Biopolitika és nemzeti állapot: egy foucault-i problematika

Biopolitika és nemzeti állapot: egy foucault-i problematika rekonstrukciója

Biopolitika és nemzeti állapot: egy foucault-i problematika rekonstrukciója Takács Ádám Bevezetés: Foucault és a történészek Michel Foucault elgondolásai nem örvendenek feltétlen népszerűségnek a történészek között. Ez a bizalmatlanság bizonyos fokig érthető. Hiszen ha felidézzük Foucault saját műveire vonatkozó meghatározását, mely szerint könyvei „nem filozófiai értekezések és nem történeti tanulmányok, legfeljebb filozófiai töredékek történeti munkaterületen”,1 akkor máris felsejlik előttünk egy a történészi munka hagyományosan elfogadott elveivel több ponton is ellentétes kutatási eljárás képe: vaskos elméleti fogalmak alkalmazása, melyek közvetlenül beépülnek a konkrét történeti elemzésekbe; teoretikus előfeltevések és következtetések jelenléte, melyek idegennek tűnnek a történeti kutatások alapvetően tényszerű jellegéhez képest; s végül az elemzések nem titkolt társadalmi-politikai tétje, amellyel szemben – az elmúlt évtizedek tapasztalatait alapul véve – a kelet-európai történésznek jó oka van bizalmatlannak maradni. Jelen írás legelőször is arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy Foucault eljárásaival és elgondolásaival kapcsolatban egy másfajta történészi hozzáállás 1

Foucault 2007: 447.

15

TA K Á C S Á D Á M

is indokolt lehet. Indokolt lehet különösen egy olyan történészi közegben, mint a magyarországi, ahol az elméleti megfontolásokkal szembeni hagyományos bizalmatlanságot a marxizmus kudarcának közelmúltbeli szaktudományos tapasztalata csak tovább mélyítette. Ebben a helyzetben a foucault-i elemzésekkel való szembenézés példát adhat arra, hogy miként mehet végbe az elmélet bizonyos fokú rehabilitálása a történeti elemzésekben. Egy ilyen lehetséges attitűdváltás ugyanakkor nem egyszerűen jóindulat vagy tudományos affinitás kérdése. A foucault-i gondolkodás problémahorizontján túl is belátható, hogy a történetírás elméleti igényét és hangoltságát a „komplex” történeti tárgyak természete és elemzésük jellege követeli meg. A következő példa megvilágító erejű lehet. Aligha vitatható, hogy a „mentalitás” (mentalité) fogalma egy komplex történeti tárgytípust nevez meg. E fogalom alkalmazásának évtizedekre visszanyúló franciaországi sikere önmagáért beszél,2 és az is bizonyos, hogy termékeny alkalmazása egyes közép-európai vagy magyarországi történeti kontextusok vizsgálata esetében éppen csak megkezdődött.3 A mentalitás fogalma – melyen gondolkodásmódot, világnézetet, attitűdöt, hitet, szokást, ideológiát, kollektív reprezentációt érthetünk –, miközben eredetileg messze nem kizárólagosan történészi kategória, nagyon is alkalmasnak bizonyul a történeti munkára. Ugyanakkor az is teljesen világos, hogy ez a fogalom sajátos elméleti hozadékkal rendelkezik, melynek kiaknázása nem a kutatói hozzáálláson, hanem magán a vizsgált témán múlik: annak történeti vizsgálata ugyanis, hogy bizonyos korokban bizonyos csoportok hogyan gondolkoztak, miben hittek, hogyan viselkedtek vagy milyen szokásokkal rendelkeztek, szükségképpen veti fel a kollektív reprezentálás természetének elméleti kérdését. Egy komplex történeti tárgyat ugyanis lehetetlen pusztán empirikusan definiálni. Kidolgozása és alkalmazása sajátos elméleti erőfeszítéseket igényel, amely által magát a mentalitás fogalmát kell esetről esetre tisztázni. Ezen túlmenően ráadásul az is belátható, hogy bizonyos kontextusok mentalitástörténeti elemzése a kutató ambíciójától függetlenül is magában hordozza a társadalmi-politikai jelentést és tétet. A kommunista korszak ilyen jellegű vizsgálata például aligha kerülhetné el, hogy bizonyos fajta elméleti vagy akár politikai hatást ne gyakoroljon az érintett társadalmakra. Íme, egy példa arra, hogy a „vaskos” elméleti fogalmak, a teoretikus előfeltevések, illetve a társadalmi-politikai tét nem csupán idegen testként kerülhet be a történész munkaterületére.

16

2 3

Lásd Le Goff 2007. Lásd például Sasfi 2000.


A továbbiakban azt szeretném bemutatni, hogy egy komplex történeti tárgy, a „hatalom”, és különösen – egy mindjárt pontosításra kerülő értelemben – a „biohatalom” fogalma, Foucault nyomán hogyan bizonyul alkalmasnak egy hagyományos történeti problematika, a „nemzet” kérdésének elemzésére. Ebben a kontextusban az idevágó foucault-i elemzések használati értékét a „nép – népesség – nemzet” történeti összefüggéstengely mentén lehet kijelölni. Az innen kibontható hosszú távú kérdés az, hogy a modern európai nemzeti fejlődésben milyen mértékben érvényesülnek a Foucault által „biohatalminak” és „biopolitikainak” nevezett stratégiák és intézkedések, illetve hogy ez utóbbiak szempontjai mennyiben helyezik új megvilágításba a nemzetinek vagy nemzetállaminak tekintett politikai és kulturális állapotot, különös tekintettel a 19. és 20. századi fejleményekre. E kérdések vizsgálata azonban – mint minden komplex történeti tárgyé – itt is mindenekelőtt elméleti előkészítést igényel.

Biohatalom és biopolitika A biohatalom problémaköre Foucault-nál a „hatalom” történeti elemzésének szélesebb kontextusába illeszkedik. Ez utóbbi nagyjából az 1970-es évek közepétől kezdi uralni a foucault-i problematikát, s e kutatás első reprezentatív kötete a franciául 1975-ben megjelent Felügyelet és büntetés című volt.4 E könyv elemzéseiben Foucault arra vállalkozik, hogy a modern bebörtönzés, illetve büntetési célú elzárás történetének feltárásával rámutasson annak a sajátos hatalomgyakorlási módnak a kialakulására, amely a nyugat-európai társadalmakban a 18. század második felétől kezdve a börtön, a kaszárnya, az iskola, a kórház, az üzem intézményeiben azonos logika mentén igyekezett megszervezni és befolyásolni az egyéni viselkedések terét és menetét. Foucault ennek kapcsán beszél egy fegyelmező típusú társadalmi hatalomgyakorlási mód megjelenéséről. Ebből az is kiviláglik, hogy számára a hatalom jelenségének elemzése nem annyira a politikai uralom vagy a törvénykezés, mint inkább az egyének és közösségek életét konkrétan befolyásoló intézményesített érdekérvényesítés, alávetés és az ezeket lehetővé tévő racionalitás vizsgálatát jelenti. Mindez egyúttal arra is rámutat, hogy Foucault munkáiban sohasem a hatalom általános elméletének kidolgozását találjuk, hanem – a hatalomgyakorlás konkrét formáinak történeti elemzésén keresztül – a társadalmi szabadságfokok, tiltások és normák, valamint a nekik megfelelő cselekvésmódok egy adott korszakban felmutatható komplex 4

Magyarul lásd Foucault 1990.

17


konfigurációjának feltárását. A foucault-i értelemben vett „hatalom” tehát egy társadalom szerveződésében dinamikusan és produktívan jelen lévő viszonyokat fejez ki, melyek miközben tudományos, politikai, gazdasági folyamatokhoz kapcsolódnak, sajátos racionalitással és érvényességi területtel rendelkeznek. E viszonyok ekképpen egyaránt alkalmasnak bizonyulnak a történeti feltárásra és az ezen alapuló filozófiai elemzésre.5 A „biohatalom” és „biopolitika” fogalmai – melyeket terminusként Foucault vezet be a francia társadalomtudományok zsargonjába6 – a hatalmi mechanizmusok és a nekik megfelelő racionális cselekvések egy specifikus fajtáját jelölik. A biohatalom – írja Foucault – „a mechanizmusok azon csoportja, amely által az emberi faj alapvető biológiai jegyei egy politika, egy politikai stratégia, a hatalom egy általános stratégiája részévé válnak, más szóval arra utal, ahogyan a modern európai társadalmak a 18. századtól kezdve magukévá teszik azt az alapvető biológiai tényt, hogy az emberi létezők egy fajt alkotnak”.7 Más helyeken ezzel összefüggésben a „biológiai tudás állami szintre emeléséről” beszél.8 Foucault ugyanakkor fontos megkülönböztetést tesz két, egymással kölcsönhatásban lévő történeti folyamat között, amelyek az „élet feletti hatalom” modern európai politikai felfogásának és gyakorlatának konkrét formáit alkotják: egyrészt az „emberi test anatómiapolitikájáról” beszél, mely a 17. század óta a test képességeinek növelésére és fegyelmezésére fókuszál a gazdasági hatékonyság fokozása érdekében. Másrészt ettől megkülönbözteti „a népesség biopolitikáját”, amelyen olyan államhatalmi erőfeszítéseket ért, melyek már a kollektív és biológiai folyamatok által meghatározott társadalmi testet tartják szem előtt, vagyis amelyek a „népszaporulatra, a születési és halálozási arányra, az egészségre, az élettartamra” összpontosítanak, illetve „mindazokra a körülményekre, amelyek közrejátszanak e tényezők alakulásában”.9 A „biopolitikai” szemléletmód 18. századi megjelenése Foucault szemében így tehát egy újfajta állami hatalomgyakorlási mód, a „biohatalom” megjelenésének következménye. E hatalomgyakorlási módot azonban nemcsak az jellemzi, hogy tárgya már nem az individuális, hanem a kollektív test – vagyis maga az „emberi népesség” –, de az is, hogy működése elsősorban nem 5 6

18

7 8 9

Lásd ehhez Foucault 2004a: 3–6. A „biopolitika” kifejezés Foucault-nál először az 1974-es La naissance de la médecine sociale c. cikkben jelenik meg. Vö. Foucault 1994: 210. E kifejezés angolszász használata azonban ennél jóval korábbra nyúlik vissza. Lásd ehhez Wiegele 1979: 9–32. Foucault 2004a: 3. Foucault 1997: 213. Foucault 1996: 143. Lásd még ehhez Foucault 1997: 216.


fegyelmező jellegű mechanizmusok életbe léptetésén keresztül érvényesül. A népesség problémája ugyanis – a jelenség természetéből adódóan – csak azon az áron válhat politikai, vagyis hatalmi kérdéssé, ha előtte tudományos, vagyis technológiai kérdésként kerül felvetésre. Más szóval, a társadalmi testtel való politikai-gazdasági kalkulálás lehetősége előfeltételezi azoknak a tényezőknek a szakavatott felmérését, amelyek annak kialakításában szerepet játszanak. Így aztán, ha világossá válik, hogy a népesség életfeltételeinek alakulása nemcsak hosszú távú folyamatok függvénye, de előre nem látható s ezért közvetlen politikai beavatkozással csak részben alakítható folyamatok következménye is – például járványok, éhínségek –, akkor az is világossá válik, hogy a népesség valójában a fegyelmezésre épülő hatalmi beavatkozásra alkalmatlan politikai entitás.10 Ennek az entitásnak a felismerése sokkal inkább a politikai kalkuláció és a hatalmi procedúrák új típusainak beiktatását követeli meg: egyrészt a statisztikai, demográfiai, közegészségügyi tudás politikai felhasználását, másrészt a jobb élet- és munkakörülmények megteremtését célzó intézkedések bevezetését. Mindez pedig magával hozza a felmérés, megelőzés, szabályozás, gondoskodás egész társadalmat átható konkrét gyakorlatainak és intézményeinek kialakítását. Csakis ezen az áron válik lehetővé a biohatalmi racionalitásban rejlő előnyök produktív felhasználása a 18. századi nyugat-európai társadalmakban, azaz az emberi képességek növelése a politikai uralom és hegemónia fenntartása mellett.11 A biopolitika és biohatalom megjelenése ennélfogva Foucault szemében az érett európai modernitás – vagy ha úgy tetszik, a kapitalizmus – megszületésének alapvető jegyeként jelentkezik. E mechanizmusok révén – írja – „a nyugat-európai ember lassanként megtanulja, mit jelent, hogy van teste, hogy vannak életkörülményei, van várható életkora, egyéni és kollektív egészsége, vannak módosítható erői, és hogy van egy olyan tere, ahol a lehető legkedvezőbb módon el lehet osztani ezeket az erőket. Alighanem ez az első alkalom a történelemben, hogy az ember biológiai meghatározottságai visszatükröződnek a politikában”.12 A biopolitikai kérdéskör ezért alapvető elméleti mátrixaként jelentkezik szinte valamennyi olyan jelenség történeti elemzésének, amelyek a társadalmi szinten előfeltételezik a népességgel mint közösséggel vagy az általában vett emberi képességekkel való politikai-gazdasági kalkulálást. Hiszen, állítja Foucault, „ha »biotörténelemnek« nevezzük azokat a kényszereket, amelyekkel az élet folyamatai és a történelem fejlődése 10 11 12

Mindehhez lásd Foucault 1997: 216–220. Vö. Foucault 1996: 145–146. Foucault 1996: 147.

19


kölcsönösen hatnak egymásra, akkor »biopolitikának« kell neveznünk mindazt, ami az egyértelmű számítások birodalmába vonja az életet és annak mechanizmusait, a hatalom-tudás párost pedig az emberélet átalakításának hatóerejévé változtatja”.13 Nem szükséges különösebben hangsúlyozni a biohatalom problematikájának a „nemzet”, „nemzeti kultúra”, „nemzeti identitás” modern kérdéseivel való szoros rokonságát. Ennek a történetnek az egyik talán legismertebb fejezetét az államilag támogatott rasszizmus, a fajelmélet és az eugenika különféle 20. századi formáinak megjelenésében ismerhetjük fel.14 Ugyanakkor, a foucault-i biopolitikai kérdésfelvetés ezen a ponton éppen annak felismerését rejti magában, hogy a nacionalizmus mindezen elfajult formáinak magyarázata nem korlátozódhat a modern európai társadalom organikus vagy szociáldarwinista politikai felfogásainak felemlegetésére. A biológiai szemléletmód vagy biológiai tudás politikai szintre emelése – vagyis a biohatalmi stratégiák és gyakorlatok társadalmi szintű életbelépése – lényegileg előzi meg ezeket a folyamatokat, és történetileg egészen sajátos konfigurációkban jelentkezik.

A népesség genealógiája A Foucault-t mint történészt érdeklő alapvető „biopolitikai” kérdés az, hogy miként ment végbe a 18. század folyamán a nyugat-európai társadalmakban a „népnek” mint alattvalók csoportjának „népességként”, vagyis biológiai tulajdonságokkal rendelkező közösségként való felfogása.15 Ebből a szempontból a leglátványosabb folyamatok egy része kétségkívül az orvosi tudás és az orvosi hatékonyság korabeli átalakulásának a szintjén jelentkezik.16 Itt pedig leginkább azokról a stratégiákról és intézkedésekről érdemes említést tenni, melyek a 18. század nagy epidemikus betegsége, a himlő kezelése esetében eltértek a megelőző korszak nagy járványainak, a pestisnek és a leprának a kezelésétől: míg e két utóbbi esetében a betegség kezelése lényegében egyenértékű volt a társadalomtól való elkülönítéssel (kiűzetés a lepra, karantén a pestis esetében), a himlő kezelése ettől teljes mértékben eltért. Itt nem csupán arról van szó, hogy a védőoltások gyakorlatának az 1720-as évektől 13 14

20

Foucault 1996: 147. Vö. Foucault 1997: 227–234. E kérdéskör lényegre törő elemzéséhez lásd Balibar 1988: 55–92. 15 A biopolitika kérdésköréhez Foucault alapvetően mindig történeti szempontból közelít. E kérdéskör filozófiai aspektusainak értelmezéséhez lásd Heller – Fehér 1993. 16 Vö. Foucault 1994: 207–210.


történő bevezetése tulajdonképpen teljes sikerrel tette lehetővé a himlő elleni védekezést, hanem mindenekelőtt arról, hogy e gyakorlat sikere alapjában változtatta meg az orvosi hatékonyság tárgya, vagyis a beteg emberi test és e test társadalomban elfoglalt „helye” közötti viszonyt. A himlő kezelésében ugyanis épp az történt, ami a korábbi járványok kezelésében elképzelhetetlen volt: a betegség elkülönítése helyett annak szándékos, tervezett és potenciálisan a lakosság egészét érintő „elterjesztésével” – azaz a védőoltással – léptette életbe a gyógyítás folyamatát.17 E folyamatok értelmezésében a leglényegesebb pont azonban mégiscsak az, amikor Foucault bemutatja, hogy a himlő elleni védőoltás bevezetésének gyakorlata valójában elgondolhatatlan volt a korszak orvosi racionalitásának terminusaiban, amely alapvetően az egyéni és nem a társadalmi test szintjén érvényesült.18 E gyakorlat sikerének eredője máshol keresendő: nevezetesen abban a statisztikai és társadalomtervezési szemléletmódban, amely egyaránt jellemezte a korszakban kialakuló állam- és közgazdasági tudományokat. A védőoltás bevezetésében ugyanis nem maga az orvosi-tudományos felfedezés a döntő, hanem a kollektív elterjesztés lehetőségét és kivitelezését biztosító szemléletmód. Vagyis azokról az erőfeszítésekről van itt szó, amelyek a kockázatfelmérés, az előrelátás, a prevenció formájában a teljes lakosságra kiterjesztették és ezzel egy csapásra újfajta racionalitással látták el a védőoltás újonnan kialakuló orvosi gyakorlatát. Világos, hogy a himlő gyógyításának a megelőzés formájában végbement kollektivizálása csak a betegségre vonatkozó számítások és a beavatkozás sikerességének felbecsülése alapján léphetett életbe. Ezen a szinten pedig teljes horderejével lép színre a születés és halandóság felmérésének szükségessége, a demográfia, az egyes korosztályokat érintő kockázatokkal való kalkulálás, a terület, a lakóhely, az életmód és a hivatás szerinti veszélyeztetettség felmérése. Röviden, mindazt a racionalitást láthatjuk itt megjelenni, amely az epidemikus társadalmi veszélyek azonosításához és a válságok felülről jövő kezeléséhez elengedhetetlen a társadalom életének és munkaerejének biztosítása érdekében.19 Foucault általában a biopolitikai „normalizálás” terminusával írja le azt a hatalmi érvényesülési módot, amelyben ezek az ismertetett folyamatok a modernizálódó európai államokban a 18. század folyamán kulminálnak. Ahogyan fogalmaz: „az életre összpontosító hatalmi technológia

17 18 19

Mindehhez lásd Foucault 2004a: 60–61. Foucault 2004a: 60. Mindehhez lásd Foucault 2004a: 61–65.

21


kialakulásának történelmi következménye a normalizáló társadalom”.20 A normalizálás itt a népesség előrelátáson és kalkuláción alapuló irányítási technikáinak térnyerését jelenti a hagyományosan a szuverenitáson alapuló társadalmi jogrend rovására. Konkrét folyamatait tekintve a biopolitikai normalizálás az állami vagy társadalmi szintű orvoslás intézményének megszületéséhez vezet. Ennek kialakulásában a nemzeti sajátosságok ugyanakkor éppen annyira fontosak, mint a kollektív életbiztonság, a közegészségügy és a higiénia biztosítását célzó, mindenütt hasonló irányú törekvések. Foucault bemutatja, hogy míg Poroszország esetében a 18. század közepétől szigorúan államilag központosított és fegyelmező típusú intézkedések rendszerének bevezetését figyelhetjük meg, amelynek természetét jól tükrözi a német Medizinischepolizei kifejezés, Franciaországban a szociális medicina alapvetően városi ügy, amely nagyban különbözik a Nagy-Britanniában a 19. század elején bevezetésre kerülő, elsősorban a szegény néprétegekre mint munkaerőre koncentráló biopolitikai szabályozástól.21 A biohatalmi gyakorlatok és a benne testet öltő normalizáló szemlélet elterjedése ugyanakkor egy alapvető politikai természetű változásra is felhívja a figyelmet. Foucault döntő elemzései annak bemutatására irányulnak, hogy a biopolitika állami szintű megjelenése nemcsak egy új hatalomgyakorlási módról, de az „uralkodó” és „alattvaló” viszonyában bekövetkező lényegi változásról is tanúskodik: a „nép” fölötti szuverén uralkodás és a szuverenitás hatalmi-területi biztosítása helyett a „népesség” biztonságának kormányzás általi biztosítása lép a politikai erőfeszítések centrumába.22 Ezen a ponton a „népesség” egy teljesen új típusú politikai entitásként jelenik meg, amely korábban talán csak az elnéptelenedés, benépesítés társadalom-földrajzi jelenségeiben volt tetten érhető. Röviden: a „népesség” a modern nyugat-európai társadalmakban már nem mint a státus, a hely és a vagyon szerint egymástól szigorúan elkülönülő alattvalók csoportja jelenik meg, hanem mint egy természettől adott közösségforma, amelynek termelőereje elválaszthatatlan kollektív jólététől.23 „Mit jelent a népesség »természetes« jellege?” – teszi fel a kérdést Foucault 1976-os Collège de France-beli előadásaiban.24 Mindenekelőtt azt, hogy létezése anyagi és társadalmi változók függvénye: klíma, természeti környezet, jólét és gazdagság, egészségügyi és családi körülmények, erkölcsök és vallási szo-

22

20 21 22 23 24

Foucault 1996: 149. Foucault 1994: 210–228. Lásd Foucault 2004a: 68–72, Foucault 2004b: 23–24. Lásd Foucault 2004a: 72. Foucault 2004a: 72.


kások. Fontos, hogy itt nagyrészt olyan változókról van szó, amelyek jellege többé már nem illeszkedik az uralkodó/alattvaló, parancs/engedelmesség dichotómiáján nyugvó kategóriapárokba. Ha a népesség „természetes”, akkor az azért van, mert már nem lehet egyszerűen engedelmességre szoktatni vagy szorítani, vagyis az életét meghatározó változók már nem szabályozhatók dekrétumokkal. Ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a népesség természete ne lenne befolyásolható. Nagyon is az, feltéve, hogy a körülményeit meghatározó változókkal és ezek folyamataival kalkulálunk, illetve azokba tudatosan beavatkozunk. Foucault szerint itt mutatkozik meg a „kormányzás” biohatalmi technikáinak különbsége a szuverén hatalmat megnyilvánító „uralkodásétól”. A kormányzás nem közvetlen társadalmi intervenció formájában, hanem a folyamatok manipulálásán keresztül érvényesül. Ennek feltétele pedig a szociális természetű felmérés, számítás és elemzés. A népesség kormányzása így a népességet érő változások szabályszerűségeinek feltárása és befolyásolása révén válik lehetővé.25 Mindez megmagyarázza, hogy 1978–79-es, A biopolitika születése címmel meghirdetett előadásait Foucault miért szentelhette teljes egészében a modern kormányzás általános rendszere és különösen a liberalizmus kormányzási modellje vizsgálatának.26 Egy további politikai következménnyel azonban még számot kell vetnünk. Foucault hangsúlyozza, hogy noha a népesség politikai értelemben továbbra sem szűnik meg egyének összességének is lenni, mégis olyan entitás, amely képes a kollektív reprezentációra. Itt nem csupán arról van szó, hogy a biopolitikai gyakorlatok lehetővé teszik a népesség „emberi fajként” történő meghatározását, de arról is, hogy a közös életkörülmények felismerése együtt jár a kollektív érdekek kialakulásával. Ez utóbbi ugyanakkor alapjában véve nem uralható, csak szabályozható.27 A népesség fogalmának korrelatív pólusaként ekképpen alakul ki Foucault szerint a biohatalom általánosított kormányzási formája, amely már elsősorban nem a „fegyelmezés”, hanem a társadalomról való „gondoskodás” logikája szerint szerveződik. A gondoskodásnak ugyanakkor megvannak a saját politikai szabályszerűségei. S ez nemcsak a munkaerő hatékonyságának minden áron való biztosítását érinti, melynek érdekében a 19. század folyamán a test szociális fegyelmezésének újfajta, kapitalista formái lépnek életbe, hanem egy olyan társadalmi biztonságérzet kialakítását is, amely közvetlen előzménye lesz a jóléti állam modern modelljének.28 25 26 27 28

Foucault 2004a: 73–74. Vö. Foucault 2004b: 24–25. Foucault 2004a: 75. Lásd ehhez François Ewald elemzéseit, akit a foucault-i biopolitikai problematika inspirált a „jóléti állam” modern alakzatainak nagyszabású történeti feltárására: Ewald 1986.

23


Biopolitika és nemzeti állapot: egy új értelmezési keret körvonalai Kétségtelen, hogy Foucault biopolitikai elemzéseiben csak elvétve találhatunk utalásokat a „nemzet”, „nemzeti kultúra”, „nemzeti azonosság” fogalmaival lefedett hagyományos történeti kérdésekre. E hiány első megközelítésben azonban módszertani okokra vezethető vissza. 1978–79-es előadásaiban Foucault világossá teszi, hogy a biopolitikai problematika alapjául szolgáló kormányzási technikák elemzését csak az ezen a ponton általában irányadónak gondolt történeti-szociológiai fogalmak egy részének megkerülésével látja lehetségesnek. Ily módon kerülnek zárójelbe nála a „szuverenitás”, a „nép”, az „egyén”, az „állam” vagy a „civil társadalom” fogalmai.29 E korlátozás jelentőségét Foucault az általa megkövetelt kutatási módszerben látja: a feladat számára ugyanis éppen az, hogy a feltárandó új típusú történeti tárgyak – biopolitika, kormányzási módok – meghatározásakor ne már létező történeti univerzálékból induljon ki, hanem a létező stratégiák és gyakorlatok elemzését hívja segítségül annak megállapításához, hogy e tárgyak milyen folyamatokban és jelenségekben érhetők tetten, és hogy voltaképpen mi a viszonyuk az univerzális történeti fogalmakkal jelölt entitásokhoz.30 Nem lehet kétséges, hogy a biopolitikai gyakorlatok elemzésekor hasonló foucault-i megfontolások állnak a háttérben, mint mikor a „nemzet”-fogalom és a segítségével képezhető kifejezések hiányát konstatáljuk. Az azonban már aligha állítható, hogy a Foucault által történetileg elemzett biopolitikai-biohatalmi kérdéskör ne állna szoros kapcsolatban a modern nyugat-európai nemzeti fejlődés számos alapvető jelenségével. És itt nem csak annak bemutatásáról lehet szó, hogy a népesség 18. századi, állami szinten megkezdődő kezelése miként teszi lehetővé a „faj” fogalmának egyre erőteljesebb politikai használatát egészen a rasszizmus államilag támogatott formáinak megjelenéséig.31 Hiszen ha az egyes európai országok között a társadalmi orvoslás, a statisztikai-demográfiai szemléletmód és végeredményben a kormányzási technikák szintjén jelentkező, Foucault által elemzett biopolitikai természetű különbségeket vesszük alapul, akkor nagyon is látható, hogy ezen a szinten is jogos válaszokat keresnünk „népesség” és „nemzet” viszonyának, illetve a nemzetfelfogások különféleképpen artikulálódó modern formáinak megértéséhez. Egy ilyen megközelítés nem csupán abból

24

29 30 31

Foucault 2004b: 4. Foucault 2004b: 5. Lásd ehhez Foucault 1997: 227–234.


a tényből indulhatna ki, hogy a népesség központosított orvosi ellenőrzése például Poroszországban jellegzetesen az állami politikai érdekérvényesítés egyik eszköze volt,32 de az általában vett egészségpolitikának „szimbolikus tevékenységként”, illetve „kulturális politikaként”33 való felfogása is lehetővé teheti a nemzeti fejlődések és felfogások színtereinek – vagyis a nemzeti állapotnak – új szempontú történeti megértését. A foucaulti-i kérdésfelvetés szintjén maradva – noha Foucault-t kiegészítve és bírálva –, Ann Laura Stoler vállalkozott a nyugat-európai nemzeti fejlődés bizonyos sajátosságainak biopolitikai szempontú értelmezésére.34 Stoler megközelítése mindazonáltal nem szokványos. Munkájának fő állítása az, hogy a gyarmati színterek és a koloniális szemléletmód vizsgálatának elmulasztásával Foucault a Nyugat-Európában a 19. századra dominánssá váló biopolitikai irányultság egyik fő forrását hagyta figyelmen kívül. Ezt korrigálandó, Stoler nem csupán arra vállalkozik, hogy A szexualitás története első kötetének állításait szembesítse a testiség 18. és 19. századi gyarmati tapasztalatával, és megvizsgálja ennek hatását a szexualitás európai felfogásának alakulására.35 Legalább ennyire fontosnak tekinti annak bemutatását is, hogy ez a tapasztalat milyen szerepet játszott egy jellegzetesen birodalmi és etnikai alapú nyugati biopolitikai öntudat kialakulásában, amely a nagy gyarmattartó hatalmak nemzeti és állampolgári identitásának szerves részeként élt tovább.36 Stoler elsősorban holland, francia és brit példákon mutatja be, hogy ezekben az államokban a gyarmattartók és gyarmatosítottak közötti különbség tudatosítása – melyben a testiség, a szexualitás, a higiénia tényezői alapvető szerepet játszottak – milyen mértékben vezetett egy egyszerre birodalmi, etnikai és nemzeti azonosságtudat megszületéséhez. A jellegzetesen gyarmati tapasztalatból kinövő biopolitikai szemléletmód azonban fokozatosan arra is alkalmat teremtett, hogy az egyes európai nemzeti közösségek „belső határai” megrajzolhatók legyenek, hozzájárulva ezáltal a társadalmi kirekesztés bizonyos modern formáinak a megszületéséhez és a nemzeti és állampolgári mivolt kritériumainak kialakításához.37 Stoler végeredményben e tengely mentén igyekszik összekapcsolni a modern nyugat-európai nacionalizmusok megszületését a rájuk jellemző etnikai szemléletmód kialakulásával.

32 33 34 35 36 37

Foucault 1994: 214. Lásd ehhez Császi 2007: 132–155. Stoler 1995. Stoler 1995: 6–7. Stoler 1995: 7–8. Stoler 1995: 11. Lásd még ehhez Stoler 1997.

25


Míg Stoler a Foucault-tól örökölt biopolitikai problematikát az európai gyarmati-birodalmi mentalitás elemzésében látta leginkább kamatoztathatónak, mások épp ellenkezőleg olyan politikai gyakorlatok eredőjét látják benne, amelyek a hagyományos nemzetállami kereteken túlmutató, mégis „nemzeti” politikai érdekérvényesítés eszközéül szolgálhattak. Gary Wilder ezen a módon igyekszik kimutatni, hogy a két világháború közötti francia „nemzetállam” valójában olyan kormányzási gyakorlatokat és racionalitást léptetett életbe, amely a népesség birodalmi méretekben történő gondozását egyfajta „gyarmati humanizmus” keretében végezte.38 Ebben a keretben az állami biopolitikai intézkedések a „jóléti” szociális modell specifikus formáit alkalmazták birodalmi szinten, melyet ugyanakkor erőteljes kulturális nacionalizmussal igyekeztek ellensúlyozni. A nacionalizmusnak ez a formája azonban nemcsak az etnikai elkülönülés, de az etnikai érintkezés formáit is megteremtette. A modern „jóléti állam” megszületésének vizsgálatában François Ewald alkalmazta meggyőzően a Foucault-tól átvett biopolitikai szemléletmódot és problematikát.39 Erőfeszítései annak kimutatására irányulnak, hogy a jóléti állam modellje racionalitását és történeti kialakulását tekintve jórészt az „élet-” és „társadalombiztosítás” modelljeire épül. Ezen a módon – érvel Ewald – „a modern jóléti állam beteljesíti a biopolitika álmát”, amennyiben célja nem annyira az egyén másoktól való védelme, mint inkább életvitelének szabályozása.40 Az itt kialakuló politikai gyakorlatok valójában a „biztonság”, „kockázat”, „előrelátás” terminusaiban minősítik az alapul szolgáló közösséget, és ekképpen egészen a „nemzet” szintjéig terjesztik ki az életről való gondoskodás eszméjét. A jóléti állam modellje a kollektív biztonság címszava alatt így tulajdonképpen a társadalom vagy nemzeti közösség biologizálását hajtja végre.41 Ha a foucault-i biopolitikai problematika jól láthatóan alkalmasnak bizonyul a modern európai nemzeti fejlődés és nemzetállami szerveződés számos aspektusának megvilágítására, akkor nem lepődhetünk meg azon, hogy legalább ennyire alkalmas olyan jelenségek értelmezésére, amelyek a nemzeti identitással kapcsolatos kortárs kérdéseket hoznak felszínre. Ezek közül minden jel szerint a legális és illegális bevándorlás problémái, illetve a kezelésükre életbe léptetett politikai intézkedések racionalitásának kérdése kívánkozik az első helyre. Ebből a szempontból Foucault-nak nemcsak a biopolitikai racionalitásról elvégzett elemzései lehetnek tanulságosak, de azok a meg-

26

38 39 40 41

Wilder 2005. Foucault-ról lásd ugyanott 44–47. Ewald 1986. Ewald 1986: 374. Ewald 1986: 326.


jegyzései is, melyek ezeket az elemzéseket közvetlen összefüggésbe hozzák a történetírás újfajta lehetőségeinek kiaknázásával.42 Ami pedig jelen esetben felveti az európai 19. és 20. századi bevándorlás történeti-biopolitikai elemzése szükségességének kérdését.43 Ezen túlmenően azonban olyan megközelítésekkel is találkozhatunk, melyek elutasítva az egyszerű lineáris történeti levezetéseket, a Foucault által kínált biopolitikai megközelítést a kortárs biotechnika és biomedicina által elért eredmények értelmének megvilágításában látja jelentősnek.44 Ebben a Nikolas Rose által javasolt megközelítésben az eddig a „nemzeti fejlődés – nemzeti azonosság” keretében artikulálódó kérdések egy része is új megvilágításba kerülhet. Rose a „biológiai állampolgárság” terminust vezeti be annak értelmezésére, hogy a politikai és nemzeti hovatartozás 19–20. századi európai mintáinak kialakulásában milyen szerepet játszott a biológiai tényezők figyelembevétele. Ennek alapján nemcsak az deríthető ki, hogy az egyes örökölt európai „nemzet”-fogalmak mennyire terheltek explicit vagy implicit biológiai meghatározásokkal, hanem az is, hogy a kortárs problémák nyomása alatt a biológiai tudományok új eredményei milyen lehetőségeket kínálnak a közösségi és politikai identitás poszt-nemzeti formáinak kialakításához.45 Rose elemzései pedig arra engednek következtetni, hogy a jelenkori politikai trendek alapján jelentkező sajátos „nemzeti” problémák olyan racionalitások köntösében jelentkeznek, melyek értelmezésében még mindig a Foucault-tól örökölt biopolitikai szemléletmód lehet az egyik leghatékonyabb társadalomtudományos eszköz. F ELH A S Z N Á LT I RO DA L O M Balibar, Etienne 1988: Racisme et nationalisme. In: Balibar, Etienne – Wallerstein, Immanuel (éds.): Race, nation, classe: les identités ambiguës. Paris, 55–92. Boubeker, Ahmed 2004: De la «guerre des races» aux luttes de l’immigration. Une perspective foucaldienne des études sur l’éthnicité. Le Portique 13–14. 127–136. Császi Lajos 2007: Biopolitika és kultúra. Késő modern perspektívák. Budapest. Ewald, François 1986: L’Etat providence. Paris. Foucault, Michel 1990: Felügyelet és büntetés. Budapest. 42 43 44 45

Lásd például Foucault 1997: 57–73. Lásd Boubeker 2004. Rose 2007. Rose 2007: 131–154.

27

TA K Á C S Á D Á M Foucault, Michel 1994: La naissance de la médecine sociale. In: Foucault, Michel: Dits et écrits. III. Paris, 207–228. Foucault, Michel 1996: A szexualitás története. A tudás akarása. Budapest. Foucault, Michel 1997: Il faut défendre la société. Cours au Collège de France (1976). Paris. Foucault, Michel 2004a: Sécurité, territoire, population. Cours au Collège de France (1977–1978). Paris. Foucault, Michel 2004b: Naissance de la biopolitique. Cours au Collège de France (1978–1979). Paris. Foucault, Michel 2007: A por és a felhő. In: Benda Gyula – Szekeres András (szerk.): Az Annales. A gazdaság-, társadalom- és művelődéstörténet francia változata. Budapest, 437–461. Heller Ágnes – Fehér Ferenc 1993: Biopolitika. In: Heller Ágnes – Fehér Ferenc: A modernitás ingája. Budapest, 205–275. Le Goff, Jacques 2007: A mentalitástörténet. In: Benda Gyula – Szekeres András (szerk.): Az Annales. A gazdaság-, társadalom- és művelődéstörténet francia változata. Budapest, 419–430. Sasfi Csaba (szerk.) 2000: Régi témák, mai kérdések a mentalitástörténetben. A Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület 1998. évi esztergomi konferenciájának előadásai. Esztergom. Rose, Nikolas S. 2007: The Politics of Life Itself. Biopolitics, Power and Subjectivity in the Twenty-First Century. Princeton. Stoler, Ann Laura 1995: Race and the Education of Desire. Foucault’s History of Sexuality and the Colonial Order of Things. Durham. Stoler, Ann Laura 1997: Sexual Affronts and Racial Frontiers. European Identities and the Cultural Politics of Exclusion in Colonial Southeast Asia. In: Cooper, Frederick – Stoler, Ann Laura (eds.): Tensions of Empire. Colonial Cultures in a Bourgeois World. Berkeley, 198–237. Wiegele, Thomas C. 1979: Biopolitics: Search for a More Human Political Science. Boulder, 9–32. Wilder, Gary 2005: The French Imperial Nation-State. Negritude and Colonial Humanism between the Two World Wars. Chicago.

28

KÖTŐERŐK Az identitás történetének térbeli keretei

Szerkesztette Cieger András

Atelier Budapest, 2009.

© Cieger András, Czoch Gábor, Csizmadia Dominika, Erdősi Péter, Gergely András, Granasztói György, Hajdú Zoltán, Horváth Gyula, Illés Iván, Klement Judit, Lajtai L. László, Sonkoly Gábor, Takács Ádám, Tevesz László, 2009. A kiadásért felel: Gergely András kutatócsoport-vezető Olvasószerkesztő: Németh Orsolya Címlapon: Egy ausztrál tornaklub tagjainak bemutatója az 1920-as években (State Library of Victoria, Australia).

A kötet Az identitás történetének térbeli keretei: civilizáció, nemzet, régió, város kutatási program keretében készült. MTA–ELTE Atelier, Európai Historiográfia és Társadalomtudományok Kutatócsoport (MTA TKI).

Nyomdai előkészítés: Kalonda Bt. Nyomdai kivitelezés: PrinterArt Kkt.

ISBN 978-963-284-115-1

Tartalom Gergely András: Előszó

7

FOGALMAK Takács Ádám: Biopolitika és nemzeti állapot: egy foucault-i problematika rekonstrukciója Lajtai L. László: „Nemzeti történelem” vagy nemzet és történelem? Cieger András: Alkotmányosság és nemzeti identitás – a magyar történelem kontextusában. Vázlat Illés Iván: A „területi kohézió” szerepe az EU és a tagországok politikájában

15 29 47 87

KAPCSOLATOK Hajdú Zoltán: Hol él a magyar nemzet? Államterület, államhatárváltozások, államföldrajz és a nemzet kölcsönviszonyának szemlélete a magyar földrajztudományban 1947-ig Klement Judit: A 19. század végi gazdasági elit és a „nemzet”

105 137 163

Csizmadia Dominika: A fordítás mint a nemzetek közötti kapcsolatok vizsgálatának lehetséges eszköze

185

Tevesz László: Kossuth és a Pesti Hírlap hagyományelvűsége, 1841–1843

HELYEK Granasztói György: Az átmenet előtti magyarországi városok területhasználatának modellje

215

Czoch Gábor: Lakóhely és társadalmi helyzet. A reformkori külvárosok problematikája Kassa példáján keresztül

237

Erdősi Péter: Imázsteremtés és kultúrpolitika az 1970-es években: Szentendre esete Sonkoly Gábor: Nemzeti örökségből – világörökség: Budapest példája

257 281

Horváth Gyula: Területi egyenlőtlenségek Kelet-Közép-Európában. A kutatás-fejlesztés példája

295 5

Biopolitika és nemzeti állapot: egy foucault-i problematika

Recommend Documents