Bibliopolium Morus Tamás: Erősítő párbeszéd balsors idején Szent István Társulat – A Dunánál. Budapest 2004, 464 old.
M
orus Tamás szellemi végrendeleteként említi a Párbeszédet a kötet lábjegyzete – és erről is lehet szó. VIII. Henrik király börtönébe zárva vetette papírra utolsó írását Morus Tamás, amely nekünk, magyaroknak különösen érdekes, hiszen a magyar történelemhez kapcsolódik. A Párbeszéd két magyar nemes párbeszéde: az ifjabb, Vince a törökök által megszállt hazája feletti vigasztalásért utazik Antalhoz Budára, a könyv pedig kettőjük párbeszéde. Érdekes módon szinte csak magyarul nem jelent meg eddig a kötet, amely most Gergely Zsuzsa fordításában, Szőcs Géza szerkesztésében, szép kiállításban jelent meg. A Párbeszéd alapvető teológiaifilozófiai könyv, amelyet a kitűnő fordítás közel hoz az olvasóhoz. Nem közönséges és szórakoztató olvasmány, de majdnem ötszáz évvel a megírása után is sugárzik belőle valami mély türelem, erő és komoly bölcsesség. Morus Tamás gyermekkoráról semmit sem tudunk. A történelem egyetlen eseményt sem őrzött meg róla. Jó családból származott. Londonban laktak, édesapja bíró a királyi udvarban. Nagy birtokai voltak, és magas kort ért el. Anyjának csak a nevét ismerjük. Édesapja óhaja volt, hogy fia az ő hivatását válassza. Először a latin nyelv ismereteit sajátította el a Szent Antal iskolában, majd John Morton bíboroshoz, a canterburyi érsekhez, a király kancellárjához került kiképzésre. A kardinális meg is jegyezte róla: „Ebből az ifjúból még rendkívüli férfi lesz. Aki megéri, az megtapasztalja.” Az Oxfordi Egyetemre kerül, 1494-től Londonban
jogot tanul. Határtalan kíváncsiságának és rendkívüli munkabírásának köszönhetően a jogászi munkát össze tudta egyeztetni irodalmi érdeklődésével. Nagy buzgalommal olvasta a Szentírást, az egyházatyákat és az ókori klasszikusokat, és kipróbálta tehetségét minden irodalmi műfajban. Négy évre Morus Tamás beköltözött a Lincohns Inn melletti karthausi kolostorba, és amennyire csak teheti, igyekezett úgy élni, mint a szerzetesek. Bár igen erősen vonzódott a ferences rendhez, végül is úgy döntött, hogy világi emberként szolgálhatja a legjobban Istent és felebarátait. Soha nem hagyta el az olyan szokásokat, mint a korai felkelés, a hoszszú imádkozás, a böjtölés és a szőrcsuha viselése. 1505-ben feleségül vette Joan
210 Coltot, egy essexi birtokos nemes legidősebb leányát. Joan kiváló háziasszony volt. „Tudott bájosan csevegni, de olykor hallgatni is. Szeretett énekelni és olvasni” – mondotta róla férje, aki hat évig zavartalan boldogságban élt feleségével. E házasságból három leány és egy fiú született. 1511 nyarán tragikus módon – valószínűleg szülésben – Joan meghatt, így Morus Tamás nehéz helyzetben maradt, négy kis gyermekével. Elhatározta, hogy másodszor is megnősül. Második felesége özvegy volt, és hét évvel idősebb nála. Hogy férje művészi hajlamainak kedvében járjon, megtanult hárfán és lanton játszani és fuvolázni. A gyermekek is jó édesanyára találtak benne. A kor legjelentősebb emberei a család barátai és vendégei közé tartoztak. Esténként az egész család és az alkalmazottak közös imára és a Szentírás olvasására gyűltek össze. Különösen Erasmus volt az, akinek hatása alatt Morus Tamás tollat fogott a kezébe. A „gyémántlelkű, nádszál testű” humanistához, ki tíz évvel volt idősebb, haláláig tartó barátság fűzte. A nagy németalföldi humanista hamar felismerte Morus lángelméjét és minden irigység nélkül emelte Európa-szerte kiterjedt levelezése révén a hír szárnyaira az ifjú Morust. Erasmus szelíd teológiai nézetét Luther is, Loyolai Ignác is elvetette. Mindkettő a szellemi küzdelemnek csupán a szemlélőjét látta benne. Erasmus nem könnyen kiismerhető jellemű ember. Volt benne valamiféle kettősség, és könynyen kitért a határozott állásfoglalás elől. Mindazonáltal egy tudatos újító programot képviselt: egyetemességet, Isten irgalmasságát, a vallásosság belső átélését. Erasmus mindig is egyedülálló ember volt, de emberiességre nevelő és ösztönző egyén. Neki köszönhetjük az evangélium görög kiadását, ami felmérhetetlen hatást gyakorolt korának embereire. Luther szerint lehet, hogy Erasmus „Krisztus tanáért soha egyetlen könnyet sem ej-
VARIA
tett”, mégis őszintén törekedett az egyház megújítására. Szerinte ennek minden zavargások nélkül kellett volna megtörténnie. Igaz viszont, hogy Morus Tamás rettenthetetlen hitvalló bátorságot tanúsított, amire Erasmus nem lett volna képes. A humanisták kedvelték a tudományt, s a tudósok minden korban könyveket is írtak. Morus Tamás sem volt e téren kivétel. Egyik flandriai tartózkodása idején írta meg Utópia (Seholsem-Ország) című könyvét. Noha latinul írta, a könyv azonnal világhírű lett. Angolra csak Morus halála után fordították. Bár nagyon elterjedt, csak kevés olvasója értette meg, s mondhatni, a leginkább félreértett könyv. Ez sem véletlen, hiszen Morus Tamás szándékát nehezen lehetett az Utópiából megérteni. Az Utópia két részből áll: az első rész a szégyenletes szociális helyzetet tárja fel, mintegy tükörben Anglia elé. Akkoriban a földművelés rettenetes állapotban volt, és az ország nagy szegénységgel küzdött. Éles kritikában fedte fel a sokféle nyomort, amelyben az emberek szenvedtek. A bajok gyökerét a kielégíthetetlen kapzsiságban és a nagy pénzsóvárgásban látta, amely eluralkodott a felső és alsó néprétegekben. A könyv második részében Morus elindítja az utópisztikus gondolkodást, amelynek a történetfilozófiában nagy szerepe lesz. Ma is sokan járják az Utópia ösvényeit utópisztikus társadalmakról álmodozva. Az Utópiából láthatjuk, hogy Morus olyan ipari termelést szeretett volna látni, amely nem jár a földművelés elpusztításával és a nép teljes tönkretételével; olyan rendet, békét és szabadságot, mely az angol kereskedőosztálynak szabad mozgást biztosít, tisztes gyarapodást, a vagyon megőrzését. Közben rájött arra, hogy mindez aligha valósítható meg, mert az egész társadalom erőszakra épült, és ellentmond a józan értelemnek és a természetnek. 1509-ben VIII. Henrik lépett az angol trónra. Kezdetben úgy látszott, hogy jó uralkodó és az egyház fő támogatója. Lu-
BIBLIOPOLIUM
ther Márton ellen készített írásáért a pápától a Defensor Fidei, a hit védője címet kapta. 1522-ben azonban megkísérelte Rómában érvényteleníttetni a spanyol hercegnővel, Aragóniai Katalinnal több éve fennálló házasságát, mivel megkedvelte Boleyn Anna udvarhölgyet. Amikor az érvénytelenítési határozat nem mondatott ki a pápa részéről, elhatározta, hogy a német fejedelmi családok példájára elszakad Rómától. Hogy elhatározását alattvalóival elfogadtassa, szüksége volt egy tekintélyes személyre, aki a diplomáciában jártas, és mind a világi, mind az egyházi hatóságok előtt népszerű. Választása Morus Tamásra esett. 1529-ben a király kinevezte kancellárjává. Amennyire mások vágyódtak a királyi udvarba, Morus Tamás annyira ellene volt. Ezt írta: „Semmiképpen sem törekszem az udvarban magasabb hivatalra. Ilyen kegy inkább visszariaszt.” A királyi udvari szolgálatra szinte rá kellett beszélni, de ez egyben parancs is volt, aminek engedelmeskedni kellett. A világ szemében a kancellári tisztség a politikai siker és a hatalom csúcsa volt, míg Morus számára a növekvő teher és a vég kezdete. Ha a király abban reménykedett, hogy Morusban szövetségesre talált tervei végrehajtására, hamar be kellett látnia tévedését. Morus először is ügyesen ki tudta magát vágni abból a vitából, hogy érvényes-e a király első házassága vagy sem. Ha a király vagy más valaki a véleményét kérte, ezt felelte: „Nem vagyok én sem egyházjogász, sem erkölcsteológus. Ilyen kérdésekben nem vagyok illetékes.” VIII. Henrik lépésről lépésre haladt előre. Először rákényszerítette az egyháziakat, hogy ismerjék el, hogy ő „az angol egyház védelmezője és feje”, de még ezzel a megszorítással: „amennyiben ezt Krisztus törvénye megengedi”. Morus már ekkor is le akart mondani a kancellári tisztségről, de a király kérésére mégis maradt. Hamarosan azonban tarthatatlan lett a helyzet. Morus könyveket és cikkeket írt
211 a protestánsok ellen, míg a király mindinkább az ő eljárásukat követte. 1532-ben beadta lemondását, és ezúttal ezt is elfogadták. Másfél évig teljes visszavonultságban csak írói munkát folytatott. VIII. Henrik közben elvette Boleyn Annát. Morus nem ment el a koronázási ünnepségre, amire hivatalos volt. A király dühöngött a sértés miatt. Ellenségei Morust belekeverték egy halálra ítélt látnok ügyébe, de ő kivédte magát. Hamarosan bekövetkezett a nyilvános szakítás. A pápa a király második házasságát törvénytelennek nyilvánította, és kiközösítette őt. VIII. Henrik azzal válaszolt, hogy az angol egyház egyetlen fejének neveztette ki magát a nép képviselői által és magának követelt minden hatalmat és méltóságot, ami eddig a pápa kizárólagos joga volt. Minden alattvalónak esküt kellett tennie, hogy ezeket az új egyházi állapotokat elismeri. Sok katolikus – püspökök és papok is – úgy könnyített lelkiismeretén, hogy halkan hozzátette az esküformához: „Amennyiben ezzel nem szegem meg Isten parancsát.” Morus Tamás nem volt barátja az ilyen kibúvóknak. Nem tette le az esküt, és így a hírhedt londoni börtönbe, a Towerbe zárták. Az angliai reformáció eredetét tekintve elmondhatjuk, hogy elsősorban nem vallási, hanem egyházpolitikai ügy volt. Külső indítéka egy király azon gátlástalan kívánsága volt, hogy kikényszerítse a pápától házassága felbontását. A hátteret a jól fejlett angliai nemzeti egyház képezte, amely megkönnyítette a Rómával való szakítást. Így VIII. Henrik idején skizma alakult ki, és ebből fejlődött ki később az angol államegyház, amelyet erős reformáció behatások jellemeztek, de amely hierarchikus szerkezetében, liturgiájában és kegyességében mindvégig megőrzött bizonyos katolikus vonásokat. Elfogását úgy fogta fel Morus, mint Isten küldte alkalmat a szemlélődő életre. Lelke mélyén vágyott a vértanúságra, de
VARIA
212 vakmerőségnek tartotta volna erőltetni. Börtönben ülve egy alkalommal ezt írta: „Soha nem kértem az Istent, hogy szabadítson ki innen, vagy mentsen meg a halálból, hanem mindent az Ő tetszésére bíztam. Hiszen Ő tudja, mi válik a javamra.” Az Erősítő párbeszéd balsors idején című börtönbeli könyvét párbeszéd formában írta meg. A távoli Magyarországon beszélget egy unokaöcs a nagybátyjával a közeledő török veszedelemről. A leleplezés mesteri, noha a figyelmes olvasó rájön arra, hogy ki a török nagyság, aki minden eszközzel hitehagyásra akarja rávenni a keresztyéneket. Antal, a nagybácsi egyértelműleg Morus Tamás felfogását képviseli, míg az ifjúé a kérkedő szerepe. Éles elmével és nagy bölcsességgel megírt könyv, amelynek hátterét „az
erősen széthullott keresztyénség helyzete” szolgáltatja. Mint meggyőződéses keresztyén, soha nem esett kétségbe. Reményét soha nem veszítette el. Meggyőződése, hogy az igaz keresztyén ember a szenvedés legnagyobb viharában sem veszítheti el Isten iránti reménységét. A vigasztalás alapja az a vágy, hogy Isten vigasztaljon meg. Morus Tamás 1535-ben vértanúhalált szenvedett, a római katolikus egyház 1935-ben szentté avatta. Angol katolikus védelmezője, G. K. Chesterton szavaival Morus Tamás „egyszer talán a legnagyobb angolnak, de legalábbis az angol történelem legnagyobb alakjának fogják tekinteni”. Bányai László
H. V. Morton: Pál apostol nyomában Fordította: Dr. Manno Sándorné sz. Kilián Magdolna. Kiadja: A Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya. Budapest 1983, 556 old. A szerző 1936-ban nagy vállalkozáson vett részt: nyomon követte Pál apostol térítői útját. A tíz fejezetet magában foglaló könyv érdekes úti élménybeszámolót ad az olvasónak. Nevezetesebb, meglátogatott helyek: Jeruzsálem, Damaszkusz, Tarzusz, Antiókhia, Ciprus, Ikonium, Lisztra, Derbé, Berea, Athén, Korintus, Kankrea, Efézus, Cézárea, Málta és Róma. Morton könyvéből megtudhatjuk, hogy Pál apostolban ábrázolódik ki először a keresztyén misszionárius teljes életképe. Az a szeretet, amellyel valamennyi gyülekezet gondját magára vette, valami egészen újszerű volt a világban. Azelőtt soha senki nem érzett ilyen nagy felelősséget embertársa erkölcsi és lelki javáért, és soha senki nem vívott meg ilyen kemény harcot, mint ő, hogy megóvja az emberiséget az elkárhozástól. Országról országra nyomult előre, hegyen és tengeren át; bebörtönzést, szegénységet,
BIBLIOPOLIUM
üldöztetést és hajótörést szenvedve; vasakaratú és oroszlánbátorságú ember volt. Pál apostol öt uralkodó uralma alatt élt. Augustus uralkodása idején született, Tiberius és Caligula uralkodása alatt nőtt fel, Claudius idején volt élete virágkora, Néró alatt érte meg öregkorát. Az ókor híres emberei közül, az apostol kortársai voltak: Seneca és az idősebb Plinius, az öregebb generáció – beleértve Liviust, Ovidiust és Strabot – meghalt Pál fiatal korában; honfitársa, az alexandriai Philon húsz évvel volt idősebb. Pál halála évében Josephus, a zsidó történetíró harmincéves volt; Martialis – a nyomorgó fiatal író – Romában élt, Tacitus tizenkét éves és Epiktetos hétéves gyermek volt. Aki teljes mértékben felfogta Pál apostol nagyságát, az Barnabás volt; az ők találkozásuk a történelem egyik legjelentősebb barátságához vezetett. Kezeskedett Pál megtérésének valódiságáról és személyes érintkezésbe hozta azokkal az apostolokkal, akik ismerték az Úr Jézust. Amikor Pál apostol Antiókhiába érkezett, akkor az a világ harmadik legnagyobb városa volt; vagyonos s hangoskodó, s az élet anyagias létesítményeit imádó. A színes szökőkutak, aranyozott szobrok, márványoszlopsorok; az utcák mindkét oldalán középületek, üzletek, templomok és diadalívek álltak. Ebben a városban a zsidók komor közösséget alkottak. A diaszpóra egyik legvirágzóbb kolóniája volt, sok zsinagógával. Róma és Alexandria után ez a város dicsekedhetett legjobban tudományos haladásával, anyagi létesítményeivel, s a hagyományoktól való elszakadással; nagyra értékelte a vagyont, és tudományos tehetségét az új harci gépek feltalálására használta. Egy hagyomány szerint, amely hagyomány Pál és Thecla cselekedetei című 2. századbeli apokrif íráson alapszik, Pál apostol: „Alacsony növésű ember, fején gyér hajjal, görbe lábú, egészséges testű, összeérő szemöldökű, kissé hajlott orral,
213 s kegyelemmel teljes: néha olyan volt, mint más ember, néha pedig olyan volt az arca, mint egy angyalé.” Hogyan utazott Pál? Amikor Az apostolok cselekedeteit olvassuk, lehetetlen, hogy ne tegyen reánk nagy hatást az a könnyedség, amivel Pál elhatározza és keresztül is viszi utazásait, amelyek több éven át tartanak vizen és szárazföldön egyaránt. Ezek az utazások lehetővé tették az ősi egyházak közötti rendszeres érintkezést. A hagyományos Pált bottal a kezében ábrázolják, és ez valószínűleg helyes is. A pénzhiány gyakran kényszerítette arra, hogy hosszú utakat gyalogosan megtegyen naponta. Jeruzsálem az a város, ahol István, az első vértanú meghalt. Damaszkusz, itt keresztelkedett meg Pál apostol. Cézárea, Péter apostol megkereszteli a pogány századost, Kornéliust és házanépét. Szíriai Antiókhia, az első missziói egyház megalakulása, itt nevezték először Jézus tanítványait keresztyéneknek. Pisidiai Antiókhia, Pál s Barnabás kijelenti: „ímé a pogányokhoz fordulunk”; ezen kijelentésükkel szélesre tárják az evangélium és a keresztyénség kapuját a világ felé. Derbé azon városok egyike, ahol az evangéliumot hálás szívvel fogadták, és ahol Pál apostolt egyszer sem üldözték. Ez volt az utolsó város térítői útja során. Galácia nagy terület volt Kis-Ázsia szívében, és a Pál kora előtti időben vált a Római Birodalom tartományává. Nevét a galloktól kapta, akik a Krisztus előtti harmadik században szállták meg Frigiát. Filippi volt azoknak a gyülekezeteknek a központja, ahol Pál sokat járt. Thesszalonikában, mint sátorkészítő telepedett le. Itt hallunk először arról, hogy pénzt keresett a megélhetésére. Pál Korinthusba mint középkorú ember került, akit megkeményítettek az utazás és a nyomorúság évei. Saját bevallása szerint: „gyengén, félelemben és sok rettegés között” érkezett oda. Korinthusi tartózkodása végére az egyház híveinek száma megszaporodott.
VARIA
214 Az apostolok cselekedeteiben megírt történetek egyik legkedvesebb jelenete az, amikor a római keresztyének fogadják Pált a városba vezető úton. Végre az apostol megláthatta Rómát, bár fogolyként, de győzedelmes fogolyként; akit körülvett a szeretetnek és ragaszkodásnak azon gyülekezete, amely gyülekezet Krisztus vezetésével, az apostol munkássága nyomán indult el, hogy betöltse az Ő nevével a századokat. Találkozott Seneca Pál apostollal? – tevődik fel a kérdés. A szerző így válaszol: „Elképzelhető, hogy Seneca már hallott Pál apostolról. Mint miniszterelnök, lehet, hogy véleményt kellett volna adnia Pál apostol ügyében – mint ahogy adott is –, és meghatározta a császári kormány magatartását a vallásnak ezzel az új formájával
kapcsolatban... Nagy a kísértésem, hogy elképzeljek egy olyan alkalmat, amikor Seneca zárt gyaloghintójából kiszállva, betért Pál apostol bérelt szállására.” Morton könyve mindig és mindenkinek, aki elolvassa ezt a könyvet, élményt jelent és fog jelenteni egész életében. Olyan fontos betekintést nyer Pál apostol életébe az olvasó, mint az ezen érdekes megállapítást: leveleit Pál apostol általában diktálta, de az üdvözlést a végén saját kezével és nagyobb betűvel írta. Mivel a bibliai könyvek mind csak későbbi másolatokban maradtak reánk, Pál keze írását nem ismerjük. Az apostol felismerte azt az örök igazságot, hogy az ember nem a saját ereje alapján, hanem Isten kegyelme folytán üdvözülhet. Bányai László
Walter Brueggemann: A hit a zsoltárok könyvében Ford: Görgey Etelka. Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Budapest 2008. 100 old. A Zsoltárok könyve teológiai, lelkigondozói és liturgiai erőforrást nyújtott alkalmas és alkalmatlan időkben, s évszázadokon át segítséget nyújtott a hívek számára, akik éppen a zsoltárok által kaptak választ létfontosságú kérdéseikre. A zsoltárok a hitélet teljes skáláját felvonultatják az istendicséret magasságaitól a düh és a kétely mélységéig. De nem csupán Istennek címzett költemények és énekek. Felcsendül bennük Isten vigasztalása és örömüzenete is. A hívő közösség meghallja belőlük Isten felséges szavát és megérti, hogy az élet egészét Isten uralma alá kell helyeznie. A könyv szerzője egyik alapvető kérdésre keresi a választ: miként fogalmazzák meg a zsoltárok a hitet a hívő közösség számára, s hol érintkeznek a hétköznapi élet dinamikájával. Walter Brueggemann így fogalmaz: „…évszázadokon keresztül hívő nők és férfiak fordultak új-
BIBLIOPOLIUM
215
ra és újra a zsoltárokhoz, mert annak Isten–ember párbeszédei nyújtották a legnagyobb segítséget az élet legfontosabb kérdéseiben. A Zsoltárok könyvében a hívő közösség annak az Istennek a felséges szavát hallotta és hallja meg, aki mind
a szükségben, mind az ünneplésben velük van. A zsoltárok az élet egészét Isten uralmába adják, ahol viszont az élet minden kérdése az örömhírt hirdető Isten elé vihető.” Adorjáni Zoltán
Daniel G. Reid (ed.): Dicţionarul Noului Testament Casa Cărţii din Oradea 2008. 1274 old. Ez az igen terjedelmes kézikönyv, amely az Ószövetségről készült hasonló munka után jelenik meg, az evangéliumi egyházak 94 teológusának tollából származik, s négy olyan könyv 132 írását egyesíti egy kötetté, amelyet az InterVarsity Press adott ki, s amelyet az Evangelical Christian Publishers Association aranyéremmel díjazott: Dictionary of Jesus and the Gospels (1992), Dictionary of Paul and His Letters (1993), Dictionary of the Later New Testament and Its Developments (1997) şi Dictionary of New Testament Background (2000). Bemutatására 2008. május 14-én kerül sor Bukarestben. A könyv részletes betekintést nyújt az Újszövetség könyveinek kérdéskörébe és írásba foglalásuk kontextusaiba. Bevezet az Újszövetség könyveiben jelentkező irodalmi műfajok sajátosságaiba és felvilágosítást nyújt számos kérdésben (pl.: fontos teológiai fogalmak, kulturális közeg, gazdasági és társadalmi viszonyok, gonoszticizmus, filozófia, görög és római vallások, Holt-tengeri tekercsek, Újszövetségben jelentkező ószövetségi címek és nevek stb.). A tanulmányok mindig szem előtt tartják az újszövetségi könyvek hátterében álló ószövetségi hagyományt, és ott, ahol ez szükséges, kitekintést nyújtanak a ribinikus tradícióra is. Mindezek mellett rengeteg adatot közöl arról a környezet-
ről, amelyben Jézus Krisztus is élt, és megismertet a bibliakutatás legfrisebb eredményeivel. A könyv, tehát, helyettesíti és kiegészíti az eddigi, izagógikai jellegű munkákat. Nem csupán a teológus hallgatók számára készült, hanem a szélesebb olvasói kör számára. Adorjáni Zoltán
VARIA
216
John Day (szerk.): A fogság előtti Izráel keresésében (In Search of Pre-Exilic Israel) T & T Clark International A Continuum imprint, London 2004. ISBN 0 56708206 7xvi + 432 old. Tolle, lege! – Vedd és olvasd! Ezzel a felszólítással tudom ajánlani ezt a kitűnő könyvet a teológus olvasótábornak. Ugyanis már a tanulmányok címei is arra késztetnek, hogy azonnal olvasni kezdjük az írásokat, amelyekről azonnal kiderül, hogy mindenikükre részletes kidolgozottság jellemző. A könyv tizenhét szakértő tizenhét cikkét tartalmazza, amelyek – amint az a címből is kiderül – a fogság előtti Izráel kérdésével foglalkoznak. A tizenhét szakértőről hadd jegyezzek meg annyit, hogy négyük kivételével (W. G. Dever, G. Koppers, B. Levinson és A. Lemaire) mindannyian a brit, illetve az ír biblikusok társaságának (SOTS – The Society for Old
Testament Study Oxford) jól ismert tagjai. A tanulmánykötet a Héber Biblia, az Ószövetség eredetének fogság előtti gyökereiről ad részletes információcsomagot. Így a könyv azokat a feltevéseket igyekszik megcáfolni, melyek szerint a teljes Ószövetség csak a fogság utáni időszakban keletkezett vagy még ennél is később, a hellenista korszakban. Egyik tanulmány sem tagadja azt a tényt, hogy az Ószövetség könyvei egy hosszú szerkesztési folyamat nyomán álltak elő. Viszont nem mellékesek azok az adatok sem, amelyek az Ószövetség fogság előtti eredetét bizonyítják. A fogság előtti eredetre pedig nem csak az Ószövetség szolgáltat bizonyítékokat, hanem a régészet és az ókori Kelet fennmaradt írásos emlékei is. A kötet első tanulmánya Ernest Nicholson tollából származik, aki az úgynevezett revizionizmus értékelésével indítja írását, és velősen összegezi az ószövetségi irodalom létrejöttével kapcsolatos nézeteket. E. Nicholson azt hangsúlyozza, igencsak kérdéses az a feltevés, miszerint az Ószövetség nagy része a perzsa korban íródott volna, és hogy az írástudók munkájának eredményeképpen politikai propagandát szolgált volna. Ez a nézet igencsak kérdéses és igen nehéz kellőképpen alátámasztani. G. Davies az Egyiptomból való kivonulás történetiségét vizsgálja. Arra a következtetésre jut: van lehetőség arra, hogy pozitívan értékeljük az egyiptomi kivonulás történetiségét. A kivonulás eseményének jellegzetességei az egyiptomi Új Királyság idejéből ismert történelmi és szociális körülményekre utalnak. A kivonulást, tehát, nemigen lehet történetiet-
BIBLIOPOLIUM
lennek tekinteni, főként, ha figyelembe vesszük az Ószövetség által nyújtott belső bizonyítékokat is. Anthony J. Frendo a törzsek kánaáni letelepedésének kérdését vizsgálja, és arra a következtetésre jut, hogy Izráel népe a kezdeti időszakban különböző, eredetileg Kánaánban őshonos, hegyvidéki falvak lakóiból és az Egyiptomból kivonult héberekből tevődött össze, akik a pusztában ismerték meg a jahvizmust. W. G. Dever a bizonyítékok egész sorát ismerteti, amelyek a „csecsemőkorú” Izráel állam létezését támasztják alá a Kr. e.-i 10. században. Tehát a revizionisták véleményével vitatkozik (T. L. Thompson, I. Finkelstein, N. P. Lemche és P. R. Davies). W. G. Dever úgy látja, hogy a revizionizmus mintha egy olyan ideológia köntösét öltené magára, amely olykor képtelen szembenézni a kutatók által felsorakoztatott bizonyítékokkal, és továbbra is kizárólagosan csak a faj, osztály és nem kérdéseire összpontosít. W. G. Dever régészeti adatokat is felsorakoztat, és így – a revizionista elmélettel szemben – pozitívan értékeli Izráel egyesült királyságának létezését. J. Barton, R. E. Friedman és Hannelis Schulte nyomában járva a következő nézetet javasolja: a héber elbeszélésnek már a fogság előtti időszakban létezett egy „aranykora”, amely talán magában foglalta a jahvista forrás (J) nagy részét, valamint a trónutódlással kapcsolatos elbeszéléseket (Dávid– Salamon). R. E. Friedman szerint a J forrás szerzője egyben az ún. „Dávid királyi udvarának története” című részek szerzője is. Sőt, a két dokumentum a Józsué, Bírák valamint 1Sámuel bizonyos részeihez is kapcsolódik. Feltételezhető, hogy mindezek ugyanannak a szerzőnek a tollából származnak, így tehát az Ószövetségnek egyetlen korai történelmi forrása van, nem pedig több. Ez a forrás általában a Jként ismeretes.
217 Ezzel kapcsolatban J. A. Emerton, a következő cikk szerzője, a J forrás datálásával foglalkozik. Rámutat arra, hogy az a nézet, miszerint a J forrás nem fogság előtti, hanem fogság utáni, nem áll erős alapokon, mivel nem nyújt részletes és kiegyensúlyozott értékelést a J forrás bizonyos részeiről. Úgy látja, hogy a Jákób és Ézsau közötti nézeteltérés, valamint a Lábánnal kapcsolatos történetek a fogság előtti korszakról tanúskodnak; olyan időszakról, amely nem „túl kései” ahhoz, hogy ne lehetne datálni a fogság előtti időre. Az izraelita történetírás „mátrixa” maga az az irodalmi hagyomány, amelyet a Kr. e.-i 9. századi észak-nyugati sémi feliratokból ismerünk, s amellyekkel kapcsolatba hozható a J forrás kompozíciója. W. Houston írása egy Kr. e.-i 8. századra visszavezethető, izraeli és júdeai szociális krízishelyzetre fordítja a figyelmet, amikor is a parasztság által tapasztalt gazdasági nehézségek olyan súlyosaknak bizonyultak, hogy próféták keményen bírálják ezt az időszakot (Ézsaiás, Ámósz és Mikeás). G. Knoppers a Samária meghódítása utáni időszakkal kapcsolatos adatokat dolgozza fel, és arra a következtetésre jut, hogy az ún. jahvista szamaritánusokat a perzsa korszakban valószínűleg az izreliták utódainak tekintették. H. G. M. Williamson tőle megszokott alapossággal foglalkozik Ézsaiás könyvének fogság előtti aspektusaival. David J. Reimer Jeremiás próféta könyvének fogság előtti elemeit vizsgálja meg, és azt hangsúlyozza, hogy Jeremiás könyve esetében (de az Ószövetség más könyveiben is) ajánlott több összefüggést látni a szöveg és „esemény” között, mint ahogyan az általában szokás. John Day, a kötet szerkesztője új kutatási eredményeket mutat fel a fogság előtti zsoltárokkal kapcsolatosan. Ezek a Zsoltárok könyve első részének kétharmadát teszik ki.
218 Katharine J. Dell a Példabeszédek könyvét vizsgálja. Azt javasolja, hogy egy ún. „probabilitási egyensúly” (J. Bright által használt kifejezés) felállítása szükséges ahhoz, hogy tárgyilagosabb véleményt alakíthassunk ki a bölcsességirodalom datálásáról. K. J. Dell megállapítja: noha nem lehet teljes egészében bizonyítani, hogy az ószövetségi bölcsességirodalom a fogság előtt keletkezett, „probabilitási egyensúly” alapján a mérleg mégis a fogság előtti eredet javára billen. Ugyanis a Példabeszédek könyve elég megbízhatóan hallat olyan történelmi visszhangokat, amelyek a salamoni és ezékiási korszakra jellemzőek. De emellett a fogság előtti datálását támasztják alá a korábbi és későbbi irodalmi források tanúságai, a szociális körülmények, a teológiai gondolkodás, az Ószövetség más könyveivel és az ókori Kelet kultúráival való kapcsolat. B. Levinson arra a dilemmára próbál választ találni, hogy a Szövetség törvénykönyve fogság előtti-e vagy pedig fogság utáni, és kritikailag értékeli J. Van Seters ezzel kapcsolatos véleményét. Tudniillik B. Levinson úgy látja, hogy a Szövetség törvénykönyve fogság előtti datálását is a redakciókritika teszi lehetővé. Levinson tanulmányának megjelenése után J. Van Seters egy nagyobb terjedelmű munkát közölt: A szerkesztett Biblia: A bibliakritika „szerkesztőjének” furcsa története (The Edited Bible: The Curious History of the “Editor” in Biblical Criticism. Ind.: Eisenbrauns, Winona Lake 2006). Ebben az új könyvében azt fejti ki korábbi nézete alapján, hogy számos komoly kérdés merül fel a biblikus körökben közismert és legtöbbször magától értetődőnek vett bibliai „redaktor”-ral kapcsolatban. (Személyesen is beszélgettem vele erről a kérdéskörről, s úgy nyilatkozott, hogy az általa felsorakoztatott bizonyítékokat igen nehéz lesz megcáfolni.) Érdekes volna tehát, újra megvizsgálni B. Levinson tanulmányát J. Van Seters könyve alapján.
VARIA
B. A. Mastin tanulmánya Jahve Aserájával, a monoteizmussal és a két kérdéskör által felvetett fogság előtti datálással foglalkozik. Úgy vélekedik, hogy Jahve Aserájára utaló feliratok a politeizmusból kifejlődő monoteizmus folyamatát tükrözik, viszont a folyamat kezdete ismeretlen, de hatása már érzékelhető és bizonyítható a Kr. e.-i 8. század folyamán, éspedig mind Észak-, mind pedig Dél-Kánaánban, azaz a perzsa és hellén korszakot jócskán megelőzően. W. G. Lambert – W. G. Deverhez hasonlóan – szintén úgy ítéli meg, hogy P. R. Davies és Lemche revizionizmusában egyfajta ideológia jelenik meg. P. R. Davies és N. P. Lemche egyaránt azon véleményt képviselik, hogy az Ószövetség könyvei csupán „irodalmi alkotások”, és vajmi kevés történelmi adatot tartalmaznak. Ezért W. G. Lambert a mezopotámiai források fényében foglalkozik a júdeai és izráeli királyok nevének történetiségével, és rámutat arra, hogy az írásbeliség már jóval Kr. e. 587 előtt ismert volt Júdeában és Izráelben. A. Lemaire azon héber és nyugat-sémi feliratokat sorolja fel, amelyek a fogság előtti korszakkal kapcsolatosak. Fényt derít arra, hogy azok a próbálkozások, amelyek, például, a Siloam-feliratot, a hellén korszakra datálják, egyszerűen „komolytalanok”, mind az epigráfia, mind pedig a régészet szemszögéből nézve. A héber feliratok már Kr. e. 587 előtt megvoltak Júdeában vagy Izráelben, mint ahogy nem hiányoztak a nyugat-sémi feliratok, sem pedig a kortárs Levante királyságaiban. A könyv utolsó tanulmánya Terry Fenton tollából származik, aki a Héber Biblia költői szövegeivel foglalkozik, öszszehasonlítja ezeket a kanaánita költészet különféle részleteivel, és ezzel támasztja alá a héber versformák régiségét, valamint a hozzájuk kapcsolódó történelmi anyagot. A versformák és tartalmi részleteik arra engednek következtetni, hogy a
BIBLIOPOLIUM
bibliai irodalomhagyomány a Kr. e.-i 11. század és a perzsa kor között alakult ki. A tanulmánykötet erőssége abban áll, hogy noha meggyőző bizonyítékokkal érvel, állításaival nem kíván minden mást kizáró irányzattá lenni: megadja az olvasó számára a szabadságot, hogy érvei alapján a saját nézetét is megformálhassa. A kötetet, tehát, nemcsak a SOTS tagjaként ajánlom az ószövetségi tudományokkal foglalkozó teológusoknak, hanem úgy is,
219 mint aki élvezettel olvasta a tanulmányokat. Abban a szerencsében is részem lehetett, hogy az olvasás közben felmerült kérdéseimmel személyesen kereshettem fel, például, H. G. M. Williamsont, J. Van Seters és P. R. Davies kutatókat. Zabán Bálint Károly*
* Zabán Bálint Károly (Arad, 1980) 2003-ban szerzett teológiai oklevelet a kolozsvári Protestáns Teológián és 2005-ben szentelték lelkipásztorrá. Mesteri tanulmányait 2003 és 2004 között kezdte el az Ír Presbiteriánus Egyház ösztöndíjasaként, a nagy-britanniai Queen’s University Belfast Teológiai Fakultásán. Szakterülete ószövetségi tudományok. Posztgradulális tanulmányait (szintén csak Ószövetség szakkal) az Union Theological Collegeban végezte. 2004 nyarán posztgraduális diplomát szerzett az Union Theological Collegeban. 2004 és 2005 között a Zsombolyai és Nagyszentmiklósi Református Egyházközségek, valamint a hozzájuk tartozó öt szórványgyülekezet lelkipásztora. Mesteri címet 2005 őszén szerzett a Queen’s University Belfast Teológiai Fakultásán, 2005 őszén pedig ugyanitt kezdte meg doktori tanulmányait a Langham Partnership-John Stott Alapítvány ösztöndíjasaként. Az Union Theological Collegeban 2007 nyarán szerzett oklevelet a bibliai arám és a szír nyelvek ismeretéről. Tagja a Brit és Ír Biblikusok Társaságának (SOTS), a Tyndale House Cambridge-ben székelő Tyndale Közösségnek (TF-Tyndale Fellowship Cambridge), az Európai Biblikusok Társulatának (EABS-European Association of Biblical Studies) és az Észak-Amerikai Biblikusok Társaságának (SBL-Society of Biblical Literature).
