Biztató Csend, béke, sokat olvasó könyvtárosok, lassú változások – ilyennek képzeli emberek sokasága a könyvtárosok világát. A nyugalom szigetei – szép álmok egy zakatoló világban. De hát az idill mindig hamis, semmi sem igaz abból, amit sokan belelátnak a könyvtárak világába. De valóságos a szorongás, a kapkodó útkeresés, a bizonytalan jövôkép… És közben sok munka, kísérletezés. Az elfelejtettség, az elhanyagoltság élménye épp úgy jelen van a könyvtárak életében, mint az öröm, a sikerélmény egy-egy megelégedett olvasó, jól sikerült rendezvény, egy sokéves munka eredményekként megszületô kiadvány nyomán. Ha ezek nem lennének, a könyvtárosi állás csak egy lenne a rosszul fizetett munkakörök közül. Azt azonban sem magunk, sem a külvilág elôtt nem kell takargatnunk, hogy szakmánk állandó változásban van. Igyekszünk felzárkózni a világ más részein elért szakmai szinthez, csak sokkal rosszabb feltételek között. Állományaink hiányosak, a módszeres állománykiegészítésére, régi hiányok pótlására alig van remény. Kelet-európai döntéshozók közönye és ajánlásoknál alig több könyvtári törvénykezés lehetôségei között kell cselekvési utat keresnünk. S közben visszük magunkkal a megoldhatatlan gondokat: elhanyagolt, alig létezô községi könyvtárak, fuldokló városi könyvtárak. Ráadásul a szaksajtó riasztó hírei az olvasás visszaesésérôl, a könyvtárosi munka átalakulásának szükségességérôl, nem egészen világos, hogy mivé… Ez az a környezet, amelyben az erdélyi magyar könyvtárosok dolgoznak. De hát reménytelen-e a helyzet, vagy csak kilátástalan? – idézzük az „aranykorszak” egyik elterjedt mondását! Hisszük, hogy egyik sem. Örvendünk kínkeservesen elért eredményeinknek, tervezünk és bizakodunk. Az persze mára már kiderült valamennyiünk számára, hogy sem a kis könyvtárak, sem a nagyobbak állományaikat nem tudják szintre hozni. Egy-egy székelyföldi megyei könyvtárnak jó, ha 70 000 valamirevaló magyar nyelvû könyve van. Ez bizony kevesebb, mint egy magyarországi kisváros könyvállománya. A közbeszerzésre leosztott pénz messze nem éri el a könyvtári törvény errôl meghatározott összegét a legtöbb könyvtár esetében. Miért is vennék komolyan a döntéshozók egy szankció nélküli törvény elôírásait? Miben reménykedhetünk mégis? Alighanem csak abban, amiben az ország egésze: hátha az EU hullámai minket is elérnek, kimozdítanak leragadtságunkból. A turkálóknak köszönhetôen Románia lakossága tud öltözködni – épp csak ízlése legyen, tudjon válogatni, itt-ott átalakítani a használt ruhát (a finnyásságot nem szegény embereknek találták ki!). Szerencsére az éhínség is megszûnt mióta a krumpli elterjedt! (Lásd Günter Grass eszmefuttatásait A halban.) Ráadásul, pl. a Székelyföldön még jól is terem – úgy, hogy az eljövendô autonómiánk már be van biztosítva: krumpli lesz, s már most is tekintélyes mennyiséget fogyaszt belôle a dolgozók hada. A könyvtárosok élen járnak ebben a fogyasztásban, amint azt mindenféle felmérés nélkül, puszta logikai úton levezethetjük. (Átlagfizetésünk ui. majdnem eléri a 30 000 forintot.) De szabadság az van. Igaz, a híd alatt való alvás szabadsága egyelôre erôsebben van jelen, mint a szabadság többi jellemzôje, de akkor is óriási az, amit kaptunk!
Az információ szabadsága megvalósult viszont (persze nem úgy, ahogy elképzeltük: kereskedelmi tévékbôl ránk ömlô szennylével keveredve). A számítógép, sorolják bár ezernyi vélt vagy valós veszélyét, elhozta a könyvtáraknak az információk elérésének valóságát. Ebben rejlik a kis könyvtárak nagy lehetôsége, és egyre többen tudnak is élni vele. A községi könyvtárakban is egyre gyakrabban fordul elô, sôt az internet is kezd megjelenni. A megyei könyvtárak felelôssége, hogy megtanítsák használatára a közkönyvtárhálózat minden tagját. Az elektronikus könyvtárakhoz kapcsolódva a kis állományokkal bíró könyvtárak áttörik korlátaikat, s ahogy egyre jobban tájékozódnak az internet világában, úgy tudnak egyre jobb tájékoztatást nyújtani olvasóiknak. Magyarországon a könyvtárosság etikai kódexének vitája folyik. Egyik alaptétele, hogy a könyvtárost erkölcsi felelôsség terheli, ha az olvasó nem kapja meg a létezô legteljesebb tájékoztatást, ami az illetô könyvtár lehetôségei szerint elérhetô lenne. Ez a kérdéskör számunkra is idôszerû kezd lenni, mert az internetkapcsolat általánosodni kezdett. És már benne is vagyunk a könyvtárosi élet fô sodrában, akkor is, ha feltételeink szegényesek. Felelôsségünk világszínvonalú! Fel kell hát vennünk a kihívó kesztyût, mint ahogy eleink oly sokszor hányatott és szép történelmünk során!
KISS JENÔ
A Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesülete 2006. október 10–11-én tartja vándorgyûlését Sepsiszentgyörgyön. Jelentkezni aug. 1-ig lehet. 1
Közkönyvtáraink múltja A könyvtártörténet-írás fontossága, szerepe, módszertana Bevezetés Bár a hazai könyvtártörténet-írásnak nagy adósságai vannak, és még mindig sok a fehér folt, mégis úgy vélem, jólesô érzéssel állapíthatjuk meg, hogy az utóbbi idôben megélénkült a könyvtári kultúránk múltja iránti érdeklôdés. Figyelemre méltó kötetek – tanulmányok, adattárak, forráspublikációk – jelentek meg vagy éppen kiadásra várnak, jó néhány doktori értekezést védtek meg, a Nemzeti Kulturális Alapprogram Könyvtári Kollégiumának ésszerûsített pályázatai immár lehetôvé teszik a valamivel hosszabb (legalább egy-két esztendôs) elôkészítést és mintha a szaksajtó is gyakrabban adna helyet históriai közleményeknek. Az egyik motiváló tényezô minden bizonnyal a megyei könyvtárak alapításának ötvenedik évfordulója volt, és mivel erre annak idején a közmûvelôdési könyvtárak megszervezésének vagy újjászervezésének sodrában került sor, a megemlékezések kapcsán fokozott figyelem irányult a városi és községi könyvtárak elmúlt fél évszázadára is. Szintén egy jubileum, a Fôvárosi Szabó Ervin Könyvtár centenáriuma szolgáltatott alkalmat a fôvárosi könyvtár történetének újbóli, friss szemléletû megírására (az elsô, 1945-ig haladó rész már napvilágot látott). Az évfordulóktól függetlenül az iskolai könyvtárak fejlôdésérôl szintén publikáltak értékes tanulmányokat. Bizonyosra veszem, hogy a fellendülésben közrejátszottak Gerô Gyula segélykiáltásai, személyes ösztönzései, a helyismereti könyvtárosok kaposvári tanácskozásán elhangzott módszertani elôadások, valamint az egyetemi és fôiskolai könyvtárosképzô helyek oktatóinak ajánlásai is. Szeretném, szeretnénk hinni, hogy egy mindennél mélyebben gyökerezô ok is hozzájárult a kutatás megpezsdüléséhez: jelesen az a terjedô felismerés (amely mögött természetesen látnunk kell az imént említett indítékokat is), hogy szakmánk nem nélkülözheti múltjának beható és részletes ismeretet. Vagyis egyre többen azonosulnak Eötvös Loránd hajdani (1891) gondolatával, persze a mi szakterületünkre vonatkoztatva: „A történelem, mikor a múltra veti fényét, a jelent is megvilágítja.” Voltaképpen erre rímelnek Kégli Ferenc kollégánk ugyancsak szép szavai: „A jövôt [...] csak a múltból láthatjuk, csak a múltra építkezve képzelhetjük el.”
2
A könyvtártörténet-írás jelentôsége és szerepe Számunkra, könyvtárosok számára leginkább a könyvtártörténeti kutatás szûkebben vett szakmai jelentôsége érzékelhetô és értelmezhetô: a könyvtári kultúra, az egyes könyvtárak múltjának feltárása tudatosabbá, célszerûbbé teheti a mai feladatok megoldását, a jövô tervezését, a hatékonyabb módszerek kimunkálását. Segít abban, hogy a rögzített információk, a tudattartalmakat, ismereteket hordozó dokumentumok gyûjtésének, ôrzésének, nyilvántartásának, rendszerezésének, közvetítésének – mai terminológiával: az információk szervezésének és szolgáltatásának – több évezrede tartó és lényegét tekintve szinte változatlan folyamatát a maga szerves egysé-
gében (ha úgy tetszik: történetiségében), a múlt, a jelen és a korábbi alapokon formálódó jövô egységében lássuk. A múlt ismerete növelheti önbizalmunkat, mélyítheti a szakma önismeretét, identitástudatát, nagy elôdeink munkássága, példája akár személyes mintát és mindenképpen biztatást adhat az egyes könyvtárosoknak. A könyvtártörténet mûvelésének van tágabb, a szakma keretein messze túlnyúló társadalmi szerepe is: mivel a könyvtár társadalmi-történeti jelenség, a mûveltséganyag, az emberi információk egyik gyûjtôhelye, illetve közvetítô intézménye, formája, azaz a szélesen értelmezett mûvelôdési folyamat nélkülözhetetlen alkotó eleme, sok-sok szállal kötôdik a társadalmi mozgás különbözô szektoraihoz, a gazdasági, politikai, kulturális, vallási stb. élethez, az eszmei áramlatokhoz. Ennélfogva a történettudomány, illetve ágai, ágazatai (politika-, eszme-, társadalom-, gazdaság-, technika-, közigazgatás-, egyház-, nevelés-, tudomány-, irodalom-, mûvészet-, népmûvelés- és az interdiszciplináris jellegû mûvelôdéstörténet) is foglalkoznak – ilyen vagy olyan megközelítésben – a könyvtárak, a könyvtárügy fejlôdésével, a kiemelkedô könyvtárosok életútjával, illetve a jeles személyiségek dokumentumgyûjteményeivel, olvasmányaival. Más irányból szemlélve ugyanezt a jelenséget, bátran fogalmazhatunk úgy, hogy a könyvtár (mint intézmény) és a benne zajló munkafolyamatok történeti változásainak nyomon kísérése, feltárása fontos eleme a társadalmi-kulturális mozgás, fejlôdés megismerésének, segít az egyetemes tendenciák, a nemzeti múlt, továbbá egy adott hely (egy település, egy megye stb.) hajdani történéseinek alaposabb megismerésében, helyesebb, pontosabb értelmezésében. Ezzel arra is utaltunk, hogy a könyvtártörténetben – akárcsak a történetírásban általában – szintén világosan elkülöníthetô három szféra vagy vizsgálódási irány: az egyetemes, az országos és a lokális. Nyilván többször hallották, olvasták már, hogy a könyvtárak, a könyvtári tevékenységformák múltjának, fejlôdésének, a jeles könyvtárosok munkásságának feltárása elsôsorban a szakma képviselôinek felelôssége, kötelezettsége. Érdekes, nemes és szép feladat, amelynek teljesítése a sokszor áhított rangemelkedés egyik eszköze is. A könyvtártörténeti kutatás ugyanis – mint szó esett róla – nemcsak azt teszi lehetôvé, hogy világosabban lássuk, honnan jöttünk, hol tartunk és merre, meddig mehetünk, hanem lehetôség a tudományos programokhoz való kapcsolódásra is, egyebek között a helytörténeti kutatásokban és publikálásban való részvételre. A könyvtártörténet-írás tárgya, mûfajai és tartalmi követelményei A könyvtári tevékenység multidiszciplináris jellegébôl következôen a könyvtártörténet fogalma is összetett, sokágú. Noha a szabatos meghatározás egyelôre hiányzik, a közreadott munkák és a módszertani közlemények tanulságai, felvetései alapján kétféle felfogás okvetlenül megkülönböztethetô. Az egyik, a szûkebb szerint a könyvtártörténet
fogalma egy-egy könyvtári intézményre, gyûjteményre, illetve az abban folyó munkára, az ott dolgozó könyvtárosokra korlátozódik. A másik, a tágabb értelmezés magában foglalja a könyvtárügyet, a könyvtárpolitikát, a könyvtárosképzést, a szakmai szervezeteket, a szaksajtót, a könyvtárospálya alakulását stb., vagyis az egész könyvtári kultúrát. Elôadásom címe azt sugallja, hogy további mondandómban az elsô értelmezésre helyezzem a hangsúlyt. És itt jött el az ideje, hogy konkrétan is utaljak a szempontunkból különösen hasznosítható, frissebb keletû módszertani publikációkra: Gerô Gyula: Kiáltvány (kiáltás) a hétköznapi könyvtártörténetírásról (Könyv, Könyvtár, Könyvtáros 2001/7. 3–12. l.), Kégli Ferenc: A múltnak nagy jövôje van, avagy a könyvtár múltjának még lehet jövôje (Könyv, Könyvtár, Könyvtáros 1997/11. 44–51. l.). Talán nem szerénytelenség, ha két saját közleményemre is hivatkozom: Helyismereti tevékenység a könyvtárakban (Nyíregyháza, 1994. 215–232. l.: A könyvtártörténet-írás módszertani kérdései). Könyvtártörténeti dolgozatok módszertani tanulságai (Könyv, Könyvtár, Könyvtáros 2001/8. 11–17. l.), Helyismereti könyvtárosok VIII. országos tanácskozása (Kaposvár 2002. 35–41. l.). Remélhetôleg, számos könyvtárban fellelhetô a ma már könyvészeti ritkaságnak számító, még 1988-ban megjelent tanácsadó füzetem: A könyvtártörténet-írás problémái, különös tekintettel a helyismereti munkára (Szentendre, 1988). Ezekbôl is kiolvasható, ám tapasztalatból még inkább ismert, hogy a könyvtártörténet tematikája meg a szûkebb, egy-egy gyûjteményre korlátozódó felfogásban is igen gazdag. A hazai közkönyvtárak (közkeletûbb, mert megszokottabb kifejezéssel: közmûvelôdési könyvtárak) múltjának kutatása során fôként a következô témák, tárgykörök kerültek elôtérbe: – a vizsgált könyvtár fejlôdése az alapítástól napjainkig, rendszerint az ún. kerettörténetre koncentrálva (létrehozás, mûködési feltételek, funkcióváltozások stb.); – a fejlôdés egy-egy szakasza; – a könyvtár elhelyezése, épülete (épületei), berendezése, gépparkja (átfogóbban: infrastruktúrája), újabban a számítógépek térhódítása; – valamely részleg, állományegység (pl. gyermekkönyvtár, zenei részleg, helyismereti különgyûjtemény, ellátási központ, fiókkönyvtárak) kialakulása, fejlôdése, netán (ritkán) az állomány fontosabb darabjainak históriai elemzése; – valamely könyvtári munkaág, tevékenységi forma (pl. állományalakítás, katalogizálás, olvasószolgálat, bibliográfiai és kiadói tevékenység, rendezvények); – a használók száma, köre, megoszlása, a forgalom; – a könyvtárosok száma, végzettsége, élet- és munkakörülményei; – egy-egy, az intézmény sorsát formáló, meghatározó könyvtáros pályaképe; – a könyvtár külsô kapcsolatai stb. Még tovább bôvíthetô a kör, ha az adott település könyvtári kultúrájának más elemeire is kiterjed a figyelem: a korábbi könyvtárakra, olvasókörökre, a jelen könyvtári szerkezetért, a magángyûjtôkre, a könyvtárosok helyi szervezeteire stb. Ahogyan arra számosan felhívták a figyelmet, a könyvtártörténeti kutatás végtermékei mûfajukat te-
kintve szintén sokfélék lehetnek: tanulmány; a választott téma rendszeres, tudományos igényû, új információkat tartalmazó, kellôen adatolt, jegyzetekkel (hivatkozásokkal) ellátott feldolgozása; számos válfaja ismeretes: intézménytörténeti szintézis, korszaktörténeti monográfia, résztanulmány, életrajz, folyóiratcikk, szakdolgozat, doktori értekezés stb.; közelálló forma az oldottabb, olvasmányosabb stílusban, jegyzetapparátus nélkül megírt esszé; lehet szóbeli változata is: az elôadás. Ismeretterjesztô közlemény (vagy elôadás): korábban már közzétett, rendszerint tudományosan igazolt információkat tartalmaz, elsôdleges szándéka a szakmán kívüli közönség tájékoztatása. Publicisztikai írás: nehezen határolható el az elôbbitôl, ám szerzôje a tudományosság követelményeit már nem akarja érvényesíteni, fô célja a figyelemfelhívás, a megemlékezés; ide sorolható a visszaemlékezô interjúk egy része is. Krónika: idôrendi áttekintés, tudományos igény nélkül; kurrens változata forrásértékû lehet, ha hiteles információkat tartalmaz a könyvtár mindennapjairól és hírt ad hangulati elemekrôl, vidám esetekrôl is, netán forrásszövegek részleteit iktatja be. Forráspublikáció: fontosabb, jórészt eddig nem közölt könyvtártörténeti dokumentumok, elsôdleges (azaz egykorú) források (levéltári-irattári anyagok, sajtóközlemények, naplók, aprónyomtatványok, fényképek, hangfelvételek stb.) összegyûjtése és összeállítása a történettudomány módszereinek és szempontjainak, továbbá a forrásközlés szabályainak alkalmazásával. Adattár: a könyvtár (könyvtárak) múltjára vonatkozó különféle adatokat foglal magában, pl. történeti statisztikai táblázat, minerva jellegû kézikönyv, könyvtáros-lexikon; kedvelt fajtája az eseménytár (a retrospektív kronológia és a kurrens eseménynapló), a könyvtári történések idôrendi jegyzéke, esetleg valamelyik neves könyvtáros életrajzi adatainak felsorolása; mostanság egyre gyakoribb, hogy ezeket számítógépes adatbázis formájában szerkesztik. Bibliográfia: bármely könyvtártörténeti témáról, bármelyik könyvtáros pályájáról készíthetô, és öszszeállítható egy-egy gyûjteményegység rekonstruált jegyzéke is (ez utóbbi rendszerint sok utánajárást és többnyire tudományos felkészültséget igényel); megemlítendôk a kurrens bibliográfiák is, amelyek nem tartoznak ugyan a történeti kutatás fogalomkörébe, de már közzétételük pillanatában a majdani könyvtártörténet-írás segédletévé válnak. Recenzió: valamely könyvtártörténeti feldolgozásról (könyvrôl, évkönyv- és folyóiratcikkrôl, CDROM-ról, rádió- vagy tévémûsorról stb.) írott vagy elmondott értékelô, bíráló ismertetés, sok esetben új, kiegészítô vagy helyreigazító adatokat, újszerû megfigyeléseket is közöl; szerényebb társa az ajánlás, amely mellôzi a kritikai észrevételeket. A felsorolt mûfajok kombinálhatók: mintaadó példa A szegedi Somogyi-könyvtár száz éve és A Hajdú-Bihar Megyei Könyvtár ötven éve, 1952–2002 címû kötet. A könyvtártörténeti tanulmányokkal szemben támasztható elsôdleges tartalmi követelmény, hogy szerzôik hiteles, valós történeti kép megrajzolására törekedjenek. Ennek feltétele a korábban mondottakból (hogy ti. a könyvtártörténet a történettudomány egyik ágazata) egyenesen következik, hogy elengedhetetlen a mindenkori társadalmi környezet, a történelmi mozgástendenciák, a fôbb politikai, gaz-
3
dasági, kulturális és ideológiai folyamatok, a társadalmi viszonyok tanulmányozása. Helytörténeti téma esetén az adott település, közigazgatási egység fejlôdésének, helyzetének vizsgálata; ha a szóban forgó könyvtár nem önálló intézmény, a fenntartó szervezet, vállalat, hivatal, iskola stb. történetérôl is alaposan tájékozódni kell. Komoly hiba viszont, ha a település vagy az anyaintézmény történetét csak addig vázolják, amíg a gyûjtemény létrejött, aztán elfelejtkeznek errôl a szempontról. Fontos elvárás, hogy a könyvtár fejlôdését, helyzetét összefüggéseiben, folyamatában elemezzük, nemcsak a tényeket, hanem a lehetôségeket, alternatívákat is mutassuk be. Helytörténeti feldolgozásoknál szükséges az országos (olykor az egyetemes) könyvtártörténeti folyamatok, fejlôdéstendenciák megismerése: ezekre utalva, ezekbe ágyazva tárható fel, ítélhetô meg az adott könyvtár, egy-egy könyvtáros tevékenysége. Okvetlenül tanulmányozandók a korabeli könyvtárpolitikai célkitûzések, megnyilvánulások, dokumentumok, továbbá a mindenkori könyvtári (és más, érintkezô) jogszabályok, a könyvtárirányítás és -fenntartás szervezeti-pénzügyi rendje stb. Nem mellôzhetôk az egykorú szakmai viták sem. A helyi rendeletek, politikai állásfoglalások, helyi finanszírozási formák áttekintése szintén szükséges. Ma még ritka, bátortalan az összehasonlító módszer alkalmazása, vagyis a hasonló típusú, fôleg a közelben, a megyében lévô könyvtárakkal való összevetés. Nehéz, ám hálás feladat a könyvtár hatásának vizsgálata, annak felvillantása, milyen befolyással volt az ôt körülvevô közegre, a településen és környékén élôk sorsának alakulására. A könyvtártörténeti kutatás és a könyvtártörténet-írás folyamata Bár az imént szó esett a könyvtártörténet-írás különféle termékeirôl, a rendelkezésre álló idô korlátozott volta miatt a továbbiakban egyetlen típus, a tanulmány példájára szorítkozva próbálom számba venni a kutatás és a feldolgozás munkafázisait és módszertani követelményeit. Két megjegyzés kíséretében: az itt kifejtendô gondolatok, eljárások adaptálhatók (a megfelelô eltérésekkel) a többi mûfajra, típusra is; ezek az általános megállapítások, elvárások mindig a konkrét téma sajátosságaihoz igazítandók, tehát mechanikus alkalmazásuk hibaforrás lehet. A történetkutatás – így a könyvtártörténet-írás is – lényegében a források (régiesen: kútfôk) feltárását, kritikai elemzését jelenti, a feldolgozás (a tanulmány megírása) pedig a források megszólaltatása, az események, folyamatok megelevenítése, a korhangulat megidézése. Ez a két fázis a gyakorlatban egybeolvad, voltaképpen két része az egységes folyamatnak. Egyébkent több mozzanatból tevôdik össze, amelyek idôbeli, tartalmi elválasztása elég nehéz, a munka mégis felosztható néhány fontosabb mozzanatra.
4
A téma körülhatárolása Egy-egy könyvtártörténeti tanulmány megírásának többféle indítéka lehet: spontán érdeklôdés, belsô vagy külsô megbízás, évfordulós megemlékezés, egyetemi-fôiskolai tanulmányi kötelezettség stb. Mindenesetben szükséges a körültekintô elôzetes tájékozódás: a téma jellegének, problematikájának, feltártságának, határterületeinek megismerése, a tárgykörrôl megjelent közlemények számbavétele, a felhasználható források, forráscsoportok feltérképezése
és jegyzékének összeállítása. Elôre tisztázandó a dolgozat vagy publikáció hozzávetôleges terjedelme, mert ez nagymértékben befolyásolja a téma konkrét határvonalait, továbbá a feldolgozandó források körét, a válogatás mértékét, a kifejtés mélységét, nem egyszer a szerkezetét. Gyakori hiba, hogy a munkának ezt a fázisát lebecsülik, elhanyagolják. Holott nagyon fontos kérdésekre kaphatunk válaszokat: van-e elég hozzáférhetô forrás, vagy éppen nincs-e túlságosan sok; maradhatunk-e az eredetileg megjelölt tárgynál, vagy esetleg bôvítsük, illetve szûkítsük? Kaphatunk – mondom –, mert ezek a kérdések sokszorosak az anyaggyûjtés közben dôlnek el, hiszen a feltárandó forráscsoportok száma csalóka lehet. Nemegyszer óriási forráshalmazt (sok-sok levéltári iratcsomót, sok-sok újságévfolyamot stb.) kell átnézni, átlapozni, hogy néhány valamirevaló adatot találjunk, máskor meg az is megtörténik, hogy már egy-két forrásból kigyûjthetünk egy-egy cikkre, dolgozatra valót (pl. egy statisztikai adatsor, egy eddig nem közölt levél vagy levélgyûjtemény már tárgya lehet egy-egy tanulmánynak). A tervkészítés Erre szintén kevés figyelem irányul, pedig a munka átgondolt megtervezése elôfeltétele a hatékonyságnak, az eredményességnek. Tehát próbáljuk elôre meghatározni a tanulmány célját, az elôzetes címet, az idôhatárokat, a fôbb szempontokat, megjelölni a feltárandó forrásanyagot, a majdani kiegészítô részeket, és jó, ha az eltervezett szerkezet vázlata is elkészül. Ajánlható a munka idôrendi ütemezése is, mert ez – a tapasztalatok szerint – fegyelmezô erôként hat. Mindezt célszerû írásba foglalni, különösen akkor, ha több munkatárs dolgozik az adott témán, mert ez is egyik garanciája az egységes megközelítésnek, szemléletnek. Az anyaggyûjtés A kutatás talán legtöbb idôt igénylô és olykor (ha nem találunk semmit) gyötrelmes, ugyanakkor talán legszebb, legérdekesebb (hiszen az új ismeretekkel való találkozás felemelô pillanatainak sorozatából álló) szakasza. Itt mindenekelôtt azt kell tisztázni, hogy milyen kútfôkbôl meríthetünk, illetve a konkrét témához milyen forrásokat akarunk feltárni. A könyvtártörténet (akárcsak általában a történettudomány) kútfôinek két fô típusa különíthetô el: az eseményekkel egyidejûleg keletkezett dokumentumok, vagyis a primer vagy elsôdleges források; az eseményekrôl, a vizsgált idôszakról utólag keletkezett dokumentumok, vagyis a szekunder vagy másodlagos források. A primer források fôbb csoportjai a levéltári iratok, a könyvtárak (és a fenntartó szervek) irattári anyagai, az egyéb kéziratok, az egykorú sajtóközlemények és más nyomtatványok (köztük a könyvtár kiadványai), az audiovizuális dokumentumok (fényképek, rajzok, hang-, film- és videofelvételek), újabban az elektronikus adathordozók, a tárgyi emlékek (bútorok, berendezési és használati tárgyak, gépek, maga az épület vagy helyiség stb.), a katalógusok, az adattárak (statisztikák, címtárak, minervák, lexikonok stb.), a katalógusok, a fennmaradt állomány, és végül a szemtanúk visszaemlékezései (ideértve az interjúkat is); a közelmúltból a szerzô személyes élményei is hasznosíthatók. A szekunder források lényegében a szakirodalmi
közlemények: a történeti-helytörténeti feldolgozások, az országos vagy megyei könyvtártörténeti tanulmányok, krónikák és forráskiadványok, a szóban forgó könyvtár múltjáról korábban született publikációk és szakdolgozatok, értekezések stb. Az elsôdleges kútfôk néhány, legsûrûbben használt, idézett csoportjáról külön is érdemes szólni. Levéltári iratok. A közkönyvtárak történetérôl a megyei levéltárakban és fióklevéltáraikban kevés, hézagos és rendkívül szórt anyag található. A könyvtári fondok csak 1969 óta kötelezôek, de egyébként is érdemes, sôt elengedhetetlen átnézni a fenntartó iratait, például a tanácsok és végrehajtó bizottságaik, kulturális állandó bizottságaik, korábbról a helyhatósági elöljáróságok, újabban az önkormányzati képviselôtestületek jegyzôkönyveit, költségvetési beszámolóit, a hivatali apparátus meglévô aktáit, a hajdani alispáni és járási fôjegyzôi iratokat. Roppant hiányosak, véletlenszerûek az egyesületek fellelhetô dokumentumai. Kevésbé tudott, hogy a megyei pártbizottságok egykori archívumaiban (amelyek ma a megyei levéltárak kezelésében vannak, többnyire külön állománytestként) az 1948 utáni idôszakból értékes könyvtártörténeti források (beszámolók, elôterjesztések stb.) rejtôznek, többnyire kiaknázatlanul. Könyvtári irattárak. Az irattározás korábbi elhanyagolása, illetve a fegyelem gyakori lazasága miatt az itteni dokumentumok megléte szintén egyenetlen, esetleges. Elvileg a levéltári törvények idevonatkozó passzusai szerint egy részük (jelentések, beszámolók, statisztikák, szakfelügyeleti vizsgálatok anyagai, levelezések és más ügyiratok, tervrajzok stb.) egy idô után a levéltárakba kerül, mégpedig selejtezve. A másik rész viszont a könyvtárban marad, ha marad: beiratkozási, forgalmi, gyarapodási naplók, törlési jegyzôkönyvek stb., ezek szintén fontos, sokszor pótolhatatlan forrásai a könyvtártörténeti kutatásnak. Egyéb kéziratok. Ezek közül a könyvtárosok (fôleg az igazgatók) nem hivatalos feljegyzéseinek, netán naplóinak, a magánleveleknek, a határidônaplóknak és más hasonló dokumentumoknak a forrásértéke különösen figyelemre méltó. Sajtóközlemények. Sûrûn elôfordul, hogy bizonyos információk – például a könyvtáralapítás vagy megnyitás dátuma – csak a korabeli újságokból deríthetôk ki, ezért a helyi (és a megyei) lapok tüzetes átnézése megkerülhetetlen feladat. Hasonlóképpen gondolni kell a könyvtári szaklapok, jelesen a hajdani és mostani könyvtári híradók, valamint az országos folyóiratok számaira, cikkeire, híreire is. Egyenértékûek ezekkel a forrásadatokat tartalmazó könyvek, statisztikai, biográfiai adattárak, címtárak stb. Az anyaggyûjtés módszerei hosszú évszázadokon keresztül érlelôdtek ki, a képzô intézményekben tanítjuk is ezeket, de a tapasztalatok szerint az elsajátításuk a különféle mûveletek, fogások megismerése és fôleg megbízható alkalmazása sok bizonytalansággal terhelt. Sokféle módszer van, ki-ki választhat magának, de bizonyos alapelvek, követendô irányok mindenképpen betartandók. Régi tanulság, hogy a szükségesnek vélt információkat, megállapításokat, idézeteket a források átolvasásakor, megtekintésekor célszerû feljegyezni (kijegyzetelni), lemásolni (ma már fénymásolóval könynyen megy), esetleg letölteni, mégpedig a forráshely precíz feltüntetésével: levéltári, kézirattári vagy irattári jelzet, nyomtatott közleményeknél a pontos hi-
vatkozási adatok (oldalszámig menôen) rögzítésével. A jegyzetelés technikája egyéni, bár szerintem mindmáig a cédulázás a legjobb: biztonságos, könynyen kezelhetô, egyszerû a csoportalkotás, bôvíthetô, átrendezhetô. Kifejezetten elônytelen viszont, ha füzetbe gyûjtik az anyagot, mert hamar áttekinthetetlenné válik. A rutinos kutatók úgy csinálják, hogy ha kétség merül fel annak megítélésében, érdemes-e egy-egy részletet, adatsort stb. kiírni, kimásolni, akkor mindig a feljegyzés és nem a kihagyás mellett döntenek. Ezzel rengeteg újabb munkától, bosszantó fáradságtól kímélik meg magukat; a megíráskor feleslegessé váló információk ugyanis félretehetôk, sôt más, rokon téma kimunkálásakor akár hasznosíthatók is. A jegyzetelés, anyaggyûjtés során nemcsak a forrásokban talált adatokat, megállapításokat, idézeteket stb. indokolt rögzíteni, hanem a feltárás közben támadt ötleteket, gondolatokat, valamint az elôzetes irodalomkutatásból, forrásjegyzékben kimaradt, ám átnézendô mûvek, kútfôk bibliográfiai tételeit, levélés irattári jelzeteit is. A feldolgozás A tanulmány megírása összetett munkafolyamat. Már az anyaggyûjtés közben megkezdôdik, elsôsorban a források kritikai elemzésével, vagyis a kézbe vett dokumentumok, illetve részleteik hitelességének, az információk megbízhatóságának megállapításával (ami egyfelôl a külsô, formai, másfelôl a belsô, tartalmi jegyek tanulmányozása alapján történik). Azt igyekszünk kideríteni, hogy a közlés igaze, megfelel-e a történeti valóságnak. A torzítás sokféle lehet, ezúttal csak néhány példát ragadhatunk ki: tudatos elhallgatás, statisztikai mutatók tendenciózus felnagyítása, politikai vagy személyes elfogultság, elírás vagy sajtóhiba, hézagos forráspublikálás. A nyomaték kedvéért indokolt ismételni: a könyvtártörténeti tanulmány feladata a kiválasztott könyvtár (vagy valamelyik munkaága, részlege stb.) múltjának valósághû ábrázolása, a hajdani események, folyamatok minél pontosabb, hitelesebb dokumentálása, a korábbi tévedések helyreigazítása. Ez olyan alapkövetelmény, amelynek teljesítése a legszerényebb igényû, a puszta leírásra szorítkozó dolgozattól is elvárható. Akárcsak a tárgyilagosságra törekvés, még akkor is, ha saját munkahelyünkrôl szólva az érthetô elfogultság nehezen küzdhetô le. Ugyanakkor a tényközlés szárazságán sokat oldhat az érzelmi kötôdés, az elôdök iránti tisztelet. Magasabb szintû teljesítmény, ha a kutató a felderített tények mérlegelésével, a források kritikai kezelésével értékeli, minôsíti is a feltárt adatokat, a hajdani szándékokat, történéseket. Mindenekelôtt az adott könyvtár arculatának, sajátosságainak, egyedi színeinek megrajzolása, felmutatása várható, vagyis válasz a „mitôl más?” kérdésére. Nemigen rokonszenves, ha valaki az utólagos ítélôbíró szerepében tetszeleg, de feltétlenül szükséges, hogy a szerzô megnevezze: mi volt az, ami egybeesett a fejlôdés irányával vagy éppen elômozdította azt, és mi az, ami eltért attól vagy gátolta az elôrehaladást. Azaz mi tekinthetô fejlettnek vagy korszerûnek. A fejlemények elemzésekor, értékelésekor szigorúan érvényesíteni kell a történetiség elvét: a múlt eseményeit, jelenségeit, könyvtárosait saját koruk mércéjével kell mérni, az akkori lehetôségek, körülmények figyelembevételével, vagyis nem szabad számon kérni egy késôbbi idôszak, netán a jelen
5
6
színvonalát, szempontjait. Rá lehet és rá is, kell viszont mutatni a korabeli nemzetközi vagy országos élvonalhoz viszonyított elmaradásra, fáziskésésre, és még inkább ennek okaira. A megfogalmazás elsô lépése az elôzetes vázlat és a források feltárása során összegyûlt anyag szembesítése, egy részletes vázlat kimunkálása. Eközben újra átgondolhatjuk, mi legyen a készülô írásmû mondanivalója, és ugyancsak ekkor döntjük el, hogy azt milyen elrendezésben, milyen gondolatmenetben szeretnénk elôadni. Ez a vázlat aztán írás közben tovább módosulhat, áthelyezhetünk fejezeteket, bekezdéseket, táblázatokat stb. A történetiség elvébôl következik, hogy egy könyvtártörténeti tanulmány adekvát tárgyalásmódja az idôrend, így érzékeltethetô az egymásutániság, az ok-okozati összefüggés, egyáltalán maga a folyamat, jobban kirajzolódik a fejlôdés íve stb. Hosszabb idôszakok áttekintésekor célszerû kisebb periódusok kialakítása, és azokon belül a tematikus bontás. Elvetendô viszont a munkaágak szerinti elsôdleges elrendezés, mert töredezettséghez, szükségtelen ismétlésekhez vezet. Mindig sokat segít a részletes kronológiai függelék, a Gerô Gyula által szorgalmazott sorvezetô. Egy-egy tanulmányban a téma tényleges feldolgozása alkotja az ún. fôrészt (szokás fôszövegnek is titulálni): itt történik meg az események, folyamatok bemutatása, elemzése és értékelése, a személyek méltatása, a bizonyító adatok és idézetek felsorakoztatása. A kevésbé lényeges, érintôleges információkat, idézeteket viszont nem indokolt a leíró részben szerepeltetni, mert megtörik a gondolatmenetet, ezért inkább a jegyzetekben van a helyük. Nem szabad szolgai módon követni, közvetíteni a forrásokat, vagyis a válogatás igen fontos mozzanata a feldolgozásnak. Ne nyújtsuk indokolatlanul hoszszúra a készülô tanulmányt, ne akarjunk mindent, amit összegyûjtöttünk, belegyömöszölni a dolgozatba, életrajzba. A jellegtelen, lényegtelen adatok, magyarázatok stb. elhagyhatók, sôt nagyon fontos információkról is kiderülhet, hogy nem illenek a mi eszmefuttatásunk keretei közé, illetve a mi témánk szempontjából periférikusak, ezért ne terheljük velük a szöveget. Az ésszerû szelekció a kezdô kutatók számára az egyik legnehezebb feladat, az egyik leggyötrôbb dilemma, ugyanis az ember az adatok mennyiségével is bizonyítani kívánja munkája értékét, sokirányú tájékozódását, ezért írásába mindent be akar venni, amit feltárt, és igencsak fájó érzés, ha ezt-azt el kell ejtenie. Ez olyan fázis, amin – higgyék el – mindenki túlesik: ha nem, sosem lesz belôle igazi kutató. A tanulmányírónak ügyelnie kell a belsô arányokra. A fejezetek terjedelme álljon összhangban a mondandó súlyával és az érdemi információk menynyiségével: pl. egy-egy fejezet vagy alfejezet rövidebb volta is utalhat a forrásanyag szegényességére. Vigyázzunk az elemzô és a leíró részek, a tényközlések és az idézetek, az érdekes, színesítô epizódok arányára, az ábrák és fotók, a grafikonok, diagrammok számára, méretére, helyigényére is. Miután a közelmúltból igen sok statisztikai adat áll a szerzôk rendelkezésére, beszédes táblázatokkal sok mindent el lehet mondani, sok helyet meg lehet takarítani. Hiba viszont, ha elmarad az odakívánkozó magyarázat, vagy a függelékbe számûzött, a puszta szemléltetés funkciójára kárhoztatott tabellák és a szöveg elszakadnak egymástól, azaz még utalás sem történik rájuk. A gyakorlott kutatók szívesen és joggal tanácsol-
ják, hogy egy-egy rövidebb tanulmányt, a nagyobb dolgozatok egy-egy önálló fejezetét lehetôleg egyszerre (ahogy mondani szokás: egy ültô helyben) írjunk meg. Sok elônye van ennek, mert az elôre végiggondolt logikai rend könnyebben tartható, egyszeri koncentrációval gyorsabban lehet haladni, könnyebben feltárulnak a rejtett összefüggések, egyszerûbben kiiktathatók az ismétlések stb. Az újrakezdés eleve energia- és idôveszteséggel jár, nagyobb az ismétlés veszélye, megszakadhat az eltervezett gondolatfüzér stb. A kézirat elkészítésekor kívánalom a megfelelô nyelvhasználat, a magyaros, világos, szabatos stílus, az érthetôség, a szemléletesség. Nélkülözhetetlen a szakterminológia ismerete: nemcsak a jelené, hanem azon korszaké is, amelybôl a témát választottuk (pl. a címleírás és a bibliográfiai leírás terminus technicusok kellô kronológiai elhelyezése). A tudományosság elengedhetetlenül fontos követelménye, hogy a szerzô pontosan jelezze, honnan szerzett tudomást a közölt adatról, honnan vette át a szóban forgó megállapítást, netán feltételezést, illetve honnan idéz szó szerint. Tehát a könyvtártörténeti tanulmányokban minden esetben hivatkozni kell a megfelelô forrásra, feldolgozásra (kivéve a közismert, lexikon- vagy szótárszerû adalékokat, információkat), mégpedig a szerzô, a cím, a közlési hely, a levél- és kézirattári jelzetek, weblapok stb. precíz megjelölésével, részdokumentumoknál analitikus leírással. Természetesen az irattári anyagokra, az élôszavas közlésekre szintén utalni kell. Tehát mindig garantálni kell a visszakereshetôséget és ez által az ellenôrizhetôséget. A feldolgozásokból (így a szakdolgozatokból is) átvett gondolatmenetek, hosszabb részek megjelöléssel is csak ritkán kapjanak helyet, mert súrolják a plagizálás, a szellemi eltulajdonítás határát, ami jogilag tilos, etikailag pedig vétségnek minôsül; ezért e vonatkozásban nem árt a fokozott óvatosság. Az idézetekre és az utalásokra kétféleképpen lehet hivatkozni: a jegyzetekben (láb- vagy végjegyzetként) vagy a szövegben. A hazai történetírás, ezen belül a könyvtártörténet-írás gyakorlata a jegyzeteket részesíti elônyben. Többféle technika is kialakult; számunkra elsôsorban a Magyar Könyvszemle és a Könyvtári Figyelô szisztémája a mérvadó. Végsô soron bármelyik módozat jó, ha az azonosításhoz és visszakereséshez szükséges adatokat közli, illetve következetesen jár el: a hivatkozásokat egységesen formálja meg, a közölt adatok köre, a rövidítéstípus azonos stb. A könyvtári kiadványok, és az egyetemi-fôiskolai tapasztalatok szerint a hivatkozás készítése nem tartozik a hazai könyvtárosok, hallgatók erôsségei közé. Ez az alapképzés egyik súlyos hiányosságát jelzi, illetve felületes lektorálásról tanúskodik. Kétségkívül nem könnyû a készség szintjén elsajátítani az elfogadható eljárásokat, de kellô odafigyeléssel, tájékozódással, akaraterôvel lehetséges. A kiegészítô részek Adott esetben, de nem mindig, egy-egy könyvtártörténeti dolgozathoz, közleményhez, a téma tulajdonképpeni leírásához kiegészítô részek is csatlakozhatnak, könyvek esetében indokolt is, hogy csatlakozzanak. Olykor elôszó, szinte mindig bevezetés, ritkábban befejezés, néha-néha utószó, esetleg függelék, szükség szerint rövidítésjegyzék, gyakran illusztrációk vagy más szemléltetô ábrázolások, ma-
gától értetôdôn tartalomjegyzék készül, és egy könyvtártörténeti kötethez illendô mutatókat is összeállítani. Amennyiben a hivatkozási apparátus technikája megkívánja, a felhasznált irodalom listája szintén kapcsolódhat a szöveghez, mégpedig szabványos, ahol kell, analitikus bibliográfiai tételekkel. Legfontosabb a bevezetés, ahol tájékoztatjuk az olvasót célkitûzésünkrôl, a témaválasztás indítékairól, mibenlétérôl, jelentôségérôl, a kutatás (és a feldolgozás) lehetôségeirôl és korlátairól, a források körérôl, utalunk a szakirodalom jellemzôire és meghatározó darabjaira, rámutatunk az új kutatási eredmények lényegére, és indokoljuk a szerkezeti megoldásokat. A formába öntés Gyakran elhanyagolt mozzanata a munkának, holott a könyvtártörténeti tanulmány is csak akkor töltheti be funkcióját, ha megfelel bizonyos formai követelményeknek. Elemi igény az írásmû kellô szerkezeti tagolása, mivel ez nemcsak az áttekinthetôséget fokozza, de lehetôséget ad a kiemelésekre, a hangsúlyok jelzésére, a logikai rend felvázolására is. Adott terjedelmen felül elengedhetetlen a fejezetekre, alfejezetekre bontás, a tartalomra utaló, azaz információ értékû címekkel ellátva (ezek esetleg idézetek is lehetnek). A könyvtárosok könnyen belátják, hogy a hosszabb írásokban (könyvekben, szakdolgozatokban) a részegységek számozása is hasznos, vagyis az alá- és fölérendelést nemcsak tipográfiailag érzékeltethetjük, hanem számokkal is; jól bevált a tizedes osztályozás rendszerének követése: pl. 3. fejezet. 3.1. vagy 3.2. alfejezet, és így tovább. A szöveg véglegesítésekor fokozott figyelmet követel az elírások kijavítása. A szövegszerkesztô helyesírási ellenôrzô programja sokat segít, de nem szabad pusztán arra támaszkodni, mert ha a hibás szó az index-készletében szerepel, elmarad a piros hullámvonal. Különösen fontos a tényadatok (évszámok, nevek, táblázatok stb.) és az idézetek tüzetes kontrollja, újbóli egybevetése az eredeti forrásokkal, illetve a róluk készült másolatokkal vagy jegyzetekkel. A könyvtártörténeti írások közzététele A könyvtártörténeti feldolgozások jelentékeny hányada eredendôen fôiskolai és egyetemi szakdolgozatként, vizsgadolgozatként, olykor doktori értekezésként születik meg, és ezeknek csak töredéke lát napvilágot nyomtatásban. A telematikai forradalom jóvoltából viszont ezen munkák közzétételének az esélyei ugrásszerûen megnôttek. Az érintett könyvtár vagy a szerzô munkahelyének honlapján, esetleg a saját, személyes weblapon a dolgozatok szövege is megjeleníthetô. Ily módon elvileg minden érdeklôdô számára hozzáférhetôvé válnak, vagyis a bennük rejtôzô információk szélesebb körben hasznosulhatnak. Az elektronikus publikálás másik jól ismert formája a CD-ROM. Lemezen önállóan, pontosabban önmagában is rögzíthetô egy-egy könyvtártörténeti feldolgozás (vagy bármelyik más mûfaj), de gyakoribb, hogy más fájlok társaságában kerülnek fel az adathordozóra. Elég ritka a rádió- és televíziómûsor, elôadás, a hang- vagy videofelvétel. A hagyományos, nyomtatott publikáció a könyvtártörténeti írások esetében még ma is uralkodó forma. Csak a teljesség kedvéért soroljuk fel a lehetôségeket: könyv (vagy füzet), poligráf mû (vagy annak részlete), folyóiratcikk (ismételten érdemes utalni az
országos szaksajtó és a helyi szakmai orgánumok kínálta közlési esélyre). Érdemes kitérni két kevésbé kiaknázott lehetôségre. Az egyik: amennyiben a többi közgyûjteménnyel az együttmûködés kielégítô, a múzeumi és levéltári évkönyvek szerkesztôi készséggel biztosítanak helyet a könyvtártörténeti tanulmányoknak és forrásközleményeknek is. A másik: az utóbbi idôben ismét megélénkült a város- és községtörténeti monográfiák – pontosabban: áttekintô jellegû tanulmánykötetek – kiadása; helyes, ha a közkönyvtárak vezetôi, munkatársai kezdeményezik a helyi könyvtár (vagy könyvtárak) múltját feltáró dolgozatok beillesztését is. Ha a könyvtár maga vállalkozik a közreadásra, alaposan végiggondolandó a terjedelem, a példányszám és a terjesztés módja. És nyomatékosan ajánlandó a leendô kiadvány lektoráltatása. Okvetlenül kérjék ki legalább egy szakértô írásbeli véleményét, és kellô mérlegelés, megfontolás után fogadják is meg a tanácsait. Az általa észrevételezett hibákat, nyelvhelyességi és stiláris torzulásokat pedig mindenképpen korrigálják. Közbevetôleg megjegyzendô, hogy olykor-olykor nem árt nyelvi lektor segítségéi is igénybe venni. Az idegen nyelvû szövegek fordítását szintén ellenôriztetni kell rutinos szakemberrel, még akkor is, ha a szerzô tud azon a nyelven. Befejezés A most vázolt szempontok, teendôk sokasága senkit se riasszon el a históriai kutatásoktól. Ha van hozzá kedvünk s hajlamunk, valamint idônk, a kétségtelen nehézségek kellô felkészültséggel, szorgalommal leküzdhetôk, a leselkedô buktatók odaadó figyelemmel elkerülhetôk. Helyes, ha elôször szûkebb, jól körülhatárolható témát választunk, és az egyidejû kútfôk felkutatására törekszünk, és közben igyekszünk (a módszertani ajánlásokat, a jártasabbak példáit és tanácsait követve) minél elôbb elsajátítani a szükséges metodikai készségeket, eljárásokat. Az eredmény – minden új adalék, egy-egy új tény, egy-egy eredeti megállapítás, egy-egy nyilvánosság elé kerülô közlemény, netán egy-egy jobb egyetemifôiskolai osztályzat – pedig kárpótolhat mindenért. Önmagunk biztatására ismételjük meg: a könyvtártörténeti kutatómunka, a könyvtártörténet-írás mûvelôdéstörténeti értékeket tár fel, netán ment meg, és ezzel hozzájárulhat a tudományos és szakmai önismeret, a nemzeti és a szakmai azonosságtudat elmélyítéséhez, továbbá segíthet a mindennapi könyvtári tevékenységben, a napi feladatok igényes megoldásában is. Feltétlenül elôsegíti a könyvtárosok önképzését, ismereteik bôvülését, szemléletük formálódását. Tehát ne legyünk kishitûek! Még a „hétköznapi történet-írás”-nak, a „történeti segédmunká”-nak – hogy Gerô Gyula találó szavait idézzük – is hézagpótló szerepe lehet. A mi munkánkra, a mi erôfeszítéseinkre is szükség van a helyesen értelmezett, a múltból táplálkozó lokálpatriotizmus és a hazafias érzés kiteljesítéséhez. Ennek tudata felemelô érzés lehet, biztatást, ösztönzést adhat a közkönyvtárak történetét búvárló könyvtárosoknak.
BÉNYEI MIKLÓS
7
A magyar könyvtárosság etikai kódexe Könyvtárosi etika A könyvtárosi tevékenységet a szakmai ismeretek, eljárások és szokások, valamint jogszabályok és szabályzatok mellett etikai normák is vezérlik. A magyar társadalom közvéleménye, gyakorlata és törvényei kinyilvánították, hogy demokratikus jogállamban az információs és kulturális igények kielégítésének egyik alapfeltétele a könyvtári rendszer; mûködtetése a társadalmi munkamegosztás keretében a könyvtárosokra hárul, akik a rájuk bízott szellemi vagyont a jelen és a jövô javára kezelik. A könyvtáros szakma hivatás, melynek gyakorlása során azonos súllyal esik latba a szakmai felkészültség és az etikus magatartás. Minden könyvtáros köteles tartani magát az általános morális követelményekhez; ezen túlmenôen azonban a könyvtárosságnak sajátos etikai értékei és követelményei is vannak, melyeket az etikai kódex foglal össze részben a könyvtárosok már munkában álló és felkészülô nemzedékei, valamint az ôket foglalkoztató könyvtárak, részben pedig a nagyközönség és a könyvtárak fenntartói számára. Az elôbbieknek iránytûként az etikus viselkedésre, az utóbbiaknak jogos elvárásaik megalapozására és a könyvtárosokba vetett bizalmuk megerôsítésére. A könyvtárosi etikai kódex a jogszabályok és könyvtári szabályzatok rendelkezéseit meghaladó, a szakmai alapértékek által meghatározott etikai irányelveket tartalmazza, amelyek mellett a magyar könyvtárosság elkötelezi magát. Ezen irányelvek között fontossági sorrend nem állítható fel.
8
Alapértékek A könyvtáros elkötelezett az emberi jogok, a demokrácia, a jogállamiság, az esélyegyenlôség, a szellemi szabadság és az információ szabadsága mellett. A magyar könyvtárosok az informált és mûvelt polgárságra, a társadalmi sokszínûségre alapozott társadalmi rendszer, a demokratikus berendezkedés hívei, minthogy a könyvtár lényegénél fogva az emberi jogok kiteljesedését szolgálja, noha történelmi példák szerint az ellenkezôjére is felhasználható. A könyvtáros a maga eszközeivel járul hozzá az emberi jogok érvényesüléséhez, különösen az információhoz és a mûvelôdéshez való jognak az emberi méltóság tiszteletben tartásával való gyakorlásához, a társadalmi harmóniához, a szellemi szabadsághoz. A könyvtárhasználó állampolgároknak minden lehetô segítséget megad ahhoz, hogy élvezhessék a mindezekbôl fakadó elônyöket. A könyvtáros magáénak vallja az emberiség általánosan elfogadott erkölcsi normáit és értékeit, elkötelezett a társadalmi haladás, az egyének boldogulása mellett. Felelôsséget érez a jelen és jövô nemzedékek érdekében azért, hogy a gondolat-, vélemény- és szólásszabadságot, a tanítás és tanulás szabadságát az információk és gondolatok szabad áramlásával és hozzáférhetôségével segítse. Ennek érdekében a maga részérôl mindent megtesz a mûvelôdés és az információellátás folyamatának nyitottságáért és átláthatóságáért, feltételeinek megteremtéséért. A könyvtáros a társadalom számára nélkülözhetetlen feladatot lát el; általában a társadalom egésze
vagy csoportjai által közvetlenül vagy közvetve fenntartott intézményben, a könyvtárban fejti ki tevékenységét. Nyitott a társadalom kérdéseire és igényeire anélkül, hogy kedvezés vagy ellenszenv vezetné világnézeti és politikai, tudományos és mûvészeti ügyekben. Azon munkálkodik, hogy a könyvtár teljesítse társadalmi küldetését, s legyen az élethosszig tartó tanulás, az információcsere, valamint a szabadidô hasznos eltöltése és a kulturális rekreáció színtere. Könyvtárosi hivatás A könyvtárosi hivatás a könyvtárostól a használók iránt tiszteletet és odaadást, valamint állandóan fejlôdô szakismereteket és készségeket kíván meg. A könyvtáros szakmai döntéseit autonóm módon, személyében feddhetetlenül, személyes anyagi vagy egyéb jogosulatlan elônyét vagy hasznát kizárva hozza meg. A könyvtáros társadalmi feladata ellátása során betartja a törvényességet, és jogkövetô magatartást tanúsít, s másoktól is ugyanezt várja el. Saját világnézete, tudományos vagy politikai álláspontja, nézetei és ízlése nem befolyásolhatja szakmai munkáját. Tetteit és döntéseit könyvtári tevékenységében kizárólag szakmai megfontolások vezérlik. A könyvtáros elhivatottan, az emberiség szellemi teljesítményei iránti tisztelettel, személyes felelôsséget vállalva folytatja szakmai tevékenységét. Munkája során követi az itt rögzített etikai elveket, s ha ezért sérelem éri, joggal számít az ôt megilletô védelemre a szakmai közösség részérôl, s különösen a jelen etikai kódex kibocsátóitól. Munkája társadalmi hasznával arányos erkölcsi és anyagi elismerés illeti meg. Viselkedése, megjelenése és fellépése összhangban áll a szakmájával szemben támasztott társadalmi elvárással. A könyvtáros hozzáértéssel, szakmai felkészültséggel és alkalmassággal, széles körû tájékozottsággal és általános mûveltséggel, méltósággal és kompetenciával, legjobb tudása szerint végzi munkáját. Ismereteit folyamatos önképzéssel bôvíti, és a kor színvonalán tartja saját szakterületén, s törekszik arra, hogy kellô jártasságot szerezzen a könyvtára gyûjtôkörébe esô szakterületeken, beleértve történetüket is. Tájékozódik a rokon- és egyéb szakterületek fejleményeirôl. Tehetsége szerint maga is hozzájárul a könyvtáros szakma gyakorlatának és elméletének fejlôdéséhez. A könyvtárosnak erkölcsi integritása nyújt biztos alapot szakmai döntéseinek meghozatalához, szakmai ügyekben való autonóm eljárásához, a gyûjteményi és szolgáltatási kérdésekben jelentkezô külsô nyomásgyakorlás elhárításához. A könyvtáros nem húzhat személyes elônyt vagy anyagi hasznot helyzetébôl. A könyvtárost tevékenységében a könyvtárhasználók iránt tanúsított tisztelet és jóindulat vezérli. Véleményüket tiszteletben tartja, és kiszolgálásukat a maga érdekei elé helyezi. Viselkedését velük szemben udvariasság, mások elfogadása, empatikus magatartás, szolgálatkészség és fegyelmezettség jellemzi. A könyvtáros nem csak munkahelyén, hanem az
élet más területein és magánéletében is tartja magát hivatása szakmai és etikai szabályaihoz a könyvtárakat és a könyvtárosságot érintô ügyekben. A gyûjtemény gondozása A könyvtáros felelôsséggel tartozik az emberiség, a nemzet, valamint a nemzeti és etnikai kisebbségek, a helyi közösségek kulturális örökségének megôrzéséért. Gyûjteményépítô munkáját a használók igényeire és az emberiség értékeire alapozza, de a közvélekedéssel és saját nézeteivel ellentétes mûveket is beszerez. Elítéli a cenzúrát, s maga sem cenzúráz. Feltáró munkájával a könyvtár teljes gyûjteményét hozzáférhetôvé teszi. A könyvtáros a maga munkakörében szakmai felelôsséget érez az emberiség, a magyarság és a magyarsággal együtt élô nemzeti és etnikai kisebbségek, valamint a kisebb-nagyobb helyi közösségek kulturális örökségének gondozásáért és fejlesztéséért. A rábízott könyvtári gyûjteményt felelôsséggel, a gyûjtôköri szabályzatnak megfelelôen, az emberi értékekre alapozva, az egyéni és csoportos igényekre tekintettel gyarapítja és apasztja. A beszerzésben és kiiktatásban visszautasít minden önkényes külsô beavatkozást a könyvtár gyûjteményének és gyarapításának korlátozására, egyes csoportok értékrendjének kizárólagos érvényesítésére, s fellép a könyvtáron kívüli és belüli cenzúra, a könyvüldözés ellen. Egyoldalúság és értékítéletének érvényesítése nélkül kezeli és szolgáltatja a közvélekedéssel és a közízléssel szemben álló mûveket, s olyanokat sem zár ki a szabályzat szabta kereteken belül, amelyek egyes alapértékeket támadnak. A mûvészileg silány vagy vitatható tudományos értékû munkáknak a szabályzat elôírásainak megfelelô mértékben ad csak helyet. A gyûjteményépítésben és a rendelkezésre bocsátásban nem befolyásolhatják saját nézetei és nem érvényesítheti személyes ízlését és érdeklôdését. A könyvtáros törekszik arra, hogy minél alaposabban megismerje a gondjaira bízott gyûjteményt, és – a gyûjtemény méretétôl függôen – legalább nagy vonalakban tisztában legyen tartalmával. Feltárja a könyvtár teljes állományát és eredetiben vagy másolatban a használók (beleértve más könyvtárak használóit is) rendelkezésére bocsátja. Az igényekkel és a lehetôségekkel összhangban a dokumentumállomány minél nagyobb részét szabadon hozzáférhetô módon helyezi el, s gondoskodik a gyûjteményhez való helybeli és távoli hozzáférést biztosító és megkönnyítô eszközökrôl. A könyvtár saját gyûjteményébôl hiányzó mûvek lelôhelyérôl tájékoztatja a használókat, és a használati szabályzat rendelkezéseinek megfelelôen a könyvtárközi együttmûködés révén igyekszik számukra hozzáférhetôvé tenni ôket. A könyvtáros az anyagi lehetôségekhez, adottságokhoz és a dokumentumok értékéhez mérten mindent megtesz a gyûjteménybe tartozó dokumentumok tartalmának és fizikai állapotának megôrzéséért és megvédéséért. Ha ellopott vagy más könyvtárak állományából eltulajdonított könyvekrôl és más dokumentumokról tudomást szerez, ezt haladéktalanul a tulajdonos tudomására hozza. A könyvtárhasználók szolgálata A könyvtáros és a használó viszonya az egyenrangú partnerségen és a kölcsönös bizalmon nyug-
szik. A könyvtáros megkülönböztetés nélkül nyújt segítséget a könyvtár szolgáltatásainak igénybevételéhez. A használók személyes adatait bizalmasan kezeli. A használóknak joguk van az adott feltételek között a lehetô legjobb könyvtári ellátáshoz és az egyenlô elbánáshoz, a könyvtáros ezzel összhangban törekszik az esélyek kiegyenlítésére. A könyvtáros szigorúan kerülve minden hátrányos megkülönböztetést, egyenlô elbánásban, tisztességes eljárásban és kiszolgálásban részesít minden, a könyvtárhoz forduló személyt nemre, nemi irányultságra, életkorra, származásra, etnikai, nemzeti és állampolgári hovatartozásra, világnézetre, vallásra, mûveltségi színvonalra, fizikai vagy mentális állapotra, értelmi képességre, anyagi és társadalmi helyzetre, politikai állásfoglalásra vagy bármilyen egyéb szempontra való tekintet nélkül. Az esélykiegyenlítés érdekében azonban a könyvtárhasználók körében pozitív megkülönböztetésben részesíti a gyerekeket, a nemzeti és etnikai kisebbségeket, a szellemi, fizikai vagy szociális hátrányokkal küzdô személyeket s szükség szerint más csoportokat is. A könyvtáros védi a könyvtárhasználathoz való jogot, tiszteli és kiszolgálja a könyvtárhasználók igényeit. Az egyéni használók ellátása a közjót is szolgálja, ezért az egyedi, konkrét igények elsôbbségének elismerése társadalmi érdek. A használó és a könyvtáros egyenrangú partnerségébôl következôen a könyvtáros nem tekinti magát a könyvtárhasználók nevelôjének és irányítójának, de kötelességének tartja, hogy megtanítsa ôket a könyvtár használatára, tudomásukra hozza a hazai és nemzetközi könyvtári rendszer kínálta lehetôségeket, s felhívja figyelmüket az értékes, számukra hasznos, érdeklôdési körükbe vágó mûvekre. (A nevelô-oktató intézmények könyvtárosai emellett sajátos, pedagógiai szerepkört töltenek be.) Segít eligazodni az irodalom és az információk világában, s támogatja a könyvtárhasználók minden rétegét az olvasás-írás, valamint az információszerzés és kommunikáció egyéb eszközeinek elsajátításában, de nem gyakorolhat cenzúrát és nem ellenôrizheti sem a használók olvasmányait, sem az általuk igénybe vett információkat. A könyvtáros személyes ügyének tekinti, hogy a lehetséges használók minél nagyobb számban éljenek a könyvtár szolgáltatásaival. A könyvtáros arra törekszik, hogy a könyvtár szolgáltatási kínálata legyen összhangban a társadalom elvárásaival és az adott használói kör igényeivel. A rendelkezésére álló eszközöktôl és feltételektôl függôen az elérhetô legmagasabb színvonalú szolgáltatást nyújtja. A könyvtáros tiszteletben tartja a könyvtárhasználó személyiségi jogait és óvja személyes szféráját. Bizalmasan, a titoktartás kötelezettségével kezeli a tudomására jutott személyi adatokat (beleértve a kért és használt dokumentumok és információk, valamint használóik azonosítására szolgáló adatokat is) és információkat, továbbá a belôlük levonható következtetéseket, s csak a törvény rendelkezésére, illetve bírósági döntésre adja ki ôket harmadik félnek. A könyvtáros ôrzi a könyvtár rendjét, s kötelességének tekinti, hogy vonzó könyvtári környezetet teremtsen. A használókkal való kapcsolatát a kölcsönös bizalmon alapuló együttmûködés jellemzi. Számít a használók jóakaratú közremûködésére; ennek
9
hiányában a használói közösség védelmében fellép a könyvtár rendjét megbontó, a zavartalan használatot akadályozó személyek ellen. A használók egymással ütközô igényeit a szabályzatokban rögzített módon kezeli, s döntéseiben megértés, kölcsönös érdekegyeztetés és jó szándék vezérli. Módot ad arra, hogy a használók aggodalom nélkül kifejthessék a könyvtári szolgáltatásokat érintô észrevételeiket és panaszaikat, s mindent megtesz, ami erejétôl telik ezek orvoslására. A könyvtáros elvileg a könyvtári szolgáltatások, de legalább az alapvetônek tekintendô helybeni használat, kölcsönzés, távoli forrásokhoz való hozzáférés ingyenessége mellett van. Kényszerûségbôl azonban tudomásul veszi, hogy egyes könyvtárak használati szabályzata a beiratkozást és bizonyos szolgáltatások nyújtását térítéshez és egyéb feltételekhez köti, de fellép annak érdekében, hogy ez a körülmény ne akadályozzon meg senkit az információkhoz és a dokumentumokhoz való hozzáférésben.
10
Az információk közvetítése A könyvtáros tôle telhetôen mindent megtesz azért, hogy a használó szabadon és korlátozás nélkül hozzáférhessen az információkhoz. Segítséget nyújt az információs források és eszközök használatához. Legjobb tudása szerint hiteles, megbízható, teljes, megfelelô, személyre szabott információt nyújt. A könyvtáros a bármely nyilvános információhoz való szabad hozzáférést, a tájékozódás és a tájékoztatás szabadságát minden ember természetes jogának tekinti: a hozzáférést nem befolyásolhatja az információt kérô személye, a források jellege, nyelve vagy formája. A könyvtáros tiszteletben tartja az információt kérô személyiségét és információs igényeit, s azt, hogy az információnyújtást egyedül a törvény vagy a rendelkezésre álló eszközök és anyagiak korlátozhatják. A könyvtáros nem felelôs azért, ha a használó a közremûködésével nyert információval vagy hordozójával visszaél, és a maga vagy a mások kárára, illetve bûncselekmény elkövetése során használja fel. Nem tagadhatja meg az ún. laikus személyektôl sem a szakmai információt, de kötelessége felhívni a figyelmüket a rosszul értelmezett és alkalmazott, esetleg elavult érvényû információkból fakadó veszélyekre. Az információt igénylô használók nem képeznek homogén csoportot. A könyvtáros segít abban, hogy mindenki – feszélyezettség nélkül – a maga igényeinek és felkészültségének megfelelô terjedelmû és szintû információhoz jusson, de nem helyezheti magát az információs folyamat irányítójának szerepébe, nem szabhatja meg, ki milyen információt vehet igénybe, nem teheti személyétôl függôvé az információhoz való hozzáférést. Az információban gazdagok és az információban szegények, az információ megszerzésében, kezelésében és felhasználásában jártasok és járatlanok ellátása egyaránt feladatát képezi, s ennek végrehajtása során törekszik az esélyek kiegyenlítésére. A könyvtáros dolga, hogy a használókat megismertesse az információkeresési és -szerzési eszközökkel és eljárásokkal, s ezzel kulcsot adjon kezükbe az önálló információszerzéshez. A könyvtáros kötelessége, hogy legjobb tudása szerint törekedjék hiteles, megbízható, pontos, teljes, megfelelô és személyre szabott információt adni; ha szükséges, az adott vagy más könyvtárakban dolgo-
zó kollégáinak bevonásával. A használóval világosan és egyértelmûen közli az információszolgáltatás kiterjedését és korlátjait, beleértve személyes kompetenciája határait is. A használót elôzetesen tájékoztatja az információszolgáltatás áráról – ha van – és az információ megszerzésének alternatív (gyorsabb, olcsóbb) lehetôségérôl. Annak ellenére, hogy a könyvtáros nem vállalhat szavatosságot az információk vagy forrásaik hitelességéért, eligazítást adhat a használónak arról, milyen szempontok alapján értékelheti ôket. Ezen túlmenôen szakmai felelôsség terheli azért, ha tudatosan téves információt ad, vagy visszatart valamely információt, vagy nem fejezi ki kételyeit az adott információ vagy forrása hitelességét illetôen. A könyvtáros az igényeknek leginkább megfelelô forrásokból, a leghatékonyabb eszközök és technikák (beleértve az internetet és az elektronikus forrásokat), valamint eljárások felhasználásával tájékoztatja a hozzá fordulót, s minden esetben egyértelmûen azonosítja a forrást, amelybôl az információt nyerte. Az eredeti mû (szöveg, zene, kép, adatsor hagyományos vagy elektronikus formában) egészét vagy részletét csak az idézés szabályainak és a szerzôi jogi törvénynek megfelelôen bocsáthatja rendelkezésre, és erre a használó figyelmét is felhívja. Könyvtárosi szakmai közösség A könyvtáros ôrzi és növeli a könyvtárosi szakma tekintélyét, részt vesz a szakmai közéletben és együttmûködésben. Készségesen osztja meg tudását és tapasztalatait. A könyvtáros személyében felelôs a könyvtáros közösség és szakma társadalmi tekintélyének fenntartásáért és növeléséért. Elvárható tôle, hogy védje meg a szakma hírnevét méltatlan támadásoktól, s tartózkodjék a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyének és jelentôségének lebecsülésétôl. A könyvtáros tiszteli szakmája múltját, ápolja hagyományait. Szolidáris a szakmai közösséggel, s tiszteletet tanúsít a könyvtáros kollégák és minden könyvtári dolgozó iránt, elismeri szakmai tudásukat, emberi kvalitásaikat. Tôle telhetôen figyelmet és támogatást nyújt a szakmai tevékenységtôl visszavonult, idôs kollégáknak. Személyesen, valamint a nyomtatott és az elektronikus kommunikáció eszközei révén részt vesz a szakmai közvélemény alakításában, s elômozdítja a lényeges problémák megoldásához szükséges egyetértést. Szakmai közéleti tevékenységét igyekszik valamely könyvtárosi társadalmi szervezetben kifejteni. A hivatásának elkötelezett könyvtáros joggal számíthat a szakmai közvélemény, szervezetek és fórumok szolidaritására. A könyvtári szolgálatot lényegébôl következôen az jellemzi, hogy társadalmi küldetését a könyvtárak és könyvtárosok együttmûködésével teljesíti. A könyvtáros ezért kész a szakmai együttmûködésre más könyvtárakban tevékenykedô kollégáival, nyitott közös vállalkozások indítására, szolgáltatások közös nyújtására. Erôsíti a könyvtárak közötti kapcsolatokat, függetlenül a könyvtár típusától. Az együttmûködés nem áll meg az ország határainál: éppen a könyvtárhasználók minél teljesebb ellátása, valamint a magyar kulturális és tudományos teljesítmény megismertetése érdekében kiterjed az egész világra. Különös gondot fordít a határokon túli magyar könyvtárosokkal való együttmûködésre, és tôle
telhetôen támogatja a más országokban élô magyar lakosokat ellátó könyvtárakat. A könyvtáros kötelességének érzi, hogy szakmai tudását, tapasztalatait megossza kollégáival, s maga is tanuljon tôlük, hogy segítse a könyvtáros utánpótlás pályaválasztását, a fiatal kollégák fejlôdését, s a társadalmi munkás könyvtárosok tevékenységét. A könyvtár mint munkahely A könyvtáros elkötelezett könyvtára iránt, és tiszteletben tartja fenntartójának céljait és érdekeit. Beosztottként és vezetôként egyaránt a legjobb tudása szerint járul hozzá a könyvtár feladatainak teljesítéséhez és a munkahelyi közösség erôsítéséhez. A könyvtáros tiszteli munkahelyét, és kötôdik könyvtárához; munkaviszonya során és szûntén sem illeti méltatlan kritikával. Megôrizve lelkiismereti szabadságát lojális munkaadójához és a könyvtár fenntartójához; megismeri, megérti és támogatja legális céljait és törekvéseit. Nyilatkozataival nem ássa alá a könyvtár és fenntartója jó hírnevét, nem sérti érdekeit. Megôrzi a hivatali és üzleti titkokat. Ha etikai természetû aggályai merülnek fel, azokat haladéktalanul a vezetôség és az illetékes fórumok, illetve az érintettek tudomására hozza. Szakmai természetû nézeteltéréseket elôször házon belül igyekszik tisztázni, s illô formák között viszi ôket a szélesebb nyilvánosság elé. Szakmai pályafutását, magánéleti boldogulását összhangba hozza a munkahelye iránti lojalitással. Tudomásul veszi a fenntartó anyagi kényszerbôl hozott intézkedéseit, ha ezek nem sértik a hatályos törvényeket, szabályzatokat, etikai normákat és munkaszerzôdéseket, s nem csorbítják a használók érdekeit és a könyvtár állományát vagy a nemzeti dokumentumvagyont. Az ilyen intézkedések elleni tiltakozását a fennálló jogi keretek között fejezi ki, számítva a könyvtárosi közösség támogatására. A nyilvánosság elôtt is fellép könyvtára és szakmája érdekében. A könyvtáros azon van, hogy könyvtárában a szolgálat szempontjából optimális munkahelyi légkör alakuljon ki. Szívélyes munkatársi viszonyban áll könyvtárosi és nem könyvtárosi végzettségû munkatársaival és szolidáris velük; ez utóbbiakkal szemben nem él vissza helyzeti elônyével, és segíti ôket abban, hogy sajátos szakismereteikkel és jártasságukkal eredményesen járuljanak hozzá a könyvtár céljai eléréséhez. A vezetôi beosztást betöltô könyvtárost különös szakmai és emberi felelôsség terheli: vezetôi alkalmasságán, hozzáértésén túlmenôen személyes példamutatásával kell a könyvtárosi etikus magatartást erôsítenie beosztottaiban. A könyvtárosnak a könyvtár munkatervébe illesztett alkotó tevékenysége révén létrejött mûvei (pl. tanulmány, kiállítási forgatókönyv, szöveggondozás) a szerzô szellemi tulajdonát képezik. A hozzá kapcsolódó vagyoni jogosultságok gyakorlását a könyvtár szabályzata vagy külön megállapodás rendezi. A könyvtáros nem versenyezhet könyvtárával annak gyûjtôkörébe, különösen a nemzeti kulturális örökség körébe esô dokumentumok gyûjtésében; magánszemélyek, intézmények és vállalkozások felkérésére könyvtárosi szakértelmére alapozott megbízást (pl. értékbecslés, bibliográfiaszerkesztés, dokumentáció, irodalomkutatás) csak a könyvtár szabályzatában megszabott módon vállalhat. A könyvtár fenntartójának kötelessége, hogy ren-
delkezésre bocsássa a mûködéshez szükséges anyagi feltételeket, de a könyvtároson múlik ezek célszerû és eredményes felhasználása. A könyvtáros felelôsséggel tartozik a könyvtárért, az általa használt munkaeszközökért, illetékességi körében a helyi környezetért, a szolgáltatási körülményekért. Dokumentációs és muzeális célzattal ôrzi meg a könyvtár irattárát, kiadványait, s válogatva a berendezésének és technikai felszerelésének egyes darabjait. A munkáltatótól, illetve a könyvtár fenntartójától elvárható, hogy tartsa tiszteletben a könyvtáros szakmai integritását. Vegye tudomásul, hogy a könyvtárosság etikai kódexe vezérli a könyvtáros emberi és szakmai magatartását, s ne szorítsa a kódexben foglaltakkal és a szakmai alapelvekkel ütközô állásfoglalásokra, viselkedésre és cselekedetekre. Társadalmi kapcsolatok A könyvtáros elfogultságtól és elôítéletektôl mentes kapcsolatban áll a társadalom tagjaival, csoportjaival, szervezeteivel. Tisztelettel és együttmûködésre készen fordul más szakmák és tagjaik felé. Védelmezi a szellemi tulajdonhoz való jogot és a szellemi alkotásokhoz való hozzáférés jogát. A könyvtáros együttmûködik a társadalommal, egyes tagjaival és csoportjaival, szervezeteivel, részt vesz a közösség kulturális, tudományos, gazdasági környezetének fejlesztésében. Személyes világnézeti és politikai elkötelezettsége nem befolyásolhatja könyvtári tevékenységét; a könyvtár nevében kifejtett közszereplése legyen elfogulatlan és pártoktól független. A könyvtár eszközrendszerét azonos feltételek mellett, a használati szabályzat elôírásai szerint köteles a társadalmi szervezôdések rendelkezésére bocsátani. A könyvtáros felelôs magatartást és tiszteletet tanúsít az információk elôállításában, feldolgozásában, tárolásában, terjesztésében érdekelt más szakmák és szervezetek iránt, s kész együttmûködni velük. Ugyanilyen tisztelettel és együttmûködési készséggel fordul minden más szakma felé. A könyvtáros nagyra értékeli és támogatja az alkotó tevékenységet, amely a szellemi tulajdon forrása. Felajánlja segítségét és közremûködését a tudományos kutatók és alkotómûvészek szakmai közösségeinek. Elismeri és védi a szerzôi jogot és a hozzá kapcsolódó vagyoni jogosultságokat. Ugyanakkor a felhasználók és a széles közösség érdekeinek, az oktatás, a mûvelôdés, a mûvészeti alkotás és a tudományos kutatás szempontjainak megfelelôen védelmezi a szellemi alkotásokhoz és az információhoz való szabad hozzáférés jogát is a szabad felhasználás keretei között. Az etikai kódex érvényesülése Az etikai kódexben foglalt követelmények a könyvtárosok tevékeny közremûködésével valósulnak meg. Ezt a folyamatot a kódex kibocsátói egy etikai bizottság felállításával segítik elô. A Magyar Könyvtárosok Egyesülete és az Informatikai és Könyvtári Szövetség a saját tagságukra vonatkozó érvénnyel bocsátják ki ezt az etikai kódexet, de számítanak arra, hogy a magyar könyvtárosság egésze, valamennyi könyvtáros, minden könyvtár és könyvtárosi szervezet tartja magát a benne lefektetett értékekhez és követelményekhez, s ezt aláírásával meg is erôsíti. Az aláírók közül a külföldön
11
mûködô magyar könyvtárosok, könyvtárak, könyvtári egyesületek és szervezetek azon lesznek, hogy a kódex alapelveit hazájuk könyvtári gyakorlatában is érvényre juttassák. Bár a könyvtárosi etika követelményeinek teljesítését csak a nyilvános vagy nem nyilvános könyvtárban, közintézményben vagy gazdasági vállalkozásnál, illetve szellemi szabadfoglalkozásúként mûködô könyvtárosoktól lehet elvárni, kívánatos, hogy az ô példamutatásuk nyomán a könyvtári alkalmazottak teljes köre tartsa magát e kódex szelleméhez. A kibocsátók támogatják, hogy ezt az etikai kódexet – alapelveivel összhangban – szükség és igény szerint további olyan etikai szabályzatok egészítsék ki, amelyek az egyes könyvtárfajták, munkakörök, könyvtárosi szakterületek sajátosságainak megfelelô magatartási és viselkedési normákat tartalmaznak. Indokolt lehet etikai szabályzatot alkotni az egyes könyvtárak vagy könyvtári rendszerek munkatársi közösségei számára is; e szabályzatok terjedjenek ki a nem könyvtárosi szakképzettségû munkatársakra is. A kibocsátók elôtt nyilvánvaló, hogy az etikai kódexben kifejtett iránymutatás csak a könyvtárosok személyes erôfeszítésével, a szakmai ethosz iránt elkötelezett viselkedésével válhat a könyvtárosi és könyvtári gyakorlatot meghatározó erôvé. Ezért számítanak valamennyiük, különösen a szakma véleményformáló, tekintélyes képviselôinek és a könyv-
tárak vezetôinek közremûködésére. A könyvtárosképzô intézetek tanárait arra kérik, hogy a felnövekvô könyvtárosi nemzedékeket szakismeretek mellett vértezzék fel hivatástudattal és szakmai etikával is. A kódexben foglaltak érvényesülését a kibocsátók a követendô példák felmutatásával igyekszenek elôsegíteni, a velük ellentétes gyakorlattól pedig elhatárolják magukat. Az ezzel kapcsolatos teendôket az e célra létrehozott etikai bizottságra bízzák, amelynek feladata a kódex érvényesülésének nyomon követése, állásfoglalás vitás kérdésekben, a súlyosabb esetek nyilvánosságra hozatala. A magyar könyvtárosság etikai kódexének tervezetét a Magyar Könyvtárosok Egyesülete elnöksége, az Informatikai és Könyvtári Szövetség elnöksége és az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtári Intézete által felkért munkabizottság dolgozta ki. Tagjai: Biczák Péter, Hangodi Ágnes titkár, Hock Zsuzsanna, Horváth Sándor Domonkos, B. Majkó Katalin, Ottovay László, Papp István elnök, Redl Károly, Süttô Gézáné, Virágos Márta. Az etikai kódexet aláírja, a benne rögzített értékeket és követelményeket magáénak vallja, szellemükben tevékenykedik, és érvényesülésükért síkra száll: (az aláírók egyre hosszabbodó névsora).
Információs központ nyílt a kézdivásárhelyi Báró Wesselényi Miklós Városi Könyvtárban
12
2005 szeptemberében a városi könyvtár új részleggel, szolgáltatással bôvült egy civil szervezetnek köszönhetôen. A Polgári Nevelés Egyesülettel kötött együttmûködési szerzôdés két intézmény mûködését lendítette fel, amelyek közösen törekszenek a felsô-háromszéki régiót információval, társadalomtudományi szakirodalommal ellátni. Közhelynek számít az a kijelentés, hogyha valakinek valami sikerül, jó idôben jó helyen kellett lennie. Valóban így volt ez 2004 végén, amikor a Polgári Nevelés Egyesület termet keresett egy információs központ mûködtetésére és a véletlennek köszönhetôen azon a kulturális bizottsági ülésen én is részt vettem. A szóba kerülô iskolák, mûvelôdési ház helyiségei mellett és ellen szóló érvek elhangzása után ajánlottam fel könyvtárunkban egy termet a központ mûködtetésére. Gondolom, nem okoz meglepetést, hogy fel sem merült a kulturális bizottság és az egyesület tagjaiban, hogy talán a könyvtár alkalmas volna egy olyan központ mûködtetésére, amelynek célja, küldetése nem áll messze tevékenységétôl. Mindezek tisztázása és a részletek megbeszélése után végül is sor került az együttmûködési szerzôdés aláírására, az iroda kialakítására, berendezésére. A Massachussets állambeli civil szervezet – ITD Institute for Training and Development –, a bukaresti amerikai nagykövetség és a román tanügyminisztérium közös szervezésében két fontos projekt látott
napvilágot 2001-ben. Romániából nyolc társadalomtudományokkal foglalkozó tanár vett részt a 2001 március–májusa között a Polgári nevelés, curriculum és tanárképzés, illetve a Project Citizen elnevezésû projektek bemutatásán az AEÁ-ban tartott képzésen, ahol közvetlen tapasztalatokat nyerhettek az amerikai intézmények, iskolák, a helyi tanács, valamint az amerikai demokrácia mûködését illetôen. A nyolc pedagógus 2004-ben létrehozta a Polgári Nevelés Egyesületet (AEC – Asociaøia de Educaøie Civicã), amelynek nyolc központja van Romániában. A kézdivásárhelyi központ immár a városi könyvtárban mûködik, Deme Cecília filozófia-történelem szakos tanár vezetésével. Az egyesület célja és küldetése: elôtérbe helyezni az oktatásban a demokrácia elveit és értékeit. 2005. március elsején a kézdivásárhelyi könyvtárban egy konferencia keretében a két projektet Deme Cecília bemutatta a város társadalomtudományt és történelmet oktató pedagógusainak. Az ismertetô a pedagógusoknak a programban való aktív részvételét célozta. A konferencián többek között részt vett Török Sándor polgármester, Ferenc Attila alpolgármester és a helyi tanács kulturális bizottságának elnöke is. A másik nagysikerû rendezvény egy gyerektábor volt, mely június 27. – július 1. között zajlott a könyvtárban. A 9–12 éves részvevôk a 2004-es évben
legtöbbet olvasó gyerekek közé tartoztak. Reggel 9 órától délután 4-ig a gyerekek különbözô foglalkozásokon vettek részt (kézmûves tevékenységek, könyvtárismeret, népi játékok, környezeti, mûvészeti, irodalmi tevékenységek), az ebéd a Vackor napközi otthonban volt. Az egyesület még számos rendezvényt szervezett diákoknak, pedagógusoknak különbözô iskolákban. A Nagy Mózes Gimnáziumban a polgári nevelés tantárgy a diákok egyik kedvence lett. De lássuk mit nyert a könyvtár az együttmûködés révén? Egy társadalomtudományi információs irodát berendezve, 3 számítógépet, nyomtatót, lapolvasót, faxot, fénymásolót, dokumentumokat, a közös rendezvényekre anyagi fedezetet. Mivel a könyvtár technikai felszerelésén nagyot lendítettek a kapott eszközök, 2006 januárjától bevezettük az számítógépes kölcsönzést. Az olvasók 3 számítógépen böngészhetnek az elektronikus katalógusban. Jövôre is tervezünk gyerektábort, valamint több ifjúsági rendezvényt. Példáink bizonyítják, hogy a más szervezetekkel, intézményekkel való együttmûködés nagyban elôsegíti a résztvevô felek tevékenységét, mûködését. Keressük a lehetôséget erôforrásaink bôvítésére, hisz
könyvtáraink lemaradása az Európai Unió országainak könyvtáraihoz, azok szolgáltatásaihoz viszonyítva óriási.
VÁNTSA JUDIT
Gyimesközéplok A középloki községi könyvtár megalakulásának idôpontja a 60-as évek elejére tehetô. 1989 óta Póra Magdolna a könyvtáros, teljes munkaidôben dolgozik. A könyvtár jelen pillanatban 11 945 kötettel rendelkezik és 372 beiratkozott olvasóval. A megye egyik legjobb könyvtáraként említhetjük, olvasóterem áll a felhasználók rendelkezésére. Az elmúlt évtôl a központi fûtés biztosította meleg (nem elhanyagolható szempont) teszi lehetôvé a különbözô rendezvények szervezését, valamint a rendhagyó órák megtartását a könyvtárban.
13
Csíkszentdomokos 1954-ben alakult, kb. 1500 kiadvánnyal. Ma a mûvelôdési ház épületében mûködik 10 463 kötettel és 779 beiratkozott olvasóval. 1990-tôl Sándor Edit vezeti a könyvtárat, hivatásának tekinti a munkáját. A utóbbi években határozottan megmutatkozott a helyi vezetôség támogatása, jövô évre 80 millió lejt irányoztak elô csak könyvvásárlásra. Az állomány nagy részét a Biblis nevû szoftverrel dolgozták fel. Ottjártunkkor Bíró Anna Veronika tanítónô rendhagyó magyarórát tartott IV. osztályosoknak.
A községi könyvtárak mûködése Hargita megyében A községi nyilvános könyvtárak a közkönyvtári hálózat végpontjait jelentik. Feladatuk (lenne) a településen élô közösség könyvtári, információs és kulturális igényeinek kielégítése. Ideális esetben minden könyvtár elérési pontot képez valamennyi könyvtári szolgáltatáshoz: ha megvan a könyvtárban, amit keres a használó, megkapja, ha nincs meg, információt kap róla, hogy hol találja meg, szükség esetén megszerzi a könyvtár, például könyvtárközi kölcsönzés révén. Ebben a rendszerben a megyei könyvtár a közvetítô szerepét tölti be. A megyei könyvtárak az országos közmûvelôdési könyvtári rendszer regionális alközpontjai. Sajátjuk mellett közvetítik az országos szolgáltatásokat a kisebb könyvtárak felé, másrészt pedig a középsô fokot jelentik a minisztérium és az önkormányzatok, valamint a helyi könyvtárak között (együttmûködés szervezése, statisztikai adatszolgáltatás , továbbképzés, szakfelügyelet). A könyvtáraknak ezután is a helyi közösség kulturális központjának szerepét kellene betölteniük. A helyi kulturális és közszolgálati információhoz való hozzáférést elsôsorban a könyvtárak biztosíthatják. Ez azonban – a jelenlegi feltételek között – nagy kihívások elé állítja a könyvtárakat, ha képesek rugalmasan alkalmazkodni a társadalom változó igényeihez, jó esélyük van közremûködni az információs társadalom kialakításában, sôt meghatározó szerepük is lehetne ezen a téren. Ennek elmulasztása viszont az elszigetelôdés veszélyét jelentheti a könyvtárak számára. Ahhoz, hogy a valóságban is mûködôképes legyen a könyvtári rendszer, alapvetô követelmény az információs infrastruktúra kiépítése.
14
A községi könyvtárak jelenlegi helyzete Hargita megyében Hazai és Hargita megyei községi könyvtárainkra vonatkozóan általában elmondhatjuk, hogy könyvtáraink alapvetô problémáit a kapcsolattartás, a kommunikáció nehézségei (telefon, internet hiánya, közlekedési eszközök hiánya, rossz utak), a költségvetés elégtelensége, valamint a szakmai képzettség hiányosságai okozzák. A romániai könyvtári törvény (a 2002. évi 334.
számú törvény), amely keretet biztosít a könyvtári rendszer mûködéséhez, leszögezi, hogy közmûvelôdési könyvtárak minden községközpontban mûködnek, a helyi önkormányzatok alárendeltségében, és ezek költségvetésébôl biztosítják mûködésüket (33. paragrafus). Nyilvánvaló, hogy a községi könyvtárak mûködését általában meghatározza az önkormányzat, amely mûködteti. Sajnos, a törvény nem tér ki részletesen a fenntartó kötelezettségeire és feladataira, ez viszont nagymértékben hozzájárul a községi könyvtári hálózat hiányosságaihoz. A könyvtár mûködtetése drága, ezért az önkormányzatok nem mindig érdekeltek abban, hogy minôségi könyvtári szolgáltatása legyen a településnek. Bár a könyvtári törvény legújabb módosítása (a 26/2006-os kormányrendelet, amely a 85/2006. 01. 03 számú Hivatalos Közlönyben jelent meg) némi változást hozott, ugyanis kötelezi a községi könyvtárakat a napi minimum négy óra nyitvatartásra, a munkaidô többi részét pedig sajátosan könyvtári tevékenységre kell fordítani. Sajnos elôfordul, hogy ezt a rendelkezést az önkormányzatok úgy értelmezik, hogy a könyvtárak napi négy óránál többet nem tarthatnak nyitva, illetve, hogy a teljes munkaidôs könyvtári állást részmunkaidôsre kell csökkenteni. A rendeletre a Hargita Megyei Könyvtár vezetôsége a megyei napilapokban is felhívta az illetékesek figyelmét, a félreértéseket tisztázva. Szakirányítóink elkészítették a községi könyvtárosok munkaköri leírását és elküldték a polgármesteri hivatalokhoz is. Ahhoz, hogy a törvény által is elôírt alapkövetelményeknek a könyvtár megfeleljen – miszerint biztosítja az információhoz való szabad, ingyenes hozzáférést – az szükséges, hogy az önkormányzatok belefoglalják költségvetésükbe a mûködtetéséhez szükséges összegeket. A Hargita Megyei Könyvtár módszertani osztályának jelentése alapján a megye községi könyvtárainak jelenlegi helyzetét és legégetôbb problémáit a következôkben foglalhatjuk össze: az 52 községi könyvtár közül 18 jól mûködik, lelkes és lelkiismeretes a könyvtárosa, többnyire az önkormányzat is támogatja a könyvtárat. Néhány könyvtár nem mûkö-
dik: Tusnád és Csíkszentkirály könyvtárait évek óta bezárta a helyi önkormányzat, Csíkszentmárton könyvtára 2005-ben zárt be, Homoródszentmártonnak jelenleg nincs könyvtárosa. Ezekben az esetekben könyvtárunk szakirányítója tárgyalt a helyi önkormányzattal, Csíkszentkirály esetében a község polgármesterétôl ígéretet kaptunk a könyvtár közeli megnyitására, (a fennálló jogszabályok értelmében a helyi polgármesteri hivatalnak nem áll hatáskörében egy intézmény mûködésének megszüntetése). Akadnak olyan könyvtárak is, ahol a helyi tanács teljesen elvonja a könyvtárost saját feladatkörétôl és a tanácsnál foglalkoztatja. Jelenleg Csíkszentsimonban a könyvtáros kinyitja ugyan a könyvtárat, de munkaideje nagyobb részében a tanácsnál dolgozik, Derzs könyvtárában hasonló a helyzet, bár a vezetôség ígéretet tett a változtatásra. Hargita megye községi könyvtárainak mintegy ötödében az alapfeltételek sincsenek meg a könyvtár megfelelô mûködéséhez, vagy a könyvtáros és a helyi vezetôség negatív hozzáállása miatt teljesen elhanyagolt, kaotikus állapotok uralkodnak. A fûtés megoldása sok könyvtárban gondot jelent, néhány könyvtárban egyáltalán nincs fûtés. Akadnak nedves, penészes könyvtárak is. A legtöbb könyvtárban nincs telefon, ez nehezíti a kapcsolattartást, nem rendelkeznek fénymásolóval sem. Számítógépesítés szempontjából valamivel jobb a helyzet, 27 könyvtár rendelkezik számítógéppel, ebbôl hetet a megyei könyvtár biztosított számukra, valamint a számítógépes progamot is, amelyet pályázati úton nyert intézményünk. Jelenleg három községi könyvtárban van internet. A könyvtári állományok gyarapodását vizsgálva 2001–2003 között, kiderül, hogy mintegy 10 könyvtár nem részesült könyvbeszerzésre szánt támogatásban, így állományuk egyre inkább elavul. Az anyagi támogatás hiánya a helyi tanácsok részérôl az állománygyarapítás területén mutatkozik meg a legnyilvánvalóbban. Az említett idôszakban a községi könyvtárakban az összgyarapodás értékének 25%-át teszi ki a helyi költségvetésekbôl biztosított összeg. Pozitív példaként viszont kiemelhetjük Csíkkozmás községet, ahol az önkormányzat 2003-ban létesített könyvtárat. A Hargita Megyei Könyvtár 2004 nyarán felmérést készített a megye községeiben, a helyi könyvtárak helyzetérôl, állományáról, látogatottságáról, olvasói és könyvtárhasználati szokásokról. A felmérés eredményeirôl Bedô Melinda és Kopacz Katalin számolt be részletesen a Könyvesház 2004-es számában közölt tanulmányban (Olvasás- és könyvtárszociológiai vizsgálatok Hargita megyében). Ezúttal csak az eredmények alapján levont néhány következtetésre térek vissza. A könyvtárak adataiból kiderült, hogy 2001–2003 között a falusi lakosság 9,5%-a látogatta a községi könyvtárat, a lakosság válaszai alapján viszont 27,5% egy könyvtár tagja, 9,7% több könyvtárnak is tagja. A számok arra utalnak, hogy a könyvtárhasználó falusi lakosság elsôsorban nem a községi könyvtárat látogatja, más könyvtárak szolgáltatásait veszi igénybe. A községi könyvtárak állományának megítélése többnyire pozitív az olvasók és a könyvtárosok részérôl egyaránt. Viszont az állomány forgási sebessége nevû teljesítménymutató szerint – amely
mennyiségileg fejezi ki az állomány évente használt arányát – 2003 folyamán a könyvtárak összállományának 30%-a használódott, ez arra is enged következtetni, hogy a községi könyvtárak állományát sok fölösleges, elavult kiadvány terheli, szükséges az állományelemzés és a szakszerû selejtezés. De ugyanilyen fontos a gyarapítás is. Az egyes könyvtárak adatai szerint, a gyarapítást többnyire irodalmi mûvek képezik, míg az olvasók a természettudományos mûveket igénylik elsôsorban. Az is kiderült, hogy könyvön és folyóiraton kívül alig van más dokumentum a könyvtárakban. (Kevesen rendelnek meg folyóiratot, elvétve van hang- és videokazetta, diafilm, hanglemez, audio CD.) Az olvasók és a könyvtárosok egybehangzó véleménye szerint, az új kiadványok beszerzése vonzóbbá teszi a könyvtárat. A falusi olvasók számára általában nem a falusi könyvtár a tanulás, információgyûjtés, szakmai felkészülés színhelye. A lakosság igényli a könyvtári rendezvényeket, ezt az igényt is figyelembe kellene venni a könyvtári tevékenység megszervezésében. A könyvtárak hiányosságainak, problémáinak feltérképezése mindenképpen hasznára válik a megyei könyvtár szakembereinek a községi könyvtári ellátás segítése terén végzett munkájukban. A községi könyvtári ellátást segítô szakmai tevékenység a Hargita Megyei Könyvtárban A községi könyvtárak mûködtetési gondjainak megoldásában tehát jórészt a helyi önkormányzatokra hárul a felelôsség, viszont a szakmai irányítás, koordinálás, ellenôrzés a megyei könyvtár feladata. Az említett törvénymódosítás hangsúlyozza, hogy csak a megyei könyvtáraknak van joga szakmai útmutatást nyújtani a községi könyvtárosoknak, hatáskörükbe tartozik az informatizálási stratégia kidolgozása, az egységes könyvtártani elvek alkalmazásának, valamint a törvényes elôírások betartásának biztosítása a megye területén mûködô községi könyvtárakban. A Hargita Megyei Könyvtár ezeknek az elveknek megfelelôen dolgozta ki azokat a feladatokat, amelyek megyei, regionális szerepköréhez tartoznak. A megye községi könyvtárainak szakmai felügyelete és módszertani irányítása, a könyvtári ellátás segítése elsôsorban könyvtárunk módszertani osztályának feladata. Ezt a munkát jelenleg egy személy végzi állandó munkaköri feladatként, de alkalmanként bekapcsolódhatnak a terepmunkába, vagy szükség szerint más feladatok elvégzésébe a könyvtár többi munkatársai (pl. rendezvények, szakmaimódszertani napok szervezésébe). Módszertani osztályunk különbözô formában segíti, támogatja a községi könyvtári ellátást: a) Szakirányítóink tanácsadást nyújtanak bármely szakmai kérdésben: az állománynyilvántartási dokumentumok vezetésének mikéntje, állománygyarapítási és tárolási kérdések, a könyvtári rend kialakítása, az olvasók és a könyvtárhasználat (kölcsönzés) adatainak napi nyilvántartása, illetve az állomány- és könyvtárhasználati statisztikák adatainak kitöltése, valamint az éves statisztikai adatszolgáltatás mind olyan tevékenységek, amelyek szakmai ismereteket, felkészültséget igényelnek, s amelyekben útmutatást, irányítást kapnak a könyvtárosok a megyei könyvtár részérôl. Ezt a munkát a
15
16
módszertani osztály munkatársai végzik helyszíni terepmunkával, (évente 2-3 alkalommal minden könyvtárat a helyszínen részesítenek szakmai tanácsadásban), módszertani segédanyagok szétosztásával, tanfolyamok szervezésével. b) Konkrét szakmai segítséget is nyújtanak a megyei könyvtár szakemberei bizonyos munkák elvégzésében, ahol ez szükségesnek mutatkozik. Például az állomány periodikus ellenôrzésekor a leltár megszervezésében, az állomány könyvtári rendjének kialakításában is gyakran segítenek, illetve a feltárási munkákban, katalógus kialakításában, rendezésében, vagy a könyvtári dokumentumok számítógépes feldolgozásában (régebben a hagyományos cédulakatalógusok kialakítása volt a cél, jelenleg azokban a könyvtárakban, ahol nincs katalógus, létrehozását már nem javasoljuk, gyorsabban és hatékonyabban tárja fel az állományt a számítógépes katalógus, adatbázis). A jelenleg jól mûködô községi könyvtáraink közül kilenc könyvtárban a megyei könyvtár szakemberei végezték el a könyvtári rend kialakítását (az állomány rendezett tárolása biztosítja a könyvtárak használhatóságát), vagyis az állomány tartalmi szétválogatását, polcokra helyezését, betûrend és szakjelzetek szerint. Azokban a könyvtárakban, ahol a helyi önkormányzatot is felelôsség terheli a könyvtár elhanyagoltságáért vagy mûködésképtelenségéért, szakirányítóink gyakran tárgyaltak a helyi vezetôséggel a problémák megoldásáról, akár állománygyarapítási lehetôségekrôl, akár fûtési gondokról, vagy a könyvtár elköltöztetésérôl volt szó. Legtöbb esetben az önkormányzatok elfogadták az együttmûködési törekvést a megyei könyvtár részérôl, akadnak azonban kivételek is: Gyergyóalfalu, Gyergyóújfalu és Farkaslaka esetében nem történt elôrelépés a könyvtár ügyében. A könyvállomány állagának felújítására a megyei könyvtár könyvkötészetén ingyenesen újraköttetjük a megrongálódott könyveket a községi könyvtárak számára. 2000–2005 között 2649 könyvet kötöttünk be, kevés kivétellel a megye összes községi könyvtárának. c) A megye községi könyvtárainak informatizálása a Hargita Megyei Könyvtár egyik fontos törekvése, a községi könyvtárak munkájának minôségi javítását célozza. Ez az alapfeltétele annak, hogy a könyvtárak betölthessék szerepüket, mint információszolgáltató, mûvelôdési intézmények. A számítógépre és internetre azért van szükség, hogy bármely helyi könyvtár tudomást szerezhessen más könyvtárak gyûjteményeirôl (internet révén elérhetôk a nagyobb könyvtárak online katalógusai), illetve, hogy igénybe vehesse az elektronikus szolgáltatásokat, amelyeknek egy része könyvtári jellegû szolgáltatás: adattárak, lexikonok, de teljes szövegû irodalmi mûvek is megtalálhatók az interneten. Ezáltal a települési könyvtár nem egymaga áll szemben használóival, hanem maga mögött tudhatja a könyvtári rendszer egészét. Az informatizálás ugyanakkor lehetôvé teszi a könyvtárak közti szorosabb együttmûködést is. A Hargita Megyei Könyvtár a Biblis könyvtári szoftvert használja, amelynek moduljai alkalmasak az állomány nyilvántartására, feldolgozására, valamint a könyvtárhasználati adatok rögzítésére, statisztikák
elkészítésére. Az adatbázisokban több szempont szerint visszakereshetôk a dokumentumok, illetve információk. A megyei könyvtár szolgáltatóként mûködhet ezen a területen is a települési könyvtárak felé. Módszertani osztályunk szétosztja a megye könyvtárai között a különbözô könyvadományokat. Ezek nagy része a Mûvelôdés- és Vallásügyi Minisztérium állománygyarapítási programjából származik. (A minisztérium megvásárolja a különbözô kiadók kiadványait, amelyeket a kiadók eljuttatnak minden megyei könyvtárhoz.) A Biblis könyvtári szoftver alkalmazható az adományok szétosztásának követésére és egységes könyvtári feldolgozásukra. Az adományokból részesülô könyvtárak egyúttal megkapják a megyei könyvtártól a dokumentum feldolgozását is, amit saját adatbázisukba átemelhetnek, ezáltal konkrét szakmai segítséget nyújthat a megyei könyvtár az egyes könyvtáraknak. 2005-ben megkezdtük ennek a programnak a kivitelezését a Hargita Megyei Könyvtárban, a feldolgozott dokumentumok adatainak eljuttatását az egyes községi könyvtárak részére. d) A versenyvizsgák megszervezése a községi könyvtárosi állások betöltésére ugyancsak a megyei könyvtár szakembereinek feladatkörébe tartozik. e) A megyei könyvtár a szétsugárzó központ szerepét tölti be a települési könyvtárak felé, az összekötô kapocs a minisztérium és a helyi könyvtárak között. A szükséges információk, módszertani segédanyagok, típusnyomtatványok és különbözô kiadványok szétosztását a módszertani osztály végzi. A Mûvelôdés- és Vallásügyi Minisztérium könyvtárellátási programja keretében, a különbözô kiadóktól megvásárolt könyvek szétosztásáról és az egyes könyvtárakhoz való eljuttatásáról is a megyei könyvtár módszertani osztálya gondoskodik. 2004-ben 1005 darab kiadványt osztottak szét és szállítottak el az egyes könyvtárakhoz 60 891 189 lej értékben. f) A szakmai továbbképzés szervezése a községi könyvtárakban dolgozó könyvtárosok számára. A megyei könyvtár szorgalmazza a községi könyvtárosok részvételét a bukaresti képzési központ által szervezett szakmai tanfolyamokon. Ugyanakkor szervezünk szakmai tanácskozásokat, értekezleteket a községi könyvtárosok számára könyvtárunkban is, amelyeknek a célja egyrészt a szakmai ismeretek gyarapítása, másrészt a pozitív hozzáállás erôsítése, hogy a könyvtárak aktívabban részt vállaljanak a helyi közösségek életében. A közmûvelôdési könyvtár szerepvállalása a közösségek életében címmel 2004 novemberében tartott szakmai értekezleten elhangzott elôadások és a szakmai problémák megbeszélése is ezt a célt szolgálta. Intézményünk többször sikeresen pályázott az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtári Intézetének szakemberei által szervezett 30-90 órás szakmai képzésekre, az NKÖM által akkreditált továbbképzési program keretében. 2002-ben a Hagyományos és számítógépes formai feltárás, 2004-ben Internethasználati ismeretek könyvtárosoknak, valamint Mentálhigiéné és kommunikációs tréning könyvtárosoknak címû tanfolyamok, amelyeken megyénk községi könyvtárosai közül is részt vettek néhányan, szakmai szempontból rendkívül hasznosnak bizonyultak. A továbbiakban is kilhasználja könyvtárunk a pályázati lehetôségeket ezen a területen is,
2006-ban Esélyegyenlôség a könyvtárban címmel szervezünk tanfolyamot. g) A statisztikai adatszolgáltatás koordinálása és könyvtári teljesítménymutatók kidolgozása: az évi könyvtári statisztikai adatlapok kitöltésének koordinálását, összesítését és továbbítását a Mûvelôdés- és Vallásügyi Minisztérium szakigazgatóságához ugyancsak a megyei könyvtár szakemberei végzik. (A könyvtárak kötelezô statisztikai adatszolgáltatását a Mûvelôdés- és Vallásügyi Minisztérium 1992. 07. 06-i 452. számú rendeletének 20. cikke írja elô.) Ezeknek a statisztikai adatoknak a kitöltése pontosságot, következetességet igénylô feladat, ezért fontos a megyei könyvtár szakembereinek irányító tevékenysége ezen a területen is. Ugyanakkor a községi könyvtárak tevékenységének értékelésére is szükség van. A megyei könyvtár a beérkezett adatok alapján kiszmíthatja a könyvtári teljesítménymutatókat: az olvasóarányt (az olvasók százalékaránya a település lakosságából), a megújulási idôt (a teljes állomány újraalakításának ideje a vizsgált év gyarapodásának mértékében), a könyvtári ellátottságot (az adott településen egy fôre jutó
könyvtári dokumentumok száma), az állomány forgási sebességét (kifejezi az állomány évente használt arányát, hogy mennyire felel meg a szolgálandó közösség igényeinek). A könyvtárak saját és más könyvtárak teljesítménynutatóinak ismeretében értékelhetik saját tevékenységüket, mind a könyvtáros, mind a fenntartó számára beszédesek ezek az adatok, befolyásolhatják a fejlesztési elképzeléseket, terveket is. h) A megyei könyvtár szakemberei a helyismereti gyûjtô és feltáró munkában is segíthetik a települési könyvtárakat. Lényeges az is, hogy az egyes könyvtárak gyûjtsék és megôrizzék az adott település saját kiadványait – monográfiákat, falufüzeteket, de más dokumentumokat is –, mivel ezek jó része valószínûleg sehol másutt nem lelhetô fel, éppen ezért sajátos, egyedi értéket képviselnek. A színvonalas helyismereti tevékenység hozzájárulhat ahhoz, hogy a könyvtár a közösségi önismeret alakításában is szerepet vállaljon.
KELEMEN KATALIN
Szeretném a Tékát megismerni Reggel nyolc órakor érek naponta a Teleki Tékába. Ilyenkor mindig azt kérdezem magamtól, hányan nyitották már ki a könyvtárépület kapuját. Az elôdöktôl tanultuk, nem kell megzsírozni: legalább tudjuk, hányan keresik fel patinás közintézményünket. A Teleki Sámuel által a Wesselényi-házhoz hozzáépített két épületrész ôrzi a felvilágosodás kori Európa több városából Marosvásárhelyre hozott könyves kincseket. Lépjünk vissza a múltba: 1802-öt írunk. Megnyílik Erdély elsô nagy közkönyvtára, a Teleki Téka. A téka szót elôször az alexandriai könyvtárban használták, ahol tokot vagy dobozt jelentett, amiben a pergamenre rótt tekercseket tárolták. A 17. században jelentése megváltozott, könyvespolcot, majd a korabeli könyvgyûjteményeket ôrzô könyvesházat jelölte. Hûvös tornácáról karzatszerû boltozatok alatt kitekintek a Teleki Téka belsô udvarára. Olykor úgy tûnik, hogy itt megállt az idô: az árnyékos belsô udvar, a freskókban gazdag – részben feltáratlan – épület, az olykor szúette könyvek más korba invitálják a látogatót és az olvasót. Elsô látásra letûnt korba. Délelôtt munkatársaim jó hírekkel érkeznek. Könyvtárunk restaurálására – reményeink szerint – pénzt kapunk a Teleki leszármazottak Baselben és Marosvásárhelyen bejegyzett alapítványától, no, meg a megyétôl. Fel kell újítani a nyugati szárny ablakainak zsalugátereit, hiszen esôzéskor a víz a könyvraktárba folyik – mondja Kimpián Annamária kolléganôm, aki öt éve a Téka alkalmazottja. Nagy lelkesedéssel vezeti a Téka rejtelmeibe az idelátogató kíváncsiskodó csoportokat. Az érdeklôdô látogató a
helyszínen informálódhat a Tékáról, mivel 1995-ben ismertetô füzeteket szerkesztettek a kollégák, amelyek Európa kurrens nyelvein (német, angol, francia, holland és olasz) jelentek meg. A Téka épületérôl az elsô részletes mûvészettörténeti tanulmányt nemrég Orbán János írta meg. Magiszteri dolgozatnak készült, de precíz és gazdag kutatómunkája alapján a Tékáról írt könyvek egyik alapmûvének fog számítani megjelenése után – véli Deé Nagy Anikó, a könyvtár volt custosa, szellemi ôre. Anikó néni írta meg Teleki Sámuel és a az általa alapított könyvtár monográfiáját, ô fedezte fel és publikálta (Bibliothecae Samuelis Com. Teleki pars quinta. Budapest–Marosvásárhely: OSZK – Teleki– Bolyai Könyvtár, 2002) négykötetesnek hitt Teleki Sámuel által elkészített katalógus ötödik kötetét. Elôször a katalógus négy kötete Bécsben, akkori nevén Vienna Austriae, jelent meg 1796–1819 között. Gróf széki Teleki Sámuel, erdélyi fôkancellár, gyûjteménye kb. negyvenezer kötetet számlál. Meg kell jegyeznem, hogy a colligatumba kötött kötetek akár 160 mûvet is tartalmazhatnak. Tékás böngészésem
17
18
közepette többször akadt a kezembe a nyugati egyetemeken tanult diákok egyetemi disszertációinak gyûjteménye. Ezek címlapján a mû címe, majd írójának neve, illetve opponense található. A disszertáció szerzôje és opponensének kiléte nagyban segíti a korabeli egyetem-járást kutatókat abban, hogy melyik évben kik voltak a nyugati akadémiák maturandusai, illetve egyetemi professzorai. Itt kezdte kutatni Tonk Sándor, a Téka alkalmazottjaként (1973–74), majd a Wesselényi-házban (amely a Teleki Téka megépülése elôtt a Wesselényi család birtoka volt, amit iktári Bethlen Zsuzsanna, Teleki Sámuel felesége örökölt) székelô Gheorghe Šincai Társadalomkutató Központ munkatársaként a patrónus-deák kapcsolatot. Késôbbi tervének végrehajtásához, a középkori és kora újkori erdélyi értelmiségi kataszter öszszeállításához, itt tette meg az elsô kutatói lépéseket. A 18. században az erdélyi református diákok által látogatott egyetemek a protestáns németalföldi és németországi egyetemek voltak: Utrecht (Transjectum ad Rhenum), Leiden (Lugdunum Batavorum), Haga (Haga-Comitis), Rotterdam (Roterodam), Wittemberg (Witeberga) stb. Az említett városokban tanuló diákok a marosvásárhelyi Református Kollégiumba való hazatérésük elôtt egy aranynak megfelelô értékben könyve(ke)t voltak kötelesek vásárolni patrónusuk, az iskola tékájába. Teleki Sámuel is több német nyelvterületen tanuló diákot patronált, akiktôl nem várta el a kötelezô könyvadományt, ám élve a külföldön tanuló deákok segítségével, velük hozatta haza a nyugaton megjelent elsô kiadásokat. A Tékában a legtöbb könyv a német nyelvterületen nyomtatott könyvekbôl gyûlt össze. Összehasonlításként megjegyzem, hogy a szász városokból kiküldött diákok hazatértük után a városi könyvtárnak kell adományozzanak a fenti értékben könyveket, mivel patrónusuk maga a város volt. Ez év szeptemberében, mint a Téka fiatal alkalmazottja, könyvtártörténeti konferencia szervezésébe csöppentem bele. Több érdekes elôadás elhangzott, néhányról adok csak utó-tudósítást. A jövô filológusai számára ígéretes kutatási eredményeket ért el Monok István, Ötvös Péter és Verók Attila, a Szegedi Tudományegyetem Régi Könyvtár szakának professzorai és doktorandusa, akik a 16–18. századi erdélyi szász polgári és városi könyvtárak könyvállományának rekonstrukciója alapján a szászok ol-
vasmánykultúrájára keresik a választ. Kutatómunkájuk a szász városok töredékesen fennmaradt könyvállományainak áttekintésén alapul, majd az elkészített katalógusokat összevetik több erdélyi város régi könyvtárának, illetve a dunántúli városokban levô könyvesházak leltárkönyveivel, könyvleírásaival. Legtöbbször a könyvtári katalógusokból, hagyatéki inventáriumokból, levelezésekbôl lehet következtetni arra, hogy melyik könyvet olvasták többen és milyen gyakorisággal. A Monok István és Ötvös Péter által vezetett fiatal kutatócsoport munkája példaértékkel bír az erdélyi magyar felekezeti iskolák könyvtárainak és ezek olvasmánytörténetének feltárására. Az olvasók elôtt a Téka alapításától nyitva állt a látogatási füzet, minden olvasó bejegyezheti nevét. Anna kolléganôm szeptemberi konferenciánk elôtt utánanézett annak, hogy Kaunitz kancellár Tékában helyet kapó négy könyvét hányan olvasták. Kiderült, hogy a megvizsgált periódusban egy olvasó kérte ki ôket. Kaunitz, mint Mária Terézia és II. József kancellárja, könyvei borítólapjára íratta nevét és státusát. A supralibros kutatása az olvasmánykultúra kutatásának egyik lehetséges módja – meséli. Bár nem mindig a könyv birtoklása határozza meg az olvasottságot – mondták a régiek. Anikó néni tanácsára kezdte el a kutatómunkát ebben a témában, ezáltal a Tékában egy új kutatási területet nyitott meg. Talán érdemes lenne megvizsgálni, milyen összefüggés van a könyv tartalma és borítódísze között is. Egyszerû tulajdonjelnek kell felfogni a supralibrost, mint az ex librist? Mit keres Seneca unokaöccsének, a rebellis, köztársaságpárti Lucanus Pharsaliája a monarchia intézményét hûségesen védô Kaunitz könyvei között? Érdemes lenne megnézni, mennyire volt elterjedt Erdély kastélykönyvtáraiban Lucanus mûve. A sérült supralibrosok milyen szempontok alapján rekonstruálhatók majd? A Teleki Tékában a régi könyvek katalógusba foglalása Balázs Lajos vezetése alatt kezdôdött el. Fikk Lajos kezdte el a Tékában fellelhetô ôsnyomtatványok katalógusának összeállítását, majd Balázs Lajos rendezte sajtó alá: Catalogus Incunabulorum Bibliothecae Teleki–Bolyai. Marosvásárhely: 1971, amely részletesen tartalmazza a bölcsônyomtatványok (ôsnyomtatványok) címét, szerzôjét, kiadási helyét, kiadóját és kiadási évét. A Téka legrégebbi ôsnyomtatványa az 1475-as Bolognában kiadott Galeotto Marzio Liber de homine címû munkája. A katalógus a klasszikusnak kikiáltott ókori auktorok (Cicero, Horatius, Martialis, Ovidius, Plautus, Plinius, Terentius, Valerius Maximus stb.) reprezentatív mûvei mellett Temesvári Pelbárt és Savonarola Homiliagyûjteménye tûnik fel. Az ôsnyomtatványokat (67) elôször a szeptemberi könyvtártörténeti konferencia megnyitójára állítottuk ki. A legutolsó ôsnyomtatványt, amelyet Velencében adtak ki 1479ben, a könyvtár Teleki Artúrtól hagyatékából kapta meg 2003-ban, miután a család úgy döntött, hogy fontosabb könyveik a marosvásárhelyi Tékába kerüljenek vissza. A postafeladvány keltezési helye: Buenos Aires. Ha összeszámolnánk a Teleki leszármazottakat, hány ország, hány város nevét kapnánk meg? – gondoltam magamban valamelyik délután. Amióta a Tékában dolgozom, otthon is a könyvtár jár az eszemben. Ez egy morbus, betegség – mondta
kollégám. Nemde rám sózta tegnap a Teleki család teljes családfájának elkészítését Anikó néni... Az ôsnyomtatványok után, a részletes katalógus koncepciója szerint, a 16. századi könyvek katalógusának megszerkesztése következett, amelyet Balázs Lajos kezdett el, majd halála után Ambrus Hedvig, Mesaroš Ovidia és Spielmann Mihály – a könyvtár jelenlegi custosa – folytatott. Mit jelent elkészíteni, megszerkeszteni egy könyvkatalógust? – kérdezheti az olvasó. Romániában, régi könyveink állományát az 1947-es rendszerváltás diktatórikus önkénye sokszor nem hozzáértôen érintette meg. Íme, néhány példa: a Tékából több kézirat átkerült a Maros Megyei Levéltárhoz, amely a mai napig a belügyminisztérium kutatóintézményeként mûködik. Az átvitt anyagok leltárba vétele, majd esetleges visszavétele – ha a politika képviselôi is rábólintanak – ránk, könyvtárosokra vár. Könyvtártörténeti szempontból az 1947-es államosítási dekrétum elsôsorban a magán- és felekezeti iskolákat, a kolostorokat és a kastélykönyvtárakat érintette. A mikházi, a gyergyószárhegyi obszerváns ferences kolostorok könyvtára, illetve a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium hétezer kötetes tanári könyvtára, a máramarosszigeti Református Kollégium és a szászvárosi gimnázium könyvállománya részben vagy töredékként kerültek a Teleki Tékába az államosítás (1948) után, 1951-ben a Téka épületébe. Ebbôl alakult ki a Vegyes Állomány. Az ugyancsak 1951-ben ide kerülô gernyeszegi Teleki és a koronkai Tholdalagi kastélykönyvtárak annyira hiányosak, hogy már egyáltalán nem tükrözik az eredeti gyûjteményük nagyságát és jellegét. A szerzetesrendek feloszlatásakor könyvállományuk – céltudatosan több – könyvtárba került, ezáltal hajdani teljes könyvtári anyaguk rekonstrukciója igen nehézkessé válik. A Kájoni János által 1636-ban alapított, majd a népi köztársaság által 1948-ban feloszlatott mikházi obszerváns ferences kolostor gyûjteményének nagy része (1410 kötet) a Tékában van, a többi, valószínû, Bukarestben. A mikházi kolostor könyveinek nagy része 16–18. századi nyomtatvány, elsôsorban gyakorlati teológiai munkák, de az állományban jogtudományi, filozófiai, klasszika-filológiai, történeti, matematikai és orvosi mûvek közül is csemegézhetünk – véli Kelemen Sándor – Keli –, a Téka legrégebbi alkalmazottja. Többször mesélt bukaresti útjairól, amikor a Megyei Pártbizottság rendelete alapján könyveket, és – ami még hátrányosabb a kutatás számára – kéziratokat kellett átadnia a bukaresti Román Nemzeti Könyvtárnak. Ottlétekor figyelt fel arra, hogy az ország számos városából berendelt könyveket rendszerezetlenül, bevágásra kész állapotban tartották. Félô, hogy soha nem derül ki, pontosan hány könyv került a diktatúra bukaresti zúzdájába. Kelivel való beszélgetéseim során mindig eszembe jut, amint gyulafehérvári gimnáziumi éveim alatt egyszer a kollégium folyosóján a rozoga szekrényekben osztálytársaim régi, imádságokat, prédikációkat, zsoltárokat, antifónákat tartalmazó könyveket találtak. A legtöbb könyv Kájoni Cantionaléjának késôbbi kiadása volt a 19. század második felébôl. A könyveket – nagy balgán – széthordtuk, katalogizálatlanul, bekötetlenül osztályunk könyvpolcain hevertek. A rombolás láttán Tyukodi Mihály, középiskolás latin szakos tanárom azt tanácsolta – ám nem volt kinek –, próbáljuk megmenteni a
még meglevô könyveket. Amióta a Tékában dolgozom, mindig ez a mondat kíséri tevékenységemet. Kelivel a beszélgetést a Tékával szemben levô kocsmában szoktuk folytatni. Odajön hozzánk fia is, László. Édesapja nyomdokain halad. Jól ismeri az állományt. Honnan tudom megállapítani, hogy az adott könyv pl. a mikházi ferences kolostorból való? A kolostor pecsétje mellett, ami az 1636-as, alapítási évet jelöli meg, a possessor-bejegyzésekre (könyvtulajdonos-bejegyzés) kell figyeljek. A Conventus Mikháziensis bejegyzés mellett, vagy a pecsét alatt több páter nevét találhatom. A könyvbejegyzések alapján részlegesen rekonstruálható a kolostorban lakó fráterek névsora. Kelemen mesteri elôadására csak bólogatok. Bátran felelem, hogy naponta több ilyen esettel találkozom, amikor a 17. századi katalógust állítjuk össze Spielmann Mihály fôkönyvtárossal. Sajnos, többször találkozhatunk olyan könyvvel, amikor a possesor-bejegyzés be van satírozva, vagy ki van vágva, erre a hajdani marosvásárhelyi Református Kollégium nyolcvanezer kötetes könyvállományában kutakodva többször felfigyeltem. Kollégáim szerint, a Református Kollégium könyvtárának 1962-es átköltöztetésekor, több kötet elveszett. A bejegyzések általában a címoldalon voltak, vagy a könyv utolsó oldalán. Ha rongált állapotban is kaptuk kézbe az értékes gyûjteményt, naponta elmondogatjuk, mily szerencse, hogy a hajdani Református Kollégium könyvtára a Teleki Tékát gazdagítja felbecsülhetetlen értékével. A Bolyai könyvállomány külön raktárszobában áll, amely valamikor – véli Anikó néni – a Teleki házaspár vendégszobája volt. 1962 óta az intézmény neve Teleki–Bolyai Könyvtár. Tágas, háromszobás terébe naponta többször be kell mennem, hiszen az olvasók által kért könyvek nagy része itt található. A Bolyai raktárban találhatók a Bolyaiak kéziratai, amelyeknek digitalizálására a helyi Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társaság nyert el a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától egy jelentôs összeget. A munka technikai részét Spielmann Dávid informatikus végzi el, a kéziratok tartalomjegyzékét Kiss Elemér és Weszely Tibor Bolyaikutatók állítják össze a geometriával, algebrával, analízissel foglalkozó kéziratok alapján. Bolyai Farkas, testamentumában, kéziratait és levelezését a Református Kollégiumra hagyta, majd 1962-ben a Tékába kerültek. A Bolyai-kéziratok átírását és matematikai megfejtését Benkô Samu, Kiss Elemér és Weszely Tibor kezdte el. Bolyai János születésének kétszáz éves évfordulóján – ez a Téka megnyitásának bicentenáriuma: 1802 – több könyv jelent meg a Bolyaiakról. Rendszeresen kutatott a Tékában Oláh-Gál Róbert. Oláh-Gál Szentpétervárra utazik, Lobacsevszkij-kéziratokat tanulmányozni. Nyáron két hétig ült a nyakunkon Oláh Anikó, a budapesti reáliák képviselôje. A Bolyai Múzeumban látható a Bolyaiak felsô koponyacsontja. Az 1913-as exhumáláskor került a Bolyai Múzeumba. (Az iskola államosításakor került a Téka épületébe.) Ideje lenne újratemetni a csontokat – ért egyet Keli és Spielmann Mihály Oláh Anikóval, aki ittléte alatt több Bolyai kéziratot átír. Elmondása szerint a régi betûvetés kiolvasásának megtanulása egy fél órát vett igénybe. Ez túl rövid idô erre – bólogatunk egymás között, könyvtárosok. Éveken keresztül tanul-
19
20
juk, olykor még így is akadozva megy. Paleográfiát magamtól tanultam. Van egy alapszabálya: a betûminták alapos ismerete a kezdetektôl. Ne nevezzük magunkat könnyelmûen paleográfusnak... Érdeklôdô gimnazisták térnek be olvasótermünkbe. Nemrég kaptak ízelítôt latinórán – még van ilyen – Catullus libelluszairól. Találkoztak a nugae fogalmával. Kutakodni jöttek: leveszik a polcról Pecz Ókori Lexikonát – milyen régi és adatai mennyire használhatók még –, majd utalásokat találnak Catullus és neoterikus társai rövid, csattanós pensumaira, majd az utókorban a libelluszokból inspirálódott mûvekre: egy 1648-as kiadás a nugae-t, mint pajkos, haszontalan, érdek nélküli költeményt mutatja be. Nem kell leírnom, milyen szerepet töltöttek be ezek az opusok a fiatal kollégisták életében. Derék gimnazistáink nem voltak annyira jártasak a deák nyelvben, mint azt gondolták, szikrázó vállalkozásuk válasz nélküli kutakodás maradt. Szeptemberben illusztris vendégeink – ez gyakori – voltak: V. Ecsedy Judit, az Országos Széchényi Könyvtár fôkönyvtárosa és Körmendy Kinga, az MTA könyvtárosa kíváncsian csodálták Bolyai-könyvállományunk gazdagságát. Zsigmond Irma, a könyvtár nemrég nyugdíjazott lelkes muzeológusa, érdekes történeteket mesélt a Bolyai-könyvállományról. Mivel Nagy Imre képhagyománya másik részét szerette volna a Tékára hagyományozni (miután 1959-ben képei egy részét már a Tékának adományozta) a teljes gyûjteményt a központi vezetés a ma Bolyai-raktárként mûködô terembe akarta elhelyezni. Benkô Samu közbenjárására Nagy Imre lemondott képanyagának tékabeli elhelyezésérôl; sôt az addig itt levô képeit is eltávolították az épületbôl. Így maradhatott könyvtárunk állományában a Református Kollégium, ma Bolyai Gimnázium, hajdani könyvtára. Apropó, possessor-bejegyzések. A Bolyai-állomány könyveiben pontosan megtalálható a kollégium könyvtárosának neve, és az auctiókon – hiszen a könyvvásárokon is jelen kell lennie a bibliothecariusnak – megvásárolt könyv korábbi tulajdonosa, annak foglalkozása, származási helye. Már-már tudom, hogy ha 1784ben került a könyv a kollégiumba, akkor a custos, a könyvtár ôre Stephanus Nagy. 1793-ban pedig Andreas Szabó, hogy csak a legismertebb, könyvvásárokon gyakran részt vevô könyvtárosokat említsem. A kollégiumi anyakönyvekbôl állította össze munkáját Tonk Sándor A református kollégium diákjai, 1653– 1848 címmel. Benne a coetusban élôk, azaz a bentlakó gimnazisták, illetve az extraneusok, a külsôsök teljes névsora található meg. Nemrég fordítottam le kibédi Mátyus István, marosszéki fôorvos nemesi oklevelét (1765. április 19.), nevét a Tonk Sándor által szerkesztett könyvben (A marosvásárhelyi Református Kollégium diáksága 1653–1848. Szeged 1994), a coetushoz tartozó diákok névsorában találtam meg: reáliákból (fizika, kémia, geometria stb.) és ógörög nyelvbôl jelesre teljesített, innen került a Bécsi Egyetemre, ahonnan hazatérve Marosszék elsô fôorvosa lett. A gimnázium évkönyveiben külön feljegyezték, hogy a kollégium padjaiban tanult diákok milyen pályára léptek, hol kamatoztatták kollégiumi kultúrájukat. Pál-Antal Sándor, a Maros Megyei Levéltár történésze bíztat, dolgozzam fel a Mátyushagyatékot. Többen kutatták, életregényt is írtak róla, de szerinte tudományos – dokumentumokkal alá-
támasztott, alapos biográfiát még nem írtak róla. Kiindulópontként elôveszem Farczády Elek tanulmányát, amely a Tékába került adományozók könyveinek számát tünteti fel. Mátyus a Református Kollégiumra 1326 könyvet hagyományozott – írja doctissimus elôdöm. Innen értesülök arról is, hogy Mátyus István hagyta a Református Kollégiumra a város elsô nyomdáját, amelyet Kapronczai Ádámtól vett meg. Az Ebhát (ma Kogãlniceanu) utca lakójának – Mátyus Istvánnak – tevékenysége szerteágazó – figyelmeztet Pál-Antal. Kedvelem a szöszmötölô munkát. Az olvasóterem faláról lekapom Boér Márton Mátyus-képét. A képen a címer alatt a következôt olvasom: „labore, candore, industria, patientia”. Kinek nem lehetne ez a jelmondata: „Becsületes munkával, türelmes kitartással”. A címer felett a következôt olvasom: „Coelo favente”. Némelyikünk számára még fontos jelmondat: „Isten segítségével”. Új diákcsapat érkezik. A cenzor történelemformáló szerepérôl érdeklôdnek. Leveszem a Révait, a Britannicát. Részletes szócikk van róla: úgy illik vélekedni róla, hogy ô volt minden idôben minden jó elrontója. Miatta nem jelenhetett meg semmi, ami igazán modern. Ami progresszív, ami új. A sajtó, a nyomtatott betû társadalomfilozófiai hiénája volt. De nézzünk alaposabban utána a szó tartalmának: az egyház ma is a klasszikus szabályok alapján mûködik, a nagy egyházi kiadványokban ma is ott áll a hivatalos ellenôr neve. A katolikus egyházi kiadványok esetében a cenzúra jele az egyházmegye püspöke vagy érseke neve után álló nihil obstat. Vagyis a könyv jogi szempontból is nyomdakész állapotban van. A világi mûvek és szerzôk írásai cenzúrázásának koronként változó célja és szigora volt. 1801. szeptember 12-tôl Bécsben a rendôrminisztérium keretében mûködött a cenzúra osztály. A szócikk elolvasása után, útmutatásomra, Anikó néni Teleki-monográfiájához menekülünk: a Bücherpolizei intézménye szigorúan érintette az Erdélyben felállított és felállítandó tékák könyvállományát. A felvilágosult abszolutizmus cenzorai nem engedték be a birodalom területére a felvilágosodást hirdetô mûveket. Teleki Sámuel aulikus, fôkancellári tisztségének köszönhetô, hogy a Téka folytonos könyvellátását az intézményesített cenzúra nem tudta megakadályozni. Kovács Bányai Réka a szeptemberi elôadások szerkesztésén bíbelôdik. Hány jó dolgozat kerül a kötetbe? – kérdezzük egymástól. Alapos filológusi munkát végez. Néhányról kiderül, hogy már megjelent egy-egy tanulmánykötetben. Majd eldöntjük közösen – kapcsolódik a beszélgetésbe Spielmann Mihály. Új könyveket írt le a 17. századi katalógusba. Az egyik szerzô neve nincs feltüntetve. Utánanézünk a Jöcherben. [Christian Gottlieb Jöcher: Allgemeines gelehrten Lexicon. Lepzig: in Johann Friedrich Gleditschens Buchhandlung, 1751.]. Johann Jacob Stolterfoht orvos és teológus mûvérôl van szó. Hamarosan zárunk. Ugye benéztek hozzám, rég nem látott barátaim.
DÓCZY ÖRS
Hogyan építsünk sikeres könyvtárat? A Partiumi Keresztény Egyetem 2005-ben ünnepelte 15. születésnapját. Az ünnepségsorozat alkalmából szeretném bemutatni a könyvtárunkat. 1. Milyen volt? A könyvtárnak minden egyetem számára központi helyet kell elfoglalnia Ez sajnos sokáig nem volt így a PKE-n. Talán ez annak volt tulajdonítható, hogy a könyvtár kissé távolabb volt az egyetemtôl, sokat költözött. Így nem tudott szervesen bekapcsolódni az egyetem életébe. Nem voltak olyan nagyobb fejlesztési lehetôségek sem talán, mint az utóbbi években. Nem volt egységes fejlesztési stratégia, egységes koncepció a könyvtár képének alakítására. 2. Milyen lett? Az utóbbi három évben látványos fejlesztésbe kezdtünk. Stratégiai tervezést kellett végezni: tisztázni a könyvtár küldetését, számba venni az elérendô célokat, meghatározni a kulcsfontosságú területeket és prioritásokat, keretet adni az intézményi politikának, a döntéseknek. Elsô lépésben az emberek viszonyát kellett megváltoztatni a könyvtárral. Ez volt, és ma is ez a legnehezebb feladat. Új kapcsolatokat kellett kiépíteni a diákokkal, az oktatókkal, a vezetôséggel. A tanárokkal könyvtárbizottságot alakítva meg tudtuk beszélni, hogy milyen fejlesztésbe kezdjünk, mit rendeljünk, valamint könyvtárszabályzatot alkottunk. Nagyon fontos volt, hogy minden tanszéken megtaláljuk azt a tanárt, vagy tanárokat, aki segíteni tud az állomány fejlesztésében, aki magáénak érzi a könyvtárat, aki nem sajnálja rá az idejét. Mára kialakult azoknak az oktatóknak a listája, akikkel együtt lehet dolgozni, akik maximálisan támogatják a könyvtárat, legyen szó selejtezésrôl, költözésrôl stb. Emellett olyan cégeket kellett keresni, akik kifejezetten könyvtárak számára szállítanak folyóiratokat, könyveket, akik könyvtárprogramokat írnak, biztonsági rendszereket forgalmaznak. 2006-ban már több mint százhúsz tudományos folyóirat fog járni a könyvtárnak, angol, német, francia, román, magyar nyelven. Az integrált könyvtári program, amit vásároltunk, a HUNTÉKÁ-t, elérhetôvé teszi az interneten a könyvtár katalógusát. Kiszélesítettük a könyvtár szolgáltatásait: nem csak kölcsönzésre rohannak már be a diákok, hanem igyekszünk leültetni ôket, legyen itt ajánlataink között szó az EBSCO folyóirat-adatbázisról, ami mindenki számára ingyen elérhetô a multimédia teremben, vagy legyen szó a nagy számú új könyvrôl. Külön kiemelném, hogy egyik legfontosabb célkitûzésünk az volt, hogy egy olyan csapatot alakítsunk ki, amely szakszerûen végzi a munkáját, felkészülten szolgálja ki az olvasókat. Nem csak a külsôségekre fordítottuk a figyelmünket, nem csak az állományalakításra ügyeltünk, hanem arra is, hogy mi magunk is felkészüljünk az új kihívásokra. Három év alatt több, a tanügyminisztérium által elismert tanfolyamon bôvítettük ismereteinket.
Többször jártunk Budapesten, Debrecenben, Szegeden, Kolozsváron, nyári egyetemeken hallgattuk a tapasztaltabb kollégákat. Második lépésben említeném az állományalakítási politika meghonosítását. Az állomány alakításnak elvi szempontjai hosszú távon hatást gyakorolnak az egyes könyvtárak jelenés jövôbeli feladatainak ellátására. Az állomány tanulmányozása során rá kellett jöjjünk arra, hogy számos olyan könyvet kapott a könyvtárunk, ami már nem felel meg a mai tudományos kutatásoknak, eredményeknek. A gyûjtôkör a dokumentumoknak tartalmi, formai, földrajzi, kronológiai szempontból meghatározott kategóriáinak együttesét jelenti. Hagyományos értelemben minden könyvtár gyûjtôkörének két összetevôje van: a fô és mellékgyûjtôkör. A fô gyûjtôkör a könyvtár alapvetô kötelezettségének megfelelô szempontú kategóriákra vonatkozik, míg a mellékgyûjtôkör a fô gyûjtôkörhöz kapcsolódó, annak információit a határterületekkel kiegészítô dokumentumokkal öleli fel. Itt jutott fôszerep a tanszékeknek: minden tanszék maga kellett meghatározza, hogy mit tart fontosnak, milyen tantárgyakhoz milyen szakkönyvet javasol, és mibôl mennyit. Sajnos a tanárok gyakori változásával változnak a könyvigények is. Így többször is elôfordult, hogy
21
egyik évben nagy számban beszerzett tankönyv a következô évre fölöslegessé vált. A tanszékek képviselôi nemcsak a vásárlási igényeiket adták le, hanem a meglévô állományt is selejtezték. Nagyon sok fizikai munkát igényelt, sok tárgyalást, sok idegességet, de megérte. Így most már csak olyan könyvek kerülnek be az állományunkba, amit tudatosan, célirányosan mi rendeltünk, mi vásároltunk. Az új könyvtárkép kialakításában nagy szerepet játszott, hogy egy új, modern helyre költözött a
könyvtár. Igaz, ez még mindig nem egy célirányosan a könyvtár számára készült helyiség, de itt végre szép polcokon, szakszerûen vannak elhelyezve a könyvek és a folyóiratok. 3. Milyet szeretnénk? Ehhez a ponthoz tudnánk a legtöbbet írni. Reményeink szerint a jövôben elkészülô új épületben a könyvtár egy célirányosan tervezett részleget fog kapni, és akkor talán valóra válthatjuk álmainkat.
BECHTOLD NOÉMI
Mû(vész) és világa Avagy milyen szövegszervezô elvek mentén lehet egyetlen mûként olvasni Bodor Ádám novelláit és két regényét?
22
A 20. század sok változást hozott az irodalmi témák és megoldások terén is. Teljesen újszerû Erdélyképpel találkozunk a modern és leginkább a posztmodern irodalmi konstellációkban. Ha például a kolozsvári születésû Bodor Ádám munkáit olvasgatjuk, egy különleges, megfoghatatlan világ tárul elénk. Az ô novelláiban egy olyan táj, a természet egy olyan kicsiny szelete tárul elénk, amely önmagában jelentésekkel bír, interpretációkat hordoz. Ez a táj nem egy statikus terület, hanem egyedi tulajdonságokkal, életfunkciókkal, akarattal bíró individuális környezet. Saját, önálló élete van, specifikus jellemvonásai vannak. (Lásd még Andrej Tarkovszkij: Sztalker címû filmjét; Mosfilm, 1979.) Kálmán C. György Bodor írásainak – különösen Az Eufrátesz Babilonnál (Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1985) címû kötet – világát nagyon hasonlónak tartja Krasznahorkai Sátántangójának hangulatával (Kálmán C. György: Sinistra elôtt, Beszélô, 1999/5). Szerinte mindkét világ elhagyatott, elátkozott, eldugott és elzárt, „ahol valami magas kultúra törmelékei-nyomai furcsa módon megôrzôdnek ugyan, de az állati lét szintjére süllyedt vegetálás a természetes, ahol sajátos törvények érvényesek, ahol a gyanakvás, a leskelôdés és hallgatózás az úr, ahol a tettek mozgatórugói kiismerhetetlenek, s ahol minden a maga ördögi olajozottságában mégis mûködik.” Mindkét világra az a legjellemzôbb, hogy az elemei ösztönök irányítják szereplôit, a természeti, vak erôk döntô szerepet játszanak a cselekmények kimenetelében. Talán ezzel is magyarázható valamiképp (gondolva arra, hogy az egyént a környezete is nagymértékben meghatározza), hogy mindkét világban annyi a különc figura, állat, a látszólag megmagyarázhatatlan jelenség, esemény. A fentiekben említett szerzô ugyanakkor arra is rámutat, hogy kompozíció tekintetében, a szerkezeti megoldások terén nagymértékben eltér a két szerzô eljárása. Míg Krasznahorkai szövegvilága a szó szoros értelmében regényvilág; „nagy íve van, az események összefüggenek, a szereplôk megôrzik azonosságukat, az elbeszélôi hang összetartja az elbeszélést”, addig Bodor végeredményben novellákat ír, szinte mindig megváltozik az elbeszélôi hang, így világa eleve töredezett. Annak ellenére, hogy „a szövegek közötti kap-
csolat, összefüggés mindig kérdéses marad”, úgy gondolom mégis érdemes a Bodor novellák összefüggô egységérôl beszélni, hiszen, a Sinista körzet (Egy regény fejezetei) (Magvetô Könyvkiadó, Bp., 1992) címû mû számottevô fejezete már a megjelenése elôtt is, novella formájában különbözô helyeken napvilágot látott. Ezért Bodor Ádám regényfejezetei, akár különálló novellákként is olvashatók, de ugyanebbôl a szemszögbôl figyelve Bodor majdnem minden novellája egyetlen (kötetbe nem szerkesztett) nagy regény fejezeteinek tekinthetô, ugyanis „már az elbeszélésgyûjtemény (vö. Bodor Ádám: Visszatérés a fülesbagolyhoz. Válogatott elbeszélések. Jelenkor, Pécs, 1992 vagy 1997) egyes darabjai közt feltételezhetô szorosabb kapcsolódások (nevek és szituációk ismétlôdése) jelzik az egységesítô szemlélet, a nagyobb epikai térigényének formálódását” (Bombitz Attila: Pungák a szélben. Forrás, 2000/6. 108). Az alapvetô szövegszervezô elv (ami a Sinistra körzet elôtti novellákat is egybefonja) csupán csak annyi, hogy a történetek színhelye mindig ugyanaz a különös világ, az a megfoghatatlan fizikai-szellemi tér, amit szinte már álomszerûnek lát az olvasó. „A történetek színhelyéül szolgáló térkonstitúció a tájkép illúzióját ébreszti az olvasóban, megteremtve egy »grafikus olvasat« lehetôségének a feltételeit – mintha csak egy narratív festményt szemlélnénk. A regény fejezeteit a túlcsorduló képek egymásra íródása egységessé teszi: az újból és mindig másként megfogalmazódó tájleírások ismétlési kényszere adja a regény talán legfôbb kohéziós erejét” (Egyed Alice: A Sinistra körzet kísértete. Forrás 2002/9. 100). A szereplôk (nevek) nagyrészt ugyanazok a specifikus figurák (karakterek), akik elválaszthatatlan benépesítôi ennek a térnek. Az említett kontextusteremtô elemek egy hihetetlenül komplex szövegvilágot teremtenek, amely teljesen magával tudja ragadni az olvasót. Ez a leírás olyannyira összetett és színes, olyan érzéseket kelt az olvasóban, úgy hat, mint egy impresszionista festmény. „Bodor Sinistraelôtti korszakát” az jellemzi a leginkább, hogy „az (ember nélküli) tájleírás ontologizáló szövegei váltakoznak az (emberi) létezés abszurditásának reflexióival” (Bombitz Attila: uo.) Pozsvai Györgyi egy részletes összehasonlító
elemzésben pontosan kimutatja, hogy mely fejezetek láttak napvilágot különálló novellaként (esetenként eltérô címmel) a regény megjelenése elôtt (Pozsvai Györgyi: Bodor Ádám, Kalligram Könyvkiadó. Pozsony, 1998. 133–136). Pozsvai szövegfolytonosságról beszél. Egyrészt azért, mert a regény több éven keresztül készült – azt értve ezalatt, hogy a korábban íródott novellák nagy számban kaptak helyet ebben a szövegkonstellációban –, másrészt, mert az elôbb említett szövegszervezô elemek egy bizonyos lazább összekapcsolódást eredményeznek a fejezetek között. Teljes igazságértéke van annak a kijelentésnek, miszerint a Sinistra körzetet, „mint töredékes regényt, novellafüzért, vagy mint a kettô közötti furcsa átmenetet lehet olvasni” (Kálmán C. György: i. m.) Egyrészt az átmeneti jellege, másrészt az elbeszélô váltogatása okozza ezt a töredékesség-érzést, ezzel szemben – szerinte – „Az Eufrátesz Babilonnál meg éppen egyetlen nagy regény elôtöredékeinek tekinthetô” (Kálmán C. György: i. m.) Persze mindenik novella a maga nemében egyedi, felejthetetlen benyomást kelt olvasójában, mégis az az érzése a befogadónak, hogy valamilyen nagyobb egész részét képezi, egyetlen szelet csupán egy komplex, összefüggô mûbôl. Ez az a láthatatlan, megfoghatatlan kohézióteremtô erô, ami nem csak a Sinistra körzet vagy Az érsek látogatása címû regényeit, hanem Bodor Ádám teljes munkásságát egyelten egésszé kovácsolja össze. Kálmán C. is elismeri a korábbi elbeszélések és a Sinistra körzet közötti folytonosságot, hiszen a regény elôtt megjelent novellákban „felfedezzük a Sinistra cselekményelemeit, szereplôit, motívumait, nyelvének elôképeit, olykor explicit módon egymáshoz is kapcsolódnak […] az egyes elbeszélések, világa egységesnek tûnik (dacára az elbeszélô, a szereplôk, a helyszínek, sôt a grammatikai idôk változásainak).” Bodor mûveinek általános témája a hatalom és az egyén viszonya, az emberek megalázása, tárgyként való kezelése. Ám sokszor „a rendszer kiszolgálói maguk is kiszolgáltatottak: a rendszernek is, egymásnak is”(Kálmán C. György: i. m.) Az emberi kapcsolatok és az ok-okazati viszonyok megfoghatatlansága központi problémája Bodor epikájának. A legizgalmasabb talán Bodor szövegszervezési technikái közül az utalások rendszere. „Bodor szövege az utalásokból és kihagyásokból építkezik, nem sorsok és események kiötlésébôl. Nagy képzelôerôt és beleélôképességet követel az olvasótól, de éppen emiatt nagyszerû olvasmányélményt nyújt (Ernst Grabovszki: Félárnyékban rejtôzô világ. Bodor Ádám meggyôzô regénye szabadságról és bürokráciáról. Wiener Zeitung 1999. október 8–9.) Mindig érdekes feladatnak bizonyul, ha az olvasónak a szöveg által (mû és befogadó között) teremtett (derridai) üres helyeket ki kell töltenie. Ám azt is meg kell jegyeznünk, hogy ez a jól bevált mechanizmus „az olvasót állandó találgatásokra (s folytonosan tévutakra) kényszeríti” (Kálmán C. György: i. m.) Ezek az utalások és találgatások viszik az olvasót közelebb a Bodor Ádám mûveinek különös és erôteljesen izolált világához. Ez a világ azonban nehezen ismerhetô meg, és állandóan maradnak az olvasóban megválaszolatlan kérdések, amik arra késztetik, hogy hosszabb ideig idôzzön el ezen a különös tájon azon töprengve, vajon az általa levont konklúziók és felállított hipotézi-
sek teljes mértékben elnyerték-e hitelességüket, vagy a szövegek újraolvasásakor minduntalan felmerülô bizonytalanságok megcáfolják azokat. A többértelmûség olykor a nyilvánvaló dolgokat is elbizonytalanítja, átértelmezi a világosnak hitt összefüggéseket a szövegekkel való ismételt kapcsolatfelvétel során. A Vissza a fülesbagolyhoz címet viselô novellában elôforduló nevek is már a Sinistra körzet nyelvi világát elôlegezik meg. Kálmán C. György felhívja a figyelmet arra a jelenségre, hogy ebben a különös, társadalmilag eltérôen szervezett rendszerben „mintha a (személy)azonosság, a név vagy akár az életkor esetleges, változékony, adható és kapható volna.” Ez egy kiismerhetetlen világ, ahol a benne élôk nagyon jól kiismerik magukat, otthonosan mozognak benne, annak ellenére, hogy a legtöbb itt élô nem ôslakos. Az interperszonális kapcsolatokra referálva elmondhatjuk, hogy „mindenki egyedül van”, „az embereket csak helyzeti energia köti össze, egymáshoz való viszonyuk az automatikus cselekvés sémái mentén szövôdik” (Vida Gábor: A Sinistra meg az Érsek. Lk.k.t., Kolozsvár, 2000/2. 68). A többség számûzetésben él itt, a hatalom elôl menekült ide, és új személyazonosságot kapva bujkál, vagy a hatalom bérence és a rendfenntartó szerepét játssza. Vida szerint „az énvesztés nem traumatikus folyamat, hanem eredendô létállapot”, és ezzel jár az is, hogy „az azelôttre, a másikra, a máskorra nem vonatkozik semmilyen tudás.” Kétféle ember lakja e tájat: az üldözô és az üldözött. Elméletileg létezik egy harmadik kaszt is, a bennszülöttek osztálya, de ha jól meggondoljuk, ôk is valamilyen módon a hatalom kiszolgálói közé tartoznak, neki dolgoznak. Ennek az embercsoportnak egy része azonban szakadár csapatot alakítva a hegyekbe menekül, és nem hajlandó a rendszer által diktált szabályok szerint élni. Ez a helyzet azonban egy kettôsséget eredményez (ami elég gyakori ebben a világban), ugyanis a hatalomnak szükségletei kielégítése végett üzletelnie kell a szakadárokkal. A szakadárok nem bíznak a rendszer feddhetetlenségében, mert úgy vélik, ez az egész csak egy álca, egy elôzô rendszer átalakulása. „Ha Bodor Ádám mesél, félárnyékban rejtôzô komor világ tárul elénk” (Ernst Grabovszki: i. m.) Ez egy különös, számunkra idegen világ, amelyiket „közvetíthetetlen, elmondhatatlan törvények igazgatják, mi, olvasók, csak találgathatunk, de eredményre biztosan nem jutunk. A világban benne élôk pedig adottságként elfogadják ezeket, nem lázadnak ellenük, s ha jól nem is érzik magukat, tudnak közöttük tájékozódni. Ha meg nem, ha más történik, mint amire számítottak, úgy is jó (vagy úgy sem jó)” (Kálmán C. György: i. m.) Az idô kérdése is érdekes ebben a körzetben. Azt veheti észre az olvasó, hogy az idô relatív, azaz mindenkinek másképp jár az órája. Van, aki gyorsnak, felpörgöttnek érzi ugyanazt a tempót, amit más túlontúl lassúnak, vagy szinte álló idônek. Akad olyan is, aki már nem is méri az idôt, mellékessé, értéktelenné válik számára, egy állandó, változatlan állapotnak tekinti azt. A napi teendôk is megszokottá, sôt olyannyira monotonná válnak az itt élô számára, hogy fel sem merül benne a kérdése annak, hogy van-e értelme és haszna a munkájának. Ezzel szemben az elemi emberi szükségletek felértékelôdnek számára, „mintha feladata maga az élet (a túlélés) volna” (Kálmán C. György: i. m.)
23
24
Bodor Ádám szövegvilágának egy másik jellemzô sajátosságára Zsigmond Andrea hívja fel a figyelmet. Szerinte a „szövegekben gyakori az olyan kifejezés, melynek jelentése a legtöbb olvasó elôtt ismeretlen” (Zsigmond Andrea: Mibôl rakjuk össze a hántott nyírfatörzs illatát. Kegyesség, kultusz, távolítás. Scientia, Kolozsvár 2002. 262). Az olvasó általában felismeri ezeket a szavakat, de nem tud hozzájuk konkrét képi világot társítani. Ezek a kifejezések benne vannak a befogadók passzív szókincsében, azonban nincsenek konkrét referenciális tapasztalataik róluk. Létezik egy általánosan elfogadott, az olvasói tapasztalatról/technikáról szóló elmélet, miszerint az olvasói folyamat során a befogadó az olvasott fogalmakhoz konkrét képi elemeket társít kiegészítve így a szöveg által teremtett üres helyeket. A Bodor szövegek olvasása során azonban ez a folyamat csak részlegesen/töredezetten valósul meg, esetenként teljesen elmarad (olvasótól függôen). Ennek értelmében – sok esetben – az interpretációs folyamat is töredezettséget mutat. (Lásd a recepció azon szövegeit, ahol a Sinistra körzet egyik fontos szereplôjérôl, a csonttollú madárról, mint egyértelmû fikcióról beszélnek, holott létezik ennek a madárnak egy konkrét referenciája. Tudományos neve a berkenyemadár. Persze itt a tudományos és dialektikus megnevezésekrôl is szó lehet, és a másodikat a nagyobb olvasói réteg nem igazán ismeri.) Vannak ezzel szemben a Bodor szövegekben olyan kifejezések is, amelyek abszolút fikcionálisak, de ezeknek a szerzô saját kezûleg teremt referenciális közeget. Ilyen például a „lópálinka” szó is, aminek a Másfél lóhossz címet viselô novellában a „létjogosultságát egy egész történet építi, a szöveg komoly referenciát dolgoz ki a kifejezésnek […], hogy az olvasó részérôl esetleg fellépô, a jelentést elhárító mechanizmust kiküszöbölje” (Zsigmond Andrea: i. m.) Ebben az értelemben a szavak denotációja az elsô olvasás során nem létezônek tekinthetô, azaz a szavaknak vagy nincs elsôdleges értelmük, vagy a befogadó nem ismeri azokat. Ezt korrigálandó a szöveg létrehozza ezeknek a szavaknak a konnotációs mezejét, olyan jelentéseket hozva így létre, amelyek a szövegkörnyezetnek alá vannak rendelve, így ezek a kontextusfüggô jelentések rögzôdnek be az olvasó memóriájába, és az esetleges újabb olvasatok során (de esetlegesen más, ezen szövegeken kívüli kontextusban is) ennek megfelelôen használja majd ôket. A bodori szövegvilágot velejéig átjárják a szagok, illatok. (A recepció is felfigyelt arra, hogy a szagok kiemelkedô szerephez jutnak a bodori világkonstrukcióban.) Zsigmond Andrea szerint úgy tûnik, mintha a szöveg szándékosan arra törekedne, „hogy ezekkel a kifejezésekkel saját mimetikus képességének elégtelenségére hívja fel a figyelmet” (Zsigmond Andrea: i. m. 263), kimozdítva így az olvasási folyamatot azon irányultságából, amely a szavak mögött rejlô biztos referenciákra terjed ki. Bodor, szövegeiben az olvasó érzékszerveinek (fôként a hallás-látásszaglás hármas egysége) ingerlésére játszik rá. A színkavalkádot és a szagokat jelölô nyelvi elemek egy olyan képi világot alakítanak ki, ami szinte maradéktalanul referencia nélküli, és ami hihetetlenül szuggesztív hatást gyakorol az olvasóra. Itt nem csak egy képileg megragadható/vizuálisan megjeleníthetô „valóságélményre” kell gondolnunk, hanem az érzelmi intelligenciát (EQ) megmozgató/ igénybe vevô képi konstellációra. Fôképp az elsô,
észlelô olvasás során lehet releváns ez a megállapítás, hiszen a szöveggel való elsô találkozás a legmeghatározóbb, az elsô benyomás a leghatásosabb. (Vö. Mészáros Sándor: Egyszarvúak, szeméthegyek és az ismétlés kényszere. Bodor Ádám: Az érsek látogatása. Jelenkor 2000/4.) Bodor Ádám teljes írói munkásságára érvényesnek látszik az a megállapítás, amit a „Sinistra körzet köré épülô kritikai s történeti-poétikai diskurzus igen pontosan s hatékonyan” tett. Eszerint „ennek az epikának nemcsak a poétikai technikáit, de azok funkcionális összetettségét is” tekintve „a kihagyás, a jelképiesítés s a hangsúlyosan figuratív megalkotottság révén megteremtett többértelmûség […] részben a közvetlen, társadalmi-politikai példázatosság, részben pedig a mimetikus transzparencia olvasási alakzatának megnehezítése” (Bónus Tibor: A folytatás mint hipertextus. Bodor Ádám: Az érsek látogatása, (http://magyar-irodalom.elte.hu/prae/pr/200111/ 31.html), [2005. 05. 10.]) Továbbá Bónus Tibor azt is megállapítja, hogy a valószerû és a képzeletbeli határvonalának felszámolása a Bodor-szövegek epikai imaginációjának egyik legfontosabb jegye, amely egyaránt létrejöhet mimetikus vagy a dolgok közötti hasonlóságokra hagyatkozó szabályok alapján is. Ezenkívül megkonstruálódhat még az effajta textus „olyan szövegalkotó elvek szerint, amelyek a nyelv figuratív potenciálját konstitutív erôként használják ki” (Bónus Tibor: i. m.) Az emberi szereplôk következetes animalizálása és a természeti elemek antropomorfizálása elmaradhatatlan szövegszervezô elve a bodori írásmûnek. Mindkét említett „tendenciát támogatják a figuráció azon technikái, melyek a metaforikusan használt állandósult kifejezéseket referenciális értelmükbe fordítják vissza, mindezt úgy azonban, hogy a metaforikus jelentés sem veszít érvényébôl” (Bónus Tibor: i. m.) „Amikor az író valamit el akar hallgatni, vagy valamirôl hallgatni akar, azaz úgy mond el valamit, hogy nem mondja ki, akkor a szépen, egyenletesen megírt körmondatot megtisztítja minden nélkülözhetô elemtôl, de úgy, hogy a gondolat íve megmaradjon.” De ez még nagyon egyszerû lenne, így csak fogalmazási gyakorlatról beszélhetünk, írásmûvészet akkor lesz belôle, „ha mindaz, ami kimaradt, de azért ott van a helye, valamiképpen jelen van” (Vida Gábor: i. m. 67). A recepció fokozottan hívja fel a figyelmet a csend, a hallgatás funkciójára, mint a Bodor-szövegek aktív szervezôelemére. Nagyon sok esetben az elhallgatott, azaz a szöveg mögött rejlô információk (az ezekhez hasonló üres helyeket kell az olvasónak kitöltenie) azok, amik közelebb viszik a befogadót a szöveg által megkonstruált világhoz, így könnyebben megértheti az ilyen és ehhez hasonló ideológiájú rendszerek felépítését/mûködését (ami szövegszinten is létrejön) az a befogadói közösség, amelyik idôben/térben távol van a hasonló jellegû hatalmi struktúráktól. A fenn említett (és ezekhez hasonló) szövegszervezô elvek mentén olvasva Bodor Ádám eddig megjelent mûveit, megállapíthatjuk, hogy (a lazább kapcsolódási pontok ellenére) a teljes bodori szövegkorpusz egyetlen nagy, összefüggô mûnek tekinthetô.
VÉGH M. BALÁZS
A tanszéképítô Cseke Péter Sokszor bebizonyosodott már, hogy ha az ember nagyon akar valamit, akkor elôbb-utóbb sikerül is neki. Csak konok kitartással, ha kell ravaszsággal, ha kell indulattal újra és újra neki kell lendülni. Cseke Péter fejébe vette, hogy maga gondoskodik róla, legyen kinek átadni a stafétabotot. Hát megszervezte az intézményes kereteit az újságíróképzésnek, nem középiskolás fokon. A 89-es bukfenc után elôbb a kolozsvári Babeš–Bolyai Tudományegyetem Bölcsész Karán a magyar tanszék bôvítésével remélte megvalósítani álmát: oktatni és nevelni a jövô újságíró nemzedékét. Hogy pontosan miért nem sikerült, arról majd egyszer talán az emlékiratait megírva maga fog a leghitelesebben vallani. De 1993-ban, amikor a Politikatudományi Kar létrehozásakor beindult az újságírói tanszék megszervezése, azonnal jelentkezett a magyar tagozat bábájaként világra segíteni az újszülöttet. Lótott-futott, szervezett, szándékos
rosszindulattal, nemtörôdömséggel, kishitûséggel egyaránt viaskodva elérte, hogy az egykori piarista rendházban 1997-ben végzett az elsô évfolyam. És közben ledoktorál, egyre-másra jelennek meg könyvei idehaza és a határon túl: tanulmánygyújtemények, forráskiadványok, monográfiák. Halad elôre az egyetemi ranglétrán, docens, majd egyetemi tanár, végül két éve doktorátus irányító profeszszorként, a kar dékánhelyetteseként, egy évig megbízott dékánjaként a nagyobb közösség ügyes-bajos dolgainak intézôje. Immár a kar is továbbfejlôdött, a kor szellemében kommunikációs szakemberek képzése is feladata, s a bolognainak nevezett oktatáskorszerûsítô folyamatban a magyar nyelvû képzés is teljessé vált: az alapképzésre épül a magiszteri, és betetôzésként a doktori. Fiatal elméleti szakemberek kapcsolódnak be a tanszék munkájába, és minden reménye meglehet a 60. életévét elért Cseke Péternek, hogy élete álma beteljese-
Cseke Péter
dik: a kolozsvári egyetemen létrejön az önálló magyar újságíróikommunikációs tanszék, az önálló magyar Társadalomtudományi Kar részeként. Ehhez még sok víz lefolyik a Kis-Szamoson is, mert a politikai akarat egyelôre hiányzik. Remélhetôleg nem soká! Addig is régi munkatársaink, egyetemi tanítványok írásaiból összeállított születésnapi csokorral köszöntjük a hetedik évtizedébe lépô Cseke Pétert, és kívánunk neki erôt, egészséget, kitartást egyéni és közösségi céljai eléréséhez!
SZABÓ ZSOLT
Könyv és kenyér Cseke Péter munkássága – és az erdélyi létértelmezô hagyományok Dokumentumpróza, szociográfiai riport, tényfeltáró publicisztika, krónikás tudósítás, naplószerû beszámoló, irodalom- és kultúrtörténeti esszé, mûvelôdéselméleti tanulmány: számtalan mûtípus, megannyi kifejezésforma. És belsô távlatai, messzire mutató horizontjai mindahánynak, mégis, szervesen összeillenek, összeépülnek; a sokszínûség a nagyszabású gondolati igény boltozata alatt teljesedik ki. De csak akkor, ha az emberi létezés sajátos és egyetemes jelenségeinek, törvényszerûségeinek a kutatása és megvilágítása folyvást az autentikus emberminôség, a személyes és közösségi létérdek feltétlen értékszempontjai – tisztaság és tisztesség – szerint történik. Ha a megvizsgált történelmi, társadalmi, nemzeti és kulturális életvilág tárgyilagosan feltérképezett tényadottságai és tényigazságai visszametszhetetlenül ágaznak a lélek és a szellem végsô értékigazságainak, illetve viszonyításrendszerének összefüggései közé. Erdélyben különleges hagyománya van az ilyenfajta – tudományos, mûvészi, erkölcsi szemléletet ötvözô – látásmódnak, szellemiségnek, amely a leg-
újabb idôkben is élénken és markánsan jut érvényre a meghatározó alkotó egyéniségek munkásságában – köztük Cseke Péter életmûvében is. Mert annak a jellegzetes erdélyi magyar mindenes-írástudói magatartásnak a karakterjegyei bontakoznak ki az ô egyre tágasabb dimenziókat befogó és rendkívül termékeny pályáján, amely az elhivatottság feladhatatlan tudatával és felelôsségérzetével törekszik – minden körülmények között – valóság és lehetôség egyeztetésére: a teremtô kultúra megtartó és felemelô erôinek szolgálatára, fokozására, képviseletére. Hogy méltatlan helyzetekben se a romlás, a pusztulás, hanem a méltó emberi-nemzeti megmaradás esélye növekedjék, hogy a veszélyeztetett kisebbségi magyarság kultúrájának folytonossága minden ellenséges-erôszakos csonkítás ellenére is biztosítva legyen. Hogy élet és kultúra, elkötelezô önazonosság és cselekvô szabadság, tradíció és megújító intellektuális akarat a humánum teljességének örök kívánalma szerint gazdagítsa egymást. E legnemesebb eszményeknek, egyszersmind az ember antropológiai sajátosságaiból fakadó legôsibb
25
26
és legelemibb vágyaknak a követése: mélységes önismeretre és szükségszerû önépítésre nevel, kötelez. Küldetése lesz így a múlt faggatásának és a jelen értelmezésének – és eligazító perspektívája a sokféleképpen felmutatott értékszféráknak. Egzisztenciális üzenettel és jelentôséggel telítôdhet ekkor bármiféle megszólalás: az akármilyen mûfajú írásmû – és változatos együttesük pedig az árnyalás sokoldalúságával sugalmazhat mélyértelmû jelentéstartalmakat. Formai határok jelzésével és átjárásával, s szélesen feltáruló határterületek megnyitásával és kiterjesztésével. Ezért a sok-sok tény- és valóságirodalmi jellegû társadalomrajz, publicisztika, riportázs, a köz- és a szépírás kereteit feszegetô dokumentáris leírás, okadatoló helyzet- és életkép, vagy az értekezô – egyszerre tudományos és esszéisztikus – próza összes erényét mozgósító kultúrhistóriai, honismereti, helytörténeti, néprajzi, (Max Weber-ien „megértô”) szociológiai elemzô tanulmány Cseke Péter munkái között. S ezért, hogy ez az ép és eleven helyzettudat fenntartását serkentô ezerféle valóságbúvárló igyekezet méltán vívta ki a magas elismeréseket az erdélyi és az összmagyar szellemi – tudományos, irodalmi, kritikai, újságírói stb. – közélet mérvadó berkeiben. Olyan megkülönböztetett figyelmet érdemlô teljesítmény ez, amelynek egyik fô értékét a Trianon után erdélyi magyarság egész élet- és mentalitástörténetére vonatkozó eszme- és irodalomtörténeti feldolgozó munkálatok, szövegkiadások, részletes és monografikus életmû-interpretációk stb. adják, a másikat pedig a különféle kisebbségi-nemzetiségi létstratégiák, gondolkodásfolyamatok, eszmei-politikai törekvések boncolgatásának bôséges tanulságokat szolgáltató friss jelenérdekûsége. Mondhatjuk tehát, hogy Cseke Péter egyrészt a modern kori, huszadik századi Erdély mûvelôdési áramlatainak kiváló ismerôje, kutatója, filológus szakértôje, másrészt pedig napjaink szellemi arculatának, kulturális mozgásainak, kollektív erôfeszítéseinek az igen aktív alakítója, befolyásolója. És ez az erôteljes tudatformáló tevékenység a szellemi és a tárgyi mûveltség mindenkori egészét öleli fel, vagyis kiszélesedik a mindennemû kultúrateremtés legkülönfélébb elvont és gyakorlati, spirituális és konkrét, humán és reál területeire – a mûvészetektôl a természettudományokon át a népélet vagy a mezôgazdálkodás számtalan szakágazatáig terjedôen. Az elôdei kezét fogva kezdettôl (Máriás József szavával) „a szellemi javak gyûjtésének szolgálatába szegôdô” Cseke Pétert minden izgatja, minden körültekintôen és elmélyülten foglalkoztatja, ami a közösségi élet- és intézményszervezés ünnep- és hétköznapjaihoz hozzátartozik, ami ösztönzi az önsorsirányítás fejleményeit, ápolja és gyarapítja identitástudatunkat, szilárdítja otthonteremtô önérzetünket és önbecsülésünket – a gyakran emlegetett „sajátosság méltóságát” –, tágítja-finomítja lelki-morális önszemléletünket. Ami hûséggel és ragaszkodással köt az anyaföld, a szülôhaza, az egyetemes nemzeti lét és a szépre, jóra, igazra törô emberség összes áthagyományozott értékkincséhez, s ami szabadon emel az égbolt – a mindig magasabb szükség és mérték – elhívó birodalma felé. Így kapcsolódik együvé az ô érdeklôdési és látókörében (jelképesen is szólva): könyv és kenyér. * A Kolozsvárott élô Cseke Péter 1945-ben született a székelyföldi (udvarhelyszéki, Hargita megyei) Re-
csenyéd községben, középiskoláit Székelyudvarhelyen végezte, majd 1968-ban a kolozsvári egyetem magyar nyelv és irodalom szakán diplomázott, szerzett tanári képesítést. Fôként riport- és interjúkészítéssel, közügyi cikkekkel, jegyzetekkel kezdte pályáját, de verseket is költött, amelyek a második Forrásnemzedék egyik jeles, induló antológiájában, a Vitorla-ének (1967) címû lírai gyûjteményben jelentek meg, s lírai mûfordításokat is közölt román költôktôl, az Építô Amfion címû antológiában (1967). Aztán évtizedekig az elôzôleg elsôsorban Kacsó Sándor, Asztalos István, Sütô András nevével fémjelzett Falvak Dolgozó Népe belsô munkatársa, lapszerkesztôje volt – „a néphagyományok feltárását végzô, a népi mûveltség értékrendszerét tudatosító, valamint az irodalmi, zenei, képzômûvészeti és tudományos ismeretek terjesztését szolgáló közmûvelôdési rovat szellemi szervezôje” (ahogy a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon fogalmazza róla). 1980-ban, Zágoni Attila társszerkesztésével meg is jelentetett egy igen színvonalas összeállítást a lap 1968–78-as évfolyamainak (tehát kiemelkedô idôszakának) riportanyagából (Kötések, sodrásban). Jelenleg pedig (a korszakváltó fordulat, 1990 óta) a Korunk folyóirat rovatvezetô szerkesztôje, illetve egyetemi tanár, az erdélyi magyar média-kommunikációs oktatás és újságíróképzés elsô számú, intézményvezetô szakembere. Elsô könyve – riportkötete – a Kriterion Könyvkiadó nevezetes (a fiatal nemzedékeket felsorakoztató) Forrás-sorozatában, Víznyugattól vízkeletig címmel jelent meg 1976-ban (ugyanabban az évben, amikor Beke Györggyel és Marosi Barnával közösen készített riportkönyve, az Emberarcok is napvilágot látott, ugyancsak a Kriterionnál). Benne életes és beszédes falurajzok, kisemberi közelképek, hiteles parasztportrék mellett a népmûvészet, a népköltészet, a népzene (népdal, néptánc) megôrzését a magasmûvészet szeretetével összekapcsoló közmûvelôdési példák gondolatébresztô bemutatásai szerepelnek. Az ügyszolgálat, a feladatbetöltés – például képtár-, mûvésztelep-, múzeum-, kultúregyesület-alapítás és -mûködtetés – mindeneseit megtisztelô írások, s olyan színes úti jegyzetek, „barangoló” országjárásokat kísérô kommentárok, beszélgetésfüzérek, kisesszék, amelyekben lényegkifejezô módon bukkannak fel és szólalnak meg a kultúrahordozás neves személyiségei és névtelen alakjai. Hangot kap itt az emlékeit naiv remekléssel könyvben elmesélô farkaslaki Tamási Gáspár (Tamási Áron testvéröccse), a balladagyûjtô kibédi Ráduly János vagy az erdôvidéki, vargyasi bútorfestôk csoportja. Felidézôdik többek között a két háború közötti idôben a nagyvilágot bejáró, majd otthon az organikus vagy integrális falufejlesztés missziójára vállalkozó Balázs Ferenc, a népi író Horváth István, aki szubjektív-folklorisztikus monográfiában örökítette meg szülôfaluját, Magyarózdot, vagy maga Petôfi, akirôl Koltón is szép legendák regélnek. Sorsvigyázás és sorsvállalás, gond, tapasztalat és példázatosan jobbító szándékok, eredmények, értéktisztelet és nemzetépítô népszeretet: a lelki-erkölcsi emberség elavulhatatlan vonásai; és országos vagy világnagyságok, meg kisebb-nagyobb közösségek küzdelmein – az (ál)pátosz nélkül is mindennapos hôsiesség áldozatosságán – keresztül ismerszenek meg. Az ôrt álló szolgálatosság és a messze nézô figyelem is sajátja az ilyen
magatartásnak – miként az intelem, az oltalom, az önvédelem és az éleslátás a tiszte a kilátótoronynak: és átvitt értelemben is minden messze fénylô világosságot gyújtó kiemelkedésnek. Ilyenek az Erdélyszerte gyakori helynév, a Látóhegy jelölte magaslatok. „Ezeken a helyeken gyújtották a lármafákat, hogy a gyulafehérvári fejedelmi udvarig jusson a hír, ha tatár vagy török veszedelem fenyegetett. Jelképes értelmük beleszövôdik mai életünkbe is: bár szótlanul állnak, mégis arra buzdítják a völgyek lakóit, hogy olyan gondolati magaslatokra törjenek, ahol kilátás nyílik múltra, jelenre és jövendôre” – hangzanak Cseke Péter érzékletes szavai a megmaradás szimbolikus töltésû etikájáról és esztétikájáról; a kitartás és a távlatos jelzôfényadás méltóságáról. S ezeket az érzelmi-hangulati és elméleti-racionális jelentéstartományokat vonja szemléletes egységbe következô könyvének már a címe is: Látóhegyi töprengések (1979). Olyan írások szólnak ebben a kötetben a „megtisztult élet” természetérôl, az „aprómunka becsületérôl”, a „szellemi folytonosság ôreirôl” („akiket nevükön szólított a föld”), amelyek a bárminemû értelmes emberi tevékenység példaszerûségén keresztül úgy érzékeltetik a legyôzhetetlenül megújuló humánum legprózaibb megnyilvánulásait, hogy közben egyszersmind a jóakaratú cselekvés lírai dicséretévé lényegülnek. A kendôzetlen, gyakran olyannyira gyötrelmesen és keserûen megpróbáló empíria, a testközeli tapasztalat amúgy is tónusgazdag és színdús deskripciója így telítôdik a himnikus emelkedettség finom sugallataival. (A szerzô „megmutatta, hogy lehet szép riportot /is/ írni, amely úgy termi meg az irodalmiságot, hogy percig sem feledkezik meg feladatáról: helyes következtetést kell levonnia a tényekbôl” – írta errôl méltatólag Mózes Attila.) Megelevenednek, felidézôdnek az egyszerû emberek munkás, tisztes, puritánul önellátó, gyakran ezermester életének különféle mozzanatai, a népi sorban, szegénységben élve is hírnévre jutó, íróvá, mûvésszé lett tehetségek elért eredményei, a magukat a népnevelés, a népi tehetséggondozás, a falukutatás, az ismeretterjesztés ügyének önzetlenül odaszánó – és az eltökéltség pedagógiai erószával megáldott (amellett igazi européer látókörû, akár világjárt) – értelmiségiek fáradozásai – népfôiskola, gazdakör, múzeumpártoló, galériaalapító baráti társaság, egy amatôr kórus vagy éppen egy irodalmi színpad megszervezésével. Minden, s akármely társadalmi rétegben – ami érték – lehet minta és tanítás. Bebizonyosul, hogy a lélektôl lélekig vezetô utak és ösvények „az ûrutazások korában is elsôsorban önmagunkhoz – jobbik énünkhöz – és egymáshoz visznek közelebb”. S hogy ilyen szempontból a kapcsolatgazdag, bámulatosan összetett paraszti világkép és kultúra „a maga nemében teljes értékû kultúra volt, élô organizmusként mûködött, s mint ilyen, jól betöltötte hivatását: a változó körülmények között mindig újjáteremtette egyén és közösség, közösség és külvilág összhangját; eligazítást nyújtott a közösség létérdekeivel összefüggô kérdések között; a szabadság alternatívája lehetett – a kötöttségekben”. S „a szellem fáklyavivôi” pedig azok, akik az értékek ilyen örök égboltja alatt, ahhoz igazodva és másokért dolgozva, ma is aktívan igyekeznek sokak sorsát és szemléletét igazzá tenni. Erre a sorsformáló értelemre nagy szükség van, mert a nyugtalanító aggályok illúziótlanul támadnak: a hagyományos világ és
életrend zûrzavaros felbomlása kérdések özönét zúdítja ránk. Ezért fontos a jelen faggatása: „milyen erôk mûködésére, mekkora társadalmi összefogásra lenne szükségünk ahhoz, hogy a paraszti életformaváltás nálunk egészséges kimenetelû lehessen?” Hogy a változások ne jelentsék a régi mûveltség, a népi kultúra elvetését, csak a tudáskincs folytonos bôvülését, növekedését, gyarapodását – a régi és az új értékelemek harmonikus illeszkedését, szimbiózisát. És az ebben segítô erôk oldalán küzdenek, hadakoznak a legnehezebb földmûves munkát végzôk éppúgy, mint a moldvai idegenségbe kihelyezett és ott is – noha honvágytól gyötörve – lelkiismeretesen helytálló magyar orvosok, vagy a szüntelen használni akarás éthoszával felvértezett természettudósok (biológusok vagy meteorológusok), kutatómérnökök, technikusok, mûszaki és agrárszakemberek. Megint csak párban jár: könyv és kenyér. Mint Kányádi Sándor nagygalambfalvi édesapjának, a színesen árnyalatos arcképben megjelenô Kányádi Miklósnak a világfelfogása szerint is, aki úgy vallja, hogy „olyan a ház könyvek nélkül, mint az ember lélek nélkül”. A háborút megjárt idôs gazdaemberbôl csak úgy áradnak az érett életbölcsességek, a tanulságos igazmondások kristályossá csiszolt gyöngyszemei. Az „emberség, tisztesség, szerénység” életeszményét hirdetve fogalmazza még végrendeletében is: „az élet megjavítását akarom, nem a halál kidíszítését”. Az egyetemes érvényû életmodellek kirajzolódása tehát sohasem társadalmi ranghoz, pozícióhoz, hanem törvényszerûen a szolgálatvállaló erkölcsiség minôségéhez kötôdik. Régiók, települések arculata (Kalotaszegtôl a Székely- és a Csángóföldig, meg szórványmagyar területekig), tájak, vidékek egész erdélyi panorámája bontakozik elénk, s mindenünnen ez a szemlélet sugárzik, ahol küszködô emberek szövetkeznek a jóra – legyen szó mezôgazdaságról és állattenyésztésrôl, zöldség- és gyümölcstermesztésrôl, kertészetrôl és méhészetrôl, szôlészetrôl és borászatról, gazdasági szakiskolákról. Vagy pedig néprajzi gyûjtésrôl, elméleti folklorisztikáról, múzeumügyrôl, irodalmi-történelmi kultuszhelyek ápolásáról: bármily örökségmentô buzgalomról. Információbôségükkel, dokumentáló pontosságukkal és morális tisztánlátásukkal tûnnek ki azután Cseke Péter életes, hiteles nép- és magyarságszeretettel (s a hagyományos erdélyi tolerancia- és néptestvériség-eszmével) áthatott további kötetei is. A Hazatérô szavak (1985), a Könyv és kenyér (1991), a Püski Sándor kiadójánál megjelent reprezentatív válogatás, ugyancsak Hazatérô szavak (1993) címmel, majd a Láthatatlan emlékmûvek – Erdélyi variációk nyelv és lélek szövetségére (1970–2000) (2000). Tanúság arra mind, hogy publicisztikákkal, szociográfiai riportokkal – a „közösségi öntudat forrásvidékein” barangolva – „egy szerkesztôségi ember, ki a földmûvesek hetilapjánál dolgozik, miként követte nyomon a paraszti életformaváltás folyamatát, és miként tudósított róla a változó idôben” (mivelhogy „az írás minden korban – közösségi vállalkozás”) – idézve a szerzô önvallomásos sorait. „Az anyaföld a legbölcsebb szülô (pedig amikor megszülettünk, számunkra még öntudatlan valóság), mert úgy szabadít fel kötöttségei alól (attól a pillanattól kezdve, amikor már nem hisszük a világ közepének), hogy egy életre érezteti velünk – elszakíthatatlanságunkat” – hangzik az eligazító gondolat, s ennek jegyében esik szó lenyûgö-
27
28
zô élményszerûséggel és földszeretettel e könyvekben magvetésrôl és aratásról, kaszálásról és szénacsinálásról, háziiparról és kézmûves-mesterségekrôl. Valóságosan és jelképesen is „visszahódítható értéktartományokról”, a Kárpát-medencei magyar szociografikus és szülôföld-irodalom fejleményeirôl, az olvasáskultúra szociológiai helyzetérôl („életünk a könyvekben – a könyv életünkben”), táj- és falumúzeumokról, emlékházakról, szobrokról, székelykapukról, kopjafákról, fa- és csontfaragásokról, hímzésekrôl, a hajszálgyökeres nemzetiségi összeköttetéseket biztosító kisebb-nagyobb országos vagy lokális lapok, újságok, periodikák mûködésérôl, az egyetem nélkül is példaszerû tudománymûvelés sokágúságáról, gondjairól, s megannyi egyébrôl – a számbavétel, az egyszerre konkretizáló és általánosító számvetés minden jótékony gesztusával. „Móricz Zsigmond járta így a magyar világot, faggatta az embereket, állapodott meg egy-egy faluban, városban, családi körben. Otthon volt mindenütt a magyar életben. Cseke Péter ugyanígy otthon van a Székelyföldön, egész Erdélyben, magyar tájakon” – ajánlotta így a szerzô könyveit Beke György, aki ugyancsak Orbán Balázs-i jellegû hatalmas életmûvével fest tablószerû freskót, állít fel monumentális és maradandó körképet a történelmi és a mai Erdélyrôl. A szellemi otthonteremtés lehetôségeit fürkészve – magáévá téve az apai intelmet, hogy „minden faluban legyen bár egy házad, fiam, ha már országjárásra adtad a fejed” – Cseke Péter is (aki – Kántor Lajos méltatását idézve – „mint újságíró, mint szerkesztô, a mûvelôdési élet szervezôje bejárta Erdélyt, városokat és falvakat, így átfogó képet alakított ki magának a jelenlegi helyzetrôl, írásaival hozzájárult a javításához is”) hirdeti, hogy várfalak omlásával a védelmi szerep a hitet és a tudást ápoló, átadó templomokra és iskolákra testálódott. Vagyis a hagyományt folytató és újjászülô kultúrára – hiszen eszmények nélkül lehet ugyan élni, de aligha érdemes. A „korfordulós újesztendô”, 1990 után is, amikor a felszabadultság érzületével kapott új lendületet a cenzúra sötét évtizedeit maga mögött hagyó sajtó, az elektronikus média (rádió, tévé stb.), a tömegkommunikáció, az egyházi élet – néhányat említve a szerzô által (történeti elôzményeiben, sôt a korlátozás módozatainak „cenzúratipológiai” összefüggéseiben is) alaposan felmért kultúraközvetítô intézményformák közül. (A forrongó idôszak történéseirôl szóló naplószerû, krónikás tudósítás- és riportsorozat külön kötetben is megjelent: Korfordulós újesztendô, 1994.) Egyetlen hatalmunk: a (sajtó)nyilvánosság – hangzik az egyik címbe is emelt tézismondat, rögzítve azt az állapotot, amikor a kisebbségi magyar közösség már a szabad nyilvánosság eszközeivel harcolhat alapvetô emberi és politikai, kulturális jogaiért, az egyenrangúság kivívásáért, az elemi emberjogi szabadság- és identitásintézmények, a kollektív nemzeti-nemzetiségi vagy társnemzeti autonómia megvalósításáért, anélkül, hogy mindezek automatikusan biztosítva lennének számára. A kelet-európai totalitárius diktatúrák bukása, a politikai földcsuszamlás idején, a biztató jelenségek és a felgyorsuló események sodrában is világossá vált, hogy – egyelôre – „semmit sem kaptunk a megígért jogokból, csak a lehetôségét annak, hogy a megígért jogokért a sajtóban harcoljunk” (Sütô Andrást idézve). A mindenkori reményt viszont a Cseke Péter által oly híven és részletesen leírt személyes és közös erôfeszítések táplálhatják.
* Cseke Péter „az esszé éleslátásával, gondolati gazdagságával, egy újságírói mûfaj gondjainak és szerepének újfajta megközelítésével tûnt föl” – méltatta ôt már elsô könyve megjelenésekor Ruffy Péter. Figyelme – immár sajtó-, irodalom-, kultúrtörténészként – akkor fordult a két háború közötti magyar szellemi áramlatok – mûvészi, eszmei, ideológiai vagy kisebbségfilozófiai irányzatok, társadalmi folyamatok, politikai vonulatok és mozgalmak – felé, amikor a sovén magyarellenes romániai diktatúra jószerével tiltotta az ilyesfajta kutatásokat. A szûk értelemben vett baloldali hagyományokon kívüli örökség módszeres feltárását az elsôk között kezdte intenzíven meg a hetvenes-nyolcvanas években – Gáll Ernô, Fábián Ernô, Balázs Sándor, Benkô Samu, Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Dávid Gyula, Cs. Gyímesi Éva, Mózes Huba, Marosi Ildikó, Veress Dániel, Nagy Pál, Kovács János, Sôni Pál, Nagy György, Szabó Zsolt és mások munkásságával párhuzamosan. Az az óriási értékkincs, amely a húszas-harmincas években az erdélyi irodalomban, bölcseletben, teológiában, lét- és erkölcsfilozófiában, szociológiában, politikaelméletben, nemzetpolitikában, népismeretben és annyi egyéb részterületen felhalmozódott, voltaképpen a hatalmi erôszak áldozata lett azzal, hogy hosszú évtizedekre kiiktatódott egész felnövekvô (és így szintén a bornírt terror áldozatául esô) generációk tudatából, eszmélkedésébôl. A reális önszemlélet hatalmas hiányait törekedtek aztán – nem kis veszélyeket is vállalva – pótolni azok a gondolkodók és tudósok, akik megpróbálták helyreállítani a történelmi azonosságtudat természetes és egészséges kontinuitását. Cseke Péter elsôsorban a megújuló transzszilvanizmus, a népiség, a konstitutív kisebbségi etika eszmeköreire koncentrált, s nagyszabású munkája az Erdélyi Fiatalok mozgalmáról és folyóiratáról a nyolcvanas évek derekán még tiltó listára került, s csak 90 után vált hozzáférhetôvé – más könyvekkel együtt, „index – tiltott könyvek szabadon” címke alatt. Az „erdélyi fiatalok” nagyjából a Kós Károly, Bánffy Miklós, Nyírô József, Tamási Áron, Áprily Lajos, Reményik Sándor, a helikonisták és a többiek után fellépô ún. második nemzedéket tömörítették és képviselték. A lapot, amely 1930-tól 1940-ig tíz és fél évfolyamban jelent meg, László Dezsô szerkesztette, s olyan munkatársak fémjelezték – a legnevesebb vezéregyéniségek közül –, mint Jancsó Béla, Balázs Ferenc, Bíró Sándor, Jancsó Elemér, Dsida Jenô, Mikó Imre, Vita Zsigmond. Eszmeiségüket az Ady Endre, Szabó Dezsô, Móricz Zsigmond triász erôteljes magyarságképe és sorsos aktivizmusa befolyásolta, illetve a programos cselekvôkészség plebejus-demokratikus radikalizmusa, s a székely népi írókat is jellemzô társadalomkritikai faluszemlélet. A Németh László-i harmadikutas – a szabadversenyes anyagelvûség és az egyenlôsítô zsarnokság egyaránt igazságtalan, mert megalázóan eltömegesítô, elszemélytelenítô (jobb- és baloldali) tendenciái között középutat keresô – alternatív nézetekkel rokon érték- és minôségorientált felfogásmódjuk a fajok, felekezetek és osztályellentétek feletti összefogás sürgetésében is megnyilvánult. S különösképpen kifejezôdött a falukutatások, faluszemináriumok, falumunka-pályázatok gyakorlati és missziós célú megszervezésében vagy az ún. „falu-füzetek” megjelentetésében, valamint az öntevé-
keny közügyiség, a korszerû és felelôs társadalomtudományosság bátorításában, a kritikai önrevízió, a világnézeti nyitottság, tájékozottság, függetlenség, a népszolgálat, a „tejtestvéri” együttélés etikai imperatívuszainak elterjesztésében. A mozgalom persze, mint minden más progresszív igazságtörekvés a korban, heves, tüzes viták közegében érlelôdött majd bomladozott, s az utókor szemében a másféle irányzatok kontextusában betöltött szerepe szerint nyeri el jelentôségét. A forráskiadvány értékû Erdélyi Fiatalok – Dokumentumok, viták (1930–1940) (1986– 1990) címû kötet, amelyet Cseke Péter László Dezsô testvérével, László Ferenccel együtt tett közzé, illetve bôséges jegyzetanyaggal, monográfiaszerûen teljes kísérô tanulmánnyal látott el. Elsôsorban programtervezetek, javaslatok, beszámoló feljegyzések, szerkesztôségi jelentések, szervezeti szabályzatok, jegyzôkönyvek, hivatalos és személyes levelek tükrében kíséri nyomon az alapításától a megszûnéséig e mozgalmi fórum és orgánum, szellemi mûhely és közéleti iskola sorsát. Hogy aztán a vitathatatlan filológiai és bibliográfiai apparátus birtokában bizton leszögezhesse: „nyugodtan állíthatjuk, hogy az EF eszmei alapvetése nélkül aligha jöhetett volna létre a két világháború közötti romániai magyar szellemi erôk közös fellépése, a demokratikus összefogás gondolatát megvalósító Vásárhelyi Találkozó”. „Az EF egy analógia nélküli történelmi helyzetben kereste a kivezetô utat, s a jobb- és (késôbb) a baloldallal folytatott vitán túl az alternatívakeresés az, ami ma is kiérdemli figyelmünket”; „a kisebbségi életvitel belsô demokratizmusának a megteremtésére való felkészülést jelentette; olyan politika megvalósítását, amely az azonos sorsközösségben élôk célképzeteit, vágyait hivatott mozgósító erôvel kifejezésre juttatni s a társadalmi cselekvés síkján érvényesíteni”. Az Erdélyi Fiatalok markánsan meghatározó személyiségeinek hagyatékát Cseke Péter sokféleképpen gondozza. Korabeli írások összegyûjtésével, válogatásával, sajtó alá rendezésével, elsô vagy újrakiadásával, értelmezô tanulmányok sokaságának közlésével. A tervezô építész és mûvészettörténész Debreczeni László például egyike volt a folyóirat alapítóinak és – kezdettôl végig – fômunkatársainak. Kós Károly követôjeként képzômûvészeti, grafikai munkáival sok száz erdélyi falu – nagyrészt pusztulásra kárhoztatott – mûemléktemplomát örökítette meg – „a Kôrösi Csoma Sándorok léleklángjával és szívósságával” (Kelemen Lajos). Írásban és rajzban elemezte a történelmi és népmûvészeti mûtárgyak felgyûjtött, felleltározott rengetegét – s arról értekezett, hogy pótolhatatlanul, helyettesíthetetlenül sajátos, életerôs nemzeti mûvészet „csak lélekközösségen, csak az összes – de csak értékes – erôk belsôséges együttmûködése alapján lehetséges”, s itt, „e nép által lakott földön kell megszületnie, kifejlôdnie”, ismét és ismét megújulnia. Ôvele – Erdély prófétai „vándorgrafikusával” – készített mélyinterjúját, ezt az idôskori emlékezés- és vallomásfüzért Vigyázó torony. Beszélgetések Debreczeni Lászlóval (1995) foglalta kötetbe Cseke Péter. A folyóirat-fôszerkesztô László Dezsô, a kimagasló esszéíró, irodalomkritikus, teológus-filozófus, egyháztörténész, kisebbségideológus, nép- és falumûvelôi, morál- és nemzetpedagógiai gondolkodó életmûvét sokáig szintén méltatlan hallgatás övezte.
A magyarság és a keresztyénség („a keresztyén magyarság és magyar keresztyénség”, „örökkévaló és elmulandó világ”) prófétai egységét, összeépítését valló, a kisebbségi magyar társadalom belsô erôinek összefogásán önkritikusan munkálkodó polihisztor írásaiból A kisebbségi élet ajándékai – Publicisztikai írások, tanulmányok 1929–1940 (1997) címmel állított össze (tanulságos bevezetôvel kommentált és precízen annotált) úttörô jellegû könyvet Cseke Péter. Hitvallásos, hitmélyítô és lélekerôsítô gondolatok a László Dezsôéi, az újkantiánus és újreformátori (dialektikai, egzisztenciológiai, barthiánus) értékteológia koncepcióival megtámogatva – amelyek a sanyargatottság állapotában is jóra akarják fordítani a keserû tapasztalatokat: a hátrányt, a veszteséget elônnyé, nyereséggé. Az átkot áldássá. „Van egy emberfajta, amelyiknek millió és millió egyedét valami megfoghatatlan hatalom arra kényszeríti, hogy akkor is magyarnak vallja magát, ha abból kára származik. Közös sors, közös hivatás, közös lélek tart össze milliókat eben az igében: magyar vagyok” – hangzik az önfelfedezô, elmélyülô, gyökeres spirituális egység „örökkévalóbb”, „életteljesebb” értéklehetôségeirôl szóló maxima. Az átkos szétszakítottságban az egységes politikai nemzet híján a lelki magyarság, az erkölcsi nemzetegész konstitúciójában lehet bízni, s ez mindenképpen kompenzatorikus erkölcsi nemesedést feltételezô értéktöbblet; az áldozathozatal, az intencionális önfeláldozás nagyobb igazsága: „a kisebbségi magyar magyarabb magyar, mert ha vállalta sorsát, áldozott érette”. A kényszerû, de szükségszerû „ajándék” tehát a szilárdabb sorsközösségi öntudat, az „önerô-összeszedés” magasabb rendû, lélekébresztô morálja; érdekelvûség helyett: értékelvûség. „A sokat szenvedett kisebbségi magyarság megérdemli, hogy felfedezze azokat az igazgyöngyöket, amelyeket fájdalmaktól marcangolt kagylóteste termelt ki minden magyarnak és az egész világnak örömére.” Az ötvenes években súlyos (benne Duna-deltai kényszermunka-tábori) börtönbüntetéseket viselt László Dezsô elkötelezett kisebbség- és kultúrpolitikusi, szuggesztív igehirdetôi, tudós prédikátori arcát idézi fel a szintén Cseke Péter szerkesztette impozáns emlékkönyv is (László Dezsô emlékezete 1904–2004, 2004), amelyben Dávid Gyula így fogalmaz: „Istenben bízó, hívô ember volt személyes sorsa nehéz pillanataiban is, a bibliai Ige értelmében: ’Ti gonoszt gondoltatok ellenem, de azt az Isten jóra fordította’.” Az apostoli lelkületû Balázs Ferenc A rög alatt (1928–1935) (1998) címû mûvének – az erdélyi faluszociográfia klasszikus alkotásának – újrakiadásához írott bevezetô tanulmányában Cseke Péter leszögezi: „Annak a magatartásnak az alapján, amit egész élete és munkássága számunkra megtestesített, Erdély fényesen ragyogó szellemei közt Balázs Ferencnek ott a helye a Benedek Eleké, a Kós Károlyé mellett. Ha pedig a még távolabbi idôkben keressük a párhuzamot, szellemi felmenôi közt Apáczai Csere Jánost és Dávid Ferencet egyaránt megleljük.” Kivételes elszántsággal indult neki a négy világrészt beutazó Balázs Ferenc a számára még fontosabb iránynak: az erdélyi magyar falu világában gyökerezô kisebbségi önszervezôdés rögös útjának. Úttörô elképzelései máig hatnak. Falusi (aranyosszéki, mészkôi) lelkészként népfôiskolát, gazdasági oktatást, közmûvelôdést szervez – rendszeres, integrált falu- és vi-
29
30
dékfejlesztô program szerint. Az új életkezdés (tájegységenként is) koordinált és kooperatív modelljének az angol, a holland és a skandináv szövetkezeti mozgalom, az amerikai farmergazdálkodás, a dán népfôiskolai edukáció volt a mintája – s az emberformáló, társadalomalakító, közösségépítô enthuziazmus – a „krisztusian megszenvedett” heroizmus – a hajtóereje. Az alulról felfelé épülô (ökonómiai és kulturális) önigazgatás és önkormányzatiság, az ésszerûen autarchikus, organikus, szabad társulásos termelôi-fogyasztói és értékesítôi szövetkezetiség, az emberarcú gazdálkodás és az önellátó-önmûvelô életmód demokratikus praxisának kikísérletezése kétségkívül örökérvényû társadalomstrukturáló elveket demonstrál. A komplex modell pedig a népsorsot vigyázó otthonirodalom olyan jeles darabjával együtt válik érvényessé, mint amilyen A rög alatt. („Molter Károly otthonirodalomnak nevezte annak idején az Erdélyi Helikonban A rög alatt-tal kezdôdô, Bözödi György 1938-ban megjelent híres könyvével /Székely bánja/ és Tamási Áron Szülôföldem címû 1939-es vallomásával folytatódó kötetek sorát” – olvashatjuk a kísérô tanulmányban.) Az Erdélyi Fiatalok erjesztô hatásának akkurátus felderítését azután kiterjeszti a két világháború közötti erdélyi szellemi élet számos egyéb nemzedéki, irányzati jelenségének a vizsgálatára is Cseke Péter. Molnár Gusztávval közösen gyûjtötte össze és adta ki például – a kapcsolódó dokumentumok és megnyilatkozások tág merítésében – a nevezetes „nem lehet”-vita anyagát (Nem lehet – A kisebbségi sors vitája, 1989). A rendkívül sokoldalú teológus-filozófusként, irodalomkritikusként, esszé- és regényíróként is meghatározó személyiség, Erdély református püspöke („építô püspöke”), a transzszilvanizmus eszmeadó képviselôje és vezéregyénisége (a Magyar fa sorsá-ban az Ady-jelenség egészét az elsôk között értelmezô és méltató, a Magunk revíziójá-ban a politikumtól független lelki és erkölcsi magyarsággondolatot, a lelki nemzet, a lelki egység /az „impérium lélekben és igazságban”/ kritériumait az etikai idealizmus aspektusából hangsúlyozó) Makkai Sándor 1937-ben – miután fájdalmasan távozott Erdélybôl –, kifejtette, hogy a nyomorúságos kisebbségi sorban élni emberi és erkölcsi lehetetlenség („a kisebbségi kérdés megoldhatatlan”; „nem tudom elképzelni a kisebbségi életnek semmiféle emberhez méltó elrendezését, mert magát a kisebbségi ’kategóriát’ tartom emberhez méltatlannak és lelkileg lehetetlennek”; „a kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nemcsak az, hanem erkölcsi lehetetlenség”). Ez ellene mondott egyrészt saját korábbi okfejtéseinek a kisebbségiség és az egyetemes humán értékek (minoritás és univerzalitás) egyeztethetôségérôl, sôt egyenesen a szenvedésben, a sérelmekben nemesedett kisebbségi lelkület szükségképpen magasabb rendû küldetéses késztetéseirôl, illetve másrészt sokak – az otthonmaradók – kitartás- és helytállás-etikát hirdetô nézeteinek, az „ahogy lehet” Reményik Sándor-i igei szentenciájának. A kibontakozó vitában a megszólalók többsége a „lehet, mert kell” kategorikus imperatívusza mellett foglalt állást („az erkölcsi törvény mint magyar követelmény bennünk” – „a transsylván csillagok pedig felettünk” – szögezte le aforisztikus kanti allúzióval Reményik Sándor). Szentimrei Jenô például így: „él a nép, s mint mag a hó alatt, a megújulásnak állandóan termôképes csí-
ráit hordozza magában”; „én nem felejthetem el Makkai tanítását a lelki impériumról, mely határok és gyûlöletóceánok fölött is él és áll, és összefog, és otthont ad, és megtart emberségemben”; vagy Jancsó Béla ekképpen: „van létjoga a külön kisebbségi magyar életnek, és ez az élet hôsies és céltudatos emberi élet lehet”; „a történelem bizonyítja, hogy a népek állami önállóság nélkül is tudnak magas kulturális életet élni, megmaradni”. Cseke Péter áttekintô kísérô tanulmánya – Egy létparadoxon megoldási kísérletei 1937-ben – többek között kiemeli a hajdan, 1921 januárjában Kós Károllyal és Zágoni Istvánnal együtt a nevezetes Kiáltó szó címû röpiratot megjelentetô Paál Árpád alaptételeit (a népkisebbségeknek „néphez illô kollektív jogokat kell adni, mely ne függhessen állami önkényektôl, hanem nemzetközi védelem alatt álljon”; „a népek kollektív életjogába mindenesetre bele kell tartozni a saját népterülethez való jognak s e területen a gazdasági és szellemi önrendelkezésnek”), vagy Molter Károly valamivel késôbbi (1941-es) frappáns – többértelmûen affirmatív – megfogalmazását: „Nem lehet, természetesen, de ahogy lehet, folytatjuk életünket!” Annak az (ön)reflexív reménynek a jegyében, amelyet László Dezsô szerint a megsemmisülés valódi ítéletes fenyegetésével szemben kell mégis táplálnunk: „A keresztyén ember azzal ad Makkai Sándor elégiájának igazat és egyben azzal nem ad annak igazat, hogy rádöbben a halál és pusztulás lehetôségére, de itt nem áll meg, hanem odamenekül a bûnbocsátó kegyelmes Isten karjaiba, és az ô segítségével még határozottabban felveszi a bûn elleni örök küzdelmet.” – A létparadoxon-vita, a kisebbségi élet antinómiáinak taglalása mindazonáltal azóta is, továbbra is tart, s a mai erdélyiek vezetô személyiségeinek a kisebbségiség elméletére villantó, a „non possumus” problematikáját, a „menni vagy maradni” (az „exodus”) sorskérdését (még a diktatúra borzalmas éveiben) feszegetô írásaiból kikerekedett kötet – Lehet – nem lehet? – Kisebbségi létértelmezések (1937–1987) (1995) – szintén elevenbe vág. A szerkesztô Cseke Péter elôszava a túlélés, a feltétlen vagy feltételes (de mindenképpen definitív és szabadságalapú) otthontudat posztulátumát nyomatékosítja, miként az irodalom- és nyelvtudós (Cs. Gyímesi Éva, Kántor Lajos, Szilágyi N. Sándor), filozófus (Balázs Sándor, Fábián Ernô, Tóth Sándor, Salat Levente), teológus (Kozma Zsolt, Széplaki Kálmán, Visky Ferenc), író-esszéíró (Láng Zsolt, Visky András, Kereskényi Sándor, Jakabffy Tamás) stb. szerzôk, utalva a létgond ma is égetô mivoltára: „a fordulat után, sajnos, csak rövid ideig érezhettük azt, hogy megszabadultunk a kisebbségi non possumus lidércnyomásától”; s hogy „a kérdés megkerülhetetlen” – „a válaszok elodázhatatlanok”. Sorskérdésekrôl pedig a figyelmesen megszólaltatott múlt traumatikus idôszakai igencsak tanulságosan beszélnek. Például a trianoni kataklizma utáni öneszmélés egyik elsô stádiuma az az antológia volt, amelyben többek között Tamási Áron, Kacsó Sándor, Kemény János színre léptek. Versek, elbeszélések, tanulmányok tizenegy fiatal erdélyi írótól erdélyi mûvészek rajzaival (Erdélyi fiatal írók antológiája) – ez volt a Kolozsvárott 1923-ban kiadott könyv pontos címe, s ezt jelentette meg hasonmás kiadásban a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó 2003-ban, mellékelve egy Cseke Péter szerkesztette külön kötetet (A Tizenegyek – Egy antológia elô- és utóélete
/1923–2003/), amely korabeli levelek, dokumentumok, illetve késôbbi emlékezések, személyes vallomások, elemzések, értelmezô tanulmányok tükrében mutatja be e korszakjelzô, korszakkezdô esemény lezajlását, fogadtatását, értékelését. A generációs tömörülést reprezentáló antológia az elsô komoly – és igen sikeres, lendületes – nemzedéki jelentkezésnek tekinthetô – amint Cseke Péter Így szólt az idô általuk – Az elsô paradigmaváltó erdélyi írónemzedék fellépése, fogadtatása, utóélete címû kommentárjában is leszögezi: „az 1918 utáni helyzetben fellépô elsô szervezett írói csoportosulást azóta is Tizenegyek néven tartja számon az irodalomtörténet-írás”. S az új szituációra élénken reflektáló nemzedéknek a (nagyban Benedek Elek inspirálta) transzszilvanistaerdélyi népiség, a székely mitologizmussal beoltott népi irányzat, a népi radikális törekvések elindítása – bizonyos fokig a harmincas évek magyar népi írómozgalmának elôlegezése –, nemkülönben a népi gondolat és az avantgárd modernség konstruktív és progresszív összekapcsolására tett kísérlet volt a fô érdeme – erdélyi és összmagyar szellemi kontextusban, sôt egész kelet-közép-európai térségünkben is számottevô kezdeményezô jelentôséggel. A késôbbi mozgalmakban, orgánumokban (Erdélyi Helikon, Erdélyi Fiatalok, Termés) végigvonuló népiség elsô fô ideológusai Balázs Ferenc és Jancsó Béla voltak, legkiválóbb mûvész-reprezentánsai pedig Nyírô József és Tamási Áron. Azt a bartóki szintézis-eszmét képviselték, amely az archaikus népiség értékvilágának és a magas kultúra esztétikumának a szerves és modern összeépítését tûzte ki célul; Jancsó Béla is azt csodálta Bartókban, hogy „a komor hegyekbe dugott kis falvakból a székely zenét London és Párizs fülébe vitte, s a világ nagy szívébôl visszhang szólt a tragikus kis nép sötét és mély életakaratára”. A mai kutató nemcsak rekonstruálhatja ezeket a helyzettisztázó és eszményállító célképzeteket, hanem példaként is szemléltetheti a krízispillanatok feloldási módozatainak felvázolásakor. Miként azt a szimbolikus (vér)tanúságtevô gesztust – mártíriumot – is, amely a kiváló író, tudós, professzor Szabédi Lászlóhoz fûzôdik, aki az önálló magyar Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem 1959-es megszüntetésekor, románosításakor tiltakozásképpen a mindenkit megrendítô öngyilkosságot választotta. Az ô emlékére szervezik Kolozsváron a rendszeres Szabédi-napokat, amelyek konferenciaanyagaiból Cseke Péter Szabédi napjai – Emlékezések, tudományos elôadások Kolozsvárt 1992–1997 (1998) címmel külön tanulmánykötetet is szerkesztett. Amelyben ugyanô Szabédi eszmevilágát tárgyalva arra a konklúzióra jut, hogy „az ész, a munka és a kötelességteljesítés kultuszában nevelkedett Szabédi gondolkodásában az unitarizmus és a racionalizmus voltaképpen ikerfogalmak”. „Egész unitárius neveltetésem rajongásig fokozta bennem az eszem szerelmét” – ahogyan maga az igazságkeresô, a tusakodó, így igazságbirtokosként sohasem tetszelgô író vallotta. * Mindezek az árnyalatosan és bôségesen kifejtett témák képezik Cseke Péter sûrû egymásutánban sorjázó önálló tanulmányköteteinek is a törzsanyagát. Tárgyi gazdagság, témaszeretet, tagolt és világos elôadásmód: mind-mind erénye e könyveknek (Metaforától az élet felé – Kisebbségi értelmiség – kisebbségi nyilvánosság, 1997, Horváth István és az erdélyi népi irodalmi irányzat, 2000, Tényirodalom –
szociográfia, 2001, Paradigmaváltó erdélyi törekvések – Kisebbségi létértelmezések, 2003, Idôrobbanás – Esszék, tanulmányok, dokumentumok a szellemi útkeresés mûhelytörténetébôl, 2003, Jöjjön el a mi idônk, 2005). Benedek Elektôl és Kós Károlytól, Tamási Árontól és Dsida Jenôtôl Sütô Andrásig, Szabó Gyuláig és Farkas Árpádig vonul a szerzô tekintete, vagyis végig az erdélyi magyarság évszázados küzdelmén a megmaradásért. Szubtilis történésmagyarázatokkal övezett portrékat fest sokak között olyan további kiválóságokról is, mint amilyen például a politikai újságírás nagy alakja, Krenner Miklós (Spectator), a modern magyar szociológia és társadalmi értékbölcselet mestere, a börtönviselt Venczel József, az erdélyi történelmi szociográfia klasszikusa, a román Gulágot (a Duna-deltai „nádvágó rabszolgatábort” megjárt) Bözödi György, vagy a katolikus és az egyetemes magyar egyházi élet karizmatikus püspök-vezéralakja, hitszónoka, a meghurcoltatások özönét átélve is rendíthetetlen etikai fenoménként viselkedô Márton Áron. Alapos mûfajtani, történeti-poétikai összefoglalásokban tekinti át a modern magyar szociográfia fô tendenciáit és e szociográfiai tényirodalom, otthonirodalom karakteres erdélyi válfajait. A folklórjegyek esztétikai vetületeit ugyancsak élénk figyelemmel járja körül. (Jellemzô, hogy szülôföldjének folklóremlékeit taglaló tanulmányokból még néprajztudományi kötetet is szerkesztett – Hála Józseffel együtt, A Homoród füzes partján – Dolgozatok a Székelyföld és a Szászföld határvidékérôl /2000/ címmel). Összehasonlító, kontextuális ideológiatörténeti elemzésekben vizsgálja a párhuzamokat a népiséggondolat különféle – Németh László, Tamási Áron vagy az ugyancsak fényes tehetségû, programadó szerepû esszéista, Jancsó Béla képviselte – változatai és kölcsönös hatásformái: „omló partok gátkötôinek” tevékenysége, eszmerendszere között. A „harmadikutas”, radikális vagy ideális (archaikus-keresztény) népi-nemzeti transzszilvanista Jancsó Bélának ilyen jelmondatai, szentenciái voltak: „székely szívtôl a világ szívéig: ez a mi utunk”; „felszívni a honi talaj minden ízét és megtermékenyülni a világ minden gondolat-áramával”. Róla is elmondható, hogy nyitott horizontú „teoretikus igényessége, intellektuális radikalizmusa, szilárd azonosságfilozófiai alapállása, erkölcsi maximalizmusa” és elméleti „etnoregionalizmusa” a szemléleti felfrissülést, a belsô megújulást és az erôtartalékok mozgósítását, mint a megmaradás egyedüli lehetôségét szolgálta, amidôn nyilvánvalóvá vált, hogy „a romániai magyarság önerejébôl nem tud változtatni kisebbségi helyzetén, sorsa jobbra fordításához pedig külsô segítségre aligha számíthat”. Egyetemes érvényû országépítés („otthonteremtô kisebbségi életstratégia”) mindez – „egy országveszejtô században”. Tágkeblû, prospektív, européer népiség – amint akár a nemzet- és ifjúságnevelés, akár az egyházi (protestáns és katolikus) népfôiskolai buzgalom vagy a nemzetpolitikai érdekartikuláció számtalan egyéb területén a század elsô felében olyannyira markánsan megnyilatkozott, késôbb pedig a kitágított népi-nemzeti világszemlélet aktuális (és elméletileg is rendre megújuló, modernizálódó) áramlataiban elfojthatatlanul továbbélt. Dokumentumok, adalékok sûrûjében igazodik el Cseke Péter, amikor a népi vonulat folyóirat-történeti vetületeit tárja elénk, s például kijelöli Horváth István és
31
nemzedéktársai (Jékely, Szabédi, Bözödi, Asztalos István, Kiss Jenô), illetve lapjuk, a negyvenes évek eleji Termés helyét a korábbról eredô és máig ható népi irányzat sodrában, az Erdélyi Helikon, a Pásztortûz, a Korunk, Hitel stb. képezte koordináták között. A népiség öndefiníciójában egyrészt a mindenkori alullévôk sorsa iránti felelôsségérzet etikai, másrészt a sorsmegjelenítô mûvésziség esztétikai jelentéstartalma dominált. S érdekes, hogy amíg a magyarországi népi irodalom és népi líra a tárgyiasságtól a harmincas évek folyamán fokozatosan egy új – a második világháborús szorongásélmény áthatotta – mitologizmus felé mozdul, addig a korán kiterebélyesedô erdélyi népiség éppen az elsô világháború utáni felbolydultsággal összefüggô mitikus végzetsejtés elvonatkoztató hevülete felôl érkezik egy új tárgyilagosság és realizmus attitûdjéhez és poétikájához. Ez a realista élményábrázoló és öntanúsító ihletettség vezérelte a Magyarózdi toronyaljában az egyszerre személyes és etnográfiai tudományosságú írói szociográfia új hullámának remekét megalkotó Horváth Istvánt is. Akinek – Sütô András szavaival – „kötöttségeit a kényszerû kötetlenség, ragaszkodásait az oldott kéve állapota, szülôföld-szerelmét a szülôföld eróziója, anyaimádatát az árvaság, természetimádatát a ledöntött fák látványa löki a tudatba mindenkori figyelmeztetésként”. Aki tehát a népiséget nemcsak nosztalgikus eszményként, hanem nyugtalanító, sorsproblémás diszharmóniaként is átélte. Cseke Péter nemcsak monográfiát írt róla, hanem kisprózájából, illetve költészetébôl bô válogatásokat is közölt – magyarázó tanulmányok, jegyzetek kíséretében (Kipergett magvak, 1981, Leválthatatlan ôrszem, 1983). (Verseibôl egyébként – magyarországi kiadásban – Nagy Gáspár is adott egy szép összeállítást /Ütközôk között, 1983/.) Bibó István, Borbándi Gyula nyomdokain Cseke Péter a népiségeszményt olyan termékeny modernizációs létstratégiaként értelmezi, amely a mindennemû totalitarizmusokkal és globalista-homogenizációs agressziótípusokkal szemben az élhetô élet szerves rendjének képzetével kecsegtet: az autentikus
nemzeti hagyományok és az egyetemes szellemi értékformák szintézisének ideájával. A „súly alatt a pálma” (Ligeti Ernô) posztulátumában a kisebbségi etika univerzális mondanivalója ugyancsak az értékgyarapító nemzeti, kisnépi megmaradás elvével áll összhangban. Ennek szempontjából húz összekötô vonalakat Cseke Péter a népiség régi és új szemléletalakzatai közé, készít kereszt- és hosszmetszeteket, történeti és elméleti látleleteket az „erdélyi változatlanságok”-ról (Sütô András könyvcíme) a „változó Erdély” (Pomogáts Béla könyvcíme) különbözô korszakaiban, s fejt föl gyötrelmes logikai és egzisztenciális ellentmondásokat, paradoxonokat. „Legyen eszünk, ha már volt” – hangzik készülô (hatvanadik születésnapjához kapcsolódó jubileumi) új kötetének címe, jelezve a sokáig elhallgatott vagy elfelejtett szellemi megoldáskísérletek redivivusának idôszerûségét; a tudatlanság legyôzésének létszükségletét. Hogy a veszteségeket legalább ne halmozza az átörökíthetô gondolati támaszok utókori elherdálása. Ilyen értékôrzô lelkiismerettel tekint a kortársai közül László Gyulától Beke Györgyig, Tóbiás Árontól Pomogáts Béláig, Jancsó Adrienne-tôl Nagy Gáspárig azokra (és sokáig sorolhatnánk a többieket), akik nemcsak értekezései alanyai, hanem: szellemierkölcsi szövetségesei is. Abban a munkában, amelyet legutóbb, 2004-ben (több egyéb, például az erdélyi Kacsó Sándor-díj után) Budapesten Pro Literatura-díjjal ismertek el, s amely egy „szociográfus, szerkesztô, sajtó-, eszme-, irodalomtörténész, esszéíró és filológus, mûvelôdés- és egyetemszervezô” mindenesi erôfeszítése a mind teljesebb és következetesebb (és nem „papírízûen” tudományos) nemzeti önismeret kialakítására (ahogyan Pécsi Györgyi fogalmazta laudációjában). S e tisztultabb nemzettudat meg is kívánja, hogy akik ilyesmire törekednek, azok intellektualitást és éthoszt oly módon társítsanak írástudói tevékenységükben, mint ahogyan azt Cseke Péter is teszi.
BERTHA ZOLTÁN
Korabeli Tamási-kritikák A Hírnökben
32
„Sokszor eszembe jut, hogy valami még sincs rendjén a magyar katolikus irodalommal, hiszen ha rendjén volna, könyveimet a vallásos irodalom polcaira kéne helyezni” – mondja Tamási Áron a saját mûveirôl (Ábel. Jégtörô gondolatok. Bp. 1982. II. 45.) Tamási katolikus háttere ismert volt, de emellett az is, hogy messze nem tartozott a bigott vallásgyakorlók körébe. Írásai gondolat- és motívumvilágába beleszövôdött a farkaslaki katolikus templomban hallott bibliai történetek sora s azok magyarázata (emellett a székely falu, vidék hétköznapi valósága, népi leleményessége s bölcsessége) – az ôt a katolikus sajtóban bírálókat azonban ez nem tartotta viszsza gúnyos hangnemben megfogalmazott egészen kemény ítéletek megfogalmazásától sem. E kritikák szerzôi semmi katolikus hátteret, motívumvilágot nem érzékeltek, ellenkezôleg: szabadkômûves áthallásokat véltek felfedezni drámáiban, s ez tovább bô-
szítette ôket. Tisztes, konzervatív polgári miliôben, pap szerzôtôl (is) származó írásokban olyan éles megfogalmazásokkal találkozhatunk a Ferenc-rend kiadásában megjelentetett A Hírnök (korábban Szent Ferenc Hírnöke) hasábjain, amelyekhez hasonlót az utóbbi két-három évtizedben tájainkon nemigen közöltek. Ez azért is meglepô, mert ma mindazok, akik Tamási színpadi mûveinek recepciójához komolyan hozzájárultak, nyilvánvalónak találják e drámák rituális jellegét, liturgikus, vallásos, katolikus kapcsolódásait. „A rituális-színházi szubsztrátummal számolni nem egyszerûen egy lehetséges alkotói (néprajzi, antropológiai) forrásvidék – egyébiránt kívánatos! – föltérképezését jelenti, hanem a Tamási-színház esedékes stiláris betájolását, ami nélkül, meggyôzôdésünk, nem születhet paradigmatikus színházi elôadás. Tamási Áron színpadi mûveinek lényeges, a
színházi tradíció legmélyebbre nyúló gyökereibôl táplálkozó aspektusára mindeddig kevés fény esett, tudniillik arra, hogy maga a szerzô mûvei kifejezetten ’vallásos’, ezen belül meg katolikus olvasatát hiányolja.” Visky András, A színház mint „ôsvigasztalás”. Lásd Visky András (szerk.), Színház és rítus. Sepsiszentgyörgy 1997, 69. l. A kötet egészén végighúzódik a gondolat, s a Tamási-darabok alkalmasabb értelmezési keretéül ezt a megközelítést nemcsak javasolja, de érvényes válaszokat sugallóan használja is. Tamási Áron színpadi mûveinek fogadtatása persze sosem volt egyértelmû és problémamentes. Lelkes rajongói a líra színpadra vitelét, egy új színpadi formanyelv megteremtését, egy más drámai világ magyar színpadon való megjelenését ünnepelték, bírálói a darabok szerkezetének kidolgozatlanságát, drámaiatlanságát, színpadi mûvészete egészének formai problémáit, a mûnemi kereteknek nem egészen megfelelô megoldásokat kifogásolták. Így volt ez születésük, bemutatásuk idején és késôbb is végigkísérte ôket. Anélkül, hogy most a kérdés eldöntésére vállalkoznék vagy akár csak egyik s másik tábor érveinek mérlegelésére, a korabeli kritika egyik ágát, hangját szeretném jobban megmutatni. Történetesen ez a Tamásit keményen bírálók táborába tartozó megnyilvánulásokat szaporítja, de ez a tény sem jelenti a közreadó személyes állásfoglalását (más keretek közt ez is megtörtént és történik). A most közreadott kritikák egy Kolozsváron kiadott lap egyetlen évfolyamában jelentek meg. Az 1936-os esztendôrôl van szó, amelyben a kolozsvári színház Tamási két darabját is játszotta: az Énekes madarat s az abban az évben a Helikon-pályadíját megnyert Tündöklô Jeromost (ez utóbbinak ez az ôsbemutatója volt). Kétségtelen, hogy a kolozsvári közönség nem fogadta egyértelmû elismeréssel e darabokat, emiatt nem is maradtak hosszabb ideig mûsoron. A kolozsvári közönséget s kritikát a budapesti fogadtatás és siker sem befolyásolta ítélete kialakításában s fenntartásában. De hogy a drámákban nem fedezték fel a katolikus neveltetésbôl fakadó tagadhatatlan utalásokat, ehelyett inkább egészen más eszmék behatását, ez sokban Tamási személyének, szavainak-tetteinek túlságosan is közeli voltával magyarázható, a jelen csatározásaival, amelyek nem mindig szoktak a mûvek befogadásának jót tenni: túl- vagy aláértékelésükhöz vezethetnek, az aktuális kánonok esztétikain túlmutató szempontjait érvényesítik a mû benne foglalt értékeivel szemben vagy azokat mintegy túlzóan kihangosítva. Tamási korának katolikus kritikusait ebben az idôszakban az aktuálpolitika hangos és tolakodó jelenléte is befolyásolta. A teljesség igénye nélkül íme néhány befolyásoló tényezô: e kor magyar(országi) katolikus egyháza – amelynek felfogása Trianon idôbeli közelsége miatt szinte teljesen meghatározta az erdélyit is – abban a tudatban tevékenykedett, hogy a lakosság meghatározó többsége e felekezethez tartozik, hogy tehát e keresztény többség, a népegyház ereje élteti; úgy ítélte, hogy ennek az erônek a tudatában, pozíciójából, tehát fölényes helyzetbôl hallathatja hangját, érvényesítheti politikai befolyását,1 hogy a diadalmas világnézet birtokosa és letéteményese,2 amely feljogosítja Isten útjának evilági meghatározására is – minden vonatkozásban: az egyéni, csoportos döntések terén éppúgy, mint a mûvészetekben. A kérdés nyilván sokkal
bonyolultabb, mint ahogy azt itt meg lehet mutatni. Nem minden katolikus egyházi vezetô értett egyet például a németbarát, fasiszta politikai iránnyal, nem volt zsidóellenes, nem tartotta keresztény hitével összeegyeztethetônek a gyûlölet szítását, hangnemét. Tagadhatatlan azonban, hogy volt ilyen is, s hogy a katolikus közvélemény, újságok egy része is ezt képviselte jobboldaliságra és konzervativizmusra hivatkozva. Tamási értékelése szempontjából mindez annyiban releváns, amennyiben a tételes vallásosság egyes elemeinek nem megfelelô író személye iránti ellenszenv is befolyásolhatta katolikus elfogadását, s mûvei világa sem volt egyértelmûen a hivatalos, intézményes és hierarchikus egyház dicsérete. A Tamási-darabok liturgikus jellegét felismerni talán segített volna az Ôsvigasztalás. Közismert, hogy 1924-ben Amerikában írt elsô darabját menyasszonya közremûködésével benyújtotta a kolozsvári színház drámapályázatára, ahol azonban nem méltatták figyelemre s ahol aztán hosszú ideig nyoma veszett, maga a szerzô sem tudott róla. Jóval késôbb bukkant elô, hosszas lappangás után. Így a harmincas-negyvenes években semmiképp nem befolyásolhatta a többi darab értelmezését, befogadását, sorsát. E kezdés ismeretében talán könnyebb lett volna a mesejáték, népi játék mögött felfedezni a rituális elemeket például az Énekes madár esetében. De a kor katolikus irodalom-felfogásában ez sem nyomott volna a latban. A vizsgált évben a vizsgált lapban ugyanis ilyen címmel találkozhatunk: A templom nem válhatik színházzá. Dr. Bittenbinder Miklós, az írás szerzôje így érvel: „A nyugtalan szellemû, alkotó tehetségû katolikusok közül sokan reformokra törekszenek a vallásos élet elômozdítása céljából. Így többek között, szóbahozták és ajánlották, hogy szentséges szellemû és költôi szépségû misztérium-játékokkal kellene liturgikus ünnepélyeket rendezni templomokban, miként a középkorban is szokásban volt és ettôl az istentisztelet iránti érdeklôdés és érzék kifejlôdését remélik. Kétségtelen, hogy a cél helyes, de erôsen vitatjuk, hogy a javasolt módszer jó. Akármily elragadó is a misztériumjáték, templomi elôadása a liturgikus életet zavarja, sôt helytelen irányba tereli. Ép ezért liturgikus szempontból ellene kell fordulnunk. Elmondhatjuk Fausttal a liturgikus misztérium-játékról, hogy: ’Mily színjáték? De óh, csak színjáték.’ Mivel pedig a liturgia tiszta valóság, színjáték nem való templomba. (...) Korunk ugyanis összezavarja a fogalmakat, eszméket, elmossa a határokat, összekeveri a dolgokat. Nem szabad lehetôvé tenni, sôt elômozdítani, hogy ez a zavar a vallás területére is behatoljon. A Szentlélektôl ihletet egyház csodás, tiszta, tökéletes liturgiával bír, amely mûvészi szempontból is csodálatot és áhítatot kelt, de lényegében több, más, mint mûvészet. Bele van olvasztva minden mûvészet, de biztos érzékkel, határozottan kiküszöbölve minden összeegyeztethetetlen. Ezt a liturgiát a maga tisztaságában kell megôrizni zavaros törekvésektôl!” (A Hírnök 33/1936/ 7–8. július 15–augusztus 15. 219–220. l.) Nem kívánom most a cikkíró kijelentéseit vizsgálni, s ellenérveket megfogalmazni, csak jelezni, hogy a kor katolikus kritikája milyen alapállásból szemlélte a színjátékot. Bittenbinder így fogalmaz: „a színjáték játék (...) (a pap) a szent cselekvés ünneplésekor nem játszik a népnek.” Igaz ugyan, hogy a cikk egy következô mondata megengedi a misztériumjáték nem templo-
33
mi elôadását, azonban miután két oldalon fejtegette, mennyire fölötte áll az egyházi tevékenység a játékos (=léha) felfogásnak. Nem valószínû, hogy a Tamási személye, munkássága más vonatkozásai ellen kifogást érzôk éppen drámái liturgikus jellegét ünnepelték volna, így jobban megértve, netán elfogadva ôt, befogadva mûvészi újításait. Három kritika A Hírnökben
34
Énekes madár (Tamási Áron 3 felvonásos mesejátéka) A három falusi nôtestvér közül kettônek vôlegénye van, de mindketten fiatal húguk fiatal kedvesére vetették a szemüket, viszont a két vôlegény is a fiatal lány után veti magát. Ez az alapjában véve erkölcstelen bonyodalom aztán azt eredményezi, hogy a fiatal leány vôlegényét közös erôvel az udvaron lévô kútba lökik. De nem sikerül a gyilkosság, mert a legényt kedvese kimenti a kútból. S a mese és a szerelem örök törvénye szerint a két fiatal egymásé lesz. Ez volna egészen rövidre szabott története az Énekes madárnak, mely itt allegorikus értelemben a szerelmet jelenti. Ami ezenközben történik, az mind vattázás, kitöltése annak az elôírt idônek, ami egyegy felvonást magában foglal. Derûs jelenetek, helylyel-közzel fordulatos dialógusok, néha kissé mosdatlan elszólások, amelyekbe a szerzô a maga és a darab eredetiségét akarta belegöngyölni. Az elsô felvonás jól és elevenen indul, de a második és harmadik sajnálatos zuhanást mutat. A szerzô nem tudja összefogni a témát. A játékból a mesébe és onnan ide visszacsapongása a vonalvezetés bizonytalanságát és a cselekmény lazaságát mutatja, s ez már arra enged következtetni, hogy a szerzôt írói adottsága a limine nem színdarabírásra képesíti. Megmaradhat kiváló novellaírónak, válhatik jeles regényíróvá, de sikerre igényt tartó színmûvet aligha fog írni, ami elvégre rá nézve sem olyan fájdalom, a színpadi irodalomra pedig nyereség. Egy kétoldalas jó novella többet ér, mint egy három felvonásos rossz színdarab. De a legsúlyosabb a kifogásunk a jellemábrázolások ellen. A két nôvér, akik ütik-verik, kínozzák az árva kis húgukat, a két legény, akik mátkaságuk mellett is pimasz mohósággal futnak a harmadik nôvér után, s aztán közösen kútba fullasztják ennek fiatal szerelmesét – lehetnek egy torz mese más torzabb alakjai, de nem az erdélyi és nem a székely lélek szülöttei. Az élbe állás, a torzsalkodás, a cigányvérre jellemzô folytonos veszekedés-verekedés, melyben csak a jellemek energiája pazarlódik, szintén nem székely vonás. Egyetlen erdélyi írónak sem volna szabad a székely lélek félreismerését ilyen hazug ábrázolással elôsegíteni. Minket, erdélyieket nem téveszt meg a pesti felületes kritika, mely az Énekes madarat „erdélyi Szentivánéji álom”-nak nevezte. De ne tévessze meg a szerzôt se, akit intelligensebbnek gondolunk, semhogy ne tudná, hogy a Skakespeare-i remekmû és az Énekes madár között szellemileg fel nem mérhetô távolság van. És ha a szerelem mindenhatóságának –, mely ha hegyeket nem is, de szobabeli közfalakat képes helyükrôl elmozdítani – úgy állít szerzô apoteózist, hogy ennek szépségét elnyomorított lélekfestéssel nem homályosítja el, akkor csak hálásak leszünk neki. De ezt sokkal könnyebben és jobban eléri a novellákban és regényekben, amikbôl néhány mara-
dandót máris alkotott. A színház becsületes jó szándékkal és igyekezettel állította ki a darabot, a közönség ünnepi hangulattal készült a megnézésére. Nem rajtuk múlott, hogy a darab mégsem maradhatott mûsoron. pjb A Hírnök 33(1936)3. március 15. 93–94. l. a Színház rovatban, a rovat írásainak aláírása, a felelôs szerkesztô Pap Jánossy Bélát rejti, aki maga is írt drámákat, verseket. Thüringia rózsája címû, Árpád-házi Szent Erzsébetrôl szóló darabját 1931-ben bemutatta a kolozsvári színház. Tündöklô Jeromos (Színjáték 3 felvonásban, írta Tamási Áron) A jó ég tudja, honnan és mi célból, egy téli reggel bekerül Jeromos egy székely faluba, Mihály kocsmájába. Nem igen lehet tudni hamarjában, hogy hazatérô orosz hadifogoly-e vagy kommunista ügynök, mégis inkább az utóbbi, mert sok a pénze és a rend felbontására törekszik. Ez sikerül is neki, mert a szerelemben vetélytárs-legényeket egymásra uszítja, s a reménytelen szerelmes leszúrja a szerencsést. Aztán szórja a pénzt, veszteget, intrikát szô a falu esze, tekintélye, Vajna Gábor ellen, s hogy megnyerje a falu népét, ingyen ebédre invitálja. Az egyéb szándékok mellett, melyeket a darab folyamán sem ismerünk meg, egy célja világos csak Jeromosnak: magáévá tenni a falu legszebb lányát, akiért a gyilkosság is történt. De a falu kitart Gábor mellett, az ingyen ebédre nem megy el senki, s a legény, aki Jeromos a vetélytársa leszúrása mellett Vajna Gábor megölésére is felbujt, Jeromost magát szúrja le a markába nyomott bicskával. A holttestet kiviszik, s a falu népe táncra perdül. Ez a rövidre fogott meséje a Tündöklô Jeromosnak, akinek a „tündöklô” nevet puszta és indokolatlan ötletbôl Mihály kocsmáros fia, Gáspár adja. Ha morális tanulságot akarnánk levonni a darabból, akkor ezt abban foglalhatnánk össze, hogy a falu egészséges közszelleme irtózik a felforgatás és rendbontás szellemétôl. Ez tanulságnak mindenesetre szép és megnyugtató. Azonban nekem az az érzésem, hogy a szerzô nem erkölcsi tanulságot, hanem más valamit akart adni, de ezzel a valamivel ô maga sincs tisztában. Sajátságos ködszerû zavarodottság ül az egész darabon, misztikus elemek szükségtelenül elegyednek benne a falu egyszerû, lompos életének vaskos reálizmusával, s ebbôl az elegyítésbôl elôáll valami, ami se nem parfôm, se nem ammóniák, hanem valami a kettôbôl, amibôl azonban különkülön mind a kettô hiányzik. Jeromos, aki ép úgy lehet a Madách Luciferje, mint Faust Mefisztója, vagy a molnár Ferenc dr. Kovácsa, minden szükség, ok, logika nélkül betoppan a faluba. Soha meg nem tudjuk, hogy miért, azonfelül, hogy kettôs gyilkosságba kerget egy szerencsétlen falusi legényt, és hogy ráéhezik a falu legszebb lányára. Ezt a módszert a régi idôk darabírásában Deus ex machina-nak hívták. Ma sem nevezhetjük egyébnek. A szerzô óvakodik attól, hogy Jeromost bolsevista agitátornak állítsa be, viszont mesealakot sem tud csinálni belôle. Ebbôl a zavarosságból aztán vaskos ellentmondások és értelmetlenségek származnak, s a székely léleknek oly torz és igaztalan rajza kerül, amiért csak szégyenkeznünk lehet. A szerzô minden igyekezete – érezhetôleg – arra
irányul, hogy alakjaiból karaktereket faragjon. Hát bizony ezek nem karakterek, hanem, egyszerûen, lapidárisan, fafigurák, melyeket önkényesen rángat a szerzô. Mihály és fia a székely humort képviselnék úgy-ahogy, de egyebet semmit nem csinálnak, a többiek is egytôl egyik passzív alakok, élükön a falu eszével, Vajna Gáborral, aki a többitôl csak a fehér ruhájával különbözik, amibe vagy a szerzô vagy a rendezô öltöztette. A katolikus papot azért rángatja elô, hogy megtudjuk, hogy élben áll a féllábú kántorral, aki issza a pálinkát és mérges, mint egy hörcsög. A jegyzô, a megesett varrólány, Anna, a falu szépe, csak azért mozognak a színpadon, hogy még zavarosabbá, még érthetetlenebbé tegyék Jeromos szerepét, akit nem amiatt szúr le a legény, amit eddig tett, hanem amiatt, amit talán ezután tett volna, ha életben marad. A darab egyetlen elfogadható alakja az asztalos, aki abba a szertelen miliôbe beállítva is, igazi emberi lelket mutat, amikor kétségbeesetten kapaszkodik a falat kenyérhez. Új meglátások, új irány, új zamat ebben az erdélyi drámában, amirôl hetek óta zengtek a berkek? Igazán nem kell elfogultság annak megállapításához, hogy mindebbôl semmi sincs ebben a darabban. És csak a szerzônek teszünk szolgálatot, ha nyíltan megmondjuk neki, hogy a Tündöklô Jeromos elgondolásában, felépítésében, szerkezetében s egyáltalán az egész eszmeiségében messze alatta áll a szintén meglehetôsen gyönge Énekes madárnak. Az Énekes madárra legalább rá lehet mondani, hogy mesejáték, de a Tündöklô Jeromosnál már a mûfaji meghatározásába is belebicsaklik az ember. Mi nem törôdünk azzal, hogy a drámapályázaton részt vett mûvek közül melyik a legjobb, sem azzal, hogy miért éppen ez a darab kapta meg a pályadíjat. Minket kizárólag az érdekel, hogy a darab egyáltalán nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket. Annyira nem, hogy nem kis megdöbbenést érzünk a fölött a fájdalmas csalódás fölött, mely a bemutatót megelôzô híradások, kommentárok, s a bemutatót társadalmi és mûvészeti eseménnyé dagasztó beharangozások után most elfog minket, ilyen szemfényvesztést nem szabad a jóhiszemû magyar színházlátogató közönséggel elkövetni, mert ilyesmivel nemcsak a mûvészet általános hitelét, hanem magának a szerzônek szerzôi reputációját is le lehet rombolni, s fôként az erdélyi dráma életképessége, s az erdélyi drámaírók arravalóságába vetett hitet és bizalmat is. Ez ellen pedig az erdélyi drámaírók egyenként és összesen tiltakoznak. Histrió A Hírnök 3(1936)10. október 15. 334–335. l. Színház rovat. A cenzúra miatt használt ardeali szót természetesen erdélyinek javítottuk. A leragyogott Tündöklô Jeromos A Helikon irodalmi társaság pályázati kiírásáról eddig azt hittük, hogy komoly felszólítás és buzdítás, lelkesítés íróink részére. Tündöklô Jeromos megjutalmazása a kritikusok körében nagy csalódást okozott, mert véleményük sehogy sem egyezett a hivatalos bírálat megállapításaival. Mennyire a nem hivatalos bírálatnak volt igaza, bizonyítja az a tény, hogy a Magyar Színház az elsô két elôadás után le is vette mûsoráról. Tehát a megjutalmazás célját nem érte el, mert feladatát nem vette egészen komolyan. Sokak lelkében ez az elkeseredés bizonyos nemét váltotta ki.
Fölvetôdött az a kérdés, mi tette indokolttá a Tündöklô Jeromos megjutalmazását? Erre egy másik kritika által is kifogásolt másik kérdéssel lehetne felelni, vagy legalább is megvilágítani a hátteret. Az újságírók már elôre honnan tudták, hogy a Tündöklô Jeromosé lesz a babér, melynek szerzôje Tamási Áron? Az eltemetett kutyát itt kell keresni. A csodálkozó kételyek eloszlatására azt is megjegyezhetjük, hogy a Helikontól mást nem is vártunk. Neki megvannak a fémjelzett és befutott írói. Úgy lép föl, mint aki egyedül hivatott irodalmunk képesítésére, s ha valaki a Helikon gondolat körén kívül áll, azt már számon sem szükség tartani. Így pedig azt a látszatot kelti, hogy a Helikon önmagának s nem az irodalomnak tesz szolgálatot. A rejtély megoldását megkönnyíti még a bíráló bizottságnak világnézeti irányzata és a szerzônek eszmeközössége, melyeknek szálai egészen a szabadkômûves páholyokig vezetnek el minket. Tündöklô Jeromos egyes alakjainak beállítását jól kritika tárgyává téve, elôbbi állításunk alátámasztását véljük felfedezni. Mindazonáltal ezek még nem jelentik azt, hogy mi el is némulunk. Tündöklô Jeromos születésében halott és a Helikon ország-világ elôtt levizsgázott. b.f. A Hírnök 33(1936)12. december 15. 363. l. az Irodalom rovatban. Az aláírás minden bizonnyal a ferences, a lap szerkesztésében is részt vevô Boros Fortunátot rejti.
BODÓ MÁRTA
1 Szántó Konrád katolikus egyháztörténész is megfogalmazza ezt: „A Horthy-rendszerbe beilleszkedô katolikus egyház saját érdekeinek védelme és erôsítése céljából a társadalmi, kulturális és gazdasági jellegû tevékenységén kívül politikait is folytatott.(...) A politikai tevékenység egyik fajtája a törvényhozói hatalomban való részvétel, a másik a keresztény célkitûzéseket magukévá tevô pártok támogatása volt.” Ld. Szántó Konrád, A katolikus egyház története. Bp. 1988. II. 582. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni azt a kitételt, hogy saját érdekei védelmében cselekedett így, s hogy Magyarországon volt egy Tanácsköztársaság, amely nem egyház- és vallásbarát elképzelések szerint szervezôdött (megtiltották a hitoktatást, a kereszteket eltávolították az iskolákból, az egyház oktatási intézményeit köztulajdonba vették stb.), s amelynek – s a baloldali eszméknek – a fenyegetése ellen védekezett a katolikus egyház. 2 A katolikus világképnek ilyen elnevezése Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök, nagyhatású szónok és termékeny egyházi író egyik könyvének címébôl ered, amelyet Chateaubriand szellemiségét tükrözôként, a keresztény hit diadalénekeként aposztrofálnak. Emellett Prohászkát Pázmány óta legnagyobb hatású katolikus egyházi írónak nevezi a katolikus történetírás, ld. Szántó i.m. II. 508. Tevékenysége értékelése hatalmas sikere ellenére nem minden szempontból egyértelmû. Néhány könyvét a vatikáni egyházvezetés dogmatikai megfogalmazásainak pontatlansága, félreérthetôsége miatt elítélte, indexre tette. „Prohászka püspök, aki kezdetben ellenszenvvel fogadta a proletárdiktatúrát, miután látta, hogy a Tanácsköztársaság számos intézkedése megnyerte az ország lakossága jelentôs részének tetszését, körlevelében elsôként utasította lojalitásra papjait és híveit. (...) Prohászka, mivel a proletárdiktatúrát hosszú életûnek gondolta, késôbb is foglalkozott az együttmûködés gondolatával. Ezen kívül – ahogy naplójegyzetei mutatják – nem véle tragikusnak, hogy az egyháztól elvették evilági javait, mert isteni és örök értékei megmaradtak, s azokat tôle semmiféle hatalom el nem veheti. A megváltozott viszonyokhoz való alkalmazkodás lehetôségeit keresô Prohászka az antant intervenció gyôzelmének közeledtével a forradalomellenes erôk mellé állt, majd a Horthy-rendszer egyik eszmei vezetôje lett. Szántó i.m. II. 577.
35
„Elmondanom emberbaráti kötelesség” Jókai Mór publicisztikája „Az a kérdés, hogy van-e a magyar irodalomnak egyéb küldetése is, mint a magyar alphabet 32 betûjegyét naponkint új sorozatba összerakni, s a hazai sajtó tarthat-e számot egyéb hatásra, mint hogy minden nyomdában esztendônként négy mázsa ólmot elkoptasson?” (Jókai Mór) Az író. A festô. A politikus. Az újságíró. A szerkesztô. A mítoszteremtô. Ilyenformán, a fônevek elé értékelô vagy elmarasztaló jelzôket tûzdelve beszél az utókor Jókai Mórról. Valóban: az írás, a politika, a sajtó, a festômûvészet és a mítoszok mindig egybeforrtak annak az embernek a szépirodalmi alkotásaiban, újságcikkeiben, parlamenti beszédeiben, aki olvasásra szoktatta a magyart. Polgárosult, városi nemes volt, öntudatos magyar, büszke, de mentes mindenfajta nacionalizmustól. Mûvész és közéleti személyiség, aki romantikus felelôsség- és küldetéstudattal, határozott célokkal jelentkezett a magyar történelemben a 19. század elsô felében. Nem zavarták a negatív kritikák, örvendett a másokért való alkotás szépségének. Saját bevallása szerint akkor volt a legboldogabb, amikor egy palóc parasztasszony azt mondta egyik novellájára: „Hisz így én is tudnék írni!”
36
Jókai és a magyar sajtó Jókai Mór elsô komolyabb találkozását a sajtóval 1847-tôl számítjuk. Július 1-jén átveszi Frankenburg Adolftól az 1843-ban indult Életképek címû irodalmiközéleti hetilap szerkesztését. 1845–46-ban kritikai mellékletet is ad ki Irodalmi ôr címmel. A lap a városi kispolgárság ízlését igyekezett követni, és a városias, polgári-kispolgári életformát népszerûsíteni. Jókai visszaemlékezéseiben az Életképeket liberális irányzatú szépirodalmi lapnak nevezte. Petôfi úgy nyilatkozott, hogy a szerkesztô azért akarta a népköltészet képviselôit a lapban egyesíteni, mert ez a divatlap rendelkezett a legtöbb olvasóval és a legkiválóbb munkatársakkal. A Honderû élesen támadta az új szerkesztôt, de Vahot Imre, a Pesti Divatlap szerkesztôje sem lelkesedett érte. Jókai szerkesztése idején a lap kiemelkedô közleményei Petôfi versei voltak, a munkatársak között szerepelt Vörösmarty és Garay is. 1848 januárjától Arany János is a lap állandó munkatársa lett, 1848. március 15-e után pedig Jókai Petôfivel együtt szerkesztette az Életképeket, amely a Nép Szava alcímet kapta. Jókai aztán egyre inkább eltávolodott a lap radikálissá váló irányától, ezért 1848 decemberében búcsút is mondott szerkesztésének. (Az Életképek december 31-én, Buda eleste után szûnt meg.) Ekkor veszi át Kemény Zsigmondtól és Csengery Antaltól a Pesti Hírlap szerkesztését, amelyet névlegesen januártól bíznának rá, csakhogy a hadi események ezt megakadályozzák. 1849. január 1-jén, a kormánnyal együtt Jókai is Debrecenbe menekült, ahol rövid ideig a félhivatalos Ellenôrt és a Közlönyt szerkesztette, majd február 22-én megindította az Esti Lapokat. A lap a mérsékelt, de szilárdan liberális elveket valló békepárt szócsöve volt, ellensúlyozni kívánta a forradalmi radikálisok újságját, a Márczius Tizenötödikét. Élesen támadta Mészáros Lázárt és Táncsics Mihályt, ami miatt Kossuth megbé-
lyegezte. Jókai ekkor került a politikai élet középpontjába, noha a forradalom kitörésében játszott szerepe elhalványulóban volt. Nem sokkal késôbb pedig, a világosi fegyverletétel után kipróbálta a törvényen kívül állók, a hazájukban hontalanok életét is – felesége által szerzett hamis papíroknak, és egy jó barát gondoskodásának köszönhetôen menekült meg a halálos ítélettôl. A szabadságharc leverése után az írást saját és népe megmentô eszközének látta. Egy ideig álnéven, majd saját nevén is cikkeket és regényeket jelentetett meg, amelyek a forradalom eszméinek a továbbélését, a reménységnek a Bach-korszakban való fenntartását szolgálták. Az önkényuralmi korszak legkiválóbb publicistái közé tartozott, az újságolvasók kedvence lett. Lapszerkesztésre azonban sokáig nem kapott engedélyt: elôször Vahot Imre Remény címû lapjának volt fômunkatársa, majd a Festetics Leó neve alatt megjelenô, végül pedig 1854-ben a meginduló Vasárnapi Újságnak. A Vasárnapi Újság megindulásával megszületett az elsô olyan magyar nyelvû lap, amelynek egyik vonzereje és alapeleme a fametszetes kép volt. Jókainak pedig szívügyévé vált ez az újság, a korabeli Magyarország legnagyobb példányszámú hetilapjának valóságos mindenese volt, gyakran maga is szerkesztette. Ismeretterjesztô és programcikkeken kívül humorisztikus írásokkal is jelentkezett – ez utóbbiak voltak a legsikeresebbek: Kakas Márton, egy kakasfejû, embertestû figura álarca mögé bújva mondott véleményt a kor szinte minden fontos politikai és kulturális eseményérôl. A Kakas Márton-levelek sikerén felbuzdulva indította meg 1856-ban elsô élclapját Nagy Tükör címen, majd 1858 augusztusában az Üstököst. 1857 júniusa és 1858 júniusa között a Magyar Sajtó címû politikai napilap fômunkatársa, 1862-tôl pedig szerkesztôje lett, s így kérelmezte aztán önálló politikai napilap kiadását. A lap, A Hon, 1863-ban indult meg, olvasóinak politikai és irodalmi elemzéseket, valamint nemzetgazdasági kérdések tárgyalását ígérve. Jókai tisztában volt kora politikai sokoldalúságával, ezért az általánost próbálta megragadni lapjában, a közös célok hangsúlyozására törekedett. Egészséges öntudatot és méltóságérzetet próbált felkelteni, a jelenrôl írva és a jövendôt tervezve, mindig visszautalt a közelmúlt eseményeire, ugyanakkor szembefordult az abszolutisztikus célokat érvényesíteni próbáló Schmerling-rendszerrel. 1875-ben váratlan fordulat következett be életében. Ez idôben közéleti férfi, képviselô, fôszerkesztô, bankelnök volt. Ellenzékinek indult Tisza Kálmán pártjában. De 1875-ben az ellenzékieskedô Tisza Kálmán, a forradalom egykor üldözött hôse, hirtelen pálfordulással a császárkirály miniszterelnöke, és másfél évtizeden keresztül hû és erôszakos kiszolgálója lett a Habsburg-rendszernek. Jókai egyszer csak azon vette észre magát, hogy kormánypárti képviselô. Ezután sokan szemére vetették, hogy bár eredeti, liberális elveit nem adta fel, megváltoztatta politikai magatartását: harcos ellenzékibôl mamelukká vált. (Pedig ezt pártja kormányra kerülése természetes
következményének lehetett volna tekinteni.) A szemrehányások egyik késôbbi oka, hogy míg a kiegyezés idején Magyarország szuverenitását hangsúlyozta, 1875 után az ország fennmaradásának és fejlôdésének esélyét a dualista rendszerben látta, a magyarság sorsát pedig szorosan a monarchiáéhoz kapcsolta. Ettôl kezdve elhatárolódott a politikai élettôl. Még a pálfordulás évében írta kitûnô társadalmi szatíráját, a Kiskirályokat, aztán egyre jobban eltávolodott a napi valóságtól, bûnügyi és kalandregényeket írt. Közben érdekelte minden tudomány a csillagászattól a tengeri csigák rendszertanáig, és irodalmi tevékenysége mellett lelkes ismeretterjesztô munkásságot is vállalt, miközben szakadatlanul újságíróskodott. Publicisztikai munkássága alig kisebb méretû, mint szépirodalmi életmûve. 1867 után egy ideig remélte, hogy a kiegyezéssel olyan helyzetet valósítottak meg, amelyben folytatható, ami 1849-ben abbamaradt. De ez a feltétlen optimizmus 1875-tôl kezdve, tehát amikor szándéktalanul kormánypártivá lett, egyre jobban kételkedésbe fordult. 1894-ben országra szóló, nagyszabású ünnepségsorozat emlékezett meg írói pályakezdésének ötvenedik évfordulójáról, az ünnep elmúltával azonban mintha véget ért volna Jókai diadalútja. Egykor összetartó közönsége felbomlott, s részben el is pártolt tôle; bár a felsôház tagja lett, politikai pályafutása gyakorlatilag már az elôzô évben véget ért, megbukott az 1896-os választásokon. Sokan azt hitték, hogy Jókai népszerûsége 1904ben bekövetkezett halálával véget is ér. Regényei nem fogják érdekelni az utókort, amelynek nem lesz többé mítoszokra és romantikus biztatásra szüksége – természetesen az azóta eltelt szinte egy évszázad megcáfolta a kortársak egy részének az elképzeléseit. Több mint 100 kötetnyi regényt írt, és újságcikkeinek a terjedelme is szinte ennyi. Ez utóbbiak ma is érdekes olvasmányok nemcsak a Jókai-féle örökös lelkesedés, hanem kora társadalmi-politikai és irodalmi viszonyainak hû bemutatása miatt is. A sajtó teoretikusa Semmiképp sem tagadható, hogy Jókai elsôsorban a regényirodalom területén alkotott maradandót. Regényei viszont szorosan összefüggtek korának eseményeivel, a sajtóval pedig nagyon is hétköznapi viszonyban álltak: több regényét (például az Egy magyar nábob címût) újságokban, folytatásokban jelentette meg. A 19. századi szépirodalom ráadásul nem különült el annyira a tulajdonképpeni újságírástól, mint napjainkban. „A lapok nem a napok fotográfiái voltak, mint most – fogalmazza már Mikszáth Kálmán –, hanem a közönség vezetôi. Nem hírszolgálat volt a mûködésük, hanem a józan eszmék terjesztése. Nem annak az anyagnak összehordása képezte a fôcélt, mely alkalmas kidomborítani, hogy mi történt ma, hanem annak az útját kellett elôkészíteni, aminek egy év múlva kell megtörténnie.” Mindez természetesen fôképp a forradalom utáni sajtóra jellemzô; a hírközlés a hadilapok fontos célkitûzése volt. A reformkor fô céljának – a társadalmi, gazdasági és mûvelôdési haladás gyorsításának – a népszerûsítése, végigkíséri Jókai egész publicisztikáját. A „nép” felemelése, a nemzet egységesítése a célja. Milyen az a „nép”? Jókai így jellemzi: „Én ismerem a mi népünket. Heve szalmatûz; nagy lánggal fellobban, ha-
mar elhamvad. Mindenre van hajlama, tehetsége, de komoly kitartása semmihez. Mindenki ért mindenhez, de egy tárgyat megragadni mindenki restelkedik. A magyar, ha jó katona, felvitte az ôrnagyságig, siet kvietálni, s megy haza szülôvárosába szenátornak; ha kereskedô, s telepe jól jövedelmez, iparkodik földesúrrá lenni, s otthagyja hajóit; ha jó gazda, hátat fordít a gazdaságnak, s vagyona felét rááldozza, hogy tisztviselônek megválasszák” – írja az És mégis mozog a Földben. Ennek a népnek van segítségre szüksége; a segítség pedig csak a felvilágosult értelmiségtôl származhat, s elsôsorban a sajtó révén, hiszen „ugyanitt elmondhatnók hírlapirodalmunk szemmel látható hatását az egész népre, annak minden osztályára” (A magyar irodalom missziója. A cikksorozat elôször a Magyar Sajtó 1857. június 22. és július 23. közötti számaiban jelent meg.). Az igazságot kell elmondani neki, s fel kell szabadítani gondolkodásának a béklyói alól. „...amit láttam, amirôl meggyôzôdtem, azt elmondanom emberbaráti kötelességem” – vallja Jókai a More patrio. Regényes kóborlások címû cikkében a Vasárnapi Újság 1855. október-decemberi számában, és több programcikkben is jellemzi a korabeli és a mindenkori sajtó hivatását. Szerinte az újságoknak meg kell ismertetniük a politikát a közemberrel, meg kell szilárdítania „a nép erkölcsi érzeteit”, feladata eltörölni a maradi, megsemmisíteni a haladást akadályozó eszméket és elôítéleteket, egyetértést eszközölni azok között, „kik velünk egy vihar által, velünk egy hajóban hányatnak”, s mindezt olyan eszközökkel kell megtennie, „melyek igaz ügyek szégyenére nem válnak”. Az újságíró mondjon igazat, vagy hallgasson a közügyekben, és kerülje a más nemzetiségek, felekezetek elleni lázítás minden formáját. A sajtónak toleranciára kell nevelnie az embereket, le kell rombolnia mindenféle elôítéletet: „Nem a spanyol, nem, a magyar a legbüszkébb nemzet, mert ott csak a grand büszke, itt még a paraszt és maga a koldus is arisztokrata, akinek szemében a színész csak komédiás, a kereskedô csak csaló, a zsidó csak csirkefogó, a szlovák nem ember, és a német (az ismert jelzô)” – írta Jókai szintén Kertbeny Károlynak 1870. december 6-án. A sajtó egyik eszköze éppen a Jókai által oly magas szinten mûvelt irodalom. Az író és a lapszerkesztô egyaránt elveti a l’art pour l’art elvét, szerinte írni annyit jelent, mint nemes küldetést és felelôsséget vállalni. Egy olyan államban, ahol „a nép, a közönség a bíró”, a sajtó feladata eszméket terjeszteni, ezeknek pedig a szépirodalom eszközeivel adni „tetszô alakot”, hogy könnyebben befogadhatóak legyenek. A Magyar Sajtóhoz kerülve így fogalmazza meg Jókai szerkesztôsége hitvallását elôbb idézett levelében: céljuk „terjeszteni az ismereteket, a tudományt, mívelni a lelkeket, emelni a szellemi haladást”, ugyanakkor meg kell ismertetni a magyar valóságot a nyugattal, ahol keveset tudnak Magyarországról. A magyar értelmiségnek központot, a különbözô régiók eszméinek közös képviselô médiumot kell teremteni, miközben véghez kell vinni „a nagy munkát, amit sem fegyverünk, sem diplomáciánk nem tudott befejezni: a velünk egy hússá, de nem egy lélekké vált nemzetiségek meghódítását. Nem azt a hódítást értem itt, amit a hatalmasabb erôszak a gyöngébb fölött gyakorol, hanem azt a lelki egybeolvadását az értelmiségnek, melynek közös útján találkozva, egymást buzdítva, elismerve, ami nekünk szent, másnál is megbecsülve, az erôsebbek fitymá-
37
lását, mit velünk éreztetnek, nem fizetve vissza a nálunk kisebbeken, elérjük azt a nagy diadalt, melyben mindenik fél nyert, és egyik sem vesztett”. A napjainkban is haladónak számító toleranciaeszmény mellett kissé bizarrnak tûnô felfogást is vallott: a magyar íróknak idônként külföldre kellene küldeniük gondolataik egy részét, hogy az ottani irodalmi nyelveket bírók megismertethessék a Nyugattal a magyar problémákat. Nem „nyájas mosolygást” kér a Magyarországot így megismerô külföldtôl, hanem a hazai értékek „igazságos elismerését”. A sajtó másik, hasonlóan hatékony eszköze 1848 óta legendássá váló szabadsága. Egyrészt a „szabad sajtó végtelen áldása” a Kossuth-féle és az 1848-as Tizenkét Pontba foglalt sajtószabadságot, az állami cenzúra hiányát és az egészséges öncenzúrát jelenti számára, azt, hogy „az országgyûlési napló a szónokok beszédeit egész terjedelmében nyomtatásban és cenzúra nélkül” közölhesse, amikor „van sajtószabadság, de nincs sajtómuszáj: a kormánypárti lapszerkesztôk kinyírják az ellenzéki orátorok beszédeibôl, ami nekik nem tetszik, az ellenzéki szerkesztôk meg a kormánypártiakéval cselekszenek hasonlót: maguk magukat megcenzúrázzák, s – szent a békesség” – ahogy írta a Kiskirályokban, A nagy taktika címû fejezetben. Másrész a sajtó „morális szabadsága” sajtóetikai elveket jelent számára: tiszta lelkiismeretet, helyes értékítéletet, valami olyasmit, ami megakadályozza az újságírót abban, hogy hagyja magát lekenyerezni, meggyôzôdésével ellenkezôen fogalmazni. Jókai az elsôk között volt, akik a magyar sajtó történetének a megírásába kezdtek. Nem kell a mai sajtótörténészek rendszeres és átfogó elemzéseire gondolni: annyit írt, amennyit megélt, átélt, arról írt, amiben biztos volt. Tudta, hogy a Kossuthék kezdeményezései elôtt többen is írtak külföldi lapoknak, azok által támadva a magyarországi helyzetet. Éles szemmel figyelte saját kora sajtóviszonyait, tisztában volt az egyes folyóiratok és napilapok irányvonalával, illetve saját újságainak jelentôségével. A magyarországi áldemokráciáról, a féktelen címkórságról írva így osztályozza az újságírói réteget: „...Végre a hírlapírók, akiknek a féken tartására külön törvényt kellett alkotni az országgyûlésnek. Permanens statáriumot. Ezen partizánok rangfokozata ismét eloszlik a nagy lepedôlapok zsurnalisztáira, alább jönnek a hetilapok szerkesztôi, azután a vidéki lapok; és végül a glebae adstricti, a vidéki levelezôk misera plebs contribuense. És ezek mind rettentô büszke emberek! Kik per Mi beszélnek a közönséggel, mint
ôfelsége a király! És mindannyiuk fölött áll mindvalamennyinek ura és réme: a kritikus, aki elítél, megkegyelmez, lenyakaz; egy személyben bíró, király és hóhér” (Milyen demokraták vagyunk mi? Üstökös, 1871. július 29.) A sajtóperek sem voltak idegenek Jókaitól – olyan értelemben, hogy egyik cikkében például részletesen leírt közülük egyet, a vádló és a védôügyvéd hibáit, illetve a helyes megoldást is kiemelve. Ráadásul 1863-ban ô maga is börtönbe került egy sajtóvétség miatt. Ugyancsak ô volt az elsô, aki újságcikket írt a sajtó mûködésének anyagi oldaláról, arról, hogy „egy politikai nagy napilap fenntartása mibe kerül nálunk” (A sajtó morális szabadsága. Magyar Sajtó, 1862. május 11.). Elemezte a 48-as sajtószabadság, a sajtótörvény és a cenzúra hatását is – közvetlenül cikkeiben, vagy közvetve regényeinek oldalain. Fôképp vezércikkeket és jegyzeteket írt, a kommentár nélküli tiszta tudósítás nem volt az eleme, bár mindig megtörtént eseményekbôl indult ki. Olykor látszólag eltért eredeti vezérfonalától, anekdotákat szôtt írásaiba, csakhogy ezekkel is megerôsítse mondanivalóját. Stílus és nyelvhasználat Jókai regényeiben megszokott választékos, elegáns fogalmazási stílusa újságcikkeiben sem változik. Szívósan és szakadatlanul ír, könnyen fogalmaz, képzelete kiapadhatatlan, szövegalkotása bravúros, stílusa gördülékenyen kellemes. Nyelvi és eszmei színvonalasság jellemzi minden írását, egyszerûség, energia és határozottság árad belôlük. Újságcikkeiben minden elôkelôsködô stílusjátéknál fontosabbnak tartja a közérthetôséget, épp ezért nem is használ olyan kacskaringós, romantikus tirádákat, mint amilyeneket regényeiben megszokhatott az olvasó. Gyakran alkalmaz viszont retorikai eszközöket, párhuzamot, ellentétet, felkiáltások és költôi kérdések sokaságát: magával akarja ragadni olvasóját, érzelmeire akar hatni, s így akarja meggyôzni gondolatainak igazsága felôl. Arany János Jókait minden magyar legjobb nyelvtanárának nevezi: „...mintha újra tanulnók tôle a kedves anyai nyelvet, azt a valódit, melynek megragadó ereje nem kisebb természetes bájainál, s szemenszedett kifejezései éppolyan határozottan, mint festôi plaszticitással testesítik és szabják meg a gondolatot” (A szegény gazdagok. Szépirodalmi Figyelô, 1861. május 6.)
BUZOGÁNY KLÁRA
Mítosz- és kultúrateremtés a kommunizmusban
38
„A szocialista építés sikere, a szocializmus gyôzelme a Szovjetunióban lehetetlen lett volna, ha nem változik meg alapjában az emberek millióinak és tízmillióinak tudata. A Szovjetunióban új ember fejlôdött ki, a kommunista társadalom tudatos építôje, akit új világnézet, új erkölcs, s a környezetéhez való új viszony jellemez.(…) Az emberek tudatában élô kapitalista csökevények leküzdésének útjai és módszerei a történelmi események menetének materialista felfogásából következnek. Ahhoz, hogy megváltoztathassuk, kom-
munistává tehessük az emberek erkölcseit és szokásait, hogy kineveljük az emberekben a munkához való szocialista viszonyt, hogy megsemmisíthessük a kispolgári individualizmus maradványait és a múlt egyéb csökevényeit, tovább kell fejlesztenünk a szocialista rend anyagi alapját – a szocialista tulajdont, a szocialista népgazdaságot –, s minden eszközzel erôsítenünk kell a szocializmus politikai alapját: a munkások és parasztok szocialista államát”(Filozófiai Lexikon. Szikra,1953). A kommunizmus mint ideológia nem létezhet
egy sajátos közösség nélkül. Ez a közösség – amit nevezhetünk népnek, a társadalom hierarchiában betöltött szerepe szerint munkásosztálynak stb. – attól válik igazán egy irányítható egésszé, ha egy pontos és elfogadott normarendszere, és ami a legfontosabb sajátos világképe van. A kommunista közösséget nem a nyelve, szokásai stb, köti össze, hanem az ideológiába ágyazódott világképe, reflexiói másokról és önmagáról. A kommunizmus gyôzelmének meghirdetése nem csak a társadalom átrendezését tûzte ki célul, hanem egyben új erkölcsöt, új viszonyulást a világhoz és nem utolsó sorban új tudatot jelentett. Az érték-, norma- és csoportteremtés egy új kultúra, a kommunista kultúra születését eredményezte, aminek megalapozásában a legnagyobb szerepet a mítoszteremtés kapott. A mítosz funkciója nemcsak létezésük bizonyítása volt, hanem magyarázat a sajátos teremtett világukra. Tárgya az emberfelettivé emelt, megdicsôült osztályharcos alakja, vagy a személyes jegyeket öltött Párt lett, szemben az igazságtalan és elnyomó uralkodó osztállyal. De ugyanúgy lehetett egy ipari létesítmény, egy gyár, vagy kollektív gazdaság a mítosz tárgya. Példa rá a Duna-csatorna. Ezt a kommunista gondolkozást mélyen meghatározza az oppozíciós beállítás. Csak abszolútumban gondolkozik, az abszolút igazság, a jó (ideológia, alakja a proletár és ritkábban a paraszt), az abszolút rossz, talmiság (minden, ami eltér az ideológiától, alakja a kizsákmányoló kapitalista, a kulák stb.) A továbbiakban a kommunista kultúrateremtés, a proletár mítosz példáját az 1948-ban indított Mûvelôdési Útmutatóból (ma Mûvelôdés) válogatott munkákból vázolom fel. Romániában a negyvenes évek végén kezdôdik el az az erôteljes mozgalom, aminek célja a munkás-paraszt mûveltség terjesztése és népszerûsítése. A Mûvelôdési Útmutató számos kultúrotthon alakulásáról számol be. „A nagytusnádi (Csík vm.) Gábor Áron Kultúrotthon eddigi munkájának elismeréseként rádiókészüléket kapott a központtól. Az ifjúság minden este tömegesen megjelenik, hallgatja a rádiót, az elôadásokat és ezeket meg is vitatják. Közben újság és könyvolvasás folyik, amelyeket szintén megbeszéléssel kötnek össze” (2/1949/3. 45.) „A nagyajtai (Háromszék vm.) Dózsa György Kultúrotthon a múlt év szeptemberében alakult meg és jelenleg 180 tagja van. A szervezés még folyamatban van, de máris saját helyisége és jól megszervezett könyvtár áll a tagok rendelkezésére.” Kulturális munkaversenyeket szerveznek, közös olvasóesteket tartanak, ahol a korszaknak megfelelôen elsôsorban politikai jelentéseket, vagy a szocialista munkaszellemnek megfelelô olvasmányokat elemeznek. A Mûvelôdési Útmutató, mint a kultúraterjesztés orgánuma részt vett az átnevelésben és besegített az új mûvész, irodalmár, kultúrateremtô munkás kitermelésébe. A dolgozó munkás és paraszt egyben jó mûvész is kell legyen, aki ezáltal is a szocializmus építését szolgálja. (Ez a mozgalom késôbb Ceaušescu Megéneklünk, Románia fesztiváljában csúcsosodott ki.) „A szovjet irodalom, mely ma a szocialista realizmus talaján áll, szintén tisztában van a költészet emberformáló erejével és ennek következtében a szovjet
költészet a szó igazi és nemes értelemben vett pártköltészet, mely a szovjet haza érdekeit, a szocialista építés magasztos eszméit valamint a zseniális sztálini ötéves terveket szolgálja. Miért kellett mindezeket itt elmondanunk? Azért, hogy a szavalókórusok szervezôi, vezetôi és részvevôi tudatában legyenek annak, hogy munkájukkal a társadalmi fejôdést és haladást szolgálják.” (MÚ 1/1948/3.53) Az egyedit felváltja a közös, az individuumot kiszorítja a kollektív. A jó (kommunista) színész nem egy személyt formál, hanem egy egész közösséget, társadalmi réteget, lásd: kulák, vagy a bátor kommunista. Egy ideológiát szolgál, tehát vigyáznia kell arra, hogy az általa elmondott vagy felolvasott szöveg ne kapjon más konnotációt. A vers elôadásában nem kerülhet túlsúlyba az elôadó szubjektuma, a szöveget egy egész gyôztes nemzet (nép!) nevében mondja el. A kommunizmus a kulákság mellett az értelmiséggel folytatja leglátványosabban a harcot. Védtelennek, kiszolgáltatottnak érzi magát a reakcióval szemben, ezért szigorú cenzúrát vezetnek be. Ki kell termelni az új irodalmat, hiszen a régi rendszerbôl alig akad vers vagy színdarab ami kellô módon mozgalmi lenne, sôt, a szociális problémákra érzékeny két világháború közötti írók mûveit is fenntartással kezelik. A szellemi életre erôs hatással van az ideológia. Nem létezik tudományos kutatás, amelyben valamilyen módon nem lehetne felfedezni a lenini gondolat örökérvényûségét, a materializmus igazságát. A kutatás elsôdleges célja a kommunista világkép bizonyítása, és szemet húny minden ellentmondás fölött. Az ideológia terjesztésének egyik leghatékonyabb módja a színház. Szórakoztatva tanítja meg úgy vélekedni (nem tévesztendô össze a gondolkodással) a nézôt, ahogyan egy jó kommunistának illik elmélkedi a világról. A látvány és a hétköznapi, olykor bükkfanyelven megfogalmazott szöveg nem igényel különösebb elôképzettséget a darab megértéséhez. A cél, amint már azt kifejtettem, nem az élmény, hanem a tanítás, azaz a(z egyoldalú) politikai nevelés. A Mûvelôdési Útmutató pontos utasítást ad, hogy hogyan kell úgy feldíszíteni az elôadótermet, hogy az megfeleljen az agitációs célnak: „A szemben lévô falon (a színpad felett) kell elhelyezni a proletariátus nagy tanítómesterének a képeit, jobbról balra, a következô sorrendben: Marx, Engels, Lenin, Sztálin. A baloldali falon helyezzük el a Román Népköztársaság címerét, a címer baloldalára dr. C. I. Parhon, a Prezidium elnökének a képét kell helyezni, a címek és a képek fölé a következô felirat: Éljen a Román Népköztársaság, a címer és a képek alá pedig mezôgazdasági vonatkozó grafikon helyezendô. A jobboldali falon balról jobbra: Gh. GheorghiuDej, Pauker Ana, Luca László, Teohari Georgescu, Lothar Rãdãceanu, Iosif Chišinevski és Mogyorós Sándor – a Román Munkáspárt Központi Vezetôsége titkárainak képe helyezendô. E képek fölé: Éljen a Román Munkáspárt, a képek alá pedig: Éljen a román–szovjet barátság és egy falinaptár.” Természetesen nem maradhat el a megfelelô idézet sem: „A dolgozó parasztság érdekei csak a munkásosztállyal való szövetségben és annak vezetése alatt folytatott harcban oldhatók meg”, és „A demokratikus rendszer mind a román nép, mind az
39
együttlakó nemzetiségek számára megteremtette a gazdasági, társadalmi, politikai és nemzeti fejlôdés és fölvirágzás feltételeit.” Az útmutatás szerint elrendezett környezetnek megfelelô hatása van a szövegre is. Az új színdarab alkalmazkodik az útmutatás szerint feldíszített terem hangulatához. A mítoszteremtô és ideológia terjesztô színdarabot az Asztalos István regényébôl írt Szél fuvatlan nem indul (MÚ 3/1950/5.56) darabbal példázom. A szereplôk 35-45 év körüli szegény- és középparasztok, valamint a falu református papja és a magyar nagygazda. A figurákra a következô utasítás szól: „A szereplôk öltözete tükrözze társadalmi hovatartozásukat. A szegényparasztok ruhája nyûttebb, foltosabb, de féltô gonddal vigyázott, tiszta.” A mítoszteremtés elsô kézzelfogható bizonyítéka. A paraszt, aki szegény, de gondos, becsületes és büszke. (Ez a parasztkép azonban nem vegytisztán az új világ terméke. A folkorizmus irodalma alakította ki.) „A kulák ruhája majdnem új, látszik rajta a jómód, lábán fényes, új csizma.” Szemben a parasztokkal, oppozíció. A darab egy falugyûlést mutat be, a kollektivizálásra váró falu problémáját. A gyûlésen az egyesítést az „osztályellenség, nagygazdabérenc” középparaszt megpróbálja bojkottálni, azonban hála Könyvesnek, a pártszervezet titkárának sikerül a két szövetkezetet egyesíteni, „hogy ne legyen a nagygazdáké.” A darab története ennyi. A Párt mítoszát a szerzô a következôképpen foglalja össze, a mondatokat Könyves szájába adva: „KÖNYVES (vár türelmetlenül, hogy csend legyen, aztán folytatja, de már nem mosolyog): Azt mondtad, Kocsis elvtárs, hogy mi itten nem vagyunk az egész falu. Tehát nem tudhatjuk, hogy mit akar a falu. Tudd meg mindig az a fontos, hogy mi a jó a falunak, s hogy ki az, aki a javát akarja. Mondd csak, kik kezdték el, hogy a tanítók írni-olvasni tanítsák azokat, akik eddig nem tudtak? Kik vették rá a falut, hogy kultúrházat építsen, önkéntes munkával? Kik határozták el, hogy azt a kétezer ötszáz vadfát a Paptelkén közösem beoltsuk, hogy a legelôket és a kutakat megjavítsuk… Mi voltunk, elvtárs, a Párt. S azt is tudod, hogy legtöbbször nógatni kellett a falut. Tudd meg, ha valami olyant akarsz, ami a falu javára van, akkor te vagy a falu. Ez a fontos, elvtárs. Vagy úgy gondolod, ha a gyermek nem akar iskolába járni, mert még nem is tudja mi az, hát hagyja rá az apja, hogy ne járjon, maradjon tudatlan? (Az emberek hallgatják Könyvest s megtelnek büszkeséggel, hogy ôk is a Párthoz tartoznak.) A kommunista sajtó ennek a kultúra- és mítoszteremtésnek a kiszolgálójaként teljesen elvesztette a tájékoztató és közvéleményhordozó funkcióját. Beáll a kultúrintézények sorába, és karöltve az állami szervezetek és tömegszervezetekkel „a Párt vezetésével segítséget nyújtanak (nyújt) a munkásság és dolgozóparasztság szövetségének megerôsítésére, a népi demokrácia megerôsítésére.” (MÚ 3/1950/7.4) 40
MÁTÉ ERZSÉBET
Az olvasás létjogosultsága a vizualitás korában, avagy új horizontok az irodalomoktatásban „Erôvel olvasni: néha nagyobb erôvel olvasni, mint amilyen erôvel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. (…) Elegánsan olvasni, nagylelkûen. Úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet celládba beadott a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas.” (Márai Sándor) A mozgóképi-, audiovizuális kultúra expanzív természetébôl adódóan elképesztô intenzitással avatkozik bele az emberek életébe. A 20. század emberének létmeghatározó elemévé vált, mindennapjainak része lett, tudatát kontrollálja és mechanizálja, életvitelét determinálja. És mindezt olyan manipulatív módon végzi, hogy az illetô személy észre sem veszi, hogy egy virtuális valóság foglya, bábuja lett, s már-már megkülönböztethetetlenné vált számára a látott és a megtörtént. Olyan korszakban élünk, amelyben a gyerekek is leginkább a tömegmédiumok révén kerülnek kapcsolatba a világgal (gondolok itt a televízióra és az internetre), négy fal között megismernek egy meg nem tapasztalt, „keretbe zárt” valóságot, amely életvezetési modelleket, konflituskezelési stratégiákat egyaránt közvetít, ezáltal formálva személyiségüket. A legveszélyesebbek a gyermekekre nézve a tömegízlést szorgalmazó tévécsatornákból áradó, esztétikailag és erkölcsileg mélyen kifogásolható adások, valamint a határok nélküli, mértéktelen navigálási lehetôségek a világhálón. Azonban mindnyájan ismerjük az említett médiumok által közvetített értékeket, vagy helyesebb, ha úgy fogalmazok: értéknélküliséget. A 20. század nagy krízise, az értékviszonylagosság ma is hat. A felgyorsult életritmus következményeként tudomást kell vennünk bizonyos dolgokról, változásokról. A média, számítógép, internet, videó, tömegkultúra térnyerése átformálta az emberek mindennapjaiban a könyvekhez, az olvasáshoz való viszonyát is. Mc Luhan már a hatvanas évek elején megjósolta a Gutenberg-galaxis végét, a tipográfiai ember eltûnését. Ma már számos körben beszélnek róla, fôleg azokban a társadalmakban, ahol az internet, tévézés – az elsô igazi kihívás a Gutenberg-galaxissal szemben – határtalanul elterjedt. Ezek átveszik az olvasás helyét, „a kompjuterrel dolgozók pedig, ha néha felpillantanak a monitor mögül, akkor sokuk a könyvekrôl legföljebb mint afféle muzeális lomokról szeretnek csak diskurálni.” (Olvasáskultúra az internet korában. www.olvasás.lap.hu) A kulturális hierarchián belül a digitális forradalomnak köszönhetôen átrendezôdés figyelhetô meg. Az emberekben van hajlam a belsô látásra, belsô hal-
lásra, belsô képzeletre, amit az olvasás hallatlanul gazdagíthat. Az olvasás a belsô tudati, érzelmi mûködésre hat. Ennek elvesztése belsô leszûkülést okoz. Míg a mesehallgatás jól elôkészíti a gyereket az olvasásra, a tévénézés pontosan ellenkezôleg hat. A gyermeknek nem fejlôdik ki a vizuális készsége, hiszen a tévé mindent elé tár, megmutat képekben, nem kell a gyermeki fantázia rajzolja meg a sárkány vagy az erdei manó képét. A televízió ilyen értelemben visszafejleszti a gyerekek képzelôerejét. A legtöbb gyermekfilmben, rajzfilmben már nem is nagyon beszélnek a figurák, csupán zörejeket, bummokat és placcsokat hallhatunk. Hasonlóan hatnak a számítógépes játékok. Az ezeken felnôtt gyerekek beszélnek arról, hogy a kivégzôsdit szeretik a legjobban, és a gémóver azt jelzi, hogy mindenki meghalt, míg rákérdeznek arra, hogy a valóság szó mit jelent. Ezt a jelenséget nevezi a szakirodalom vidiotizmusnak. (A vidiotizmus kora. www.olvasás.lap.hu) A másik új jelenség tárgyalásához meg kell különböztetnünk az operacionális és az autonóm olvasást. Az operacionális olvasás a lexikon olvasása, újságolvasás, használati utasítások olvasása, törvények tanulmányozása. Az autonóm olvasás visszaszorul a mindennapiból az ünnepi tevékenységbe. Ezt a jelenséget nevezi Radnóti Sándor az olvasás muzealizálódásának. (Az olvasás muzealizálódása. www.olvasás.hu) A múzeumi séta megôriz valamit ünnepélyes jellegébôl, s inkább hasonlít a színházi estéhez vagy hangversenyhez, mint a mozihoz vagy a televízióhoz. A nyomtatott könyv hátterében egy képzeletbeli vagy valóságos könyvtár áll, ahogy a múzeumi mûtárgy mögött a múzeum. Az a rendszer, amelybe így az egyedi könyv vagy az egyedi mûtárgy belép, bizonyos hagyományos garanciák rendszere. A nyomtatott könyv és a könyvtár tagolt viszonyával szemben a weboldalak szövegének viszonya a világhálóhoz tagolatlan, kulturális szûrôi és garanciái nincsenek (s ezzel persze cenzúrája sem), szemlélete szerint nemcsak minden ember, hanem minden szöveg is egyenlônek született. A világháló tartalmai pontszerûen izoláltak, nem szervezôdnek semmilyen egységes szuperstruktúrába. Az ezekbôl következô kulturális dilemmáknak és lehetôségeknek az elmúlt évtizedben hatalmas irodalma támadt. Az úgynevezett új vagy másodlagos szóbeliség, az olvasáskultúrát felváltó televíziós-informatikai kultúra alkalmazott olvasásmódjáról van szó. Az elôbb említett megkülönböztetés szerint az olvasás, mint mûvelet és nem az olvasás, mint tevékenység körébe tartozik, s legfeljebb még a heteronóm olvasásmûvelet autonómmá válását, azt az interaktív olvasási tevékenységet serkenti. (uo.) Az olvasás, mint tevékenység muzealizálódása nem apokaliptikus kulturális fejlemény. Hasonló jelenség következett be valamikor a komolyzene fogalmának kialakulásával és elkülönülésével is. Természetesen az olvasás világában sem új keletû a magas és az alacsony olvasmány megkülönböztetése, de a kettô között megmaradt az átjárhatóság. Az iskola tantárgyi rendszere minden korban egy akkor és ott érvényesülô széleskörû világpercepció erôteljes megértési érdekekre alapuló felfogásmódjára épül. Mivel a világ olyan gyorsan változik, az értékek olyan változóak, és az olvasás módjában is megfigyelnek egyfajta gyorsulást, úgynevezett ször-
fözést, a tanárok feladata az „elidôzés” tanítása lenne. Arra kell mintát nyújtani az iskolában, hogy „lassan a testtel”, megérdemli a mû, hogy hosszan elidôzzünk nála. Az elidôzés tanításából a minôség és a mennyiség közötti viszony újragondolása is átlényegül. Az esztéták egy része azt állítja, hogy a magas irodalmat a tömegirodalomtól az interpretációra való ráutaltság különbözteti meg. Az értékes irodalom nem elfogyasztható, hanem újra és újra értelmezést követel ki magának. Ha ez igaz, akkor a tanárok interpretálni kell megtanítsák a diákot, és ha valakiben kialakul az interpretáció igénye és képessége, van esély arra, hogy az ezt igénylô mûvek felé forduljon. Hogyha az interpretációt silány mûveken vagy a tömegkultúra termékein tanítják – amiket a gyerekek eleve szeretnek –, akkor magát az interpretatív hozzáállást is tanítjuk, így paradox módon a magas kultúrát is szolgálják. (Olvasáskultúra az internet korában. www.olvasás.lap.hu) Fel kell fedeztetni a diákokkal, hogy az irodalom út önmagunk felé. Arra kell megtanítani a diákokat, hogyan tudnak kapcsolatot teremteni a szöveggel, lényeges felfedezni azokat az utakat, ahol személyesen érintettekké válnak. Közelebb kell kerülni a diákok érdekeltségéhez. A nyomtatott könyvön alapuló kommunikáció elektronikus kommunikációvá való átalakulása nyomán ma az egyensúly megbomlott, a szórakozást és az információt elsôsorban audiovizuális eszközök közvetítik. Az egyszerre szórakoztató, informáló, tömegeknek magatartásmintákat, életvezetési tanácsokat kínáló nagy prózai eposzok helyét a televízió sorozatai töltik be. A szépirodalmi olvasás szórakoztató és tájékoztató potenciáljának relatív csökkenése nem jelenti azt, hogy az olvasásnak ne volna továbbra is öröme, ne járna élvezettel. Ebbe azonban kétségkívül közrejátszik az olvasás öncélúvá válása és annak az öntudatnak a kialakulása, hogy a nyomtatott könyvekben található szépirodalmi mûvek rendszeres olvasása magas kulturális tevékenységgé vált. (Olvasáskultúra az internet korában. www.olvasás. lap.hu) Hogy az komoly dolog és – akár a múzeumlátogatás vagy a komolyzenei hangverseny – némi munkával is jár, nem a teljes önfeledtség, a kikapcsolódás alkalma. Mindebbôl adódóan az oktatásra hárul az a fontos szerep, hogy áthidaló megoldást nyújtson az olvasáskultúrára és értékorientációra vonatkozóan. De hogyan? Az oktatásügy nem rendelkezik sem megfelelô eszközökkel (gondolok itt multimédiás felszerelésekre), sem kellô képzettségû pedagógusokkal ennek megvalósítására. A nagy kihívás számára az új generációk világszemléletének oly irányú alakítása, amely képes megfelelôen szelektálni a különbözô kultúrközegek információáradatából, képes befogadni az általános értékeket, majd asszimilálni és újra meg újra mûködtetni ôket. Ehhez elsôsorban egy forradalmasított irodalomtanítás járulhatna hozzá. Valójában annyit kellene tenni, hogy fel kellene használni a multimédiás eszközökkel beáramló kultúrát az olvasóvá nevelésben. Ugyanazt a sémát kellene alkalmazni az új területeken is, azaz nem olvasóvá vagy nézôvé, hanem befogadóvá nevelést kellene célul tûzni ki. Ott van például a film. A filmtörténet, filmelemzés tárgykörét be lehetne építeni az irodalomórába, mûelemzésként. Az elemzési, értelmezési módszer nem változik, csak
41
az elemzés tárgya. A kötelezô olvasmányok analógiájára mozilátogatásokat lehetne beütemezni. Hartai László szerint „a Gutenberg-galaxis védelmében bánni kell tudni a Lumière-galaxissal is.” Amennyiben a gyerek felfogja a hasonlóságot és az átjárhatóságot a két médium között (l. különbözô filmes irodalmi adaptációk), nem fogja egyiket sem mellôzni, elítélni. Közelebb vihetjük hozzá az irodalmat egy köztes, komparatisztikus módszerrel, hogy megmentsük a könyveket a máglyától. A napjaink olvasáskultúrájában jelentkezô problémák széleskörûek, nem tudjuk körülhatárolni terjedési horizontjukat, nem tudjuk megfoghatóvá és kezelhetôvé, irányíthatóvá tenni a világban lezajló folyamatokat, egymásra hatásokat, de megpróbálkozhatunk vele.
Ha valaki a kérdésben mélyebben el szeretne merülni, néhány ajánlott fogódzó: Arató László-Pála Károly: A szöveg vonzásában. Bejáratok. Kalibra Kiadó, Bp 1997, Bókay Antal: Irodalomtudomány a modern és posztmodern korban. Osiris, Bp. 1997, Fóris-Ferenczi Rita, Orbán Gyöngyi, Székely Melinda, Vincze Kata Zsófia, Zágoni Melinda: Beszélgetôkönyv a megértô irodalomoktatásról. T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy 2003 és Gereben Ferenc, Lôrincz Judit, Nagy Attila, Vidra Szabó Ferenc: Magyar olvasáskultúra határon innen és túl. Közép-Európa Intézet, Bp. 1993.
PUSKAI MELINDA
Kemény Zsigmond publicisztikája
42
Író, publicista és politikus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Erdélyi elszegényedett fônemesi családba született Alvincen, 1814-ben. Hétéves korában kerül a nagyenyedi kollégiumba, olyan magasan képzett tanárok keze alá, mint Köteles Sámuel és Szász Károly. Ez utóbbinak köszönheti jogtudományi és politikai mûveltségét, Kötelesnek pedig filozófiában való jártasságát. 1841–1843 között a szabadelvû Erdélyi Híradó szerkesztôje Kolozsvárott, ô írja a vezércikkek nagy részét. Az újságírás Kemény szemében a politikai cselekvés egyik leghatásosabb eszköze. Mint az erdélyi liberális ellenzék szószólója, minél szélesebb réteget próbál megnyerni a haladás eszméjének. Írásaiban visszatérô motívum az erdélyi országgyûlések kudarca. Mindhárom gyûlésnek szemtanúja volt, mint egyszerû hallgató figyelte az eseményeket. Az elsô huszonhárom év után, 1834 májusában nyílt meg, ám az ellenzék jól átgondolt program helyett csak a sérelmek jegyzékével jelent meg az országgyûlésen, a viták öncélúak voltak, és a problémák megoldása helyett a felszólalók inkább beszédük retorikai árnyaltságára helyezték a hangsúlyt: „Ezen országgyûlést a vitatkozó hajlam uralkodása jellemzé. Ha benyitottunk a terembe, gyakran kérdezôk magunktól: nem tartatik-e a jog egyes tételei felett akadémiai versenyzés? És ezen irány az akkori viszonyok közt természetes, sôt ajánlatos is vala, de bírt egy árnyékoldallal. A felmerülô kérdéseknél ti. az tekinteték fô pontnak, mi éles dialektikára nyújtott alkalmat” (Erdélyi Híradó 1842. 257). A gyûlés sokat akart, de valójában semmit sem végzett. Feloszlatásának körülményeit sokan megírták, köztük Kemény is. Wesselényi, dacolva az egész birodalomra érvényes cenzúrával, kiadta az országgyûlési napló elsô ívét. A megtorlás nem váratott magára, 1835 februárjában az elnök már felolvashatta az országgyûlés feloszlatásáról határozó királyi leiratot. Wesselényit bebörtönözték, az erdélyi ellenzék szétszóródott.
Kemény Zsigmond
Az 1837/38-as nagyszebeni országgyûlés hallgatói közt is ott találjuk Keményt. Sem akkor, sem késôbb nem akadt róla különösebb mondanivalója. Annál inkább felvillanyozta az 1842/43-as országgyûlés, amikor újságíróként már maga is az események résztvevôje: „1834 ragyogott, 1842 talán sükerrel kecsegtet. És a süker a szám érdeme, míg ama fény egyének dicsôsége” (EH 1843.13). Tényleges reformokat, a társadalom egészére kiterjedô válságból kivezetô utat várt az országgyû-
léstôl. Hiába. A gyûlés berekesztése után a kormány szigorú sajtóintézkedései személy szerint ellene is irányultak, így álnéven folytatja tovább az írást. Mûfaját is megváltoztatja: vezércikkek helyett szívesebben ír társadalompolitikai esszéket. Az ellenzéki politika hathatósabbá tételének érdekében szervezett formát, polgári politikai pártot sürget. A párt elengedhetetlen tartozékának tekinti az elvileg megalapozott programot, a taktikát, a központosított vezetést és a szervezett fellépést biztosító fegyelmet. A három erdélyi országgyûlés kudarcát egy így megszervezett párt hiányával magyarázza, nem hallgatva el persze a brutálisan fellépô bécsi udvar felelôsségét sem. Kolozsvárt kezdi el, és alvinci birtokán fejezi be híressé vált röpiratát, a Korteskedés és ellenszereit (1843–44), melyben a reformpolitika szükségességét és a központosított állam eszményét hirdeti. A MTA elsôsorban e munkájáért választotta meg levelezô tagjának, 1844-ben pedig akadémiai nagyjutalomra ajánlotta. Széchenyi István gróf tetszését annyira megnyerte a röpirat, hogy a gróf egy politikai hírlap önálló szerkesztésével akarta megbízni, Kemény azonban erre akkor nem vállalkozott. 1846-ban Pestre költözik, s a centralista irányú Pesti Hírlap munkatársa lesz. Két évvel késôbb Csengery Antal mellett már ô is a lap szerkesztôje. 1846–48 közt sorra jelennek meg vezércikkei: az erdélyi úrbérrôl, korteskedésrôl, az országgyûlésekrôl, kettôs szavazati rendszerrôl, stb. Publicisztikájának csúcsa az 1847-es év, ekkor írja meg Eszmetöredékek a korteskedés és ellenszerei körül címû cikksorozatát, amelyben leleplezi a megyerendszer visszásságait, s a parlamentáris berendezkedésért száll síkra. Mindvégig hitt az osztrákokkal való kiegyezés lehetôségében, s bár Kossuthot Debrecenbe, majd Aradra is követte, egyik oszlopa volt a mindenáron megegyezést akaró Kossuth-ellenes Békepártnak. Világos után bujdosott, vizsgálat folyt ellene, de 1851-ben felmentették. Az önkényuralom idején, korábbi álláspontját megtagadva, két nagy visszhangot keltô röpiratában – Forradalom után (1850), Még egy szó a forradalom után (1851) – kinyilvánítja ellenérzéseit Kossuth politikájával szemben, és elutasítja a forradalmakat. A Korteskedés és ellenszereit mind a szerzô, mind pedig a kortársak és a késôbbi irodalom röpiratnak nevezi. Ha az idôszerû kérdésfelvetést és a problémák vizsgálatának gyakorlatiasságát tekintjük, helyes ez a mûfaji megjelölés, az elemzés elméleti megalapozottsága miatt azonban akár állambölcseleti munkaként is elkönyvelhetjük. A szerzô alapos jogi és történelmi felkészültségérôl, logikus, színvonalas elemzôkészségérôl tanúskodik. A címben szereplô korteskedés átvitt értelemben a politikai irányíthatóságot is jelenti, melyet a vakhit tesz lehetôvé. Kemény a politikai életben mindvégig a függetlenségre törekedett. Bár Eötvös, Szalay, Csengery baráti körébe tartozott, de nem azonosította magát a centralistákkal. Deákkal szemben is igyekezett önálló véleményt fenntartani. Megírásához a közvetlen indítékot az adta, hogy Keménynek saját tapasztalatai és barátainak tájékoztatása alapján alkalma nyílt megismerkedni a magyarországi ellenzéki mozgalom térnyerésével együtt járó pártkicsapongásokkal. „És midôn szemeitekkel végigfutottatok e sorokon: bámulni fogtok
azon hasonlatosságon, mely a római tanácskozások és a testvérhoni, közelebbrôl tartott számos törvényhatósági gyûlések, a római népcsôdítések és a korteskedéseink közt oly lélekrázólag mutatkozik, mintha egy felbôszült démon sorolta volna átkunkra be jelenkorunk évkönyvébe a hét dombon fekvô város történészetének legmocskosabb lapjait” – írja. Fôképp Szatmár és Bihar megye vált hírhedtté korteshadjáratairól, választási mulatozásairól és a velük járó véres verekedésekrôl. Kemény három részre (vagy amint írja: könyvre) és három füzetre tervezte röpiratát. De az elsô két füzet megjelenése után az ellenzék rosszallása (Kazinczy Gábor a Pesti Hírlapban bírálta a röpiratot, Wesselényi baráti körben hordta le) és a konzervatívok dicsérô szavai elriasztották munkája befejezô részének megírásától. A munka vázlatából és néhány 1844–45-ben megjelent cikkbôl azonban következtethetünk az elmaradt rész tervezett mondanivalójára is. Terve szerint az elsô rész a korteskedés veszélyeivel, a második rész a korteskedés veszélyeinek a megszüntetését célzó javaslatokkal, a harmadik rész pedig – a korteskedés eltávolítására irányuló országgyûlési és megyei teendôk elemzésével – saját javaslataival foglalkoznék. A világosan meghatározott cél, a korteskedés bírálata mellett egy szélesebb alapú társadalmi, alkotmányos reform elképzelését is kifejtette a röpiratban. Az alapkoncepciók a következôk: Az általános képviseleti rendszer, mivel az „absztrakt többség uralkodását sürgeti”, ellentétben áll az állam végcéljával, a „közboldogsággal”. A közboldogságot az anyagi, szellemi és erkölcsi haladásban kell keresni, s ezért csak a kultúra terjesztésével párhuzamosan közelíthetô meg. Különbséget kell tenni a szám szerinti közakarat („nyers tömeg”) és a közvélemény között. Ez utóbbi a mûveltség képviselôje, számától függetlenül. Az általános képviseleti rendszer hívei önellentmondásba keverednek, mikor azt hirdetik, hogy szám szerint minél többen vegyenek részt a közügyek intézésében. A tömeg ugyanis megvesztegethetô, és a többet ígérôhöz szegôdik, így végsô soron a korrumpáló pártvezér kezében összpontosul a hatalom. Kemény elítéli a kettôs szavazati rendszert is, vagyis a választók választását. Szerinte ez az eljárás amellett, hogy „politikai semmivé” változtatja a választók nagy csoportját, az ún. képviselôtestület létrehozásával kevesek monopóliumává teszi a társadalom vezetését. A korteskedés, az önkény, a mûveletlenség (vagy az Andrássy Károly kitalálta szóval, a bürokráciát mintául véve, a bunkó, a husáng uralmát, vagyis a nyers erôt jelentô) bunkókrácia „csupán rendôri és büntetô szabályok által soha meg nem szüntethetô.” A mûben megtalálható Kemény eszmerendszerének valamennyi fô eleme: a polgárosodás szükségességének és elkerülhetetlenségének a vallása, a polgárosodás és a nemzeti érdekek ütközésének veszélyei, az elnyomott tömegek színrelépése és várható forradalmi megmozdulásai. A Forradalom után a magyar politikai irodalom egyik legvitatottabb alkotása, megjelenésétôl kezdve felváltva dicsérték és mocskolták szerzôjét. Kecskeméthy Aurél és Degré Lajos kíméletlenül bírálta, az Új Magyar Museum részrehajlással, s a történelmi
43
44
hûség megsértésével vádolta. Voltak azonban olyan lapok is, amelyek megértô véleményeket, sôt ajánló méltatásokat közöltek a mûrôl (Pester Zeitung, Pesti Napló, Magyar Hírlap). Csengery Antal 1850. júl. 27i levelében megjegyzi: „Kemény most írt egy mûvet: Forradalom után. Iránya: hatni az ostromállapot megszüntetésére. Lever minden pártot, hogy egyik se emelkedhessék a másik fölé, hanem egy nagy nemzeti pártban egyesüljenek mindnyájan. Gyakran még az igazságtalanságig éles a hozzá közelebb álló nézetekhez, s azokhoz, melyeket maga is hirdetett. Félek, hogy éppen ellenkezô hatása lesz, amit tôle vár.” Az egykori ellenzéki társak azt rótták fel neki, hogy kíméletlenül és igazságtalanul bírálta Kossuthot, elítélte a 48-as forradalmat, és a mû néhány fordulatában az uralomra került rendszernek látszott hódolni. A röpirat valóban ellenforradalmi ideológiájú. Kemény megtagadja benne korábbi forradalmi eszméit, többször is bizonygatja, hogy a magyar nép „józan értelmétôl” távol áll a forradalom, azt csak Kossuthnak és a radikálisoknak felelôtlen izgatása robbantotta ki. „Különben is már az értelmes s vagyonos rég túl van a faszcináción. Szemeit többé nem fordítja Iconium felé. Nem remél, nem vár semmit Kossuth világszabadsági óriás vállalataitól. Sôt valóságos csapásnak hinné, ha ezen nagy izgatónak neve megint az események rohamába sodortatnék.” Propagálja az ellenállás megszüntetését és a megalkuvás, az ostromállapotot felfüggesztését szeretné mindenáron elérni. Tagadja, hogy a magyar nép akár egy szikrányi rokonszenvet is érezne a szocializmus vagy a köztársaság eszméje iránt. Úgy gondolja, hogy Magyarországon, ahol a mûveltek nem szerették a köztársaságot, a mûveletlenek pedig nem ismerték, megmaradt a „királyság iránti ezeréves szeretet”. A röpirat kiadásával figyelmeztetni akarta a császári udvart, hogy a monarchia fennmaradásának érdekében fordítsanak gondot a magyarok érdekeire. Realista szemléletre inti honfitársait, szigorúan bírálja a pártok, pártvezérek hibáit. A Világos utáni tapasztalatok, tanulságok összegzése, a politikai teendôk felvázolása jellemzi az 1851ben megjelent Még egy szó a forradalom után címû röpiratát. A politikai rendszer kritikája ebben a mûvében is központi szerepet kap, azonban a bírálat itt már megoszlik a hajdani magyar politikai vezetés és az akkori osztrák önkényuralom hibáinak felsorakoztatásában. Magyarország és a Habsburg-monarchia kapcsolatát nemcsak kikerülhetetlennek, hanem sok szempontból elônyösnek is tartja. Szerinte a történelmi határokat csakis e soknemzetiségû államalakulat keretein belül lehet megôrizni. Az elsô rész a Széchenyi által követett út, módszerek helyeslése, a szükséges társadalmi reformok igazolása. „Mindnyájan tudjuk, miként Magyarország átalakulási mozgalmainak gróf Széchenyi István volt megindítója. Éles elméje és gunyorjai, ostromai és fölvilágosításai, kiszámított tervei és merész izgatásai csakhamar részint nevetségessé, részint gyûlöltté és mindkettô által lehetetlenné tették a tespedést. Haladnunk kellett.” A második részben bebizonyítja, hogy a régi állapot Széchenyi nélkül is felbomlott volna, az ôsi al-
kotmányt a nyugati eszmeáramlatok, az abszolutizmus, s a látszatra apolitikus nyelvújító mozgalom is alaposan kikezdte. Meggyôzôdése, hogy Magyarországon nem létezik olyan párt, amely a régi állapotokat kívánná vissza, és kétségtelen, hogy „a múlttal szakítanunk kellett”. A harmadik fejezet azt a kérdést boncolgatja, hogy ha a régi állapot nem volt fenntartható, és a mozgalom elkezdôdött, lehetett volna-e a változást békés úton megvalósítani? A kérdésre nem ad konkrét választ, de az akkori körülmények bemutatásával, és a más országok példáján keresztül mégis azt sugalmazza az olvasónak, hogy a rendezett, békés átalakulást Széchenyi higgadt tervei sem tudták volna biztosítani. A következô rész tárgyalja a legfontosabb kérdést: „Volt-e a fôleg Széchenyi által képviselt iránynak plasztikus ereje, mely a sürgetett reformot élôvé, tartóssá és gyümölcsöztetôvé tegye?” Belpolitikai hasznossága összhangban állt-e a külpolitikai szükségességgel, ami a reformterv sorsát a továbbiakban eldönthette? E két kérdésre próbál választ találni, az események mozgatórugóit akarja föltárni, fôképp történelmi tények láncsorba fûzésével. Az osztrák birodalom hivatását, lehetôségeit más országokkal (Anglia, Oroszország, Törökország, Poroszország) való kölcsönhatásaiban vizsgálja. Külpolitikai koncepciójának tengelye Ausztria, melynek kevés keresnivalója van nyugaton, „az osztrák birodalom európai befolyásának fô kulcsa keleten van”. Ausztria hivatása a nyugati mûveltséget keleten közvetíteni, ami alapvetô érdeke, hiszen minden erô, amit nem nyer meg magának, idôvel ellene fordulhat. Ausztriának komolyan kell vennie a déli szlávok nemzeti törekvését és Törökország felbomlását, vigyáznia kell, hogy Konstantinápolyban sem az angol, sem az orosz befolyás ne erôsödjék. Ugyancsak a negyedik fejezetben vizsgálja a magyarországi nemzetiségek helyzetét. Magyarországban több nemzet él békésen egymás mellett, de „sehol fajféltékenység és a magyar név iránti gyûlölet nem mutatkozik. Sôt minden nemzetbôl, mely földünket lakja, egyaránt támadtak férfiak, kik a seregek élén és a kormánytanácsban dicsôséget árasztottak a magyar hazára.” Úgy véli, hogy az orosz és a német nagyhatalom ellensúlyozására a Monarchia a magyarság közremûködésével közvetítô szerepet játszhat a polgárosult Nyugat és az elmaradott Kelet között. Fejlôdési lehetôségeket ígér a déli szlávoknak, a románoknak, elképzelhetônek tartja Horvátország teljes elszakadását is, viszont tiltakozik egy majdani román önkormányzat megalakulása ellen. Az utolsó fejezetben összefoglalja az addig leírtakat, és sajnálatát fejezi ki amiatt, hogy a magyar pártok egyetlen nemzeti párttá való összeolvadására még nem érett meg az idô. Meggyôzôdése, hogy a magyarnak nincs oka jövôje miatt aggódni, mert az teljes összhangba hozható az osztrák birodalom egységességének igényével. Hangsúlyozza, hogy a monarchia egységének megôrzése mellett teret kell nyitni az önálló belsô kormányzásra, mivel „a szigorú központosítás éles ellentétben áll érdekeinkkel, bárminô eszméket hirdessen”.
NÁGÓ ZSUZSA
Könyvrôl könyvre
Egy kalotaszegi táncos egyéniségvizsgálata Berzsenyi Dániel 1811-ben írt A táncok címû, emelkedett szárnyalású költeményében – nem minden ok nélkül – úgy vélte, hogy a tánc „Titkos törvényit mesterség nem szedi rendbe, / Csak maga szab törvényt, s lelkesedése határt. / Ember, az ki magyar tánchoz jól terme, örüljön! / Férfierô s lelkes szikra feszíti erét.” Ezek a sorok nyilvánvalóan alapos megfigyelés nyomán születtek meg, és a magyar néptáncok egyénenként rögtönzött, merev szabályoktól mentes, kötetlen jellegét domborították ki. A 20. század közepéig a néprajztudósok is ezt a nézetet vallották. Réthei Prikkel Marián például, aki nagy érdemeket szerzett a tánctörténet forrásainak feltárásával, és a néptáncokról az elsô tudományos összefoglalást alkotta meg, lényegében Berzsenyi gondolatát fûzte tovább, amikor részletes kutatásai alapján megállapította, hogy „a magyar néptánc figurái annyira egyéniek, önkényesek, hogy maga a táncos sem igen tudja ôket ismételve ugyanúgy eljárni. /.../ Táncoló népünknek nincs igazi szabálya: tánc közben nem gondol a figurák egymásutánjára (melyeket magából fejt ki látott formák után), hanem ösztönszerûen követi érzelemvilágát, s így tánca mégis szép, változatos lesz.” A jelzett, sokáig uralkodó felfogás elsôsorban a férfi szólótáncok esetében észlelt sajátosságokra épült. Azokban ugyanis kétségkívül úgyszólván határtalan lehetôség rejlik az improvizációra. Az 1940–50-es években fellépô tánckutató nemzedékek tagjai érthetô módon fokozott figyelmet szenteltek az egyéni táncok vizsgálatának. Természetesen a legjobb táncosok repertoárját és elôadómûvészetét igyekeztek tanulmányozni. Így került az érdeklôdés elôterébe, mások mellett, a magyarvistai Mátyás István (1911–1977), akit a falujabeliek többnyire a ragadványnevén, Mundruc Pistaként emlegettek. Legényes táncáról Molnár István készítette a legelsô filmfelvételeket 1941-ben, majd az ezeket bemutató ábrákat és leírásokat 1947-ben Magyar tánchagyományok címû könyvében adta közre. Molnár tanítványa, Martin György, aki néhány évtized alatt a keletközép-európai néptánckutatás legnagyobb tudósa lett, az 1940-es évek második felében a film egyik vetítése alkalmával látta elôször Mátyás Istvánt táncolni. Éles szemét azonnal megragadta a Nádas menti táncos virtuóz elôadásmódja, rendkívüli tehetsége. Személyesen 1956-ban találkozott vele elôször, és ekkor már korszerûbb felvevôgéppel örökítette meg több táncrögtönzését, 1959-ben pedig ezek alapján írta meg Egy erdélyi férfitánc-típus egyéni változatainak motívumkincse címû egyetemi szakdolgozatát. A továbbiak során a vistai táncos és a kalotaszegi tánchagyomány Martin kutatásaiban központi szerepet kapott. Ôt ugyanis különösképpen foglalkoztatta az egyéniségkutatás, a folklorisztikának az az irányzata, amely a hagyományos kör-
nyezetben élô kreatív személyiségek tevékenységét és a közösséghez való viszonyát tanulmányozza. Ilyen jellegû vizsgálódásokat korábban fôként a népmese és a népmûvészet kutatói kezdeményeztek. Martin György 2004-ben megjelent nagyszabású könyve tehát, amint az alcím világosan utal rá, az egyéniségvizsgálat jegyében keletkezett. A szerzô azonban hangsúlyosan felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy a fô célja nem önmagában az egyéniségvizsgálat volt, hanem tulajdonképpen a kalotaszegi legényes táncot kívánta bemutatni „az eddig ismert legkiválóbb magyar paraszttáncos egyéniség legrészletesebben feltárt anyagának közreadásával”. Ezért, mûfaját tekintve, a könyv hármas szempontrendszer alapján megalkotott „személyi-regionálistánctípus-monográfia”, melynek rendeltetése elôkészíteni a kalotaszegi legényes erdélyi, Kárpát-medencei és európai összefüggéseinek áttekintését. Mátyás István táncalkotói és -elôadói teljesítményének a kutatása mindent összevéve voltaképpen 36 éven át folyt. A tôle gyûjtött adatanyag méretei lenyûgözôek: 100 motívumtípus 2500 változata és a formakincs tekintetében páratlanul gazdag 410 táncszakasz vált tanulmányozhatóvá. Részint eredeti környezetben, táncmulatságokon, részint pedig utólag, alkalomtól függetlenül felidézett formában készültek a felvételek. Ezeket Martin György kiegészítette a Mátyással folytatott beszélgetésekkel, melyek során az átlagon felüli nyelvi kifejezôkészséggel és teljesen megbízható emlékezôtehetséggel is rendelkezô táncos érzékletesen rávilágított táncismeretének, figuráinak, mozdulatainak indítékaira és forrásaira. A rendkívül mélyreható vizsgálódás tisztázta a legényes tánc formai elemeit, szerkezetét, a kísérô zenével való kapcsolatát, valamint a hagyományozás és az újraalkotás mibenlétét. Sikerült megállapítani, hogy az improvizáció a legegyénibb jellegû legényes esetében is, a tánc regionális altípusait illetôen, bizonyos szabályokhoz igazodik. A monográfia bôséges adalékot és érvet kínál a rögtönzött táncfolyamatban megnyilvánuló változékonyság és állandóság közötti viszony, akárcsak az alkotásban, illetve újraalkotásban jelen levô tudatos és ösztönös elemek arányának meghatározására. A Mátyás Istvántól gyûjtött táncfolyamatok mindegyike megtalálható a kötet Táncközlések címû fejezetében a Lábán Rudolftól kidolgozott jelírásos módszer (Lábán-kinetográfia) használatával készült, a legparányibb részletet is tükrözô lejegyzésben, a néptáncok tudományos közreadásának korszerû követelményei szerint. A szerzô nagy gondot fordított a gyûjtés körülményeinek és módszerének ismertetésére, a tánc motívumkészletének alapos elemzésére, továbbá a kísérô zenének a tánccal szinkronban történô közzétételére. Külön fejezetet szentelt az erdélyi legényes táncok típusainak és a férfitáncok ku-
45
tatástörténetének. 1983-ban, 51 éves korában bekövetkezett halála megakadályozta Martint, hogy a szívéhez legközelebb álló mûvét befejezze. A hagyatékában maradt kéziratok kiadásának elôkészítésére, a könyv végleges formába való öntésére tanítványai, fiatalabb munkatársai vállalkoztak. A monográfia végül egy szakértô munkaközösség áldozatos fáradozásának eredményeként látott napvilágot. Felföldi László írta a hosszú lélegzetû elôszót. Ugyanô és Karácsony Zoltán végezte a szerkesztési munkát Szôkéné Károlyi Annamária közremûködésével. Utóbbi készítette a táncírások mûszaki rajzait is. A Kalotaszeget, a Nádasmentét és Magyarvistát ismertetô fejezetet Fülemile Ágnes írta. A legényes dallamok ritmikai elemzését Martin elgondolása szerint Virágvölgyi
Márta és Vavrinecz András végezte. Helyet kapott a kötetben Varga Lajos, illetôleg Kürti László egykori beszélgetése Martin Györggyel. A Függelékben újra olvasható Martin Egy improvizatív férfi tánc struktúrája, valamint Rögtönzés és szabályozódás a magyar néptáncokban címû, 1977-ben, illetve 1980-ban megjelent tanulmánya. A teljes mûvet Fügedi János és Pálfy Gyula lektorálta.
Barangolás a Berettyó-felvidéken
is magukba olvaszthattak. Tájszóhasználatuk érdekes, a szakemberek érdeklôdését több mint száz éve felkeltette. Kovács Lehel István nagymamája emlékére állította össze ezt a tájszógyûjteményt. Elég röviden átlapoznunk ahhoz, hogy észre vegyük: a román és a magyar nyelv fonódik inkább össze szóhasználatukban, és még számos kifejezést felismerünk, találkozunk teljesen új formákkal is. A könyv elején olvashatunk Hétfaluról, a tájszógyûjtemény hosszas megvalósításáról, majd a hétfalusi nyelvjárás hangtani sajátosságait magyarázza a szerzô. A tájszavak felsorakoztatása után különbözô érdekességekrôl olvashatunk, többek között a csángók ételeirôl, ünnepeirôl, ruházatairól, népviseletérôl, rajzokkal is kiegészítve.
Aki alapos leírást szertene nyerni a Szilágyság e részérôl, bizalommal veheti kézbe a könyvet. A két szerzô igyekszik minden oldalról megvilágítani a Berettyó-felvidék tájait, fôbb vonásait, jelentôsebb településeit. A tájat mesebelien leíró elôszó után rögtön megismerkedhetünk a „bölényvadászok földjének” határaival, jellegzetességeivel, rövid a törtenetével. Szilágyságra a viszonylag tagolt, hepehupás felszín, mérsékelten meleg éghajlat, sûrû vízhálózat, közepesen termô vörösbarna erdôtalaj jellemzô, ami szoros kapcsolatban áll az ottani nép foglalkozásával, életmódjaval; de ezekrôl bôvebben olvashatunk a továbbiakban külön címek alatt. Érdekes tudnivalók derülnek ki a Berettyó-felvidék biogeográfiájából is, ezt követôn egyenként látogathatunk el a vidék fontosabb településeire. A tájleíró, ismertetterjesztô összeállítás lehet egy idôtálló dokumentum az utókornak az egykori szilágysági helyekrôl, falvakról, hiszen annak jellegzetességeit örökíti meg ebben a változó világban; ugyanakkor sikerrel hasznalható útmutató is az idelátogató turistáknak. A könyv végén román, angol, német nyelvû rövid összefoglaló olvasható. Ha megemlítjük még, hogy színes képeket, valamint egy térképmellékletet is találunk a könyvben, kétségtelen, hogy szemléletes olvasmánykörutat teszünk a Berettyó-felvidéken. Major Miklós – Torkos Imre: Barangolás a Berettyófelvidéken. Pro Eklézsia. Szilágynagyfalu 2005. 116 l.
Hétfalusi csángó tájszógyûjtemény
46
Nagyon sokat vitatkoznak a csángókról, a nevükrôl, az eredetükrôl is. Egyesek azt állítják, hogy a csángó nép jó példa a különbözô hagyományok egybeolvadására, kölcsönhatására. Sokan kétségbe vonják magyarságukat. A származásukról, történetükrôl még mindig sok hiedelem, téveszme forog közszájon, egy dolog viszont biztos: a magyarsághoz tartoznak, a székely tömbbôl rajzottak ki az idôk folyamán, de korábban helyben lakó magyar népességet
ALMÁSI ISTVÁN Martin György: Mátyás István „Mundruc”. Egy kalotaszegi táncos egyéniségvizsgálata. A Mezôgazda Kiadó és a MTA Zenetudományi Intézet közös kiadása. Bp. 2004 (710 l.)
Kovács Lehel István: Hétfalusi csángó tájszógyûjtemény. Kriza János Néprajzi Társaság. Kolozsvár 2005. 116 l.
A Szilágysomlyói Református Egyházközség története Örökzöld témát ápolgat Fodor László ebben a dokumentációs összeállításában. Az egyház, a vallás története mindig tanulságos élményt nyújtott az érdekelteknek. Errôl olvashatunk a nyolcvankilenc éves kántortanító mûvében is, aki ezúttal leszûkítvén a témakört, a Szilágysomlyói Református Egyház kialakulásának történetét tárja elénk. A könyv egy rövid visszatekintôvel indít, amelyben mintegy három oldal erejéig összefoglalja a református vallás megjelenésének elôzményeit; ezzel nemcsak felfrissíti az emlékezetünket, hanem összefüggést is teremt a továbbiakban bemutatott történettel. A kordokumentumként és nem irodalmi olvasmányként megírt mû, lépésrôl lépésre vezet végig az eseményeken; kezdve az akkori egyházszervezéssel és templomépítéssel, a kuruc–labanc háború rombolásait követôen mesél az építkezések folytatódásáról, az egyház fennmaradásáról és továbbélésérôl. A trianoni békeszerzôdés Somlyó városára is kihatott. Ennek következményeit taglalja az elkövetkezô fejezet, majd befejezésként az 1945 utáni egyházi életrôl olvashatunk.
A mellékelt képek nagyszerûen szemléltetik, magyarázzák, kiegészítik a leírtakat. A fogalmazási stílus meglehetôsen egyszerû, mégis érdekfeszítô, magával ragadja az olvasót, mert rövid és tömör; a lényeget meséli, se többet se kevesebbet, így az olvasónak nincs ideje unatkozni vagy elkalandozni. Fodor László: A Szilágysomlyói Református Egyház története. Hepehupa. Szilágysomlyó 2005. 166 l.
Hepehupa Szilágysági mûvelôdési folyóirat Nem könnyû manapság vidéken egy mûvelôdési folyóiratot kiadni és úgy megszerkeszteni, hogy az minden szempontból megállja a helyét. Négy évvel ezelôtt a Szilágyságban ezt mégis megkockáztatták és mára bebizonyosodott, hogy szerencsés próbálkozás volt, annak ellenére, hogy nem volt sem földrajzilag, sem kulturálisan elônyös helyzetben. 2002-ben született meg a Hepehupa, témája az irodalom, mûvészet és történelem, fôszerkesztôje Feér László. A4-es alakú, mintegy százoldalas negyedévenként megjelenô kiadvány. Elsô száma ötszáz példányban jelent meg. Az olvasók tetszését azonnal elnyerte, aki kezébe vette életrevalósággal, remek grafikai kivitelezéssel jellemezte. A szerzôk között találhattuk Bekô N. Ildikót, Györfi Deák Erzsébetet, Györfi Deák Györgyöt, Hajdu Attilát, Kovács Kuruc Jánost; a fedôlapot pedig Szabó Vilmos Gyökerek címû pasztellrajza díszítette. Egy éven belül a könyvesboltok és a terjesztôk legkeresettebb folyóirata lett. A Gyökerek cím alatt közölt történelmi és helytörténeti tanulmányokat nem egy iskolában kötelezô házi olvasmányként kezelték. Második évfolyamának elsô lapszámában a már megszokott közel száz oldalon huszonhat szerzô munkáját közli. Nagy erdélyi személyiségeket mutat be: gróf Mikó Imrét, a gazdaság és mûvelôdési intézmény szervezôjét; Brassai Sámuelt, az utolsó erdélyi polihisztort; Kôváry Lászlót, a historikust, lapszerkesztôt, történészt, statisztikust; a zsoltárszerzô Budai Ézsaiást; Szabó T. Attilát, az európai hírû nyelvtörténészt. Ezek a jeles személyiségek példaértékû munkásságukkal mind kapcsolódtak a Szilágysághoz. A lapszám szerzôi között ezúttal találjuk többek között Egyed Ákost, Fitz Józsefet, László Lászlót, Péntek Jánost, Kovács Miklóst stb. Szilágysági származású fiatal prózaíró, Szabó Róbert Csaba közli elsô karcolatát a szépirodalmi rovatban. A harmadik évfolyamban megjelent második száma meghaladja a száz oldalt és már harmincöt szerzô alkotásait közli. Kovács Kuruc János történelemtanár számol be a 2003-ban Zsibón felállított Wesselényi-szobor történetérôl, valamint Wesselényirôl, a reformer politikusról. A zilahi kollégium 1646–1918 közötti diáknévsorának dokumentumait kutatta fel és ismerteti Kovács Miklós történész. Az oktatási témákhoz kapcsolva, B. Simon György tekint vissza a több mint százéves szilágybagosi óvodára. Negyedik évfolyamának második száma a Nyolcszáz éves Krasznával indul, Oláh Miklós öszszeállításában. A Gyökerek rovatban olvashatjuk
még Horváth Józsefet, Varga Rékát, Joikits Attilát, Kiss Zoltánt, Szabó Katalint. Szemléletes statisztikai adatokat nyújt László László a Népszámlálás 2002 címû beszámolójában. Az irodalom részlegen Páskándi Géza, Müller Dezsô, Kiss Lehel, K. Faluvégi Ferenc, Rusz Kun László verseivel ismerkedhetünk meg. Említést érdemelnek még a Mûvészetben Hajdu Attila Kuncogó cím alatt megjelentetett számítógépes arcképtorzításai. Váratlanul humorosak a közismert személyek megjelent karikatúrái. A címlapon és a hátoldalon pedig Barabás Dénes terrakotta kisplasztikáiról készült felvételeket találhatunk. A Hepehupa szándéka tehát a Szilágyság kultúrájának, irodalmának és mûvészetének minél szélesebb és változatosabb válogatása és közreadása, valamint a fôszerkesztô, Fejér László szavaival élve, a helyi értékek identitástudat kialakítása és továbbítása. Az említett fôszerkesztô mellett állandó munkatársként van feltüntetve Bekô N. Ildikó, Hajdu Attila, Kovács Kuruc János, Lakóné Hegyi Éva, László László és Major Miklós. Kiadja a Colorprint Kft. A lap viszonylag még rövid, de sikerekben gazdag története remélhetôleg nem ér egyhamar véget, mert a Szilágyságnak szüksége van ilyen jellegû folyóiratra.
BALOGH VALÉRIA
Variációk A Variációk címû könyv tulajdonképpen egy riportsorozat. A bevezetôben Ambrus Attila megmagyarázza e könyv létrejöttét: „hét évvel ezelôtt indította útjára a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete Erdély felfedezése nevû programját”. Immáron ez a negyedik kötet, mely a MÚRE 2004 évi gyimesfelsôloki alkotótáborában elkészült. A Variációk gyimesi témákra kötet a csángók életére, hétköznapjaira, ünnepeire próbál fényt vetni. Ahogy Sarány István írja: „A riportok, interjúk a gyimesi emberrôl szólnak. A csángókról. Azokról, akik csángóságukat nem egy népcsoporthoz való tartozásnak, hanem életformának tekintik.” A kötet színességét a témák gazdagsága adja; összesen nyolc témára kap az olvasó variációkat. Elsôsorban a gyimesi tájról és az ott lakó emberekrôl, a múltról, emberi sorsokról, az asszonyok életérôl (néha hivatásukról), a továbbtanulás lehetôségeirôl. Az elsô téma feldolgozói kiemelkedô fontosságúnak tekintik az iskola szerepét a gyimesiek életében. Berszán Lajos atya munkássága éppen azért kap fôszerepet az elsô variációban, mert ô alapította a gyimesfelsôloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnáziumot. Ez pedig létfontosságú a csángók jövôjét tekintve. Az érzelmi töltetét a kötetnek nemcsak az egyes riportok adják, hanem az újságírók egyéni megközelítése egy-egy élménynek, elhangzott gondolatnak, érzésnek, arcnak, tekintetnek. Aki igazán kíváncsi a gyimesi életre és lakóira, az szívesen fogja lapozni e könyvet. Erdély felfedezése 4. Variációk gyimesi témákra. Magyar Újságírók Romániai Egyesülete – Státus Kiadó, Marosvásárhely – Csíkszereda, 2005
47
Gyûjtemény Balogh Lajos szenvedélyes gyûjtô. A gyûjtés örömére már a bevezetôben is felhívja az olvasó figyelmét: „minden gyûjtemény gyönyörûséget nyújt a gazdájának, egyúttal tanulmányt is. Fô célja megmenteni, megóvni az elfeledéstôl, majd tovább vinni mindazt, ami régi és új, természetesen a maguk jellemzô valóságában.” Tulajdonképpen eme kicsi, de értékes könyve is gyûjtemény. Összegyûjtött benne „négyszáznál is több találós kérdést, közmondást, intelmet, szólásmondást”, néhány fejtörôt és tudáspróbát. Ezeket rajzokkal, grafikákkal hozta közelebb a kisebb kor-
A legújabb Brassai-évkönyv
48
A Brassai-hét záróeseményei közt került sor az iskola legújabb évkönyvének a bemutatására. A közel másfélszáz lapos kiadvány a már megszokott rendhez igazodik: a megelôzô tanév teljes adattárát örökíti meg. A diákok névsorát tanévvégi átlagosztályzatukkal, a ballagók esetében az érettségi átlaggal. A tanári kar névsorát a szak, tanügyi fokozat és a szolgálati idô feltüntetésével valamint a nem oktató alkalmazottak jegyzékét. Könyvtári jelentés és statisztikai összefoglalás zárja ezt a számbavételt. Mint kiderül, tavaly 34 nappalis osztály mellett 18 esti tagozatos osztálya volt a Brassainak (az utóbbiakból 14 román tannyelvû). A több mint száz tanerô 1247 diákot oktatott. Közülük 805-ön a nappali, 442-en az esti tagozatra jártak. A könyvtár állománya 28 958 kötet volt, az évi gyarapodás mindössze 157 kötetet tett ki, ebbôl 44 adomány útján jutott a gyûjteménybe. A kis kötetet az iskola három nyelven összefoglalt története vezeti be, utána a tanárok tudományos dolgozatai következnek. Fazakas István Apáczai Csere János munkásságáról, Gaal György és Simon Gábor Brassai Sámuelrôl, Kováts Ildikó az iskola rajztanításának történetérôl közöl adatokat. Málnási Ferenc irodalmi köri – írókkal folytatott – levelezés tanulságait teszi közkinccsé, Újvárosi Tamás pedig a magyarság sorsát kutatja a Fehér és Hunyad megyei szórványvidéken. Balázs-Blénessi-Pataki Erika az internet iskolai alkalmazhatóságának feltételeit veszi számba. Az iskolai eseménynaptárt beszámolók követik: a múlt tanév kilenc jelentôsebb mozzanatát idézik fel a tanári kar tagjai. Külön figyelmet érdemel az igazgatónô, Kósa Mária aláírásával megjelent Nyilatkozat, melyet a tantestület 82 tagja és a szülôi bizottság képviselôi is aláírtak. Ez a 2004 szeptemberében keletkezett dokumentum segélykiáltás: megoldást kér és keres az iskola szorongatott helyzetére. Mint közismert, az iskola épületét az 1999-ben kiadott 83. számú kormányrendelettel visszakapta jogos tulajdonosa, az unitárius egyház. Az iskola és az egyház viszonyát azóta sem szabályozza semmilyen törvény. Gyakorlatilag az állami iskola csak megtûrt az épületben. Az utóbbi években ez egyre jobban érzékelhetô, mert az egyház rendszeresen termeket, irodahelyiségeket foglal le, 2004 ôszén egyszerre 4 tantermet igényeltek vissza. Így az állami iskolának – bár egyre csökkenti osztályai számát – rövidesen a kiszorulással
osztály olvasóihoz. És bár a szerzô mókásan, egyszerûen igyekszik átadni tudását a szilágysági szokásokról olvasóinak, mégsem állíthatjuk, hogy kizárólag gyerekeknek szól gyûjteménye. Sôt, minden korosztályt leköthet színességével, témáival, tanító jellegû megfogalmazásával. Balogh Lajos ezzel a rövid, érdekes olvasmánnyal arra törekszik, hogy felhívja figyelmünket hagyományaink ôrzésére. Vegyük számba intelmeit. Balogh Lajos: Négyszáznál is több: találós kérdések, közmondások, intelmek, szólásmondások. Szilágycseh, 2004
BIRTALAN ÁGOTA
kell szembenéznie. Egyelôre sem az illetékes tanügyi, sem pedig az RMDSZ-szervek nem kínálnak valamilyen megoldást. Az évkönyvet a tanév eseményeit rögzítô színes fényképfelvételek valamint az egykori rajztanár, Tóth István mûveinek a reprodukciói zárják.
GAAL GYÖRGY Az 1557-ben alapított kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceum Évkönyve a 2003–2004-es tanévre. Szerkesztette: Gaal György. Kolozsvár, 2005.
Moldvai magyar népmesék Kallós Zoltán, a 2000-ben Budapesten Magyar Örökség-díjjal, majd 2001-ben Corvin-lánccal is kitüntetett válaszúti születésû népzenekutató gyûjtésébôl Világszárnya címmel s Stúdium Könyvkiadó 2004-ben újabb gyönyörû kötetet jelentett meg – alcíme: Moldvai magyar népmesék. Az elôzéklapon ott pompázik a szép fotó is, a mesemondó Demeter Antiné Jánó Anna hiteles népviseletbe öltözötten, mely nagyon megemeli az amúgy is igényes kötet színvonalát. Nem kevéssel járul hozzá mindehhez a Tasnádon elô Vass Csaba grafikus- és formatervezô-mûvész hangulatos illusztrációival. Rövid, de magvas elôszavában a gyûjtô bemutatja a vele egy évben, 1926-ban született partnerét is, aki az 55 mesét, amelyeket édesanyja és nagyanyja, valamint egyik húga segítségével gyûjtött be szívet bizsergetô, melengetô lészpedi nyelvjárásban leírva. „A lészpedi csángó magyarok a székely nyelvjárás egy régies változatát ôrzik, a mesék ezért jól érthetôk – jegyzi meg elôszavában a gyûjtô, meg ha az idegen nyelvi környezet hatására elég sok román kölcsönszó található is ebben a magyar nyelvváltozatban”. A mesék nyelvjárástani és nyelvtörténeti szempontból is értékesek. Pedig a mesemondó még iskolába sem járt, önszorgalomból tanulta meg a betûvetést. Érdemes az elôszóból kiemelni Kallós Zoltán megjegyzését: az 1960-as években, pesti tartózkodása idején sokat énekelt Kodály Zoltánnak is. Korunk egyik híres elôadómûvésze – Sebestyén Márta – példaképének tekinti. Anna néni 2002-ben elnyerte a Magyar Népmûvészet Mestere címét. Kallós Zoltán: Világszárnya. Moldvai magyar népmesék. Stúdium. Kolozsvár 2004. 254 l. 22 cm
Leveleskönyv – tanulságos és hasznos olvasmány 1967-ben úgy tûnt, hogy Lám Béla – szépirodalmi nézôpontból tekintve – egykönyves író lesz. Persze nagyon igaz, hogy a Körön kívül harmadik kiadása is megjelent, még így is vitathatatlanul megérdemelten került volna be a magyar irodalomtörténetbe a gépészmérnök, aki Medgyesen született 1892-ben, Kolozsváron a Református Kollégiumban érettségizett és Budapesten szerzett mérnöki oklevelet 1913ban. Ám azt is tudjuk, hogy novellái már a Pásztortûz és az Erdélyi Helikon lapjain helyet kaptak. De most csupa szív leánya – Irocska – jóvoltából megjelent Lám Béla levelezése Áprily Lajossal, Mannsber Arvéddal, Olosz Lajossal és Reményik Sándorral, mindannyiunk örömére. És mennyi dokumentumértékû, szívet-lelket melengetô alkalmi fotó! Mindezt tömören összefoglalja a fülszöveget helyettesítô hátsó borítón Egyed Emese, amikor „öt tanult férfi családokat is összekötô fél évszázados barátsága”-ként aposztrofálja a kötet lényegét. Az öt jeles erdélyi személyiség játékosan komoly, fél évszázadot átfogó levelezésének (232 levél!) közkinccsé tételéért mindörökre hálás lehet – és lesz is – régiónk olvasni szeretô közönsége. Lám Béla levelezés Áprily Lajossal, Mannsberg Arvéddal, Olosz Lajossal és Reményik Sándorra. Öszszeáll. Hantz Lám Irén. Stúdium. Kolozsvár 2005. 310 + 22 l. 20 cm
Románia ásványvizei Ezzel a címmel jelent meg 1978-ban Reisz Katalin recenziója kolozsvári napilapunk elôdjében, az Igazságban Kisgyörgy Zoltán és Kristó András kiváló földrajz-geológus szakíró-páros borvizeket népszerûsítô kis könyvecskéjérôl. Lett is foganatja, napok alatt elfogyott az üzletekbôl a Tudományos és Enciklopédiai Könyvkiadó sikerkönyve, mert nagyon is okos válaszokat fogalmaztak meg az ásványvizekkel kapcsolatban felmerülô kérdésekre: hogyan keletkeztek, mi a borvizek és gyógyvizek haszna, esetenként milyen betegségek kezelésére javasoltak stb. A Stúdiumnál most Tôkés Elek – a kiadó tulajdonosamûködtetôje – szerkesztésében megjelent a jeles vegyészprofesszor, atomfizikus az MTA tagja Rádióaktív ásványvizek és mofettagázok címû könyve, amely fôleg szakembernek íródott, de a nagyközönség számára is sok érthetô, elérhetô adatot tartalmazó, szemnek is mutatós, mert igen szép küllemû. Elmondhatjuk, hogy most már van, amit ezzel kapcsolatban ajánlhatunk hazai magyar olvasóközönségünknek. Húsz gyönyörû gyógyfürdôi színes látképpel példásan gondos az üdülô- és gyógyhelyekrôl megfogalmazott kvalitást tükrözô jellemzésekkel a legmagasabbra állított igényeket is kielégíti. Be kár, hogy szerzôje, igen tisztelt kémia professzorunk nem érhette meg saját szemével is gyönyörködhetni ebben a szép Stúdium-kiadványban, mert 2005. szeptember 6-án elhunyt, s a könyv csak a következô hónapokban hagyta el a nyomdát. De bízunk benne, hogy sárgolyónkon sikere van utolsó könyvének. Mert a Kisgyörgy–Kristó féle kis kötet
megjelenése óta eltelt közel három évtized kutatási eredményeit is összefoglaló kötet a téma iránt érdeklôdô minden rendû és rangú olvasónak igaz örömet és hasznosítható informálódást jelenthet. Szabó Árpád: Radioaktív ásványvizek és mofettagázok. Stúdium. Kolozsvár 2005. 21 cm 180 l.
Még egyszer a Kiáltó Szóról Tartalmas kötetbemutató színhelye volt az Erdélyi Múzeum Egyesület Jókai utca 2. szám alatti tanácsterme február 23-án, csütörtökön délután, amikor Balázs Sándor valóban érdekébresztô alcímû kötetét: Volt egyszer egy szamizdat – ajánlotta szerzôként a megjelent érdeklôdôk figyelmébe. Növelte a rendezvény fajsúlyát az a tény, hogy szinte hiánytalanul jelen voltak az egykori szerkesztô- és szerzôtársak is: Cs. Gyímesi Éva, Cseke Péter, Pillich László, a Schwartz házaspár, Kántor Lajos, de a hiányzók – az idôközben elhunytak – is szellemükkel nagyon is ott voltak (Balogh Edgár, Borbáth Károly, Nagy György stb.), felejthetetlenné varázsolva a nem mindennapi könyves eseményt. Mindehhez tetemesen hozzájárult a Kriterion igazgatója, H. Szabó Gyula és Marius Tabacu moderátori közremûködése is, akik nagyon is érdemben szóltak hozzá a felmerült kérdésekhez. Nem csoda, ha a találkozó végén tömött sorban álltak a kötetet megvásárolni szándékozó jelenlevôk. Érdemes idéznünk a szerzôt: „A könyvem mûfaját legszívesebben dokumentumokkal alátámasztott visszaemlékezésnek nevezném. Ebben a meghatározásban benne van mind a szubjektív hozzáállás a témához, mind pedig az objektív tények iránti hûség. Ennek megfelelôen ez a kötet két részre tagolódik, az elsô szerkezetileg, tartalmilag tükörképe a másodiknak, a Dokumentumok címûnek, amely nem kronológiai sorrendben, hanem tematikusan közli a Kiáltó Szó nyomdatechnikailag megjelent vagy csak írógépen sokszorosítva terjesztett – eredeti formáját viszszaállítani sikerült – cikkeit. Ezek az írások mindenféle retusálás, stilizálás vagy kiegészítés nélkül olvashatok, kizárólag csak a szembetûnô sajtóhibákat javítottam. Az elsô részben – a lap megszületésének bemutatása után – a dokumentumok között szereplô írásokhoz fûzök hozzá egyéni gondolatokat, helyenként magyarázatokat, ezekbôl talán kirajzolódik szándékunk, egész lapszerkesztô elgondolásunk. Az itt található zárójeles utalások arra vonatkoznak, hogy a szóban forgó cikk a Dokumentumok rész melyik fejezetében hányadik sorszámot kapta. Nagyon jól tudom, hogy egész munkálkodásunk igen szerény eredménnyel járt, ostoba, aki azt hiszi, hogy eszméinek szûk körû terjesztésével meg lehet váltani a világot. Mi, akik az illegális munkát választottuk, jól tudtuk, hogy a reszkír, a lebukás veszélye összemérhetetlenül nagyobb, mint amilyen hatást egy titkon szórt kiadvány kiválthat. Sikerélményünk kevés lehetett, s hôsök sem akartunk lenni. Hivalkodás és vállalásunk túlbecsülése nélkül egyszerûen tettük azt, amit úgy éreztük, tennünk kell.” Balázs Sándor: Kiáltó Szó. Volt egyszer egy szamizdat. Kriterion. Kolozsvár 2005. 300 l. 22 cm
49
Érmelléki kalauz Ha felütjük a Magyar Néprajzi Lexikon 1. kötetét az Érmellék szócikknél Kósa László tömör, lényegláttató tízsoros jellemzése bemutatja a Berettyó és az Ér közötti sík- és dombvidék jórészt magyarok lakta gyönyörû kistáját, egyúttal felkeltve – akár ismeretlenül is az érdeklôdést iránta. A most kézbevett kötetet dr. Wilhelm Sándor biológus barátom-kollégám nagylelkû ajándékaként birtokolom, aki május 10-én Kolozsváron szabadegyetemi elôadás keretében Halak és borok hajdani hazája, Érmellék címmel a csodaszép kistáj remélt rehabilitációjáról beszélt, igazán érdekébresztô módon. A most kézbevett kötet 15 szakszerûen megírt tájmonográfiai tanulmányt tartalmaz. Szerzôi kivétel nélkül szakmájuk kiváló tudósai (helytörténész, etnográfus, geográfus, agrármérnök, történész, halbiológus stb.). Gavrucza Tibor ref. lelkész pedig egyenesen a Nagyváradon megjelenô Harangszó címû református lap fôszerkesztôje, egyúttal a Református Kalendárium szerkesztôje is. De valamennyi tanulmány megérdemli a figyelmes elolvasást, egytôl egyig kiváló szakemberek írásai. Köszönjük a Debrecenben mûködô Szakkollégium áldozatvállalását, hogy a nagyközönség számára hozzáférhetôvé tette e kötet megszerzését, áttanulmányozását. Érmelléki kalauz. Egy kistérség rekonstrukciója Érmellék. Szerk. Veliky János. Hatvani István Szakkollégium. Debrecen 2005. 152 l. 29 cm
Megmérettetés – a vallás „Vallás, az ember Istentôl való függésének megismerése, elismerése és ennek külsô kifejezése” – közli elsô mondatában a fogalom tömör definícióját az Új Idôk Lexikonának 23–24. kötete. Gereben Ferenc olvasásszociológus arra a nem könnyû feladatra vállalkozott, hogy 6+1 mélyinterjú keretében – megpótolva Kelemenné Torma Erzsébet: A vallásosság alakulása egy család három generációjánál címû felmérésével, átfogó képet nyújtson a vallásossághoz való emberi viszonyulásokról. Gondosan elkerüli, hogy teológiai végzettségû alanyokat szólaltasson meg. Az átlagemberek vallásossága és egyházképe érdekli. Éppen ezért a Vallomások a vallásról alcímû kötet a figyelmes olvasó számára nagyon sok tanulságot hordoz. Elfogultság nélkül, tárgyilagosan, mintegy kívülrôl szemlélôdve közelíti meg a legkülönbözôbb embercsoportokhoz tartozó egyének álláspontjának kipuhatolását. Gyakran a kapott válaszok újabb kérdést indukálnak, az interjúkészítô nem habozik ezeket is közbeiktatni. Éppen ez által válik valóban élethûvé és tanulságossá a kötet. Persze nem regényszerûen végigolvasásra szánt mûrôl van szó, hanem olyan könyvrôl, amelyet csakis fokozatosan lehet (kell) részletrôl részletre megemészteni. De úgy véljük, megéri a fáradságot, mert kapu nyit az élet jobb, mélyebb megértésére.
50
Vallásosság és egyházkép – interjúk tükrében. (Vallomások a vallásról). Kerkai Jenô Egyházszociológiai Intézet. Bp. 2003. 294 l. 22 cm
Sóvidéki olimpikonok Kiváló néptanító s nem kevésbé néprajzi gyûjtô a Küsmöd szülötte Szôcs Lajos, számos értékes néprajzi munka összegyûjtôje és megjelenítôje. (Húsvéti locsolkodó szokások és locsoló versek a Firtos vidéken, 1994. Kiskunfelegyházi Városi Könyvtár kiad. 1994. Húsvéti hajnalozás és locsoló versek, 1998. Néprajzi tanulmányok a 300 éves a korondi iskola c. évkönyvben, valamint a Hazanézô c. lapban.) Munkásságáért több kitüntetésben is részesült, legújabban pedig méltó emléket állított két világhírt szerzett falusfelének, akik olimpiai aranyérmet nyertek birkózásban: Keresztes Lajos (Amszterdam, 1928) és Lôrincz Márton (Berlin, 1936) A könyv szerzôjének kezdeményezésére mindkettôjük szülôházát emléktáblával jelölte meg a község hálás kegyelete, így Korond immár olimpikonok szülôföldje is, tehát nemcsak fazekasságáról híres. Most pedig Szôcs Lajos még egy igazán szép bibliofil kötettel is gazdagította a sportrajongók könyvtárát. Köszönjük neki! Szôcs Lajos: Sóvidék olimpiai birkózó aranyérmesei. Korond 2004. 52 l. 20 cm
Keresztszülôk könyve Amikor Napok és nevek címû, küllemében is igen tetszetôs, nagyközönségének szánt, frissen megjelentetett kötetével megajándékozott a Szerzô, igen nagy örömöt szerzett. Mint a Hargita hegység lábánál fekvô Kápolnásfalu szülötte, köztudottan az onomasztika (névtan) jeles tudósa, elhívatott kutatója, aki doktori disszertációját is Udvarhelyszék Havasalja tájegységében fellelhetô falvakban használatos névanyag feldolgozásáról írta 1983-ban, amint a hátsó borítón olvasható fülszövegbôl kitûnik. Már a Korunk Füzetek 1984/1-es száma is közölt annak idején hatoldalas ízelítôt a kiváló disszertációból, ám e mostani kiadvány apropója más: mintha az 1976-os Hargita Kalendáriumban Sófalvi András neve alatt megjelent kérdésre akarna frappáns és olvasmányos, jól hasznosítható válaszokat adni: milyen nevet válasszunk az újszülöttnek? Könyvének alcímében azt is elárulja, hogy tulajdonképpen a keresztszülôk könyvét szándékozott megírni, de tartalmas bevezetôjébôl (7–18. l.) kitûnik, hogy noha hangsúlyozottan a római katolikus újszülöttekre, szülôkre és keresztszülôkre gondol, hálistennek Ladó János Magyar utónévkönyvére (Bp. 1971) és a fentebb már említett Nevek térben és idôben címû értekezésére is hivatkozik, mintegy illusztráció gyanánt, hogy munkáját felekezetek felettinek tekinti, még ha a római katolikus védôszentjeire részletesen ki is tér. Éppen ezért bátran ajánlhatjuk szülôknek és keresztszülô-jelölteknek, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Kovácsné József Magda: Napok és nevek. Keresztszülôk könyve. Mûvelôdés. Kolozsvár 2005. 20 cm 192 l.
GÁBOR DÉNES
Az erdélyi közmûvelôdés napszámosa Több mint négy évtizede szolgálja csendben, de kitartó következetességgel az erdélyi közmûvelôdés ügyét Gábor Dénes, a Bolyai Tudományegyetem biológia-kémia szakának végzettje. Valamelyest mintha a véletlen is belejátszott volna abba, hogy a reáliák embere végül az irodalom és a mûvészet berkeiben horgonyzott le. A pályamódosításban egyértelmûen a Könyv a ludas. A nagybetûs. Amelynek sikerült még idejekorán megfertôznie a pályakezdô fiatalembert. A kolozsvári egyetemi könyvtár könyvtárosaként Gábor Dénes 28 évet töltött munkaidôben is a könyvek között. Itt vált az ex librisek szerelmesévé is, fedezte fel a könyvjegyek világát, amellyel aztán egy életre elkötelezte magát. Jelenleg a legismertebb ex libris gyûjtôk egyike. 2005 jelentôs dátum az életében. Most már saját kötetét is a mindenkori olvasó figyelmébe ajánlhatja. A Kolozsvári Stúdium Könyvkiadó gondozásában ugyanis a napokban látott napvilágot Erdélyi közmûvelôdési kaleidoszkóp címû könyve: azon írásainak gyûjteménye, amelyeket a hatvanas évektôl napjainkig a sajtóban megjelentett. Érdeklôdési körének, ebbôl s ebbôl fakadó elmélkedéseinek tárháza fölöttébb változatos. A könyvjegyek alkotóiról, neves képzômûvészekrôl, köztük Gy. Szabó Béláról, Baász Imrérôl, Buday Györgyrôl, Reschner Gyuláról, Debreczeni Lászlóról írt méltatásai mellett különösen gazdag a bibliofiliával kapcsolatos anyagok választé-
ka. A „gondolatok a könyvtárban” megannyi változata egyaránt szól múltról és jövôrôl, Mathias Corvinus könyvtáráról, minikönyvekrôl, új könyvkiadói kihívásokról, a bibliográfiák felette szükséges voltáról. Ez utóbbit egyébként saját hozzájárulásával igazolta: kiegészítette és az Erdélyi Múzem-Egyesület kiadásában megjelentette egykori könyvtári igazgatóhelyettese, Tóth Kálmán torzóban maradt bibliográfiai céduláit Romániai Magyar Könyvkiadás 1944– 1949 címmel, amit az EMKE Monoki István-díjjal jutalmazott. Mindezek mellett azonban Gábor Dénes eredeti szakmájához sem lett hûtlen. Biológia szakkönyvekhez írt bevezetô tanulmányokat, tudománynépszerûsítô cikkek sokaságával igyekezett felhívni a figyelmet neves évfordulókra, a tudomány pillanatnyi állásával kapcsolatos tudnivalókra. Ezek az írások is helyet kaptak a kötetben, amely címéhez igazodva a lehetô legszínesebb kaleidoszkóp. Bárhol felüti az ember, érdekes olvasnivalóra lel. És bárhol felütheti, ha akad legalább öt percnyi szabadideje, amit hajlandó az olvasásra szentelni.
NÉMETH JÚLIA Erdélyi közmûvelôdési kaleidoszkóp. Válogatott cikkek és tanulmányok. Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár. 266 l.
Marosszéki intézmények és pecsétjeik a 16. századtól 1867-ig A marosvásárhelyi történész és levéltáros újabb értékes kötettel jelentkezett a hazai magyar szakirodalomban. Amint címe is mutatja, a kötet az egykori Marosszék és hatáskörébe tartozó intézmények pecséthasználati gyakorlatának feltérképezését foglalja magába, kutatási idôszaka pedig a 16. századtól a kiegyezésig terjed. E keretben 241 intézmény 494 pecsétnyomójának, illetve pecsétlenyomatának azonosítását, lemásolását és rendszerezését valósítja meg. A pecsétek használóik jellege szerint törvényhatósági, bírósági, városi, községi, katonai, egyházi, iskolai és céhes pecsétek. A szerzô szerint a legrégebbi Marosvásárhely városé 1564-bôl, míg a legkésôbbi a jobbágyfalvi plébániáé 1875-bôl. Pál-Antal Sándor a könnyebb megértés céljából összefoglalja a pecséthasználó intézmények történetét is. E keretben az azonos jellegû és hatáskörû intézmények rövid történetét fejezetekre tagolva, együttesen tárgyalja a szerzô. A kötet Marosszék történeti múltjának összefoglalójával indul, megalakulásától fogva az 1876-ban bekövetkezett széki átszervezésig. A továbbiak során Marosvásárhely önkormányzati, intézményei, római katolikus és református iskolái, valamint a helybeli céhek kerülnek bemutatásra. A következô fejezetben a széki faluközösségek képezik kutatásának tárgyát, majd az egyházi intéz-
mények – római katolikus, református, unitárius, görög katolikus, ortodox egyházak rövid történetét ismerteti. A továbbiakban a fenti intézmények pecséthasználatát elemzi, részletezve a pecsétek keletkezésének körülményeit, idôpontját, használati módozatait, a használatra vonatkozó rendelkezéseket, valamint a pecsétek általános jellemzôit. A továbbiakban a pecsétek aprólékos leírása következik, ismertetve a pecsétek típusát, alakját, méreteit, a pecsétmezô elemeit, a színek összetételét, használati idôpontjukat, lelôhelyüket, a szimbólumokat és jelmondatokat. A szemléltetés végett a szerzô 80 színes táblát tartalmazó pecsétalbumot mellékel munkájához, melyek az ismertetett pecsétek lenyomatainak reprodukcióit tartalmazza. Végül pedig a kötetet rövidítések jegyzéke, szó- és kifejezések jegyzéke, helynévmutató, személynévmutató, valamint román és angol nyelvû összefoglaló egészíti ki. Pál-Antal Sándor e kötetben úttörô munkát végzett és ebbôl kifolyólag melegen ajánlom a szakembergárda tisztes figyelmébe. Pál-Antal Sándor: Maros-széki intézmények és pecsétjeik a XVI. századtól 1867-ig. Mentor. Marosvásárhely 2004.
51
Hadviselô székelyek végrendeletei
52
„Mindenkinek álljon szabadságában vagyonát felosztani, feleségének, fiainak s leányainak és rokonainak vagy az egyháznak adományozni és ezt halála után se merjen senki érvénytelenné tenni.” Szent István I. Törvénykönyve 6. cikkelye. Az Erdélyi Testamentumok sorozat elsô kötete e mottó égisze alatt került a hazai és külföldi szakembergárda munkaasztalára. A kutatás eredménye szerint a fejedelemkori erdélyi végrendeletek döntô többsége magyar nyelvû, ami azt jelzi, hogy a magyar írásbeliség az önálló erdélyi fejedelemség korában széleskörû gyakorlattá vált. A szerzô által jegyzett Bevezetôbôl megtudjuk, hogy a több kötetre tervezett sorozat Erdély különbözô társadalmi rendû végrendelkezôinek testamentumait foglalja magába. Így a már megjelent elsô kötet az 1548–1711 közötti hadviselô székelyek, a tervbe vett második kötet az erdélyi fônemesek, nemesek, kisnemesek, városi polgárok, értelmiségiek, végül pedig Erdély fejedelmeinek végakaratát tartalmazza. Az elemzés tárgyát képezô kötet elsô fejezete: Hadviselô székelyek a végrendeletek tükrében (Háromszék, 1548–1711) címet viseli. E fejezetben szerzô – saját bevallása szerint – arra kereste a választ – „vajon a korabeli embert milyen körülmények késztették a testamentumírásra, milyen életkorban érezték fontosnak végakaratuk rögzítését? Milyen társadalmi közegben éltek, s kik végrendelkeztek gyakrabban: a férfiak, avagy a nôk? Milyen javak képezték az örökíthetô vagyont, és azt hogyan osztották meg örököseik között. Végül annak a vizsgálatára is lehetôség nyílt, hogy az írásbeliség milyen mértékben tükrözôdik e korabeli írott forrásokban és a falu írástudói milyen mértékben vettek részt a testamentumok papírra vetésében.” A véghagyakozók egy része öregségre hivatkozva, mások a táborba szállás elôtt fogalmazzák meg végsô akaratukat, a nagytöbbség viszont betegsége idején készítette el testamentumát. Társadalmi megoszlás szerint a 138 háromszéki végrendelkezô közül 72 nemes, 27 lófô, 5 gyalogpuskás, 3 jobbágy, 5 városi polgár, 2 szabad székely és 24 ismeretlen foglalkozású volt. A következô rész a végrendeletek szerkezetét tárja az olvasó elé. A plébánosok, a papok és a helybéli írástudók által készített székelyföldi végrendeletek mindenben megfeleltek a korabeli okiratok követelményeinek, sôt azonos szerkezeti formát követtek az Európa más vidékein élô kortárs testamentumokkal – állapítja meg a szerzô. Ezek társadalmi változatosságát igazolja az a tény is, hogy pl. a templombéli (ülô, álló) helyek hagyatékozása is nem egyszer volt napirendre tûzve az idôk folyamán, mert elég gyakran megtörtént, hogy a békésen éldegélô falustársak életében pontosan a templomi ülôhelyek használata idézett elô perpatvart, melynek orvoslására végül is törvényes döntésre kellett sor kerüljön. Két dálnoki asszony esetében 1580 nyarán alábbiakat mondta ki a törvény: „Amiképpen az elôtt bírta az állóhelyet az dálnoki templomban az kô fal felôl az hátulsó székben, azonképpen bírhassa ennek utána is felperes Medve Antalné Katalin. Viszont Szabó Simonné Ka-
talin asszony amiképpen bírta ugyan azon széknek a külsô felét annak elôtte, annak utána is azonképpen bírhassa és egyik az másikat meg ne háborítsa. Ha pedig valamelyik fél ezt meg ne állaná, annak a kötele tizenkét forint, amelyik ezt fel fejti tehát másiknak tizenkét forinttal tartozzék.” A következô fejezetbôl a végrendeletekben szereplô falusi írástudókról, értelmiségiekrôl szerzünk tudomást. Közülük legtöbben a Deák, ritkábban a Literatus ragadványnevet viselték. A Deák név abban az idôben írni-olvasni tudó embert jelentett. Ez pedig lehetett tanító, pap, plébános, prédikátor, nótárius vagy éppenséggel rektor. Ezek után a tulajdonképpeni testamentumok sorozata gazdagítja a kötet tartalmát. Ezt pedig a végrendelkezô személyek adattára egészíti ki. Következik a tanulmány román, valamint német nyelvû változata, majd az irodalom és rövidítések rovata után az okmánytári szövegrészre (testamentumok) vonatkozó Helynév-, Személynév-, Tárgymutató és Szómagyarázat következik. A Színes képmellékletben egykori háromszéki nemesi udvarházak, kúriák, kastélyok fényképei vonják magukra figyelmet. Mindent egybevetve, A Tüdôs Kinga történész által összeállított kötet végrendeletei nemcsak az irodalomtörténet és a történettudomány számára válnak használható forrásanyaggá, hanem a család-, agrár-, mûvelôdés-, földrajz – és helynévtörténet, s nem utolsósorban a mentalitástörténet számára is hasznos információkat hoznak napvilágra. Tüdôs S. Kinga: Hadviselô székelyek végrendeletei. Háromszék. Mentor, 2003. Ifj. GYÔRFI DÉNES
Búcsú az álmoktól Vida Gábor harmadik kötete immár nem hazai, hanem anyaországi kiadó gondozásában jelent meg – a Fakusz három magányosságát a Magvetô indította útjára. Vida ezúttal is kedvelt középtávfutó mûfaját hozta: a kisregényt, mégpedig, amint a cím is sejteti, szám szerint hármat, ám a korábbi lazán összefüggô írásaitól eltérôen, most sokkal szorosabban összetartozó szövegekrôl van szó, amelyek együtt akár egy nagyregény fejezeteinek is tekinthetôk. És ezzel máris gondba ejtheti a kritikusokat, mert Fakusz történetét/eit olvasva nehezen lehet eldönteni, hogy a mûfaji forma mit rejt valójában: egyazon személy három rövid élettöredékét, avagy egy fanyar Gegen-bildungsromanban kibomló életmesét. Ám legyen ez a gond az értô bírálóké, az olvasó önfeledten fogja végigkövetni Vida hôsét a magány körüli érzelmes utazásában, kísértetjárta ódon iskolán, elfeledett szôlôs gaz verte ösvényein, fél-lakatlan házakon és hó fútta hegytetôkön át. Aki a könyvet kezébe veszi, és átböngészi elsô oldalát, azt máris magához rántja a történet, különösen, hogy – most újabb /ál/név alatt – a régi ismerôs vidai hôs köszönt reá. Fakusz ezúttal egy frissen végzett lélektanász fiatalember neve, akit a sors és saját akarásai, de leginkább a magányossága(i) egy idegen vagy álomszerû
valóság és az otthonos vagy életszerû álomvilág között forgatnak. Az elsô magányossága (Fakusz és Angelika) egy Karácsony Benô-s erdélyi városkában történik, ahol szerelmek, rejtélyek, és egy kísértet leselkednek rá, egyre szorosabb hálóba fonva hôsünket, aki mind kínosabb helyzetekben vergôdik. Szabadulván elsô magányosságából, ô maga indul a magány keresésére (Fakusz és az almásderes), a megálmodott almásderes nyomában – ki, el a világból, amolyan önkéntes modern robinzonádba. Hasztalan, mert a meglelt Birtokon sem a magányt találja, hanem a magányosság keríti be alattomosan, ahogy a külvilág mind több oldalról betör verejtékesen felépített/megmûvelt álomvilágába. A harmadik magányossága (Fakusz és a hegy) a világból /vagy a valóságból/ való kizuhanás és a felemelkedés meséje, ebben a hármas rétegzettségû történetben az álom egyre inkább átitatja az életvilágot, hogy végül csak
az önmagával és/vagy az Öreggel való szembesülés hozza meg az igazi ébredést. Az új történet voltaképpen szerves folytatása Vida eddigi meséinek, ahogy Fakusz csak újabb alakja a névtelen sízônek, Szombathnak, Jegornak, vagy Reinholdnak; a helyek is a jól ismert varázsidôben lebegô erdélyi kis-nagy városok, és hát, természetesen, a hegy – ami mindig ugyanaz –, és a gondolatok is a régi-új töprengések továbbgondolásai. Aki kedvelte Vida Gábor korábbi – Búcsú a filmtôl; Rezervátum – könyveit, az most sem fog csalódni: mert mese lehet akárhány, szereplô, statiszta számtalan, de történet csak egy van, a mondható.
HUBBES LÁSZLÓ Vida Gábor: Fakusz három magányossága. Magvetô Kiadó, Bp. 2005.
Kolozsvártól Sopronig Bánffy Miklósról mûvei erdélyi újrakiadása alkalmából Bánffy Miklós (1873–1950) nevét és életmûvét a háború után évtizedekig hallgatás övezte Erdélyben. A csendet a Kriterion Könyvkiadó törte meg 1981ben, amikor a Reggeltôl estig és a Bûvös éjszaka címû kisregényeinek a megjelentetésével újra visszahozta ôt az irodalmi köztudatba. Ám a remélt és tervezett folytatás elmaradt. Az anyaországban a nyolcvanas években Nemeskürty István és Pomogáts Béla sürgette mûveinek újrakiadását. Az igazi áttörés az Erdélyi történet 1993-as budapesti megjelentetésével valósult meg. Az ezredforduló elôtt és azt követôen, a kolozsvári Polis Könyvkiadónak köszönhetôen Erdélyben valóságos Bánffy Miklós-reneszánsz bontakozott ki. Elôbb 1998-ban a válogatott novellákat tartalmazó A koronás tízes, 2000-ben az Emlékeimbôl és a Huszonöt év címû visszaemlékezései, 2001-ben az Erdély-trilógia – Megszámláltattál, És híjával találtattál, Darabokra szaggattatol –, 2002-ben a leveleit magába foglaló Bánffy Miklós estéje, 2004-ben az Öszszes novellái, 2005–ben pedig a Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja jelent meg. Ezt megelôzôen, illetve e mûvek megjelenése ürügyén indult meg az életmûvet feltáró és revideáló irodalomtörténeti kutatás és közlés. E vonatkozásban Marosi Ildikó marosvásárhelyi és Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész tett igen sokat azért, hogy a Bánffy-életmû újból értékeinek és jelentôségének megfelelô elismerésben részesüljön. Ugyan e vonatkozásban kell rendkívüli elismeréssel szólnunk Ablonczy Lászlónak a Hitel 2000. június–július–augusztusi számában Bánffy Miklós élete, halála és feltámadása címmel megjelent nagy ívû tanulmányáról. Bánffy Miklós neve Erdélyen kívül talán sehol sem cseng oly kedvesen mint Sopronban, a Hûség Városában. A trianoni döntést követô nehéz idôszakban volt – 1921. április 17. és 1922. december 14. között – Magyarország külügyminisztere. Elsôsorban az ô diplomáciai munkájának köszönhetô, hogy
sikerült elérni a Baranyát elfoglaló szerbek visszavonulását s azt követôen pedig az október 11–13. közt zajló velencei konferencián kicsikarni a Sopron hovatartozásáról szóló népszavazás kiírását. Bizonyára nem érdektelen, sôt fontos, hogy felidézzük ez irányú diplomáciai munkásságának mozzanatait. A békeszerzôdés erre vonatkozó elôírásáról, a népszavazás kiírását megelôzô hónapok hangulatáról a Huszonöt év címû, 1945-ben papírra vetett emlékiratában olvashatunk megrázó sorokat: „A többi országrész, amit szomszédainknak juttatott Trianon, már a háború vége óta meg volt szállva, onnan a magyar tisztviselôket már a fegyverszünet után kiûzték azok, akik birtokba vették. Burgenlanddal azonban más volt a helyzet. Ott még mi voltunk birtokban. A magyar kormány kellett hogy rendelkezzék; ô maga kellett hogy kiparancsolja a hatóságait. Olyan volt ez, mintha valakinek lecsapták a kezét, és ráadásul azt kívánnák, hogy szépen megmosva, ezüsttálcán maga szolgálja fel. Tetézte ennek fájdalmasságát, hogy nem valamelyik gyôzô országnak kellett átadnunk Sopront és vidékét, hanem Ausztriának. Volt ebben valami szörnyen lealázó és valami pokoli gúny. Századokon át küzdött a magyarság, hogy hazáját megvédje Ausztria ellen. És most, mikor az antant széjjeltöri az osztrák birodalmat, akkor kívánja tôlünk, hogy a megmaradt Ausztriának mi adjunk át olyan földet, ami mindig a mienk volt. (…) Nyilván onnan származott ez, hogy a Legfelsô Tanács éket akart verni közénk és Ausztria közé. Gyûlölséget akart szítani az osztrák nép és a magyar nép között, hogy soha többé ne találjanak egymásra, ahogy gyûlöletet gyártott minden intézkedésével, hiszen az egész Versailles körüli békemû gyûlölségbôl fogamzott.” Bánffy Miklós a diplomáciai körökben kiépített, nem egy esetben baráti kapcsolatait kamatoztatva érte el, hogy Baranyának a szerbek általi kiürítése és Burgenland átadása ne egy napon történjék. „Ennélfogva most már gondolkozni lehetett azon, mi mó-
53
54
don menthetnôk meg Sopront és vele régi természetes határainkat, amit Trianon oly gonosz ostobasággal csonkított meg. (…) Biztosak voltunk abban, hogy nemcsak Sopron jórészt német nyelvû lakossága és az ottani magyar és horvát községek, de a német falvak is nálunk akarnak maradni.” Diplomáciai háttérintézkedéseinek volt a gyümölcse, hogy 1922. október 11-ére összehívták az ügyben dönteni hivatott velencei konferenciát, ahol hosszas, keserves alkudozásokat követôen Toretta olasz külügyminiszter kimondta, hogy „a népszavazást elfogadja az általunk megjelölt területen”. A december elején lezajlott népszavazás 63 százalékos sikere ôrizte meg Sopront és környékét magyarnak. Bánffy Miklós 1926-ban hazatért Erdélybe. Az azt követô másfél évtizedben folytatott irodalmi munkásságának gyümölcseként született meg az alkotó tevékenységének csúcsát jelentô Erdély-trilógia, valamint drámái és novellái „árnyékában” a Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja címmel egybefogott „tréfás ál-emlékirat”, amely 1932. és 1943. évi kiadása után most harmadszorra jelent meg, a szerzô saját rajzaival illusztrálva. Az elsô kiadás elôszavában Bánffy Miklós hitet tesz annak „eredetisége” mellett. Ugyanebbôl a meggondolásból közli a ciklus végén Fortéjos Deák Boldizsárra vonatkozó irodalom repertóriumát. A levelek morális nevelô jellegét húzza alá Fortéjos Boldizsár levele öccséhez, amelyben a nyolc kis történet nevelô jellegét hangsúlyozza: „Öcsém Uram, olvassad, forgassad hasznodra (…) örvendenék ôszinte, ha elômeneteledet szolgálná.” Mire inti, mire okítja az ifjú címzettet? Említsünk néhányat közülük, hisz – amiként Bánffy saját korának üzent általa – a mai olvasónak is javára szolgálhat: „…ifjú ember ne maradjon ölbetett kézzel, hanem munkálkodjék ez kis haza boldogulásán (…) bocsásd füled mellé a gonoszok szavát, kik csak nagy ócsárlással vagynak és leböcsmérezik az mi mái vezérlôinket (…) békés szívvel kell lenni és az nagy furton-fúrás jóra nem vezet, mert ha nem is tészen rendet senki közöttünk, maga az élet rendet von, vagy elébb, vagy utóbb… ” Az egymáshoz novellafüzérként kötôdô írások cselekménye a 17. századi Erdélybe vezeti az olvasót. A Boccacciót idézô ízes, játékos, könnyed, élvezetes, csodálatos nyelvezetû, a népmesék fondorlatos világából bôven merítô alkotások olyanok, mint egy-egy bibliai példabeszéd, egy-egy tréfás népi bohózat a szelídségrôl, a pletykaságról, a rágalmazásról, a divatmajmolásról. A gúny, a nevettetés, a szatíra által kibomló tanító szándék ihletô forrásaként „egy régi magyar poéta” sorait jelöli meg: „Ha az gúnyból mindenkinek jut vala, / Szerencsés az, aki kaczagni tud vala…” Nevethet a mai olvasó is. S hogy ezt fokozza, a maga rajzolta iniciálék és illusztrációk által is rásegít szándékának véghezvitelére. Ezen írásokkal rokon a kötet második felében közölt háromrészes ciklus, melynek keltezését 1704ben jelöli meg, a kurucvilág korából származtatja. Az Imecs Nagy Antal szabad Kolozsvár városa hites nótáriusának levelesládájából „kiemelt” történelmi levegôjû novellák az elôbbiekhez hasonló archaikus nyelvezettel varázsolják elénk a kor hangulatát. Azt hihetnôk, hogy nem is huszadik századi szerzô írását lapozzuk, hanem középkori szerzôk tanulságokban összegzôdô példabeszédeit az asszonyi furfang-
ról, a munkájára szerfelett büszke szabómesterrôl, a lopással megvádolt kuruc káplárról. A pikareszk gunyoros, csiklandós ízére utalnak Files Máriskó szolgálólány történetének záró sorai is: „…az asszonyi állat kedvit sem szelídséggel, jósággal, sem pártja fogásával meg nem szerzi senki. Külön törvénye van annak! (…) Mert az asszonyi állat nem a fejivel gondolkozik, hanem egy s más olyan portiójával, kirôl el sem hinnôk, hogy azzal gondolkozni is lehet.” Az életmûben sajátos színfoltot jelentô novellafüzér megjelenésére felfigyelt a korabeli kritika is. Schöpflin Aladár a Nyugatban irodalmi csemegének nevezte. „…elmés formai ötlet szüleménye. Rövid történetkék vannak benne, de ezeknek nem fontos sem a meséje, sem a mondanivalója, — az írónak csak egy volt a fontos: az a forma, amelyen a novella ôsei, a reneszánsz kor novellái vannak írva, szerkezetének együgyû lazaságával, hangjának gyermetegségével, frivol dolgokat erkölcsi tanulságok átlátszó kendôjével leplezô szemforgatásával, vallási szigor mögé búvó életörömével” jelenítse meg. Nyelvezete „régies, de nem régi, filológiai hûséget affektál és minduntalan elárulja magát modern szavakkal és szólásokkal, az avatag szavak mai raffinált stílusfûzéssel vannak összerakva, mindig érezni, hogy valaki tréfából beszél Apafi Mihály korának nyelvén”. A memoriálé második, 1943-as megjelenését a Magyar Csillag Figyelô rovatában Kádár Erzsébet méltatja, hasonló elragadtatással: „Fortéjos tolla olyan eseteket gyûjt memoriáléjába, amelyek mélyén valami mindig rímel a mai idôkkel, tréfái úgy csattannak, mintha közeli célba találnának. (…) Szavai olyan színesek, mint bohóc ruháján a fémpikkelyek. Erdély mosolyog, kacsint, ölt nyelvet és csipkelôdik ebben a nyelvben: Apor epéje, Mikes bája, Tamási huncutsága. (…) A rajzok (…) nemcsak kísérik a szöveget, olyanok, mint deszkában a csomók – szinte keményebbek, mint a történetek.” Megtörténhet, sôt valószínû, hogy az Erdélyben újra kiadott könyvek nem jutnak el a Kolozsvártól oly távol levô Sopronba. Mégis szólnunk kell róluk, szólnunk kell írójáról, gróf Bánffy Miklósról, aki politikusként sikeresen „szólt bele” abba a történelmi folyamatba, amely lehetôséget adott e városnak, e térségnek, hogy a hazához való hûségérôl örökké fénylô példát adjon. Minden bizonnyal erre is gondolt Ravasz László püspök, amikor a Bánffy Miklós budapesti temetésén elhangzott búcsúztatójában kiemelte: „Zordon, de nagyvonalú történelmi átalakulások cselekvô vagy szenvedô hôse, s eközben megadatott neki, hogy valójában nagy ügyeknek valóban nagy szolgálatot tegyen.” Nemeskürty István a Erdély-trilógia 1993-as kiadásához írott elmélyült, a Bánffy-életmû értékeit fölmutató írásának záró soraiban ezt a gondolatot történelmi távlatokba helyezi el: „A Széchenyi István, Jósika Miklós, Eötvös Józsefszabású mûvész-államférfiak utolsó sarja Bánffy Miklós gróf. Magunkat tesszük kisebbé, ha nem méltatjuk.” Gróf Bánffy Miklós hamvait, végakaratának megfelelôen, 1977-ben a kolozsvári Házsongárdi temetôben helyezték örök nyugalomra.
MÁRIÁS JÓZSEF
Tiboldi István Bacchus Szent gerlicei utazása Elôzetesen megemlítendô, hogy Tiboldi István 1793-ban született a Nyikó menti Székelyszentmiklóson, 1819 és 1844 között a Nyárád középsô folyásán fekvô Szentgericén volt „oskolatanító”. Mûve 1841-ben jelent meg Marosvásárhelyen, a címlapon azonban az is fel van tüntetve, hogy a poéma 1834ben keletkezett. Tiboldi István hagyatékának jelentôs részét Mészáros József rendezte sajtó alá Adomák és tanítómesék címmel (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1988, 469 l.). A Bacchus útazása... újrakiadását már csak szorgalmazhatta, rövid elôszót is írt hozzá, de halála miatt a nyomdai elôkészítés két unitárius lelkészre: Balázs Sándorra (Szentgerice) és Nagy Lászlóra (Marosvásárhely) maradt. A kötet magyarországi támogatással Pomázon jelent meg 2005-ben az 1841-es kiadás helyesírását követve. Amikor felmerült Tiboldi István mûvének újrakiadása, az elsô olvasás nyomán az volt a véleményem, hogy nem elegendô az 1841-ben megjelent szöveg puszta kinyomtatása, hanem szükség van egy olyan kísérô tanulmányra, amely ezt a régies modorú mûalkotást közelebb hozza a mai olvasóhoz. Az irodalmi alkotások mûvészi értéke változik a befogadás-történet folyamatában, s Tiboldi mûve ráadásul nem is annyira az esztétikum, mint ezzel együtt más szempontok szerint érdemesülhet az újrakiadásra. Egy korszak, egy vidék, szûkebben a Nyárád menti Szentgerice egykori mulatozási szokásairól fest parodisztikus képet, de közben ízelítôt kapunk a falu gondolkodásmódjából, nyelvhasználatából, határneveibôl, s abból is, hogy a szerzô hogyan ötvözi ezt a világot a görög-római mitológia idevágó elemeivel stb. A szinonimák gazdagságának példázására a mû központi témájára utaló iszik igének rokon értelmû társaiból, körülírásaiból sorolom fel a legjellemzôbbeket: felszippant, jó borral önti gégéjét, feltorkolja a bort, jókat hörpent, jó borral ázik a torka, édes nedvességet vesz, jól megáztatja a gyomrát, felcsôröl a nedvbôl, torka garadjába önt, jól bécepel a borból, jól megmossa szomjú torkát, csordultig ázik a borban, jól megtöltözik Csutakos levébôl, hordócsapot csorgat, bort temet, köppint. A köppint azért is figyelemre méltó, mert a Magyar nyelv történetietimológiai szótára a szó elsô elôfordulását egy 16. századi (1548-as) szöveggel példázza, másodikként pedig Tiboldi István most elemzett mûvét említi. Tiboldi mûvének szakszerû feldolgozása és elhelyezése a korszak magyar irodalomtörténetében ismeretlensége miatt még nem történt meg. Átfogóan megállapítható róla, hogy a deákos klasszicizmus jegyeit a barokkos-népies rigmusköltészet kellékeivel szövi össze. A felezô tizenkettesre épülô verselése hibátlan. A szembeszökô túlzások (fantasztikum, meseszerûség, hétköznapi tények mókázó-irreális felnagyítása stb.) Garay János Az obsitos címû elbeszélô költeményét juttathatják eszünkbe. Hatásról azonban ez esetben nem beszélhetünk, mert Garay mûve a Bacchus... után két évvel, 1843-ban jelent meg. Csokonai Vitéz Mihály hatása (vö. Dorottya, Szerelemdal a csikóbôrös kulacshoz, Szeptember, Október, November, A borital mellett stb.) azonban kétségtelen. Horatius derûs életszemléletének isme-
retére és követésére is több jel utal a mûalkotásban, melyek közt talán a legszembetûnôbb az, hogy Tiboldi tôle veszi mûvéhez a mottót: „Bacchum in remotis carmina rupibus / Vidi docentem” Horatius (az újrakiadásból a mottó sajnos kimaradt). E néhány utalás máris jelezheti, hogy Tiboldi István népies-mitologikus poémája színvonalasabb a korszak verselô tanítóinak, népi költôinek írásainál, s megérdemli a vele való több szempontú foglalkozást. Újrakiadása alkalom arra, hogy ízelítôt adjunk belôle. A különben mesés elbeszélô költemény egy realista képpel: a szüret hangulatos, derûs leírásával kezdôdik. De már az elsô oldalon erôteljesen kirajzolódik az elbeszélô szelleme is, aki a valóság képeit az odaképzelés nagyító párhuzamaival kapcsolja össze. A fantázia és a költôi analógiákban való gondolkodás csakhamar a mítosz világába helyezi a történéseket. Pontosabban: a szüretre induló szentgericei nép közé hoz egy olyan mitológiai alakot és kíséretét, akit elsô pillantásra maga a narrátor is szörnyetegnek nevez, s talán nem véletlenül. Az ijedelmet, amelyet ez a riasztó lény kelt a szentgericeiek körében, s magát az egyesek által Minósz bikájának nevezett alakot az elbeszélô barokkos bôbeszédûséggel mutatja be, de csak késôbb nevezi meg. A furcsa jövevénynek valamitôl lángol az arca, fejét szôlôvesszôkoszorú díszíti, és tokaji hordón ül. E sejtetô, de realista jegyeket irreálisak egészítik ki. A különös vendégnek két csillagos szarva van, de ennél is meseszerûbb az, hogy szekerének s ruházatának minden darabkája laktató és ínyenc ételféleségekbôl készült. E leírásban az a kijelentés közelít az alak kilétének felfedéséhez, amelybôl megtudjuk, hogy szekerének kerekét: a somodi-kalácsot borral cserélte Torockóról. A mindentudó narrátor tovább fokozza az olvasó kíváncsiságát, amikor a különös vendég kíséretére irányítja a figyelmet, akik feldöntögetik a pálinkaárus asztalát, kilyuggatják a pálinkafôzô üstöket, beverik a szilvóriumos átalagok fenekét, és borcégért lobogtatva vonulnak tovább. Ezek után az egyik kísérôtôl: Szilénusztól tudjuk meg, hogy a pálinkás korsók feldöntögetôi nem mások, mint a szatírok, a szekéren pedig Bacchus, a bornak istene ül. Bacchus neve eloszlatja a szentgericeiek félelmét. Ha egy bortermelésérôl híres faluba eljön a bornak istene, az ugyan nem mindennapi, de magától értetôdô dolog. Tiboldi uram azt is természetesnek veszi, hogy Bacchus ôt, az isteni szekérhez legközelebb bátorkodót, sôt kérdezôsködni merészkedôt kéri meg a gericei szôlôhegyek közti kalauzolásra. Ezeket a mesés képeket a Timak-tetôhöz vezetô útnak s az onnan kitáruló látványnak a mélyen emberi leírása követi. Elôször a legtávolabbi pontok, a Kárpátok talán csak látni vélt hegycsúcsai, hazánk oltalom-bástyái, majd a közelebbi környék: a Nyárádmente jelenik meg elôttünk. E kép bensôségessége a Timak-tetôt környezô szôlôdombok és az azokat megdolgozó emberek bemutatásában folytatódik. Ez után következik az egyes szôlôdombok italának mókázó, de valójában bíráló szándékú és megdöbbentô leírása. A mûvészi szerkesztés tudatosságának a jele, hogy a narrátor nem másnak, ha-
55
nem magának Bacchusnak beszél a gericei borok hatásáról, s talán azért túloz, hogy ezzel megnyerje a boristen jóindulatát. Az epizód ugyan a szüret derûs és munkás világának a bemutatásában folytatódik, de a szerzô késôbb is visszatér a borgôzös ember balgaságainak és közönségességének az ecsetelésére. Azzal enyhíti e torzkép hatását, s ez ismét Tiboldi István mûvészi tudatosságának a jele, hogy a szüreti vacsora leírását nyilvánvaló túlzásokkal teszi hihetetlenné. Ezután Bacchus kérésére egy újkori borkísérô: a pipa költôi-groteszk dicséretét adja elô, miközben a füstöt ízlelgetik mindketten. Ezt követôen Bacchusnak tánchoz is kedve ereszkedett, majd miután belefáradt, magához vette a szót, de egyelôre csak a narrátorhoz beszélt. Elismeréssel szólt a szentgericei szôlôhegyekrôl, de megemlítette azt is, hogy egyesek fösvénységbôl vagy szükségbôl megkeresztelik a mustot, s ezzel hármas kárt idéznek elô: elôször is megrontják a helység jó hírét, aztán kárt okoznak saját maguknak, mert aki megszeplôsíti a boristent, ahhoz nem jönnek a vevôk, végül a vásárlót is kár éri, mert az erszénye megvékonyodik. Bacchus ez után tôle aligha várt kijelentéseket tett. Hangsúlyozta ugyan a bor jótékony erejét, de mérsékletre intett a borivásban. Tiboldit kérte arra, hogy ne szûnjön törekedni, s ha lehet, hitesse el a híveivel: nem szégyen embernek józan fôvel lenni. E tanítás komolyságát a szerzô-narrátor – szövegszervezô eljárásához híven – úgy színezi át, hogy elmondja: miután Bacchus befejezte mérsékletre intô beszédét, felhajtott egy nagy boroskancsót, majd elaludt. Csak a szüreti táncosok zajára ébredt fel, s ekkor fogott hozzá nyilvános beszédéhez, melyet – akárcsak a Tiboldival folytatott magánbeszélgetésében – az elismerés hangján kezdett, de bírálattal, valamint tanácsokkal, kérésekkel és jókívánságokkal folytatott, újabb példájaként a barokkos bôbeszédûségnek. A befejezésben Tiboldi István költôi leleményességének újabb jelével találkozhatunk. Bacchus beszéde után a szüreti bál szétoszlik s a boristen az ott maradó narrátornak panaszolja el, hogy a vízzel orvosló Prisznic Vince személyében nagy ellensége támadt, aki máris sokat elcsábított a hívei közül. A szerzôi találékonyság bizonysága, hogy a bor istene egy történeti személyt: V. Priessnitz osztrák orvost nevezi ki
A bizakodás jegyében
56
Derzsi Sándornak az ezerkilencszázhetvenes évek elején írott Van valahol címû költeménye zárt szerkezetû, ismétlésalakzatokra épülô, aranymetszéses-szimmetrikus arányokat megvalósító alkotás. Szakozatlan, elsô olvasásra 6+8 sortagolású, 7a7A6b7c7c6b7d7d6e7a7A6e6b6b rímképletû szonett, amelyben az epifora, az anafora, a komplexió- és az epanasztrofészerû alakzatok mellett a teljes és a variációs sorismétlés is szövegszervezô szerephez jut. Epifora zárja, például, az elsô két sort: Van valahol egy ország Úgy hívják: Magyarország. Anafora indítja a harmadik és a negyedik sort: Ott egyenes a szó Ott egyenes a lélek. Szintén anaforikus az ötödik és a tizenharmadik sor viszonya:
ellenségének, aki a 19. század elején vizes borogatással gyógyította a lázzal járó betegségeket. Ezt az akkor új keletû gyógymódot Tiboldi arra használja fel ironikus-komolyan, hogy a borogatást összekapcsolja a vízivással, ezt pedig a borivás ellenlábasának állítsa be. A szerzô ezt az epizódot is mûvészien szerkeszti meg. Az erkölcsi kérdéseket nem önmaguk, hanem életformák viszonylatában mutatja be. Háttérgondolatként azonban épp annyira komolyan lehet venni a vízivás ellenében a mértékletes borivás melletti kiállását, mint a részegeskedés bírálatát. Ezt hitelesíti az, hogy Kisfaludy és Csokonai Vitéz Mihály mellett Anakreonra, Horatiusra és Schillerre hivatkozik, mint olyan költôkre, akiknek mûvészetébôl hiányzik a „vízimádó” költôk ridegsége. A borimádat nyilvánvaló, sôt túlzó jeleit újfent bemutatván, Tiboldi magát a boristent okolja azért, hogy egyesek a víz felé kacsintgatnak. Azért teszik ezt, mert szôlôtermés hiányában kénytelenek vízre fanyalodni. De ha Bacchus jó borral áldja meg az eljövendô esztendôket, akkor nem kell attól tartania, hogy a falu vizet fog inni. A víz ugyanis veszélyes dolog. Mert a sok vízitaltól az ember gyomrában sásfû és kákabot ver gyökeret, és az orrán kinô a nád. Ez pedig észhez fogja téríteni a megrögzött vízivókat. Bacchus megnyugodva hallgatja e vigasztaló szavakat, sôt bele is alszik, úgyhogy a narrátor csendesen elbúcsúzik tôle s elindul hazafelé. Éjféltájt jár az idô, s Tiboldi uram, Bacchus tapasztalt biztatgatója útközben meglepetten találkozik szavainak igazával: az úton itt is, ott is részegek feküsznek. Ô azonban nem törôdik sokat velük, mert az efféle látvány már nem új elôtte. Hazamegy, magányos ágyán álmoktól zaklatottan alszik néhány órát, majd visszatér Bacchus vendégfogadójához, akitôl meglepetten tudja meg, hogy a vendég és kísérete titokban elhagyta a falut. Elsô, keserû reakcióján azonban hamar úrrá lesz Horatius szentgericei követôje. A költemény a derûs élet nyugalmának rajzával zárul: Van öt-hat barátom, több nem kell csak egy is; Mert látom, a borom elfogy hamar így is. Van kenyerem, s hozzá ha jó bort kaphatok, Nem panaszlok, eszem, jól iszom, s hallgatok.
MÁTHÉ DÉNES Mert ott emberek élnek … Mert ott magyar a szó. És anaforaszerû a tizenegyedik meg a tizenkettedik sor indítása: Úgy hívják: Magyarország Hívják Erdélynek is. A tizenharmadik sor nemcsak az ötödik, hanem a harmadik sorra is visszautal, ismétlésrendje tehát komplexió-, más néven szümplokészerû: Ott egyenes a szó … Mert ott emberek élnek … Mert ott magyar a szó. Epanasztrofészerû viszont a hatodik sor végének az ismétlôdése a hetedik sor elején: S embernek lenni jó Be jó a mennyben élni. A tizenegyedik sor a szövegkörnyezet-változástól eltekintve módosítás nélkül ismétli a második sor
szövegét:
Úgy hívják: Magyarország. A tizennegyedik, azaz utolsó sor változata a hatodik sornak: S embernek lenni jó … S magyarnak lenni jó. Már elsô olvasásra sejthetô, hogy a számba vett ismétlések nem kivétel és nem feltétel nélkül állítást erôsítô párhuzamok. A sejtést igazolhatja a második és a harmadik olvasás, amely egy meghökkentô fordulatra, majd egy korábbi, szintén fordulatértékû megfogalmazásra, ezek kapcsán pedig a költemény aranymetszéses arányaira irányítja a figyelmet: Van valahol egy ország Úgy hívják: Magyarország Ott egyenes a szó Ott egyenes a lélek Mert ott emberek élnek S embernek lenni jó Be jó a mennyben élni Üdvözülten remélni Hogy lent a földön is Megszülethet egy ország Úgy hívják: Magyarország Hívják Erdélynek is Mert ott magyar a szó S magyarnak lenni jó A fordulatot a pozitív aranymetszés meghatározta részek határán a kilenc-tizedik sor jelenti: Hogy lent a földön is Megszülethet egy ország. Ezt készíti elô a negatív aranymetszés szintjén elhelyezkedô, szintén fordulatértékû ötödik-hatodik sor: Mert ott emberek élnek S embernek lenni jó. A két megfogalmazás közötti lebegtetô átmenetet
Zsidókérdés Magyarországon 1944 után „1941-tôl 1945-ig munkaszolgálatban, karhatalmi atrocitások folytán, deportálásban, megsemmisítô táborokban és a nyilas rémuralom alatt elpusztult több mint félmillió magyar zsidó.” Ezzel a megrendítô statisztikával kezdôdik Bibó István egyik legkiválóbb tanulmánya, a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. Ez az esszé a legtöbbet idézett mû – a témával foglalkozók számára alapmû –, ami a magyar társadalom felelôsségérôl szól a magyar zsidóság elpusztításáért. Bibó 1948-ban azért szánta rá magát a tanulmány megírására, mert „a felszabadulás pillanatában az emberek torkán akadt mindaz, amiért egyáltalán szidni szokták a zsidókat”, de „azóta ez a gátlás tökéletesen megszûnt”. A megmaradtak s a hazatértek körül a felszabadulás után, az elsô megrendülés elmúltával mind érezhetôbben újból kialakult az antiszemitizmus. Ebben az új antiszemitizmusban számottevô tényezôt jelentenek a régi antiszemiták, „akik félmillió halottat azon az alapon akarnak eldisputálni a világból, hogy az ô utcájukba mind a tíz zsidó boltos visszajött, sôt még két új is jött azóta.” Elôkerülnek „azok a megbocsáthatatlan és ép erköl-
a vers szimmetriatengelyére támaszkodó hetediknyolcadik sor valósítja meg: Be jó a mennyben élni Üdvözülten remélni. A sorpár hatását nem kis mértékben növeli kétszer négy szótagra terjedô, gazdag rímelése. A fentiek ismeretében az olvasó szükségképpen vethet számot a vers ismételt színeváltozásával. Olvasatomban a Van valahol verskezdô felütése meg nem határozottságot, esetleg meg nem határozhatóságot érzékeltet, egyúttal azonban azt is jelzi, hogy a folytatásban a szó és lélek egyenes, azaz „ôszinte és becsületes” minôsítése nem feltétlenül hivalkodó. Ezt utólag a Mert ott emberek élnek érvelés is igazolja, annak ellenére, hogy érvényességét a következô sor – S embernek lenni jó – bizonykodás jellegû szentenciája gyengíti. A meg nem határozottságban lebegtetett versközép után döbben rá az olvasó, hogy a költemény addigi sorai nem képletesen paradicsomi, hanem egyértelmûen transzcendensnek tételezett állapotról szólnak. Ezután a földi létnek a paradicsomival szembeállított megidézése következhetne. A költeményben azonban a földi lét csak jövôbeli ígéretként jelenik meg. Jellemzôi ezért a paradicsomihoz hasonlóak, a paradicsombeli jellemzôk pedig – a költemény elsô részében utólag felismert fordulat értelmében – talán ugyanezért emberiek. A földi állapotot illetôen, igenlés mezében, kétszeres tagadást rejt a vers, amely a maga komplex eszközeivel, ismételt színeváltozásával mégis beárnyékolhatatlan derût, bizakodást sugároz. Mintha a költô s vele együtt értô olvasója is az imádság szavait mormolná: Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.
MÓZES HUBA
csi érzékû ember által magáévá nem tehetô tréfálkozások, melyek a haláltáborokat és tömeggyilkosságokat akarják visszamenôleg kedélyes és ártalmatlan színben feltüntetni.” Három évvel a népirtás után természetesen nem fenyegetett az antiszemitizmus politikai hatalom közelébe jutása, de Bibó a jelenség újraéledését önmagában is éppen eléggé aggasztónak ítélte. A tanulmányban nem-zsidó szempontból elemzi a magyar társadalom közönyét, a politikai elit felelôsségét a zsidókérdés „megoldásában”, imponáló módon beismerve a saját mulasztásait, politikai- és emberi tévedéseit, elôítéleteit is. Kevéssé ismert tény ugyanis, hogy Bibó a harmincas években mérsékelten ugyan, de szintén antiszemita álláspontot foglalt el. A „fô dolog nem az, hogy ne legyünk antiszemiták. Sôt, nagyon is nyugodtan legyünk azok. De ne hagyjuk, hogy ebben olyanok is segítsenek, akik ettôl nem szûnnek meg ellenfelek lenni” – írta 1938ban a zsidókérdés kapcsán egy vázlatában. Ugyanebben az évben történt, hogy nem volt hajlandó aláírni híres értelmiségiek tiltakozó ívét a zsidótörvények bevezetése ellen, mondván: csak olyan tiltakozást ír alá, mely a magyar nép sérelmeivel is foglalkozik. E botlások ellenére a negyvenes évek elejétôl, amikor már világossá vált számára, hogy a zsidók háttérbe szorítása nem csak gazdasági-politikai lehetôségeik visszaszorítását jelenti, az életét kockáztat-
57
va vállalkozott az üldözöttek megsegítésére. A Zsidókérdés Magyarországon 1944 után nem pusztán történelmi jelenségek sorozatának bemutatása és analízise; a szerzô nem elégedett meg a történeti gyökerek feltárása során a gazdasági és társadalomtörténeti elemzésekkel, hanem bevonta vizsgálódási körébe a pszichikai, etnikai, vallási, tehát az irracionális és tradicionális szférát is. Feltárta és elemezte a nem-zsidó társadalom történelmi és erkölcsi felelôsségét, ösztönözve az önvizsgálatra és a jobb önmegismerésre, de anélkül, hogy ez által újabb sérelmek gerjedjenek. Ezért is igen tanulságos annak bemutatása, hogy a másik fél, tehát a zsidóság milyen vélt vagy valós viselkedési formái, tulajdonságai, megnyilatkozásai, reagálásai táplálták vagy táplálhatják a mindenkori antiszemitizmust. A tanulmány fô értéke, hogy zsidóság és a gazdanép kapcsolatának javítására, a sérelmek feloldására konkrét javaslatokat is kínál: a legfontosabbnak tartja a zsidóüldözésekért való felelôsségvállalás szellemének a kialakítását és terjesztését, az asszimiláció és a külön zsidó öntudat valóságának és lehetôségének az egyidejû elismerését, éberséget az antiszemitizmus jelentkezésével szemben és fôként az elôítéletekkel megterhelt zsidó–nem zsidó kapcsolatok humanizálását, emberi tartalmának érvényre juttatását. Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. Kriterion Könyvkiadó. Kolozsvár 2005.
Például Déva Déva városában furcsa hírek borzolják az ott lakók kedélyeit: a város egyik nevezetessége, a Szent István-szobor állítólag véres könnyeket hullat, bár a szokatlan eseményt még senki sem látta. Ennek ellenére a dévaiak egyöntetûen meg vannak gyôzôdve, hogy Szent István könnyeiért legalábbis részben a zsidókat terheli a felelôsség. Fôként egy bizonyos zsidó úriember, Felix Krull (Thomas Mann regényhôse után nevezik így a barátai) áll a gyanúsítások középpontjában. Hogy tisztázza magát vagy éppen megbizonyosodjon a vád helyességérôl, Krull levelet küld harminc gondosan megválogatott, a világ kü-
lönbözô pontjain élô ismerôsének, nagyrészt régesrégen elvándorolt dévaiak utódainak, akiknek a segítségével szándékszik megoldani a rejtélyt. Déván, a volt kommunista párt székházában találkozik a rendkívül sokszínû társaság: van köztük kínai ex-kommunista (az egyetlen nô), német vallástörténész (volt SS-tiszt), dévai rabbi, amerikai tudós, buddhista japán-ír-német-zsidó-görög újságíró, magyar arisztokrata, félnéger baptista lelkipásztor, valamint maga az író, akinek a nagyapja dévai születésû zsidó volt. Az ott elhangzott történetekbôl, vitákból, emlékekbôl áll össze a tulajdonképpeni regény. A beszélgetések térben, idôben és témájukat tekintve legalább olyan változatosak, mint maga a társaság: az antiszemitizmus, kommunizmus és egyéb izmusok, valamint vallási-filozófiai-politikai kérdések mellett szóba kerül többek közt az író nagyapjának gyerekkori szerelme, a svájci bankok biztosításipolitikája, Miller rabbi homoszexuális tánctanára, és az a másik Déva is, amely Baszkföldön, a spanyol polgárháború alatt a németektôl tönkrebombázott, majd Picassótól megörökített Guernica közelében fekszik. A könyvbe foglalt események nagy része megtörtént, és csaknem ugyanúgy történt meg, ahogyan az író elmeséli ôket. A helyszín és a szereplôk nevei mások, de az írónak nem is állott szándékában dokumentum-regényt közreadni, csak éppen „beszámolok – lényegében összevissza – egy, két, hét, tizenkét szedett-vedett történetrôl, amelyeknek részben szemtanúja voltam, meg másokról, amelyeknek nem voltam szemtanúja, valamint olyanokról is, amelyekrôl olvastam, olyanokról, amelyekrôl csak másodkézbôl tudok, és megint másokról, amelyekrôl ismeretlen emberek röptében, az utcán számoltak be nekem és amelyekkel kapcsolatosan semmiféle bizonyítékkal nem rendelkezem. De, ugye, mint ilyenkor mondani szokás, Dante sem volt a pokolban, noha úgy ír errôl, mintha ott járt volna...” Nehezen letehetô, gondolatébresztô olvasmány.
NÁGÓ ZSUZSA Erwin Ringwald: Például Déva. Kriterion Könyvkiadó. Kolozsvár 2005.
Halász Péter új könyve
A moldvai magyarok hiedelmei
58
Ezen a nyáron, majdnem azonos idôpontban két azonos témájú hiedelmes könyv jelent meg a moldvai magyarok hiedelem- és szokásvilágáról: DumaIstván András Csángó mitológia és Halász Péter A moldvai magyarok hiedelmei. Ez utóbbi a budapesti General Press Kiadónál jelent meg. A nagyívû munkát június végén mutatták be a Magyarok Háza Széchenyi Termében. A 474 oldalnyi szöveg és a kétezres sorszámot megközelítô hiedelemkatalógus jelzi a munka dimenzióit, a hiedelemgyûjtemény jelentôségét. A két kötet ismertetésének futó összeboronálását a téma megközelítésének kétféle szemlélete indokolja. Duma-István András csángó mûvelôdés- és iskolaszervezô, írásbelizô és verselô moldvai magyar ember autodidaktaként eredeti belsô látással, belsô
ráérzéssel, a szó szokatlan értelmében a jelenségekre való „ráolvasással” értelmezi a mitikus csángó hiedelmeket, a Halász Péter a tudós kutató negyven esztendei helyszíni, a moldvai magyarság egészére kiterjedô egyéni gyûjtésének anyagát rendszerezi, értelmezi és teszi közzé. Halász Péter bevezetô tanulmányának a könyvborítóra is kivetített részletében írja: „Ez a hiedelemvilág át- meg átszövi a csángó ember egész életét, megelôzve a születését, és elkísérve a testi halál után is. A kötetben közölt anyagot olvasva eltûnôdhetünk azon, hogy, hogy ezek a régi, vagy legalábbis régies emberek milyen alaposan figyelték az ôket körülvevô világ jelenségeit.” A hiedelmek a földi élet lelki tükörképei, amely átszövi az ember életét, mégpedig úgy, hogy a születést is megelôzi, s a testi halál után is elkíséri ôt – raj-
zolja meg Halász Péter a moldvai magyarok hiedelemvilágának a könyvében körvonalazott képét. „Megismerve ezt a különös világot, tudománytörténeti értékén túl megsejthetünk valamit a kereszténység felvétele elôtti idôk szellemvilágából, s megérint bennünket a keresztény vallás tanításaiba ágyazódásának középkori szemlélete, értékrendje – és költészete. Ilyenkor láthatjuk, hogy a moldvai magyarok hiedelemanyagának még a 20. század végén megtalálható cserépdarabkáival is milyen sokat fordíthatunk vissza az idô kerekén.(…) Mindent felismertek, mindent megfigyeltek, eszükbe vésték, megjegyezték, újra és újra elmondták egymásnak, hogy minden tudás fennakadjon és fennmaradjon a szájhagyomány pókháló finomságú, de kötélerejû hálóján.” Halász Péter Csángóföld egész területén – 57 településen – gyûjtött hiedelemanyaga alapján megálla-
pítja, hogy a csángók hiedelemvilága egységes, nem tagolódik, az eltéréseknek elsôsorban földrajzi okai vannak, például a vetés idejének hiedelmi meghatározása esetében. Azt is megállapítja, hogy igen nagy különbségek vannak a cigány és a román hiedelemátvételek között, részletesen nem foglalkozik ezzel a kérdéssel, de azt rögzíti, hogy amíg a magyar ráolvasások nyelvünk szebbnél-szebb, igazi költészetbôl fakadt hajtásai, addig a román nyelvûek obszcének, durvák, semmi esetre sem irodalmiak. A neves csángókutató könyvét a csángó magyarok elôbb utóbb elkészülô néphit-monográfiájának elemzésre alkalmas anyagául ajánlja.
SYLVESTER LAJOS
A magyar könyvgyûjtô kalauza címet viselô könyv fülszövegében olvashatjuk, hogy ilyen témában magyar nyelvû könyv még nem jelent meg. A szerzô Pogány György könyvtáros, bibliográfus, jelenleg az ELTE BTK oktatója, fôiskolai docens. Több mint százötven cikke, tanulmánya jelent meg könyvtári folyóiratokban, valamint hat önálló kötete. A könyv végigkíséri életünket, a tanulás, szórakozás, kikapcsolódás egyik fontos eszköze. A könyv az egyik legszebb ajándék, akár magunkat, akár másokat ajándékozunk meg vele, így életünk során kialakíthatunk magunknak akár egy kisebb könyvtárat is. Bibliofillé azonban csak kevesek válnak. De mit is jelent a bibliofil kifejezés? A könyvtári fogalmak kis szótára szerint a görög eredetû szó jelentése: könyvbarát. Azt az embert illetik evvel a kifejezéssel aki a könyvek külsô és belsô értékét egyaránt ismeri és becsüli, s azokat meghatározott szempontok szerint gyûjti is. A szerzô jelen kiadványában a bibliofília egyetemes fejlôdéstörténetét vázolja fel, és bemutatja a magyarországi bibliofília történetét. A bibliofília gyûjtési területei közül részletesebben mutatja be a kéziratokat és könyveket, a különféle nyomtatott emlékeket csak érintôlegesen tárgyalja. Az elméleti és történeti
részeket a gyakorlati ismeretek összegzése követi szakmailag magas színvonalon, de mégis olvasmányos stílusban. A tematikát a gazdag szövegközi illusztrációk teszik érdekessé. Az eligazodáshoz szükséges lábjegyzetek, hivatkozások mellett a kötet végén részletes irodalomjegyzék és névmutató társul. Ez a kötet arra tesz kísérletet, hogy a bibliofília szerteágazó tudnivalóit összefoglalva bevezesse a kezdô, a gyûjtéssel most ismerkedô könyvbarátot a szükséges alapismeretekbe, de a már tapasztalt gyûjtôk és antikváriusok is haszonnal forgathatják – olvashatjuk a bevezetôben. A szerzôtôl hasonló témában 2004-ben a Hatágú Síp Alapítvány kiadásában már megjelent egy könyv Bibliofília és könyvmûvészet címmel, amelyet felhasznált a jelen kötet elkészítésekor több hasonló témájú cikkével egyetemben, amelyek a Magyar Könyvgyûjtôben jelentek meg 2001 és 2004 között. Ezeket is érdemes átböngészni e téma iránt érdeklôdôknek.
Nomen est omen
fél évszázados történetét, közli huszonkét fejedelem rövid életrajzát és a nevükhöz fûzôdô eseményeket. A témán kívül erdélyi vonatkozású még a szerkesztés (Mûvelôdés Mûhely) és a nyomdai kivitelezés (zilahi Colorprint Nyomda). A történész szövegeihez Szabó Béla készítette el illusztrációként a színes fejedelmi portrékat korabeli metszetek, festmények, történeti adatok és leírások alapján. Jelentôs még a Soproni Erdélyi Kör hozzájárulása a kötethez, egyrészt pénztámogatással, másrészt a megjelentetés ötletével (ötletgazda: a kör elnöke, Úry Elôd). Mûvelôdéstörténeti szempontjainkat érvényesítendô, két egymást támogató tendenciára figyelhetünk fel Csetri Elek bevezetôjében: egyrészt az erdélyiség-tudat, a transzszilvanizmus megerôsítésére, másrészt ennek a tudatnak a kiegészítô átértékelésére. A kolozsvári tudós a magyar történetírói hagyományhoz igazodva az erdélyi fejedelemség korszakát 1541 (Buda török kézre jutása) és 1690 (I. Apafi
Ez az állítólag Plautusnak tulajdonítható latin mondás a nevekben rejtôzködô végzetre figyelmeztet bennünket. A kolozsvári Mûvelôdésis nolens volens vállalja saját sorsát, és annak a tág diszciplínának a hazai fórumaként tevékenykedik, amelyet mûvelôdéstörténetként tart számon a szakirodalom. A folyóirat és a köréje szervezôdô egyéb fórumok (könyvkiadó, alapítvány) az erdélyi magyar mûvelôdéstörténetet szolgálják. A szolgálat újabb kézzelfogható bizonyítéka Csetri Elek és Szabó Béla közös könyve: Az erdélyi fejedelmek arcképcsarnoka. A könyv értékét növeli, hogy két történelmi város, Kolozsvár és Sopron szellemi és anyagi összefogásának eredményeként jött létre. A történész Csetri Elek a rá jellemzô módszerességgel foglalja össze az erdélyi fejedelemség más-
VÁNTSA JUDIT Pogány György: A magyar könyvgyûjtô kalauza. Kiss József Könyvkiadó. Bp. 2005. 317 l., 25 cm
59
Mihály halála) közé teszi. Számos magyar történész ezt az egy év híján másfél évszázadot Erdély és az összmagyarság virágkorának tekinti. Ez a korszak válik a magyar mûvelôdéstörténet Erdély-mítoszának történelmi alapjává is. Más tartalommal ugyan, de ugyanez a történelmi korszak munkál a román és a szász kultúrtörténetben is. Az egyetemes magyar gondolkodásban a Mohács utáni Erdély a mûvelôdés igazi mentsváraként jelenik meg, illetve a transzszilvanizmus forrásaként. Ez az Erdély-kép tovább árnyalódik és idealizálódik a késôbbi mûvelôdéstörténeti korszakokban, a 20. század elején pedig újabb aspektusokkal gazdagodik, így a mindig idôszerû európai gondolattal is. Ady Endre elsôként tesz említést errôl Az ismeretlen Korvin-kódex margójára címû esszéjében: „a történelmi Erdély mindig közelebb állott a nyugati civilizáció eszményeihez és szellemi áramlataihoz, mint a szûkebb értelemben vett Magyarország, sôt a maga szabadelvûségében és vallás-politikai türelmességében nem egyszer megelôzte a nyugati világot”. Erdély kapcsán a román történetírás és mûvelôdéstörténet legfôbb érve az egységes román múlt hangoztatása, illetve annak a közhelynek a felemlegetése, hogy az erdélyi fejedelemség következetesen kizárta a közéletbôl a „mindenkor többséget képezô” román entitást. Ennek a bizonyítására hipotézisek és elméletek garmadát gyártották a történészek. A szász Erdély-mítosz természetérôl nem tesz említést a bevezetô írás szerzôje, inkább az Universitas Saxorum intézményérôl és a szász székekrôl értekezik. Úgy gondoljuk azonban, hogy az erdélyi németek transzszilvanizmusa leginkább a Heimatkunstban és a Heimatdichtungban teljesedik ki, amely egyaránt kötôdik Erdélyhez, a Bánáthoz és Bukovinához. Az erdélyi tájhoz kapcsolódó érzelmi élmény mûvészi kifejezôdése Adolf Meschendörfer Siebenbürgische Elegie címû verse. Ezt többen is lefordították magyar (Radnóti Miklós, Dsida Jenô, Lendvay Éva) és román nyelvre (Anton Cerbatu, Veronica Porumbacu). Csetri Elek szerint az etnikumközpontú szemlélet nem tükrözi az erdélyiség lényegét, minden hasonló törekvés elfogultsággal jár. Ebben a kérdésben egyetemes szempontokat érvényesítô és a partikuláris érdekeket mellôzô szemlélet jelenthet alternatívát: „Erdély mindazoké a népeké, amelyek földjét lakják s itteni sorsukat vállalták és a jövôben is vállalják”. A történész Kós Károllyal mondatja ki tehát a vélt igazságot, így csak az az erdélyi értelmiségi gondolkodhat, aki egyaránt birtokában van a történelmi múlt és a mindennapi együttélés tapasztalatainak,
aki az így felhalmozott tudás perspektíváján át látja. Az örök Erdély-tudat mellett jelentkezô partiumi gondolat is arra hivatott, hogy erôsítse az identitást, a Partiumban rekedt nemzetrész magyarságtudatát. Más kontextusba helyezve újabb érveket találhatunk a partiumi gondolat idôszerûségére: a türelmetlen európai integráció és globalizáció korában nagy szükség van a megtartó regionális tudatra, a nemzeti és táji hagyományokhoz való kötôdésre. Mint megannyi kollektív tudatnak, a partiuminak is értékôrzô szerepe van, sôt helyzettudatot formáló történelmi küldetése. Erdély jelenét és jövôjét. Tudja azt, hogy idônként változnak a történelmet formáló népek, újabb és újabb nemzedékek lesznek a táj haszonélvezôi, ám az ehhez a tájhoz köthetô értékek öröklôdnek. Az így kanonizálódott transzszilvanizmus a világháborúkat követôen a partiumi tudattal is kiegészül, vagyis az egykori Partium területén élô romániai magyarok adaptálják az erdélyiséget. Amikor Erdélyrôl beszél, Csetri Elek sem feledkezik meg a hét nemesi vármegye, valamint a székely és a szász székek mellett a negyedik közigazgatási egységrôl, a Partiumról (Partium Regni Hungariae) sem. Annál is inkább, mert léte szorosan összefügg az erdélyi fejedelemségével. Kiterjedése az idôk folyamán sokat változott, a történeti Erdély nyugati határán kívül esô területeket ölelte fel (Kôvár-vidék, Közép-Szolnok, Kraszna és Zaránd vármegyék, valamint egyes bihari részek Nagyvárad központtal). Több mint három évszázad után történelmi tájainkon újra aktualitása van a partiumi gondolatnak, attól függetlenül, hogy a felidézés tudatos vagy spontán tevékenység eredménye. A Csetri Elek és Szabó Béla közös könyve körül kialakuló recepció egyszerre lehet történeti és képzômûvészeti jellegû. Valóságos kalandra ösztönzi az erdélyi és a magyarországi olvasót, ugyanis mûvelôdéstörténeti vonatkozásaival túlmutat ez a könyv egy-egy település (Kolozsvár és Sopron), illetve egy-egy történelmi régió (Erdély és a Partium) határain, és egyetemesebb érvényû történelmi igazságokat sejtet meg velünk. Többek között arra sarkall bennünket, hogy értékeljük át transzszilván, illetve partiumi tudatunkat.
VÉGH BALÁZS BÉLA Csetri Elek – Szabó Béla: Az erdélyi fejedelmek arcképcsarnoka. Mûvelôdés. Kolozsvár 2003. 64 l.
A nemzet javára Könyv a Bethlen Gábor Alapítványról
60
A legújabb kori magyar közélet fontos dokumentuma a Bethlen Gábor Alapítvány negyedszázadáról szóló könyv, amely a Magyar Kultúra Napjára jelent meg. A Püski Kiadóval közösen kiadott 320 oldalas könyv gerincét, egyben a Merjünk magyarok lenni! c. II. fejezetét Szécsi Árpád fiatal politológusnak az Alapítvány elsô évtizedét feldolgozó hetvenöt olda-
las tanulmánya és részletes Kronológiája alkotja, amelyet félszáz korabeli fakszimile, eredeti dokumentum egészít ki. E fejezet bemutatja és érzékelteti azt az áldozatos küzdelmet, felelôsséget, amelyet a Bethlen Gábor Alapítvány létrehozásával a nemzethû értelmiség legjava a magyar–magyar kapcsolatok újjáélesztéséért, a határainkon túl élôk szervezett tá-
mogatásáért vállalt a hetvenes évektôl a rendszerváltásig. A tanulmány képet ad a rendszerváltás hajnalának gyötrelmes és emelkedett pillanatairól, amelyekben a Bethlen Társaság tevékeny szerepet játszott. Kezdve a Kárpátiabeli és a monori tanácskozásoktól, folytatva a lakiteleki sátorral és a Hôsök terei tüntetésekkel, a hatósági zaklatások és az ellenzéki összefogás próbatételein át, a belôle sarjadt hajdani MDF választási diadaláig. A könyv Bethlen Gábor és Illyés Gyula nyomdokain címû I. fejezetében közli Csoóri Sándor, az egyik alapító, Illyés-centenáriumi emlékbeszédét; Nagy Gáspár, az Alapítvány titkára korabeli amerikai (ITT-OTT, 1988) elôadását, illetve Tadeusz Szyma 1987-ben megjelent írását, a krakkói Tygodnik Powszechy címû katolikus hetilapban, a Bethlen Alapítványról és Zbigniew Herbert kitüntetésérôl. A Kuratóriumról, a kitüntetések névadóiról és a 19-ek hírhedett levelérôl szóló írások is itt kaptak helyet. A nemzet szolgálatában c. III. fejezetben a Bethlen Gábor Alapítvány kitüntetéseit, ill. kitüntetett személyiségeknek, intézményeknek és méltatóiknak teljes listáját olvashatják. A díjazottak mellett bemutatják az érméket alkotó mûvészeket és közlik az elsô években (1986–1990) a Bethlen Gábor-díj, a Márton Áron-emlékérem és a Tamási Áron-díj átadása alkalmából elhangzott, az Alföldben ill. a Hitelben megjelent laudációk teljes szövegét. A Budavárban zajló díjátadó ünnepségek, a kitüntetések, és a laudációk a rendszerváltás elôtt még rendkívüli politikaiközéleti jelentôséggel bírtak. A világ harminc országából kikerülô díjazottak kétharmadát a külhoni magyarok, illetve Közép-Európa népeinek jeles képviselôi alkotják. A méltatásokat a Hitel folyóirat minden évben a januári lapszámában közli. Ezeket a Bethlen Alapítvány honlapján, illetve önálló kötetben is szeretnék késôbb megjelentetni. A harmadik fejezethez tartozik, mondhatni társfejezete az ötödik: Képes Krónika a Bethlen Gábor Alapítvány díjátadó ünnepségeirôl (1986–2005), amely közel másfélszáz fotóval idézi föl két évtized legjelentôsebb alapítványi ünnepségeinek hangulatát. E történelmi értékû fotódokumentáció közreadásával egyben kitüntetettjeik emlékének is adóznak, törekedvén arra, hogy a díjazottak zömét képen is láthassa az utókor.
A harmadik évezred kihívásaival szembesülve c. negyedik fejezet a Bethlen Alapítvány legutóbbi korszakával foglalkozik. Az itt közölt írások és dokumentumok a Kuratórium jelenlegi munkájáról, törekvéseirôl, eredményeirôl és terveirôl tájékoztatják az olvasókat. (L. a bethlenalapitvany.com honlapot!) Az 1980 óta mûködô Bethlen Gábor Alapítvány anyagi, szellemi és lelki támogatásával és díjaival úttörô szerepet vállalt a közép-európai szellemi együttmûködésben, mai határainkon túl élô magyarság hazai megismertetésében, kiváló képviselôinek, értékeinek népszerûsítésében, a nemzeti összetartozás szolgálatában. Eredményeit, tevékenységét itthon és külföldön kitüntetésekkel is honorálták. „Ez a civil kurázsival és anyagi szellemi fizikai áldozatvállalással mûködô Alapítvány 1985-ös legalitását követôen egészen a rendszerváltásig a nemzet, s különösképp az elcsatolt részeken élô magyarság mindenféle terhét és gondját kényszerült vállalni, a menekültek és üldözöttek ügyeinek intézésétôl az élelmiszersegélyek és könyvek, folyóiratok kicsempészésén és a továbbtanulók ösztöndíjazásán át a legkiválóbbak megismertetéséig és díjazásáig. Ez a társaság éveken át olyan, a rendszerváltást követôen létesített kormányzati szervek, köztestületek és közalapítványok feladatát igyekezett pótolni és ellátni, mint a Határontúli Magyarok Hivatala, a Mûvelôdési Minisztérium Határontúli Magyarok Fôosztálya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, a Segítô Jobb Közalapítvány, az Illyés Közalapítvány, az Új Kézfogás, a Kölcsey és az Apáczai Közalapítványok, vagy a vajúdó Magyarok Világszövetsége” – idézet a Magyar Örökség-díj átadásán, 1997 márciusában elhangzott laudációból. A könyvet a Bethlen Alapítvány kurátorai készítették el, kiadását a Püski Kiadó vállalta. Összeállította és szerkesztette Bakos István, lektorálta Bíró Zoltán és Kiss Gy. Csaba, tervezte Nagy András grafikus, mûszaki szerkesztô Püski Atilla. A kiadvány megjelentetéséhez a NCA pályázati támogatással hozzájárult. A Püski Könyvesházban megrendelhetô könyv bemutatóit a Bethlen Alapítvány Baráti Társasága szervezi.
HODOSI LÁSZLÓ
Két új klub Sepsiszentgyörgyön A Holló Ernô Sajtópince Végre lesz egy olyan állandó hely Sepsiszentgyörgyön a Városi Mûvelôdési Házban, ahol a hazai-helyi és központi-, valamint a külföldi sajtó munkatársai nemcsak egymással, de olvasóikkal, hallgatóikkal és nézôikkel is találkozhatnak minden szerdán este hét órától. Holló Ernô költô (1910–1983) különben a város talán legnevezetesebb újságírója volt, elôbb a budapesti Kis Újság, majd az Új Idôk belsô munkatársa lett (1929-tôl, illetve 1930-tól), majd 1941-tôl a sepsiszentgyörgyi Székely Nép állandó munkatársa volt, majd ugyancsak itt a Szabadság szerkesztôje 1944– 45-ben. Késôbb, egészen 1949-ig a Népi Egység mun-
katársa. Versei, elbeszélései, jegyzetei ezután, haláláig az Igaz Szóban, az Utunkban, a Mûvelôdésben, a Dolgozó Nôben, a Megyei Tükörben, a Hargitában és több heti vagy napilap hasábjain jelentek meg. A klubavató estéjére február elsején kerül sor, amikor is a Holló Ernô Sajtópince elsô hivatalos médiatámogatójának, a Brassói Lapok munkatársaival találkozhatnak az érdeklôdôk. Vendégünk lesz Ambrus Attila, a BL fôszerkesztôje, menedzsere, a MÚRE elnöke, Bíró Béla Sepsiszentgyörgyön élô közíró, egyetemi tanár, a BL fômunkatársa és Kiss Csilla, a BL helyi tudósítója. Házigazda Magyari Lajos költô, közíró, volt szenátor, a Háromszék fômunkatársa, alapító fôszerkesztôje, a Holló Ernô Sajtópince vezetôje.
61
A Terefere Klub Szinte naponta jelennek meg újabb törvények, rendelkezések, más-más problémák, gondok merülnek fel, meglepô karrierekrôl, döbbenetes leleplezésekrôl, látványos bukásokról és még mennyi mindenrôl hallunk, olvasunk nap mint nap – jó lenne mindezekrôl elbeszélgetni egy hozzáértô, illetékes, tekintélyes személyiséggel, szívesen hallgatnánk meg kérdéseinkre a válaszait. Erre nyújt lehetôséget heti rendszerességgel, civilizált légkörben a Terefere
Mese, mese, mátka… 2005. augusztus 15–19. között immár harmadik alkalommal szerveztük meg Mese, mese, mátka… címmel olvasótáborunkat 8–12 éves gyerekek számára. A gyerekek a plakátokról, a könyvtáros néniktôl szerezhettek tudomást a táborozásról. Mivel a gyerekkönyvtár szûknek bizonyult, a foglalkozásokat naponta 10–13 óra között a Figura Galériában tartottuk, azután a Pizza Joe kisvendéglô látta vendégül a kis mesebarátokat. Az egyhetes tevékenység Benedek Elek Szóló szôlô, mosolygó alma, csengô barack címû meséje köré szervezôdött. Meghívottunk volt Gálné Esztegár Ildikó, a gyerekek Ildikó nénije, aki minden nap meseolvasással szórakoztatta a gyermekeket. Szívesen olvasott fel saját meséibôl is. A táborozás elsô napján a mesérôl szóló rajzokat
Klub, amelynek avató rendezvényére február 4-én (kivételesen szombaton) délután 5 órakor kerül sor. Az elsô meghívottunk Kozsokár Gábor jogász, a megye volt polgármestere 1990-ben, szenátora 19901998 között, azóta alkotmánybíró (aki néhány napja ünnepelte a 65. születésnapját). Házigazda Matekovics János újságíró, a Mûvelôdési Ház Pinceklubjának felelôse, a Terefere Klub vezetôje. A Pinceklubban a rendezvények alkalmával bár mûködik.
DULÁNYI BALOGH ALADÁR
készítették el, másodnap papírhajtogatás, ragasztás volt, kiválasztottuk a szereplôket, és a mese eljátszását próbálgattuk. Szerdán Török Éva Cecília a nemezelés titkaiba vezette be a kíváncsi gyerekeket. Nemezeltek szôlôt, barackot, almát. Csütörtökön Bákai Magdolna segítségével és útbaigazításával sikerült mindenkinek elkészíteni a saját szerepkörének megfelelô fakanálbábukat: királyt, királyfit, királykisasszonyokat, disznót. A zárónapon kiállítottuk a táborozás alatt készült rajzokat, a papírból és nemezelésbôl készült gyümölcsöket. A bábuk segítségével pedig egy sikeres gyerekszereplésnek lehettünk szemtanúi. A gyerekek boldogan és megelégedve tértek haza, kezükben saját munkáikkal és egy-egy emléklappal. Szervezôk voltak: Hargita Megyei Kulturális Központ, Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár, Pro Libris Könyvbarátok Egyesülete.
SZAKÁCS RITA
Kiadóink ajánlják * Kiadóink ajánlják * Kiadóink ajánlják * Kiadóink ajánlják *
Kriterion Könyvkiadó
62
Andrei Oišteanu: A képzeletbeli zsidó a román és a kelet-közép-európai kultúrában. 466 l. Andrei Oišteanu antropológus, a 22 címû folyóirat köréhez tartozó román liberális értelmiség egyik jeles képviselôje a 90-es évek elejétôl foglalkozik etnikai imagológiai kutatásokkal. E kötet több száz oldalas anyagának alapjául egy tanulmány szolgált, amelyet maga írt a képzeletbeli zsidóképrôl a román néprajzban és mitológiában. Ezt a témát egészítette ki a Jeruzsálemi Héber Egyetem mellett mûködô Antiszemitizmust Kutató Nemzetközi Központ felkérésére és anyagi segítségével, további széleskörû kutatások eredményeivel: egyrészt a hagyományos román kultúrában megjelenô, zsidókra vonatkozó sztereotípiák továbbélésével az úgynevezett magas kultúrában, másrészt a téma közép-kelet-európai összefüggéseinek vizsgálatával napjainkig terjedôen. A szerzô megvizsgálja azoknak a közhelyeknek az eredetét, idôbeni fejlôdését, térbeli elterjedését és továbbélését, amelyekbôl a „képzeletbeli zsidó” fizikai, szakmai, szellemi és erkölcsi képe felépül, valamint azt is, ahogyan a tudatalatti, passzív népi antiszemitizmus befolyásolta a tudatos és aktív intellektuális és politikai antiszemitizmust és viszont. Egyben szembesíti a román köztudatban évszázadok óta meggyökeresedett, idegenekkel szembeni tolerancia
és türelem máig élô legendáját a romániai holokauszt sokáig elkendôzött, újabban napfényre bukkant tényeivel. A kötet nagyon gazdag képanyaga: korabeli illusztrációk, gúnyrajzok, festmények, eredeti dokumentumok levonatai önmagukban is rendkívül értékesek. Az Európa-szerte élénk érdeklôdést keltett kötetet Hadházy Zsuzsa precíz és korhû fordításában kapja kézhez a magyar olvasó. Baka András: Tréfás beszédei. Közzéteszi Faragó József (2. kiadás) 204 l. Ez az elsô és bizonyára az utolsó olyan magyar népmesegyûjtemény, amely címében a mese helyett a beszéd szót használja, abban az értelemben, hogy Baka András tréfás meséi. Azért használjuk mi mégis ezt a kifejezést, mert a régiségben a mesének a magyar nyelvterület egy részén beszéd volt a neve. Baka András 1894-ben született Ploskucénban. Apja otthon tanította a kántorságra, és 1911-ben nagyon fiatalon, mindössze tizenhét éves korában Hãlãucetiben nyert kántori diplomát. Gyoszényban már édesapja nyugdíjazásától folytatta a kántorságot. Itt vonult nyugalomba 1952-ben; gyoszényi pályáját átmenetileg – 1936–1937-ben – lészpedi szolgálata szakította meg. Eszerint kis megszakítással 1902-tôl haláláig,
1971-ig élt Gyoszényben. Ez a hetven év a falu, általában a moldvai csángó magyarság mûvelôdési életében nagy változásokat hozott, a magyar nyelv fokozatosan háttérbe szorult, és a román nyelv vette át a helyét. Az itt lakók nagy része ilyen értelemben kettôs identitásúvá vált, majd egyre inkább elrománosodott. A gyûjtô, Faragó József elmondása szerint a gyermekien derûs és tiszta lelkû, 65 éves Baka András kiváló tréfamester is volt, és repertoárja úgyszólván kimeríthetetlennek tûnt. Meséinek túlnyomó többsége a tréfás mesék valamelyik csoportjába illeszkedik, és amelyeknek nem a nevettetés, azoknak az oktatás a céljuk. Az itt egybegyûjtött mesék társadalmi és mûvelôdési szempontból egyaránt párjukat ritkítják a magyar népmesekultúrában. Meséi tehát nyelvi szépségükkel, szellemes témáikkal, részben a román mesekincshez húzó rokonságukkal és a közel-keleti népek folklórja felé mutató kapcsolataikkal az egész magyar mesekincsben új és ismeretlen, eredeti és üde színfoltot képviselnek. Az égig érô fa. Benedek Elek székely népmesegyûjteménye (2. kiadás). Jelen kötet célja az elsôsorban népmeseíróként ismert Benedek Elek gyûjtését közzétéve megismertetni ôt, mint a székely népmesegyûjtés klasszikusát is. Ez azért tûnik fontosnak, mert klasszikusunk jelentôs gyûjtômunkáját úgyszólván egészen elfödte hatalmas meseírói-mesemondói életmûve, holott pályáját nem meseíróként, hanem mesegyûjtôként kezdte. Arany János-i értelemben vett emlékezô gyûjtô volt. A meséket nem akkor jegyezte le, amikor gyermekkorában édesapjától, Rigó Anistól meg Demeter Andrástól vagy bárki mástól halotta, hanem tíz-tizenöt év múlva, amidôn mesehallgatóból emlékezô mesegyûjtôvé lépett elô. Közben végig a nép közt élt, bírta annak nyelvét, nyelvjárását és gondolkodását, vagyis kétségtelen, hogy ha falusi emberként kisbaconi környezetében marad, „a vidék legügyesebb mesemondója” lett volna belôle. A 19. századi gyûjtôk nem szóról szóra, a mesemondó szája után igyekeztek a mesét lejegyezni, mint a késôbbi meg a mai gyûjtôk, mert ez az igény akkor még föl sem merült. Ôk meghallgatták, és utóbb – egy nap, egy év, egy évtized, vagy akár több évtized múlva –, tehát közelebbi-távolabbi emlékeik alapján írták le, pontosabban szólva írták meg a meséket. Benedek Elek mesegyûjtô, mesemondó munkásságáért már életében elnyerte – egyedül a magyar irodalomban – a szeretetre és tiszteletre méltó apó, Elek apó becenevet. Cserei Mihály: Erdély históriája. Téka sorozat. 228 l. Azok a tények, amelyeknek megírásából és értelmezésébôl kötetünk szemelvényeket tartalmaz, körülbelül három évszázaddal ezelôtt zajlottak le Erdélyben, Európának akkor (is) zaklatott vidékén. Közép-Kelet-Európában akkortájt volt hanyatlóban a Török Birodalomnak nevezett nagyhatalom befolyása, idônként-helyenként (többé-kevésbé) uralma, s ezzel egy idôben emelkedett, majd ráterpeszkedett e régióra a német-római, késôbb osztrák császárság befolyása s uralma. Természetes, hogy ennek a korszaknak is – mint a gondolkodó és tevékeny emberiség minden egyes korszakának – megvoltak a megörökítôi: krónikások, naplószerzôk, történetírók, vagy pedig mind-
ezek keveréke, Közép-Európa Erdélyen kívüli országaiban, a Török Birodalomban és a német-római császárságban is. Ezek az értelmiségiek (hogy mai szóhasználattal éljek) nemcsak felelevenítették az eseményeket, hanem ítélkeztek is események és emberek felett, ki-ki hovatartozása, szerepe, vérmérséklete szerint. Másképpen érzett, írt, ítélkezett az erdélyi fônemes, másképpen a múltat nosztalgiával idézô nemesember és megint másképpen a politikai pályafutásában másodrangúnak maradt köznemes. Kötetünk ez utóbbi, mélységesen erdélyi ember, Cserei Mihály máig maradandó, élvezetes Históriájából közöl szemelvényeket. Faragó József: Ismét a balladák földjén. 836 l. Faragó József tanulmánygyûjteménye kései, második kötete a Balladák földjén címû, 1977-ben megjelent könyvnek. Az itt összegyûjtött írások nagy része már napvilágot látott különbözô folyóiratokban, illetve kiadványok elôszavaként: a szerzô célja elsôsorban az volt, hogy egy helyen hozzáférhetôvé tegye ôket. A gyûjtemény értéke azonban túlmutat ezen: így, együtt olvasva a tanulmányokat, kirajzolódik számunkra a balladakutatás számos dilemmája, a munka egész folyamata: tipologizálási kérdések, a folklórkapcsolatok feltérképezése, egészen az olyan aprólékos feladatokig, mint egy-egy versszak rekonstruálása, értelmezése. Külön fejezet foglalkozik azzal, hogy neves magyar folklórkutatók (mint például Sombori László, Mailand Oszkár, Köpeczi Béla, Bartók Béla) milyen sokat tettek román népzene és népköltészet feltárásáért. Sajnos kötetünk olyan értelemben is kései folytatás, hogy a szerzô már nem érhette meg a megjelenését. Egyik legkedvesebb, legnagyobb mûgonddal összeállított munkáját tartja kezében az olvasó. Hieronymus Ostermayer: Erdélyi krónika (1520– 1570). Dácia rövid krónikája (1143–1571). Téka sorozat. 164 l. Kötetünkben a 16. századi brassói történetírás két fontos alkotását tesszük közzé magyar nyelven. Hieronymus Ostermayer orgonista német nyelvû Erdélyi krónikája az 1520-tól 1570-ig terjedô idôszak fontosabb eseményeirôl tudósít, úgy, hogy a szerzô helyenként túllép az annales mûfaji keretein, és ahol szükségesnek érzi, részletesebben is beszámol, illetve elôrevetít. A politikai események, illetve társadalmi, kulturális, vallási, gazdasági információk mellett képet kapunk a reformáció brassói kezdetérôl, Johannes Honterus tevékenységérôl is. A Dácia rövid krónikája (Breve Chronicon Daciae) eredetileg a brassói Fekete-templom kórusának falain volt olvasható. Az annales – a humanista hagyományoknak megfelelôen – Erdélyt az antik Dácia néven nevezi meg. Jakabffy Elemér: Kisebbségi sorskérdések. 406 l. Jakabffy Elemér rendkívül sokoldalú személyiség volt. Jogász, közéleti férfi, nemzetiségpolitikus, magyarpárti vezéregyéniség, parlamenti képviselô, az Európa-szerte elismert Magyar Kisebbség címû folyóirat szerkesztô-patrónusa, riportokat is közlô publicista, helytörténeti és nemzetiségtörténelemi tudományos munkák szerzôje, a statisztika hozzáértô mûvelôje, jeles „nemzetiség-külpolitikus”, mûvelôdéstörténeti szakember volt. Mindezen s ki tudja még
63
hány minôségében aranybetûkkel beírta a nevét a két világháború közötti Romániában számbeli kisebbségben élt magyar nemzeti közösség történetébe. Gazdag munkásságából immár bôvebb válogatást kíván a kiadó a mai olvasó asztalára letenni, hiszen úgy véljük, hogy Jakabffy életmûve, személyisége még mindig nem foglalta el méltó helyét a romániai magyarság köztudatában. Jungel Zoltán: Hol tanul németül a német? 344 l. A brassói Jungel Zoltán „elhurcolásának története” azon visszaemlékezések sorába illik, melyek az ilyen vagy olyan indokkal Szovjetunióba elhurcolt tízezrek sorsát, szenvedéseit elevenítik fel. Szenvedéseit csak tetézte, hogy német származása (és német neve) miatt, mint „német fasisztát” viszik dolgozni, háborús jóvátétel ürügyén. Keserves tapasztalatokat szerez ô is a „legfejlettebb emberi társadalomról”, mely maga is nyomorog, hogyne éheznének a munkaszolgálatosok. Jungel Károly azonban nemcsak a szenvedésekre, megaláztatásokra emlékezik, megörökíti a nem kevés derûs, komikus mozzanatot is, rabtartóiban is érzékeli az emberséget, az együttérzést, a segítôkészséget.
64
A rókaszemû menyecske. Kovács Ágnes kalotaszegi gyûjteményét gondozta Olosz Katalin. 372 l. „Kalotaszeg történeti néprajzi táj Bánffyhunyad környékén (Felszeg), Bánffyhunyad és Kolozsvár között a mûút, ill. a vasútvonal mentén (Körösfôtôl keletre: Alszeg). 39 falujában magyar, részben magyar és román parasztemberek laknak. Viselete, hímzése, fafaragása, majd népzenéje és táncai sorra ismertté váltak Gyarmathy Zsigáné, Malonyay Dezsô, Bartók Béla és Kodály Zoltán jóvoltából. Hiedelmeikrôl is olvashatunk az Ethnographia címû folyóiratban, népmeséik azonban hosszú idôn keresztül alig voltak ismertek – írja az 1943-as kötetek bevezetôjében az akkor még diák Kovács Ágnes, majd így folytatja: Ez késztette Ortutay Gyulát arra, hogy tanítványait, Kresz Máriát és engem elküldjön Kalotaszegre jó mesemondókat keresni az Új magyar népköltési gyûjtemény sorozata számára.” A fiatal folklórkutatót Ketesdre irányítják, és az ott elvégzett munka eredményeként két kötet jelenik meg, a felgyûjtött 201 mesébôl 96. A háborús viszonyok között néhány száz példány kerül ki a nyomdából, mely a mindmáig legszakszerûbben felgyûjtött és publikált kalotaszegi népmesekorpusz. Közel 45 év múlva lát napvilágot egy szûkebb gyûjtemény, immár a nagyközönségre való tekintettel, emészthetôbben, vagyis nem fonetikus átírásban, csak néhány jellegzetes ejtésmódot megôrizve (ízés), illetve a tájszavak magyarázatával. Ezen az úton kíván tovább haladni a mostani kötet, mely immár hatvan év multával kívánja „hazatelepíteni” a kalotaszegi meséket olvasmányosabb, nem csak a szûk szakma által elfogadható formában, kalotaszegi varrottasokkal illusztrálva. A kötet az 1944-ben megjelent kétkötetes gyûjteményt alapul véve adja közre a kalotaszegi Ketesd falu népmesekincsének színe-javát, követve, de bôvítve is az 1989-es kötete, melyben a pályája végéhez közeledô kutató jelentôs engedményeket tett a közreadás nyelvét illetôen, így a nagyközönség számára is élvezhetôvé váltak a mesék. A kötet tehát bôvített újrakiadása a több mint másfél évtizeddel ezelôtt megjelent kötetnek, a Benedek Elek székely népme-
segyûjteményével (Az égig érô fa) megkezdett sor folytatása kíván lenni. Jelen kötet, úgy véljük elégtétel is, hiszen több mint hatvan évvel az elsô megjelenése után végre szûkebb szülôhazájában is hozzáférhetôvé teszi Kovács Ágnes – az idôk folyamán szakmai körökben sokat emlegetett – kalotaszegi mesegyûjtését. Lisztóczky László: Vonások Dsida Jenô portréjához. 162 l. Lisztóczky László tanulmánykötete számos adalékkal bôvíti az irodalomtörténeti kutatások eredményeként eddig kirajzolódó Dsida-képet. A könyv olyan dokumentumokat és verseket tartalmaz, amelyek eddig ismeretlenek voltak mind a szakma, mind a nagyközönség számára. A Dsida-életmû értelmezésének frappáns, ugyanakkor sok újdonságot hozó keretéül szolgál a szerzô találkozásának története ezzel a szövegkorpusszal, valamint a Dsida Jenô Baráti Kör történetének és tevékenységének bemutatása. A kötet tartalmazza annak a Dsidával kapcsolatos levelezésnek a legjelentôsebb darabjait, amelyet a 60-as években folytatott a szerzô a kor nagy irodalmáraival (pl. Mátrai Béla, Áprily Lajos, Benedek Marcell leveleit) folytatott a szerzô kutatásai elején. A pontos forráskezelés értékes hatástörténeti belátásokra juttatja a szerzôt, a Dsida-versek szövegközeli olvasata pedig olyan tetemes tanulmányokat is eredményez, mint a Psalmus hungaricust vagy a Nagycsütörtököt értelmezô, a kötet jelentôs részét kitevô szövegek. Lisztóczky László könyvének jelentôs hozadéka, hogy új perspektívából szemlélve a Dsida-életmûvet, a költô munkásságának eddig megvilágítatlan aspektusaira világít rá. Cs. Szabó László: Kárpát kebelében Cs. Szabó Lászlóról köztudott, hogy egyszerre volt européer és hazafi. Tucatnyi mûvében vette számba és írta össze – ezekbôl készült e kis válogatást – a szellemi haza tájegységeit, emlékhelyeit, meghatározta és kijelölte a magyar mûveltség képzeletbeli, határok nélküli helyét az európai mûvelôdéstörténet glóbuszán. Mindezt nem egy beszûkült, provincialista szemlélet alapján tette. Amikor bemutatta a magyar szellemiséghez, a magyar kultúrához köthetô városokat és tájegységeket, mindig elhelyezte ezt a szûkebb részt a nagyobb egységben: Magyarországot – Európában. Hasonlóképpen a szûkebb pátriát, Erdélyt a tágabb szellemi hazában, Hungáriában, majd a nagy szellemi gyûjtômedencébe –, Európában, amely szerinte: „elsôsorban a kis népek közös hazája, az egyetlen világrész, ahol nagyra hivatott kis népek élnek.”. Sas Péter, a kötet összeállítója és sajtó alá rendezôje szellemi utazásoknak, személyes, érzelmes földrajzóráknak nevezi ezeket az írásokat, amelyeket szíves figyelmébe ajánl a magyar nemzet mindenkori tagjainak. Murvai Olga: Vers-rekviem Ritkaságszámba megy, hogy egyetlen versrôl, még ha az hosszú vers is – kismonográfia szülessen. Ez még akkor is különleges esetnek hat, ha Kányádi Sándor a szerzô, az elemzett mû pedig a Halottak napja Bécsben. Azonban Murvai Olga Vers-rekviem címû munkája meggyôz arról, hogy a poéma sokrétûsége, ösz-
szetett világa mindenképpen megérdemel egy kismonográfiát. Különösen, ha az egy olyan monográfia, amely szerencséses ötvözi a posztmodern irodalomelmélet és nyelvfilozófia elméleti hátterét egy érzékeny elemzési stílussal, melyhez olvasóbarát elôadásmód párosul. Bajor Andor: Angyal Bandi illemtana Bajor Andor elsôsorban, mint humoros írások szerzôje, és mint túl komoly könyvek karikírozója vált ismertté az olvasóközönség köreiben. Korán bekövetkezett halála megakadályozta abban, hogy néhány, egyébként fontos mûvét befejezze, és a korábban már megírtakat rendszerezze. Életmûvének egy fontos szeletét jelentik azok a humoreszkek és paródiák, amelyek az 1959 és 1989 közötti idôszakban publikált az Új Élet hasábjain, s amelyeket Nagy Pál gyûjtött kötetbe és írt hozzá rövid utószót. Az elôszót az Új Élet egykori fôszerkesztôje, Sütô András jegyzi. A kommunista rendszer görbe tükrét felmutató írások mind a mai napig élvezetes, nevettetô olvasmányok, hiszen túl néhány korabeli vonatkozáson, elsôsorban mégis az örök emberit kívánják megragadni – ha görbe tükrön által is. T. Tóth Sándor: Az erdélyi matematika történetébôl. 324 l. Nagyon izgalmas és eredeti témát dolgoz fel T. Tóth Sándornak ez a szép kiállítású könyve. A matematika erdélyi oktatásának milyenségét, ismerôinek arányát vizsgálja ez a könyv a reneszánsztól egészen a 19. század elejéig. Két igen jelentôs erényét szeretném itt kiemelni ennek a hihetetlen forráskutatást igénylô munkának. Az egyik az, hogy nagyon érzékenyen reflektál a matematika fogalmának történeti jelentéseire, a másik fontos dolog pedig az, hogy Erdélyre vonatkozó megállapításaiban úgy mutatja meg a problémát, hogy nem tisztítja meg kontextusától, hanem a mindenkori európai helyzetbe ágyazza. Filológiailag is nagyon igényes munka, külön érdekessége, hogy két olyan távoli tudományterületet fog át, mint a matematika és a történetírás. Zsók Béla: Az andrásfalvi reformátusok két évszázada. 214 l. A bukovinai andrásfalvi református egyházközség történetébe nyújt bepillantást a Zsók Béla által sajtó alá rendezett kötet. Az egyházközség itt közzétett levéltári anyaga 1797 és 1948 közötti dokumentumokat tartalmaz. Megrendítô levelek az andrásfalvi székelyek hányattatott sorsáról, kitelepítésükrôl, hontalanság-érzetükrôl. A bukovinai székelyekre vonatkozó levéltári anyag elolvastán feltûnô, hogy a 300 és 400 lélekszám között ingadozó andrásfalvi református közösségrôl milyen keveset tudunk. Egyedül Bognoczky Géza – aki több, mint harminc évig az andrásfalvi gyülekezet lelkésze volt – ír bôvebben errôl a közösségrôl. Pedig ez a kis közösség, amelynek belsô életvitelére jellemzô a felekezeti együvé tartozás, részletesebb bemutatást érdemel. Andrásfalva társadalmi szerkezetén belül egy olyan kis közösséget találunk, amely felekezeti másságából kifolyólag szokásaival, hagyományaival elkülönült a nagyobb lélekszámú római katolikus közösségtôl. Ezt a több mint két évszázadot tekinti át a szerzô a lelkészi
jelentések, iskolaszéki jegyzôkönyvek, megannyi értékes irat bemutatásával egészen az 1940-es „villanyoltásig”. 111 vers Kolozsvárról. Essig Kacsó Klára tollrajzaival (2. kiadás) 168 l. Huszonkilenc erdélyi költô Kolozsvárról írott, a város hangulatát, nevezetes egyéniségeit idézô, kereken száztizenegy versét tartalmazza a versantológia. A Kincses város az a gyûjtôfogalom, amely maga köré sorakoztatja a már klasszikus költôk verseit (Áprily Lajos, Dsida Jenô, Reményik Sándor, Jékely Zoltán, Szilágyi Domokos), a kortárs lírikusokat (Kányádi Sándortól, Létay Lajostól Király Lászlóig és Balla Zsófiáig), a középnemzedék költôit (Szôcs Gézát, Egyed Pétert, Egyed Emesét), a legfiatalabbak közül pedig Orbán János Dénes költeményeit. Katona Éva válogatása szép, reprezentatív kiadásban kínálja magát minden kedves olvasójának. 111 vers a szerelemrôl. Egyed Tibor rajzaival. 168 l. A reprezentatív kiállítású versantológiát Katona Éva válogatásában, Egyed Tibor színvonalas illusztrációival kínálja a Kriterion Könyvkiadó minden kedves olvasó számára. Olyan szerzôk képviseltetik benne magukat, mint a klasszikusok közül például Áprily Lajos, Dsida Jenô, Szilágyi Domokos, valamint számos kortárs erdélyi költô, mint Egyed Emese, Orbán János Dénes, Kovács András Ferenc. A különbözô korhoz és különbözô korosztályhoz tartozó erdélyi költôk szerelmes verseit tartalmazó könyv végigköveti a helikoni költôktôl napjainkig az erdélyi irodalom szerelmi költészetét láthatóvá téve, hogy hogyan szerettek, és hogyan írták le a szerelmet az idôk során Erdélyben. 101 vers Nagyváradról. Wagner Péter rajzaival. 126 l. A 101 vers Nagyváradról címû kötet egy, az olvasók körében nagy népszerûséggel bíró versantológia-sorozat következô darabja. A kötet anyagát, melyben ezúttal rövid prózai írások is szerepelnek, Molnár Judit válogatta, és olyan szerzôk képviseltetik benne magukat, mint a klasszikusok közül például Janus Pannonius, Ady Endre, Juhász Gyula valamint számos kortárs erdélyi költô, mint Nagyálmos Ildikó, Gittai István, Zudor János. A könyv ennek a reprezentatív sorozatnak a részeként emelkedik túl helyi aktualitásán, figyelemreméltóvá mégis a jelentôs irodalmi beccsel bíró szöveganyag teszi. A kötet illusztrációt Wagner Péter, budapesti építész-grafikus készítette. 101 vers Marosvásárhelyrôl. Szotyori Anna rajzaival. 160 l. A 101 vers Marosvásárhelyrôl címû kötet megjelentetésével a Kriterion Könyvkiadó folytatja a reprezentatív kiállítású, nagysikerû versantológia-sorozatát. A kötet anyagát Kuti Márta válogatta, és olyan szerzôk képviseltetik benne magukat, mint a klasszikusok közül például Csokonai Vitéz Mihály, Reményik Sándor, Székely János, valamint számos kortárs erdélyi költô, mint Tompa Gábor vagy Kovács András Ferenc. A könyv végigköveti Csokonaitól napjainkig, hogy a különbözô korokban és különbözô korosztályokhoz tartozó költôk hogyan látták Marosvásárhelyt. A versgyûjtemény minden bizonnyal kedvelt ol-
65
vasmánya a városukat szeretô marosvásárhelyieknek, hasznos kézikönyve az egyre népszerûbb szavalóversenyek ifjú részvevôinek, és mintegy lírai bedekkerül szolgál a város nevezetességeivel ismerkedô hazai és külföldi turistáknak Jancsik Pál: Mit tanácsolsz, cinege? Jancsik Pál gyermekversei akkor igazán jók, amikor nem uralkodik el rajtuk a leíró jelleg, hiszen a gyermekversben mégis a ritmus, a mondhatóság az, ami igazán számít. A kötet legjobb versei éppen azok, amelyek, ha ritmusukban emlékeztetnek is Weöres Sándor gyermekverseire, de többek a formával való játéknál, igazi gyereknevettetô, mondható költemények, mint például a Zápor, vagy a Dérike. Az évszakok, a madarak, s más állatok, valamint az iskola, és más hétköznapi események köré felépített kötet, amely alkalmi versezetekkel zárul, színvonalas szövegek gyûjteménye, olyan alkotó munkái, aki évtizedek óta rendszeresen jelen van a Napsugár hasábjain, pontosan tudja, mire érzékenyek kis olvasói. A kötetet Szabó Zelmira hangulatos, kedves illusztrációi teszik teljesebbé. Makkai Sándor: Magyarok csillaga A regény a kiadó Történelmi Regények sorozatának fontos darabja. A magyar történelmi múlt regényes feldolgozásainak egybegyûjtését célzó sorozat részeként végre államalapító királyunk korának ilyenfajta reprezentációjával is megismerkedhet az olvasó. Az államalapítás történetének feldolgozásaként azt a történetet eleveníti meg, amelyben a Koppány vezette pogányság utolsó nagy összeesküvése és harca, István, a kereszténység és az államalapítás ellen, csôdöt mond. A magyarok történelmének ez a szelete Makkai mûvével méltó elôadásban kerül be az említett sorozatba. Élvezetes, ugyanakkor hézagpótló olvasmány, mely újrakiadásával jelentôs érdeklôdésre tarthat számot.
Mûvelôdés Mûhely Benedek Elek: A magyar nép. A bölcsôtôl a sírig. Az utószót Olosz Katalin írta. 458 l. Benedek Elek öröksége elôtt is tiszteleg a kiadó, de a 21. század küszöbén népünk hagyományai iránt érdeklôdôn számára fontosnak tartja, hogy közkinccsé tegye A magyar nép. A bölcsôtôl a sírig némileg rövidített címmel. Ahogyan a szerzô feldolgozza a millenniumi falu dokumentációját, de az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben addig megjelent köteteit, az Ethnographia évfolyamait, a néprajzi szakkiadványokat, és mindezt összeveti székely, ezen belül erdôvidéki, közelebbrôl kisbaconi emlékeivel, akkori jelenével – nyugodtan mondhatjuk, hogy páratlan élménnyel ajándékozza meg a Nagyérdemû Olvasót.
66
Szatmári László: Debreczeni László, Erdély vándorgrafikusa. Debreczeni László itineráriuma 1928–1944. 168 l. „Magyar kultúránk emlékekben napról napra szegényedik. Ha az ébren ôrködôk figyelô szemével tekintünk szét, szomorú képek tárulnak elénk. Ma itt, holnap ott romlik le vagy kerül illetéktelen
kézbe egy-egy templom, kastély vagy udvarház. Itt is, ott is apró görgetegek indulnak meg a tetôn. Eleinte csak néhány, de aztán mind több és több. Sodródnak, sodornak, nônek, növekednek, elébb lassan, aztán gyorsan és mind gyorsabban s végül pusztító lavinaként, vészes robogással, feltartóztathatatlanul rohannak alá. Istenem, mi lesz, ha az aljba érnek! Sivár pusztulás, halotti csönd. A hegyoldal letarolva, elpusztítva kopáran. A rajta lévô életnek vége mindörökre, elmúlt visszahozhatatlanul, s ha jön is majd más utána, nem lesz ugyanaz soha. Talán még a gyökere sem.” Idézet Debreczeni László Makkai Sándor kolozsvári református püspökhöz címzett 1927-es emlékiratából, amely aztán egy életre elkötelezte a szerzôt a mûemlékek értékeinek feltárása, tudatosítása és megôrzése ügyének. Makoldy József: Erdélyi képek. Szatmári László elôszavával. 64 l. A régi árkosi székely nemes családból származó építész egyik legjelentôsebb mûvészeti, építészettörténeti munkája megjelenése idején éppen a trianoni döntéseket remélte helyes irányba terelni. Makoldy József díszes gyûjteménye nem érte el célját, de ránk maradtak sajátos ízû, a néhány vonal és folt kifejezô erejére épített architektonikus szemléletû rajzai. A kötet Erdélyország különbözô tájegységeinek jellegzetes településképeibôl kínál ízelítôt. Csetri Elek: Erdélyi ezredek a francia forradalom és a napóleoni idôk háborúiban (1792–1815). 86 l. Európai kapcsolataink és szerepünk vizsgálata során találjuk magunkat szemben múltunknak azzal a kevésbé ismert fejezetével, hogy milyen része is volt a Habsburg Birodalom peremvidékén fekvô Erdély katonai egységeinek az 1792-es esztendôt követô negyedszázados francia és napóleoni háborús idôszakban. A kérdés nemcsak katonai szempontból érdekes, hanem azért is, mert ez alkalommal katonáink kapcsolatba kerültek a francia forradalmi szellemiséggel, s nyilvánvalóan nem vonhatták ki magukat hatása alól. Csetri Elek akadémikus elsôsorban az eddigi kutatási eredményeket foglalja össze, de igyekszik bevonni megállapításaiba ismeretlen, kiadatlan anyagokat is. Herepei János: A kolozsvári színház és színészet történetébôl. 188 l. Herepei Jánost minden arra predesztinálta, hogy központi helyet foglaljon el életében a kolozsvári Farkas utca. Jelen kötetben Sas Péter gondozásában közreadott tanulmányai okán remélhetôen kiderül, hogy nemcsak szülôháza, az egykori parókia, a református templom és a kollégium, hanem az emlékezetnek átadott régi Nemzeti Színház épülete miatt is. A református kollégium és az egyházközség, valamint a városi levéltár anyagaiból, sokszor morzsányi anyagokból építgette most is forrásértékû, hézagpótló tanulmányait. Írásaihoz felhasználta, beépítette bátyja hagyatékában talált kolozsvári színház- és színésztörténeti adatokat, melyek gondos figyelme nélkül bizony elkallódhattak volna. Nem monográfiát írt, de adatai, forrásai, tanulmányai nélkül ebben a témakörben is csak hiányos monográfiát lehetne írni. Értékmentô ösztöne most is hatékonyan mûködött.
Gidófalvy István: Önéletrajz. Közzé teszi Sas Péter 240 l. A hosszú, szép kort – kilenc évtizedet – megért Gidófalvy István élettörténete a 19. század utolsó évtizedétôl mélyen belenyúlik a 20. század ugyancsak utolsó évtizedébe, szinte egy századot fogva át. A legújabb kor erdélyi magyar történelmévé szûkült minden fontosabb állomását nyomon követhetjük önéletírása olvasásakor. Szinte hihetetlen módon, életének 94. életévében vetette papírra emlékeit, irigylésre méltó szellemi frissességgel, emlékezôtehetséggel, életigenlô természetességgel. Debreczeni László: Szép Erdélyországból, fatornyos hazámból. Szerkesztette, az elôszót és a jegyzeteket írta Szatmári László. 240 l. Debreczeni László a népi építészet fennmaradt tanújeleit, a világi és egyházi mûemlékek megannyi remekét féltô gonddal rajzolta, jegyzeteket vezetett róluk, megjegyzéseket, javaslatokat tett karbantartásukra, eredeti állapotukban való megôrzésükre, s mindezt olyan lelkiismeretesen és szeretettel cselekedte, hogy anyagi kultúránknak ezek a találékonyságról, igényességrôl, arányérzékrôl árulkodó emlékei döntô jelentôségre tettek szert kedélyvilágának, egész észjárásának kialakulásában. Emberi, mûvészi fejlôdését az segítette leghatékonyabban, hogy minél alaposabban meg akarta ismerni szülôföldje lappangó kincseit, felfedezésre, elismerésre váró szépségeit. Janitsek Jenô: Sztána története és névanyaga. Sztánai Füzetek 2. 136 l. Janitsek Jenô több tucat erdélyi település mai és történeti helyneveit gyûjtötte, kutatta és tette közkinccsé. Túl a kilencedik évtizedének derekán ma is fáradhatatlanul járja Erdélyországot. Sztána falu nagy nyeresége ez a kötet, amelyben kicsit szélesebb merítésben földrajzi helyzete, történelme, történeti
ÚJ KÖNYVEK 2005 Csíkszereda Aki a könyvnek szolgál. A Tôzsér-postától a PallasAkadémiáig. Szerk. Nagy Miklós Kund [300 számozott pld, Tôzsér József hatvanadik születésnapjára]. Alutus. 172 l. 30 cm. ISBN 973-7875-03-6 Antal Imre: Történelmi események Gyimes vidékén a régmúlttól napjainkig. Pallas-Akadémia. 140 l. 20 cm. ISBN 973-665-110-X Autonóm magyarok? Székelyföld változása az „ötvenes” években. Tanulmányok. Szerk. Bárdi Nándor. Pro-Print. 688 l. 21 cm (Múltunk Könyvek) ISBN 973-8468-43-4 Bajor Andor: Az ezermester. A Valdemár-kódex. [Két kisregény]. Hargita Kiadóhivatal. 220 l. 20 cm Bakó Mária Hajnalka: Zarándokúton. Imakönyv kamilliánusok és betegek számára. Státus. 340 l. 21 cm. ISBN 973-8311-74-8 Balázs Imre József: Mint egy úszó színház. Esszék, kritikák. Pallas-Akadémia. 210 l. 20 cm (Bibliotheca Transsylvanica 39) ISBN 973-665-109-6 Balázs József. Képzômûvészeti album. Szerk. Márton Árpád. Pallas-Akadémia. 49 l. 22 cm (Mûterem)
és jelenkori határnevei, valamint lakosainak történeti és jelenkori családjai, családnevei iránti érdeklôdésünket próbálja kielégíteni a szerzô. Külön fejezetben foglalkozik az elsôsorban Kós Károly tevékenységéhez kötötten nemzetközi hírnévre szert tett, az állomás környékén a 19. század végén kialakult üdülôtelep sorsával, történetével, névanyagával. Erdélyi kalendárium a 2006. közönséges évre. Szerkesztette Kovács Lehel István. 240 l. A Nagykô-havas lábánál 2005 szeptemberének végén a Hétfalu kezdeményezésére létrejött találkozón a helyi, kistérségi és vidéki lapok képviseletében összegyûlt lapszerkesztôk és lapkiadók kis csapata elhatározta, hogy közös erôvel egy népszerû kalendáriumot ad ki. Benne egyrészt megmutatja: kik és mit akarnak, másrészt folytatva a magyar, s ezen belül az erdélyi hagyományokat: olyan évkönyvet ad az olvasó kezébe, amely közhasznú ismereteket, szórakoztató olvasmányokat egyaránt tartalmaz, és ugyanakkor kötôdik a tágan értelmezett Erdélyhez, amelyhez hozzá tartozik a Bánságnak, Arad vidékének, a Körösök mentének, a Szamos hátságának és Mármarosnak határon innen esô része. Arad, Gyergyócsomafalva, Hétfalu, Kolozsvár, Lövéte, Nagyszeben, Nyárádmente, Oroszhegy, Szászrégen és Székelykeresztúr egy-egy lapja, amely kisebb-nagyobb közösségét az írott sajtó hagyományos eszközeivel próbálja megszólítani, nagyon gyakran erejüket meghaladó igyekezettel biztosítani a rendszeres megjelenést, és lelkesedéssel pótolni a hiányzó anyagi forrásokat. Mindezt azért, hogy helytörténeti, néprajzi, mûvelôdéstörténeti közleményeikkel is erôsítsék olvasóik összetartozás-tudatát, segítsenek nekik tájékozódni térben és idôben. Tamási Áronnal szólva: hogy valahol otthon legyünk ebben a világban. ISBN 973-665-095-2 Beder Tibor: A bujdosók nyomában. [II. Rákóczi Ferenc és a kuruc emigráció nyomdokain Törökországban.] Elôszó: Pomogáts Béla. A szerzô kiadása. 367 l. 24 cm. Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. PallasAkadémia. 242 l. 16 cm (Nagyapó mesefája 15) ISBN 973-665-100-2 Benedek Fidél, P.: Ferences kolostorok. Szerk. Sas Péter. Pallas-Akadémia. 270 l. 20 cm (Bibliotheca Transsylvanica 42) ISBN 973-665-119-4 Bicsok Zoltán – Orbán Zsolt: Micã enciclopedie de istorie a României. Státus. 278 l. 22,5 cm. ISBN 9738311-59-4 Bilibók Ágoston: A Csíkszereda–Gyimesbükk vasútvonal története. Pogány-havas Kistérségi Társulás. 210 l. 24 cm. ISBN 973-7875-13-3 Bíró Béla: Határokon innen és túl. Esszék. PallasAkadémia. 236 l. 20 cm (Bibliotheca Transsylvanica 44) ISBN 973-665-128-2 Birtók K. Ferenc: Klári. Néhai dr. Birtók Klára orvosnô életrajza. Státus. 80 l. 21 cm ISBN 973-8311-75-6 Bitó László: Boldogabb élet – jó halál. Eutelia-eutanázia. Szerk. Sebes Katalin. Pallas-Akadémia. 269 l. 21 cm ISBN 973-665-115-0 Blajer, Elisabeth: A diadalív ködbe vész. Regény. Pallas-Akadémia. 439 l. 20 cm (Kártyák 1) ISBN 973665-084-7 ISBN 0-973-2358-5-3
67
68
Blajer, Elisabeth: Vándor csillagok. Regény. PallasAkadémia. 402 l. 20 cm. (Kártyák 2) ISBN 973-665106-1 Boros Ernô: „Volt minekünk jó életünk, van most nekünk jaj”. 1945–1949 a szatmári svábok deportálástörténete. 1–2. kötet. Státus. 1. kötet 356 l., 2. kötet. 316 l. 21 cm (Szemtanú könyvek) ISBN 973-8311-640, ISBN 973-8311-65-9, ISBN 973-8311-66-7 Brassó-Bolonya 1935-2005. A Brassó-Bolonyai Jézus Szíve templom jubileumi évkönyve. Státus. 64 l. 21 cm ISBN 973-8311-69-1 Büszke Ôrhegy ôs tövében. Nagyenyedi diákdalok. Sajtó alá rendezte Fodor László. Státus. 110 l. 16 cm ISBN 973-8311-78-0 Czirják Károly: A maroshévizi református egyház rövid története. Kiadja a Maroshévizi Református Egyház. 20 l. 21 cm. Csata Ernô: Fájó öröm. Vers és grafika. Ill. Borsos Gábor. Pallas-Akadémia. 35 + 23 l. ill. 20 cm ISBN 973-665-091-X Cseke Gábor: Tükörterem. Versek. 1962-2004. Pallas-Akadémia. 301 l. 20 cm. ISBN 973-665-090-1 Cseke Péter: Jöjjön el a mi idônk. Esszék, tanulmányok, dokumentumok. Pallas-Akadémia. 278 l. 20 cm (Bibliotheca Transsylvanica 36) ISBN 973-665073-1 A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 2004. Társadalom- és humántudományok. Szerk. Forró Albert, Gyarmati Zsolt. Csíki Székely Múzeum. 295 l., 24 cm ISSN 1841-0197 A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 2004. Természettudományok. Szerk. Bálint Laura. Csíki Székely Múzeum. 310-472 l. 24 cm ISSN 1841-2000 A csíkszeredai Márton Áron Gimnázium évkönyve a 2003–2004. tanévrôl. Szerk. Borsodi L. László, Juhász-András Réka, Kristó Boróka. Kiadja a Márton Áron Gimnázium igazgatósága. 234 l. 24 cm. Csutak Levente. Képzômûvészeti album. Szerk. és bev. Banner Zoltán. Pallas-Akadémia. 32 l. 22 cm (Mûterem) ISBN 973-665-092-8 Daczó Árpád (P. Lukács O. F. M.) Csíksomlyó titka. Mária-tisztelet a néphagyományban. [Változatlan újrakiadás]. Pallas-Akadémia. 340 l. 23 cm ISBN 9739287-90-5 Demse Márton: Csángó küzdelem. [Önéletrajz]. Szerk. Ferenczes István. Hargita Kiadóhivatal. 224 l. 21 cm. ISBN 973-86876-83 Dinescu, Mircea: Szentségekbôl bukásra [Interjúk, levelek]. Ford. Váli Éva. Pallas-Akadémia. 138 l. 21 cm. ISBN 973-665-077-4 Domokos Pál Péter: Moldvai útjaim. Kétnyelvû kiadás. Ediøie bilingvã. Román nyelvre fordította Bartha György. Hargita Kiadóhivatal – Editura Harghita. 340 l. 17 cm (Bibliotheca Moldaviensis) ISBN 97386876-5-9 Erôss István: Hunyadi János és Erdély. Magánkiadás. 40 l. 24 cm. Erdélyi Szép Szó 2004. [Antológia] Szerk. Fekete Vince. Hargita Kiadóhivatal – Pro-Print. 264 l. 24 cm ISBN 973-86876-4-0, ISBN 973-8468-35-3 Erdélyi Szép Szó 2005. [Antológia] Szerk. Fekete Vince. Hargita Kiadóhivatal – Pro-Print. 448 l 21 cm. ISBN 973-86876-8-3, ISBN 973-8468-37-X Évek könyve. 35 éves a Hargita Együttes. 15 éves a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes. Szerk. Bodi Ildikó és Szatmári László. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes kiadványa. 215 l. 23 cm. Ferencz Imre: Történelmi lóárverés. Találkozások a lófô székellyel és más komolytalan történetek. Státus. 102 l. 21 cm ISBN 973-8311-76-4
Ferenczes István: Nevedet nevemmel. [Gyermekversek]. Ill. Csillag István. Pallas-Akadémia. 23 l. 14 cm (Mesevonat 10) ISBN 973-665-114-2 Fodor Sándor: Mária lábától a sündisznóállásig. Fejezetek egy életrajzi regénybôl. Hargita Kiadóhivatal. 366 l. 21 cm. ISBN 973-86876-67 Füstös L. Jenô: Csatószegi mozaik. Kismonográfia. Pallas-Akadémia. 94 l. 20 cm. ISBN 973-665-104-5 Gaal György: Kolozsvár vonzásában. [Helytörténeti, mûvelôdéstörténeti tanulmányok]. Pallas-Akadémia 470 l. 20 cm (Bibliotheca Transsylvanica 45) ISBN 973-665-107-X Gábor Felícia: Csángó vagyok. [Önéletrajz] Hargita Kiadóhivatal. 112 l. 20 cm ISBN 973-86876-9-1 Gál Éva Emese: A tizenegyedik parancsolat. Versek. Pallas-Akadémia. 114 l. 21 cm ISBN 973-665-089-9 Garda Dezsô: Kultúra és civilizáció 1–2. kötet. Fôiskolai jegyzet. 2. jav. kiadás. Státus. 23 cm ISBN 9738311-61-6, 1. kötet: 294 l. ISBN 973-8311-62-4, 2. kötet: 272 l. ISBN 973-8311-63-2 Gazda László: Codex. Kétnyelvû kiadás. Ediøie bilingvã. Magyar szöveg: Zsigmond Andrea, román szöveg: Ion Nete. Hargita Kiadóhivatal – Editura Harghita. 516 l. 16 cm (Bibliotheca Moldaviensis). ISBN 973-7625-00-5 Hargita Kalendárium 2006. Szerk. Borbély László, Sarány István. Hargita Népe Kiadóvállalat. 144 l. 24 cm Hargita képes megyeatlasz. A térképek a csíkszeredai Topo Service Rt. földmérô és térképészeti irodában készültek. Szerk. Dr. Rákossy Botond. Szöveg: Xántus Juliánna. Topo Service Rt. 142 l. + térképek. 30 cm ISBN 973-86562-4-9 Homoródszentmártoni mûvésztelep képekben. Szerk. Szôcs Emese, P. Buzogány Árpád, Hadnagy Ilona. Fényképezte Szôcs Endre. Hargita Megyei Kulturális Központ. 80 l. 20 cm (HMKK könyvek). ISBN 973-86806-2-X Hunyadi Mária. Képzômûvészeti album. Bev. Nagy Miklós Kund. Pallas-Akadémia. 30 l. 22 cm (Mûterem) ISBN 973-665-0960 Igény a tanulásra? [a KAM kutatói által végzett társadalomkutatási program beszámolója. Tanulmányok és interjúk]. Szerk. Túros Endre. KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja – ProPrint 20 cm (Térség Könyvek) ISBN 973-8468-38-8 Ignácz Rózsa: Anyanyelve magyar. Pro-Print. 280 l. ISBN 973-8468-38-6 Ignácz Rózsa: Róza leányasszony. Regény. Elôszó: Kántor Lajos. Pro-Print. 656 l. 21 cm ISBN 973-846824-8 Ignácz Rózsa: A születésnap körül. Krúdy Gyula szellemének. Vázlat egy letûnt korszakról (1950– 1953) [Kisregény]. Makkai Ádám elôszavával. ProPrint. 144 l. 20 cm. ISBN 973-8468-30-2 Ignácz Rózsa: Urak, úrfiak. Regény 1–2. kötet. ProPrint. 21 cm ISBN 973-8468-28-0 1. kötet. 446 l. ISBN 973-8468-32-9, 2. kötet. 512 l. ISBN 973-8468-33-7 Ignácz Rózsa: A vádlott. 1950–1952. Pro-Print. 382 l. 20 cm ISBN 973-8468-29-9 Kájoni János: Organo missale. Közreadja Richter Pál. Státus. 592 l. 14 cm (A csíksomlyói ferences kolostor kincsei 3) ISBN 973-8311-43-8 Kántor Lajos: A Nagyelefánt nyomában. [Tanulmányok] Pallas-Akadémia. 163 l. 20 cm (Bibliotheca Transsylvanica 40) ISBN 973-665-108-8 Kercsó Attila: Gerlék a lármafán. Versek. PallasAkadémia. 119 l. 19 cm ISBN 973-665-124-X Kiss János: Szélmalom. Regény. Pallas-Akadémia. 124 l. 21 cm ISBN 973-665-076-6 Kovács András Ferenc: Szabadvendég. Vendégko-
szorú egy vendégszonettre. [A könyvet József Attiláról készült fényképek illusztrálják]. Pallas-Akadémia. 40 l. 24 cm ISBN 973-665-098-7 Kovács Kendi Lehel: Nagykô-havas. Pallas-Akadémia 216 l. 18 cm (Erdély hegyei 28) ISBN 973-665102-9 Kozma Csaba – Cziprián K. Lóránd: Kommunikációs folyamatok a közigazgatásban. Státus. 174 l. 21 cm (Közigazgatás-tudományok) ISBN 973-8311-70-5 Kozma Mária: A jóság síró vágya. I. Borsosméz. II. Sorskerék. Regény. Pallas-Akadémia. 428 l. 19 cm. ISBN 973-665-120-7 Kozma Szilárd: Beavatás a misztikába, avagy a szellemi valóság és káprázat kérdése egy gyakorló asztrológus tapasztalatában. A féltékenység metafizikája. Státus. 124 l. 21 cm. ISBN 973-8311-68-3 Közös nevezônk. Mozaikkockák egy iskola életébôl 1945–1990. Szerk. Váli Éva. 495 l. 23 cm. ISBN 97399785-9-2 Kutyamesék és egyéb állattörténetek. Szerk. Reinhart Erzsébet. Pallas-Akadémia. 16 cm 307 l. (Nagyapó mesefája 16) ISBN 973-665-125-8 Lôrincz Éva Katalin: „Az életre vezetô út!” Munkafüzet a „Tartsd meg a parancsokat!” címû hittankönyvhöz. Státus. 92 l. 21 cm. ISBN 973-8311-79-9 Lôrincz György: Pusztulás. Regény. Utószó: Pomogáts Béla. Pro-Print. 366 l. 20 cm (Lustra) ISBN 9738468-31-0 Lôrinczi László: Utazás a Fekete kolostorhoz. Irodalomtörténeti riport. Pallas-Akadémia. 192 + 12 l. 21 cm ISBN 973-665-072-3 A magyarországi felsôoktatási és kutatási támogatások hasznosulása az egyes magyar kisebbségi régiókban. Kerekasztal-konferencia. Csíkszereda, 2005. április 4–5. Szerk. Biró A. Zoltán. Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem Mûszaki és Társadalomtudományi Kar – Alutus Kiadó. 144 l. 20 cm ISBN 973-7875-11-7 Magyari András: Gyergyóalfalu a történelem sodrában. 2. kiad. Pallas-Akadémia. 358 l. 24 cm. ISBN 973-9287-07-7 Marosi Ildikó: Az Erdélyi Helikon képeskönyve. Pallas-Akadémia. 232 l. 28 cm. ISBN 973-665-093-6 Marosi Ildikó: Kis/Harag/Könyv. Emlékpróba. Interjúk, riportok Harag Györggyel. Pallas Akadémia. 139 l. 21 cm. (Kis/…/Könyv) ISBN 973-665-078-2 Marosi Ildikó: Örökbe hagyott beszélgetés gróf Teleki Mihállyal. 2. kiad. Argumentum – Pallas-Akadémia. 160 l. 23 cm. ISBN 973-665-086-3 Márton László: Toronyórák és napórák Erdélyben. Kis mûvelôdéstörténet. Pallas-Akadémia. 116 + 22 l. 21 cm ISBN 973-665-094-4 Máthé Éva: Százszorszépek. Interjúk. Pallas-Akadémia. 190 l. 20 cm. ISBN 973-665-121-5 Megmaradásunk esélyei. Tanulmányok. Szerk. B. Garda Dezsô. Státus. 186 l. 22 cm ISBN 973-8311-77-2 Megoldások a XII. osztályos matematika tankönyv feladataihoz. Összeáll. András Szilárd és mások. Státus. 356 l. 24 cm. ISBN 973-8311-58-65 Miezelaitis, Eduardas: Sóvárosi levelek. Metafizikus mese. Ford. Bán Péter. Pallas-Akadémia. 58 l. 21 cm ISBN 973-665-076-6 Miklós József: Nyelves világ. Nyelvi ábrándozások Európában. Pro POS Könyvkiadó 224 l. 21 cm. ISBN 973-87356-0-2 Molnár Zoltán: Torzó. Versek. Ill. Mátyás József. Pallas-Akadémia. 44 l. ill. 22 cm. ISBN 973-665-135-5 Nagy István: A szomszédság nevében. Regény. Neptun Könyvkiadó. 312 l. 21 cm ISBN 973-86631-7-2 Napom, napom, fényes napom. Képek a Gyimes
völgyébôl. Fotografii din valea Ghimešului . Pictures from Ghimeš. Szerk. Cseke Gábor. Grafikai szerk. Ádám Gyula, Botár László. Hargita Megyei Kulturális Központ. Számozatlan 23 cm (HMKK Könyvek) ISBN 973-86806-5-4 Nyírô József: Jézusfaragó ember. Elbeszélések. Pallas-Akadémia. 202 l. 20 cm (Nyírô József mûvei 7) ISBN 973-665-111-8 Nyírô József: Kopjafák. Elbeszélések. Pallas-Akadémia. 182 l. 20 cm (Nyírô József mûvei 5) ISBN 973665-074-X Nyírô József: Uz Bence. Pallas-Akadémia. 212 l. 20 cm (Nyírô József mûvei 6) ISBN 973-665-079-0 Nyírô József, a székely nép krónikása. Irodalomtörténeti tanulmányok. Vál. Pomogáts Béla. Pallas-Akadémia. 415 l. 21 cm. (Bibliotheca Transsylvanica 35) ISBN 973-665-089-8 A nyüzsgés a mélyben. Hazai magyar elbeszélôk. Vál. és bev. Bogdán László. Pallas-Akadémia. 311 l. 20 cm. ISBN 973-665-117-7 Orbók Ilona: Helyesen. Magyar helyesírás (nem csak) felnôtteknek. Státus. 122 l. 21 cm (Kalot Kézikönyvek). ISBN 973-8311-72-1 Paizs Tibor: A boldog bûn, Tekla. [Kisregény]. Pallas-Akadémia. 135l. 20 cm. ISBN 573-665-112-6 Páll Lajos: Cigány-kantáta. Versek. A szerzô grafikáival. Pallas-Akadémia. 50 l. ill. 19 cm. ISBN 973665-105-3 A Petôfi Sándor Általános Iskola 1880–2005. Emlékkönyv. Kiadja a Petôfi Sándor Általános Iskola. 24 cm. Pomjánek Béla: Mesélô fák, kövek, kápolnák. Rendhagyó útikönyv. Magister Kiadó – Apáczai Csere János Pedagógusok Háza. 155 l. 22 cm. ISBN 97386580-3-9 Pomjánek Béla – Vargyas Antal – Zsigmond Enikô: Hargita megye. Útikalauz. Pallas-Akadémia. 335 l. térkép. 20 cm (Barangolások a Székelyföldön) ISBN 9738079-81-0 Pomogáts Béla: Felelôsség Erdélyért. Nemzetpolitikai jegyzetek. Pallas-Akadémia. 275 l. 20 cm (Bibliotheca Transsyilvanica 38) ISBN 973-665-097-9 Sebestyén Ottó SJ: Imaiskola. Státus. 64 l. 18 cm. (Kalot Kézikönyvek). ISBN 973-8311-71-3 Síkgeometriai feladatok. Válogatás egy matematikatanár gyûjteményébôl. Pro-Print. Sütô András: Kalandok könyve. Neptun Könyvkiadó. 292 l. 20 cm. (Számûzött könyvek) ISBN 97386631-6-4 Szász István Tas: Záloghazák. Publicisztikák. Státus. 368 l. 20 cm. (Egy haza – két ország. Szász István Tas írásai IX. kötet.) ISBN 973-8311-73-x Száva Tibor: Erdélyi magyarörmények az elsô világháborúban. Alutus. Székelyföld számokban. Összeáll. Biró A. Zoltán, Zsigmond Csilla. KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja – Hargita Megyei Kulturális Központ. 196 l. 24 cm ISBN 973-7875-15-X Szívszakadásig. In memoriam Szabó Gyula. Hargita Kiadóhivatal. 64 l. 20 cm. ISBN 973-7625-02-1 Szôcs István: Félrejáró ingák. [Mûvelôdéstörténeti tanulmányok.] Pallas-Akadémia. 440 l. 21 cm. (Bibliotheca Transsylvanica 37) ISBN 973-665-049-9 Szôcs János: A csíkszeredai Mikó-vár. Csíki Székely Múzeum. 120 l. 20 cm. ISBN 973-0-04146-6 Töttösy Magdolna: A magyar népi szövetség története 1944–1953. II Pallas-Akadémia. 20 cm. (Bibliotheca Transsylavanica 41) ISBN 973-665-099-5 Vargyas Antal: Székelyföld. Útikalauz. 3. bôv. jav. kiadás. Pallas-Akadémia. 398 l. 19 cm ISBN 973-665103-7
69
Vári Attila: Históriás ének a rendszerváltásra. Ill. Márton Árpád. Pallas-Akadémia. 60 l. ill. 19 cm. ISBN 973-665-101-0 Variációk gyimesi témákra. Szerk. Sarány István. Marosvásárhely – Csíkszereda: Magyar Újságírók Romániai Egyesülete – Státus. 158 l. 21 cm. (Erdély felfedezése 4) ISBN 973-8311-67-5 Vofkori László: Utazások a Székelyföldön. ProPrint. 495 l. 24 cm. ISBN 973-8468-26-4 Vofkori László: Székelyudvarhely – városkalauz. Pro-Print. Zágoni Elemér: A feketeribiszke. Alutus. 159 l. ill. 21 cm. ISBN 973-7875-04-4
70
Kolozsvár A Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 13. Szerk. Keszeg Vilmos, Tötszegi Tekla. Kriza János Néprajzi Társaság. Adaptáció és modernizácó a moldvai csángó falvakban. Szerk. Kinda István, Pozsony Ferenc. Kriza János Néprajzi Társaság. Ágoston Katalin: Méréstechnika: laboratóriumi útmutató. Scientia. Ajtay Ferenc: Erdély természeti csodái. Stúdium. ISBN 973-643-098-7 Ambrus Ágnes – Bodó Anna: Magyar nyelv és irodalom. Tankönyv a líceumok X. osztálya számára. Stúdium. ISBN 973-643-086-3 Ambrus Ágnes – Bodó Anna: Magyar nyelv és irodalom. Tankönyv a líceumok IX. osztálya számára. Stúdium. ISBN 973-643-094-4 Angi István: Zenesztétikai elôadások. 2. kötet. Scientia. Antal-Mokos Zoltán – Balaton Károly: Stratégia és tervezet. Scientia. Ármos Loránd: Rózsahús. Erdélyi Híradó. Asztalos Lajos: Kolozsvár. Helynév- és településtörténeti adattár. Polis. ISBN 973-8341-44-2 Avornicului Mihály – Buzogány László – Kónya Klára, Lukács Sándor: Számítás- és kommunikációtechnológia. Ábel Kiadó, 176 l. Az Üveghegyen innen és túl. Tinivár. Bajor Andor: Angyal Bandi illemtana. Humoreszkek, paródiák (1959–1989). Kriterion, 320 l. ISBN 973-26-0829-3 Baka András tréfás beszédei. Moldvai csángómagyar mesék. Kriterion 200 l. +CD ISBN 973-26-0812-9 Balázs Sándor: Kiáltó Szó. Volt egyszer egy szamizdat. Kriterion 300 l. ISBN 973-26-0836-6 Balázs Sándor: Onisifor Ghibu. Álarc nélkül. KompPress, 206 l. 21 cm. ISBN 973-9373-62-3 Balogh Judit: A székely nemesség kialakulásának folyamata. Erdélyi Múzeum-Egyesület. ISBN 9738231-48-5. Bánffy Katalin: Ének az életbôl. Visszaemlékezés. Polis, 292 l. ISBN 973-8341-62-0. Bánffy Miklós: Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja. Polis. 160 l. ISBN 973-8341-57-4. Bányai Péter: Az eredeti demokráciától a maffia-állam felé? Koinónia. 588 l., 23 cm ISBN 973-7605-16-7 Baróti Szabó László: Római katolikus vallás. Tankönyv a IX. osztály számára. Stúdium. ISBN 973643-091-8 Bartha Zoltán: Béni levelei. Tinivár. Béldi Miklós: Az erdélyi havasok ösvényein. Tinivár Benedek Elek: A magyar nép. A bölcsôtôl a sírig. Az utószót Olosz Katalin írta. Mûvelôdés. 458 l. 23 cm ISBN 973 86529 5 2 Benedek Elek: Az égig érô fa. Kriterion. 316 l. ISBN 973-26-0807-2.
Benô Attila: Egy nap és a többi. Erdélyi Híradó. Benyó Zoltán – Paláncz Béla – Szilágyi László: Insight into computer science with Maple. Scientia. Berszán István: Alternatív mozgásterek. Scientia. Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. Kriterion, 186 l. ISBN 973-26-00723-8. Bodor Ádám: Zona sinistrã. Koinónia, 164 l., 21 cm. ISBN 973-7605-31-4 Boia, Lucian: Történelem és mítosz a román köztudatban. 2. kiadás. Kriterion 368 l. ISBN 973-26-0822-6 Boka Judit – Fülöp Mária: Caiet de lucru. Clasa I. Stúdium. ISBN 973-643-109-6. Borcsa János: Irodalmi horizontok. Komp-Press, 216 l, 21 cm. ISBN 973-9373-57-7. Boros Kinga: Elekes Emma: életinterjú és pályakép. Polis, 176 l. ISBN 973-8341-63-9. Brassai Zoltán et al. A kovásznai szénsavas fürdôk és mofetták. Scientia. Bunyan, John: A zarándok útja. Koinónia, 436 l., 20 cm ISBN 973-7605-10-1. Burus János Botond: Pethô Mancit elkapja az Isten. Erdélyi Híradó. Buteanu, Ioan: Nelãmurit de vise. Álmoktól összezavarva. Editie bilingvã româno–maghiarã. Kriterion, 88 l. ISBN 973-26-0831-5. Caragiale, Ion Luca: Vígjátékok. Kriterion, 260 l., ISBN 973-26-0824-2. Czondi János – Kassay Ildikó – Szabó Bertalan: Matematika. Ábel Kiadó, 280 l. Cs. Szabó László: Kárpát kebelében. Szellemi utazás. Kriterion. 236 l. ISBN 973-26-0805-6. Csapó Janos: Biokémia. Scientia. Csapó János: Élemiszerkémia. Scientia. Cserei Mihály: Erdély históriája. Kriterion. 227 l. ISBN 973-26-0761-0. Csetri Elek: Erdélyi ezredek a francia forradalom és a napóleoni idôk háborúiban (1792–1815). Mûvelôdés 86 l. 20 cm ISBN 973 86529 4 4 Csík István: Csendélet halottal. Tinivár. Darvay Béla, Kovács Zoltán, Tellman Jenô: Fizika. Ábel Kiadó, 160 l. Debreczeni László: Szép Erdélyországból, fatornyos hazámból. Szerk., bev., jegyz. Szatmári László. Mûvelôdés. 240 l. 22 cm ISBN 973 7993 11 X Demény Péter – Papp Sándor Zsigmond: Meghívó minden keddre. Irodalmi publicisztika. Polis. 204 l. ISBN 973-8341-66-3. Demeter M. Attila: Republikanizmus, nacionalizmus, nemzeti kisebbségek. Pro Philosophia. ISBN 973-860-29-8-X. Diákévkönyv. 13. kötet. Tinivár. Dimény Loránd: Menta. Erdélyi Híradó. Dsida Jenô: Séta egy csodálatos szigeten. Cikkek, riportok, novellák és levelek. Kriterion, 636 l. ISBN 973-26-0828-5 Egyed Emese: Ismertség. Scientia. Egyed Péter: A közösségrôl. Scientia. Egyed Péter: Látlelet. Tanulmányok, esszék Románia tizenöt évérôl. Kalota. 346 l. ISBN 973-9916-24-4. Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár 12. kötet. Erdélyi Múzeum-Egyesület – Akadémiai Kiadó. ISBN 9738231-41-8. Faragó József: Ismét a balladák földjén. Válogatott tanulmányok, cikkek. Kriterion. 836 l. ISBN 973-260811-0. Fazekas István: Hetedíziglen. Bukovinai székely családi krónika. 2. kiadás. Polis. 176 l. ISBN 9738341-49-3. Féja Géza: Móricz Zsigmond. Monográfia. Polis. 240 l. ISBN 973-8341-50-7.
Ferencz László: A belgyógyászati diagnosztika kézikönyve. 4. kötet. Erdélyi Múzeum-Egyesület. ISBN 973-8231-08-6. Fodor László: Általános és iskolai pedagógia. 2. kiadás. Stúdium. ISBN 973-643-111-8. Fodor Sándor: Csipike. 2. kiadás. Tinivár. Fogalomtár az érettségi vizsgához. Irodalom. Összeáll. Magyari Tünde. Stúdium. ISBN 973-643085-5. Fórika Éva – Kiss Jolán – Tomai Gyöngyi: Ének-zene. Tankönyv a III. osztály számára. Ábel Kiadó, 88 l. Fóris-Ferenczi Rita: A visszahatás kifejezése a magyar nyelvben történeti kifejezésben. Erdélyi Múzeum-Egyesület. ISBN 973-8231-45-0. Furu Árpád: Torockó népi építészete. Kriterion. 16 l. ISBN 973-26-0796-3. Gábor Csilla: A történetmondás rétegei. Scientia. Gábor Dénes: Erdélyi közmûvelôdési kaleidoszkop. Válogatott cikkek és tanulmányok. Stúdium. ISBN 973-643-110-X. Gál László: Római katolikus vallás. Tankönyv a III. osztály számára. Stúdium. ISBN 973-643-090-1. Gaspar, Lorand : Boldog Arábia. Koinónia, 164 l. 21 cm. ISBN 973-7605-15-2. Gaspar, Lorand: Foi de observaøie. Koinónia, 168 l. 17 cm ISBN 973-7605-14-4. Gidófalvy István: Önéletrajz. Közzé teszi Sas Péter Mûvelôdés. 240 l. 23 cm ISBN 973 86529 6 0 Goga, Mircea: Csodák földjén Tinivár. Goga, Mircea: Téli mesék. Tinivár. Gondos Irma – Gergely Edit Jolán – Molnár Zsuzsanna: Matematika. Törzsanyag. Ábel Kiadó, 92 l. Gyarmati Zsolt: Nyilvánosság és magánélet a békeidôk Kolozsvárán. Séták a monarchiabeli Kolozsváron. Komp-Press, 350 l. ISBN 973-9373-61-5. Györfi Jenô: A matematikai analízis elemei. Scientia. Ha eljönnél… József Attila a Korunkban (1926– 2005). Komp-Press. 440 l. 24 cm. ISBN 973-9373-59-3. Herepei János: A kolozsvári színház és színészet történetébôl. Bev., jegyz. Sas Péter. Mûvelôdés. 188 l. 20 cm ISBN 973 7993 10 1 Horváth Andor: A szent liget. Tanulmányok a görög tragédiáról. Polis, 368 l. ISBN 973-8341-58-2. Horváth Gizella: Maine de Brian. Egy filozófus életútja. Pro Philosophia. ISBN 973-86029-9-8. Jakabffy Elemér: Kisebbségi sorskérdések. Tanulmányok, cikkek. Kriterion, 408 l. ISBN 973-26-0819-6. Jakubinyi György: A szentek nyomában Erdélyben. Gloria 224 l. 10 cm ISBN 973-8267-51-X Jakubinyi György: Éveid nem érnek véget, rövid idôszámítás. Gloria. 88 l. 15 cm ISBN 973-8267-50-1 Jancsik Pál: Mit tanácsolsz cinege? Kriterion. ISBN 973-26-0825-0. Jánk Károly: Vadnyom. Hetvenhét haiku. Koinónia, 104 l. 16.5cm ISBN 973-7605-17-9. Jánki Béla: Pillanatok színe. 201 haiku. Kriterion. 116 l. ISBN 973-26-0818-8. József Attila: Valamit ingyen akarok. Polis. 72 l. ISBN 973-8341-55-8. József és Aszeneth. Koinónia, 128 l. 20 cm. ISBN 973-7605-18-7. Jungel Zoltán: Hol tanul németül a német? Kriterion. 344 l. ISBN 973-26-0804-8. Kacsó Ferenc, Mátéfi István: Matematika. Törzsanyag + differenciált anyag. Ábel Kiadó, 276 l. Kádár Ferenc: Honfibú. Kallós Zoltán: Elindulék este guzsalyasba… Moldvai magyar népköltészet. Stúdium. ISBN 973-643082-0. Kátai Zoltán: Programozás C nyelven. Scientia.
Katolikus egyháztörténelem. Összeáll. Gál László. Stúdium. ISBN 973-643-108-8. Katolikus imakönyv. Életünk Krisztusban. Gloria 560 l. 10 cm ISBN 973-8267-49-8 Kecse Gabriella: Matematikai munkafüzet III. osztályosok számára. Stúdium. ISBN 973-643-105-3. Kékedy László: Mûszeres analitikai kémia. Válogatott fejezetek 1. kötet. Erdélyi Múzeum-Egyesület. ISBN 973-9694-62-4. Kénosi Tôzsér János, Uzoni Fosztó István: Az Erdélyi Unitárius Egyház története 1. kötet. Gloria 1016 l. 17 cm ISBN 973-8267-53-6, ISBN 973-8267-54-4 Király László: Szentiván-éji álmom. Erdélyi Híradó. Kiss Bitay Éva: Állatparádé. Kalota. 88 l. ISBN 9739916-28-7. Kiss István: A kozmosz élettana. Tinivár. Könczei Ádám – Könczei Csongor: Táncház. Írások az erdélyi táncház vonzáskörébôl. Kriza János Néprajzi Társaság. Korda István: A nagy út. Kôrösi Csoma Sándor életregénye. Kriterion. 324 l. ISBN 973-26-0743-2. Kovács Ágnes: A rókaszemû menyecske. Kriterion. 372 l. ISBN 973-26-0808-0. Kovács András Ferenc. Víg toportyán. Koinónia. 52 l. 28 cm ISBN 973-7605-98-3. Kovács András Ferenc: Überallesbadeni dalnokverseny. Koinónia, 88 l., 21 cm. ISBN 973-7605-08-X. Kovács András – Hegedûs Csilla: Bonchida. Bánffy kastély. Kriterion. 16 l. ISBN 973-26-0792-0 Kovács András: Alvinc. Martinuzzi–Bethlen kastély. Kriterion. 16 l. ISBN 973-26-0792-0. Kovács András: Kolozsvár. A Farkas utcai református templom. Kriterion. 16 l. ISBN 973-26-0793-9. Kovács Klára: Nagyvárad. Vár. Kriterion. 16 l. ISBN 973-26-0797-1. Kovács Lóránt: Földállomány feljavítása. Melioráció. Risoprint 259 l. ISBN 973 656 863 6 Lám Béla levelezése. Összeáll. Hantz Lám Irén. Stúdium. ISBN 973-643-112-6. Lám Béla: A körön kívül Önéletrajzi regény. 3., átdolgozott kiadás. Stúdium. ISBN 973-643-084-7. Láng Zsolt: Itthonév. Koinónia, 172 l. 19 cm., ISBN 973-7605-06-3. László János: A Bukovinában élô (élt) magyarság és kirajzásának története 1762-tôl 1914-ig. Kriterion, 152 l. ISBN 973-26-0833-1. László László – Vincze Zoltán: A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai. Tankönyv a VI. és VII. osztályosok számára. Stúdium. ISBN 973-643-097-9 Lászlóffy Aladár: Szabó Lôrinc költôi helyzetei. Vázlat egy monográfiához. Polis. 144 l. ISBN 9738341-52-3. Lenyomatok 4. Fiatal kutatók a népi kultúráról. Szerk. Jakab Albert Zsolt, Szabó Á. Töhötöm. Kriza János Néprajzi Társaság. Lestyán Ferenc: Az Oltári szentség csodáival közöttünk élô Urunk Jézus Krisztus (Eucharistia). Gloria 56 l. 12 cm ISBN 973-8267-52-8 Lisztóczky László: Vonások Dsida Jenô portréjához. Tanulmányok és dokumentumok. Kriterion. 162 l. ISBN 973-26-0789-X. Liturgika. Római katolikus hittankönyv az 5. osztály számára. Stúdium. ISBN 973-643-088-X. Lôrinczi László: Sárból vétettél. Regény. Polis, 132 l. ISBN 973-8341-48-5. Lovász Andrea – Tunyogi Katalin: Ábécéskönyv. Stúdium. ISBN 973-643-092-8. Lovász Andrea – Tunyogi Katalin: Magyar nyelv. Tankönyv a II. osztály számára. Stúdium. ISBN 973-
71
72
643-093-6. Löwy Dániel: A Kálváriától a tragédiáig. Kolozsvár zsidó lakosságának története. Koinónia. 618 l. 28 cm. ISBN 973-7605-02-0. Löwy Maya: Fura Feri és a többiek. Stúdium. ISBN 973-643-113-4. Magyar Zoltán: Dalol Szilágyi Ferenc. Kriza János Néprajzi Társaság. Makkai Sándor: Magyarok csillaga. Kriterion. 208 l. ISBN 973-26-0776-9 Makoldy József: Erdélyi képek. Szatmári László elôszavával. Mûvelôdés. 64 l. 22 cm ISBN 973 86529 9 5 Márkus András: Álmomban macskát szült a nôm. Erdélyi Híradó. Marton József: Fogarassy Mihály erdélyi püspök élete és munkássága. Stúdium. ISBN 973-643-089-9. Máthé Dénes: A költôi kép szemiotikai és irányzati vizsgálata a két világháború közti magyar költészetben. Erdélyi Múzeum-Egyesület. ISBN 973-8231-46-9. Maturandusok. 11. kötet. Tinivár. Mihály Melinda: Kolozsvár erôdítményei. Kriterion. 16 l. ISBN 973-26-0794-7. Mind testestôl, mind lelkestôl. Kortárs magyarázatok a Heidelbergi Kátéhoz. Koinónia. 352 l. 22 cm. ISBN 973-7605-30-6. Molnár Sára: Ugyanegy téma variációi. Irónia és megszólítás Kertész Imre prózájában. Koinónia. 332 l. 18 cm ISBN 973-7605-19-5. Murvai Olga: Vers-rekviem. Kismonográfia Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben címû poémájáról. Kriterion. 184 l. ISBN 973-26-0835-8. Muszka Sándor: Ennyi, ha történt. Erdélyi Híradó. Nagy Károly: Bibliai számok örök üzenete. Stúdium. ISBN 973-643-103-7. Nemes István: Római katolikus vallás. Tankönyv a X. osztály számára. Stúdium. ISBN 973-643-089-8. Németh Andor: József Attila. Élet- és pályakép. Polis. 216 l. ISBN 973-8341-51-5. Oišteanu, Andrei: A képzeletbeli zsidó. Kriterion, 466 l. ISBN 973-26-0800-5. Ostermayer, Hieronymus: Erdélyi krónika 1520– 1571. Kriterion, 164 l. ISBN 973-26-0790-4. Pálfalvi Attila – Jenei Dezsô – Jodál Endre: Dicøionar technico-štiinøific român–maghiar. Román–magyar mûszaki tudományos szótár. Gloria 1568 l. 17 cm ISBN 973-8267-48-X Poszler György: A „másik város”. Esszék. KompPress. 306 l., 21 cm. ISBN 973-9373-58-5. Reményik Sándor összes verse. Sajtó alá rendezte Dávid Gyula. 2 kötet. Polis. 676+520 l. ISBN 9738341-46-9, 973-8341-45-0. Ringwald, Erwin: Például Déva. Kriterion, 385 l. ISBN 973-26-0820-X. Román–magyar gazdasági szakszótár. Dicøionar economic român–maghiar. Romániai Magyar Közgazdász Társaság. 314 l. 21 cm. ISBN 973-0-04051-6. Román–magyar zsebszótár. Tinivár. Romocea Judit – Nagy Ágnes Magdolna: Ének-zene tankönyv a III. osztály számára. Stúdium. ISBN 973643-088-X. Romocea Judit: Limba românã. Caiet de lucru pentru clasa a II-a, învãøãmânt în limba de predare maghiarã. Stúdium. ISBN 973-643-106-1. Schein Gábor: Isten nevet. Koinónia. 36 l, 20 cm. ISBN 973-7605-12-8. Schöpflin Aladár: Ady Endre. Polis. 212 l. ISBN 9738341-53-1. Suba László: Torda és környéke fazekassága. Kriza János Néprajzi Társaság. Szabó Arpád: Radioaktív ásványvizek és mofettagá-
zok. Stúdium. ISBN 973-643-104-5. Szabó Bálint: Dicøionar ilustrat de structuri istorice. Illustrated dictionary of historic load-bearing structures. Történeti tartószerkezetek illusztrált szakszótára. Bildwörterbuch Historischer Tragwerke. Kriterion. 200 l. ISBN 973-26-0810-2. Szabó Csaba: Gertrudis vére. Tinivár. Szántai János: Sziszüphosz továbblép. Erdélyi Híradó. Szatmári László: Debreczeni László, Erdély vándorgrafikusa. Debreczeni László itineráriuma 1928–1944 Mûvelôdés. 168 l. 22 cm ISBN 973 86529 4 4 /Száztizenegy/ 111 vers Kolozsvárról. 2. kiadás. Kriterion. 168 l. ISBN 973-26-0713-0. /Száztizenegy/ 111 vers a szerelemrôl. 2. kiadás. Kriterion, 168 l. ISBN 973-26-0782-3. Széles Klára: Lelkünkre így ül ez a kor. Szubjektív nemzedéktörténet Lászlóffy Aladárral. 1956–2004. Polis. 416 l. ISBN 973-8341-59-0. Tamás Tímea: A hetedik törpe. Versek. Polis, 76 l. ISBN 973-8341-54-X. Tar Károly: És. Versek, játékok, töprengések. Stúdium. ISBN 973-643-090-0. Teljes szeretet. Újranyomás, 2. kiadás. Gloria 80 l. 14 cm ISBN 973-8267-55-2 Tolna Éva: Elôdeink. 3. kiadás. Tinivár. Tonk Márton: Bevezetés a középkori filozófia történetébe. Scientia. Un pahar cu luminã. Poeøi contemporani clujeni. Pohárnyi fény. Kolozsvári kortárs költôk. Tinivár. Útitárs 2006. Határidônapló áhítatokkal. Koinónia, 144 l. 21 cm. ISBN 973-7605-16-7 Vallasek Júlia: Lassú utazások könyve. Komp-Press, 21 cm. ISBM 973-9373-60-7. Végh Balázs Béla: Kanonizáció a kisebbségi irodalmakban. Erdélyi Múzeum-Egyesület. ISBN 9738231-47-7 Visky Ferenc: Anti. Koinónia. 132 l. 18 cm. ISBN 973-8022-99-1. Vöô Gabriella: Székely ésszel. Tinivár. Weisz Attila: Torda. Római katolikus plébániatemplom. Kriterion. 16 l. ISBN 973-26-0795-5. Weszely Tibor: Analitikus geometria és differenciálgeometria. Scientia. Zágoni Balázs: Barni könyve. Koinónia. 112 l. 18 cm ISBN 973-7605-07-1. Zsidó Ferenc: Csigaterpesz. Erdélyi Híradó. Zsók Béla: Az andrásfalvi reformátusok két évszázada. Válogatás az egyházközség levéltári anyagából. Kriterion. 214 l. ISBN 973-26-0806-7 Marosvásárhely A Don-kanyari áldozatokért. Emlékkönyv. Az EMKE Maros Megyei Szervezete. 42 l. Ábrám Zoltán: 120 éves az EMKE. Az EMKE Maros megyei szervezete. 83 l. Ábrám Zoltán: Falugondnokság. Az EMKE Maros megyei szervezete. 36 l. Balogh Károly: Útszakaszok emlékei. Ansid 156 l. ISBN 973 87378 1 8 Bandi Kati [katalógus]. Dr. Bernády György Közmûvelôdési Alapítvány 72 l. ISBN 973 9351 60 3 Banner Zoltán: Tóth László-album. Mentor 80 l. (Mûvészeti monográfiák) ISBN 973 599 191 8 Baricz Lajos: Csókagyûlés. Versek. Lyra 72 l. ISBN 973 8337 36 4 Berde Károly: Adatok Nagyenyed szellemi néprajzához az 1870–1920-as évekbôl. Mentor 218 l. + 13 l. ISBN 973 599 172 1 Bogdán László: Bûbájosok. Regény. Mentor 387 l.
ISBN 973 599 165 9 Bolyai Farkas Elméleti Líceum. Református Kollégium. Liceul Teoretic ”Bolyai Farkas”. Liceul Teologic Reformat. Bolyai Farkas High School. Reformed High School Buksa Éva Mária: Üzen a múlt. Dramatizált élettörténetek. Appendix 247 l. ISBN 973 86535 4 1 Csávossy György: A bor dicsérete. Válogatás a 80 éves szerzô munkáiból. Mentor 269 l. ISBN 973 599 164 0 Csepreghy András – Csepreghy Henrik: Dicsôszentmárton régi arca. A hajdani Dicsôszentmárton régi képes levelezôlapokon. Mentor 107 l. ISBN 973 599 139 X Életünk árnyoldalai Isten szeretetének fényében. Gyulafehérvári Egyházmegyei Pasztorációs Iroda. 76 l. Erôss Attila: Az idôk zátonyán. Régi és új versek, egy novella. Juventus 68 l. ISBN 973 86139 3 0 Fodor Sándor (S.): Marosvásárhelyi útikalauz. Impress 218 l. ISBN 973 96875 1 2 Gálfalvi Artúr Béla: Makfalva. Rendhagyó falumonográfia. Makfalva Református Egyházközség. 467 l. Gólyafüzet. Brošurã informativã pentru boboci. Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség. Asociaøia Studenøilor Maghiari din Tg. Mureš Halász Anna: Befejezetlen kálvária. Önéletrajzi feljegyzések. Mentor 143 l. ISBN 973 599 138 Háromszéki népmesék. Kriza János nyomán. Mentor 79 l. ISBN 973 599 168 3 Jancsó Árpád – Balla Loránd: Temesvár régi ábrázolásai. 16–18. század. Mentor 288 l. ISBN 973 599 127 6 Kabay Lizett: A táltos színeváltozása. Mentor 179 l. ISBN 973 599 137 3 Kászoni Zoltán: Vad és vadászat Erdélyben. Mentor 259 l. ISBN 973 599 116 0 Klósz Bálint: Hol vagy, te vén lizsé, ti régi álmok? A marosvásárhelyi labdarúgás nagykönyve. Impress 252 l. ISBN 973 9351 65 4 Környezetvédelmi füzetek. 3. Környezetvédelmi találkozó. Erdôszentgyörgy. Kis-Küküllô Térségi Társulás Lakatos István. Emlékeim I. Szemben az árral. Appendix 476 l. ISBN 973 7647 00 9 Magyar Zoltán: Népmondák a Kis-Küküllô mentén. – 255 p. ISBN 973 599 190 X Márton Áron: Házasság, család. Mentor 195 l. (Márton Áron hagyatéka 1) ISBN 973 599 177 2 ISBN 973 599 178 0 Nagy Attila: Sehol a hely. Versek. Mentor 103 l. ISBN 973 599 187 X Nagy István: Kilincselôk. Mentor 323 l. ISBN 973 599 119 5 Nagyosi Anna: Tavaszi számjáték. Matematika feladatlapok 5–7 évesek számára. Hoppá. 44 l. ISBN 973 87189 5 3 Nemess László: Józsua. Regény. Mentor 407 l. ISBN 973 599 184 5 Németh Júlia: Lövith Egon. Mentor 91 l. (Mûvészeti monográfiák 9) ISBN 973 599 135 7 Oláh Anna – Vofkori József: Apa és fiú küzdelme a kórokkal. Bolyai Farkas gyógyászati munkássága. Bolyai János betegségei kordokumentumok és a modern orvostudomány tükrében. Mentor 273 l. ISBN 973 599 194 2 Orth István: Énekek éneke – amely Salamoné. Mentor 39 l. ISBN 973 599 176 4 Ökológiai nevelés az óvodában. Marosvásárhelyi 14-es Óvoda 127 l. Péterfy László: Marosszék régi sírkövei. Mentor 192 l. ISBN 973 599 129 2
Pomogáts Béla: Öt költô. Irodalmi tanulmányok. Mentor 252 l. ISBN 973 599 192 6 Ráduly János: A hencegô vôlegény. Népi tréfák, mondák, anekdoták. Appendix 96 l. ISBN 973 87 032 5 5 Rejtett gyöngyszemek. Mozgássérültek alkotásai. Appendix 114 l. ISBN 973 86535 25 Schiff Júlia: Bogáncsos táj. Egy kitelepített feljegyzései. Mentor 184 l. ISBN 973 599 128 4 Shakespeare, William: 77 szonett. Ford. Jánosházy György. Mentor 84 l. ISBN 973 599 173 X Spielmann András – Spielmann Mihály: Túlélôkészlet. Kelet-európai viccek. 1917–1989. Mentor. 151 l. ISBN 973 599 183 7 Sütô István: Utazások álruháért. Mentor. 187 l. ISBN 973 599 134 9 Szabó Miklós: Erdélyiek magyarországi egyetemeken 1848 elôtt. Mentor 239 l. (Erdély emlékezete) ISBN 973 599 170 5 Szász István V.: A lét magánya. Versek. Lyra 60 l. ISBN 973 8337 32 1 Szász István V.: Háború a darvakkal. Haiku – invázió Théba ellen. Lyra 59 l. ISBN 973 8337 33 X Székely Attila, S.: A tudat-biopszichológia alapvonalai. Appendix 206 l. ISBN 973 86535 7 6 Székely Dénes: Táncol a székely. Lyra 225 l. ISBN 973 8337 34 8 Székelykál 800 éves történetébôl. 125 l. ISBN 973 599 167 5 Szikszai Mária: Történetek története. Képiség és narráció a magasmûvészet és a népi kultúra között, avagy a homo narrans esete Szent Antallal. Mentor 167 l. ISBN 973 599 166 7. Tôkés Béla – Dudutz Gyöngyi – Dónáth Nagy Gabriella: A kémia alapjai. 3. köt. Udvarhelyszéki népmesék. Kriza János nyomán. Mentor 103 l. ISBN 973 599 169 1 Ungvári Zrínyi Imre: Dialógus. Interpretáció. Interakció. Közelítések a kultúra kommunikatív értelmezéséhez. Mentor 151 l. ISBN 973 599 171 3 Válogatott magyar népmesék. Sajtó alá rendezte Wass Albert. Mentor 123 l. ISBN 973 599 188 8 Varga László: Istenismeret. Azoknak, akik nem ismerik. 3. bôv. kiadás. Lyra 180 l. ISBN 973 8337 30 5 Veress Endre: A szavak fények. Versek. Lyra 291 l. ISBN 973 8337 35 6 Wass Albert: A szikla alatti férfi. Mentor 247 l. (Wass Albert életmûsorozat) ISBN 973 599 185 3 Wass Albert: Csillag az éjszakában. Mentor 164 l. (Wass Albert életmûsorozat) ISBN 973 599 123 3 Wass Albert: Eliza és a ház, amit Jacob épített. Lábnyomok az Ohio partján. Történelmi regény (Wass Albert életmûsorozat) Mentor. 1. köt. 192 l. 2. köt. 240 l. ISBN 973 599 11175 6 Wass Albert: Mesék. Erdôk könyve. Tavak könyve. Mentor. 184 l. ISBN 973 599 113 6 Wass Albert: Valaki tévedett [3. köt.] Hagyatékban maradt és kiadatlan novellák, elbeszélések. Mentor. 272 l. (Wass Albert életmûsorozat) ISBN 973 599 106 3, ISBN 973 599 094 6 Összeállította IFJ. GYÔRFI DÉNES KELEMEN KATALIN MURAD BETTY VINTILA SZÁSZ ANNA
73
