MÁRCIUSI NAPLÓ 2009
A nemzeti azonosságtudatról Kopp Mária, az életminıséget vizsgáló tudós és egyetemi tanár a Nyilvánosság konferencián többek között arról beszélt, hogy a magyarság nemzeti azonosságtudata 1956 óta fokozatosan csökken, és a lakosság 70% -a érzi úgy - egy 2006-os felmérést említett -, hogy nálunk nincs közös értékrend. Majd hozzátette; ez az értékvesztett állapot, az anómia felelıs az ország romló pszichikai és kétségbeejtı egészségvesztı állapotáért. 1956 példát mutatott a nemzeti azonosságtudatból – folytatta. A gyıztes hatalom azonban semmitıl nem félt jobban, mint ettıl, a nemzeti azonosságtudattól. Le is akarta rombolni. És sikerült is neki. A hatalom folyamatosan sulykolta belénk a fogyasztói ideológiát, miközben mindent megtett, hogy a nemzeti összetartozás-élmény elapadjon. Ma már rosszabb helyzetben vagyunk, mint a csehek vagy a lengyelek. A neves kutató elıadását egy Kossuth idézettel fejezte be. „A civilizáció, melynek nemzeties jellege nincs, hasonlít a levágott gyümölcsvirághoz, mely pohárban még egy-két napig elteng, de gyümölcse soha nem lészen. Hol a honszerelem lángoló tüzét semmi nem élteti, ott népcsorda lehet, de nemzet nincs.”
Egy vélemény Az egyik történelmi hısünk nevét viseli az a nagyrévi nyugdíjas, aki nálunk metszi a fákat, vágja motoros főrésszel az agresszíven terpeszkedı akácot s permetezi a gyümölcsfákat. Az idık során több mesterséget is kitanult, eredeti foglalkozása férfifodrász, de dolgozott gyárban, vállalatnál, talpraesett ember lévén brigádvezetéssel is megbízták, ért mindenféle géphez, főkaszája is van, s autója természetesen, amellyel szállítja magát és azokat a rokonokat, barátokat, akik munkanélküliek, akiknek jól jön az a kis alkalmi kereset, ami innen-onnan cseppen, ásásért, favágásért, kapálásért, ezért, azért. És ı is hajtja fel a munkát. Nos, ez a történelmi nevő férfiú mondotta az imént, mért tetszik neki jobban a Kádár korszak, mint ez a mostani, s ı ezt ki is jelenti bárki emberfiának, így nekem is. Hát neki azért tetszett jobban az a régi, mivel akkor azt támogatták, aki dolgozott, s nem azt, aki nem. Mert micsoda dolog, 30000 forintot zsebre vágni semmiért, munkanélküli segély gyanánt, ennyiért csaknem tíz napig melózik, aki minimálbéren van. Nem szóltam semmit. Dodonai módon mosolyogtam. 1
Egy másik Bodó Béla, a sógor, nem mondja, hogy neki jobban tetszett volna a régi, mért is mondaná, amikor kényszerőségbıl kellett beállnia a közösbe, de azt sem mondja, hogy ez a mostani tetszik, ez a gyurcsányos, mert mit tett az ıszön is, kirángatta a földbıl az összes almafáját. Ahogy sétáltam a kertben lefelé, mint ki elvadult tájon gázol, almafa tetemek itt is, ott is, traktorral kellett a gyökerektıl elszakítani a törzset. Ezeknek almát, mondja dühödten, hangosan szidalmazva a kormányt, a nagytıkét, mindent és mindenkit: ezek fütyülnek a magyar paraszt, a kisvállalkozó érdekeire, mert ı is, lám, mire kényszerült, ugarrá silányítja az édent, de mondjam meg, kormány az, rendszer az, amely engedi, hogy nyolc forintért vásárolják fel az alma kilóját, mint tıle is az ıszön. Akkor inkább ki a fával, tőzre még jó. Kérdezek valakit, fiatalt, aki földdel is foglalkozik; ennyire nagy a baj? Ennél is nagyobb, mondja, mivel itt tendenciózusan, „magasabb érdekbıl” az ország kifosztása zajlott, zajlik, nagybani kiárusítás. Például oda a magyar konzervipar. Ki vagyunk szolgáltatva a külföldi érdekeltségő felvásárlóknak, a szeszélyes piacnak. Majd így folytatta. Mi is megrokkantunk, legfeljebb nem oly végzetesen, mint kik hiteleket vettek fel és eladósodtak, mi még nem lettünk öngyilkosok, miként a debreceni libások, de folyik tovább az országos hülyítés vagy mondjam másként, az országos megfélemlítés. Nevezd nevén a nemzetközi banktıkét, az ellenérdekelt hazai köröket, bélyeget kapsz, rád húzzák, hogy magyarkodó vagy, rasszista. És végül te leszel a kirekesztett. És ezt is mondta. Ugyanezeknek a fennlévıknek érdeke a cigányügy gerjesztése is. Munkanélkülivé teszik ıket, kiszolgáltatottá és agresszívekké, hogy a szociális feszültségnek rasszista színezetet adhassanak. Mocskos játék ez. Mi meg, mire felocsúdnánk, szertenézünk, s nem leljük honunkat a hazában.
Hát mi lesz ebbıl tekintetes úr? Itt van ez a gazdasági válság. Mondjuk, van egy kis megtakarított pénzed, melyet magán jellegő nehéz idıre tartalékoltál, kórház, fogászat, temetés, most meg itt van a kollektív nehéz idı, ijesztgetnek, elértéktelenedik a forint, felét sem fogja érni a deviza, becsıdölsz, mint az állam. Na, már most mit kell ilyenkor tenni? És van-e valaki, aki megmondja, mit kell tenni? Vedd ki a pénzed, ne vedd ki, ide tedd, oda tedd, fektesd be, ne fektesd be, vagy fütyülj az egészre, majd csak lesz valahogy, esetleg menj ki az utcára és tiltakozz. Valaki azt mondta a minapában, hogy ı akkor megy csak ki, ha lıni kell. Kisember hámban, gazdag ember bakon. A mi szánkban zabla, a bakon ülı kezében gyeplı meg ostor. S ugyan merre mehetünk? Amerre irányítanak. 2
Történetesen a nehéz jövıbe, meg a még nehezebbe. S ugyan mit tehetünk? Annyit talán, mint Ady versbéli lova, megkérdezhetjük: „Hát mi lesz ebbıl tekintetes úr?”
A multikulturális politikai mozgalomról Egy érdekes, mondhatni izgalmas dolgozatot olvastam a Szín címő folyóirat 13/5-ös számában Németh János Istvántól a multikulturális politikai mozgalomról. Alighanem arról ír a szerzı, amirıl az én szamosszegi ismerısöm beszélt, arról a nemzetközi hatalomról, amely az Egyesült Államokból indult el, s amelyre jellemzı az európaikultúra-elleneség, tehát a nemzetikultúra-ellenesség, továbbá az a szándék, hogy gerjesztik az etnikai megosztottságot, (probléma-kezelésük szeparatista), s hogy politikai indíttatású céljaik elérésében korlátot nem ismerıen agresszívek. „Jönnek, megjelennek, mint polgárjogi harcosok, jogvédık, független értelmiségiek, tisztázatlan pénzügyi forrásokból fenntartott megfigyelı központok. Ezt követıen maradnak, mint a legkülönfélébb entitások – etnikai, szexuális, migrációs stb. – szálláscsinálói szerte a demokratikus társadalmakban, elsısorban ezen országok nagyvárosaiban. Miközben túlreprezentált sajtónyilvánossággal sulykolják az általuk sohasem definiált többségrıl az idegengyőlöletet, a rasszizmust és kirekesztı, ordas indulatokat, azonközben leginkább rasszi alapon szegregálnak, doktriner módon identitást gyártanak, elıítéletes etnoprogramok kierıszakolói és haszonélvezıi lesznek.” Tehát itt vannak, s a „liberalizmus klasszikus értékeit használják ürügyként, legitimációs fügefalevélként.” Hatalmas a média-támogatottságuk, s bizonytalan eredető az a gazdasági háttér, melynek segítségével nemzetellenes terveiket kierıszakolják. Ám Németh János István sem szól arról, kik is ık valójában, kik találhatók a háttérben. Semmit, senkit nem nevez néven. İ is fél?
Jó baleknak lenni? Jön, mondjuk, a szerelı, aki megjavítja a vízcsapot, a meszelı ember, aki közli, kell neki egy zsák cement, a földdel bajlódó, aki órabérért mindenes, a favágó, a kertásó ember, a gázos, s én már tudom, már elıre tudom, hogy át fognak vágni. A vízcsapos felteszi a megrepedt csavar helyére az újat, közli az árat, irdatlan nagyot, de számlát nem mellékel, a munkadíját, a fıiskolai óradíjammal azonosat, s én nem szólok, mert mért is, a zsák cement sincs itt, ahogy az ára sem a pénztárcámban. És a kertrendezı is, nem vagyok jelen, annyi óradíjat számol fel, amennyi neki tetszik, fizetek szó nélkül, mert mit is tehetnék, még örülök, hogy legalább van látszatja a munkájának, s arra gondolok, a hatalom évek óta folyamatosan átver, soha nem kapom meg a munkám ellenértékét, így megy ez, fejétıl bőzlik a hal, ha valami fent 3
rákosodik, terjed az lefelé is, mért gondolnám, hogy falun másként történnek a dolgok. Tudomásul veszem, hogy át vagyok verve, ellene semmit nem tehetek, tehát nem berzenkedek, sıt Szabó Lırinccel meg is nyugtatom magam - mikor megírta már, hajaj, félévszázada hogy nincs köztünk -, megírta, hogy a balek azért balek, mert mást nem tehet. Mindazonáltal megkérdezem magamtól, mint hajdan a kamaszok egymástól: Jó baleknak lenni? És válaszolom vigyorogva: Öröm az élet apafej.
A kertásó ember, aki gondolkodik Attila, aki Laci is, s aki szeret ásni, aki megmondta, tıle ne kérjük, hogy találja ki, mit csináljon, szóval, hogy a gazda szemével nézze a kürti kertet, jelöljük csak ki, mettıl meddig, és ı garantálja, hogy porhanyós lesz a föld, Ha melege van leveszi a pulóverét, ha fáradni kezd, megissza a háromcentesét, Attila, aki Laci is, aki annak idején abba hagyta az iskoláit, felesége és kislánya is van, továbbá szelíd kék szeme és olyan mosolya, amely kedvessé teszi, ha nem jámborocskává, egyszer csak, miközben rákönyököl az ásónyélre, azt kérdi nagy hangosan, mondanám meg neki, melyik volt az a harmadik hágó, amelyiken a magyarok bejöttek a Kárpát-medencébe, melyik a vereckein meg az uzsokin kívül, mert olvasott ı a kettıs honfoglalásról is, meg az avarokról is, hogy rokonaink lettek volna, mire odakiált neki a nevelıapja, hogy te csak ne okoskodj annyit, hanem dolgozzál, mire Attila, aki Laci is, megértı mosollyal folytatja a munkát, s ás is szépen, majd megint megáll, s mint ki egy korábbi beszélgetésünket folytatja, monologizál, hogy igen, régen, volt ugyan munka kicsi pénzért, de muszáj is volt dolgozni, mert az embert elvitték, ha nem dolgozott, elvitték, mint munkakerülıt, viszont, aki dolgozott, az mind lopott, mindenki lopott, a munkás kevesebbet, öt liter gázolajat – hogy mért a gázolaj jutott eszébe –, a vezetı meg sokkal többet. Most meg ugye nem is nagyon van honnan lopni. A kicsiknek. A vezetıknek, azoknak, igen!
Nem ítélem, csak nézem a világot? „Nem ítélem, csak nézem a világot”, nem is tudom hírtelenében ki írta, de aztán rájövök, hát persze, Illyés Gyula a Kacsalábon forgó vár lelkiismeretfurdalásos versében, a Horthy korszakban, amikor megadatott neki, hogy fentrıl, a budai villalakások panorámájából nézzen alá - épp most érkezett szülıvidékérıl, Ozoráról meg Rácegresrıl, a koldus vidékrıl -, s látja, mi több, megtapasztalja itt fenn a gazdagságot, a békét, s miközben ironizál, elszór gúnyos sorokat, s magáról azt írja, „békés vagyok, engedelmes s oly türelmes, hogy az már arcpirító – nem ítélem, csak nézem a világot”, hát mondom magamnak, Tibor, neked is ezt kell tenned, mi több illendı tenned, nyolcvan
4
éves korában az emberfia már ne ugráljon, nézzen és regisztráljon, ahogy Illyés írja: „ha egyszer a mocsár feltámad, vagy feltámadna lerontani e ragyogó csodának nagy tengelyét, ezernyi tornyát s úgy, mint a mesék azt is elıírják, hogy „fő nem kél”: s „kı kövön nem marad” én akkor is majd hallgatag csak félreállok.” Nos, így kellene tennem, de hát érezem, tudom, nem megy ez nékem, tényleg nem megy a mendegélés meg a nézdegélés. Én bizony megítélem a világot, mert, hogy Adyval szóljak, féltem ezt a magyar jövıt, és szánom menekülı fajtám, s még azt is mondom, milyen baj esett a magyarban, s még azt is, kiáltok másért, ember az embertelenségben, magyar az őzött magyarságban. Na, ezt hagyjuk, gyerünk vissza gyorsan, Adytól Illyéshez!
A forradalmat, ha lesz, nélkülem fogják vívni Kiföldalattiztam a Hısök terére, a civil szervezetek tüntetésére, mint magánember, állampolgár, hogy megnézzem, miféle emberek is győlnek össze, kifélék, akik velem együtt az elırehozott választásoktól, annak következményeitıl remélik az ország dolgának jobbrafordulását, aztán konstatáltam, hogy jó társaságba kerültem, s azt is konstatálni véltem egyúttal, hogy ez a százezres társaság, amelyik ezen a vasárnapon, e kora nyári délutánon egybegyőlt, ugyancsak a kacsalábon forgó várból jött alá, hogy velem együtt nézze a világot, s ha meg is ítéli, entellektüel módon teszi, szóban, írásban, nem úgy, miként a mocsár tenné. Mert most is, énekel ez a csapat, tapsol is, mikor fogadalomtételre invitálják, nem csukja be a száját, fogadkozik is, hogy itt lesz máskor is, míglen ki nem írják azt az elırehozott választást, s hallgatja a szónoklatokat, a verseket, az éneket, a figyelésben, a bizakodásban fáradhatatlan. Én bezzeg elfáradok, az ácsorgásban megfájdult a derekam, meleg is van, ülnék le, nincs hová, szállnék fel a kisföldalattira, ideiglenesen éppen nem üzemel, találkozok barátokkal, tanítványokkal, ık jönnek, mikor én megyek, kutyagolok, vonszolom magam egészen az Oktogonig, ott végre villamos, majd metró, na testvér, mondom magamnak, a forradalmat, a Kósa féle vérnélkülit, ha lesz, már nélküled fogják megvívni. Az biztos! Nemcsak lábad nincs, de térded se.
5
Ady, Márai és a térdem „Nincs nekem lábam, csak térdem van, csak térdem.” Ady írja ezt, rólam (is) írja. A lábam ugyan a régi, de a térdem. A térdem, amely recseg, ropog, nem engedelmeskedik, nem úgy, mint mondjuk két évvel ezelıtt. Jelet kaptam. Megöregedtem. Leguggolok, s alig bírok felállni, kapaszkodnom kell valamely alkalmatos tárgyba, vagy segítségre kényszerülök; asszony, húzzál fel, de legalább is, add a kezed. A hangom nem kopott, a szellemem sem, de a térdem! A Márai-film jut eszembe - a minapában láttam a tévében -, arra a részre, a film végére emlékszem, nem is láttam az elejérıl, amikor az aggastyán Márai maga marad, mint az ujjam, a lakásban, ott idegenben, Amerikában, amikor már meghal a felesége is, a nevelt fia is, amikor még ír, mivel a szelleme ép, de már pisztolyt vásárol és lıtérre jár, nos, ez az aggastyán Márai egyszer, de biztosan többször is, megbotlik a lakásban, neki is a térde, aztán a földön marad, mit csináljon, senki nincs, ki felemelje, odakúszik a zongorához, abba kapaszkodik körülményesen, majd nyögve, verejtékezve feltápászkodik, végül is feláll, megáll, mint felnıtthöz illik, majd az íróasztalához csoszog, leül az írógép mellé és lekopogja a végrendeletét. (A színész mesterien, mondhatni élethően alakított.) Ez csak úgy eszembe jutott.
Rekreációs kuckók Mostanában, hogy a gazdaságban és a politikában csapdos ár és hideg szél, a kuckósok is, mintha sietnének egymás melegébe, a problémamentes miliıbe, ezért is örvendeznek - ezt a részvétel magas száma is mutatja – az olyan programoknak, melyekrıl gyanítható, nem lesz benne semmi, mi megoszthatna, ami különvéleményeket indukálna. Említem a két legutóbbi kihelyezett kuckónkat, az egyiket Juhász Laciéknál, a másikat Bajzik Gyuriéknál. A házigazdák vendéglátói kedvessége családiassá teszi az ilyen alkalmakat s kellemessé is, fıként akkor, ha az egyik Mexikó látnivalóival és ízeivel csábít – képes élménybeszámolókat láthattunk, mexikói specialitásokat ehettünk és ihattunk, mindezeket a Juhász házaspár, Farkasné Huszár Sarolta és Mányi Dorka celebrálta -, a másik meg Schumann zenéjével. Az utóbbin Huszár Lajos zeneszerzı és felesége Papp Éva volt a kábító, akik olyan egymásra figyeléssel és intenzitással idézték meg zenei élményeiket, hogy minket is átlendítettek abba a szférába, melyben meg kellett feledkeznünk önön gondjainkról. Valamennyien elbővölıdtünk önmagában már attól, ahogy látni véltük, mint ereszkedik le a zenei kárpit köréjük és általuk körénk is, s mint válik Bajzikék otthona szigetté, mintegy Prosperó varázspálcája nyomán.
6
A kis Levi Amilyen megrendítı tud lenni a leépülés látványa, a csúf öregedés, ahogy kimegyünk a formánkból, aszottra fogyunk, gömböcre dagadunk, s a hajlott hát, a vaksi szem, az elálló fülek, a szemölcsös bır, s az agyi tompulás, nyámmogás az étellel, olyan felvillanyozó látni a fejlıdést, a növekedést, a gyarapodást, ahogy a csecsemıbıl gyerek lesz, ahogy kialakul az egyénisége, a személyisége, - efféle szerencsében van részem, szemlélhetem Levente Ábel névre keresztelt harmadik dédunokám fáradhatatlan önépítı munkálkodását. Hogy elfogadtassa magát a család minden tagjával, hogy rangos helyet vívjon ki magának a családban, megcsillogtatja talentumát, felfedi kombinatív képességét, ohó, ahogy a tárgyakkal bánik! aztán kommunikációs készségét, kapcsolatot teremt szemkontaktussal, pajkos mosollyal, kifejezı gesztikulációval, és villogtatja eszét, vegyük már észre, „jófej” jött a világra. Levi, mert így hívjuk, szıke hajjal, barna szemmel, finom bırrel, harmonikus mozgással, mint egy „úrigyerek”, mint magam, hajdanán Anarcson, s tömör alsótestével, vaskos combjaival, mint egy kicsi Toldi, a bajvívó magyarok közt. Hogy meddig adja látnom ıt az Isten, nem tudom, de kegyelmi helyzet, hogy eddig is élhettem körülötte.
7
