Botos Zoltán: Beszélgetéseim Balázs Jánossal

Botos Zoltán: Beszélgetéseim Balázs Jánossal

BOTOS ZOLTÁN

Beszélgetéseim Balázs Jánossal

Salgótarján, 2014.

A kötet megjelenését támogatta:

A kötet létrejöttét segítette a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum a 2808 (63. oldal), 4662 (11., 15., 30., 37., 57. oldal), 4665 (67. oldal) nyilvántartási számú archív felvételekkel és Balázs János kéziratainak 2011/47 (12., 13., 17., 28., 53., 61., 77. oldal), 2011/48 (35., 43. oldal), 2011/50 (52., 55., 71. oldal), 2011/53 (47. oldal) gyarapodási számú másolatával, valamint Shah Timor ezek digitalizálásával. Az 59. oldalon található fotót Gáspár István Gábor bocsátotta a rendelkezésünkre. A borító Botos Zoltán Balázs János ecsettel és irónnal című festménye fölhasználásával készült, amely Balázs János Nincsenek verseim… kezdetű költeménye illusztrálására született. © Botos Zoltán, 2014 Szerkesztette: Handó Péter Kiadja: Tarjáni Művészetpártoló Kör Felelős kiadó: Hajdú Györgyi Készült a Polar Stúdió gondozásában (Salgótarján) ISBN 978-963-12-1099-6

Mottó: „Nincsenek verseim, csak álmaim, nem is kétlábon járok, csak a képzelet szárnyain lebegek kábán, valahol: a sejthető talajon, amelyen ármány és vétek gomolygása borong: ebből sarjadoztam, mint ahogy a tél lett és van; vad futásában az idő mércéjének, amelyet dönget és ront veszendő háborgás: a hegy, a domb, a belső tűz, melynek erejét kötöm, feszítem: ahogy a csábító öröm tévelyegve bolyong: e vándorlásban benne a lelkem, a szívem.”* Balázs János

*

BALÁZS János: Versek, vallomások. Salgótarján: Palócföld, 2002., 119. o.

AJÁNLÁSOK Amikor Balázs János monográfiájának tanulmánya felett töprengtem, akkor ismertem fel, hogy közvetlen környezetéből először a 2001-ben elhunyt Szepesi József költő, író adott hírt és őszinte leírást a bogaras öregemberről. „A régi Pécskő utcai cigánydombon haldázásból, szedrezésből, csipkézésből, cipő-, hegedűjavításból élő Balázs Jánost éppúgy alkalmam volt ismerni, mint a hetvenes évek elején felfedezett, új sorsába beletörődni sehogyan sem bíró különös, bölcs, bogaras agg gyereket. A régi öreg cigányok által róla költött legendák akkor már csendben foszladoztak. Mind nagyobb erkölcsi és anyagi elismerésével egy időben azonban, egyre ritkábbak lettek találkozásaink. Új barátok, új ismerősök, új gondoskodók nyüzsgő processzusáradata tette járhatatlanná a viskójához vezető utat. Tomi (Szabó Tamás, aki ígéretes tehetségű szobrász lett azóta), és Balázs János önéletrajzban futólag, keresztnevén megemlített Botos Zoli – aki a nyomorúság éveiben vásznak, ecsetek, festékek s más rajzeszközök mellett adományok egész tömkelegével segítette rendszeresen –, valamint jómagam, mi tagadás, abban az időben már alaposan lemaradtunk a zsörtölődő öreg remete kegyeiért való versengésben.”* „1968. június, nyár eleje. Az öreg gombázni jár, hazahordja, süti, főzi, szárítja, s el is adja, ha sok van belőle. Az árán cigarettát, kenyeret, petróleumot és tejet vásároltat a szomszéd asszonyokkal. Így él tökéletes magányban, elszigetelten a világtól és az emberektől; és a világot, amelyben él, szereti. A világ azonban nem kedveli őt. Körülményei rabjaként, ellentmondások közé falazva vállalja, s tűri tengődve sorsát. Mi mást tehetne? Szeret élni, de nincs hozzá tehetsége.”** De ennél több is történik, s ezt Szepesi énekli meg először. *

SZEPESI József: „Ecsettel és irónnal” – Balázs Jánosról –. In: MURÁNYI Gábor (szerk.): „Egyszer karolj át egy fát”. Cigányalmanach. Budapest: TIT Országos Központja Cigány Ismeretterjesztő Bizottsága, 1986., 134. o. ** Uo. 135–136. o

7

„Egy kora délutáni órán azonban különös dolog történik. Zoli festékekkel, rajzlapokkal, ecsettel, ceruzával, radírgumival lepi meg János Bácsit. »Fiatalabb korában szeretett rajzolni, festegetni: hátha menni fog most is!«” * „A hatvanas évek elejétől kezdtük őt látogatni rendszeresen. Zolival együtt jártam iskolába. Tomit ő mutatta be nekem. Tizennégy-tizenhat éves srácok voltunk, s tehetségünk gyenge szárnyait bontogattuk. Ők ketten festők, én költő akartam lenni. Eleinte csak beszélgettünk. Vagyis: hallgattuk János bácsit, aki sokat és szívesen mesélt nekünk. A szomszédjai nagyon csodálkoztak ezen, mivel az öreget mogorva, rosszindulatú remetének ismerte a környék. Azazhogy nem ismerte senki. Ezekkel kapcsolatban gyakran a véleményét is kifejtette nekünk. »Higgyétek meg nekem, semmirekellő, mihasznafajta a cigány. Nem értenek ezek egyébhez, mint az asszonyveréshez és a gyerekcsináláshoz. No meg az evés-ivás művészetéhez. Semmirekellő, mihasznafajta, mondom.«”** Szabó Tamás „kiformálta”, Szepesi József „kiírta” magából Balázs Jánost. A legtovább Botos Zoli őrizte és ápolta bensőjében, s aztán Balázs János iránt érdeklődők közegében a „bogaras öregember” emlékét, s valóságos képét. Feláldozta festői és írói kiteljesedésének lehetőségét, csak hogy máig érvényes és hiteles tanú és krónikás lehessen. A szememben ez a méltóságteljes alázat, és a könyv lapjain egyre inkább kibontakozó pontos és érzékeny múlt-leírás teszi feledhetetlenné Botos Zoltán munkáját. Gúzsba kötve is képes volt lerázni magáról Balázs János nyomasztó terhét, s ily módon vele azonos pontra kerülni. Köszönet érte, Zoli! Szuhay Péter

* **

8

Uo. 136. o. Uo. 137–138. o.

„1968. június, nyáreleje van. Gombázni járok: szedem a gombát, hazahordom, sütömfőzöm, szárítom; ha sok van belőle, el is adom; így éldegélek magamban, tompa fásultsággal agyamban. Különös, szeszélyes változása a gondviselésnek az én életem egyszerű menetében: amikor gyerek voltam, öregemberek között tartózkodtam, nem hozzám illő vénemberek voltak a barátaim; most, hogy már hatvanhárom éves, öreg szenvedő vagyok, a fiatal, növendék fiúk járnak hozzám beszélgetni, barátkozni. Pedig én nem hívok senkit ilyen céllal otthonomba, szegényes környezetembe. Ezek a fiúk öten vannak: érdeklődnek, kérdezgetik tőlem, mit csinálok? Mit csinálok! Gombázni járok, egy kis tűzrevalót hordok. Itthon folyton valamiféle munkával pepecselek, faricskálok, törött hangszereket javítok: ez a foglalkozás hoz néhány forintot kenyérre, cigarettára, petróleumra, satöbbi. Ilyenformán beszélgetünk. Egyik-másik hoz nekem cigarettát, van úgy, hogy harapnivalót is tesznek le az asztalomra. Amikor azt mondom, miért hoztátok, hát csak hoztuk, (mondják ők), hogy legyen. Magának úgyis kevés valami jut! Én rávágom: nekem ez a kevés is nagyon elég és kielégítő: kevéssel beérem. Tudjátok-e, (mondom tovább) hogy a leggazdagabb ember az, aki semmit sem kíván?! Így beszélgetünk: ők a fiatal emberek és én az öreg remete. Ők tovább folytatják az érdeklődést. Tudjuk ám, hogy maga fiatal korában sokat rajzolt, festett és verseket is írt! Hol vannak ezek? Maradt-e belőlük valami? Ilyenkor azt érzem, hogy valamiféle kemény szerszámmal ütöttek szíven. Recsegve vágom rá, nyelve egy keserűt: ezek már a semmis múlté, meg sem történtek! Máskor is eljövünk majd, mondják, és köszönve elmennek. Ebben az időben történt: Zoli jött, letett egy csomagot. Hoztam egy kevés maradék festéket, én festegettem vele, nekem már nem kell. Próbálkozzon vele valamit festeni. Fiatalabb korában szeretett rajzolni, festeni, hátha menni fog most! Sietek! Megyünk futballozni. Köszönt és elment. A csomagban volt jó néhány rajzlap, grafitceruzák, törlőgumi. Külön csomagolva az akvarellfesték, kisebb-nagyobb ecsetek. Nézegettem egy ideig, azután félretettem. Gondoltam: minek ez már énnekem? Később, még azon a napon, elővettem a csomagot, kivettem egy rajzlapot, ceruzát és törlőgumit.

9

Kimentem az udvarra, széjjelnéztem a szomszédos házak térségében, leültem a földkupacra: belekezdtem negyven év múltán az első rajzolásba. Még aznap (hosszú nyári nap volt), megcsináltam az első színes kis képet. Ettől az időponttól számítva nem tudtam nyugodni, folyton rajzoltam, festettem, amíg a rajzlapokból volt, és tartott a festékből. Zoli megint jött. Most temperát hoztam, mondta, ez is vízzel dolgozható. Nagy lett az öröm, amikor megmutattam a képeket. Tudtam, mondta Zoli, aki fiatalon tud valamit, az öregkorában se felejti el. Együtt örültünk: a fiatal barátaim és én. Később Zoli művészfestékekkel lepett meg. Olajat, ecseteket, vásznakat hozott, ezzel a lépéssel megindult elgondolásaimban az érthetetlenségig fokozódó, összevisszaságba csúcsosodó, fantasztikusan összpontosuló, életformákban gomolygó, visszás színezetű, borongós ábrázolás.” (Részlet Balázs János Életemről című írásából)* Pár évvel ezelőtt Fátyol Tivadarral és Szuhay Péterrel Balázs Jánosról forgattunk filmet Salgótarjánban. Kalauzunk természetesen Zoli volt, hiszen Neki köszönhető, hogy ez a fantasztikus kis ember ilyen hatalmassá lett, vagyis, hogy alkotni kezdett. Zoli vitt minket helyszínről helyszínre, történetek áradatát mesélte nekünk, olyan átszellemülten, hogy már-már maga vált János bácsivá. Egy évvel később a MR 1 Hely című műsorával jártunk Nála. Akkor is ontotta magából a történeteket. Meg is nyerte az adás a „Hangok versenye” európai rádiós fesztiválon a riportműsorok fődíját. Mikor ezt a könyvet a kezembe vettem, joggal hihettem, hogy én már mindent tudok, mindent hallottam. Hát tévedtem. Nem tudtam letenni az írást, személyessége, őszintesége, egyszerűsége lenyűgözött, apró részletes leírása pedig láthatóvá tett mindent. Mintha egy filmet néztem volna, otthonomba varázsolta őket, vagy inkább engem varázsolt oda a Pécskődombra, a parányi házak közé. Világossá vált, hogy Zoli a beszélgetések közben pontosan érezte, hogy minden részlet, rezdülés, szó, mozdulat, pillanat KINCS, és ez az egyetemes kultúra szempontjából jelentős. *

10

BALÁZS János: Versek, vallomások. Salgótarján: Palócföld, 2002., 22–24. o.

Szokták mondani, aminek meg kell születnie, az megszületik. Ez a születés már akkor, ott, azokban a pillanatokban eldőlt, azóta érlelődött, csiszolódott, és most végre láthatóvá, olvashatóvá vált. Köszönjük szépen, Zoli! Kőszegi Edit

Balázs János az udvarán, festményei társaságában (felvétel: Tóth István)

11

A jelenidejűség az életidő teljességében, (ill.) előrehaladtával olyan léptékű üzeneteket hordozhat, amit akkor és ott nem, vagy nem teljesen fogtunk fel. Az emléket az eltelt idő átértelmezi, viszonylatrendszerbe szervezi a múlt történéseit, fölerősíti, hangsúlyozza a pillanat szülte szavak, mondatok lényegét. Ez a felismerés adhatta Botos Zoltán kezébe a tollat, amikor megírta Balázs Jánossal kapcsolatos emlékeit. Szeretet, megértés, csodálat, féltő gondoskodás árad minden történetéből. Az élet valósága és a mű születésének párhuzama egyszerre van jelen az írásokban úgy, hogy művészettörténeti információt épp úgy tartalmaz, mint szociológiai életképeket a Cigányhegy mindennapjaiból, és egyben Balázs Jánosnak az adott romaközösségben elfoglalt helyéről, annak mindennapjaiban betöltött szerepéről. Stílusa, mesélőkedve áradó, magával ragadóan eleven. Szándéka őszinte, Balázs János művészi és emberi értékeinek szerves összekötése, bemutatva hétköznapjainak tevékenységeit is, amivel életét és egyben alkotói munkásságát fönntartotta. Földi Péter Balázs János kézirata a Szétlátásaim a világban III. rész című füzetből

12

ELŐSZÓ Ha az emlékezetre már kezd ködfátyol borulni, egyet még megtehet az ember, leírja azt, amire még tisztán emlékszik. Az én emlékeim Balázs Jánosról is elkezdtek halványulni. Úgy gondoltam, amíg nem késő, papírra vetem a kettőnk barátságáról szólókat, azokat, amiket én kincsként őrzök magamban. Nem akarom, hogy a vele töltött percek végleg elsüllyedjenek foszló emlékeim mélyén. Az elkövetkezőkben beszámolok barátságunk kezdetéről, egészen a haláláig. Nem történeteket akarok ideálmodni, csupán meg akarok emlékezni egy rendkívüli emberről, akivel sok-sok felejthetetlen pillanatot élhettem át. Annyian beszéltek már az ő művészetéről, elemezték így–úgy, hogy én ehhez nem kívánok hozzátenni. Mikor ezeket a sorokat rovom, barátságunk kezdetétől már eltelt ötven év, éppen ezért nem fogom mindig a kronológiai rendet követni. Mivel sok időt múlattam a társaságában, azt gondoltam, inkább a hétköznapi emberről, küzdelmeiről, köznapi elfoglaltságairól írok. Így idézem föl alakját, személyiségét. Ideje hát elkezdenem a bennem lévő történeteket. Balázs János kézirata a Szétlátásaim a világban III. rész című füzetből 13

ELSŐ BESZÉLGETÉS A cipőjavítás Valahányszor felvillan előttem Balázs János alakja, furcsa módon, szinte minden esetben úgy jelenik meg, amint a szobája küszöbén ülve, az elszakadt cipőjét varrja. Ez a kép oly erős, hogy el sem tudom hessegetni magamtól. Ráadásul sokáig képtelen voltam megmagyarázni, miért éppen ez a kép jön elém először. Aztán rájöttem valamire. De ezt majd később. Úgy történt, hogy odaérve a házához, benéztem a bejárati ajtó ablakszemén. Ő észrevett, belülről elhúzta az ajtófa reteszét és beengedett. Köszöntem, majd a zsebemből előhúztam a szokásos csomag cigarettát és odaadtam neki. Aztán leült a szobája küszöbére, én vele szemben a hokedlire. Csendben voltunk. Tudtam, hogy most nem szabad szólni. A bal kezébe vett egy szurokgolyót, és elkezdte azt markolgatni, hogy a kéz melegétől megpuhuljon. Mikor már úgy érezte, megfelelő az állaga, egy előre elkészített hosszabb spárgát belevájt ebbe a szurokgolyóba, és áthúzta rajta. Aztán ezt a spárgát befűzte egy nagyobb görbe tűbe. Ezután fogott egy cipészárat és az elszakadt résznél átlyukasztgatta vele a cipőt. Mikor ezzel elkészült, valami ördögi ügyességgel megvarrta az elszakadt lábbelijét. Ekkor fölhúzta, tett benne két lépést, és elégedetten a következőt mondta: – No, most már jó lesz. Eltart majd egy darabig. Régi már ez a cipőm, tegnap meg elszakadt. Most volt csak időm rá, hogy megvarrjam, mert folyton zaklatnak. Erre már én is megszólalhattam. – János bácsi, honnan vannak magának ezek a szerszámok? – Ez a görbe tű már nagyon régen megvan, kaptam valakitől, akinek annakidején megvarrtam a cipőjét. Ezt a suszterárat meg én csináltam magamnak. Elrakta a szerszámokat, majd így folytatta: – Festettem két képet. Meg akarod nézni? A szobából előhozta a vásznakat, és várta, mit szólok hozzájuk.

14

A hatás olyan volt, hogy bizony egy darabig nem tudtam megszólalni. Az egyik különösen tetszett. Mindjárt tudtam, hogy a háza előtti kis udvarból festette a szemközt lévő Rokkant-telep egy kiválasztott részét. Az épületet rögtön fölismertem, de a mögötte álló fákat egészen szokatlan módon jelenítette meg. Lombkoronájuk aranysárga volt, mintha lángoltak volna. – Hű, ez nagyon szép! János bácsi – örvendeztem –, borzasztóan tetszik! – Nohát, ennek örülök! – mondta, majd folytatta, mintha tudta volna, mit akarok kérdezni: – Azért festettem ezt a sárga színt, mert napfelkeltekor voltam kint és így láttam. Látod, még az ég is sárga. – Nevetett. Én néztem tovább ezt a képet, nem tudtam betelni vele, oly varázslatosan izzott, lángolt. Belém égett… Balázs János elmerengve (felvétel: Tóth István)

15

MÁSODIK BESZÉLGETÉS Gyerekkor, család, iskola 1977-ben bekövetkezett halála óta sokat tűnődtem azon, rá gondolva miért pont ez a cipőjét varró öregember képe villan fel először. Sokáig nem találtam rá magyarázatot. Aztán rájöttem valamire, ami érthetővé teszi ezt az emlékképet. Még öt éves sem volt, amikor elvesztette Édesapját. Ezután a család Alsókubinból visszaköltözött Salgótarjánba. Az anyja, Margit néni, annak húga, Ilus néni és a négy gyerek. Ettől kezdve teljesen egyedül maradt, senki sem irányította, fogta a kezét. A gyerekek édesanyjukkal és Ilus nénivel éltek egy házban. A felnőttek írástudatlanok voltak, nem tudták felmérni az iskola jelentőségét. János bácsi, az iskolába kerülését követően, mire megtanult írni és olvasni, kitört az első világháború. A katonaság lefoglalta a tantermeket, a gyerekeket hazaküldte. Amikor aztán újra lehetett járni, ő otthon maradt. Nekem így indokolta ezt: – Nem azért, mert ott tanulni kellett, hanem mert nem éreztem jól magam abban a közösségben. Édesanyja és nagynénje nem fogták meg a kezét és vitték vissza az iskolába, hanem jóváhagyták a gyerek döntését. Abban az időben nem ő volt az egyedüli gyerek a Cigányhegyen, aki így élt, főleg ott, ahol nem akadt férfi a családban. – Majd lesz vele valami, úgy is fel fog nőni az a gyerek! – így gondolkodtak. Balázs János családja szegény volt, mint a templom egere, de ő maga szabad volt, mint a szél. A kortársai nemigen fogadták játszópajtásaik közé a csendes, félénk fiút, de ő ezt nem is bánta. Az öregek társaságát kereste, akik az erdőt járták, hulladék fát szedtek, ősszel szedret, csipkét, vadkörtét, gombát és különféle gyógynövényeket. Ebből éltek. Szóltak neki, ha vályogot vetni mentek, vagy tetőt javítani, vagy házakat tapasztani.

16

Közben hallgatta a meséiket, történeteiket. Ahol csak megfordultak, és valami újságot, könyvfélét talált, azokat hazavitte. Mindent elolvasott, ami csak a keze ügyébe került. Megismerte a betűk varázslatos világát, egy másfajta kultúrát, mint amiben addig élt. Egyre jobban szomjazta az olvasás gyönyörűségét. Amikor a hatvanas évek közepétől barátságot kötöttem vele, nagyon elcsodálkoztam az ő olvasottságán, azon az óriási tudáson, aminek a birtokában volt. Egyik írásában így fogalmazza meg az akkori életét: „én lim-lomból raktam össze magamnak világot” És itt villan fel újra az a kép. Egy magányos öregember varrja a cipőjét.

Balázs János kézirata a Szétlátásaim a világban III. rész című füzetből 

BALÁZS János: Versek, vallomások. Salgótarján: Palócföld, 2002., 43. o.

17

HARMADIK BESZÉLGETÉS Művészet és kétkedés Balázs János irodalmi munkássága legalább olyan értékes, mint a festészete, bár elsősorban képzőművészként tartjuk számon. Miért gondolom ezt? Elég, ha csak elolvassák az eddig megjelent verseit, prózai írásait, noha ez csak töredéke annak, ami a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum raktárában van. Több mint ötezer oldalt még az ismeretlenség homálya fed. Akkor is, ha Kovács Anna irodalomtörténész ebből az anyagból egy szép válogatást készített.* Ezt a kötetet lapozva is kiderül: ez az ember úgy tudott fogalmazni, mint a legnagyobb írók, költők. A művészettörténészek már sokat írtak róla, elemezték a képeit. Egyesek próbálták besorolni a naivak közé. Különféle jelképrendszereket véltek felfedezni a munkáin, igazolva azt, hogy nem tévedtek. Némely vélemény talán igaz is lehet. Én azonban úgy vélem, az igazság az: ő még a festészetben is költő volt. Amit az olvasás és az élettapasztalás révén felhalmozott, tudást és ismeretet szerzett, azzal nem tett mást, csak kiírta magából és valósággal ráöntötte a vászonra. De nem naivként. Számtalanszor láttam, hogyan kezd el egy-egy képet festeni. A bal felső sarokból haladt lefelé, majd oldalt, amíg be nem telt a vászon. Észrevettem többször, amint az egyik képet befejezte, már nyúlt a következő vászonért, mert még tartott benne az a gondolat, amit az előző vásznon elkezdett. Ha már nem talált üres felületet, olyan türelmetlen volt, széttépte az ingét, és arra festett. Ezért mondom, hogy valósággal írta a képeit. És soha, egyetlen képen sem javított. Amit egyszer megfestett, azt befejezettnek tekintette. Úgy érzem, a festészete és az írásművészete szorosan összefügg egymással, és csak a kettőt összevetve láthatunk vele kapcsolatosan tisztán. *

18

BALÁZS János: Versek, vallomások. Salgótarján: Palócföld, 2002.

„Nem vagyok naiv festő, csak homorú tükröt kaptam örökül…”* Ám János bácsi mindvégig megmaradt a cipőjét varró magányos öregembernek. Miért mondom ezt? Mert a legtermékenyebb időszakában is viaskodott önmagával. Van-e értelme az ő tevékenységének? Legbelül tudta, amit csinál, az értékes, mégis kételkedett annak értelmében. Mindennek ellenére szinte megszállottan tette a dolgát, mint a selyemhernyó, aki csak szövi és szövi a szálait. Ezt az örök kétkedését le is írta egy verse szép mondatában: „Kedvem derül, mégis ködkötélen függök…”** De itt egy másik: „Történetemnek gyakorlati értéke pásztor lehelet, bagótól illatos festékes nadrág, gyapjas, mint a kos.”*** Kétkedésének legnagyobb bizonyítéka a nagylélegzetű Két én című írása. Esténként, amikor felolvasta az új verseit nekünk, fiatal barátainak, mindig megkérdezte: – Na, mit szóltok hozzá? Ennyi marhaságot összehordtam! – Nevetett, kacagott, mintha saját magát nevetné ki. * ** ***

Uo. 39–40. o. Uo. 179. o. Uo. 180. o.

19

Mikor tőlünk megkapta az elragadtatott véleményt – János bácsi, ezek a versek csodálatosak! –, akkor egy kicsit megnyugodott. Ezt az örök kétkedést, ezt a két Ént fogalmazta meg a legjobban Szabó Tamás, az én szeretett barátom köztéri szobra Balázs Jánosról, öreg barátjáról. Ez a szobor olyan, hogy nem csak az alakját foglalta bronzba, hanem János bácsi gondolkodását, kétkedéseit is a saját művészetével kapcsolatban. Ez a kétalakos szobor egymással szembefordulva mutatja Balázs János valóságos, szeretetre méltó hétköznapi alakját, kezében kedvenc macskájával, Etyével és egy szobrászállványon a művész fejét, a gondolkodóét, az örök kétkedőét. Ez a szoboregyüttes pontosabb képet fest erről a zseniális emberről, mint a szavakba öntött legalaposabb elemzések.

Szabó Tamás Balázs János című szobra a salgótarjáni Pécskő út elején (részlet)

20

NEGYEDIK BESZÉLGETÉS Az egyforintos lábas Most már ideje elhagyni ezeket az okfejtéseket, mert nem is ezekről akartam írni, hanem a szobor valóságos alakjáról, a hétköznapi emberről, aki a macskáját tartja a kezében. Mélyen visszafelé megyek az időben, oda, ahol én még egészen kis gyerek voltam. Az ötvenes évek közepén járunk. Anyám ezt mondta: – Zolikám, fogd ezt a kosarat, és itt van egy forint. Jól markold meg a pénzt, el ne veszítsd! Elmész a János bácsihoz, odaadod a pénzt, és megmondod, adjon érte szenet, mert főzni akarok. Nem kellett messzire mennem, mert körülbelül húsz méterre állt Balázs János viskója. Bekopogtam a bejárati ajtó üvegén, és bekiabáltam. János bácsi mogorván kiszólt: – Mit akarsz, te gyerek? Én megszeppenve az erélyes hangtól – mert durvának éreztem –, félénken szólaltam meg: – Anyu küldött a János bácsihoz szénért. Kosarat is hoztam. János bácsi kijött a házból, és azt kérdezte: – Na és kinek a fia vagy te? Ki az anyád, ki az apád? Ezektől az erélyes és határozott kérdésektől kissé megijedve válaszoltam: – A Gasko Ilonka fia vagyok, meg a Pötyös Lacié. – Hát te a Laci fia vagy? Mért nem ezzel kezdted? Majd így folytatta: – No, mennyi pénzt küldött az anyád? Kinyitottam a markomat, megmutattam a pénzt, amit addig hősiesen szorítottam, majd megszólaltam: – Itt egy forint, ennyit hoztam.

21

– No, jó. Gyere velem! Ezt úgy mondta, mintha száz méterre kellett volna mennünk, pedig még nekem is csak öt-hat lépés lehetett. Odamentünk a szenes óljához, ami a bejárati ajtóval szemben állt, rissz-rossz deszkákból volt összeeszkábálva. Két ajtó is volt rajta, lakattal összezárva. Kinyitotta a lakatot, benyúlt a megfelelő lábasért, amivel a szenet szokta kimérni. (Volt neki 50 filléres, 1 forintos és 2 forintos lábasa is.) Kivette az 1 forintos lábast, és telerakta szénnel. – No, add ide azt a kosarat! – szólított fel, és a lábas tartalmát beleöntötte a kosaramba. A kiürített lábast visszatette az ólba, majd azt mondta: – No, várj még egy kicsit! Benyúlt a szenes ólba, három-négy darab szenet kihúzott, és ráadásnak beledobta a kosaramba. – Most már mehetsz! Anyád biztos főzni akar. Boldogan indultam hazafelé, örültem, hogy végre már eljöhetek ettől a mogorva öregembertől. Alig tettem meg négy-öt lépést, hangosan utánam szólt: – Állj csak meg! Megfordultam, a lábam is remegett. Mit akarhat ez tőlem? Csak nem jött rá, hogy én is köztük voltam? János bácsi a következő kérdést szegezte nekem: – Ugye, te is itt szoktál szaladgálni azokkal a rossz gyerekekkel az ablakom előtt? Itt zörgetitek nekem azokat a rossz lábasokat. Nagyon megijedtem. És természetesen letagadtam a cinkosságom, noha én is a zajongókkal tartottam előzőleg. – Én, János bácsi, nem voltam velük – füllentettem. – No azért, mert ha én elkapom valamelyiket, lesz ám nemulass! Most már mehetsz! Nagy megkönnyebbüléssel elindultam hazafelé. Emlékszem rá, valamelyik játszótársam kitalálta, hogy a kidobott rossz lábasok fülére spárgát kössünk, és futva húzzuk magunk után – óriási zajt csapva. János bácsi erre a csínytevésre gondolt, amikor engem kérdőre vont.

22

ÖTÖDIK BESZÉLGETÉS Az ördög Már gyerekként azt hallottam az öregektől, hogy a János nagyon okos ember, mindent tud a világon, és nagyon sokat olvasott. Nemigen barátkozott senkivel, és ez még titokzatosabbá tette alakját, különösen egy gyerek szemében. Többen azt is állították róla, hogy ördög. Egyszer vettem a bátorságot, megkérdeztem apámat: – Apu, azt mondják, hogy a János bácsi ördög. Igaz ez? – Tudod, fiam, a cigányok bolondokat beszélnek. Azért beszélik ezt, mert a János okosabb náluk, és nem barátkozik velük – felelte apám. Olyan titokzatosság vette körül ezt az embert, hogy én nagyon kíváncsi lettem rá. Egyszer aztán lehetőség adódott, hogy a kíváncsiságomat kielégítsem. Apu könyveket hozott a könyvtárból, a felét letette otthon, a másik felét szatyorba rakva megindult kifelé. – Ezeket a Jánosnak viszem olvasni – mondta. Én kaptam az alkalmon, és mellé léptem: – Megyek veled. Majd én viszem a könyveket. Apu nem bánta. Akkor léptem be először János bácsi kunyhójába. Míg ők beszélgettek az előző regényekről, amiket korábban olvastak, én be-bepillantottam a szobájába. Ott olyan csodákat láttam, amit még soha. Az ágya fölötti falat képek borították. Elbűvölve bámultam valamennyit. 10-20 filléres rajzlapokra különféle portrék voltak festve. A festéshez iskolai gombfestéket használt. Felismertem rajtuk Széchenyit, Kossuthot, Petőfit, Kölcseyt. Ezen kívül volt ott még egy kép, ami különösen tetszett. Egy ókori görög váza harcosát ábrázolta, amint éppen dobni készül a lándzsáját. Ezt követően még egy párszor elkísértem apámat, hogy a János bácsinál látott képeket újra és újra megbámulhassam.

23

HATODIK BESZÉLGETÉS A költözés Eljött az 1962-es év nyara. Ezen a nyáron óriási zivatar tört rá a városra. A Cigányhegyen a hirtelen lezúduló víz több házat megrongált. Köztük volt a miénk meg a János bácsié is. Az a szobafal, ahol az ágya állt, és amelyiken a képek ki voltak szögelve, bedőlt. Valamennyi alkotása megsemmisült ekkor – csak az agyamban őrzöm még ma is az emléküket. János bácsi – a még felhasználható vályogtéglákból és egy pár frissen vertből – újra felhúzta ezt a bedőlt falat. Mi már nem tudtuk így helyrehozni a hálószobánkat. Anyám kijárta a Városi Tanácsnál, hogy egy akkor épült bérházban kapjunk egy 1 szoba félkomfortos lakást. Elköltöztünk a Cigányhegyről. A Cigányhegytől azonban nem szakadtam el, hiszen ott voltak a barátaim és a nagynénéim, akikhez naponta jártam. Anyám idősebb nővére, Jolán, Balázs János közvetlen szomszédságában lakott. Ha főzött valamit, akkor egy tányér ételt mindig átvitt János bácsinak.

Cigányhegy az 1970-es évek elején

24

HETEDIK BESZÉLGETÉS A család Ekkorra már Balázs János is egyedül maradt. Előbb az anyja, később Ilus néni is meghalt. – Elvesztettem az öregjeimet is – mondogatta. Pedig szép kort értek meg, mert Margit néni 97, Ilus néni meg 86 évesen hunyt el. Új otthonunkba költözésünkkel számomra Balázs János egy időre elfelejtődött. Beszélek most egy kicsit a családjáról is: János bácsiék négyen voltak testvérek. A legidősebb Laci volt, aki már kisgyerekként játszott az apjuk zenekarában, mint hegedűs. Tehetséges muzsikusnak indult. Korán megnősült, egy cigánylányt vett feleségül, és lett nekik is négy gyerekük, három fiú és egy lány. Közülük két fiú még ma is él. Laci valamikor a Karancs utcai kis étteremben volt prímás. Ennek az étteremnek az volt az érdekessége, hogy hozzátartozott a városi kupleráj is. Egy Vastag nevű ember tulajdonában állt. Ő alkalmazta a zenészeket is. Mikor államosították az éttermeket, a kupleráj természetesen megszűnt létezni, de az étterem működhetett továbbra is. A cigányzenészeket kötelezték a minősítés megszerzésére, és Lacinak is le kellett vizsgáznia. 1949-ben Laci, egy vizsgabizottság előtt, megszerezte a „B” kategóriát. A vizsgáztatói közül egy még ma is él. Laci 1951-ben – tragikus körülmények között – meghalt. Az egyik este, hazafelé jövet elesett, valamibe úgy beütötte a fejét, hogy a rákövetkező napon el is hunyt. Vele kapcsolatosan az a szóbeszéd is járta, hogy a lépcsőről valaki belökte egy nagy gödörbe, ahol lícium bokrok voltak, és ezek összeszurkálták, vérmérgezést kapott. A második gyerek Margit volt. Margit férjhez ment, és lett neki két lánya meg egy fia. Vali, Jutka és Tibi. Margit lányairól nem tudok semmit. Tibiről is csak annyit, amennyit nekem János bácsi szűkszavúan elmondott. Arra emlékszem, hogy a ’60-as évek elején Laci testvérének egyik fia, Karcsi János bácsinál lakott egy éven keresztül, mert nem volt hová mennie. Karcsi aztán megnősült és elköltözött János bácsitól. Tibi

25

volt az egyetlen gyerek, aki magasabb iskolát végzett. Úgy tudom, hogy építésznek tanult, és Budapesten telepedett le. Nívós szállodát is tervezett Siófokra. Végül az Országházban dolgozott, onnan is ment nyugdíjba. Annak irattárában volt vezető beosztásban. Egyszer én is találkoztam vele János bácsinál. Akkor látogatta meg a nagybátyját, amikor a Fradi Tarjánba jött futballozni. Többnyire a Fradi futballistáival jött egy buszon. A Ferencvárosban akkoriban játszott Vilezsál Oszkár is, akinek az unokatestvére a Salgótarjáni Katolikus templom plébánosa volt. Ilyenkor Vilezsál Oszkár mindig meglátogatta a parókián pap unokatestvérét, Tibi pedig a Cigányhegyen a nagybátyját. Érdekességként megemlítem, hogy Tibi apja egy helyi tamburazenekar oszlopos tagja volt. A Pécskő utca végén – ahol már csak a cigányok, főleg a zenészek éltek –, a háború előtt állt egy „Makk Hetes” nevű kocsma. A kocsma később megszűnt, és Tibiék ebben az épületben laktak. Aztán elköltöztek a Régi Posta utcába, az ottani Zsidó-templom közelébe. A negyedik gyerek Barnus volt. Ő is tanult zenét, már fiatalon kontrás volt egy helyi cigányzenekarban. Szintén korán megnősült, egy nem cigány asszonyt vett feleségül, akinek az első házasságából volt egy fia. Az esküvőjüket követően még sokáig János bácsiéknál, a szülői házban szoroskodtak. Később aztán elköltöztek János bácsi nagy megkönnyebbülésére. Nekik nem volt közös gyerekük. Barnus sem érte meg a tisztes öregkort, mert fiatalon meghalt. Ennyit a testvérekről. Azt azért még hozzáfűzném, hogy János bácsi nem szívesen beszélt róluk. Egy alkalommal, amikor Barnus szóba került, János bácsi csak legyintett egyet és csak ennyit mondott: – Eh, Barnus! Azt gondolom, azért nem beszélt róluk szeretettel, mert a testvérei korán családot alapítottak, és nem segítették az anyjukat meg a húgát. A két öregről való gondoskodás teljesen János bácsi feladatává vált. Egészen a halálukig ő pátyolgatta a két öreget.

26

NYOLCADIK BESZÉLGETÉS Az otthon 1965-ben újra bekopogtam Balázs János ajtaján, amit ő csak kunyhónak vagy galyibának nevezett. A bejárati ajtó körülbelül 1 m széles lehetett, de olyan alacsony, hogy a belépőnek le kellett hajolnia, ha nem akarta beverni a fejét az ajtófélfába. Az ajtó színe már kopottas zöld volt, rajta két függőleges ablakszemmel. Kívülről nem volt kilincse, belülről pedig egy faretesz zárta, ami egy vájatban mozgott balra és jobbra. Az ajtótokon volt egy vaslemezből kiképzett fogadó, magán az ajtón pedig egy hosszabb csuklós pánt, aminek a végén egy hosszanti nyílás volt található, amit bele lehetett illeszteni a fogadóba. Erre került rá a lakat, ha elment otthonról. Ha beléptünk ezen az ajtón, körülbelül 15 cm-rel lejjebb kerültünk, mert a konyha szintje ennyivel mélyebben volt az udvarénál. A konyhának tégla padlózata volt. Az ajtóval szemben lévő falnál állt egy öntöttvas kályha, ami a jobb oldalán egy sütőrésszel rendelkezett. A konyha méretét tekintve akkora volt, hogy a bejárati ajtótól jobbra és balra 40 cm-es hely akadt benne. Az ajtónyílást is beleszámítva a konyha szélessége 170–180 cm lehetett, a hossza pedig úgy 3 m. Bentről, ha szembe fordultunk a bejárati ajtóval, akkor jobb kézre esett egy vizes pad, rajta egy bádog vizesvödör, mellette egy 3 dl-es vizeskorsó, és egy bádog bögre állt. A vizes pad alatt egy lavór húzódott meg. Bal oldalon, a fal közepén nyílt a szobája ajtaja. Ezzel az ajtóval szemben állt egy másik ajtó, ami mindig zárva volt. Ott én soha nem jártam. Be-benéztem, amikor néha kinyitotta. Lim-lomokat láttam bent, meg egy vas vödröt. Gondolom, ebbe végezte a szükségét. A kályha mellett, bal oldalon, még éppen befért egy 40x100 cm-es alapterületű, 70 cm magasságú, felülről nyitható láda. Ehhez volt tolva egy általa készített hokedli. Ezen a hokedlin ültem, ha nála jártam. A kályha mögött, kissé balra eltolva, akadt még egy polcos szekrényféle, aminek az ajtaja hiányzott. Ide rakta azt a kevés edényt, amire szüksége volt. A hálószobája, egyben a munkaszobája, duplája volt a konyháénak. Ha benéztünk, balra helyezkedett

27

el a fej- és a lábrészénél is szépen ívelt fatámlás ágya. Gyerekkoromra visszaemlékezve: több házban is ilyen ágyat használtak. A fekrészébe úgynevezett szalmazsákot terítettek, amit időnként friss szalmával tömtek ki. Az ágyával szemben két kis 50x60 cm-es ablak állt egymás mellett. A szoba ajtajával szemben egy ruhás szekrény volt. Ezen kívül 2 db thonet- és egy háromlábú suszterszék. Erre a suszterszékre ült, amikor festett. Volt még neki egy petróleumlámpája is, ami szögre akasztva lógott az egyik falon. Ezt a petróleumlámpát gyújtotta meg és hozta ki a konyhába, amikor a beszélgetéseink már estébe fordultak. A szoba padlózata hajópadló volt. A konyha és a szoba is gerendás mennyezettel rendelkezett. A házat kívülről agyagos sárral tapasztotta, és fehérre meszelte. A tetőt különböző nagyságú kátránypapírdarabokkal fedte, és azokat falécekkel szögezte le, hogy a szél föl ne tépje. Ez a rissz-rossz tető a legnagyobb esőzések közepette sem ázott be. Kívül, az ablakok alatt, hosszanti irányban nyúlt el egy padka, ami sárból és agyagból a falhoz volt tapasztva. Ezen a padkán üldögélt János bácsi édesanyja és annak húga, Ilus néni. Itt adtuk át nekik az utcán talált cigarettacsikkeket. Ilyenkor mindig kaptunk érte 10-20 fillért, attól függően, mennyit szedtünk össze. Ilus néni kibontogatta a csikkeket, egy vászondarabra szórta, aztán megtöltötte vele a pipáját. (Ilus néninek volt egy testi fogyatékossága is, mert sántított szegény. Sokan a hegyen Sánta Ilusnak hívták őt.) A padkát, az öregjei halála után, János bácsi széttúrta, mert sokszor idegenek ültek rá. A beszélgetéseik, pletykálkodásaik behallatszottak a szobájába. – A sok üres beszéd nagyon zavart engem – mondta egyszer, amikor rákérdeztem, miért kellett lebontania. Balázs János kézirata a Szétlátásaim a világban III. rész című füzetből

28

KILENCEDIK BESZÉLGETÉS „Újra nyakamba vettem az igát” Fordítsunk egy kis figyelmet arra a szenes ólra, amit már korábban említettem. Tulajdonképpen nagyon fontos szerepet töltött be az életében. Úgy, mint a háború előtt, a hadifogságból való szabadulása után is, ahogy ő fogalmazott: „Újra nyakamba vettem az igát”. Arra célzott ezzel, hogy – mint olyan sokan a Cigányhegyről – a haldára járt szenet gyűjteni. Ezt szabadon tehette, mert a somlyói bányából kikerült meddő szenet csillékkel a közeli meddőhányóra öntötték ki. Innen nyugodtan lehetett válogatni, és a meddő még sok jó szenet is tartalmazott. Ami még használható volt, azt a cigányhegyiek zsákokba szedték, a hátukra kötötték és hazahordták. A legtöbb asszony, mert bizony a többségük asszony volt, nem vitte haza a szenet, hanem a szemben lévő Rokkanttelepen eladta 10–20 forintért. A zsák nagyságától függött, hogy mennyit kapott érte. Az így szerzett pénzből főztek a családnak. A férfiak ugyan a tarjáni gyárakban dolgoztak, de mindenhol sok volt a gyerek. Nem volt ritka a 9-10-12 gyerekes család sem. A zenészcsaládoknak nem volt szükségük a haldázásra, mert ők szinte minden este friss borravalóval térhettek haza. Balázs Jánosnak nem akadt más lehetősége, járta a haldát. Ő a szenet hazahordta, beleöntötte a szenes ólba és innen kiporciózva adta el. Még azok is vettek tőle szenet, akik a haldára jártak, de útközben már eladták. János bácsi a begyűjtött negyedrészét elfűtötte, a többit eladta. Ebből élt, de nagyon szegényen, mert mit tudott ebből venni? Kenyeret, cigarettát meg petróleumot. Sokszor mondta: – Az a leggazdagabb ember, aki nem kíván semmit és kevéssel is beéri. Egy alkalommal rákérdeztem: – János bácsi, hogy van az, hogy maga világ életében ilyen szegény volt? Jött a felelet. Az egyik mondata az volt, amit már említettem, a másik: – Ide figyelj! Én elégedett vagyok akkor is, ha naponta csak kenyerem van meg cigarettám, de megvan a nyugalmam.

29

Többször megfigyeltem őt, amikor üres kenyeret evett. A bal kezében tartotta a kenyérdarabot, a jobb kezében lévő bicskával kis darabokat szelt és a szájába tette a falatot. Olyan, de olyan jóízűen ette, mintha fenséges lakomát fogyasztana. A kályhán, a bádogbögréjében mindig gőzölgött valami gyógyteaféle, amit szörnyű szürcsöléssel kortyolgatott. Ha ezek a képek felvillannak előttem, leginkább arra gondolok, hogy ezek a mozdulatok meg a kenyér szeretete még a hadifogságból jöhettek vele. A foglyok feltehetően ugyanilyen jóízűen nyeldesték le a számukra kimért kenyéradagot.

Balázs János alkotás közben (felvétel: Tóth István)

30

TIZEDIK BESZÉLGETÉS A fogságban Sokszor mondta nekem, nekünk, hogy a fogságba esett bajtársaival mennyit éheztek, de mindig hozzátette azonnal: bizony a civil lakosságnak ugyanúgy nem volt mit ennie. Egyik alkalommal elmesélte, hogy a fogságban lett volna lehetősége dupla kenyéradagra is. – Hogyhogy, János bácsi? – kérdeztem tőle. – Úgy történt, hogy az orosz nacsalnyikok zenészeket kerestek a táborban. Aki csak tudott valamilyen hangszeren játszani, annak jelentkeznie kellett. Magyarok és németek vegyesen jelentkeztek. Mondták a foglyok, hogy én is tudok hegedülni. Az oroszok rákérdeztek, de én bizony letagadtam, pedig így több ennivalóhoz juthattam volna. – Hát miért tagadta le? – faggattam tovább. – Azért, mert én ezeknek nem akartam játszani. Hiába kecsegtettek a dupla kenyéradaggal. Gyűlöltem őket. Nem a szegény orosz lakossággal akadt bajom, hanem azzal a lehetetlen és erőszakos rendszerrel. Úgy aztán békén hagytak. Balázs János és Scharner Béla valamivel a hadba vonulásuk előtt (felvétel: Szabó József)

31

TIZENEGYEDIK BESZÉLGETÉS A haldázás kínjai Egy kicsit még vissza kellene térnünk a már említett haldázáshoz. Nemcsak azért, mert ez a tevékenység Balázs János életéhez szorosan hozzátartozott, hanem mert az akkori élet, az ’50-es és a ’60-as évek elejének a korrajzába szervesen beletartozik. Elmondom hát, micsoda kenyérkereset is volt a haldázás. A Cigányhegytől a haldáig – más szóval a meddőhányóig – a távolság körülbelül 3–4 km volt. Ennek az útnak csak egy rövid szakasza vezetett sík terepen keresztül. Akadt olyan szakasza is, ahol 300 métert kellett meredeken, hegynek felfelé menni. Amikor elérték a hegy csúcsát, következett egy hirtelen lejtő, amit veszélyes szakadékok öveztek. El lehet képzelni ezt az utat télen: havas és jeges, az ember hátára meg 20–30 kg-os szenes zsák nehezedik… Amikor a haldázók a teli szenes zsákokkal a hátukon visszafelé jöttek, akkor valahogy ki kellett mászniuk ebből a mély gödörből, egészen a csúcsig. Itt megpihenhettek, majd következett a visszafelé most már lejtős szakasz. Ha jeges volt az út, előfordult, hogy inkább fenéken csúszva jöttek lefelé, hátukon a szénnel, mert ettől nagyobb biztonságban érezhették magukat. Ezek a szénhordó asszonyok télen bocskort kötöttek a lábukra rongyokból, zsákdarabokból. Így már jobban tapadtak az úthoz, kisebb volt a csúszásveszély. Azt hiszem, ezt az életmódot fogalmazta bele Balázs János az alábbi sorokba: „Van füvem, fám, vizem. Mindig tudtam, most is hiszem, hogy rajtam kívül bizony senki sem élt úgy, mint én,

32

aki köveket cipelt a nyakán és sebeket a szívén. Teher volt minden éjszakám; a nappalok is úgy, bicegve teltek el, ahogy a hózápor ömlött a tájon s fehér, de vak volt az út: nem láttam se földet, se eget, lépésem jegek közt recsegett; ahogy a reggel jött, utána este lett.”*

A Cigányhegy részlete egy 1898-as képeslapon *

Uo. 68. o.

33

TIZENKETTEDIK BESZÉLGETÉS A gyógynövények és a fogfájás Amikor az erdőben járt gombázni, általában hozott haza tűzrevaló fát is, amit kötéllel a hátára kötött. Ezek 1-2 m hosszú kiszáradt gallyak voltak, amik az erdő talaján hevertek. Ősszel érett vadkörtét is szedett, amit a konyhai tűzhelyen, kis lábasban főzött meg. Ilyenkor megkínált belőle. Finomnak találtam, mert így, hogy főzte, elvette a vadkörte kellemetlen fanyar ízét. Gyerekkoromban mi a vadkörtét a padláson tároltuk, a szalma közt. Ott szépen megbarnult és megpuhult. Ekkor vált élvezhetővé és finommá. Késő ősszel, mikor már a kökényt megcsípte a dér, akkor az is került az asztalára. Volt olyan alkalom, hogy a kökényt tepsibe tette, a sütőben megsütötte, és azzal kínált: – Eszel ebből a kökényből? – kérdezte. – Hűha, ez így nagyon finom! – mondtam, és elégedetten nézte, ahogy csemegézem a sült kökényből. Mindig lógott a konyha falán különféle szárított növény, amit aztán teának megfőzött. Látogatásaim valamelyikén fogfájósan találtam őt. Abból a kevés fogból, ami az évek során még megmaradt neki, begyulladt az egyik. Arca csúnyán bedagadt ettől. Nagyon sajnáltam szegényt. Egyik kezével simogatta a rossz fogtól püffedt részt, mintha ezzel csillapíthatná a fájdalmát. Eközben hol a szobába ment, hol meg a konyhába. Fel-alá járkált. Éreztem, fölösleges vagyok. – János bácsi, ha így van, én nem is zavarom tovább – mondtam, és már indultam is a kijárat felé. – Jól van, hát majd gyere holnap! – hagyta jóvá, és becsukta mögöttem az ajtót. Másnap kíváncsi voltam, hogy érzi magát – sietve mentem fel hozzá. – No, János bácsi, hogy van? Fáj-e még a foga? – Most már sokkal jobb – felelte. – Megszabadultam tőle. Már jó késő estére járt, amikor sikerült kirángatnom ezt a rossz fogat. Látod, az arcom sem olyan dagadt már.

34

– Mit csinált vele, János bácsi? – kérdeztem. – Főztem a füvekből gyulladáscsökkentő teát, és jót tett. Meg ezzel borogattam is az arcomat. – Honnan tudja maga, hogy melyik fű mire való? – faggattam. – Hát ezt én még az öregektől tanultam, akikkel annak idején az erdőt jártam. De sokat tanultam a régi könyvekből is – válaszolt. Odaadtam neki a szokásos csomag cigarettát. Azonnal rá is gyújtott. – Jó, hogy hoztál cigarettát, mert amit tegnap hoztál, mind egy szálig elfogyott. Annyira fájt a fogam, hogy kínomban csak szívtam egyiket a másik után. Vettem a bátorságot, és megkérdeztem tőle: – János bácsi, azt mondják, maga sohasem volt még orvosnál. Igaz ez? – Hál Istennek, én még nem jártam orvosnál. Ha volt valami bajom, nyavalyám, az el is múlt, meg aztán ilyen-olyan füvekkel kikúráltam magam. Még akkor is, amikor negyvenhárom évesen hazakerültem végre abból az istenverte fogságból. Akkor úgy éreztem magam, mint egy öregember, aki agyon van gyötörve. Aztán lassan helyrevergődtem a füvek segítségével – mondta, majd eltűnődve folytatta: – Hidd meg nekem – ez volt a kedvenc szavajárása, ha bizonyítani akart valamit –, már az is csoda volt, hogy túléltem. Aztán láttam rajta, hogy egyre jobban felhevült. Így beszélt tovább: Balázs János kézirata a – És látod, az emberiség nem tanul. Nem és Füstölgés III. rész című nem! Folyton háborúba keveredik, nem törődve füzetből azzal, hogy saját magának is szenvedést okoz.

35

TIZENHARMADIK BESZÉLGETÉS Max Brandt és a világirodalom, anekdoták Többször vittem neki könyvet. Mindig biztos szemmel tudta kiválasztani közülük az igazán értékeset. Abban az időben szinte divat volt az úgynevezett 10-20 filléres vadnyugati témájú történetek olvasása. Ezek kis, vékony, nem nagy terjedelmű Olcsó Könyvtár sorozatban jelentek meg, az ember hamar túljutott rajtuk. Mi, fiatalok egymás között cserélgettük őket. Ezekből is vittem neki, rendre el is olvasta őket. Egyszer egy Max Brandt nevű író regényével állítottam be hozzá. Mikor ezzel is végzett, ezt mondta: – Ez a Max Brandt más, mint a többi. Ez sokkal értékesebb, ez már egy igazi író, ott lenne a helye a legnagyobbak között. Akkor én nem is tulajdonítottam neki jelentőséget. Egy pár évvel később azonban a rádióban hallgattam egy irodalmi műsort, amelyben neves irodalomtörténészek arról értekeztek, hogy voltak írók, akiket méltatlanul mellőztek, háttérbe szorítottak. Megemlítették többek között Max Brandt amerikai író nevét is. Kiemelték a ponyvaregényírók közül, és méltó helyére tették. Ekkor jutott eszembe Balázs János korábban megfogalmazott véleménye Brandt regényéről. A világirodalom legfontosabb alapműveit ismerte. Egyszer egy Munkácsy albumot vittem neki. Benne volt a Miltonról festett képe is. Megkérdezte tőlem: – Tudod-e ki volt ez a Milton? – Csak azt tudom, hogy angol költő volt – feleltem. – Nahát, ő írta az Elveszett Paradicsom című verses tragédiát. Ez olyan mű, mint amit a mi Madách Imrénk írt – oktatott. Nemcsak az írókat ismerte jól, hanem a nagy filozófusokat is. Például Nietzschéről is beszélt. Azt mesélte, hogy ez a Nietzsche részt vett a francia–porosz háborúban, mint önkéntes betegápoló. Az itt tapasztaltak után ábrándult ki az emberiségből.

36

Mindenekelőtt a magyar írókat szerette és becsülte. Elsősorban Jókait és Mikszáthot. Ennek a két írónak a humoráról kis előadásokat tartott. Műveikből humoros jeleneteket idézett, és közben nagyokat kacagott. Olyan anekdotákat tudott, pl. Jókai és Gyulai Pál kapcsolatáról, hogy az egyiket meg is jegyeztem magamnak: Gyulai Pál, a kor legnagyobb műkritikusa, mindig csipkedte, bírálta Jókai Mór egy-egy újonnan megjelent regényét. Gyulai értékelte, és számos helyen ki is nyilvánította Jókai nagyságát, de könnyebb volt a szívének, ha a kritikáiban belecsíphetett. Ez nagyon bosszantotta Jókait. Gyulainak a fülébe jutott, hogy Jókai mennyire rosszul viseli a kritikáit, és egy este elment Jókaiék ablaka előtt. Bekiabált a házba: – Hé Móricz, azért nem is olyan rossz, amit írtál! – és kuncogva továbbment. A Toldiból hosszasan tudott idézni. Azt tartotta róla: – Lehet, hogy vannak fontosabb művek a világban, de ilyen nyelvezete egyiknek sincs. Ez valóságos zene. Balázs János (felvétel: Tóth István)

37

TIZENNEGYEDIK BESZÉLGETÉS A zene és az összetört hegedű Hogy milyen viszonyban volt ő a zenével? Még mielőtt rátérnék, had beszéljek arról, hogy akkoriban (az ’50-es és ’60-as évekről beszélek) a Cigányhegyen több helyről is, több udvarból zene szólt. A zenét különféle hangszereken tanuló fiatalok összeálltak és együtt gyakoroltak. Mi például folyton zeneszóra ébredtünk, mert a szomszédunkban lakott az unokabátyám, aki cimbalmosnak készült. Mint szorgalmas gyerek, már kora reggel elkezdte a gyakorlást. Ez a szorgalom később meghozta a gyümölcsét, mert Budapesten hosszú évekig Boross Lajos és Lakatos Sándor zenekarában muzsikált. Megemlíthetném Gabora József nevét is, aki egészen fiatalon meghódította Budapestet a hegedűjátékával. De ki ne hagyjam a legújabb csodát, Schnétberger Ferencet, aki szintén innen indult el, és lett belőle világhírű gitárművész. Sok-sok nevet említhetnék rajtúk kívül is, de amit ebből ki akarok hozni, ahhoz ennyi is elég. Nos, ilyen előzmények után rátérek Balázs János zenei tehetségére. Apja nem taníthatta, mert korán meghalt. Önmagát képezve azért csak megtanult hegedülni. És nem is akárhogy. De nemcsak hegedülni tudott, hanem hegedűt készíteni is. Kezdetleges és lehetetlen szerszámokkal több hegedű került ki a kezei közül. Tanúja voltam én is egy hegedűkészítésnek. Ez úgy történt, hogy abban a képkeretező műhelyben, ahol akkoriban dolgoztam, volt egy hosszú munkapad, aminek a tetejét juharfa borította. Úgy esett, hogy ebből az épületből ki kellett költöznünk, mert lebontásra ítélték. Ami menthető volt, azokat átvittük az új helyre, de ez a munkapad már nem kellett oda. Miután szétszedték, megengedték, hogy egy jókora darabot hazavigyek belőle. Rögtön János bácsira gondoltam. Nagyon megörült neki, tapogatta, simogatta ezt a deszkadarabot. Egyik feléből aztán faragott egy domborművet, amelyen sok figura szerepelt. Ezt nem sokkal később eladta. Azóta sem sikerült kiderítenem, hová is került, kinek a tulajdonában

38

van. A deszka másik feléből belekezdett egy új hegedű faragásába. Amikor elkészült vele, megmutatta. Látta rajtam, mennyire tetszik. Erre azt mondta: – Ezt neked csináltam, a tiéd. Odavoltam örömömben. Boldogan vittem haza. Ezt a hegedűt féltve őriztem addig, amíg tudtam, de egyszer úgy ripityára tört, hogy már meg sem lehetett javítani. Feleségemmel új házasok voltunk, több helyen is laktunk. Egyszer a legidősebb bátyám fogadott be bennünket. Volt egy szobánk. A hegedű az ágyunk fölötti szögre volt akasztva. Miközben munkában voltunk, Pistike, a bátyám kisfia valahogy leakasztotta a szögről. Kivitte az udvarra és azzal játszott. Kalapácsnak használta. Úgy összetörte, hogy egészen apró darabokra szakadt. János bácsinak nem is mertem bevallani, mi történt a hegedűvel. Hogy a lényegre térjek, János bácsi esténként muzsikált nekem. – No, hallgasd meg ezt a kis valamit. Nemrég jutott eszembe ez a zenei ötlet – mondta, és elkezdett játszani. Ő nem úgy fogta a hegedűt, mint ahogy azt tanítják, hanem pontosan úgy, mint ami ellen a hegedűtanárok tiltakoznak. Nem az állával szorította le, hanem a válla gödrébe helyezte, úgy játszott. Játék közben pedig nyögött. Mélyről, a melle felső részéből jött a hang, és mivel a száját csukva tartotta, ezt a nyögésszerű hangot az orrán át engedte ki. Eleinte még kellemetlen volt ezt a zenével együtt hallgatni, de egy kis idő múlva már a játéka annyira magával ragadott, hogy már nem is hallottam ezeket az elején még zavaró hangokat. Ezek a zeneművek 7–8 perces darabok voltak, és Paganini capriccióira hasonlítottak leginkább. Ördögi ügyességgel és technikai bravúrral zengette a hangszerét. Soha senkinek nem játszott, egyedül engem ért a megtiszteltetés, hogy nekem elhegedülte ezeket a műveket. Az idősebb zenész cigányok, akik éttermekben játszottak, titokban hallgatták őt, ha este megálltak az ablaka előtt. Mindegyikük elismerően beszélt a hegedűjátékáról. Azt sajnálom, hogy annak idején ezeket a szerzeményeit nem vettem fel magnóra, akkor ezek is megmaradhattak volna az utókor számára. Az az igazság, hogy próbálkoztam volna vele, de nem volt konnektor a házban, így nem tudtam elindítani a magnót. Lejegyezve sem voltak, mert nem ismerte a kottát.

39

Történt egyszer, hogy egyik látogatója (azt hiszem Debrecenből jött ez az ember) tangóharmonikát hozott neki. Ő festményeket adott érte cserébe. Nagyon örült ennek a hangszernek, és noha nem volt korábban tangóharmonikája, mégis tudott rajta játszani. Abszolút zenei hallása volt. Kérdeztem tőle egyszer: – János bácsi, hogy tudja maga felhangolni a hegedűt, hogy helyesen szóljon? Azt felelte: – Régen a zenész cigányok a templom harangjára hangolták a hegedűt. Hát így hangolom én is, de már az sem kell, tudom magamtól. – Majd így folytatta: – A katolikus templomok harangjai E-mollban szólnak. A nagyharang tiszta E, a kis harangok meg H és G. Mesélte egyszer, hogy a Tuti gyerek zongorázni tanult, az apja vett neki egy olcsó, használt zongorát. – Ezzel a zongorával az volt a baj, hogy már nagyon le volt hangolódva – mesélte. – Szólt nekem a Tuti apja, hogy menjek már és hangoljam fel a zongoráját. Nohát, én elmentem hozzájuk, és bár sokáig tartott, de végül sikerült a hangolás. Máskor meg az történt, hogy a tangóharmonikájának az egyik sípja beragadt, nem működött. Szétszedte a harmonikát. Mikor legközelebb mentem hozzá, már örömmel újságolta: – No, képzeld el, sikerült megjavítanom! De tudod-e, hogy mikor szétszedtem, akkor láttam, hogy ez valójában milyen finom műszer. Emlékszem, soha nem muzsikált magyar nótákat, vagy más ismert zenéket. Kizárólag csak a maga szerzeményeit játszotta. Tangóharmonikára is írt olyan darabokat, amilyeneket a hegedűjátéka alkalmával hallottam tőle. Az azért most sem fér a fejembe, hogyha valamilyen módon nem jegyezte le ezeket a darabokat, hogyan tudta mégis eljátszani őket? Vagy talán rögzítette valahogy? A kedvenc hangszerévé vált tangóharmonikát meg is örökítette egy szép képen. A szobájában egy thonet székre helyezte. A háttérben az ágya és a szekrény látható. Amikor esténként muzsikált nekem, nagyon jól éreztem magam ebben a zenével átitatott füstös konyhában.

40

TIZENÖTÖDIK BESZÉLGETÉS Hát mégis rajzoltam valamit Ideje lenne visszakanyarodnom a történetem legelejére. 1968 nyarát írtuk, amikor úgy éreztem, hogy a régtől dédelgetett elhatározásomat megvalósítom. Ekkor már több mint két éve rendszeresen jártam Balázs Jánoshoz beszélgetni, barátkozni. Ezalatt az idő alatt fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy ráveszem őt arra, újra kezdjen el festeni. Sokáig hezitáltam, aztán hirtelen rázúdítottam a következő kérdést: – János bácsi, mi lenne, ha újra készítene képeket? Ez a hirtelen jött szemtelen kérdés láthatóan mellbe vágta. Mérgesen, és kicsit durván válaszolt: – Mit képzelsz, hogy gondolod? – háborodott fel. – Azért gondolom ezt, János bácsi – kezdtem hozzá –, mert én még emlékszem gyerekkoromból azokra a rajzlapokra festett képekre, amelyek egykor az ágya fölött, a szobája falán voltak. – Hát, hogy te emlékszel azokra a képekre? – lepődött meg. – Azért emlékszem rájuk olyan tisztán, mert nagyon tetszettek – válaszoltam a meglepődésére, majd így folytattam: – János bácsi, az nem létezik, hogyha újra kezdené, ne sikerülne. – Ah, nem kell ez már nekem! Nem akarom! Ezt én már rég eltemettem magamban. Ezzel be is volt fejezve a téma. Engem azonban továbbra sem hagyott nyugodni a gondolat. Még aznap este otthon összepakoltam a festékeimet, egy pár darab ecsetet és rajzlapokat. A csomagba tettem még puha ceruzát és törlőgumit. Elhatároztam, hogy másnap elviszem neki és otthagyom nála, bárhogyan is reagál rá. A következő nap úgy adódott, hogy barátaim focizni hívtak. Magamhoz vettem az előre elkészített csomagot és még a focizás előtt felvittem János bácsinak.

41

– János bácsi, itt van egy pár darab rajzlap, meg egy kis akvarellfesték, itthagyom magának. Próbáljon velük valamit! – Úgysem fogok én ehhez hozzányúlni, fölöslegesen hoztad – mondta kelletlenül. – János bácsi, majd holnap eljövök, most sietek, mert várnak rám, focizni megyünk. Elköszöntem és mentem az utamra. Másnap délután felmentem hozzá azzal a kíváncsisággal és reménnyel, hogy mégiscsak használta azokat a rajzeszközöket. Ahogy beléptem hozzá, mosolyogva ezt mondta: – Már vártalak. Mutatok neked valamit. A szobából előhozta az első alkotását. – Hát mégis rajzoltam valamit, és ki is színeztem – folytatta, és nevetett, mintha saját magát nevette volna ki. – Tudtam én, János bácsi! – kiáltottam fel. – Tudtam, hogy nem hagyja majd nyugodni a dolog. Ez nagyon szép kép – lelkendeztem. Tényleg tetszett. Boldog voltam, hogy az ötletem bevált, és együtt örültünk az alkotás megszületésén. Az udvarából látható házak szerepeltek a rajzpapíron. Akkor én már próbálkoztam az olajfestékkel való alkotással is. Akadt otthon pár tubussal belőle, meg ehhez szükséges ecseteim is voltak, és még két darab kifeszített vásznam is, amit már előzőleg lealapoztam. Ezeket mind odaajándékoztam neki. Az első olajképén a szobája belsőjét jelenítette meg, amit előzőleg akvarellel is megörökített már. Aztán vittem neki 50 darab A/3-as méretű dipa rajzkartont, aminek az egyik oldalán már műszaki rajzok voltak, de a másik üres volt. Nagyon megörült neki. Ezekre a rajzlapokra festette akvarell technikával a Cigányhegyről készült szebbnél szebb munkáit. Egy pár kép megszületése után felkerestem Szabó Tamás barátomat, aki akkor már Iványi Ödön festőművész rajzszakkörébe járt. – Tomikám, nézd már meg a János bácsi képeit! – kértem őt.

42

Jött is velem, és nagy örömömre neki is tetszettek az alkotásai. Most már ő is buzdította János bácsit, hogy csak fessen tovább, mert ezek a képek nagyon-nagyon jók. De nem is kellett különösebben biztatni az öreget, mert az első pillanattól kezdődően olyan megszállottan festett, hogy már más dolog nem is érdekelte. Tudtuk, hogy itt valami nagyszerű dolog van születőben. Tiszta szívünkből hitük ezt. Ennek előtte Balázs János úgy élt, hogy a régen benne lobogó tűz már szinte kialudt, de azért még egy kis parazsat őrzött magában. Éreztem ezt a parazsat, és nem kellett hozzá csak egy kis szél, csak egy enyhe fuvallat, hogy a régi tűz újra fellángoljon. Talán én voltam számára ez a fuvallat – sokszor reméltem magamban, hogy ez így is van. Hétről hétre elláttam őt a festéshez szükséges anyagokkal. Volt egy közös barátunk, Botos Mihály, aki szobafestő volt, és érzékeny lelkületű a képzőművészet iránt. Tőle kértem János bácsinak alapozófestéket a vásznakra. Cserébe szép képgyűjteményt kapott az öregtől. Még az is előfordult, hogy Szabó Tamás Balassagyarmatra utazott az alapozófestékért, mert éppen akkor Botos Mihály ott dolgozott. Időnként Balázs János és Szabó Tamás együtt mentek festeni. Ugyanazt a témát különkülön megörökítették. Balázs János kézirata a Füstölgés III. rész című füzetből

43

TIZENHATODIK BESZÉLGETÉS A zsebóra 1968 őszén lehetőség adódott arra, hogy a fiatalok Kelet-Németországba menjenek dolgozni. Jelentkeztem én is. Megkérdeztem János bácsit, mit szól hozzá? – Nézd, ha kedved van, menjél. Legalább megtanulsz németül, csak hasznodra fog válni – mondta. November elején aztán el is utaztam, és először csak januárban jöttem haza szabadságra. Természetesen azonnal meglátogattam. – No, hazajöttél? Hogy megy a sorod? Hogy állsz a némettel? Mit dolgozol? – tette fel sorban a kérdéseit. A hangulatából ítélve örült a viszontlátásnak. Sorban válaszoltam a kérdéseire, majd előhúztam a zsebemből a neki szánt ajándékot. – János bácsi, ezt a zsebórát magának hoztam ajándékba. Németországból. – mondtam, és nyújtottam felé az órát. János bácsi elébb az órára nézett, majd rám. – Hát, tényleg nekem hoztad? – kérdezte hitetlenkedve. – Persze, hogy magának! Tudom, úgy sincs órája. Innentől már lesz – adtam a kezébe a neki szánt ajándékot. – Hát, ez egy nagyon szép óra. És tényleg, nekem még sohasem volt órám – mondta, és így folytatta: – Nohát, ennek nagyon örülök! Nem is gondoltam, hogy az eszedben voltam. Nézegette még egy darabig. Alig hitte el, hogy az óra most már az övé. Bevitte a hálójába, a szekrényből előkotort egy vászonrongyot, és gondosan belecsavarta az órát. Olyan óvatosan bugyolálta be, mintha valami féltett kincs lenne. – János bácsi, megnézném az új képeit – szóltam hozzá. Kihordtuk a képeket az udvarra, mert szerettem volna fényben látni. – Vannak még akvarellek is, azokat is megnézheted – mondta.

44

– János bácsi, nagyon szépek a képek, de én ennyi vásznat nem hagytam itt magának. Honnan szerezte? – Szétszedtem a zsákjaimat, összevarrogattam őket. Látod, a képek hátulján lehet látni a varrást. Néhány nap után visszautaztam Németországba, de aztán április elején végleg hazajöttem. Szepesi Józseffel és Szabó Tamással rendszeresen jártunk hozzá egy kis beszélgetésre. Szepesi József barátom tehetséges költő volt. Időnként elszavalta János bácsinak a legújabb verseit. – Belőled még lesz valaki – mondta elismerő szavait János bácsi ilyenkor. Szepesi József apja akkor már rég nem élt, de Balázs Jánostól is, meg másoktól is tudtuk, hogy ők barátok voltak. Én még gyerekkoromból emlékszem erre, hiszen a családja ott élt mellettünk, mindössze egy közös fal választott el bennünket. Szepesi József apja is tehetséges ember volt, én még most is emlékszem egy rajzára, ami a falon volt náluk kifüggesztve. Egy bajuszos öregember portréja volt, olyan precízen megrajzolva, mint amilyeneket a bankjegyeken láthatunk. Józsi barátomék négyen voltak testvérek. Frici, Gréti, Józsi és Margit. Gréti neve később többször is fölbukkan majd ebben az írásomban, mert ő szintén fontos szerepet töltött be Balázs János életének utolsó éveiben.

45

TIZENHETEDIK BESZÉLGETÉS Butaságom története Ideje rátérni butaságom történetére is. Amikor Balázs János megfestette az első képeit, azt mondta nekem: – Ide figyelj, Zoli! Amit csak festek, az mind a tiéd, vidd haza őket! Erre nem számítottam. – János bácsi, hogy gondolja? – kérdeztem értetlenkedve. – Nézd, te vettél rá, hogy fessek, te hoztad a hozzávalót is. Úgy gondolom, hogy ezek a képek téged illetnek. Meg hát mit csináljak én velük? – Jól van, János bácsi, én szívesen elviszem a képeket, örülök neki – válaszoltam. Aznap el is hoztam tőle kettő festményt, mert ezek már meg voltak száradva. Másnap délután újra felkerestem őt és azzal fogadott: – Itt járt a Panni néni, ételt hozott nekem, közben meglátta azt a képet, amit a házáról festettem. Azt kérte, adjam neki oda. Még pénzt is kínált érte. – számolt be a történtekről. – És nem adta el neki? – kérdeztem. – Azt mondtam, hogy a kép nem az enyém, hanem a Zolié. Ha akarja a képet, vele beszéljen. – János bácsi, és mennyit fizetett volna a Panni néni? – Kétszáz forintot kínált – mondta. – János bácsi, ha megint jön, adja oda neki, legalább lesz egy kis pénze – biztattam az értékesítésre. – Nahát, biztosan átjön, mert már alig várja, hogy elkunyerálja a képet. Ej, nem szeretem én ezt! – fűzte még hozzá. Panni néni nemsokára meg is érkezett, és a kezembe adta a 200 forintot. Boldogan vitte haza a házát ábrázoló festményt. Mikor elment, a pénzt odaadtam János bácsinak.

46

– Köszönöm – mondta. Ez volt az első eladott alkotása. Még aznap este újabb képeket vittem haza. És ez így ment, amíg tizenkilenc olajfestmény össze nem gyűlt. Ezek tehát a tulajdonomba kerültek. Hogy mi lett aztán a velük? Elmesélem. 1969 októberében megkaptam a katonai behívómat. Az otthon tárolt képek sorsa bizonytalanná vált, mert anyám nem jó szemmel nézte, hogy hazahordom ezeket a számára értéktelen holmikat. Többször is hangsúlyozta: – Zolika, ha bevonulsz, én a képekre nem tudok vigyázni. Rakosgassam egyik helyről a másikra? Így sincs már semminek se helye. Mivel nagyon féltem attól, hogy megrongálódnak, elhatároztam, visszaviszem megőrzésre Balázs Jánosnak. Elvittem hozzá a képeket, ő meg berakta a szobájába. – Majd ha leszerelsz, elviheted – mondta. Amikor leszereltem, már nem mertem viszszakérni tőle. Ő sem említette soha, így hát ennyibe is maradt ez a történet. Nem is nagyon bántam én ezt akkor. Azt tartottam, hogyha eladja, legalább lesz belőle valamicske pénze. Ezeknek a képeknek a túlnyomó többsége végül a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum tulajdonába került. Balázs János kézirata a Gépeletlen gondolatok című füzetből

47

TIZENNYOLCADIK BESZÉLGETÉS A szenes ól eltűnése és a közös fotók Újra visszatérnék ahhoz a bizonyos szenes ólhoz, ami Balázs János udvara szélén állt és hűen jelképezte addigi gyötrelmes életét. 1969 szeptemberében azt mondtam neki: – János bácsi, én befizettem magának a Tüzépnél öt mázsa szenet, és öt mázsa fát. A napokban ki fogják magának szállítani. Nagyon meglepődött. – Hát te vettél nekem tüzelőt? – kérdezte csodálkozva. – Vettem, mert már nem akarom, hogy a haldára járjon szénért, meg az erdőre fáért. Nem magának való ez már. – Hát akkor köszönöm. Tudod, már nehezemre is esik a cipekedés. Nem is bírom már úgy, mint valamikor, amikor még naponta kétszer is megjártam a haldát. – Tudom, János bácsi. Maga most már csak fessen. Azt a szenes ólat meg onnan tüntesse el – kértem. Úgy is volt, mert napokon belül szétszedte azt az ólat, amit az addigi élete szimbólumának is tekinthettünk. Vásároltam neki még egyszer szenet meg tűzifát 1970 elején. A zsoldomból meg a zsebpénzemből rendeltem meg, hogy legalább erre ne legyen gondja. Volt a tulajdonomban egy „Pajtás” nevű fényképezőgép. Gondoltam, lefotózom az öreget. Barátaimmal, Szepesi Józsival meg Szabó Tomival ellátogattunk hozzá. – János bácsi, itt ez a fényképezőgép, jó lenne magáról meg úgy együtt is egyegy fotót csinálni. – Jól van – egyezett bele. Kimentünk az udvarra, és készítettünk néhány képet. Azt a fotót, amelyiken Balázs János áll középen, én a jobbján, balján pedig Szepesi Józsi, azt Szabó Tamás rögzítette. Azután cseréltünk, és akkor egy másik felállásban fogtuk őt közre.

48

Botos Zoltán, Balázs János és Szepesi József (felvétel: Szabó Tamás)

49

TIZENKILENCEDIK BESZÉLGETÉS Az írás Amikor már gyűltek, szaporodtak a képek, gondoltam egyet és megemlítettem neki az írást: – János bácsi, a régi írásaiból nem maradt valami? – Valami kevéske maradt még a láda alján – szólt egykedvűen, aztán így folytatta: – Hisz már mondtam neked, hogy míg én odavoltam, az öregjeim sokszor azokkal gyújtottak be. Mikor hazakerültem, akkor mérgemben én is bezúztam a maradékot oda a kályhába, ni – és a tűzhelyre mutatott. – Anyám nem tudott rólam semmit, azt hitték odavesztem. Azóta pedig nem is írtam… – Aztán mi lenne, ha újra elkezdené az írást? – forszíroztam a dolgot bátortalanul. – Hogy őszinte legyek, már gondoltam rá – vallotta meg bizonytalanul. Ezt alaposan meg is beszéltük aznap. Izgatottan mentem haza, mert én még soha nem olvastam tőle semmit. Másnap vittem neki golyóstollat, meg sima alapú füzetet az íráshoz. Már várt engem. – No, előkotortam a régi írásaimat, ami még megmaradt a láda mélyén. Felolvasott belőle néhány verset. Nekem nagyon tetszettek. Később aztán az újonnan készült írásaival kápráztatott el hasonlóképp. Egy idő után a barátaim is meghallgathatták. A felolvasásai végén mindig megkérdezte: – Mit szóltok hozzá? Tetszett? Megnyugtattuk és lelkendezve biztattuk a további írásra. Folyamatosan gyűltek a festményekkel párhuzamosan született szövegek. Naponta megfestett két-három képet, este megírt hat-nyolc verset. Ilyen munkatempóban alkotott. Mintha erősen hajtotta volna valami. Egyszer aztán felvetettem, hogy ideje lenne az írásait is a világ elé tárnia. Ő hallani sem akart arról, hogy én a verseit bárhová is elvigyem, ott azt valamiféle elbírálásban részesítsék. Nem értettem, miért nem akarja. Próbáltam tovább győzködni, ám erre azt mondta:

50

– Én csak magamnak írok – és ezzel le is zárta a beszélgetést. Engem azonban nem hagyott nyugodni a gondolat, hogyha ezekből a versekből elvinnék pár darabot egy író emberhez, az mit szólna hozzá. Végül azzal álltam elébe: – János bácsi, az új verseiből adjon már nekem egy pár darabot, lemásolnám magamnak. Holnapra már vissza is hozom. Elém tett 10–12 verset. – No, de hozd vissza! – szólított fel. Még aznap lemásoltam, és másnap vissza is vittem neki az eredetiket. Így sikerült kicselezni az öreget. Egy napon aztán fogtam a versei másolatát és Pesten felkerestem velük az Ország Világ irodalmi szerkesztőségét. Beengedtek. Mondtam, hogy Baráth Endrét keresem. Szerencsém volt, mert azonnal fogadott. Korábban nem ismertem személyesen, csak olvastam a Tamás templom karnagya című –Bachról szóló – életrajzi regényét. Átadtam neki a verseket. Elmeséltem a történetüket, hogy egy ismerősöm írta, és szeretném, ha véleményezné. Előttem végigolvasta a teljes anyagot, majd így nyilatkozott: – Ezek a versek elég furcsák, szokatlanok, de tetszenek. Szeretném az íróját megismerni, szívesen elbeszélgetnék vele. – Majd hozzátette: – Hozza el nekem ezt az embert! Holnap elutazom Moszkvába, de öt nap múlva hazajövök – közölte. – Azt követően keressenek. – Sajnos ez nem lehetséges, szerkesztő úr – kezdtem bele a töredelmes vallomásba. – Nohát, és miért nem? – nézett rám csodálkozva. – Mert már nem él. Meghalt – füllentettem zavarodottan. – Azért jöttem csak, mert kíváncsi voltam a véleményére. A verseket magamhoz vettem, illendően elköszöntem és hazautaztam. Otthon nem mertem bevallani, hogy hol jártam, mert János bácsi nagyon mérges lett volna rám, ha valahogy a fülébe jut. Egy délután – az évre már nem emlékszem pontosan – olyan érthetetlen prózát mutatott nekem, amelynek létezéséről rajtam kívül senki sem tudott. Ezzel ültetett le magával szemben:

51

– Nézd már, mit írtam! Magam sem tudom, hogy jutott ilyesmi az eszembe – mondta, majd felolvasta a művét. Ez az írása a párt dicsőítéséről szólt. Teljesen úgy hangzott, mint amit akkoriban a pártkongresszusokon szónokoltak a párt vezető szerepéről, az eddig elért szocialista vívmányokról és eredményekről. Elképedtem mire a végére ért, mert tudtam, hogy valójában mi a véleménye a szocializmusról. – Hogy jutott ilyesmi az eszébe, János bácsi? – kérdeztem. Nevetve felelt: – Nem is tudom, mi ütött belém. Már vártalak, hogy felolvassam neked. Meg azért is, mert előtted akarom a tűzbe dobni. És valóban. Kinyitotta a tűzhely ajtaját és a lángnyelvek közé hajította. – No, ennek itt a helye – nyugtázta tettét.

Balázs János kézirata az Élet, Égés, Salak című füzetből

52

HUSZADIK BESZÉLGETÉS A nagytekintélyű kritikája Nem szeretnék arról írni, hogyan kezdődött az ő hírneve, hogyan kapta fel a sajtó, és hogy ment el a híre külföldre is. Olyat azonban szívesen elbeszélek, ami nem közismert az életével kapcsolatosan, amit csak én vagy csak kevés ember ismer. Az egyik ilyen történetet csak Szabó Tamás tudná igazolni. Balázs János egyik festményével éppen – úgy emlékszem – Szatmári Bélához tartottunk. Útközben összefutottunk Salgótarján egyik megbecsült és ünnepelt művészével. Tamás is, én is személyesen ismertük őt. Megmutattuk neki a festményt, és megkértük, mondjon róla véleményt. Ez a nagytekintélyű ember ránézett a képre, majd a következőket nyilatkozta: – Még mindig jobb, ha valaki ilyenekkel foglalkozik, mint ha a kocsmába járna. Ez volt az ő véleménye. Ehhez fogható cinikus, gúnnyal átszőtt rosszindulattal addig még nem találkoztam. A sors fintora, hogy ezt a művészt ma már csak kevesen tartják számon, Balázs János munkássága viszont megbecsült és csodált művészet maradt.

Balázs János kézirata a Szétlátásaim a világban III. rész című füzetből

53

HUSZONEGYEDIK BESZÉLGETÉS Nem megyek sehova Itt egy másik történet, ami az első kiállítása kapcsán történt. Hát eljött végre ez a nap is. Már nagyon vártuk ezt a számunkra olyan fontos eseményt. Azt gondoltuk, hogy a megnyitón majd körbeveszik őt, számtalan kérdést kap a rajongóitól, ő pedig válaszol abban a varázslatos modorában. No de ezt az elképzelt forgatókönyvet két jó szándékú fölajánlás következtében áthúzta és romba döntötte. Az történt ugyanis, hogy előző este Szatmári Béla képzőművész barátunk javasolta neki, nála megfürödhet a fürdőszobájában, és még kap egy tiszta inget is a másnapi megnyitóra. Ez nyilvánvalóan baklövés volt a részéről, mert nem ismerte eléggé a természetét. Szatmári ajánlatát János bácsi mérgesen és határozottan visszautasította. A megnyitó előtt egy órával pedig valaki rá akart adni egy jó állapotban lévő, majdnem új zakót. Ezzel aztán nála végleg betelt a pohár. Letépte magáról a zakót, és nagyon idegesen, kivörösödve azt kiabálta: – Most már nem megyek sehova! Kitessékelt mindenkit és magára zárta az ajtót. A megnyitóra nélküle került sor. Hej, pedig nagyon sokan várták, mindenki szeretett volna megismerkedni vele. Még Szabó Pista bácsi, a Kossuth-díjas szobrászművész is eljött Benczúrfalváról, annak ellenére, hogy ekkoriban már nagyon fájt a lába, alig tudott rajta állni. Szerette volna Balázs János kezét személyesen is megszorítani. Azért én mégis boldog voltam, noha boldogságom nem lehetett teljes.

54

HUSZONKETTEDIK BESZÉLGETÉS Winterthur Az alábbi történetet rajtam kívül nem ismeri más. Amikor már a hírneve és különleges képei eljutottak külföldre is, a svájci Winterthur városából jöttek el hozzá. Tolmácsot is hoztak magukkal. Vásároltak tőle két darab festményt az ottani városi képtár állandó kiállítása számára. Meghívták őt Winterthurba a képek avatására. Szerették volna, ha ezen az eseményen ő is jelen van. Balázs János, tőle megszokottan felelte, hogy ő bizony nem megy sehova. Én csak akkor érkeztem meg hozzá, amikor a svájciak már elmentek. Az udvarán találtam őt, élvezte a délutáni napsütést. Azonnal elújságolta a svájciak ittlétét, és hogy mit akartak, majd így folytatta: – Azt megmondhattam volna nekik, hogy helyettem elküldelek téged. Ez már sajnos csak a távozásuk után jutott az eszembe. Aztán megkérdezte: – Te elmentél volna helyettem? – János bácsi, persze, hogy elmentem volna – válaszoltam. No de késő bánat…

Balázs János kézirata az Élet, Égés, Salak című füzetből

55

HUSZONHARMADIK BESZÉLGETÉS Gúlák és vallások Beszélgetéseink során gyakran emlegette, hogy bizony ő nem vágyik sehova. Csupán egyetlen hely van, ahová szívesen elmenne. – Azért az egyiptomi gúlákat megnézném – mondogatta. Több képén is láthatóak a piramisok. Egyszer, mert éppen földrajzról volt szó, azt feleltem neki, hogy a világban sok olyan csodálatos hely van, amit én meg szeretnék nézni. Azt válaszolta erre: – Nem kell ahhoz kimenned a világból, ha csodát akarsz látni, mert a csodát megtalálhatod egy fűszálban is. Csak vizsgáld meg tüzetesen a fűszálat. Volt egy időszak, amikor érdekeltek a vallások. Gondoltam, felvetem neki ezt a témát is: – János bácsi, mit gondol a különböző vallásokról? Rövid tűnődés után azt mondta: – Én nem vagyok valami nagyon vallásos ember, templomba járó meg egyáltalán nem, de az biztos, hogy van valami, ami irányít bennünket. Hogy ezt a valamit Istennek hívjuk-e vagy valami másnak, az szinte mindegy. Viszont a tízparancsolat hallatlan fontos dolog, és azok a vallások is, amelyek ezt az alaptörvényüknek tekintik. Ugyanis a tízparancsolat az, ami megzabolázza az emberi természetet. Valamennyi sora olyan erkölcsi és etikai útmutatást tartalmaz, aminek a betartása révén az emberek és a különböző társadalmak egymás mellett békében élhetnek. Az emberi természet azonban olyan, hogy, bizony még a saját kárára is, gyakran megszegi ezeket a törvényeket. – János bácsi, és mit szól a buddhizmushoz? Úgy hallottam, hogy a hívei azt vallják, halálunk után egy másik emberben születünk újra. Lehet, hogy már én is kitudja hányadik életemet élem? – kérdeztem.

56

– Igaz, hogy a buddhizmus hisz a lélekvándorlásban, de számomra nem ez a szimpatikus benne, hanem az, hogy békét és beletörődést hirdet, amely elvisz a boldogsághoz. Ennek a boldogságnak az elérése nagyon fontos dolog ebben a vallásban, hiszen azt tanítja, úgy élj, hogy érd el a saját boldogságodat. Hogy valaki mit tart arról, hogy van-e lélekvándorlás vagy nincs, az tényleg csak hit kérdése. Egy hívő ember számára ez jelenti a legvalóságosabb dolgot. Valószínű, hogyha Indiában születünk, fel sem merül ez a kérdés.

A mester putrija előtt (felvétel: Tóth István)

57

HUSZONNEGYEDIK BESZÉLGETÉS A cigányok – Ha igaz, hogy mi, cigányok, Indiából indultunk el, legyünk rá büszkék – mondta, és így folytatta: – A baj csak az, hogy azt a tudást, amit onnan hoztunk, már régen elfelejtettük. Csak a rossz szokásaink maradtak meg. – Mire gondol, János bácsi? – kérdeztem őt. – Arra, hogy a cigányok a problémáikat hangosan kiviszik az utcára. Zavarják ezzel a másik embert – ismertette sommásan a véleményét. Nem mertem vele vitatkozni, mert ismertem a cigánysággal kapcsolatos lesújtó nézeteit. Azt azonban mindig hozzátette, hogy ő sem különb. Had idézzem egy idevágó versét: „A kakas a szemétdombon, körülötte ugyanott kaparásznak tyúkjai. A csacsi meg azt gondolja, hisz az ő élete sem más, hulladékok ura ő, de legalább nem kaparász.”* Ezt a rossz véleményét a cigányságról sokáig nem tudtam megmagyarázni. Aztán rájöttem valamire, ami közelebb visz a megértéséhez. Noha Balázs János fizikailag ugyanúgy töltötte el a napjait, ahogy a környezete, de legbelül olyan szellemi életet élt, ami teljesen különbözött a körülötte lévőkétől. Olvasmányaiból egy külön világot teremtett. Ezt fogadta el és vallotta magáénak. Szinte mindent elutasított abból, amit a *

58

A salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum tulajdonában lévő kézirat.

környezete kínált számára. Neki egyedül az volt az érték, szépség és igazság, amit az egyetemes emberi kultúra nyújtott. Többször említettem neki, hogy ezt vagy azt hallottam a Cigányhegyen. Erre csak legyintett egyet, és ezt mondta: – Cigány beszéd: pipafüst!

Kinczel Géza: B. J. fantáziája (1972.)

59

HUSZONÖTÖDIK BESZÉLGETÉS A Göncöl-szekér, és Cortez, a gazember Valamelyik esti beszélgetésünk alkalmával ezt a kérdést intéztem hozzá: – János bácsi, hogyan lehetséges az, hogy már az ókorban tudtak olyan épületeket emelni, amilyeneket ma sem tudunk? Honnan volt négyezer évvel ezelőtt ez a tudás? Ezt felelte: – Nem tudhatjuk, hogy előtte milyen magas fokú kultúra létezett. Lehet, hogy az egyiptomiak előtt is voltak ilyenek, csak valahogy elpusztultak. Vagy elpusztították önmagukat, vagy valami miatt elpusztultak. A tudásuk még azért öröklődhetett. Egy rövid csend után így folytatta: – Azért arra kíváncsi lettem volna, hogy a nagy alexandriai könyvtárban, amit a görögök felgyújtottak, mi minden lehetett leírva. Most biztos okosabbak lennénk, ha nem pusztítják el. Például az ókoriak a csillagászatban is tudták azt, amit most tudunk. Már akkor ismerték a csillagképeket. Felállt, és intett a kezével: – Na, gyere, menjünk ki az udvarra! Kiléptünk a szabad ég alá. Szép nyári este volt, a csillagokat tisztán lehetett látni. – Most megmutatom neked, miről beszéltem. Látod, ott van a Göncöl-szekér. Ujjával megmutatta, hová kell figyelnem, melyik csillagok rajzolják ki a formáját. Mikor ez már világos volt számomra, mutatta a többit is. Következett a Kismedve, a Nagy-medve, a Fiastyúk és a többi. Be kell vallanom, hogy én akkor nem voltam jó tanuló, mert azóta is csak a Göncöl-szekeret tudom beazonosítani. Több gyerek is csatlakozott hozzánk, meg felnőttek is a szomszédos udvarokból. Hát ilyeneket is tudott Balázs János, aki pedig nem végzett ehhez iskolát. Ugyanezt mondhatom a földrajzról is, abban is nagyon otthon volt. Egy másik beszélgetésünk alkalmával egy újabb kíváncsiságomat elégítette ki.

60

– János bácsi, nekem az érthetetlen, hogy egymástól földrajzilag távol élő népek ugyanazt a dolgot fedezték fel egymástól függetlenül. Hogy van ez? – Nem olyan bonyolult ez – nyugtatott meg. – Az embereket, bárhol is éljenek, ugyanazok a problémák foglalkoztatják. Ugyanazok az igények, de az akadályok is. A problémájukat különbözőképpen, de így-úgy megoldják. Vegyük például az írást, ami az emberiség legnagyobb találmánya. Minden népnél másképp, de mindenütt kialakult az írás. A kínaiak nem mentek Egyiptomba vagy Görögországba, mégis ugyanúgy felismerték, lerajzolták a csillagképeket. Az építészetben ugyanez a helyzet. Amire igényük volt, arról gondolkodtak, és valamiképp megoldották a problémát. Mélyen a szemembe nézett. – Elfogadod ezt? – kérdezte. Természetesen elfogadtam. Ilyen dolgokat tanulhattam tőle. Minden kultúráért rajongott, és sajnálta azt, amelyik már elpusztult. Egy ízben Cortezről szóló könyvet vittem neki. Mikor elolvasta, kijelentette: – Ez a Cortez nagy gazember volt. Elpusztított egy csodálatos kultúrát, az aztékokét, amit ezért már csak romjaiban láthatunk. Balázs János kézirata a Szétlátásaim a világban III. rész című füzetből

61

HUSZONHATODIK BESZÉLGETÉS Család és nők Most pedig arról akarok beszélni, hogyan gondolkodott a családról, a férfi és a nő viszonyáról. Vettem a bátorságot és feltettem neki az alábbi kérdést: – János bácsi, maga miért nem nősült meg? – Hát, ide figyelj! Én nem akartam nyűgöt a nyakamba venni. Világéletemben szabad akartam lenni, és ebben a család akadályozott volna. Meg hát láttam a környezetemben a sok rossz példát. Én ebből nem kértem – mondta. – Szerelmes sem volt soha? – faggattam tovább. – Nem, nem voltam soha szerelmes. Mindig is kerültem azokat a helyzeteket, amitől szerelembe eshettem volna. Láttam rajta, hogy kellemetlen neki a téma. Befejeztem hát a kíváncsiskodásom. Hogy erről mégis beszélek, annak legfőbb oka, hogy bizony ő is megnézte a szép nőket. Számos nőalak látható a képein is. A témához tartozik az is, hogy annak idején felkereste őt Margitai Ági, aki akkor még fiatal színésznő volt. Nyilván kíváncsi volt erre a különös emberre, aki úgy élt, mint egy remete, és szokatlan képeket festett. Természetesen nem egyedül érkezett. Úgy tudom, két férfi kísérője is akadt. Ezt az esetet csak azért mesélem el, hogy elmondjam, János bácsi hogyan reagált erre a látogatásra. Azzal fogadott bennünket, mert aznap Szabó Tamással érkeztem hozzá: – Tudjátok ki volt itt nálam? Hát a Margitai Ági. Egészen fel volt dobódva, még így sohasem láttam őt. – Ismeritek? – kérdezte. – Hát hogyne ismernénk, János bácsi! Akkoriban Margitai Ági felkapott színésznő volt, szinte naponta lehetett látni a TV-ben. János bácsi lelkesen folytatta:

62

– Még ilyen okos és intelligens nőt, te! – áradozott, s közben ragyogott a tekintete. – És milyen egészséges! – mondta hangosan és hangsúlyosan. No, hát ő így fejezte ki, mennyire elbűvölte őt Margitai Ági. – És milyen egészséges! Érdekes lett volna rákérdezni a művésznőnél, hogy ő hogyan emlékszik erre a találkozásra.

Balázs János háza bejáratában (felvétel Veres Mihály)

63

HUSZONHETEDIK BESZÉLGETÉS Naiv irodalom Jártak nála más színházi emberek is. Egyik alkalommal én is ott voltam. Felolvasott nekik egy pár verset, beszélgettek irodalomról, írókról, költőkről. De leginkább élvezték János bácsi mondandóját, hagyták, hadd szóljon ő. El voltak ájulva az öreg tudásán és szuggesztív előadásán. Javasolták neki, hogy elviszik őt Pestre, a színházukba, és hogy a színpadon Balázs János olvassa fel a verseit közönség előtt. Ehhez majd megszerveznek mindent. Tudtam előre a választ, de jött is: – Én nem megyek sehova! Egyikük azt mondta neki, hogy a versei tele vannak értékes gondolatokkal, de olyan szokatlan formában vannak megírva, hogy bizony erősen eltérnek a szabályos verseléstől. Majd ez az ember a következőt jelentette ki: – Tudomásom szerint van naiv festészet, de naiv irodalom nincs. János bácsit szemmel láthatólag megütötte ez a mondat, és rögtön így válaszolt: – Hát, ha nincs, majd lesz! – mondta mérgesen, és mellé még, ökölbe szorított kezével, a levegőbe vágott. Ezzel le is zárta a témát. Még maradtak néhány percig, aztán elköszöntek Balázs Jánostól. Ketten maradtunk. Láttam rajta, hogy ott mocorog benne egy kis tüske a naiv irodalomról tett kijelentés miatt. Én mégis utólag hálás vagyok ennek az embernek, aki így felbosszantotta. Addig ugyanis hiába győzködtem őt, hogy a verseit publikálja, illetve publikálnia kellene.

64

HUSZONNYOLCADIK BESZÉLGETÉS Az első kötet A képek eladásából gyűltek a pénzek, én sose kérdeztem tőle, mennyi, de János bácsi nem költött belőle, mert ugyanúgy élt, mint előtte. Nem sokkal később, 1974-ben azt mondta nekem: – Kiválogattam egy pár verset, mert volt itt egy ember, aki elintézi, hogy Egerben kinyomjanak belőle egy kötetet. Azt a címet adtam, hogy Füstölgések. – Na, végre! – lelkendeztem; majd megkérdeztem: – És mennyibe fog kerülni? – Negyvenezer forint lesz, és ötszáz példányban készül. Nem is sokat kellett rá várni, mert egy pár hét múlva meghozták az otthonába. Örömmel mutatta. Rögtön a kezembe is nyomott egy példányt, aztán azonnal ki is kapta belőle. – Add csak vissza, mert valamit írni akarok bele. Miután dedikálta, újra a kezembe tette. Ezt írta bele: „Őszinte tisztelő, nagyrabecsüléssel Botos Zoltánnak Balázs János Salgótarján, 1974 Március, 28.” Ennek a kötetnek a borítóján a Gyötrődések című képe látható, amit 1972-ben festett.

65

HUSZONKILENCEDIK BESZÉLGETÉS Mari és Etye Egy kis történetben elbeszélem Balázs János egy másik arcát is. Hétvége volt, nem kellett dolgozni mennem, úgyhogy délelőtt ugrottam fel hozzá. Jó idő volt, nyitva volt az ajtaja. Beléptem, és láttam, hogy a Mari összekuporogva alszik azon a bizonyos ládán. – A Mari meg itt alszik? – érdeklődtem halkan. – Nemrég jött, leült a ládára és elaludt. Ki tudja, hol volt ez a lány, hogy ilyen kimerült. Meglehet, egész éjszaka csatangolt valahol, mert otthon nem engedték be – magyarázott János bácsi. Marit már többször is láttam nála, János bácsi mindig beengedte. Soha nem társalogtak, csak a legszükségesebb dolgokat mondták egymásnak, azt is csupán egy-egy szóban vagy tőmondatban. Mari, amikor bejött, leült a ládára és csendben volt. Ilyenkor János bácsi megkérdezte tőle: – Eszel? – Eszek – válaszolt Mari. Mindössze ennyi volt a párbeszédük. Mari kapott kenyeret, vagy ami éppen akadt a háznál. A tizennégy éves Marinak nem volt igazi otthona. Anyja másodszor is férjhez ment, és az új ember nemigen tűrte maga körül az első férjtől származó Marit. Több féltestvére is akadt, akik viszont Marit nagyon szerették. Az egyik féltestvére, Gyuszi megtudta, hol van a nővére, és ő is bejött János bácsihoz. Gyuszi klott gatyában, mezítláb, félmeztelenül érkezett. Odahúzódzkodott az alvó Marihoz, és csendben állt mellette, onnan bámulta az öreget. János bácsi éppen evett valamit a lábasból. Abbahagyta a kanalazást és a Gyuszi-gyerekhez ennyit szólt csak: – Hát már te is itt vagy? Mit akarsz itt te is?

66

Kanalazott még egy keveset a lábasból, aztán átnyújtotta Gyuszinak. Gyuszi elvette és mohón megette, ami még a lábasban maradt. Mari, mikor felébredt, megsimogatta Gyuszi fejét és elmentek. – Na, látod, hogy ezek is idejönnek!? Mit csináljak velük? Állandóan éhesek. Nem tudom megállni, hogy ne adjak nekik. Már teljesen ide-szok-nak! János bácsi az állatokat is nagyon szerette. Volt neki egy Etye nevű macskája, akit folyton becézgetett, simogatott. Etye megszokta, hogy a János bácsi vállára ugrik. Ilyenkor az öreg úgy etette, hogy az Etyének szánt ételt a válla fölé emelte és Etye a markából kinyaldosta. De Etye vonzotta a szomszédok macskáit is. Egyik alkalommal tizenegy macskát számoltam meg nála.

Macska a háztetőn

67

HARMINCADIK BESZÉLGETÉS Beti mama, a hírek és a sport A Cigányhegyen Beti néni háza volt az egyetlen, ahová Balázs János be-betért egy kis beszélgetésre. Itt hallgatta meg olykor a híreket a rádióban, de előfordult, hogy itt nézett meg egy-egy sporteseményt a tévében. Beti néni háza a közelben, de egy kicsit magasabban állt, mint Balázs Jánosé. Apró, festői szépségű ház volt ez, két helyiséggel. Beti néni férje már régen nem élt, lányunokájával és annak férjével lakott együtt. Régen ő is haldázott. Balázs Jánossal többször együtt indultak hajnalban szenet válogatni. A felnőttek Beti néninek, a gyerekek meg Beti mamának szólították őt. Nem emlékszem arra, hogy valaha is kiült volna a többi asszonnyal pletykálkodni, de arra igen, hogyha játszás közben betértünk hozzá, akkor mindig kaptunk tőle egy szelet zsíros kenyeret, vagy egy darab gyümölcsöt. Szelíd, angyali természet volt, aki soha senkiről nem mondott rosszat. Balázs János magázta őt, Beti néni meg hol magázta, hol tegezte János bácsit. Egyik alkalommal úgy értem oda János bácsi ajtajához, hogy lakat lógott rajta. – Hol lehet az öreg? – kérdeztem magamtól. Tűnődésem fölöslegesnek bizonyult, mert szinte abban a pillanatban megjelent a háza sarkánál, kezében egy darab szénnel. – Honnan hozta ezt a szenet, János bácsi? – faggattam az öreget. – A Beti nénitől jövök, meghallgattam nála a híreket a rádióban, ezt a darab szenet meg elkértem tőle. Nézd, milyen szépen erezett! – tartotta felém. Megnéztem, és valóban a tükörfényes felületet szépen futó rozsdabarna erezetek díszítették. – De hát maga már sokat látott ilyet, János bácsi – mondtam ki hirtelenjében, amit a szén különlegességéről gondoltam.

68

– Az igaz, de két egyforma erezetű szén nem létezik, mint ahogy két egyforma fa sincs a természetben. Meg aztán tudod-e, hogy két egyforma hópehely sincs? – kérdezte, aztán bementünk a házba. Nem lehetett sokáig Beti néninél, mert a tűzhelyében még erősen izzott a parázs. Leguggolt, kinyitotta az ajtaját, előhalászott egy vékonyka gyújtóst, s azt fölizzította a parázsban, majd ezzel az izzó szállal meggyújtotta a cigarettáját. Szeretett így rágyújtani. – Képzeld, mit mesélt el most nekem a Beti ángyom. – (Néha így is szólította Beti nénit.) – Azt tudod, hogy ő 1900-ban született? – faggatott. Biccentettem a fejemmel, erre folytatta a mesélést: – Amikor ő fiatal lány volt, úgy tizennyolctizenkilenc éves lehetett, a szülőfalujában, Cereden, a Tanácsköztársaság idején a kommunisták összefogdosták a fiatal fiúkat és lányokat. Azt akarták, hogy álljanak be vöröskatonának, vagy a vörösőrségbe. Neki is a vállára akasztottak egy puskát és azt mondták, hogy a puska jól áll neki. Azt is mondták még, hogy nemsokára felkeresik, és akkor már velük kell mennie. Ettől ő nagyon megijedt, az anyja meg erre elbújtatta a krumplis verembe. Mikor beállítottak érte a kommunisták, az anyja azt mondta nekik, hogy a Beti elment a rokonokhoz Tarjánba, és nem jön már haza. – Na és mi lett utána? – érdeklődtem a történet folytatása iránt. – Hát így menekült meg ezektől az erőszakos martalócoktól – válaszolta János bácsi. Aztán a sportra terelődött a szó, merthogy János bácsi minden sportot szeretett. Az olimpia éveiben figyelemmel kísérte a magyarok szereplését. Azt is tudta, melyik olimpián hány darab aranyérmet szereztünk.

69

HARMINCEGYEDIK BESZÉLGETÉS A személyi igazolvány és a légó tanfolyam Most pedig elmesélem, hogyan lett Balázs Jánosnak személyi igazolványa. Amikor a fogságból hazakerült, jelentkeznie kellett volna a hatóságoknál, hogy valami ideiglenes személyi irata legyen. Ezt ő elmulasztotta, nem tartotta fontosnak. Leveleket nem kapott sehonnan, ő sem levelezett senkivel, el volt ő anélkül is. Érdekes módon soha nem zaklatták, mintha nem is létezett volna. A Légóparancsnokság valahogy mégis megtalálta. Jött a levél, hogy légóoktatásra kell járnia és a végén még vizsgázni is kell. János bácsi el is járt szorgalmasan a légóoktatásra. Azt mondta nekem: – Csupa olyant kell tanulnom, amit amúgy is tudok. Amikor befejeződött az oktatás, kaptak is erről bizonyítványt. Olyasmit írtak a bizonyítványába, hogy: tudása kimagasló, a legmagasabb osztályzatban részesül. Személyi igazolványa még ekkor sem volt. Hogy mégis lett, az egy rendőrségi razziának köszönhető. Az történt ugyanis, hogy miközben az udvarán beszélgettünk, a közvetlen szomszédságában két helyen is – hármas-négyes csoportokban – kártyáztak. Pénzben játszottak. Nyaranta ez megszokott időtöltés volt az itt lakó romák között. Egyikük felesége megunta, hogy az ura folyton elkártyázza a keresetét, a gyerekeik meg éheznek. Bejelentette a rendőrségen, hogy a Cigányhegyen pénzben játszanak. A rendőrök meglepetésszerűen ott-termettek, lecsaptak a kártyázókra. Mindenkit igazoltattak. Mivel a közelben tartózkodtunk, János bácsitól is kérte az egyik rendőr az igazolványát. – Én ebben a házban lakom – mutatott a kunyhójára –, igazolványom meg nincs. – Hogyhogy nincs? Ilyet én még nem hallottam! – hüledezett a rendőr. János bácsi aztán előadta neki, hogy ő, amikor hazajött a fogságból, nem kapott semmilyen iratot, idehaza pedig nem ment utána.

70

A rendőr, aki szerencsére a műveltebb fajtából való volt, azt mondta János bácsinak. – Akkor most felírom az adatait, és elintézem magának, hogy legyen igazolványa. Jó lesz? – Jó lesz. És köszönöm – válaszolt az öreg. Úgy is lett, mert körülbelül három hét múlva már mutatta is nekem a frissen kiállított személyi igazolványát. Ez valamikor a hetvenes évek elején történt.

Balázs János kézirata az Élet, Égés, Salak című füzetből

71

HARMINCKETTEDIK BESZÉLGETÉS A pianínó és a pálinka Ahogy a képek eladásából egyre több pénzhez jutott, János bácsi kezdett megváltozni. Grétit egyre gyakrabban küldte a boltba, nyers kolbászt hozatott magának, olyanokat evett, amiket előtte soha. Tudtam, hogy ebből baj lesz. Féltettem az öreget. Ő, aki egész életében koplalt, vagy nagyon keveset evett, hirtelen megváltoztatta az étrendjét. Ez nem tett jót a szervezetének. Grétinek jobban oda kellett volna figyelnie rá. Olyan látogatói is akadtak, akik házi pálinkát hoztak neki ajándékba. Soha életében nem ivott, sőt ellene volt minden olyan itókának, amit az ember házilag kotyvaszt magának. Úgy éreztem, az öreg megtagadta önmagát. Eljött az 1975-ös év, és a Cigányhegy kunyhóit már majdnem mind lebontották. Az ő háza még állt, de hamarosan költöznie kellett. Nehezen vált meg szeretett otthonától. Hogy ne kelljen messzire mennie – ehhez ragaszkodott. A költözés feltételévé tette még azt is, hogy olyan lakást kapjon, ahol Grétiék elférnek. Azt gondolom, azért ragaszkodott Grétihez, mert érezte, hogy már nem él sokáig. Ahogy elfoglalta új helyét, még olyan kívánsága volt, hogy egy kisméretű zongorája vagy pianínója is legyen. Adott rá pénzt a Grétinek, és egy Petrof-márkájú pianínót vett neki. Mikor a hangszert felfelé vitték a lépcsőn, elolvasta a márkanevét, és komoran megjegyezte: – Hogyha tudtam volna, hogy orosz hangszert hoztok ide nekem, nem adok rá pénzt. – János bácsi, ez egy híres cseh gyártmány, nem orosz – nyugtattam meg az öreget. – Akkor jó van – és szép lassan lecsillapodott. Ahogy bevitték a szobájába a pianínót, észrevettem, hogy a hokedlin egy fél üveg pálinka van. Megkínált engem is belőle: – Igyál ebből! Nagyon jó pálinka – mondta. – Nem iszom, János bácsi, most nem esik jól – hárítottam el a kínálását. Aznap csalódottan eljöttem tőle.

72

HARMINCHARMADIK BESZÉLGETÉS Agyvérzés és lelkiismeret-furdalás Nem tudom már megmondani, de ezután nem sok idő telt el, amikor rossz hírt kaptam János bácsi felől. Mentő vitte be a kórházba, agyvérzés érte. Ahogy tehettem, másnap rohantam hozzá a látogatási időben. Ekkor már a belgyógyászaton feküdt, túl volt az életveszélyen. Amikor megpillantottam a kórházi ágyon, szinte magatehetetlenül, a sírással küszködtem, de előtte muszáj volt tartani magam. Ő szólalt meg először, miután észrevett az ágya végén. – Látod, mi történt velem? Lebénultam. A szavakat alig tudta megformálni, hiszen még az arca jobb oldala is teljesen lebénult. Próbáltam őt vigasztalni: – Majd lassan, szépen helyrejön, János bácsi. Az a fontos, hogy egyáltalán életben maradt. Az orvosok meg fogják gyógyítani. – Eh, nem – válaszolta lemondóan, és még hozzáfűzte: – Látod, mi lett belőlem? Már ennyi beszéd is kifárasztotta, mert lecsukta a szemét. Úgy feküdt, mintha elaludt volna. Mikor eljöttem tőle, hazafelé azon rágódtam, hogy jutott el idáig. Magamat is okoltam miatta, Grétit is, hiszen ekkor már főleg ő volt vele, vigyázni kellett volna rá jobban. Tudom, hogy senki sem hibás, mégis bűntudatot éreztem. Ha nem vettem volna rá őt a festésre, még sokáig élhetett volna. Hiszen olyan fürge mozgású ember volt még öreg korára is. Az anyja is 97 évig élt.

73

Balázs János új otthona fotelében, már betegen

74

HARMINCNEGYEDIK BESZÉLGETÉS A második agyvérzés; halála, a barátság vége Az új otthonában már keveset jártam nála. Nem egyedül lakott, hanem Grétiékkel együtt, ezért úgy éreztem, zavarok. Pedig Gréti szívesen látott, hiszen gyerekkorunk óta ismertük egymást, nem tekintett idegennek. Az öreget, mióta beteggé vált, bosszantotta, hogy már nem tud festeni és képtelen bármire is. Gondolkodni még tudott, de gondolatait formába önteni már képtelennek bizonyult. A kommunikáció is nehezére esett. Ezek után azzal fordult felém: – Ide figyelj! Már semmi értelme a barátkozásunknak. Ez szíven ütött engem. Nem akartam elhinni, hogy ilyet mond nekem. Eljöttem tőle, és később, megnyugodva, azt mondtam magamnak: Bele kell nyugodnod, hogy itt most vége van a vele való barátságnak. Nem sokkal később hallottam a hírt, hogy újra mentőautó szállította a kórházba, és pár nap elteltével ott halt meg. Ezt a „meghalt” szót nagyon nehezemre esik most is leírni. Sebek szakadnak föl vele. Várnom kell…

Szabó Tamás bronz domborműve

75

A TEMETÉS A temetésén sokan megjelentünk. Ismerősök és ismeretlen tisztelői búcsúztak el tőle. Elengedni őt azóta sem tudom. Talán csak akkor, ha ezzel a visszaemlékező írással elkészülök. Felejthetetlen barátságunk azonban mindig velem lesz, míg élek. Egy pár évvel később, a dátumot már nem tudom, újra kint jártunk a temetőben, a sírjánál. A város ekkor csináltatta meg a síremlékét. Szeretett barátom, Szabó Tamás, egy szép domborművet készített a sírjára, ami Balázs János portréját ábrázolja. A sírfelirata pedig egy sokatmondó verse lett, amit az életfilozófiájának is tarthatunk: „Élni annyi, mint ide-oda rakni azt, ami veszendő holmi.”*

*

76

Balázs János sírfelirata; a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum tulajdonában lévő kézirat.

Balázs János kézirata a Szétlátásaim a világban III. rész című füzetből

77

MAGYAR ÖRÖKSÉG DÍJ 2009. szeptember 19-én az a megtiszteltetés ért, hogy Balázs János posztumusz Magyar Örökség-díját én vehettem át a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. Balázs János neve bekerült az Akadémia Aranykönyvébe. Neve a magyar szellem múzeuma névsorát gazdagítja. Méltóbb helyre nem is írhatták volna. Hazahoztam az érte járó okiratot az aranyjelvénnyel együtt. Ezért az eseményért, hogy egyáltalán megtörténhetett, őszinte hálával tartozom Kőszegi Editnek, Szuhai Péternek és Fátyol Tivadarnak. Az eseménynek tanúja volt Szabó Tamás barátom, hiszen ő is része, részese volt Balázs János életének. Elkísért a díjátadóra a fiam is. Valamennyien együtt örültünk a felemelő pillanatnak. Ami a legjobban esett az ünnepségen, az volt, hogy aki nekem a díjat átadta, egy nyelvész professzornő, Zelényi Annamária, az akadémia tagja. Mikor felléptem hozzá, azt kérdezte tőlem: – Maga az a bizonyos Zoli, akit Balázs János említ az önéletrajzában? – Igen, én vagyok – válaszoltam. – Akkor az Isten áldja meg magát – mondta, majd megszorította a kezemet. Nekem ez a mondat, hogy „az Isten áldja meg”, olyan szívmelengető volt – nem fogom elfelejteni.

Botos Zoltán és Zelényi Annamária (felvétel: Csontos Jolán)

78

Balázs János posztumusz Magyar Örökség-díja

79

UTÓIRAT Ez az írás Balázs Jánosról szólt, a hétköznapi emberről, mert ezt a hétköznapi életét nem sokan ismerik. De van még egy oka: nem akarom, hogy a vele töltött pillanatok teljesen elsüllyedjenek az emlékeim mélyén. Megvallom őszintén, még most is szoktam álmodni róla. Ilyenkor mindig a régi házába lépek be. Ő előhozza az új képeit, hogy megmutassa. Ám az alakját és az arcát már homály fedi. Tisztelettel az olvasónak: Botos Zoltán Salgótarján, 2013. április 26.

80