemben az egy éjszakára csomagolt holmimmal. Remélhetőleg csak ennyi időt fogunk ott tölteni, bár nem tudom elképzelni, hogyan. Az összes lány egy szobában alszik majd? Vagy csak anyámmal és Virslivel alszom együtt, akit nem hajlandó itthon hagyni? Beférünk egyáltalán egy kocsiba? Ez a félelmem csak erősödik, amikor anya kilép a fürdőszobából egy hatalmas kalapban, mintha lóversenyre indulna, Eleanor pedig a reggeliző sarokban kortyolgatja a kávéját, lábánál hatalmas bőrönddel és nagyméretű retiküllel. John is belép a konyába, és kávét tölt magának. – Nos, hölgyeim, lassan indulhatunk? – kérdezi. Anya megigazítja a kalapját. – Természetesen. Ekkor megjelenik Elspa is. Azt viseli, amit mindig: farmert és a tetoválásait látni engedő fekete pólót. A szájában lévő piercing nagyobb a szokásosnál, a szemét pedig vastagabb fekete vonallal húzta ki, talán a különleges alkalom tiszteletére. Johnra nézek, ő pedig rám, majd Elspára. Anya felsóhajt, Eleanor pedig halkan köhint, ezzel jelezve, hogy van egy kis gond. Senki se mondta, hogy Elspának ki kéne csinosítania magát a lánya visszaszerzésére irányuló küldetés alkalmából, de nyilvánvalóan mindenki gondolt rá – kivéve Elspát.

– Mi van? – kérdezi Elspa. – Egy perc, és jövünk – mondom. – Mi történt? – kérdezi most már tőlem Elspa. – A szereped szerint kell öltöznöd – felelem, majd kézen lógva a vendégszobába vezetem. A szobában lezser, mégis elegáns ruhákat veszek elő: blúzt, kardigánt és vasalt, bézs nadrágot. – Vasalt nadrág? Nem kegyetlen ez egy kicsit? – kérdezi Elspa. – Mi a baj vele? Rá fog jönni. Mármint az anyám. Nem lehet átverni. Letörlöm a szemhéjtust, lesimítom Elspa tusi haját, és szögletes keretű napszemüveget nyújtok át neki. Megkérem, hogy vegye ki a piercinget a szájából. Dúl-fúl, de engedelmeskedik, és a karikát a zsebébe teszi. Hátralépek, hogy megszemléljem a művemet. – Nem rossz – jegyzem meg. Elspa végigméri magát a tükörben. Nincs elragadtatva. –Úgy nézek ki, mint aki karót nyelt. Úgy nézel ki, mint aki megbízható. Márpedig ezt szeretnénk elhitetni velük. Pár pillanattal később már vissza is térünk a konyhába Johnhoz, Eleanorhoz és anyámhoz. Amikor nem kiáltanak fel elragadtatva, rájövök, hogy igenis számítottam némi elismerésre. Anya és Eleanor szemmel láthatóan megnyugodott, de John kissé zavartan nézi Elspát, majd megkérdezi: – Hová tűnt Elspa? – Ne aggódj, odabent van – felelem. – De el fogunk késni, ha nem sietünk. A bejárati ajtó felé indulunk. Eleanor keményen küzd hatalmas bőröndjével. – Szerintem felfalta őt egy Gap butik – mondja John Elspára nézve. – Nem vicces – felelem. – Ugye, hogy úgy nézek ki, mint aki karót nyelt? A kocsimhoz sietünk. Elspa a hátsó ülés közepére mászik. Kicsit görnyedten ül, de készen áll az indulásra. Valahogy az ölébe került Virsli, aki az út örömére horgolt szegéllyel díszített, zöld szuszpenzort

visel. Elspa a tacskó simogatásával köti le magát. John beteszi a táskákat a kocsi csomagtartójába. Amikor bevallottam, hogy nem tájékozódom túl jól, felajánlotta, hogy majd ő vezet, és már át is adtam neki a kulcsot. Eleanor és anya épp azon egyezkednek, hogy ki üljön elöl. Szenvedélyes vitát folytatnak, amelyben anyám passzív-agresszív stílusának köszönhetően egy szó sem hangzik el az ülésrendről, de annál részletesebb leírást hallhatunk a vizelet-visszatartási nehézségeiről. Én vagyok az egyetlen, aki még a kertben tétovázik. Én vagyok az egyetlen, aki nem köszönt el Artie-tól. Tudom, szeretné, hogy elmenjek, sőt, megígértette velem, de akkor se tudtam rávenni magam, hogy elbúcsúzzak tőle. A biztonság kedvéért huszonnégy órás ápolói felügyelet alatt lesz. (Egyébként se szeretett sosem egyedül lenni, ami ugye nem meglepő.) Felnézek a házra, és látom Artie szobájában az egyik ápolót. Tudom; hogy be kellett volna ugranom hozzá egy gyors búcsúra, de képtelen voltam. Ha látom őt, úgy érzem, nem kapok levegőt. De beszélnem kell vele, mielőtt útnak indulunk. Kinyitom a mobilomat, és az otthoni számunkat tárcsázom. Az ápoló veszi fel. – Shoreman rezidencia. – Artie-val szeretnék beszélni. Én vagyok az, Lucy. – Azt hittem, még el sem indultak. – Az ápoló megjelenik az ablakban, rám néz, és integet. Visszaintek. – Odaadná Artie-nak a telefont? Hallom, ahogy közli Artie-val, ki keresi. Artie átveszi a kagylót. – Nem tudtál búcsú nélkül elmenni – állapítja meg. – Ne halj meg az elkövetkezendő két napban – mondom neki. – Nem fogok. Esküszöm arra a gyenge szívemre. – Most már Artie is az ablakhoz lép, és félrehúzza a függönyt. Nagyon rég láttam őt az ágyon kívül. – Szörnyeteg vagyok. Így nem halhatok meg. – Szörnyeteg? – Te hol jártál mostanában? Nem vetted észre, micsoda gyűlölet céltáblájává váltam? – Tényleg akkor szakítottál Eleanorral, amikor mi összejöttünk?

– Halálosan beléd szerettem! – mondja kissé védekezőn. – Egyébként is, az helyes lépés volt részemről. Rosszabb lett volna, ha nem szakítok vele, nem igaz? Sajnálom Eleanort, hiába voltam az ő esetében én a „másik nő”. Rosszulesik, hogy Artie megbántotta őt. Rosszulesik, hogy ugyanúgy okozott neki fájdalmat, ahogy később nekem is. – Inkább térjünk vissza ahhoz, hogy milyen szörnyen érzed magad. Az szimpatikusabb téma volt. – Pedig igaz. De nem akarok beszélni róla – mondja Artie. Hosszú szünet után megint megszólal: – Értéktelennek érzem magam. Eszembe jut Eleanor grafikonja, amit Artie hűtlenségéről és a gyász fázisairól vezet. – Kétségbe vagy esve? – kérdezem. A vonal másik végén csend van. Nézem az ablakban álló Artie-t. Egyik kezével eltakarja a szemét. Vajon sír? Ekkor meghallom a félreérthetetlen zokogást. – Kétségbe vagyok esve – mondja. – Nem való nekem ez az állapot. Nem illik a természetemhez. Képtelen vagyok ránézni. Megfordulok, és a szomszédok gondosan nyírt sövényét tanulmányozom. – Szerintem ez nem baj. Artie megköszörüli a torkát. – Tudom, tudom – mondja. – Azt hiszem, igazad van. – És talán ez is jobb így. – Micsoda? – kérdezi. – Az, hogy telefonon beszélünk. Személyesen nem tudtam igazán jól kezelni a helyzetet. Talán így sikerülni fog. Beszélgetnünk kell. – Benne vagyok, bármit is szeretnél. – Majd felhívlak – mondom neki. – Ez jól hangzik. Rádöbbenek, hogy megint elhagyom Artie-t. Most más a helyzet, de mégse tagadhatom le magát a tényt. Furcsa módon jólesik megint elmenni, mintha a génjeimbe lenne kódolva a távozás igénye. Persze, hiszen a véremben van. –Talán a saját apám vagyok – mondom. – Nem hinném, hogy elvettem volna az apádat – feleli Artie, aki már megszokta a hirtelen témaváltásaimat.

– Megint elmegyek – mondom. Talán mégsem Artie az apám freudi reinkarnációja, hanem én magam vagyok. Talán a tudatalattim mégse csalt csapdába. – Elmegyek, mint az apám. – Nem – válaszolja Artie. – Nem vagy olyan, mint az apád. Mert te visszajössz. Ugye? Sebezhetőség cseng a hangjában, amit hazatérésem óta már felfedeztem benne néhányszor. Ez új vonása Artie-nak, és észrevétlenül, a betegsége farvizén evezett az életünkbe. – így van – felelem. – Visszajövök. Hamarosan. Artie rövid hallgatás után szólal meg. – Szeretlek. – Nem tudom, miért szeretlek még mindig. Gondolom, valamilyen szinten vonzódom az abszurd helyzetekhez – mondom Artie-nak, de nem várom meg a válaszát. Megdöbbent, hogy egyáltalán ennyit elárultam neki. Becsukom a telefont, a kocsihoz sietek, beszállok, és becsapom az ajtót. Eleanor, anyám és John szintén beszállnak, és behúzzák maguk mögött az ajtót. – Készen állsz? – kérdezi John. Egy pillanatra összezavarodom. – Mire? – kérdezem. – Az indulásra – feleli John. – Nem muszáj elmennünk – mondja Elspa csendesen. Talán kételyek merültek fel benne. – Induljunk – szólalok meg. – Muszáj elmennünk.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET A vesztegetésre való hajlam néha családi vonás A Philadelphia elővárosából Baltimore-ba vezető utat maximum két óra alatt kéne megtennünk, de sajnos dugóba keveredünk. A kerekek surrogása nélkül olyan, mintha megállt volna a levegő a kocsiban. John bekapcsolja a légkondicionálót. Néha lopva felé pillantok. Vajon eszébe jut a csók? Vajon elgondolkodott azon, mit jelenthetett? Ő is megpróbálta elzárni az agya egy eldugott szegletébe? Végül ő töri meg a csendet. – Ez a kocsi tele van Artie-ológusokkal – jegyzi meg. – Tarthatnátok nekem gyorstalpalót. Eleanor felmordul, de nem tiltakozik az ötlet ellen. Megszerezte magának az első ülést, tanúbizonyságául akaraterejének és zseniális alkudozási képességének anyám kedvelt dialektusában, a passzív agresszió nyelvén. Én a hátsó ülésen ülök Elspával és duzzogó anyámmal. Próbálom feldobni a hangulatot, ezért versenyt hirdetek. – Lássuk, ki tudja a legjobb Artie-s történetet mesélni. John lesz a zsűri. – Rendben – egyezik bele Elspa. – Nem lehetne jobban fújni a levegőt? – kérdezi anya, majd leveszi a kalapját, és legyezni kezdi vele erősen sminkelt arcát. Én kezdem a mesélést. Artie ük-ükapjáról mesélek, aki rabként érkezett az országba. Ellopott egy hordó whiskyt, elkapták, és mivel Angliában felakasztották volna, inkább az Újvilágot választotta. – Tolvajvér csörgedezik az ereidben – mondom Johnnak. – Még szerencse, hogy anyám felmenői mind puritánok voltak – feleli gúnyosan. – Milyen az édesanyád? – kérdezi anya Johnt, és előrehajol a két ülés között. – Hát, jó firma – feleli John és lemondóan sóhajt.

– Na és amikor Artie-t fenéken harapta egy kutya gyerekkorában? – fordul hozzám Elspa. – Azt a sztorit ismered? – Igen – felelem. Már túl kellett volna tennem magam azon, hogy Artie mesélt magáról Elspának, hogy közel kerültek egymáshoz, sőt le is feküdtek egymással. Artie biztos csak a heg miatt mesélt Elspának a kutyaharapásról. Nyilvánvaló, hogy mindkettőnk száját elhagyta ugyanaz a kérdés: „Hogyan szerezted ezt a sebhelyet?”. De még nem tettem túl magam ezen, és ezt Elspa is érzi rajtam. Gyorsan visszakozik. – Inkább meséld el te – mondja. – Nem, most te jössz. – Tulajdonképpen ennyi a sztori. Fenéken harapta őt egy kutya, egy terrier. Nem akarta elengedni. Artie körbe - körbe forgott, a kutya pedig a fenekébe kapaszkodva lengett vele együtt. Ezért fél még most is a kutyáktól. – Szóval fenékbe harapott, kutyákat körbelengető tolvajok vére csörgedezik az ereimben – jegyzi meg John. –Jobb lesz, ha mindent az eszembe vések. – Eleanor? – kérdezem, és bár kicsit félek, hogy milyen történettel fog előállni, kíváncsi is vagyok. – Te tudsz jó sztorit? – Semmi olyasmit, ami érdekelne titeket – mondja, és a haját összefogó ezüst csattal játszadozik. – Johnnak hallania kell a jó és a rossz történeteket is – unszolom. Eleanor némi hallgatás után megszólal. – Artie elvitt táncolni. Mindannyian csendben maradunk. Ez nem túl érdekes történet se jó, se rossz értelemben. Eleanorra nézek, és remélem, folytatja. – Nem szoktam táncolni. Sőt, addig még sose táncoltam – mondja, és mi továbbra is várakozóan nézünk rá. Kiveszi az ezüst csatot a hajából, mintha kényelmetlen lenne számára, megdörzsöli a tarkóját, majd folytatja. – A lábam miatt, így születtem. Nem jártam balettra, és végigücsörögtem a szalagavatót meg az érettségi bált is. Persze táncolnom kellett volna, de anyám számára ez egyszerűen elképzelhetetlen volt, így nekem se jutott eszembe megpróbálni. Artie viszont táncolni vitt. Eleanor kinéz a kocsi ablakán. Dús, szabadon aláhulló haja szépen keretezi az arcát. – Csodálatos volt – teszi hozzá.

– Ez gyönyörű történet – szólal meg Elspa, aminek örülök, mert én nem találok szavakat. A sztori a maga egyszerűségében olyan megható, hogy összeszorul a torkom. – De épp a szépsége az – válaszolja Eleanor –, ami miatt később olyan mély fájdalmat tud okozni. Eleanor mereven kihúzza magát. – Te jössz, Joan – mondja anyámnak. Anya érzelemtől mentes hangon közli: – Próbáltam megvesztegetni Artie-t, hogy ne vegye el feleségül Lucyt. – Tessék? – kiáltok fel élesen, és felé fordulok. John, aki eddig a dugóban araszolva vezetett, hirtelen beletapos a fékbe. Nem tudni, hogy anya bejelentésére, az én kiabálásomra vagy valamilyen tényleges forgalmi akadályra reagált így. Mindannyian előrebukunk, majd visszaránt minket a biztonsági öv. – Elnézést – szabadkozik John. Artie nem ment bele – mondja anyám úgy, mintha csodálatos hírt közölne. – Nem tudom elképzelni Artie-ról, hogy bármilyen megvesztegetési kísérletre igent mondjon – jegyzi meg Elspa. – Akkoriban nagyon gazdag férjem volt – magyarázza anya. – Az átlagos vesztegetési összegekhez képest az én ajánlatom rendkívül bőkezű volt. Mind anyámra bámulunk, még John is őt nézi a visszapillantó tükörben. Anya erre védekező hangon szólal meg. – Ez kedves történet volt Artie-ról. Miért néztek így rám? – Lehet, hogy Artie-ra nézve ez kedves történet volt, de rád nézve már kevésbé, anya – magyarázom neki türelmesen. – Ugyan! – vág vissza dühösen. – Én csak be akartam szállni a játékba, amit kitaláltál! Nem tudtam, hogy ilyen bonyolult szabályai vannak. Ekkor Eleanor nevetni kezd. Először csak halkan kuncog, miközben azt mormolja maga elé: – Az átlagos vesztegetési összegekhez képest rendkívül bőkezű ajánlat… – De aztán kirobban belőle a nevetés, és csak úgy rázkódik a válla. Elspa is felnevet, majd John is hahotázni kezd. Anya elmosolyodik, mint aki viccet mesélt, és örül, hogy a

hallgatóságának végre leesett a tantusz. Anyám megpróbálta megvesztegetni Artie-t, az átlagos vesztegetési összegekhez képest rendkívül bőkezű ajánlattal. Ekkor már én is nevetek. A kocsi rázkódik a hisztérikus vihogásunktól. A Delaware-híd másik oldalán a forgalom enyhül, és némileg be tudjuk hozni a lemaradásunkat. Anya megragadja az alkalmat, és bejelenti, hogy vécére kell mennie, megállunk hát egy autópálya menti benzinkútnál. Anya kiveszi a mobilját a táskájából, majd Virslivel a kezében a mosdók felé siet. – Csak hazatelefonálok az ápolónak, hogy minden rendben van-e. Mielőtt szólhatnék neki, hogy majd én telefonálok, már tárcsáz is. Végül is így a legjobb, hiszen én rendes beszélgetést ígértem Artie-nak. Miközben anya és Eleanor a mosdóban vannak, én mindenféle nassolnivalót összevásárolok az útra: chipszet, rágót, energiaitalt. Amikor visszamegyek a kocsihoz, John még tankol. Izzad, és hunyorog a napsütésben. Baseballsapkáját mélyen a szemébe húzta. Próbálom felfedezni Artie-t a tartásában, a vonásaiban, a tekintetében, de csak őt magát látom: a zsebre dugott kezét, a kissé gyűrött nadrágját és a békés szemlélődését. Az orra kissé görbe, de ettől csak még hitelesebbnek látszik. Elspa lép mellém. – Ő nem Artie, ugye tudod? – kérdezi. Meglep a megjegyzése, pedig nincs benne semmi rosszindulat. Próbálok rájönni, mi mondatta ezt vele. – Tudom – felelem kissé védekezően. – Nem faraghatsz belőle Artie-t. – Nem is szándékozom. Hogy jutott ez eszedbe? – Csak úgy – feleli Elspa. – Gondolkoztam. Artie afféle apafigura volt számomra, de talán számodra is. – Hát, ha így van, számomra nagy csalódás volt. Nem volt szükségem arra, hogy miután az igazi apám elhagyott, egy általam választott apafigura is eláruljon. Most fogalmazom meg először ezt az érzést, ami miatt Artie félrelépése nagyon fájt és különösen az elevenembe talált. – Apám másik családot választott, mint valami társasjátékban: fogta a műanyag bábuját, és átette egy másik műanyag kisautóba.

Próbálok viccelődni, de erős érzelmek dúlnak bennem, és a hangomban csengő harag még engem is meglep. Egy pillanatra elhallgatok. Elspa néha megijeszt azzal, hogy minden kínos témát olyan őszinteséggel boncolgat. – És mit csinált Joan, amikor apád elhagyott titeket? –kérdezi. – Ő is helyettesítette egy másik műanyag bábuval, aztán egy újabbal és egy újabbal. Nem fogom megismételni a hibáit. Elspa Johnt nézi, aki épp a szélvédőt mossa le. – Artie számomra pozitív apafigura volt. John pedig olyan, mint egy mindenre rácsodálkozó kisgyerek. – És ez jó vagy rossz? – kérdezem. – Is-is. Hiszen a jó vonásaink ugyanazok, mint a rosszak, csak a másik oldalról szemlélve. Mint nálad is. – Nálam? – kérdezem – Érzékeny voltál – magyarázza Elspa. – Túl érzelmesen élted az életed. Ez egyszerre tett gyengévé és erőssé is. Szeretted azt a madarat. – Milyen madarat? – kérdezem bosszúsan. – Amelyiket kiengedtél az ablakon. Szeretted a madarat, és szeretted Artie-t is, aki félt a madártól, hiszen ettől csak őszintébbnek láttad őt. – És mi van Artie-ban, ami egyszerre jó és rossz? – Az, hogy őt a szerelem élteti. Nem tud megálljt parancsolni a szívének. Elspa a kocsihoz sétál, és beszáll. Én csak állok egy helyben, zavartan. Szeretném emlékeztetni Elspát, hogy Artie még él, és én még mindig a felesége vagyok. De ez úgy hangozna, mintha magamat győzködném, nem őt. Eleanor és anyám suhannak el mellettem. Virsli füle csak úgy lobog az ellenszélben. – Artie jól van – jelenti anya. – Jössz? – kérdezi Eleanor. – Mi a baj? – fordul hozzám anyám is. – Semmi – felelem. Nem tudom, haragudjak-e Elspára, vagy sem. John végzett a tankolással. A kocsi körül állunk, de még nem akarok beszállni, mert hallom, hogy Elspa a szüleivel beszél telefonon.

– Igen, jó lesz – mondja. – Nem tudom. Egy kicsit. De fontos. A Radissonban szállunk meg. Majd telefonálok, ha közeledünk. Előregörnyed, majd hátradől, nem igazán találja a helyét. – Igen, már mondtam, hogy tiszták és józanok. Rám néz, a szemét forgatja, majd elmosolyodik. Könnyek csillognak a szemében. A hangja megváltozik, ahogy a szüleivel beszél: halkabb, bizonytalanabb, gyerekesebb. – Rendes emberek. A valaha volt legrendesebb barátaim – mondja hangosan, hogy mindannyian halljuk. Természetesen ezt senki sem említi később, de amikor Elspa leteszi a telefont, bajtársiasság lengi be a kocsit. Minden ablakot lehúzunk egy kicsit. Virsli anya ölében ül, és megpróbálja kidugni az orrát a résnyire nyitott ablakon. A huzat a hajunkat borzolja. Nekem is ők a valaha volt legrendesebb barátaim, gondolom. Rádöbbenek, hogy a társaságuk belőlem is a legjobbat hozza ki. Szeretném, ha ez sokáig így maradna.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET A kertvárosi nagykutyák falkába verődve bizony nagyol tudnak harapni Szülei háza felé Elspa Baltimore egy sivár negyedén keresztül navigálja Johnt. A sorházak közül nem egynek vannak bedeszkázva az ablakai, az ajtókon pedig „Tilos az átjárás” felirat éktelenkedik. A tornácok lehangolóan szürkék. Néhány kisgyerek szalad végig a járdán, majd eltűnnek két ház között egy keskeny sikátorban. Három fiatal férfi téblábol egy sarki italbolt előtt. Egy dühösnek látszó nő áll a járda szélén, és a pongyolája zsebében kotorászik. Anyám bezárja a mellette lévő ajtót. John és Eleanor követik a példáját, de Elspa az ablak felé hajol, hogy minél jobban lásson. – Régen sokat lógtam a városnak ezen a részén – mondja váratlanul zaklatott hangon. – Lassítsunk le. Eleanor (szerintem ösztönösen) az ölébe emeli az eddig a lábánál heverő retiküljét. Anyám a kalapjával takarja el az arcát, mintha paparazzók elől bujkáló híresség lenne. Ahogy egy bedeszkázott ablakú, kiégett, szerkezetig lecsupaszított ház felé közeledünk, Elspa az ablakhoz hajol, és úgy figyeli az épületet, mintha az legalábbis valami emlékmű lenne. Lélekben távol jár. – A szüleid tudják, miért látogatod meg őket? – kérdezi Eleanor gyakorlatias hangon – Mármint hogy Rose-ért jövök? Nem. A legrosszabbat feltételezik. Hogy drogra kérek tőlük pénzt. – Végig ott leszünk veled, drágám. Remélem, tudunk majd segíteni – mondja anyám. – így van – teszem hozzá. – Talán meg is vesztegetheted őket egy átlagosnál bőkezűbb ajánlattal. Elspa bólint. – Menjünk tovább. Baltimore különböző negyedei gyorsabban váltják egymást, mint ahogy az a legtöbb nagyvárosban megszokott. Szegénynegyedek

húzódnak meg milliós házak tövénél; néha csak egy kereszteződés választja el őket egymástól. Elspa Johnt navigálja. – Itt jobbra. A következő lámpánál balra. Most már mindjárt ott vagyunk. Félreeső utcákon haladunk át. Anya az egyik ház gondozott kertjét dicséri. Eleanor egyetért, mintha csak egy kertépítő és lakberendezési valóságshow-ban lennénk. – Ez az. Itt vagyunk – szólal meg Elspa. Az utca szemközti oldalán a zöld pázsit közepén álló hatalmas, fehér házra mutat. Drága luxusrezidencia. Két Volvo parkol a garázsfeljárón, a járdaszegély mellett pedig egy terepjáró és egy kabrió Saab áll. – Valami buli van nálatok? – kérdezi John. – Vasárnapi családi villásreggeli – feleli Elspa. – Remélem, szeretitek a tengeri rákos tekercset. – Ki ne szeretné? – lelkesedik anyám. – Virsli például kifejezetten imádja a tengeri herkentyűket – mondja, miközben a tacskó csontos fejét simogatja. – Én rosszul vagyok tőlük – közli Elspa. John a Saab mögé parkol. Nem jut eszembe semmi bölcs gondolat, ezért inkább csendben maradok. Kikászálódunk a kocsiból, és rendbe szedjük magunkat: kisimítjuk a ruháinkat, megigazítjuk a gallérunkat – kivéve Elspát. Lehajolok, és benézek a kocsiba. Elspa nagyot sóhajt, és a kilincsre teszi a kezét. Kinyitja az ajtót, kiteszi az egyik lábát a járdára, és felnéz a házra. – Nyugi, ők is csak emberek! Csak szülők – biztatja John. – Kiváló ízléssel megáldott szülők – hallom anyám megjegyzését, ami jelen pillanatban nem túl nagy segítség. Kiegyenesítem Elspa blúzának gallérját, lesimítom a kardigánját, és feltolom az orrán a napszemüvegéi. – Elárulom a titkos módszeremet, amit Artie elhagyása után tökéletesítettem – mondom neki. – Érzelmileg el kell távolodni a szituációtól. Csak egy kicsit. Épp csak átmenetileg. Úgy könnyebben átvészeled. Ha nincs szükséged rájuk, hajlamosabbak azt hinni, hogy nekik van szükségük rád – magyarázom, és Elspa felkarjába bokszolok.

– Áú! – kiált fel. – Rossz válasz – mondom, és újra megütöm. Elspa fájdalmasan grimaszol. – Még mindig nem elég jó – mondom. – Egyáltalán nem szabad reagálnod. Harmadszor is belebokszolok a karjába. – Tényleg fáj – panaszkodik Elspa, és az ütések helyét masszírozza. – Lucy – szólal meg John. – Mi lenne, ha ezt abbahagynád? – Jól van, hagyjuk – legyintek. – De azért próbálkozz. A bejárati ajtóhoz sétálunk. Elspa a fejére tolja a napszemüvegét, amitől égnek mered a haja. John becsönget. –Csak szülők – emlékezteti Elspát. Magas, sportos, ősz bubifrizurát viselő nő nyit ajtót, nyilván ő Elspa anyja. Mindannyiunkat végigmér, és különösen szigorú pillantást vet az ünneplőt viselő Virslire. Tekintete végül a lányán pihen meg. – A rákos tekercsek kihűltek, a tonikból pedig kiment a szénsav. De azért gyertek csak. Tessék. Mielőtt félreállna, hogy be tudjunk lépni a házba, ránéz Elspára, és megragadja a karját, majd ismét végigmér mindannyiunkat. – Nahát – mondja Elspának felém biccentve –, látom, tőle kértél kölcsön ruhát. Ez bölcs dolog volt. Betessékel minket az előszobába. – Kik a barátaid? Bemutatsz nekik? – Lucy, John, Eleanor és Joan. Ő pedig az anyám, Gail. – Isten hozta önöket – mondja Gail. – A tengeri rákos tekercsek kihűltek, a tonikból pedig kiment a szénsav. – Én kedvelem a hideg rákos tekercset – nyugtatja meg John. A profin berendezett, króm konyha bármelyik felkapott étteremben megállná a helyét. Hatalmas testű, idős bernáthegyi alszik a sarokban. Gazdagokra jellemző fajtaválasztás, gondolom. A kutya úgy fekszik ott, mint valami méregdrága medvebőr. Eszembe jut anyám egyik mondása, ami mindig is Artie nagy kedvence volt: „Egy házi kedvenc sose legyen nagyobb egy retikülnél”. Gail nekiáll italokat tölteni. Elspa és én kinézünk az ablakon. Elspa bátyja, nővére és családjaik a hátsó kert pázsitján álldogálnak. Egy férfi,

akit kora alapján Elspa apjának tippelek, kerti székben üldögél. Hátul kis kerti pavilon áll, a kertet virágágyások szegélyezik. A felnőttek körül gyerekek kergetőznek. A viháncoló gyereksereg közepén egy hároméves forma kislány áll. Nézem, ahogy Elspa figyeli őt. Rose gyönyörű szép. Őt látva a jól ismert fájdalmat érzem, amit a szép gyerekek láttán szoktam. Én is olyan régóta vágyom egy gyerekre. De Elspát is sajnálom. Mohón figyeli a kislányát. Gail tengeri rákos tekercsekkel és körettel megrakott tányérokat oszt ki mindenkinek. – Parancsoljanak. És elnézést, hogy kihűlt. Várjunk csak, én kérek bocsánatot, amiért maguk elkéstek? Ez nem stimmel. – Rémes dugó volt az úton – feleli anyám. – Nekem pedig gyakran meg kell állnom, de ezt a problémát nyilván ön is ismeri. Gail szemmel láthatóan nem akar összekacsintani anyámmal, már ami a vizelet-visszatartási gondokat illeti. Udvariasan mosolyog. – Menjünk ki – javasolja. Követjük őt a hátsó kertbe, ahol egy fiatalember kocog oda hozzánk. Megöleli Elspát, aki ragaszkodó szorítással viszonozza ezt. – Szuperül nézel ki – mondja a fiú Elspának, majd felénk fordul. – Máris bocsánatot kell kérnem valamiért, amit Gail mondott? Hadd szabadkozzak előre! – Kösz, Billy - mondja Elspa, majd bemutat minket a bátyjának, de közben folyamatosan Rose-t figyeli, aki közelről még gyönyörűbb. A csillogó szemű kislány drága, virágos mintájú, kantáros nadrágot visel. – Minden rendben vele – mondja Billy. Mar most is hajlik az iróniára, és rendkívül fejlett az igazságérzete. Pont, mint az. anyjának. Áradozom Elspának, hogy milyen szép a lánya. A többiek helyeslően bólogatnak – Tényleg gyönyörű – ért egyet John. – Gondolj csak bele, lehoztad világra. Elspa elmosolyodik. – De nem ilyen csicsás ruhában. Később a kerti pavilonban kicsit félrehúzódom a társaságtól. Elspa Rose-zal játszik, és azonnal felkapja, amikor a kislány elbotlik egy focilabdában. Anyám az oldalsó kertben nézelődik, nyilván próbál minden részletet az eszébe vésni. Elengedte Virslit, aki elégedetten szimatolja a füvet.

Nem messze tőlem John Elspa apjával, Rudyval beszélget, aki pisztáciaszínű, galléros pólót visel. – Na és John, mesélj, mivel foglalkozol? – kérdezi. – Értékesítéssel – feleli John. – Vállalkozó vagyok. – Hm. Elspa legutóbbi barátja is vállalkozó volt. Szóval megint egy dílert szedett össze. A múltkori gizda gyíkarcot majdnem lepuffantottam. Kissé meghökkent a „gizda gyíkarc” kifejezés Elspa apjának szájából, de Johnon nem látok meglepetést. Rudy azonban rögtön magyarázattal is szolgál: – Megtanultuk a releváns szlenget. – Nem vagyok Elspa barátja – feleli John. – Egy hálószobabútorokat árusító üzletem van. – Ühüm, ühüm – bólogat Rudy. – Értem. Bemegyek a konyhába. Nincs ott senki, és ennek nagyon örülök. Nekiállok bepakolni a mosogatóba. Egyszer csak megjelenik Gail még több koszos edénnyel. Kihasználja a pillanatot, hogy őszintén beszéljen velem. – Felvilágosítom, hogy többre megy vele, ha másra pazarolja az energiáit. Rose már másfél éve nálunk lakik, de már születésekor magunkhoz kellett volna vennünk. – Kibiccent az ablakon Elspa és kislánya irányába. – A legtöbb kisbaba először a fejét tanulja meg egyedül tartani, de Rose-nak előbb a heroinfüggőségét kellett legyűrnie. – Elspa megváltozott – felelem. – Majdnem bennégett egy drogtanyán. Hét hónapos terhesen! Beszűrődik a többiek hangja a kertből. Valakik tapsolnak; nyilván jól alakul a családi focimeccs. Ott hagyom Gailt a konyhában, hadd súrolja csak az edényeit. A vasárnapi villásreggeli a végéhez közeledik. A többiek szedelőzködnek, és hazafelé indulnak. Billy kedvesen, de szomorúan öleli meg Elspát, majd kézen fogja a kisfiát. A felesége csak int Elspa felé. Gail anyámhoz fordul. – Ön készítette ezt a ruhát a kutyájának? Hogy ii mondjam csak? Nagyon… egyedi. – Igen, az én művem – feleli anyám. Meg-megrándul az arcom, miközben részletesen magyarázza Virsli szokatlan méreteiből adódó

problémáit, és ennek kapcsán többször színpadiasan elsuttogja a „pénisz” szót. Arrébb megyek, és próbálok úgy tenni, mintha nagyon érdekelnének a kertet szegélyező fák. Egyszer csak John jelenik meg mellettem. Meglep, hogy ilyen hirtelen ilyen közel került hozzám. Finom koktél- és fahéjillatot áraszt. – Nem szeretnél mondani valamit? – súgja. – Mondani valamit? – Ügy érzem, nyomja valami a lelked, amit eddig elhallgattál. Gondoltam, lehetőséget teremtek rá, hogy elmondd, ha szeretnéd. De ha nem akarod… – Vagy ha nincs mondanivalóm… – Igen, pontosan. Ha így van, semmi gond. –Jól van. – Jól van? Mármint szeretnél valamit elmondani? Vagy nem szeretnél? Vagy nincs mit elmondanod? Összezavarodom. – Igen – felelem végül. – Mi igen? – Nem tudom. – Ha gondolod, megpróbálhatunk normális beszélgetést is folytatni – javasolja John. – Én mondok valamit, amire te válaszolsz. És ez így menne oda-vissza. – Az a csók nem jelentett semmit – suttogom. – Ami történt, megtörtént, de nem számít. Nem is gondolok rá. Lezártam a dolgot. És te? – Lezártad? – Igen – felelem. John nem válaszol, csak zavartan néz rám. – Párbeszédet folytatunk, nem? Én mondok valamit, amire te válaszolsz – emlékeztetem. – Lezártad? – kérdezi újra. – Oda-vissza. Rendes beszélgetést – magyarázom. – Na jó. Nem arról volt szó, hogy az a csók meg se történt? Ebben egyeztünk meg. Megígértetted velem. – Igaz. De te szoktál gondolni arra a dologra, ami meg se történt?

– Igen – feleli, és én rájövök, hogy szeretném, ha gondolna rá. Azt akarom, hogy ő is tipródjon rajta, ahogyan én. De amint rájövök, hogy örülök annak, hogy foglalkozik vele, arra is rájövök, nagyon nem kéne örülnöm. Meg se kellett volna kérdeznem. – Jól van – szólalok meg végül. – Csak ezt akartam tudni. – En viszont hadd jegyezzem meg, ha már majdnem létezik ez a nem létező csók, hogy én nem úgy gondolok rá, mint ami semmit se jelenlett. – Rendben – felelem. – Én viszont próbálom elfelejteni. Visszafordulok anyám felé, aki még mindig Virsliről és a méretéből adéxtá nehézségekről beszél Gail zavartan nézi. Az arca kezd savanyú grimaszt ölteni, de szerencsére ekkor felcsendül Rose hangja, aki nem éri el a süteményes lányén, ezért kiabálni kezd: – Mami! Mami! Elspa felkel, hogy segítsen neki, de Gail egy szempillantás alatt ott terem. Egyébként Rose tényleg a nagyanyját szólongatta. – Majd én segítek neki – tiltakozik Elspa. Gail felkapja Rose-t. – Ideje lefeküdnie. Rose dacosan elfordul. – Nem akarok aludni! – Majd én felviszem – ajánlkozik Elspa. – Jobb követni a bevált rutint – feleli Gail, és bemegy a házba a kislánnyal. Elspa csalódott és zaklatott, de próbálja tartani magát. – Azt hiszem, ideje indulnunk – fordul hozzánk. Rudy előremegy, hogy kivezessen minket a bejárati ajtón. Ahogy áthaladunk az ízlésesen berendezett házon, odahajolok Elspához. – Beszélj meg velük egy találkozót valami semleges helyen. Hallom, hogy John is Elspa fülébe suttog: – Hajrá! Menni fog. Elspa mindkettőnkre ránéz, és izgatottan bólint. Rudy már a házban búcsúzkodni kezd, majd az ajtó előtt mindenkivel kezet ráz. Odafordul Elspához: – Holnap is eljössz? Nagyon szívesen látnánk. – Szeretnék veletek beszélni valamiről – feleli Elspa – Tisztában vagy vele, hogy nem adhatunk pénzt. Tudod jól, hogy végigjártuk azt a kábítószeres gyerekek szüleinek tartott terápiás tanfolyamot. Szegény anyád majd elsüllyedt szégyenében.

– Nem kell pénz. Nem erről szeretnék beszélni veletek – mondja Elspa, de hátrálni kezd. Megrázom a fejem, mert szeretném, ha nem adná fel ilyen könnyen. Megáll, és felnéz a házra. Szorosan keresztbe fonja a karjait. Látom, hogy megérinti azt a pontot a felkarján, ahol belebokszoltam, mintha erőt próbálna meríteni belőle. – Találkozzunk inkább egy étteremben. És szeretném a holnapi napot Rose-zal tölteni. Rudy hátranéz a benti lépcsőre, amin Gail felvitte Rose-t lefektetni. – Jól van, szerintem megoldható a dolog. – Szeretném őt elvinni a játszótérre, vagy az állatkertbe, ilyesmi. – Ezt még nem próbáltuk. Biztos vagy benne, hogy menni fog egyedül is? – A barátaim is elkísérhetnek. – Az állatkertbe? – Apa, régóta tiszta vagyok már. Elviszem a lányomat az állatkertbe. Jogom van hozzá. Rudy bólint. – Rendben – feleli, és Elspa felé lép, talán azért, hogy megölelje ót. Elspa azonban sarkon fordul, és a kocsihoz siet. Miután mindannyian beszálltunk, egy pillanat erejéig egyszerre tartjuk vissza a lélegzetünket. John töri meg a csendet. – Igazi kertvárosi nagykutyák. Gyilkos egy falka! – De milyen kiváló ízlésük van! – ámuldozik megint anyám. – Viszont sikerüli új helyszínre új találkozót szerveznünk – emlékeztetem őket. – Csodálatos voltál! – lelkendezik Eleanor. – Kemény, mint a szikla. Eleanor szájából ennél nagyobb bókot el se tudok képzelni. – Tényleg? – kérdezi Elspa. – Bizony – bólogat Eleanor.

HARMINCADIK FEJEZET Az elmondott és az eltitkolt történeteink is mi magunk vagyunk A Baltimore belvárosában lévő Radisson Hotel elegáns, oroszlánszobrokkal díszített előterében állva nem tudjuk eldönteni, hogy miként osszuk el a szobákat. A fiatal, erősen sminkelt (anyám szerint nyilván kifinomult) recepciós legnagyobb bosszúságára a pultnál állva vesszük végig a különböző lehetőségeket. – A családtagok lakjanak egy szobában – javasolja anyám. Ideges, és sunyin pillantgat körbe az előtérben, a szálloda ugyanis nem kutyabarát, ezért Virsli egyelőre a kocsiban várakozik, hogy később becsempésszük. Anya beszéd közben ennek lehetőségeit térképezi fel. – De én szeretnék segíteni Elspának felkészülni holnapra, úgyhogy talán jobb lenne… – mondom, de nem fejezem be a mondatot. – Szívesen alszom külön szobában, ha az segít – ajánlkozik Eleanor. – Jaj, ne butáskodj – mondja anya, akinek arcán az idegességtől izzadságcseppek gyöngyöznek. – Én saját szobát veszek ki – jelenti be John. – Jó, de ne te fizess érte – felelem. Még nem tudom, hogyan osztozunk a számlán, de nyomaszt, hogy én rángattam őt bele ebbe az egészbe, és pontosan tudom, hogy nem áll jól anyagilag. – Dehogynem – tiltakozik. Végül Elspával osztozunk egy szobán, anya Eleanorral egy másikon, John pedig külön alszik. Néhány percnyi vitatkozás után, hogy kinek a hitelkártyájára terheljük a szobát – John nem engedi, hogy fizessek –, elindulunk felfelé. Amint meglódul a lift, Eleanor megszólal: – Mindig is szerettem a lifteket. Már kislánykoromban is. Felé kapom a fejem, és nagy szemeket meresztek rá. Szóval ő az, akivel Artie összekevert valamelyik számozott, műanyag tartóba tűzött

kis szerelmi vallomásában, amit az egyik óriási virágcsokorral együtt küldött. – Mi az? – kérdezi meglepetten Eleanor. – Semmi – felelem. Már úgyse számít. Nem kéne, hogy számítson, de mégse tudom kiverni a fejemből. Bosszant, hogy megint valami eszembe juttatta Artie hűtlenségét. Mind ugyanazon az emeleten szállunk ki a liftből, ugyanis anyám ragaszkodott hozzá, hogy „biztonsági okokból” egy szinten aludjunk valamennyien, majd elindulunk a szobáink felé. Amint Elspával birtokba vesszük a szobát, és kényelembe helyezzük magunkat, nekiállok, hogy a szálloda levélpapírján összeírjam neki a szülei meggyőzéséhez hasznos tippeket. Ő az egyik ágyon fekszik, és mellkasán összekulcsolt kézzel a mennyezetet bámulja. – Nem szabad elfelejtened, hogy nem mondtál le a szülői jogaidról. A kislány a tiéd, de természetesen nem szeretnénk, ha ezt az indokot kéne felhoznunk. Inkább azzal kell megfognunk őket, hogy milyen jó anya lennél. Figyelsz rám egyáltalán? – Imádkozom. – Nem is tudtam, hogy vallásos vagy. – Nem vagyok – feleli Elspa behunyt szemmel és szorosan összekulcsolt kézzel. – Talán jobb lesz, ha egyedül hagylak – mondom neki – Megyek, eszem valamit a többiekkel. Felállók, és a táskámmal a kezemben kérdezem tőle: – Van kedved jönni? Elspa a fejét rázza. – Akkor hozzak neked valamit enni? – Csak salátát – válaszolja. Bekopogok anyám és Eleanor szobájába, de nincs válasz. Azon tűnődöm, hová mehettek. John szobája felé indulok, hátha ő tudja. A kopogásomra halk mocorgást hallok bentről, majd kinyílik az ajtó. John kócosan és álmosan áll előttem. Félmeztelen, és szemmel láthatóan a farmerjét is csak az imént kapta magára. – Aludtál? – Nem igazán – feleli élénknek szánt hangon. – Szunyókáltál, vagy a modellkedést gyakoroltad?

– Nagyon vicces. – Az előbb voltam anyáéknál. hogy van-e kedvük vacsorázni, de nem nyitottak ajtót. – Már elmentek. Engem hívtak, de titeket nem akartak zavarni. Mostanra viszont marén is megéheztem. – Ó – felelem, és azon tűnődöm, hogy bár nem hívtam őt vacsorázni, John hallhatóan meghívásnak vette az érdeklődésemet. – Gondoltam, csak gyorsan bekapok valamit. De jó a szobapincér is, nem fontos elmennünk. – Nem, nem – feleli John. – Csak egy perc, és összeszedem magam. Menjünk el enni valami rendes étterembe. Gyere be, gyorsan felkapok egy inget. Belépek a szobába, és az ajtó becsukódik mögöttem. Ott áll előttem John teljes életnagyságban, és nézem, ahogy felveszi, majd begombolja az ingét. Nem kéne magam kínosan éreznem, hiszen öltözik, nem vetkőzik. De mégis egy szállodai szobában vagyunk kettesben, és így vagy úgy, de öltözködésről szól a szituáció. Fecsegéssel próbálom oldani a feszültségemet. – Csak kettesben megyünk. Elspa épp imádkozik. Azt kérte, hozzunk neki salátát. – Nem is tudtam, hogy Elspa vallásos – mondja John, miközben zsebre teszi a pénztárcáját. – Nem az. Egy tengeri ételeket kínáló étteremben ülünk Johnnal. A falakat hálók, evezők és horgászbotok díszítik. Az étlapot kemény kartonpapírra nyomták, és abrosz helyett papírral van leterítve az asztal. A pincér tollal a kezében érkezik. – Jim vagyok, a felszolgálójuk – jelenti be, majd az asztal fölé hajol, és nagy, nyomtatott betűkkel a papírra írja a nevét. John kinyújtja felé a kezét, mire Jim automatikusan odaadja neki a tollat. – John vagyok – mutatkozik be John, majd ő is leírja a nevét, és felém nyújtja a tollat. – Hát, én meg Lucy – mondom, és szintén a papírra firkantom a nevem. Visszaadom a tollat a pincérnek, aki kissé zavartan néz ránk. – Sikerült választaniuk? – kérdezi.

Mindketten a napi ajánlatot kérjük, mellé bort. A felszolgáló távozása után szemérmesen, kissé feszengve ülünk egymással szemben. – Van tollad? – kérdezi John. – Igen – felelem, majd némi kotorászás után előhúzok egy írószerszámot a táskámból. – Miért? – Mesélek neked egy gyerekkori történetet – Tényleg? És kivételesen nem a Beverly Hill-düihől fogsz idézni? – Nem. Mesélek, és illusztrálom is. – Nem is tudtam, hogy tudsz rajzolni – felelem. – Harmadik általánosban én rajzoltam a legügyesebben az osztályban. De a New York-i sznobok nem értékeltek eléggé, ezért abbahagytam. A kritikusok kegyetlenek tudnak lenni – bólintok. John közben egy női figurát rajzol, hatalmas hajjal. – A harmadikos rajztanáromat hibáztatom – magyarázza. – Mrs. McMurray nem egyengette kellőképpen a karrieremet. – És ez itt Mrs. McMurray? – kérdezem a rajzra mutatva. – Nem – feleli John. – Ez Rita Bessom, az anyám. – Jó nagy haja van – jegyzem meg. – Anyám rajong a tupírozott hajért. Szerintem abban rejtegeti az értékeit. Még most is ilyen a frizurája, de azért már kicsit ritkásabb. Itt viszont még fiatal. Szinte gyerek volt, amikor megszülettem. John most egy férfialakot rajzol. – Romantikus történet lesz? – Nem igazán. Anyám nem valami romantikus alkat. Az egyik értéktárgya a szíve lehetett, és szerintem azt is a hajába rejtette. – Ez elég nyugtalanító gondolat. – Most jutott eszembe – feleli John. – Tudod, provokatív művész vagyok. – És ez itt az ifjú Artie Shoreman? – kérdezem, és belekortyolok a pincér által időközben kihozott borba – Nem – mondja John. – Ő Richárd Dent. – Ki az a Richárd Dent? – érdeklődöm.

John most egy másik férfit rajzol Richárd Dent mellé. Váll-lapok díszítik a kabátját, kezében bőrönd. – Ez itt Artie Shoreman, mint londiner. – Á – felelem. – Már értem. Pedig nem értem. – Ki az a Richárd Dent? John sporttáskát és sisakot rajzol a férfira. – Katona. – Milyen katona? – faggatom tovább. fim, a pincér kihozza a salátánkat. – Kérnek rá frissen őrölt borsot? John nemmel válaszol, és engem figyel. Megrázom a fejem. A pincér elmegy. Megint felteszem ugyanazt a kérdést Johnnak, mert úgy érzem, mintha megállt volna az idő. – Milyen katona Richárd Dent? Pilóta? Tengerészgyalogos? Haditengerész? – Olyan katona, aki meghal – feleli John. – Függetlenül attól, hogy valaki szereti-e őt otthon, és hazavárja-e, vagy sem. John most nagy hasat rajzol az anyjára, és Richárd Dent figuráját vastag vonallal áthúzza. – Olyan katona, aki teherbe ejt valakit, aztán meghal – magyarázza, miközben bekarikázza az anyját, majd Artie-t, végül összeköti a két buborékot. Hirtelen leesik a tantusz. – Richárd Dent az apád? – kérdezem. – Ezt akarod mondani? John bólint. – Igen. Nem Artie Shoreman – mondom. – Nem Artie Shoreman. – Anyád hazudott Artie-nak? Hogy Artie támogassa a gyerekét? Mármint téged? – Igen. A legősibb női trükkök egyike. – Ezért nem nevezed Artie-t sosem az apádnak? Hátratolom a székemet, felpattanok, de zsibbadtnak érzem a lábam. A szalvéta az ölemből a földre esik. – Az egész egy átverés? Artie-t pénzeszsáknak használtátok, és éveken keresztül hazudtatok neki? És most… most pedig megpróbálod kiforgatni a pénzéből?… Előbb az anyád, aztán te? – Nem – tiltakozik John. – Én nem tennék ilyet. Soha. De én már sarkon fordultam, és remegve futok ki az étteremből. Rosszul vagyok.

Nem tudom, John követ-e, mert képtelen vagyok hátranézni. Kerülgetem az asztalokat, elhaladok egy zavart pincérnő mellett, de ekkor a „Kérjük, várjon, hogy asztalához kísérjük” tábla mellett John utolér, és megragadja a könyökömet. – Lucy – szólal meg. – Várj! Én azonban egyetlen gyors mozdulattal pofon vágom Johnt. Még életemben nem ütöttem meg senkit, és meglep, milyen hangos, milyen csattanós egy ilyen pofon. Csípi a tenyeremet. Könnyek homályosítják el a látásomat. John elengedi a karomat, én pedig kiszaladok az éjszakába.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET Az összeomlás és a meghasadás közötti különbség néha olyan kicsi, hogy észre se lehet venni A szállodai szobám előtt állok. Nem akarok rárontani Elspára ilyen dühösen és zaklatottan, ezért megpróbálom összeszedni magam. Előveszek a táskámból egy kis tükröt. Az arcom foltos, a sminkem elkenődött. A nedves szempillafestéket egy zsebkendővel próbálom letörölni, de csak rontok a helyzeten. Próbálom legalább a szememet rendbe hozni. A kezem, amivel felpofoztam Johnt, remeg. Bár tudom, hogy ez nem szép tőlem, azon tűnődöm, bárcsak több embert pofon ütöttem volna életemben. Eszembe jut apám arca, ahogy a születésnapom után egy hónappal kisétál az életünkből. Artie-ra gondolok, ahogy törölközőbe csavarva ül az ágy szélén, és több dolgot vall be, mint amennyit tudni szeretnék. Elképzelem, ahogy lekeverek nekik egy pofont, és szinte érzem a csattanást és az égő érzést a tenyeremben. Hogyan hazudhatott nekem John Bessom ennyi időn keresztül? Hogyan hazudhatott Artie-nak? Eleanornak, az anyámnak? És Elspának? Elspa. Emlékeztetem magam, hogy ez az utazás most nem rólam szól, és nem is arról, hogy Artie-t szinte még gyerekként átverték, és évtizedeken keresztül pénzt csaltak ki belőle. Most kizárólag Elspa és Rose számít. Minden figyelmemmel rájuk kell koncentrálnom. Becsúsztatom a kulcsként működő kártyát a nyílásba. Halk kattanás után zölden villan fel a zár lámpája, és kinyílik az ajtó, majd ahogy belépek a szobába, becsukódik mögöttem. Elspa nincs az ágyon. Nincs a fürdőszobában sem. – Elspa? – szólongatom, pedig nyilvánvaló, hogy nincs a szobában. A sporttáskája még mindig az ágy mellett hever, de ő maga eltűnt. Kopognak.

Elspa? – kérdezem, és az ajtóhoz sietek, de mielőtt kinyitnám, John hangja csendül fel a folyosón. – Lucy, én vagyok az. Hadd magyarázzam meg. – John hangján is hallom, hogy kifulladt. Egy darabig nem válaszolok. Nem vagyok kíváncsi a magyarázatára, de nem találom Elspát, és a szívem mélyén valami azt súgja, hogy baj van. Még szükségem lehet John segítségére Kinyitom az ajtót. John arcának egyik oldala piros. A szeméhez közel egy kicsit vérző karmolás is éktelenkedik, nyilván a körmöm sérthette fel a bőrét. Egyáltalán nincs bun tudatom. John egy pillanatig megkönnyebbültnek látszik, hogy kinyitottam az ajtót, de ez nem tart sokáig. – Elspa eltűnt – közlöm vele. – Ezt hogy érted? – Úgy, hogy nincs itt1 Kilépek a szobából, és anyámék szobája felé indulok, ami nincs messze a miénktől. Bekopogok Eleanor jelenik meg az ajtóban, majd hamarosan anyám is, kezében nedves, sárga folyadékkal átitatott vécépapírral. – Virsli bepisilt – mondja magyarázatképp. – Összezavarta az új hely szegénykémet. – Elspa veletek van? – kérdezem. – Nincs – válaszolnak kórusban. – Talán jégkockáért ment – mondja anya. A két nőnek ekkor egyszerre tűnik fel John piros arca és a szeme alatti karmolás. Anyám előrelép. – Mi történt veled? – kérdezi Johnt szinte remegve. Eleanor gyanúsan méreget, de nekem továbbra sincs szemernyi lelkiismeret-furdalásom sem. – Nekimentem az ajtófélfának – legyint John. – Semmi bajom. Felém fordulva kérdezi: – A recepción odaadtam neked a kocsikulcsot. A szobátokban van? Sarkon fordulok, és a szobánkba futok. A kulcs nincs sehol. – Elspa elment – mondom a többieknek.

Anya és Eleanor készen állnak az indulásra. Anyám kidobta a pisis vécépapírt, és Virslit bezárta a szobába. Retikülökkel felszerelkezve indulunk a lifthez. Anya közli, hogy Eleanorral a szálloda előterében maradnak, és ott várják Elspát. – Az ilyen helyzetben mindig jó, ha valaki a helyén marad. – Szólok a portásnak, hogy szerezzen taxit – mondom, bár fogalmam sincs róla, hová lesz a fuvar. – Megnézem, nincs-e a parkolóban a kocsi – szólal meg John. – Csak a biztonság kedvéért. Futva szállunk ki a liftből. John kiszalad a szálloda elé, de onnan már látja, hogy a kocsi eltűnt a parkolóból, mert a fejét rázza felénk. A jó hír viszont az, hogy épp felszabadul egy taxi a szálloda előtt; a belőle kiszálló pár úgy fest, mint akik esküvőről jönnek. John beszél a taxisofőrrel. Anya és Eleanor a szálloda bejáratánál állnak, az automata üvegajtó érzékelője alatt, így az ajtó folyamatosan nyílik és csukódik mögöttük. – Nem kellene szólnunk valakinek? – kérdezi anyám. – Mégis kinek szólhatnánk? – kérdez vissza John. – Hová mentek? – száll be a kérdezgetős játékba Eleanor is. – Nagy ez a város. – Bíznunk kéne Elspában – jegyzi meg anyám. – Biztos vagyok benne, hogy helyes döntést fog hozni! Johnnal beülünk a taxi hátsó ülésére. Azt mondja a taxisnak, hogy hajtson Charles Village-be, ahol a délelőtt látott kiégett épület is található. Az autó meglódul, és besorol a forgalomba. John a tekintetemet próbálja elkapni. – Nem tudtam, hogyan mondjam el. De ha hagyod, hogy megmagyarázzam, mindent meg fogsz érteni. – Ne most – felelem. – Erre most nincs energiám. Egyébként is mit mondhatnánk egymásnak? Egész életében Artie fiának tettette magát. Hazudott Elspának, anyámnak, Eleanornak és nekem, hogy pénzt szerezzen Artie hagyatékából. Ennél többet nem akarok hallani. Artie vallomásaiból már megtanultam, hogy jobb, ha az

ember nem kérdez túl sokat. Az árulás úgyis árulás marad. Nem kell tudni a részleteket. – Ha megtaláljuk Elspát, haza is mehetsz – mondom Johnnak. – Haza? – Nem kapsz pénzt. Nem vagy Artie fia. Egyszerű a képlet. – Ennek semmi köze a pénzhez – feleli. – Tudod, mivel tudnál a legtöbbet segíteni? – kérdezem. – Nem. Mivel? – Azzal, ha holnap reggel, mire felébredek, eltűnnél – válaszolom. – Ez az egyetlen választási lehetőségem? Bólintok. – Most az a legfontosabb, hogy Elspára tudjak koncentrálni. Te csak elvonnád róla a figyelmemet. Megtennéd azt a szívességet, hogy hazamégy? John felsóhajt, hátradől, és a térdére teszi a kezét. – Ha ez az egyetlen választási lehetőségem, igen, megteszem – feleli. – Kösz. John előredől, és elmagyarázza a taxisnak, merre menjen. – Csak körözzön egy kicsit a környéken – mondja. – Nem veszek fel bedrogozott prostikat – közli a sofőr tárgyilagosan. – Nem is kell. Keresünk valakit, aki eltévedt. Eltévedi?Elspa nem tévedi el. Nem gyerek. Vajon elment? Lemondott mindenről? Újra elhagyta a lányát azáltal, hogy mindent feladott? Csendben körözünk az utcákon. Egymás után figyelem a kocsikat és a félhomályba burkolózó gyalogosokat, hátha felismerem valamelyiküket. Egyszer csak John szólal meg: – Az ott nem a te kocsid? Igaza van. A taxiból figyeljük, ahogy befordul a sarkon, és visszakanyarodik az autópályára vezető főútra. Látom Elspa tüsire vágott hajának körvonalait. John megkéri a sofőrt, hogy kövesse a kocsimat. Végül a szállodánál kötünk ki, ahol Elspa beáll a parkolóba. Ahogy a taxi is a bejárat elé áll, kipattanok belőle, de aztán megmerevedem. Mégis mit akarok mondani Elspának? Dühös vagyok? Vagy csak megkönnyebbült? Elspa a szálloda bejárata felé igyekszik, mire megjelenik az eddig az előtérben őrt álló Eleanor és anyám is.

Elspa felém nyújtja a kocsikulcsot. – Bocs, hogy szó nélkül elvittem a kocsidat – mondja, mintha ez lenne az egyetlen dolog, amiért bocsánatot kell kérnie, majd belép a szálloda főbejáratán. Mi, a többiek zavartan nézünk egymásra, majd követjük Elspát a lifthez. Ő már megnyomta a gombot, ezért mindannyian várunk. – Hol voltál, csillagom? – kérdezi anyám. – A közelébe kellett mennem – feleli Elspa. Tudom, miről beszél. Meg kellett közelítenie egykori, függőségben töltött életét, hogy próbára tegye magát, hogy meggyőződjön arról, elég erős-e. Néha én is ezt érzem Artie-val kapcsolatban, de én legtöbbször tudom, hogy nem vagyok elég erős, ezért inkább távol tartom magam tőle. A többiek is nyilván a saját élményeik alapján értelmezik Elspa kijelentését. Mind csendben vagyunk. Amikor kinyílik a liftajtó, egymás után belépünk. – Aggódtunk érted – mondom Elspának, bár tartok tőle, hogy ez túlzottan anyáskodó korholásnak hangzik. – Én is aggódtam – feleli Elspa. Kilépünk a liftből, és követjük őt a szobánkig. Nem találja a kulcsát, ezért várnunk kell egy kicsit. Nem akarom, hogy ilyen egyszerűen lezárjuk ezt a történetet. Elspa végül megszólal. – Hogyan tudom elhitetni a szüleimmel, hogy jó anya lennék, ha én magam se vagyok meggyőződve erről? Képtelen vagyok beszélni velük. Nem vagyok hozzá elég erős. Elspa zokogni kezd, mire anyám átöleli. Becsúsztatom az ajtónyitó kártyát a nyílásba, és mindannyian bemegyünk a szobába. John feszengve áll, mint aki nem tudja, mit is kéne tennie. Menjen? Maradjon? Azon tűnődöm, engem vajon hová juttatott a keménységem. Sehová. Csak magányosabbá és zárkózottabbá tett. Elspa a legerősebb mindannyiunk közül. – Felejtsd el, amit mondtam – szólalok meg, bár elszorul a torkom. – Felejtsd el a stratégiámat. Egyszerűen mondd azt, amit a szíved diktál. Mondd el nekik, mit szeretnél. Mondd el, hogy mitől félsz. Mondj el mindent, őszintén. Ne nyomd el az érzelmeidet. Éld át őket. Erezz minél többet!

Valamiért rettenetes harag önt el. Legszívesebben kidobnám a tévét az ablakon, és felborogatnám a bútorokat. – Mi értelme van annak, ha az ember elfojtja az érzéseit? Mindenki csak hazudik és csalódást okoz. – Most már összeszorított szemmel kiabálok. – Az ember megtudja, hogy az a rohadék férje sorozatosan megcsalta, és ha ez nem lenne elég, rögtön utána az is kiderül, hogy végleg elhagyja őt, mert egyszerűen feldobja a talpát. Ha ezt nem éled meg érzelmesen, soha semmit nem fogsz érezni! Se jót, se rosszat, soha többé. Úgyhogy mindenki bekaphatja! Éld át az érzelmeidet! Az összesét! Amikor kinyitom a szemem, látom, hogy lecsúszhattam a padlóra, mert a falnak támaszkodva ülök a szőnyegen. A többiek döbbenten néznek rám. Egy percig mindenki hallgat. – Jól van – szólal meg végül John. – Akkor jöhet a B terv. Minden érzelmet átélünk. Ezzel oldja a feszültséget. Megtorlóm az orromat, és szinte elmosolyodom. Elspa idegesen vihog. – Képes vagy holnap eléjük állni? – kérdezem. Elspa bólint. – Helyes – mondja Eleanor. – Nagyszerű – teszi hozzá anyám. Miután egyszerre öntött el minden érzelem, és szinte maga alá temetett a sok szeretet, gyűlölet és árulás, csak annyit mondok: – Ez az új terv. Miután Elspa elaludt, az ablakhoz lépek, és a kikötő fényeit nézem. Többször jártam már Baltimore-ban üzleti úton, de Artie-val csak egyszer töltöttünk itt egy napot úgy két évvel ezelőtt. A nap nagy részét a tengeri élővilágot bemutató akváriumban töltöttük kék, mérges nyílbékákat és szégyenlős skarlát íbiszeket nézegetve. Artie politikai vitát folytatott az amazonpapagájjal, amelynek hiába legfőbb érdeke a környezetvédelem, Artie szerint véresszájú republikánus volt. A törpe selyemmajom, ami Artie szerint Victor bácsikájának kiköpött mása volt, addig figyelt minket félrebillen tett fejjel, amíg úgy nem éreztük, hogy mi vagyunk a látványosság, és ő a látogató. Később vízibiciklit béreltünk, és bejártuk a kikötőt, majd úgy csókolóztunk a fel-le ringatózó vízi alkalmatosságon, mint két tinédzser.

Felhívom Artie-t. Arra számítok, hogy az ápoló veszi fel a telefont, de Artie hangja szól bele a telefonba. – Lucy? – kérdezi. – Az én hívásomat vártad? – kérdezem halkan. – Igen. – Máshogy érzem magam – mondom neki, és fogalmam sincs róla, hogyan magyarázhatnám el. Milyen szempontból? – Tévedtem – mondom, és szívesen hozzátenném: nagyon sok mindenben. Eszembe jut a John Bessomnak lekevert pofon, de nem mesélhetem el Artie-nak John hazugságát. Ezt a titkot nem nekem kell felfednem. – Miben? Mi a baj? – Mostanában nagyon gyakorlatiasan közelítettem az érzelmeimhez. Próbáltam elfojtani őket. De ez így nem működik. Képtelen vagyok ezt úgy végigcsinálni, hogy egyre kevesebbet érzek. Ebbe belehalnék. Minden érzelmet at akarok élni. – Jól van – feleli Aitie. – De egy pillanat. Ha többet fogsz érezni, az azt jelenti, hogy jobban is fogsz gyűlölni engem? – Talán. De talán jobban is foglak szeretni. Artie csendesen emészti a hallottakat. – Amikor azt mondtam, hogy kétségbe vagyok esve, rád gondoltam; miattad érzek reménytelenséget. Az összes többi aggodalom eltörpül emellett – mondja. – És ha bármit tehetek, ami miatt jobban fogsz szeretni, mondd, mi az – Hajlandó vagy elfogadni a tényt, hogy sok nőt bántottál meg életed során? Ezt szeretném végre tudni. – Képtelen vagyok elfogadni, hogy téged megbántottalak. Hogy olyan ember vagyok, aki képes ilyesmire. Ezt sose fogom elfogadni – feleli Artie. De én tudom, hogy minden férfi hazudik. Ha csak egy pillanatra meg is feledkeztem erről, és botorán megint bízni kezdtem egyikükben, John Bessom gyorsan kijózanított. Mégis szeretnék hinni Artie-nak. Némán sírni kezdek, csak a könnyek csorognak lefelé az arcomon. Sajnos valamiért mégis hiszek Artie-nak. Tudom, hogy szeret, hogy mindig is

szeretett. Talán megkönnyebbülést érzek; talán ez valami furcsa elfogadása Artie-nak és a férfiaknak. – Emlékszel a törpe selyemmajomra a tengeri akváriumban? – kérdezem. – Persze. Miért? – Csak mert Baltimore eszembe juttatta az utunkat. Hogy azt mondtad, a majom kiköpött mása Victor bácsikádnak. – Úgy döntöttem, hiszek az újjászületésben – mondja Artie – Ha az ember haldoklik, az ilyesmi jobban érdekli. Lehet, hogy az a selyemmajom maga volt Victor bácsi. Én pedig az ölebedként szeretnék újjászületni. – Az ölebek elég csaholósak. – Én nem leszek az. Ígérem. Én leszek azon kevés csiva-va egyike, akik hallgatási fogadalmat tesznek. Szerzetes csivava leszek. Talán teljesen néma. És még a vacsoraven-dégeid lábát se fogom meghágni. Halkan felnevetek. – Ne ígérj olyasmit, amiről tudod, hogy képtelen leszel betartani. – Mesélj még valamit. Bármit. Csak szeretném még hallgatni a hangodat. – Lassan mennem kell. Igazából csak ezt akartam elmesélni, hogy vége az érzelemmentességnek. – Ne tedd le. Mesélj még valamit. Mondj esti mesét a néma csivavának. Találj ki valamit. Eszembe jut a Beverly Hill-dihfőcímdala a férfiról, akit Jednek hívtak. Hirtelen rádöbbenek, mennyi mindent elveszítettem, és micsoda veszteségek várnak még rám. Összeszorul a torkom. – Akkor egy altatódalt – kérlel Artie. – Az is jő lenne. – Hiányoztál ez alatt az idő alatt – mondom neki. – Ez már a kitalált történet része? – Nem – felelem. Ez az igazság. – Te is hiányoztál. – Jó éjt – búcsúzom. –Jó éjt.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET Az álmok néha hihetőbbek, mint a valóság Elspával a puha pázsiton állunk, miközben Gail beszíjazza a kocsimba a biztonsági gyerekülést. Rudy a karjában tartja Rose-t és a pelenkatáskát. Eleanornak és anyámnak nem volt kedve állatkertbe menni. Anya indulás előtt félrevont, és elmondta, szeretne Eleanorral az özvegységről beszélgetni. – Tudom, milyen érzés szeretni valakit, aki meghalt – magyarázta anya. – És ő még mindig szereti Artie-t. Nagyon rosszul fogja viselni a halálát. Vannak dolgok, amiben anyám egyértelműen nagyon jó. Most is tudom, hogy jót tesz majd Eleanornak ez a beszélgetés. John hazament. Becsúsztatott egy levelet az ajtónk alatt, mielőtt Elspával felébredtünk volna. Négyünknek címezte. Elmagyarázta benne, hogy egy halaszthatatlanul fontos céges ügy miatt nem maradhat, ezért vonattal hazamegy, és elnézést kér mindannyiunktól. Először megkönnyebbültem a levél láttán, de aztán elképzeltem, ahogy összekarmolt arccal ül a vonaton, és azon tűnődtem, vajon milyen magyarázattal akart volna előállni. De nem, mégse vagyok rá kíváncsi. Nem igazán. Tudom, hogy át kell adnom magam az érzelmeknek, de csak lépésről lépésre tudok haladni. Nem tehetek róla, de elegem van a hazug férfiakból. Aztán más szemszögből látom a dolgot. Ebben a történetben nem Artie volt a hazug férfi. Itt őt verték át. Rajta csattant a poén, nem igaz? Éveken keresztül hazudott a nőknek, miközben cipelte magával azt a fájdalmas terhet, hogy nem láthatja egyetlen fiát… akiről kiderült, hogy nem is a fia. Mindvégig egy másik férfi kakukkfiókáját támogatta. És vajon John Bessom miért töltött órákat azzal, hogy megismerje Artie-t? Irgalmas cselekedetnek szánta mindezt, vagy tényleg csak a

pénzre hajtott? Hazudott, amikor azt mondta, hogy mennyire szerette volna, ha Artie része lett volna az életének? Vajon ő is aktív résztvevője volt az átverésnek, és még most is az, hogy még egyszer utoljára nagyobb összeghez jusson? Gail Elspához fordul. – A pelenkatáskában van nasi, hámozott almaszeletek, innivaló és egy váltás ruha, ha Rose összepisilné a nagylány-nadrágját. Van valami gyengéd szeretet abban, ahogy Gail a „nagylány-nadrág” kifejezést használja, és most először együtt érzek Elspa anyjával. De aztán ellép a kocsitól, kiveszi Rose-t Rudy kezéből, és azt mondja neki: – Már várod, hogy Elspa néni és a barátai elvigyenek az állatkertbe? Nagyon jó lesz, meglátod! Felsóhajtok. Miért kell Elspát nagynéninek beállítania? És miért győzködi Rose-t arról, milyen jó lesz az állatkertben, mintha a kislány egész reggel azon izgult volna, vajon jól fogja-e magát érezni? Rose tündéri kisgyerek. Szégyenlősen mosolyog, majd ficánkolni kezd, hogy tegyek le, és beszállhasson végre az autósülésébe. – Na tessék – mondja Gail. – Próbálom óvatosságra szoktatni, de gondolkodás nélkül kiugrik a karomból, és bárkivel hajlandó elmenni egy kis kaland kedvéért. Pont, mint az anyja. Gail nyilvánvalóan a lányát provokálja, de Elspa tudomást se vesz róla. Annyira boldog, hogy Rose-zal töltheti a napot, hogy semmi más nem érdekli. – Akkor a Chez Nous étteremben találkozunk hatkor – mondja. – Sziasztok! Beszállunk a kocsiba; Elspa hátraül Rose mellé. Ahogy beindítom a motort, Elspa integetni próbál az anyjának, de Gail már sarkon fordult, és a ház felé igyekszik. Derűs, napos idéínk van. Gyerekkorom óta nem jártam állatkertben. Elspa lufit köt Rose csuklójára. Utánozzák a pingvinek totyogó járását. Elspával együtt guggolunk le, hogy tanulmányozzuk Rose-zal az oroszlánok kifutója előtt masírozó hangyákat. Mogyorót eszünk. A zsiráfokat nézegetve Rose bepisil. Immár tiszta nadrágba öltözve figyeljük a madarakat.

Le-lemaradozom. Hosszasan elidőzöm a lámáknál. Elönt a bűntudat Johnnal kapcsolatban, de nem a pofon miatt. Rosszul érzem magam, amiért lemarad erről az állatkerti látogatásról, hiszen szemmel láthatóan lelkesen jött velünk Baltimore-ba. Vagy csak színlelte? És az a sok, Artie-val töltött óra? A halk beszélgetéseik? Mind csak megjátszás volt? Hiszen ő volt az, akinek Eleanor is megnyílt, és mesélt az Artie-val való kapcsolatáról. Eszembe jut az is, milyen figyelmesen hallgatta az Artieról szóló történeteimet, vagy amikor azt az eltévedt kisfiút vigasztalta az óriási szívmodellben. Végig csak szerepet játszott volna? Lehetséges ez? Rose totyog felém. Elspa nevetve fut utána. Amikor utoléri, felkapja, és dobálni kezdi, mire Rose felnevet. Lassan lemegy a nap. Rose arrébb totyog néhány métert, majd a csuklójára kötött lufit kezdi tanulmányozni. Elspa megszólal. – Ha nincs más, ezzel is elégedett lennék. Az ilyen itt-ott ellopott pillanatok is boldoggá tennének. Lehet, hogy ennél többre nem is számíthatok. Erről eszembe jut Artie, és hogy már csak néhány pillanatot tölthetek vele. Készen állok rá, hogy hazatérjek. Rose Elspához totyog. – Vegyél fel! – mondja neki. Elspa felemeli, és szorosan magához öleli. Egy padhoz sétál vele, és leülnek. Elspa előveszi az almaszeleteket. Ő eteti a kislányt, Rose pedig őt. Amint bekanyarodunk a Chez Nous parkolójába, egy Mercedes villog ránk. – Ez az ő kocsijuk – súgja Elspa Rose mélyen alszik, a feje oldalra billen az autósülésben. Feszült csendben ülünk. Hirtelen elönt a félelem. Mi van, ha nem megy minden a terv szerint? Mi van, ha Elspa képtelen végigcsinálni? És mi van, ha sikerül? Végiggondoltam egyáltalán, milyen lesz Rose-zal az élet? Készen állok rá? És Elspa tényleg készen áll az anyaságra? Nemcsak az állatkertben töltött, napfényes délutánokra, hanem a gyereknevelés hétköznapi rutinjára?

A Mercedes mellénk húzódik. Rudy lehúzza az ablakot. Gail csak egy homályos, mozdulatlan alak az utas oldalon. – Jó estét mindenkinek! – köszön Rudy. –hogy sikerült? – Mi a baj? – kérdezi Elspa, ráérezve valamire, ami nekem nem tűnik fel. – Le kell mondanunk a vacsorát. Anyádra rátört a migrén. Gail mintegy bizonyítandó ezt, kél ujját a halántékához nyomva néz ránk. Rudy kiszáll a kocsiból, de nem állítja le a motort. – Mi az? – kérdezi Elspa. Apja kinyitja a kocsim hátsó ajtaját. – Rose alszik – mondja neki Elspa. – Nem töltheti velem az éjszakát? Felesleges most is megzavarni, meg akkor is, amikor otthon kiveszitek a kocsiból. Köhintek, hogy emlékeztessem Elspát, kicsit többet szeretnénk elérni, mint egy ott alvást. – Rose alszik? – kérdezi Gail idegesen. Kiszáll a kocsiból, hogy saját szemével győződjön meg erről. – Teljesen fel fog borulni az alvási ritmusa. – Beszélni szeretnék veletek – mondja Elspa. – Majd beszélünk holnap – feleli Rudy. – Vigyük haza ezt a kislányt az ágyába. Szegénykém, hadd pihenje ki magát. Elspa rám néz. Tágra nyílt szemében pánik bujkál. Megszorítom a karját. – Ne add fel – súgom neki. – Mindent bele. Egy pillanatig csak néz rám, aztán bólint. Kiszáll a kocsiból, és határozottan megáll a szülei előtt. – Most szeretnék beszélni veletek. Az ölemben nyugvó kezeimet nézem, mert nem szeretnék betolakodni a családi beszélgetésbe, mégis fel-felpillantok. Azt akarom, hogy Elspa érezze, itt vagyok mellette. – Haza kell vinnünk Rose-t – erősködik Gail. – Én vagyok az anyja. Velem van otthon. Gail Rudyhoz fordul. – Megmondtam, hogy próbálkozni fog valamivel! – Ne csináld ezt – kérleli Rudy Elspát.

Elspa kihúzza magát, és szilárdan állja a sarat. – Azt szeretnétek, ha úgy csinálnék, mintha nem én lennék az anyja? Csak „Elspa néni”? Mellesleg ezt ki találta ki? – Ne kezdjünk személyeskedni – szólal meg Gail. – Holnap hazamegyek, és Rose-is velem jön – jelenti be Elspa. – Nem vagy rá képes, Elspa – feleli Gail zaklatottan. –Egyszer már próbáltad. Emlékezz, mennyit szenvedtünk miatta! – De most már képes vagyok rá. Megváltoztam. Új életet kezeltem. – Hadd tisztázzak valamit – mondja Gail, és Elspa felé hajol. – Nem fogom rád bízni ezt a kislányt. Nem hagyom, hogy egy kudarc miatt két ember szenvedjen. – Szóval ez vagyok? Egy kudarc? – kérdezi Elspa. – így tekintesz rám? – Egyszerű tény, hogy képtelen vagy gyereket nevelni – feleli Gail. – Jártunk családterápiára. Pontosan tudjuk, milyen katasztrofálisan végződhet az ilyesmi. Rudy megfogja Gail karját. – Ne, Gail, kérlek – mondja neki. – Ne érj hozzám, Rudy! – kiabál a felesége. – Tudom, mit csinálok! Nem veheti el tőlünk a gyereket! Elspa kinyújtja a kezét, és a kocsi tetejébe kapaszkodva próbál erőt gyűjteni. Egy szempillantás alatt kiszállok a vezetőülésről, és Gail elé állok. – Itt most nem arról van szó, hogy önök mit gondolnak Elspáról, hanem a lányuk jogairól. Hivatalosan nem öné>k Rose gondviselői, és ha megpróbálják kivenni ebből az autóból, hogy hazavigyék, az emberrablásnak minősül – mondom. – Maga csak ne fenyegessen minket! – feleli Gail. – Ne kezdjünk el ész nélkül vagdalkozni – mosolyog Rudy kényszeredetten, miközben idegesen pillant egyikünkről a másikunkra. – Szükségem van a kislányomra – mondja Elspa gyengéden, mint akinek eszébe jut az új terv, és utat enged az érzelmeinek. – Ugyanannyira szükségem van rá, mint neki rám. És persze, hogy félek. De tényleg összeszedtem magam. És most szeretném, ha okom lenne arra, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból. Rose ezt megadná nekem, hiszen a lehető legjobbat az anyjaként tudom nyújtani. Ha mindennap velem lenne.

Elspa egy pillanatra elhallgat, de senki se szólal meg. Aztán folytatja: – Nyilván nem úgy fogom nevelni, ahogy ti. Nem leszek tökéletes szük'5, mert követek majd el hibákat. De azok az én saját hibáim lesznek. Ennyi mindenkinek jár. Gail megmerevedik. Hamuszürke arccal kapaszkodik Rudy vállába, és hatalmas szemekkel pásztázza a parkolót. – Én próbáltam tökéletes gyerekkort biztosítani nektek – mondja. – De veled kudarcot vallottam. – Nem, dehogy! – feleli Elspa. – Miért mondtál mindig mindenben ellent nekem? Mert megbuktam az anyádként – mondja Elspának, és könnyek gyűlnek a szemébe. Elspa az anyja felé lép, hogy megölelje, de Gail feltartott kézzel állítja meg. – Nem – mondja. – Képtelen vagyok rá. Rudyhoz fordul: – Hát, tessék. Te megmondtad, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Hogy le kell mondanom Rose-ról. Igazad volt. Ezt akarod hallani? – kérdezi, majd elindul az autójuk felé. – Zárjuk le ezt a dolgot a lehető leggyorsabban és legtisztábban. – Nem kell gyorsan és tisztán lezárnunk – mondja Elspa. – Úgy csináljuk, ahogy tudjuk. Nem az a lényeg, hogy steril és zavarmentes legyen a búcsú. Gail megáll, és Elspához fordul. – Ennél többet nem tudok adni neked – mondja, majd beszáll a kocsiba, és becsapja az ajtót. Rudy csak áll, és Elspát bámulja. Egy pillanatig döbbenet ül az arcán, majd könnyek gyűlnek a szemébe. Megpróbálja összeszedni magát, de hiába. Hátat fordít nekünk, de rázkódó válla elárulja, hogy zokog. Amikor visszafordul Elspához, megsimogatja lánya haját, és gyengéden megcsókolja az arcát. – Olyan régóta vártam erre a pillanatra – mondja neki. –Tudtam, hogy visszajössz majd érte, ha felkészültél. Mindig tudtam, hogy eljössz. – Tényleg? – kérdezi Elspa szégyenlősen. Rudy bólint. – Ne aggódj, anyád is meg fogja majd érteni. – Ismét könnyek gyűlnek a szemébe, és megköszörüli a torkát, mielőtt megszólalna. –

Szeretnénk látni Rose-t. Minél gyakrabban. Ő a mi kis angyalkánk is. Nagyon szeretjük őt. – Tudom – feleli Elspa. – Sose fogom tudni meghálálni, amit értünk tettetek. És tudom, hogy Rose-nak szüksége van a nagyszüleire. Sokszor jövünk majd látogatóba. Ezzel nem lezárul valami, hanem elkezdődik. Ezt mondd meg anyunak is. Mondd meg neki, hogy ez egy új, egészséges kapcsolat kezdete. Ahogy Rudy elmosolyodik, könnyek csorognak végig az arcán. Megfordul, a kocsijához lép, és beszáll. A Mercedes egy pillanatnyi hezitálás után kigördül a parkolóból. Elspával egy darabig csak állunk egymás mellett. – Megcsináltad – szólalok meg végül. – Csodálatos voltál! – Azt hiszem, tényleg – mondja Elspa döbbenten. Aztán mindketten Rose felé fordulunk, aki továbbra is édesdeden alszik az ülésében. Később a szállodai szobában Elspa lefekteti Rose-t az ágyra, és leveszi az alvó kislány cipőjét. Eleanor és a hóna alatt Virslit tartó anyám átjöttek a szobánkba. Nem tudom elhinni, hogy itt van – suttogom. – Megcsináltátok – mondja Eleanor. – Megcsináltátok. Anya üdvözülten mosolyog. – Olyan gyönyörű kislány. Leülök az ágyamra, és hirtelen rettenetes fáradtság nehezedik rám. A nap viharosan és kiszámíthatatlanul alakult. Nem tudom, azért-e, mert érzelmileg kimerültem, vagy azért, mert a pillanat őszinteséget kíván, de egyszer csak bejelentem: – John nem Artie fia. Nem tudtam, hogy ez fog kicsúszni a számon, de megtörtént. Elspa tágra nyílt szemmel, mosolyogva válaszol. – Akkor nyilván azért jött el velünk, mert szerelmes beléd. Fogalmam sincs róla, Elspa miért tesz ilyen furcsa megjegyzést. – Hazudott nekem, Elspa – felelem. – Mindannyiunknak hazudott. – Igen, de csak azért, mert szerelmes beléd. – Ez nevetséges – válaszolom. – Dehogy! Eleanorhoz és anyámhoz fordulok támogatásért, ám ők csak a fejüket ingatva, mosolyogva néznek rám. – Ugye most csak vicceltek? Csak nem értetek egyet Elspával? – De – feleli Eleanor. – Én igen.

– Elspának igaza van, kicsim – helyesel anya is. – És John miattad utazott haza is. Te karmoltad meg az arcát? – Erre nem kell válaszolnom – közlöm dacosan, de még Virsli is gyanakodva méreget. Elspa vállat von. – Ez az egyetlen logikus magyarázat a viselkedésére – mondja, miközben Rose izzadt haját simítja ki a kislány homlokából. – Te is szereted őt? – Nem – felelem rögtön. – Hazudott nekem, és különben se szeret. Zavarban vagyok, mert nem tudom, igazat mondtam-e. Vajon elképzelhető, hogy John szeret engem? Lehet, hogy én is szeretem őt? Persze, hogy nem. A legszívesebben elmondanám nekik, hogy nem is szerethetem Johnt, hiszen ő Artie fia, de ez sem igaz. Soha nem is volt az. – Szeretném egyszerűen élvezni ezt a pillanatot – mondom végül, és az ágyon alvó, angyali Rose ra mutatok. –Nézzétek, milyen gyönyörű. Elspa betakargatja Rose-t, majd vele szemben a takaróra kuporodik ő maga is. – El se hiszem, hogy az enyém – mondja Elspa, miközben nézi az alvó kislányát, és gyengéden végigsimítja az arcát, mintha szobrot faragna a vonásaiból.

HARMINCHARMADIK FEJEZET Néha az ember visszatalál önmagához Hazaindulunk a szállodában elfogyasztott svédasztalos reggeli után, ami Rose részvételével a szokásosnál kissé ragacsosabb és maszatosabb. Rose boldogan majszol, de nem esak az ízeket élvezi, hanem a bundás kenyér szivacsosságát, a rántotta nyúlós állagát és a bacon zsíros tapintását is. A kocsiban Elspa meseolvasással, énekléssel és különböző játékokkal szórakoztatja Rose-t. Virsli is jé>l beválik figyelemelterelésként: Rose a lihegését utánozza. Olyan, mintha közös kutya-gyerek nyelvet dolgoznának ki: bizonyos számú lihegés igent, más számú pedig nemet jelent. Tudom, hogy Rose pont azt a könnyedséget és játékosságot hozza majd a házba, amire szükségünk lesz, hogy végigcsináljuk Artie betegségének utolsó szakaszát. Rose majd segít túlélni, ami jön. Két óra alatt hazaérünk, mert visszafelé nincs dugó. Besietek a házba. Artie egyik ápolója a konyhában üdvözöl. – Mr. Shoremannek látogatója van – közli. El se tudom képzelni, ki lehet az. Valamelyik kedvese? Úgy döntök, hazaküldöm a nőt, mert négyszemközt szeretnék beszélni Artie-val. Köszönöm – felelem az ápolónak, és elindulok felfelé a lépcsőn. Nyilván másképp is nieg tudnám magyarázni John Bessom eltűnését az életünkből, de eldöntöttem, hogy inkább mindent elmondok Artie-nak. Ő biztosan tudni szeretné az igazat akkor is, ha fáj. De azt nem tudom megjósolni, hogy fogadja majd a hírt. Artie szobájának ajtaja csukva van. Halkan kopogok, és résnyire kinyitom az ajtót. Artie az ágyban ül. Vékonyabbnak látom, és rájövök, hogy amikor elmegyek, nem vagyok hajlandó Artie képét frissíteni az emlékezetemben. Egészségesebbnek és robusztusabbnak képzelem őt – ha nem is teljesen egészségesnek, de gyógyulófélben lévőnek. Ezért

kissé sokkol, amikor meglátom, milyen nyúzott, sápadt és sovány. Az oxigén még mindig csöveken megy az orrába – ezt is kitöröltem az emlékeimből. – Már mindent tudok – szólal meg Artie. – Mi mindent? – kérdezem, és azon tűnődöm, hogyan juthatott el hozzá ilyen hamar a hír. – Végig kell hallgatnod – mondja válasz helyett. – Kit? Teljesen kinyitom a szoba ajtaját, és meglátom az ablak melletti széken ülő John Bessomot. Fáradtnak látszik, mint aki nem aludt. A szemében kimerültség. Még mindig látszik a karmolás az arcán, ráadásul feltűnőbb, mint valaha. – Mit keresel itt? – kérdezem. – Tisztázni akartam magam – feleli. – Tessék? – Elmondom én neked, mi következik most, Lucy – szólal meg Artie. – Szépen leülsz abba a fotelba, és végighallgatod, amit a srác mondani akar neked. Ennyi. Vita nincs. Világos? – De… – Nincs de – vág közbe Artie. – Leülsz a fotelba, és meghallgatod. Lassan a fotelhoz lépek, és leülök. – Halljuk – mondja Artie. John megköszörüli a torkát. Látom rajta, hogy izgul; a függöny szegélyét morzsolgatja. – Gyerekkoromban azt hittem, Artie az apám – kezdi. –Anyám azt mondta, messze lakik tőlünk, és azért nem tud meglátogatni, mert nagyon elfoglalt és fontos ember. – Tényleg nagyon fontos ember vagyok – veti közbe Artie viccelődve. Próbálja oldani a feszültséget, de tudom, hogy az arcomon zavarodottság és meglepetés ül. – Ez igaz is volt. – Tizenkét éves korom körül egy fiókba elzárt kis ládában megtaláltam Artie korábbi csekkjeinek borítékait – folytatja John. – A feladóból rájöttem, hogy Artie nem is lakik olyan messze. Úgyhogy azon a nyáron kémkedni kezdtem utána. Amikor csak tudtam, elbuszoztam a házához. Elbújtam a szomszédok sövényében, és

figyeltem, ahogy füvet nyír, beszélget a szomszédjaival, vagy grillez a kertben. Még egy füzetem is volt, amiben vezettem, mit csinál, és miket mond. Otthon aztán tükör előtt utánoztam a beszédmódját, a hang lejtését, sőt, még a járását is. Próbálom elképzelni, ahogy a tizenkét éves John Bessom egy nyáron át a sövényben bujkál, és próbál Artie-ra hasonlítani. Be kell látnom, hogy ez aranyos történet, pedig jelen pillanatban nem akarok Johnra aranyos kisfiúként gondolni. John Artie-ra néz. – Akkor nem tudtam, hogy Artie is éveken keresztül leskelődött utánam. Artie bólint. – Pedig így volt. John folytatja a mesélést. – De nem volt könnyű. Láttam, hogy Artie különböző nőkkel jön-megy. Artie-ra pillantok, aki szégyenlősen megvonja a vállát. – Nagyon rosszul érintett, hogy helyettem és anyám helyett más nőket választ. De közben hihetetlenül csodáltam is őt. Aztán anyám egy nap rájött, hogy mivel töltöm a nyári szünetet, és kerek perec megmondta, hogy Artie nem az apám, és az igazi apám meghalt. „Ne leskelődj a szerencsétlen pasas után,” mondta. „Ő csak egy idegen.” Ahogy John újra átéli ezt a pillanatot, hirtelen úgy érzem, utalom Rita Bessomot. Nemcsak azért, mert éveken keresztül hazudott Artienak, ami kegyetlen dolog volt részéről, bár hosszú távon kiderült, hogy megérdemelte, hanem azért is, mert elvette a fiától ezt az apafigurát. Artie-ra nézek, aztán Johnra. Nem tudom, mit várnak tőlem. Ez a történet nem teszi jóvá mindazt, amit John elkövetett. Éveken át Rita Bessom cinkosa volt, és ami még rosszabb, hazudott Artie-nak a halálos ágyán. – Ez sajnálatos történet – szólalok meg. – De attól még becsaptál. Hazudtál Artie-nak is a végigbeszélgetett délutánokon. Mindezt azért, hogy pénzt szerezz. – Nem a pénzért csináltam – tiltakozik John. – Két okom is volt rá. Artie-ra pillant, mint aki engedélyre vár. Artie bólint. – Mondd csak. – Először is – folytatja John –, sose volt apám, akkor miért ne lehetne éppen Artie az? Miért ne kérhetnék tőle tanácsot most, hogy elég rémesen alakul az életem? Korábban sose tudtam senkitől atyai jó tanácsot kérni.

John elhallgat, Artie pedig elmosolyodik. Mint kiderült, nekem meg sose volt fiam – szólal meg. – Miért ne lehetne éppen John az, amikor ilyen rémesen alakul az én életem is? – Úgyhogy döntöttünk – közli John. – Megegyeztünk – teszi hozzá Artie. – Ő a fiam. Ő pedig az apám. Van ebben valami végtelenül szomorú és megható. Rájövök, hogy John végre megtette, amit vártam: az apjának nevezte Artie-t. Nem számítottam rá. hogy így alakulnak majd a dolgok. Nem gondoltam volna, hogy kiderül, Artie mégsem John apja, aztán pedig kiderül, hogy valamilyen szinten mégis az. Beletelik néhány percbe, mire feldolgozom a hallottakat. Rádöbbenek, hogy ezt a pillanatot vártam; azért drukkoltam, hogy John és Artie eljussanak idáig. Körbenézek a szobán. Artie gyógyszeres dobozairól a kettőnkről készült, törött keretben lévő fotóra, majd a sarokban zümmögő oxigénpalackra ugrik a tekintetem. Tudni akarom, mi volt John másik indoka. Tudni akarom, Elspá-nak igaza volt-e. Vajon John képes lesz vallomást tenni Artie előtt? – És mi volt a másik indokod? – kérdezem. – Az bonyolultabb. Eljöttem, hogy elmondjam Artie-nak a teljes igazságot, őszintén. – Ismét Artie-ra pillant, mintha megint az ő jóváhagyására várna, aztán villámgyorsan buknak ki belőle a szavak: – Szerelmes vagyok beléd. Összeszorul a mellkasom. Artie-ra nézek. Nem haragszik, de az arca egy pillanatra alig észrevehető, fájdalmas grimaszba torzul. Érzem, hogy újabb lépést tett a közelgő halála elfogadása irányába. Rájött, hogy az én életem megy tovább, és neki bele kell törődnie ebbe, bár ez nem lesz fájdalommentes. – Már akkor vonzónak találtalak, amikor először bejöttél a boltba, de aztán a túravezetés alatt egyszerűen beléd szerettem – mondja Jolin. – Nem – felelem, és behunyom a szemem. – De igen – válaszolja. Megrázom a fejem. – Már nem tudom megállapítani, mikor hazudik egy férfi, és mikor mond igazat. – Ez részben az én hibám – veti közbe Artie. – Meg az enyém is – teszi hozzá John.

– Pénzt akartál kapni? – kérdezem Johnt. – Nem kell pénz – feleli, aztán megrándul az arca. – Persze jól jönne, hazudnék, ha ezt letagadnám. De nem amiatt vagyok itt. – Pedig mást nem fogsz kapni – mondom neki mereven. – Megkapod a hátralévő összeget abból az alapból, amit még Artie különített cl neked. Azzal majd elleszel. – De én nem akarok ellenni. Hiszen nem ez az új terv lényege. Arról volt szó, hogy utat kell engedni az érzelmeinknek. – Artie – szólalok meg. – Mégis mit vártok tőlem? – Semmit - feleli Artie.–Hiszen John nem kér tőled semmit. John átható pillantást vet rám azokkal a fáradt szemeivel. – Nem kérek tőled semmit – mondja ő is. – Nem tudom jobban elmagyarázni: olyan, mintha egy álomból ébresztettél volna, de az az álom is csak rólad szólt. Egy percig némán ülök. Senki se mozdul. Próbálok utat engedni az érzelmeimnek, és átélni ezt a szeretetet. Először ugyan szeretném elfojtani, de nem megy, utat tör magának, és mindent elsöpör. Úgy érzem, visszataláltam önmagam egy alapvető darabjához. Talán képes lennék szeretni John Bessomot. Vajon megengedhetek magamnak ilyen erős érzelmeket? – Artie – szólalok meg végül. – És veled mi lesz? Mit tegyek érted? – Én se kérek tőled semmit – feleli Most, hogy szabadjára engedtem a John iránti szerelmemet – vagy valami nagyon hasonlót –, úgy érzem, végre ismét szabadon lélegzem. Tudom, hogy képes leszek Artie felé fordítani ezt a szeretetet. Újra szeretnünk kell egymást mindazzal együtt, amivel ez jár, legyen szó akár olyan nehézségekről, mint a megbocsátás és az elfogadás. Nem hiszem, hogy meg tudnám magyarázni, hogyan hozza vissza az egyik szerelem a másikat, mégis így van.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET Egy családot néha valószerűtlen kötelékek kötnek össze Hihetetlenül csodás káoszt tud teremteni egy hároméves jelenléte. A hűtőszekrényt zsírkrétarajzok díszítik. A pult ragacsos a kiömlött narancslétől. Az étkezői pipacsos rekamié rózsaszín sörényű, műanyag pónik legelőjévé változott. A földszinti vécében bili bújik meg, a mosdó előtt sámli áll. Tele van a ház látszólag maguktól villogó és zenélő játékokkal. Virsli megtanulta, melyik kanapé alatti sarok a legjobb búvóhely, és rendszeresen könyörög a lépcső alján, hogy valaki cipelje fel. Az egyik vendégszobát gyerekszobává alakítottuk át. A Bessom Bútor Butikból baldachinos ágy is került bele, és a szoba dekorációjának fő motívuma Rose kérésére a békafigura lett. Békák díszítik az ágyneműt, békás éjjeli fény világít, és tele van a szoba plüss békákkal, amikről kiderült, hogy nagyon jól kijönnek a rózsaszín sörényű pónikkal. És mindennek a közepén ott csiripel, énekel, táncol, trappol, duzzog, nevet és sikítozik Rose. Szinte kicsattan az életerőtől. Ezzel egy időben pedig egy férfi haldoklik a fenti hálószobában. Ahogy Artie egyre gyengül az elkövetkező napokban, mindannyian mellette vagyunk, és próbáljuk a magunk módján enyhíteni a szenvedését: nedves borogatással hűtjük a csuklóját, megigazítjuk a párnáit, jégkockával etetjük. Az oxigénpalack állandó működése miatt meleg van a szobában, ezért feljebb tekerjük a légkondicionálót. John Bessommal közös célért dolgozunk. Ami elhangzott a szobában hármunk között, nem merült feledésbe. Még mindig lángolnak az érzelmek. De most minden szeretetünket, ami bennünk él, Artie felé fordítjuk. Így nem marad másnak. Most nem. Még nem. Néha mégis azon kapom magam, hogy eltűnődöm, milyen lehet az élet John Bessom oldalán – ahogy annak idején az Artie-val közös életet próbáltam elképzelni. Most már nem vagyok olyan naiv, mint akkor voltam, és már nemcsak a jó dolgokra, a tengerparti nyaralásokra és a gyerekek születésnapi zsúrjára gondolok. Most már számtalan

lehetőség megfordul a fejemben. Eszembe jut a kezdet, amikor felébresztettem a boltjában alvó Johnt, és eszembe jut a vég is – legalábbis Artie életének vége –, és arra gondolok, a sok szomorúság és veszteség közepette mégis micsoda szépség lengi át ezt az időszakot. Amikor elképzelem, milyen lehet John Bessommal az élet, Artie nem szűnik meg létezni a gondolataimban. Ő az a kiszámíthatatlan hajtóerő, aki lehetővé tette ezt a jövőbeli kapcsolatot. Az egyik percben úgy érzem, mintha kitépték volna a szívemet a helyéből, a másikban pedig elönt a végtelen, megállíthatatlan, özönvízszerű szeretet. Még mindig az esti műszakot kedvelem igazán. Elénekelek Artie-nak minden általam ismert altatódalt, és amikor már nem jut eszembe több, Joan Jett - dalokra váltok, és azokat dúdolom az ágya mellett. Így a vége felé minden egyes nap afféle gyászbeszéd. Ezért Johnnak tartozom köszönettel. Mesélek Artie-nak a barátaink vendégházának spalettái mögé szorult madárról, arról, ahogy a Schuylkill folyó partján, az evezősöket nézve megkérte a kezem és a Baltimore-ban látott törpe selyemmajomról. Együtt emlékszünk vissza arra, amikor az edgartowni bálnavadász-templomban a közös jövőnkért imádkozott. Amikor túl kimerült a történetekhez, csak fogom a kezét, és imádkozom – azért, hogy sok bálnazsírral áldjon meg minket az ég. Nem világi vagyonra vágyom, hanem boldogságra. Arról már az elején leszokom, hogy több időért imádkozzak. Nem kapunk több időt. Artie azt kérdezi tőlem, van-e anyámnak olyan bölcs, bár párnára sose hímzett mondása, ami az emberi lélekre vonatkozik. Hallom, hogy odalent Rose egy macskákról szóló gyerekműsort néz a tévében, és be nem áll a szája. – Nem hinném – felelem Artie-nak. Egyre nehezebben beszél. A hangképzés is erőfeszítéssel jár, ezért főként suttog. – A lelked sose legyen nagyobb a retikülödnél? – kérdezi, és az ágy lábánál heverő Virslire pillant. – Sose hagyd, hogy a lelked megadja magát a gravitációnak? – tippelek én is. – Nem jó a mennyország kapuján löttyedt lélekkel kopogtatni.

Szeretném tudni, Artie rájött-e valamire önmagával vagy a lelkével kapcsolatban. Úgy érzem, rengeteg változást éltem meg, de közel sem annyit, mint ő. – Na és? – kérdezem. – így lesz? – Micsoda? – Löttyedt lélekkel kopogtatsz majd a mennyország kapuján? – Kövérnek látszik a lelkem ebben a testien? – Artie viccnek szánja a kérdést, de nem az, mert annyira le van soványodva. Az arccsontja élesen kiáll a bőre alatt. Odalent Rose tapsikol, és most már Elspa is együtt énekel a tévével. – Arra vagyok kíváncsi… nem is tudom – hezitálok. –Arra vagyok kíváncsi, hogy tanultál-e valamit az elmúlt időszakban. Ebben a pillanatban Eleanor lép be a szobába kezében étellel, amiből Artie úgyis csak csipegetni fog. – Én is szeretném tudni a választ erre a kérdésre – szólal meg Eleanor. – Már ha nem bánjátok. – Te tanultál valamit? – szegezi neki a kérdést Artie. Eleanor leteszi a tálcát az éjjeliszekrényre, és halkan megcsörrennek rajta az evőeszközök. – Én nem okulni jöttem – feleli Eleanor. – Hanem azért, hogy téged okítsalak. – Tényleg? – kérdezi Artie. – Erre kár volt időt pazarolnod. – Ide figyelj, te vagy az, aki… – Mit akarsz, Eleanor? – vág a szavába Artie. Felállók, és elindulok kifelé. – Azt hiszem, jobb lesz, ha… – Nem! Maradj csak, Lucy – állít meg Eleanor. – Tudom, mit akarok. Azt, hogy más legyen a világ. Hogy a férfiak kedvesebbek legyenek. Nyíltságot és őszinteséget akarok. Hinni akarok az emberekben. Nem ártana egy kis bizalom. – Nos – szólal meg Artie gyakorlatiasan –, szeretlek, Eleanor. – Ne idétlenkedj – feleli Eleanor. – Szeretlek, Eleanor – ismétli Artie, és keményen küzd, hogy hangosabban tudjon beszélni. – Fogd be – vág vissza Eleanor.

– Szeretlek, Eleanor – mondja hajthatatlanul Artie. Engem is magával ragad a pillanat. – Szeretlek, Eleanor - csatlakozom Artie-hoz. Eleanor döbbenten néz ránk. – Mi a fene ütött belétek? Nem tudnék értelmes választ adni a kérdésre, de szerencsére Artie helyettem is felel. – Esélyt adunk neked, hogy újra higgy az emberekben, ha szeretnél – magyarázza. Most már én is pontosan értem, miről van szó. – Nem sokat tudunk tenni a világgal, a férfiakkal vagy az őszinteség és a bizalom általános hiányával kapcsolatban – szólalok meg. – De amit utoljára említettél… – Ez hülyeség – feleli Eleanor, majd sarkon fordul, és sántasága ellenére határozottan masíroz az ajtó felé. Aztán hirtelen megáll, és rácsap a kilincsre. – A fenébe is, én is szeretlek titeket. Most örültök? Na! Azzal kimegy a szobából. – Ez elég őszinte volt – jegyzem meg. Artie egyetért. Egyik éjszaka Artie felriad. Már olyan nehezen lélegzik, hogy minden egyes levegővétel komoly erőfeszítést jelent neki. Nagy adag morfiumot kap, hogy erős mellkasi fájdalmai enyhüljenek. A sarokban álló oxigénpalack jó sok meleget ad le, de Artie kérésére résnyire nyitva az ablak, ezért a forró, párás levegő ködszerűen gomolyog a szobában. Artie ágya szélén ülök, rajtunk kívül nincs itt más. Nem tudok aludni. Ugyanott ülök, ahol Artie ült annak idején, amikor samponos hajjal, törölközőbe tekerve bevallotta vétkeit. A kezdeti ápolókat mára hospice nővérek váltották fel. Ok adják be Artie morfiuminjekcióit és gyógyszereit, de ennél sokkal fontosabb szerepük is van. Azt hiszem, ők a legcsodálatosabb emberek, akikkel valaha is találkoztam. Nemrég elmondták, hogy már nem tart sokáig. Küszködő lélegzetvételek között Artie megszólal: – Lucy. Felém nyúl, mire megfogom a kezét. – Attól félek… – kezdi, és könnyek gyűlnek a szemébe. – Attól félek, hogy újra csak összetörtem volna a szíved. Rádöbbenek, hogy ezt én is már”régóta tudom; újra meg újra megcsalt volna. Volt a lelkének egy oldala, amiben ő maga se tudott

bízni. Vajon tényleg valami hatalmas pálfordulást vártam Artie-tól most, élete végén? Olyasvalamit, amit már sose lehet próba elé állítani? Tényleg erre vágytam volna? Nem. Artie megismerte a valódi énjét, és igazi vallomást tett: attól fél, hogy újra megcsalt volna, ha tovább él. Márpedig én jobban értékelem az igazságot. – Tudom – felelem. – Már nem számít. A nevemen szólít. – Lucy. Én is a nevét mondom. Olyan csendes és egyszerű ez, mint egy fogadalom. Ekkor Artie lehunyja a szemét, és nincs többé. A temetés teljes szervezését anyámra bíztam, és természetesen tökéletes munkát végzett, hiszen a temetések terén is profi. Gyönyörű virágokat rendelt, tökéletes urnát választott (Artie azt kérte, hamvasszuk el), és Artie-ról is ideális fényképet tett közszemlére: barnán, szélfútta hajjal áll a tengerparton. Mégis, az egész olyan szürreális. Artie meghalt, ezt az eszemmel fel is fogtam. Többé-kevésbé már el is fogadtam, bár az elfogadás mértéke még elég hullámzó. De a temetés valamiért mégse stimmel. Olyan érzésem van, mintha ilyesmit csak az igazi halottaknak kéne rendezni, és számomra Artie sose lesz igazán halott. Mi sem bizonyítja jobban azt, hogy Artie életben van. mint hogy megjelennek a kedvesei. Először csak lassan, egyesével érkeznek, és elvegyülnek Artie étteremláncos kollégái között. De aztán egyre többen és egyre gyorsabban jönnek, míg végül már csak állóhely van az érkező gyászolóknak. Itt van Marzie, férfias öltönyben, kezében bukósisakkal. Vele egykorúnak látszó, hosszú, szélborzolta hajú nővel érkezett. Kézen fogva ülnek a ravatalozó egyik padsorában. A vörös hajú színésznő, aki apácát játszott A muzsika hangjában, drámaian zokogva kapaszkodik az egyik pad támlájába. Artie egykori matematika tanárnője, Mrs. Dutton is eljött. Karon fogva vezeti őt egy gomblyukában gyűrött virágot viselő, morózus tekintetű idős férfi – feltételezem, hogy Mr. Dutton. Az anya és a lánya, akik megdöbbenten futottak össze a nappalimban, mindketten eljöttek, bár a terem két

legtávolabbi végében ülnek. Itt van a sokatmondóan mosolygó, barna nő is; Artie könyvelője, az idegesnek látszó Bili Reyer mellett ül, és észrevétlenül méregeti őt a szeme sarkából. Spring „Tavaszmadár” Melanowskit viszont hiába várom, nem jön el, pedig a hátsó sorokban szinte észrevétlenül húzódhatna meg. Bevallom, csalódást okozott. A gyászolók között számtalan nő van, akiket nem ismerek – fiatal és idős, magas és alacsony, mindenféle színű és származású. A harmadik padsor úgy néz ki, mint egy csak nőkből álló ENSZ-csúcstalálkozó. Sose hittem volna, hogy egy napon örömmel nézem majd Artie kedveseinek hemzsegését, pedig így van. Örülök, hogy eljöttek. Örülök, hogy a maguk szeretetével hozzájárulnak Artie búcsúztatásához (nyilván van, aki érthető megbánással, esetleg némi haraggal a szívében érkezett, de nem baj, hiszen Artie ezt is megérdemli). És persze itt vannak Artie azon kedvesei, akik mostanra az én kedveseim is lettek: a tetoválásait fedetlenül hagyó, laza, fekete vászonruhát viselő Elspa; a mereven, mégis könnyes szemmel ülő Eleanor; Artie fogadott fia, John Bessom, aki végre apát talált, és most szenved, de az a fajta szenvedés adatott meg neki, amit csak igazán mély szeretet tud kiváltani. John mellettem ül. Néha összeér a könyökünk. Kitartó és türelmes velem, és mindannyiunkhoz hasonlóan ő is Artie méltó búcsúztatására koncentrálta az energiáit. Boldog vagyok, hogy az új kedveseim mind itt ülnek velem és anyámmal az első sorban. Tudom, hogy John választ vár tőlem; valami jelzést, hogy mire számíthat. Én is várok. Itt van velünk Rose is. Elspa ölében ül fényes lakkcipőjében, és egy kordbársony béka hátát fésülgeti egy Barbie-fésűvel. Puha, gödröcskés kezével gyengéden öleli a békát, és néha suttogva bocsánatot kér tőle, ha véletlenül meghúzza a haját. Lindsay is eljött. Késve érkezik, ezért csak hátul ül le, de találkozik a pillantásunk. A kosztümjét mintha ráöntötték volna; talán életében először méretre készíttette. Érettebbnek, magasabbnak tűnik, és boldog vagyok, hogy látom – mintha saját magam egy részét látnám, amit nem szeretnék elveszíteni.

Ilyen hát Artie temetése – fekete ruhák, virágok, urna. Minden rendben megy, amíg a temetkezési vállalkozó semmitmondó gyászbeszédbe nem kezd. Fura Elvis-frizurája úgy tekeredik a fején, mint egy kakaós csiga. Arról beszél, milyen fontos élvezni az életet. Artie-ról szónokol, akit nem is ismert, de akit „csodál az általa hátrahagyott érzelmi örökségért”. Ez természetesen csak üres duma. A vállam felett hátrapillantok Artie kedveseire (meg a néhány volt kollégára), és látom, hogy ők sem veszik be ezt a maszlagot. Összehúzott szemmel nézik a szónokol, és közben sutyorognak. Egyesek kifejezetten ellenségesen meregetik a férfit. Artie az volt, aki, a gyászolók pedig őszinteséget akarnak. Anyám megpaskolja a térdemet, és szomorúan mosolyog, mintha szavak nélkül szeretné közölni velem, hogy nekem is szomorúan kéne mosolyognom, ahogy ő teszi. Nem hibáztatom. A lehető legjobban szeretne terelgetni a világban, de ő csak az általa ismert világiban tud vezetni, az viszont teljesen idegen számomra. Ebben a pillanatban John hozzám simul, és a fülembe suttogja: – Itt már csak egy ír kocsma segíthet. Természetesen igaza van. Miért nem jutott korábban eszembe? Ennek az egésznek itt semmi köze Artie-hoz. Ez nem ő. Miután a temetkezési vállalkozó befejezi monoton gyászbeszédét, gyengéden oldalba bököm Johnt. – Hívj meg mindenkit abba az ír kocsmába – mondom neki. – Most? – kérdezi. Bólintok. A gond csak az, hogy fogalmam sincs róla, hogyan kell megnyitni egy halotti tort. Nem készítettem vázlatot, nincsenek táblázataim, grafikonjaim, se Power Point prezentációm. Artie kedvesei mind eljöttek. Már nem feszélyezi őket a ravatalozó légköre, úgyhogy hangosan beszélgetnek, italokat rendelnek a pultostól, és szóval tartják a férfiakat, akik a délutánt a falra akasztott lapos képernyős tévén közvetíteti kosárlabdameccs nézésével szerették volna eltölteni. Eleanor, anya John és én Rose-zal ülünk egy asztalnál, aki a pincérnőtől szerzett zsírkrétákkal rajzol. Elspa nincs itt. Miután megérkeztünk, közölte, hogy otthon felejtett valamit. – Tudnátok vigyázni Rose-re? – kérdezte.

– Minden rendben? – érdeklődött Eleanor. – Igen, igen, csak elfelejtettem valami fontosat. Nem számítottam rá, hogy így alakul a mai nap – mondta Elspa mosolyogva. Azt feleltük neki, csak menjen nyugodtan, Rose jól ellesz velünk, mire Elspa egy szemvillanás alatt eltűnt. Az ablakon át néztem, ahogy a kocsijához fut. Fogalmam sincs róla, mit felejthetett otthon, de abban igaza van, hogy a nap tényleg váratlanul alakul. Artie temetése átlényegült. – Na, így már sokkal jobb – mondja John. Levette a zakóját, és meglazította a nyakkendőjét. Fáradtak tűnik, de az elmúlt hetek mindannyiunkat kimerítettek. Egy kicsit most is kócos, mint amikor először találkoztunk. Azon kapom magam, hogy Rose egyik zsírkrétájával rajzolok én is. Izgulok, így már sokkal jobb. Nem jártam itt azóta, hogy megismertem Artie-t. Pontosan olyan hely, mint amilyennek emlékeztem rá: tipikus ír kocsma. Emlékszem, milyen érzés volt évekkel ezelőtt először meglátni Artie-t, és szinte előttem van, ahogy meséli az elveszett nyúl kereséséről szóló történetet. Pontosan fel tudom idézni, milyen érzés volt mellette állni. Hihetetlen energiával áldotta meg őt az ég. John hozott egy kör italt. Rose alkoholmentes koktélt kap, benne cseresznyével. Belekortyol. – Belement a bubi az orromba – jelenti be, miközben az arcát dörgöli. Nem tudom, miért, de minden nagyon mélyen érint. Rose közlése is az orrába szállt buborékokról nagyszabású, optimista, megható, de egyszerű életigazságnak hangzik számomra. – Hogyan kell megnyitni egy halotti tort? – fordulok Johnhoz. – Nem tudom – feleli. – Gondolom, valakinek el kéne kezdenie beszélni. Anyámra nézek. Mi az? – kérdezi. – Neked mindig van mondanivalód – emlékeztetem. –Nem akarsz elsőként felszólalni? – Artie-ról beszéljek? – kérdezi anya. – Valami kedveset kell mesélnem róla? – Valami őszintét– helyesbít Eleanor.

– Bármit – felelem. – A lényeg, hogy szólj pár szót. Anyám feláll, a bárpult közepéhez sétál, az ujjait a szájába téve akkorát füttyent, mint egy kikötői rakodómunkás. majd felemeli a kezét, mire mindenki felé fordul és érdeklődve nézi. – Ez egy halotti tor. Szeretném megjegyezni, hogy én magam nem igazán kedvelem az ilyen őszinte érzelem megnyilvánulásokat, inkább a hagyományos temetés az én világom. De megkértek rá, hogy szóljak néhány szót Artie-ról. Rám mosolyog, mintha azt akarná mondani, eddig minden remekül megy. – Szeretem a feminizmus eszméjét, kivéve persze, ha a melleim megfelelő alátámasztásáról akarnak lebeszélni. Lenne önökhöz néhány kérdésem. Miért szerettük Artie-t? Vajon meddig élhetnek közöttünk az ilyen típusú férfiak? Lehet, hogy a mai társadalomban ez a fajta férfi, bár szeretnivalóan makacs, kihalásra van ítélve? Vagy az elkövetkezendő generáció is tolerálni fogja az ilyen felháborító férfiviselkedést? Anya elhallgat, mintha tényleg választ várna. Mégis kitől? Rose-tól? Ő már a következő generációnak számít? Rövid szünet után anyám folytatja a szónoklatot. – Nem vagyok biztos abban, hogy ez egyáltalán számít-e. Akiket szeretünk, azokat szeretjük, akkor is, amikor utáljuk őket. A szívnek nem lehet parancsolni. A magunk módján mindannyian szerettük Artiet. Artie odalett volna ezért a beszédért. Tele van olyan mondásokkal, amiket anya sose hímzett díszpárnákra. Egyik gyöngyszem hagyja el a száját a másik után. Sírva fakadok, és korábban ismeretlen érzések öntenek el. John megemeli a poharát. – Artie-ra! – kiáltja. Mindenki emeli a poharát, hogy igyon Artie-ra, és ezzel elkezdődnek a visszaemlékezések. A kedvesek egymás után osztják meg velünk a saját Artie - sztorijaikat. Egyikük elmeséli, hogyan ülte végig Artie egy kutya születésnapi zsúrját szőrös peremű, hegyes papírcsákóban (el tudom képzelni, mennyire rosszul érezte magát), a másikuk pedig azt,

hogyan lógott be éjszaka egy strand medencéjébe meztelen fürdőzésre. Eleanor elmondja, hogy Artie vitte el őt életében először táncolni. Meglep, hogy ezt idegenekkel is megosztja, de tudom, fontosabb neki, hogy elmesélje, mint az, hogy ténylegesen meg is hallgassák. Talán pont az a halotti tor lényege, hogy mindenki megszabaduljon a lelki terhétől. John feláll, és megszólal. – Artie Shoreman a halálos ágyán fogadott fiává. De még haldoklása közben is olyan életenergia hajtotta, mint sokakat soha életükben. – John szemébe könnyek gyűlnek, de nem fakad sírva. – Teljes szívemből szerettem őt. Elspa épp akkor érkezik, amikor egyik kedvese arról mesél, Artie hogyan klimpírozott a zongorán, miközben azt állította, hogy tud játszani, és nagy rajongója egy bizonyos modern zeneszerzőnek, Blecksteinnek. Elspa egy kartondobozt nyújt felém, amin még rajta van a postai címke. – Mi ez? – kérdezem suttogva. Bennem van már pár pohár ital; kipirultam, és egyfolytában vihogok. Azt hiszem, becsiccsentettem. – Nyisd ki – biztat Elspa. A benne lévő tárgyat újságpapírba csomagolták. Némi matatás után előhúzok egy furcsa, kék valamit. Egy szobor az: alul gömbölyű, felül szögletesebb és enyhén kanyarodik. Beletelik egy percbe, mire rájövök, mi az. – Artie – magyarázza Elspa. – Legalábbis egy része. Azt mondtad, látni akarod. Felhívtam pár embert, hogy kerítsék elő, és küldjék utánam. Elnevetem magam. Artie péniszének szobra. Hát itt van. Tényleg elvont – mondom Elspának. – De azt hiszem, sikerült megörökíteni benne Artie esszenciáját. Az „esszencia” szót aztán még viccesebbnek találom, mint magát a szobrot. Elspa is nevetésben tör ki. – Ez ám az esszencia – mondja. Eleanor, anyám és John ránk néznek. – Mi olyan vicces? – kérdezik. Mint egy Oscar-díjat, felemelem a szobrot, hogy lássák. – Artie – magyarázom. – Absztrakt Artie. Talán a valaha készült legelőnyösebb megörökítésben.

Magamhoz ölelem Elspát. Nagy utat tettünk meg együtt, és a szobor ezt tökéletesen szimbolizálja. Rose felemeli a rajzát. – Nézzétek! Nézzétek! Elspa megvizsgálja a rajzot. – Ez is absztrakt, kicsim? Lenézek a saját firkálmányomra. Gyerekes ábrák jelölik Elspát, Rose-t, anyát és Eleanort. Artie-t is megrajzoltam a londiner egyenruhájában, váll-lapokkal és bőrönddel, ahogy annak idején John az étteremben. És ott vagyunk a rajzon mi is Johnnal. John épp egy nő monológját hallgatja. A nő kicsit be van csiccsentve, de azt hiszem, mindannyian elég sokat ittunk. John beszélgetőtársa összeakadó nyelvvel magyaráz valamit Artie-ról, és arról, hogy a halotti tor csak az életben maradottaknak fontos. Négyrét hajtom a rajzomat, majd zsebre teszem. Johnra nézek. Megérezheti, mert ő is felém fordul. Mellé húzom a székemet. – Szia – mondom neki, és meleg, puha tenyerébe csúsztatom a kezem. John mosolyogva szorítja meg. – Szia – feleli. Ez a kezdet, nem valaminek a vége. Tudom, hogy egyszer valamikor majd odaadom neki a rajzot, ami azt ábrázolja, milyen jövő várhat ránk. Körbepillantva látom, hogy John, anyám, Eleanor, Elspa és Rose mind ott vannak velem. Olyan érzés, mintha egy nagy család lennénk. Nem tudom, mit fogok mondani Artie-ról, ha majd én következem, hiszen annyi történetet tudok róla. Nem biztos, hogy számít, végül melyiket mondom el. Egymás után mesélünk, közben egész délután sírunk és nevetünk egyszerre. A végén már meg se tudnám mondani, melyik a gyász igazi arca.