BIBLIAISMERET Molnár Miklós: A Zsoltárok könyve 3. EGYHÁZTÖRTÉNET György Antal: Kálvin élete és munkássága 7

1

Presbiteri füzetek 15-17. Tartalomjegyzék Bevezető

2.

BIBLIAISMERET Molnár Miklós: A Zsoltárok könyve

3.

EGYHÁZTÖRTÉNET György Antal: Kálvin élete és munkássága

7.

AZ EGYHÁZ ISMÉRVEI (A 2. Országos Presbiteri Konferencia előadásai) Dr.Balla Péter: Az igehirdetés: közösség Istennel Tariska Zoltán: Az igehirdetés különleges céljai:evangélizáció, tanítás, hitmélyítés Dr.Szűcs Ferenc: A keresztség Dr.Vladár Gábor: Az úrvacsora, mint az élő egyház ismérve Victor István: A tanfegyelemről Dr.Adorján József: Az egyházfegyelem, mint közösségformáló erő Dr.Szilágyi Sándor: Mit jelentenek az egyház kálvini ismérvei egy presbiter számára? Meijer, Gert: Az egyház ismérvei a hollandiai református egyházak gyakorlatában A Magyar Református Presbiteri Szövetség 2. Országos Konferenciájának tanulságai Az előadók (szerzők) jegyzéke

35. 44. 49. 56. 60. 66. 70. 73. 76. 79.

2

BEVEZETŐ A Presbiteri Füzetek ezen újabb kötete a Presbiteri Szövetség 1998. szeptemberében Tahiban tartott 2. Országos Konferenciájának előadásait tartalmazza. A konferencia főtémája a következő volt: Az egyház kálvini ismérvei, mint a közösségépítés eszközei. Nem először fordul elő, hogy a Presbiteri Füzetekben a hagyományos tahi konferenciák előadásait adjuk közre. Így történt ez a 3. füzetben is (jóllehet a füzeten a szám nem szerepel), amikor a 2. Helvét Hitvallás néhány fejezetéről szóló előadásokat adtuk közre. Ez a módszer azt is jelenti, hogy olyan írásokat adunk közre, amelyek egy-egy konferencia hallgatóságának szűrőjén már átmentek, és a résztvevők úgy gondolták, hogy jó lenne, ha ezeket ők maguk is újra olvashatnák ill. presbitertársaik kezébe is adhatnák. Itt köszönjük meg, hogy az előadók előadásaikat nemcsak megtartották, de a hangszalagon rögzített anyagot szerkesztett formába átdolgozták és minden ellenszolgáltatás nélkül rendelkezésünkre bocsátották. Köszönjük azok fáradságát is, akik a hangfelvételt készítették, azt leírták, majd az átdolgozás után a füzetet megszerkesztették. Természetesen ez a füzet is tartalmazza a szokásos bibliaismereti és egyháztörténeti. fejezeteket is, amelyek szerzőinek is köszönetet mondunk. Szövetségünk reméli, hogy amikor ezt a füzetet közreadja, akkor egyidejűleg erősíti református azonosságtudatunkat, és szolgálja azt, hogy ebből - a Szent Lélek által közösségformáló erő is váljék. Budapest 1999. szeptember a Presbiteri Szövetség

3

Molnár Miklós Imádság minden helyzetben - A zsoltárok A Bibliában különleges helyzete van a Zsoltárok Könyvének. Egyrészt úgy tekintünk rá, mint Isten Igéjére, amely által Ő megszólít minket. Másrészt imádságos könyv, amelyben mi mondhatjuk el szívünk indulatait Urunknak. Mármost hogyan olvassak a Zsoltárok könyvét? Úgy, mint Igét, vagy úgy, mint imát? Hitünk válasza erre a kérdésre az, hogy mind a kettőt fedezzük fel benne, Ige és ima. Egyfelől Isten kijelentése, tulajdon szava. Ebben Ő kijelenti magát úgy, mint aki élő Úr, népét kegyelemből kiválasztotta. Másfelől a választott nép felelete Isten szavára. S mivel ember felelete ez, ezért sok benne a kételkedés, félelem kishitűség is. Tehát a Zsoltárok könyve egyszersmind Ige és ima. Ezt a kettős egységet legjobban Jézus Krisztusban érthetjük meg, „aki az Ő testének napjaiban könyörgésekben és esedezésekkel járult ahhoz, aki képes megszabadítani őt a halálból” (Zsid 5,7). Jézus, amikor imádkozott, a zsoltárokból idézett (pl. Zsolt 22,2 vagy: Zsolt 31,6) Ugyanakkor Jézus úgy beszélt tanítványainak a zsoltárokról, mint amelyek megírattak felőle, tehát mint kijelentésforrásról (Lk 24,44 ) Az igének és az imának ezt az egyidejűségét akkor értjük meg, ha a Szentlélek munkájára gondolunk: „A Lélek is segítségére van a mi erőtlenségünknek, mert azt, amit kérnünk kellene, nem értjük. De maga a lélek esedezik érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal” (Rm 8,26) Amikor a zsoltárok könyvét olvassuk, egyszerre láthatunk bele Isten szívébe és az emberi szívbe. Érdekes megfigyelni azt, hogy milyen különbség egy egyházi imakönyv és a Biblia imakönyve között. Az előbbinél úgy érezzük, mintha egy templom ünnepélyes csendjébe lépnénk be. Választékos szavak, fenkölt gondolatok. A zsoltárokat olvasva pedig az az érzésünk, hogy a mindennapi élet forgatagában, tarka valóságában járunk. A zsoltárok égről, földről, csillagokról, tűzről, vízről, viharról, folyókról és patakokról, hegyekről és völgyekről, kertekről és szőlőkről, utakról és pusztaságról beszélnek. Állatokról és növényekről, az egyes emberről és a közösségről, táplálékról, öltözetről, betegségről, gyógyulásról, születésről és halálról, szülőkről és gyermekekről, küzdelemről és háborúról, rosszindulatról és ellenségről, táncról és énekről, sírásról és kacagásról. Itt nincs merev választóvonal az ima nyelvezete és a hétköznapi nyelvezet között. A zsoltárok írói úgy szólítják meg Istent, mint ahogy a hétköznapokban beszélnek és gondolkodnak az emberek. Érdemes felfigyelni arra, hogy vannak zsoltárok, amelyeken jelül hangváltást tapasztalhatunk. Elkezdődik egy zsoltár a szenvedő ember panaszával, s aztán jön egy hirtelen fordulat és a zsoltár végén már bizalom, reménység, vagy egyenesen magasztalás hangzik (pl. 13. Zsoltár). A zsoltárokban ilyen elevenség, mozgás van, általában két szélső pont: a panasz és a magasztalás között. Ahogy a mindennapi életünket meghatározzák az örömök és a kudarcok változásai, éppen úgy a zsoltárokat is a magasztalás és a panasz. A zsoltárok őszinte helyzetfelmérést adnak. A zsoltáríró nemcsak kegyes szavakat mond, hanem őszintén megfogalmazza helyzetét, felteszi kérdéseit, kiönti szívét. Viaskodik az Úr előtt: miért kell nekem ezt a rettenetet átélnem? Miért nem segítesz rajtam, Istenem? Meddig kell még ezt kibírnom? De ugyanilyen természetes, spontán a zsoltárokban az istenmagasztalás is, amely az egész teremtettséget átöleli, és Isten elé viszi örömmel. Ez a magasztalás a teremtő és gondviselő úrnak szól.

4

A Zsoltárok könyvének tartalma olyan gazdag és sokszínű, mint maga az élet. Kimeríthetetlen. Az itt rendelkezésre álló rövid terjedelemben legfeljebb arra vállalkozhatunk, hogy néhány olyan gondolatot említünk meg, amely hangsúlyosan és gyakran előfordul a zsoltárokban, Ezáltal indítást vehetünk arra, hogy mi mindent vihetünk Isten elé imáinkban és kérdéseinkre milyen feleletet, biztatást és vigasztalást kaphatunk. 1) A teremtés gazdagságának gondolata át meg átjárja a zsoltárokat. Rácsodálkozik az ember a teremtettségre és annak Urára, mennynek és földnek teremtőjére. A zsoltárok arra hívnak fel, hogy Neki, a teremtő Úrnak adjunk dicsőséget. A teremtésre való rácsodálkozás és a teremtő Úr magasztalása öneszmélődésre vezet: micsoda az ember? (Zsolt 8) Ki vagyok én? Hangsúlyos gondolat az, hogy a teremtés Isten ajándéka az ember számára, hogy hálaadással élen azzal (I Tim: 4,3). Ezekben a teremtési zsoltárokban hangsúlyt kap az a gondolat is, hogy mi emberek éppúgy Isten teremtményei vagyunk, mint a nap, a hold, a csillagok, vagy mint a növények és állatok. Kiváltságunk, hogy ezekkel együtt ugyan, de tudatosan magasztalhatjuk Istent. 2) A törvény ismerete és megtartása boldoggá tesz. „Törvény alatt a zsoltárok az Igét értik. Isten kijelentését, megváltó tervét, amely új életet ad és engedelmességre vezet. Példaként nézzük az első zsoltárt, amely arról szól, hogy boldogtalanságunk oka a bűn. A boldogság pedig annyi, mint felismerni Isten szeretetét. Ez a boldogság nem önző, magának élő, hanem gyümölcsöző, másoknak jót akaró. Az Újszövetségben így szólal meg ez a gondolat: „Az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az Ő parancsolatait. Az Ő parancsolatai pedig nem nehezek” (1Jn 5,3) 3) A kiválasztás: kegyelem. A zsoltárok olvasása megóv attól, hogy csak magunkra gondoljunk, csak az egyes ember kérdései kerüljenek elő. A zsoltárok jórésze Isten népének történetéről beszél. A kiválasztás titkáról. Két uralkodó gondolat szólal meg eközben: az egyik a nép értetlensége, hűtlensége és lázadása az elhívó Úr iránt. A másik Isten hűségét, megbocsátását hangsúlyozza, Szép példa erre a 106. zsoltár, amely az Úr nagy tetteiről, történelmi eseményekben megtapasztalt csodáiról szól, ugyanakkor azonban a nép értetlenségéről és engedetlenségéről. A bűn és a kegyelem feszültsége végül is az Úr magasztalásához vezet. 4) Felelősség a jövő nemzedék iránt. „Amiket hallottunk és tudunk, és amiket atyáink beszéltek nekünk, nem titkoljuk el azokat az ő fiaikból, a jövő nemzedéknek is elbeszéljük az Úr dicséretét, hatalmát és csodáit, amelyeket cselekedett” (Zsolt 78). A zsoltárok hangsúlyozzák, hogy a hitben való nevelés a család és a gyülekezet kötelessége, elsőrenden. A felnőtt nemzedék önmaga bűnének megbánásával és az Úrnak, jövőre nézve adott ígéreteiben bizakodva végezheti ezt a küldetését. 5) A messiási zsoltárok az újszövetségi beteljesedés felől kapnak különösen szép megvilágítást: „Szükség beteljesedni mindazoknak, amik megírattak a Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban énfelőlem”, - mondta Jézus és „akkor megnyilatkoztatá elméjüket, hogy értsék az írásokat.” (Lk 24,44-45) Az újszövetség népe a 22. és a 69. zsoltárt tartja, számon úgy, mint a Krisztus szenvedéseiről szóló zsoltárokat. Ezekben úgy találkozunk a Messiással, mint szenvedő szolgával. Ezek a zsoltárok a kereszten és a keresztről hangzanak. Még ha eredetileg Dávidról, vagy egy ismeretlen szenvedőről szól is a zsoltár, az Anyaszentegyház Krisztus megváltói szenvedését ismeri fel benne. Ugyanakkor ismerjük az ún. „király-zsoltárokat” is

5

(pl. 20, 21, 45, 1-9), amelyekben a Messiást, mint győztes Urat ismerhetjük fel. Messiás erejét, hatalmát, pl. a 2. vagy a 110. zsoltár mondja el. 6 ) A templom, a szent hely fontossága, mint az Úrral való találkozás kiváltképpen való helyre. Sok szép zsoltár szól Jeruzsálemről, Isten városáról, a választott nép ünnepeiről, az istentiszteletről. A legismertebb ezek közül talán a 84. zsoltár: „Mily szerelmetesek a te hajlékaid, Seregeknek Ura. Kívánkozik, sőt emésztődik lelkem az Úrnak tornácai után; szívem és testem ujjonganak az élő Isten felé”… Az ószövetségi istentisztelet középpontjában az áldozat állt, melynek bemutatása során az áldozatot hozó ember átéli bűnei sokságát, az Úrban való elrejtettséget, az egymással való közösséget és egyben erőforrás tárul fel előtte. A zsoltárok hangsúlyozzák, hogy nem az áldozat bemutatásának formája, hanem a szívben végbemenő tartalma a fontos: „Hálával áldozzál az Istennek és teljesítsd a felségesnek fogadásidat, és hívj segítségül engem a nyomorúság idején és megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem, Aki hálával áldozik, az dicsőít engem, és aki az útra vigyáz, annak mutatom meg Istenek szabadítását” (Zsolt 50, 14-15 és 23 v) 7) Életöröm. Feltűnő, hogy milyen gyakran hangzik a zsoltárokban könyörgés az életért és a boldogságért. A zsoltárírók gyakran könyörögnek az életért, egészségért, békéért, földi javakért. „Meglátogatod a földet és elárasztod. Nagyon meggazdagítod azt. Gabonát szerzesz neki... termését megáldod... Megkoronázod az esztendőt jóvoltoddal, és a te nyomdokaidon kövérség fakad. Csepegnek a puszta legelői és a halmokat vígság övezi. A legelők megtelnek juhokkal és a völgyeket gabona borítja; örvendeznek és énekelnek.” (Zsolt 65, 10-14) A zsoltárok nem életidegenek. Vallják, hogy a test: Isten ajándéka. Nem megvetendő. A bőséget Isten áldásának tartják és könyörögnek érte. Mindez előremutat Jézus tanítására: „Azért jöttem, hogy életök legyen, és bővölködjenek…” (Jn 10,10) 8) A szenvedés együtt jár az élettel. A zsoltárok megtanítanak arra, hogy ezt is fogadjuk Isten kezéből és vigyük az Úr elé. A zsoltárok ismerik a szenvedés minden fajtáját: az elhagyatottságot, hátratételt, kudarcot, üldöztetést, kiszolgáltatottságot, fogságot, testi-lelki elesettséget. „Hasonlatossá lettem a sírba szállókhoz, olyan vagyok, mint az erejevesztett ember, A holtak között van az én helyem, mint a megölteknek, akik koporsóban feküsznek, akikről többé nem emlékezel, mert elszakasztattak a te kezedtől. Mély sírba vetettél be engem, sötétségbe, örvények közé"… (Zsolt 88, 5-7). Ami a zsoltáros szívén, az a száján. Amit gondol, azt imájában ki is mondja, és Isten elé is viszi. Őszinteségükben megrendítők ezek az imák, mélységből hangzó kiáltások, panaszok. Semmit se hallgat el. „Meddig haragszol, Uram, szüntelen? Meddig gerjedez féltő szerelmed, mint a tűz?” (Zsolt 79,5). Nehéz kérdéseket fogalmaz meg és tesz fel Istennek: miért megy jobban a soruk az istenteleneknek, mint a kegyeseknek?! (Zsolt 73). Nem szépen csiszolt, kerekded imádságok ezek, hanem gyötrődő viaskodások. 9) A bűnbánati zsoltárokat kiemelten szoktuk emlegetni. Ezek: 6, 32, 38, 51, 102, 130 és 143. Közülük talán a legismertebb az 51. zsoltár, amelynek hátterét a II Sm 12, 1-9-ben olvashatjuk. Dávid király bűnbe esik, de ezt igyekszik jól leplezni, mígnem Nátán próféta a szemébe mondja az igazságot. Dávid az Úr előtt összetörik, bűnét bevallja: „Egyedül Te ellened vétkeztem és cselekedtem azt, ami gonosz a Te szemeid előtt”. (Zsolt 51,6). Az elhallgatott, elleplezett bűn tönkretesz, a megvallott és elhagyott bűn felszabadít. „Míg elhallgatám, megavultak csontjaim a napestig uraló jajgatás miatt. Vétkemet bevallám Néked, bűneimet el nem feledtem. Azt mondtam „bevallom hamisságomat az Úrnak, - és Te elvetted rólam bűneimnek terhét” (Zsolt 32, 3-5)

6

Itt említsük meg ennek a mélységes bűnbánatnak az ellentétét azokat a zsoltárokat, amelyeknek írója a maga bűntelenségéről, hibátlanságáról beszél: „Figyelmezzél imádságomra, amely nem jó csalárd ajakról. Megpróbáltad az én szívemet… nem találtál semmi rosszat... Tarts meg engemet, mint szemed fényét.” (Zsolt 17) Gőgös önbizalom lenne ez? Vagy inkább az a bizonyosság, hogy az úr megtisztít, megtart és megszentel. Az újszövetség fogalmazásában: „Nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Jézus Krisztusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint” (Rm 8,1) 10) Gondot jelenthetnek, az un. „átok-zsoltárok”. Különösen, ha Jézus felől nézzük ezeket. Lehet-e, szabad-e így imádkozni: „Isten, rontsd meg az ő fogukat az ő szájukban, az oroszlánoknak zápfogait törd össze, Uram! Olvadjanak el, folyjanak széjjel, mint a víz … Legyenek, mint a csiga, amely szétfolyván elmúlik, mint az asszonynak idétlen szülötte, amely nem látta a napot” … (Zsolt 58, 7-9) Milyen távol van ez Jézus tanításától: „Szeressétek ellenségeiteket?” Hol van ez Jézus imádságától: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek?” Mit is válaszolhatunk ezekre a kérdésekre? Először talán azt kellene meggondolnunk, hogy itt nem személyes perpatvarról van szó, hanem Isten ügyének ellenségeiről. Aztán észre kellene vennünk, hogy az emberi bosszú, önbíráskodás helyett a mindent tudó Istentől, az igaz Bírótól kéri és várja a zsoltáríró az ítéletet. Végül meg kell látnunk a kijelentés fokozatait. Mindjárt a Biblia elején ott találjuk Lámekh énekét: „Embert öltem, mert megsebzett; ifjat öltem, mert megütött. Ha hétszeres a bosszú Kainért, hetvenhétszeres az Lámekhért” (I Móz 4,23) Ennél magasabb szintű erkölcsöt tanít a „szemet szemért, fogat fogért” törvénye. Ez már fékezi a sokszoros bosszú indulatát, és egyenlő mértékkel mér. Toronymagasan áll efölött Jézus tanítása: „Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket gyűlölnek.” (Mt 5, 43-45 ) 11) Dicsőítés. A Zsoltárok könyvre megtanít arra, hogy imáinkban nem csak panaszkodni, bűnt vallani, könyörögni, hálát adni lehet, hanem lehet Istent magasztalni is. Erre szólít fel nagy erővel néhány zsoltár (146 - 150). „Dicsérjétek az Urat, hiszen Istenünkről énekelni jó, hiszen Őt dicsérni gyönyörűséges és illendő dolog” (Zsolt 147, 1). Mindenki, minden eszközzel, mindig az Urat magasztalja. Ez a Biblia imádságoskönyvének alaphangja és végső kicsengése: „Minden lélek dicsérje az Urat! Dicsérjétek az Urat!” (Zsolt 150, 6). Az Újszövetség megfogalmazásában ez így hangzik: „Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek, minden az Isten dicsőségére tegyetek!” (I Kor 10, 31). Felhasznált magyar nyelvű irodalom: Jubileumi kommentárban Dr. Módis László: „A Zsoltárok Könyvének magyarázata” Budapest 1968. Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya. Ravasz László: Ószövetségi magyarázatok. Zsoltárok könyve. Budapest, 1993. Kálvin János Kiadó. Budapest, 1999 május 19.

7

György Antal Kálvin János (1509 – 1564) Az egyházi élet hanyatlása, a pápai udvar erkölcstelen, züllött élete, a főpapok dobzódása, a szerzetesek henyélése és a hívekkel való nemtörődömsége, sok jóérzésű ember méltatlankodását váltotta ki. A közvélemény egyre hangosabban követelte, hogy az egyházat reformálni kell, mégpedig fejében és tagjaiban egyaránt. Az általános közóhajnak engedve, összeültek a reformzsinatok. Ezek azonban – a pápák ellenállása miatt – sorra fiaskóval végződtek. A humanisták – élükön Erasmussal – kíméletlen kritikával illették a henye főpapokat és tudatlan szerzeteseket. Az egyházi tant azonban érintetlenül hagyták, holott az élet romlásának éppen a Szentírástól messze eltávolodó tanrendszer volt az okozója. Ezeket a kérdéseket Luther Márton története során, bőven tárgyaltuk. Most menjünk tovább. A reformáció tüze, Luther fellépésével majdnem egy időben, legalább is nem sokkal utána – más országokban is fellobbant. Ezek között a legjelentősebb a svájci reformáció volt, amely nemsokára egész Európát áthatotta. 1. A svájci reformáció kezdetei. Zwingli Ulhrich Svájc önálló állami léte a XV – XVI. sz. fordulóján veszi kezdetét. A németajkú kantonok államszövetségre lépnek és az 1498-99-es sváb háborúban kivívják függetlenségüket. A kantonok között Zürich a legnépesebb (kb. 60 ezer lakossággal) és így természetesen a legerősebb is. A nagytanács már a reformáció előtt is erős befolyást gyakorolt az egyházi életre, és sok tekintetben korlátozta a konstanzi püspök hatalmát (főleg túlzott anyagi követeléseivel szemben). A búcsúcédulák árusítását pedig már Luther fellépése előtt betiltotta. A reformációt Zwingli Ulhrich, a jeles humanista és reformátor kezdte el 1519-ben. A város híres templomában, a Grossmünsterben, evangéliumi szellemű igehirdetéseket tartott, amelyre tódult a nép. A következő évben kiadta reformtételeit, amely Luther szellemében, szembeszáll a mise, a tisztítótűz és a szentek közbenjárása tanával. („Kommentár a hamis és az igaz vallásról”). Átformálta az istentisztelet rendjét is, eltávolította a templomból a szobrokat és képeket. A miseáldozat helyett a két „szín” alatt való úrvacsorát vezette be. A nagytanács melléje állt és elfogadta Zwingli újításait. Nem sokára szövetségre lépnek Bernnel és Bázellel, akik szintén a reformáció útját választották. Zwingli azonban az úrvacsora kérdésében nem ért egyet Lutherrel. Vitatja Krisztus testi jelenlétét az úrvacsorában. Szerinte az úrvacsora emlékünnep, amelyben az igaz bűnbánat a lényeges. Így aztán az 1529-ben összehívott marburgi kollokviumon szétválik a lutheri és a zwingliánus irány, nagy kárára a reformációnak. Zwingli nemcsak, mint reformátor, hanem mint hazai is igen jelentős. Minden eszközzel küzdött azért, hogy honfitársai, szegénységük miatt ne legyenek kénytelenek zsoldosnak állni. Ez nem tetszett az őskantonoknak, amelyek amúgy is féltékenyen nézték Zürich erősödését. Az ellenségeskedést növelte, hogy Swyz, Úri és Unterwalden továbbra is pápista maradt. A kitörő háborúban Zürich, a kappelni csatában (1531) vereséget szenvedett. Zwingli, aki mint tábori lelkész részt vett az ütközetben – elesett. Zwingli halála a svájci reformáció megtorpanását jelentette. Ezt követte nem sokára a német birodalmi helyzet romlása is. Hogy a reformáció ügye mégsem szenvedett hajótörést, ez Urunk irgalmas döntésének köszönhető, aki éppen ezekben a legválságosabb időkben – amikor a rk. egyház is éledezni kezdett – egy olyan szellemi vezért állított csatasorba, aki tiszta evangéliumi látásával törhetetlen akaraterejével és rettenthetetlen bátorságával új lendületet adott a reformáció szent ügyének. Ő volt Kálvin János. Mielőtt azonban Kálvin életének ismertetésébe kezdenénk, vessünk rövid pillantást a francia Svájcra.

8

2. Genf a reformáció küszöbén A város a XVI. sz. elején politikailag a Savoyai nagyhercegséghez, egyházilag pedig a savoyai házból való püspökhöz tartozott. A herceg ki akarta terjeszteni hatalmát Genfre is. A függetlenségükre féltékeny genfiek azonban keményen ellenálltak, és Bernnel szövetségben, megfutamították a herceg csapatait. A város köztársasági alkotmányt fogadott el és a vezetést a 200 tagú tanácsra bízta. 1530-ban már több templomban evangélium szellemű igehirdetést tartottak, és megszüntették a misézést. A berniek Farel Vilmost, a bátor és szókimondó reformátort küldték Genfbe, aki Viret Péterrel buzgón hozzálátott Genf reformálásához. 1535ben, a tanács határozatban kimondta: „A pápista vallást ezennel töröljük és elfogadjuk a reformált vallást.” (Révész: Kálvin élete 52) Ez a reformáció azonban rendkívül felszínes volt. A genfi nép szabados erkölcsi felfogása messze állt a tiszta, puritán életviteltől. A város valósággal dobzódott a bujálkodásban, a fényűzésben és szerencsejátékokban. Az evangéliumi szabadságot úgy értelmezték, hogy most már minden szabad. Jellemző, pl. hogy a városi tanács a kéjhölgyeknek külön városrészt jelölt ki, vezetőjükül ún. „királynőt” választott, akinek – horribile dictu – az evangéliumra kellett esküt tennie! Az erkölcstelenséghez teljes hitetlenség is társult. Fárel dörgedelmes prédikációt kinevették, a vallás szent dolgaiból csúfot űztek. Érthető tehát, hogy Fárel egészen elcsüggedt. Ilyen körülmények között érkezett meg Genfbe Kálvin János. 3. Kálvin ifjúsága Kálvin János 1509. július 10-én született az észak-franciaországi Picardia tartomány Noyon nevű kisvárosában. Apja Gerard Cauvin szigorú jellemű, művelt ember volt. (A Cauvin nevet később a latinos Clavinus név váltotta fel) A noyoni püspökség és káptalan ügyvivője lévén, gyermekeit a papi pályára szánta. Édesanyja az ősi nemesi Le Franc család leszármazottja, igen szép és kegyes asszony hírében állott. Házasságukból 7 gyermek született, de csak öten maradtak életben. Két bátyja, Károly és Antal a papi pályára lépett, Jánost is papnak szánta az édesapja. Ezt édesanyjuk is helyeselte. Az előkelő körökkel való kapcsolatuk révén elérték, hogy János a nemes Montmar fiúkkal együtt nevelkedhetett. Ez döntő hatással volt János arisztokratikushajlamainak fejlődésére is. Apja azt is keresztülvitte a püspöknél, hogy a 12 éves fiú megkapja egy falusi plébánia jövedelmét. Ez tanulmányi ösztöndíj volt, de egyúttal a papi pályára való elkötelezést is jelentette. János 1523-ban, a Montmar fiúkkal Párizsba ment, hogy ott folytassa tanulmányait. Ebben nem kis szerepet játszott, hogy Noyonban pestis járvány tört ki, és a szülők nagyon féltették tehetsége4s fiukat. A De la Marche nevű iskolában kezdi meg tanulmányait. Az iskola jeles tanárától Cardier Marthurintől latint tanul és ebben kiváló előrehaladást teszi, aminek később igen nagy hasznát veszi. Erről az I Thess. Levélhez írt kommentárja előszavában így emlékezik meg: „Isten gondviselésének köszönöm, hogy te voltál a tanítóm, s minden későbbi haladásomat úgy tekintem, hogy amelyet neked köszönhetek.” A kitűnő Cordier keze alól nemsokára egy másik iskolába, a Montagu iskolába kerül. Ez az iskola hírhedt volt drákói szigoráról. A diákokat a legkisebb vétségért is megvesszőzték, és néha a korbács sem maradt el. Rabelais, a kiváló humanista azt írta erről az iskoláról, hogy a gyilkosoknak a börtönben jobb dolguk van, mint a tanulóknak ebben a kollégiumban. Legszívesebben felgyújtanám és a tanárait máglyára, küldeném. Kálvin – ha nehezen is – tűrte és szenvedte ezt a szigorú fegyelmet. A serdülő fiút így jellemzi egy korabeli író. „Szikár, törékeny testben, friss, élénk szellem lakozott. Befelé élő, visszahúzódó fiú volt, aki a tanulást nagyon komolyan vette”. Négyévi tanulás után, 19 éves korában megszerezte a licenciátust, ami akkor tanári képesítést jelentett. Dönteni kellett: hogyan tovább.

9

Apja, aki a papi pályára szánta, - a káptalannal való összezördülése után, megváltoztatta elhatározását, és a sikeresebb jogi pályára szánta – a káptalannal való összezördülése után, megváltoztatta elhatározását, és a sikeresebb jogi pálya felé irányította fiát. Kálvin – kénytelen-kelletlen – elfogadta apja döntését. Orleansba utazott és 1529-ben beiratkozott a jogi egyetemre. Professzora L’Etoile, nagyhírű tudós (később a Sorbonne rektora) korán felismerte az ifjú rendkívüli képességeit és gyakran felkérte helyettesítésre is. Orleansból a bourgesi jogi egyetemre ment át, ahol a kiváló humanista Wolmar professzorral közelebbi kapcsolatba került. Wolmar a görög irodalom tanára, de szentírásban is járatos tudós, arra biztatja a fiatal Kálvint, hogy olvassa a Bibliát, mégpedig eredeti nyelven. 1531-ben apja súlyosan megbetegszik és nem sokára meg is hal. Így az apai kényszer, amely a jogi pályához kötötte megszűnt, és szabadon követhette szíve vágyát, hogy a teológiában szerezzen nagyobb jártasságot. Először a II. Kor. Levélhez ír rövid kommentárt, amit Wolmarnak ajánl. A professzor egy ezüst pohárral jutalmazza. Ezután lefordítja Seneca: De Clementina művét és magyarázatot is fűz hozzá, kihangsúlyozva a kegyelem gyakorlásának fontosságát. A 28 éves jogtudós, azonban mégsem mint teológus, hanem mint humanista áll előttünk. 4. Kálvin Párizsban Az 1530-as évektől egyre erőteljesebben terjed a reformáció Franciaországban. Különösen a király nővérének, Margitnak hathatós támogatása mellett. Több templom szószékén evangéliumi szellemű beszédek hangzanak el. A nép áhítattal hallgatja, de egyetemi tanárok és diákok is csatlakoznak a mozgalomhoz. A rk. oldal azonban észbe kap és sorompóba lép. Dühös kifakadások követelik, hogy el kell hallgattatni az eretnekeket, Margit hercegnőt pedig zsákba kötve a Szajnába kell fojtani. Így álltak a dolgok Kálvin Párizsba érkezésekor. Egy tiszta szívű, erős hitű kereskedő, Forget István házában száll meg. (Forget később mártírhalált halt) Lehet, hogy ennek az embernek bizonyságtétele is hozzájárult Kálvin megtéréséhez? Ekkor még csak annyit látunk, hogy az evangéliumi ifjúsággal tart kapcsolatot. Kálvin, zárkózott természeténél fogva, ritkán beszél önmagáról, de bizonyos, hogy a Szentírás tanulmányozása egyre közelebb vitte a tiszta evangéliumhoz. Életének erről a döntő fordulatáról mindössze egyszer beszél, mégpedig Zsoltárok könyvéhez írt kommentár előszavában. „Gyermekkoromtól kezdve apám a teológiára szánt, de később úgy ítélte meg, hogy a jogtudomány gazdagabbá teszi azokat, akik gyakorolják. Ez volt az oka, hogy elszólított a filozófiai tudományoktól és jogot kezdtem tanulni. Ez nem igen volt ínyemre. Isten azonban titkos gondviselése által, végül más irányba fordította a gyeplőt. Kezdetben igencsak ragaszkodtam a pápista babonákhoz, de egy hirtelen megtérés által Isten leigázta és engedelmességre kényszerítette szívemet. Bár lelkem nagyon kemény volt, az igazi kegyességből alig kóstoltam valamit, máris lángoló buzgóság gyulladt fel bennem aziránt, hogy továbbhaladhassak abban.” Kálvint ettől kezdve az a bizonyosság tölti el, hogy Isten elhívott gyermeke és az Ő kezéből többé nem ragadhatja ki senki. Ez a csodálatos átváltozás 1533 októberében történt Párizsban. Ettől kezdve egy új Kálvin János áll előttünk, aki nemcsak a római egyházzal szakít, hanem a félutas humanista világnézettel is. Nem sokára lemond a biztos egzisztenciát jelentő papi jövedelméről is, hogy most már minden földi nyűgtől szabadon, az evangéliumi igazság bátor hitvallójává váljék. Még ez évben lehetősége nyílik a nyílt színvallásra. Az történt ugyanis, hogy barátját Cop Miklós orvost az egyetem rektorává választják. Miklósnak november elsején kellett megtartania székfoglalóját. Népes közönség előtt el is hangzik a beszéd, de feltűnő módon egy szót sem szól a szentek tiszteletéről (holott mindszentek napja volt) annál többet az evangélium nyílt megvallásáról. „Miért rejtegetitek az igazságot – kérdi, mondjuk ki bátran: kinek akarunk tetszeni, Istennek, vagy embereknek? A világ üldözi azokat, és gonosztévőknek nevezi, akik megpróbálják elhinteni a szívekben a tiszta

10

evangéliumot. De boldogok azok, akik derűs lélekkel viselik el az üldöztetést és a vele járó gyötrelmeket. Rajta keresztyének, törekedjünk minden erővel erre a boldogságra! Ez a beszéd valóban a legtisztább evangélium, ami rk. szószéken elhangzott. Valószínű, hogy Kálvin írta, de az is lehet, hogy együtt dolgozták ki. A tanári kar egy része felhördült és azonnal följelentik Cop Miklóst a hatóságnál. Kiadják ellene az elfogatóparancsot. Cop Miklós elmenekül. Kálvin is gyanúba kerül, élete egy percig sincs biztonságban. Egyik nap, amikor éppen a Fortet kollégiumban tartózkodik, barátai lihegve rontanak be hozzá: Menekülj! Morin rendőrtiszt már úton van a fogdmegekkel, hogy letartóztasson. Úgy látszik azonban, hogy elkéstek. A lépcsőn már hallatszik a rendőrök lábdobogása, amikor egyik barátja lepedőből kötelet csinálva, Kálvint egy kosárba ültetve, leeresztik az ablakon és mire a katonák az ajtót betörik, Kálvin már a következő utcasarkon befordul és eltűnik üldözői elől. Jó ideig bujkál a városban, végül egyik barátja segítségével vincellér ruhába öltöztetve elmenekül a városból. 5. Kálvin bujdosása Álnéven különböző helyeken bujkál, végül egyik barátjánál De Tillet Lajos angoulemi kanonoknál talál menedéket. A főpap gazdag könyvtára lehetővé teszi, hogy elmélyüljön a teológiában. Nagyon sokat dolgozik, néha még éjszaka is olvas, vagy ír. Valószínű, hogy az Institutio vázlatát itt készítette el. Egy-két alkalommal, álnéven – a templomba is elmegy. Állítólag egyszer prédikál is. Még ez évben Neracba utazik, Navarrai Margit udvarába. A hercegnő bátor védelmezője az üldözött hugenottáknak (ekkor már így csúfolták az evangélium híveit). Sokan nála találnak menedéket. Itt találkozik Kálvin az idős Lefevre-rel, híres bibliafordítóval, aki franciára fordította a Szentírást. Lefevre helyeselte Kálvin nézeteit, de intette, hogy legyen óvatosabb és fogadja el Melanchton nézeteit. Kálvin nem sokáig tartózkodott a hercegnő udvarában. Hazament Noyonba, hogy lemondjon az eddig élvezett papi javadalomról, majd váratlanul újra megjelenik Párizsban, mit sem törődve a rá váró veszedelemmel. Nem tudjuk, de igen valószínű, hogy Servet Mihály spanyol orvossal akar találkozni, aki nem rég kiadott könyvében a keresztyén hit alapját, a Szentháromság hitet támadta meg. Kálvin vitára hívja ki Servet-et. Servet színleg elfogadja, de a kijelölt helyen és időben nem jelenik meg. Hogy miért? – nem tudjuk. Kálvin nem sokáig marad Párizsban, nem is igen tanácsos. Elmegy Poitiersbe, ahol van már egy élő hitű evangéliumi közösség. Kálvin részt vesz az összejöveteleken, amit rendszerint pincében tartanak. Többször tart beszédet is és inti a testvéreket, hogy óvakodjanak az anabaptisták túlzásaitól, és szilárdan álljanak meg az evangélium igazsága mellett. 1534 őszén Kálvin és De Tillet úgy érezte, hogy az országban maradniuk rendkívül kockázatos. Elhatározzák tehát, hogy kivándorolnak. Úti céljuk Bázel volt. Útközben azonban egyik kísérőjük ellopja azt a zsákocskát, amiben a pénzüket is tartották, így igen nehéz helyzetbe kerülnek. Végül hosszú és igen fárasztó utazás után megérkeznek Bázelbe. 6. Az Istitutio Bázel Svájc virágzó kereskedelmi központja, hírneves reformátorok és humanisták lakhelye. Itt él Erasmus Rottedamus, a humanisták vezéralakja, a reformátorok közül pedig Oecolampadius, Capito, Grynesuzs és Vicet Péter is. Bázal nyomdája európai hírű, sok jeles mű jelenik meg, amit innen küldenek szét Európa különböző országaiba. Kálvin elhatározta, hogy itt telepszik meg és írásaival fogja ezután a reformáció ügyét szolgálni. Az idő is sürget, mert 1535-ben válságosra fordult Franciaország hitsorsi helyzete. Az történt ugyanis, hogy néhány túlbuzgó atyafi, a misét támadó plakátokat ragasztott ki Párizs különböző pontjain, sőt a király hálószobája ajtajára is biggyesztettek egyet. Szerzőjük Marcourt Antal Neuchâtel

11

lelkésze volt. A plakátok rendkívül éles hangon a misét támadták. ”Igaz tanítások a pápás mise szörnyű… és elviselhetetlen tévelygéseiről, melyet a mi Urunk, egyedüli közbenjárónk és megváltónknak Jézus Krisztusnak szent vacsorája ellen találtak ki.” Ferenc éktelen haragra lobbant. Rendeletet adott ki, amelyben az eretnekek letartóztatását, bebörtönzését és kivégzését rendelte el (Fontainableaui ediktum). Megindult a kegyetlen megtorlást. Akiket elfoghattak máglyára, küldték vagy pallossal végezték ki. Nem volt kegyelem sem nőnek, sem aggnak. A szörnyű vérengzés híre egész Európában nagy felháborodást keltett. Különösen a német fejedelmek tiltakoztak, akik ebben az időben Ferenc szövetségesei voltak V.Károly császárral szemben. Ferenc igyekezett magát tisztázni: Ő csak a társadalmi rendet felforgató anabaptisták ellen lépett fel, akik felségsértők és hazaárulók. Kálvin úgy érezte, hogy hűtlenné válik Istennel szemben és gyáva az emberek előtt, ha hallgat. Ez ellen a hazug, szemérmetlen rágalomhadjárat ellen fel kell lépnie, és fel kell világosítani külföldet, hogy Franciaországban ártatlan embereket gyilkolnak halomra csak azért, mert a tiszta evangéliumot követik. Megírja és 1536 tavaszán ki is adja remek könyvét az Istitutio Religionis Christianet, amely tömör hitvallás és apológia az igaz keresztyén hit mellett. A könyvet elküldi Ferencnek, egyúttal levelet is mellékel hozzá. A királyt „hatalmas és dicsőségesnek, sőt a legkeresztyénibb királynak” nevezi, és arra kéri, hogy az evangélium híveit szegénységük és alacsony sorsuk miatt ne vesse meg. Járjon el ügyükben igazságosan, mert ezek az emberek, az ország leghűségesebb és legszorgalmasabb emberei. Hogy fogadta a király a könyvet, ha egyáltalán beleolvasott – nem tudjuk, de azt igen, hogy Európa-szerte óriási feltűnést keltett és rendkívüli örömöt váltott ki. Kálvin neve egyszerre ismertté vált és sokan áldották Istent, hogy ilyen erős védőbástyát állított a Sátán és az evangélium ellenségeivel szemben. Barátja Bullingre Henrik, zürichi lelkipásztor azonban kétkedve fogadta, hogy Ferenc egyáltalán kezébe veszi-e a könyvet. Ugyan mit vársz ettől az istentelen és kicsapongó embertől? 7. Kálvin és Farel Kálvin 1536 végén Renata ferrarai hercegnő meghívására Itáliába utazott. Útjára elkísérte De Tillet is. Ám nem sokáig marad Itáliában, újra visszamegy Franciaországba, hogy elrendezze családi ügyeit. Eladta noyoni földjeit és elindul Strassburg felé. Végleg szakított szülőföldjével, és többé nem is teszi lábát francia földre. A háborús események miatt meg kellett útirányát változtatni, ezért Lyonon keresztül indul Bázel felé. Kálvin terve az volt, hogy végleg letelepszik valamelyik svájci városban, és a tudománynak szenteli életét. Útja során azonban mindenképpen át kellett mennie Genfen. Mivel késő este érkezett a városba, megszállt a „Medvéhez” címzett fogadóban. Csak egy éjszakára gondolta. Isten azonban másként végzett felőle. Éppen lefekvéshez készülődött, amikor kopogtattak az ajtaján. -

Ki az? – kérdezte meglepetten.

- Én vagyok Fárel Vilmos, Genf lelkipásztora. Kálvin kényszeredetten nyitott ajtót a késői látogatónak. - Uram, bocsásd meg – lépett a szobába egy majdnem kétméteres óriás, hogy ilyen későn zavarlak, de nagyon fontos ügy kényszerített erre. Kálvin ámulattal nézte ezt a dörgő hangú embert. Úgy rémlett, hogy valamikor találkozott már vele. Hellyel kínálta, a férfi azonban állva maradt. - Uram, bizonyára hallottad, hogy mi van a városban? Kálvin bólintott. …amióta a város a reformációhoz csatlakozott, egyik mulatság a másikat éri. A kocsmák mindig tele

12

vannak, a templomok pedig üresek. Az emberek isznak, kártyáznak, dorbézolnak, - se vége, se hossza a táncmulatságoknak. Mintha az ördög bújt volna a genfiekbe. -

No és a városi tanács? Miért nem áll a sarkára?

-

Uram itt levegőnek nézik a tanácsot.

-

No és te? Te sem tudod megfékezni az embereket?

- Hiába minden erőm, tudásom, engem is semmibe vesznek. Ha rájuk dörgök, kinevetnek. Azt mondják: most már minden szabad. Nem tud rajtuk senki segíteni, csak Isten …és te! Azért jöttem, hogy arra kérjelek, maradj itt, segíts nekem, hogy a genfiek Isten népévé legyenek. - Uram – mentegetőzött Kálvin – én fiatal vagyok ilyen óriási feladatra. Nem …. Nem … ne is kérj ilyesmire. Kálvin háta megborsódzott arra a gondolatra, hogy itt maradjon ebben a bűnbarlangban. Farel arca egészen ellágyult, szemét elöntötte a könny, szinte térdre esve könyörögni kezdett: - Szeretett testvérem, édes fiam, ne hagyja magamra. Nézd, minden erőm elhagy, hitem összetörik, nem bírom már egyedül. Olyan fiatal erő kell ide, mint a tied. - Szó sem lehet róla! Én még sokat szeretnék tanulni, csendben, békében, semhogy ilyen harcba belevethetném magamat. Farel arca hirtelen megváltozott, szeme kigyúlt, hangja mennydörgővé vált: - Hát akkor Isten átka legyen a te nyugalmadon és a te írószobád csendességén, ha ily nagy szükségben vonakodol segítségemre lenni! Kálvint úgy érték ezek a szavak, mintha maga az élő Isten kiáltott volna rá. Tudta, hogy Isten akaratának szegül ellene, ha tovább is vonakodik. Csendesen lehajtotta fejét, és csak ennyit mondott: Legyen minden Isten akarata szerint. 8. Kálvin első genfi működése (1536 – 38) Kálvinnak eleinte semmi hivatala sem volt. Fárel mellett, mint tanácsadó működött. Fárel csak annyit jelentett a tanácsnak, hogy „bizonyos Kálvin János elhatározta magát, hogy itt marad, és szolgálatát felajánlja az egyháznak, hogyha arra méltónak ítéltetik” (Révész im. 56). Kezdeten a Szentírást magyarázta a Szent Péter templomban. Fizetéséről hónapokig szó sem esett. Végül Farel indítványára 6 tallért utaltak ki neki. Munkaköre azonban napról-napra bővült. A genfi zűrzavaros állapotok egyre sürgetőbbé tették, hogy mind több egyházi szolgálatot vállaljon. Jól tudta, hogy nem elég a templomokból kiűzni a hamis isteneket, a szívekből még inkább ki kell takarítani az istentelenséget. Nem elég az igazság ismerete, azt a gyakorlatba is át kell vinni. Ezért hozzálátott, hogy 21 pontban összefoglalja mindazt, amit egy evangéliumi hitű embernek hinnie kell. A tanács elfogadta és elrendelte, hogy aki Krisztus hívének vallja magát, tegyen esküt a hitvallásra. Ez 1537 elején meg is történt. Kálvin Istennek adott hálát ezért az első győzelemért. Ámde érezte, hogy ez kevés a zabolátlan genfi nép megfékezésére, a szétzilált egyházi állapotokat sürgősen rendeznie kell. Ezért megírta az egyházi cikkelyeket is, amelyben különös hangsúlyt kapott az úrvacsorától valóeltiltás. Ha valaki rendetlen életet folytat, a gyülekezetet meg kell követnie, súlyosabb esetben pedig el kell tiltani az úrvacsorától. Kálvin Fárellel együtt vitte fel a szabályzatot a tanácsra, amit – ha nehezen is, de elfogadtak. A bűnbe újra visszaesőket a város főterén felállított szégyenfához kötötték ki, és nyakába akasztották a boros üveget, vagy kártyát is.

13

Egyik alkalommal a város egyik gazdag polgára került a szégyenfára. Nagy szenzáció volt, szinte az egész város kitódult, hogy szemtanúja legyen ennek a nem mindennapi látványnak. Az emberek kárörömmel nézték a kikötött férfit. -

Ez az igazság, a gazdag is bűnhődjék úgy, mint a szegény …

- Mit igazság? Hát vakok vagytok? Nem látjátok, hogy ezek a jöttment idegenek zsarnokoskodnak fölöttetek? Az emberek elhallgattak. - Valami igazsága van – jegyezte meg valaki – kergessük el Fárelt és Kálvint a városból! -

Ha az olyan könnyen menne, - mögöttük áll az egész tanács.

- Hát akkor meg kell buktatni ezt a tanácsot, és olyan férfiakat kell választani, akik a mi embereink. Teltek-múltak a napok és a hónapok. Az izgalom egyre nőtt a városban. És valóban a következő választáson, Kálvin ellenségei, a libertinusok győztek. A hangulat egészen Fárel és Kálvin ellen fordult. Sokszor megesett, hogy csúfolódó dalokat énekeltek, sőt belőttek az ablakon is. Tetézte a bajt, hogy a berniek, akiknek nagy befolyása volt a genfiekre, ragaszkodtak ahhoz, hogy az úrvacsorát ne kenyérrel, hanem ostyával osszák. Fárel és Kálvin, - a Szentírásra hivatkozva, kereken megtagadta ezt. Erre a tanács eltiltotta őket a prédikálástól. A felizgatott tömeg Kálvin lakása elé vonult és ordítozva halálát követelte. Így jött el 1538 húsvétja. A tömeg kardokkal és botokkal felfegyverkezve jelent meg a templomban. Farel túlharsogva a zsibongó tömeg hangoskodását odakiáltja: „A szent vacsorához hit kell, ti pedig káromoljátok az evangéliumot, szeretet kell, ti pedig botokkal és kardokkal vagytok itt, bűnbánat kell és ti mit műveltetek az elmúlt éjszakán?” (Révész im. 73). A feldühödött tömeg kivont karddal rohant a szószék felé. Hogy nem esett Fárel áldozatul a felizgatott emberek dühének, ez egyedül néhány jó barátnak köszönhető, akik a tömegen áttörve Fárelt testükkel fedezve kimentették a bajból. Hasonló jelenetek játszódtak le a Szent Péter templomban is, ahol Kálvin, kezét a szent jegyek fölétartva, kijelenti, hogy ostyával nem hajlandó úrvacsorát osztani. Másnap összeült a 200 tagú tanács, és mindkettőjüket megfosztotta tisztségétől. Felszólították őket, hogy három napon belül hagyják el a várost. „Jól van ez így – mondta Kálvin – inkább Istennek kell engedni, mint embereknek. Ha embereknek szolgáltam volna, most boldogtalan volnék, de milyen jó, hogy annak engedelmeskedtem, aki nem vonja meg szolgáitól azt a jutalmat, amit megígért nekik. (Béza: Kálvin élete 22) Fárel Nechâtelbe ment és ott is maradt élete végéig (1565). Kálvin Bázelben telepedett le, ahol Viret és Gryneus vendégszeretetét élvezhette. 9. Strassburg (1538 – 41) Kálvin úgy érezte, hogy Bázel biztos menedékhely lesz számára, ahol ezután nyugodtan dolgozhat. Néha-néha eszébe jutnak a fájdalmas emlékek, azonban lassan megnyugszik, és ismét hozzáfog az íráshoz. „Csak arra törekedtem mindig, hogy könnyedén és világosan írjak” – vallotta.

14

Az Úr azonban újra beleszólt az életébe. Egyik nap levél jött a távoli Strassburgból, atyai barátja, Bucer Márton írt. Arra kérte, hogy vállalja el a menekült francia hugenották lelki gondozását. Kálvint egészen felkavarta a levél. Dehogy megyek, hogy újra belevessem magamat egy áldatlan küzdelembe. Jó nekem itt a csendes Bázelben. Bucer azonban nem hagyta békén, újabb levelet írt: „Olyan vagy, mint az engedetlen Jónás próféta, megfutamodsz a küldetés elől. Nem félsz az Úr Isten haragjától?” Kálvin nem habozott tovább, összepakolt és útra kelt. A menekült honfitársainak lett a lelkipásztora. Nincsteleneknek szegén papja. Fizetése olyan kevés volt, hogy könyveit kellet eladni, ha kenyeret akart venni. Strassburg határváros volt Németország és Franciaország között, így nem csak elválasztó vonal volt, hanem összekötő kapocs és közvetítő is a reformáció két irányzata között. Kálvin nagy buzgalommal fogott hozzá a gyülekezet szervezéséhez. Naponta tartott istentiszteletet, emellett még a főiskolán is tartott előadásokat. Végig magyarázta a Római levelet és arra törekedett, hogy hallgatói minél tisztább és alaposabb bibliai ismeretekre tegyenek szert. Előadásaira még Franciaországból is eljöttek, és nemcsak fiatalok, hanem idősebbek is leültek lábaihoz. Alig volt szabad perce, sokszor éjszakázott is, hogy szolgálatát teljesen be tudja tölteni. Átdolgozta és kibővítette az Institutiót, majd lefordította franciára is, és újra kiadta. Bucertól átvette a strassburgi templomi szertartást és új elemekkel gazdagítva, átdolgozta. Ennek központjában az igehirdetés állott, előtte és utána zsoltárénekléssel. A zsoltárok jó részét Marot Kelemen szedte versbe, de Kálvin maga is próbálkozott verseléssel. Közben kemény harcot vívott a lepraként terjedő, anabaptizmussal, és sikerült sokakat visszatérítenie a helye útra. Köztük Jean Stordeurt is, a szektavezért. Stordeur azonban pestisben meghalt, özvegyét a művelt De Bure Idelettet később Kálvin feleségül vette. Pontos és hiteles képet kapunk Kálvin egy napjáról, öreg barátjához, Fárelhez írt leveléből. „Amikor megjelent a küldönc, hogy elvigye könyvem első részét a nyomdába, 20 hasábot, kb. 80 oldalt kellett átolvasnom és kijavítanom. Ezután megtartottam órámat a főiskolán, majd prédikáltam. Megírtam négy levelet, elsimítottam egy nézeteltérést és több mint 10 látogatót fogadtam, akik különböző kérdésekkel kerestek föl.” A városi tanács nagyon megszerette Kálvint és megbecsülése jeléül, polgári joggal ruházta föl. A városi tanács fölkérésére több birodalmi gyűlésen és hitvitán részt vett. 1539-ben a frankfurti gyűlésen találkozott először a népszerű és kiváló tudóssal Melanchton Fülöppel, Luther „jobbkezével”. Sok kérdésben egyetértettek, az úrvacsora kérdésében azonban nem tudtak egy nevezőre jutni. Bár Melanchton helyeselte Kálvin úrvacsorai nézeteit, de félénk természete miatt nem mert nyíltan színt vallani. Milyen más lett volna a reformáció jövője, ha a két irányzat egyesül. Luther Mártonnal azonban soha sem találkozott, de a nagy reformátort nagyra becsülte és Isten „kiváló apostolának” nevezte. Kálvin kapcsolata Genffel ezután sem szakadt meg. Genfi barátaival tovább is levelezett, így pontos képe volt a genfi állapotokról, ami nem kis szomorúsággal töltötte el. A libertinusok szabadossága feje tetejére állította a dolgokat, a jó rend teljesen fölborult. Ezt a zűrzavaros helyzetet igyekezett kihasználni a klérus, amely mindig szeretett a zavarosban halászni. Sadolet érsek elérkezettnek látta az időt, hogy a genfieket visszaédesgesse a pápás „akolba”. Hosszú hízelgő levelet írt a genfiekhez, amelyben mézes-mázos szavakkal ecsetelte a genfiek kiválóságát és cáfolta a reformáció igazságait. Már-már úgy látszott, hogy sikerül ravasz terve, amikor Kálvin értesült a fenyegető veszélyről. Azonnal tollat ragadott és feledve a régi sérelmeket ízekre szedte Sadolat okoskodásait. Sadolet leforrázva, elhallgatott.

15

Luther, amikor Kálvin írását elolvasta, így kiáltott fel: „No, ennek már van keze-lába. Hála az Istennek, hogy vannak még olyan férfiak, akik a pápaságnak megadják a végső döfést.” (Révész im. 93). A libertinusok, Kálvin ellensége azonban ezután sem nyugodtak. Titokban alkudozni kezdtek a savoyai herceggel és a lyoni püspökkel is a rk. vallás visszaállítása érdekében. Az összeesküvést azonban leleplezték. A reformációhoz hű polgárok rajta ütöttek az árulók fegyveres csapatán. Az egyik vezérük – menekülés közben, lezuhant a kőfalon, a másik vezérüket Philip Jánost – akinek döntő szerepe volt Kálvin száműzetésében – elfogták, halálra ítélték és kivégezték. A libertinusok bukása után mind sürgetőbbé vált a rend helyreállítása. És ki lett volna erre alkalmasabb, mint éppen Kálvin János. Már 1539-ben fölkereste egy baráti küldöttség és kérte visszatérését. Kálvin azonban kereken elutasította. 10. Küldöttség Strassburgban. 1541-ben, a tanács levélben kérte Kálvint a visszatérésre: „Atyánkfia, kitűnő barátunk és urunk, a legbuzgóbb indulattal ajánljuk magunkat neked … az egyetemes tanácsunk nevében … a legnagyobb szeretettel kérünk, hogy térj vissza hozzánk. Látjuk, hogy népünk felette igen óhajt tégedet, és mi gondoskodunk, hogy közöttünk megelégedett lehess. Genfnek syndikátusai és tanácsa”. A levelet a város legtekintélyesebb polgárára, Perrin kapitányra bízták, hogy személyesen vigye Strassburgba. Kálvin azonban hajthatatlan maradt. ”Inkább a keresztre, mint Genfbe” – válaszolta. (Révész im. 95). A genfiek azonban nem nyugodtak bele az elutasító válaszba, és most már testületileg keresték föl. A népes küldöttség láttán Kálvin nagyon elérzékenyült és csak nehezen tudta visszafojtani könnyeit. A követek is sírtak, nagyon megható volt ez a találkozás. Végül is engedett, de szíve továbbra is nyugtalan maradt. Erről így emlékezik meg barátjához, Virethez írt levelében: „Nincs a földkerekségen olyan hely, amelytől annyira félnék”. Egy másik levélben pedig ezt írta: „Midőn az Úr megkönyörült ezen a városon és a fenyegető zavarokat lecsendesítette, kényszerítve lettem – vágyam ellenére –egykori állásomat ismét elfoglalni, …mert, annyira szívemen feküdt a gyülekezet boldogsága, hogy azért örömest adtam volna magamat halálra is”. (Fárelhez írt levél). (Latinul Cor meum mactatum Domine in sacrificium offere –Szívemet égő áldozatul neked adom Uram) „Hogy ezt mennyi könnyhullatás közt tettem, Isten a bizonyságom nekem”. (Révész im. 98) 1541. szeptember 13-án érkezett meg Kálvin Genfbe. Fogadására ünnepi követet küldtek eléje, aki bevezette a városba. A tanács és a nép, ujjongó örömmel fogadta: Isten hozott, Isten hozott. Számára kertes családi házat rendeztek be, közvetlenül a Szent Péter templom mellett. Fizetését évi 500 arany forintban állapították meg, amihez természetbeni járandóságként 12 mérő gabona és két hordó bor is járult. Ez valóban, abban az időben, igen magas jövedelem volt, ami bőven fedezte kiadásait és a vendéglátás költségeit is. (A francia hitsorsosai sokszor az asztalánál étkeztek). 11. Újra Genfben (1541-1564) Kálvin azzal a szilárd elhatározással tért vissza Genfbe, hogy a kis állam teljes reformációját végrehajtsa. Nemcsak a tiszta tant, hanem magát az életet is Isten uralma alá hajtja. Mert mit ér a tan, ha nincs mögötte Istennek tetsző élet? Ezért már másnap megjelent a tanácsban és előadta terveit. A syndikusok helyeselték a szabályzatot és kidolgozására 6 tagú bizottságot, neveztek ki, hogy Kálvin intenciója szerint részletesen dolgozzák ki azt. Tíz nap alatt el is készült a 168 cikkelyből álló Ordonnances

16

ecclesiastiques (Egyházi Rendtartások), amelyet a 200 tagú nagytanács, majd a népgyűlés is – kisebb módosításokkal – elfogadott. Ez a rendtartás lett a genfi kisállam és a kálvini reformáció alapokmánya. Jórészt az Institutio alapján készült. Néhány főbb pontja a következő: „A mindenható Isten nevében. Hogy a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliuma a maga tisztaságában híven megtartassék, az ifjúság alaposan és szorgalmasan oktattassék … jónak láttuk, hogy az egyház kormányzása akként szerveztessék meg, amint az Úr rendelte”. Részletesen rendelkezik a lelkészek, tanítók, a vének és a diakónu8sok munkaköréről. A lelkészek feladata az igehirdetés és a sákramentumok kiszolgáltatása. A vénekkel együtt gyakorolják az egyházfegyelmet. A lelkipásztorokat, a lelkészek testülete választja, és a tanács erősíti meg tisztükben. A tanítók feladata a hívek és a gyermekek oktatása a szent tudományban. A tanítók munkájának megkönnyítésére, a Strassburgban írt Kátéját – kérdés - feletet alakban – átdolgozta. A presbitereket a tanács választja egy évre. Számukat 12-ben határozták meg. Ezek a lelkészekkel együttalkotják a Consistoriumot, amelynek feladata a nép erkölcsi életére való felügyelet, és az egyházfegyelem gyakorlása. A diakónusok tiszte a szegények és árvák gondozása és a betegek ápolása. Istentiszteletet minden vasárnap és hétköznap tartottak, úrvacsorát azonban csak évi négy alkalommal osztottak! (Kálvin szerette volna, ha minden hónapban). A keresztelést az istentisztelet keretében, a gyülekezet közösségében végezték. Temetés minden gyászbeszéd és ceremónia nélkül, egyszerű imával ment végbe. A rendtartásellen vétőket első ízben pénzbírsággal sújtották. Súlyosabb esetben, ha valaki botrányos életet élt, paráználkodott, vagy részegeskedett, eltiltották az úrvacsorától. Kálvin arra törekedett, hogy a tanács ne szóljon bele az egyház ügyeibe. Sokan nehezen tűrték a szigorú rendet. Ellenségei diktátorsággal vádolták. Közte és főleg a „régi” genfiek között egyre feszültebbé vált a viszony. Némelyek szabadságukat féltették a „jövevények”-től. Súlyos pártharcok is nehezítették Kálvin munkáját, de ő egyedül Isten dicsőségét nézte és mit sem törődött a rágalmakkal. Szilárdan és félelem nélkül állta az ostromot, nem törődve testi épségével sem, ami gyakorta került veszélybe. Kálvin korán felismerte, hogy a reformáció leghathatósabb fegyvere a betű. Ezért – rendkívül sokoldalú elfoglaltsága mellett – prédikálás, előadások az egyetemen, consistoriumi ülés vezetése, beteglátogatás – széles körű irodalmi munkásságot és levelezést folytatott. Gúnyiratban cáfolta a Sorbonne reformációt támadó tételeit. Levelet írt V. Károly császárhoz, amelyben Luther fellépésének szükséges voltát igazolta. Majd III. Pál pápa áskálódásait utasította vissza, aki szemrehányást tett a császárnak a Lutherrel szembeni engedékenységéért. Levelezett Renata ferrarai hercegnővel, a lengyel királlyal, az angol érsekkel. Segített a skót egyház szervezésében. Leveleivel fölkereste a bebörtönzött francia hitsorsosait is, bátorítva és bíztatva őket: „Istennek minden gyermeke imádkozik önért. Bármi történik is, mi reméljük, hogy Isten fogságukat jóra fordítja” (Rgyh. Tört. I. 128 oldal). Kálvin összegyűjtött levelei11 kötetet tesznek ki. 12. Harca a libertinusokkal A libertinizmus, mint szekta Európában sokfelé felütötte fejét. Szabados gondolkozásukkal és életükkel a társadalmi és családi élet bomlasztóivá váltak. A libertinus nők valóságos sportot űztek a paráználkodásból. A genfi társadalomra ezért jelentett veszélyt a libertinus gondolkozás, mert a kis állam népe rendkívül büszke volt függetlenségére és szabadságára. Nem csoda tehát, hogy ez a gondolkozás erős visszhangra talált, főleg az előkelők körében. Az első nyílt összeütközés Kálvin és a libertinusok között Ameaux Péter, tekintélyes polgár ügyében tört ki. Ameaux a hitvallást nem írta alá, templomba nem járt, és

17

feleségével együtt, parázna életet élt, ami sokakat megbotránkoztatott. Kálvinra azért haragudott, mert a szerencsejátékok betiltása következtében – kártyagyára csődbe jutott. Kálvint mindennek elmondta, csak tisztességes embernek nem. „Mit akar ez az Istentől megátkozott ember, tán csak nem püspökséget?” A consistorium nem tűrhette Ameauxék botrányos viselkedését, megidézték, és arra ítélték, hogy egy szál ingben, mezítláb fáklyával a kezében – egy törvényszolga vezetése mellett – menjen végig a városon, végül a piactéren térdelve, kérjen bocsánatot a gyülekezettől. Ez a rendkívüli büntetés nagyon felborzolta a kedélyeket. Kálvint okolták a szigorú ítélet miatt. A templomban botrányos jelenetek játszódtak le, közbekiabálások, sőt fenyegetőzések is elhangzottak. Sajnos ez csak a kezdet volt. 1546 tavaszán Perrin és családja, mit sem törődve a szigorú tilalommal, nagy táncos mulatságot rendezett. Sokan lerészegedtek, trágár dalokat énekeltek. A consistorium maga elé rendelte a vétkeseket, hogy gátat vessen a féktelen dorbézolásnak. Perrin és felesége arrogánsan viselkedett a consistorium előtt. „Nyomorult ember – kiáltotta az asszony Kálvin felé – te akarod a családunkat semmivé tenni? Tudd meg, te előbb fogsz Genfből elpusztulni, mint mi!” (Révész im. 143). Kálvin türtőztette magát és csak ennyit válaszolt: Asszonyom, az ön családja épp úgy alatta áll a törvénynek, mint bármely más család. Ha nem akarnak Krisztus törvénye szerint élni, ám legyen, de akkor menjenek el, és építsenek maguknak egy új várost, de Genfben Isten lesz az úr. A családnak bűnbánatot kellett tartania és bocsánatot kellett kérnie. Ezzel az ügy lezárult, de a régi barátság – Perrin és Kálvin között – elhidegült. (Perrin volt az egyik szindikus, aki Kálvin visszahívása mellett kardoskodott). Látszólag helyreállt a béke Genfben. De ez csak látszat volt. A gyűlölködés parazsa a hamu alatt tovább izzott. Egyik nap a Szent Péter templom szószékén egy névtelen levelet találtak, amelyben Kálvint halállal fenyegették meg. A rendőrség nyomozni kezdett, és nemsokára el is fogta a tettest. A bíróság halálra ítélte és ki is végezték. Az ügy újra fölkavarta a kedélyeket. A nép egy része zúgolódni kezdett. Kálvint Káinnak csúfolták, kutyákat uszítottak rá, amelyek belemartak a lábába és a ruháját is letépték. Ennél súlyosabb volt, hogy 20 fiatal fogadalmat tett, hogy Kálvint megkötözve a Rhone-ba dobják. A helyzet mindjobban elmérgesedett. A nagy tanácsban is késhegyig menő harc dúlt. Egyik alkalommal Kálvin éppen akkor lépett be az ülésterembe, amikor a tanácsosok kardot rántva, egymásnak akartak rontani. Kálvin a feldühödött emberek közé állva felkiáltott: „Ha akarjátok, újra száműzetésbe megyek, és ha azt gondoljátok, hogy Genfet az evangélium nélkül is meg lehet menteni, ám próbáljátok meg! Kálvin rendíthetetlen nyugalma lecsillapította a kedélyeket. „Ha akkor a szó teljes értelmében, a kivont kardok közé nem áll, a legiszonyúbb vérfürdő ki nem kerülhető”- írja Béza (40). Kálvint nagyon megviselték ezek a fájdalmas és szomorú események. Fárelnek ezt írta: Arra kérem az Istent, hogy vegye le vállamról ezt a súlyos terhet, mert már nem bírom. 13. Újabb küzdelmek A libertinusok pártja mindent elkövetett, hogy a tanács vegye ki a consistorium kezéből az exkommunkáció jogát és a kiközösítést, maga gyakorolja. Fő hangadója az ügynek a város egykori mártírjának a fia, Berthlier Philibert volt. Hű pártfogót talált az „ügynek” a Perrin családban. Kálvin erélyesen tiltakozott ez ellen, a tanács azonban továbbra is fenntartotta előbbi végzését. Az őszi úrvacsoraosztásra Berthlier és hívei fegyveresen jelentek meg a templomban és úrvacsorázni akartak. A helyzet rendkívül feszült volt, mindenki izgatottan figyelte, hogy mi fog történni. Kálvin elvégezte az igeszolgálatot az úr asztalánál, majd kezét a szent jegyek fölé tartva, határozott hangon kijelentette: „Ezeket a kezeket

18

levághatjátok, tagjaimat szétzúzhatjátok, véremet kionthatjátok, de arra, hogy nektek ezeket a szent jegyeket kiszolgáltassam, soha semmi erővel nem fogtok kényszeríteni”. A liberinusok sorra felálltak és kimentek a templomból. A tanács végül is visszavonta előbbi döntését, és a fegyelmezés jogát a consistorium kezében hagyta. Ezekben a forrongó időkben, Isten újabb próbával látogatta meg hű szolgáját. 1549ben meghalt küzdőtársa, De Bure Idelette. Édes hű nejem volt nekem, aki értem minden áldozatra készen állott. Összeroskadtam volna, ha minden erőmet össze nem szedem, hogy fájdalmamon erőt vegyek – írja barátjának Viret Péternek. Kálvinnak azonban nemcsak a libertinusokkal gyűlt meg a baja, hanem a tévtanítókkal is. A sok eset közül most csak kettőt hozok elő. Az egyik Castellio Sebestyénnel való vitája. Castellio a genfi iskola igazgatója, kétségbe vonta a Szentírás ihletettségét, különösen az Énekek éneke ellen hadakozott. Ez nem Szentírás, hanem a buja Salamon szerelmi dala, semmi köze az isteni kijelentéshez – állította. A tanács elékerült az ügy, és miután ferde nézeteit nem volt hajlandó visszavonni, - megfosztották igazgatói tisztségétől és száműzték a városból. A másik ügy még kiélezettebb volt. Bolsec Jeromos karmelita barát, majd orvos, hit dolgában teljesen megbízhatatlan, kiforratlan egyéniség. Hol a reformáció híve, hol visszatér a rk. vallásba, aztán újra a reformációhoz csatlakozik – Genfben telepszik meg. Egy ideig Kálvin barátjának mutatja magát, ámde hamar kibújik a szög a zsákból. Az egyik gyűlésen föláll és éles szavakkal támadni kezdi – a tanács által hivatalosan is elfogadott – predestináció tanát. „Alig lehet hamisabb tanítást elképzelni, mint a predestináció tana, amely Istent zsarnokká teszi, aki örül az elkárhozottak gyötrelmének”. Kálvin erélyesen utasította vissza Bolsec szavait: Maradjon ön csak az orvosi hivatása mellett, és ne szóljon bele olyan dologba, amihez nem ért. Bolsecet is elítélték és kiutasították a városból. 14. A Servet ügy A libertinusokkal való súlyos küzdelmek idején, újabb veszedelem fenyegette a genfi reformációt. Váratlanul a városba érkezett Servet Mihály spanyol orvos. Servet nagy tehetségű, de zavaros fejű, öntelt és heves vérmérsékletű ember volt. Alig volt még 20 éves, amikor önálló tanrendszerrel lépett föl, amelyben heves támadást indított a keresztyén vallás központi tanítása, a Szentháromság tana ellen. Könyvét megpróbálja Svájcban is terjeszteni. Bázelból kiutasítják. Párizsba megy, és Kálvinnal akar találkozni. A felkínált hitvita elől azonban kitér. Kálvinnal többször levet vált. Ennek során reformátorunk elküldi neki az Institutió egy példányát is, amit Servet gúnyos megjegyzésekkel küld vissza. Kálvint halálosan gyűlölte – leveleiben nemegyszer tudatlan, ostoba, eszeveszett embernek nevezte. A Szentháromságot pedig a pokolbeli háromfejű kutyához, a Cerberushoz hasonlította. A szentháromságot tagadó könyve miatt Vienneben, a püspök törvényszéke halálra ítéli, mint veszedelmes eretneket. Azonban sikerült megszöknie. Az volt a terve, hogy Itáliában telepszik meg. Útja Genfen vitt keresztül. Tovább utazhatott volna, de kezdte magát egyre jobban érezni a városban. Lehet, hogy a libertinusok – akik ekkor többségben voltak a tanácsban – Kálvin ellen uszították. Végül is Kálvin kérésére letartóztatják. Kihallgatása során kihívóan viselkedik. Amikor Kálvin Servet tételeit sorra megcáfolja, kifogyván az érvekből, ocsmány szitkozódásba kezdett. Kálvint Simon mágusnak, csalónak, nevetséges törpének, sőt gyilkosnak nevezte. Közben megkeresés érkezett Vienneből, amelyben Servet kiadatását kérték. Servet, a hír hallatára megrémül, és sírva könyörög, hogy semmiképpen ne adják ki, hiszen ott halálos ítélet vár rá. Kéri, hogy ügyében a genfi bíróság ítélkezzék. Mielőtt a genfi törvényszék meghozta volna ítéletét, körkérdéssel fordult a többi svájci városhoz és véleményüket kérte ez ügyben. A városok egyhangú javaslata az volt, hogy az efféle pestis,

19

amely felemésztené Krisztus testét, irtassék ki, nehogy nemtörődömségünk miatt, a többi városok is megfertőztessenek. A libertinusok elnémultak, és nem is mentek el a tanács ülésére, amely mint törvényszék, október 23-án ítélethozatalra jött össze. Az ítélet egyhangú volt: „Mi, ezen város syndikusai, és bűnügyi bírái, az előttünk lefolyt per alapján, te Servet Mihály már sok idő óta, minden figyelmeztetés és intés ellenére, hamis és eretnek tanokat terjesztesz. Ennél fogva abban munkálkodtál, hogy Isten egyházában szakadást és zavart idézz elő, az eretnekség súlyos bűne, súlyos testi büntetést érdemel. Minthogy az Isten egyházát, ezen ragálytól megtisztítani és a megrothadt tagot, abból kivágni akarjuk – az Isten nevét segítségül hívván – arra ítélünk téged Servet Mihály, hogy te megkötöztessél, a Champel mezejére vitessél, és ott egy karóhoz köttetve, az általad írt könyvvel együtt elevenen megégettessél”. (Révész im. 199) Kálvin megpróbálta, hogy a törvényszék az ítéletet pallosra változtassa, de kérését elutasították. Servet, amikor az ítéletet előtte felolvasták, kővé meredten ült, majd térdre esve, zokogva kegyelemért esdett. Kálvin a kivégzés előtti napon börtönében felkereste Servetet. Servet bocsánatot kért Kálvintól a sok sértésért. Kálvin válasza az volt: ne tőlem kérj bocsánatot, hanem attól, akit iszonyúan káromoltál, amikor hármas fejű kutyának nevezted. Az ítéletet 1553. október 27-én végrehajtották. A történtekért sokan Kálvint hibáztatták. Béza Tódor, (Kálvin utóda a lelkipásztorságban) így foglalja össze Servet kivégzésének korabeli megítélését a Kálvin életéről írt könyvében: „Sokan nehezteltek, hogy miért kell bántani az eretnekséget. Némelyek úgy vélték, hogy korlátok közé kell szorítani ugyan, de a legnagyobb büntetéssel súlytani, mégsem szabad … mások abban a nézetben voltak, hogy ezeket Isten büntetésére kell bízni”, elfelejtve, hogy Franciaországban ezrével gyújtották meg a máglyát a hugenották alatt. Korabeli soktudós azonban, mint pl. Melanchton és Bullinger is helyeselték a genfi törvényszék ítéletét. Akárhogy is nézzük a Servet ügyet, ez a kivégzés iszonyatos dráma volt, amelynek füstje elhomályosítja Kálvin arcát, és nem vet jó fényt a genfi reformációra. 15. Consensus Tigurinus (Zürichi Egyetértés) Kálvin vezéri szelleme, egységre törekvő hatalmas ereje, már korán túllépett Genf határán és egész Európa szellemiségére döntő befolyással volt. 1549-ben az úrvacsora kérdésében egységre jutott Bullinger Henrikkel, amit Consensus Tigurinus néven ismer a történelem. Ennek az egységnek szép bizonysága az 1566-ban nyilvánosságra hozott II Helvét Hitvallás. (A Heidelbergi Káté már előbb megjelent). Servet halála után, a libertinusok még egy ideig csendben maradtak, de lassan magukhoz térve, ismét mozgolódni kezdtek. Újra fölvetették az exkommunikáció kérdését, amit most összekapcsoltak a menekült hugenották ügyével. A józan életű genfiek nagy szeretettel fogadták ezeket a szorgalmas, hithű embereket. Nem úgy a libertinusok. Léptennyomon beléjük kötöttek, sőt nemegyszer tettlegességgé is fajult az irántuk érzett gyűlölet. Kálvin azonban megvédte hitsorsosait, ugyanakkor keményen védte az exkommunikáció jogát is. 1555 fordulatot hozott Kálvin és a libertinusok közti ádáz küzdelemben. A választáson a libertinusok kibuktak a tanácsból. Végső elkeseredésükben fegyveres felkelést szerveztek. Gonosz tervük az volt, hogy az istentiszteletre összegyűlt híveket megtámadják és a menekültekkel együtt, felkoncolják. Az összeesküvést azonban leleplezték. A vezetőket halálra ítélték és kivégezték, másokat száműztek, vagy súlyos pénzbírságra ítélték. Ezekről a

20

válságos napokról és évekről így emlékezik meg Kálvin a Zsoltár kommentár előszavában: „E gyülekezetbe lépésem óta oly sok küzdelemnek voltam kitéve, hogy ha azokat mind el akarnám beszélni, hosszú történet lenne belőlük … alig volt egy nyugodt percem. Amikor a Sátán mindent elkövetett a gyülekezet teljes felforgatására, a halálos csapásokat saját magamon fogtam föl”. 16. A főiskola 1555 őszére megváltoztak az erőviszonyok. Kálvin barátai kerültek vezető pozícióba. A nyugalom évei következtek. Ez lehetővé tette, hogy régi tervét, egy főiskola felállítását megvalósítsa. A reformáció terjedésével egyre nagyobb szükség volt jól képzett lelkipásztorokra. A Sátán azonban beleszólt terveibe. Kálvin sovány teste az erőfeletti munkában megrokkant. Öt-hatféle súlyos betegség is kínozta. Igen nagy szüksége lett volna egy kis pihenésre. Ő azonban ezt nem ismerte. Fáradhatatlanságára jellemző, hogy amikor keze is reszketni kezdett, és nehezére esett az írás, írnokának folyamatosan diktálta a mondanivalóit. Amint egészsége valamennyire javult, rögtön hozzáfogott a főiskola megvalósításához. Pénz azonban nem volt. A genfi köztársaság lélekszáma kicsi volt, az összlakosság alig tett ki 20000 főt. Kálvin adakozásra szólította fel a polgárságot – az adakozásban maga járt elől jó példával. De ezzel nem elégedett meg, hanem házról házra járva gyűjtötte az adományokat. Az eredmény meglepő volt, több mint 10000 arany gyűlt össze. Azonnal hozzáfogtak az építkezéshez, és fél év alatt már állt az épület. 1559 július5-én, ünnepélyes keretek közt fel is avatták. Első rektora Béza Tódor menekült hugenotta volt, a tanári kar jó része is külföldről bevándorolt tudósokból állott. A képzés két részre oszlott. Az alsó tagozatban (7 osztály) klasszikus nyelveket, retorikát és történelmet tanítottak. A felső 3 osztályban főleg teológiát (Ó és Újszövetség írásmagyarázat), aztán etikát és orvostudományt. Már az első évben 900 hallgató iratkozott be, köztük főurak és fejedelmek gyermekei is. Jöttek Európa minden országából, hogy Kálvin és Béza lábainál tanulják a szent tudományt. A következő évben annyian jelentkeztek, hogy bővíteni kellett a főiskolát. Égető szükség volt jól képzett tudós lelkipásztorokra, főleg Franciaországban, ahol ekkor már 2150 gyülekezet szerveződött (Coligny jegyzéke szerint, amit a királynőnek nyújtott be). Kálvin a hozzá küldött kérő levelekre az ismert szállóigével válaszolt: „Küldjetek faágakat és mi oszlopokat faragunk belőlük”. Hathatósan segítette a reformáció ügyét az is, hogy Svájcban, ebben az időben 30 kiváló nyomda működött. Kálvin az előadásait sohasem olvasta. Szabadon adott elő. Hogy ezek mégis fönnmaradtak, az egyedül szorgalmas tanítványainak köszönhető, akik állandóan jegyzeteltek. Diákjai nagyon szerették, mert közvetlen és barátságos tudott lenni, a szegény diákokat pedig anyagilag is támogatta. Hatása túlterjedt Svájc határán, angol, skót, holland, cseh és lengyel reformátorok és uralkodók kértek tőle tanácsot és eligazítást. 1652-ben kitört a francia polgárháború. A hugenották győzelmesen vívták meg a hit szép harcát, Kálvint azonban mély szomorúsággal töltötte el honfitársainak pusztulása. Ezekben az években egyre súlyosabbá vált betegsége is. Volt olyan eset, hogy abba kellett hagynia a prédikálást, mert fojtó köhögés fogta el annyira, hogy szája vérrel telt meg. Az egyetemi előadásait is félbe kellett hagynia. Erős fejfájás, gyomor- és bélbántalom kínozta, ami szervezetét egészen legyöngítette. Orvosai mindent elkövettek, hogy legalább enyhítsék fájdalmait, de nem sok eredménnyel. Szolgálatképtelensége ellenére, a tanács továbbra is kiutalta fizetését, de ő ezt azzal utasította el, hogy nem szolgált meg érte.

21

17. Az utolsó napok Kálvin a súlyos betegségét nagy lelki nyugalommal és türelemmel viselte. Betegágyán sokszor így sóhajtozott: Meddig még Uram… meddig? Április 2-án hordszéken elvitték a templomba, együtt énekelt és úrvacsorázott a hívekkel. Április 25-én végrendelkezett. Csekély vagyonát testvéreire hagyta. Még aznap magához kérette a tanácsot és elbúcsúzott tőlük: „Tiszteletre méltó uraim, nem tudom nektek megköszönni azt a kitüntető barátságot, amellyel irántam viseltettetek és gyakori erőtlenségemet, nagy békével tűrtétek”. Felemlíti sok küzdelmét, a genfi nép iránti szeretetét, majd bocsánatot kér indulatosságáért. Figyelmezteti őket a várható próbákra, de ne csüggedjenek. Majd kérve kéri, hogy békességet és a jó egyetértést őrizzék meg. Végül mindnyájukat imába foglalva, kezet fogott és elbúcsúzott tőlük. A tanácsos urak nem tudták elfojtani könnyeiket. Úgy búcsúztak tőle, mint édesapjuktól. Április 28-án megható alázatossággal vet búcsút lelkipásztor társaitól is. „Amikor először jöttem ebbe a városba teljes volt a zűrzavar. Itt volt ugyan a derék Fárel és később a vak Coraud, Saumier Antal mester, meg az ékesen szóló Froment. Csodálatos küzdelem és kemény próbák közepette éltem itt” – emlékezik vissza az elmúlt esztendőkre. Majd sorra veszi a fájdalmas és keserű napokat, a sok megaláztatást, száműzetését, az újrakezdést és a súlyos harcok között kivívott győzelmeket. „Kemény nyakú és makacs nép ez – legyetek azért készen mindig a küzdelemre, de mindenkor csak egyet szolgáljatok: Isten dicsőségét.” Utódjául Bézát ajánlja. Megköszöni, hogy betegsége alatt helyettesítették, majd együtt imádkozik velük és megáldja őket. Kálvin az elkövetkező napokat szüntelen imádkozásban tölti. Május 19-én még együtt úrvacsorázott lelkésztársaival. Május 27-én, amikor leszállt a nap, nagy lelke is megnyugodott az Úrban. Béza, aki végig ott volt halálos ágya mellett, így sóhajtott: „A leszálló nappal együtt, Isten elvette tőlünk a fényes világosságot”. Kálvin 54 éves korában halt meg. Halála mély gyászba borította az egész várost. Seregestől jöttek ravatalához. Május 29-én kivitték koporsóját a Plain Palais köztemetőbe, és minden gyászbeszéd nélkül, egyszerű imával egy jeltelen sírba temették el. Kálvin akarta így, hogy sírját ne jelöljék meg. Néhány szó Kálvin jelleméről: Egész valója a komolyságot és lelkierőt sugárzott. Az ékesszólást és a cikornyás beszédet nem szerette. Keveset és egyszerűen beszélt, de minden szavának súlya és magva volt. Lelki erejének forrását az Istennel való szoros kapcsolatban találjuk. A XVI. század gyermeke volt, ami sok mindent megmagyaráz a tetteiből. A szenvedélyes hitviták sokszor vitték túlzásba, néha tévedésbe is, de ezt utólag mindig igyekezett kijavítani. Kegyessége és hite rendkívüli tehetséggel párosult, a dolog lényegét azonnal felfogta. Akarata szilárd, jelleme tántoríthatatlan volt. Még ellenségei is csodálattal nézték. Állítólag a pápa így kiáltott fel, amikor hírül adták Kálvin halálát: „Ilyen szolgákkal úr lennék az óceán mindkét partján”: Kálvin minden szolgálatában egyedül Isten dicsőségét nézte. Ennek a szolgálatnak örök jelképe az ég felé tartott szív: „Szívemet égő áldozatul neked adom Uram!”

22

György Antal Kálvin János tanítása Kálvin János tanítása, hatalmas ívelésű alkotás, amely a keresztyén tan egészét átfogja. Az Institutio Religionis Christianae, magyarul a Keresztyén Vallás Rendszere alapos, részletes és jól áttekinthető képet ad mindarról, amit a hívő keresztyén embernek tudnia kell Istenről, Jézus Krisztusról, Szentlélekről, a helyes keresztyén magatartásról és az anyaszentegyházról. Ezen a művön több, mint 20 éven át dolgozott Kálvin, bővítette, finomította. Alapelve az volt, hogy mondanivalóját olyan világosan és egyszerűen fejezze ki, hogy azt mindenki megérthesse. És ez sikerült is neki. Mert mit ér a nyakatekert tudományoskodás, ha az sem érti, aki mondja. Mindig eszembe jut, az egykori lelkipásztor esete, aki öreg korában rest volt készülni. Ezen úgy segített, hogy betanult egy-egy ravasz prédikációt és azt mondta el a szószéken. Valaki csendesen figyelmeztette: - Tiszteletes Úr, ezt nem értik az atyafiak. Mire az öreg: - Nem baj, de legalább néznek. Nos, amikor megpróbálom Kálvin tanítását röviden összefoglalni és a presbiter testvérek elé tárni, szeretném olyan egyszerűen és könnyen érthető módon előadni, hogy aki olvassa, értse is. Nagyon sokat fogok idézni az Institutioból, de ez nem teszi nehézzé Kálvin megértését, mert minden mondata jól átgondolt és sóval fűszerezett. 1. Az előzmények Mielőtt rátérnék Kálvin tanításának ismertetésére, vessünk rövid pillantást a többi reformátorra, Lutherre, Melanchtonra és Zwinglire, hiszen Kálvin a reformáció eszméit, részben tőlük tanulta. Luther Márton – szerzetesi cellájában gyakorta így kiáltott fel: „Hol találok a kegyes Istenre?” Ha rendfőnöke, Staupitz János nem siet segítségére, talán meg is zavarodik a szüntelen önmarcangolásban. – Márton testvér, mit gyötröd magad, inkább olvasd a Bibliát és Ágoston írásait, és biztosan megtalálod a kegyelmes Istent. Micsoda kibeszélhetetlen öröm töltötte el, amikor a Római levél 1,17 versében fölragyogott a Szentlélek fénye: „Az igaz ember pedig hitből fog élni”. Nem a testünk örökös sanyargatásából, hanem egyedül Isten kegyelméből van az üdvösség, és ez csak hit által lesz a miénk. Az isteni kegyelemnek ez az átélése és hitből való elfogadása lett Luther életének és az egész reformációnak alapeszméjévé. A reformáció lényegét a „hármas egyedül” fejezi ki legtalálóbban: egyedül kegyelemből (sola gratia), egyedül hit által (sola fide) és egyedül Krisztus által (solus Christus). Luther sokáig azt hitte, hogy Isten könyörtelen bíró, aki megveszi a bűnt az emberen. Ó milyen más ez az Isten, aki a bűn átkát egészen Fiára tette, és benne mindent nekünk adott. Ha ez így van, - már pedig a Szentírás világos tanítása szerint így van, - akkor az ember érdemszerző jócselekedete ki van zárva az üdvösség kérdésében. „Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék” – mondja az apostol. (Ef. 2, 9). De ez nem jelenti azt, hogy a hívő ember – Isten iránti hálából ne teremje a hit jóízű gyümölcseit. A jócselekedetek szükséges voltát a reformáció nem tagadja, csupán a helye és hangsúlya változik meg. Luther következetes volt a jócselekedetek szentírási értelmezésében. Ezért erőteljesen szembeszállt kora nagy humanistájával. Erasmussal is, aki a szabad akarat mellett kardoskodott, hangoztatván a jócselekedetek érdemszerző voltát. Luther világosan kimutatta, hogy a bűneset által, az ember a bűn szolgájává lett (De servo arbitrio) és így minden dolgában Istenre van utalva. Halála után utóda, a reformáció ügyének továbbvivője, Melanchton Frigyes nagyobb hangsúlyt tett a jócselekedetekre, de csak azért, hogy a reformáció kegyelemtanát megvédje azoktól a szélsőségektől, amelyek az isteni és emberi törvényeket feleslegesnek tartották, a jócselekedeteket pedig egyenesen károsnak.

23

Luther fellépése után két évvel Svájcban is megindul a reformáció, Zwingli Uhlrik zürichi lelkipásztor munkája nyomán. Zwingli sok tekintetben Luther tanítását követi, - egy-két dologban azonban eltér tőle, főleg az úrvacsora kérdésében. Luther azt tanította, hogy Krisztus teste jelen van a szent jegyekben, vagy alatta, vagy fölötte, vagy mellette (in, cum et sub). Zwingli pedig azt mondta, hogy az úrvacsora tulajdonképpen emlékünnepély, amelyben az igaz bűnbánaton van a hangsúly. Különben is – hangoztatta – a véges emberi (a kenyér és bor) nem zárhatja magába a végtelent. A marburgi kollokviumon (1529) az úrvacsora kérdésében elszakadt egymástól a reformáció két ága, nagy kárára a reformáció szent ügyének. 2. Kálvin a mi tanítómesterünk. Luther és Zwingli fellépése nyomán a reformáció eszméi már mély gyökeret vertek a szívekben, és így természetesen hatottak Kálvinra is. Azt is tudjuk, hogy a fiatal Kálvin szoros barátságot tartott fenn Luther munkatársával, Melanchton Fülöppel. A reformáció igazságait illető gondolataik sok ponton azonosak voltak, még a két irányzatot elválasztó úrvacsora kérdésében is közel álltak egymáshoz, úgyhogy Melanchtont titkos kálvinistasággal is megvádolták. Kálvin azonban nem egyszerűen folytatója, vagy másolója a reformáció eszméinek, hanem a dolgok mélyére ható gondolkozásával új medret ásó és hatalmas rendszerré építő alkotójává. Kálvin tanításának világtörténelmi jelentősége kettős: a) Ő építette ki a legtisztább teológiai rendszerré a reformáció tanításait. b) Ezt a tanítást a gyakorlati életben is megvalósította és tette a saját lábán megállni tudó egyházi szervezetté. Ezt a hatalmas művet éppen akkor vitte végbe, amikor az ájultságából éledező rk. egyház – a jezsuitizmus segítségével – kezdte összeszedni erejét és megpróbált halálos csapást mérni a még zsenge, alakulófélben lévő reformált gyülekezetekre. Ennek a támadásnak kivédő és elhárító eszközévé az Institutio lett. Kálvin hallatlanul sokat írt, nemcsak könyveket, röpiratokat, leveleket, mégis az ő tanításának veleje ebben a könyvben összegeződik. Az Institutiónak két központi tanítása van, az egyik: Isten feltétlen urasága, és másik: az ő igéjének abszolút tekintélye. A reformáció hármas alapgondolatához, Kálvin negyedikként a Szentírást (Sola Scpitura) teszi. Tanítását egyedül a Szentírásra alapozza, és azt tanítja, hogy nemcsak örök életünk, de maga az egész földi élet egyedül Isten kijelentett igéjéből ismerhető meg, vezethető le és értelmezhető. A Biblia tekintélyét azonban nem az egyház adja, - az önmagában van – a hitelesítő pecsét maga a Szentlélek Isten. A Szentírás önmagában csak holt betűhalmaz lenne, a Szentlélek fénye nélkül. A Lélek viszi be és teszi életté az emberi szívben az Igét – mégpedig hit által. A másik alapvető és jellegzetes tanítása – a Szentírás alapján – Isten föltétlen urasága. Ebből logikusan következik, hogy a szenvedés a halál, a bűn, sőt maga a Sátán is, Isten szuverén hatalmának van alávetve. Ezt maga Luther is hangoztatta, amikor azt mondta: Még az ördög is Isten ördöge. A világban kétségkívül működnek démoni erők, amelyek igyekeznek mindent összekuszálni, de munkájuk korlátozott. Csak egy úr van a világ felett, a királyok Királya és uraknak Ura: Isten. – Kálvin ezzel a tanításával nyakát szegi annak a gondolkozásnak – amely

24

sokszor még hívő emberek szívét is elfogja – hogy ti. kettős hatalom, ill. istenség kormányozza a világot: Isten és a Sátán. Ez súlyos tévedés. Csak egy úr van és ez az Úr Jézus Krisztus Atyja. 3. Institutio Kálvin ezt a csodálatos remekművet 27 éves korában írta. Még franciaországi bujkálása és bujdosása idején megírta ennek vázlatát. Barátjának De Tilletnek gazdag könyvtára lehetővé tette számára a búvárkodást. Valójában azonban Bázelben (Svájc) fejezete be és rendszerezte mondanivalóját. Megírását a franciaországi események is sürgették. A „plakát-háború” miatt meginduló véres üldözések, börtönzések és a máglyák füstje is ösztökélte, hogy mielőbb védelmére keljen szenvedő honfitársainak és hitsorsosainak. Ugyanakkor szembe kellett szállnia a vakbuzgó király és gonosz tanácsadói rágalmaival is, akik igyekeztek a hazugságok és ferdítések özönével bemocskolni a reformáció szent eszméit. Feljegyezték, hogy sokszor asztalára borulva, Istent hívó szóval írta hitvalló sorait, gyakorta sóhajtozva: „Meddig még Uram meddig?” Ezek a prófétai sorok rajta vannak az első kiadás címlapján is. Ez a könyv nemcsak apológia a reformáció igazságai mellett, hanem erős pajzs és védőbástya az ellenreformációs rágalmakkal szemben is. Az első mű 1536-ban jelent meg Bázelben, amit még 4 kiadás követett, mindig bővítve, gazdagítva az elsőt. A könyvet Franciaország királyának II. Ferencnek ajánlotta, de végül is az egész keresztyén világnak szóló hatalmas üzenetté lett. Rendkívüli hatását bizonyítja, hogy még ellenségei is elismerték következetességét és alaposságát. A reformáció hívei pedig ujjongva fogadták. Az első magyar reformátorok elragadtatását Thuri Pál sorai így foglalták össze: „A szent könyvek után, kiket az nagy apostolok írtak. Ennél jobb könyvet soha senki sem írt.” Még az ellenreformáció nagy vezére, Pázmány Péter is jelentős írásnak nevezte. Az Institutiót maga Kálvin fordította le francia nyelvre strassburgi lelkipásztorsága idején. Ez a fordítás lett a francia irodalmi nyelv megalapozója (ahogy a Károli Bibliafordítás a magyar irodalmi nyelvé). A közgazdászok állítják, hogy a kapitalizmus gyökerei az Institutioban keresendők, - a demokrácia pedig a „népfelség” gondolatával – ebből értelmezhető. A XVI.századi, németalföldi polgárság és a XVII.századi, angol puritánus mozgalom, Kálvin eszméiben találta meg a maga ideológiáját. (Kónya I.) (Kálvin összegyűjtött írásai kis könyvtárat tesznek ki, mégis Kálvin az Institutiót tartotta főművének, ezen dolgozott egész életén, ezt finomította, gazdagította, úgyhogy méltán nevezték „egykönyvű embernek”). Az Institutiot még életében, több európai nyelvre lefordították, így német, angol, holland, olasz és spanyol nyelvre is. Később megjelent a lengyel fordítás is. Magyar nyelven elég későn, 1624-ben jelent meg. A nagy fejedelem Bethlen Gábor kérésére, Szenci Molnár Albert fordította le és adta ki. A „keresztyén religióra és igaz hitre való tanítás” címen. Közel 300 évig azonban nem jelent meg új fordítás, amit megmagyaráz egyházunk százados élet-halál küzdelme az elnyomó ellenreformációs önkényuralom ellen. Tudjuk, hogy a Biblia kiadását is minden eszközzel igyekeztek gátolni, hogy lehetett volna akkor gondolni az Institutio újabb megjelentetésére. Csak a XX. század első éveiben jelentek meg új Kálvin-fordítások, de akkor sorozatban. A legfontosabb a Czeglédy – Rábold és a Victor János fordítása. 4. Az Institutio tartalmi felosztása Kálvin fejtegetését az Apostoli Hitvallás és a Tízparancsolat magyarázatával kezdi, majd az Úri imával fejezi be. A későbbi kiadások azonban jóval részletesebb és alaposabb kifejtését

25

adják a reformáció hitigazságainak. Az alapgondolat azonban változatlanul ugyanaz! Az 1559-es kiadás négy könyvre oszlik: I. Istenről, mint teremtőről, II. Istenről, mint megváltóról III. Istenről, mint megszentelőről, IV. Az üdvösségre segítő külső eszközökről Egy ismertetés nem vállalkozhat arra, hogy részletesen kitérjen az Institutio minden kérdésére, azt azonban fontosnak tartom, hogy mindazokat a tanításokat, amelyek újszerű és meglepő fogalmazásuknál fogva nagyon érdekesek és rendkívül tanulságosak – ismertessem. Külön fejezetet szánok a kálvinizmus központi tanításának, az eleve elrendelés kérdésének. Vegyük ezeket sorra: Az első könyv Istenről, mint teremtőről szól. „Egész bölcsességünknek mondja Kálvin – már amelyik igaz és valóságos bölcsességnek nevezhető, valójában két összetevője van: Isten és önmagunk ismerete. De mivel ezek sokféleképpen összefüggnek egymással, nem könnyű eldönteni, hogy melyik közülük az első és egyben forrása a másiknak. Első renden azért, mert senki sem nézhet önmagába anélkül, hogy Istenre ne fordulnának gondolatai, akiben „él” és „mozog”. Mert egészen világos, hogy a bennünk lévő ajándékok aligha származhatnak maguktól, hiszen a létük sem más, mint Istenben való létezés”. (I.1,1) Ebből következik, hogy nincs önismeret istenismeret nélkül és nincs istenismeret, emberismeret nélkül. Már a régi görögök is nagy hangsúlyt helyeztek az önismeretre. (A delphi-i jósda felirata: Gnothl szeauthon). Az ember ui. született képmutató és hajlamos önmagát túlbecsülni. Az a szánalmas romhalmaz, amit az első ember lázadása okozott, különösképpen arra kényszerít, hogy fölfelé fordítsuk tekintetünket, és akkor jövünk rá, hogy milyen koldusok vagyunk. Az emberi gőg és önteltség végleg összeomlik, amikor az ember előtt fölragyog az élő Isten hatalma és dicsősége. A próféta jajgatva kiált föl, amikor megjelenik előtte az Úr. „Jaj nekem, elvesztem …, hiszen a királyt a Seregek urát látták szemeim.” (És. 6, 5). Az öntelt Saul pedig úgy rogy a földre, mint villámsújtott, amikor Krisztus megjelenik neki a damaszkuszi úton. (ApCsel. 9.) Isten sokféleképpen jelenti ki magát, de csak az látja meg Őt, akinek nem vakultak meg lelki szemei. Nagyságát, hatalmát szemlélhetjük a világmindenségben, a természet csodáiban, az emberiség történelmében és magában az emberi lelkiismeretben is. Ezeket méltán nevezhetjük Isten lábnyomainak. Az Ő valóságát, végtelen hatalmát, világokat kormányzó erejét, atyai szeretetének forróságát azonban csak az Igéből ismerhetjük meg igazán! A Szentírásban találjuk meg mindazt, amit róla tudnunk kell „nehogy hamis ösvényre tévedve, valami bizonytalan istenség után kutassunk. (I. 7, 4). Az ige azonban nem talál befogadásra, az emberek szívébe, míg a Szentlélek belső bizonyságtétele, mintegy pecséttel, - nem hitelesíti” – mondja Kálvin. (I. 7, 4). A Szentírás Isten lényének három vonását hangsúlyozza: Irgalmát, amelyen nyugszik az ember üdvössége, ítéletét, melyet naponta gyakorol a gonosztévőkkel szemben és az igazságot, amely általgyámolítja és megőrzi a hívőket. Szent lényéhez tartozik azonban igaz volta, hatalma és szentsége is. A Szentháromság kérdését nem emberi képekkel, vagy hasonlatokkal próbálja Kálvin érthetővé tenni, hanem egyszerű mondatokba tömörítve és világos érvekkel támogatva – magyarázza meg. „A Szentírás azt mondja Istenről, higgy „egy”, akkor ezen a „lényeg egységét” kell értenünk. Ha pedig azt halljuk, hogy „az egy lényegében három”, akkor ebben a hármasságban a személyek értendők. Ha valaki ezt minden hátsó gondolat nélkül vallja, akkor nincs szükség szavakon rágódni”. (I. 13, 5). A három létforma egymáshoz kapcsolódik, de különbözik is egymástól – főleg a

26

munkamegosztásban. Az Ige (vagyis a Fiú) nem lett volna Istennél (Ján. 1, 1), ha nem lett volna más, mint Isten. Aztán: nem az Atya szállt le a földre, hanem az „aki az Atyától jött ki”. Nem az Atya szenvedett a kereszten és támadott fel a halálból, hanem a Fiú. A Szentlélektől pedig a Fiú azzal különbözteti meg magát, hogy más Vigasztalót küld, aki a tanítványokat megtanítja mindenre. Az első zsinatok, sok vita után, ebben a tömör mondatban foglalták össze a Szentháromságról vallott hitüket: A Fiú az Atyától származik („Én fiam vagy te, ma szültelek”), a Szentlélek pedig az Atyától és a Fiútól (Filioqe tan, vö. Presbiteri füz. 6-7.sz. 25.old.) A teremtő Istenről Kálvin nagyon tömören fogalmaz. „A Szentírás tanítása szerint Isten az eget és a földet, Igéje és Szentlelke által a semmiből teremtette az ember javára”. Mindent oly szépen intézett, hogy minden óraműpontossággal működik, de a dolgok mögött ott áll a szüntelenül munkálkodó Isten. Tehát nem úgy áll a dolog, ahogy Madách Az ember tragédiájában megfogalmazta: „Be van fejezve a nagy mű. A gép forog, az Alkotó pihen. Évmilliókig eljár tengelyén, míg egy kerékfogát újítani kell.” ( I. szín.) Az Úr Jézus világosan megmondta: „Az én Atyám mindez ideig munkálkodik és én is, munkálkodom.” (Ján. 5, 17). Isten azonban nemcsak megteremtette ezt a világot, hanem atyai módon gondoskodik is róla, de a világ kormányát nem adta ki kezéből. A teremtéssel kapcsolatban Kálvin egy anekdotát is elmond. Egy gúnyolódó ember egyszer odament az egyik egyházatyához és azt mondta: Jó, jó értem, hogy a világot Isten teremtette, de mit csinált Isten a teremtés előtt? A bölcs válsz ez volt: A poklot készítette a kíváncsiskodók számára. 5. A II.könyv Istenről, mint megváltóról szól Bevezetőben részletesen tárgyalja az eredendő bűn kérdését, rámutatva arra, hogy a bűnbeesés által az ember elvesztette jóra való képességét és ítélet alá került. A törvény teszi nyilvánvalóvá az ember koldusvoltát, hogy végül üres kézzel és kifosztottan meneküljön az irgalmas Istenhez. Amit az isten véghez vitt, az egyedül Fiában tette nyilvánvalóvá. Őt tette átokká helyettünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne”. Jézus Krisztus hármas tisztében mutatja be az ember teljes megváltását és kegyelembe fogadását. Jézus Krisztus főpróféta, főpap és király. Sokak számára – írja Kálvin – ezek üres címek, holott Jézus személye és munkája ezekben az e „méltóságokban” válik erős valósággá. Prófétasága azt jelenti, hogy „a tőle kapott tudományban a bölcsesség minden része megtalálható. Királysága lelki természetű, de egyedül ez a garanciája az egyház létének. Mint főpap, ő az egyedüli közbenjáró az Isten és az ember között. Értünk való áldozatával ledöntötte a válaszfalak, ami elválasztott Istentől. A III. könyv Istenről, mit megszentelőnkről szól. „Mindaz, amit Krisztus az emberi nem üdvéért szenvedett és tett, mindez haszon nélkül marad és nem lesz semmi jelentősége számunkra mindaddig, amíg Krisztus rajtunk kívül van, és mi el vagyunk választva tőle. Hogy tehát megoszthassa velünk azokat a javakat, - az kell, hogy Krisztus a miénk legyen, és bennünk lakjék”. (III. 1, 1). Krisztus, amikor minket a Lélek erejével hitre juttat, egyúttal a saját testébe is beolt bennünket, hogy összes javainak részesei legyünk. Szent áldozatának és feltámadásának minden java egyedül a Szentlélek által lesz sajátunkká. A Lélek pecsét és zálog. Pecsétje az üdvösségnek és záloga annak, hogy amivel Isten „tartozik” (ti. ígéretei) meg fogja adni. A Szentlélek erejének leheletével isteni életet lehelt belénk, úgyhogy többé nem rendelkezünk magunkkal, hanem az Ő cselekvése és indítása mozgat bennünket (III. 1, 1). Vagyis a Szentlélek a hívő élet motorja. Mindez pedig hit által válik valósággá. Hasonlattal élve: A bűn mocsarában fetrengő ember

27

felé a mentő szeretet egy mentőövet dobott. Ez a mentőöv a kegyelem –amivel megragadom – a hit karja. A hittani rész tárgyalása után egészen gyakorlati kérdések felé fordul Kálvin figyelme. Beszél az önmegtagadó és kereszthordozó keresztyén életről, a hitről és jócselekedetekről, az imádkozásról, az örök elválasztásról és a végső dolgokról. Ezekből csupán ízelítőt kívánok adni, a kálvinizmus központi kérdését az eleve elrendelés kérdését azonban külön fejezetben részletesen igyekszem kifejteni. Hit és megigazulás A reformáció központi kérdése a hit által való megigazulás volt. Kálvin kétféle hitről beszél: az egyik az elhívés. Ilyen hite az ördögnek is van. Az igaz hit nem az, hogy elhiszem, hogy van Isten, hanem az, hogy hiszek Istenben és hiszek Jézus Krisztusban. A hitről már előbb szóvolt, amikor a Szentlélek munkájáról és ajándékáról beszéltünk. A megigazulásunk egyetlen lehetősége az igaz hit. Kálvin a hitet a vallás legfőbb tengelyének nevezi. A hit által való megigazulás semmi mást nem jelent, mint azt, hogy akit vádoltak, fel van mentve (III. 11,3). Ez a felmentés Krisztusban és Krisztus által történik, tehát nem jócselekedetekből történt. Akik elnyerték Isten Szentlelke által a hitből való igazságot, azoknak a megszentelődés útján kell járniuk, és napról napra engedelmesebben kell szolgálniuk Isten dicsőségét. (III. 14,9) A jócselekedetekről azt mondja Kálvin: Igaz, hogy vannak jócselekedetek, de ezeket Isten végzi el az emberben. Ezek tehát Isten javára „írandók”. Nem az ember érdeme, hanem Isten kegyelme. Valóban az általános kegyelem is munkálkodik, és az emberek egy része sok jót tesz, de ez is Isten ajándéka. Arra az ellenvetésre, hogyha a bűnbocsánat ingyen van és nem jócselekedetekből, akkor térjünk bármely rossz útra, úgyis megkapjuk az üdvösséget. Erre Kálvin azt mondja: nekünk ingyen van ugyan, de Istennek igen sokba került, az Ő fiának Krisztusnak keserves kínhalálába. Aztán, a tékozló fiú, akit apja visszafogadott, megcsúfolhatja-e apja arcát még egyszer? Ha valaki azért tesz jót, hogy ezért benyújtsa a számlát Istennek, az ilyenből nem kér Isten. Arra viszont igen, hogy emlékezzél Isten jótéteményére és légy hálás! Az imádkozásról Ha egyszer hit által megtanultuk már azt, hogy mindent, amire szükségünk van, ami hiányzik megvan, és Jézus Krisztusban – akkor nincs más hátra, minthogy Őbenne meg is keressük, és imádságunkkal tőle kérjük. (III. 20,1) Nem elég tehát, ha tudom, hogy Isten gazdag Isten és benne minden megvan, öröm, erő, békesség, amire nekem hallatlanul nagy szükségem van és ez nem az enyém, aki erőtlen szegény és nyomorult vagyok, csak kérnem kellene tőle. Erre Ő is biztat: „Kérjetek és adatik …” Jézus meg is adta a mintát Úri imában. Az imádsághoz ígéretet is fűzött, amit az Ő nevében kérünk, megadja mennyei Atyánk (Máté 18, 19, Ján. 14, 13).

28

A IV. könyvben az üdvösségre segítő eszközöket tárgyalja Ebben a részben részletesen beszél az egyházról és a sákramentumokról. Vegyük először a sákramentumokat, ebből is kiemelten az úrvacsora kérdését. A reformáció korában akörül folyt a vita, mit jelent az Úr Jézus szava: Ez az én testem, ez azén vérem. A rk. tan szerint, a papi megáldás folytán a kenyér (rk. ostya) átváltozik Krisztus valóságos testévé, és a kenyérnek csak a látszata, marad meg. Luther azt tanította, hogy ez az átváltozás nem történik meg, de az úrvacsorázó a kenyérben és borban, azokkal együtt, és azok alatt, mégis a Krisztus testének és vérének lényegét veszik magukhoz. Zwingli tagadta Krisztus testének jelenlétét. Szerinte a kenyér és bor csupán jelképet. Az úrvacsora nem más, mint emlékezés Krisztus halálára, vagyis egyszerű emlékünnepély. Kálvin úrvacsorai tanításának summája az, hogy Krisztus az úrvacsorában valóságosan jelen van az Ő lelke által. Aki tehát lélek szerint veszi a kenyeret és bort, az a Krisztussal egyesül, egy test lesz vele. Kálvin ezzel a tanításával tulajdonképpen egy magasabb kapcsolatot létesít Luther és Zwingli között, amikor kimondja, hogy Krisztus teste helyileg nincs ott az úrvacsorai jegyekben, de a Szentlélek a hívők lelkét égbe emeli és ezzel valóságos kapcsolatot létesít, a megdicsőült Krisztussal. Kálvin az I Kor. 11,23 magyarázata során azt mondja: Krisztus nem öntestére, hanem a kenyérre mutatott. Kérdés az, hogy milyen értelemben nevezi a kenyeret saját testének? Csakis olyan értelemben, ahogy János a Szentlelket galambnak látja és nevezi. A kenyér tehát a test szimbóluma. Jézus a látható jeggyel együtt a saját testét is adja nekünk, még pedig a kereszten megtöretett testét, vagyis szent áldozatát. „Ennek áldásában csak az részesül, ha Krisztussal hit által teljesen egyesülünk, az Ő tagjává, vele egy testté leszünk. Mindez csak a Szentlélek által valósulhat meg, aki a hívő lelkét Krisztus testével titokzatos módon összeköti.” (IV. 14,9). Az egyházról való tanítását, Kálvin – nagyon is gyakorlati módon fogja meg. Az egyházban mindig együtt van a búza és a konkoly, tehát: tökéletes egyház nincs. Az igaz egyház tagjainak „azokat ismerjük el, akik hitük megvallása által, életük példájával és a sákramentumokban való részvételükkel, velünk együtt, ugyanazt az Istent és Krisztust vallják.” (IV.1,18) Az egyház feladata az igehirdetés, a sákramentumok kiszolgáltatása, a szegény-gondozás és az egyházfegyelem gyakorlása. Az egyház autonóm szervezet, ezért a hatóságnak nem lehet beleszólása az egyház kormányzásába. Ugyanakkor a gyülekezet ügyeinek intézésébe be kell vonni az arra alkalmas és érdemes hívő férfiakat. A lelkipásztorokkal együtt alkotják a consistoriumot, amely gyakorolja az egyházfegyelmet. Ez nemcsak az úrvacsorától való eltiltást, hanem – súlyosabb esetben – a gyülekezetből való kizárást is jelentheti. Az állammal való kapcsolat kérdésében hangsúlyozza a közösség ellenállási jogát a bálványozó, vagy zsarnok fejedelmekkel szemben. Ez merőben más, mint a lutheri egyházalkotmány, ahol a fejedelemnek döntő szava van az egyházi ügyekben. Zwinglivel együtt hirdette – és igyekezett megvalósítani, hogy a kormányzásban és az állami életben Isten bölcs vezetése és szent akarata érvényesüljön. Ezt nevezzük teokráciának. György Antal Kálvin tanítása az eleve elrendelésről Amit Kálvin tanításaiból eddig elmondtam csupán morzsácskája annak a hatalmas alkotásnak, amin Kálvin, egész életén át dolgozott. Ismertetésem csak fénykép, ami a valóságot csak annyiban közelíti meg, mint egy fotófelvétel a parlament épületéről. Mégis ha sikerült az érdeklődést valamennyire is fölkeltenem, akkor fáradozásom nem volt hiábavaló.

29

Az ismertetésből szándékosan kihagytam Kálvin legjellegzetesebb tanításának az eleve elrendelésnek a kérdését, mert úgy érzem, hogy ez megérdemel egy külön fejezetet. Ha valami különösképpen jellemzi a református vallást, az a predestináció. Ez az a tanítás, századokon keresztül sok vitát váltott ki, de akik hittel elfogadták, hithősökké váltak. Nos a következőkben megpróbálom röviden összefoglalni, amit Kálvin erről a kérdésről tanított, végül pedig ismertetem a XX.sz.néhány jeles teológusának álláspontját a predestinációról. Már az előzőekben szó volt arról, hogy a reformáció három alapigazságához (egyedül hit által, Krisztus által és kegyelem által) – negyedikként a Szentírást vette: egyedül a Szentírás által (=sola Scriptura). Mit jelent ez? Azt, hogy hitünk és cselekedeteink egyedüli zsinórmértéke Isten kijelentett Igéje, vagyis a Szentírás, - mégpedig a teljes Biblia. Kálvin az Ótestamentumot egyenértékűnek tartotta az újjal, amit az Újtestamentum tanít az az Ótestamentumra épül. A Szentírás alapos tanulmányozása során egyre fényesebben ragyogott fel előtte a szuverén Isten képe. Ez az Isten cselekvésében nem korlátozható, minden szál az Ő kezében fut össze, minden hatalom égen és földön egyedül az övé. „Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké”. (Róm. 11,36). Ebből következik „akin akar könyörül, akit pedig akar, megkeményít.” (Róm. 9,18). Ebben a szuverén Istenképben teljesedik ki a keresztyénség, mint a világ urát központba állító világvallás. Ez az Isten nemcsak mindenható, hanem korlátlan úr is. Bármit tesz is, „jótetszése” szerint teszi, és az ember nem vonhatja kérdőre, hogy mit, miért tesz. Ez az Isten titka, amit feszegetni Isten ellen való bűn. Kálvin erről azt mondja: „Engedjük meg a keresztyén embernek, hogy feltárja szívét-lelkét Isten minden beszédére, melyek rá vonatkoznak, de azzal a kikötéssel, hogy amint előbb az Úr is becsukta az ő száját, az ember is zárja le a további kutatás útját maga előtt”. (III.21,3). Az eleve elrendelésben Isten és az eredendő bűn miatt minden jóra képtelen ember áll szemben egymással. Ez a szakadék a gyarló ember számára áthidalhatatlan. Ami azonban az embernek lehetetlen, Isten maga tette lehetővé azáltal, hogy a Fiában a Krisztusban hidat épített önmaga és az ember között. Még pedig élő és járható hidat. Isten a saját jótetszése szerint ezt a munkát kétféleképpen végzi: a) az egyetemes kegyelem által, mely a földi embernek lehetőséget biztosít, hogy Isten dicsőségét szolgálja, b) a különös kegyelem által, amely meghatározza az ember üdvösségét, örök sorsát. Ez a kegyelem kiválasztó kegyelem, alapja az örök isteni akarat. „Tanácsom megáll és véghez is viszem minden akaratomat.” (És 10,20) Kálvin következetes az ige átgondolásában és kifejtésében, mert azt vallja: ahol van kiválasztás, akkor annak ellenkezője is van, vagyis van elvettetés is. Ez az, amit kettős predestinációnak nevezünk. Az ember üdvösségének vagy elkárhozásának kérdése a keresztyénség kialakulása óta vitatott. Az őskeresztyének között általános volt az a vélemény, hogy Ádám bűnesete óta kik járnak a bűn útján és kik igyekeznek megtérni a bűnből. Ez később oda módosult, hogy a megtért és cselekvő emberek kiérdemlik az üdvösséget (ez a rk. álláspont). Pelagius tagadta az eredendő bűnt, azt állítva, hogy az üdvösség az ember szabad akaratától függ. Augustinus egyházatya viszont – éppen a Szentírás alapján – azt tanította, hogy az ember teljesen képtelen a jóra. Kárhozatra méltó bűnös – Isten azonban az Ő jótetszése szerint mégis egyes embereket kiválasztott az üdvösségre. (Augustinus azonban nem beszél határozottan az elvetésről, csupán érinti azt. Tanítása tehát nem következetes). A reformátorok, Augustinusból kiindulva,

30

a predestináció álláspontjára helyezkedtek. Luther a De Servo Arbitrio c. művében foglalkozik a predestinációval, rámutatva az emberi akarat bénaságára. Zwingli is hasonló álláspontot képvisel, amikor azt mondja, hogy az üdvösség dolgában, minden emberi érdem ki van zárva egyedül Isten kegyelmétől függ az üdvösség. A kettős predestinációt azonban következetesen Kálvin fejtette ki az Institutióban. A III. könyv 21,5 pontjában így határozza meg a predestináció lényegét. „Predestinációnak Istennek azt az örök rendelkezését nevezzük, amellyel önmagában elvégezte azt, hogy akarata szerint mi történjék minden egyes emberrel. Ugyanis nem egyforma állapotra vannak teremtve, hanem egyeseknek örök élet van előre elrendelve, míg másoknak örök kárhozat. Tehát aszerint, hogy valamelyikember ezeknek a céloknak az egyikére, vagy másikára teremtetett, mondjuk azt, hogy életre vafy halalra van elrendelve”. Ez a következetes végigvezetése a Szentírás tanításának, valóban lenyűgöző. Kövessük azért azt az utat, amit Kálvin végig járt, amikor az eleve elrendelés tanát, a Szentírás alapján – megalkotta. Kálvin így indokolja: „A Szentírás a Szentlélek iskolája, amelyből, ahogyan semmi sem hiányzik, ami tudásra hasznos és érdemes, így semmi olyat nem is tanít, amit ne volna hasznos tudni. Vigyáznunk kell, nehogy elzárjuk a hívőket attól, amit a Szentírásban ránk hagyatott az eleve elrendelésről, nehogy olyan színben tűnjünk föl, mintha rosszindulatúan meg akarnók fosztani őket Isten jóságától, vagy a Szentlelket vádolnók, hogy olyan dolgokat tesz ismertté az emberek előtt, amit legjobb volna eltitkolni”. (III. 21,3) Isten a kiválasztást nemcsak „egyes személyek esetében mutatta fel, hanem Ábrahám egész ivadékában példát adott arra, hogy világossá tegye, miszerint az Ő választásán múlik minden nép jövőjének alakulása. Amikor a Felséges örökséget osztott a népeknek és szétválasztotta Ábrahám fiait … - Izrael népe volt az Úr része, Jákób az Ő sorsul juttatott öröksége.” (III. 213. IV. Móz. 32,8-9). Isten tehát egy népet kiválaszt magának, ugyanakkor a többieket elveti anélkül, hogy ezt indokolná. Ennek a kiválasztott népnek semmi jogcíme sincs a dicsekvésre. Mindez Isten ingyen kegyelméből történik. „Nem azért szeretett titeket az Úr, sem nem azért választott ki titeket, hogy minden népnél többen volnátok, mert ti minden népnél kevesebben vagytok, hanem (tetszett neki, hogy titeket válasszon), mivel szeretett titeket.” (V. Móz. 7,78) Kálvin azonban itt nem áll meg, hanem rámutat az eleve elrendelés egy második fokozatára, arra – amire az Úr Jézus is figyelmezteti az öntelt zsidókat, hogy különbség van Ábrahám utódai és Ábrahám gyermekei között (Ján. 6,37-39). Izmaél kezdetben egyenlő rangban volt testvérével Izsákkal. Tagja volt a szövetségnek is, hiszen Ábrahám őt is körülmetélte mégis Isten elvetette. De ennél is meggyőzőbb példa Ézsau és Jákób esete. Még a fiúk megszületése előtt kijelenti Isten: „a nagyobbik szolgál a kisebbnek”. (V. Móz. 25,23 b), majd pedig elhangzik a végső ítélet” Jákobot szeretem, Ézsaut gyűlölöm” (Mal 1,2). Később nyilvánvalóvá lesz az is, hogy Jákób háza sem méltó erre az isteni szeretetre. Kitűnik ez a Sínai törvényadás alkalmával. Lapozzuk csak föl a Szentírásnak ezt a helyét. A törvényadáskor azt mondja az Úr: „Ha figyelmesen hallgatok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek valamennyi nép között az enyéim”. (II. Móz. 19,5). A nép válasza az volt: „Valamit rendelt az Úr mind megtesszük.” Mi történik ezek után? Durva törvényszegés, bálványimádás, az aranyborjú. Ha akkor az Úr, igazsága szerint cselekszik, mindnyájan halál fiai. Isten azonban meghallgatja Mózes közbenjáró imádságát és megkegyelmez a bálványimádó és törvényszegő népnek. (Mózes itt az Úr Jézus előképe). De nem mindenkinek! „Könyörülök, akin könyörülök …”

31

Milyen elgondolkoztató mindez. Amikor az ember cselekedeteire épít, reménytelenül elveszett. A törvényszegés miatt átok alá kerül Izrael, és csak a maradék marad meg. A történelem folyamán tovább romlik a helyzet, Izrael fokozatosan eljátssza Isten szeretetét és egyre alkalmatlanabbá válik arra a szent küldetésre, hogy jellé váljon a pogányok között élő és igaz Isten felől. Sőt gyakorta válik bálványimádóvá, megszegve ezzel Istennel kötött szent szövetségét. A prófétákat, akik az Úr kemény ítéletét hirdetik – az Úrtól való elpártolás miatt – üldözni kezdik és némelyek meg is ölnek. Illés próféta a Hóreb hegyen így jajong az Úr előtt: „Nagy búsulásom van az Úrért, mert elhagyták a te szövetségedet Izrael fiai, a te oltáraidat lerombolták, és a te prófétáidat fegyverrel megölték és csak egyedül én maradtam meg és engem is halálra keresnek”. (I. Kir. 19.10). Isten válasza azonban az, hogy van még hétezer, akik nem hajtottak térdet Baálnak. A helyzet azonban nem sokat változott. Ézsaiás így panaszkodik: ki hitt a mi beszédünknek és az Úrnak karja kinek jelentetett meg? Az elvakult és megkövéredett szívű nép bedugta füleit a prófétai szó elől. Isten még egy kísérletet tesz, hogy a makacs és bálványimádó népet észre térítse. „Az Úr, az ő atyáiknak Istene, elküldte hozzájuk követeit, jó idején, mert kedvez vala az ő népének és az ő lakhelyének. De ők az Isten követeit kigúnyolták az Ő beszédeit megvetették és prófétáival gúnyt űztek, míglen az Úr haragja fölgerjede az ő népe ellen, s többé nem vala segítség.” (II. Krón 36, 15,16). Az ítélet valóban rettenetes volt: Jeruzsálem rommá lett, népe pedig szétszóratott, és csak egy maroknyi maradt meg Izraelből. Ehhez a maradékhoz küldi el az Úr, egyszülött Fiát, az Úr Jézust. Ebben az isteni kegyelmes cselekedetben mérhető le az Atya kibeszélhetetlen szeretete és végtelen irgalma. Népe azonban nem fogadta be, elfordul tőle, sőt összefogva a pogány világgal keresztre feszíti. De Urunk örök terve, amit elvégzett a világ felől, nem válik semmivé. Az alkalmatlanná lett Izrael helyett új szövetséget köt, de most már nem egy néppel, hanem az egész emberiséggel. Így jön létre a lelki Izrael, az anyaszentegyház. Ebbe a szent közösségbe, hívogatja az Úr Jézus kora gyermekeit. „Minden, amit nekem ád az Atya, én hozzám jő, és az aki hozzám jó, semmiképpen ki nem vetem.” (Ján. 6,37).Ezt a hívást azonban csak kevesen hallották meg és csak azok mentek hozzá, akit maga kiválasztott (Ján. 15,16). Isten kiválasztó kegyelmének részletes, alapos és világos kifejtését Pál apostol leveleiben találjuk meg. Ennek alapigéje, locus classicusa az Ef. I. 3-5. „Áldott legyen az Isten és a mi Urunknak Jézus Krisztusnak Atyja, aki megáldott minket lelki áldással a mennyekben, a Krisztusban, aszerint, amint magának kiválasztott minket Őbenne, világ teremtése előtt, hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek Ő előtte szeretet által, eleve elhatározván, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által az Ő akaratának jókedve szerint”. Ez az ige kizárja az ember közreműködését és érdemes voltát, mert a kiválasztás, a világ teremtése előtt történt, még pedig az Ő fiában, a Krisztusban. A predestináció tan azonban legbővebben és legvilágosabban a Római levél 9-10 részében van kifejtve. Pál apostol, Ótestamentumi példák egész tárházát sorakoztatja fel a kettős predestináció mellett. Végül így fejezi be mondanivalóját: „Mit mondunk hát? Azt, hogy a pogányok, akik az igazságot nem követték, az igazságot elnyerték, még pedig a hitből való igazságot. Izrael ellenben, mely az igazság törvényét követte, nem jutott el az igazság törvényére (Róm. 9,30,31). Az elvettetés és megkeményedés Izraelre nézve azonban csak ideiglenes és átmeneti „ameddig a pogányok teljessége bemegyen.” (Róm. 11.25). Kálvin kettős predestinációs tana ellen, a századok folytán igen sok kifogás és vád hangzott el. Ezeket a vádakat, amelyek még az ő életében hoztak föl a kettős elválasztás tana ellen, maga sorra megcáfolja. Nincs mód arra, hogy ezeket mind sorra vegyük, csupán négy elítélő észrevételre fordítsunk figyelmet. A leggyakrabban hangoztatott vád az, hogy a kettős predestináció Istent zsarnoknak mutatja be, aki az embert, mint Isten teremtményét semmibe

32

veszi. Nos, zsarnok az, aki önkényesen, minden törvényt felrúgva, kénye-kedve szerint uralkodik és bánik az alattvalóival. Ezzel szemben Kálvin rámutat, hogy ebben a világban minden megbízható törvények szerint meg végbe, és ezek a törvények az Urat is kötik. Tehát ki van zárva az önkényeskedés. A másik vád a predestináció ellen az, hogy Isten személyválogató. Ez akkor volna igaz, ha az Úr emberi érdemek szerint választana ki egyeseket. A harmadik vád az, hogy Isten a rossznak a szerzője, az ember tehát nem felelős a tetteiért. Kálvin szerint ezt csak a hitetlen ember állítja, hogy mentse a maga gonoszságát. Érdekességképpen megjegyzem, hogy a bíróság előtt egyszer így védekezett egy vádlott: Nem tehetek róla, Isten tett engem bűnözővé. Mire a bíró így válaszolt. Isten engem pedig arra rendelt, hogy magát elítéljem. Sokan fatalizmussal azonosítják a predestinációt. Ha van predestináció, hangoztatják, akkor az ember számára nincs más lehetőség, mint megadni magát a sors kivédhetetlen csapásainak. A predestináció azonban jellegében és céljában egészen más, mint a fatalizmus. Ez tétlen, pasrXív magatartásra ösztönöz, a predestináció pedig erőteljes, lendületes és győzelmes életre. Az Isten kegyelmi kiválasztásába vetett hit hősöket szült. Gondoljunk itt az angol puritánokra, vagy az USA-t megalapító Zarándok-atyákra, vagy a mi gályarab prédikátorainkra. Mindegyikük a kiválasztottságuk tudata tette hallatlanul erőssé a hitben való helytállásban, ugyanakkor meg voltak győződve, hogy isteni küldetést töltenek be. Összegezve az eddig mondottakat: A predestináció a szuverén Isten örök és változhatatlan végzésén alapszik, amibe az embernek semmi beleszólása sincs. Ez a kiválasztás, már a bűneset előtt megtörtént, de a bűneset után jutott érvényre. A predestináció kettős: üdvösségre és kárhozatra, életre és halálra szóló, de ez nem jelenti, hogy a világ kívül marad Isten cselekvő akaratán. A predestinációt Isten az Ő fiában a Krisztusban hajtja végre és a hívő lelkek számára válik megrendíthetetlen fundamentummá és győzelmes életakarattá. A kettős predestináció tanát Kálvin utódai, Béza és társai még szigorúbban fogalmazták meg. A XVII.századi ortodox kálvinizmus enyhíteni akart a kálvini tanításon és csak a kiválasztást hangoztatta, az elvettetést nem. A II. Helvét Hitvallás és a Heidelbergi Káté is enyhébb formában fogalmaz. „Isten öröktől fogva, szabadon és ingyen kegyelemből, személyválogatás nélkül, eleve elrendelte, vagyis kiválasztotta a szenteket, akiket Krisztusban idvezíteni akar.” (II. Helv.Hitv.) A Heidelbergi Káté az anyaszentegyházról szóló kérdésében foglalja össze az eleve elrendelésről való véleményét: „Hiszem, hogy Istennek fia az egész emberi nemzetségből, Szentlelke és Igéje által, az igaz hitnek egységében, magának az örök életre kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, a világ kezdetétől annak végéig. Azt oltalmazza és fenntartja. És hogy annak én is élő tagja vagyok és örökké az is maradok.” (54.kérdés) A predestináció kérésének ez a legmegnyugtatóbb befejezése lenne, mégis úgy érzem tájékozódásunk ebben a kérdésben hiányos volna, ha nem kísérnők napjainkig a predestináció-tan útját. A predestinációt az egyházak mindenike valamilyen formában elfogadja, de arra a kényelmes és cseppet sem igei álláspontra helyezkednek, hogy Isten azokat választotta ki az üdvösségre, akikről „előre tudta”, hogy jót fognak cselekedni, tehát érdemesek lesznek az üdvösségre. A XIX. századi liberális (szabadelvű) teológiai gondolkozás a predestináció kérdését egészen háttérbe szorította. A század vége felé a holland

33

„szigorú református” irány, amelynek vezéralakja Kuyper Ábrahám volt, újra a kálvini vonalra helyezkedett, és igyekezett tisztázni a predestináció – a világiak által is vitatott – néhány kérdését. Ennek az irányzatnak, hazánkban Sebestyén Jenő teológiai tanár, az ún. „történelmi kálvinizmus” atyja volt a képviselője. A fő kérdés az volt, hogyha Isten mindent jótetszése szerint cselekszik, - amibe az embernek semmi beleszólása sincs, - akkor hová lesz az ember erkölcsi felelőssége? Erre a kérdésre nagyon érdekes és elgondolkoztató választ ad Sebestyén Jenő. Szerinte „A Szentírás változatlan határozottsággal tartja fenn egyfelől Isten abszolút szuverenitását, feltétlen mindenhatóságát, - másfelől az ember erkölcsi személyiségét és felelősségét minden helyzetben, még a bűnnel szemben is.” Ezt a szentírási részek egész sora igazolja. Vannak olyan helyek, melyek egészen metafizikai, vagyis emberi tapasztalás határán túli dolgokra tartoznak és vannak amelyek az etikai vonalra, vagyis az emberre vonatkoznak. Ez a két vonal párhuzamosan fut egymás mellett, de szemünk számára soha sem találkozik, azonban Istenben összefutnak. A kettős predestináció kérdésében egészen új medret ásott, a XX. század nagy teológusa Barth Károly. Barth mind a liberális, mind az új ortodoxia álláspontját elveti, de ugyanakkor fölülvizsgálja a reformátorok idevonatkozó tanítását is. Isten kegyelmi kiválasztása, kijelentett igazság. Éppen ezért, csak hit által ismerhető meg. Ez pedig azt jelenti, hogy nem emberi gondolkozás eredménye és nem is tapasztalás tárgya. Kétségtelenül el kell ismernünk azt, hogy a történelmi események szükségszerű összefüggései nagy mértékben belejátszottak mind Luthernek, mind Kálvinnak a predestinációs tanába. Ezért jobban tesszük, ha ebben a vonatkozásban nem követjük őket. Szerinte a kálvini alapigék, a Róm. 9-10 részek nem annyira a predestinációról szblnak, mint inkább Istennek Izraellel szemben tanúsított szabad ténykedéséről, így a predestináció kérdésnek csak másodlagos, kisegítő szerep jut. Nem eledel, csupán só, amely ízt ad az ételnek. Barth a predestinációt – teológiájának megfelelően – Krisztus-centrikusan fogja föl és nem a szuverén Isten gondolatból indul ki. Ami a Golgotán értünk történt, az öröktől fogva elrendelt döntése volt Istennek, de a kiválasztásunk időbeli megvalósulásának képe is. Amit Isten öröktől fogva elrendelt, - tehát az elvettetést is – Krisztus magára vette, erre mondott igent, de ezzel a mi elvettetésünket fel is függesztette. (Barth: Isten kegyelmi kiválasztása. Négy előadás, amit Debrecenben és Kolozsváron tartott). Ravasz László, aki inkább a barthi irányt követi, megpróbált közvetíteni a szigorú református és barthi irány között. Négy prédikációban foglalkozik a predestináció kérdésével. Néhány gondolat az igehirdetésből: Üdvösségünk alapja Isten kikutathatatlan jótetszése. „Könyörülök, akin a könyörülök.” Nincs jogunk zúgolódni, hogy miért ilyennek vagy olyannak teremtett. Egyáltalán ki perelhet azért, hogy az egyik lény féreg, a másik sas. A hitetlen ember nem érzi magát kifosztottnak, mert egyszerűen nincs Istene. Az „eleve elrendelés a hívők számára adatott, de azok számára szükségképpen adatott.” Ha valaki kételkedik a predestinációban, azért van, mert még gyenge a hite. Az elmondottakat fejezzük be egy rövid értékeléssel. A predestináció tan Kálvin számára nem elvont igazság, hanem egész lelkének legbensőbb meggyőződéséből – hitvallás. Bátran és boldogan hirdette ezt a riasztó rendelést (horribile decretum) – ahogy ő nevezte a predestinációt, mert szilárd meggyőződése volt, hogy a világ fölött élő Isten uralkodik, és az emberlétnek egyetlen célja lehet, ezt hatalmas Urat szolgálni. Ez a belső meggyőződés tette őt hallatlanul bátorrá, minden tettében kitartóvá és végül győzelmessé. Jelmondata: Szívemet égő áldozatul neked adom Uram, a hűséges presbiteri szolgálat ösztönző példája lehet.

34

Felhasznált irodalom: Kálvin János: Tanítás, a keresztyénvallásra. (Ford.: Békési Andor) Zsin. Sajtó o. 1986. Kálvin János: A predestinációról (Ford.: Szabó Piroska) Európa Könyvkiadó, 1986. Barth Károly: Isten kegyelmi kiválasztása (Benne Kónya István: Kálvin a predestinációról) Városi ny. Debrecen, 1937. R.Brockhaus: Gondolatok a Római levélről. Ev.Kiadó Colijn: Egyháztörténet. Sárospatak Egyháztörténet I. (Szerk.: Tóth – Kása – Tőkéczi) Kálvin és a kálvinizmus. Debrecen 1936 (több előadás, köztük Csánki Benjamin: Kálvin predestinációs tana. Kónya István: Tanulmányok a kálvinizmusról. Akadémia Kiadó, Bp. 1975. Segesváry Lajos: AZ egyháztörténet alapvonalai Ravasz László: Az eleve elrendelésről. Négy igehird. 1937. „Legyen világosság” kötetben. Sebestyén Jenő: A predestináció és problémái. Budapest, 1922. Részész Imre: Öntudatos hit. Debrecen, 1944.

35

Dr. Balla Péter Az igehirdetés: közösség Istennel Kedves Testvérek! A hívást nagyon köszönöm, azért is, mert a kálvini egyház ismérvei között ugyan nem szerepel önálló tételként, de – azt hiszem – mindenki ismeri ezt a fogalmat: „egyetemes papság”. Egyrészt úgy vagyok itt, mint lelkipásztor, de mivel nem mindenki tudja, azért hadd áruljam el: úgy is, mint presbiter. Jelenleg nem gyülekezeti lelkészi szolgálatban szolgálok, hanem a tanítás a feladatom az egyházon belül. Mivel a Budapest Szabadság téri gyülekezet néhány évvel ezelőtt megválasztott presbiteréül, így „presbitertársként” is köszöntöm a Testvéreket. Egyben arra is szeretném biztatni az itt képviselt minden gyülekezetnek otthon a lelkipásztorát, hogy érezze magát presbiternek, hiszen a lelkipásztor a Presbitérium része, maga is presbiter, és megfordítva: az „egyetemes papság” révén a presbiterek és gyülekezeti tagok is kell, hogy valamilyen módon a maguk helyén bizonyságtevő, az Isten Igéjéről örömhírt továbbadó, „igehirdető szolgálatot” is végezzenek. A kálvini ismérvek közül az „igehirdetésről” kétszer is lesz szó e konferencián. A második alkalommal majd – ahogyan a cím jelzi – arról lesz szó, ahogy ma, istentiszteleteinken „átéljük” az igehirdetést. Az az előadás a templomainkban, gyülekezeti alkalmainkon elhangzó igehirdetés jellemvonásairól, fajtáiról fog szólni, ezért annak első részeként én most az igehirdetésről úgy szeretnék szólni, amint az a Bibliában előttünk áll. Tehát egy kicsit módosítanám a címet: „Igehirdetés: közösség Istennel a Szentírásban”. Tehát a Szentírásra utalást szeretném még hozzátenni a címhez, és bibliai helyekkel a Testvéreket egy úton szeretném végigvezetni: hogyan szól a Szentírás az igehirdetésről. I. Isten szól Az igehirdetésnek alapvetően két alanya van – és ezt mindnyájan érezzük is, amikor istentiszteletre megyünk. Természetesen az „emberi” alany áll előttünk az igehirdető, a lelkipásztor, vagy ahogyan mondtam: a bizonyságtevő testvér, a gyülekezeti tag személyében. Azonban minden istentiszteleten átéljük, és ezért megyünk oda, hogy Istennek hirdetett Igéje: az Isten Igéje maga; tehát nem az emberi eszközre nézünk csupán, hanem az emberi eszközön át Istentől akarjuk venni az Igét. Ez a kettősség nem véletlenszerű, ez is a Bibliából ered. A Szentírásban maga Isten is megszólal, és ezzel szeretném most kezdeni: Isten, mint az igehirdetés alanya. Való igaz, hogy a Szentírásban is vannak emberi eszközök, akik az igehirdetésben Isten Igéjét továbbadják és ezzel a mai igehirdetőknek az előképei, mintái lehetnek. Mivel azonban ritkábban hallunk erről, ezért ezzel kezdeném tehát, hogy Isten maga is Igéket szóló, megszólaló Úr, és Ő elsőrenden az igehirdetés alanya. Ő az, aki szól. A reformátorok, és a reformáció óta sokan (e század elején különösen is az újreformátori mozgalom alakjai) erre a két szóra tették a hangsúlyt: „Isten szól”. Barth Károly, aki ennek a századnak az elején újra a „reformátori megértéshez” akarta visszavezetni az egyházi igemagyarázók körét, így fogalmazott: „Deus dixit”, azaz: Isten megszólalt, Isten szól. Nagyon summás két szó ez, amire minden más felépül. Mert könnyen belátják a Testvérek, ha Isten nem szólalna meg, akkor Őt mi soha nem ismernénk meg igazán. Tehát ahhoz, hogy – ahogyan a cím mondja – közösségünk lehessen Istennel, először Neki kellett lépnie. Neki kellett megszólalnia. Most már tényleg így mondom: „Igét hirdetnie”.

36

Lássunk néhány példát arra, hogy az Úr Isten megszólal. A Biblia is azzal kezdődik, hogy a Teremtéstörténet a bibliai elbeszélés szerint sokkal kevésbé kézzel való munkálkodásra utal, mint megszólalásra. Az Úr Isten szavával teremtett. Egyedül az emberpárnál, a férfi oldalbordájából a nő megalkotásánál lehet valami tényleges „tettet” találni. Addig a teremtés minden napján ismétlődő kifejezés szerint Isten a szavával teremtett: „…és monda Isten…” A megszólaló, magát kijelentő Istennek köszönhetjük a teremtést. Tehát a mi életünk és létünk nem valami zűrzavaros, nem igazán belátható kezdetekből, nem is valamilyen istenek harcából áll elő (ahogy más népek vallásában ez szerepel), hanem Istennek kijelentő, teremtő szavával kezdődik az élet és azután benne az emberi élet is. Isten elnevezi azt, amit teremt, azután megáldja. Akkor is, amikor az emberpárt teremti, azt olvassuk: „monda Isten, nem jó az embernek egyedül lenni.” Tehát még az emberpár megalkotásánál is, amikor Ő még csak „magához beszél”, akkor is a Szentírás így mutatja be a Teremtőt: Ő megszólaló Isten. Az Ószövetség népének a nyelvén egyébként a „szó” és a „tett” egy érmének nagyon szorosan összefüggő két oldala. Nincs is rá külön szavuk. Ők ugyanazzal a szóval tudják leírni azt, hogy „szó, megszólalás” és hogy „tett, cselekvés”. A héber dábár szónak, ennek az egy szónak mind a kettő jelentése előfordul a Bibliában. A 33. Zsoltárban van egy szép vers, ahol együtt van ez a kettő: „Az Úr Igéje igaz, mindent hűségesen cselekszik” (Zsolt 33,4). Az Úr Igéje igaz, Ő szól, igazat mond, és mindent hűségesen cselekszik, tehát, amikor Ő megszólal, akkor valami létrejön. A szó és a tett összhangban van Istennél, az Ószövetség népe ezt nyelvileg is kifejezi. Szinte aranymondás-szerű, jól ismert Ige is szól erről az Ézsaiás 55,11-ben: „Ilyen lesz az én Igém is, amely a számból kijön, nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.” Itt is egy versen belül ez a kettős egy jelentés: „az én Igém”, a megszólalásom, nem egy üres, elhangzó szó, hanem eléri célját, „véghez viszi, amit akarok” – mondja az Úr. A teremtő, tetterős isteni Ige, szó az, amelynek létünket köszönhetjük és természetesen második lépcsőként a vele való kapcsolatunkat, hogy közösségünk lehet vele. Minden más vallástól radikálisan megkülönbözteti a miénket az, amit így szoktunk összefoglalni summásan, hogy: a miénk „kijelentésvallás”! Azt értjük ez alatt, hogy az összes többi vallásban az ember közeledik Isten felé, azt gondolván, hogy erőfeszítéssel, a maga útján majd csak elér Istenhez. Csak a mi hitünk tartalmazza ezt a bizonyságtételt, hogy nem jutunk el önerőből Istenhez. Azért lehetünk Vele közösségben, mert Ő kijelenti Magát, mert Isten megszólaló Isten. Az is nyilván mély értelmű, hogy a beszéd a kapcsolatteremtés egyik legfontosabb eszköze. Igaz, hogy ahol ennek valami okból, pl. valami testi okból valami korlátja van, ott át tudja venni a szerepét más. Tudjuk jól, hogy simogató mozdulattal is mennyire beszédesen lehet simogatni, de ha valaki nincs korlátozva mozgásában, beszédében, akkor az első számú kapcsolatteremtési eszközünk a beszéd. Az élő Isten is megszólal éppen azért, hogy az ember érthesse. II. Az őstörténettől Mózesig Szólni szeretnék néhány olyan példáról, melyeknél nehéz leírni, hogy „hogyan” szólal meg Isten, de a Szentírás magától értetődően beszél arról, hogy azok, akikhez szólt, egyértelműen megértették. Az úgynevezett őstörténetekben – először megint a teremtéstörténetre utalok – Ádámot megszólítja az Úr: „Hol vagy?” (1Móz 3,9). Milyen nyelven szól az Úr Isten? Ezt nem tudjuk, nem is ez az érdekes. Az biztos, hogy Ádám értette. Kainhoz is szól, és figyelmezteti, hogy bár a bűn az ajtó előtt leselkedik, Kain még uralkodhat

37

rajta, de ő ezt nem teszi meg, és akkor újból szól hozzá, és a büntetést közli vele (1Móz 4,712). Szól az Úr Isten Nóéhoz is. Az első mózesi könyv első 11 része egy ilyen magától értetődően megszólaló Istenről beszél. Azért nevezzük őstörténetnek az első 11 részt az első mózesi könyvben, mert ez még a régészeti leletekből és az írott forrásokból leírható történelem előtti időszak. Azután a tényleg kutatható történelem az 1Mózes 12-ben indul el. Az Ábrahámtörténetek is bővölködnek a „megszólaló Isten”-ről szóló példákban. Érdekes, hogy míg az őstörténetekben közvetlenül szólal meg az Úr Isten és hallja és érti az ember, az ősatyák többször már valamilyen látomásban vagy álomlátás közben értik meg, hogy az Úr Isten mit üzen. Ábrahám – az 1Mózes 15 szerint – is látomásban kapja és hallja ezt az elhívó és vele szövetséget kötő hangot, az Úrnak hangját. 1Móz 26,24 szerint Izsáknak „azon az éjszakán megjelent az Úr és ezt mondta…”; itt nem szerepel az álom, de talán erre utal az „éjszaka” kifejezés. Talán ismertebb az 1Mózes 28-ban Jákób látomása Bételnél, Isten házánál: az Úr Isten egy látomásban, egy álombeli látomásban szól neki. De minden ilyen megszólalásnál világos, hogy az ősatyák az üzenetet megértették. Az Úr Isten úgy szólt hozzájuk, hogy a saját életükre, a nép életére vonatkozó ígéreteket fel tudják fogni. Nem tudjuk, hogy pontosan hogyan „szól” Isten, legyen elég itt annyit mondanunk, hogy az őstörténetekben egy nyilvánvalóan felfogható és - Ádám, Kain, Nóé és a többiek által - világosan megértett módon. Az őstörténet után az ősatyákat is gyakran megszólította. Néha itt már megjelenik, hogy valamilyen látomásban szólalt meg Isten. Itt is nehéz megfejteni, hogy mit hallottak, milyen volt a tényleg hallott hang. Még egyszer hangsúlyozom: az az érdekes, hogy ők világosan tudták, hogy mit üzent nekik Isten. Isten igehirdetése bármilyen formában hangzott is el, elérkezett az emberhez. Az Úr Isten olyan eszközt választott a megszólításra, hogy az érthető legyen. A József-történetre utalok még végül a pátriárkák köréből. Itt is álom-megfejtés kapcsán mondja ezt magáról: „…nem én, hanem Isten választ ad majd a fáraónak…” Istennél van a megfejtés az 1Mózes 40,8 és a 41,16 szerint. Azaz József is utal erre, hogy ő biztos benne: majd az Úr Istentől meg fogja kapni az üzenetet. Meg is kapta azoknak az álmoknak a megfejtését. Az Úr Isten kijelentése akármilyen formában érkezett, érthető volt. A pátriárkák, az ősatyák kora után természetesen a legjelentősebb alak Mózes maga. Csak röviden hadd utaljak a Mózes 2. könyvéből az égő csipkebokor jelenetére: a 3. részben az Úr Isten ön-kijelentése így hangzik: „vagyok, aki vagyok” (2Móz 3,14). A csipkebokor jelensége - hogy ég, de meg nem emésztetik -, önmagában is csodás jelenség, úgyhogy ez még inkább óv attól, hogy megpróbáljam megmagyarázni, hogy ebben a csodálatos jelenségben milyen módon hallotta, de az világos, hogy személyesen hallotta a megszólítást: „Mózes, Mózes!” (2Móz 3,4). Személyes, megszólító hangot hallott és erre válaszul ajánlotta föl vonakodva, de végül is engedelmesen Izráel népe kivezetésére az ő életét és szolgálatát. A 2. Mózesi könyvből már csak a Tízparancsolatot emelem ki. Mi a bevezető szavakat nem szoktuk hangsúlyozni, pedig előbb ezt olvassuk: „És mondta Isten…” (2Móz 20,1), azután jön a Tízparancsolat. Mi megszoktuk a kőtáblára való utalást, de még a Tízparancsolat is valójában először Isten „igehirdetése” volt. Az így szóban közölt Igéket kellett azután kőtáblán megörökíteni. De Mózes korától kezdve viszonylag ritka Istennek ez az egy emberhez „közvetlen” megszólalása. Már a Mózes-történetben a nép maga is érzi alkalmatlanságát, és azt kéri, hogy inkább Mózes menjen fel a hegyre. Az Úr Isten is világosan megmondja, hogy hol a határ és meddig közeledhet a nép, de ott már elindul ez a fejlődés, hogy Isten nem közvetlenül szólít már majd meg mindenkit, hanem egy-egy

38

választott eszközön át, és a többiek részére már csak az „emberi eszközökön” keresztül érkezik az igehirdetés. III. A prófétai üzenet Mózessel kezdődik el, de valójában a próféták korára jellemző ez az imént említett jelenség. Próféták azok, akik az élő Istentől Igéket vesznek, és magukon átszűrve adják tovább. Így például az Ézsaiás könyvét nem lehet a Jeremiás könyvével összetéveszteni. A stílusuk, a hangjuk, még a szófordulataik is sajátosak. Csak Ézsaiás tudott egy ilyen mondatot megfogalmazni: „ha nem hisztek, nem maradtok meg” (Ézs 7,9; a héberben szép szójáték). De lehetne ugyanígy a többi prófétától valami sajátos példát hozni. A prófétáknál azonban megjelenik az a kettősség, amire a bevezetőben utaltam. Az Úr Isten szól. Akik a próféták igéit megőrizték, azok azért őrizték meg, mert az Úr Isten üzenetét látták bennük. Azonban az is igaz, hogy emberi eszközön át szól az Úr. Az Úr Isten nem kapcsolja ki, nem teszi félre az emberi eszközt, hanem az igehirdetésnek ezt a nagyon törékeny edényét választja üzenetei továbbadására, hogy egy próféta a maga alkatán, szókincsén, irodalmi érzékén keresztül átszűri azt, amit az Úr Isten neki mondott és veretes prófétai Igék formájában adja tovább. Minden próféta vagy a próféciája elején vagy a végén azzal az igénnyel lép fel, hogy Isten Igéjét adja tovább („Így szól az Úr…”; „…ezt mondta az Úr”), de ettől a korszaktól kezdve már az élő Isten nem közvetlenül szól, hanem az emberi eszközön átszűrve, emberi nyelven, emberi közvetítésen keresztül. Nem véletlen, hogy a prófétaság az újszövetségi apostolságnak előzménye, az apostoli prédikáció pedig annak a mai igehirdetésnek a példája, amiről a következő előadásban lesz majd bővebben szó. Ézsaiás könyvéből még egy példára hadd utaljak: a 6. részből az elhívás-történetre. Ézsaiás beszélget az Úr Istennel, de tisztátalannak érzi magát. Az Úr Isten őt megtisztítja és azután már Ézsaiáson át szól a többiekhez. Jeremiásnál az 1. részben, egy „elhívási” történetben látjuk, hogy a próféta átérzi a maga alkalmatlanságát, ettől kezdve ez a kettősség tehát végigvonul. Az emberi eszköz alkalmatlan, az élő Isten azonban fölhasználja, alkalmassá teszi, és így Isten szól, Ő az igehirdetés „alanya”. Az Ószövetség túlnyomó többségében „emberi” eszközökön keresztül szól. Mind a kettő fontos. Isten szól, de átszűrődik ez az Ő „megszólalása” az emberi eszközön és olyan stílust, olyan kifejezési megformálást vesz föl, amely arra a személyre jellemző. Én a próféták ihletettségét ezért nem úgy fogom fel, hogy Isten nekik „szó szerint” lediktálta, hogy mit kell mondaniuk, hanem úgy, hogy az Úr Isten szólt hozzájuk. Ők világosan megértették, hogy mi Isten üzenete, majd maguk a próféták szólaltak meg egyedi (ézsaiási, jeremiási, ezékieli – és így tovább –) nagyon sajátos hangon, és ez már nem egy diktált üzenet, hanem az ő életükön, alkatukon „átszűrődő” isteni Ige. Remélem, a Testvérek közül senki sem gondolja, hogy ez csökkenti az Ige értékét. Ha az Úr Istennek tetszett, hogy felhasználjon emberi eszközöket, akkor mi ne mondjuk, hogy ez már „kisebb értékű”. Hogyha az Úr Isten így megalázta magát, hogy emberi eszközöket használt fel, akkor nem tehetünk mást, mint hálásan tudomásul vesszük. Sőt, megfordítom: meg kell köszönni az Úrnak, hogy a legérthetőbb nyelven, az emberi eszközökön keresztül szól hozzánk. Ez nem fogyatékossága az Igének, hanem ez a kegyelem jele. Az Úr Isten az általa kegyelmesen kézbe vett, gyarló emberi eszközt alkalmassá formálja. Az Úr gondoskodik arról, hogy az Ő Igéje el is érje a célját - emberi eszközökön át.

39

IV. „…szólott nekünk Fia által” Szólok itt először Jézus küldéséről, mert Jézus közénk eljövetelét is Isten megszólalásának látom. Itt most még nem Jézus szavaira gondolok – mindjárt szólók arról külön -, hanem arról a tényről, hogy az Úr az ember nyomorúságán úgy könyörült, hogy „testté lett”. Tehát a karácsonyi testet-öltés: az inkarnáció, azután a nagypénteki keresztre feszítés és a húsvéti feltámasztás a megszólaló Isten hangja. Azt üzente ezáltal az Úr, hogy nem hagyja az embert reménytelenül megromlott magányában, hanem „emberként” eljön hozzá. Nem egy tragikus halálba adja a Fiát, hanem megváltó halállal az ember helyett magára veszi a büntetést, és nem csak e földi életre ad reménységet, hanem az örökkévalóságra a feltámadás hite által. Jézus küldése Isten beszéde. Jézus ezért mondhatta ezeket: „én és az Atya egy vagyunk”, „aki engem látott, látta az Atyát” (Jn 10,30; 14,9). Az egész életét – a születéstől a feltámadásig – tekinthetjük Isten döntő szavának, megszólalásának, az előbb említett szóval: kijelentésnek. Hol ismerhető fel leginkább Isten? Hol beszél legvilágosabban magáról? A Szentírás válasza ez: ebben a teljesen Isten és teljesen ember Jézus Krisztusban. Hol szólal meg Isten a legnyilvánvalóbban? Jézusban! Szép példa erre a Zsidókhoz írt levél eleje (1,1): szólott régen az atyákhoz a próféták által, az utolsó időkben szólott nekünk a Fia által. Jézus küldése, az egész Jézus által elvégzett váltságmű Isten legdöntőbb önkijelentése, megszólalása. Most már konkrétabban szeretnék szólni arról, hogy ez a „teljesen Isten” Jézus Krisztus „teljesen ember” is, és Isten nemcsak az üdvtörténeti eseményeken keresztül szól, hanem Jézus igehirdetésén keresztül is. Nyilvánvaló, hogy az igehirdetés alapjait az Újszövetség népének a jézusi igehirdetésben lehet és kell keresnie. Lássunk néhány példát Jézus igehirdetéséből! A Márk evangéliuma 2. részében a bűnbocsánatot hirdető Jézussal találkozunk. Egy gyógyítás-történetről van szó, melyben elhangzik, hogy „megbocsáttattak a te vétkeid…” (Mk 2,5). Jézus először a bűnbocsátó Igét mondja ki, majd, hogy megtudják, hogy az Emberfiának van hatalma bűnöket megbocsátani a földön, ezért meg is gyógyítja azt a bénát (2,9-11). Tehát a bűnbocsánat hirdetése a jézusi igehirdetés legfontosabb pontja, és ennek társaként, jelszerűen gyógyít Jézus. A Márk 1,15 a jézusi igehirdetés summája: „betelt az idő, és elközelített az Isten országa, térjetek meg és higgyetek az evangéliumban”. Az evangélium elején áll ez a mondat, de nyugodtan tekinthetjük egy előre adott summának, összefoglalásnak. Minden további erről fog szólni. A jézusi igehirdetés egy mondatban ez: „térjetek meg, mert elközelített az Istennek országa”. Erről az Isten országáról bővebben is szólt Jézus. Igehirdetésének a legismertebb része az Isten országáról szóló példázatok. A példázatok kettős igazságot hordozó isteni ajándékok. E kettősségnek mindkét része igaz, és nem lehet kioltani az egyiket a másikkal. Egyfelől a példázatokat azért mondja Jézus, mert azok közérthetőek. A példákat az életből vette (pl. valami nagyon jól ismert jelenséget), és segítette a megértést a hasonlattal. Ugyanakkor azt is érezzük, hogy nem igazán direkt, közvetlen beszéd ez, van egy kis elrejtettség is benne. A példázat tehát kettős jellegű: segít a kép használatával, mert a szántóvetőt, a halász embert, a kovászt kelesztő asszonyt jól ismerték a korabeli emberek, mégis az Isten országa példázatait nem értette meg mindenki: „nektek adatott, hogy értsétek az Isten országának titkát” – mondja Jézus a tanítványoknak (Mt 13,11). Tehát van egy titok

40

jellege is, amit csak a Szentlélek belső munkája nyomán ért meg a hallgatója. A jézusi igehirdetés egyfelől segít rajtunk, hogy érthető legyen, másfelől nem könnyíti meg a dolgunkat annyira, hogy a döntést is leveszi a vállunkról, mert annyira közérthető. Valamit nekünk is fáradoznunk kell, ha mást nem, azt a fohászt, azt a nyitottságot, hogy „segíts, hogy ezt érthessem Uram”. A tanítványok is kérték Jézust, hogy magyarázza meg nekik, és pl. a magvető példázatának megvan a magyarázata is a Szentírásban (Mt 13,18-23). De nem mindegyiknek van meg! Tehát: „nektek adatott, hogy megértsétek Isten országának titkait”, kell ehhez a gyülekezetnek az evangélium befogadására nyitott, várakozó készenléte is. Az igehirdetés folyamatának végpontja a befogadó, az Isten Igéjét vágyva, sóvárogva váró, halló hallgató. Még a magvető példázatában is van három olyan eset, hogy nem éri el célját az elvetett mag, és csak a negyedik típusú föld az, amelyben gyümölcsöt terem. Az igehirdetés tőlünk a döntést, a magunk megnyitását, az Isten Igéjére való odahagyatkozást várja el. Ennek a terhét nem veszi le rólunk. Senkiből nem lesz úgy keresztyén, hogy nem kellett döntenie, hanem csak hallotta a nyilvánvaló jézusi szót és automatikusan keresztyén lett. Az igehirdetés befogadása az igehallgató része. Ennek a felelősségét, a döntés „terhét” nem veszi le rólunk Jézus. Csak megemlítem, hogy vannak jézusi beszéd-gyűjtemények is, ilyen például a Hegyi Beszéd a Máté evangéliuma 5-7. részében; de van több is, ahol hosszabb összefüggésben is halljuk Jézust, amint Isten Igéjét hirdeti, és az életnek sok-sok területéről eligazító Igéket mond (pl. Máté 10., 13., 18. részei). A jézusi igehirdetés minden keresztyén igehirdetésnek az alapja és a mintája is. Hadd utaljak még egy sajátos jézusi beszéd-típusra, amikor a „végső időkről” szól. A Máté evangéliumában a „jaj mondások” után, a 24-25. részben (a Márk evangéliumában a 13. részben) egy összefüggő szakaszban áll az, amit a „végső idők” leleplezésének szoktunk nevezni – szakszóval: „(kis) apokalipszisnek”. Az apokalipszis szó azt jelenti, hogy a „leplet leveszi” a szemünk elől azért, hogy egy pillanatra a végidőkre tekinthessünk. A magyarázatot nehezíti, hogy például a Márk 13-ban nehéz eldönteni, hogy mikorról szól. Jeruzsálem pusztulásáról tudjuk, hogy beteljesedett. A történészek tudják is az időpontját: Titusz csapatai időszámításunk szerint 70-ben elfoglalták Jeruzsálem városát, és a templomot is lerombolták. Nem is épült már újjá az a templom. Tehát Jeruzsálem pusztulása Krisztus után 70-ben, egy „első beteljesítése” ezeknek az Igéknek. De az is nyilvánvaló, hogy azért a „végidőkről” is szól ez a fejezet. A kettőnek nagyon nehéz a szétválasztása. Szép hasonlatot találunk a próféciákkal kapcsolatosan Czanik Péternek az Ézsaiás 112. részeiről szóló kommentárjában, mely hasonlat a mi szakaszunk megértésében is segíthet: mintha hegycsúcsok állnának úgy előttünk, úgy, hogy mi egy szögből nézve egy pontnak látjuk őket, de valójában az egymás mögötti, egyre magasabb hegyeknek a csúcspontjait látjuk. Lehet tehát együtt látni őket. Az emberi szem, lehet nem is tud ennél többet tenni. Valójában ez egymástól különálló pontoknak az együttlátása. Ilyenek általában a „végidőkről” szóló próféciák. Van egy Jézus életében már beteljesedő részük. Van a történelemben beteljesedő részük. Mindehhez várhatjuk az idők végén beteljesedő részüket. Talán a Testvéreknek is segíthet ez a gondolat, hogy lehet egy próféciának több beteljesedését látni: Jézus életében, később történt eseményekben, majd azután a világ végén. Ettől még nem oldottam meg a nehéz próféciákat, de talán hol ez a része hangsúlyos, hol az a része hangsúlyos, ez egy segítőeszköz lehet. Nekem sokat segített ennek a képnek a használata. Ezek a végidőkről szóló részek nyilván a legnehezebbek a jézusi igehirdetésben.

41

V. Az apostoli igehirdetés Végül hadd szóljak az „apostoli” igehirdetésről és itt tényleg elérek ahhoz, ami a mai igehirdetők előképe. Az Apostolok Cselekedeteiben Pünkösd ünnepe az Anyaszentegyház születése napja, ezért az egyház történetének első fejezetei az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben olvashatók. Az apostoli igehirdetésnek nagyon sokféle címzettje volt. A pünkösdi történetben főként a szétszóratásból az ünnepre hazatért zsidóság a címzett. A páska utáni ötvenedik nap a zsidóság egyik nagy ünnepe, annak az egyik fő alkalma volt, amikor hazagyűlt a diaszpórában, a szétszórtságban élő zsidóság is. Az ApCsel 2 felsorol sok népcsoportot, ami azt jelenti, hogy az ott megnevezett területekről, népek közül - a szétszórt zsidóságból - jött haza a gyülekezet az ünnepre. Tehát az ApCsel 2 zömében a választott néphez szól és egy dolgot hadd emeljek ki a pünkösdi beszédből (ApCsel 2,36): „Úrrá és Krisztussá tette azt a Jézust, akit ti megfeszítettetek.” A zsidó hallgatóságnak szól ez a bizonyságtétel arról, hogy ez a názáreti Jézus, akit keresztre feszítettek, maga a Messiás: Isten „Úrrá és Krisztussá tette Őt”. Az ApCsel 3. részében, az Ékes-kapunál meggyógyított sánta, béna embernél a gyógyítás után is egy beszédet találunk: egy apostoli igehirdetést. Nagyon érdekes, ahogy az ApCsel 3,12-ben elhatárolja magától Péter apostol, hogy ő gyógyította volna meg, vagy az ő érdeme lett volna: „Amikor Péter ezt látta, így szólt: izráelita férfiak, mit csodálkoztok ezen, mit néztek úgy ránk, mintha saját erőnkkel, vagy kegyességünkkel értük volna el, hogy ő járjon”. És a 16. vers: „az Ő nevébe vetett hitért erősítette meg az Ő neve ezt az embert, akit ti láttok.” Jézus neve az ő lényét, őt magát jelenti. Tehát Péter ezt mondja: nem a mi erőnk vagy kegyességünk vitte végbe a csodát. Abban a korban két csoport is tett csodát. Voltak vándor zsidó gyógyítók, akik csodálatos módon tudtak nyomorúságokon segíteni és a maguk képességének, erejének látták ezt a gyógyítást. Egy másik csoport – főleg a farizeusok köréből kikerülően – pedig úgy fogta fel, hogy ha én nagyon kegyesen élek, akkor Istenből kikényszerítem, hogy Ő ezért válaszul, megköszönve az én kegyes életemet, gyógyítson. Az apostol mindkét csoporttól elhatárolja magát: „nem a mi erőnkből”, azaz nem csodadoktorok vagyunk, és: „nem is a mi kegyességünk által”, amikor én azért élek szentül, hogy Isten emiatt gyógyítson. Hanem Jézus vitte végbe a gyógyulást. Itt tehát az apostoli igehirdetés Jézusnak életet helyreállító, betegséget gyógyító, áldó szolgálatáról tesz bizonyságot. Az ApCsel 7-ben, István védőbeszédében, egy hatalmas üdvtörténeti ív jut el egészen Jézusig. Az ottani önigazult vezetőket sértette ez a nyílt azonosítás, hogy Mózestől fogva addig a napig ellene álltak Isten Igéjének, ezért megkövezték Istvánt, és ő lett az első vértanú. Azokhoz szól István vértanú beszéde, akik azt hitték, hogy helyes Isten-ismeretük van, tehát a maguk szemében igaz és jó Isten-kapcsolattal rendelkező vezetőkhöz. Leleplezte őket, hogy önigazult életükben Isten ide elküldött Fiát keresztre feszítették. Az Istennel való kapcsolatban magát igaznak vélő ember is címzettje az igehirdetésnek. Szól az őskeresztyén igehirdetés az etióp kincstárnokhoz is, ehhez a magas rangú tisztségviselőhöz, aki valószínűleg a hivatalával járóan eunuch is kellett legyen, és az ószövetségi Igék világosan megmondják, hogy testileg fogyatékos, testileg csonka, tehát az eunuch nem lehet teljes jogú részese az istentiszteletnek. Ez az eunuch fölment Etiópiából Jeruzsálembe, részt akart venni az istentiszteleten, de valószínűleg nagy kétségekkel ment haza. „Én keresem ezt az Istent, de nem úgy van-é, hogy Ő soha nem enged magához a testi hibám miatt?” És akkor az ApCsel 8-ban az egyszemélyes lelkigondozás szép példájában Fülöp evangélista hirdeti neki az Ézsaiás 53, tehát a szenvedő Messiás igéi alapján, hogy ez a

42

néma bárány, aki elhordozza mások bűnét, az maga a mi Jézusunk, aki így szenvedett értünk. Szóval egy olyan emberhez is szól az igehirdetés, aki úgy érzi, hogy ki van zárva az Istennel való közösségből. Az ilyen embernek azt üzeni az újszövetségi igehirdetés, hogy nincsen semmilyen emberi alkalmatlansági tényező, mely felett Isten ne tudna úrrá lenni. Az etióp eunuch kincstárnok is teljesen megismerhette Istent és emlékszünk, hogy a történet kereszteléssel fejeződik be, tehát csatlakozott is a keresztyén közösséghez. Az ApCsel 10-ből Péter és Kornéliusz történetére hadd emlékeztessek. Ott is egy hosszú igehirdetést mond, amikor nagy nehezen eljut Kornéliusz házába. Az apostoli igehirdetés az üdvtörténet legfontosabb elemeit itt magában foglalja. Ebből azt emelem ki, hogy „amit Isten megtisztított, te ne mondd tisztátalannak”, tehát Péternek nyitottnak kellett lennie arra, hogy minden korlátozás nélkül lehetnek a pogányok is címzettjei az igehirdetésnek. Isten igehirdetésének „minden” népekhez el kell jutnia, a „pogány” népekhez is. Pál apostolra utalok még – csak nagyon röviden – pl. az Agrippa király előtti jelenetben, mikor a király így szól: „majdnem ráveszel, hogy keresztyénné legyek” (ApCsel 26,28). Tehát kivételszerűen még a kor királyaihoz, magas rangú vezetőihez is szóltak az apostolok. Mi se mondjunk le arról, hogy minden réteghez szól az igehirdetés. Nem mindnyájan jutunk el oda, de akinek alkalmat készít Isten, az arra is legyen kész, hogy a nép vezetői is lehetnek az igehirdetés címzettjei. Remélem, hogy ez a néhány példa bemutatta: mindenki, válogatás nélkül címzettje az igehirdetésnek. Az apostoli igehirdetés a világ végezetéig és a föld végső határáig, tehát földrajzi értelemben is „minden” néphez el kell vigye az üdvösségről szóló evangéliumot, örömhírt. Az apostoli igehirdetésnek minden rendű és rangú ember a címzettje. Befejezésként hadd szóljak nagyon röviden arról, hogy az apostoli levelek valójában szintén igehirdetés-szerű írások. Ne úgy tekintsünk rájuk, mint amikor mi a barátainknak levelet írunk. Ez két különböző világ. Az apostol azért ír levelet valahova, mert éppen most nem tud személyesen elmenni. Az ő igehirdetését helyettesíti egy megírt levél. Az apostoli levél nem egy egyszeri alkalomra írt, egyedi helyzetben, egyszer olvasandó levél, hanem az igehirdetésnek az írott formája. Már az Újszövetségből van példánk arra, hogy nem csak egyszer olvasták az apostoli leveleket. A Kolossé levél végén van egy érdekes kis mondat: „gondoskodjatok róla, hogy felolvastassék ez a levél Laodiceában… és arról is, hogy ti is vegyétek át a Laodiceából a levelet és olvassátok el.” A Kolossé 4 végén világosan látjuk, hogy többször is olvasták az apostoli leveleket, mert azokra úgy tekintettek, mint az apostoli igehirdetés egy formájára. Mivel élő személyében nem lehet itt az apostol, ezért levélben írja le az igehirdetését. Sőt hozzáteszem, hogy van, aki még az evangéliumokat, Máté, Márk, Lukács és János evangéliumát is tulajdonképpen apostoli igehirdetésnek tekinti. Mi innen ismerjük meg Jézus életét, de ettől még az evangélium nem igazán „történelemkönyv”. Az apostolok nem csak azt akarták leírni, hogy mi történt Jézussal. Az evangélium nem történeti feljegyzés csupán, hanem bizonyságtétel arról, hogy a történelmi eseményeken keresztül hogyan szólt és cselekedett Isten. Tehát még az evangéliumok is az apostoli igehirdetésnek az írott formáját jelentik nekünk. Számunkra már az egész Ó- és Újszövetség kanonikus Szentírás, azaz a mi igehirdetésünknek mindig egy bibliai szakasz az alapja. Formailag nyugodtan megtörténhet, hogy egy emberi élethelyzetből, egy problémából indul az igehirdetés, de akkor viszont a végén kell elérkeznie oda, hogy ez volt az az Ige, amelyről valójában már eddig is szólt az

43

igehirdető, és amely megválaszolja ezt az élethelyzetet. Valahol az igehirdetésben nyilvánvalóvá kell lennie, hogy melyik Igéről szól. Ebben az értelemben számunkra már a teljes kanonikus Szentírás az igehirdetés alapja. Rövid bibliai utunkon láttuk tehát, hogy a Szentírásban hogyan találkozunk a megszólaló Istennel, Jézus igehirdetésével és az apostolok igehirdetésével. Keressük ezt a magát kijelentő Urat, és adjuk tovább üzeneteit! Így leszünk naponként egyre mélyebb közösségben Ővele.

44

Tariska Zoltán Az Igehirdetés különleges céljai: evangelizáció, tanítás, hitmélyítés Megjelenik szemeink előtt kinek-kinek az otthoni gyülekezete. Nagyon sokféle ember van jelen Istentiszteleteinken. Ma, amikor sem a kommunista diktatúra nem tilthatja meg az Ige hallgatását, sem a valláskényszer nem hat, mint a II. világháború előtt, kik jönnek templomba? Az idősebb réteg nagy többsége tradícióból jön. A közép korosztályból csak azok jönnek, akik hitre jutottak, vagy a fiatalokkal együtt olthatatlan vágy hozza őket keresni az élet értelmét, célját, Istennel való találkozást. Augusztinusz klasszikus mondatát ma sem lehet szebben megfogalmazni: "A magad számára teremtettél minket, ó Isten. Nyugtalan a mi lelkünk egészen addig, amíg benned meg nem nyugszik". Fel kell tennem a kérdést: különleges célja-e az Igehirdetésnek, ha meg kívánja szólítani az összetört életeket, a kiutat keresőket, a lelkileg tehetetlen, rabságban sínylődőket, öngyilkossági gondolatokkal foglalkozókat, a békétleneket, és sorolhatnám még azok lelki állapotát, akik az Igehirdetéseket hallgatják? Nekik az evangélium azt mondja el: nincs olyan elrontott élet, akit Jézus isteni szeretettel ne venne kézbe, és ne kezdene vele újat. Jézus maga így evangélizált messiási munkálkodása kezdetén: "Betelt az idõ és elközelített Isten országa, térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban" (Márk 1,15). Nálunk minden Istentiszteleten vannak új arcok. Tekintettel kell lennünk rájuk, el kell hangoznia Isten megváltó szeretetérõl az örömhírnek. Különleges célja-e az Igehirdetésnek, ha az Istentiszteleten jelen lévõ hitben elindulókat Isten útjára tanítani akarja? Hiszen nekik még minden olyan új. Tele vannak kérdésekkel. Egy iskolai osztályban is úgy történik a tanítás, hogy elhangzik az anyag mindenkinek, aztán lehet személyre szabottan tovább foglalkozni vele. János apostol szerint a gyülekezet tagjai között vannak gyermekek, ifjak és atyák. Ezt nem életkorra érti az apostol, hanem a hitbeli érettség fokára. Ki lehet-e hagyni õket a megszólításból: a gyermekeket és az ifjakat? Nem fontos-e, hogy átéljék és megtapasztalják: a gyülekezet, a Jézus Krisztust követõk az igazi lelki család. A lelki újszülöttek hordozója, "lelki tisztába tevõje", tanítója. Nem egy ember, hanem a gyülekezet. Különleges célja-e az Igehirdetésnek, ha a hitben járóknak nem csak a tejnek italát, az evangéliumot adjuk, hanem érett korukra tekintettel "kemény eledellel" (Zsidók 5,24; igyekszünk táplálni õket? Õk a gyülekezeteink teherhordó tagjai. Szükségük van olyan lelki eledelre, amivel Timótheushoz hasonlóan a "munka terhét" bírják hordozni (2Tim 2,1) . Ehhez meg kell erõsödniük. A lelki élet törvényszerûsége a növekedés, éppúgy, mint a testi életé. Ehhez növekedniük kell "a kegyelemben, és a mi Urunknak, és megtartó Jézus Krisztusunknak ismeretében" (2Péter 3,18) Úgy látom, ezek nem különleges, hanem nagyon is szükséges céljai az Igehirdetésnek ahhoz, hogy gyülekezeteinkben egészséges, erõs, szeretetteljes családias lelki élet alakulhasson ki és folyhasson. Mindenki tud-e egyformán evangélizálni, tanítani és hitmélyíteni? Természetesen nem, mert ez kegyelmi ajándék kérdése. Pál világosan kifejti ezt az Ef 4,11-12-ben: Krisztus "adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul, a szentek tökéletesbítése céljából szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére". Az eredeti szövegben a tökéletesbítése szó jelentése ez: a kificamodott tag helyretétele. Rá lehet bízni egy kificamodott váll vagy boka helyretételét mindenkire? Nyilván nem. Ugyanígy nem mindenkit ugyanazzal a kegyelmi ajándékkal ajándékozott meg

45

Isten, mert Krisztus testében minden megváltott és neki engedelmeskedõ, tõle új életet nyert gyermekének helye van, és más feladata van, mint a másik testvérnek. A korinthusi gyülekezetnek írt levelében fel is teszi az apostol a kérdést: "Avagy mindnyájan tanítók-é?" (lKor 12,29). Ha egy emberi testben egy sejtcsoport elkezd növekedni, az daganat. Lelki értelemben is így van ez. Ha a kegyelmi ajándékokból kiragadjuk a nekünk kívánatosakat és szimpatikusokat, akkor létrehozzuk a gyülekezetnek, mint Krisztus testének a daganatát. Ezért nagyon fontos tudnunk: a kegyelmi ajándékokban nem emberi módon, emberi kívánságok alapján lehet válogatni. Azokat Isten adja az Ő szabad döntése alapján annak, akinek akarja, és azt, amit Ő akar adni. Mi az igehirdetés célja? Az Isten Szentlelkétõl kapott mondanivalóval megszólítani azokat, akik ott vannak gyülekezetünkben az adott alkalmon. Az Isten csodája, hogy ez az Ige személyhez szóló, személyes, és nem beszéd csupán, hanem történéssé válik. Isten cselekszik általa. Természetesen egy élõ gyülekezetben helye van annak is, amikor a hitben járók imádságában hordozva olyan evangelizációs hetet szerveznek, ahol minden azért történik, hogy legyenek a lelkileg Istentõl távol élõk közül, akik meghallják szavát. A hit, a Jézus Krisztus iránti bizalom hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által - mondja Pál apostol a Római levélben (10, 17). Az evangélizációra, a Jézustól idézett szavakon kívül, számos példát láthatunk. Pl.: a személyes evangélizációra a János 4-ben olvasható történet a legjobb: Jézus egy elrontott életû asszonnyal beszélget, kínálja fel neki a tõle való életet. A teljesen gyülekezeten kívül állók evangélizálására az ApCsel 17-ben olvashatjuk, hogyan szólította meg Pál apostol az athéni embereket. Az alvó gyülekezet ébresztésére olvassuk el, pl. a laodiceai gyülekezethez írt levelet a Jelenések 3,14-22-t. Az ilyen Igehirdetés célja: ébresztés ("serkenj fel, aki aluszol, támadj fel a halálból és felragyog neked a Krisztus" Ef 5,14). Pál apostol többször elmondta saját megtérése történetét, ahogy azt az ApCse1-ben olvashatjuk. Ezzel adott nyomatékot az Isten életfordító szeretetérõl szóló Igehirdetésének. Az evangélizáló Igehirdetés különleges mûfaj, mivel alapvetõ célja a lélekmentés. Ennek érdekében mindent felhasználhat, hogy minél közelebb hozhassa a hallgatókhoz az evangéliumot. Nem csak leleplezi az emberi élet nyomorúságait, a bûn, a kárhozat, az Isten-nélküliség elveszett állapotát, hanem olyan erõvel és hatalommal, emberközelien szólal meg benne az örökkévaló Isten keresõ, törõdõ szeretete, hogy az, döntés elé állítja a hallgatókat. Egyben bátorítja is azokat, akik a bûnt gyûlölõ Isten szentségét, igazságát és ítéletét felismerik. Felragyogtatja a váltságot saját kereszthalálában kifizetõ testet öltött Istent, aki mindent elkészített megmentésünkre, élettel, isteni ajándékaival akarva megajándékozni azt, aki erre méltatlan, és nem is fizethet érte semmit. "Kegyelembõl tartattok meg hit által, és ez nem tõletek van: Isten ajándéka ez" (Ef 2,8) . Az evangélizáló Igehirdetés sem az evangélista kizárólagos dolga. Elõ kell készíteni a gyülekezet hitben járó tagjainak személyes hívogatással, könyörgésekkel, és lelki felkészüléssel figyelve arra: ki hallja meg és ki nyitja meg életét Jézus Krisztus elõtt. A lelki újszülöttnek, mint most született csecsemõnek ugyanúgy segítségére kell lennie a közösségnek, mint a test szerinti születéskor, ahol az újszülött a testi családot semmiben nem nélkülözheti. Ahol nincs evangélizáló Igehirdetés, ott nincs újonnan születõ élet. Ez pedig a gyülekezet kiöregedését eredményezi. Ezért nélkülözhetetlen az evangélizáló megszólítás a vasárnapi

46

Istentiszteleteinken. És ezért nélkülözhetetlen évente 2 hetes komolyan elõkészített és evangélistaság kegyelmi ajándékát nyert szolgáló munkájával evangelizációs hét minden gyülekezetben. Az Igehirdetés célja a tanítás is. Tanítani csak megszületett és az értelmi fejlõdés egy minimális fokára eljutott gyermeket lehet. Éppen így mûködik ez lelkileg is. Egy lelkileg halott embert, aki nem érzékeli az Isten dolgai és az Isten nélküli élet közötti különbséget, hiába igyekszünk tanítani Isten dolgaira. Pedig nagyon komolyan figyelmeztet Isten a prófétán keresztül: "Elvész az én népem, mivelhogy tudomány nélkül való" (Hós 4,6). Tapasztalatom az, hogy aki Jézus Krisztustól új életet kap, azt lelki tudásszomj tölti be. Neki minden új még. Tele lesz kérdésekkel. Így járt a múlt század vége felé is egy falusi lelkipásztor, aki az akkori kor racionalista Igehirdetéseit elmondva, új prédikációs köteteket vásárolt Budapesten. Lett is ebbõl nagy baj. Lelkipásztor társainak így panaszkodott: Gyülekezetem tagjai megbolondultak. Eddig olyan nyugodt, józan emberek voltak. Most meg, amióta ezeket az új prédikációs köteteket használom, sorba jönnek, és ilyeneket kérdeznek: Mit tegyek a bűneimmel? Megmenekülhetek-e a kárhozattól? Elfogad-e Isten így, ahogy vagyok stb. Lelkipásztor társai megkérdezték: Milyen prédikációs köteteket vettél? Mire õ: Valami Spurgeontól való prédikációs köteteket. A lelki életnek is meg vannak a törvényszerûségei. Ezeket a hitre jutottak vágyva vágyják megismerni. Mi Isten válasza kérdéseinkre? Mi Isten tanítása önmagáról, a Szentháromságról, teremtésrõl, emberrõl, az emberi élet értelmérõl és céljáról, a bûnrõl, az ítéletrõl, a kegyelemrõl, bocsánatról, szabadításáról és megtartásáról, feladatunkról, a földi és az örök jövõrõl? - természetesen sorolhatnám vég nélkül a kérdéseket. Azonban: ha egy adott helyzetben, adott kérdésre nem válaszol az Igehirdetés, nem adja meg a tiszta, világos isteni útmutatást, akkor lehet szép muzsika a fülnek, de azok az emberek csak bolyonganak. Péter apostol is tudja, hogy iránytûre van szüksége a keskeny úton elindulónak: "Igen biztos nálunk a prófétai beszéd, amelyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben, tudva elõször azt, hagy az írásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból. Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó, hanem a Szentlélektõl indíttatva szóltak Isten szent emberei" (2Pét 1, 19-21).

47

Elmúlt nyáron 32 fiatalunkkal táboroztunk együtt Zemplénben, ahol többen hitre jutottak. Ezeknek egy sorozatot állítottunk össze: „Az újszülött élete” címmel. 1.) Születés nélkül nincs élet 2.) Hogyan szeret minket Isten? 3.) Hogyan szerethetjük mi Istent? 4.) Az újszülött lélegzetvétele: az imádság 5.) Az újszülött tápláléka: az ige. 6.) Az újszülött családja: a gyülekezet. 7.) Az újszülött élettörvénye: a növekedés. 8.) Az újszülött hangja: a bizonyságtétel. 9.) Az újszülöttre leselkedõ veszélyek: a kísértések a.) a pénz szerelme; b.) Istennel csatázó értelem c.) a világ csábítása d.) a test kívánsága e.) a hatalom és dicsõség vonzása 10.) A hitélet gyermekbetegségei: a törvényeskedés és a rajongás 11.) Az újszülött sorsa: a szenvedés. Most itt járunk, és innen folytatjuk. Aki nem tanítja gyermekét, az hamar meg fogja tapasztalni: gyermeke nem tudja, mikor mi a helyes, nem tud felkészülni az életnek arra a szakaszára, amikor önálló és felelõsségteljes életet kell élnie. A rosszban legyünk gyermekek, kicsik az apostol szerint, a hitben pedig érettek, férfiasak, Isten szerint határozottak. Meggyõzõdésem, ha a Biblia szerinti tiszta tudományt ismerjük, abban gyakoroljuk magunkat, nem tudnak letámadni minket szektatagok, nem szaggathatják gyülekezeteinket hamis tanítások és hamis tanítók. Nem véletlenül kéri Péter apostol ebben a sorrendben a 2. levele elején: "A ti hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet, a jó cselekedet mellé tudományt..." (1,5). A hitben elindulók tanítását el is kell mélyíteni. Ez az iskolapadbeli munka gyakorlativá tétele. Ebben kaptuk, kapjuk talán a legkevesebb segítséget. 3 alappillére van a mélyülõ, erõsödõ hitnek: megszentelõdés, tanítványság, szolgálat. Amíg az újonnan születés – megtérés - egyszeri, megismételhetetlen isteni cselekedet életünkben, addig a megszentelõdés naponkénti feladat. Azzal, hogy a golgotai váltság alapján Isten megváltott gyermekeivé lettünk, a teremtettségben való helyünk gyökeresen megváltozott, de belsõ lelki helyzetünk ezt még nem tükrözi. Kicsi kezdet az új élet. Ahhoz, hogy növekedhessen bennünk Krisztus, egyre több területét életünknek át kell adnunk Neki, azt meg kell, hogy tisztítsa, megszentelje. Az elsõ emberpár istenképûsége valóságos szentség és igazság volt. Az új teremtés célja is az, hogy kiábrázolódjon bennünk Krisztus. Ez elõbbi belsõ, lelki dolog, ami aztán belülrõl kifelé megjelenik életünkben is. Viselkedésünk, szavaink, egy váratlan élethelyzetben tanúsított magatartásunk, mind árulkodnak arról: mennyire ura életünknek Jézus Krisztus, mennyire határozhatja meg a hozzáállásunkat mindenhez, amivel találkozunk? A Zsid 12,1-2 útmutatása legyen a szentség útján életünk meghatározója. A második alappillér a tanítványság. E nélkül csak felszínes marad mindenki kapcsolata

48

Jézus Krisztussal. Tanítvány abból lehet, akit Jézus Krisztus megszólított: Kövess engem! Erre lehet bizonyos értelemben kedves, érzelmes módon azt válaszolni: Követlek. De ha ez csak beszéd marad, nem lesz soha valósággá. Az igazi tanítványság ezzel a mondattal kezdõdik: "Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?" ApCsel 9,5 Ebbõl az emberbõl igazi tanítvány lett. Aki ezt a kérdést naponta nem teszi fel Jézus Krisztusnak, az nem lesz Jézus iskolájában tanuló, aki naponta tanul. Tessék kipróbálni, milyen személyes, mély kapcsolat alakul ki Jézus Krisztussal, ha ezt a kérdést valaki komolyan és naponta felteszi neki? A maga akaratát végrehajtó ember az Ef. 2 szerint, harag fia, lelki halott, aki a világ fejedelmének engedelmeskedik. Jézus Krisztus tanítványának lenni tehát a Neki való engedelmességet jelenti. A harmadik alappillére a hitben erõsödésnek, mélyülésnek a szolgálat. Ez az, amit Jézus nélkül képtelenek vagyunk megtenni. Akit a hiúsága vezet, az nem Jézusé. Emberi dicsõségvágyból hiába tennénk bármit. A szolgálat szoros közösségbe von Jézussal. Ott tudom: nem beszélhetek mellé. Hiába mondanám a magamét, hisz azzal csak ártanék. Ott tudom: egyetlen fület, egyetlen értelmet, egyetlen lelket nem tudok megnyitni az elhangzó Ige, bizonyságtétel elõtt. Vagy valóban Jézus megbízásából mondom el mindazt, amit tõle kértem és tõle kaptam, avagy üres, élettelen, erõtlen szavak jönnek ki számon? Egy képet hadd használjak szemléltetésképpen: mi a különbség egy olyan tó között, amelyikbe befolyik egy patak, és kifolyása is van, és egy olyan tó között, amelyikbe idõszakosan befolyik egy kis víz, de kifolyása nincs? Az, hogy az egyik él, a víz mindig felfrissül, van mozgása, sodrása. A másik elsásosodik, elnádasodik, a vize állóvíz, mozgás nélkül élettelen. Lassan feltöltõdik, nincs öntisztulása, elmocsarasodik. A szolgáló élet az az élet, amelyikbe nem csak beáramlik Istentõl az élet, hanem kifelé is áramlik. Az ilyen életbõl élõ víznek folyamai ömlenek. Az ilyen életrõl mondja énekírónk: „…Mindent, mit adtál, Krisztus – visszaad…” (397) . Az élettel, Krisztussal teli Igehirdetés ma is ilyen: megszólítja a lelkileg távol levõket és Krisztushoz segíti õket. Tanítja a hitben gyermekeket és ifjakat mindarra, ami alapján tudatos, felelõsségteljes gyermekei lehetnek Istennek. És elõreviszi a megváltottakat a megszentelõdés, a tanítványság és a szolgálat útján, elmélyítve életközösségüket az Anyaszentegyház fejével, Jézus Krisztussal, akié egyedül a dicsõség.

49

Dr. Szűcs Ferenc A keresztségről Szeretettel köszöntöm a presbiteri konferencia résztvevőit. Három dologról szeretnék röviden szólni. Mégpedig úgy, hogy a végéről, a harmadikról inkább hosszabban. A keresztségnek az előzményeiről; a keresztségnek a bibliai és teológiai jelentéséről; és végül a kereszteléssel kapcsolatos újabb kori problémákról. Azt hiszem, hogy ez utóbbi érdekel mindnyájunkat leginkább, bár azt hiszem, hogy a másik kettő nélkül sem lehetne erről beszélni. Vannak a Biblián kívüli előzményei is a keresztelésnek egyszerűen azon oknál fogva, hogy a víz, a megtisztulás, a megmosatás, a legtöbb vallásban szimbolikus jelentéssel bír. Az Ószövetség népe számára is volt egy ilyen jelentése a vízzel való megtisztulásnak, hogy az Isten közelébe kerülés valami módon összefügg azzal, hogy az ember lelkileg is megtisztul. Abból az egyszerű analógiából – hasonlatból – kiindulva vált ez jelképessé, hogy ha pl. az ember bepiszkítja a kezét, akkor megmossa és tiszta lesz. Tudjuk, hogy az ószövetségi templomnál így voltak ott a nagy kővedrek, a megtisztulásnak a fürdői és hát így váltak a két testamentum közötti időszakban is a különböző baptizmák, a megtisztulási fürdők szokássá Izráelben. Különösen a farizeusi gyakorlatban alakult ez ki és ezekkel szemben a Lukács 11, 30-ban olvasunk arról, hogy Jézus tanítványai nem mostak kezet. Ez nem higiéniai probléma volt ott, hanem a farizeusi külsődleges tisztálkodásnak a visszautasítása. Ez azért lényeges, mert ezt a fajta mosakodást is baptizmosznak, baptizmának nevezi az Újszövetség, jelezve, hogy téves volna ezt a szót mindig „bemerítéssel” fordítani, mert aki a kezét megmosta, az legföljebb a kezét „merítette” be a vízbe. Ilyen volt azután annak a kis zsidó szektának a gyakorlata is, amelynek a maradványait nemrégen tárták föl Qumránban. A Holt-tenger mellékén, az ún. Esszénus vallási csoportnak a gyakorlatában szintén látható, hogy óriási mennyiségű vizet gyűjtöttek össze azért, hogy akik ennek a közösségnek a tagjai voltak, azok önmagukon is végrehajtván a keresztséget, többször egy ilyen megtisztuláson menjenek keresztül. A görög feljegyzések és források ezt is baptizmának, azaz keresztségnek hívják. De gondolom, hogy még közelebb áll tulajdonképpen a keresztény keresztelési gyakorlathoz az ún. prozelita keresztség, amelynek, a Talmudban is olvassuk a lefolyását. Mindaddig, amíg a keresztény keresztség el nem terjedt, addig maguk a zsidók is gyakorolták, mégpedig azok számára, akik a pogányságból áttértek a zsidó hitre. Mielőtt a férfiakat körülmetélték volna, egy megtisztuláson, egy ilyen fürdőn mentek keresztül, ami azt jelentette, hogy a pogányság tisztátalanságából most már az Isten közelségének a tisztaságába kerültek. Ezt gyermekeken, asszonyokon, férfiakon egyaránt végrehajtották. Ez azért lényeges, mert csak a férfiakat metélték körül, de az egész család, tehát a szövetségbe bekerülő egész család, részesült ebben a prozelita keresztségben. Azután Keresztelő János keresztségéről olvasunk. Valamennyi evangélium azzal indít, hogy Keresztelő János, az utolsó ószövetségi próféta megjelenik a Jordán mellett és prédikálja a megtérésnek a keresztségét és azok, akik kimennek hozzá, bűneikről vallás tévén, azokat, ő meghinti, vagy bemeríti. Jelképes cselekedet ez a fajta keresztség is, ami azt jelzi, hogy nem elég pusztán beleszületni Isten népébe, „… ne mondogassátok azt, hogy Ábrahám a mi

50

atyánk…” mert Isten egy új népet készít elő. Ezékiel próféta ezt mondja, hogy „… tiszta vizet hintek az én népemre…”, ami a megtisztulásnak a jele és így lesz ő tulajdonképpen Jézus Krisztusnak az útkészítője. Tudjuk, hogy Jézus tanítványai közül is többen még Jézussal együtt járva is gyakorolták a Jánosi keresztséget. A János evangéliuma 4. Részében olvasunk erről, de azt is olvassuk, hogy Jézus maga nem keresztel. A keresztelő Jánosi keresztségnek a legnagyobb jelentősége abban van, hogy Jézus maga is megjelenik ott, nem kis riadalmat keltve Jánosban, akiben a Lélek fölismerteti, hogy miért kell megkeresztelni azt, akiben semmi bűn nincs, aki nem tudott a maga bűneiről vallást tenni. Mégis megáll ott csöndesen. Amikor János visszariad ettől, azt mondja, hogy fordítva kellene, Te vagy a nagyobb, neked kellene engem megkeresztelni. Jézus pedig azt válaszolja: „… hagyd, mert így illik nekünk minden igazságot betöltenünk!” Milyen igazságot? Milyen rendet? Azt a rendet, hogy Jézus a bűnösökkel sorsközösséget vállal, beáll a bűnösök sorába. Megkeresztelkedése az Ő halálára való odaszánását jelzi már mindjárt elindulásának, messiási útjának a kezdetén. Hiszen ez azt is jelentette, hogy Ő, aki bűntelen volt, magára veszi a bűnösök közösségét, és életét halálba adja. Ennek majd nagy jelentősége lesz, különösen Pál apostol keresztség felfogásában és értelmezésében, mert tulajdonképpen a keresztség „meghalás Jézus Krisztussal együtt” és „föltámadás” az új életre. Nagyjából ezzel az előzményeket be is fejeztem. Ebből azt kell látni, hogy bármennyi hasonlóság is van a János keresztsége és a későbbi tanítványi keresztség között, ez csak formai dolog, tehát formálisan van azonosság a kettő között. Tudjuk az efézusi tanítványokról a Cselekedetek Könyvéből, hogy mikor Pál odaérkezett, talált egy olyan közösséget, akik csak a János keresztségét ismerték, a Jézusét nem. Mi volt Jézus keresztségének a többlete? Erről a missziói parancsban olvashatunk a legrészletesebben, a Máté és Márk evangéliumok végén, ahol Jézus azt mondja, hogy: „… akit tanítvánnyá tesztek, azt megkeresztelitek az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek a nevébe… Tehát, egy új közösségbe, egy új szövetségbe, mégpedig a Szentháromság Isten életközösségébe kerül az illető. Azután, tanítani kell őt, hogy megtartsa mindazt, amit Én parancsolok néktek… Tehát ebben a hármas összefüggésben jelenik meg a misszió: elmenni, akik hitre jutnak azokat keresztség által bejuttatni az Anyaszentegyházba, a Szentháromság Isten szövetségébe és hozzákapcsolni a tanítást, hogy megtartsák mindazt, amit Ő parancsolt nekünk. Mindjárt sietek megjegyezni, hogy ha jól odafigyelünk - és ezt elsősorban lelkipásztorok számára mondtam volna – az első keresztelési kérdés így hangzik: „… akarjátok-e hogy ez a kisded, kisgyermek, az Atya, Fiú, Szentlélek Isten szövetségében, a keresztyén anyaszentegyházba, a szent keresztség által befogadtassék…” Sok lelkipásztor ezt már olyan régies nyelvtani alaknak érzi, hogy így teszi föl a kérdést: „…akarjátok-e, hogy …befogadjuk?” Ez helytelen, mert ez nem népszavazás. Miről van itt szó? A Szentháromság Isten fogadja be a megkeresztelkedőt, Ő az alany, nem a gyülekezet. Isten döntését deklaráljuk ezzel és a szülők, azt fejezik ki, hogy ahogy mi is benne vagyunk ebben a szövetségben, azt akarjuk, hogy a mi gyermekünk is benne legyen, hogy befogadtassék. Mert ez valóban egy befogadás. Nyilvánvaló belépés Krisztus egyházába. Az első lépés, hogy valaki az egyház tagja legyen. A Krisztus testébe tagoltatunk be. Az 1Korintus 12, 13 azt mondja, hogy „… mindnyájan egy Lélek által, egy testté kereszteltettünk…” tehát így leszünk formailag is, külsőképpen is, a látható gyülekezetnek a tagjai. Az egyházba való belépésen túl megmaradt a keresztségnek az az értelme is, hogy jelképezi a megmosatást, a megtisztíttatást. „Szívünk megtisztult a gonosz lelkiismerettől, testünk megmosatott tiszta vízzel” olvassuk a Zsidók 10, 22-23-ban. Vagy az 1Korintus 6, 11 azt mondja: „… megmosattatok, megszenteltettetek a keresztség által…” Az 1Péter 2, 21

51

szerint „…nem a test szennyének a lemosása”, hanem a jó lelkiismeretért könyörgés alkalma a keresztelés. Érdekes módon a Heidelbergi Káté és általában a reformátorok erre a középső jelentésére tették a hangsúlyt a keresztségnek, tudniillik, hogy „megmosattunk” Jézus Krisztus vére megmosott bennünket és a bűneinket eltörölte. Keresztelési énekünk is azt mondja: „Úr Isten kérünk Tégedet, keresztelj és moss meg minket és tisztíts meg kegyesen a Krisztusnak Ő vérével, nagy bűneinket töröld el…” (431. dicséret). És a harmadik nagyon fontos mozzanat, az „eltemettetés” és a „feltámadás”, ahogyan különösen Pál apostolnál gyakran előkerül. A Róma 6, 4-ben ezt olvassuk: „a keresztség által eltemettettünk Vele a halálba”. Valóban annak a jelképe, hogy valami új kezdődik. Meghaltunk a régi életnek, kezdődik valami új. A Kolossé 3-ban ugyanezt mondja: „meghaltatok és életetek el van rejtve együtt Krisztussal, az Istenben” Azt látjuk, hogy a keresztelés gyakorlatában - az Újszövetség szerint – van egyfajta fejlődés, vagy változás. Az újszövetségi iratok kb. 50-60 esztendőt foglalnak magukba a kezdetektől az utolsó apostolnak a haláláig. Az első időt mi jellemzi? Az, hogy főként felnőtteket keresztelnek meg, mert hát senki nem gyerekkorától lesz keresztyén, hanem úgy, hogy Jézus Krisztus mellett dönt, hitvallást tesz, és aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül. Így mondja Márk evangéliumának 16. Fejezete. Ebben a keresztelési gyakorlatban a hitvallás, mégpedig egy rövid hitvallás elég ahhoz, hogy valaki bekerüljön a keresztyén anyaszentegyházba. Gondoljunk, pl. az etióp főember megkeresztelésére. Bármilyen hossz volt is az az út, azért hosszú katechézisre mégsem volt idő. De elég volt, egy rövid válasz erre a kérdésre: „hiszed-e, hogy Jézus az Isten Fia…” Ugyanúgy nem volt hosszú katekizmusra való idő – gondolom – a Filippi börtönőr házánál sem. Azt olvassuk, hogy az éjszakai megrázó történések után, Pál bizonyságot tett Jézusról és ez a börtönőr hitt és megkeresztelkedett, ő és egész háza népe. Ebben a keresztelési gyakorlatban nagyon fontos az, hogy a „víz” keresztsége és a „Lélek” keresztsége nem válik el egymástól, mert ez a Szentháromság Isten nevébe történő keresztelkedés. A víz, mint külső megmosatás, jelképezi azt is, hogy Isten Lelke bennünk munkálkodik, vagyis nem a János keresztségét szolgáltatjuk már ki, mi, akik a jézus megbízatásból keresztelünk. Hallani olyan keresztelési prédikációt, amelyben Keresztelő János szavait ismétlik: „… én ugyan vízzel keresztelek, de majd utánam jön, aki Szentlélekkel és tűzzel keresztel!” Vajon Keresztelő János bízott meg minket, vagy az Úr Jézus bízott meg? Még formailag sem lehet arról beszélni, hogy először van a vízkeresztség, utána a Lélek keresztsége. Ezt nem szabad kettéválasztani. Hogyan lehet az elektromos áramot és a fényt kettéválasztani egymástól? Az elektromos áram nélkül hiába kapcsolgatjuk a kapcsolót. De ha a körte kiégett, azt is ki kell cserélni. Ez a kettő együtt van. Víztől és lélektől van az újjászületés. A víz a külső jel, a Szentlélek által belsőleg végzi el Isten azt, amit a külső jel ábrázol. Az Újszövetségnek félreérthető történetét olvassuk az Ap.Csel 8, 14-17-ben. Samáriában ébredés van, Fülöp, Jézus nevére kereszteli meg az ottani atyafiakat. Amikor jelenti ezt Jeruzsálembe, az apostolok közül kettő, Péter és János, lemennek és az ő kézrátételük által, adatik a Szentlélek. Ezért fontos textus, mert római katolikus testvéreink a bérmálást, a konfirmációt, ehhez az Igéhez vezetik vissza. Itt nem arról van szó, hogy a vízkeresztség és a Szentlélek keresztség válik el, hanem arról van szó, hogy az apostoli tekintély és az evangélista tekintély – hogy úgy mondjam – nem volt még tisztázva. Később látjuk, hogy a hierarchikus fejlődés vonalán az apostol utódainak a püspököket gondolják, a

52

kézrátétellel átörökített apostolica successio alapján. Ezért mind a mai napig, római testvéreinknél a pap keresztelhet, de a papszentelés és a bérmálás (firmálás – confirmatio) ez a püspöknek, az apostol-utódnak fönntartott sákramentum, az ő értelmezésük szerint. Tehát szeretném hangsúlyozni, hogy nem a vízkeresztség és a Lélek keresztség szétválásáról van szó, ez egy teljesen hibás, késői belevetítés a Biblia szövegébe. Ahogy említettem, a kezdeti időkben, az újszövetségi korban, rövid hitvallások, kis katechézis tartozott a kereszteléshez. Amikor a gyülekezetek kezdtek erősödni, kialakult a keresztségnek olyan formája, amely már inkább a mienkhez hasonlít, tehát, hogy az, aki azt mondta, hogy én hiszek Jézus Krisztusban, azt nem keresztelték meg azonnal. Azt mondták, hogy jó, járj a gyülekezetbe, végy részt az alkalmakon és majd, amikor eljutsz oda, hogy ismereteid is növekedni fognak, akkor készítünk elő téged arra, hogy a „nagy titokban” az úrvacsorában is részesedj. Kezdett kialakulni az a gyakorlat, hogy az úrvacsora egy zárt közösség. A meg nem kereszteltek együtt voltak a gyülekezet tagjaival az istentiszteletek egy részén, de ők azért még sok mindent nem tudtak. Aztán húsvét éjszakáján, - sok helyen az volt a keresztelésnek az éjszakája – megkeresztelték azokat, akik akkor a hitükről vallást tettek és bizonyságát adták annak, hogy a keresztyén életben is készek megmaradni. Óvatos volt az ősegyház, félt, hogy fölhígul a keresztyénség és lesznek olyanok is, akik csak lelkesedésből fognak megkeresztelkedni és nem hajlandók a pogány életformájukkal, szakítani. Így tehát változott, még az apostoli koron belül is a keresztségnek a gyakorlata. Mik a mai problémák: A mai problémák egy része nagyon régi. Hiszen nem mai kérdés, hanem az egyház történetén át húzódik, hogy mit is pecsétel meg a keresztség? Minek a jele a keresztség? Az egyik irányzat azt gondolja, hogy a „hitet” pecsételi meg. Az ember „döntését” pecsételi meg, azt, hogy én Krisztushoz „akarok” tartozni. Erre teszi a pecsétet. A másik azt mondja, hogy nem. Hiszen a sákramentum nem mond mást és többet, mint az igehirdetés mond, hanem „jegy és pecsét”. „Jel és pecsét” azon, amit Isten az igehirdetésben elmond. Egy pecsét „nem tesz hozzá” semmit a szöveghez, hanem azt csak hitelesíti. Ugyanígy egyik sákramentum sem tesz hozzá ahhoz, amit Isten Igéje mond nekünk, az igehirdetés mond, hanem látható módon azt ábrázolja ki. Ha a „hitet pecsételi meg, akkor csak „hitvallókat” lehet megkeresztelni, tehát felnőtteket; ha „szövetség”, „jel”, akkor a gyermekek is beletartoznak, hisz minden gyermekünkkel Isten szövetségében vagyunk. Ehhez történetileg már nagyon korán hozzájárult az a gondolat, hogy, ha a keresztség a bűntől való megtisztulás jelképe, akkor tulajdonképpen az eredendő bűntől tisztít meg. Ezért lehetőleg minél hamarabb meg kell keresztelni a gyermeket, nehogy megkereszteletlenül, azaz az eredendő bűnben haljanak meg - nagy volt a csecsemőhalandóság abban az időben – mert az így meghalt gyermek nem üdvözülhet azonnal. Az egyik irány tehát afelé ment, hogy minél korábban. De volt egy másik tendencia is. Ha a keresztség megtisztít minket a bűntől, de utána bűnt követünk el, akkor elveszíthetjük az üdvösségünket. Ezért nagyon sokan halogatják a keresztséget és csak a haláluk előtt kívántak benne részesedni. Természetesen ennek idejét senki sem tudhatta. Két ellentétes tendencia. Mind a kettő tulajdonképpen rossz és hibás következtetés. Az egyik a „szükség” keresztséget vezette be az egyházba. A másik úgy gondolkodott, hogy ne siessük el. De azért egy mondatot talán arról is, amiről Pál apostol az 1Korintus 15-ben beszél, hogy vannak, akik a halottakért keresztelkednek meg. Ez nem a mormon gyakorlat volt.

53

Két magyarázat lehetséges: - az egyik azt mondja, hogy lehettek olyanok, akik úgy haltak meg, hogy bár a katechézisben részt vettek, de már nem érték meg a keresztség idejét. Megtörténhetett az, hogy valamelyik családtag odaállt annak a nevében, aki elhunyt és ő vette föl a keresztséget, mintegy annak a jelképeként, hogy ezt megtette volna az én öcsém, vagy bátyám is. Mondom ez az egyik lehetséges magyarázat. El tudom fogadni, mert ezzel Pál apostol nem vitatkozik tovább, nem támadja, ne m is erősíti meg, ez a szokás kihalt magától az egyházban; - a másikat, hogy esetleg pogány szülőkért, vagy szülők helyett, vagy családtagok helyett keresztelkedett volna meg valaki, nem hiszem, hogy bárhol is megengedte volna az egyház. Röviden nézzük át, hogy mely érvek szólnak a gyermekkeresztség mellett? Az egyik – amit már említettem – hogy analógia, megfelelős van a keresztség, mint a „szövetség” jel és a körülmetélkedés között. A Kolossé 2, 11-ben ezt olvassuk: „… benne vagytok ti is körülmetélve – tudniillik Jézus Krisztusban – de nem kézzel végzett körülmetélkedéssel, hanem a Krisztus szerintivel, mert a keresztségben Vele együtt el is temettek benneteket és Vele együtt fel is, támadtatok. Kálvin is erre hivatkozik. Pál apostol a körülmetélkedés szövetségét és a keresztséget egyformán „jelnek” tekinti. Ilyen értelemben alakult ki az a szokás, hogy a református családokban is a 8. Napon kereszteltek. Ezt Arany János életrajzából is tudjuk. Tehát ez az ószövetség nyomán elég világos volt. A másik érv mellette, hogy az újszövetségi gyakorlat sem nem zárja ki, sem teljes egyértelműséggel nem erősíti meg, de valószínűsíti. Az 1Korintus 1, 16-ban, a Cselekedetek 16, 15-ben, 33-ban a „háznép” fogalmát olvassuk. Ebbe a háznépbe mindenki beletartozott, aki ott lakott, még a cselédség és a rabszolgák is. Ne a mai családmodellt képzeljük magunk elé. Mindig nagy baj az, hogyha átugorjuk ezt a kétezer évet, és azt gondoljuk, hogy ókori, római, görög, vagy palesztinai család ugyanúgy nézett ki, ahogy a mai. Ha a családfő keresztyén lett, akkor, az lett az egész család. De, ez még a középkorban is így volt a népek esetében is. Tessék megnézni, hogy a középkori keresztyén misszió kit céloz meg? Hát a magyar misszió kit célozott meg? Nem az alföldi juhászbojtárt, hanem a királyt. A király fiát. Szent István apját először, de aztán az ő fiát. Mert, ha ő keresztyént lett, akkor az ő népe is keresztyén lett. A „tegyetek tanítványokká minden népeket” a középkor szó szerint értette és hozzátette még azt is, „hogy kényszerítsetek bejönni mindenkit” (compelle intrare) azaz, ha nem nagyon akarnak, akkor segítsetek nekik. Tehát nem szabad nekünk a mai, individualista életformát visszavetítve gondolkodni a múltról, mert ott arról van szó, hogy a szövetségi gondolat a háznépekben gondolkozott és nemcsak háznépekben, hanem még nagyobb közösségekben is. Ugyan erre a gyakorlatra mutat az 1Korintus 7, 14 is: „… gyermekeitek tisztátalanok volnának, így pedig szentek…” A „szentek” a gyülekezet tagját jelentik. A gyermekeke beletartoznak Isten szövetségébe, következésképpen a gyülekezetbe felvétel jelét, a keresztséget nem lehet megtagadni. De mellette szól az óegyházi gyakorlat is. Tertullianus a 2. Században támadja a gyermekkeresztséget. Mit kell támadni? Azt, ami már gyakorlat. Tehát mutatja, hogy a Krisztus utáni évszázad kezdetén már általános gyakorlat a gyermekkeresztség. Origenész pedig arról beszél, hogy sokan (pl. a montanisták) elhagyták az apostoli időktől ismert gyakorlatot, a gyermekkeresztséget. A Heidelbergi Káté ennek nyomán nem azt kérdezi, hogy meg szabad-e keresztelni a kisgyermekeket is, hanem, hogy meg kell-e keresztelni a kisgyermekeket is? Nagy különbség, tessék megfigyelni majd egyszer a Kátéban. A válasz: „… meg, mert ők is éppúgy beletartoznak Isten szövetségébe és egyházába, mint a felnőttek, tovább Isten, a Jézus Krisztus által való váltságot és a hitet munkáló Szentlelket éppúgy ígéri nekik is, mint a felnőtteknek, ennél fogva a keresztség által, mint a szövetség jegye által, őket a keresztyén

54

anyaszentegyházba be kell avatni és a hitetlenek gyermekeitől meg kell, különböztetni. Amint ezt az Ószövetségben a körülmetélkedés által történt meg, amelynek helyébe, Jézus Krisztus a keresztséget szerezte.” Most, itt megint van egy kis félreértés. Mert, hiszem mást jelentett a hitetlenek gyermekeitől való megkülönböztetés Kálvin korában, Genfben, akár Magyarországon is, mint amit ma. Mert ki volt a hitetlen abban az időben? A mohamedán és a zsidó. Hitetlen magyarról nem lehetett beszélni. Persze, hogy volt hitetlen magyar, de a magyar nép már nem számított hitetlennek. Itt érkezünk meg oda, hogy a probléma, ami ma jelentkezik, az eltérő társadalmi és történelmi háttérben van. A reformátorok egyértelműen a keresztyén kultúrkörnek a Corpus Christiánumnak a körében éltek, és amikor ők beszéltek arról, hogy gyermekeket meg kell keresztelni, akkor ők 100 %-ig tudtak arról a garanciáról, hogy ezek a gyermekek keresztyén hitben fognak nevelkedni. Ne felejtsük el, hogy az iskola, az általánossá váló iskolázás gondolata éppen ehhez kapcsolódik. A reformátorok azért ragasztanak rögtön a patics-falu templomok mellé, kis fehérre meszelt iskolákat is, mert azt mondják, hogy akiket megkereszteltek, azokat tanítani is kell. Nyilván nem csak a Kátéra, hanem a Bibliára is tanítani kell. Ha már tanulják a Bibliát, akkor meg kell tanulni nekik, írni és olvasni legalább és ebből indult ez az az iskolarendszer Európa-szerte, amelyiknek most az örökösei vagyunk. Ma viszont nagy kérdés, hogy megkülönböztet-e a keresztség, a hitetlenek gyermekeitől? Miközben egy pluralista társadalomban élünk. Ezért, én úgy látom, hogy a csecsemőkeresztségről folytatott vita hátterében nem a csecsemőkeresztség, hanem az egyháztagság áll. Ez a tisztázatlan. Ki a keresztyén ember Magyarországon? Azonban a missziói parancs komolyan vételével én nem abban látom a megoldást, hogy áttérünk egy hívő, felnőtt keresztség gyakorlatra, hanem a missziói parancs azt mondja, hogy „… tegyetek tanítványokká minden népeket…” Gondoljuk meg, hogy missziói szempontból még mindig jobb helyzet az, hogy aki gyermeket akar keresztelni, akkor ő kopogtat az egyház ajtaján, ő kér valamit. Nem hiszem, hogy olyan erős volna ma, a magyar református egyház, - bár adná az Isten, hogy olyan volna – hogy kiáll az aluljáróba és meghirdeti az evangéliumot, és ezrével jelentkeznek, hogy keresztyének akarnak lenni. Nem. Tudjuk, hogy az aluljáró misszió azért fullad be, mert menekülnek az emberek, mert mindenki ránk akar valamit sózni. Ha én kiállok oda, és Jézus Krisztusról akarok beszélni, akkor holt biztos, hogy ott csak az fog fönnakadni, aki vagy nagyon ráér, vagy beszélgető partnerre vágyik. Ezzel szemben, ma még óriási lehetősége a történelmi egyházaknak, hogy megszületett a kisgyermek és nagy százalékban meg is kereszteltetik. Az apostoli gyakorlat – mint mondtam – föltételezte a keresztség utáni folyamatos növekedést a hitben a „… tejnek italától a keményebb eledelig…” Ha azt kérdezzük, hogy kinek, milyen szülőnek a gyermekét kereszteljük meg, akkor a látható egyháztagság kritériumait kellene alkalmaznunk. A látható egyháztagságét! A láthatatlan egyház az valóban láthatatlan, azt mi nem láthatjuk. Azt, hogy kinek, mekkora a hite, azt hagyjuk egyedül az Úr Jézus Krisztusra, mert nincs ránk bízva. Azt viszont tudjuk, hogy az illető gyülekezeti tag-e, vagy nem. Ebben az irányban lehet valamit tenni. De! Szeretném újra hangsúlyozni – amit nemcsak ezen a fórumon, hanem egyházkormányzók előtt is szoktam hangsúlyozni, nem nagy népszerűséggel, hogy az egyházfegyelem szigorúságát nem azoknál kell kezdeni, akik szekularizáltan bekopognak az egyház ajtaján. Az egyházfegyelmet püspököknél, főgondnokoknál, teológiai tanároknál, lelkipásztoroknál, presbitereknél kell kezdeni és csak utoljára – ha végigcsináltuk az egyházfegyelmet, akkor – lehet a Mari néninél is, aki azt

55

mondja, hogy az unokámat szeretném megkereszteltetni. Amíg nem azt az utat járjuk végig, Testvéreim, addig képmutatók és farizeusok vagyunk, mert megszűrjük a szúnyogot, a tevéket pedig átengedjük. Mindezzel együtt, én nem akarom meggyöngíteni a keresztségnek az értelmét, nem szabad bizonytalanságot támasztani a tekintetben, hogy a szülők, a keresztszülők és a gyülekezet ígéretét Isten előtt komoly felelősséggel kezeljük és ezt az egyháznak kötelessége számon is kérni. Ha valaki ezt nem tartja be, az ő lelkiismerete bánja, de nekünk 100 %-ig komolyan kell vennünk azt, hogy a szülők és keresztszülők azt ígérték, hogy „úgy nevelik és neveltetik, hogy hitükről ők maguk tegyenek vallást a gyülekezet színe előtt”. Ezt nekünk 100 %-ig komolyan kell vennünk! Lehet, hogy valaki később azt mondja ennek ellenére, hogy mi már meggondoltuk a dolgot, akkor nyilvánvalóan a második gyermek megkeresztelésénél ezt figyelembe kellene venni. Hogy lehet figyelembe venni? Bizony zűrzavar és rendetlenség van egyházunkban, mert egyik helyen komolyan veszik, a szomszédban megkeresztelik, de mégis ebbe az irányba kellene menni. Hogyha a keresztség és a személyes hitvallás időben el is válik a gyakorlat szerint egymástól, mégis azt mondjuk, hogy a gyermek keresztség és hit keresztség összetartozik. Azért, mert az egyház hitvallási hagyománya megelőzi az egyénnek a döntését. Az Apostoli Hitvallásnak a hite nem az egyéné? A gyülekezet, az egyház a letéteményese ennek. És a szülők, keresztszülők és gyülekezet imádkozó bizalma és felelőssége - az egyéni hitvallást, a személyes hitvallást is – megtesz minden keresztelő alkalmával! Mi azt hisszük, hogy Jézus Krisztusnak adatott minden hatalom mennyen és földön – így kezdődik a keresztségi parancs. Na most, ha már ez így van, akkor azt jelenti, hogy a hívő gyülekezet kereszteli meg legkisebb tagját, és az fogadtatik be az anyaszentegyház közösségébe. Lehetne a keresztszülői intézményt valami módon egy kicsit kitágítani. Hallottam olyan esetről is, hogy meg nem keresztelkedett szülők vitték a kisgyermeküket, a lelkipásztor tanácstalan volt, mit csináljon, elküldje őket? Azt mondta, hogy egy feltétellel igen, hogyha maguk választanak két keresztszülőt, de kettőt a gyülekezet jelöl ki. Mert, aki fogadalmat tesz arra, hogy úgy nevelem és neveltetem, annak azért mégis az egyház tagjának kell lenni. Ez az eset jól bevált, mert azóta, már a teológiát is elvégezte az illető, akit egykor így kereszteltek meg. (Tőle magától hallottam keresztelésének történetét) Utána a szülők is megkeresztelkedtek és konfirmáltak. Nem hiszem, hogy lenne minden helyzetre általános szabály. De abban együtt, az egyház konszenzusában kellene előre lépni, hogy a misszió-keresztelés-katechézis hármas egységét ne értelmezzük különböző módon az egyes gyülekezetekben. Erre törekedni kell, de könyörögni is a „nyelveket egyező hitre” vezérlő Szentlélekért, mert az tarthatatlan állapot, hogy egymással ellentétes felfogások és gyakorlat éljen egymás mellett egyházunkban. Az egymást kiegészítő gyakorlat mellett vagyok, mint ahogy felnőtt, hívő keresztelés máris létezik a csecsemőkeresztség mellett. Ilyenkor azonban a keresztelésnek együtt kell járnia a konfirmációval, mivel felnőttet csecsemő keresztségben nem részesíthetünk.

56

Dr. Vladár Gábor Az Úrvacsora, mint az élő egyház ismérve Nagyon örülök a téma megfogalmazásának és különösen annak, hogy úrvacsorával fog befejeződni a konferencia. Minden úrvacsoráról való beszéd, legyen az prédikáció, vagy konferenciai előadás, célját téveszti, ha nem torkollik az úrvacsora ünneplésébe. Elkötelezően csak úgy beszélhetünk e témáról, hogy a beszélgetésben részt vevők úrvacsorai közösségben vannak egymással is. Nagyon jónak tartom az előadás címét, mert tételesen úgy fogalmaz, hogy az élő egyház ismérve az úrvacsora. Tehát nem azt kérdezi, hogyan lehetne megjavítani úrvacsorázásunkat, mi volna a jó gyakorlat, vagy hányszor kellene évente úrvacsorázni. Így is szoktak fogalmazni, ez azonban helytelen. A cím inkább arra utal, hogy úrvacsorázásunk tükörképe gyülekezeti életünknek, mutatja a mindenkori gyülekezet hitét, Krisztus-szeretetét, reménységét. Úrvacsorai gyakorlatunk nem attól változik meg, hogy milyen újfajta liturgiai összefüggésbe állítjuk bele, vagy hányszor úrvacsorázunk, hanem attól, hogy az egyház élő hitű emberek közössége, az élő egyház egyik ismérve pedig az, hogy eleven úrvacsorai közösségben él. Ahol élő hit van, ahol a gyülekezet valóban szeretetben élő közösség, ott „magától” (a Márk 4, 28 értelmében gondolva ezt a „magától”-t), szinte „melléktermékképpen” megjavul az úrvacsorai közösség. Az úrvacsora, mint sákramentum, ugyanis csak azért van, mert a mi Urunk Jézus Krisztus szerezte, alapította, és gyülekezetére bízta annak megünneplését. Ez az egyik alapvető kiinduló tételünk. Amint annak idején Jézus tanítványaival ülte meg az utolsó vacsorát és feltámadása után velük együtt ünnepelte az úrvacsorát, úgy akar ma is, mai tanítványaival asztalközösségben lenni. Az Úr Jézus Krisztus tehát asztalához hív minket és mi engedünk Krisztus hívásának, mert tudjuk: annak vendégei vagyunk, aki által Isten minket megbékéltetett önmagával (vö. 2 Kor 5, 18). Ezért minden úrvacsorai közösség – engedelmesség. Nem megszokásból úrvacsorázunk, nem egyházi előírásoknak teszünk eleget, hanem meghalljuk az élő Jézus hívását és ennek a hívásnak engedelmeskedve az Ő asztalához, telepszünk. Jézus Krisztus van az asztalfőn, Ővele találkozunk. Asztalközösségben, étkezési közösségben, úrvacsorai közösségben vagyunk az élő Úrral. Nem arról vitatkozunk tehát, hányszor kell úrvacsoráznunk évente, hanem a Krisztus hívását hallva a mindenkori gyülekezet közösségre lép Istennel. Az első úrvacsora Jézus Krisztus utolsó páskavacsora ünnepe tanítványaival. Minden egyes úrvacsorai alkalmon ez ismétlődik meg: az élő Krisztus találkozik a jelenben élő tanítványaival, úrvacsorai közösségben van velük. Azzal a Krisztussal vagyunk élő közösségben ma is, akiben, aki által Isten megbékéltette önmagával a világot és megbékéltetett önmagával minket is (2Kor 5, 19). Ezért hangzik el minden úrvacsorázás alkalmával Krisztus Urunk szava: „Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára” (Mt 26, 28). Az úrvacsorai közösségben tehát az Istennel megbékélt emberek Krisztus-közössége ábrázolódik ki. Továbblépve: az úrvacsora hálás részesedés a Krisztus győzelmében. Így is lehetne fogalmazni: győzelmi lakoma, tor, ahol azzal vagyunk együtt, aki győztes, aki eldöntötte, hogy az örök halálban, vagy az örök életben részesedünk-e? Életről és halálról van szó minden egyes úrvacsorai összejövetelben. Ezért nem lehet közömbös szemlélődés, vagy népegyházi tradíció, hanem mindig a legbensőbb öröm hatja át. Tehát nem megszokásból

57

úrvacsorázunk, nem azért, mert esetleg már régóta nem Isten akarata szerint éltem és már úgy felgyülemlettek bűneim, hogy le kellene „úrvacsoráznom” – ahogyan szoktuk mondani (bár nyilvánvaló, hogy személyes ügyeink rendezése fontos eleme minden egyes úrvacsorai közösségnek). Az úrvacsorai közösség azzal kezdődik, hogy Istennel és az embertársaimmal, tehát vertikális és horizontális irányban rendezem ügyeimet. De mindez csak előfeltétel, bár elismerem, nagyon fontos előfeltétel. Mi történik az úrvacsorázásban? Mi történik akkor, amikor a szent jegyeket magamhoz veszem? Mire való az úrvacsora? Mit ünneplünk benne? 1.) Már utaltam rá: az úrvacsora asztalközösség. Az asztalközösséget pedig komolyan illik venni. Korunk embere ezt már nem tudja, elfelejtette. Az asztalközösségnek azonban óriási jelentősége volt az Ókorban, Jézus környezetében, meg a későbbiek során is, mivel az asztalközösség életközösséget jelentett. Csak egyetlen példát had említsek kiindulópontul. Amikor két ember szövetséget, szerződést kötött egymással, akkor utána lakomát, tort ültek (1Móz 26, 30k; 31, 54). A Királyok 2. könyvének, 25. fejezetének végén olvasunk Jojákin királyról (2Kir 25, 27-30). Ő lényegében az utolsó törvényes júdeai király, akit Nabukodonozor, Babilónia királya, foglyul ejtett és udvartartásával együtt Babilonba hurcolt. Ez a 18 éves fiatalember mindössze három hónapig uralkodott, életének nagy részét száműzetésben töltötte. Amikor új király lép a trónra, akkor ő ennek az időközben megöregedett embernek megkegyelmez. Ennek jele, hogy az új király asztalához ülteti, asztalközösségbe kerül vele. Ez számára a kegyelem, a rehabilitáció, a megbocsátás pillanata. Hasonlóképpen fejezi ki Dávid király is az elhunyt jó barát, Jónátán, fia iránti nagylelkűségét, amikor a mindkét lábára sánta embert Jeruzsálembe hozatja és a királyi asztalnál, biztosít számára helyet (2Sám 9). Jézus korában az étkezések már áldásmondással kezdődtek és zárultak, mintegy jelezve, hogy a létfontosságú eledel Istentől származik. Az asztal ezáltal az Istennel való találkozás helye. A szentségnek és az étkezésnek ez az együttléte kifejeződik abban is, hogy a Miatyánkban hangsúlyos helyen imádkozunk a mindennapi kenyérért, amelyhez közvetlenül kapcsolódik a bűnbocsánat kérése. Krisztus, mint az Élet Kenyere (Jn 6), önmaga adásával bűnbocsánatot tud adni. A tizenkét tanítvány, mint az egész, a helyreállított Izráel jelképe, utal arra, hogy Jézus szövetségben van népével. Asztalközösségei sorában az utolsó vacsora csupán egyetlen láncszem, noha kétségtelenül a legfontosabb, az együtt töltött idő csúcsa és betetőzése. Halála, föltámadása után úgy gyűjti ismét a közösséget egybe, hogy a Tibériás tavánál együtt étkezik a tanítványokkal. Mert csak így lehet őket elküldeni a világba. Az asztal mindig a közösség „úrasztala”. Krisztus, étkezés, sőt mennyegzői lakoma formájában képzeli el az Istennel való eljövendő közösséget. Erről szólnak eszkhatalógikus példázatai (pl. Mt 25, 113). A mennyei nagy lakomán együtt leszünk Ábrahámmal, Izsákkal, Jákóbbal és a prófétákkal (Lk 13, 28kk). Egy közös asztalnál fogunk ülni, a múlt és a jövő emberei. Ebből a mennyei örömlakomából kapunk „kóstolót” az úrvacsorában, és ahol ezt átélik, ott Istennek élő gyülekezete van. 2.) Az élő gyülekezet úrvacsorája örömlakoma. Itt hadd tegyek egy megjegyzést. Úrvacsorázásunkat erősen megterheli a bűnbánat szempontja. Értsük ezt a megjegyzést jól! Nem azt mondom, hogy helytelen az önvizsgálat, a

58

bűnbánat, hanem azt, hogy ebben kimerül úrvacsorázásunk. Az úrvacsorának már az Újszövetségben is többféle formája van. Emlékezzünk az Apostolok Cselekedetei 2. fejezetére, ahol azt olvassuk, hogy a hívők ujjongó örvendezéssel törték meg naponta, házanként a kenyeret. Ujjongással és örvendezéssel! Ahol arról van szó, hogy Isten visszafogadja az övéit – egyetlenegy jól ismert példát hadd említsek, a tékozló fiú történetét (Lk 15), - ott a visszatérő számára az atya lakomát készít. Még mielőtt a tékozló fiú elkezdhetné a bűnvallást, az atya magához öleli, tiszta ruhába öltözteti, hízott borjút vágat. Ünnep ez a nap az ő számára, melyhez hozzátartozik a zene, a tánc, az örvendezés. Az úrvacsora örömlakoma is. Nagyon „nagypéntekiesek” a mi úrvacsorázásaink. Az úrvacsorázásnak nyilvánvalóan van természetes méltósága, de ezen túlmenően az öröm motívumának is társulnia kell hozzá: engem, bűnös embert magához szorított a szent Isten. Ezért valami nagy, túlcsorduló öröm és hála tölti el szívemet. 3.) Az úrvacsora igehirdetés, missziói igehirdetés is: „mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön” (1Kor 11, 26). Egyik teológusunk így fogalmazta ezt meg: az úrvacsora „sűrített evangélium”, vagyis nem több mint az igehirdetés, hanem „másképpen” igehirdetés. Az Úr halálát hirdetjük, amely az egész világot átfogó esemény. Azt hirdetjük, hogy az élet legyőzte a halált és a bűnt, megnyílt börtönünk ajtaja. Győzelmi tort ülhetünk, mert Isten győzött, oldalunkon áll, ügyünk nem veszett el. Beszéljünk az úrvacsora missziói vonásáról is! Ezt is elfelejtettük! Túlzottan leegyszerűsítjük a dolgokat, ha úgy gondoljuk, hogy az úrasztalánál csak az „én bűnömről” és az „én életemről” van szó. Holott az úrvacsorázás közösségi alkalom. Nem lehet úgy étkezni egy asztalnál, hogy megfeledkezem az asztal körül ülőkről. Éreznünk kell, hogy mi együtt vagyunk a család, vagyis el kell fogadnom a másikat: Ábrahámot, Izsákot és Jákóbot, meg a szomszédomat is, akivel együtt vagyok egy úrvacsorai közösségben. Sajnálatos, hogy úrvacsorai énekeink között alig van e közösségi szempontot megfogalmazó ének. Nagyon fontos az a missziói vonás, hogy Krisztus halálát hirdetem és az evangélium hirdetéséhez mindig, hozzátartozik a másik ember is, aki hallja az evangéliumot. Nem elég tehát hirdetni, hogy értem meghalt, hanem hirdesd azt is, hogy másokért is meghalt. Amely úrvacsorázásban nincs benne a másik ember, olyan, mint a holdvilág: szép is, fényes is, csak éppen nem melegít. Olyannak kell lennie, mint a nap sugárzásának: legyen benne a Krisztus melege, amely kiárad, messze hat, másokat is melegít és életre kelt. Tehát hirdessétek az Úrnak halálát, amíg el nem jön! Ne magunknak, hanem a másik embernek. Nagyon fontos missziói szempont, amiről gyakran megfeledkezünk. Ma Krisztus ezt kérdezi: úton vagytok-e még, hogy hirdessétek az én halálomat és feltámadásomat. Vagy megelégedtek ezzel: Nekem békességem van az Úrral. A benne való hit: küldetés a világba. 4.) Ebből következik az úrvacsorai közösség következő vonása, a diakónia: az egy test tagjai vagyunk. Az első keresztyének úrvacsorája egyúttal agapé, szeretetvendégség, jótékonysági lakoma is volt, amint ezt a Korinthusiakhoz írott levélből (1Kor 11, 21kk), vagy az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvből is tudjuk: vagyonukat szétosztották, gondjuk volt a szegényekre (2, 45;6, 2). Az asztalok körüli szolgálat, mint szeretetszolgálat, a szegények gondozását jelentette. A korinthusi hívőknek éppen azt kellett megérteniük, hogy a testvéri érzület elhanyagolása magát az úrvacsorát érvényteleníti. A mára lefordítva ez azt jelenti, hogy minden úrvacsorázás végén ki kellene hirdetni, most kinek segít a gyülekezet a

59

gyülekezeten belül, vagy kívül. Melyik az a család, ahol több gyereket kell iskoláztatni, ki az a szegény, egyedül élő személy, aki nem tud esetleg vásárolni magának szenet télire. 5.) Az úrvacsora missziói, diakóniai vonása mellett fontos hangsúlyoznunk jövőre irányultságát is. Az úrvacsorában Krisztus utolsó vacsorájára emlékezünk, ezért sokszor megkísért bennünket az a zwingliánus gondolat, hogy egy kicsit mintha halotti tort ülnénk, emlékvacsorán vennénk részt, ahol visszaemlékezünk egy régen élt hős halálára. Itt nem erről van szó. A megváltó Urat ünneplő gyülekezet abban a reményben tartja istentiszteletét, hogy Krisztus hamarosan visszajön dicsőségben. Ez tehát azt jelenti, hogy ennek a világnak, benne Isten gyülekezetének jövője, reménysége van. Úrvacsorázó közösség mindig tegye fel magának a kérdést: kiben hiszek, miben reménykedem? Aki úrvacsorázik, az tudja, hogy ennek a világnak, az én életemnek Ura van, és ezt el kell tudni, mondani a többieknek. Az úrvacsorázó gyülekezet soha nem adhatja fel a reményt. Arról nem tehetünk, hogy a világ panaszkodik. Nem tudjuk megakadályozni. De azt talán igen, hogy én ne panaszkodjam. A Krisztus gyülekezetének olyan úrvacsorázó közösségnek kell lennie – csúnya hasonlat, he haragudjanak meg a Testvérek érte – mint egy a város szélén megépített szennyvízderítőnek: minden belefolyhat, de megtisztítja és tiszta, használható vízként adja tovább. Ha a korinthusiak annak idején tudtak változtatni úrvacsorai gyakorlatukon, akkor nekünk is lehet és kell. Abban az esetben van ittlétünknek értelme, ha tudjuk, miért vagyunk itt. E konferencia végén, az úrvacsorázás után, fogalmazzuk meg a magunk részére: mi lesz az én küldetésem, amikor hazamegyek a saját gyülekezetembe? Misszió és diakónia az úrvacsorának lényeges vonása. Ne feledjük el, hogy a diakónia azt jelenti: „asztal körüli szolgálat”. Krisztus, mint diakónus szolgál az övéinek. János evangéliuma érdekes módon nem írja le az utolsó vacsorát. Két dolgot említ: egyrészt azt, hogy Jézus megmossa a tanítványok lábát, másrészt pedig a 17. Fejezetben Jézus főpapi imádságát írja le. A főpapi imában Urunk azt mondja: „ahogyan engem elküldtél a világba, én is elküldtem őket a világba” (18.v.). ez tehát a küldetés és ez a diakónia, az asztal körüli szolgálat: Ő szolgál fel, ő mossa meg a tanítványok lábait és osztja szét, mint házigazda a kenyeret és a bort. Ilyen konkrét segítség és ilyen nagyszerű dolog az úrvacsora. A mai világnak elege van a „csak” beszédből. Olyan nagyszerű dolog az, hogy az úrvacsorázásban együtt vannak Krisztus szavai és tettei és ezáltal csodálatos örömünnep, jön létre. A kenyér és bor az élet két eleme. Az életet adó és az örömöt adó két alapelem. Nem véletlen, hogy Krisztus nem ecetet adott az utolsó vacsorán, hanem a bővölködő élet két alapelemét. Aki így tudja ünnepelni az úrvacsorát, az, úgy hiszem, igazán élő tagja annak a Krisztusnak, aki mindenkit hív és mindenkit küld.

60

Victor István A tanfegyelemről Rögtön egy kissé el kell határolnom magam a nagy elvárástól, az előadás címe miatt. Ugyanis tanfegyelemről kell beszélnem. Ezért hadd mondjam, hogy amit Kálvin is szervezett és megvalósított Genfben, amit az egyház ismérvének is mondott, hogy a fegyelmet gyakorolják, az sokkal több annál, amit most beszélünk, sőt nagyobb része az u.n. erkölcsi fegyelem, tehát az egyháztagok életmódját szabályozó fegyelem. Ha itt tanfegyelemről beszélünk, akkor meg kell vallani, elsősorban lelkipásztorokról szól: hogyan beszélhetnek, hogyan taníthatnak? Ezért tulajdonképpen egy visszakérdéssel kell kezdenem. Tessék megmondani, hogy én most mit mondjak? Mit mondhatok, hogy az ne essék valamilyen ítélet alá? Mert ez a tanfegyelem. Mert elvárások vannak, úgy-e? Lehet, hogy itt is többen elgondolták, hogy „ezt, meg ezt szeretném hallani, és jaj lesz az illetőnek, ha azt, meg azt fogja mondani”. Másodszor, bocsánatkérés mellett kénytelen vagyok kereken megtagadni azt, hogy írásba is foglaljam, amit elmondok, mert annyi személyes célzás, „rosszindulatú pletyka” fog elhangozni, hogy abból több kár lenne, mint haszon, ha országosan elterjedne. A lényeget azzal kezdem, hogy az igény, hogy mi halljunk és mi ne, elsősorban a gyülekezetek részéről jelentkezik. Az abaúji egyházmegyében egyszer elment a helyéről egy lelkipásztor, hirtelen kellett pótolni. Az esperes egy gyűlésen szólt nekem, hogy: „te, jövő vasárnaptól menj már oda is!” Ugyanazon a gyűlésen ketten jöttek hozzám, hogy: „te, ha oda mégy, azokat dicsérni kell ám, mert azt nagyon elvárják!” Tehát megvolt az igény, amit Mikeás próféta keserűen panaszolt, hogy: „Ha valamely szélházi és csalárd így hazudoznék: prédikálok neked részegítő italról és borról, az volna e népnek prófétája.” Úgy, hogy ezt sajnos tudomásul kell venni, helyi szokások, hagyományok alapján jelentkeznek az igények, hogy így, vagy úgy „kell” prédikálni. Ennél sokkal veszélyesebb módon jött el az, hogy évtizedeken át egyházon kívüli igények jelentkeztek, hogy „tessék erről prédikálni!” Idősebbek jól emlékezhetnek az ilyenekre: „most békevasárnap lesz, most, tessék a békemozgalomról és annak nagyszerű lehetőségeiről prédikálni”. Még él a két fiatal segédlelkész közül az egyik, akik 1953-ban két hónapig voltak az ÁVH börtönében. Ugyanis a kormány akkor elindított egy u.n. mezőgazdaság-fejlesztési programot. Akkor a debreceni lelkészek gyűlésén elhangzott a felszólítás, hogy mivel egyházunk legfontosabb feladata ennek a programnak a támogatása, tessék erről prédikálni. Ők ez ellen szólaltak fel, így kerültek az ÁVH-ra. Tehát igen erős igény jelentkezett, akár így pozitívan, akár negatívan, hogy miről ne! Innen, Tahiból zavarták el (talán 1964-ben) a sógoromat. Akkor hirdette meg ugyanis a kormány az újfajta családtervezési programot, az abortusz-bizottságok felállítását. E mellett hangzott el egy „egyházkormányzó” részéről egy előadás, ő meg a Bibliával a kezében ellene mondott és a gyermekáldás komolyan vételét hirdette. Ezért kitiltották innen a konferenciáról. Most a legújabb időkben ilyen hatalmi igények nem jelentkeznek. De új eszmék áradnak szerte az országban, az üzleti élet fellendülése, a szabad verseny. Ha valaki másképpen prédikál, legalább is nem lesz népszerű. Hanem van egy harmadik oldala is, ahonnan igények jönnek: a mindenható Isten. Az Ószövetség idején Mikeás a Jimla fia megüzente Akháb királynak: „Él az Úr, hogy csak azt

61

fogom mondani, amit az Úr mond nékem!” Azt hiszem, sokan olvastuk ma Pálnak Timótheusohoz írt 2.leveléből, hogy: „hirdesd az Igét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben”, ha a különböző igények közül, hogy „tessék ezt mondani, azt ne, tessék mondani” – Isten igényét fogadjuk meg, ez a tanfegyelem. Volt egy kedves professzorom a teológián, Budai Gergely professzor. Ő többször emlegette ezt, hogy ha mi állapítanánk meg, mit mondjunk, olyanok volnánk, mint egy egyesület. De akármilyen egyesület, ha megalkotta a maga alapszabályát, elvárja, hogy ahhoz minden tagja alkalmazkodjék, különben, „ha valaki nem alkalmazkodik az alapszabályhoz, felszólíttatik az egyesületből való kilépésre.” Az egyház életében, az ókortól előfordult, hogy valakit kiátkoztak az egyházból, mert más tanított, mint amit a közösség elfogadott. Azt mondták, hogy ez idegen a Kijelentéstől, ezt nem akarjuk hallgatni. Ma már sajnos, a szabadság eszméje sokkal inkább érvényesül, mint ez a fajta tanfegyelem. Azt gondolom, az az alapkérdés, hogy melyik igény legyen a döntő? De az egyház mégsem egyesület, hanem Gazdája van és az egyház működése pont, arra épül fel, amit ez a Gazda önmagáról, mirólunk, meg a rólunk alkotott tervéről kijelentett és ebből elég világosan következik, hogy amit mi mondunk, annak akkor van jogosultsága, ha egyezik azzal, amit Ő mondott. De térjünk vissza a Timótheushoz írott levélhez. Ott ez áll: „Hirdesd az Igét!” Az Igét nagyon könnyű összefoglalni. Akár a Ján. 3:16-ban, akár még rövidebben, az Apostolok Cselekedetei 4.részében, hogy „nem szűntek meg hirdetni és tanítani Jézust, a Krisztust”. Tehát a Kijelentés magva ennyi, hogy „Jézus a Krisztus”. A közismert személy, a Názáreti Jézus – a Messiás, az Istentől küldött Fölkent Szabadító, akiben nekünk jó hinni. Ennyi volt kezdetben a keresztyén hitvallást. A Filippi levélben már kicsit bővebben írta Pál, hogy „Jézus Krisztus úr, az Atya Isten dicsőségére”. 100 évvel később már nagyjából összeállt az az Apostoli Hitvallás, amit olyan sokszor elmondunk, talán meg sem gondolva, mi az. Ez az ősi hitvallás azután szükségek szerint kibővült, pontosodott. Itt vannak Hitvallásaink egy kötetbe kötve, (biztosan sokan ismerik), a Második Helvét Hitvallás záradékában ott van az ókori hitvallások felsorolása, látni, hogy melyik zsinaton, melyik mondaton bővítettek, pontosítottak, hogy ne lehessen félreérteni, kicsavarni, pontosan azt tükrözze, amit az Igéből kiolvastak a hajdani atyák. Lépjünk, egyel tovább. Mi, reformátusok vagyunk. Ami egyrészt nagyszerű örökség, másrészt tudjuk, hogy feladat is: „az egyházat mindig reformálni kell”. Mit jelent az a gyakorlatban, hogy reformálni: Mindent „vájt füllel” hallgatni, mindent ellenőrizni, hogy egyezik-e azzal, amit Isten mondott – és, ha nem egyezik, akkor hozzáigazítani. Régi szokásokat, hagyományokat is. El lehetne - ezzel kapcsolatban - az előbbi előadásban tárgyalt Úrvacsorával kapcsolatban is gondolkodni. Figyeljük meg, hogy mi van közelebb az Igéhez, mi van távolabb tőle. Egy-egy hallott igehirdetést is, a prédikációban felötlő gondolatokat. Van, amit nagyon szépen fogalmaztak meg, ami nagyon modern, igen közel áll hozzánk, - de egyezik-e Isten Igéjével? Szívem vágya mindig az volt, hogy bár a gyülekezeti tagok Bibliával a kezükben jönnének az istentiszteletre, és egy kicsit engem is ellenőrizzenek. Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben nem nagyon nevezetes, de számomra a legkedvesebb gyülekezet a béreaiak, akik „bevették az Igét, naponta tudakozva az Írásokat, ha úgy vannak-é ezek?” Tehát még Pál apostolt sem hallgatták málé füllel, figyelték, azt mondjae, ami meg van írva? És ezért fogadták el, mert úgy találták, hogy egyezik. Szerintem a mi reformátori örökségünknek ebben kellene elsősorban megnyilatkoznia, nem a vastagnyakúságban.

62

De kérdezzük meg még egyszer, valóban szükség van erre? Kell gyakorolni a tanfegyelmet? Elmondok néhány példát. Inkább csak híradásokból tudjuk, hogy a világ különböző részein hányfajta új tanítás terjed, többnyire református, vagy legalább protestáns jelszó alatt. Ezek az úgynevezett jelzős teológiák: a hatalom teológiája, a fekete teológia, feminista teológia, meg a többi. Ugye, természetes jogunk és kötelességünk megnézni, hogy melyik, mennyire egyezik Isten Igéjével? Hisz a hit dolgában üdvösségről és kárhozatról van szó! Lassan húsz éve történt, hogy egy egyházmegyei lelkészértekezletre az előadó lemondása miatt az esperes egy tehetséges fiatal lelkészt kért fel előadónak. Ő azt mondta, hogy két nap alatt új előadásra nem tud felkészülni, de van egy kész előadása a szövetségekről, azt mondja el. El is mondta szépen, hogy Isten szövetséget kötött az özönvíz után az emberrel, azután Ábrahámmal, a Sinai hegyen Izráellel, végül jött az Új szövetség. Aztán összefoglalta, hogy az összes szövetségnek ugyanaz a lényege, hogy az ember tegye meg, ami tőle telik, a többit hagyja Istenre. Hát volt ott egy olyan lelkipásztor, akivel több dologban nagyon nem értettünk egyet, de erre egyszerre horkantunk fel és mondtuk, hogy a Krisztusban adott Újszövetségnek, éppen nem az a lényege, hogy az ember mit tesz, hanem, hogy Isten mit tett a mi üdvösségünkért: Fiát adta halálra. Ugye egyetértünk ebben, hogy nem az a döntő, hogy mi mit teszünk, hanem, amit Isten megtett, arra bízhatjuk rá magunkat. Nagyon szimpatikus, öntudatos, büszke dolog lenne, hogy mi is tudunk valamit csinálni. De bizony, ennek a szövetségnek a tartalma az ingyen kegyelem elfogadása – és még ez is az Ő Lelkének munkája! Ugye, van szükség ilyen ellenőrzésre? *** felkészült, szolgálatában hűséges csoport, főként az Ószövetséget tanulmányozzák elmélyülten. Sajnos, a komoly tanulmányozás közben a lelkiségükre, hitvallásukra nézve is visszacsúsztak az Ószövetségbe. Komolyan elismert fiatal lelkésztársunk magyarázta el nekem, hogy szó sincs kegyelemből, hit által való megigazulásról, tessék a Tízparancsolatot, a törvényt teljesíteni, annak alapján reménykedhetünk valamiben. A hideg futkosott a hátamon. Hát nemek régen rossz, ha a Tízparancsolat teljesítése szerint reménykedhetem valamiben. (Jó észrevenni, mennyire él ez a gondolkodás a gyülekezetekben.) Azt mondtam azon a gyűlésen kedves fiatal barátunknak: nézd, ez nagyon érdekes gondolat, jól teszed, ha tanulmányozod, beszéld is meg lelkésztársaiddal, de amikor a szószékre felmégy, akkor te a Magyarországi Református Egyház lelkipásztora vagy, aki esküt tettél arra, hogy az Igét hitvallásaink szellemében fogod magyarázni. Azok pedig, azt hiszem, elég világosan szólnak az ingyen kegyelemből elnyerhető üdvösségről. Még valamit a gyülekezetekben elterjedt gondolatokról. Egy kis abaúji gyülekezetben 28 éven át nem tudtam meggyőzni a gyülekezeti tagokat, hogy az a mondás, hogy „Segíts magadon – Isten is megsegít” – nem a Bibliában van. Szilárd meggyőződésük, hogy ott van megírva. Hiába hirdettem a Szentírás üzenetét, ami homlokegyenest ellenkező. (Persze, hiszen igen szimpatikus gondolat.) Egyéb ilyen gondolatok is keringenek körülöttünk, néha bennünk is – bizony, szükség van „tanfegyelemre”! Megint egy új kérdés jön el: annyira fontos ez? Nem emel felül a keresztyén szabadság („tanszabadság”) ezeken a szőrszálhasogatásokon? Biztos mindenki ismeri Pál apostol leveleit. Egyik ilyen, másik olyan tartalmú és különböző hangulatú levelek. Azt hiszem, van, akinek feltűnt, hogy a legkeményebb a Galata levél. Elmegy egészen az átkozódásig, másrészt a bántó beszédig: „balgatag galáciabeliek…” Hát miért ez a gorombaság? Azért, mert ami

63

tévelygést azok kezdtek elfogadni, nem is csak élet-halál, hanem örök élet – örök halál kérdése volt. Éppen az előbbi kérdés: hogyan juthatok Isten szeretetébe? Én érem el a törvény cselekvésével, vagy Krisztus szerezte meg és adja ingyen? Nem olyan egyszerű hát a helyzet, ahogy a falusi gyereket eresztik a hittanórára: „ott nem tanul rosszat”. A kérdés: tanul-e olyat, amire szüksége van? És a gyülekezet hall-e olyan örömhírt, ami az üdvösségre elvezeti? Megint egy „rosszindulati pletykást” mondok, ami talán hasznos lesz. Egy jó hónapja volt Nagyváradon, a magyar református gimnáziumok világtalálkozója. A Kárpát-medence 22 református gimnáziumából volt ott küldöttség. Természetesen előadások is voltak, ismerkedés is volt, egymással, de a környékkel is. Hadd dicsekedjem el ezzel: az ismerkedésben, általános magatartásban református keresztyén jelleget elsősorban a mi pataki diákjainkban láttam – meg a kárpátaljaiakban, akikkel a mieink nagyon jól össze is barátkoztak. A többség bizony, még egy étkezés előtti-utáni imádságig sem jutott el. Ami még inkább aggasztott, hogy az elhangzott előadások – nagyon magas színvonalon – elsősorban történelmiek, irodalmi témájúak voltak. Volt olyan, ami – nem tudok mást mondani – tiszta pogányságot terjesztett. Magyarországról jött egy jó nevű művészettörténész, a festett kazettás templommennyezetek szakértője. Előadásában kifejtette, hogy a kazetták jelképrendszeréből egy igazi vallás bontakozik ki, ezekből Istent jobban meg lehet ismerni, mint a Bibliából. Számomra nem is az volt a megdöbbentő, hogy egy művészettörténész ezt így látja, hanem, hogy az ott lévők nagy része ezt elismeréssel és örömmel fogadta. Egy erdélyi lelkészatyánkfia kijelentette, komolyan gondolkozik azon, hogy legközelebbi vasárnap ne a Bibliából, hanem ezekből a kazettákból prédikáljon. Ami még erre rátett egy lapáttal (bár lehet egy kicsit, eltérünk a témától), a következő: Jött arra a konferencia utolsó napján egy utazó csoport, főként brazíliai magyarok. Ők ott könyvet osztogattak, többek között egy antropozófus könyvet, ami a lélekvándorlást hirdeti. Megint nem az volt a problémám, hogy ők így látják. Szegények, ide jutottak el. De az, hogy egy ilyen könyvet egy református középiskolai konferencián lehet osztogatni. Úgy, hogy nagyon benne vagyunk a tanfegyelem kérdésében. Ismétlem a Galata levél fényében, hogy itt élet-halál, üdvösség-kárhozat kérdéséről van szó. Ha egyszer „nincs más Evangélium”, akkor nincs jogunk sem arra, hogy mást hirdessünk, mint ezt az egy szükségest. Most már a vége felé közeledünk. A felé, hogy akkor hát mit csináljunk? Mondjunk misét? Isten őrizzen, hogy római katolikus Testvéreinket bántsam. Arra akarok utalni, hogy ha valaki tárgyilagosan végigolvas egy mise-szöveget, abban nagyon sok evangéliumot talál. Az éppen egy olyan, tanfegyelemmel megállapított és elrendelt szöveg, hogy „tessék minden vasárnap ezt elmondani!” A mi oldalunkról nézve egy „típus-prédikáció”. Ez megszűrt, kikristályosodott típus-prédikáció. Próbáljuk ezt az utat járni mi is? Szabjuk meg pontosan, hogy ezen a vasárnapon ezt, meg ezt, a másik vasárnapon azt, meg azt kell prédikálni, és szigorúan ellenőrizzük? Ez nem jó lenne, mert akkor Isten Igéjének hirdetése nem élő üzeneteknek, hanem száraz tanításoknak átadása lenne! Vagy vigyük a templomba nem csak a Bibliát, hanem a Heidelbergi Kátét, és a II. Helvét Hitvallást is és azoknak hirdetését követjük meg? Ennek volna komoly áldása. Nem akarok gyakorlati dolgokra kitérni, de jó lenne, ha a Presbiter Testvérek elkezdenék otthon felvetni a gondolatot, hogy a több száz éven át gyakorolt káté-magyarázatos istetiszteleteket valahogy nem lehetne-e felújítani? Ha nem is úgy, hogy minden vasárnap délután kátémagyarázat legyen, de annyira, hogy a gyülekezet egy kicsit tisztában legyen azzal, hogy mit vallottak őseink. Fenntartva azt, hogy azért ezek a gyönyörű régi hitvallások nem Szentírás. Erre olyan kedvesen hivatkoztak éppen a helvét

64

atyák, mikor azt mondták, hogy „mindenki előtt ünnepélyesen kijelentjük, …hogy azoknak, akik minket Isten Igéjéből ezeknél jobbra tanítanak, készek vagyunk köszönetünk nyilvánításával engedni.” Elképzelhető, hogy a mi nemzedékünk ezeknél újabb és jobb hitvallást alkot – megpróbálták néhányan félezer év alatt, csak még nem sikerült – elvileg elképzelhető, ha Isten Igéjéből jobbat és biztosabbat látnak. Mi akkor a végeredmény? Hát az, hogy kezdjük el olvasni a Bibliát. És terjesszük a Biblia olvasását. Van egy nagy ígérete az Úr Jézusnak. Egy példával hadd vezessem be. Egy országosan elismert evangélikus lelkész, amikor a falujában a termelőszövetkezetet megalapították és a nagy változásokban gyötrődött a gyülekezet, elhatározta, hogy ő egy prédikációsorozatban elmondja, mit tanít erről a témáról Isten Igéje. Az első ilyen prédikáció után a presbiterek azt mondták neki: „tiszteletes úr, ne fáradjon ezzel, úgy sem hiszünk mi ezeknek semmit!” Az ennek a bibliai vetülete, amit az Úr Jézus a Ján 10-ben a Jó Pásztor juhairól így mond: „idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak attól, mert nem ismerik az idegenek hangját.” Tehát Ő ígérte, hogy ad a gyülekezetnek, nem is csak a presbitereknek, hanem a gyülekezet tagjainak ad egy ilyen érzéket, hogy felkiálthassanak: „Hohó, ez nem a Jó Pásztor hangja!” De ennyi a gyülekezet elöljárói számára nem elég, hogy „úgy érzem, ez nem helyes”. Hanem el kellene jutni a bibliaismeretben odáig, hogy pontról-pontra rá tudjunk mutatni: „nagytiszteletű úr, ez, amit mondott igaz volt, de az, amit az a másik mondott, az már nem egyezett a Bibliával.” Nagyon jó volna, ha istentisztelet után nem csak azt tudnánk megállapítani, hogy nagyon meleg van, vagy hogy esik az eső, hanem azt is, hogy „Nagytiszteletű úr, ez meg ez jó volt, a másik résszel meg én nem tudok egyetérteni, tessék ezt jobban megvilágítani, vagy újra bebizonyítani a Szentírásból, akkor ez a kötöttség (tanfegyelem) áldássá válik. Végül: hol van akkor a szabadság? – mert a címben ez is benne volt. Csak egy pár mondatot hadd mondjak el erről. Egy nagyon érdekes dolgot fedeztem fel a Szentírásban erre, a megkötöttségszabadság dolgára nézve. Arról, hogy Isten mit tett értünk, olyan egyértelmű, világos a kijelentés, hogy abban nincs szabadság. Vagy Krisztus keresztje, vagy semmi. Arról, hogy mi hogyan feleljünk, mit tegyünk hálából, igen tág a szabadság. Talán ismerős az anekdota a középkori bohócról, aki megtért és beállt szerzetesnek. Rettentően el van keseredve, hogy ő sem szépen nem tud énekelni a kórusban, sem szép iniciálékat nem tud festeni, semmit nem tud tenni Isten dicsőségére. Hát egy reggel észrevették a társai, hogy ott áll a feszület előtt és öt labdával dobálózik körbe-körbe. Rettentően felháborodva vitték a priorhoz, aki ezzel csendesítette le őket: „ Testvérek, ne bántsátok, ő ezt tudja, ezzel dicséri Istent!” Ez a szabadság talán már túllép a helyes istentisztelet határain. De, hogy egy-egy dologban, szívünkből hogyan dicsérhetjük Őt, hogy most a 33. Zsoltárt énekeljük, vagy a 150.-et, hogy most összetegyem a kezem, vagy felemeljem, most a jobboldali szomszédomat köszöntsem, vagy a hátam mögött ülőt – erre nézve bőven van szabadság. Még pedig azért, mert amit mi teszünk Istenért, az annyira alacsonyabb rendű annál, amit Ő tett meg értünk, hogy eltörpül mellette, és lényegtelenné válik. Pál apostol azt mondja, hogy „kik a maga értelme felöl legyen meggyőződve”. És egy sajátos helyzetben, aki így csinál, jól teszi, aki úgy csinál, még jobban teszi. Másra meg azt mondja: „ezt én mondom, nem az Úr”. Legvégül Augusztinusz egyházatya egy mondását idézem, ő így tanított: „Szeress, és tégy, amit akarsz!” Ha valakinek a szíve megtelik Isten iránti hálaadással, az biztosan nem fog olyat tenni, ami ellenkezik az Ő kijelentésével, hanem ráhangolódik arra.

65

Köszönöm a figyelmet.

66

Dr.Adorján József „Az egyházfegyelem, mint közösség formáló erő” A fegyelem és a közösség elválaszthatatlan. Fegyelem nélkül nincs közösség. Az előadás megadott címe: „Az egyházfegyelem, mint közösség formáló erő” azonban kérdéseket vet fel. Kérdés, hogy a fegyelem formálja-e a közösséget, vagy a közösség alakítja-e ki a maga rendjét és fegyelmét? …Nyilván olyan kölcsönhatásról van szó, melyet nem lehet ok és okozatra leegyszerűsíteni. Az egyházfegyelem nyilván formálja az egyház közösségeit, életét és munkáját, ugyanakkor az egyház kialakult szervezeti rendszere, meghatározza a fegyelmezést. A keresztyén egyházban két szervezeti rendszer van: az episcopalista és a presbiteriánus. E kettő között van a magyar református egyház „episzkopalista-presbiteri” rendszere. Az episzkopalizmus kísértése: a diktatúra; a presbiterianizmus kísértése: az anarchia, legalább is a kongregacionalizmus. Az egyházfegyelem különböző korokban és társadalmi rendszerekben más és más. Monarchikus államban, rendszerint az episzkopalista – pápai – egyházkormányzás és fegyelmezés alakul ki. Liberális-demokratikus államrendben inkább a presbiteriánuskongregacionalista. Kálvin szerint az egyház „időben és térben szétszórva él”. Mi most tegyünk arra kísérletet, hogy ebben a „szétszórtságban” keressük meg azt a keskeny ösvényt, amelyben járhatnak gyülekezeteink, amelyen szolgálhatnak presbitériumaink, annak érdekében, hogy erősödjék egyházunk közössége. 1.) Az egyház Kálvin szerinti ismérveiről beszéltünk ezen a konferencián. Ezzel kapcsolatban tisztázzuk: Kálvin szerint két, három, vagy négy ismérve van-e az egyháznak? - Kálvin az Institucióban kettőt hangsúlyoz: „Ha valahol azt látjuk, hogy Isten Igéjét tisztán hirdetik és hallgatják és a Sákramentumokat a Krisztus rendelése szerint, kiszolgáltatják,…ott meg van Isten egyháza valamiképpen” (I. 91). - Sadolet bíboroshoz írt vitairatában említ hármat: „Az egyház sértetlensége három dolgon alapszik: a tanon, a fegyelmen és a szentségeken” (S 34). Újabban negyedikkén a diakóniát is hozzáveszik. Vitassuk meg: kettő, három, vagy négy. Helyes-e „kálvini ismérvekről beszélni?” - Luther maga is az igehirdetést, az igazi sákramentumok kiszolgáltatásár és az Amt-ot, a hivatalt nevezi meg. Bullinger a II. Helvét Hitvallásban, ugyancsak két ismérvet említ, amihez kapcsolja a fegyelmet és a diakóniát. Ő zwingliánus, előbb Luther és Melanchton követő volt. Azt mondhatjuk tehát, hogy ezek, nemcsak kálvini, hanem reformátori ismérvei az igaz egyháznak. A reformáció nem halt meg, csak alszik. A II. Vatikáni Zsinat az igehirdetést ismét az istentisztelet részévé tette. 2.) Az egyház rendjének és fegyelmezésének egyetlen forrása és zsinórmértéke a Biblia.

67

- Az Ószövetségben nép és egyház nem különült el, a világi igazságszolgáltatás és az egyházfegyelem sem. A pusztai vándorlásban, csak a kegyetlenségig kemény fegyelemmel lehetett összekovácsolni a népet. Kánaánban a környező népek és mítoszok hatását csak nagyon kemény fegyelemmel lehetett visszaverni, vagy még úgy sem. Ámós arról beszél: „Állítsátok helyre a kapukban az igazságot” (Ám 5, 15). A fegyelem biztosította a nép életét, óvta és védte, s annak meggyengülése vonta maga után a nép romlását. Ez az ószövetségi fegyelmezés azonban már nem követhető Jézus korában, még kevésbé a mi korunkban. - A fegyelmezés „jézusi” szabálya: ha vétkezik a te atyádfia, fedd meg négyszemközt, ha nem hallgat rád, két vagy három tanú előtt, ha azokra sem, akkor vidd a gyülekezet elé. Ha a gyülekezetre sem hallgat, legyen olyan előtted, mint a pogány, vagy vámszedő, tehát ne gyülekezeti tagnak, hanem missziói feladatnak tekintsd. Jézus szerint nem a kizárás, hanem a befogadás a cél. Erre tanít a tékozló fiú példázatában, egyik legfontosabb tanításában. - A fegyelmezés Pál apostoli szabálya: az apostoli korban a gyülekezetek életében részben a szabados erkölcsi magatartás, részben a különböző tévtanítások veszélyeztették a gyülekezetek életét. Ezért Pál leveleiben keményebb hangot használ „átadjuk a Sátánnak”, tehát a kirekesztés válik a fegyelmezés végső eszközévé. A pásztori levelekben már valóságos gyülekezeti „ítélőszékek” felállítására buzdítja munkatársait. Innen már csak egy lépés - ha nagy lépés is – a középkori egyház inkvizíciója és a máglyák fellobbanása. Ennek a lépésnek a megtétele úgy történt, hogy az egyház és a világ élete egyre inkább összekeveredett. Az egyházban elszaporodtak a világi bűnök és kialakult a világi uralom. Az egyházfegyelem és a világi uralom szétválasztása. Kálvin azt írja: „Krisztus az ő egyházának lelki kormányzását megkülönbözteti a földi uralomtól”. Ennek a lelki kormányzásnak a célja a bűnös megjobbítása, leghatékonyabb eszköze a megbocsátás. 3.)

A világi uralom úgy akarja megtisztítani a társadalmat, hogy kizárja magából a bűnösöket, a börtönbüntetéstől a halálos ítéletekig. Az egyház lelki kormányzása, megtérésre hívja a bűnösöket, és befogadja a megtérőket (tékozló fiú). Kálvin ezt így fogalmazza meg: „A szeretet bizonyos ítéletével” elfogadni még a vétkezőt is egyháztagnak. Fontos megállapítása Kálvinnak: „Az egyház (…) időben és térben szétszórva ugyan, de Krisztus egyetlen tudományos, s egyetlen Lelke által összegyűjtve a hit egységét, s a testvéries egyetértést munkálja és szolgálja” (S. 33). Kálvin óta ez a „szétszórtság” fokozódott. Az időbeni szétszórtság azt jelenti, hogy egyre gyorsabban változó korok követik egymást és változó korokban egyre élesebb különbségek, és ellentétek jellemzik az emberi gondolkodást, az erkölcsi értékrendszert és közösségeket. Nekünk ma nem Kálvin kortársait kell „fegyelmeznünk” és nevelnünk az egyházban, hanem a magát „nagykorúnak” valló embereket. Úgy tűnik, hogy a genfi néhány száz „libertinus”, akik Kálvin gyülekezetvezetését megnehezítették, ma milliókra nőtt és ők alkotják a társadalom többségét. Az egyház és az egyháztagok csak egy maroknyi kovász ebben, az óriási keletlen tészta tömegben. A kérdés, hogy nem „régi kovászt” keverünk-e a mai tésztába?… Az Írás azt mondja: „takarítsátok ki a régi kovászt” (1Kor 5). Azt hiszem, teljes mértékben igaz Imre Lajos megállapítása: „az egész egyházban a fegyelem gondolata elhalványult” (Ekkléziasztika 60). Ennek legalábbis egyik oka, hogy régi kovásszal nem lehet, új kovászunk pedig nincs, így hát engedjük, „hadd forogjon a világ keserű levében”.

68

Az egyházfegyelemnek a világi uralommal való összefonódás, pl. egyházunk törvényeiben és gyakorlatában, hogy a pásztori fegyelmezés helyére az „egyházi bíráskodás” került. 1967-ben, amikor még nem is voltam zsinati tag, az a megtiszteltetés ért, hogy az elnökség engem bízott meg a VI. Tc. Preambulumának elkészítésével. Ebben én azt fogalmaztam meg, hogy az egyházi fegyelmezés pásztori feladat, - Jézus az utolsó ítéletről is úgy beszél, hogy Ő, mint pásztor, választja el a juhokat a kecskéktől (Mt 25), tehát mi ne bírósági törvényt készítsünk, hanem az egyházi fegyelmezés pásztori módját szabályozzuk. Természetesen egyhangúlag leszavazott a Zsinat. Még azt a javaslatomat is elvetették, hogy a záró paragrafusban adjon jogot a Zsinatnak, vagy az Elnökségnek, hogy „kegyelmet” gyakorolhasson. (Ez természetes, hogy jövök én ahhoz, hogy a református egyház törvényeiben „kegyelemről” beszéljek…) 4.)

Az egyházfegyelem presbiteri elve

Az apostoli levelek a presbiterekre bízza a fegyelmezést. Imre Lajos, azt írja: „Hitvallásaink a fegyelem kérdését elsősorban a gyülekezet körébe utalják (Ekkléziasztika 59). Azzal, hogy a fegyelmezés helyét a bíráskodás foglalta el, ha van is „egyházközségi bíróság”, gyakorlatban csak a magasabb testületek (egyházmegye, egyházkerület, zsinat) bíróságai működnek, ami a fegyelmezés presbiteri (gyülekezeti) elvének elhalványulását jelenti. A tanfegyelem az igehirdetés és a tanítás Bibliához és a Hitvallásokhoz való kötöttségét jelenti. Imre Lajos, a negyvenes évek elején e tekintetben bizonyos javulást könyvelhet el. „A hitvallási, úgynevezett tanfegyelem általában erősebb és kötöttebb, mint a régebbi időkben volt. Az igehirdetésben jobban ragaszkodnak az egyház hitvallásához és kezdett köztudomásúvá válni, hogy az igehirdető nem mondhat akármit, hanem köti a Biblia és a hitvallások. A református tan iránti érzék jobban begyökerezett a köztudatba.” (Ekkléziasztika 60) A tanfegyelem gyakorlása valóban inkább a magasabb egyházi testületekre tartozó, teológiai tudást igénylő feladat. Ebben a lelkipásztori közösségeknek és a Doktorok Kollégiumának vannak kiemelt feladatai. Az erkölcsi fegyelmezés szinte teljesen megszűnt. Az erkölcsi értékek elvesztése és az erkölcsi érzék meggyengülése általános társadalmi jelenség. A népegyház megszűnése, amikor mindenki kötelezően egyháztag volt, azt jelenti, hogy az emberek nagy többsége nem tartozik a gyülekezetbe. Akik vallásosnak vallják magukat, azoknak a 90 %-a sem valamelyik egyház közösségében gyakorolja hitét, tehát fegyelmezés céljából elérni sem lehet, kirekeszteni pedig semmi értelme azt, aki már maga kiment. Némelyek nosztalgikusan szeretnék visszaállítani a régi fegyelmet. Állapítsuk meg, nem lehet és nem is kívánatos, hogy a puritanizmusnak, a pellengérre állító és megbélyegző, „skarlátbetűt” sütő, egyáltalán nem krisztusi módszerét visszahozzuk. A személyes lelkigondozás szerencsére él. Talán hiba, hogy főleg a lelkészekre hárul és maga a gyülekezet nem lelkigondozó közösség. Ezt kell tovább erősítenünk, lehetőleg „családgondozássá” fejlesztenünk és arra törekednünk, hogy ne csak a már váltságban levőkkel foglalkozzunk, hanem próbáljuk megelőzni a személyes és családi válságokat.

69

Gyülekezetépítő és védelmező fegyelmezés. Napjainkban, de az apostoli kortól mindig, összefonódott a tanfegyelem és a gyülekezetvédő fegyelem. A gyülekezetek életét és egységét ugyanis a különböző tévtanítások veszélyeztették elsősorban. Ma is így van ez, azzal a különbséggel, hogy elsőszámú veszélyeztető tényezővé a „szekularizáció”, a hitbeli közöny, „a tömegek apostázisa” lett. Ma erősen ható tévtanítások: a téves eszkatalogikus, közeli „világ-vég” váró szekták; a scientológia és a keleti vallások mitologikus meditációi. Ezekkel szemben nem a támadás a legjobb védekezés, hanem az evangélium világos tanításának hirdetése ezekben a kérdésekben. A másik veszélyt, a „pártoskodás” jelenti. Ez a mai „világi uralomból”, a politikai életből szivárog be. Ez ellen nem vitákkal, vagy merev tradicionalizmussal lehet védekezni, hanem türelmes szeretettel kell forgatni az Ige kétélű fegyverét. A református etika alapja: Isten kegyelmi kiválasztása. Eszerint az embernek „küldetése”, vagy „hívatása” van a földön. A keresztyén ember arra törekszik, hogy ezt a küldetést betöltse, s nemcsak lelki értelemben kell venni ezt a küldetés-tudatot, hanem a világi hívatásra nézve is. Napjainkban démonná vált a Mammon, céllá és átokká a pénz. Szükséges komolyan venni FRANKLIN Benjamin intelmét: „Óvakodj attól, hogy mindent, ami birtokodban van, a tulajdonodnak tartsd, és eszerint élj” (In. Max Weber 46). A keresztyén igehirdetésnek és fegyelmezésnek arra kell törekednie, hogy a „sáfárság” gondolatát plántálja el. Ugyancsak Franklin figyelmeztet arra, hogy a kapitalizmusban, amibe most mi olyan lelkesen megyünk, fontos alapelv, hogy „az alacsony bérek produktívak”… A produktivitás így háttérbe szorítja az embert. A keresztyén egyháznak az élet minden vonatkozásában az „embert és az életet” kell szeme előtt tartani. Egyházi fegyelmezésünk során, nemcsak a szokványos „bűnök” ellen kell küzdenünk, hanem ezek ellen a modern társadalmi és gazdasági bűnök ellen is. Így lehet szolgálatunk: „mag a jövőnek”, különben kihullunk az Idő rostáján (Ady). A reformáció, mint hamis szentséget elvetette a „gyónást”, ami a katolikus egyház kezében máig a leghatékonyabb fegyelmező eszköz. Próbáltuk helyette az úrvacsora alkalmával a „közös gyónást” bevezetni. Ez azonban hatástalan liturgiává erőtlenedett. Ezen a kérdésen semmi más nem segít csak az igehirdetés megújulása, az olyan igeszerű és hitvallású prédikáció, mely komoly önvizsgálatra, bűnismeretre és bűnbánatra vezet, hogy ennek nyomán erőteljesen hangozhassék a bűnbocsánat hirdetés. Pál apostol Timótheushoz intézett szavaival zárjuk ezt a „bevezetést”: „hirdesd az Igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, bíztass, teljes türelemmel és tanítással. Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást nem viselik el, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük…” stb. (2Tim 4, 1-5).

70

Dr.Szilágyi Sándor Mit jelentenek az egyház kálvini ismérvei egy presbiter számára Az egyház kálvini ismérveit más előadások már részletesen taglalták. Ezért előadásomban egy, igen aktuális résztémát szeretnék körüljárni: melyek az egyháztagság kálvini ismérvei? Ehhez azonban először vegyük számba az egyház kálvini ismérveit, melyek itt már elhangzottak. Szeretném közbevetőleg megjegyezni, hogy nagy örömöt okozott Kálvin „Institúció” című művének olvasása. Nem szabad tőle megijedni; ha a Victor János által lefordított 1936os kiadású, korai rövid szöveget vesszük kézbe, mindössze 330 oldal előszóval, tartalomjegyzékkel együtt. Meglepett, mennyire korszerű a könyv ma is, ami érthető, hiszen a keresztyénség történetének utolsó negyedében írták… Kálvin szerint az egyház a választottak összessége, amiben benne vannak a ma, a tegnap és a holnap egyháztagjai egyaránt. Tehát mindazok a választottak, akik ma élnek, tegnap éltek, holnap élni fognak; akik ebben a hazában, vagy akármelyik országban is laknak. Egyetemessége annyit jelent, hogy az egyház egy test, nincsen több belőle. Tagjait összeköti az egy hit, az örök élet egyazon reménysége, az ugyanattól a Krisztustól kapott szeretet. Az, akiket az Úr kiválasztott, azokat meg is szenteli (Róma 8:30), elhívja, megigazítja, megdicsőíti. Ígérete szerint az egyház: örökkévaló; szerepe ennek az, hogy minden korban megismerhessék Őt. Az egyháztagság, tehát az Isten kiválasztásán alapszik. Kálvinnak ezt a tanítását átmeg áthatja a predestináció tana, ami számomra annyit jelent, hogy Isten az időnek is ura. Amit mi most látunk, érzünk, átélünk, mind alá van vetve az időnek és emberi felfogásunk mindent az adott pillanathoz viszonyítva, szemlél. Isten az időnek is Ura; egyszerre látja múltunkat és jövőnket. A kiválasztottság azonban ebben az életben, a futó idő rabságában rejtve marad előttünk és azt Isten csak a végső időkben, teszi teljesen nyilvánvalóvá. Nem mondható biztos ítélet másokról (2Tim 2:19), az ígéret kívülről nem látható. Mégis, miről ismerjük hát fel az egyház igazi tagjait? A szeretnek bizonyos ítéletével mindazokat kiválasztottaknak, kell tartanunk, akik -

hitük vallástételével életük példájával a sákramentumokban való részesedésükkel

velünk közösen, ugyanazt az Istent vallják (erkölcsi tökéletlenségük ellenére). Akik nem ilyenek, kirekesztetnek, de lemondani róluk nem szabad. Más megfogalmazásban: Ha valahol az Isten Igéjét tisztán hirdetik és hallgatják és a sákramentumokat a Krisztus rendelése szerint, kiszolgáltatják, akkor ott megvan az Isten egyháza. Vegyük sorra az egyháztagok ismérveit, hiszen az egyházközségek életében fontos azt tudnunk, kik tartoznak az egyházhoz. Most nem azt kívánom taglalni, hogy kiket kell felvenni a választók névjegyzékébe, hanem inkább azt, hogy kiket sorolhatunk az egyház igazi tagjai közé?

71

A hitük vallástételével kezdem. Kálvin szerint a Nikodémus-féle éjszakai keresztyének, akik csak a hívő közösségekben, nagyon szemérmesen, félve vallanak hitükről, nem igazán tesznek tanúságot a mindenüket megtöltő hitről. Szerinte kétféle hit van. Az egyik a racionális hit, amely hiszi, hogy Isten létezik, hiszi, hogy Krisztus történeti személy volt, tehát egyfajta elhitt ismeretről van szó. Kálvin, Jakab apostolt idézi, aki szerint „… az ördögök is hiszik és rettegnek…” A másik fajta hit, amely a választottakat jellemzi, hogy ők Istenben, Krisztusban hisznek. Benne van, belőle és kijelentéséből táplálkozik minden reménységünk. Benne bízva hisszük, hogy szükségleteinket megadja, ígéreteit beteljesíti, és Krisztus által részesülünk az üdvösségben is. Az ismeret-alapú hitre jellemző, hogy nem válik életünk alappillérévé. Mindig van más is, amiben bízhatunk; a szorgalmunk, a bölcsességünk, az ügyességünk, a tehetségünk, a vagyonunk, a családunk, a szerencsénk és még sorolhatnám tovább. Mi jellemzi a választottak életvitelét? A választottakban Krisztus Lelke által munkálkodik és végzi megszentelő munkáját. Mit jelent a törvény a választottak számára? Jézus Krisztus tanításában mindig a törvény pozitív oldalát hangsúlyozta, amikor összefoglaltatta egy törvénytudóval annak lényegét. Ebben a Tízparancsolat tiltásai helyett pozitív bíztatás van: „Szeresd az Ura, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből” és „Szeresd felebarátodat, mint magadat” (Mt 22:37). Az igazságra való törekvés nem Isten igazságára való igyekezet; ez hiábavaló is lenne. Az Isten igazságát Kálvin is a „veritas” latin szóval jellemzi, szembeállítva a „justitia” szóval jelölt igazságot, amit talán inkább „megigazultság” kifejezéssel lehet jobban visszaadni. Törekvéseink célja, hogy Mennyei Ügyvédünk, Krisztusunk, igazzá tegyen bennünket a Mennyei Bíró előtt. Kálvin külön fejezetben foglalkozik az Institúcióban a keresztyén szabadság kérdésével. „szabad-e vétkeznem?” – teszi fel a kérdést a Heidelbergi Káté. A keresztyén szabadságot Kálvin szerint kétféle módon szokták félreérteni: Egyik azt mondja: „vessünk el minden kötöttséget, szabályt, törvényt, mert Krisztus úgyis megvéd bennünket”. Másik téves felfogás felháborodik a „szabadság” szó emlegetésén, mondván, hogy hangoztatásával vége minden rendnek, fegyelemnek. Kálvin azonban ezek helyett a szélsőséges felfogások helyett kifejti, hogy a keresztyén szabadság 3 dologból áll. l.) lelkiismeretünk túlteszi magát a törvényen, bár elismeri, hogy az továbbra is tanít a jóra; 2.) ez önkéntes engedelmességet jelent az Istennek, ami nem a szolgák félelme, hanem a fiak örömmel való szolgálata; 3.) azokban a dolgokban, amelyek az Ige minősítése szerint önmagukban sem jók, sem rosszak, ne éljünk vallásos megkötöttségek között. Felhozza példaként Pál apostol intelmét arról, hogy a nők hogyan viselkedjenek a gyülekezetben, amit arra a korra nézve hasznos tanácsnak tart, de nem lehet a mai korban is érvényes előírásoknak tartanunk azokat. Engem, mint műszaki képzettségű embert különösen érintett, hogy az Isten törvényei nem mennyiségi jellegűek. A műszaki életben minden vagy mérhető, vagy azzá kell tenni. Az Isten törvényei alapvetően igen-nem jellegűek, és ahol mértékekről, mennyiségi szabályokról van szó, ott általában emberi szabályozás érhető tetten. Kálvin igencsak elítéli azokat, akik az Istenhez való viszonyukba belekevernek ilyen elemeket. Azokról van szó, akik szerint ők, bár

72

vétkeztek néha, de életük jócselekedetei ellensúlyozzák, sőt felülmúlják azokat. Akik szerint a véteknek elmondandó Miatyánkok számával, vagy akármi mással mérhető súlya van. Ezért nem állítható – szerintem – mennyiségi követelmény az Egyház anyagi fenntartása kapcsán sem. Lehet tizedet fizetni, de aki maga is rászorul mások irgalmára, annak az „özvegyasszony két fillére” adakozása elegendő, de ha a választottaknak az a vezetésük, hogy jövedelmüknek akár a felét is odaadják az Egyháznak, tegyék meg. Az egyház Kálvin szerint a szentek egyessége, ami életvitelre lefordítva: készség egymás testi és lelki javainak megosztására. Az életvitel fontos része az imádság. Kálvin – az Úri Imádság magyarázata kapcsán – úgy magyarázza az imádságot, hogy abban tükröződnie kell a lemondásnak saját dicsőségünkről, valódi szükségleteink átérzése és a megszentelődésre való vágy kell, hogy áthassa. Az ima alapvetően elrejtett cselekvés és a „belső szoba” vagy az előző előadások egyikében már tárgyalt kisközösségek a helye. Kálvin szerint az istentiszteleten is lehet közös hangos imádság (és éneklés), de az csak kötött szövegű és egyszerre mondott lehet. A sákramentumokkal való élést, mint az egyháztagság harmadik kritériumát más előadások már kimerítették, így azokról nem kívánok szólni. Röviden Kálvin erről azt tartja, hogy a sákramentumok szemünk elé tárják Isten ígéreteit, és alkalmat adnak arra, hogy vallást tegyünk hitünkről – nem az úrvacsorában, vagy a keresztségben bízunk tehát, hanem az Ő ígéreteiben. Összefoglalva, tehát elmondható, hogy érdemes Kálvin tanításait átgondolni, mert ez szükséges kálvinista önazonosságunk kialakításához. Sok teendőnk van, hogy ezeket átvigyük egyházunk életébe. Csak egy példa befejezésül: választási törvényeink teljesen a presbitériumok és az egyházközségi közgyűlés kezébe teszi le a lelkészválasztást. Kálvin azonban az Institúciónak a hamis sákramentumokról szóló fejezetben felhívja a figyelmet arra: hogy „jobbnak tartom, ha a választásnak ezt a jogát, vagy a polgári hatóság, vagy valamilyen tanács, vagy a vének egy csoportja gyakorolja, de mindig úgy, hogy – amint mondottam – „segítségül hívnak néhány püspököt (mai szóval lelkészt, teszem hozzá), akinek hite és jelleme köztiszteletben áll” (Inst.idézett fordítása, 242. Oldal) Befejezésül még egy idézet az Institúcióból: „…Mivel az egyház Krisztus uralma alatt áll, Ő pedig csakis Igéje által uralkodik, maradhat-e bármi homály atekintetben, hogy hazugság minden olyan beszéd, amely a Krisztus királyi uralmát az Ő királyi pálcája, vagyis szentséges Igéje nélkül akarná elfogadtatni velünk?”

73

Gert Meier AZ EGYHÁZ ISMÉRVEI A HOLLANDIAI REFORMÁTUS EGYHÁZAK GYAKORLATÁBAN (Az élő egyház ismérvei Kálvin szerint)

I.

BEVEZETÉS

A legnagyobb örömmel köszönjük meg Önöknek a meghívást, hogy ebben az évben is részt vehetünk a tahi konferencián. Annak a lehetőségét is köszönjük, hogy kérésüknek megfelelően egyet-mást elmondhatunk a hollandiai református egyházakról. Az élő egyház ismérvei – erről fogunk egymással beszélgetni ezekben a napokban. Hogyan is működnek ezek az ismérvek az egyházi lét gyakorlatában? Mennyiben segítik ezek a helyi gyülekezetek épülését? Ha jól tudom, az elmúlt három napon már szó volt az egyház három ismertetőjegyéről: az igehirdetésről (predicatio), a sákramentumokról (keresztség és úrvacsora) és az egyházfegyelemről. Arra kaptunk felkérést, hogy erről a három témakörről mondjuk el: miként működik mindez a mi református egyházainkban. Bizonyára Önök is tudják, hogy Hollandiában a reformáció kora óta, különböző egyházak léteznek, melyek „reformátusnak” nevezik magukat. Ez megnehezíti azt, hogy egyféle módról szóljunk, ahogy ti. Az élő egyház ismérvei Hollandiában megjelennek. Hiszen a különböző református egyházakban az egyház ismérvei sem egyféle módon működnek. Amikor tehát a mi református gyakorlatunkról szólok most néhány szót, az nem vonatkozik szükségszerűen minden hollandiai református egyházra, ill. Azokra, melyek így hívják magukat. Éppen ezért tartom nagyon fontosnak, hogy a mi gyakorlatunkról beszéljek Önöknek, de nem azért, mintha ezt „példaértékűnek” tartanám. A mi református egyházainknak teljesen más a történetük, mint a Magyar Református Egyháznak. Előadásom végén kísérletet teszek arra, hogy néhány általánosabb következtetést is levonjak az elhangzottakból, s ezt tételesen, vagy kérdés formájában összefoglaljam. Ezeket azután a megbeszélések során tovább tárgyalhatjuk. A célkitűzés és a felépítés a következő: E bevezető szavak után megpróbálom leírni, hogy 1.) Melyek az egyháznak azok az ismertetőjegyei, melyek Kálvin Institúciójában fogalmazott meg, s ezek milyen helyet foglalnak el a mai református egyházaink életében; 2.) Ezután megpróbálom körülírni, hogyan működnek ezek az ismérvek a mai egyházi gyakorlatban; 3.) Végezetül – ösztönzésképpen – néhány pontot fogalmazok meg olyan kérdésekről, ami kiváltképpen figyelmükre érdemes.

74

II.

KÁLVIN ISMERTETŐJEGYEI ÉS A

HITVALLÁS

A mi református egyházainknak három hitvallási iratuk van a reformáció korából, illetve az azt követő időkből: 1. A Holland Hitvallás (NGB), 2. A Heidelbergi Káté (HC) 3. A Dordrechti Tanok (DL) Önökkel tehát a Heidelbergi Káté a közös. Ebben a Kátéban nem esik sok szó az egyház ismertetőjegyeiről, jóllehet tartalmilag a három ismertetőjegyet fel lehet ismerni (2531.kérdés-felelet) A 16.században, a reformáció korában, különösen kedvelt témája volt a teológusosoknak, hogy az egyház ismertetőjegyeit taglalják. Ez természetes is volt, hiszen a római katolikus egyház és a protestáns egyházak kölcsönösen kétségbe vonták, hogy a másik joggal nevezhetie magát egyháznak. Ezt a témát a különféle 16.századi hitvallásokban rendre megtaláljuk Kálvin Instituciójában (IV.könyv 1.fejezet, 8.és következő bekezdések) az egyház ismertetőjegyeinek az igeszolgálatot és a sákramentumok helyes kiszolgáltatását nevezi. Itt nem részletezi az egyházi fegyelmezést. Amikor a továbbiakban mégis említést tesz az egyházi vezetésről, az egyház hatalmáról és rendjéről, ennek alapján nyugodtan állíthatjuk, hogy Kálvin szerint az élő egyház nem lehet meg egyházi fegyelmezés nélkül (vö.IV.könyv 12.fejezet). 1561-ben egy Guidó de Bres, a belga Doornikból származó lelkész összeállította a Confessio Belgica-t (NGB). Ez a lelkész Genfben is tanult (1558 körül), s ezekben az években közelebbi kapcsolatba került Kálvinnal. Ennek a hitvallásnak a 29.bekezdésében írt az igaz egyház ismertetőjegyeiről, az igazi egyháztagságról és a hamis egyházról. Jóllehet nem hivatkozik kifejezetten Kálvin Instituciójára, de lehetetlen, hogy ne onnan vette volna át az ismérveket. Néhány évvel azután, hogy megírta ezt a hitvallást de Bres, a reformáció egyházai mind hivatalosan elfogadták azt. A végleges szöveget a Dordrechti Zsinat (1618-1619) hagyta jóvá. A de Bres által készített hitvallás elfogadása óta gyökeresedtek meg a hollandiai református egyházakban az igaz egyház ismérvei. III.

AZ ISMÉRVEK AZ EGYHÁZI GYAKORLATBAN

Az egyház ismérveit a hollandiai egyházak gyakorlatában különféle módon lehet felismerni: A.) Elsősorban a konfirmációkor, a személyes és nyilvános hitvallástételben. Egyházaink, ha hivatalos egyházi hitvallási iratot ismernek el. Ezek: az Apostoli Hitvallás a Niceai Hitvallás az Athanasius-féle Hitvallás a Confessio Belgica a Heidelbergi Hitvallás a Holland Hitvallás. Mindenki, aki konfirmál, kifejezi egyetértését azokkal az egyházi tanokkal, amelyeket az itteni keresztyén egyházak tanítanak ezek alapján. Fogadalmat tesznek a konfirmáltak, hogy, ha azoktól a tanoktól és életformától elidegenednek, amit Isten Igéje tanít, az egyházfegyelemnek

75

alávetik magukat. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy minden hitvalló egyháztagot, aki a konfirmációban fogadalmat tett, ennek a fogadalomnak az alapján meg lehet szólítani, számon lehet kérni tőle azt (ez az ún. „kölcsönös fegyelmezés”). Gyakorlatilag azonban látjuk, hogy ennek a megvalósítása hihetetlenül nehéz. Az a „küszöb”, az a mérce, aminek alapján a másikat hibáztatni, és számon kérni lehet, igen magas. A presbiterek feladatai az egyház ismertetőjegyei vonatkozásában az ún. „megerősítő formulából” adódnak. Amikor ugyanis egy presbitert beiktatnak szolgálatába, az istentisztelet alatt egy kötött szöveget olvas fel. Ebben a presbiter feladatait is rögzítik. Az egyház fentebb említett mindhárom ismertetőjegye vonatkozásában van tennivalója a presbiternek. B.)

1. Az Ige tekintetében az, hogy ügyeljen a lelkész tanítására és életére, hogy az tévtanokat ne hirdessen (ApCsel 20, 28-31). Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy a presbitériumnak alkalmanként lelkészükkel meg kell beszélnie igehirdetésének tartalmát. 2. A sákramentumok tekintetében ez: őrködnek afelett, hogy a szentségeket semmi tisztátalan sérelem ne érje (megszentségtelenítés). Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy ha valaki „fegyelmezés alatt áll”, annak nem szabad élnie a sákramentummal. Nem szabad gyermeket vinnie keresztelésre, nem részesülhet az úri szent vacsorából. Ehhez arra van szükség, hogy a presbiterek jól ismerjék a gyülekezeti tagokat, és rendszeresen látogassák őket. 3. A fegyelmezés tekintetében felhatalmazásuk van arra, hogy azokkal szemben, akik bűneikben maradnak, s nem mutatják a megtérés jeleit, az egyházfegyelmezés eszközével éljenek (Máté 18, 17-18). C.) Egyházainkban ismert a hivatalt viselők számára kötelező aláírásos nyilatkozattétel. Minden lelkésznek, presbiternek és diakónusnak hivatali ideje megkezdésekor alá kell írnia egy ilyen nyilatkozatot. Ebben arra kötelezi magát mindegyikük, hogy mivel a hitvallások teljesen megegyeznek a Szentírás tanításaival, azokat magára nézve kötelezőnek ismeri el. Ugyancsak fogadalmat tesznek arra, hogy az egyházi fegyelmezésnek alávetik magukat, amennyiben erre szükség van, például olyan esetben, amikor bizonyos kérdésekben valamelyikük a hitvallásoktól eltérő véleményen van. Mindenki emlékeztetheti a hivatalviselőt fogadalmára. A lelkészt a presbiterek számon kérhetik igehirdetése tartalmáról, amennyiben az Isten Igéjétől eltér, hiszen az igehirdetés (tisztasága) a lelkész és a presbiterek közös felelőssége. Hála ennek az aláírásos „kötelezvénynek”, mert a gyülekezeti tagok tudják, mihez tartsák magukat a presbitereik és lelkészeik (megítélése) vonatkozásában. D.) Évente egyszer van egyházlátogatás. A szomszédságban élő gyülekezetekből (a classisból – egyházmegyéből) két lelkész meglátogatja az egyháztanácsot, és egyebek mellett elbeszélgetnek arról is, hogy az egyház három ismérvének eleget tesz-e a gyülekezet. A látogatást előzetesen kihirdetik a gyülekezetben. Amennyiben adódnak kérdések, pl. az egyháztanács működéséről, azt bárki felteheti a látogatóknak. E.) Még szeretnék az egyházi rendtartásra utalni. Ebben is vannak rendelkezések az igehirdetésről, a sákramentumokról és az egyházi fegyelmezésről. Úgy tűnhet az elmondottak alapján, hogy ilyen módon egyházainkban minden szabályozva van. Ez azonban még nem elégséges garancia a jó gyülekezeti gyakorlathoz! Presbiterek,

76

lelkészek, gyülekezeti tagok, senki emberfia nem bűntelen. Elméletben minden egyszerűnek tűnik, a gyakorlatban azonban kissé más. KIEGÉSZÍTÉS Az egyház ismérveit már korán megismertetik a fiatalokkal az egyházi hitoktatás, a katekézis során. De a vasárnapi igehirdetésekben is elhangzanak alkalmanként ezek az ismérvek, például a Heidelbergi Káté 25-31.kérdései vannak soron vasárnaponként, de a családlátogatások alkalmával is, meg az évenkénti gyülekezeti tagok és presbiterek közös találkozóján, ahol megbeszélik az igehirdetés, a tan és az életvitel aktuális kérdéseit, valamint azt, hogy ki és miért nem élhet az úri szent vacsorával. BEFEJEZÉS Ahhoz, hogy az egyház ismérvei valóban ismérvekként jelenjenek meg, melyek a ténylegesen élő egyházat jellemzik, ahhoz feltétlenül szükség van olyan formákra, melyek segítségével az egyházban megszólíthatják egymást az emberek. Ezeket a formákat, lehetőségeket az előbbiekben már érintettem. Kérdés: a Magyarországi Református Egyházban vannak-e ilyen formák, lehetőségek, fórumok? Számunkra pillanatnyilag nagyon nehéz bármiféle javaslattal is előállni az egyházi gyakorlatot illetően. A későbbiek során, a beszélgetésekben, amikor együtt gondoljuk át a lehetőségeket, találhatunk olyan fogalmazást, melynek alapján az élő egyház ismérveit az Önök egyházában is fel lehet majd ismerni. ♦ Elsősorban arról a kérdésről lenne érdemes beszélgetni: találkozik-e az Önök elképzeléseivel az, hogy az egyház ismérveit, - melyeket ezen a konferencián megbeszélünk, beleértve az egyházi fegyelmezés kérdését is – valóban szeretnék a gyakorlatba átültetni? Ha igen, fel kell tenni a további kérdést: a jelenlegi gyakorlat az egyházvezetés által jóváhagyott formában megfelel-e ezeknek a szempontoknak? ♦ Milyen lehetőségeket látnak arra, és mennyire tartják azt szükségesnek, hogy presbiterként rendszeresen látogassák a gyülekezeti tagokat, s velük is elbeszélgessenek az egyház ismérveiről? ♦ Szükségesnek tartják olyan módozatok megtalálását, amelyek segítségével gyülekezeti tagok, presbiterek, lelkészek kölcsönösen emlékeztethetik egymást ezekre az ismérvekre, ha bármelyikük is eltérnek attól? ♦ Presbiterként miben látják annak lehetőségét, hogy a fiatalokat elérjék, s ennek következtében ők is elfogadják az egyház ismérveit? A Magyar Református Presbiteri Szövetség 2. Országos Konferenciájának tanulságai A Magyar Református Presbiteri Szövetség 1999. augusztus 31 és szeptember 4. között Tahiban, a SION Hegye Konferencia Telepen tartott 2. Országos Konferenciájának résztvevői az élő egyház reformátori ismérveit tanulmányozva Isten iránti hálával, a konferencia előadói és szolgálattevői iránti köszönettel az alábbiakban adnak számot arról, hogy a konferencián mire tanította őket az Isten:

77

1.) Az élő egyház reformátori ismérveit tanulmányozva szükségesnek látjuk, hogy az igehirdetés álljon minden gyülekezet életének középpontjában, mert ebben teremtődik közösségünk Istennel, aki megszólít, és közénk jön, valamint testvéreinkkel, akiket nekünk kell megszólítanunk és velük kapcsolatot teremtenünk. Ezért minden presbiter feladata, hogy az istentiszteletekért és különösen az ott szolgálatot végző lelkipásztorokért imádkozzék. Az a presbitertársunk, aki nem rendszeresen látogatja az istentiszteleteket, nem méltó erre a tisztségre. 2.) Jóllehet a gyülekezeti istentiszteleteken az igehirdetésnek egyaránt kell szólnia idősebbekhez és fiatalabbakhoz, lelkiekben kis- és nagykorúakhoz, eltérő iskolázottságukhoz, célszerű élni azzal az Isten adta lehetőséggel, hogy Isten egyeseket tanítóul, másokat evangélistákul, ismét másokat pásztorokul adott, vagy különböző kegyelmi ajándékokat adott. Ezért ajánljuk a gyülekezeteknek, hogy éljenek azzal a lehetőséggel, hogy akár egy-egy lelkészkörön, vagy egyházmegyén, egyházkerületen belül, hívjanak meg eltérő lelki ajándékokat kapott lelkipásztorokat igehirdetésre, evangélizációra, hitmélyítő, vagy tanító alkalmakra. Úgy véljük, hogy ez a lelkipásztoroknak is javukra válhat, mert megóvja őket a megszokásból származó kísértésektől. 3.) Feltétlenül szükségesnek látjuk, hogy hitvallásaink, mindenekelőtt a Heidelbergi Káté rendszeres tanításának évszázados gyakorlatát a gyülekezetek újítsák fel a mai kornak megfelelő formában. Erre célszerű legalább egy hónapban egyszer a vasárnap délelőtti istentiszteleti alkalmat felhasználni, de helyi viszonyoknak megfelelően más alkalmak is felhasználhatók erre (pl. presbiteri bibliaórák) 4.) A sákramentumok kiszolgáltatásával kapcsolatos számos meglévő probléma megoldását a kapott tanítások alapján elsősorban nem abban látjuk, hogy ezekre nézve valamilyen egységes és szigorú szabályozást kell kiadni, - bár ilyen témájú zsinati tanítás azért célszerű lenne – hanem abban, hogy egyházunk missziói egyház legyen és ezek a kérdések a missziói egyházban jobban megoldhatók. 5.) Fontosnak tartjuk, hogy a keresztség kiszolgáltatását is a misszió részeként lássák gyülekezeteink. Ezért azt lehetőleg gyülekezeti keretben szolgáltassák ki, amikor is, a gyülekezet is felelősséget vállal a kisgyermekért és ezzel is jelzi a szülőknek és a keresztszülőknek, hogy gyermekükkel együtt a gyülekezeti közösség részének tekinti őket. Jó gondolatnak tartjuk azt, hogy ott, ahol a szülői és keresztszülői fogadalom teljesülését a gyülekezet aggályosnak tartja, ott a gyülekezet (a presbitérium) is nevezzen meg keresztszülőket, akik a gyülekezet általános felelősségét személyükben megtestesítik. 6.) Örömmel fogadtuk azt a tanítás, hogy az úri szent vacsora nemcsak bűneink megvallásának és letevésének alkalma, hanem a győztes Jézus Krisztussal és a gyülekezet többi tagjaival való asztalközösség is, amely örvendezésre ad alapot. Az úrvacsorai istentiszteletek olyan liturgiáját tartjuk szükségesnek, amely nem szakítja két részre ezt az alkalmat. Ennek érdekében az úrvacsorázni nem kívánókat külön meg lehet hívni arra, hogy örvendezzenek, énekeljenek az úrvacsorázókkal. Ilyen értelemben is, az úrvacsora sákramentumának kiszolgáltatása is missziói alkalommá válhat. 7.) Az egyházfegyelem része a tanfegyelem. Ahhoz, hogy e tekintetben is a fegyelem növekedjék, a presbitereknek képezni, és folyamatosan tovább képezni kell magukat. A presbiterek elsősorban a nem lelkészi szolgálók szolgálatai során kötelesek a tanfegyelemre

78

ügyelni, de súlyos tanfegyelem sértés esetén az egyházi felsőbbséggel együttműködve a lelkipásztorok esetében is szót emelhetnek, illetve szót emelni kötelesek. 8.) Az egyházfegyelem gyakorlását is missziói feladatnak látjuk, mert a bűnöst nem kizárni kell, hanem bűnbánatra segíteni, és megtéréséért imádkozni szükséges. Az egyházfegyelmet a Jézustól tanult pásztori módszerrel: négy, nyolc illetve több szem közötti pásztori beszélgetéssel lehet, különösen a mai körülmények között, a legeredményesebben, de mindenesetre a legkeresztyénibb módon gyakorolni. 9.) A presbitériumoknak sokkal nagyobb felelősséggel kell foglalkozniuk az ifjúsággal, ezen belül is a magyar református keresztyén önazonosság kimunkálásával. Alkalmat kell adni arra, hogy a fiatalok kérdezzenek és kérdéseiket meg kell válaszolni. A konfirmáció oktatásban is, erősíteni kell az élő egyház reformátori ismérveinek oktatását. Örömmel fogadtuk azt a tapasztalatot, amely szerint a konfirmandus évfolyamokhoz a Presbitérium évenként úgynevezett osztályfőnököt bíz meg, aki a lelkipásztor mellett látogatja a konfirmandusokat, foglalkozik velük, részt vesz a képzési alkalmakon és a konfirmáció után is, gondjukat viseli. Mindezekért az ajándékokért legyen Istené a dicsőség és imádkozzunk azért, hogy a kapott ajándékok további jó gyümölcsöt teremjenek. A 2. Országos Presbiteri Konferencia nyolcvan résztvevője

79

AZ ELŐADÓK (SZERZŐK) JEGYZEKE: Molnár Miklós, ny. lelkipásztor György Antal, ny. lelkipásztor Dr. Balla Péter, lelkipásztor, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának tanszékvezető docense Tariska Zoltán, lelkipásztor (Pécel) Dr. Szűcs Ferenc, lelkipásztor, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának egyetemi tanára Dr. Vladár Gábor, lelkipásztor, a Pápai Református Teológiai Akadémia dékánja Victor István, lelkipásztor, vallástanár (Sárospatak) Dr. Adorján József, ny. lelkipásztor, tb. esperes Szilágyi Sándor, okl. villamosmérnök, a Budapest - Déli Egyházmegye gondnoka Meijer Gert, a hollandiai "Freigemacht" református egyház lelkipásztora.