BEVEZETÉS Az egyház és állam viszonya mint sajátos probléma inkább csak a nyugati világban merült fel, s ott is elsősorban a katolikus országokban. Ennek oka a kereszténység természetében rejlik. A keresztény vallás magában hordozza a judaizmus természetfeletti egyistenhitét, csakhogy a Jahve és választott népe közti kizárólagos szövetséget felváltotta benne a hit az Isten egyetemes atyaságában, akinek minden ember gyermeke, egymásnak pedig testvére lett Krisztusban. Ez a láthatatlan, de mindenütt jelen lévő szerető Atya az egyedüli teremtője és ura a világmindenségnek, aki az embert „saját képére és hasonlatosságára” teremtette, és megparancsolta, hogy „hajtsa a földet uralma alá”. A híres amerikai szociológus, Talcott Parsons szavaival, „Az Isten/ember viszonyának ilyetén megfogalmazása nagyban befolyásolta a társadalmat, mivel híveit arra buzdította, hogy ezt a világot az isteni elgondolásoknak megfelelően alakítsák. Ez élesen megkülönbözteti (a kereszténységet) néhány keleti vallástól, melyek megelégszenek azzal, hogy beleilleszkedjenek a megtapasztalhatatlan világmindenségnek az ember előtt ismeretlen rendjébe.”1 A kereszténységben ily módon benne rejlő cselekvőkészség egyik motorja lett a nyugati civilizáció dinamikus fejlődésének.2 Ugyanakkor a Názáreti Jézus figyelmeztette tanítványait, hogy bár ebben a világban élnek, tekintsék magukat „nem e világból valóknak”. Mennyei országának kulcsait Simon Péterre bízta, s ezzel elválasztotta a lelki hatalmat Cézárétól. Így a keresztényeknek kezdettől fogva a kettős hűségi kötelezettség problémájával kellett szembesülniük. Lelkiismeretük kötelezte őket, hogy az evangéliumban meghirdetett ösvényen haladjanak, és alávessék magukat a püspökök, papok, diakónusok fegyelmi előírásainak, ugyanakkor azonban engedelmeskedniük kellet az evilági pogány Római Birodalom törvényeinek, mert ebben élték földi életüket. A keresztények e kettős hovatartozása, az ebből fakadó feszültségekkel és lelkiismeretbeli ütközésekkel, megmaradt azután is, mikor a
1
Vö. „Christianity”, in International Encyclopedia of the Social Sciences, DAVID L. SILLS, szerk. 17. köt. (New York: Macmillan, 1968–1991) II, (1968) 427. (Fordítás tőlem, L.T.L.) Az eredeti angol szöveg így hangzik: „This conception of the God–man relationship greatly influenced the social world through the commitments of its adherents to remake that world in accord with the divine plan. It contrasted very sharply with some of the Oriental religions that motivated ‘adjustment to’ the immanent order of the non-empirical universe.” 2 Ez a cselekvőkészség mindenesetre inkább jellemzője a nyugati, római katolikus, és később a protestáns kereszténységnek, mint keleti orthodox variánsainak. Ibid., 425–426.
1
kereszténység lett a nyugati világ hivatalos vallása.3 A középkori elképzelése annak a finoman kiegyensúlyozott diarchiának a „sacerdotium” és „imperium” között, amelynek létalapja az egyetértés és együttműködés lett volna, fennkölt eszménykép volt, amit azonban szüntelenül kikezdett az elsőbbségért, a hatalomért folytatott ádáz versengés. Az egyház, a legfelső fokon a pápaságban intézményesítve, elsőbbségre tartott igényt az állammal szemben, mivel a „lelki hatalom” feljebbvaló az ideiglenes „földi” hatalomnál. A világi uralkodók nem voltak hajlandók ezt elismerni, arra hivatkoztak, hogy ők ugyancsak Istentől kapták megbízatásukat, hogy viseljék gondját mind az államnak, mind az egyháznak, és gondoskodjanak alattvalóik, beleértve a klérust is, földi jólétéről. A középkor történelme tele van a felsőbbségért vívott harcokkal pápák és császárok között, ami néha izgalmas drámához vezetett, mint a híres jelenetek Canossa várkapujánál vagy Anagni piacterén. A pápák szerepe a hatalmi politikában és beavatkozásuk a világ ügyeibe elhomályosíthatta, de érvénytelenné nem tette a világi hatalomtól függetlenségre vágyó, alapvetően helyes és jogos törekvésüket, hogy így megőrizzék az egyház szabadságát az evangélium hirdetésére és a társadalomnak az evangélium erkölcsi törvényei szerinti alakítására. A másik oldalon, a protestáns reformáció, elvetvén a látható egyház eszméjét és a hívők általános papságát hirdetve, akaratlanul is az abszolút uralkodók kezére játszott. Királyok és uralkodó hercegek Észak- és Észak-NyugatEurópában, akárcsak VIII. Henrik Angliában, nem haboztak „nemzeti” egyházak létrejöttét támogatni, hiszen ezek, felszabadulván a pápa hatósága alól, könnyebben hajlottak az uralkodó akaratának teljesítésére. Ugyanezt a célt követték a katolikus egyház keretén belül megmaradt országok uralkodói, mikor oly mozgalmakat kezdeményeztek, vagy legalábbis támogattak, mint pl. a gallikánizmust, jozefinizmust, febronianizmust, melyek nagyobb autonómiát követeltek a „nemzeti” katolikus egyház számára, de valójában az uralkodónak az egyház fölötti hatalmát növelték a pápa rovására. Hollandiában, Nagy-Britanniában, és az Atlanti-óceán túlsó partján fekvő angol nyelvű gyarmatokon a kálvinista, vagy Max Weber elnevezése szerint „aszketikus” protestánsság megteremtette az önbizalom és evilági sikerek utáni törekvés új etikáját, s ez a lelkiség lett az alapja az életerős, vállalkozó szellemű osztályok létrehozásának és növekedésének.4 Amerikában a vallásfelekezetek sokfélesége elősegítette a vallási türelmességet és a lelkiismereti szabadság fogalmának kifejlődését, ami viszont egy új alkot3
Témánk kitűnő összefoglalását adja LUIGI STURZO, Church and State (New York: Longmans Green, 1939). 4 Ez a híres, bár vitatott tézise MAX W EBERNEK, Die Protestantische Ethik und der Geist des Kapitalismus, Első kiadás, Archiv für Sozialwissenschaften und Sozialpolitik, XX és XXI (1905).
2
mányjogi elvhez, az egyház és állam szétválasztásához vezetett. Míg a katolikus egyház nagyra értékelte a szabadságot, amit a protestáns többségű Egyesült Államokban élvezett, a katolikus országokban igyekezett megőrizni a népesség egységét a katolikus hit kötelékében, amelyet egyedüli igaz vallásnak ismert el. Ennek érdekében kész volt a „világi karhatalmat” is igénybe venni, minthogy a katolikus tanítás szerint egy keresztény országban a világi hatóságoknak is kötelességük előmozdítani Isten igaz imádatát. A modern időkben a hagyományos vallásosság elleni legnagyobb kihívást a felvilágosodásnak nevezett bölcseleti áramlat okozta, aminek politikai vetülete az erősen antiklerikális francia republikánizmus. A szabadság és haladás apostolai szemében, akik a 18. század szűk, egydimenziós racionalizmusának bűvkörében mozogtak, az egyház a modern világban idejét múlta anakronizmus, nemcsak hasznavehetetlen, hanem kártékony is, mivel útjában áll a szabadságnak, támogatta a királyságot és szövetségese volt a feudális arisztokrata osztálynak. Franciaországban a liberalizmus zászlaja alatt száz éven át folyó egyházellenes támadások az egyháznak az államtól való, 1905-ben törvénybe iktatott elválasztásával érték el tetőpontjukat. Ezt a törvényt, ellentétben az amerikai egyesült államokbeli jóindulatú szétválasztásukkal, aminek célja a vallás szabadságának a civil hatóságok beavatkozásától való megőrzése volt, a francia képviselők ellenséges, boszúálló célzattal fogalmazták meg és hajtották végre, az egyháznak szándékosan nagy anyagi és lelki kárára. A republikánusok így akarták elérni céljukat, vagyis, „a kizárólagos hatalmat az államban, az egyháznak a magántársulatokat kormányzó törvényeknek alávetett és kormányrendelettel szabályozott korlátolt felelőségű társulattá való lefokozásával”.5 Franciaország volt persze a legszélsőségesebb, legkirívóbb eset, azonban a francia republikánusok antiklerikális érzelmeit – kevés kivétellel – osztották a liberálisok is mindenütt a katolikus országokban, Európában és Amerikában egyaránt. Míg a liberálisok antiklerikalizmusa az „intézményesített” vallás ellen irányult, az egyént hagyta, hogy szabadon higgyen, amit akar – hiszen a lelkiismeret szabadsága a liberalizmus egyik legszentebb elve –, a történelmi materializmus tételeiben foglalt gazdasági determinizmusban nem volt már helye az ilyen szabadságnak. Marx a vallás gyökereit támadta meg, mikor kijelentette, hogy az csak tudatlanságból született babona, amit a kizsákmányoló osztályok „ópiumként” használnak föl arra, hogy egy nem 5
Vö. JOHN C. MURRAY, S. J. „On the structure of the Church-State Problem” in The Catholic Church in World Affairs, WALDEMAR GURIAN és M. A. FITZSIMONS, szerk. (Notre Dame, Ind.: University of Notre Dame Press, 1954) 22. (Fordítás tőlem, L.T.L.) Eredeti szöveg: The goal of the republicans was „a monism of power within the state, under reduction of the Church to the status of a corporation of private law regulated by government statute.”
3
létező másvilág boldogságának ígéretét lebegtetve szemük előtt eltompítsák a népben földi nyomorúságukon érzett elkeseredésüket.6 Ezenfelül, a marxistáknak a vallás nemcsak „tudománytalan”, hanem ugyanakkor a múlthoz láncoló ártalmas köteléket is jelent, amit az ember teljes felszabadulása és korlátlan termelő képességeinek kifejlesztése érdekében szét kell szakítani. Bár a munkásosztály tömeges hitehagyását Európában a 19. században aggodalommal észlelték a keresztény egyházak vezetői, a marxista eszméknek a vallást érintő teljes súlya csak a bolsevikok oroszországi uralomra jutásával vált nyilvánvalóvá. Az egyház válasza a modern világ kihívására kétirányú volt: hitelvi és politikai. Egyrészt a pápák erőteljesen elítélték, amit „korunk tévedéseinek” bélyegeztek, és egyidejűleg újra megerősítették a hagyományos katolikus tanítást a vitás kérdésekben, mint az ember eredete és rendeltetése; társadalmi szerepe; az egyház küldetése, szüksége és joga a teljes szabadságra, hogy küldetését teljesíthesse; az államkormányzatot megillető helyes tevékenység köre, valamint az államhatalom korlátai. Másrészt, az egyház felhasználta a még meglévő politikai befolyását, hogy jogi biztosítékokat nyerjen szabadságának tiszteletben tartására, és arra törekedett, hogy jogait és kiváltságait foglalják be az egyes országok alkotmányába. Ugyanezt a célt szolgálta a vatikáni diplomácia, mikor konkordátumot kötött számos ország kormányával, s így nemzetközi szerződésben biztosította az egyház jogait. Mindkét út alapjában véve a régi rend fenntartását igyekezett szolgálni; biztosítani vagy visszaállítani a múltban kialakult staus quo-t az egyház és állam viszonyában és annak gyakorlatában. Az az igazság, hogy a reformáció kataklizmája óta a katolikus egyház kimondottan konzervatív beállítottságúvá vált, vagyis inkább hajlott a hagyományok megőrzésére, mint újításokra. Nem tudta elég gyorsan hozzáidomítani szervezeti rendszerét és társadalmi értékeit az ipari forradalom árjában sebesen tovasodródó világhoz. Az eredmény látható a vallás folyamatos hanyatlásában, a nyugati világnak és kultúrájának állandóan fokozódó elkereszténytelenedésében és szekularizációjában.7 Paradox módon, visszatekintve, az egyház figyelemre méltóan sikeres volt a szabadságáért vívott küzdelemben – legalábbis a vasfüggönytől nyugatra –, ugyanakkor a láthatatlan fronton, az emberek szívében, már alighanem elveszítette a döntő ütközetet, mert az a hagyományos vallásosság, amit az egyház nyújt, úgy látszik már egyáltalán nem érdekli a tömegeket. Ez nem jelenti a „vallás halálát” – vannak jelek, amelyek épp az ellenkezőjét tanúsítják, mint pl. napjaink divatja a 6
Vö. KARL MARX, „Contribution to the Critique of Hegel’s Philosophy of Right”, in K. MARX and F. ENGELS, On Religion (Moscow: Foreign Languages Publishing House, 1957) 42. 7 Vö. ZBIGNIEW BRZEZINSKI, Between Two Ages: America’s Role in the Technotronic Era (New York: The Viking Press, Inc., 1970) 84–94.
4
természetfölötti jelenségeket keresni és az okkultban hinni, a szekták elburjánzása a Jesus freak-től a sátánimádókig –, de mindez nem változtat azon, hogy az emberek mind nagyobb számban hátat fordítanak az intézményes egyházaknak. A nyugati civilizáció felgyorsuló elkereszténytelenítésének sötét hátterével szemben nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy – legalábbis a tizenkilencedik század elejétől – mindig voltak a szociális igazságosságnak elkötelezett keresztények és egyes felvilágosult egyházi vezetők, akik kutatták a munkásosztály nyomorának és vallási elidegenedésének okait, és keresték a modern iparosodott társadalom bajaira az orvosságot.8 Sajnos, hosszú időn át katolikus „liberálisok”, mint abbé Lamennais és Montalembert gróf, akárcsak a „szocialisták”, mint Ketteler püspök, kevés megértésre találtak és nagy nehézségek között dolgoztak a XVI. Gergely és IX. Pius pápák alatt az egyházban uralkodó reakciós légkörben. Csak XIII. Leó (1878–1903) pápasága hozott igazi változást ezen a téren. Az ő Rerum Novarum enciklikája volt az első olyan pápai dokumentum, amely a munkásosztály problémáival foglalkozott, bátorítást adott a különböző keresztényszociális mozgalmaknak és társulatoknak, és ilyenek alapítására serkentett ott, ahol még nem voltak. Az egyház és állam viszonyát XIII. Leó bizonyos hajlékonysággal és okos tapintattal kezelte, mikor például a francia katolikusokat intette, hogy fogadják el a köztársaságot.9 Abban azonban ő is a hagyományt követte, hogy tanításában az egyház és az állam mint két tökéletes társaság szerepel, saját hatáskörében mindkettő önálló, de ugyanazokból az emberekből álló tagságuk révén egymással szoros kapcsolatban élnek.10 Mikor a pápa az állammal való szoros együttműködésre buzdította az egyházat, elsősorban a katolikus országokra gondolt, minden egyébb esetet mint kivételt kezelt. Tény, hogy a katolikus teológusok egészen a II. Vatikáni Zsinatig kitartottak abban a hitükben, vagy inkább vágyálmukban, hogy az eszményi államnak katolikusnak kell lennie, vagyis a lakosság nagy többségének a római katolikus valláshoz kell tartoznia, mely esetben a hatóságoknak védeni és segíteni kell az egyedüli igaz egyházat, az összes többi, ezek szerint „hamis” vallás kizárásával. Ezt hívták „tézisüknek”. Azonban elismerték, hogy ez a tézis nem mindig lehetséges, hiszen az államok többségében a katolikusok kisebbségben vannak, ezért okosabbnak és 8
Vö. PETER D’ALROY JONES, The Christian Socialist Revival 1877–1914: Religion, Class and Social Conscience in Late-Victorian England (Princeton, N. J: Princeton University Press, 1968); MICHAEL P. FOGARTY, Christian Democracy in Western Europe 1820–1953 (Notre Dame, Ind.: University of Notre Dame Press, 1957); JOSEPH N. MOODY, szerk., Church and Society: Catholic Social and Political Tought and Movements 1789–1950 (New York: Arts, Inc. 1953) 9 Vö. az 1892-ben kiadott Au Milieu des Sollicitudes enciklikáját. 10 Vö. az Immortale Dei 1885-ben kiadott enciklikáját.
5
alkalmasabbnak vélték a vallási türelmesség szerényebb igényét hangoztatni, s kérni, hogy a nem katolikus országokban azoknak akik az igaz katolikus hitet vallják biztosítsák a teljes szabadságot vallásuk nyilvános és magán gyakorlásához. Ezt nevezték „hipotézisüknek”.11 Az effajta okoskodásban alkalmazott kazuisztika miatt vádolták azután a katolikusokat – mégpedig jogosan – kétszínűséggel, kétféle mércével mérő hamiskodással, mikor vallásszabadságot követeltek ott, ahol kisebbségben voltak, ahol viszont többségben voltak, ott megtagadták ezt a jogot a nem katolikusoktól. Megjegyzendő azonban, hogy a gyakorlatban sok katolikus többségű országban – így Magyarországon is – a „hipotézis” működött a nem katolikus kisebbségek javára. Az igazi áttörés a katolikus politikai és szociális állásfoglalásban és az egyház hivatalos tanításában XXIII. János pápa Mater et Magistra (1962)12 enciklikájával és az általa összehívott II. Vatikáni Zsinat (1962– 1965) nyilatkozataival vette kezdetét. János pápát, annak ellenére, hogy előzőleg hosszú évekig a Szentszék diplomatájaként működött, kevésbé érdekelte az egyház nemzetközi tekintélye, mint az a kötelessége, hogy az egész emberiséget, de különösen a szükséget szenvedőket szolgálja. Emlékezzünk, hogy a Rerum Novarum és XI. Pius Quadragesimo Anno (1931) enciklikája még mindig erőteljesen hagsúlyozta a magántulajdonhoz való jogot a szocialista támadásokkal szemben, és hogy a szélsőbaltól való félelem okozta a keresztény szocialista mozgalmaknak és szakszervezeteknek a politikai közép, sőt a fasiszta jobboldal felé való tájékozódását, s ezáltal kompromittálásukat a munkásosztályok szemében. Ezzel szemben János pápa nem osztotta elődei túlzott félelmét a kommunizmustól, sem pedig a középosztály görcsös ragaszkodását a magántulajdonhoz. Ő minden jóakaratú embert hívott, bármilyen vallási vagy politikai nézeten voltak, hogy segítsenek neki a nyomor elleni küzdelemben és a szegények emberi méltóságának elismerésében. Semmi sem illusztrálhatná jobban a katolikus gondolkodás drámai „pálfordulását”, mint annak az előző pápák hagyományos tanítása nyomdokain haladó, az egyház és állam viszonyát taglaló tervezetnek sorsa, amit az Előkészítő Teológiai Bizottság a De Ecclesia c. zsinati schema IX. fejezeteként terjesztett a zsinati atyák elé. Ők azonban egyszerűen és
11
Vö. MURRAY in GURIAN és FITZSIMONS, szerk., The Catholic Church in World Affairs, 23–25; és JACQUES MARITAIN, Man and the State (Chicago: The University of Chicago Press, 1951) 147–187. 12 Vö. JOSEPH N. MOODY, The Challenge of Mater et Magistra (New York: Herder & Herder, 1963).
6
summásan elvetették az egész IX. fejezetet,13 s helyette megszavaztak egy forradalmian új NYILATKOZAT A VALLÁSSZABADSÁGRÓL dokumentumot (Dignitatis Humanae), amely végre minden kertelés nélkül kimondja, hogy a lelkiismeret szabadsága és a szabad vallásgyakorlat minden vallás számára alapvető emberi jog, amit mindenkinek mindenütt tiszteletben kell tartania, az állami hatóságoknak éppúgy, mint az egyes állampolgároknak.14 Ugyanakkor az egyháznak a politikai és társadalmi problémákkal szembeni állásfoglalásáról egy ugyancsak teljesen új nyilatkozatot készítettek,15 amit azután beillesztettek a zsinat legterjedelmesebb és talán a legfontosabb, de mindenesetre a legtöbb új eszmét tartalmazó okmányába, a LELKIPÁSZTORI KONSTITÚCIÓ AZ EGYHÁZ ÉS A MAI VILÁG VISZONYÁRÓL (Gaudium et Spes) címűbe. Ez a konstitúció nem sok figyelmet szentel a hagyományos, jogilag értelmezett viszonynak egyház és állam között,16 inkább az egész világhoz, az egész emberiséghez szól.17 Az egyház felismeri, hogy az ember lelkének megmentésére kapott küldetése elválaszthatatlanul össze van kötve azzal a feladattal, hogy segítse az embereket megélhetésük és emberi méltóságuk biztosításában. A modern világ legnagyobb és legsürgősebb problémája a 13
Vö. YVES CONGAR, „The Role of the Church in the Modern World”, Commentary on the Documents of Vatican II, szerk. H ERBERT VORGRIMLER, 5. köt. (Feiburg: Herder, 1969) V, 207–208. 14 PIETRO PAVAN, „Declaration on Religious Freedom”, ibid., IV, 49–86; Vö. JOHN C. MURRAY, S. J., szerk., Religious Liberty: An End and a Beginning (New York: Macmillan, 1966). 15 A Commentary on the Documents of Vatican II 5. kötete a Gaudium et Spes konstitúcióval foglalkozó tanulmányok gyűjteménye. Benne a konstitúció keletkezésének története CHARLES MOELLER tollából, 1–76. 16 A konstitúciónak aránylag rövid fejezete (II. rész, IV. fej.) foglalkozik csak, éspedig eléggé elvontan a „A politikai közösség élete” témával. Vö. O SWALD VON NELL-BREUNING kommentárját, ibid., V, 315–327. 17 YVES CONGAR szavaival, „the Middle Ages are over; it is no longer a question of subordinating the temporal domain to the Church but of relating it to the Last Things ... The question (of Church and State) has moved from the plane of relations between authority and authority, constitution and constitution, to that of relations between the Christian faith professed by the Ecclesia or the ‘ecclesial community’ (art. 44) and the human society, the family of mankind, or mankind. The problem of the spiritual and temporal is here the problem of the relations between faith and history, gospel and civilization”. Ibid., V, 210–211. [„ ... a középkornak vége, többé nem az evilági dolgoknak az egyház alá rendelése a kérdés, hanem mindennek a Végső Dolgokhoz való viszonyulása ... (az egyház és állam) kérdése áttevődött a hatóság és hatóság, alkotmány és alkotmány síkjáról az egyház, vagyis ‘az egyházi közösség’ (art. 44) által vallott keresztény hit és az emberi társadalom, az emberek családjának, az emberiségnek, viszonyára. A lelki és az evilági dolgok problémája ma a hit és a történelem, az evangélium és a civilizáció viszonyának problémája.” Fordítás tőlem, L.T.L.]
7
fejlődés.18 A fejlődő, ún. „harmadik világnak” gyors segítségre van szüksége, és az egyház elismeri saját felelősségét azért, hogy minden lehetőt megtegyen e fejlődés elősegítése érdekében. Ez a forradalom az egyházon belül, ez a nyitás a külvilág felé és segítő kéznyújtás a fejlődő országok felkarolására a Gaudium et Spes-ben, ami további megerősítést nyert VI. Pál pápa Populorum Progressio c. enciklikájában, reményt kelt a fejlődő országok nyomorúságos helyzetének javulására, különösen Közép- és Dél-Amerikában, ahol a világ katolikusainak fele él, és amely – tekintve a magas születési szaporulatot – a közeljövőben már a katolicizmus súlypontjává, középpontjává válhat. Így nem meglepő, hogy, a latin-amerikai katolicizmus szerepét vizsgáló újabb tanulmányok nagy figyelemmel kísérik az egyház tevékenységét a modernizáció folyamatában.19 A fejlődés lett az érdeklődés fókusza, míg az egyház hagyományos aggodalmai alkotmányjogi helyzetét illetőleg határozottan második helyre szorultak.20
18
MOELLER elmondja, hogy „It was a bishop from Latin America who in fact gave the impulse which led to the decision to produce a schema on the Church in the world. Dom Helder Camara, who at this time was Auxiliary Bishop of Rio de Janeiro, constantly discussed with his visitors the problem of the Third World. He kept asking, ‘What ought we to do now?’ He spoke of the excessively internal character of the Council discussions. ‘Are we to spend our whole time discussing internal Church problems while two-thirds of mankind is dying of hunger? What we have to say on the problem of underdevelopment? Will the Council express its concern about the great problems of mankind?’ In a lecture in the Domus Mariae he also said: ‘Is shortage of priests the greatest problem in Latin America? No! Underdevelopment’. ”. Ibid., V, 10–11. [„Tulajdonképen egy latin-amerikai püspök volt az, aki az ösztönzést adta ahhoz a kezdeményezéshez, hogy’tervezetet’ készítsenek az egyháznak a világhoz szóló hivatásáról. Dom Helder Camara, abban az időben Rio de Janeiro segédpüspöke, beszélgetéseiben vissza-visszatért a Harmadik Világ problémáira. ‘Mit kellene, hogy tegyünk?’ kérdezte unos-untalan. Panaszkodott a zsinat tárgyalásainak túlságosan elvont témakörei miatt. ‘Minden időnket azzal töltsük, hogy az egyház belső ügyeinek problémáit vitassuk, mikor az emberiség két-harmada éhhalállal küzd? Mit tudunk mondani a gazdasági elmaradottság problémájáról? Vajon a zsinat kifejezi-e aggodalmát és együttérzését az emberiség nagy problémáival kapcsolatban?’ Egy előadásában a Domus Mariae házban feltette a kérdést, ‘Vajon a paphiány a legnagyobb probléma Latin-Amerikában? Nem! A gazdasági elmaradottság, fejletlenség’ – válaszolta”. Fordítás tőlem, L.T.L.] 19 Vö. FREDERICK C. TURNER, Catholicism and Political Development in Latin America (Chapel Hill: The University of Carolina Press, 1971). Könyvének bibliográfiájában Turner számos újabb tanulmányt említ, melyek ezt a témát helyezik előtérbe. 20 Mióta ezeket a sorokat írtam, a katolikus tanítást a keresztények szerepéről és kötelességeiről a modern világban nagyban kibővítette és gazdagította II. János Pál pápa (1978–2005) szóban és írásaiban.
8
A jelen tanulmány nem foglalkozik a második világháború után történtekkel, ezért anakronisztikusnak tűnhet a II. Vatikáni Zsinat normáinak alkalmazása az egyház és állam 1919–1945 között létező viszonyára Magyarországon. Azonban ne felejtsük, hogy a szegényekkel való törődés feladata és a felelősségérzet egy igazságos társadalom megteremtéséért az egyházban a zsinat előtt is elevenen élt, ezért talán nem hiábavaló egy túlnyomóan mezőgazdaságból élő agrárállammal foglalkozó tanulmányban figyelmet szentelni az intézményes vallás társadalmigazdasági szerepének az iparosítás válságos éveiben. Ilyen keretek közé helyezve ezt a disszertációt olvashatjuk mint eseti kutatómunkát (case study) is az egyház és állam viszonyáról egy fejlődő országban. Amennyiben ezt a tanulmányt ki lehetne terjeszteni a többi katolikus országra is, melyek abban az időben, vagy akár jelenleg is, ugyanazon vagy hasonló fokán voltak vagy vannak a fejlődésnek, mint Magyarország volt a háborúk között – pl. Lengyelország, Csehszlovákia, Ausztria, Spanyolország, Portugália és a latin-amerikai országok a jelenben –, nagy hasonlóságot találnánk ezek vallási kultúrájában és azokban a kérdésekben, amelyeket az egyháznak a társadalmukban betöltött helye és szerepe vet fel. Bárki megkísérelne „modellt” alkotni és ebbe a mintába beilleszteni az előbb felsorolt országokat, minden nehézség nélkül rá tudna mutatni számos közös jelenségre, mint pl. a túlnépesedés a mezőgazdasági vidékeken, a városokba történő tömeges elvándorlás a kezdődő, de gyors ütemű iparosítás vonzására, a nyomornegyedek keletkezése, a munkásosztály proletárrá süllyedése, a társadalmi értékek válsága; mindez persze jelen van minden iparosodó társadalomban mindenütt a világon. A mi példánkul szolgáló fejlődő katolikus országainkban az egyháznak legerősebb gyökerei szintén az agrártársadalomban éltek, aminek az értékrendjét osztotta és kialakulásában segítette. Az egyház vagyona gyakran földbirtokból állt. Püspökök, káptalanok, apátok hatalmas birtokok fölött rendelkeztek, ami tulajdonosainak nagy presztízst és magas társadalmi megbecsülést biztosított. A kevés városi központon kívül a papság megélhetését a plébániákhoz tartozó bizonyos nagyságú földbirtok szolgáltatta, a felekezeti iskolák tanítói szintén földben és terményekben kapták fizetésüket. Az egyház vezető szerepet játszott az iskolai oktatásban, amely törekedett fenntartani az iparosodás előtti társadalom értékelveit. Politikailag az egyház – kevés kivétellel – a konzervatív oldalon állt. A kommunizmustól való félelmet és ellenszenvet kihasználva egyes parancsuralmi jobboldali rezsimek, sőt fasiszta diktátorok is, képesek voltak a klérus egy részét saját oldalukra állítani. Másrészt ezekben az országokban megtalálhatjuk egy haladó, demokrata irányú és szociális gondolkodású katolicizmusnak a
9
magvait is, amelyek növekedését a gazdasági világválság siettette, és amelyeket a második világháború heve gyümölccsé érlelt.21 És mégis, minden hasonlóság ellenére, mindegyik ország egyedi eset, sajátos karakterével és különleges problémáival. Más és más viszontagságokon mentek át történelmük folyamán, s ezek nagyban befolyásolták nemzeti és vallásos öntudatukat. Etnikai összetétel, vallási megoszlás, olyan megtapinthatatlan elemekkel együtt, mint a nemzeti karakter és politikai kultúra, és végül, de nem utolsósorban, az uralkodó elitnek természete és személyi karaktere; ezt mind számba kell venni, a társadalmi-gazdasági tényezőkkel egyetemben, mikor két vagy több ország tapasztalatait hasonlítjuk össze. Még olyan közeli szomszédok is, mint Ausztria és Csehszlovákia, melyek a Habsburgok alatt közel négy évszázadon át egyazon történelmet élték, s a gazdasági fejlődésnek és társadalmi rétegeződésnek hasonló fokán voltak, 1918 után mindinkább egymástól eltérő utakat követtek. Ausztriában az elkeseredett torzsalkodás a „vörösök”, vagyis a szociáldemokraták, és a „feketék”, vagyis a klerikális osztrák néppárt között a harmincas évek elején egy kisebb polgárháborúhoz és egy fasiszta típusú diktatúra bevezetéséhez vezetett, ami fennállt egészen az Anschluss által Ausztriának a náci Németországba való bekebelezéséig 1938-ban. Ezzel szemben Csehszlovákiában a többpártrendszerű, erősen laikus színezetű parlamentáris demokrácia működőképes maradt egészen a köztársaság végéig. Magyarország esetében a politikai atmoszférát a két háború között jelentősen befolyásolta az ellenforradalmi, ún. „keresztény kurzus” (1919– 1921) eszmevilága, ami ellenhatásként követte az 1918–1919-es forradalmi eseményeket. A rövid életű, vallás- és egyházellenes kommunista diktatúra rémuralmára válaszul az ellenforradalom mindent megtett, hogy elnyerje az egyház támogatását a társadalom rendjének az időtálló keresztény erkölcsi alapokon nyugvó újrafelépítéséhez. Ugyanakkor, mivel Magyarország nem volt tisztán katolikus ország, jelentős protestáns kisebbség is élt benne, mely aránytalanul nagy szerepet játszott az ország politikai vezetésében – nem is említve a zsidók túlsúlyát az üzleti és kultúréletben –, így itt nem is volt esélye egy Dollfuss- vagy Salazar-típusú klerikális-fasiszta rendszer felállításának. Még Franco tábornok rezsime is, mely a spanyol polgárháborúból született hasonló körülmények között, mint Horthy ellentengernagyé 1919-ben, nagyon is másfajta feltételek között működött egy majdnem színtiszta katolikus országban. Hozzátehetjük, hogy sem a spanyol 21
Csehszlovákiára vö. JAROSLAV PECHACEK, „Catholic Social and Political Movements in Czechoslovakia”, J. N. MOODY, szerk., Church and Society, 633– 657; Lengyelországra vö. ZBIGNIEW O SSOWSKI, „Modern Features of Polish Christian Democracy,” ibid., 601–631; Magyarországra vö. WILLIAM JUHÁSZ, „The Development of Catholicism in Hungary in Modern Times”, ibid., 659–719; valamint jelen tanulmányt.
10
Cortes, sem a Falange nem igazán hasonlíthatók Horthy Magyarországának intézményeihez vagy pártjaihoz, ahol – bármennyire is hiányos volt a demokrácia – több politikai párt működött, és a parlament sem volt teljesen tehetetlen. Továbbá Horthy Magyarországában határozottan nagyobb szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadság létezett, mint Franco Spanyolországában. Másrészről, egyetlen ibériai-félszigetbeli vagy latin-amerikai diktátort sem lehet brutalitásban összemérni Hitlerrel, ennélfogva az egyháznak a náci újpogányság elleni harca és agóniája a zsidók háborús deportálása és tömeges meggyilkolása fölött – amit ez a tanulmány sok oldalon át követ – olyan tapasztalatok, amelyeket csak a németek által megszállt országok éltek át. Hogy folytassuk a példákat, megemlíthetjük Szlovákiát, amely 1918-ig Magyarország része volt, gazdasága és társadalma szintén agrár jellegű. A katolikus egyház gazdagsága és tekintélye nagy befolyással volt az egyszerű népre, de mivel a klérus egy részét „magyarpártisággal” (Madjaron) gyanúsították, másik részét pedig szlovák autonómia követelésével vádolták – nem úgy, mint a szlovák lutheránus egyházhoz tartozó kisebbség vezetőit, akik általában cseh pártiak voltak –, a prágai kormány, ahol a katolikus-ellenes husszitizmus és laicizmus szelleme uralkodott, a szlovákok klerikalizmusát erős korlátok közé szorította, míg a nevelésben és a közigazgatásban a szekularizmust terjesztették. Mikor azután Szlovákia a náci Németország jóvoltából elnyerte függetlenségét, klerikális vezetője, Msgr. Josef Tiso olyan politikai rendszert épített ki, mely közelebb állt Dollfusséhoz és Salazaréhoz, mint Horthyéhoz. Sok tekintetben a magyarországi fejlődésnek legszorosabb hasonmását Lengyelországban találjuk. Ez az a nemzet, amely iránt a magyarok mindig is baráti érzelmeket tápláltak, és amelynek történelme, társadalmi tagozódása és gazdasági struktúrája az övékére hasonlított. Ugyan Lengyelország nem tapasztalta meg Kun Béla uralmát, de a Vörös Hadsereg 1920-ban Varsó kapujáig nyomult, és Kelet-Lengyelországban kommunista kormányt szerveztek. Ezért a kommunizmustól való rettegés majdnem olyan rögeszmévé vált ott is, mint Magyarországon. Ugyan Piłsudski marsall, ifjúkorában szocialista forradalmár, másmilyen karriert futott be, mint Horthy, azonban az a parancsuralmi rendszer, amit ő később Lengyelországban bevezetett, sok tekintetben hasonlóan működött, mint Horthyé Magyarországon. A lengyel katolikus egyház státusza szintén hasonló volt a magyar egyházéhoz. Azonban itt véget is érnek a hasonlóságok. Lengyelországban nem volt erős, politikában szerepet játszó protestáns kisebbség, viszont a német katolikusok és protestánsok, az ukrán és fehérorosz görög katolikusok és ortodoxok problémája Magyarországon nem létezett. Másrészt azonban mindkét országban ott lappangott a látszólag megoldhatatlan „zsidókérdés”, aminek oka egyrészt a gazdasági életben uralkodó szerepet vívő zsidó kisebbség jelenléte, másrészt a nem zsidó lakosság antiszemita érzelmei és magatartása volt. Ugyanakkor viszont merőben
11
mások voltak a két országnak a háborúban viselt szerepe és viszontagságai. Lengyelország sorsa katonai vereség, az ország szétdarabolása, hat éven át tartó ellenséges megszállás, s ez idő alatt embertelen elnyomás, de ugyanakkor hősies ellenállás is; míg Magyarország Németország szövetségese lett, az 1938 és 1941 közti években visszanyerte a Trianonban elszakított területeinek jelentős részeit, anélkül, hogy háborúba lépett volna, ami végül is bekövetkezett 1941 nyarán, röviddel a Szovjetunió elleni német támadást követően. Ebben az időszakban Magyarország gazdaságilag fellendült, belügyeiben meglehetős szabadságot élvezett, mígnem 1944 márciusában a Német Birodalom katonai megszállással véget vetett Magyarország függetlenségének. Amint a fentebbi példák mutatják, minden próbálkozás az irányban, hogy az egyház és állam viszonyáról több ország összehasonlításával – melyek mindegyikének meghatározott nemzeti karaktere és egyedi történelmi tapasztalatai vannak – egy „modellt” építsünk, megkövetelné mindenekelőtt a szóban forgó országokat tanulmányozó előzetes kutató-munkák elkészítését. A jelen értekezés egy ilyen, egyetlen országra, Magyarországra pontosított kutatatómunka eredménye. Fő célom volt megvizsgálni az egyházak, elsősorban a többségi katolikus egyház viszonyának természetét a magyar állammal, megvilágítani ennek a kapcsolatnak politikai és társadalmi jelentőségét, nem elhallgatva egyes erkölcsi alapon vitatható magatartást, cselekedetet vagy mulasztást. Kutatásom eredményét az általános történelmi fejlődés és a politikai változások keretébe helyezve tárgyalom – röviden 1919-ig, bővebben a következő korszakban. Ebben a meglehetősen hosszúra nyúló áttekintésben – amikor oly egymástól különböző korokat érintek, mint a liberális éra az Osztrák–Magyar Monarchiában, az 1918-as őszirózsás demokratikus forradalom, Kun Béla kommunista rezsimje 1919-ben, Horthy Miklós kormányzósága (1919–1944), s végül a náci-nyilas uralom (1944–1945) – sarkalatos kérdésem mindig ugyanarra a pontra irányul: mi volt a magyar kormányok állásfoglalása és politikájuk a vallással és az egyházakkal szemben, és viszont, mi volt az egyház erkölcsi magatartása, szociális érzékenysége, politikai állásfoglalása és válasza a kormányok politikájára. Mi volt a vallás szerepe a társadalom értékítéleteinek és erkölcsi mércéjének meghatározásában? Vajon felhasználták-e az egyházak politikai befolyásukat a béke, szociális előrehaladás és az emberi jogok védelmének érdekében? Mi volt az egyház és állam közötti szoros kapcsolat kihatása a háborúk közti Magyarország fejlődő társadalmára? Sajnos egy doktori disszertáció meghatározott kereteit nem léphettem túl, így tanulmányom elsősorban és részletesen az 1919 és 1945 közötti évekre szorítkozik. Ennek ellenére szükségesnek találtam egy meglehetősen terjedelmes bevezető fejezetben tárgyalni a 19. századi és a 20. század eleji állapotokat és történteket, hogy bizonyos eszméket, mozgalmakat és politikai irányzatokat megfelelő összefüggésükben láthas-
12
sunk és értékelhessünk. Ezért kezdem tézisemet mindjárt a lelkiismereti és vallásszabadságot általánosságban, az egyes egyházak státuszát pedig különösen is szabályozó alkotmányos biztosítékoknak leírásával, és idézem hozzá az 1848-as forradalmi törvényhozás rendelkezéseit, melyek kerek száz éven át, vagyis egészen 1948-ig alapjában véve változatlanul érvényben maradtak. Azonban, az egyház és állam viszonyának vizsgálatánál óhatatlanul felmerülő jogi, pénzügyi és oktatásügyi kérdések szükséges tárgyalásán túlmutatóan szándékomban van annak a kornak minden égető politikai és szociális kérdésével foglalkozni, hogy megtudjuk, mi volt az egyházak állásfoglalása ezekben a fontos ügyekben. Egyetértettek-e a kormánypolitikával, vagy ellenezték-e azt? Illetve, amennyiben mindkét típusú viselkedésre találunk példát, a kérdés marad, mik voltak azok a politikai állásfoglalások és tettek, amelyekben az egyházak együttműködtek (vagy ha úgy tetszik, „kollaboráltak”), és mik voltak azok az elvek és ügyek, amelyekben nem voltak hajlandók a kormányt támogatni, ellentmondtak, és hogy ez az ellenállás milyen formát öltött. Ez tehát tanulmányomnak a lényeges témája. Amennyiben írásomban néha polemikus hangot ütök meg és egyesek talán apologetikusnak találnak, ennek oka az, hogy az utolsó ötven év irodalma nem volt éppen pártatlanul igazságos a Horthy-rezsimmel, s még kevésbé az egyházakkal szemben. Ez nemcsak Magyarországra áll, ahol a marxista ideológiai beidegződések még ma is hatnak, hanem a nyugati világra is, ahol az egyházak mindeddig nem kapták meg a nekik járó méltó elismerést amiért segítették azokat, akik haladó társadalmi reformokat kezdeményeztek; hogy ellenálltak a náci ideológiának és a nyilas párt diktatúrájának; hogy sok ezer életet mentettek meg a zsidóüldözés idején. Hiszem, hogy itt az ideje, hogy végre pótoljuk ezt a hiányt.
13
I. AZ EGYHÁZ A LIBERALIZMUS FÉNYKORÁBAN A 19. század magyar szellemi és politikai életének legfőbb jellemzője az erős nacionalizmussal párosult szabadelvű reformtörekvések diadalmas előretörése a hátvédharcot folytató konzervatív erőkkel szemben. Ez az egyház–állam viszonylatában a maradisággal vádolt többségi katolikus egyház elleni szakadatlan támadásokban jelentkezett, míg a szabadelvűség felé hajló kisebbségi protestáns egyházak, sőt a zsidó vallás is, védelmet és hivatalos kedvezést élvezett. Első fejezetünknek kiindulópontja az 1848-ban megszavazott vallásügyi törvény, ami az egyház és állam viszonyának alkotmányos és jogi keretét biztosította az egész általunk tárgyalt korszakban, kivéve az 1919-es kommunista diktatúra négy hónapját. Ezt követi a témánk szempontjából fontosabb eseményeknek rövid tárgyalása az ún. „kiegyezés korában”, vagyis 1867-től a Habsburg Birodalom 1918-ban történt feldarabolásáig. Majd az első világháborúról és az azt követő forradalmakról írunk röviden, mielőtt rátérünk a tézisünk gerincét alkotó Horthy-korszak részletesebb vizsgálatára. E bevezető fejezetekben a hangsúly mindig azokon a történéseken és ügyeken lesz, amelyek tanulmányunk szorosan vett tárgyát, tehát az egyház és állam Horthy-korszakbeli viszonyát érintik, ill. azt valamiképpen befolyásolták. Ezért például szólnunk kell az 1848-as vallásügyi törvény kihatásáról, úgyszintén a társadalmi feszültségek növekedéséről, az antiszemitizmus erőre kapásáról, továbbá Prohászka Ottokárról és a vele kapcsolatos katolikus újjáéledésről, valamint a keresztényszocializmus eszméiről. Ezzel szemben csak röviden érintjük azokat a problémákat, amelyek a maguk idejében ugyan fontosak voltak, például a katolikus autonómiáért vívott hosszú, de eredménytelen küzdelmet, vagy az 1890–95-ben zajló egyházpolitikai harcokat, vagy a súlyos horderejű nemzetiségi kérdést a soknemzetiségű Nagy-Magyarországon, ám az 1918-ban történt összeomlással időszerűségüket veszítették. Ugyancsak meglehetősen rövid fejezeteket szentelünk az 1918/19es forradalmaknak, mivel ezeket hivatalosan „törölték” úgymond a nemzet történelméből, amikor az ellenforradalmi Horthy-kormányzat minden törvényhozásukat semmisnek nyilvánította s az 1918 októberében fennálló alkotmányos rendet helyreállította. Hogy a feledésre ítélt forradalmak mégis jelentősen befolyásolták a később történteket, az kitűnik a következő fejezetek során. 1.1 A vallásügyi törvény 1848-ban A Magyar Népköztársaság szovjet típusú alkotmányának 1949. augusztus 20-i kihirdetését megelőzően Magyarországnak, hasonlóan Angliához, nem volt írott alkotmánya. Az ősi magyar alkotmányt számos
14
íratlan hagyománnyal és szokásjoggal kiegészített alapvető törvények összessége alkotta. Az egyházak és az állam viszonyát szabályozó törvényt az l848-as forradalom és szabadságharc évében fogadta el a magyar népképviseleti országgyűlés. Az 1848. XX. tc. a bevett vallásfelekezetekre nézve (katolikus, református, evangélikus, unitárius, görögkeleti) „tökéletes egyenlőséget és viszonosságot” állapított meg (§ 2).1 E törvény következményeként a katolikus vallás megszűnt államvallás lenni. Azonban ez nem jelentette az egyház és állam szétválasztását.2 Az állam ugyanabban a törvényben kötelezettséget vállalt az egyházak és iskoláik anyagi támogatását illetően. Ez a megoldás erősen hasonlított a Poroszországban kialakult helyzetre, ahol 1794 óta a katolikusok és kálvinisták teljes egyenjogúságot élveztek az evangélikus (lutheránus) többségű lakosokkal. A porosz állam szigorú viszonosságot (Parität) gyakorolt mindhárom vallással szemben. A következő században több ország követte a porosz példát, feladva a vallásilag egységes állam, a Glaubenstaat ideálját és többvallású paritätische Staaten-né, vagyis a vallások közötti viszonosságon alapuló államokká váltak.3 A valláspolitika ezekben az államokban a törvényhozó testületekre hárult (iurisdictionalism), szemben az egyház és állam Amerikai Egyesült 1
Az 1848. XX. tc. A magyar törvényeket római számokkal és a törvénybe iktatás évével szokás idézni, míg a rendeleteket arab számokkal és a kibocsátó hatóság kezdőbetűivel jelezzük. Így pl. M.E. a miniszterelnököt, V.K.M. a vallásés közoktatásügyi minisztert fedi. A felhasznált törvénygyűjtemények listáját lásd a tanulmányunk végén megadott bibliográfiában. A „bevett vallások” kifejezés magyarázatát lásd alább, 17–19. 2 Húsz évvel az események után Kossuth Lajos, az 1848-as forradalom és szabadságharc vezéralakja bevallotta, hogy ő és leghívebb követői a vallási problémák rendezésére tulajdonképen az egyháznak az államtól való amerikai típusú szétválasztását tartották volna a legideálisabb megoldásnak. Azonban ahhoz, hogy ez valóban sikeres legyen, vagyis hogy ezáltal megszűnjenek az egyenlőtlenségek és az elégedetlenségek a különböző vallásfelekezetek között, ahhoz szükségesnek ítélték azt, hogy a szétválasztás egybe legyen kapcsolva a katolikus egyház hatalmas birtokainak szekularizációjával. Ez viszont a klérust antagonizálta volna, akiknek ellenállása és agitációja a nép körében a forradalom egyéb vívmányait is meghiúsíthatta volna. Ezért azután, Kossuth szerint, a liberálisok 1848ban visszahőköltek a szeparatizmustól, és beleegyeztek egy kevésbé kielégítő, másodrangú megoldásba. Kossuth Lajos iratai, szerk. HELFY IGNÁCZ és KOSSUTH FERENCZ, 13. köt. (Budapest, 1880–1911) VIII, 339–342. 3 Vö. ANDREAS VEIT, „Im Zeichen des herrschenden Individualismus”, J. P. KIRSCH, szerk., Kirchengeschichte, 4. köt. (Freiburg: Herder, 1933) IV/2, 53–59 és 79–85. A Staatslexikon, 5. kiadás (Freiburg: Herder) témánkkal kapcsolatos cikkei felettébb hasznosak, így A. SCHARNAGL „Glaubenstaat”, (1927) II, 753–754, továbbá H. ROST – H. SACHER, II, 754–761, és A. SCHARNAGL „Kirche und Staat. Grundsätzliches”, (1929) III, 165–170.
15
Államokban gyakorolt szétválasztásával (separatism).4 A modern, szekularizált államok elvetették az államvallás fogalmát, meghirdették a lelkiismeret és vallási hovatartozás szabadságát. Ugyanakkor jelentős mértékű ellenőrzést igényeltek a nyilvános istentisztelet és egyházszervezet felett. Ez a törvényhozói hatalom különösen széles körű volt az állam által elismert nagyobb felekezetek esetében, melyek erkölcsi és anyagi támogatásban részesültek. Ha minden nagyobb felekezet megkülönböztetés nélkül, vagyis viszonossági alapon (paritätisch) részesült ebben a támogatásban, akkor előállt a poroszországi helyzet, amelyet 1848-ban Magyarország is bevezetett.5 A következő év folyamán a két szomszédos nagyhatalom, Ausztria és az Orosz Birodalom túlereje megsemmisítő csapást mért a magyar felkelőkre s ennek következtében a vallásügyi törvény életbelépése, a forradalom és szabadságharc egyéb vívmányaival együtt, egyelőre elmaradt. Az Apostoli Szentszék és Ausztria között 1855-ben aláírt konkordátum a katolikus egyházat visszahelyezte a korábbi elsőbbségi helyzetébe,6 míg az 1860-ban kibocsátott császári Pátens új alkotmányos szervezetet írt elő a Habsburg Birodalomban működő protestáns egyházaknak, bécsi központi irányítással, ezzel megszüntetve a magyar protestáns egyházak autonómiáját. Ez az ún. „Protestáns Pátens” olyan heves ellenállást váltott ki Magyarországon, hogy Bécs már a következő évben annak visszavonására kényszerült.7 Tény az, hogy a Pátens által kiváltott krízis megrendítette 4
Vö. GUIDO DE RUGGIERO, „Religious Freedom”, Encyclopaedia of the Social Sciences, (1934) XIII, 239–245. 5 A törvényjavaslat parlamenti vitájában, amit ZELLER ÁRPÁD közölt, A magyar egyházpolitika 1847–1894, 2. köt. (Budapest, 1894–95), I, 85–159, nincs hivatkozás a porosz modellre. Azonban a javaslat protestáns eredete – szövege a tiszántúli református egyházkerület petíciójaként került a Diéta asztalára – ilyen befolyásokra enged következtetni. Számos magyar protestáns tanult a Humboldt által 1809-ben alapított berlini egyetemen, ahol Fichte és Hegel tanítottak, s így megismerhették a Gleichberechtigung és Parität elvét. Berlinnek a magyar szellemi életre való hatására a Vormärz időszakában vö. FARKAS GYULA, A ‘Fiatal Magyarország’ kora (Budapest, 1932) 228–231. 6 A konkordátumot előkészítő tárgyalásokat elemzi MAX HUSSAREK, Die Verhandlung des Konkordats vom 18. August 1855, Archiv für Österreichische Geschichte, 109. köt., 2. rész (1922) 447–811. A konkordátum szövegét közli ANGELO MERCATI, szerk., Raccolta di Concordati su materie ecclesiastiche tra la Santa Sede e le Autorità Civili (Róma: Tipografia Poliglotta Vaticana, 1919) 821– 844. A magyar egyházi hierarchia hozzáállására GÁBOR A DRIÁNYI, Die Stellung der ungarischen Kirche zum Österreichischen Konkordat von 1855 (Róma: Detti, 1963). 7 Vö. BÍRÓ J. és SZILÁGYI J., szerk., A magyar református egyház története (Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1949) 329–345; RÉVÉSZ I MRE, Fejezetek a Bachkorszak egyházpolitikájából (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1957) 29–125.
16
Ferenc József alkotmányellenes kormányzását, s az Ausztria és Magyarország között 1867-ben aláírt „kiegyezés”-hez vezető út kezdetének bizonyult. Maga a kiegyezés az egyházpolitika terén is visszaállította az 1848ban létrejött alkotmányos rendet. Ezt követően a kormány köteles volt az egyházakkal szemben követni az egyenlőség és viszonosság elvét, amint azt az 1848. XX. tc. előírta. Így többek közt, mikor a parlament összetételéről új törvényt alkottak, ez az 1885. VII. tc. ex officio helyet biztosított a főrendi házban a protestáns egyházi méltóságoknak is, ami eladdig csak a katolikus és görögkeleti püspököket illette meg.8 Hasonlóképen a megyei és városi kormányzó hatóságokról rendelkező 1886. XXI. tc. minden bevett vallás képviselőinek ex officio helyet biztosított a helyi helyhatósági gyűléseken. 1.2 „Bevett” és „elismert” felekezetek A „bevett” megjelölés, recepta religio, az Erdélyben használatos jogi terminológiából származik, ahol a 16. század folyamán a fejedelem és az országgyűlésen jelen levő rendek által négy vallás, a katolikus, evangélikus, református és az unitárius lett törvényileg „befogadva”.9 A szorosan vett királyi Magyarországon, tehát Horvát-Szlavonország (és Erdély) nélkül, az 1606-ban kötött Bécsi Béke biztosította a vallásszabadságot a református (kálvinista) és evangélikus (lutheránus) vallásfelekezeteknek.10 Majd az 1791. XXVII. tc. a görögkeleti, az 1848. XX. tc. pedig az unitárius vallást is a „bevett” vallásfelekezetek közé emelte. Végül 8
A katolikus klérus, az ország első „rendje”, képviselettel rendelkezett a Diéta mindkét házában vagy „tábláján”. A görögkeleti egyház érsekei és püspökei az 1792. XX. tc. által nyertek bebocsátást a főrendi táblára. Az 1848-as forradalom az alsótábla helyébe egy választott törvényhozó testületet alkotott, míg a főrendiház lényeges változás nélkül folytatta működését. 9 Erdélyre nézve MAKKAI LÁSZLÓ, Erdély története (Budapest, 1944); ugyanaz franciául, Histoire de Transylvanie (Paris: Les Presses Universitaires de France, 1946); ENDES MIKLÓS, Erdély három nemzete és négy vallása autonómiájának története (Budapest, 1935); valamint MAKKAI LÁSZLÓ, MÓCSY ANDRÁS és SZÁSZ ZOLTÁN szerkesztéseben a magiszteriális Erdély története, 3. köt., 2. kiadás (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1987). 10 Ez a Bocskai István protestáns főúr vezette Habsburg-ellenes sikeres népi fölkelésnek (1604–1606) volt záróakkordja. A jelentős nemzeti és vallási szabadságjogok, melyeket a dinasztia kénytelen volt ezúttal Magyarországnak engedélyezni, a „koronázás előtti” 1608. I. tc. néven lett az alkotmány szerves része. („Koronázás előtt”, ugyanis a magyar rendek feltételnek szabták e törvény beiktatását, mielőtt Mátyás Habsburg főherceget magyar királlyá koronázták. A koronázás alkalmával ugyanis a királynak ünnepélyes esküt kellett tennie az alkotmány betartására.)
17
különböző nehézségek és többszöri halasztás után az 1895. XLII. tc. a zsidó (izraelita) vallást is „bevett” vallásnak ismerte el.11 További törvények, jelesen az 1868. LIII. tc., valamint az 1895. XLIII. tc. közelebbről meghatározták a lelkiismereti és vallásgyakorlási szabadság jelentését és terjedelmét, ill. korlátait, és ugyancsak szabályozták a „bevett” vallásfelekezeteken kívül működő egyéb vallási csoportok törvényes kereteit.12 Ez utóbbi vallási csoportoknak „elismerése”, amennyiben bizonyos feltételeknek megfeleltek, a kormány, jelesen a vallás- és közoktatásügyi miniszter hatáskörébe tartozott. Ily módon a vallás-felekezeteknek egy másik kategóriája jött létre, az „elismert” vallásfelekezetek. A baptisták 1905-ben,13 a mohamedánok 1916-ban,14 végül a metodisták 1947-ben váltak törvényesen „elismert” vallásfelekezetté.15 Mind a „bevett”, mind az „elismert” vallásfelekezetek hatósági védelemben részesültek, amennyiben a törvény súlyos büntetést írt elő templomok, imaházak, szent tárgyak megszentségtelenítéséért, vallásos szertartások, körmenetek meggyalázásáért, papok, lelkészek bántalmazásáért a szent épületeken belül, vagy a szabad ég alatti istentisztelet közben, stb.16 Állami segélyre viszont csakis a „bevett” felekezetek 11
A zsidóság teljes emancipációja a polgári és politikai jogokat illetően már megtörtént az 1848/49-es forradalom utolsó fázisában az 1849. IX. tc. beiktatásával. Vö. BEÉR JÁNOS, Az 1848/49 évi népképviseleti országgyűlés (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1954) 869–873. Az alkotmányosság helyreállítása után ezt az 1867. XVII. tc. ismét megerősítette. Azonban a zsidó vallás „recepcióját”, vagyis „bevett” vallássá nyilvánítását ismételten el kellett halasztani. Ennek oka az volt, hogy az egymás közt torzsalkodó zsidó közösségek képtelennek mutatkoztak egy közös egyházi alkotmányban megegyezni, s az országban élő összes zsidót képviselő átfogó nemzeti szervezetet felállítani. Márpedig ezek lényeges feltételei voltak annak, hogy az állam olyan viszonyba lépjen a „zsidó egyházzal”, mint azt tette a katolikus, protestáns és görögkeleti intézményesen szervezett egyházakkal. Vegül is a zsidó híveknek három autonóm szervezetbe tömörült ágazata külön külön nyerte el a „bevett” vallás titulusát. Vö. ZELLER, I, 945–983; VLADIMIR G SOVSKI szerk., Church and State Behind the Iron Curtain (New York: Praeger, 1955) 109–113. 12 Az 1868. LIII. tc. és az 1895. XLIII. tc. lényeges pontjainak összefoglalását adja EGYED I STVÁN, A mi alkotmányunk (Budapest, 1943) 161–163; valamint STEPHEN CSEKEY, Die Verfassung Ungarns (Budapest–Leipzig, 1944) 240–242. 13 V.K.M. 1905/77,092 rendelete. 14 Az 1916. XVII. tc. Magyarországon ekkor nem éltek mohamedánok. Így ez a törvény valószinűleg csak egy barátságos gesztus volt a háborús szövetséges Törökország felé. 15 KÁDÁR IMRE, szerk., A magyar protestántizmus öt éve, 1945–1950 (Budapest, é. n.) 111. 16 Vö. az 1878. V. tc. 51, 52, 53 és 54 fejezeteit, valamint az 1879. XL. tc. 190 és 191 fejezeteit.
18
tarthattak igényt, és csakis ők szedhettek adót híveiktől állami segédlettel. Továbbá ex officio képviselet az országgyűlésen, valamint a törvényhatósági gyűléseken csakis a „bevett” vallások képviselőit illette meg.17 Ezen a két törvényesen elfogadott vallásfelekezeti kategórián kívül álló, vallásukat közösségben gyakorló csoportok magán egyesületeknek számítottak, következésképen ezekre a magánegyesületeket és szervezeteket szabályozó törvények vonatkoztak.18 1.3 Állami támogatás Az 1848-as vallásügyi törvényben vállalt anyagi támogatás kötelezettségének az egymást követő kormányok különböző mértékben tettek eleget.19 A kiegyezés utáni években először csak a többé-kevesbé vagyontalan nem katolikus egyházak részesültek meglehetősen szerény összegű államsegélyben.20 Később azonban, 1892 után, az államsegély folyamatosan növekedett. Így 1908-ban a kormány évi hárommillió aranykorona juttatásra tett ígéretet a két nagy protestáns felekezetnek, a reformátusnak és az evangélikusnak.21 Ugyanakkor arányosan fölemelték a
17
Az 1947. XXXIII. tc. megszüntette a „bevett” és „elismert” vallások közti törvényes megkülönböztetést. 18 A hagyományos, ún. „történelmi” egyházakon kívül levők száma elhanyagolhatóan csekély volt. Nagy-Magyarországon 1910-ben csupán 0,1%, míg a trianoni Magyarország területén 0,02% tartozott ebbe a kategóriába. Vö. Függelék, 337–343. 19 A költségvetés 1848 második felére és 1849-re minden „bevett” vallás részére jelentős állami támogatást tartalmazott. Ennek nagyobb részét nevelési intézményeik javítására és továbbfejlesztésére szánták. HAJDU JÁNOS, Eötvös József báró első minisztersége, 1848 (Budapest, 1933) 60–66; 70; 154–162. Az abszolutizmus korában (1849-1867) a bécsi kormány segítséget ajánlott fel a protestáns egyházaknak az ún. Protestáns Pátens keretében, de ezt csak az erdélyi szászok fogadták el. Evangélikus egyházuk 1861-gyel kezdődően évi 16.000 forintot kapott. SZENTPÉTERI KUN BÉLA, A magyarországi református egyház külső rendje (Budapest, 1948) 152. A protestáns egyházaknak adott államsegély kérdését behatóan tárgyalják STEPHEN J. KOVÁCS és LADISLAUS RAVASZ, Hungarian Protestantism, Its Past, Present, and Future (Budapest, 1927) 70–78. 20 Az államsegély összege 1868 és 1892 között évi 290.000 forintot tett ki, amiből a görög katolikusok részesedése 99.000, a reformátusoké 65.000, az evangélikusoké 36.000, az unitáriusoké 5.000 és a zsidóké szintén 5.000 forint volt. (SZENTPÉTERI, 153, jegyzet.) A doktrinér liberálisok és radikálisok hangos tiltakozásának nyomása alatt a kormány kénytelen volt kijelenteni, hogy ezek a segélyek csak ideiglenes ad hoc kedvezmények, amit a költségvetésben csak mint „rendkívüli kiadásokat” lehetett bejegyezni. Zeller, I, 554-826. 21 A két egyház abban egyezett meg, hogy a reformátusok minden millióból 698.000 koronát kapnak, az evangélikusok pedig 301.200 koronát. Ezen összegek
19
többi egyházaknak adott összeget is.22 Ezt követően 1909-ben a kormány elvállalta a kevés jövedelmű katolikus papok fizetésének kiegészítését alkotó ún. „kongrua” folyósítását.23 Azonban a szorosan vett egyházi célú segélyeken túlmenően az államháztartás költségvetése az előbbieknél is jóval jelentősebb összegeket irányozott elő a felekezeti iskolák fönntartására. A kiegyezés előtti időkben az iskolai oktatást elemi és középiskolai szinten majdnem kizarólag az egyházak látták el.24 Így 1869-ben az összes elemi iskolák 96 százaléka felekezeti volt, és csak 4 százaléka községi.25 Részben az ez időben beindított magyarosítási program céljainak elő-
felhasználásának mikéntjéről az állam pontos számadást követelt. SZENTPÉTERI, 155. 22 Például a magyarországi román görögkeleti egyháznak az érsekség központi igazgatására évi 100.000 koronát, a 2.300 főnyi papság támogatására évi 1.220.000 koronát juttattak. HÓMAN BÁLLINT és SZEKFŰ GYULA, Magyar történet 2. kiadás, 5. köt. (Budapest: Egyetemi Nyomda, 1935–36) V, 572. 23 Azonban az 1909. XII. tc. ez esetben az állami szubvenció feltételeként kikötötte, hogy a nagyjavadalmasok (püspökök, káptalanok, apátok, stb.) és a Vallásalap vállalják a terhek egy részet. KUBINSZKY LAJOS, A vallás- és közoktatásügyi igazgatási jog vázlata (Budapest: Egyetemi Nyomda, 1947) 217. A fizetéskiegészítés összegét a nem katolikus lelkészek esetében (1898. XIV. tc.) az évi 12.600 korona legkisebb fizetés eléréséhez kellett szabni. Kevéssel később egy újabb kiegészítés időnkénti fizetésemelést jelentett a szolgálat éveinek beszámításával. Ezeket a kedvezményeket 1909-ben kiterjesztettek a segédlelkészekre is. (RÉVÉSZ, KOVÁTS, RAVASZ, 72.) Az állam segítette az egyházakat az idős lelkészek, özvegyeik, árváik részére nyugdíjalapok létesítésében is. (Ibid., 102–103, 121–122.) Az állam segítséget nyújtott ahhoz is, hogy a szegényebb gyülekezeteknek megkönnyítse az egyházi adó terheinek viselését. Így például a református egyházban „az állam segítségével... egy Általános Adócsökkentési Alapot létesítettek, hogy a gyülekezetek túlságosan súlyos adóterhein könnyítsenek” (Ibid., 100). 24 A Mária Terézia királynő által 1777-ben kiadott Ratio Educationis volt az első kísérlet a nevelésügynek állami felügyelet alá rendelésére. A protestánsok ellenállása következtében a felügyelet csak a katolikus iskolákra terjedt ki. l848-ban az első vallás- és közoktatásügyi miniszter Eötvös József báró az oktatásügy széles körű reformját tervezte, beleértve a minden gyermekre kötelező iskolalátogatást és felekezetközi községi iskolák felállítását. Ez utóbbiak az iskolák számát növelték volna, a már meglévő felekezeti iskolákat semmiképp sem fenyegetve. Ennek ellenére a törvényjavaslat szenvedélyes vitát váltott ki, s bár a képviselőház végül megszavazta, sohasem emelkedett törvényerőre. JULIUS KORNIS, Ungarische Kulturideale, 1777–1848 (Leipzig, 1930). Vö. HAJDU, Eötvös József báró első minisztersége, passim. 25 HAJDU JÁNOS, „Felsőbb oktatásügy és tömegnevelés”, DOMANOVSZKY SÁNDOR, szerk., Magyar Művelődéstörténet 5. köt. (Budapest, é. n.) V, 358.
20
mozdítására,26 1880 után az állam nagyszabású iskolaépítésbe kezdett. Ez idővel jelentősen megváltoztatta az arányt az állami és egyházi iskolák között. Ennek ellenére az iskolák többsége továbbra is felekezeti maradt. Az első világháború kitörésének évében, 1914-ben az elemi iskolák 69,5 százaléka volt felekezeti, 20,7 százaléka, állami, 8,4 százaléka községi.27 A kereken ötven férfi tanítóképzőből harmincat a felekezetek tartottak fenn, húszat az állam, míg a negyvenkét tanítónőképzőből harminchárom volt felekezeti s csak kilenc állami.28 Hasonló volt a helyzet a középiskolai oktatásban. A különböző felekezetek 1914-ben százharmincegy gimnáziumot és reálgimnáziumot tartottak fenn, míg kilencvennyolc volt nem felekezeti.29 A hitoktatás szerves része volt minden elemi és középiskola tanrendjének, akár állami vagy községi, akár felekezeti vagy magániskola volt az. A hittanórán való részvétel minden tanulóra nézve kötelező volt, kivétel nélkül. Természetesen a tanuló saját vallásának hittanóráján vett csak részt; ezért a vegyes vallású iskolákban minden csoport külön oktatásban részesült. A hitoktatók legtöbb esetben egyházi szolgálatban lévő személyek voltak (papok, apácák, lelkészek, rabbik), azonban esetenként laikusok is kaphattak erre megbízást. Képzésüket az egyházak végezték, ugyancsak az egyházaktól kapták kinevezesüket, de fizetésüket az iskola folyósította. A felekezeti iskolákban a tanítói fizetés sok esetben részben „naturáliákban” történt, vagyis lakás, fűtőanyag, bizonyos mennyiségű búza, burgonya stb. juttatásában, de ezek összértékének azonosnak kellett lennie az állami iskolák fizetésével, amit mindig készpénzben folyósítottak.30 Mivel ez a követelés gyakran meghaladta a felekezeti iskola anyagi
26
A 19. század folyamán az „államalkotó” többségi magyar nemzetet mindinkább nyugtalanították a nem magyar nemzetiségek közt elemi erővel előtörő magyarellenes, szeparatista nacionalista mozgalmak. Hogy ellensúlyozzák ezeket a centrifugális, elszakító tendenciákat, melyek Magyarország létét fenyegették, minden erővel megkisérelték, hogy a soknemzetiségű országot egynemzetiségű nemzetállammá varázsolják. Ezt asszimilációval, vagyis a nem magyar nemzetiségeknek a magyarságba való beolvasztásával vélték elérni. Ebben a folyamatban az iskolákra hárult a legnagyobb feladat. És valóban, a magyarosító kampány kezdetét általában az 1879. XVIII. tc. beiktatásától számítják, ami megkövetelte a magyar nyelv hatásos tanítását az ország minden elemi iskolájában. Vö. SCOTUS VIATOR (R. W. SETON WATSON álneve), Racial problems in Hungary (London, 1908) 205–233. 27 Annuaire Statistique Hongrois (Nouveau Cours) XXII, (1914) 253. 28 Ibid., 266. 29 Ibid., 271. 30 Az 1907. XXVII. tc. és 1913. XVI. tc.
21
erejét, állami segélyért kellett folyamodniuk.31 Az állam 1914-ben több mint 21,5 millió aranykoronát irányzott elő a felekezeti iskolák segélyezésére, aminek legnagyobb részét fizetéskiegészítésre fordították. Ebből az összegből a felekezeti elemi iskolai tanítók részesedése közel 15,5 millió aranykorona volt.32 Az államsegély együtt járt az állam beavatkozásával a felekezeti iskolák ügyeibe. Az államtól való függés egyenes arányban növekedett az államsegély összegének nagyságával. Például annak az elemi iskolai tanítónak esetében, aki havi 200 korona fizetéskiegészítésben részesült, azontúl a vallás- és közoktatási miniszter dönthetett mind állásának biztonságát, mind áthelyezését, elbocsátását, újbóli kinevezését illetően. Azok a középiskolák, amelyek államsegélyt igényeltek, kötelezve lettek bevezetni a vallás- és közoktatásügyi miniszter által előírt tantervet. Ezenfelül a miniszter fönntartotta magának azok kinevezésének jogát, akiknek fizetését az államsegélyből fedezték. Amennyiben az államsegély meghaladta az iskola költségvetésének felét, az iskola a miniszter joghatósága alá került. Azonban ameddig az iskolafenntartó vallásfelekezet a kiadásoknak legalább tíz százalékát fizetni tudta, magáénak mondhatta az iskolát, megtartotta a tulajdonjogot az iskola minden ingó és ingatlan vagyonához és joga volt a tantestület annyi tagjának kinevezéséhez, ahányat a fizetésekhez való hozzájárulása indokoltá tett.33 1.4 Viszályok a felekezetek között Semmiféle alkotmányos rendezés, még a minden részrehajlástól mentes 1848-as vallásügyi törvény sem volt képes áthidalni a katolikusok és protestánsok közti évszázados szakadékot. A protestánsok keserűen nehezményezték a katolikus egyháznak megkülönböztetett, mintegy továbbra is államvallás jellegű státusát, a katolikus klérusnak tiszteletbeli elsőbbségét, de mindenekelőtt a katolikus egyház gazdag birtokait és egyéb vagyonát, amiből ők is részesedni kívántak.34 A katolikusok viszont úgy vélték, hogy 31
A fentebbi két törvény közül az első „Lex Apponyi” néven vált hírhedtté világszerte, a nem magyar nemzetiségek és szószólóik, elsősorban R. W. SetonWatson, éles hangú tiltakozása folytán. Ennek oka az volt, hogy a törvény az állami segély feltételeként megkívánta, hogy az iskola egy bizonyos számú tantárgyat az állam hivatalos nyelvén, magyarul tanítson. 32 Annuaire Statistique Hongrois XXII (1914) 253. 33 Az 1883. XXX. tc. és 1907. XXVII. tc. 34 Vö. RÉVÉSZ, KOVÁTS, RAVASZ, 71–72; 77–78; és DR. SINCERUS (álnév), „A római kath. egyházi javakról” Protestáns Szemle, (1894) VI, 1–16; 81–100. Vö. ZSILINSZKY MIHÁLY, Az 1848-iki vallásügyi törvényczikk története (Budapest, 1908) III–IV. Az első világháború kitörésekor a magyar katolikus egyháznak 1.525.191 hold földbirtoka volt Ebből 836.823 hold volt az érsekségek és püspökségek tulajdona,
22
igazában ők károsodtak az 1848-as vallásügyi törvény helytelen alkalmazása, az egyenlőtlenségek fokozottabb kiéleződése folytán.35 Sérelemnek tekintették, hogy míg a nemkatolikusok szabadon választhatták egyházi elöljáróikat, vallás- és iskolaügyeikben autonómiát élveztek, ezzel szemben a katolikusok továbbra is szigorú állami felügyelet alatt álltak. Például a katolikus világegyház látható feje, a római pápa, és a magyar katolikus egyház közötti kapcsolatokat a kormány bármikor ellenőrizhette, sőt teljesen meghiúsíthatta a királyi placétum, jus placeti alkalmazásával. 36 Továbbá a katolikus egyház érsekeit, püspökeit, apátjait, prépostjait és egyéb nagyjavadalmasait a király nevezte ki a főkegyúri jog, ius supremi patronatus ősi privilégiuma alapján.37 Csakhogy az első felelős mi416.792 a káptalanoké, 33.790 apátságoké és prépostságoké, 40.874 székesegyházaké és papneveldéké, 196.912 szerzetesrendeké. Vö. BANGHA BÉLA, szerk., Katolikus Lexikon, 4. köt. (Budapest, 1931–33) I, 507. Azonban ez a földbirtok nagyon egyenlőtlenül volt elosztva a még a fentebbi kategóriákban is. Míg számos plébániának a pap és tanító megélhetését biztosító minimum sem jutott, egyes püspökök és káptalanok javadalmai a leggazdagabb főurakéval vetélkedtek. Ezenkívül óriási birtokai voltak a három nagy katolikus alapítványnak, amelyek törvény szerint szintén a katolikus egyházhoz tartoztak. Ezek összbirtoka 1914-ben 343.624 hold volt. BANGHA, Katolikus Lexikon, I, 492. Ezek eredetére és jellegére vonatkozóan, lásd alább, 25. 35 A katolikusok sérelmeinek részletes felsorolását adja FORSTER GYULA, A katholikus clérus sérelmei 1848 előtt és után (Budapest, 1892); A liberális kormányok egyházpolitikájának éles hangú birálatát nyújtja KEMÉNY DÁNIEL KÁLMÁN, Ötven év alkotmányos egyházpolitikája, 1848–1898 (Esztergom, 1898). 36 A Nyugat-Európában is ismert királyi placétum, ius placeti, lényegében az uralkodónak minden pápai kommunikációval kapcsolatban cenzúra jogot biztosított, vagyis hatalmában volt a római dokumentumok közzétételét megtiltani. Magyarországon első ízben 1404-ben Luxemburgi Zsigmond király (1410-től egyúttal a Szent Római Birodalom császára is) élt vele. Később II. József (1780– 90) újjáélesztette, és ez lett egyik sarkköve a róla elnevezett egyházpolitikának, a „jozefinizmus”-nak, amit utódai is követtek. Ugyan az 1855-ben aláírt Konkordátum a placétumot hivatalosan megszüntette, a kiegyezés-kori liberális kormányok azonban újra felélesztették. Vö. alább, 30. Alapos ismertetését adja V ÁZSONYI VILMOS, A királyi placétum a magyar alkotmányban (Budapest, 1893). 37 Magyarország „apostoli királyai” a ius supremi patronatus kiváltságának jogcímén a római katolikus egyház fölött széles körű joghatóságot igényeltek. Ezt az első királynak, Szent Istvánnak, II. Szilveszter pápa által adományozott „apostoli legátusi” tisztjéből eredő privilégiumokra vezették vissza. Ezek között a privilégiumok között a legfontosabb az ország főpapjainak kinevezési joga volt. Bár Róma következetesen kétségbe vonta e privilégiumok érvényességét és hatáskörének terjedelmét, a gyakorlatban a pápa szerepe csupán a királyi kinevezések megerősítésére és a püspökszentelést engedélyező bulla küldésére
23
nisztériumnak 1848-ban történt létrehozása óta az uralkodó döntéseihez miniszteri aláírás is kellett, ez esetben a vallás- és közoktatásügyi miniszteré.38 A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a katolikus egyházban csakis a kormány jelöltjei kerülhettek vezető állásba.39 A katolikus egyháznak nem volt szabad keze tulajdonai kezelését illetőleg sem.40 A protestánsok szabad vagyonkezelésével ellentétben, a katolikusokat szigorú szabalyok és ellenőrzés kötötte. A nagy vagyonnal szorítkozott. Ezt a pápának természetesen joga volt megtagadni, amit esetenként meg is tett. Ilyenkor a magyar törvények szerint a kinevezett továbbra is „választott” püspökként szerepelt, aki ugyan nélkülözte a lelki jurisdikciót, de máskülönben elnyerte magas hivatalának összes jogait és kiváltságait; viselhette püspöki jelvényeit, tagja volt a főrendiháznak, igazgatta egyházmegyéjét, és élvezhette javadalma jövedelmeit. A régebbi korokat tárgyalja FRAKNÓI V ILMOS, A magyar királyi kegyúri jog Szent Istvántól Mária Teréziáig (Budapest, 1895). A későbbi korokra vö. ECKHART FERENC, A püspöki székek és a káptalani javak betöltése Mária Terézia korától 1918-ig (Budapest, 1935); és CZIZMADIA ANDOR, A magyar állam és az egyházak jogi kapcsolatainak kialakulása és gyakorlata a Horthy-korszakban (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1966) 33–97. 38 Az 1848. III. tc. Tulajdonképpen e törvény 21. fejezete „a király személye körüli minisztert” (aki a király mellett teljesített szolgálatot és összekötő, liaison volt Őfelsége és a budapesti kormány között) bízta meg a törvény 7. fejezetében felsorolt királyi rendeletek hitelesítésével. Ez utóbbi fejezet szólt az érsekek, püspökök, stb. kinevezéséről. Azonban mivel minden vallás- és nevelésügy a vallás- és nevelésügyi miniszter joghatósága alá tartozott, már 1848 nyarán gyakorlatba jött, hogy a püspöki kinevezések a vallás- és közoktatásügyi miniszter ügykörébe mentek át. HAJDU, Báró Eötvös József első minisztersége, 77–78. 39 Egy nagy port felverő politikai főpapkinevezés történt 1887-ben, mikor a prímás ismételt keményhangú tiltakozása ellenére a többségi Szabadelvű Párt pap képviselőjét, Bubics Zsigmondot nevezték ki Kassa püspökévé. ECKHART FERENC, „A püspöki székek és káptalani javadalmak betöltése a kiegyezéstől az összeomlásig”, Theologia (1935) 5–7. Egy újabb, felettébb érdekes eset történt 1891-ben a prímási szék betöltésével kapcsolatban. A pápa elvetette a kormány jelöltjét, viszont a kormány nem volt hajlandó elfogadni az egyházi oldalról jövő egyetlen ajánlást sem. Végül a kormány egy másik jelöltet állított, akit a Szentszék is elfogadhatónak ítélt. SALACZ GÁBOR, „A prímási szék betöltése 1891-ben”, A Bécsi Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve, VI (1936) 303–344. Vö. FRIEDRICH ENGEL-JÁNOSI, Österreich und der Vatikan, 1846–1918, 2. köt. (Graz–Wien–Köln: Styria, 1958) I, 276–279. 40 Papoknak még a végrendeletük megírásához is állami engedélyt kellett kérniük. A katolikus egyház vagyonának jogi helyzetét illető, leapróbb részletekbe menő, átfogó állami rendelkezéseket ismerteti PETROVAY ZOLTÁN, A királyi adományozásból eredő katolikus egyházi javak kezelésének és felügyeletének szabályai, (Budapest, 1941), valamint BERESZTÓCZY MIKLÓS, Az egyházi nagyjavadalmakat érintő főkegyúri vagyonfelügyelet eljárási szabályzata (Budapest, 1944).
24
rendelkező katolikus alapítványokat a király nevében a kormány kezelte az uralkodó főkegyúri jogára hivatkozva. A két legnagyobb alapítvány, a Vallásalap és a Tanulmányi Alap 41 esetében az egyház idővel némi befolyást nyert,42 azonban a többi, jelesen az Egyetemi Alap és a Theresianum Alap,43 továbbra is teljesen a kormány kezelésében maradt.
41
Ezeknek az alapítványoknak az eredete visszanyúlik a 16. századba, amikor bizonyos elhagyott egyházi javadalmak jövedelmét a király és a diéta (1548. XII. tc.) a török háborúk és a reformáció terjedése folytán súlyos helyzetbe került katolikus vallás erősítésére rendelték, ezáltal lehetővé téve plébániák, szemináriumok és iskolák létesítését. A Vallásalap tulajdonának nagyobb részét azoban II. József, a „kalapos király” adományozta 1782-ben, amikor elrendelte, hogy az általa az előző évben feloszlatott szerzetesrendeknek és apátságoknak a javaiból új plébániákat állítsanak, a már meglévő, de ínséget szenvedőket pedig segítsék. A Tanulmányi Alapot viszont Mária Terézia királynő gazdagította, mikor 1780-ban nekik adományozta a XIV. Kelemen pápa által 1773-ban feloszlatott jezsuita rend vagyonát. A Vallásalap földbirtoka 1882-ben 114.074 hold szántóföldből és 51.794 hold erdőből; összesen 165.868 holdból állt. Vö. A magyarországi katholikus alapok és alapítványok jogi természetének megvizsgálására a képviselőház 1881. szept. 30-i üléséből kirendelt bizottság előadóinak, Gróf Apponyi Albert és Apáthy István orsz. Képviselőknek jelentése (Budapest, 1883), 44. A Tanulmányi Alaphoz tartozott 1918 előtt 39.000 hold szántóföld és erdő, de azonkívül még haszonélvezetet húzott 13.400 hold egyéb egyházi birtokból, ami nem volt szorosan vett tulajdona. Vö. BANGHA, Katolikus Lexikon, IV, 317. Mindkét alapítványnak épületei és jelentős ingó vagyona is volt: készpénz, kötvények, részvények, követelések stb. Ezek értékét 1918-ban a Vallásalapnál 43,5 millió aranykoronára, a Tanulmányi Alapnál 18 millió aranykoronára becsülték. 42 Az említett két alapítvány kezelésének ellenőrzésére 1880-ban kiráyi rendelettel egy tizennyolc tagú bizottságot létesítettek. Ennek tagjait, magas rangú egyházi és világi főurakat, a király nevezte ki a katolikus püspöki kar ajánlásának figyelembevételével. Bizottságnak két elnöke volt: egy világi és a másik, az esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása. A világi elnök széke a gyakorlatban betöltetlen maradt. A szóban forgó két alapítványt illető minden fontosabb határozathoz, beleértve az évi költségvetést, szükség volt a bizottság jóváhagyására. Vö. KUBINSZKY, A vallás-és közoktatásügyi igazgatási jog vázlata, 192–193. 43 Az első ezek közül a budapesti tudományegyetem tulajdonát képezte, ami világosan katolikus eredetű volt. Ezeket különállóan kezelték és könyvelték még 1848 után is, mikor már állami egyetemmé nyilvánították a Pázmány Péter bíboros által 1635-ben alapított katolikus intézményt. A Mária Terézia-akadémiai (Teréziánum) Alapot a királynő magyar nemesifjaknak a híres bécsi Theresianum akadémián való taníttatására alapította. E célra felhasználta az elpusztult bátaszéki apátságnak birtokát néhány kisebb magyar egyházi javadalommal együtt. Bővebb ismertetése e négy alapítványnak, ibid.; valamint CSIZMADIA, A magyar állam és az egyházak, 186–195.
25
Számos katolikus középiskolát is a vallás- és közoktatásügyi miniszter közvetlen irányítása alá helyeztek,44 míg a miniszternek a többi katolikus középiskola felett is sokkal kiterjedtebb ellenőrző joga volt, mint a nem katolikus iskolák esetében.45 Ezek a megkülönböztetések a katolikusokat arra késztették, hogy az 1848-as vallásügyi törvényben meghirdetett „egyenlőség és viszonosság” alapján követeljék, hogy egyházi és nevelésügyekben ők is ugyanolyan fokú szabadságot élvezhessenek, mint a többi „bevett” felekezetek. Azonban többszöri próbálkozásuk egy „katolikus autonómia” felállítására, amire a kormány átruházhatta volna mindazt a tulajdonjogot és külső joghatóságot, amit a katolikus egyház esetében az állami szervek gyakoroltak, mindvégig sikertelen maradt. Az ilyen elgondolásokkal, tervekkel szemben a mindenkori parlamenti többség ellenséges magatartást tanúsított s ugyanúgy az egymást követő szabadelvű kormányok sem mutattak semmi hajlandóságot arra, hogy a katolikus egyházat iskoláival és gazdag birtokaival ki engedjék csúszni az állami gyámkodás alól.46 1.5 Eszmeáramlatok, politikai irányok Nagy tévedés lenne, ha a felekezetek közti feszültségeket csupán a megkülönböztető előjogok bírása, vagy a birtoknak, vagyonnak egyenlőtlen 44
Például a katolikus Tanulmányi Alap támogatását élvező királyi katolikus gimnáziumok esetében. Vö. BECKER VENDEL, „A királyi katolikus középiskolák, líceumok és tanítóképzők jogi helyzete”, Katolikus Szemle, LIII (1939) 266–272. 45 A katolikus középiskoláknak nem volt olyan szabad keze a tanterv és a tankönyvek megválasztásában, mint a protestánsoknak. Az 1883. XXX. tc. éles határt vont a következő típusú iskolák között, ami megfelel az állami ellenőrzés különböző fokainak: 1. állami felügyelet alatt álló iskolák (az állami és a királyi katolikus gimnáziumok); 2. állami irányítás alatt (községi, társulati és magán gimnáziumok, minden katolikus, görög katolikust is beleértve, és zsidó gimnázium; 3. autonóm felekezeti iskolák (minden protestáns és görögkeleti gimnázium). A hivatalos kiadványok külön sorolták fel az Erdélyi Katolikus Státus által fenntartott gimnáziumokat, melyeknek helyzete a fentebbi sorrend második és harmadik kategóriája közé illett be. 46 Vö. TÖRÖK JENŐ, A katolikus autonómia mozgalom 1848–1871 (Budapest, 1941); HANUY FERENC „Örvénylő utakon az autonómia felé”, Katolikus Szemle, XXXII (1918) 218–227. Igazságtalan lenne csak a kormányt okolni az ismételt kudarcokért. A világi katolikus képviselők részéről elhangzott túlzó követelések, melyek némelyike magát az egyházszervezetet és fegyelmet is kérdőre vonta, nagyban hozzájárult a püspökök lelkesedésének lelohasztásához egy olyan szervezetet illetően, ahol a világiak lettek volna kétharmad többségben, s így bármikor leszavazhatták volna az egyház képviselőit. Megjegyzendő, hogy a Vatikán határozottan ellenezte az egész tervezetet. Vö. LEPOLD ANTAL, A katolikus autonómia: Az egyház álláspontjának megvilágítása (Budapest, 1920) 14–19.
26
elosztása, vagy akár az államsegélyek látszólag igazságtalan odaítélésének rovására írnánk. A szembenálló felek sérelmeit, kívánságait alátámasztó érvek közelebbi vizsgálatánál kiderül, hogy a vallási sérelmek címkéi gyakran tulajdonképen a politikai nézeteknek aIapvető másságát álcázták.47 A liberalizmus győzelmes előretörésével 48 szemben a konzervatív erők, melyek a hagyományos rend fenntartása és a felsőbbségek iránti tisztelet és engedelmesség megkövetelése mellett kötelezték el magukat, a katolikus egyház mellé sereglettek, mivel ebben az intézményben látták leginkább az óhajtott stabilitás, hierarchikus tekintély, monarchikus kormányforma megvalósítását. Nézetük szerint a katolikus tanítás egyenesen az antitézise a liberálisok által szentnek tartott egyéni szabadság és népfölség tanának, ami a konzervatívok szerint anarchiához vezet, amint azt a vérgőzös francia forradalom példája megmutatta. Magyarországon a katolikus egyház szoros kapcsolatban állt a Habsburg uralkodóházzal, 1526 óta Szent István koronájának viselőivel. A római katolikus vallás a Habsburgok birodalmában mindig és mindenütt államvallás volt, de az egyház monarchikus, konzervatív jellege különösen is kedvező eszmei alapnak bizonyult a tizenkilencedik század első felében, az ún. „Metternich-korszakban”.49 Az érem másik oldalán viszont a protestánsok, akiket a Habsburgok ellenreformációs tevékenysége védekező ellenállásba kényszerített, a Habsburg-ellenes ellenállás zászlóvivői lettek. Sok magyar szemében, s különösképpen állt ez a protestáns hitűekre, a dinasztia a vallási türelmetlenséget képviselte, de azonfelül bűnös volt a magyarság valódi nemzeti érdekeinek elhanyagolásában, sőt időnként erőszakos megsértésében. A katolikus–protestáns vallási szakadék, mely ilyenformán régóta politikai színezetet nyert, csak még szélesebb és meredekebb lett a tizenkilencedik században, mikor a protestánsok vallási egyenlőséget követelve a liberálisok táborához csatlakoztak.50 Így történt, hogy az 1830-as és 40-es évek mámoros szellemi és politikai erjedése, 47
A 19. századi szellemi áramlatok ütközéseinek beható elemzését adja SZEKFŰ GYULA, Három nemzedék és ami utána következik (Budapest, 1934). Vö. FARKAS GYULA, A magyar romantika kora (Budapest, 1930) és ugyancsak tőle, A „Fiatal Magyarország” kora (Budapest, 1932). 48 A francia forradalmi eszmék hatását elemzi ECKHARDT SÁNDOR, A francia forradalom eszméi Magyarországon (Budapest, é. n.), valamint BENDA KÁLMÁN, A magyar jakobinus mozgalom története (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1957). Vö. még, MÁLYUSZ ELEMÉR, szerk., Sándor Lipót főherceg nádor iratai, 1790–1795 (Budapest, 1926) és DOMANOVSZKY SÁNDOR, József nádor élete (Budapest, 1944). 49 A Metternich-korszaknak politikai és kulturális légkörére nézve vö. KORNIS, Ungarische Kulturideale; valamint, HORVÁTH MIHÁLY , Huszonöt év Magyarország történelméből 1823-1848, 3. köt., 3. kiadás. (Budapest, 1886) és MISKOLCZY GYULA, A Kamarilla a reformkorszakban (Budapest, é. n.) 50 Vö. SZEKFŰ, Három nemzedék, 97–98.
27
melyet a magyar történelem „reformkorszak” néven ismer, amit a hű katolikus Széchenyi István gróf indított el,51 hamarosan antiklerikális52 és kimondottan protestáns színezetűvé vált. Két világ állt szemben egymással: a konzervativizmus világa, reakcióba kövülve Metternich rezsime által, és szemben vele a liberalizmus világa, reformokat, sőt forradalmat követelve az egyéni és nemzeti szabadság érdekében. Könnyű lenne, és nagy erre a kísértés, hogy az elsőt az államvallással, míg a másodikat a protestáns egyházakkal azonosítsuk. Tény azonban az, hogy sok szabadongondolkodó, talán a többség, a katolikusok sorából jött. Azonban ezek a katolikus vallású liberálisok éppúgy ellene mondtak az egyházuk klérusa által hirdetett céloknak és tevékenységnek, mint a nem katolikusok. Sőt mi több, gyakran ők harcoltak leghevesebben a protestáns egyházak érdekeiért.53 Felettébb kevés Lamennais vagy Montalambert típusú liberális katolikus54 akadt Magyarországon, aki megkísérelte volna liberális felfogását egybehangolni a katolikus tanítással.55 Azonban még azok is, mint Eötvös József báró56 vagy 51
A „Legnagyobb Magyar”, akárcsak apja, Széchényi Ferenc gróf, a Magyar Nemzeti Múzeum és Könyvtár alapítója, szoros kapcsolatban állt Hofbauer Szent Kelemennel és annak bécsi körével, és lett úgyszólván egyedüli képviselője Magyarországon annak a katolikus szellemi ébredésnek ami a német romanticizmus hatására bontakozott ki nyugaton. Vö. FEKETE A NTAL, Gróf Széchenyi István vallásossága, (Budapest, 1936); valamint IVÁNYI-GRÜNWALD BÉLA bevezető tanulmánya Gróf Széchenyi István Hitel c. művének centenáriumi kiadásához (Budapest, 1930), különösen a 156–175 és 196–206 oldalakon. Vö. G EORGE BARANY, Stephen Széchenyi and the Awakening of Hungarian Nationalism, 1791– 1841 (Princeton, N.J.: Princeton University Press, 1968). 52 Magyarországon a legújabb időkig nem volt számottevő katolikus mozgalom a hivatalos konzervatív klerikális körökön kívül, vagy azzal épen szembeszállva, így az „antiklerikalizmus” a gyakorlatban egyértelmű lett a katolikusellenességgel. Ezért esetünkben ez a két kifejezés egymással úgyszólván felcserélhető, amint ezt több ízben megtettük ebben a fejezetben. 53 Vö. VARGA ZOLTÁN, „Az egyház a reformkorban”, BIRÓ-SZILÁGYI, szerk., A magyar református egyház története, 276. A lelkiismereti szabadságról folyó nagy vita idején a magyar nemzeti himnusz költője Kölcsey Ferenc, az erősen kálvinista Bihar megye küldötte a Diétán, a következőket jegyezte fel naplójában 1833. feb. 20-i keltezéssel: „Mint a kerületben, [feb. 4-én] úgy itt is minden protestáns hallgatva ült; az egyháziak saját hitsorsosaikkal vívának.” Kölcsey Ferenc Összes Művei, 3. köt. (Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1960) 447. 54 Megkülönböztetésül a „katolikus liberálisoktól”, akik katolicizmusukat inkább csak különösebb jelentőség nélküli születési véletlennek tekintették, és lojalitásnak egyházuk iránt semmi szükségét nem érezték. 55 Vö. TÖRÖK JENŐ, A katolikus autonómia mozgalom, 84–88; 144–154. 56 Eötvös katolicizmusáról vö. ibid., 53–64 és ugyanattól a szerzőtől, „Eötvös József báró, a katolikus kezdeményező” Katolikus Szemle, LV (1941) 273–282.
28
Deák Ferenc,57 mikor választaniuk kellett az egyháznak köteles engedelmesség vagy liberális meggyőződésük között, nemegyszer az utóbbi mellett döntöttek, mint például az I. Vatikáni Zsinat alkalmával.58 Ugyanakkor a másik táborban azok a közéleti férfiak, akik következetesen kiálltak a katolikus egyház és tanai védelmében, és megingathatatlan hűséggel védték annak érdekeit, kivétel nélkül a konzervatív arisztokrácia tagjai voltak. 1.6 A liberalizmus győzelme A magyar „Vormärz” hazafias, szabadelvű, erősen protestáns színezetű mozgalma legnagyobb győzelmét az 1848-as forradalomban ünnepelte.59 A világosi fegyverletétel utáni kemény megtorlás éveiben60 az inga újra konzervatív, arisztokrata, katolikus irányba lendült vissza, ami felelevenítette a kollaboráció vádját a katolikus hierarchiával szemben.61 Ugyanakkor a protestáns egyházak a pátens visszautasításával62 a nemzeti ellenállást szították s azzal azonosultak. Az alkotmány visszaállításával a 60-as években újra a liberalizmus győzött s lett az uralkodó ideológia Magyarországon. Ezt a pozícióját azután meg is tartotta mindvégig, egészen a kettős monarchia 1918-ban bekövetkezett bukásáig.63
57
Deák katolicizmusáról vö. MESZLÉNYI A NTAL, Magyar sorsunk őrei Mohácstól Trianonig (Budapest, 1942) 311–315. 58 Vö. alább 30. 59 Vö. HORVÁTH MIHÁLY, Magyarország függetlenségi harcának története 1848 és 1849-ben, 3. köt., 2. kiadás (Budapest, 1865–1872). MESZLÉNYI A NTAL, A magyar katolikus egyház és az állam 1848–49-ben (Budapest, 1928) katolikus szemszögből tárgyalja az eseményeket. A kommunista nézetet képviseli ANDICS ERZSÉBET, Az egyházi reakció 1848–49-ben (Budapest: Szikra, 1949). 60 LÁSD BERZEVICZY ALBERT, Az abszolutizmus kora Magyarországon 18491865, 4. köt. (Budapest, 1922-37). 61 Megjegyzendő azonban, hogy Haynald Lajos, erdélyi püspök, később kalocsai érsek és bíboros, az osztrák abszolutizmus legélesebb bírálói közé tartozott, ezért püspökségéről 1863-ban lemondatták. Vö. ECKHART FERENC, „Egy nagy magyar főpap életéből”, A Bécsi Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve, (1932) II, 272–284. Ugyanakkor az is tény, hogy a prímás és a püspöki kar, több katolikus világi főúrral karöltve, fontos szerepet játszottak a király és a nemzet közti békítésben és a „kiegyezés” létrehozásában. 62 Lásd fentebb, 16–17. 63 A kiegyezés korára vö. GRATZ GUSZTÁV, A dualizmus kora, 1867–1918, 2. köt. (Budapest, 1934). A korszak első harminc évét ragyogó fényben mutatja a liberális felfogású Beksics Gusztáv, in SZILÁGYI SÁNDOR, szerk., A magyar nemzet története, 10. köt. (Budapest, 1895-1898) X, 647–834, éles ellentétben a katolikus történész, SZEKFŰ elítélő értékelésével Három nemzedék c. híres könyvében, a 161– 377 oldalakon.
29
A kiegyezés alkalmából kibocsátott általános amnesztiarendelet lehetővé tette számos száműzetésben élő 1848/49-es forradalmár és szabadságharcos hazatérését. Nagy részük Kossuth piemonti környezetéhez tartozott és Garibaldi oldalán a pápai állam ellen harcolt. Így nem csoda, hogy ezek érzésükben lelkes szabadkőművesek és kérlelhetetlen antiklerikálisok voltak, akik azután hathatósan hozzájárultak a kiegyezés utáni évek harcos katolikus-ellenes politikájához. Elsősorban ők voltak azok, akik a parlamentben és a sajtóban állandó pergőtűz alatt tartották a katolikus egyházat, annak klérusát és intézményeit.64 Ezek a támadások valóságos hisztériaroham hevességére emelkedtek az I. Vatikáni Zsinat idején 1869/70-ben.65 A szűnni nem akaró parlamenti tiltakozások nyomására a kormány rávette Ferenc József császár/királyt, hogy tagadja meg a királyi placétumot a pápai csalatkozhatatlanság kihirdetéséhez.66 Mikor azután semmibe véve a tilalmat két püspök mégis kihirdette a dogmát, ezért hivatalos megrovásban részesültek.67 Újabb izgatott hangú antiklerikális támadások lángoltak fel a katolikus autonómiáért 1870/71-ben tartott kongresszus alatt és még sok más alkalommal. Minden egyes esetben, mikor valamely, a nevelésügyet, házasságjogot, lelkiismereti szabadságot érintő törvényjavaslat tárgyalására került sor,68 vagy egy új jezsuita házat alapítottak,69 mindig akadt képviselő, aki a parlamentben kiállt az emberi szabadságjogok védelmére a „fekete reakció” ellenében, s e felszólalás azután kiemelt helyet kapott a liberális sajtó hasábjain.70 A harcos antiklerikalizmusnak mind lármásabb megnyilvánulásait aggodalommal észlelték a felelős államférfiak, akik ebben az ország belső békéjét és nyugalmát veszélyeztető kihívást láttak. Ez indította Deák Ferencet, „a haza bölcsét” arra, hogy megtörje nyugalomba vonulásának hallgatagságát s még egyszer és ezúttal utoljára felszólaljon a parlamentben a haza érdekében. Ebben az 1873. június 28-án elhangzott „hattyúdalában”
64
Ibid., 257–259. A liberálisok világszerte tiltakoztak a pápai tévedhetetlenség dogmája ellen. Lásd DOM CUTHBERT BUTLER, The Vatican Council, 1869–1870; Based on Bishop Ullathorne’s Letters (Westminster, Maryland: The Newman Press, 1962) 77–84; 264–285. 66 Vö. SALACZ GÁBOR, „A vatikáni zsinat és a placétum” A Bécsi Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve, (1934) IV, 402–416. 67 Ibid., 417–432. 68 Számos példa erre ZELLERNÉL. 69 Ibid., I, 920–921. 70 Vö. KARÁCSONYI JÁNOS, Magyarország egyháztörténete főbb vonásaiban 970–1900 (Nagyvárad, 1915) 291–295. Vö. ASBÓTH JÁNOS, Irodalmi és politikai arczképek (Budapest, 1876) 112–113. 65
30
Deák a vallások közötti békéért esedezett.71 Egy új, átfogó rendezést sürgetett az egyházak és az állam között, valamint a vallásfelekezetek egymás közti viszonyában. Mivel semmi reményét nem látta annak, hogy áthidalják az egymással homlokegyenest ellenkező nézeteket és követeléseket, különösen a vegyesházasságok és az abból származó gyermekek vallásának állandó viszályt okozó kérdésében, Deák az állami anyakönyvezést, polgári házasságot, valamint az állam és egyház szétválasztását javasolta mint megoldást. A „Tisztelt Ház” Deákot hangos ovációban részesítette és azon nyomban bizottságot nevezett ki a kérdés tanulmányozására és az új vallásügyi törvények előkészítésére. A bizottságot utasították, hogy Deák elgondolását tekintse munkája vezérfonalaként.72 Mindezek ellenére újabb húsz év telt el, míg változások történhettek a valláspolitikában. 1.7 A magyar „kultúrharc” A katolikus egyház körömszakadtáig ellenezte Deák reformjavaslatait.73 Ez a negatív hozzáállás nemcsak a hatalom és befolyás elveszítésének félelméből fakadt, sem pedig csupán a régi rendhez szentimentálisan ragaszkodó érzelmek okozták, hanem az egyháznak a keresztény hívek lelki nyugalma és üdvössége iránti valódi aggodalmát tükrözte. Az egyház attól félt, hogy amennyiben a korlátlan lelkiismereti szabadságot, a polgári házasságot és a liberalizmus egyéb követeléseit a törvény jóváhagyja, ezzel a szekularizációs tendenciák csak felgyorsulnak, ami elkerülhetetlenül a közélet elkereszténytelenedéséhez, vallási közömbösséghez és végül ateizmushoz vezet.74 A katolikus egyház, bár védekező sáncokba szorítva, még mindig hathatós támogatókkal és befolyásos szövetségesekkel rendelkezett. A parlamentben a főrendiházi tagok többségére számíthatott, akik a közelmúltban már több ízben megakadályozták olyan törvényjavaslatok elfogadását, amiket az egyház károsnak ítélt.75 Ezenfelül végső szükségben az egyház bízhatott a mélyen vallásos uralkodó, Ferenc József egyházhűségében. A királynak alkotmányos joga volt vétót emelni bármely törvény ellen s attól
71
KÓNYI MANÓ, szerk., Deák Ferenc beszédei, 6. köt., 2. kiadás (Budapest, 1903) VI, 408–415. 72 Ibid., 414–416; Vö. K EMÉNYFY, Ötven év, 200. 73 Ibid., 197–203. 74 SALACZ GÁBOR, A magyar kultúrharc története, 1890–1895 (Pécs, 1938) 10–11. 75 Például 1883-ban megakadályozták a keresztények és zsidók közti házasság és a külföldön kötött polgári házasságok érvényességét elismerő törvényjavaslat elfogadását. Ibid., 33–34.
31
megtagadni aláírását.76 Érthető, hogy amíg ez volt a helyzet, minden radikális reformjavaslat, ami a katolikus egyház határozott ellenállásába ütközött, csak a kedélyeket izgatta fel, rossz vért szült mindkét oldalon anélkül, hogy valami változást hozott volna. Ugyanakkor a kormánynak elég dolga akadt a kiegyezés megvédésével a harcosan nacionalista kossuthista ellenzékkel szemben, mely mind szenvedélyesebben követelte az Ausztriával fennálló kötelékek felbontását és Magyarország teljes függetlenségének megvalósítását. Ilyen körülmények között egy vallási kérdések okozta nyílt hadüzenet a két ház között, ami a parlamenti kormányzás lehetetlenné válását eredményezhette volna, semmiképp sem állt a kormány érdekében. Ezért azután a vallási kérdéseket következetesen mellékvágányra terelték, egyéni képviselők ilyenfajta javaslatait szépen elfektették, bizottságok aktái közé temették.77 Így például Tisza Kálmán, aki míg az ellenzék soraiban foglalt helyet, állandóan a katolikus egyházat ostorozta, miniszterelnökként sohasem engedte, hogy a vallásügyek előtérbe kerüljenek.78 Tisza fő feladatának a kiegyezés alkotmányának érvényben tartását tekintette, de ezt csakis a liberális párt parlamenti többségének mindenáron való megőrzésével vélte biztosítottnak. Ehhez viszont nélkülözhetetlennek ítélte a klérus támogatását az országgyűlési választások alkalmával, amiért is szüksége volt a katolikus egyház jóindulatára.79 A történelem mérlegén azonban az ő tizenöt éves 76
Ferenc Józsefnek a katolikus érdekek védelmében játszott kiemelkedő szerepére nézve, lásd ibid., 382; valamint LADISLAS TÓTH, “L’esprit religieux en Hongrie au XIXe siècle”, Nouvelle Revue de Hongrie, XXXVI (1943) 179–180. 77 Így például mikor az a Bizottság, amelyet Deák beszéde után felállítottak, 1874. június 16-án előterjesztette javaslatát az egyházpolitika reformját illetőleg, ennek vitáját a parlament a kormány kérésére elnapolta és soha többé nem tűzte napirendre. Hasonló sorsa lett IRÁNYI DÁNIEL törvényjavaslatainak a lelkiismereti szabadság és polgári házasság ügyében, amit nem kevesebb mint tizenötször nyújtott be a Tisztelt Háznak. SALACZ, A magyar kultúrharc története, 32–35. 78 Tisza egyházpolitikájára nézve vö. ibid., 32–38; valamint MIKLÓS MIHÁLY és TÖRÖK K., A magyar egyházpolitikai harc története (Budapest, 1933) 61–67. 79 Tiszának nagy szüksége volt a katolikusok szavazataira, mivel az Alföld protestáns tömegei engesztelhetetlen kossuthisták voltak, akik a kiegyezés elfogadását Tisza részéről árulásnak minősítették és továbbra is az 1848-as pártokra szavaztak. Ibid., 61. Tisza nem riadt vissza attól sem, hogy választások előtt a római pápa segítségét kérje. Ez történt 1884-ben, mikor az osztrák-magyar vatikáni követségen keresztül kérte a Szentatyát, hogy hasson oda, hogy a katolikus papok híveiket a kormánypárt támogatására buzdítsák. E lépése később felettéb kínos helyzetet teremtett neki és pártjának, mikor az 1890-es évek elején az egyház és állam közti küzdelem folyamán Tisza és politikai szövetségesei lettek a leghangosabb ellenzői minden beavatkozásnak a Vatikán részéről. Persze akkor igyekeztek minden nyomot gondosan eltüntetni, de Tisza előző római akciója mégis szóbeszéd tárgya
32
miniszterelnöksége (1875–90) a magyar protestantizmusnak a hatalom csúcsára való emelkedését eredményezte.80 Tisza Kálmán nemcsak hívő kálvinista, hanem egyházának legfőbb laikus tisztviselője, főgondnoka is volt. Türelmes, szívós eltökéltséggel látott hozzá, hogy a felekezetek közti hatalmi egyensúlyt a protestáns egyházak javára billentse, hogy ezáltal kedvező légkört teremtsen a vallásügyi reformok bevezetéséhez. Hogy ezt elérje, lassan ugyan, de célirányos kitartással a rohamosan terjeszkedő állami gépezet állásaiba mindenüvé a hozzá hasonlóan dzsentri osztályból származó, többségükben kálvinista protezsáltjait építette be. Hasonló módon a tudományos és művészeti életet irányító vezető állásokba is megbízható híveit nevezte, ill. neveztette ki.81 E téren legátütőbb sikere kétségkívül a főrendiház összetételét megváltoztató 1885. VII. tc., az ún. parlamenti reformtörvény elfogadtatása volt. Ez ugyan nem fosztotta meg egy csapásra a katolikusokat többségüktől – ez esetben nem szavazták volna meg –, azonban a protestáns egyházi méltóságok bevonásával s egyidejűleg a katolikus magas klérus és az arisztokrácia ex officio képviseletének csökkentésével a katolikusok többsége jelentősen gyengült. Még jelentősebb változásra kínált módot a törvénynek az az újítása, mely lehetővé tette, hogy a király a kormány ajánlására ötven egyénnek élethossziglani főrendiházi tagságot adományozzon. Tisza természetesen gondoskodott arról, hogy mindenekelőtt az ő párthívei részesüljenek ilyen kitüntetésben. Ez a konzervatív katolicizmus gyengítését célzó politika igazában Tisza bukásakor hozta meg gyümölcsét, mikor a véderő költségvetési vitája olyan krízishelyzetet teremtett, mely az Osztrák–Magyar Monarchia létét fenyegette. Hogy a politikai életet kimozdítsa a holtpontról, Tisza utóda, Szapáry Gyula gróf elhatarozta, hogy kihasználva az egyház és állam közötti legutolsó incidenseket,82 megkísérli elterelni a figyelmet a veszélyes maradt. Csak fél évszázad múltán lett ismeretes az eset minden részletében. SALACZ GÁBOR, „Tisza Kálmán római intervenciója 1884-ben” Vigilia, (1935) II, 195–200. 80 TÓTH, 178; RÉVÉSZ, KOVÁTS, RAVASZ, 71. 81 SALACZ, A magyar kultúrharc története, 37–38; HÓMAN – SZEKFŰ, Magyar Történet, V, 512–521; Török K., 61–67. A kálvinisták uralma az irodalom, művészet és tudomány berkeiben szülte ezt az 1845-ből eredő jól ismert humoros leírását a Magyar Tudományos Akadémiának: „Academia est collegium reformatorum, quo lutherani e gratia, catholici e misericordia recipiuntur”. (FARKAS, A „Fiatal Magyarország” kora, 109). Ez az egyoldalú „uralom” Tisza Kálmán miniszterelnöksége idején érte el a tetőfokát, utána hamarosan átadta helyét a feltörekvő zsidóságnak. TÖRÖK K., 62; ASBÓTH, 81-83. A zsidók kulturális fölemelkedését lásd alább, 46-47. 82 Ezt a törvényellenes keresztelések, az ún. „elkeresztelés” ügye körüli botrányok okozták. Az 1868. LIII. tc. 12. bekezdésének rendelkezése szerint a vegyes vallású házaságból született gyermekek közül a fiúkat az apa, a lányokat az anya vallásában kellett volna felnevelni. A törvénynek azonban nem volt büntető
33
„alkotmányjogi kérdésről” egy átfogó egyházpolitikai reformprogram bevezetésével. Sikerült, bár nem minden nehézség nélkül, Ferenc Józsefet is meggyőzni e lépés szükségességéről. Az uralkodó attól tartott, hogy ha netán megakadályozná ezt a politikai húzást, az a kiegyezést tiszteletben tartó egyetlen magyar kormány bukását okozná, ami utan csak káosz, sőt talán polgárháború jöhetne.83 Az ezután következő magyar Kulturkampf öt évét (1890–95) úgy tekintették, s azóta is úgy tekintik, mint a magyar liberalizmus fénykorát.84 ereje és nem lehetett bírósági rendelettel érvényre juttatni. Papok és lelkészek egyaránt túltették magukat a törvény előírásain és a vegyes házasságból származó összes gyermeket saját vallásukra keresztelték meg, természetesen a szülők beleegyezésével. Idővel azonban a protestánsok aggodalommal észlelték, hogy a katolikusok száma növekvőben van, míg az övék csökken. Ennek okát a katolikus papok erőteljes térítő munkájában látták, különösen abban, hogy katolikus templomban kötött vegyes házasságnál a nem katolikus félnek reverzális-t, vagyis hivatalos írásbeli ígéretet kellet adnia arról, hogy összes születendő gyermekét a katolikus hitben fogja felnevelni. Az ez ügyben benyújtott számos panaszra válaszul Csáky Albin gróf vallás- és közoktatásügyi miniszter 1890 februárjában elrendelte, hogy pénz és/vagy börtönbüntetés terhe alatt a papoknak kötelességük átadni a törvénytelenül „elkeresztelt” gyermekek keresztelési bizonyítványát annak az egyháznak, ahol a keresztelést a törvény szerint végezni kellett volna. A katolikus papok túlnyomó többsége Csáky rendeletét törvénytelennek minősítette, s véleményükkel több tekintélyes alkotmányjogász is egyetértett. Ellenállásukat azzal indokolták, hogy a rendelet a papnak és a szülőknek szabad elhatározását támadta meg. Mikor azután megtagadták a keresztlevelek átadását és a büntetést sem fizették ki, több tucat papnak holmiját elárverezték, őket pedig börtönbe vetették. Ez természetesen országszerte óriási felháborodást szült. SALACZ, A magyar kultúrharc története, 9–179. 83 GRATZ, A dualizmus kora, I, 290–291; 302–303. 84 Ibid., 303; BEKSICS in SZILÁGYI, szerk., A magyar nemzet története, X, 766. A magyar kultúrharcnak nemzetközi kihatásai is lettek, amennyiben oka lett az osztrák–magyar külügyminiszter, Kálnoky Gusztáv gróf bukásának és Antonio Agliardi érsek, pápai nuncius visszahívásának. A kultúrharc történetét szélsőséges liberális szemszögből tárgyalják BEKSICS, X, 766–806; és H ALÁSZ I MRE, Egy letűnt nemzedék (Budapest, 1911) 380–396. Kiegyensúlyozottabb liberális beszámolót nyújt GRATZ, A dualizmus kora, I, 290–312. Színes, újságírói stílusban ír az ügyről könyvében SZATMÁRI MÓR, Húsz esztendő parlamenti viharai (Budapest, 1928) 147–174. Legalaposabban két katolikus történész dolgozta fel a témát: TÖRÖK K. idézett tanulmányában és SALACZ GÁBOR, A magyar kultúrharc története c. kitűnő művében. A kommunista interpretációt adja GALÁNTAI JÓZSEF, Egyház és politika, 1890–1908 (Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1960) 33–74. Vö. még MORITZ CSÁKY, Der Kulturkampf in Ungarn. Die Kirchenpolitische Gesetzgebung der Jahre 1894/95. (Wien-Graz: Boelhaus, 1967). A diplomáciai bonyodalmakra nézve, amiben Kálnokyt feláldozták, hogy a Vatikánt kiengeszteljék és a gaffért igazában felelős Bánffy Dezső báró magyar
34
Mellesleg a kormány titkos reménye beteljesedett: az ellenzék kettészakadt – a kormánypárt úgyszintén – a többség követte Kossuth emigrációból jövő utasításait és felsorakozott a kormány mögé.85 A katolikus egyház megaláztatást és vereséget szenvedett. Hiába volt a király együttérző bátorítása és erkölcsi támogatása,86 s ugyancsak a katolikus főurak impozáns szolidaritása, akik ismételten bátran szembeszálltak a képviselőházzal és a közvéleménnyel,87 az egyház csak késleltetni tudta, de megakadályozni nem volt képes az egyházat sérelmesen érintő törvények becikkelyezését.88 Ezek közt volt a polgári házasság bevezetése; a válás lehetőségének törvénybe iktatása;89 a vegyes házasságból született gyermekek vallásának újra rendezése; 90 polgári anyakönyvek bevezetése; 91 a zsidók recepciója, ami megengedte a zsidók és keresztények közti miniszterelnök bőrét mentsék, vö. SALACZ GÁBOR, „Az Agliardi Affaire” Regnum, (1940–1941) IV, 357–429; valamint ENGEL–JANOSI, I, 254–294. 85 SALACZ, A magyar kultúrharc története, 289-290. Az ellenzéket csupán az Ugron Gábort követő szakadár Függetlenségi Párt emberei, valamint az Apponyi Albert gróf vezette Nemzeti Párt képviselői alkották. Ehhez járult azonban a kormányzó Szabadelvű Párt disszidens tagjainak szavazata. 86 Ferenc József XIII. Leó pápa kérésére ellenállt a radikálisabb követeléseknek, jelesen a polgári házasság bevezetésének. Magas kitüntetéseket adományozott azoknak a katolikus arisztokratáknak, akik a reform-törvényjavaslatok ellen harcoltak, míg a kormány politikájával szemben nyíltan kifejezte nemtetszését. Ez nemegyszer súlyos válságot okozott, két ízben a teljes kabinet lemondásához vezetett. Mikor végül is engednie kellett a liberálisok elviselhetetlenné vált nyomásának, a király világosan megmondta, hogy elérte türelmének határát, s további egyházellenes törvényalkotást nem szentesíthet. A Szapárykormány bukására vö. SALACZ, A magyar kultúrharc története, 195–205; Wekerlének lemondására és az azt követő krízisre vö. ibid., 311–313; Wekerle második kormányának menesztésére vö. ibid., 349; 355–357. Ferenc Józsefnek további reformok elvetésére tett ígéretére nézve vö. ibid., 382. Ferenc József és XIII. Leó pápa levelezését közli SALACZ könyvének Függelékében, ibid., 384–391. A pápa Constanti Hungarorum c. enciklikájában is buzdította a magyar hívőket az ellenállásra. A liberálisok ezt a lépését mint „külföldi beavatkozást” méltatlankodva utasították vissza. 87 A főrendiház több ízben elvetette ezeket a törvényjavaslatokat. Végül is csak akkor került sor törvénybe iktatásukra, mikor a kormány elérte, hogy az uralkodó új élethossziglani főrendiházi tagokat nevezett ki és a királyi udvartartás főnemeseit a szavazástól tartózkodásra kérte, vö. ibid., 251–253; 304–309; 334– 339. 88 Egy engedményt azért elértek; a reverzális gyakorlata megengedetté vált, vagyis vegyes házasság esetében, amennyiben a nem katolikus fél beleegyezett, minden gyermeket katolikusnak keresztelhettek. 89 1894. XXXI. tc. 90 1894. XXXII. tc. 91 1894. XXXIII. tc.
35
házasságot és keresztények áttérését a zsidó hitvallásra;92 s végül a lelkiismereti szabadságról szóló törvény, ami megengedte a vallásnélküliséget.93 A kultúrharc egész tartama alatt a protestáns egyházak szilárdan a kormány mögött álltak és azt mindenben támogatták.94 Oly lelkesen csatlakoztak a katolikusellenes küzdelemhez, hogy a kultúrharcot jogosan lehet a hagyományos katolikus–protestáns ellenségeskedés egy újabb kitörésének tekinteni.95 A népesség alig egyharmadát alkotó protestánsok saját győzelmüknek tekintették a liberalizmus előretörését és a szekuláris államhatalom fensőbbségének elismerését az olyan hagyományosan a katolikus egyház joggyakorlatához tartozó kérdésekben, mint a házasság. Tény, hogy ők saját alkotásuknak tekintették a kiegyezés korának liberálisnemzeti Magyarországát, ellentétben a hithű katolikusokkal, akik a liberalizmusban ellenséget láttak. Ez az éles ellentét a szabadelvű állammal szembeni állásfoglalásban a magyarázata annak a készséges és könnyed modornak, mellyel a három protestáns vallásfelekezet feladta egyházi törvényszékeit96 és százával adta át az államnak iskoláit97 akkor, mikor a katolikus egyház elkeseredett harcot vívott intézményei fennmaradásáért. 92
1895. XLII. tc. 1895. XLIII. tc. 94 A protestáns egyházak hivatalos nyilatkozatban helyeselték Csáky miniszternek az „elkereszteléseket” tiltó rendeletét és később hivatalos jóváhagyásukat és támogatásukat nyújtották a kormány egyházjogi reformokat meghirdető programjához. L. SALACZ, A magyar kultúrharc története, 54–55; 169–173; 174– 175; 220–223; 249–250; 375–376. A főrendiházban a protestáns egyházak hivatalos képviselői és velük együtt, egyetlen kivétellel, minden protestáns kollégájuk a törvényjavaslatokra szavazott. Ibid., 305–306. 95 Ibid., 7–8. Említésre méltó, hogy az „elkeresztelés” vádja minden esetben a protestáns lelkészek részéről történt. Katolikus részről egyetlen egy feljelentést sem tettek annak ellenére, hogy a protestánsok is gyakorolták azt. Ibid., 118–119. Mindez persze nem segítette a felekezetek közötti megértés és béke ügyét. Tény, hogy a katolikus-protestáns kapcsolatok észrevehetően romlottak a kultúrharc idején. Vö. ibid., 80–81; 117–120; 168–173; 220–221; 249–250. 96 A protestánsok tulajdonképen csak Erdélyben tartottak fenn egyházi bíróságokat. Magyarország többi részén sohasem vették igénybe az 1791. XXVI. tc. azon rendelkezését, mely megengedte saját egyházi törvényszékük felállítását. Ők szívesebben hagyták ügyeiket a polgári hatóságok kezében. 97 Bár a felekezeti iskolák száma minden vallásfelekezet esetében csökkenő tendenciát mutatott a kiegyezés korának utolsó éveiben, a veszteség legnagyobb mértékű volt, mind a többiekhez viszonyítva, mind pedig abszolút számokban a két „legmagyarabb” felekezetnél; 1869-ben a református egyház 2.450 elemi iskolát tartott fönn, míg az unitáriusok százhármat. 1914-re ezek száma 1.762-re, illetve 31-re olvadt. Az 1869-re vonatkozó adatokra vö. A Vallás és közoktatásügyi M. Kir. Miniszternek a közoktatás állapotáról szóló ... jelentése (Budapest, 1881) 11. Az 1914-es adatokra vö. Annuaire Statistique Hongrois, (1914) XXII, 253. 93
36
1.8 A Néppárt Vereség és megaláztatás a szunnyadó életerők ébresztésének ösztökéjévé is válhat. A katolikus egyház hosszú történelme során nemegyszer adta jelét meglepő újraéledésének. A kultúrharcban elszenvedett szégyenletes vereségből Magyarországon is erőteljes katolikus ébredés támadt. Ennek egyik érdekes és fontos állomása lett a Néppárt születése.98 Első számú alapítója Zichy Nándor gróf volt, aki a főrendiházban a vallásügyi törvények elleni harcot vezette. Látva a katolikusellenes támadásokkal szemben a katolikus tömegek közömbösségét és letargiáját, s ezzel párosulva a magas klérus félénkségét és határozatlanságát, Zichy meggyőződött arról, hogy a katolikus ügyek érdekében a harcot a főrendiház márványtermeiből az utcára kell kivinnie. Egy barátjával, Esterházy Miklós Móric gróffal és Steiner Fülöp székesfehérvári püspökkel karöltve tömegtüntetéseket szerveztek a katolikus követelések támogatására.99 Ez újdonság volt a magyar politikában, ahol minden kérdést a parlamentben szoktak megvitatni. Ráadásul Zichy nem riadt vissza ügye érdekében a parasztság mozgósításától sem – a kormány nagy bosszúságára100 –, akik eladdig ugyan nem játszottak szerepet a politikában, de jövőbeni súlyukkal számolni kellett. Mikor már végéhez közeledett a kultúrharc és a katolikus ügy veresége nyilvánvalóvá vált, Zichy és Esterházy kibontották az első magyarországi katolikus pártnak, a Néppártnak zászlaját.101 A nevével azt kívánták kifejezésre juttatni, hogy bár a vezetők arisztokraták, a párt a „kisemberek” érdekeit fogja képviselni, az iparosoknak, kiskereskedőknek, hivatalnokoknak, munkásoknak, földműves parasztoknak pártja lesz. Más szóval a katolikus népi erőket igyekszik 98
ZBORAY MIKLÓS, „A néppárt története”, in SZÁSZ JÓZSEF, szerk., Politikai Magyarország, 5. köt. (Budapest, 1914) IV, 107–121; valamint BONITZ FERENC, Gróf Zichy Nándor: Élet- és jellemrajz (Budapest, 1912) 288–486; GRATZ, A dualizmus kora, I, 323–325; kommunista kiértékelését vö. G ALÁNTAI, 74–112. 99 ZBORAY, 111; BONITZ, 230–231; 236–237; 241–243; 273–274. 100 Zichyt veszélyes, felforgató agitátornak híresztelték. Választásokkor pártjának jelöltjeit Bánffy hírhedt megfélemlítő és erőszaktól sem visszariadó módszereivel zaklatták. SALACZ, A magyar kultúrharc története, 360; ZBORAY, 111, 114–115; BONITZ, 300–301. Bánffy nem átallotta az Osztrák–Magyar Monarchia vatikáni nagykövetségén keresztül a pápát arra kérni, hogy ítélje el a Néppártot és támogatását tiltsa meg a püspököknek. Azonban ahelyett, hogy XIII. Leó pápa ezt a „szívességet” megtette volna neki, inkább Zichynek adott magas kitüntetést, és a párt programja és munkája iránt nagyrabecsülését fejezte ki. SALACZ GÁBOR, „Báró Bánffy Dezső római akciója a néppárt ellen 1895-ben”, Regnum, (1942–43) V, 601–625. 101 Tulajdonképpen a tagság nem volt a katolikusokra korlátozva. Egyike a vezető publicistáinak, Kaas báró, protestáns volt. Azonban az ilyen kivétel ritkán fordult elő, s a Néppártot katolikus pártnak tekintették.
37
egybegyűjteni és összefogni, ahelyett hogy idejét és energiáját a szabadelvű uralkodó osztály megnyerésének reménytelen vágyálmára pazarolná.102 A Néppárt programja, azonkívül hogy követelte az újonnan elfogadott vallásügyi törvények revízióját, bizonyos demokratikus, szociális és humánus célokat is kitűzött, úgy mint a félelemmentes, tiszta választások törvényes biztosítását, hitelintézeteket a kisiparosoknak és kisgazdáknak, törvényileg biztosított bérminimumot és szociális biztosítást a munkásoknak, a nem magyar nyelvű nemzetiségek felé nagyobb megértést és türelmet, stb.103 Ezek a végeredményben szerény és általánosságokban mozgó követelések valami egészen újat és valósággal forradalmi megmozdulást jelentettek az akkori Magyarországon, ahol a politikai pártok úgyszólván egyetlen kérdés köré tömörültek, ti. a „közjogi kérdés” köré, vagyis, hogy hogyan viszonyuljanak az 1867-es kiegyezéshez.104 A Néppárt alapítói alapelvként fogadtak el a kiegyezésnek mint az alkotmány tartóoszlopának tiszteletbentartását, és feltétlen hűséggel hódoltak a királynak.105 Azonban ami talán leginkább megkülönböztette a Néppártot a többi párttól az az volt, hogy méltányos bánásmódot követelt a nem magyar nemzetiségek törekvéseivel szemben.106 Így azután nem volt meglepő, hogy legtöbb mandátumát a katolikus szlovák és sváb szavazóktól kapta.107 Ezért viszont megvádoltak, hogy nem elégge magyar érzületű.108 Bár Zichy és Néppártjának tevékenysége serkentőleg hatott a katolikusok politikai önérzetének ébresztésére, az erősen korlátolt választójog,109 valamint az uralkodó Szabadelvű Párt erőszakos választási 102
ZBORAY, 111–112; BONITZ, 273–287. ZBORAY, 112–113. 104 Szekfű így ír erről: „Abban a sivatagban, ami akkor a politikai élet volt, s amelynek mindösszesen csak két színe volt: liberalizmus és közjogi program, egyik sem alkalmas arra, hogy a kisemberek milliói, anyagi gondjaik és lelki kielégítetlenségük közt észrevegyék, – nagy politikai függetlenség és bátorság kellett ahhoz, hogy Zichy Nándor ez elvek félretolásával alapítsa meg pártját.” Magyar Történet, V, 506. 105 ZBORAY, 112; BONITZ, 354. 106 Vö. a pártprogram 13. pontját ZBORAYNÁL, 113, valamint Zichy Nándor programadó beszédét BONITZNÁL, 234–238. 107 TÓTH, 181; G RATZ, A dualizmus kora, I, 325; G ALÁNTAI 78, szerint a Néppárt 1896-ban mandátumainak25%-át, 1901-ben pedig 42%-át szlovák lakta területeken kapta. 108 ZBORAY, 121; BONITZ, 236-237. 109 A szavazásra jogosultak száma 1896-ban, amikor a Néppárt először vett részt a választásokon, Magyarország egész lakosságának (Horvát-Szlavónország és Fiume nélkül) csak 5,6 százaléka volt. Nagy-Magyarország utolsó országgyűlési választásának alkalmával 1910-ben a választók még mindig csupán 6,4 százalékát alkották az össznépességnek. Annuaire Statistique Hongrois, Nouveau Cours, (1912) XX, 460. 103
38
módszerei,110 továbbá a klérus nagy részének érdektelensége111 megakadályozták a Néppártot nagyobb népszerűség és számosabb mandátum elnyerésében.112 A Párt további történetét kevés szóval össze lehet foglalni. Alig egy évtizeddel alapítása után a Néppárt súlyos válságon esett át. Először is elveszítette a szlovák tömegeket Hlinka páter Szlovák Nemzeti Néppártja javára, mely Zichy Néppártjának teljes klerikális és szociális programját átvette, de azt erőteljes szlovák nacionalizmussal párosította.113 Emellett a szavazatok nagymértékű visszaesését kellet elszenvedniük a szlovák lakta területeken kívül is. Ennek magyarázata egyszerűen abban rejlett, hogy az idő múlásával a pártnak első számú raison d’être-je, t.i. a vallásügyi törvények revíziója, aktualitását veszítette és már nem számíthatott az emberek érdeklődésére,114 míg ugyanakkor mérsékelt szociális programja elégtelennek bizonyult ahhoz, hogy felvegye a versenyt a rohamosan növekvő szociáldemokrata párt messiási ígéreteivel.115 Hogy a párt egyáltalán fennmaradjon, új vezetői sutba dobták az alapítók figyelmeztetését, hogy tartsák magukat távol a „közjogi kérdéstől”, s ehelyett az ellenzéki pártokhoz csatlakozva részt vettek a kormány honvédelmi törvényjavaslata elleni ún. „obstrukcióban”, mivel úgy éreztek, hogy csak
110
Vö. az erre vonatkozó forrásokat fentebb, 34, 84. sz. jegyzet. Voltak olyan katolikus papok is, akik elfogadták a kormányzó Szabadelvű Párt jelölését és annak pártprogramjáért álltak ki a Néppárt jelöltjeivel szemben. Vö. Prohászka esetét elöljárójával szemben, aki egyike volt ezeknek a „liberális” papoknak, amint ezt Prohászka életrajzában összegyűjtött művei kiadásának szerkesztője leírja SCHÜTZ ANTAL, Prohászka összegyűjtött munkái, 25. köt. (Budapest, 1929) XXV, 48. 112 A Néppárt 1896-ban 18 mandátumot kapott a képviselőház 413 összlétszámából, míg 1901-ben ez a szám 25-re emelkedett, 1905-ben szintén 25 volt, 1906-ban 33, majd 1910-ben 13-ra csökkent. Annuaire Statistique Hongrois, (1914) XXII, 310–313. 113 A szlovák párt programját közli KEMÉNY G. GÁBOR, A magyar nemzetiségi kérdés története (Budapest: Gergely R.R.-T., 1947) 148–149; valamint R. W. SETON-WATSON, Racial Problems in Hungary, 483. 114 GRATZ, A dualizmus kora, I, 325. 115 A Magyar Általános Munkáspárt 1880-ban alakult. Tíz év múlva, 1890-ben átvette az osztrák szociáldemokraták hainfeldi programját és a nevét Magyar Szociáldemokrata Pártra változtatta. A parlamentben sokáig nem volt képviselőjük, de sikerült a szakszervezeteket befolyásuk alá vonni és azokon keresztül megmutatni erejüket a termelést bénító sztrájkok és mutatós tömegtüntetések szervezésével. Nemsokára, különösen 1905 után, elvitathatatlan urai lettek az utcáknak, tereknek. Vö. GRATZ, A dualizmus kora, I, 351–353. 111
39
ezzel tehetnek szert népszerűségre a választók körében.116 Az egyesült ellenzék 1905-ös választási győzelme és az azt követő ex lex periódus viharai után117 a Néppárt részt vett a koalíciós kormányban (1906–10).118 Mikor azután a koalíció kormányzásra képtelensége és tehetetlensége következtében négy év múltán megbukott,119 a Néppárt ismét az ellenzékben foglalt helyet s onnan hallatta szavát Nagy-Magyarország utolsó éveiben.120 Bárhogy ítéljük meg a Néppárt szerepét a magyar közéletben, el kell ismernünk, hogy az sohasem szűnt meg a katolikus érdekeket védeni, akár kormányon vagy kormányon kívül volt. Habár nem volt nagy párt, szavazatait mindkét oldal kereste, és ez bizonyos jelentőséget és súlyt adott neki. Így azután elsősorban a Néppártnak köszönhető, hogy a kiegyezés korának utolsó két évtizedében a parlamentben csökkentek az egyházellenes kirohanások, és a liberális sajtó antiklerikális hangneme is csitult valamennyire.121 1.9 A katolikus újjáéledes kezdete. Prohászka Ottokár A Néppárt csupán egyik tényezője volt a katolicizmus váratlan magára eszmélésének, amit a vallási lelkesedés új hulláma jelzett és a katolikus politikai, társadalmi és kulturális aktivitás újjászületése kísért. A legfőbb kezdeményezője és mozgatója ennek a katolikus reneszánsznak 122 Prohászka Ottokár, a modern idők egyik legnagyobb vallási géniusza 116
A pártvezérek közül többen, köztük a párt társalapítói, Esterházy MiklósMóric gróf és Zichy János gróf, Nándor unokaöccse és 1903-ig a párt elnöke, nem értettek egyet az új irányzattal és otthagyták a pártot. 117 A király egy ideiglenes katonai kormányt nevezett ki Fejérvári Géza báró vezetésével, amit az ellenzék csúfondárosan „darabont kormánynak” nevezett el, mígnem a győztes koalíciós pártok végül is kénytelenek voltak elfogadni a kiegyezés alaptételeit. 118 Zichy Aladár gróf, a párt alapítójának fia, a „király körüli miniszter” tárcáját kapta. 119 A koalíciós kormány szigorú bírálatát lásd SZEKFŰ, Magyar Történet, V, 587–593. 120 Az összes történészek és publicisták, akár jobboldali, akár szélsőbal felfogásúak, ritka egyetértésben egyhangúlag elítélik a régi Magyarország utolsó huszonöt évének parlamenti politikáját. 121 Ez nem jelentette az antiklerikalizmus teljes megszűntét. A gyűlölködő, maró gúnnyal fűszerezett vallás- és egyházellenes támadások a szocialisták és radikálisok részéről bőven ellensúlyozta a kormányzat részéről már alig remélt türelmet és jóindulatot. Lásd alább, 43–44. 122 A katolikus megújulásnak rövid története és értékelése, NYISZTOR ZOLTÁN, Ötven esztendő; századunk magyar katolikus megújhodása (Bécs: Verlag Opus Mystici Corporis, 1962).
40
volt.123 Tanulmányait Rómában végezte mint a jezsuiták által vezetett Collegium Germanicum et Hungaricum bentlakója. Papi pályafutását az esztergomi szeminárium spirituálisaként, vagyis a kispapok lelki vezetőjeként kezdte. Ugyan mélyen elszomorította az igazi jámborságnak a magyar klérus köreiben tapasztalt hiánya, de nem engedte, hogy ez elkedvetlenítse, ellenkezőleg, arra indította, hogy visszahódítsa Magyarországot a kereszténységnek. Ennek elérésére egy új szintézis megteremtésére törekedett az ősi vallási hagyományok és a tudomány modern világa között, hogy ezáltal a vallást elfogadhatóvá tegye a mai kor emberének is.124 Prohászkát vonzó személyisége, ragyogó szónoki képessége hamarosan országszerte népszerűvé tette. Szentbeszédei, lelkigyakorlatai, újságcikkei és egyébb írásai, de leginkább emberszeretete és mély jámborsága nagy hatást gyakorolt kortársaira. A politikai életben is aktívan részt vett: írt a katolikus sajtóban, választásokkor a Néppárt jelöltjeit támogatta, sőt magát is engedte jelöltetni.125 Ez az aktivitása nem szűnt meg, sőt növekedett, mikor 1905-ben Székesfehérvár püspöke lett. Eljött az idő, mikor őt az ország egyik legkimagaslóbb politikai vezéreként ünnepelték.126 Azonban hangsúlyoznunk kell, hogy Prohászka a politikai szereplést mindig is életcélja, küldetése mellékes velejárójának, nem pedig lényeges részének tartotta. Az ő szerepének fontossága a magyarságra nézve – s ezt nem lehet túlbecsülni – nem politikai tevékenységében rejlett, hanem abban a nemzet lelkét izzóra hevítő hit- és erkölcsbeli hatásában, amihez hasonlót senki nem látott a reformáció óta.127 S ez a hatás nem korlátozódott a katolikus hitűekre. Prohászka bátor kiállása a keresztény elvek védelmében, az Isten országáért hevülő lelkes apostolkodása nagy hatással volt a protestáns egyházakra is,128 ahol a skót hithirdetők által szervezett belmissziók megtették már az első kapavágásokat és föltörték az ugart a vallásos megújulás termőföldjén.129
123
Életrajzát vö. SCHÜTZ ANTAL, szerk., Prohászka összegyűjtött munkái, XXV, 3–152. 124 Ibid., XXV, 53–59. Prohászka hitét, gondolkodását és programját talán legvilágosabban az 1903-ban kiadott Diadalmas Világnézet c. könyvében (Összegyűjtött munkáinak 5. kötete) fejtette ki. 125 Ez 1896-ban történt a hirhedt Bánffy-választások alkalmával. Prohászka a kormány jelöltjével szemben veszített. 126 Ennek ideje 1919-ben jött el. L. alább, 147. 127 TÓTH, 180–181; NYISZTOR, Ötven esztendő, 39–55; WILLIAM JUHÁSZ, „The development of Catholicism in Hungary in modern times”, JOSEPH N. MOODY, szerk., Church and Society; Catholic Social and Political Thought and Movements 1789–1950 (New York: Arts, 1953) 675–677. 128 TÓTH, 182. 129 RÉVÉSZ, KOVÁTS, RAVASZ, 204–207; BIRÓ, 383–402.
41
Egyáltalán nem meglepő, hogy egy újjászülető, megtisztult, hívő keresztény Magyarország fölépítésének szükségességét hangsúlyozó katolikus, s immár protestánsokat is magával ragadó megmozdulás heves ellenállást váltott ki azokból, akik ebben a vallási megújulásban csupán az áldatlan klerikalizmus és középkori obskurantizmus újraéledését látták. Az ebből adódó feszültség lényegileg különbözött a régebbi katolikus– protestáns viszályoktól, amelyek ugyan nem szűntek meg, de veszítettek élességükből: az ellenfél immár nem egy másik egyház volt, hanem egy minden vallást elutasító világnézet. Amint már utalás történt erre, a 18. sz. végén Magyarországon is uralkodóvá váltak a francia felvilágosodás eszméi, s az intelligencia körében divat lett a vallási közömbösség és antiklerikalizmus. Ennek ellenére a magyar liberálisok közt kevesen voltak, akik kételkedtek volna a vallásnak a tömegek számára szükséges és hasznos voltában. A kiegyezés korának vezető liberális politikusai, hívő protestánsok, de ugyanúgy a kevésbé jámbor katolikusok is, nemegyszer élesen bírálták a klérust, fenyegetően léptek fel az egyház privilégiumaival és birtokaival szemben, azonban sohasem vonták kétségbe azt a fontos és értékes szolgálatot, amit az egyházak nyújtottak az országnak és a nemzetnek. Csakhogy az a liberalizmus, magyarosan „szabadelvűség”, ami egykor az emberi szabadság friss és merész eszméivel meghódította a „Fiatal Magyarország” képzeletét és felszította lelkesedését, a századfordulóra már elhasznált és üres frázisnak hatott.130 Az értelmiségiek új nemzedéke, látván, hogy hogyan használta fel a kapitalizmus a gazdasági liberalizmus szabad versenyét kapzsi és önző céljaira, hitét veszítette ebben az eredetileg nemes eszmében. Sokak számára Auguste Comte pozitivizmusa, a hihetlenül népszerű Herbert Spencer interpretálásában, volt az az új elmélet, mely tudományos alapot nyújtott egy új, jobb világkép megteremtéséhez. Ezek a spenseri agnosztikusok, mint minden anyagtalan dologra, a vallásra is lekicsinylőleg tekintettek. Szerintük a Biblia tanításának hitelességét és hihetőségét gyökereiben megingatta Darwin fejlődéstana, míg a keresztény erkölcsi normákat kétségbe vonták, ha nem is tudták teljesen szétzúzni, Freudnak a tudatalatti feltárására és a felelősség, a bűntudat kiküszöbölésére irányuló kísérletei.131 Jászi Oszkár egyetemi tanár lett legbuzgóbb apostola ennek az új világnézetnek, melyet büszkén nevezett haladónak és tudományosnak. Ő volt a Társadalomtudományi Társaság alapítója és első titkára, s egyben szerkesztője sajtóorgánumának, a Huszadik Század-nak, valamint vezetője 130
SZEKFŰ, Három nemzedék, 256–271. A világszerte észlelhető csalódást a liberalizmus eszméinek megváltó hatásában említi MAX LERNER, „Liberalism”, Encyclopaedia Britannica (1970) XIII, 1018. 131 SZEKFŰ, Három nemzedék, 355–361. Jellemző, hogy az új intelligencia folyóirata, a Huszadik Század, beköszöntő számát 1900-ben Spencer levelével nyitotta meg, amit hű tanítványának, Jászi Oszkárnak kommentárja követett.
42
az egyetemi ifjuság Galilei-körének. A Huszadik Század köré csoportosult értelmiségiek többsége osztotta Jászi polgári radikalizmusát, azonban voltak, akik a szocialistákhoz csatlakoztak, akik között az 1890-es évekre Marx és Engels tanai minden más irányt háttérbe szorítottak. Közös vonása volt a radikálisoknak és a szocialistáknak, hogy mindketten szembefordultak a két Tisza által megszemélyesített félfeudális „liberális” rezsimmel. Ezek a progresszív gondolkodásúak síkra szálltak az általános választójog mellett, gyökeres földreformot követeltek és a nemzetiségek részére méltányos bánásmódot sürgettek.132 A vallást illetőleg a radikálisok és szocialisták egyaránt készek voltak a kereszténység „mítoszát” szétfoszlatni és az emberiséget a primitív „babonáktól”, vagyis a vallásos hittől, felszabadítani.133 Programjukban természetesen szerepelt az egyház és állam szétválasztása, az iskolai nevelés szekularizálása, továbbá az egyházi vagyon elkobzása. Mivelhogy ezek az ország múltját és jelenét élesen elítélő „haladó” és „baloldali” csoportosulások kevéssé, vagy egyáltalán nem értékelték a nemzeti és vallási hagyományokat, és 132
A magyar „baloldal” eszmevilágának főbb forrásai és programjának irányai 1900 és 1919 között a Huszadik Század köteteiben találhatók, különösen 1906 után, mikor Jászi lett a főszerkesztője. Felettébb értékes információkat és adatokat tartalmaznak az 1918-as forradalom vezéregyéniségeinek, mint Károlyi, Jászi, Nagy Vince, Batthyány, Böhm stb., visszaemlékezései és apológiái. Ezek az írások, amelyeket szerzőik rövid életű demokratikus-radikális-szocialista kísérletük katasztrofális bukása után vetettek papírra, sokszor részletekbe menő magyarázatot és önigazolást tartalmaznak az illető eszméit és szerepét illetően. E könyvek címeit lásd lentebb, 91, 2. jegyz. 133 Ritka volt a Huszadik Századnak oly példánya 1906 és 1919 között, amelyik ne tartalmazott volna sértő kifejezést, sőt kifejezetten ellenséges támadást az egyházak vagy általában a vallás ellen. Mindez, természetesen, a tudomány nevében, mintegy elővételezve a vallásnak a közeljövőben való teljes eltűnését. Lásd MÉREI GYULA, Polgári radikalizmus Magyarországon 1900–1919 (Budapest, 1947) 46–60. Jászi maga sohasem osztotta teljes egészében ezt a nézetet. Ő inkább úgy vélte, hogy a vallás valami elemi pszichológiai és, talán, esztétikai szükséglet, de annak a reményének adott kifejezést, hogy a jövő nemzedéke idővel valami személyes „etikai” kultúrával fogja helyettesíteni az idejétmúlt intézményes egyházakat. Vö. pl. „Az orléansi szűz” című cikkének (1915, aug. 8.) utolsó bekezdését, mely a háború alatti írásainak gyűjteményében jelent meg, Múlt és jövő határán (Budapest, 1918) 94–95. Ne felejtsük, hogy a „baloldal” legnagyobb és legerősebb csoportját a marxista szocialisták alkották, akik közül sokan a Huszadik Század köréhez tartoztak, sőt ott hangadó szerepet töltöttek be. Marxnak és követőinek a vallásról alkotott véleménye jól ismert. A magyar szociáldemokraták harcát a vallás és az egyházak ellen részletesen ismerteti HORVÁTH ZOLTÁN, Magyar századforduló; a második reformnemzedék története 1896–1914 (Budapest: Gondolat, 1961) 263– 284.
43
kegyetlenül kigúnyolták a konzervatívan gondolkodó „maradiakat”,134 nem meglepő, hogy ellenséges érzület támadt a magyar társadalom e két pólusa között. Az irodalom és művészet sem maradt ki ebből a csatározásból. A 20. század eleji Magyarország legkiválóbb írói osztották a radikális értelmiségiek felháborodását a társadalmi igazságtalanságok láttán, és lelkesen álltak melléjük tollukkal a „fenálló rend” elleni harcban. De ami még jobban megdöbbentette a vallásosabb és konzervatív gondolkodásúakat jobban, mint a társadalmi és politikai kritika, az az volt, hogy az avantgarde írók és folyóiratuk a Nyugat a francia naturalizmusnak behódolva érzékies, sőt erotikus témákat és stílust kezdeményeztek,135 ami eladdig ismeretlen volt a magyar irodalomban. Ezért azután az irodalom ilyen termékeit az olvasóközönség nagyrésze elvetette, „piszkosnak” és a keresztény erkölcsök megrontójának tekintette. Természetesen „a haladók” sem maradtak adósak, hanem visszaütöttek, éles gúnnyal nevetség tárgyává tették a „reakciósok” idejetmúlt nézeteit, mindenekelőtt a katolikusokét. A növekvő ellentét a keresztény-nemzeti „jobboldal” és a radikális szocialista „baloldal” között, ami már az első világháború kitörése előtti időkben is olykor erőszakos tettlegességig fajult,136 egyesekben baljós előérzetet keltett, főleg mivel a „baloldal” számos aktivistája zsidó származású volt.137 1.10 A zsidókérdés Hogy a zsidó kisebbség jelenléte és szerepe a nemzet életében egyáltalán problémát jelentett, ennek oka bizonyos speciális körülmények-
134
SZEKFŰ, Három nemzedék, 358–360. Vö. a kendőzetlenül nyílt vallomást erről FENYŐ MIKSA könyvében, Följegyzések a NYUGAT folyóiratról és környékéről (Ottawa: Patria, 1960) 94–103. Fenyő egyike volt a Nyugat alapítóinak és sok évig egyike a főszerkesztőknek. 136 Például a zajos és tettlegességig fajult diákzavargások idején 1900 és 1906 között, ami a budapesti egyetem aulájának faláról a kereszt elmozdítását követte. Az egyetemet Pázmány Péter bíboros prímás alapította, és katolikus alapítványi pénzekből tartották fönn. Vö. NYISZTOR, 27–28; valamint SZABÓ MIKLÓS „Az 1901-es egyetemi ‘keresztmozgalom’: Adalék a magyarországi szélsőjobboldal előtörténetéhez” Történelmi Szemle, (1970) XIII, 483–516. 137 Vö. JÁSZI OSZKÁRNAK saját kezű leírását a „baloldal” – vagyis az ő polgári-radikális követői, a szocialisták és a Galilei-kör diákjai – származási és társadalmi hátteréről könyvében: Revolution and Counter-Revolution in Hungary (London, 1924). Jászi maga is „of partially Jewish extraction”, amint megtudjuk R. W. Seton-Watsonnak Jászi imént említett könyvéhez írt előszavából (XVII o.), ezért nehéz lenne őt antiszemita túlzásokkal vádolni, mikor ő a zsidóknak a magyar gazdasági és szellemi élet minden terén jelen lévő túlsúlyáról ír. 135
44
ben rejlett, ami a „zsidókérdést” minden egyéb nemzetiségi, vallási vagy társadalmi-gazdasági problémától megkülönböztette.138 Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznánk, szólnunk kell a zsidó népesség hirtelen és rohamos növekedéséről a 19. sz. második felében Magyarországon. Ez a növekedés nagyobb arányú volt, mint bárhol másutt, kivéve az Amerikai Egyesült Államokat.139 A liberális uralkodó osztály kimondottan filoszemita érzelmű lévén nem volt hajlandó semmiféle korlátot emelni a Galíciából jövő zsidó bevándorlás elé.140 Ellenkezőleg, mindent megtettek a zsidók asszimilációjának előmozdítására, az előítéletek megszüntetésére. Őszintén hitték, hogy az antiszemitizmus csúnya szörnye, akárcsak a középkori boszorkányégetés, végleg a múlté.141 A zsidók pedig a maguk részéről igyekeztek kihasználni újonnan nyert szabadságukat és a vele járó lehetőségeket. Kemény munkával és fajukat jellemző üzleti érzék segítségével hamarosan az ország leggazdagabb rétegévé küzdötték fel magukat. Ők lettek a modern kapitalista gazdálkodás megteremtői. Nemcsak a bankok túlnyomó többsége, s ugyanúgy a gyáripari és kereskedelmi cégek, valamint a kiskereskedelem üzletei voltak az ő kezükben, hanem az ún. szabad foglalkozásúak között is, mint az orvosok, ügyvédek, 138
Tömör, világos megfogalmazása a kérdésnek, C. A. MACARTNEY, Hungary, A Short History (Chicago: Aldine, 1962) 190–193; Vö. SZEKFŰ, Három nemzedék, 152–159; 242–249; WEIS ISTVÁN, A mai magyar társadalom (Budapest, 1930) 113–116. A legalaposabb statisztikai tanulmány: KOVÁCS ALAJOS, A zsidóság térfoglalása Magyarországon (Budapest, 1922). 139 Vö. MACARTNEY, Hungary, 190–191; SZEKFŰ, Három nemzedék, 246– 247. A számadatok a különböző forrásokban gyakran különböznek, azonban mind megegyeznek a nagyarányú zsidó bevándorlás tényében. 140 Az 1840-es években a zsidók emancipációját vitatók közt néhány széles látókörű államférfiú, mint a konzervatív Dessewffy gróf és a „legnagyobb magyar”, Széchenyi István, a korlátlan bevándorlás megszorítását ajánlották, mint az emancipáció feltételét. Majd egy negyedszázad múltán, amikor az emancipáció megvalósult, az idős Deák Ferenc volt az, aki bevándorlási törvény megalkotását kérte, ami persze nemcsak a zsidókra, hanem mindenkire vonatkozott volna. A fiatalabb liberálisok azonban ellene szavaztak, mert minden ilyenfajta korlátozásban eszméik megcsúfolását látták. Dessewffy beszédét lásd FERENCZY JÓZSEF, szerk., Gróf Dessewffy Aurél összes művei, (Budapest, 1887) 264. Széchenyi álláspontját vö. ZICHY ANTAL, szerk., Gróf Széchenyi István beszédei, (Budapest, 1887) 352. Deák 1866. feb. 23-i felszólalása in KÓNYI, szerk., Deák Ferenc beszédei, III, 435. A liberálisok véleményét és viselkedését vö. SZEKFŰ, Három nemzedék, 158–159; 248–249. 141 A fiatal Eötvös meghatóan érzelmes esszét írt a zsidókról, amit azonnal lefordítottak több nyugati nyelvre is. Ugyanő 1840-ben a főrendiházban is ékesszólóan támogatta az emancipáció ügyét. Vö. VOINOVICH GÉZA, szerk., Báró Eötvös József Összes munkái, 20. köt. (Budapest, 1901–1903) XII, 109–158; IX, 14–19.
45
újságírók, színészek, stb., ők foglalták el a legjövedelmezőbb állásokat.142 Ez a példátlan megszállása majd minden üzleti és foglalkozási ágnak egy kisebbség részéről – nagy részük új bevándorló, akiket a gyors asszimiláció ellenére a lakosság még idegeneknek tekintett – egy ideig látszólag zavartalanul folyt, nem ütközve különösebb ellenállásba. Azonban a békés felszín alatt már az 1880-as években észlelni lehetett az eljövendő robbanások morajlását. Mindenekelőtt ekkor történt a szenzációs tiszaeszlári per, ami ugyan a rituális gyilkossággal vádolt zsidók felmentésével végződött, mégis felhívta a világ figyelmét a magyar vidék lappangó antiszemitizmusára.143 Azután egy kimondottan antiszemita párt alakult egy bizonyos Istóczy vezérlete alatt. Ez a párt 17 mandátumot szerzett az 1884es választásokon.144 Igaz, hogy ezeket a képviselőket a parlamentben kinevették, s pártjuk hamarosan fel is bomlott, de puszta létezésük is az antiszemitizmus újraéledését tanúsította. Az antiszemitizmus fő oka kétségkívül gazdasági volt. Egy olyan országban, ahol milliók nyomorogtak, gyakran az éhhalál küszöbén,145 egy jólétben dúskáló „újgazdag” kisebbség mindenképpen ellenérzést kellett hogy keltsen, különösen ha ráadásul ez a kisebbség fajilag más megjelenésű, idegen vallást és másfajta szokásokat követ. Ehhez járult az a kihívó magatartás, amivel a zsidók, illetve bizonyos csoportjaik a keresztény többséget maguk ellen hangolták. Említés történt már fentebb a zsidókról, akik nagy számban csatlakoztak azokhoz a társadalmi mozgalmakhoz, melyek gúnyolták és elvetették a magyar társadalom hagyományos értékeit, köztük a vallást, elsősorban a katolikus vallást.146 Ehhez járult, hogy a sajtótermékeknek, újságoknak, folyóiratoknak, mindenfajta könyveknek a szépirodalomtól a pornográfiáig, csakúgy mint a szórakoztató vagy divatlapoknak túlnyomó százaléka a főváros zsidó üzemeiben készült s terjesztésüket is zsidó kereskedelmi vállalatok végezték.147 Ez vezetett azután a mindent elsöprő vádaskodáshoz, hogy a
142
Vö. MACARTNEY, Hungary, 191–192; WEISS, 113–114. Ennek a fantasztikus „bűnügynek”, amiben végül is felmentették a Sólymossy Eszter rituális meggyilkolásával vádolt zsidó hitközséget, legmegbízhatóbb leírása EÖTVÖS KÁROLY ügyvéd/regényíró tollából, aki ez esetben a vádlottak védelmét vezette, A nagy per, 3. köt. (Budapest, 1904). 144 Vö. „A magyar antiszemitapárt története”, SZÁSZ, szerk., Politikai Magyarország, IV, 123–131. 145 MACARTNEY, Hungary, 195. 146 Vö. fentebb, 43–44. 147 Kitűnő leírását adja a zsidóság Magyarország szellemi, irodalmi és művészi életére gyakorolt erőteljes befolyásának FARKAS GYULA, Az asszimiláció kora a magyar irodalomban 1867–1914 (Budapest, é. n.). 143
46
zsidók az erkölcstelenség terjesztői. A keresztény erkölcsi értékek elleni kihívás, mégha nem is volt okvetlenül szándékos, eléggé komoly volt ahhoz, hogysem könnyedén vétessék. Máskülönben nem lenne érthető a keresztény újjáéledés oly kiváló vezéreinek, mint Prohászka püspök, Bangha Béla páter vagy Ravasz László református püspöknek dörgedelmei a „zsidó kultúra” kárhozatos befolyása ellen.148 Érdekes, hogy a nagyrészt zsidók által fenntartott és olvasott Huszadik Század volt az első fórum, mely széles körű kutatást indított a zsidókérdés felderítésére, felmérésére. A politikai, tudományos és művészi élet neves képviselőitől a szerkesztőség kérdőíveire beküldött válaszok egyedülállóan érdekes tanulmányt nyújtanak az antiszemitizmust illetően;149 ez a téma ugyanis Hitler óta olyan érzelmi aláfestést kapott, hogy kérdéses, vajon valaha is lehet-e még ilyen nyíltan és tárgyilagosan megközelíteni, mint azt a Huszadik Század tette. A felmérésnek egyik nagy meglepetése volt, hogy egy jelentős kisebbség kétségbe vonta az antiszemitizmus létezését, és erővel bizonygatta, hogy Magyarországon ún. „zsidókérdés” nincsen. Ekkor 1917-et írtak. Ugyanabban az évben a kormány hivatalos lapja szintén tagadta a zsidókérdés létét „... akkor, amikor a közvéleményt úgyszólván más sem izgatta”.150 Ez a hivatalos „szőnyeg alá söprése” ennek Jászi szavaival, „the Hungarian Jews played a leading part ... in every economic and intellectual movement, and also in spheres which had been closed to them for centuries. They had began, for instance, to take a leading place in agriculture as great landowners and directors of large-scale agricultural enterprises, and similarly in the Press, in politics, in art and literature, in every walk of life, so that it might have been supposed that 90% of the population was Jewish, instead of a tiny minority.” Revolution and Counter-Revolution in Hungary, 123–124. 148 Vö. NYISZTOR, 16–18; valamint SCHÜTZ, Prohászka, Összegyűjtött munkái, I, 96–97. Zichy Nándort szintén antiszemitizmussal vádolták. Azonban Zichy mikor ellene volt a törvénynek, amely lehetővé tette, hogy egy keresztény zsidóvá váljon, tisztán vallási indokokból tette. A főrendiházban mondott beszédében az antiszemitizmus minden fajtáját a leghatározottabban elítélte. Vö. BONITZ, 258–267. Ugyanígy elhatárolta magát és pártját az osztrák keresztényszocialistáktól, akiket antiszemitáknak tartottak. Ibid., 338. 149 Huszadik Század, 36. köt. (1917) XVIII, 1–164; Különnyomatban is megjelent, A zsidókérdés Magyarországon címmel (Budapest, 1917). 150 Vö. WEIS, 114. Jászi, aki az 1919-es forradalmi események után már külföldről szemlélte az antiszemita kilengéseket, keserűen rótta fel a háború előtti liberális rezsimnek és sajtójának, hogy elhanyagolták, eltussolták a zsidókérdést: „During the last twenty-five years the Jewish question became taboo in Hungary. In the Hungarian Liberal press it was forbidden to offer criticism or warning to the Jews. Anyone who pointed out the excessive preponderance of the Hungarian Jews in the leading positions in the intellectual world, corresponding neither to their relative numbers in the country, nor to their relative intellectual and moral worth;
47
a veszélyes robbanó anyagnak keserű gyümölcsöt termett, mikor alig egy évre rá tragédia sújtott le a magyar zsidókra, akiket felelőséggel vádoltak azon kevesek vakmerő tetteiért, akik idegen eszméktől megszállottan gyökeres reformokat és társadalmi változásokat erőszakoltak a nemzetre, tekintet nélkül a többség akaratára. 1.11 A szociális kérdés A zsidókérdés mellett, és bizonyos tekintetben azzal összefüggően, még két égető problémája volt a magyar társadalomnak, amivel az uralkodó osztályok nem sokat törődtek, pedig végül is ezek okozták a régi rend összeomlását és Magyarország földarabolását. Az egyik probléma az egyes társadalmi osztályok közti feszültség növekedésében jelentkezett, míg a másik az ország különböző nemzetiségeinek egyre erősödő magyarellenes mozgalmaiban nyilvánult meg. A 19. sz. közepétől külföldi, legnagyobbrészt osztrák tőke áramlott az országba s ezzel megindult az iparosítás, iparosodás. Vasutak épültek és egyéb kapitalista jellegű vállalkozások születtek s néhol, elsősorban Budapesten és környékén, fellendült a gyáripar.151 Azonban az ország többi részében továbbra is a mezőgazdasági életforma dominált. Ennek
who noted that this preponderance was due largely not to higher intelligence, but to more ruthless elbowing; who ventured to analyse the anti-social qualities with which centuries of ghetto life had endowed the Jews; who ventured to point to the danger of the streams of foreign usurers which were crowding in amongst the simple village folk of the eastern counties, or to criticise the many faults of taste of Jewish intellectuals in Budapest – was at once regarded as a danger to the community, a coarse and ignorant anti-semite to be shouted down by the whole press and effectually put out of action.” Revolution and Counter-Revolution in Hungary, 187–188. 151 A magyarországi gyáriparosítás és a kapitalizmus kibontakozására nézve Vö. MACARTNEY, Hungary, 196–197; GRATZ, A dualizmus kora, II, 214–237; UNGAR LÁSZLÓ, „Kapitalisztikus gazdálkodás”, DOMANOVSZKY, szerk., Magyar művelődéstörténet, V, 201–236; SZEKFŰ, Magyar Történet, V, 547–558. A különböző társadalmi osztályok kialakulását, gazdasági szerepüket és problémáikat tárgyalja HAJNAL ISTVÁN, „Az osztálytársadalom”, DOMANOVSZKY, szerk., Magyar művelődéstörténet, V, 163–200. Vö. BEREND IVÁN és RÁNKI GYÖRGY, Magyarország gyáripara az imperializmus első világháború előtti korszakában (Budapest: Szikra, 1955) és LÁSZLÓ KATUS, „Über die wirtschaftlichen und gesellschaftlichen Grundlagen der Nationalitätenfrage in Ungarn vor dem ersten Weltkrieg”, PETER HANÁK és ZOLTÁN SZÁSZ, szerk., Die Nationale Frage in der Österreich-Ungarischen Monarchie 1900–1918 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1966) 149–216.
48
következtében mind társadalmi felfogásban, mind az erkölcsi értékeket illetően egyre mélyebb szakadék választotta el Budapestet a vidéktől.152 Az 1860-as évek utolsó kolerajárványai után a lakosság rohamosan növekedett. Minthogy a magyar szokásjog szerint az örökösök a földeket egyenlő részekre osztották, legtöbb paraszti birtok hamarosan a családfenntartáshoz szükséges minimum alá süllyedt. A főnemesi családoknak és a katolikus egyháznak elidegeníthetetlen hitbizományi birtokai nagyon megnehezítették, sok esetben egyenesen lehetetlenné tették a földvásárlást.153 A nagyipar nem nőtt olyan gyors mértékben, hogy föl tudta volna szívni a fölös munkaerőt, így azután a falvakban súlyos túlnépesedés állt elő, s országszerte nagy lett a munkanélküliség.154 A helyzetet csak súlyosbította, hogy a kormány a gazdasági liberalizmus laissez faire elvéhez híven, valamint a tőke és haszon kívánalmait is tekintetbe véve, nem igyekezett orvosolni a helyzetet, hiszen az mind az iparnak, mind a mezőgazdaságnak olcsó munkaerőt biztosított.155 Ez azután elégedetlenséget és növekvő társadalmi feszültséget szült. Az 1890-es években viharos sztrájkmozgalmak törtek ki a mezőgazdaságban, majd néhány évre rá a nagyipari üzemekben is. Több ízben katonai beavatkozásra és rendkívüli ostromállapot kihirdetésére került sor.156 A nagyobb katasztrófát csak azzal sikerült megelőzni, hogy a kormány segített a népfölösleget tömeges kivándorlással csökkenteni. A 20. sz. első évtizedeiben évente 200.000 ember hagyta el az országot, többségében az Amerikai Egyesült Államok felé. A robbanásig feszült helyzetben ez a kivándorlási hullám a biztonsági szelep szerepét töltötte be, elejét véve egy mindent elsöprő forradalomnak.157 A magyar társadalomban oly fontos szerepet játszó egyházak kezdetben nem mutattak különösebb érdeklődést a társadalmi problémák
152
Vö. SZEKFŰ, Három nemzedék, 270–271; 336–348; WEIS, 66–68; TRÓCSÁNYI ZOLTÁN, „Új életformák”, DOMANOVSZKY, szerk., Magyar Művelődéstörténet, V, 282. 153 Vö. K ERÉK MIHÁLY, A magyar földkérdés (Budapest, 1939) 123–137. 154 A századforduló idején a lakosságnak több mint a fele a mezőgazdaságból élt. Azonban ezek majd felének semmi földje nem volt. A földnélkülieknek kb. egyharmada a nagy gazdaságokban zsellérként dolgozott, a többieknek alkalmi munka után kellett nézniük. A helyzetet súlyosbította, hogy a földes gazdák felének szintén kellett alkalmi munkát keresnie, mivel földjük kisebb volt, mint amiből egy család meg tudott volna élni. MACARTNEY, Hungary, 193–196; SZEKFŰ, Magyar Történet, V, 537–538; KERÉK 63–65; 125–126; HAJNAL, 190–200. 155 MACARTNEY, Hungary, 196–197; SZEKFŰ, Magyar Történet, V, 538–541. 156 MACARTNEY, Hungary, 195–197; SZEKFŰ, Magyar Történet, 541–544; 556–558. 157 MACARTNEY, Hungary, 196; K ERÉK, 134–135.
49
iránt.158 Általában az egyházi vezetők, katolikusok és protestánsok egyaránt, nagyobb gondot fordítottak a fennálló rendnek tömegzavargásoktól való megóvására, mint a javaknak durván egyenlőtlen elosztásából eredő társadalmi igazságtalanságok orvoslásának keresésére. Igaz ugyan, hogy a katolikus egyház volt a kezdeményezője a cselédlányok védelmének, s ugyancsak az ipari tanoncok első szervezeteinek, és otthonokat épített ifjú munkásoknak.159 A többi egyház követte példáját, és hasonló intézményeket létesített. Azonban ez az aktivitás nem nőtt túl korábbi korok egyházi szeretetszolgálatánál, s csak enyhe gyógyírként hathatott a modern kapitalizmus által teremtett társadalmi bajokra. Zichy Néppártja volt az első, mely a parlamentben törvényt javasolt a kisiparosok és kiskereskedők védelmére, továbbá társadalombiztosítás-tervezetet készített a gyáripari munkások részére. Csakhogy Magyarországon a mezőgazdasági munkából élők közt volt a legkiáltóbb nyomor, akik a városi munkások számarányát messze meghaladták. Ez utóbbiak számára a Néppártnak nem volt sok mondanivalója. Programja ugyan ígérte a könnyebb hitelt és védelmet biztosító törvényhozást a kisgazdáknak, de anélkül, hogy egyáltalán megemlítette volna a föld nélküli mezőgazdasági zsellérek vagy a szinte föld nélküli törpebirtokosok millióit.160 A földkérdés ilyetén való elhallgatásának oka valószínűleg abban rejlett, hogy a katolikus egyház és a Néppárt arisztokrata vezetői a legnagyobb földbirtokosok közé számítottak. Ehhez járult, hogy a földreformot leghangosabban követelők viszont az antiklerikális „baloldalhoz” tartoztak, akik egyúttal a katolikus egyházat és a klérust is könyörtelenül támadták, s ezért kínosan nehez lett volna velük együttműködni.161 Megjegyzendő, hogy a protestáns egyházak sem mutattak nagyobb megértést az agrárkérdésben. Vezetőiket szoros szálak fűzték a birtokos dzsentri osztályhoz, akik sokszor még kevesebb szociális érzékkel rendelkeztek, mint a nagybirtokos arisztokrácia tagjai. A radikális szekták rohamos terjedése az agrárproletárok körében drámaian tanúsította a történelmi egyházak csődjét. A szegények elfordultak tőlük, és máshol kerestek lelki vigasztalást.162 A bevett egyházakból való kilépések száma a Nagyalföld protestáns vallású délkeleti részein volt a legmagasabb, ahol legnagyobb
158
SZEKFŰ, Magyar Történet, V, 524–526. A protestáns egyházak szerepét e kérdésben vö. BIRÓ, BIRÓ és SZILÁGYI, szerk., A magyar református egyház története, 490–494. 159 A tizenkilencedik század magyarországi katolikus szociális intézményeit és akcióit vö. SZÁNTÓ ANTAL, A katholikus akció (Sopron, 1930) 75–78. 160 SZEKFŰ, Három nemzedék, 351. 161 KERÉK, 88–89. 162 Vö. BIRÓ, 492–493.
50
volt a nyomorúság. Ez a vidék lett a hírhedt „viharsarok”, ahol az elkeseredésből fakadó népharag ismételten véres zavargásokban tört ki.163 1.12 Keresztényszocializmus Az iparosodott országok munkásságának nyomora, s abból kifolyólag a vallásellenes forradalmi szocializmusnak ijesztő térhódítása az Egyházat végül is állásfoglalásra kényszerítették. Az evangéliumon alapuló s a modern kor problémáira alkalmazott keresztényszociális tanítást, melynek megfogalmazásán a század folyamán angol, belga, francia, svájci, német és osztrák egyházi és világi katolikusok legjelesebbjei munkálkodtak, XIII. Leó pápa foglalta össze híres körlevelében, a Rerum Novarumban. A pápa az emberi önzést, a korlátlan nyereségvágyat tartja a modern kor társadalmi bajai forrásának. A liberalizmus laissez faire elmélete a keresztény erkölcsöt megtagadva a haszonlesést fogadta el a gazdasági élet egyedüli normájául, s a munkásokat csupán termelési eszköznek tekinti. A helyzet orvoslása csak az Egyház segítségével, a keresztény erkölcsi elvekhez való visszatérés útján lehetséges. A munkaadónak a munkásban Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett és halhatatlan lélekkel megajándékozott felebarátját kell látnia, akinek testi-lelki jóvoltáért ő is felelős. A munka minden anyagi jónak eredete, tehát megbecsülést érdemel; a munkást pedig igazságos bér illeti meg munkájáért. Ennek elégségesnek kell lenni a munkás és családja tisztességes megélhetésére; sőt legyen annyi, hogy takarékossággal kis vagyonkát is gyűjthessenek. A pápa a marxista osztályharc elméletét elutasítva hangsúlyozza, hogy az igazi jólétet a tőke és a munka csak együttesen képesek megteremteni. Következőleg a pápa megvédi a magántulajdon elvét a kommunista tanokkal szemben, éspedig elsősorban a munkások érdekében, akikre XIII. Leó mint jövőbeli tulajdonosokra tekint. Szerinte a magántulajdon az emberi természetben gyökerezik, s ezért szent és sérthetetlen, s mivel a család létbiztonságát szolgálja – s a család előbb volt, mint az állam –, az állam sem törölheti el. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a tulajdonjog korlátlan: a vagyon erkölcsi kötelezettségekkel jár, súlyosan vétkezik, aki jövedelmét rossz célra használja vagy felelőtlenül elpazarolja. A magántulajdon a közjó érdekében megterhelhető, kivételes esetekben, kellő kártérítés mellett, kisajátítható. Nem korlátlan a szerződés szabadsága sem; a gazdaságilag gyengébb felet, tehát a munkást, az államnak meg kell védenie az erősebb fél kizsákmányolásától. Az államnak nemcsak joga, hanem kötelessége is beavatkozni a gazdasági életbe annál az egyszerű oknál fogva, mivel a közjó biztosítása és előmozdítása az állam legfőbb feladata. Mármost kétségtelen, 163
Vö. FÉJA G ÉZA, Viharsarok (Budapest: Magvető, 1957). Ennek a könyvnek az első kiadása a harmincas évek elején óriási szenzációt keltett. Írója ellen az ügyészség a közrend elleni izgatás alapján vádat emelt.
51
hogy a modern gazdasági rendszerben a számbelileg nagyszámú, de anyagi erejét tekintve gyenge munkásosztály védelme a közjót szolgálja. Ennélfogva az államnak kötelessége, hogy a munkások jólétét életbevágóan befolyásoló tényezőket, így a munkaidő hosszát, a pihenést, a nők és kiskorúak alkalmazásának körülményeit a törvényhozás méltányos módon szabályozza. A pápa ezzel kapcsolatban különös gondot fordít a családvédelem hangsúlyozására: a családfő bére legyen elégséges az egész család fenntartására, úgyhogy a nő a családi tűzhelynél maradhasson, s ha mégis bérmunkát kényszerül vállalni, az ne menjen a családi élet rovására. Nők és kiskorúak ne legyenek munkahelyükön erkölcsi veszélyeknek kitéve. Törvenyhozás gondoskodjék arról, hogy a vasárnap mindenki számára szünnap legyen, hogy a munkások vallási kötelességüknek eleget tehessenek. Az enciklika határozottan síkra száll a munkások szervezkedési joga mellett. Az ember társas lény, következőleg az egyesülés joga bennfoglaltatik a természettörvényben; ettől a munkást sem a munkaadó, sem az állam nem foszthatja meg. A pápa melegen ajánlja a munkásoknak az önsegélyezes különböző intézményeit, mint pl. a szövetkezetek, munkáspénztárak, munkaképtelenség és öregség esetére biztosító társaságok stb. Mivel a szocialista szakszervezetek a munkásokat vallásellenességre nevelik s politikai célok érdekében zavargásokra, forradalmakra kívánják őket felhasználni, az enciklika sürgeti a keresztény munkásegyesületek és szakszervezetek felállítását. A közjó érdekében a termelés zavartalanságát a pápa a munkaadók és a munkások közötti békés együttműködéstől, valamint az állam bölcs törvényeitől reméli, azonban kész elismerni és megvédeni a munkások sztrájkjogát, ha a munkások jogos sérelmei rendes úton nem nyernek orvosolást. Magyarországon, bár a Rerum Novarumot többen is – köztük Prohászka is – még megjelenési évében lefordították és kiadták, s a munkáskérdésről a pápai körlevél szellemében cikkek jelentek meg és előadásokat tartottak,164 keresztényszocialista mozgalomról igazában csak Giesswein Sándor győri kanonok munkásvédő és szervező tevékenységének megindultával beszélhetünk. Az eredetileg biblikus nyelvésznek készülő, tudós hajlamú papnak a szíve megesett a kiáltó nyomoron, amit a munkásnegyedeket járva lépten-nyomon látnia, tapasztalnia kellett. Lelke mélyéig megrendülve fényesnek ígérkező tudományos pályafutását feláldozta, s helyette a munkásság felemelését tűzte ki életcéljául.165 164
Vö. az ötvenéves jubileum alkalmából a Rerum Novarum Emlékbizottság által kiadott, Rerum Novarum: XIII Leó pápa szociális és társadalomújító szózatának hatása Szent István magyar birodalmában 1891–1941 (Budapest, 1941) c. tanulmánygyűjteményt, mely Prohászka eredeti fordítását is tartalmazza, 7–25. 165 Giesswein Sándor életéről és munkásságáról bő adatokat tartalmaz az Országos Giesswein Emlékmű-Bizottság kiadásában megjelent tanulmányok
52
A tömegnyomor okát Giesswein a kapitalista rendszer elfajulásában, a pénz- és emberuzsorában látta. „Az az elv – írta –, melyet a kereslet és kínálat elvének neveznek, az égbekiáltó bűnök közé tartozik, mert a munkást megérdemelt bérétől fosztja meg.”166 A szocialistáknak igazuk van, mikor a laissez faire elvét mint embertelent elvetik, azonban súlyosan tévednek, mikor a társadalmi igazságtalanságokat pusztán a termelőeszközök egyoldalú birtoklásából és a termelés egyenlőtlen elosztásából származtatják, s azt hiszik, hogy ezeknek az anyagi viszonyoknak megváltoztatásával minden bajnak egyszerre vége szakad. Giesswein szerint, „A szociális nyomorúságnak fő oka tehát az, hogy a gazdasági élet eltávolodott a keresztény erkölcstől – és a szociális bajokat gyógyítani csak úgy lehet, ha a gazdasági életbe megint visszavisszük a keresztény erkölcs tanításait.167 Giesswein ezzel persze csak azt visszhangozta, amit a nyugati keresztényszocialista irók és a Rerum Novarum már régebben kimondottak. Keresztényszocializmusában nem is az eredetisége a fontos – amit keresve is csak keveset találunk nála –, hanem nagy buzgalma, amivel a készen kapott eszméket Magyarországon megismertette, valamint szervezőtehetsége és vasszorgalma, amivel a magyarországi keresztényszocializmus szervezeteit és intézményeit gyors egymásutánban létrehozta. Szociális működését Győrött kezdte, ahol 1893-ban megalapította az ország első keresztényszocialista egyletét, a „Győr és győrvidéki keresztény munkásegyesületet”. Ehhez 1898-ban fogyasztási szövetkezetet is szervezett. A szövetkezeti eszme, melyre Giesswein mint a munkásvédelemnek és munkásjólétnek legjárhatóbb útjára kezdettől fogva nagy súlyt helyezett, gyorsan terjedt; 1899-ben felállították Budapesten a keresztény szövetkezetek központját, amelynek alelnöke Giesswein lett. Ugyanabban az évben részt vett Bécsben az osztrák keresztényszocialisták által rendezett kurzuson.168 Sürgetésére Budapesten is rendeznek ilyen
gyűjteménye, a Giesswein Emlékkönyv (Budapest, 1925), s benne OVENDEN SÁNDOR esszéje, „Giesswein Sándor egyénisége és életrajza” 6–25. Újabb életrajza, SZOLNOKY ERZSÉBET, Szociális igazságosság és keresztény szeretet; Giesswein Sándor a magyar keresztényszociális és kereszténydemokrata gondolkodás megalapozója (Budapest: Éghajlat Könyvkiadó, 2003). 166 MÉREI Gyula, Magyar politikai pártprogrammok 1867–1914 (Budapest, 1934) 178. 167 Ibid., 179. 168 A magyar keresztényszocialista mozgalomra földrajzi közelsége és eszméinek hasonlósága következtében az osztrák keresztényszocializmus volt a legnagyobb hatással. Vö. ALFRED DIAMANT, Austrian Catholics and the First Republic: Democracy, Capitalism, and the Social Order 1918–1934 (Princeton, N.J.: Princeton University Press, 1960). Magyar vonatkozásban különösen az első
53
országos keresztényszocialista kurzust 1901-ben és 1903-ban. Giesswein az első alkalommal „A munkásvédelemről”, a másodikon pedig „A munkásegyesületekről” tartott előadást.169 Mikor 1903-ban az ország legjelentősebb katolikus művelődési egyesülete és könyvkiadója, a Szent István Társulat alelnökévé választja, Giesswein Budapestre költözik s működését a fővárosból immár az egész országra kiterjeszti. A keresztényszocialista mozgalom úttörői – Giesswein Sándor mellett elsősorban Prohászka Ottokár, a világiak között egyes fiatal néppárti képviselők, mint Haller István, Huszár Károly, Rakovszky István – kezdetben a katolikus Néppárt szárnyai alatt szervezkedtek és annak folyóiratában, a Néppártban írtak. A Néppárt szerkesztőinek az ipari munkássággal szembeni konzervatív felfogása azonban szükségessé tette egy új lap alapítását. 1904. május 12-én indul meg a keresztény munkásegyesületek központi lapja, az Igaz Szó. Még ugyanazon évben, 1904. október 22–23-án Budapesten munkáskongresszust tartanak, és megalakítják a Keresztény Munkásegyesületek Országos Szövetségét. Ennek eredetileg tíz egyesület a tagja, de alig egy év elteltével ez a szám már ötvenötre gyarapszik.170 Az 1905. januári országgyűlési választásokon Giesswein a Néppárt jelöltjeként indul, de keresztényszocialista programmal. Megválasztása után három hasanlóan gondolkodó néppárti képviselőtársával megalakítja a keresztényszocialisták parlamenti csoportját, anélkül hogy a Néppárttal szakítanának. Giesswein sokáig remélte, hogy sikerülni fog a Néppártot megnyernie a keresztényszocializmus eszméinek, s csak 1910-ben, sok lelki tusa után ismerte be kudarcát s vált ki a Néppártból.171 A keresztényszocializmus eszméjével és tanításával az Igaz Szó számos cikke foglalkozott. Legkiemelkedőbb ezek között Giesswein 1905. május 7-i vezércikke, „Mit akarunk mi, keresztényszocialisták”,172 mely az ugyanazon év október 8-án ülésező második keresztényszocialista munkáskongresszus ajánlására a mozgalom kidolgozandó programjának szolgált alapjául. Az Igaz Szó 1905. november 29-i számában nyilvánosságra hozott program173 valóban híven követte Giesswein cikkének gondolatmenetét, helyenként szó szerint egyező szövegezéssel. A bennefoglalt eszmék és szociális követelések szembetűnő hasonlatosságot világháború előtti kort tárgyaló első két fejezet (3–69 o.), valamint a mű gondos könyvészeti adatai értékesek. 169 OVENDEN, Giesswein Emlékkönyv, 12. 170 LILLIN JÓZSEF, „A keresztényszociális mozgalmak keletkezése és fejlődése Magyarországon”, Rerum Novarum, 128. 171 OVENDEN, Giesswein Emlékkönyv, 14. 172 MÉREI, Magyar politikai pártprogrammok, 185–186. 173 A program teljes szövege ibid., 327–338 (25. sz. függelék). Minden idézet onnan.
54
mutatnak az osztrák és német keresztényszocialista törekvésekkel és a Rerum Novarum tanításával, ami a magyarországi keresztényszocializmus gyökereit illetően az előzőekben mondottakat tekintve egyáltalán nem meglepő.174 A program bevezető fejezete szól a modern világ súlyos társadalmi eltolódásairól, a tőke uzsorája következtében a munkásság kizsákmányolt helyzetéről, s kijelenti, hogy „széles körű, a gazdasági élet egész területére kiható gyökeres közgazdasági reformokra van szükség, amelyek a gazdasági haladás igaz vívmányait megegyeztetik az elhanyagolt szociális érdekekkel”, azonban a keresztényszociális tanításnak megfelelően mindjárt hozzáteszi, hogy „mindenekfölött pedig szükség van a kereszt jelében való társadalom-erkölcsi megújhodásra, amely végre teljes érvényre juttatja a köz- és magánéletben a felebaráti szeretet parancsait. A templomokból ki kell vinnünk a krisztusi elveket a mindennapi élet ezer viszonyaiba, a politikába, gazdasági életbe, családba és társadalomba”. A keresztényszocialisták hadat üzennek az istentelen szociáldemokráciának, mely a munkásokat vallásuktól fosztja meg, vagyonközösséget, nőemancipációt, szabadszerelmet, társadalmi felforgatást és véres forradalmat hirdet. Kijelentik, hogy „nincsen szükség a forradalom vértengeréből születő ‘jövő államra’, csak a mait kell Krisztus szellemében újjáépíteni. ... A tőkét nem megsemmisíteni, elközösíteni kell, hanem visszaéléseit megszüntetni. … A magántulajdon az emberi törekvés és takarékosság legfőbb rugója, azért mi mellette foglalunk állást, de vissza kívánjuk állítani a tulajdon keresztény fogalmát, amely szerencsésen hidalja át a feltétlen, korlátlan tulajdon és a vagyonközösség végleteit, midőn megállapítja a személyes jogot a tulajdonra, viszont megszorítja a használati jognak kizárólagosságát és erkölcsi kötelességévé teszi a tulajdonosnak, hogy lemondással szolgálja vele a köz javát.” A nők foglalkoztatását illetően felfogásuk, hogy „a családot nem felbontani, hanem megerősíteni kell, azért az a törekvésünk, hogy a nő adassék vissza tulajdonképpeni hivatásának, a családi tűzhelynek, hol boldogítsa a családért fáradozó férjet s neveljen hasznos fiakat a hazának”. A gyengébb egzisztenciákat kíméletlenül letörő gazdasági versenyben szövetkezésre van szükség, „amely a nagy tőke előnyeit biztosítja a kisebb gazdasági erőknek. ... (A szövetkezés) a gazdálkodás igazi keresztény formája, amelyben a felebarátok összefognak és a közös jóért vállvetve fáradoznak. Azért a szövetkezés a sarkpontja a kisemberek javát célzó gazdasági politikának.” A 174
Mérei a magyar programot elemezve pontról pontra kimutatja a német és osztrák programhoz való hasonlóságát, a lábjegyzetekben bőven idéz a német és az osztrák pártprogramokból, amelyek mintául szolgáltak a magyarnak (Ibid., 186– 191). Mérei szerint az egyetlen jelentős különbség az, hogy míg a német és az osztrák programban határozottan fellelhető egy bizonyos antiszemita irányzat, a magyarban ennek nyoma sincs.
55
program bevezetése végül állást foglal a választójognak az alsóbb néposztályokra való kiterjesztése mellett, mivel szerzői meggyőződése szerint „a jelen társadalmi bajok egyik fő oka abban is rejlik, hogy az alsóbb néposztályok kezéből a politikai téren is ki van ragadva a fegyver, amellyel érdekeit a törvényhozásban megvédhette volna”. A tulajdonképpeni konkrét követeléseket a program huszonegy szakaszban sorolja fel. Az első szakaszban a keresztényszocialisták „a nemzetfenntartó kereszténység alapjára helyezik mozgalmukat”, s újra hangsúlyozzák azt a hitüket, hogy „csak a kereszt jelében való társadalomerkölcsi megújhódástól várhatjuk a nép sorsának jobbra fordulását”. A következő szakaszban hitet tesznek a magyar haza iránti feltétlen hűségükről; ugyanakkor kijelentik, hogy testvéri egyetértésben kívánnak együttműködni az ország határain belül élő összes nemzetiségekkel, mint a közös haza különféle nyelvű, de egyenjogú polgáraival. A harmadik és negyedik szakasz politikai követeléseket tartalmaz, éspedig „az általános, titkos, közvetlen, községenként való választási jog” és „a gyülekezési jognak a szabadság szellemében eszközlendő törvényes szabályozását és biztosítását”. A szorosan vett szociálpolitikai programpontokat az ötödik szakasz vezeti be, a következő indokolással: „Minthogy a nemzet élete összefüggő szerves egész és így a közjólétnek feltétele a részek jóléte, minden társadalmi osztály jogos kívánságait magunkévá tesszük. De mert az alsóbb néposztályok a legelhagyatottabbak, legfőképpen ezek gazdasági felszabadításáért küzdünk”. A következőkben követelik az alsóbb néposztályokra nehezedő súlyos adóterhek csökkentését: ennek érdekében a létminimum adómentességét, a fokozatos adózás bevezetését, a földadó leszállítását, az elsőrendű életszükségletekre kivetett fogyasztási adók megszüntetését, másrészt viszont a nagybirtokosok, nagyvállalkozók és a tőzsde nagyobbfokú megadóztatását. Ugyancsak a népre súlyosodó terhek enyhítését célozta a fegyverkezési versenyt nemzetközi megegyezés útján megszüntetni kívánó és a katonai szolgálat idejének leszállítását célzó javaslat. A munka nélkül szerzett nyereség és az árak mesterséges felhajszolásának kiküszöbölésére a program követeli a szerencsejátékok betiltását s a tőzsdei spekulációknak szigorú megrendszabályozását. A család védelmét szolgálja az a javaslat, mely szerint a családi ház, műhely, ill. a megélhetés minimumát biztosító földbirtok ne legyen elzálogosítható, kölcsönnel megterhelhető, hanem eltulajdoníthatatlan és minden végrehajtástól mentes. A szegény néposztályok érdekében az állam gondoskodjék az uzsora és a csalás szigorú üldözéséről, a nő erkölcs-védelméről és a leánykereskedelem visszaszorításáról, az élelmiszer-forgalom hatályos ellenőrzéséről és az élelmiszer-hamisítás szigorú büntetéséről. A hatóságok intézkedjenek a nagyvárosi tömeglakások egészségügyi ellenőrzéséről és a lakásuzsora megtiltásáról, valamint az ijesztő mértékben terjedő iszákos-
56
ságnak megfékezéséről az italmérések ellenőrzése, a pálinka adójának felemelése, s ugyanakkor a bor és sör olcsóbbá tétele által. A programnak igazságügyi reformokat sürgető 13. szakasza többek között a rendőri bíráskodásnak független bíróságra való ruházását, s általában a gyengéknek védelmét követeli. Ezzel kapcsolatban a program szerkesztői kijelentik, hogy „szükségesnek tartjuk a szegényeknek ingyenes jogvédelmét egyesek és a hatóságok visszaélései ellen. E célra a keresztényszociális egyesületekkel kapcsolatosan néptitkárságokat fogunk szervezni, amelyek a tagoknak, különösen a munkaviszonyból származó jogsérelmei esetén ingyenes tanáccsal és jogvédelemmel szolgáljanak.” A program következő négy szakasza, a 14.-től a 18.-ig bezárólag, a kisgazdák, mezőgazdasági munkások, kisiparosok és gyári munkások gazdasági és társadalmi helyzetének javítására tartalmaznak részletes követeléseket. Az agrárlakosság érdekében az állam segítse elő az eladásra kerülő földnek törpebirtokosok kezébe juttatását megfelelő hosszú lejáratú hitel és beruházási kölcsön nyújtásával az erre a célra felállítandó pénzintézetek által, mozdítsa elő a kisbirtokos parasztoknak eladási és fogyasztási szövetkezetekbe tömörülését, valamint gondoskodjék az állami, községi és alapítványi birtokok parcellázásáról és örökbérletbe adásáról. Az állam agrárpolitikájának legfőbb célja az legyen, hogy minél több család jusson tisztességes megélhetést biztosító önálló birtokhoz, ill. örökbérlethez. A mezőgazdasági munkások érdekében a program követeli a feudális korból visszamaradt robotmunka és különféle ingyenes szolgáltatások eltörlését, s általában a mezőgazdasági munkabérviszonyok korszerű szabályozását. A mezőgazdaságban végzett munka bérének méltányos megállapítása s a földesurakkal szemben felmerülő ellentétek békebíróság útján való elsimítása céljából a program sürgeti a mezőgazdasági munkások törvényes érdekképviseletének engedélyezését és megszervezését. Különös nyomatékkal követeli a mezőgazdasági cselédlakásviszonyoknak hatósági rendezését, úgy, hogy „minden családos cselédnek az egészségügyi követelményeknek megfelelő külön lakása legyen”, hozzátéve, hogy „a fennálló nyomorúságos lakásviszonyok tovább nem tűrhetők”. Az önálló kisiparos védelmére az ipari foglalkozásnak szakképzettséghez kötését követelik, valamint az állam részéről a nagyiparnak nyújtott egyoldalú kedvezmények helyett a kisipar hathatós támogatását a kisiparnak juttatandó közszállítások, valamint ipari hitel-, nyersanyagbeszerző és értékesítő szövetkezetek felállítása révén. Az ipari munkásság érdekében a program 17. szakasza követeli a munkásérdekek képviseletére hivatott munkakamaráknak létesítését és a szervezkedés jogának törvénybe iktatását. Ugyancsak javasolja munkaadókból és munkásokból álló bizottságok felállítását, amelyek a felmerült jogvitás esetekben mint választott bíróságok, egyébb vitás kérdésekben pedig mint békebíróságok működnének. Arra az eshetőségre nézve, „ha a
57
felmerült vitás ügyek ily békés eszközökkel meg nem oldhatók”, a keresztényszocialisták kertelés nélkül kijelentik, hogy „nem zárkózunk el a sztrájk fegyverétől sem, amelyet – mint végső eszközt –, ha jogos és igazságos, megengedettnek tartunk.” A program hathatós védelmet követel az államtól a munkás mint a gazdasági versenyben gyöngébb fél számára, nevezetesen a gyermekmunka eltiltását és serdült korban rövidebb időre korlátozását, az éjjeli női munka általános betiltását és az éjjeli férfimunkának kizárólag olyan iparágakra korlátozását, amelyekben az üzem természete elkerülhetetlenül szükségessé teszi az éjjeli munkát. Ugyancsak követelik a nők részére a férfiakéval egyenértékű munka után az egyenlő díjazást, hatályos női erkölcsvédelmet és az állandóan alkalmazott nőknek szülés idejére hatheti fizetéses szabadságot; minden munkás részére teIjes, legalább 36 órás vasárnapi munkaszünetet, ennek kevés kivétellel minden foglalkozásra s a kereszténység ünnepeire való kiterjesztését; országos, törvényhatósági és községi választások idején törvényes munkaszünetet, hogy a választáson a munkás is részt vehessen; állandó munkásoknak évenként többheti szabadságot; a munkás egészségének és testi épségének a gyárakban és műhelyekben való megóvására hatályos törvényes intézkedéseket s azok betartásának szigorú hatósági felügyeletet, valamint általános élet-, baleset-, betegség-, aggkor-, rokkantság-, munkanélküliség- és elemi csapások elleni kötelező biztosítást. A keresztényszocialisták kívánatosnak tartják a munkásoknak a vállalat vezetésében való részvételét, s ugyancsak a nyereségben részesedését, s ezért indítványozzák a munkásválasztmányok és munkásosztalék bevezetését. A következő, l8. szakasz, a cselédek és egyéb háztartásbeli és gazdasági alkalmazottak érdekében egészséges lakást, megfelelő ellátást, hely nélkül lévők számára cselédotthonokat, erkölcsvédelmet és hatósági cselédközvetítő intézetek felállítását tartja szükségesnek. A 19. szakaszban a közlekedési vállalatok, közvilágítás stb. közvállalatokba vételét, s a munkába járók részére utazási kedvezményt javasolnak. A 20. szakasz a műveltség és tudomány közkinccsé, a magasabb kiképzésnek minden tehetség számára elérhetővé tételének érdekében követeli a szegényebb osztályok számára ingyenes valláserkölcsi nevelést és oktatást, egészséges iskolaépületekkel, megfelelő felszereléssel és jó tanítókkal. A program utolsó, 2l. szakasza abból a meggondolásból indul ki, hogy „a legtökéletesebb gazdasági rendszer mellett is mindenkor számosan lesznek, akik önhibájukon kívül olyan helyzetbe jutnak, hogy közsegély nélkül önfenntartásukat biztosítani nem képesek”, és ezért a szegényügy korszerű reformját sürgeti.
58
A keresztényszocialista program nem elégszik meg az államnak a szegény betegekkel, gyermekekkel s a szellemi és testi fogyatékosságban szenvedőkkel (vakok, siketnémák, őrültek, szellemi fogyatékosok) szembeni kötelezettségeinek megállapításával, hanem hangsúlyozza azt is, hogy „mindenekelőtt szükséges korunk megfogyatkozott keresztény felebaráti szeretetének felébresztése és megfelelő egyletekben való szervezése, hogy egyéni önfeláldozás és anyagi segítség együtt tevékenykedjenek a nyomor enyhítésén a szegénysegélyezés eszményi rendszerének, a házi szegényápolásnak megvalósításával”. A zárósorokban a keresztényszocialisták hitvallást tesznek „a politikailag független, gazdaságilag erős, keresztény Magyarország” eszménye mellett, „melyért küzdeni soha utolsó lehelletünkig meg nem szűnünk”. A programot a Keresztény Szociális Egyesületek Országos Szövetsége az 1905. október 15-én Budapesten tartott második kongresszusán elfogadta, majd a következő évben megrendezett keresztényszocialista nagygyűlés elhatározta egy, a program alapján álló politikai párt alapítását. A Keresztényszocialista Párt hivatalosan 1907-ben alakult meg, bár vezére, Giesswein egyelőre még tagja maradt a Néppártnak is. Ezzel csak közvetlenül az 1910-ben tartott országgyűlési választások előtt szakított, hogy a választásokon az új párt neve alatt és programjával indulhasson. Megválasztása után ő lesz a Keresztényszocialista Párt első – és sokáig egyedüli – képviselője a magyar országgyűlésben. Régi munkatársai közül többen – pl. Haller István és Huszár Rároly – a Néppártban maradnak, annak segítségével jutnak be a parlamentbe, azonban ez nem akadálya annak, hogy továbbra is tevékeny részt kérjenek a keresztényszocialista szervezetek munkájából és vezetéséből. A keresztényszocialista mozgalom előbb volt, mint a Párt, s ez utóbbinak létrehozatala után is sokkal átfogóbb maradt, mintsem hogy a pártkeretekbe beszorítható lett volna. A keresztényszocializmus tulajdonképpeni működési területe a munkásvédelem, s ebből kifolyólag a fő hangsúly természetszerűleg mindig a munkásegyesületek szervezésén és irányításán maradt. A keresztényszocializmus eszméjének megnyert papok, tanítók, tisztviselők, iparosok és munkások buzgólkodása folytán a Keresztényszociális Egyesületek Országos Szövetségéhez csatlakozó egyesületek és szervezetek száma évről évre ugrásszerűen, növekedett. Az 1906. szeptember 23-án tartott közgyűlésen már 84 egyesület képviseltette magát 125 küldöttel; ehhez az év folyamán még további 43 egyesület csatlakozott.175 A tagok száma elérte a
175
LILLIN, Rerum Novarum, 128.
59
20.000-et.176 E kezdeti sikerek azonban aligha tudták elpalástolni azt a felismerést, hogy a keresztényszocializmus hatósugara inkább csak a hivatalnok osztályig és kisiparosokig ért el, míg a nagyipari munkások elzárkóztak előle.177 A hagyományos katolikus legényegylet a hitbuzgalmi tevékenység és jámbor magaviselet hangsúlyozásával inkább taszító hatással volt a marxista propaganda által a vallástól elvadított és osztályharcra nevelt nagyvárosi proletár tömegekre, mintsem hogy képes lett volna érdeklődésüket felkelteni. Ilyenformán a keresztényszocialista vezetőkben korán megérlelődött az a belátás, hogy ahhoz, hogy a munkások bizalmatlanságát leszereljék, először meg kell őket győzni arról, hogy a keresztényszocializmus valóban a munkásság érdekeiért harcol, éspedig éppoly elszántan s eredményességgel, mint a szociáldemokrácia. Ehhez viszont szükségesnek látszott a rivális mozgalom leghathatósabb fegyverének, a szakszervezeteknek lemásolása. Ezért 1906-tól kezdve megindul a keresztényszocialista szakszervezetek szervezése, ill. a már meglévő munkásegyleteknek szakszervezetté alakítása. A szociáldemokraták, akik eladdig a magyar szakszervezeti mozgalmat teljesen monopolizálták, nem nézték mindezt ölbe tett kezekkel, hanem a legnagyobb dühvel támadtak „a munkásosztály egységének klerikális megbontóira”. A munkaadókat sztrájkkal, szabotázzsal igyekeztek az új szakszervezetek elismerésétől elrettenteni, és semmitől sem riadtak vissza, hogy megakadályozzák egyes keresztényszocialista munkások és munkásnők alkalmazását. Ezeket a munkásosztály árulóinak kiáltották ki, sok esetben véresre verték őket, többeket brutálisan meggyilkoltak.178 A terror ellenére a keresztény-
176
RÉZLER GYULA, A magyar nagyipari munkásság kialakulása 1867–1914 (Budapest, 1938) 193–194. 177 NYISZTOR, Ötven esztendő, 175–176. 178 LILLIN, Rerum Novarum, 129; RÉZLER, 194–195. Jellemző a szociáldemokraták ellenséges magatartására pártújságuk, a Népszava kiadásában terjesztett A keresztényszocializmus (Budapest, 1907) c. propagandafüzet egy aposztata katolikus pap, FÁBER O SZKÁR tollából, mely minden polémián túlmenően az ízléstelenség végső határait áthágva ránt sárba mindent, ami szent egy hívő kereszténynek. A marxista baloldal gyűlölete később sem enyhült. A második világháború utáni években a kommunista történészek a keresztényszocializmust mint a klerikális reakció által a munkások félrevezetésére kiagyalt pokoli csalást ismertették, XIII. Leó pápát pedig a munkások ádáz gyűlöletével vádolták. Lásd pl. GALÁNTAI JÓZSEF, Egyház és politika, 87–99, vagy a szociáldemokrata HORVÁTH ZOLTÁN, egyébként sok tekintetben értékes művét, Magyar századforduló; a második reformnemzedék története 1896–1914 (Budapest: Gondolat Könyvkiadó, 1961) 278–284. Újabb, alaposságra és tárgyilagosságra törekvő tanulmányok a témáról GERGELY JENŐ, A keresztényszocializmus Magyarországon 1903–1923 (Budapest:
60
szocialista szakszervezeti mozgalom gyökeret vert és szépen fejlődött, bár a két évtizednyi indulási előnnyel rendelkező szociáldemokrata szakszervezeteknek a nagyipari munkások feletti szinte korlátlan uralmát nem volt képes megingatni.179 Túl az ipari munkásokon és városi szegénységen való őszinte segíteni akaráson, a magyar keresztényszocializmus célkitűzései közt első helyen az ország ijesztően nagyszámú agrárproletárainak felkarolása és reménytelenül nyomorúságos helyzetük megjavítása szerepelt. Prohászka világosan látta a probléma gyökeres orvoslása elé tornyosuló szinte áthidalhatatlan akadályokat, de nem riadt vissza a megoldás keresésétől. Már 1902-ben megírta, hogy „a földbirtoknak aránylag kevés kézbe való felhalmozódása, a faluknak szaporodását és gazdasági fellendülését lehetetlenné teszi ... kimondjuk: kenyeret, földet és levegőt a gyengének ... Óraszámra utazik az ember a latifundiumok között; ezekből, gondolom, itt is, ott is egy-kétezer holdat lehetne a nép számára kihasítani, mert különben nem fejlődhetik.”180 Hasonlóan gondolkodott Giesswein is: „ ... nálunk Magyarországon rendkívül sok az óriási birtok és rendkívül sok a törpe birtok.” Ajánlotta, hogy a latifundiumok egy részét osszák fel és teremtsenek belőlük új parasztgazdaságokat. Ahol ez nem lett volna lehetséges, például a hitbizományok esetében, ott adják a földet bérbe a törpebirtokosoknak és a mezőgazdasági munkásoknak.181 Az Igaz Szó és megyei testvérlapjai is nagyarányú földosztás és telepítés mellett érveltek. Ezt a kincstári földeken, valamint a községek és alapítványok birtokain lehetett volna elkezdeni. Ezenfelül a keresztényszocialista sajtó ajánlotta, hogy a piacon lévő nagy- és középnagyságú birtokokat a bankok segítségével a kisbirtokos parasztok részére elérhetővé, megvásárolhatóvá tegyék. A bankok állami ellenőrzés alatt végezzék ezt a szolgálatot, éspedig minden nyerészkedés kizárásával. Maga a katolikus egyház pedig adja Akadémiai Kiadó, 1977) és id., A keresztényszocializmus Magyarországon 1924– 1944 (Budapest: Typovent Kiadó, 1993) 179 Galántai szerint (98 o.) 1913-ban a keresztényszocialista szakszervezeti tagok száma 5.909 volt, míg a szociáldemokrata szakszervezetek taglétszáma megközelítette a 70 ezret. Annak bizonyítására, hogy a keresztényszocialistáknak csak a kisiparosok és kiskereskedők közt volt sikerük, Galántai kiemeli, hogy míg minden 32 szakszervezethez tartozó vasmunkásra jutott egy keresztényszocialista, addig könyvkötőknél minden kilencre, a cipészeknél hatra. (N.B. Galántai nem jelzi adatainak forrását.) A szociáldemokrata szakszervezetekről alapvető munka JÁSZAI S., A magyar szakszervezetek története (Budapest, 1925). Ebben Jászai a szociáldemokrata szakszervezeti tagok számát 1913-ban 107.486-ban adja meg (211 o.), Galántai 70.000-ével szemben. 180 Idézi K ERÉK, A magyar földkérdés, 89. 181 Ibid.
61
földbirtokait vagy legalábbis nagy részét, örökbérbe a kisparasztoknak. Az államnak pedig legyen joga kikényszeríteni bizonyos feltételek mellett a latifundiumok egyes darabjainak a piacra dobását.182 Ezek jól átgondolt, reális elképzelések voltak, merészségükben odáig mentek, hogy szükség esetén az egyenes kisajátítást is igénybe vehetőnek tartották. Ha ezeket a javaslatokat végrehajtották volna, Magyarország jövője bizonyára másképp alakul. A baj abban rejlett, hogy csak kevesen voltak igazi keresztényszocialisták, tettet sürgető hangjuk süket fülekre talált. Szerte az országban alig akadt, aki megértette és bizalommal fogadta volna eszméiket. A magasabb társadalmi osztályok szemében, ideértve a főpapság és a papok többségét, a keresztényszocializmus veszélyes, társadalmat felforgató kísérletezésnek tűnt. A szegények, különösen az ipari munkásréteg, viszont úgy tekintette, mint a felsőbb és a középosztály jól álcázott próbálkozását arra, hogy ígérgetéssel és félmegoldásokkal megtörjék a nép forradalmi lendületét. E téren a magyar keresztényszocialisták ugyanabba az akadályba ütköztek, mint a keresztényszocialista mozgalmak világszerte: nem tudták túllicitálni, sőt nem is tudtak versenyezni a marxista szocializmus érzelmi vonzásával, mert hiszen ez utóbbinak erőszakra, sztrájkra, osztálygyűlöletre és véres forradalomra irányuló izgatása szöges ellentétben állt eszményeikkel és egyházuk tanításával. Ehelyett a keresztényszocialistáknak mérsékletre kellett kérniük az elkeseredett proletárokat, törvénytiszteletre, munkaadóik és a hatóságok iránti engedelmességre intve őket. Végül pedig az a dicséret és támogatás, amellyel egyes püspökök és közéleti méltóságok elhalmozták a keresztényszocialista mozgalmat, amiért az mérséklő hatást gyakorolt a munkásokra s felvette a harcot a forradalomra uszító marxista szocialistákkal, csak kompromittálta őket a proletárok szemében. Tény, hogy ami eredményt elért a keresztényszocializmus és szakszervezete, az főleg a kisiparosok, kiskereskedők és kisbirtokos földművesek közt volt, míg a valódi proletárok tömegeit nem tudta vonzani. Így XI. Pius pápa panasza, aki a munkásosztály elveszítését az egyház számára a tizenkilencedik század nagy botrányának nevezte, Magyarországra is érvényesnek bizonyult. Jellemző, hogy mikor 1908-ban a katolikus nagygyűlés alkalmával szentségi körmenetet tartottak az Andrássy úton, erős rendőrkíséretre volt szükség a dühöngő proletártömegek fékentartására, akik vezetőiktől felbujtva lármás egyház- és vallásellenes szidalmakkal illették a körmenetben vonuló papságot és híveket.183
182
Ibid., 89–90. MIHALOVICS ZSIGMOND, „Beharangozás”, in: NYISZTOR ZOLTÁN, szerk., Az actio catholica tíz éve (Budapest, 1943) 109; RÉZLER, 198. 183
62
63
