BEVEZETÉS AZ INFORMÁCIÓTÖRTÉNELEMBE Z. Karvalics László
GONDOLAT – INFONIA Budapest, 2004
© Z. Karvalics László, 2004 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. www.gondolatkiado.hu A kiadásért felel Bácskai István és Nagy Ádám Műszaki szerkesztő és sorozatterv Gembela Zsolt Tördelő Unyi Krisztina A kiadási munkálatokat a Books in Print végezte ISBN 963 9567 32 9 ISSN 1785-8585
TARTALOM
TARTALOM .................................................................................................................................................................... 3 BEVEZETŐ ...................................................................................................................................................................... 5 1. KÖZELÍTÉSEK AZ INFORMÁCIÓTÖRTÉNELEMHEZ ......................................................................................... 7 Átalakuló társadalom, megújuló „iskolák” ................................................................................................................... 7 Információgazdaság ...................................................................................................................................................... 7 Történetfilozófia ........................................................................................................................................................... 9 Kultúra- és kommunikációelmélet .............................................................................................................................. 13 Az informatika mint szálláscsináló ............................................................................................................................. 14 2. ALAPFOGALMAK ÉS JELENTÉSEK ..................................................................................................................... 16 Elemi információ és információs alakzatok................................................................................................................ 17 Az elemi információ „csatornái” ................................................................................................................................ 18 Információ és cselekvés .............................................................................................................................................. 19 Az információáram (information flow) folyamatmodellje ......................................................................................... 21 Az információs tevékenységformák és a tárgyiasítási útvonalak ............................................................................... 22 Információtechnológia ................................................................................................................................................ 26 Információ és közösség .............................................................................................................................................. 31 3. AZ INFORMÁCIÓTÖRTÉNETI HAGYOMÁNY ................................................................................................... 37 Az ősforrás: Condorcet (1743–1794) ......................................................................................................................... 37 Információ, történelem, közösség: a szociológia színre lép ....................................................................................... 38 Harold Adams Innis (1894–1952) .............................................................................................................................. 40 A torontói iskola és annak „ellenárama” .................................................................................................................... 41 Az amerikai információtörténeti irányzat ................................................................................................................... 43 Német műhelyek: Kosellecktől Gieseckéig ................................................................................................................ 44 A kontroll mint magyarázóelv: Norbert Elias és James Beniger ................................................................................ 46 4. A MAGYAR INFORMÁCIÓTÖRTÉNETI GONDOLKODÁS KEZDETEI ........................................................... 48 Hajnal István (1892–1956) ......................................................................................................................................... 48 Balogh József (1893–1944) ........................................................................................................................................ 50 Kallós Ede (1882–1950) ............................................................................................................................................. 51 Thienemann Tivadar (1890–1985) ............................................................................................................................. 52 Várkonyi Nándor (1896–1975)................................................................................................................................... 53 A magyar információtörténelem Hajnal István után................................................................................................... 54 5. AZ INFORMÁCIÓTÖRTÉNELEM HAT ÁGAZATA ............................................................................................. 57 Információ-központú elemzés .................................................................................................................................... 58 Információháztartás-történet ....................................................................................................................................... 58 Az információtechnika társadalomtörténete ............................................................................................................... 58 Az információjelenség története ................................................................................................................................. 59 Az információs társadalom előtörténete ..................................................................................................................... 59 Információtörténet ...................................................................................................................................................... 61
Az információtörténeti vizsgálódások „kiterjedése” .................................................................................................. 61 Összefoglalás: a hat ágazat ......................................................................................................................................... 62 6. A HAGYOMÁNYOS ÁGAZATOK INFORMÁCIÓTÖRTÉNETI „ÚJRAÍRÁSA” ............................................... 64 Információ-központú politikatörténet ......................................................................................................................... 64 Információ-központú gazdaságtörténet ...................................................................................................................... 66 Információ-központú társadalom- és technikatörténet ............................................................................................... 70 Információ-központú hadtörténet ............................................................................................................................... 72 7. AZ INFORMÁCIÓTÖRTÉNELEM HAGYOMÁNYOS DISKURZUSAI .............................................................. 75 Az információs „forradalmak” ................................................................................................................................... 75 Az információáram akadályai ..................................................................................................................................... 82 Úton a „magasb harmónia” felé: világnyelv és világkönyvtár ................................................................................... 86 8. AZ INFORMÁCIÓTÖRTÉNELEM ÚJ KULCSDISKURZUSAI ............................................................................ 88 Hálózatok a történelemben ......................................................................................................................................... 88 Az információáram „parazitáinak” története .............................................................................................................. 90 Fordítástörténet ........................................................................................................................................................... 91 9. FELÉRTÉKELŐDŐ KUTATÁSI TÉMÁK, JELLEGZETES PROBLÉMATERÜLETEK ..................................... 94 Információrégészet ..................................................................................................................................................... 94 Adatbázis-történelem .................................................................................................................................................. 95 A távközlés „mikrotörténete” ..................................................................................................................................... 96 HIVATKOZOTT ÉS AJÁNLOTT IRODALOM ........................................................................................................... 99 FÜGGELÉK – 150 AJÁNLOTT INFORMÁCIÓTÖRTÉNETI KUTATÁSI TÉMA ................................................. 106 Általános témák ........................................................................................................................................................ 106 Egyetemes történelem............................................................................................................................................... 106
Köszönöm az egyes fejezetekhez nyújtott szöveges segítséget szerzőiknek, Demeter Tamásnak (Balogh Józsefről), Holczer Mártonnak (Német műhelyek) és Kiséry Andrásnak (Thienemann Tivadarról). Az ábrák elkészítésében segítségemre voltak: Élő Gábor (2., 3., 5., 6., 12.), Szabó Szilvia és Kleinheincz Gábor (1) Kocsis Frigyes (7–11.).
BEVEZETŐ
1443-ban vagyunk: I. Ulászló és az országnagyok elhatározzák, hogy a nyáron háborút indítanak a török ellen. S miközben július második felében megindul a később „hosszú hadjárat” néven elhíresült katonai akció, III. Frigyessel és Giskrával is fegyverszünet köttetik. Az év végéig Szófiáig jutnak a Hunyadi János vezette magyar csapatok, s decemberben Zlaticánál, majd – már a hideg miatt visszavonulóban –, közvetlenül karácsony előtt, Melsticánál is győzelmet aratnak a török erők felett. Ugyanebben az évben, pár ezer kilométerrel arrébb, Koreában – az uralkodó Szedzsong utasítására és teljes egyetértésével – a királyi akadémia tudósai kidolgozták a koreai ábécét, a hangült, ezt a tudományos, mégis egyszerű és hatékony írásrendszert. Az egyszerű fonetikus jelek bevezetése előtt a koreaiak a kínai írásjeleket használták, de az ennek mesteri elsajátításához szükséges idő miatt csak egy maroknyi kiváltságos arisztokrata kincse lehetett. A hangül eredeti neve (hun-min csong-üm, vagyis „megfelelő hangok a nép oktatására”) jelzi, hogy a tudás demokratizálásának felülről vezérelt eszközeként alakították ki. A 10 magán- és 14 mássalhangzóból álló szótagcsoportokra épülő nyelv könnyű tanulhatósága és alkalmazhatósága nagyban hozzájárult az írni-olvasni tudás magas arányához, később a fejlett könyvnyomtatáshoz (ma pedig könnyen használható számítógépes rendszerekhez is). A szablyák, kezdetleges lőfegyverek és lovas csapatok ideje leáldozott (most az 1444-es várnai ütközetről már ne is essék szó) – a tudáshoz írott szövegeken keresztül való hozzáférés tömegesítésének programja pedig soha nem volt aktuálisabb. Szedzsong írásreformja mögött a történelmi folyamat olyan összetevője sejlik fel, amelyet a politika és gazdaság fókuszú történetírás sokáig háttérbe szorított, de különös módon a társadalomtörténet vagy a mikrotörténelmi irányzat népszerűsége sem emelt előtérbe: az élet minden vonatkozását átszövő információs rendszerek, technológiák és intézmények világa, amelyek szintetikus tárgyalását és áttekintését, úgy tűnik, éppen egy újabb „információs forradalom” kezdi sürgetni. 1998 májusában jelent meg Alistair Black rövid, de annál kihívóbb írása a Library History hasábjain, amelyben a könyvtártörténetet nemes egyszerűséggel az „információtörténelem” részhalmazaként (sub-set) tárgyalja, megpróbálván elfogadtatni a könyvtárosszakmával azt, hogy tudomány-rendszertani helyét tekintve a könyv- és könyvtártörténet tulajdonképpen egy még átfogóbb diszciplína alárendelt területének tekinthető. Az önazonosságának keresésével és tárgyának, az információnak a meghatározásával jó ideje küszködő könyvtár- és dokumentációtudomány számára kapóra jött ez a megközelítés, hiszen az információtörténeti kiindulópontot elfogadva újraértelmezhetővé vált a könyvtár és a könyvtáros társadalmi-történeti szerepe. Most, amikor könyvek és tanulmányok milliói digitális formában, az interneten keresztül vehetőek birtokba, és a hozzáférhető tartalom egyre kisebb hányada érhető el a hagyományos csatornákon keresztül, mind világosabban látni, hogy a mindenkori információáram „mérnökeiként, váltóőreiként és pályafelvigyázó segédtisztjeiként” szolgáló szakemberek pusztán azért „szorultak” évszázadokon át egy „könyvtár” nevű intézménybe, mert a jelhordozók sokszorosításának a nyomtatás, a tömeges (és ingyenes vagy jelképes árú) hozzáférésnek pedig a raktári vagy olvasótermi kölcsönzés volt az egyetlen elterjedt formája. Valódi funkciójukat, a nyilvános információforgalomba bekerülő tartalmak osztályozását, szűrését, visszakereshetőségük biztosítását és „fogyasztásra” való előkészítését, a metaadatok létrehozásán keresztül történő értékhozzáadást immár egy többszörösére nőtt és sokféleképpen rétegzett információs és intézményi térben teljesíthetik ki. A szemléleti fordulat lassan végbemegy: sok, ebbe az irányba mutató publikáció után sorra jönnek létre a szakmai szervezetek: a leedsi egyetemen életre hívott Information History Group vagy már a nevével is az új felfogást tükröző japán szakmai szövetség (Japan Association of Library and Information History). Ha Blacknek igaza van, akkor az információtörténelem „gyűjtő természete” messze túlmutat rajta és kollégáin – hiszen ha a könyvtártörténetre érvényesnek tartjuk, akkor miért ne volna alkalmazható ugyanez a logika a sajtó- és
nyomdatörténetre, a hírközléstörténetre, az oktatástörténetre, a mérésügy történetére – és még vagy másik két tucat nagy hagyományú tudományra? Hiszen mintha a történettudomány irányzatainak nagy része eo ipso különböző információrendszerek, eszközök és intézmények történetével foglalkozna! A tudomány-, technika-, művészet-, oktatás-, nyelv-, írás-, könyv-, könyvtár-, sajtó-, távközlés-, posta- és cenzúratörténet szinte teljes egészében, de a jog-, vallás-, gazdaság-, had- és politikatörténet számos metszete is jelentős mértékben információrendszerek vizsgálatára épül. Csakhogy az információs mozzanat ezekben a megközelítésekben vagy színes kultúrtörténeti adalékként, vagy egy pozitivista-krónikás áttekintés tárgyaként, vagy az adott társadalmi alrendszer vizsgálatának a teljesség kedvéért megemlített jelentéktelen komponenseként szerepel, társadalmi környezetével és hatástényezőivel való sokoldalú öszszekapcsolás nélkül. Nem az információ, hanem az információval foglalkozó intézmény – nem az információháztartás, hanem az információ mozgásának technikái és azok eszköztámogatása – nem az információt használó ember, hanem az információt tárgyiasító eszköz: nagyjából ez a kiindulópontjuk, amely ráadásul „korfüggetlen” is, amennyiben az idesorolható munkák javarészt módszertani újítások nélküli filológiai háttérteljesítményre épülnek. Ebben a könyvben azt kívánjuk bemutatni, hogy az „információtörténelem” régóta létező irányzat a történettudományban, még ha – intézményesedés híján – nem jelent is egységes és szerves hagyományt; 2. az információtörténelem kutatási „nyersanyaga” hosszú ideje termelődik: most a modellezés, a fogalmi tisztázás és az információ-központú megközelítés erejét érzékeltető részszintézisek elkészítése van soron; 3. az információtörténeti kiindulópontok következetes végiggondolása grandiózus kutatási programot jelöl ki, és számos ponton újíthatja meg, illetve frissítheti fel történeti tudásunkat, illetve a történeti kutatásokat vezérlő kérdésfeltevéseket. 1.
Az alábbi áttekintés – számos kisebb tanulmány után – a témakör első rendszerezési kifejtési kísérletének tekinthető, annak minden gyermekbetegségével és kiforratlanságával. Kérem az Olvasót, nézze el nekem.
1. KÖZELÍTÉSEK AZ INFORMÁCIÓTÖRTÉNELEMHEZ
Átalakuló társadalom, megújuló „iskolák” „Ahogy az asztalos a mának dolgozik… a történésznek is a saját jelenkorában felmerült kérdésekre kell a maga eszközeivel válaszolnia…” (Kosáry Domokos) „…Csakis a jelen szemüvegén keresztül át vizsgálhatjuk, illetve érthetjük meg a múltat… a jelen megértésének a múlt a kulcsa.” (E. H. Carr) Elgondolkodtató, hogy a történetírás klasszikus szállóigéjének („historia est magistra vitae”) közhellyé kopásával párhuzamosan hányféle alakváltozatban tűnik fel ugyanez a tartalom a legelmélyültebb megközelítésekben is. Szinte nincs e századnak olyan neves, elméleti-történetfilozófiai kérdésekben állást foglaló történésze, akitől ne tudnánk idézni a találomra kiválasztott mottókhoz hasonló egyértelműséggel megfogalmazott alapelvet. Az öncélú jelenre-vonatkoztatottságtól, a „prezentizmustól” persze minden jelentős gondolkodó nagy műgonddal határolja el magát, megismételve vagy újra felfedezve Marc Bloch ez irányú érveit. Ritkábban fordul elő, hogy a „jelen megértésének” funkcióját – Fernand Braudel nyomán – a „jövő megismerésének támogatásában” találják meg, de sokan eljutnak ahhoz a közvetlen módszertani követelményhez, hogy „…minden új nemzedéknek a maga módján át kell írnia a történelmet …minden új történésznek, ha nem elégszik meg azzal, hogy új válaszokat adjon a régi kérdésekre, felül kell vizsgálnia a kérdéseket is” (Collingwood). Mindezt szem előtt tartva sokatmondó, hogy a történettudomány és a hozzá egészen közel sodródott történeti antropológia legzajosabb „új (vagy új köntösben jelentkező) kérdései” a mégoly sikeres válaszokkal együtt is voltaképpen hermeneutikai-módszertani természetűek, miközben a jelen valósága soha nem tapasztalt dübörgéssel tör be a tudósszobák csendjébe. Nem kell haladás- vagy katasztrófapártinak lenni ahhoz, hogy az ezredvég félelmetes tempójú gazdasági-társadalmi átalakulásainak horderejéről fogalmat alkothassunk. Az elkerülhetetlenül felvetődő dilemmák által közvetített lelkiismereti kihívás társadalmi mozgalmakban és intellektuális műfajokban ölt testet: a zöldmozgalmak, a trendpublicisztika és a futurológia „felfutása” mögött a jelen állapotnak ugyanazt a kihívását találjuk. Nincs semmi meglepő tehát abban, hogy az ökológiai szemlélet előretörése megtermékenyítette a törtenésztársadalom egy részét is, és megszületett az „environmental history”, a történeti ökológia, amely az ember(társadalom) és a természeti környezet által alkotott rendszer különböző típusú történeti megragadásának irányzatait gyűjtötte össze. E „legfiatalabb tudomány” – hogy a művelésébe örvendetesen gyorsan és magas színvonalon bekapcsolódó hazai műhely reprezentatív kötetének bevezető tanulmányát idézzük – lassan húszéves. 1986 nyarán, a berni Nemzetközi Gazdaságtörténeti Kongresszuson született, és rövid idő alatt szédületes pályát futott be. Tanszékek, konferenciák, kutatóközpontok, folyóiratok, monográfiák, nemzetközi szervezetek jelzik, hogy az új diszciplína valamilyen formában „telibe találta” a jelen állapotot. Hasonló utat futott be az 1957-ben „anyakönyvezett” történeti pszichológia, amely a globalizálódó, felgyorsuló világban mind sérülékenyebbnek tűnő emberi psziché vizsgálatát történeti dimenziók kinyitásával támogatja – sőt, ahogy a külső és a belső, a közösségi és az individuális, a kulturális és a mentális minőségek összeérnek, az etnopszichológia felé való lépés tágítja tovább az irányzat tudományos programját. Nem kétséges, hogy az ökológia, a biotechnológia és a „humán problémák” körül csoportosul a korkihívások tekintélyes része. Éppen ezért egészen feltűnő, hogy a korkihívások másik nagy vonzáspontja, az „információs robbanás”, az „információs társadalom” nem eredményezett „történettudományi detonációt”. De vajon miért?
Információgazdaság A társadalomtudományok közül elsőként a gazdaságelmélet figyelt fel a technika és a gazdasági gépezet metamorfózisára. Fritz Machlup és Marc-Uli Porat történeti kitekintést sem nélkülöző összegző műveikkel hívták életre a hatvanas években az „információ- és tudásgazdaságtant” (Information and Knowledge Economy), amely a gazdaság, illetve a termelés információs természetű szektorainak elkülönült vizsgálatában találta meg feladatát. Csakhogy a kihívás még
mélyebb: ha – Lamberton nyomán – „az információ- és tudásgazdaság azzal a felismeréssel indult, hogy a gazdasági rendszert mozgásba hozó döntéseket annak tárgyával az információáramlás kapcsolja össze”, akkor nem elég pusztán az információs szektorra figyelni, hanem a gazdaság működési elvének és fejlődésének egésze igényli a jól feltett „új kérdéseket”. „A gazdasági fejlődés megértésének valódi kulcsát adó információs és tudásfolyamatok nem foglalták el méltó helyüket a közgazdászok gondolkodásában” – Kenneth Boulding negyedszázados megállapítása mind a mai napig érvényes, mert az „alternatív közgazdaságtan” inkább ökológia- és etikaorientált. Pedig ugyancsak állhatna rendelkezésre megfelelő gazdaságelméleti hagyomány. Éppen a magyar Jánossy Ferenc mutatta meg nagy sikerű könyvében (A gazdasági fejlődés trendvonaláról) és más írásaiban még a hetvenes évek elején, hogy „a javak áradatának bőségét” az emberi tudás és az élőmunka határozza meg. A gazdaság fejlődése tehát végső soron a munkaerőben rejlő adottságok kibontakozásától függ. Jánossy kiemeli, hogy „a tudásanyag fokozatosan eltolódik a közvetlen egyéni tapasztalaton nyugvó ismeretektől olyanok irányába, amelyek készen vehetők át másoktól, vagyis amelyek szó, írás és ábrák közvetítésével sajátíthatók el. Minél specializáltabbá válik ugyanis az egyes ember mestersége, annál jobban összeszűkül az a tudástartomány, amelyen belül még saját tapasztalataira támaszkodhat, és annál sokrétűbben kapcsolódik munkája mások tevékenységéhez, amelyeknek eredményét részben már tárgyiasult formában használja fel. Mind saját igen körülhatárolt tevékenysége, mind pedig az ezen kívüli szakterületekkel való sokrétű kapcsolata olyan ismereteket tesz szükségessé, amelyek már nem sajátíthatók el egyéni, közvetlen tapasztalatok útján, hanem csak oktatás által vagy könyvekből.” Ennek megfelelően a gazdasági teljesítmény megértése szempontjából az oktatás – vagy még inkább a kiképzési idő, vagyis egy meghatározott tudásteljesítmény intézményes „felépítése” – majdhogynem fontosabb, mint a megszokott „nyers” paraméterek. Jánossy egyenesen odáig megy, hogy „a társadalom össztudásának gyarapodását, mint totális folyamatot” az „egyes ember individuális tudásának növekedésétől” elválasztva az egyéni ismeretek változását állítja a középpontba. Ferruccio Rossi-Landi a marxi áru-fétis gondolat továbbvitelével az újratermelésnek két fajtáját különböztette meg: 1. használati tárgyak anyagi termelése, 2. verbális információk nyelvi „termelése”. Az olasz tudós remek elemzésben mutatta ki, hogy a jelcsere bonyolódása (és leválása a kereskedelmi jellegű cseréről) a társadalmi struktúra összetettebbé válásával jár együtt, és a kommunikációt ekképpen a jelek és információk termelésének, cseréjének és fogyasztásának szakaszaira bontva akár olyan, párhuzamos világtörténetet is írhatunk, amelyben éppen ez a jelenségvilág áll a vizsgálat fókuszpontjában. Rossi-Landi és Jánossy több évtizedes, termékeny megközelítése azonban sajnálatos módon többszörösen is torzóban maradt. Ahelyett, hogy a társadalomelmélet erős történeti fókusszal foglalkozni kezdett volna az információáru sajátosságaival, átengedte azt a modern leíró közgazdasági iskoláknak. Pedig abból a felismerésből kiindulva, hogy az információ- és tudásalakzatok önmagukban és áru formájában sem elfogyaszthatóak, sőt „birtokbavételük” egyenesen sokszorosításnak tekinthető, vagy hogy sokkal nehezebben kisajátíthatóak, mint a „fizikai áruvilág”, jó néhány gazdaság- és társadalomtörténeti alaptétel kerülhetett volna más megvilágításba. Ennél is fájdalmasabb azonban talán az a tény, hogy az áruviszonyok felől a tulajdonviszonyokhoz megérkező elemzések sem vették figyelembe a kétfajta újratermelési „kört”, és teljes mértékben figyelmen kívül hagyták az információtulajdon és a tudásvagyon kérdéskörét. Ebből fakadóan természetesen (aforisztikus és szervetlen bekezdéskivételektől eltekintve) a tulajdonra épülő társadalmi struktúra vizsgálatakor is teljesen háttérbe szorult az információés tudásmonopóliumok, az információs hatalom, az információs egyenlőtlenségek szerepének és súlyának a vizsgálata. A marxista diskurzusokban hiába maradt mindvégig előtérben a technológiai determinizmus problémaköre, ha az eszközök, szerszámok és gépek energiacentrikus világából is éppen az információ- és tudástechnológia rendszerei maradtak ki. Az információs jelenségcsalád figyelmen kívül hagyásának okait többé-kevésbé pontosan tudjuk. Anélkül, hogy maga a probléma valaha is „tematizálódott” volna e szerzőknél, az anyagi szférára koncentráló szemlélet minden jelentős problémametszetben ösztönösen akcidentálisnak, lényegtelennek, kiegészítőnek minősítette az információs dimenziót, a „fősodort”, a „mélyáramot”, a „lényeget” az anyagi termelésben ragadva meg. Amikor Marx a Grundrisse 1857– 58-as kéziratában a „munkaidő alatt mozgásba hozott hatóerők hatalmának” megnövekedésére felfigyel, közel jut ahhoz, hogy a termelési tényezők közé explicit módon építse be nemcsak a „tudomány általános állását és a technológia haladását”, hanem a munkás fejében lévő tudásvagyont is. (Mellesleg a termelési folyamatnak azt az egyedüli mozza-
natát, amelyet a tőkés nem tud teljes mértékben kisajátítani, és amelyet a munkás nem teljes mértékben bocsát áruba, sőt még a legmonotonabb munka során is tapasztalattömeg-növelés formájában gyarapít.) Mivel azonban az emberi tőkébe, a tudásvagyonba való beruházás folyamatainak „látható világa” csak később alakult ki, Marx mégsem tulajdonított mindennek akkora jelentőséget. Noha a 19. század végére már befejezett ténynek volt mondható a telefon és a távíró diadalútja, és megkezdődött a modern tömegsajtó kialakulása, nem csoda, hogy nemcsak Marx, de a szociológia és a társadalomelmélet korai klaszszikusai sem érzékelték, hogy az egykor akcidentális információs mozzanat mind fontosabbá válik, visszamenőleg is felértékelve a szerepét az elemzésekben. Ma, a „konvergenciaminőség”, a távközléssel összeolvadó számítástechnika, média és oktatás birodalmában, a tudástechnológia, a tudásgazdaság diadalmas előretörésének, az információs szektor dominanciájának időszakában mindez viszonylag tisztán látszik, mint ahogy az is, hogy az „információs társadalom” néven megragadott új gazdasági-társadalmi minőség világtörténeti szerepét és transzformálóerejét tekintve legalább akkora horderejűnek tűnik, mint a modern kapitalizmus kialakulása. Az információs társadalom vezető teoretikusa, Manuel Castells kezdetben igyekezett is a formációelmélet kategóriáiban leképezni a változást, és jó ideig „információs fejlődési módról” beszélt, hogy aztán fokozatosan lecserélje a kifejezést, és háromkötetes nagy monográfiájában már kikerülje a kérdést, „hálózati társadalomról” (network society) és „információs korszakról” (information age) beszélve. Ennek fényében viszont egyenesen meglepő, hogy ez a felismerés nem eredményezett visszamenőleg módszertani fordulatot a történettudományban. Ahogy ugyanis a tőkés fordulat felől nézve Marx tollán az egész emberi történelem a „prekapitalista” mezőben vált értelmezhetővé, ugyanúgy tűnik indokoltnak a világtörténet „preinformációs társadalmak” soraként való megközelítése, az információ-központú történetírás kísérlete.
Történetfilozófia Az „információgazdaság” által vágott ösvényen könnyebben haladt azért előre a társadalomelmélet is. A nyolcvanas évek elejére gyakorlatilag önálló tudományterületet teremtett az „információs társadalom” tanulmányozásával (szakfolyóirat, konferenciák, kutatóközpontok stb.), ám makacsul megragadt a szociológiai/gazdaságelméleti/politológiai keretek között, s a történeti kitekintést paradox módon a „futurológiai” iskoláknak engedte át. Közülük a legismertebb és legtöbb nyelvre lefordított szerzők, Alvin és Heidi Toffler szuggesztív jövővíziói a „harmadik nagy társadalomtörténeti hullám” koncepciójára épülve az információs korszak tartalmait a földművelő és ipari korszakok szerkezeti és fejlődési sajátosságaiból kiindulva ragadják meg. Minden vitatható következtetésük ellenére a Toffler-művek nagy érdeme a kérdésnek a köztudatba való bevitele – legalább egy elnagyolt modell erejéig, afféle gondolati előőrsként olvasók milliói számára öltött testet a jelen kihívásának történeti beágyazottsága. A társadalomtörténeti folyamatok vizsgálata elképzelhetetlen szakaszolás nélkül. A felosztások egy része kizárólag arra alkalmas, hogy külsőleges szempontok alapján elkülönítsen, s ennek révén tegyen tárgyalásra alkalmassá egyes periódusokat (őskor/ókor/középkor/újkor). Más megoldások a társadalmi-gazdasági szerkezet legmeghatározóbbnak érzett mozzanatával tagolnak, s ezek egyúttal már az adott korszakok „jellemzésére” is vállalkoznak (ősközösségi/rabszolgatartó/feudális/kapitalista). Újabban a legelfogadottabb tagolássá az egyes történeti állapotokra jellemző domináns tevékenységformákra épülő elméleti konstrukció vált (halász-vadász-gyűjtögető/földművelő/ipari/ posztindusztriális társadalom). A korszakelnevezéssel tartalmi állításra is vállalkozó felosztások közös jellemzője az, hogy a történelem „motorjaként” a korszakok közötti átmenet nagy kérdéseire figyelnek, akár „forradalomként”, akár „a termelési mód megváltozásaként”, akár új „társadalmi-gazdasági alakulat” létrejötteként írják le a megszülető minőséget. Hogy napjainkban a változások felgyorsulása miatt éppen úgy új minőség születését érjük tetten, annak számos bizonyítékát láttuk. Azzal azonban, hogy elnevezzük „információsnak” a formálódó társadalmi képletet, még nem tettünk értelmes állítást a többi társadalomtörténeti korszakhoz való viszonyával – és ezzel összefüggésben tényleges horderejével – kapcsolatban. Ha ebből a szempontból nézzük meg az irodalmat, azonnal kiderül, hogy az egyes iskolák egészen másfajta minőséget értenek „információs társadalmon”, s egészen eltérő „forradalmi szerepet” tulajdonítanak az információtechnikának. Az is kiderül, hogy a sematikus alapmodell alkalmatlan komoly vizsgálatokra, előbb alaposan át kell azt alakítani.
1. táblázat. A társadalomtörténet „négy korszaka”
↓
HALÁSZ-VADÁSZ-GYŰJTÖGETŐ TÁRSADALOM FÖLDMŰVELŐ TÁRSADALOM IPARI TÁRSADALOM INFORMÁCIÓS TÁRSADALOM
Az ábra nem tudja tükrözni az egyes periódusok időtartama közti különbséget. Pedig pontosan egy-egy nagyságrendnyi eltérés van köztük: több tízezer, több ezer és több száz éves korszak-elődeihez képest az információs társadalom legjobb esetben néhány évtizedes képződmény. (Más kérdés, hogy – egyes demográfiai becslések szerint – az évek száma a populációk nagyságával megszorozva nagyjából állandó értéket tesz ki – tehát öszesen annyian élnek ma az „információs társadalomban”, mint ahányan mindösszesen a korábbi periódusokban.) Az időfaktor érvényesítésétől mindenesetre el kell tekintenünk. A vízszintes tagolás egyik pillanatról a másikra történő változást sejtet, pedig valójában hosszú átmenetekről van szó, amelynek során kiformálódnak és lassan meghatározóvá válnak a következő periódusra jellemző viszonyok. Az ábra nem veszi figyelembe, hogy a formációváltás korántsem szükségszerű, a változások nem globálisak. Ennek következtében az új társadalomtörténeti szakasz mindig centrumterületre vonatkoztatott, amit az alacsonyabb szinteken rekedt társadalmak fognak körül. Jelenleg tehát még mindig találunk ún. természeti népeket, a Föld sok pontján még mindig a mezőgazdaság a létfenntartás kizárólagos forrása, az ún. „fejlődő” országok többsége pedig éppen egy ipari-modernizációs szakaszban van… S végül ez a lakonikus szakaszolás egyáltalán nem érzékelteti, hogy a későbbi, „fejlettebb” korszak mindig őrzi – még ha lecsökkent arányokkal is – valamennyi korábbi tevékenységformát. Az „információs korszak” vízszintes metszetébe jelentős százalékkal beletartozik az ipari szféra, az élelmet és az ipari nyersanyagot biztosító néhány százalékos agrárszféra, sőt a társadalom „legalján” élők számára még a gomba, a vadon termő növények és a vadhús, illetve a hal megszerzésének a legkorábbi időkre visszautaló aktivitásformái is mindennapi realitások. Ráadásul mindez nemcsak előre-, hanem visszafelé is igaz: valamennyi szakasz különböző arányban tartalmazta a későbbi korszakokban uralkodóvá váló aktivitásformákat is, csak éppen kiegészítő szerepre kárhoztatva. Egy őskori közösség napi működésrendjében tehát fellelhetőek voltak a majdani földművelő szakaszra jellemző állapotok (például a gyűjtés rendszeres célpontjait jelentő bokrok és cserjék védelme), az eszközkészítéssel és a kézműves-tevékenység kezdeteivel a majdani „ipar” előképe. A tájékozódást (elsősorban a visszatalálást) segítő térképekkel, naptárfunkciójú rovásokkal, a környezet élővilágának és a gyógyításra használható anyagok rendszerező ismeretével és az ennek megőrzésére és átadására szolgáló mnemotechnikákkal pedig az „információs” mozzanatot érhetjük tetten. Az „ábrakritika” első tanulsága tehát az, hogy a korszakelnevezések mögött egy állandóan változó társadalmi térben éppen uralkodó szerephez jutó tevékenységet kell keresnünk,így helyesebb volna a „-domináns” utótaggal kiegészíteni a négy elnevezést. A populációk nagyságával való számolgatás egy másik kulcsösszefüggésre is ráirányítja a figyelmet. Arra ti., hogy a domináns tevékenységforma általában domináns közösségformával jár együtt, s adott közösségnagyságok megfeleltethetők adott társadalomtörténeti szakaszoknak. A reprezentálandó környezetelemek száma nemcsak a relevánsnak minősíthető objektumok, hanem a gyarapodó számú közösségtagok mint potenciális kommunikációs-interakciós partnerek révén is megnő, s nem véletlen, hogy a korszakváltások környékén a közösségi nagyságrendugrások kísérőjeként mindig a kommunikációs technika valamelyik „forradalma” jelentkezik. Az írás a termelőtevékenység kezdeteinél, a könyvnyomtatás az európai „intellektuális piac” kiszélesedésének időszakában, a távközlés a modern nemzetállamok kialakulásakor. Az egyes korszakokhoz jellemzően rendelhetőek hozzá azok a sajátos világkép-princípiumok, amelyekre a világ és a társadalom szemléletének fundamentumai épültek, s amelyek a tapasztalatoknak, illetve az új jelenségeknek az értelmezésekor az alapvető igazodási pontokat jelentették. A négy társadalomtörténeti szakasznak sorban a statikus, a dinamikus, az energiacentrikus és az információcentrikus világkép feleltethető meg, ugyanolyan „horizontális szórással” (vagyis szimultán jelenléttel), mint a tevékenységformák maguk. A valóság változásait a világképváltozás azonban fáziskéséssel követi: a terjedési sebesség lassúsága jórészt annak rovására írható, hogy az új világkép szűk (általában tudományos, illetve művészeti) körben való megjelenése és tömegessé válása között hosszú idő telik el. Mindezt a fenti összefüggésekkel együtt rendszerezve lásd az alábbi táblázatban.
2. táblázat. Társadalom, világkép, közösségméret Társadalomtípus
Világkép
Közösségi képlet (tagok száma -tól -ig)
Halász-vadász-gyűjtögető
Statikus
Horda (25–50) Nagycsaládok csoportja (50–150)
Földműves
Dinamikus
Falusi közösség (150–8000) Városi/városszövetségi (4000–4 millió)
Ipari
Energiacentrikus
Nemzeti (–60 millió) Nemzeti/regionális (8 millió–2 milliárd)
Információs
Információcentrikus
Nemzeti/multiregionális (800 millió–4 milliárd) Globális (???)
Hol van tehát az információs társadalom és az információs korszak helye a világtörténelmi folyamatban? Az Egyesült Államok – James Beniger nyomán áttekintett – utolsó kétszáz éve a gazdaság három dominanciaállapotának és az átmeneteknek a mintapéldája. Az 1800-ban még szuperdomináns (messze 80% feletti) és még 1850-ben is a legnagyobb szektornak tekinthető mezőgazdaság helyét elképesztő ütemben kezdi átvenni az ipar, amely azonban mindig csak relatív dominanciával bír (soha nem tud 50% fölé kerülni). Jellegadó évtizedeiben (1910–1930) is csak alig múlja felül az információs és szolgáltatási komponenst, a mezőgazdaság „fogyása” egy idő után már csak a szolgáltatást és az információs ágazatot gyarapítja. Jól látszik az is, hogy az információs szféra az ötvenes évek végén kerül relatív domináns szerepbe, megkezdve a foglalkoztatottak „elszívását” immár az iparból is, és nagyjából a kilencvenes évekre éri el az abszolút dominanciát. 1. ábra. Foglalkoztatottak az egyes szektorokban az Egyesült Államokban 1800–1980 (Forrás: James Beniger: Az irányítás forradalma)
Óhatatlanul fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy vajon hogyan értelmezzük történelmi előzményeihez képest az információs társadalmat. Válaszként négy, egyre merészebb világtörténeti konstrukcióra építő lehetőséget, illetve magyarázati módot különíthetünk el (ezúttal rövid „portrék” formájában). • Az „információs társadalom” a kapitalizmus sikeres ezredfordulós alkalmazkodási alakváltozata (1.). • Az „információs társadalom” a kapitalizmust felváltó minőség előszobája (2.). • Az információs korszak a hierarchizált társadalmak tagadásának kezdete (3.). • Az információs korszak a poszthumán világállapot előfutára (4.). 1. Az „információs társadalom” a kapitalizmus egyik alakváltozata: a hihetetlenül dinamikus és megújulásképes formációnak az ezredvég kihívásaihoz alkalmazkodó metamorfózisa, amely evvel az alkalmazkodással éppen a lényegi
viszonyok (a tőke értékesülése, profit, piaci szabályozás, egyenlőtlen csere) fenntarthatóságát igyekszik egyre több sikerrel biztosítani. Ennek természetes következményeként árnyoldalai mind erőteljesebben jelentkeznek, s a profitlogika mind több területen mutatja meg elidegenítő erejét. A technikai forradalom ekképpen nem vezet társadalmi forradalomhoz, hanem az információs rendszerek monopolizálásán és privatizálásán keresztül egy új árupiac (és az evvel járó árufetisizmus) kialakulását eredményezi. Az információtechnológia által lehetővé tett demokratizálás ígérete eltakarja a lényeget, és illúziókat kelt. 2. Az „információs társadalom” a kapitalizmust mint szerveződési és működési módot váltja fel a tőke, az érték, a termelés és a hatalom új formáival és funkcióival. Eközben megmaradnak, illetve újakkal egészülnek ki a korábbi hierarchikus és elidegenedési szerkezetek, csak éppen új alanyai (elitcsere, „elituralom”) és megjelenési módjai alakulnak ki. Megváltozó áruszerkezet mellett változatlan marad az áruviszony, de a pénzviszonyok radikális átalakulása újszerű tervezési-gazdasági-elosztási rendszereket hív életre, s evvel együtt a politikai szféra működéstörvényei és játékszabályai is kicserélődnek. 3. Az „információs társadalom” a társadalomtörténet legnagyobb horderejű változásegyüttesét jelenti a termelőtevékenység megkezdése, illetve a hierarchizált társadalmi struktúrák kialakulása (nagyjából az ókori magaskultúrák létrejötte) óta. Ha ugyanis minden, azt követő társadalmi-gazdasági alakzat a hatalmi viszonyok meglétére, elkülönült termelőkre, széttagolt közösségekre, áru- és piaci viszonyokra s a mindezekkel együtt járó elidegenedésfaktorokra épül, az „elektronikus demokráciát”, „globális közösséget” és evvel együtt összekapcsolt termelőket, valamint a piaci logikát tagadó gazdasági mozgásformákat és az elidegenedéscsökkentés, sőt -leküzdés („emancipáció”) változatos formákban felbukkanó részeredményeit megteremteni kezdő új korszak az egész megelőzőt tagadja. 4. Az információs korszakot lehetővé tévő technikai fejlődés magát a társadalomtörténetet rakja zárójelbe azáltal, hogy sajátos gépi intelligenciával („silico sapiens”) váltja fel a fejlődéstörténeti sorban az emberit. A hosszú irodalmi előtörténet után sokáig tudományos-fantasztikus köntösben jelentkező forgatókönyv mostanra kidolgozott elméletekig jutott. Kell-e választanunk a négy „forgatókönyv” között? Az jól látható, hogy minél kisebb horderejű változást prognosztizálunk, annál konkrétabb és annál közelebbi megerősítéseket kapunk magától a valóságtól, a „reálfolyamatoktól”. Azt is látni kell azonban, hogy a vázolt átalakulásszintek mindegyikére találunk azt tarthatóvá, plauzíbilissé tevő gyakorlati példákat és az adott irányokba mutató változásokat. Mindevvel együtt jelenleg az 1. forgatókönyv mellett sorakoztatható fel a legtöbb érv, ám tegyük hozzá, hogy attól még továbbra is pusztán forgatókönyv marad, és nem a kérdés elméleti „megoldása”. Ez egyébként nagyon jól érzékelhető azoknak a pozíciójából, akik valamiféle „nulladik” forgatókönyv híveiként még az információtechnika forradalmában sem hisznek, és semmifajta változást nem tapasztalnak a társadalom mélyszerkezetében. A „pesszimisták” – ahogy Forester egyáltalán nem találó terminológiája nyomán néhányan ezt a „tábort” nevezik – a forradalmi változást és az informatizálásnak tulajdonított strukturális átalakítóerőt egyaránt megkérdőjelezik. Az információs technikák által kiváltott társadalmi hatásegyüttest elismerik, de nem tekintik minőségi ugrásnak. De hát mit is kezdhet az elmélet tisztázni akkor, amikor a valóságban sem egyértelműek a kérdések? Michael Marien 125 tételben sorakoztatja fel az „új információs technológiák tényleges hatáskövetkezményeit”, s a mérleg alig-alig billen el a pozitív irányba: az egyes szempontoknál a pluszok mellett könyörtelenül ott sorakoznak a mínuszok. Ember legyen a talpán, aki mégis kiköt valamelyik forgatókönyv mellett… Ebben a helyzetben nem számít az írástudók árulásának, ha valaki a kérdést a jelenlegi állás szerint eldönthetetlennek tartja. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne folyna a rivális elméletek harca, hiszen mint korábban láttuk, ugyanaz a valóság többfajta vonatkoztatási rendszerhez kínál érvanyagot. Éppen ezért történetfilozófiai értelemben zavaró az „információs társadalom” kifejezés használata, mert az információban gazdag világ által megkezdett társadalomátalakítás valódi léptékeit a változások elemző tudomásulvételével együtt is csak becsülni tudjuk. Ha pontosak akarunk lenni, akkor az információs korszak társadalmáról kell tehát beszélnünk. Hogy ez a korszak hány évtizedet-évszázadot ölel fel? Hogy esetleg egymaga produkálja mindhárom forgatókönyvet, s elvezet-e a kapitalizmus, illetve az ókortól kezdődő még nagyobb léptékű történeti periódus lezárásáig? Csak találgatni tudunk. Attól
függetlenül azonban, hogy milyen szakaszként, illetve korszakként kategorizáljuk, magáról az „információs korszakról” tehetünk állításokat a korábbi történeti periódusokkal összevetve. A tényleges társadalmi-gazdasági tartalom megragadásához itt legalkalmasabbnak a „harmadik hullám” által négy részre osztott társadalmi-történeti mező tűnik. Ne rettenjünk vissza tehát az egyes korszakok lényegi szerkezetének megértéséhez szükséges értelmezési kísérletektől. A változásszintek egymásra rétegződnek, s emiatt egy adott átalakulássorozat több, különböző léptékű, időhatárú és jelentőségű történelmi trend lezárója vagy elindítója lehet.
Kultúra- és kommunikációelmélet A kultúra vonzáspontja körül az utolsó félszáz évben valóságos interdiszciplináris forradalom bontakozott ki, s ennek során számtalan különböző tudományág ért össze a kultúra egészének vagy valamely részrendszerének vizsgálatakor. A legjelentősebb vonulat kétségkívül a kommunikációs jelenségcsoportra építő elméleteké. Colin Cherry úttörő műve (On Human Communication, 1957) után az önálló diszciplínává lett kommunikációelmélet művelői mellett kiváló antropológusok (Mead, Hymes), szociálpszichológusok (Hall) és szemiotikusok (Eco, Sebeok) neve fémjelzi azt az irányzatot, amely „a kommunikáció történetét a történeti folyamat lényegi dimenziójának” tekinti. „A kommunikáció mindenkori technológiája alapvetően befolyásolja a társadalomnak mind szervezetét, mind szellemi arculatát” – állítja fel a tételt Nyíri Kristóf 1993-ban, a századelőtől napjainkig terjedő historiográfiai hátországgal. Az irányzat végül a német nyelvterületen evezett végleges történeti kikötőbe: a nyolcvanas évek végére kialakult „Kommunikationsgeschichte” ugyan elsősorban a modern tömegsajtó kialakulásától kezdődő periódusra koncentrált, ám a német tudományosság efféle „címke nélkül” is sokoldalúan megközelítette a 10. századtól kezdődő korszak kommunikációtörténeti kérdéseit. A fogalom múlt század végi megjelenése után a harmincas évek Amerikájában indultak el az akkulturációs kutatások, amelyek a különböző etnikumok és kulturális csoportok érintkezése által kiváltott kulturális változások természetrajzára kérdeztek rá. A hetvenes évek francia és angol irodalma már elsősorban a gyarmatosító-bennszülött relációban értelmezte, az őslakos kultúra szétzúzásának formulájaként. Újabban egy kultúra tudatos átültetését, „transzplantációját” (amelynek tipikus példája a missziós tevékenység) már inkább az „inkulturáció” terminussal jelölik. A két irányzat sajátos „keveréke” mind népszerűbb és egyre inkább alakot öltő „kultúraközi kommunikáció” (cross-cultural communication) kutatása. Ha „a kultúra a szimbólumokba ágyazott jelentések történetileg átörökített modellje, szimbolikus formában örökölt eszmék rendszere, amelyeknek a segítségével kommunikálnak az emberek, megőrzik önmagukat és kifejlesztik az életre vonatkozó ismereteiket és viselkedésmódjaikat” – ahogy Clifford Geertz és vele együtt a szimbolikus antropológia állítja –, akkor a minket körülvevő „szimbolikus univerzum” mozgásformáinak megértése a feladat. Ehhez azonban rekonstruálni kell a jelentéseket (ezt végzi el a nyolcvanas évek Duby és Koselleck fémjelezte történeti szemantikája), s az individuális szinten legmagasabban szervezett információs alakzatot, a világképet, amely elválaszthatatlan a mindenkori megismerő lelki sajátosságaitól. (Itt elég, ha csak Gurevics és Ginzburg magyarul is megjelent nagyszerű könyveire hivatkozunk.) Jurij Lotman máshonnan közelít, de nagyjából ugyanennek a „tematikai egységnek” a felismeréséig jut el kultúrameghatározásaiban. Abból indul ki, hogy az ember a létért folytatott küzdelemben két folyamatba kapcsolódik be: „az anyagi-tárgyi értékek fogyasztásába és az információtárolásba. Az embernek mint biológiai létezőnek elegendő az első, viszont a társadalmi lét mindkettő meglétét feltételezi.” Ezért mondhatjuk, hogy a kultúrát – e sajátosan emberi minőséget – „valamennyi nem örökletes információ, az információ szervezési és megőrzési módjainak összessége” jelenti. Ebből – bár Lotman ezt már nem állítja – az következnék, hogy a kultúra története az információkezelés története, hogy a kultúra fejlődése – ha elfogadjuk bizonyos fejlődéskritériumok meglétét – nem más, mint az információszervezés- és -őrzés hatékonyságának fejlődése. A kultúra ráadásul nem egyszerű „információraktár”, hanem egy rendkívül összetett információmozgató gépezet, a „megismerés bonyolultan szervezett mechanizmusa”, amely egyúttal az információk birtoklásáért folyó társadalmi összeütközések terepe is. Mindebből Csepeli György (1985) állítja elő az információtörténeti szemléletmód egyik első „alaptörvényét”: „egy társadalom annál fejlődőképesebb, minél tökéletesebben tudja biztosítani információk feldolgozására képes tagjai számára az információkat”, illetve „gondoskodik a kultúra… adta tudás (információtöbblet) lehető legszélesebb körű elosztásáról”.
A kommunikációtörténeti kísérletek azonban konokul ahhoz kanyarodnak vissza, hogy teljes értékű modellekkel és megoldásokkal szolgáljanak, ám mivel a kommunikációs folyamatok csak részei – még ha kiemelten fontos részei is – az információháztartás egészének, úgy ezek a megközelítések is legfeljebb előmunkálatoknak számítanak a majdani módszertani szintézisekhez. Különösen jellemző például Lasswell, Lerner és Speier 1979-es, Innis nyomdokaiba nagy tudományos alapossággal lépő háromkötetes világtörténeti seregszemléjének (The world history of propaganda and communication) esete: az áttekintés ugyan történeti, de az egyes korok és régiók szakértői által írt remek fejezetek csak következnek egymás után, nem állnak össze egységes egésszé – nincsenek olyan problémamintázatok, amelyeket korszakoktól függetlenül vizsgálnának. (Az idők változásait azért jól tükrözi a Jeremy D. Popkin szerkesztette Média és forradalom című tanulmánygyűjtemény, amelynek „termett” efféle rendezőelve: a szerzők ugyanis azt bizonyították be, hogy az „angol 17. század óta nincs forradalom a tájékoztatás éppen uralkodó formáinak újrarendezése nélkül”.) A kommunikációs aspektus túlzó hangsúlyozásának emblematikus figurájává (legalábbis a kritikai irodalomban) a nyolcvanas évekre Claude Lévi-Strauss vált. (Korábban, felületesen, magam is „rajta vertem el ezért a port”.) Csakhogy a Strukturális antropológia alaposabb tanulmányozása nem erről győzi meg az olvasót. Lévi-Strauss kétségkívül kitágítja a kommunikáció fogalmát, és ebbe elsősorban az exogámiával és az incesztussal kapcsolatos szabályokat érti bele. A házassági törvényeket a nyelvhez hasonlítható komplex (de elnagyoltabb) rendszernek tekinti. Olyan „műveletegyüttesnek, amelynek célja az, hogy az egyének és a csoportok között valamiféle kommunikációt biztosítson”. Ennek a jelrendszernek volnának elemei a nők, akiknek a „cseréje” (pontosabban körforgása) biztosítja a családok között a kapcsolat fenntartását. A „Lévi-Straussnál még a nők cseréje is kommunikáció” vád persze tarthatatlan, és kizárólag a valóságos kontextusok eltüntetésével állítható. A „jelrendszer elemévé lenni” puszta modalitás, nem jelenti azt, hogy más modalitások ne volnának igazak a nőkre – ahogy Lévi-Srauss fogalmaz: jel-állapotuk mellett az asszonyok természetesen „jelek létrehozói is”, és nem redukálhatóak valamely modalitásra. Azért időztünk el hosszabban a talmi Lévi-Strauss-kritika környékén, mert éppen ez az óriási életmű tusakodik avval a felismeréssel, hogy a kommunikáció valójában csak egy felszíni szerkezet, amely mögött valamiféle „egyetemes kód”, „alapvető kifejezés” lapul. Egy olyan kód, amelyhez képest a nyelvtől mint ősi struktúrától is „visszafelé” kell még lépkedni. A kommunikáció kiterjesztett fogalma tehát voltaképpen eszköz, amivel a nyelv eredetének kérdése válik jobban megérthetővé. A nyelvhez hasonló komplexitású jelrendszereknek és a nyelvnek az együttes vizsgálata pedig a nyelv „alatti” (Lévi-Straussnál: „tudat alatti”) mélystruktúrához vihet közel. Siker esetén „…nyitva állna az út a csoport által szentesített szokások, intézmények és viselkedésformák strukturális és összehasonlító elemzése előtt. Módunkban állna megérteni egyes alapvető hasonlóságokat a társadalmi élet látszatra oly távol eső megnyilvánulásai között, mint például a nyelv, a művészet, a jog, a vallás. Végezetül, ugyanakkor azt is remélhetnénk, hogy egyszer sikerül túllépni a kollektív természetű kultúra és az azt megtestesítő egyének közötti antinómián is, hiszen ebben az új szemléletben a föltételezett »kollektív tudat«” nem lenne más, mint a szellem tudat alatti működését alkotó egyetemes törvények egyes időbeni modalitásainak kifejeződése az egyéni gondolkodás és magatartás szintjén.” Ennek a programnak leginkább megfelelő fogalmi kísérlet a kulturális köntösben reprodukálódó információs mintázatok leírására a „mém” fogalma, amely a darwini szelekciós modell egyszerű alkalmazása a kultúrára, s a „percepciók epidemiológiája”, vagyis a reprezentációk járványként történő terjedésének modellje Dan Sperbernél (1996). A sort még jócskán lehetne folytatni, de így is látható: jó ideje ömlenek az információelvű szemlélet gyűjtőmedencéjébe különböző irányokból érkező diszciplína-patakok – és mégsem látjuk, hogy „iskolává” szerveződne az információtörténelem.
Az informatika mint szálláscsináló Az a vaksi, aki mondja – vághatná a hiányra panaszkodók szemébe a történelem és számítástechnika számos összekapcsolója. 1965 – konferencia a Yale Egyetemen, francia publikációk sora, a hetvenes évekre kiformálódó három „iskola”: a gazdaságtörténetre koncentráló amerikai–kanadai kliometria, az Annales-körhöz köthető „histoire serielle”, amely a protostatisztikai időszak struktúráit tanulmányozza, és az erősen matematikai indíttatású bielefeldi műhely. Ez nem elég? A korábban felvetett igény szempontjából bizony nem. A „kvantitatív történetírás”, gyűjtőnév alá sorolt irányzatok ugyanis alapvetően a történészi munka infrastruktúrájának megújításához járultak hozzá (a könyvtár- és dokumentációtudomány számítógépes nyilvántartó- és keresőrendszereihez hasonlóan), s önmagukban semmifajta paradigmatikus
fordulatot nem jelentettek. Talán éppen ezért alakult ki „hagyományos” történészkörökben erős ellenszenv az irányzat iránt, amely a kezdeti időszakban – vélhetően az önmeghatározás nehézségei miatt is – merészen túlméretezte saját jelentőségét. (Emmanuel Le Roy Ladurie szállóigéjét – ti. hogy „a holnap történésze vagy programozó lesz, vagy nem lesz” – sokáig elrettentő példaként lehetett idézni.) Az ilyen értelemben felfogott „történeti informatika” számára viszont fontos szerep hárul az új tudásvilágok integrálásában, amit mi sem bizonyít jobban, mint a „történeti (valamint régészeti és művészettörténeti) informatika” megjelenése diplomaadó kurzusként neves egyetemeken (például Groningenben és Utrechtben). Hasonlóképpen nem tölthette be az információtörténeti szintézishez vezető szerepet az „informatikatörténet” mint önálló diszciplína sem, hiszen a szűk értelemben a számítástechnika előtörténetére és a század negyvenes éveiben kezdődő diadalútjára, tágabb értelemben a jelrögzítés, -feldolgozás és -továbbítás tudomány- és technikatörténetére (vagyis a számítógép mellett a távközlés, illetve az elektromos jeltovábbítás históriájára) szűkülő vizsgálódások pusztán egy hagyományos megközelítési módszert aktualizálnak egy kurrens jelenségcsoportra. A történetiség igénye az informatika birodalmán belül érdekes módon akkor vetődött fel, amikor a hagyományos mérnöki, illetve technicista megközelítések már elégtelennek bizonyultak az egyre bonyolultabb információs rendszerek megteremtésére és működtetésére. A kilencvenes évek rendszerelméleti fogantatású curriculumai már egészen a „szubhumán információs rendszerekig” bezáróan igényelték a történeti szemléletet. Eközben az eszközközpontú informatikai szemlélet helyett mindinkább teret kezdett hódítani az informatika „eredeti”, wieneri értelmezése. Norbert Wiener 1940-ben a légelhárítás tűzvezetési szervezésénél tapasztaltak alapján fogalmazta meg, hogy „egy szervezetet az információs rendszere, tehát az alkotóelemei közötti rendszeres információcsere tesz szervezetté”. Ha ennek nyomán az informatikát „a szervezetek (beleértve az élő szervezeteket is!) információs rendszereivel, a szervezetben zajló információcserékkel” foglalkozó tudományként határozzuk meg, akkor azonnal egy korszerű, erős társadalmi relevanciájú elméletként áll előttünk. Az egyéni vagy szervezeti tevékenység információtechnikai támogatásának történeteként felfogott „történeti informatika” már valóban kínálhat „új kérdéseket”. Ha az informatikai zsargonnak csak a „legdivatosabb” szavait (hálózat, virtuális valóság, szakértői rendszerek, döntéstámogatás, adatbázis, adatvédelem és adatbiztonság stb.) helyezzük történeti nagyító alá, azonnal kiderül, hogy egy tematikus vizsgálat „keresztbe vágja” a hagyományos történeti terepeket, illetve „szektorokat”. Az adatbázis-használat társadalom- és technikatörténete például olyan diszciplínákat boronál(hatna) össze, mint a gazdaságtörténet, írástörténet, tudománytörténet, dokumentációtudomány, kriminalisztika. Jól belátható, hogy strukturális azonosság van például az adatbiztonság mai és történeti problémái között, s hogy a két megközelítés kölcsönösen segítheti egymást. Az igazi nagy lökést az informatikatörténettől az információtörténet felé való elmozduláshoz az internet megjelenésének és elterjedésének köszönhetjük. Több mint félmilliárd ember kapcsolódik minden idők legizgalmasabb információs rendszerére: egyre jobban látszik, hogy nem az összekapcsolt gépek, hanem az összekapcsolt koponyák számítanak. Nem a masinák, hanem az azokon tárolt tartalom. Az internet mint Világkönyvtár évszázados álmokat teljesít be, előbb-utóbb valamennyi, digitalizálható ismeret hordozójává, az emberiség teljes kultúrkincsének foglalatává válik. Innen nézve az internet azt a folyamatot teljesíti be, amely a jelhagyó tevékenység első (több tízezer éves) tárgyi emlékeitől Assur-ban-apli ninivei könyvtárán át a genfi CERN-laboratóriumban megszülető World Wide Webhez vezet.
2. ALAPFOGALMAK ÉS JELENTÉSEK
„A civilizáció előrehaladása nem az egyén fejlődésére, hanem a tudás együttműködésen alapuló gyarapodására vezethető vissza.” (Henry George)
Kétségtelennek látszik, hogy mindenekelőtt az „információ” szó jelentését és értelmezési tartományát kell megadnunk – csakhogy van-e elmélete az információnak? Információelmélet ugyan létezik 1948 óta, amióta Shannon és Weaver megalkotta a kommunikáció matematikai elméletét, ami amúgy a hírközlés matematikai elméletét jelentette. Néhány év múlva az információelmélet (information theory) már a jelelméletet, az átvitelelméletet, a becslési és kódoláselméletet, a számítógépek elméletét, a játékelméletet, a vezérléselméletet, a fizikai megismerés elméletét is magában foglalta. Emiatt önálló életre kelve sorra lefűződtek róla egykori részdiszciplínái, hogy a rokon területeket az önálló „információtudomány” (information science) gyűjtse össze. Eközben az információval magával a „könyvtár-, dokumentáció- és információtudomány (library, documentation and information science) foglalkozott legintenzívebben a jogtudomány és a kriminalisztika múlt századi alapvetése után, ám a staféta hamarosan az eredetileg alapvetően kibernetikai-szervezetelméleti fókuszpontú informatikához került. Először a számítógépes információrendszerek tudománya lett, s amikor a számítástechnika (computer science), az informatika, az információtechnológia és a mesterséges intelligencia kutatásának határterületein gombamód szaporodni kezdtek a maguknak tudomány-rendszertani helyet követelő területek, maga is gyűjtőkategóriává vált, és eszközrendszer-központúsága fokozatosan eltávolított az „információ” valódi alapjainak keresésétől. Az „információ” egyre inkább az adatbázisok világával foglalkozó munkák bevezető részeiben került elő, az „adat” és az „információ” fogalmának házifeladat-szerű elkülönítésekor. Az egykori könyvtártudományi indíttatású iskolák utóvédharcainak részeként a hatvanas évek közepén kísérletet tettek az „informatológia” (informatology), majd legújabban, a kilencvenes évek közepén az „informaciológia” (informationlogy) tudománya révén megalkotni az „információ” önálló elméleti feldolgozására vállalkozó irányzatot. Azonban valamennyi próbálkozás ugyanazon ok miatt futott zsákutcába: egy alapvetően minőségi természetű létezőt, az információt, minden pillanatban mennyiségi kérdésként kezelve igyekeztek közelebb kerülni a lényegéhez. A kvantitatív megközelítés matematikai fogalmakat használ, a csatornán való jelforgalom átviteli attribútumai érdekli. Szilárd Leótól (a bit fogalmának megalkotójától) a valószínűség-számítás nagyjain, Hartleyn és Kolmogorovon át Shannonig mindenki értelemszerűen mennyiségi alapokra helyezte a vizsgálódásait (entrópia, elfordulási valószínűségek stb.), miközben programszerűen hangsúlyozták, hogy modelljeik érzéketlenek a minőségi szempontokra, az „információ” mineműségét, mibenlétét megérteni nem segítik. A legjobbak folyamatosan sürgették a minőségi szemlélet, a kvalitatív oldal felépítésének szükségességét (Magyarországon például Kalmár László és Rényi Alfréd), a gondolkodók mégis újra és újra a mennyiségi oldal felől igyekeztek célba jutni. A fájdalmas az, hogy a mennyiségi információfogalom foglyai maradtak azok a társadalomtudósok is, akik a kommunikáció vagy a társadalmi problématér felől igyekeztek áttekintő képet adni az információról. Õk ugyanis felteszik a kérdést, hogy „hát akkor mi is az információ”, de a válaszhoz habozás nélkül a választási lehetőségek számának logaritmusával fognak. Hasonló zsákutcát jelent az ún. információstatisztika, amely valójában már a fogyasztásra is érzéketlen, és pusztán kódolt jelkibocsátást „mér”, digitális platformon. Az, hogy mind a mai napig a mennyiségi szemlélet uralkodik, két alapvető okra vezethető vissza: a) az agykutatás viszonylagos hátramaradottsága miatt az agyban zajló folyamatok természetrajzáról még mindig túl keveset tudunk ahhoz, hogy annak ismeretére legyen építhető a minőségi elmélet; b) a mindent átható kommunikáció-központúság, amely konokul a továbbítás felől építkezik, miközben a továbbított közlemény „megtermelése”, létrehozása vagy létrejötte mint a kommunikációt időben megelőző cselekmény érdektelenné válik. Nyilvánvaló, hogy minden továbbítás azonnal a mennyiségi aspektust is aktualizálja. De – hogy mást ne mondjunk – mi van például a nem továbbított információval? Nehéz helyzetben van tehát az az információtörténész, aki kész modellt szeretne tárgyára alkalmazni. Az információjelenség társadalomelméleti feldolgozása jószerével éppen csak most indult meg, s a kognitív pszichológia, a szocio-
lógia, a (könyvtár- és dokumentációtudományhoz kötődő) információelmélet és a kommunikációelmélet igazából még adós avval a fogalmi hálóval, amelynek segítségével az elemi információ, az ebből felépülő információs alakzatok, az információs intézmények és folyamatok funkcionális rendszerekbe ágyazott elemzése elvégezhető. Ennek megfelelően a továbbiakban az „információ” értelmezési tartományát kizárólag a humán jelenségvilág részeként kezeljük, a megismerési képesség „atomjaként”. Az anyagi és élő rendszerek analógnak ítélt mozzanatait (genetikai „információ”, az információ mint a térrel, idővel, energiával azonos értékű „fizikai” entitás) emiatt kirekesztjük a tárgyalási univerzumból – abból kiindulva, hogy minden információ (kölcsön)hatás, de nem minden (kölcsön)hatás információ. Amikor a továbbiakban információról beszélünk, azt a speciális kölcsönhatást keressük, amellyel az ember alakítóerővel képes kapcsolatot teremteni és tartani a környezetével.
Elemi információ és információs alakzatok Az elemi információt kiindulásképp jelentéssel transzformált reprezentációként határozzuk meg, ahol a reprezentáció a különböző érzékszervi csatornákon keresztül érkező külső ingerekből az idegrendszer fogadó- és feldolgozóapparátusának határán megjelenő mintázat, illetve az a folyamat, amelynek során – sajátos biokémiai „fordítással” – a mintázat létrejön (tehát például a fordított kép a retinán, mielőtt a látóideg az agy felé továbbítaná azt). Az elsődleges transzformáció a formaképzés művelete: az az aktus, amelynek során a külső és belső határán elképesztően rövid ideig létező reprezentációból az idegrendszerben tartósan jelen lévő mintázat, elemi információ lesz. A jelentés az a már korábban meglévő belső mintázat, amely az információt a transzformáció révén „besorolja” a mintázatokat rendszerbe szervező sémák valamelyikébe. Az információ elemi mivolta azt jelenti, hogy az idegrendszerbe bekerülve újabb és újabb (másodlagos) transzformációkon mehet át, egyre komplexebb, egyre magasabban szervezett sémák részévé (és így immár transzformálóképessé) válva. A továbbtranszformált elemi információkat információs alakzatnak nevezzük (érzékeltetve azt, hogy a formaképzés folytatódik, immár a mintázatokra vonatkozó mintázatok formájában). Az ismeret, a tudás, a bölcsesség, a készség, a jártasság, a tapasztalat, az emlékezet, a hagyomány, a vélemény, a meggyőződés, a hit, a világkép, a nyelv, a pletyka, a rémhír – mind-mind információs alakzatok, különféle transzformációs állapotok, sémák és társadalmi kontextusok által meghatározottan. A transzformációs piramis csúcsán a világkép áll, amely kizárólag transzformál, őt nem transzformálja semmi (legfeljebb inkonzisztencia esetén, amikor lebomlik, a helyére új épül a meglévő, alacsonyabb szintű sémákból). Ameddig az agykutatás, a neurobiológia és a kognitív pszichológia a műveleti lokalizációkon túlmenően nem ad megfelelő folyamatmodelleket és leírásokat az idegrendszer működésének morfológiai és funkcionális egységeiről (ti. hogy miképpen is szerveződik az információnak nevezett entitás, amikor kognitív „művelet” zajlik, fizikailag [biokémiailag] pontosan mi is megy végbe, mi az információőrzés/az emlékezet elve és topológiája, milyen anyagi struktúrák hordozzák az elemek közti kapcsolatot stb.), addig minden fogalmi tengely csak „fekete doboz” jellegű lehet. Az információs alakzat jellegzetesen „fekete doboz” jellegű fogalom, mivel minden elemi információs egységekből felépülő származtatott, illetve összetett struktúrára alkalmazható, ellentétben azokkal a kifejezésekkel, amelyek csak valamely információs alakzatot építik a kifejtésükbe. A fenti meghatározásegyüttes axiómaként való kezelésével az információs jelenségcsalád egységesen és zártan kezelhetővé válik. A sok különböző kognitív állapotra és sémaszintre vonatkozó kategória információs alakzatként vizsgálható, és az ezeket történetileg megragadó munkák így válnak a kiterjesztett információtörténeti hagyomány részévé. Az axiómákból pedig számos további alapösszefüggés levezethető, amelyek útjelzőül szolgálhatnak az információtörténeti útkereséseknél, illetve értékeléseknél. Ezek közül csak a leginkább termékenynek tartottakra érdemes kitérni. 1.
Az információ olyan entitás, amely része a szervezet anyag- és energiaáramlásának. A transzformáció energiaigényes folyamat: a gondolkodás, a sémaképzés energiát fogyaszt, a rutinszerűvé tett döntés viszont energiát takarít meg, és gyorsabb cselekvést tesz lehetővé. Ez a forrása annak a törekvésnek, hogy a döntéseket automatizáljuk, illetve hogy eleve elrendezett sémákba illesszük az új információkat. 2. Az információ helye az emberi agy és csak az: itt (bizonyos esetekben már) lokalizálható formában, mintázat-
ként van jelen. A mintázatot alkotó elemek cserélődhetnek ugyan, de maga a mintázat – ha nincs fizikai sérülése az agynak – változatlan marad. 3. Ennek megfelelően az információ pusztulásának és pusztításának is egyetlen helyszíne az emberi agy. Az információkat tárgyiasított jel formájában rögzítő hordozófelület (például a könyv) megsemmisülése csak a jelek megsemmisülését jelenti, ahhoz, hogy az információ elpusztuljon, az azt hordozó embereknek kell elpusztulniuk (ahogy az etnocídiumok és a kihaló nyelvek esetén is történik). 4. Helytelenül használjuk tehát az „információ” szót minden olyan esetben, amikor valójában jelekről van szó (a számítógép például nem információkat, hanem jeleket dolgoz fel, még ha azok információból lettek, és információvá válnak is újra, amint a feldolgozás eredményével emberi elme szembesül). A használat mégsem zavaró, mert valójában – a jel-állapot közvetítésével – mégiscsak maga az információ utazik, „fejtől fejig”, belsőből külsővé, majd újra belsővé válva. Hasonlóképpen lehetne elegánsan átlépni az „információt” a „tudással” szembeállító terméketlen fogalmi vitákon – amikor a későbbiekben információról beszélünk, mindig valamilyen információs alakzatot értünk rajta. 5. Az információ annyi példányban létezik, ahány fejben megtalálható azonos mintázatként. Elterjedtségének megállapítása közösségnagyságok mérésével történik. Az információ elterjedtsége azonban nem azonos az információ transzformációképességével – vagyis avval az erővel, amellyel új információk létrehozásához járulhat hozzá. Az információs értékképződés folyamata egészen addig nem lezárt, amíg mód van újbóli, megerősítő természetű létrehozatalra vagy bármilyen transzformációra. A fenti tételekben elkerülhetetlenül felbukkantak a „döntés” és a „cselekvés” kategóriái, jelezvén, hogy az információ „természetének” ismerete és rendszerezett fogalmi térben való megjelenítése még kevés a lényegének a megértéséhez: ahhoz a teljes rendszerkörnyezetet kell vizsgálni, amelyben az információval kapcsolatos jelentések funkciója nyer értelmet. Amikor a későbbiekben információt mondunk, minden esetben „információs alakzatot” értünk rajta. Az információkból szervezett komplex alakzatokkal ugyanis mindaz megtörténik, ami az elemi információkkal. Átadáskor (kommunikációs helyzetben) olyan kódolást kapnak, amely képes a magas szervezettségű tartalmat viszonylag csekély számú jellel közvetíteni. Transzformálnak és transzformáltatnak, attól függően, hogy milyen problémakörnyezetben vannak.
Az elemi információ „csatornái” „Bentről kifelé fúrta a Teremtő / a test nyílásait, s kifele nézünk. Fordítsd befelé pillantásod: ott van / az Önvaló. Önmagadban találod… A hangot és az érintést, az alakot, az ízt, a szagot, mind ez által ismerjük fel…” (Káthaka upanisád – Ford. Vekerdi József) Kétségkívül érdekes volna hosszan foglalkozni érzékszerveinkkel, ezekkel az evolúciós csúcsteljesítményekkel, ám ezúttal nincs rá mód. Azért kell mégis valamiféle rendszerező számvetéssel bemutatni őket, mert • bizonyos érzékszervi teljesítményeket bizonyos kultúrák fel-, illetve leértékelnek; • így látszik jól, hogy a kultúra termelése hogyan alakítja át az információs környezetet (illetve a „csatornák” használatát – az érzékszervek által feldolgozott információk típusait és ezek belső arányait); • emlékeztetnek arra, hogy az információs univerzum „sokcsatornás”: a külvilággal való érintkezés során igénybe vesszük az összes lehetőséget, még akkor is, ha történeti figyelemre nem mindegyiket érdemesítik. Funkcionalitásán túlmenően így lesz például az építészeti teljesítmény egyúttal másodlagos vizuális tetté a környezet átalakításával, illetve szemlélésének szociálpszichológiai vonatkozásaival, transzformatív hatásával és ezen keresztül a gondolkodásra gyakorolt erejével. (Emlékezzünk a katedrálisépítészet transzcendens áthallásaira.) Hasonlóképpen válik az ábrázolásokkal kapcsolatos értelmezési teljesítmény meghatározóvá egyéb kognitív teljesítmények kapcsán (gondoljunk csak a „perspektíva kora középkori forradalmának” friss diskurzusaira). Nehéz továbbá figyelmen kívül hagyni, mondjuk, a feromon-kommunikáció társadalomtörténetét annak népszokásokba fagyó latenciája miatt (lásd például a bajor „zsebkendős táncot”), s ugyancsak hiányos volna a kultúrhistória, ha a mesterséges illatok
története hiányozna belőle; • és végül, az információs teljesítmény növelésére használt eszközök formagazdagságát az információs csatornák formagazdagsága felől lehet megérteni. Vizuális csoport 1. Természetes kép (látvány) 2. Performatív kép (megrendezett látvány, épített környezet) 3. Mesterséges kép (rajz, fotó, mozgókép) 4. Íráskép 5. Konvencionális jelentéssel bíró tagolt jel, szimbólum képe 6. Képzeleti és álomkép Akusztikus csoport 1. Természetes hang (zörej) 2. Mesterséges zörej (zene) 3. Tagolt beszéd 4. Konvencionális jelentéssel bíró zörej (sziréna, harang) Szenzoriális csoport 1. Természetes illat és íz 2. Mesterséges illat és íz 3. Feromon-kommunikáció 4. Taktilis információ 5. Mozgás- és egyensúly-információ 6. Interocepció (a belső szervek állapotára vonatkozó jelzések észlelése)
Információ és cselekvés „…a modellkonstruktőrök, mint Adam Smith, Max Weber vagy éppen Marx, túlságosan leegyszerűsítették a problémát, és kizárólag a hatalom és a gazdaság folyamataira koncentráltak. Modelljeikben az ember vagy mint egyszerű termelő és fogyasztó ágens, vagy mint politikus jelenik meg komplex biológiai, pszichológiai, vallási és kulturális adottságaitól megfosztva.” (Csányi Vilmos) Amikor Thorndike 1920 körül megfogalmazta, hogy az értelemnek van egy 1. szociális viszonylatokra érzékeny, 2. egy motoros-mozgásos és 3. egy elvont formája, akkor az „információ” még pusztán a jog és a kriminalisztika tudományának és mindennapi gyakorlatának szakszavaként létezett. Ennek ellenére – noha Thorndike felosztása elsősorban tipológiai természetűnek tűnik – az „értelem három megnyilvánulási formája” nagy erővel tételezi az átfogó közösség-, cselekvés- és információelméletet, a három mozzanat egymásba ágyazott megragadása és kifejtése pedig siker esetén a társadalom-, a személyiség- és a kultúraelmélet egységes fogalmi és problémaszerkezetbe való beépítését ígéri (ahol a „kultúra” elmélete az ember és az emberi nem fajspecifikus kognitív jellemzőinek és teljesítményeinek foglalata). Annak, hogy ez az elméleti szintézis nem jöhetett létre, elsősorban tudományszociológiai okai vannak, hiszen megteremtése már akkor inter-, sőt multidiszciplináris hátteret igényelt volna, amikor az még egyáltalán nem jellemezte a tudományos gondolkodást, különösen nem az inkább felszínes analógiákkal össze-összekoccanó természet- és társadalomtudományokat. Amikor aztán a rendszerelmélet, majd nyomában a kibernetika megjelenése már kedvezett volna a szintézisnek, addigra erős fogalmi fegyverzettel kiépültek azok a paradigmatikus sáncok, amelyek mögül a három mozzanat közül kettőt összekapcsolva sikeres részeredmények kartácsaival lehetett végigsöpörni a tudományos közösségen. Ez az intellektuális tűzijáték sok kérdésben nagy megoldóerőt mutatott, másutt a hiányzó harmadik mozzanat figyelmen kívül hagyása miatt csak a megoldás illúzióját tudta produkálni, következetes építkezés esetén viszont néha el-eljutott a kérdés adott fogalmi keretben való megoldhatatlanságának felismeréséig. Mindezt a legjobban a szociológia elmélettörténete példázza, már múlt századi kezdeteivel is. A marxi szociológia
kiinduló „megfigyelési egysége” a társadalmi-gazdasági alakulat, ennek ellenére a cselekvés- és a tudatelméletnek a társadalmi szinthez hasonló mélységű kidolgozásával (és különösen mindennek erős történeti megalapozásával) elméletileg nem lett volna lehetetlen a három mozzanat összekapcsolása, de a másik két „láb” híján módszertani okokból „közös nevezővé” és fogalmi-szerkezeti kiindulóponttá a társadalmi-termelési viszonyok szintje vált. Így aztán minden meglévő – és az elmélettörténészek által időről időre szívesen „rekonstruált” antropológiai, illetve személyiségpszichológiai – rendszercsíra ellenére rendszeres kifejtés formájában a fentiekben körvonalazott szintézis elmaradt. Az evolucionisták (Spencer, Morgan) spekulatív elméleteivel a szintézis igénye bevonult a társadalomelmélet színpadára, de azáltal, hogy a korabeli – és általuk tovább egyszerűsített – evolúciós elmélet „alkalmazásaként”, „dedukciójaként” kerítettek sort a közösségi, intézményi és individuális jellegzetességek rendszerbe szervezésére, éppen az adott evolúciós rendszerszint speciális sajátosságairól mondtak keveset, miközben meggyőzően demonstrálták a mozgásformák egységét. Max Weber áttörése éppen azért lehetett földrengésszerű, mert a „társadalmi rendszerszint” felől, induktív módon építette fel teóriáját. Kiindulópontja cselekvéselméleti, s a módszertani okokból nem vizsgált cselekvéstípusok figyelmen kívül hagyásával kizárólag a „társadalmi cselekvésekre” összpontosít. A szociológus ennélfogva a cselekvő személyek által cselekvéseiknek tulajdonított szubjektív értelem rekonstrukciójával magyarázza és érti meg a társadalmi cselekvést és ezen keresztül a társadalmi valóságot. Valódi személyiségelmélet és pszichológiai megalapozás nélkül azonban az elmélet féloldalas marad. Az ún. „szociologizáló ismeretelmélet” fő képviselői (Gumplowicz, Fleck, Halbwachs) ezekkel a szempontokkal kiemelten foglalkoznak, náluk viszont a „kollektív” mozzanat túlhangsúlyozása miatt maradnak árnyékban a cselekvés individuumkötöttségéből fakadó megfontolások. Talcott Parsons és követői „megfordítják” Webert, és a társadalmi makrostruktúrák felől közelítenek a mikrostruktúrákhoz és az egyénhez, illetve a cselekvéshez, ám nem tudnak mit kezdeni a kommunikációs-információs alakzatokkal, az egyéni és a társadalmi létet meghatározó tudati képletekkel. (Jellemző, hogy a társadalmialrendszer-tipológiáikban a kommunikációs szféra hol egy a sok közül, hol minden egyes alrendszerben megtalálható speciális „alkotórész”.) Habermas kommunikatívcselekvés-elmélete csak látszólag oldja meg a problémát: miközben a racionalitásprobléma megértéséhez közelebb visz, a beszédaktusok révén összehangolt interakciók elkülönítésével és központi mozzanatként való vizsgálatával ismét programszerűen leszűkül a „cselekvés” fogalma. A nem kommunikatív szellemi, problémamegoldó és fizikai cselekvések ugyanis – bármennyire kommunikációkötöttek is azáltal, hogy csak korábbi kommunikációs aktusok eredményeként válnak „elvégezhetővé” – nem egyszerűen fontos komponensei egy teljes tevékenység-háztartásnak, hanem időben nagyobb hányadot reprezentálnak. Az elmélet így érvényes a jól definiált kommunikációközösségre, de egyáltalán nem az az ennél jóval tágabb közösségi alakzatokra. És ugyanez jellemzi a társadalomtudomány többi átfogó kísérletét is. A különösen népszerű és termékeny szemiotikai fogantatású megközelítések például képesek leírni és modellezni a jelrendszerek közösségi újratermelésének szabályszerűségeit, de a jelentéseknek az individuális tevékenységben gyökerező termelésével való összekapcsolása nélkül „talajtalanok” maradnak, s előbb-utóbb beleesnek a pánszemiózis csapdájába, vagyis minden környezeti és akcióminőséget jeltevékenységként tudnak csak értelmezni. Szerkezetileg hasonló ehhez Lévi-Strauss nagy antropológiai kísérlete, hogy a „kommunikáció” univerzális fogalma alatt egyesítse a különböző egyéni és társadalmi akciótípusokat. Kudarca a kommunikáció abszolutizálásának tarthatatlanságára vezethető vissza. Szintén tudományszociológiai okai vannak annak, hogy a közösség- és cselekvéselméletet az elmúlt fél évszázadban nem önálló diszciplínaként, hanem szabadon cserkészhető területként művelték különböző rokontudományok. A (csoport)szociológia, a szociálpszichológia, a csoportlélektan, a politikaelmélet, a kultúraelmélet, az antropológia és a társadalomfilozófia egyaránt a maga képére szabta, és a maga módszertani öntőformáiba szorította bele a két univerzális kategóriát. Noha ötleteket és heurisztikus erőt merítettek egymástól, közös fogalmi hátországuk, amelyből alkalmazott formájukban levezethetőek lettek volna speciális közösség-, illetve cselekvéselméleti megoldásaik, nem született. (Napjainkban az evolúcióelmélet és a kognitív tudományok metszéspontján kirajzolódni látszik egy olyan szintézis, amely egy lépéssel Thorndike hármassága mögött immár az információ és az evolúció egységes szemlélete felé közelít.) Kétségtelennek tűnik, hogy a formálódó „információtörténetnek” egy információ-központú cselekvés- és közösségelméletre kell épülnie. Az is bizonyos, hogy egészen addig, amíg az agykutatás nem produkál nagyobb „felbontású” modelleket az információ biokémiai természetéről és idegrendszeri architektúrájáról, addig az információt mindig „fekete dobozként” kell meghatározásainkban szerepeltetnünk.
Az mindenesetre jól látszik, hogy a cselekvés (illetve a viselkedés) egy olyan térbe ágyazódik be, ahol az információs folyamatok egyszerre lehetnek céljai, kiváltó okai vagy tartalmai a cselekvésnek, s mindez bonyolult, összekapcsolt ciklusokon keresztül érvényesül. Ameddig nincs átfogó elméleti hátterünk, addig leegyszerűsített modellekkel kapcsolhatjuk csak össze az információt a cselekvéssel. A következőkben egy erre vállalkozó ábra köré rendezzük a később felhasználandó ismereteket.
Az információáram (information flow) folyamatmodellje Mint korábban láttuk, az információs folyamatok kitüntetett pontja az egyén, az Individuum. Számára ugyan a természeti és közösségi környezet rajzolja ki tevékenysége kereteit, ám a jelentések megtermelése, a viselkedés szabályozása, a cselekvésről való döntés mindvégig az egyén szintjén marad, az ő transzformációs apparátusának köszönhetően történik meg. 2. ábra. Az információs körfolyamat és az Egyén
Egy, környezetével már kialakult kapcsolatot tartó Individuum transzformációs aktivitását egy induló impulzus indítja el, legyen az a természeti, társadalmi környezetből (vagy akár a saját testtől) érkező, választ igénylő jelzés (I1), korábbi információs tevékenységek jellé fagyott eredményével való találkozás (I2), saját korábbi akciójának eredményéről való
visszacsatolás (I3), vagy egy kiinduló helyzet értékeléséhez a memóriából előhívott információ (I4). A feldolgozórendszerbe ekképpen bekerülő információ négy utat járhat be. 1.Ha transzformációs érintettsége csekély, akkor előbb-utóbb – ha fizikailag rendelkezésre áll is még – funkcionálisan elveszik. (Ez voltaképpen a felejtés kategóriáját jelenti.) 2. Amennyiben a belépő friss információ nem elégséges ahhoz, hogy megnyugtató döntés szülessen az akciós kimenetről, a cselekvésről, akkor a megfelelő transzformációk érdekében újabb információkat kell bevonni a mérlegelésbe. Az Egyén kifelé fordul, és addig gyűjti a környezetből az információkat, amíg döntésképessé nem válik. 3. Az információ elég ahhoz, hogy döntés szülessen, és a döntés eredményeként az Akció lefut. 4. Amennyiben a döntés az akció hiánya, ám az új információ jelentésteli volta miatt majdani akciók transzformációs nyersanyagaként szükség lehet még rá, a memóriában raktározódik. Az akciós kimenet három jellegzetes tevékenységformában nyilvánulhat meg. Az (új) kognitív tartalom, az (új) információs alakzat tárgyiasítása, objektivációja, jellé formálása, amely aztán valamiféle „készletként” rendelkezésre áll Mások vagy saját pótmegismerési „körének” támogatására (1.). Az Individuum saját célra elsősorban a memóriaprodukció segítése érdekében veszi igénybe, a legtöbb esetben azonban egyértelmű szándéka a minél szélesebb körben való megosztás. Ezt kis közösségi méretekben vagy közös cselekvésnél az azonnali vagy késleltetett, direkt kommunikációs aktussal éri el (2.). A legjellemzőbb mégis az, hogy „akcióra” kerül sor, mozgásra, a környezet valamilyen elemére való hatásgyakorlásra vagy megváltoztatására, együttesen vagy külön-külön (3.). Az akciós kör lefutásakor vagy az egész ciklust elindító valóságelemre sikerül hatást gyakorolni, és akkor az visszacsatolás (I3) formájában zárja a ciklust, vagy a valóság más elemeinek elmozdulását eredményeztük vele, és így a környezet új belépő információs köröket gerjeszt (I1). A folyamatmodell akciós köreinek szimmetriája abból fakad, hogy mind a fizikai akció, mind az információ jellé tétele egyaránt történhet eszköztelenül (és ebben az esetben a „beavatkozási sugár” kizárólag biológiai adottságaink függvénye) és adott céltárgyak igénybevételével, amelyek megkönnyítik az adott tevékenységet, vagy sokkal nagyobb „beavatkozási sugarat” tesznek lehetővé. Mindez a „fizikai” és az „információs” folyamatok mély egységének felismerését is segíti: elsősorban azt, hogy a biológiai adottságok változatlansága mellett miképpen megy végbe az eszközök evolúciója és az objektivált információk akkumulációja. Ezek a folyamatok azonban – ahogy azt korábban Rossi-Landit idézve már bemutattuk – szorosan egymáshoz kapcsolódnak: a fizikai eszköz használata is információs természetű (amennyiben formájába, alakjába, megoldó-„erejébe” nemzedékek tudása, innovációja fagy bele, s a tárgy mellé mindig oda kell képzelnünk a használatára vonatkozó ismereteket), s fejlesztésük is akkumulációra (korábbi használatok tapasztalatainak mozgósítására) épül. Eközben az objektivált információkra is evolúciós mozgás jellemző (a reprodukciónak egyre magasabban szervezett információs alakzatok jelváltozatai a tárgyai, amelyek „alrendszerként” magukban foglalják a régieket), s az objektiváció alapjául szolgáló jelhordozó „tárgy” is evolúciós ugrásokkal halad előre (a sziklába vésett jelektől az internetig tágítva a horizontot). E mély egység segít megérteni azt, hogy a tagolt nyelv kialakulásának és az eszközkészítésnek az együttes megjelenése miért lehet a leginkább elterjedt rekonstrukciós paradigma a társadalomtörténet hajnalának, az emberré válásnak a kutatásakor. Kiemeli, miképpen válhatott a korai kőeszközök egyszerű megőrzése egyúttal információvagyon-gyarapítássá. Felhívja a figyelmet arra, hogy az „eszközökbe helyezett evolúció” tézisét – amelyet Csaba György biológus képvisel legszenvedélyesebben – az információs objektivációkra is következetesen ki kell terjesztenünk. S végül a technológiatörténet néhány régi dilemmájához és különös epizódjához is közelebb vezet, az előrehaladások és megtorpanások, az innováció hajtűkanyarjainak leírásakor, az ipari kémkedés históriájában vagy a kézművesek elrablásáért indított háborúk értelmezésekor. Információtörténeti szempontból természetesen a folyamatmodellnek azok a körei válnak fontossá, amelyek a közvetlenül információs tárgyú tevékenységeket tartalmazzák. Ennek megfelelően ezeket az „alköröket” is részletesen be kell mutatnunk.
Az információs tevékenységformák és a tárgyiasítási útvonalak Az emberi fejben sok minden történik az információval (elsősorban szakadatlanul transzformáljuk, noha ennek csak egy
bizonyos fajtáját szoktuk gondolkodásnak nevezni). Amikor azonban onnan jel formájában kilép („exformálódik”), különösen szövevényes pályákat tud választani. A folyamatábra egyrészt maradéktalanul tartalmazza a lehetséges „bejárási útvonalakat”, másrészt rendszerezett formában tekinti át azokat a tevékenységtípusokat, amelyek mindegyikét előbb vagy utóbb a közösség többi tagjának információs aktivitását támogató specialisták kezdik „szakosítottan” elvégezni. Ezzel jellemzően sikerül felszabadítani az információs alakzatokkal foglalatoskodókat a számukra kényszerből végzett cselekedetek alól, és tömegesíteni az információhoz való hozzáférést. A céleszközökkel és a gépesítéssel pedig a specialistákat sikerül felszabadítani saját „belső korlátaik” alól, elérve, hogy figyelmük sikeresen forduljon a magasabb értékhozzáadást jelentő feldolgozási műveletek felé. Az akkumuláció kulcseseményeit mindig azok az időszakok jelentették, amikor valamelyik művelettípus mennyiségi mutatóinak megnövelését sikerült összekapcsolni a hozzáférés tömegesítésével. Az objektivációkkal való nagyobb találkozási valószínűség ugyanis szabályos transzformációs forradalmakat eredményezett a tudásban. (Evvel külön fejezetben fogunk foglalkozni.) 3. ábra. Információs műveletek és csatornák
Az „információs munkamegosztási lánc növekedésének” messze ható következményei vannak a társadalomtörténetre nézve. Az újabb és újabb specialisták megjelenése fokozatosan egyre több közvetítettségi szintet csempészett az információtartalom előállítója és végfelhasználója közé, evvel látszatra eltávolított az elsődleges tapasztalatok világától. Valójában azonban éppen ez tette lehetővé, hogy egyre több individuális tapasztalat akkumulálódhasson, illetve szolgálhasson forrásául mindazok transzformációs aktivitásának is, akiknek fizikailag nem volt módjuk az információ in situ megszerzésére. Az információs értéklánc kulcselemei ezért mindig is a hozzáférést segítő műveletek és eszközök voltak, mert a révükön jutott el a legtöbb fejbe, egyetlen igazi otthonába a jelekből visszakódolt információ. Mindez azt is jelentette, hogy a megismerő dinamikájú társadalmakban a fizikai tevékenységből kivontak abszolút száma és társadalmon belüli aránya fokozatosan növekedik, a foglalkoztatottság szerkezete folyamatosan alakul át az információs műveleteket végzők javára. Evvel egyúttal utaltunk arra is, hogy léteznek stagnáló információvagyonnal bíró kultúrák, törzsek és csoportok, amelyek a saját környezetükkel való kölcsönhatásaik során nem kényszerülnek az információs értéklánc növelésére, mivel megfelelő akciós kimeneteikhez elégségesnek bizonyul az az idáig megtermelt,
rendelkezésre álló tudás. Sőt, léteznek csökkenő információvagyonnal leírható társadalmak is, ahol a már felépített értéklánc elemei között megszakad a folyamatosság, és szűkülni kezdenek az információ (újra)termelési körei (elvész például az írni-olvasni tudás képessége). Lewis Mumford hívja fel rá a figyelmet, hogy görög földön az ismétlődő háborús pusztítások nemcsak az épületeket és műhelyeket semmisítik meg újra és újra, hanem velük együtt pusztulnak „a kézművesség hagyományai, a szakmai titkok, az új felfedezések, és velük együtt a jövőbe vetett hit… Minthogy szakmai tudásuk java részét az emberek a fejükben őrizték, és azt csak akkor tudták felhasználni eredményesen, ha megfelelő anyag állt rendelkezésre, az eljárások továbbadását pedig az utánzás és a szóbeli utasítások biztosították, a háborús veszteségek… óriási méreteket öltöttek.” A bemutatott mozgásirányok azonban arról is üzennek, hogy a formálódó világtársadalom lényegében az első pillanatoktól a megismerés folyamatai köré szerveződik: ezért van az, hogy amiként a jelfeldolgozást csúcsra járató masinánkban, a számítógépben a legelső automata, a neolit vadászok önkioldó csapdája is benne rejtezik, a tudás mai (és gyorsuló tempóban növekvő) össztömegében ott lapul a neolit vadász hajdanvolt következtetési-rekonstrukciós technikája is. (Az első összefüggésre Endrei Walter, a másodikra Carlo Ginzburg mutatott rá szellemes munkájában.) Rátérve mármost a művelettípusokra, az áttekintést természetesen az információ létrejöttét eredményező tevékenységekkel kell kezdeni. Az exformációs mozgás akkor indulhat csak el, ha van már információs alakzat, amellyel kezdeni kell valamit. Ennek megfelelően jól látszik, hogy az elsődleges kommunikációt (az információ azonnali vagy késleltetett átadását) időben és fontosságban megelőzik azok a tevékenységek és helyzetek, amelyek során az információ létrejön. Ezek a helyzetek az előző fejezetben bemutatott individuális körök alapján szerveződő, döntéseket előkészítő keresések, az akciós kimenethez szükséges ismeretek megszerzésének útvonalai. Kellőképp magasra tett mércéjű probléma esetén akár egy élet munkája sem elég, hogy válaszig lehessen jutni, más esetekben pedig az információszerzés célja eleve a közösségi feldolgozási térbe való „betermelés”, annak tudatában, hogy a „kör” lezáródása másutt és máskor következik majd be. Balogh István nyomán ismét hangsúlyoznunk kell, hogy a jelentésadás művelete par exellence individuális tett, a jelentések cseréje válik csak kommunikatív természetűvé. Ennek megfelelően nem a kommunikáció maga, hanem a (leginkább) kommunikáció révén elérhető transzformációs kapacitásnövekedés keresése, az új jelentések, az új információk megszületése fontos az információtörténeti vizsgálódások számára. A tevékenység kommunikáció segítségével történő összehangolása a kiscsoportok gyors visszacsatolási körökkel leírható jellemző mozgásformája. Az információ rögzítésének képessége és az erre kifejlődő eljárások az akkumulálható információ mennyiségének megnövelésében és a generációközi átadás esetlegességeinek kiküszöbölésében játszanak kulcsszerepet. A rögzítés nem elsősorban és nem feltétlenül szolgálja azt a célt, hogy az információ továbbításra kerüljön: a másodlagos továbbítás kétségkívül megnöveli az információkat felhasználó közösségek méretét és információvagyonát, de a rögzítés elsősorban az információkkal végezhető műveletek számát és volumenét eredményezi. A feldolgozás (information processing) révén átalakul a rögzített jelek struktúrája, és ezen keresztül megváltozik az információ állapota is. A feldolgozottsági fok növekedése jellemzően komplexitásnövekedést jelent, de sok esetben egyszerű jelátalakítást a könnyebb feldolgozhatóság vagy a (harmadlagos) továbbíthatóság érdekében. (Így járunk el például akkor, amikor a jeleket adatbázisba rendezzük, vagy a betű formájában kódolt információkat további bináris kódolással digitális feldolgozásra és közlésre tesszük alkalmasabbá, megnövelve az átvitel mennyiségét, csökkentve annak idejét.) Ne feledjük: a feldolgozás eredményéből akkor válik információ, amikor az a hozzáférés révén újra emberi elmét von be a folyamatba. Ennek megfelelően a „tárgyiasulási lánc” is egyre hosszabb. A feldolgozás a legösszetettebb, legtöbb műveleti altípust tartalmazó kategória. Az alkalmazott számolási feladatokra szakosodottaktól a hitelesítést (pénz, információ, érték), az azonosítást (eredetiség) vagy épp a mérést végzőkön át a jelrendszerek közti átalakításokat végrehajtókig (fordítók, tolmácsok, kódolók, rejtjelzők) terjed a specialisták sora. Evvel összefüggésben válik érthetővé, miért olyan sokszínű az általuk igénybe vett eszközök világa is. A jelek tárolása történhet rögzített vagy feldolgozást követő állapotban, miközben a sokszorosítást követő tárolás jellemzően sok különböző helyen történő őrzéshez vezet, vagy épp a tömeges hozzáférést megelőző átmeneti elhelyezést biztosítja. (Ilyenkor, amikor együtt vannak a frissen sokszorosított jelhordozók, megsemmisítésük – vagy ha, mondjuk, pénzről van szó, akkor illegális megszerzésük – is könnyebb.) A sokszorosítás története a könnyen algoritmizálható jelműveletek gépesítésének sikertörténete. A kézírásos másolástól (amely, ne felejtsük el, a 15. század második felében még jó ideig hatékonyabb és olcsóbb volt, mint a korai könyvnyomtatás) a milliós példányszámú könyvek és folyóiratok korán át a képernyőkép révén végbemenő televíziós
sokszorosításig visz egyfelől az út, miközben a fénymásológépek, majd az internet „demokratizálta” a sokszorosíthatóságot. A „digitális forradalom” két világtörténeti léptékű fordulatát is ki tudjuk olvasni az ábrából. A rögzítés, tárolás, feldolgozás, sokszorosítás és hozzáférhetővé tétel műveletei az elkülönült eszközök és folyamatok évezredei után egyetlen helyen, az interneten keresztül összekötött számítógépeken összpontosulnak, perspektívaként előbb-utóbb minden valaha rögzített jel teljes gyűjteményét (Corpus Digitalis) és az ahhoz való hozzáférést ígérve. A digitális környezet ugyanakkor a műveleti tér visszahódítását is jelenti az egyének számára – hiszen az egykor elérhetetlen árú és bonyolultságú eszközök és a szigorú tekintetű információkezelő specialisták helyére az értékláncok lerövidülésével ismét a közvetlen műveletvégzés, az információk saját jogon történő megmunkálása lép. (Ebbe a rendszerbe előbb-utóbb a pénz, ez a sajátos információforma is integrálódik digitális pénz formájában.) Az áttekintés végén vessünk egy pillantást az egyes műveletekhez sorolható specialisták listájára. 3. táblázat. Információs műveletek és elkülönült szakmacsoportjaik Művelet
Specialista
Keresés, termelés, létrehozás, előállítás
Nyomkereső, nyomozó, kém, orvos, felfedező, kutató, kutatóasszisztens, alkotóművész
Primer továbbítás (szóbeli közlés)
Kikiáltó, kisbíró, futár szóbeli üzenettel, müezzin, performatív művész
Rögzítés/kódolás
Írnok, gyorsíró, gépíró, rejtjelző
Szekunder továbbítás
Futár írott üzenettel, postaszolgálat
Feldolgozás
Jós, írnok, bérszámfejtő, könyvelő, titkosító, hitelesítő, meteorológus, jogász, könyvtáros, dokumentátor, fordító, tolmács
Tercier továbbítás
Futár, postaszolgálat
Tárolás/raktározás
Könyvtáros, irattáros, levéltáros, muzeológus
Sokszorosítás
Másoló, nyomdász, filmlaboros
Hozzáférhetővé tétel, „forgalomba hozás”
Pedagógus, könyvkiadó-kereskedő, újságíró, műsorszóró, webes tartalomszolgáltató
Információtechnológia Az információtörténelem leglátványosabb és legkönnyebben „becserkészhető” részét látszatra az információtechnológiai eszközök és eljárások világa jelenti. Ha azonban az egyes innovációkat és az eszközhasználat műveleti paramétereit tágabb rendszerkörnyezetbe helyezzük, még sok elvégeznivaló akad ezen a területen. Az információtechnológiának nincs átfogó kultúrtörténete, a tudománytörténet csak bizonyos eszközcsoportokat tüntetett ki a figyelmével (időmérés története, a tengeri navigációs eszközök története, térképtörténet, számítógép-történet, nyomdászattörténet, papírtörténet stb.), s a funkció, a hozzátartozó információs művelet, az eszköz információs produkciójának mélysége és volumene szempontjából szintén nem beszélhetünk kialakult tipológiákról. A pénzt vagy az oktatástörténet technológiai metszeteit a legritkább esetben sorolják az információtechnológiák közé, pedig annak legfontosabb elemei közé tartoznak, akárcsak a döntéshozatal, a döntéstámogatás, a jóslás technikái. Itt is dühöng a kommunikáció-központúság: újabban már nem is IT-nek (information technology) hanem ICT-nek (information and communication technology) – becézve „infokommunikációnak” – nevezik a mindinkább kiterjedt technológiai hátországot, mintha az „információs” mozzanat nem foglalná magában a kommunikációsat is… A feladatok, amelyeket ezen a téren el kell végezni (s amelyeket természetesen éppen csak érinteni tudunk ebben a fejezetben), a következők: 1.Az információtechnológia definíciójának, tárgyának, „kiterjedésének”, taxonómiájának, rendszerszintjeinek meghatározása és átfogó felépítése. 2.Az információtechnológiai megoldások teljes történeti „kataszterének” összegyűjtése (ahogy azt például a Dead Media Project elkezdte az interneten).
3.Az információtechnológiai megoldások „beágyazása” általában a társadalomtörténetbe, konkrétan a vizsgált korszak környezeti és közösségi meghatározottságaival összekapcsolt információs körfolyamataiba (vagyis „fedésbe hozni” az „információ-háztartásként” definiált jelenségcsoporttal). 4.Az információtechnológia kereszt-kapcsolati rendszerének feltérképezése, amellyel az anyagtechnológiák, az erőés energiatechnológiák, a közlekedés és a biotechnológia eszköz- és megoldásvilágával kerül szimbiózisba. Az információtechnológia fogalmi meghatározására jellegzetesen a műszaki diksurzusokban kerül sor. Létezik pedig „humán” definíciója is: Biológiailag adott (érzékszerveink és agyunk kapacitására méretezett) információkezelő képességünk kiterjesztése valamely műveleti tartományban, különböző eljárások és eszközök segítségével. Jól látszik mindebből, hogy a meghatározás korántsem szűkíthető le a masinák világára, hiszen egy „partlátó madártól” a szarvasgombát az erdőben kiszagló disznón át a postagalambig, vagy a „helyek módszerének” eszköztelen mnemotechnikájától a kaukázusi asug-dalnokok rímtechnikáján át a gyermekét földre tapasztott füllel megnövelt hallásteljesítményre oktató indiánig hosszú a soruk a hatékony és jól bevált eljárásoknak. A „műveleti tartomány” azért nem javítás vagy növelés, mert olykor épp az ellenkező hatás, az információkezelő képesség csökkentése a cél (ezért információtechnika paradox módon a cenzúra, a látás- és beszédképesség tudatos, csonkításos károsítása, de ugyanide tartoznak a titkosítórendszerek vagy az internetes vírusok is).
Információs eszköz A fentieknek megfelelően az információs eszköz ismérve a közvetlen felhasználás. Információs eszköz a nyelv, a jelhagyás, az olvasás, a memória, amelyek mind-mind információs inputokat állítanak (illetve hívnak) elő. Jellegzetes információs eszközök az egyszerű optikai masinák (távcső, nagyító, szemüveg), amelyek a látószerv kapacitáskorlátjának megszüntetésével teszik lehetővé új információk szerzését. A jelek továbbításának technikái, a kommunikáció kultúrtörténetének sok nagyszerű rendszere – eszközök, amelyekkel az információ átadásának hatékonysága növelhető meg. Információs eszköz a postagalamb, amely a kódolt üzeneteket viszi. De vajon az a galambidomári tudás, amely a várháborúk idején meredek röppályát képes megtanítani a galambnak, hogy az lehetőség szerint elkerülje a falaknál lesben álló íjászok nyilait, micsoda? És ez más-e, több-e, mint a dúcok mozgatására épülő elemi betanítási technika? A példa jól érzékelteti, hogy „működésekor” nemcsak az eszköz vagy az eszköztelen „eljárás”, hanem az annak használatára és a használat funkciójára vonatkozó ismeretek is nélkülözhetetlenek, ezek együttesen alkotnak rendszert. Az eszköz megmaradhat (mint az „antiküthériai óra”), de a tárgyhoz kapcsolódó ismeretek híján puszta emlékké lesz. Jól látszik az eszköz használatára vonatkozó ismeretek fontossága akkor is, amikor összehasonlítjuk egy alacsony jártassággal bíró és egy professzionális felhasználó teljesítményét (gondoljunk csak az írógépre például). Mindez részben arra figyelmeztet, hogy soha ne feledjük: bármilyen is a technológia, az emberi tényező kulcsszereplő marad – részben rávilágít, hogy létezik az eszközöknek egy speciális csoportja, amelyet különös figyelemmel kell megvizsgálnunk.
Információs szerszám A kézműveseszközök és szerszámok analógiájára az információs szerszám olyan eszköz, amelynek egyetlen feladata más információs eszközök létrehozása vagy azok működésének elősegítése. Másképpen szólva: az információáram „reflexív” – magára az információáramra ható speciális – „köre”. Ilyen szerszám az információs eszközök készítésére vonatkozó kanonizált, de invencióra nyitva tartott tudás. Ilyen szerszámokat jelentenek a „metainformációk” (az információkra vonatkozó információk) és a „metatudások” (a tudás működésére vonatkozó tudások). Az előbbiekre a könyvtári rendszerek és az adatbázis-rendszerek, az utóbbira a didaktika hosszú története szolgál sok példával. Nyilvánvaló, hogy egy elemi szintű információra jellemzően elemi szintű metainformáció vonatkozik, és minél magasabb szinten szervezett sémához tartozik a metaséma, annak összetettsége annál inkább megközelíti a reflektált rendszerét. Információs szerszám az írás, amelyen keresztül a nyelvi tartalom aktualizálódik. Hasonlóképpen az a gyorsírás, amely
az írásteljesítményt és a gyorsszámolás, amely a numerikus műveletek végzését javítja. Jellegzetes információs szerszám a gyorsolvasás technikája is, amelynek révén hatékonyabban alkalmazzuk az olvasás technikáját mint információs eszközt. Információs szerszám bizony a metafora és a két- vagy többnyelvű szótár mint a megismerés eszköze, mert a nyelvi kompetencia működésére hatnak jótékonyan vissza. A mértékegységek, a periódusos rendszer információs eszközök, a mérőműszerek mechanikai gépek ugyan, de információs szerszámok, mert kimenetük egy egyszerű jelérték, amely működésbe hozza, megtranszformálja a mért értékhez kötődő valóságdarabra vonatkozó döntéseket. A döntés elemi technikái (így például a korai jóstechnikák) információs eszközök, de a döntéstámogató rendszerek, amelyek azt mondják meg, hogyan kell döntést hozni, információs szerszámok. Németh György említ Arisztophanész nyomán egy olyan szokást, amely a görögök szerint a barbár perzsákra jellemző: „Az is hagyományuk, hogy a legfontosabb ügyeket italmámorban tárgyalják meg. Amit aztán tanácskozás közben elhatároztak, azt másnap, amikor már mindenki józan, a házigazda, akinél összegyűltek, megismétli. Ha józan állapotukban is helyesnek találják, elfogadják, ha nem, elvetik. Ha azonban józanul hoznak döntést, azt italozás után még egyszer megvitatják.” Az információs szerszám reflexív természete – már ha Arisztophanész a valóságról tudósít – látványosan megmutatkozik ebben a példában. Létezik egy döntéshozatali technika, amelyet a perzsák józanul vagy részegen használnak (ezt nem ismerjük meg a forrásból), ám az inverz ismétlés kötelme, amely „felülírja” ezt, szerszám jellegű.
Információs gép Amikor egy feldolgozórendszer emberi beavatkozás nélkül, automatikusan képes jelműveleteket elvégezni, akkor beszélünk információs gépről. A feldolgozás eredménye újabb jelkombináció, amelyet azonban információvá tesz és információként használ a megismerő értelem. Legjellegzetesebb fajtái a számoló- és titkosítógépek, amelyek a korábbi, információs szerszámként működő elemi számoló- és titkosítóeljárásokon túllépve, a nagy műveleti megterhelést enyhítendő, az eljárás bizonyos részleteinek elvégzése alól mentesítik az embert. (Pascal például egyenesen azért fejlesztette ki számológépét, mert atyját akarta megkímélni az időrabló körmöléstől.) Nagy technikatörténészünk, Endrei Walter remek könyvecskében mutatta be, hogy a programozás (és ezen keresztül a számítástechnika) diadalútjához vezető hosszú technikatörténeti út első állomása a neolit vadászok egyszerű, önkioldó csapdája volt, amelyet később a mechanikai műveletek automatizálásának újabb és újabb rendszerei tökéletesítettek. Felismerése segít annak megértésében, hogy volt már információs gép a számológépet megelőzően is. A legősibb információs gépnek ugyanis minden bizonnyal az időmérést automatizáló óra tekinthető. S noha a mechanikai csúcsteljesítményt nyújtó óraszerkezetek időben alig valamivel jelentkeztek a számológépek előtt, ám már az egyszerű napóra is információs gépként működött: emberi beavatkozás nélkül, folyamatosan állította elő kimeneteit. Az órának a tevékenység szervezésében és a társas tevékenység koordinálásában játszott szerepe régóta vizsgált történeti kérdés, amelyhez immár izgalmasan társítható az a felismerés, hogy az információs gépek által biztosított információs erőforrások világa is itt indul el: mindenesetre különös egybeesés, hogy miközben a holdnaptárnak például 30 ezer éves története van, a napórák története (csak) az ókori magaskultúrák történetével fonódik egybe (ahol a napfényes órák számának magas mivolta mellett még domborzati tényezők is segítették az időmérést). (Az „információs gép” kifejezést egyébként tudomásunk szerint elsőként a távíróvonalakra használja 1832-es A gépezetek és az ipar gazdaságtana című munkájában Charles Babbage, aki nemcsak a számítógép-történet egyik kulcsfigurája, hanem – kevésbé ismert kéziratai okán – az információ-központú társadalomelméleti gondolkodás egyik előfutára is.)
Információs specialisták Amikor a korai közösségekben a közkincsként használt információs eszközök és szerszámok fejlesztése vagy a rájuk vonatkozó tudás átadása olyan fontossá vált, hogy akár egyéb, a létfenntartás érdekében végzett tevékenységek rovására is foglalkozni kellett vele, megjelentek azok a „specialisták”, akiknek a munkamegosztás részeként sajátlagosan az információs erőforrások biztosítása lett a feladatuk. Ez minden bizonnyal a tevékenységi tér növekedésével, a releváns környezetelemek számának gyarapodásával és a közösségi tér bonyolódásával függött össze, de kétségkívül a technológia humán oldalával kapcsolatos erőforráshiány megszüntetését eredményezte.
Az információk akkumulációjának egy meghatározott szintig természetes forrását jelentették a magas életkort megélt közösségtagok. Pusztán a nagyobb elemszámú transzformációs bázis (ami a tapasztalat nehézkes szinonimája) is elég volt ahhoz, hogy információs erőforrásként tudjon szolgálni váratlan vagy szokatlan helyzetekben. Ráadásul az életkor előrehaladásával amúgy is csökkenő fizikai erő szinte predesztinálta az öregeket, hogy a hagyományok és a tapasztalatok átadásának intézményesítése irányába mozduljanak el. Csakhogy halálukkal az információs körfolyamatban minden esetben szakadás állt be. Amadou Hampate Ba szállóigéjével: a kizárólag orális információcserén alapuló afrikai törzsi környezetben „minden halott öreg egy-egy lángoló könyvtár”. Így amikor a növekvő méretű információs tartomány egyes szeleteinek kezelése – a szűk erőforrássá lett figyelem egyéb, fontos elfoglaltságokkal való megosztási kényszere miatt – már meghaladta az idősek kognitív kapacitását is, akkor a kizárólag vagy döntően információs műveletekkel foglalkozóknak a létfenntartás és a termelés folyamataiból való kiemelésével a közösségegész szintjén kellett más megoldást találniuk. (Persze csak akkor, ha a specialista által az újratermelési folyamatok számára szolgáltatott inputok mérlege pozitív volt, vagyis tartósan biztosította a munkamegosztásból való kivonhatóság feltételeit.) Az első, termelésből kivont (gyógyítással, füvek ismeretével, csillagászattal, a hagyományok rendszerező ápolásával és a pszichés egyensúly biztosításával foglalkozó, sokszor ezeket a tudásokat kombináltan kezelő) információs specialistáknak, akik a közösségek kitüntetett pontjává, nevezetes szereplőivé lettek, hármas szerepük volt: • tudásuk visszacsatolása a mindennapok folyamataiba, • ennek a tudásnak a folyamatos fenntartása és fejlesztése, illetve • generációkon keresztül történő átadhatóságának biztosítása (jellemzően egy kiválasztott „utód” korai betanításával). A specialisták megjelenésével számos esetlegességet sikerült leküzdeni, és velük hosszú időn keresztül sikerült az információs eszközök és szerszámok tökéletesítéséhez szükséges innovációs erőt is biztosítani. A specialisták számának további gyarapodása és funkcionális elkülönülése azonban egybeesett a társadalmak hierarchikus tagolódásának kialakulásával. A specialisták és jellegzetes működésmódjaik mindinkább a munkamegosztás perifériájára kerültek. S noha ellenpéldából akad számos (Jakó Zsigmond [1971] emeli ki, hogy a latin egyházban eluralkodott írásellenességgel szemben az ír egyházban a könyvnek a szerepe és becsülete a kora középkor legsötétebb századaiban is töretlen maradt, s az ír felfogás szerint az íródeák [scriba] cím még egy szentnek tekintett személy esetében is megtisztelőbb volt, mint bármelyik egyházi méltóság – ezért jegyezték fel a korai ír évkönyvek az uralkodók, a főméltóságok mellett az íródeákok halálának időpontját is), és a specialisták sajátos tudása és tevékenysége a mai napig elkülöníthető a termelés más pontjain elhelyezkedőktől, előbb-utóbb elkerülhetetlenül összetettebb társadalmi konstrukciók alkotóelemévé lettek. Információs üzemek komponenseivé.
Információs üzem Az első információs üzemek az információs eszközök, szerszámok és specialisták zárt logikájú alrendszerbe való öszszevonásával jöttek létre, olyan információs természetű feladatok megoldására, amelyek mennyiségi sajátosságai miatt csak eszközzel vagy csak specialistával már nem lettek volna megoldhatóak. Első fázisa a „specialisták sokszorosítása”, egymás mellé rendelése (úgy tűnik, hogy például Egyiptomban kezdetben az írnokok ekképpen voltak összekapcsolva), ám egy ponton túl itt is fellép a számossági probléma, s ez előbb-utóbb a specialistákból álló közösség belső tagolódásához vezet. A feladatok gyarapodására és összetettebbé válására kínál megoldást a legkorábbi információs üzemek létrejötte (amelyeket vélhetőleg a templomgazdaságok regisztrációs igényei hívtak életre), s amelyek mellé hamarosan kialakulnak a tudósközösségek információs üzemei. Ezek „ideáltípusává” az az alexandriai komplexum lett, amely a könyvtárat, a Muszeiont, a csillagvizsgálót, a laboratóriumot és a botanikus kertet egyaránt tartalmazta. A könyvtári és a levéltári (archívumi) funkciót kezdetben még együtt látták el ez információs üzemek (ennek szép példája a ninivei könyvtár), később azonban szakosodtak. Az információs üzemek alaptípusát az állami adminisztráció (hivatal) változatos szervezeti megoldásai jelentik, ehhez csatlakoznak viszonylag korán a kémkedés-hírszerzés, majd a diplomácia szofisztikált információs rendszerei. Emiatt az állami szféra bizonyos mértékig innovációs kényszert is tudott közvetíteni (így válhattak például a nép-
számlálással kapcsolatos feladatokat leegyszerűsítő információs gép fejlesztéséért indított lépések a Hollerith-kártya mögött munkáló elv révén a számítógép létrejöttéhez vezető egyik legfontosabb impulzussá). Az információs üzemeknek önálló kultúrtörténetük van, saját „evolúciós” logikával. Szép példája ennek az ívnek a könyvtár, amely története során több életszakaszon ment át, információs produkcióját mindig a vele szemben felmerülő igénytömeghez igazítva. Így lettek könyvmúzeummá az első, kis „teljesítményű” kolostori könyvtárak, átadva a terepet a dinamikus egyetemi és főúri könyvtáraknak, amelyek aztán később szintén könyvmúzeummá válva a nagy szakosított gyűjtőkönyvtárakkal és a tömeges könyvtárhasználatot lehetővé 19. századi közkönyvtárakkal „cseréltek”. Ennek a nagy kultúrtörténeti stafétának éppen egy újabb fázisát éljük most, amikor az internet és az elektronikus könyvtárak világa írja át a hagyományos információs üzemek és erőforrások világát. A modernitás jellegzetes információs üzemeivé a kézírásos másolóüzemeket felváltó nyomdai-könyves univerzum és a modern tömegsajtó (majd jóval később, a 19. században a modern hírügynökségek) lettek. Hasonlóképpen nőtt nagyra az oktatási rendszer (a gyakran használt „tudásgyár” kifejezés az információs üzem tökéletes párja), és a század végére az ipari termelés adminisztrációja, amely méretében egy idő után elkezdte meghaladni az állami adminisztrációét.
Információipar (információszektor) A korai információs üzemek, mint láttuk, elsősorban a hatalmi centrumok adminisztrációs igényét szolgálták ki, emiatt fenntartásukat is egyértelműen az elvonások újraelosztása (leegyszerűsítve: adó) finanszírozta. A Tudomány, a Könyvtár információs üzemei sokáig a „luxus- és/vagy presztízsberuházás” kategóriájába estek, s bizony a Pergamon/Alexandria versenyfutástól a rivális főúri könyvtárak aranyfüstös pompájáig egészen a kora újkorig ez maradt a jellegzetes mintázat, a felvilágosult abszolutista uralkodók kényszeres „házi tudós” importjáig. A szerzetesi tudósközösségek csendes szövegművelése nem került bele átfogóbb információs áramokba (a skolasztika irodalmának nagyobb része mind a mai napig gyakorlatilag olvasatlanul bújik meg eldugott kolostorokban). Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a gazdasági folyamatok szempontjából az információs üzemeknek egészen a kora újkorig nincsen termelő természetük. Fenntartásuk forrásait a termelés másik két szektorából (Jánossy Ferenc terminológiáját hozzávetőleges pontossággal használva: a mezőgazdasági termelés primer köréből és a városi-kézműves termelés szekunder köréből) lecsapolt pénzáram biztosítja. Funkciója a primer és szekunder kör „összekapcsolását és fenntartását” biztosító, kizárólag fogyasztóként színpadon lévő ún. „Annex” újratermeléséhez való hozzájárulás. Jánossy kis terjedelme ellenére is nagyszerű munkája, Az akkumulációs lavina megindulása kristálytiszta logikával mutatja be, miképp vezethető le a kapitalizmus kialakulása abból, hogy a korábban a szekunder körbe szorított tőke hirtelen megjelenik a primer szféra „tágas, újonnan meghódított területein”, és diadalmas terjeszkedésbe fog. Ha azonban kiterjesztjük az elemzést, akkor felfigyelhetünk rá, hogy evvel a változással teljesen szimultán elindul egy másik akkumulációs lavina is: nevezetesen az információs üzemek lassú, majd egyre gyorsuló átkerülése az Annexből a termelés szekunder körébe. Az információs üzemek ekkortól már nem a luxusfogyasztás kiváltságoltjai, hanem kőkemény piaci versenyben álló vállalkozók, gazdasági szereplők. A könyvnyomtatás kialakulását és első századait nem lehet másképp megírni, mint az Annexből a szekunder körbe betörő nyomdász-könyvkereskedő üzletemberek gazdaságtörténeteként. A „beláthatatlan kulturális hatáskövetkezmények” arisztokratikus felhője sokáig árnyékba borította a könyv-business nyers természetét, a technológiai újítás Gutenberggel fémjelzett romantikus eposza pedig elfedte, hogy a könyvnyomtatás korai technológiáinak teljesítményét messze felülmúlták a professzionális másolóműhelyek. Emiatt „annexes szemmel” nézve drágább volt a könyvnyomtatás, mint a másolás – csakhogy „szekunder körös szemmel” a kezdetleges technológiával is kiváltható volt a drágaságot előidéző élőmunka nagy része, így tőkés szempontból nézve már kezdetben is a nyomtatás volt az olcsóbb. A korai vállalkozók nagy „tönkremenési százaléka” ellenére is ezért áramlott egyre több tőke ebbe a szektorba. (Aki ezt megfelelő súllyal veszi észre, az természetesen Marshall McLuhan: „A nyomtatott könyv volt az első pontosan ismételhető, gépi úton előállított árucikk.”) A nagy kérdés, az információtörténet egyik Nagy Misztériuma persze éppen az, hogy miért sikerülhetett mindez, hogyan vált az információ áruvá. Az élelem, a mindennapokhoz, a létfenntartáshoz szükséges cikkek mellé hogyan kerültek elfogyasztandó javakként a „fogyasztói kosárba” az információs termékek? Hogyan lett áruk, miért is volt hajlandó értük fizetni a piac? Vajon a kalendáriumvásárló paraszt megfontolásai mögött milyen összefüggések mun-
káltak, amikor úgy döntött, hogy vásárol? És vajon gondolkodtak-e minderről? Reflektálták-e saját döntéseiket? (Ezekre a kérdésekre egyelőre nincsenek kiérlelt válaszok, de itt az ideje, hogy izgalmas hipotézisekkel kezdjük kitölteni a „teret”.) A termelővé lett információs üzemek jó ideig megbújtak a bányászati, textilipari, majd gépipari óriásvállalatok háta mögött. A megmozgatott tőke, a foglalkoztatottak száma, az értékesítés összvolumenéből való részesedés mind-mind az ipari tőkének biztosított elsőbbséget, amely a szekunder körnek a primer kör rovására való felduzzasztásával villámgyorsan átalakította a fogyasztás szerkezetét is. A változást, az önálló információs szektor megszületését a 19. század utolsó évtizedei hozták el. Különös, hogy a tudomány csak közel félszáz évvel később figyelt fel rá, elsősorban azért, mert az ipari tőke dübörgése és mind agreszszívebb, expanzív, világháborúkig futó zabolátlan természete mindig dominánsabbnak tűnt. A változás csak akkor lett nyilvánvalóvá, amikor az információs szektor éppen az iparral szemben vált egy illékony pillanatig azonos súlyúvá, ám viszonylag gyorsan azt meghaladó mértékben meghatározóvá. Ezt a váltást paradox módon a távíró, a telex és a telefon forradalmával szokták bemutatni, pedig nem a technológia, hanem az információs üzemek forradalma volt ez. A tőke saját terjeszkedése érdekében saját maga is beruházott az információs infrastruktúrába (emlékét őrzik a vasúti sínek mellett futó távírópóznák, a nagyvállalatok fáradt tekintetű könyvelőserege és a géppuskakezű gépíró-kisasszonyok), de az államon keresztül részben finanszírozta a professzionálissá vált postát (mint a sokáig a legnagyobb méretű információs üzemet), majd egyre inkább a termékinnováció szempontjából felértékelődő tudományos kutatást és annak hátországát, a felsőoktatást. A döntő mozzanat az információs szektorban foglalkoztatottak számának szakadatlan emelkedése volt, s ez úgy mosta ki a talajt az ipar hagyományos ágazatai alól, ahogy valamikor éppen az ipar tette a mezőgazdasággal. Az információk termelői ugyanis nagyobb volumenben kezdték el fogyasztani az információs javakat is, így a tőke szép lassan benyomult azokra a területekre, ahol információs tömegtermékekkel szép haszon reményében információs tömegigényt tudott kiszolgálni. A modern tömegsajtó megszületését (ahogy azt Harold Adams Innis, az információtörténelem „atyja” 1949-ben észrevette) ebből az összefüggésből lehet leginkább levezetni. Az információs szektor különböző üzemei mindinkább egymásra utalt, saját információsérték-termelésük láncolatában egymáshoz egyre közelebb sodródó intézményekké váltak, elképesztő mértékű fejlődést generálva az információs szerszámok és információs gépek világában. Nem csoda, ha az ipari kapitalizmus néhány száz éves előjátéka után néhány évtized alatt átalakították a termelés és a fogyasztás nagy alrendszereit. Lám: a technika felől mindig az azt felhasználó eleven közösségekig jutottunk. Itt az ideje, hogy az információáram közösségi beágyazottságát is szemügyre vegyük.
Információ és közösség „Egy parasztasszony a japáni hegyvidéken a világról alkotott olyan elképzelést és olyan értékrendet vallhat, amelyet oszthat egy, a svájci hegyekben élő parasztasszony, egy Tokióban élő városi alkalmazott azonban semmiképpen sem.” (Edgar Holenstein) „Valamennyien, akik megjártuk Rómát, belső, titkos szövetségben élünk. Sohasem hallottunk egymásról, s mégis, mint valami különös szekta tagjai, akikben a dolgok új jelentése világosodott meg, eltéphetetlenül összetartozunk.” (Berczeli A. Károly) Korábban azt láttuk, hogy az eszköz és a jelként megtett út az információs tartalom szempontjából érdektelen – ami fontos, az az egyes információk meglétének „közösségi topológiája”. Még pontosabban: az a kérdés, hogy ugyanannak az információnak hány példánya van jelen különböző fejekben. De vajon hogyan kezelhető a különböző közösségi terek információs szempontból szinte áttekinthetetlenül tagolt s a hagyományos történeti közösségkategóriákat (etnikum, nemzet, osztály, réteg, szakmacsoport, „elit” kontra „nép”, értelmiség stb.) keresztbe vágó hálózata, amelyről a fejezet mottóját is adó Elmar Holenstein a következőket írja: „Minden kultúra egy sor részkultúrára (szubkultúrára) oszlik, olyan határvonalak mentén, amelyeknek közvetlenül semmi közük az adott kultúrához magához: mint például az életkor, a nem, a foglalkozás, a státus, a réteg, a régiók és fejlődési törvények… (miközben) ugyanazon társadalmi réteg összehasonlító természetes életkörülményei, túl egy adott kultúra határain, helyenként olyan közös tényezőket mutatnak fel, amelyekben az egyik nyelvi és kultúrközösség más
rétegei nem osztoznak.” Más oldalról viszont az is látszik, hogy már az „információs alakzatok” fajtái is számosak (ahogy ezt az Alapfogalmak és jelentések című fejezetben bemutattuk), mennyiségük pedig egyenesen áttekinthetetlenül óriási. Evvel együtt felismerhető rendet mutat bizonyos típusú információs alakzatok birtoklásának jól igazolható közössége. Ennek megfelelően születtek meg egy-egy információs alakzatra szabott közösségleírások (szabályközösség, normaközösség, célközösség, hagyományközösség, emlékközösség, tudásközösség, gondolatközösség stb. stb.), amelyek mögött minden esetben valóságos entitások állnak. Akik például ugyanazon szabályok ismeretének birtokában cselekszenek, bizonyosan leírhatók egyfajta közösségként – és ez abban a pillanatban elég egyértelművé válik, amikor az adott szabály ismeretének hiányát eltérő viselkedésmintázat formájában érzékeljük. Az is belátható, hogy – mivel az eseti viselkedésre, illetve a mögötte álló egyedi döntésekre szituációtól függően gyakorta több szabály összetett együttesének „eredőjeként” kell tekintenünk – ugyanez az egyszerű képlet bonyolultabban szervezett szabályegyüttesek esetén is érvényes lehet, csak éppen ebben az esetben „szabályok ugyanazon kombinációjának” megléte helyettesíti a „szabályt”. Léteznek természetesen olyan komplexumok is, amelyek egyszerre tartalmaznak szabályokat és más jellegű input tartalmakat: ismereteket, vélekedéseket, háttértudást, megoldást biztosítani képes jártasságot. Szükségesnek látszik tehát, hogy legyen „gyűjtő megnevezésük” mindazon elemi és összetett tartalmaknak, amelyek gondolkodásunkat és viselkedésünket együttesen határozzák meg. Az elméleti megoldás az lehet, ha a történeti vizsgálódások alanyául és tárgyául az információközösségeket választjuk – abból a hipotézisből kiindulva, hogy a társadalomtörténeti változásokat az információközösségek mozgásformáinak törvényszerűségeit, illetve ezek eseti aktualizálásait felhasználva nagyobb hatásfokkal vezethetjük le és érthetjük meg, mint az e szempontokat figyelmen kívül hagyó „klasszikus” politika-, gazdaság- vagy társadalomtörténeti irányzatok. Az információközösséget (amely a továbbiakban természetesen az információs alakzatok közössége terminus helyett áll) úgy határozhatjuk meg, mint adott számú közösségtagból és az általuk közösen birtokolt adott számú információból, illetve információs alakzatból álló halmazt. A hagyományos közösségmodellek alapján két, korábban egymáshoz képest izolált személy kommunikációs kapcsolatba (közös kommunikációs térbe) kerülése önmagában még nem közösségalkotó. A kommunikatív aktus hiába elégíti ki az interakció, a közös cselekvés kritériumait, ha ez a kapcsolat nem egészül ki néhány metaelemmel („a csoport” létezéséről való tudás, közös érdek vagy cél momentuma stb.). Nyilvánvaló, hogy a választás mindig is szempontfüggő: a kommunikációs szempontból felfogott közösségek kialakulásának minimálisan szükséges feltételévé ez esetben pusztán egy tényleges kommunikatív aktus válik, amely kétpólusú mivoltánál fogva két szubjektumot kapcsol össze (dialógus). A „közösség” alapszintjét és minimálrendszerét evvel létre is hívtuk, ám a közösség sine qua nonjává tett kommunikációs aktus további elemzése nélkül nem tehető teljessé a fogalmi rendszer. Ugyanis az egyszeri kommunikációs aktus által konstituált közösség nyilvánvalóan alkalmi jellegű, ám a szereplők sűrű belépése ugyanabba a kommunikációs térbe (multidialógus) mindinkább „állandó” közösséget feltételez. A kommunikatív közlések iránya és sűrűsége a csoporthierarchia mutatójává lesz, a közösség határai pedig a kommunikációs láncokba bekapcsolt egyénekig terjednek, egyre jobban kielégítve a legszigorúbb hagyományos közösségkritériumokat is. Általában hajlamosak vagyunk az állandó közösséget tartani közösségnek, s – ahogy korábban említettük – borzadállyal tekinteni az egyszeri alkalmi dialógusra mint irreleváns és az elmélet tisztaságát zavaró momentumra. Pedig az állandó kommunikációs közösség szövetébe való „bekerülés” alkalmi dialógusokkal indul, s noha utána kommunikációs aktusok sora teszi majd teljessé a multidialogikus hálót, a semmihez viszonyított egyetlen dialógus nagyobb minőségi ugrást jelent, mint akármekkora kommunikációnövekedés. Ám ennél is fontosabb az a tény, hogy az információk közössége nem csak kommunikációs akciók eredményeként jöhet létre. Ennél sokkal jellemzőbb az, hogy az élethelyzetek azonossága folytán a környezettel való optimális kapcsolatot biztosító információk „megalkotása” individuális tettként történik (még akkor is, ha az ezt lehetővé tévő transzformációs bázis nagy része tanulás révén közösségi eredetű). Az élethelyzetek azonossága azonos (vagy részben eltérő) transzformációs útvonalak révén vezet azonos információk felépüléséhez különböző fejekben. Az információközösségek olyan nyitott rendszerek, amelyek állandó mozgásban vannak. A rendszer „emberi oldalán” az új közösségtagok be- és kilépése, a közösség megszaporodása vagy fogyása változtatja a képletet. Ennek szélső értékeit a globális információközösség és az ún. információs mohikánok alkotják. A globális információközösség az az egyedüli halmaz, amelyet valamennyi, egyidejűleg élő ember alkot az általuk közösen birtokolt (és ezért más kontex-
tusban univerzálénak nevezett), meglehetősen csekély számú információval. A közös információk tartományában azok az elemek helyezkednek el, amelyek számukra jelentésteli mivoltukban azonosak a világból. Az információs mohikánok egy nyelv, egy kultúra, egy tudásvilág utolsó képviselői. Amikor Dally Pentreath asszony 1777-ben meghalt a Cornwall-félszigeten, ő volt a Föld utolsó cornish nyelven beszélő embere. Amíg még ketten éltek cornish nyelven beszélők, addig ők alkottak egy kétszemélyes, de elképesztő gazdagságú és összetettségű információközösséget. Pentreath asszony fejében még megvolt mindez a tudás, de már nem volt senki, akivel közösen birtokolta volna. 4. ábra. Az innovatív matróz és találmányának terjedése a társai között a szigeten
A két szélsőség között óriási változatosságban léteztek és léteznek információközösségek. Ezek legjellemzőbb mozgásformája a hasadás (fragmentáció), amelyet – ki más? – Jánossy Ferenc ábrája nagyszerűen szemléltet (5. ábra). Egy új információ megszületése (egy innováció) még nem jelent változást az információközösség szerkezetében. Amikor azonban már ketten birtokolják az új információt, az információközösség „kettészakad”: a változatlan formában létező eredeti információközösség mellett megjelenik egy olyan, amelynek két tagja és az eredetihez képest +1 közös információja van (Jánossynál: „szerda”). Amikor mind többen tesznek szert erre az információra, ez a második információközösség létszámában növekedni kezd, s mire valamennyi tagot eléri, egyúttal meg is szünteti a fragmentációt: visszaáll az eredeti létszámú információközösség, 1 információval magasabb szinten („szombat” – ekkorra azonban a
pénteki innováció már újra fragmentációt indít el). 5. ábra. Az információ közösségivé válásának útja
A folyamat persze korántsem megy ennyire egyszerűen végbe: az információra számtalan veszély „leselkedik”, amíg eljut a közösségig, s beépül annak információs vagyonába (tezauruszába) (lásd 5. ábra). Az információtörténeti elemzések kiinduló szempontjainak minden esetben az információ-háztartás, illetve az információs újratermelés folyamatának egészéből kell származniuk, egy információs alrendszer (például a kommunikáció vagy az információtárolás) vizsgálata is csak az Egész részeként történhet – vagyis az információtechnológia és
-technika mindenkori funkcionális és környezeti beágyazottságának igényével. Nem egy adott információ, információtechnikai megoldás vagy intézmény „feltalálása”, illetve „megléte”, hanem ezek közösségi „kiterjedtsége”, „lefedettsége”, illetve birtoklásuknak közösségméret-függő hatáskövetkezményei jelentik az alapkérdést: ti. hogy az egyszerű újratermelésen túl vezetnek-e – és ha igen, miként – működésmódok és struktúrák megváltozásához. Gerbert d’Aurillac, a későbbi Szilveszter pápa a délfrancia Provence-ban feltöltekezett az első ezredforduló millenáris apokaliptikájával és keresztény tudáskincsével, majd megragadva egy katalóniai tanulmányút lehetőségét, az „első ismert nyugati értelmiségiként mélyen megmártózott a muzulmán kultúra fürdőjében”, amely további, korábban elzárt kulturális tartományokat is közvetíthetett feléje, s amelynek révén a kor legismertebb tudósa és tudásközvetítője lett. Amikor (az egyébként már Condorcet által is útjelzőként kiemelt) Galilei padovai professzor korában meghatározza a szabadesés törvényeit, egyenesen három „információközösség” első alkalommal szintézist eredményező „metszeteként” tárgyalható. Firenzéből származik a matematika neoplatonista–püthagoreus tisztelete, a humanista Arkhimédész-kultusz, Padovából Arisztotelész empirista módszere és a középkori kommentátorok antik mozgáselméleten csiszolódott matematikája, Velencéből pedig az Arzenál mesterembereinél elleshető tapasztalatok a gépek szerkesztéséről és működéséről. E kis területre összezsúfolt nagy változatosságot Vekerdi László nyomán páratlan – de később egyre gyakrabban megismétlődő (sőt előállított!) – konstellációnak tekinthetjük a gondolkodás történetében. Az itáliai reneszánsz természettudományának egyik forrása, az antikvitás mellett a mesterek (hajóépítők, vasöntők, festékkészítők, építészek és mérnökök) évszázados, lassan kumulálódó tapasztalatainak legalább akkora szerepük volt az áttörésben, jelezvén a társadalmi meghatározottságokat, s ezek individuális aktualizálódását. Gerbert és Galilei szerepe, az információközösségeket összekötő „híd”, illetve metszéspont pusztán esélyt adott arra, hogy új információk jöjjenek létre. Információközösségi gyarapodás akkor következett be, amikor Gerbert terjeszteni kezdte saját új ismereteit, s evvel egyoldalúan változásokat idézett elő a környezetét alkotók információközösségeiben – amit pedig Katalóniában „hagyott”, azokkal az információkkal az ottani tudósközösségek egy része termékenyítette meg saját környezetét. Galilei pedig (már amennyire tehette) saját felismerése köré próbált gondolkodás-, illetve véleményközösséget szervezni. A zárt információközösségek individuális összekapcsolása az új információ születésének egyik jellemző forrása. Emiatt sok esetben az egyéni felismerések mögött az azokat tápláló információközösségek, „gondolkodói kollektívák” természetrajzát kell keresnünk. Ez a szempont segít „összerendezni” számos jól ismert, de egymástól általában függetlenül tárgyalt történeti jelenséget. Miért utaztak oly sokat az ókor tudósai, hogy találkozhassanak egymással? Miért találunk szinte mindenütt a kora újkorig katonai vagy pénzügyi-gazdasági természetű feladatokat végző külföldi specialistákat az uralkodói udvarok körül? Vagy hogy egy frissebb példát említsünk: miért származnak szinte már kizárólag a diszciplínaközi térből a heurisztikus felismerések? Az információközösségek tárgyalása messzire visz, és önálló, könyvnyi kifejtést érdemel (ezen áttekintés párjaként remélhetőleg hamarosan megszületik). Mielőtt azonban továbblépnénk, egy rövid kitérő erejéig szeretném bemutatni, hogy az információközösségeknek létezik egy viszonylag koherens, ráadásul erős történeti szemlélettel átitatott elméletkezdeményük: közel félszáz éves, és egy Nobel-díjas német fizikusnak köszönhetjük.
Norbert Wiener társadalomkibernetikája: az információközösségi gondolat első kifejtése Wiener első lépésben az információ birtoklásának mennyiségi körülményeit próbálja megragadni, de nem a tényleges birtoklás, hanem annak lehetősége felől. „Bármilyen érintkezési módjai vannak is a fajnak, lehet definiálni és mérni a faj által elérhető információ mennyiségét, és meg lehet különböztetni az egyén által elérhető információ mennyiségétől.” A két információs halmaz közti különbséget, „azt a kérdést, hogy bizonyos információ faji vagy pusztán egyedi rendeltetésű-e, az dönti el, hogy eredményez-e olyan tevékenységi formát, amelyet a faj más tagjai eltérő aktivitási formaként ismernek fel abban az értelemben, hogy ez viszont hat az ő aktivitásukra, és így tovább”. Mivel Wiener alaptétele az, hogy „a közösség csak addig terjed, ameddig a tényleges információátvitel terjed”, az emberi közösségek vizsgálatakor a „faj… túl tág kifejezés a legtöbb közösségi információ területe részére”. Kisebb közösségi alakzatokat kell tehát nagyító alá helyezni, a mérhető információátvitelt a csoport autonómiája felől meg-
közelítve: „…ha összehasonlítjuk a csoportba kívülről belépő döntések számát a csoporton belül történt döntések számával… mérni lehet egy csoport autonómiáját. Egy csoport valóságos nagyságának a mértékét az adja meg, hogy mekkorának kell lennie ahhoz, hogy bizonyos előre megadott autonómiafokot érjen el.” Mérhető tehát az információ mennyisége, mérhető az információátvitel és ezen keresztül a csoportnagyság. Újra felvetődik a kérdés, hogy miképpen viszonyul egymáshoz a „csoportinformáció” és a csoportot alkotó egyének által birtokolt információ mennyisége. Wiener a következőképpen okoskodik: „Egy csoportnak lehet több csoportinformációja vagy kevesebb csoportinformációja, mint a tagjainak. Nem társas, időlegesen összegyűlt állatokból álló csoport nagyon kevés csoportinformációt tartalmaz, annak ellenére, hogy tagjai mint egyedek esetleg sok információval rendelkeznek. Ez azért van így, mert abból, amit valamely tag csinál, a többiek nagyon keveset vesznek észre, és nagyon kevés hat rájuk úgy, hogy az tovább megy a csoportban.” Mindebből egyértelműen látszik, hogy Wiener „csoportinformáción” minták közös, mindenki által birtokolt készletét érti, a készlet kiformálását pedig olyan „iterációs” folyamatnak tartja, amely az érintkezésen („észrevétel”) és a közös transzformációs apparátuson („hatás”) keresztül juttatja el azonos viselkedésig a csoporttagokat. Korábban, még a fajról szólva emeli Wiener a viselkedést a közös minta birtoklását igazoló mozzanattá. „Bizonyára az egyén által elérhető információt a faj sohasem érheti el, csak akkor, ha módosítja az egyik egyén magatartását a másikkal szemben, és ennek a viselkedésnek is csak akkor van jelentősége a fajra nézve, ha más egyedek meg tudják különböztetni azt más viselkedési formáktól.” A viselkedési formákban (még pontosabban az azokat eredményező döntések mögött álló közös információkra épülő közös transzformációs apparátusban) megnyilvánuló „egység” homeosztatikus rendszerműködést eredményez, és amiképpen az élő rendszerek esetében is méretkorlátai, illetve határai vannak a homeosztázisnak, úgy az emberi közösségek homeosztázisa is méretfüggő. „…A kicsi, szorosan összetartozó közösségek homeosztázisának a mértéke igen jelentős: és ez így van, akár civilizált országban magas műveltségű közösségekről, akár primitív vadak falvairól van szó. Bármily különösnek, sőt visszataszítónak tartunk sok barbár szokást, ezeknek általában megvan a nagyon határozott homeosztatikus értékük.” Minél nagyobb a közösség, a homeosztázis annál nehezebben tartható fenn: mivel „éppúgy, mint az egyén esetében, a faj számára egyidejűleg elérhető összes információt sem lehet megszerezni különleges erőfeszítés nélkül…”, a közösség méretnagyságának növekedése tehát mindinkább megnehezíti a közösség tagjai által potenciálisan birtokolható információk amúgy sem könnyű megszerzését. A homeosztázis fenntartására az információs céleszközök és eljárások, majd további méretnövekedés esetén az információs alapfolyamatoknak intézményes támogatást nyújtó célszervezetek jönnek létre. „Olyan társadalomban, amely túl nagy ahhoz, hogy tagjai közvetlenül érintkezhessenek egymással”, ezek az eszközök és intézmények biztosítják a közvetlen érintkezés lehetetlensége miatt veszélybe került homeosztázis fenntartását. A nagyobb egészt „ebben a tevékenységében az információ megszerzésére, felhasználására, tárolására és továbbítására szolgáló eszközök birtoklása tartja össze”. A nagyobb közösség azonban szociálisan tagolt és hierarchizált, ezért ha az eszközök közös birtoklásának lehetősége nem áll fenn, az antihomeosztatikus elemként működik: „e romboló befolyásnak alávetett közösségek sokkal kevesebb nyilvánosan hozzáférhető információt tartalmaznak, mint a kisebb közösségek, nem is szólva az emberi elemekről, amelyekből minden közösség felépül. Mint a farkascsorda, csak remélhetőleg kisebb mértékben, az állam butább, mint legtöbb polgára.” Tarthatatlan tehát azoknak az álláspontja, akik „felteszik, hogy mivel a közösség nagyobb, mint az egyén, ezért okosabb is”. Az eszközök birtoklásának egyoldalúsága miatt a közösség tagjai számára nyilvánosan sokkal kevesebb információ áll rendelkezésre, mint amennyi szükséges volna. Ezt az alaphelyzetet némiképp ellensúlyozhatják a társadalmat alkotó „kisebb közösségek…, amelyek saját normavilágukon keresztül teszik közvéleményük súlyát »érezhetővé«”, és pozitívan változtathat rajta az a tény, hogy az átlagember „elég okos” és alkalomadtán „elég önzetlen”, de tovább ronthatja az eszközök után az azokon közlekedő információk kisajátításának gyakorlata. Szinte bizonyos, hogy Wienerhez még sokat fog visszanyúlni az információtörténeti gondolkodás és modellalkotás. Az is biztosnak látszik, hogy nem véletlen az időbeli egybeesés: Wiener pont akkor, a 20. század közepén veti papírra elképzeléseit, amikor az információtörténet többi klasszikusa is alkot. Ideje megismerkednünk velük.
3. AZ INFORMÁCIÓTÖRTÉNETI HAGYOMÁNY
Ez idáig az információtörténelem hiányát és igényét jártuk körül, majd értelmeztük azokat a fogalmakat és kategóriákat, amelyek alkalmazásával „felépíthetőnek” tűnik egy koherens megközelítésegyüttes. A következő fejezetek arról igyekeznek beszámolni, hogy igenis létezik ilyen értelemben vett információtörténeti hagyomány, még ha ennek nevezetes szerzői nem is így gondoltak saját teljesítményükre, vagy nem feltétlenül egymásra építkeztek (sőt, sok esetben nem is ismerték egymás munkáit).
Az ősforrás: Condorcet (1743–1794) Amikor Marie Jean Antoine Nicolas de Condorcet 1793-ban, bujdosása idején megírta Az emberi szellem fejlődésének vázlatos történetét, sokkal inkább a felvilágosodás szellemének politikai filozófiai „apoteózisa”, mintsem egy történeti paradigma megalapozásának szándéka vezette. Ugyanakkor kétségtelen, hogy nagy munkája „majdnem” teljes fegyverzetében az információtörténeti gondolatot előlegezi meg. Történeti szakaszolásának alapja a domináns közösségi, illetve termelési formához kapcsolódó információtechnika, elsősorban a betűírás, a tudományfejlődés egyes szakaszai és a könyvnyomtatás. Condorcet programja szerint az „emberi képességek tökéletesedésének”, illetve a „tökéletesedésre való képességnek” a fejlődését, illetve az ehhez szükséges erőforrások mozgósítását mint a haladás határt nem ismerő folyamatát kívánja bemutatni. Már a bevezetőben cseppnyi kétséget sem hagy afelől, hogy ezek a „képességek” a kognitív képességek (az érzéki benyomások befogadása, emlékezetben való megőrzése, ezek újrarendezése, fogalomalkotás), amelyek a külvilággal, illetve az embertársakkal való érdek- és kötelességkapcsolatok szintjéig vezetnek. Tárgya „historiográfiáját” is elvégzi ugyanakkor, a szellem megismerésének Arisztotelésszel kezdődő útját is bemutatva, s komplett tudománytörténetet is a szövegbe építve. Condorcet pontosan látja a tagolt nyelv szerepét az antropogenezisben. Az írás létrejöttében viszont – ma már tudjuk, helytelenül – egyoldalúan az emlékezettámogató és kommunikációs funkcióra épít, még ha a kihívást szemléletileg pontosan a „kiterjedtebb, számosabb és bonyolultabb kapcsolatok” kialakulásában ragadja is meg. A betűírás kialakítását (társadalomtörténetének ismerete hiányában) „egyes lángelméjű elődökhöz” köti. Megfogalmazza a tudás kumulatív gyarapodásának tételét. („Megtelepedett és békés társadalmakban a csillagászat, az orvostudomány, az anatómia legelemibb fogalmai, az ásványok és a növények ismerete, a természeti jelenségek tanulmányozásának alapfogalmai kizárólag az idő hatására egyre tökéletesedtek, az idő ugyanis szaporította a megfigyeléseket, s ez lassan, de biztosan lehetővé tette, hogy az emberek könnyedén… meg tudjanak ragadni néhány olyan általános következtetést, amelyekhez az ilyen megfigyelések révén el lehetett jutni.”) Noha túlbecsüli a kéziratok, illetve könyvek megsemmisítésének hatáskövetkezményeit, a tudományok elszigetelődését, referenciátlanná válását, az egyéni megfigyelések összevethetőségének megszűnését a tudás együttműködésen alapuló gyarapításában beálló akadályként helyesen értékeli. Nem véletlenül tartja tehát a könyvnyomtatás megjelenését óriási horderejű fordulatnak, érzékenyen felfigyelve a tudás terjesztésének kereskedelmi jellegére, a „közoktatás felszabadítására” és a tudásterjedés közvetlen következményeként meginduló „információközösségi lavinára” („nagy területeken szétszórtan élő nemzetekhez szólni…”, „közvélemény alakult ki, amely azok számától nyeri el erejét, akik ugyanazt gondolják”, „…az új módszerek… mindenkinek rendelkezésére bocsátják azokat az eszközöket, amelyeket csak a közös erőfeszítések voltak képesek létrehozni, és így e kölcsönös segítség révén a teremtő emberi szellem úgyszólván megsokszorozta az erejét”.) Később a könyvnyomtatás hosszú távú következményeként előálló tudásdemokratizálódás tételét fogalmazza meg („úgyszólván teljesen eltűnt a határ az emberiség műveletlen és tanult része között, s a művelt emberfők és a képzetlenek közötti elválasztó távolság észrevehetetlen, fokozatos átmenetté vált”). Condorcet mindemellé két hasonlóképpen fontos eseményt állít: a törökök elől menekülők által kiváltott filológiai robbanás tudományátalakító hatását és a megismerési univerzumot kitágító földrajzi felfedezéseket. A világtörténeti folyamat információ- és megismerés-központú leírása azonban önmagában még nem páratlan teljesítmény: már a 12. században alkotó Joachim da Fiore (aki a többszörös írásértelmezést elsőként fordítja át történeti spekulációba) is szellem- (pontosabban legmagasabb rendű megismerés, intelligentia spiritualis) központú világtörté-
netet ír. Leibniz a kínai írás, a gondolkodás és a társadalomfejlődés kapcsolatát boncolgatja. Condorcet igazi nagy elméleti tette az a duális mélyszerkezet, amelyre az egész társadalomtörténeti folyamatot felfűzi. Számára az egész történelem két erő, az információmonopóliumra szert tevők és az ebbe beletörődve „emberi rangjuk alá süllyedők” harca. Azok, akik „letéteményesei voltak a legalapvetőbb tudományos ismereteknek vagy kézműipari eljárásoknak, a vallási misztériumoknak vagy szertartásoknak, a babonás üzelmeknek, sőt gyakran a törvényhozás és a politikai titkainak is… (akik) gőgösen rejtegetik azt, amiről hivalkodón azt állítják, csak ők tudják”. A varázslók, varázslócsaládok „egyforma hévvel igyekeztek új ismeretek birtokába jutni és a megszerzett ismeretekkel becsapni a népet, uralkodni a lelkeken”. Ennek eszközeként ismeri fel Condorcet az ún. „kettős tudományt”, a csak a beavatottak számára elérhető speciális „nyelvet”, vagyis a nyelvi elkülönülés több helyütt is megtapasztalható gyakorlatát. Az információk birtokosai a duális szerkezetet a tévhitek, az előítéletek, a babonák, a tudatlanság fenntartásával, az iskolázottsági fokok közti különbséggel termelik újra; nem csoda, hogy Condorcet – és a nyomában még sok-sok gondolkodó és politikus – a tudás társadalmasításától a társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetését reméli… A társadalomtörténet pedig immár leírható e két erő váltakozó kimenetű küzdelmével: a babonaság modern kiadásának tekintett kereszténység első szakasza az emancipálódni igyekvő tudomány elleni sikeres, második szakasza pedig a sikertelen harccal. (A szellem szabadsága, a gondolat szabadsága pedig azonos értékű lesz a mindenki által közösen birtokolt információk szabadságával.) Nem véletlen, hogy Condorcet, az információtörténeti gondolkodás ősforrása Az emberi szellem jövőbeli fejlődése című fejezetben globalizálódó, információs társadalommal ránk köszöntő korunk számos jellemzőjét megelőlegezte. Konstrukciója – nyilvánvaló egyoldalúságai és naiv egyszerűsége ellenére is – zseniális felismerésekkel és közvetlenül alkalmazható modellekkel dolgozik, és erőltetés nélkül megtaláljuk benne számos majdani információtörténeti koncepció csíráját.
Információ, történelem, közösség: a szociológia színre lép Az a haladásfogalom, amely Condorcet-nél a szakadatlan „képességnövekedésben” öltött testet, L. T. Hobhouse-nak a 20. század elején kidolgozott átfogó filozófiai-szociológiai elméletében az életfeltételek feletti uralmat mindinkább kiterjesztő értelem sikertörténeteként írja le a társadalmak „evolúcióját”. Hobhouse monumentális művét a Mind in evolution című könyvvel kezdi megalapozni, amely a tudat fejlődésfolyamatait az állatvilágban is végigkísérve az emberi értelem keletkezéséről ad számot. A társadalmi haladást kulturális ténynek tekintve Hobhouse szerint az intelligenciáé, a tudás növekedéséé, vagyis a természeti erők hatását irányítani képes tudaté a döntő mozzanat, amely az egyik legfontosabb társadalmi képződménnyel, a hagyománnyal összefonódva fejtheti csak ki hatását. Érdekes, hogy Condorcet-hez hasonlóan Hobhouse is kiterjeszti a társadalomtörténeti vizsgálat tanulságait a jövőre: az értelem segítségével, az intelligencia és az akarat célirányos tevékenységével mind harmonikusabban szervezett társadalmi rendszerek együttműködése révén előálló harmóniaállapotot tételez fel. Ludwig Gumplowicz „darwinista” szociológiájában a csoportok közti harc formáinak elemzéséhez segítségül hívott „ötvöződés” már szinte „információközösségi nyelven” íródott. Az ötvöződés, vagyis a csoportok összeolvadása Gumplowicz szerint akkor következik be, amikor a konfliktusok lezáródása után a két egykor rivális csoport „egy társadalmi körré egyesül”, s a csoportot ekképpen összefűző kötelékek a közös nyelv, a vallás, a kultúra és az anyagi érdekek. Gumplowicz mélyen pesszimista történelemképe emellett hármas osztásúvá teszi Condorcet duális társadalomképét. Nála is a kizsákmányoló kisebbség – kizsákmányolt tömeg kettősség a fundamentum, de a szellemi munka nem a felül lévők információmonopóliumának eszköze, hanem egy harmadik csoport, a „fehér hollóként” létező gondolkodó individuumok birodalma. A szellemi munkát végzők mindkét csoport számára „felfedeznek és feltalálnak”, ám az alapszerkezet megváltoztathatatlansága miatt tevékenységük csak látszólagos haladást eredményez. Társadalom és egyén viszonyát tehát – Nyíri Kristóf találó kifejezésével – a „megismerésbeli elnyomás” fogalmával ragadja meg, ugyanakkor követelményként ismét információközösségi elvet fogalmaz meg: „…az egyént a legkülönbözőbb csoportok tagjaiként” kell ábrázolni, s megmutatni „azokat a hol gyöngébb, hol erősebb befolyásokat, melyek révén egyik vagy másik csoport ezt vagy azt a cselekvést ezen vagy azon a területen uralma alatt tartja” (Grundriss der Sociologie, 1885). Émile Durkheim szociológiája „a megismerés alapvető kategóriái társadalmi konstitúciójának elmélete”. Eredeti, bár számos módszertani csapdát rejtő kategóriája, a „társadalmi tény”, amely a „kollektív tudat” állapota, egy sajátos
mozzanatot igyekszik megragadni. A jog, a vallás, a divat, a szokások nem vezethetőek le az egyének pszichikus élményeiből, valamilyen külső, ám cselekedeteikre mégis nyomást gyakorló erőkként hatnak. Szimbólumokon és intézményeken keresztül figyelhetőek meg, vagyis – ahogy maga Durkheim kommentálta – „a társadalmi élet teljességgel képzetekből áll”. Ezek a kollektív képzetek alkotják a kollektív tudatot, az egyéni pszichikumok összehalmozódó, egymásba olvadó új entitását. (Nem csoda, hogy Durkheim a vallási normák, az etikai normák és a törvénykönyvek felhasználására épít, mert ezek a kollektív tudat termékei, szemben az individuális naplókkal, levelekkel, életrajzokkal.) Az erre épülő társadalmi morfológiában a „volumen” és a „sűrűség” fogalmával Durkheim mintha az információközösség két egymástól elválaszthatatlan (konszubsztanciális) elemét előlegezte volna meg. A volumen a társadalmi egyedek száma, a sűrűség egyrészt a demográfiai népsűrűség, másrészt a társadalomtagok közti érintkezések és kapcsolatok mennyisége. Maurice Halbwachs (1925) nagy munkája az emlékezet társas kereteit igyekszik megragadni. A „nézetek elegendő egysége”, amelynek fenn kell állnia ahhoz, hogy a társadalom, illetve a csoport élni tudjon, közös vonatkoztatási keret, amely a szűkebb és tágabb környezet minden tagját övezi – ez Halbwachsnál a „kollektív emlékezet”. A fentiekből következik, hogy ennek az egységnek a biztosítása létfontosságú, a társadalom tehát törekszik arra, hogy az eredeti egységet őrizze meg, és ne hagyja, hogy az egyéneket az emlékezeti szférából származó különbség elválaszthassa. Az emlékezet kapcsán tehát felállítja az adott közösség változatlan információs újratermelésének mint a tevékenység alapformájának tételét. Ennek eszköze nála az emlékezet manipulálása, a „zavaró” információk kiiktatása. „Fel kell tehát adni az elgondolást, hogy a múlt önmagában marad fenn az egyének emlékezetében, mintha annyi különböző levonat készülne belőle, ahány egyén van.” Az individuum számára egyetlen dolog marad: az a sajátos elrendezési mód, amely egyedül és kizárólag az adott elmét jellemzi, minden más a társadalmi szférából érkezik (Pléh 2000). Halbwachs egészen közel kerül az információközösség gondolatához, de végül is Durkheimhez hasonlóan az egyének és az egyének által közösen birtokolt információk mellett egy harmadik erő létezését is feltételezi, amely mintegy rajtuk kívül áll. Egy társadalmilag meghatározott vonatkoztatási kompetencia individuális aktualizálása azonban nem azáltal eredményezi az információfeldolgozás kimeneti azonosságát, hogy „belepréseli” az egyént a társadalmilag adott keretekbe, hanem a belépő információk és az élethelyzetből adódóan közös transzformációs bázis a feldolgozás egyedisége mellett is azonos cselekvésutasításhoz tud vezetni. Mert noha az észlelés is emlékezet- (és ezen keresztül társadalom-) meghatározott, az emlékezet meghatározta észlelés által előálló új információ természeténél fogva individuális: újratermelése számára tehát legalább olyan mértékben fontos az individuálisan megtermelt új információk közössé tételének automatizmusa, mint a közös mivoltot veszélyeztető információk kiiktatása. A szimbolikus környezet végül is nem a közösségtagokon kívül áll, hanem – az információ újratermelése révén (a Halbwachs által elvetett módon) – adott számú „lenyomatban” található meg, s így vezethet a közösségi „normának” megfelelő cselekvésutasításhoz. Ha elfogadnánk a „harmadik erő” elvét, nehezen tudnánk magyarázni az információs univerzumoknak az egység mellett mindig meglévő különbségét. A közösségi elv megragadja a közös részhalmazt – egy adott norma közösségének elemi formáját –, és képes arra, hogy a norma érvényesülésével, a normához való igazodás fokozati különbségeivel, a normaszegéshez kötődő büntetések egyes árnyalataival szemben kialakított attitűdök eltéréseivel további különböző információközösségeket definiáljon, amelyek sziromként veszik körül „elemi” társukat. Ludwig Fleck a „gondolati kollektíva” kifejezéssel gyakorlatilag pontos definícióig jutott a tudomány lényegének keresésekor. „Olyan személyek közösségét” írja le, akik az „eszmecsere vagy gondolati kölcsönhatás viszonyában állnak egymással”, s akik ennek révén „valamely gondolati terület, meghatározott tudásállapot vagy kultúrállapot” hordozóivá lesznek. A gondolati kollektívát (másutt: gondolattársadalom, Denkgesellschaft) Fleck sajátos koncentrikus tagolódással strukturálja, egy magra és egy perifériára osztva azt, amely részek között oda-vissza hatások áramlanak. Fleck elmélete ott bicsaklik meg, ahol a „meghatározottságot” és a konkrét cselekvést összecsúsztatja. Mert kétségtelen, hogy a „társadalmi föltételezettség nélküli megismerés egyáltalán nem lehetséges”, s maga „a »megismerés« szó is csak a gondolati kollektíva összefüggésében nyer jelentést”, a „gondolkodás kollektivitása” már fikció, és legfeljebb metaforaként volna használható. Az információközösségek fenntartását és bővített újratermelését nem a gondolattársadalom hagyomány- és szabályvezérelt béklyói, hanem a társadalmilag meghatározott, mégis individuális megismerési folyamatok eredményeit közössé tévő mechanizmusok biztosítják. A tudományos közösség működésére oly jellemző „zártság”, „megváltoztathatatlanság”, mindent átható, kritikával-ellenvetésekkel szemben érzéketlen szemléleti „terror” flecki felismeréséből nem véletlenül nem lehetne eljutni a paradigmaváltásokhoz, a tudományos közösségben egyszerre jelen lévő rivális irányzatokhoz, a zárványokhoz.
Ezt az ellentmondást Halbwachs és Fleck egyaránt avval oldják fel, hogy az egyén egyszerre több gondolati kollektíva tagja. Individuális ereje és kombinációs készsége csak így érthető meg (Halbwachs), a „kreatív szakember a különböző gondolati kollektíváknak, valamint az eszmék különböző fejlődési vonalainak megszemélyesített kereszteződési pontja” (Fleck). Önmagában azonban ez csak egy korszerűbb leírás: a megoldásra akkor lelünk, ha el tudjuk különíteni az adott kor gondolati kollektíváinak konfigurációit, s fel tudunk figyelni az ezen konfigurációk közti új, transzformáló erejű mozzanatra. Bármilyen közel került is azonban a szociológia és a historizáló közösség- és ismeretelmélet az információtörténelemhez, a döntő lépés máshonnan érkezett.
Harold Adams Innis (1894–1952) A fiatal torontói gazdaságtörténész, Harold Adams Innis a harmincas években a gazdaság „árnyékos” oldalait kezdte tanulmányozni. Korai munkáiban a gazdaság mozgásfolyamatainak apró láncszemeit, korábban a tudomány eszközeivel nemigen vizsgált metszeteit tette nagyító alá, teljesen eredeti nézőpontból. A harmincas években önálló könyveket szentelt a kanadai hódprém, a tokhal, a fűrészáru, a búza és a cellulóz termelési, kereskedelmi és értékesítési láncolata előtörténetének, a legfontosabb ambíciója azonban – ahogy életrajzírója, William Christian fogalmaz – az volt, hogy „behatoljon a gazdasági tények felszíne mögé”. Azokat a lényegi mozzanatokat kereste, amelyek közvetlenül nem adottak a krónikás áttekintés számára, ám amelyek a kiválasztott jelenségegyüttes megértéséhez nagy leíró és magyarázó erejű szempontokat közvetíthetnek. Hogyan illeszkedik egy aprócska iparág a gazdaság Nagy Egészébe? Milyen „gyenge kölcsönhatások” vannak a gazdaság korábban figyelembe nem vett területei, a társadalom és a politika között? Mitől maradnak fenn hosszú ideig egyes intézmények, s miért sorvad el látványos gyorsasággal a másik? A kutatói-gondolkodói következetesség sajátos, öntörvényű pályára lökte a chicagói egyetemen kezdődő, majd Torontóban folytatódó szakmai életútjának delén járó Innist. Miközben a papírgyártás alapanyagiparának történetét írta, a teljes kép kedvéért a termelést elkerülhetetlenül össze kellett kapcsolnia a fogyasztással. Márpedig a kanadai papír és papíralapanyag legnagyobb fogyasztói az Egyesült Államokban megjelenő újságok voltak, s alapos megismerésük és elemzésük nélkül jó néhány folyamat korrekt megragadása és leírása nehézségekbe ütközött volna. Innis tehát „átsodródott” erre az új érdeklődési-kutatási területre. Gyorsan kiderült, hogy mindez nem kedve ellenére történik. Mind hevesebben kezdte érdekelni az „újsággyárak” működési mechanizmusa, s szokásához híven óriási szakirodalmi anyag átfésülésével kezdte meg a „behatolást” a frissen megtalált problémavilágba. Az amerikai sajtó viszonyaiban aztán százfejű hidrára lelt: a folyamatok és összefüggések megértéséhez mind több irányba ki kellett tekintenie. Immár nem volt elég a papíralapanyag-iparral összekötő köldökzsinór: az „újsággyárak” gazdasági vonatkozásainak sorában rendre végig kellett követni az újság-előállítás technológiai-szabadalmi hátországának változásait, az árképzéstörténet sajátosságait, a sajtóműfajnak a hirdetések beáramlásával megváltozó jellegét, a „lapcsinálás” attitűdjének és igazodási pontjainak a gazdasági kényszerek által „átszabott” új minőségét. Fel kellett ismernie az újságok ekképpen átalakult arculatának és funkciójának messze ható következményeit a közvélemény formálására, s az ennek következtében új szerephez jutó sajtó politikai szerepének felértékelődését, a gazdasági, a társadalmi és az „újságszakmai” szempontok számos áttétellel, elválaszthatatlanul egymásba ágyazódó kusza szövevényét. Innisnek azonban avval is szembesülnie kellett, hogy a megtisztított területet még átfogóbb és hatalmasabb összefüggés- és meghatározottságdzsungel veszi körül. Azoknak a mélyen a társadalomtörténetbe gyökerező és kapaszkodó összefüggéseknek az őserdeje, amelyeknek csak apró, felszínközeli részét jelentik a sajtójelenség köré indázó kérdések és felismert kapcsolatok, ám a magasban és körös-körül az ösvény bozótosa mentén a kommunikációs folyamatokat és a társadalmi-politikai alakzatokat összekötő egyetemes „törvényszerűségek” óriás fatörzsei és lombkoronái tornyosulnak. Elegendő néhány felvillanó részlet, hogy megbecsülhető legyen a valódi méret. Fel hát, a kommunikációtörténetbe ágyazott társadalom- és politikatörténet tanulmányozására! Az Innis-életmű szempontjából a sajtótörténet így hát csak egy útközbeni megállónak tekinthető. Sőt, voltaképpen nem is sajtótörténetről van szó, hiszen a sajtótörténeti jelenségek vizsgálatának eredményei kezdettől fogva „szemléltető anyagként”, „demonstrációs példaként” öltöttek szöveges formát. (Amikorra a sajtótörténeti cédulaanyag összerendezésére sor kerülhetett, addigra már készen állt a kultúra történetének átfogó, kommunikáció-központú koncepciója.) Ezért aztán Innis „fordulata” egyáltalán nem rejtélyes. Ha a sajtó/gazdaságtörténet metszetben megfogalmazható volt egy új összefüggés-együttes, akkor általában az információs-kommunikációs alakzatok és általában a történelem vi-
szonyában is „lehet benne valami”. Innis óriási lendülettel lát neki az anyaggyűjtésnek (s a szemléletét erősen meghatározó Thorstein Veblen újrafelfedezése mellett ennek során bukkan rá többek között Hajnal István francia nyelvű munkáira is), s többéves kutatómunkája eredményeként új világ tárul elé. Azonnal teoretikus és történeti rendbe szedi anyagát, és gyors egymásutánban, 1950-ben és 1951-ben megjelenteti két legismertebb munkáját, az információtörténelem nyitányát jelentő összegző művét, a Birodalom és kommunikáció és A kommunikáció egyoldalúsága című, azóta több kiadást megért könyveket. A még így is torzóban maradt elmélet dióhéjban a következő. A médiumok fizikai tulajdonságai határozzák meg, hogy a tudás időbeli vagy térbeli terjedésére alkalmasak-e inkább. A tartós, időt hangsúlyozó médiumok a kulturális folyamatosság és a decentralizáció, a teret hangsúlyozó „rövidebb életűek” pedig a világi hatalom és a centralizáció támogatói. Valamely médiumtípus tudásmonopóliumhoz kötött felülkeredése egy adott korban a kommunikáció egyoldalúságát (bias) teremti meg, amit a rivális médium és a mögötte álló társadalmi erők „billentenek” vissza – és evvel át egy másik egyoldalúságba. A médium-, illetve tudásmonopólium-ciklusokként felfogott világtörténeti modell persze számos ponton kívánnivalót hagy maga után, viszont nagy erővel hívja fel a figyelmet a társadalmi változások mögött álló szerkezetek (információ)technikai meghatározottságára. Az Egyesült Államokat fenyegető Technopóliummá alakulni látó Neil Postman (1992) egyenesen Innis „üzeneteként” mutatja be a félelemre okot adó forgatókönyvet. „A technikai újdonságok átszervezik az érdeklődési területünket: mindazt, amiről gondolkodunk. Módosítják szimbólumaink jellegét: tehát azt, ahogyan gondolkodunk. Végül megváltoztatják a társadalom sajátosságait: vagyis azt a közeget, ahol gondolatainkat kifejtjük.” Noha Innis a kommunikációt emelte ki (és következetesen ezt a szót használja), vizsgálatai voltaképpen az információ rögzítésének, tárolásának és szétterítésének mozzanataira terjedtek ki. Az információs nézőpont amúgy is kezdettől fogva kísérti Innist: már a harmincas években, a gazdasági depresszió idején az „intelligencia szerepét” keresi a megoldásban, később – a negyvenes évek elejétől fogva vezetett kéziratban, jegyzeteiben – komplett rendszerbe szerveződnek az információ, az ismeretek, a kommunikáció és a tudás történelmi szerepére vonatkozó töredékek. Alig ismert és elemzett monumentális kéziratgyűjteménye (The Idea files of Harold Adams Innis) a meggyőző bizonyítéka annak, hogy méltán tisztelhetjük Innist az új irányzat első kiemelkedő tudósaként. Az, hogy az innisi tradíció később a mcluhani gondolatok forrásvidékévé vált: a „médiaprófétává” kikiáltott gondolkodótárs és tanítvány méltán tisztelte elődjeként a torontói professzort, amit az újra kiadott Innis-könyvek elé írt lelkesült utószavak akkor is bizonyítanának, ha nem ismernénk rá Marshall McLuhan nagy hatású könyveiben (elsősorban A Gutenberg-galaxisban) az Innis által összegereblyézett történeti anyag felhasználására. McLuhan zseniális, ám sokszor elnagyolt, néha következetlen vagy végiggondolatlan, a történetiséget „kilúgozó” állításainak árnyékában visszamenőleg értékelődik fel Innis sokkal pedánsabb, óvatosabban fogalmazó és velejéig történeti termése. S ma, amikor a vérbeli médiummá vált számítógépes világhálózat és a vele lassan összeolvadó hagyományos sajtóipar (elsősorban a „tévé-, videó- és újsággyárak”) által átalakított valóság dilemmáihoz közelítünk, minduntalan azokba a szellemi útjelző kövekbe botlunk, amelyeket valaha még Innis állított fel. Noam Chomsky vagy Herbert F. Schiller nagy hatású ezredvégi médiakritikája mögött például ugyanazok az erővonalak sejlenek fel, amelyeket a századelő viszonyainak tanulmányozásával Innis már formába öntött. Az „önkéntes szolgaságot” választó nyugati médiumok „szűrik az információkat, szabályozzák a kommentárokat, marginalizálják az ellenvéleményeket”, s az „elfogadott nézetek körét piaci mechanizmusok szűkítik”. Mindezt éppen a „médiapiacon végrehajtott tőkekoncentráció tette megvalósíthatóvá”, elérve mindazt, amit korábban a cenzúra sem tudott.
A torontói iskola és annak „ellenárama” Innis, professzortársa, Eric Havelock, majd később Marshall McLuhan torontói illetősége, az írás és a nyomtatás civilizációs szerepére fokuszáló megközelítéseinek közössége visszamenőleg varázsolta e szerzőket „iskolává”. Mindahhoz azonban, amit ma „torontói iskolának” nevez a világ, a Walter J. Ong 1982-ben megjelentett, Orality and Literacy (Szóbeliség és írásbeliség) című művében szintetizált fogalmi-módszertani apparátus adta a döntő lökést. Ong előtt már sokan tanulmányozták azokat az átmeneteket, amelyekhez a szóbeliség-írásbeliség határvidékét átlépő különböző kultúrák kínáltak vizsgálati terepet. Így lehetett utóbb „alapító atyává” az a Havelock (Preface to Plato, 1963), aki a korai görög kultúrában az alfabetizáció szerepét feltárva annak elsősorban a tudatra, a gondolkodásra, az analiticitás megszületésére gyakorolt hatását ábrázolta alaposan és meggyőzően. Így sorakozott fel mellé Jack Goody és
Ian Watt, akiknek ugyanabban az évben megjelent munkája (The consequences of literacy) a szeretett görögök mellett már többek között ghánai példákon keresztül is szemléltette, hogy olyan, korábban nem létező kategóriákat, mint a „logika”, a „történelem” vagy az „öntudat”, miként köszönhetünk az írásbeliség kultúrájának. Ong visszamenőlegesen „iskolát” teremtő fordulata az volt, hogy egy világtörténeti ívbe ágyazta bele az egyes átmenetek tanulságaiból párolt összefüggéseket, s nagy víziójában a szóbeliség-írásbeliség dichotómiája a kulturális evolúció modelljévé vált. Mindehhez Ong napjaink elektronikus műveltségét és az azt hordozó eszközvilágot az ún. „másodlagos szóbeliség” kategóriáján keresztül láncolja: a másodlagos szóbeliség abban különbözik az elsődlegestől, hogy állandó ozmózisban van az írott és nyomtatott szövegek világával, azokból táplálkozik, erejét onnan nyeri, rájuk hivatkozik. Ong nagy érdeme, hogy modelljeire támaszkodva „kivirágzott” a középkori Európa kultúrájának írásbeliség-központú megközelítése, és fogalmi híd nyílott a digitális kultúra egységes szemléletű tárgyalásához. Csakhogy a modell egyúttal kalodává is lett, és Ong építményén (követőinek minden befoltozási kísérlete ellenére) egyre több rés tátong. Az írásbeliség technikája ugyanis csak az egyik komponense a gondolkodásteljesítmény alakításának, s bár erősen meghatározó, de mégiscsak formai esetlegesség, amely elfedi a közvetített információáram funkcionális sajátosságait. Az információáram teljessége szempontjából a dichotómia egyrészt mesterséges, mert sok esetben indokolatlanul kettéválasztja az egymással szervesen összefüggő modalitásokat. Pedig lehet úgy is vizsgálni őket, hogy nem a szóbeliség-írásbeliség narratívája adja a keretet, s ezt meggyőzően igazolta például Michael D. Bristol (2000), aki megmutatta, hogy milyen gazdagok is voltak a nyomtatott könyv kultúrájának és az orális hagyománynak egymás közti átjárásai, s hogy ezen keresztül miképpen lehet felmérni a kommunikációs technológiák teljességét, illetve az episztemológiai és társadalmi hatáskövetkezmények jelentőségét és szerepét. Harold Love (1998) arra az érdekes jelenségre mutatott rá (amit az evolúciós szemléletmód képviselője nem habozna besorolni a preadaptáció fogalma alá), hogy a nyomtatás elterjedése után jelentős idővel számos író és szövegválogató még mindig a kéziratos terjesztést részesítette előnyben. S noha választásukat a cenzúra megkerülésének szándékától a furcsa ideológiai megfontolások által „stigmatizált” nyomtatás egyszerű elkerülésének szándékáig sok minden motiválta, eközben mégis elősegítették a növekvő szövegigény kielégítése érdekében létrejövő és sokszorosításba fogó ügynökségi konstrukció (az információbrókeri és információkereskedői szerep és intézmény) tömegesedését. Az Ong-féle pozíció ugyanakkor leszűkítő is, mert az információkat termelő és feldolgozó többi alrendszert, érzékszervet nem veszi figyelembe, méltatlanul mellőzve a vizualitás, a képzelet, a képi gondolkodás dimenzióit. Pedig jó ideje, 1953 óta rendelkezésre áll egy korai és társtalan klasszikus, William M. Ivins Jr. (1953), akinek úttörő iránymutatásait megfogadva évtizedes késéssel lépett a szóbeli-írásbeli dichotómia helyére a képi-írásos-szóbeli hármasság elemzésének igénye. Lee Palmer Wandel (1995) remek „etűdjei” egészen eltérő társadalmi és gondolkodási rendszerekben tették felismerhetővé a képek jelentése és a cselekvések jelentése közötti kapcsolatok szerkezetét, illetve ezek különbözőségét az „információs elit” és a nyomtatott kommunikációs formákhoz hozzá nem férő 16. századi „átlegember” esetében. Mintha csak egy „kronológiai rím” volna minderre, Leslie Brubaker (1999) izgalmas rekonstrukciói feltárták, milyen szemlélettel használta sokoldalúan a képi kifejezést kommunikációra az a Bizánc, amelynek auktorai sok esetben a szavaknál is pontosabb kifejezések hordozóiként tekintettek a képre. Alain Corbin (1999) még ennél is tovább ment. A civilizációs folyamat során elvesző szenzoros tapasztalatok és érzelmek, illetve a negyedik érzék, a hallás modellszerű beemelését kísérelte meg a fenti képletbe, amikor a harangozás gyakorlati kommunikációs funkcióit elemezve bemutatta, hogyan reflektálja a társadalmi-gazdasági és politikai küzdelmeket a harang, s hogy miképpen válik a harang feletti ellenőrzés a szimbolikus rend és az életritmus feletti ellenőrzés zálogává a 19. század vidéki francia társadalmában. Mi hát akkor Ongék mérlege? Egyik legszenvedélyesebb kritikusukkal, Joyce Colemannel egyetértve úgy véljük, a „szóbeliség elhalványulása az írásbeliség ragyogó napjának fényében csak egy mai tudományos mítosz”, s a szóbeliség-írásbeliség iskola fogalmi fundamentumai erősen hiányosak (elsősorban az információáram rendszerszerű kezelésének hiánya miatt). Mindazonáltal érdemeik elévülhetetlenek abban, hogy nagy illusztrációs erővel és elmélyült, értékes gondolatmenetekkel irányították rá a figyelmet a szóbeliség-írásbeliség prizmáján keresztül az információtörténelem számos releváns kérdésére.
Az amerikai információtörténeti irányzat Az amerikai információtörténeti irodalom három (időben is) jól elkülönülő irányzatra osztható fel. Az úttörő szerep (még a hetvenes/nyolcvanas évek fordulóján) Ithiel de Sola Poolnak, a technológiatörténet és technológiaszociológia legendás alakjának jutott, akinek az irányításával megindultak a 19. század utolsó harmadára, a társadalomba és gazdaságba benyomuló információtechnológiai innovációk hosszú távú társadalmi hatáskövetkezményeire vonatkozó kutatások. Elszakadva a mindenható technológiai aspektusoktól, az érdekessé az vált, hogy miképpen formálja át egy információs eszköz a mindennapokat, a világképtől a térszervezésig. A sort egy Sola Pool által szerkesztett tanulmánykötet nyitotta meg 1977-ben (The Social Impact of the Telephone), és a „technológia oldaláról” a csúcspontot a Smithsonian Intézet által rendezett InfoCulture-kiállításon érte el (amelynek fantasztikus illusztráció- és dokumentumanyaga önálló kötetben is megjelent, InfoCulture címmel). Csakhogy a technológia helyét csakhamar társadalomtörténeti „irály” veszi át. Carolyn Marvin 1988-as monográfiája már a közgondolkodás „percepcióját” vizsgálja, amellyel a telefon és az elektromos világítás gondolata „emancipálta” magát, a szűk nyilvánosságot jelentő mérnöki orgánumokból a médiaszínpadig futva. Bemutatja, hogyan „rázta szét” a telefon a hosszú időn át rögzült társadalmi kapcsolatokat, a „privát” és a „nyilvános” határait, szellemesen kitérve még a beszéderősséggel kapcsolatos érdekességekre is. Nem felejti el megemlíteni, hogy miképp vált a telefonos hírszolgáltatás a rádiósugárzás „tartalmi” előhírnökévé (és a New York-i Telefon Herald mellett büszkén – és helyesen – látjuk feltűnni az elemezésben a budapesti Telefonhírmondót is). Érzékenyen ábrázolja a homogén, etnocentrikus, fehér, angolszász kultúra előretörését az új, elektronikus médiumokon keresztül. A kutatások részletesen feltárták az információs óriásüzem, az amerikai posta történetének számos részletét, rávilágítva általában az ott áramló információk döbbenetes mennyiségére és az ott foglalkoztatottak hatalmas számára, de különösen a posta szerepére a nyomtatott termékek helyi és nemzeti forgalmában. Richard B. Kielbowiczé (1989) az érdem, hogy feltárta: egészen a távíró diadaláig a posta és a sajtó „párosa” volt a hírek és közinformáció terjesztésének legfontosabb intézménye. (Ami többek között abban is megnyilvánult, hogy a postai terjesztés sajátosságai erősen befolyásolták az újságok formáját, tartalmát, közzétételi és „keringési” ritmusát.) Nem véletlen, hogy a föderális kormányzat nagyon is tudatában volt ennek a szerepnek, és következetesen épített rá. Richard R. John (1995) további forrásokat vizsgálva még alaposabban feltárta a kormányzat szerepét a posta feletti kontroll kialakításában, de ugyanakkor a posta kontrollszerepét is bemutatta a közszféra felett. Különösen izgalmas fejezetek foglalkoznak azokkal az információs-adminisztrációs innovációkkal, amelyek a bürokratikus óriásvállalatot megújították John McLean főpostamester idején. Erősen rímelve Elizabeth Eisenstein klasszikus munkájára (The Printing Press as an agent of change), John célja egyenesen az, hogy a posta ugyanilyen szerepét mutassa be (the postal system as an agent of social change). Mivel a „posta társadalomtörténetére” fokuszálók általában „Franklintől Morséig” tekintik át tárgyukat, a stafétát tőlük azok veszik át, akik már az „elektronikus közegben” vizsgálják ugyanezeket a kérdéseket. Menahem Blondheim (1994) a távíró „fél évszázadát” tekinti át a 19. század végéig, elsősorban az azon átfutó információforgalom szerkezete és hatáskövetkezményei iránt érdeklődve. Daniel J. Czitrom (1982) pedig a médiát helyezi a boncasztalra „Morsétól McLuhanig”, elsősorban a médiát a gondolkodás szerkezetváltásával összekötő kapillárisokra figyelve. A nyolcvanas évek második felére aztán megszületett az az irányzat, amely az információtörténetet immár teoretikus megalapozással kívánta művelni. Evvel párhuzamosan időben is visszaléptek: a kezdőpontjuk programszerűen nem a posta, a távíró vagy a modern tömegsajtó, hanem a koloniális és a posztkoloniális idők információs univerzumának teljessége. Az első lépéseket Richard D. Brown (1989) teszi meg, aki monográfiájában az Egyesült Államok korai történetének másfél száz évét az információ „szétterülésének” hatáskövetkezményeire építve mutatja be, igazolva, hogy az „információháztartás-történet” mint az összekapcsolódó információs rendszerek vizsgálatának programja életképes és sokat ígérő tudományos vállalkozás lehet. Brown ugyan „mélyfúrásokat” végez, esettanulmányokra építkezik (legérdekesebb témái: az 1676 és 1729 közti Boston „információs élete”, a 18. századi New England-i egyházfiak kommunikációs hálózatai, a jogászok és a közhivatalok kommunikációs mintázatai a vidéki Massachusettsben a 18. század végén, az északi kikötők szerepe az információk terjesztésében), de mindezt az első pillanattól fogva pontos szerepkijelöléssel. A könyv bevezetésében felsorolt szempontjai mintha az irányzat programkiáltványát jelentenék: „Az elsődleges cél… azonosítani, hogy hányféle információ is mozgott a társadalomban, és hogy ezek az információk miképpen segítették az emberek életét különböző helyzetekben, életük különböző szakaszaiban…” Másodjára azt kell vizsgálni, hogy „a legkülönfélébb információk birtoklása milyen társadalmi jelentőséggel bírt… és milyen információs
igénnyel léptek fel a legkülönfélébb emberek”. Fel kell fedni, hogy „az információ diffúziója milyen kölcsönhatásban áll a társadalmi renddel”. Ha a Tudás maga a Hatalom, akkor arra vagyunk kíváncsiak, hogy „miféle tudás miféle hatalmat jelent”, és ez hogy oszlik meg a különböző csoportok között. Brown nyomán számos kisebb tanulmány született, amelyek – őrizve a „mélyfúrásjelleget” – a nyersanyagot termelik majdani szintézisekhez. Az időt azonban már elérkezettnek látta a Chandler–Cortada szerkesztőpáros (2000), hogy az információs szolgáltatások teljes amerikai társadalom- és gazdaságtörténet keresztmetszetét kínáló tanulmányokat egymás mellé rendezve oly módon mutassák be az amerikai történelmet és nemzetet, mint amelyik már az 1700-as évektől kezdve az „információs sztrádán” (information highway, az 1990-es évek népszerű internet-szinonimája) száguldott volna. Az kétségtelen, hogy az információs infrastruktúrába való „befektetési hajlam” az első pillanattól fogva jellemezte az amerikaiakat, emiatt lehetséges bizony kezdettől fogva a csak az 1960-as évektől intézményesült információmenedzsment-szemlélet mentén áttekinteni visszamenőleg is a történteket. Nem is véletlen, hogy a harmadik, kiemelésre érdemes markáns irányzat kifejezetten az üzleti élet, még pontosabban a 19. század utolsó és a 20. század első harmadában felnövekvő nagyvállalatok világába vezet el. Itt az adminisztráció, a könyvelés és az irodai alkalmazások világa fonódott össze egy erős technológiai innovációs kényszerrel, így vált a nagyvállalatok világa a „katalizátorává” a későbbi információs forradalomnak, és bölcsőjévé az informatikai ipart hosszú ideig meghatározó cégeknek. James Cortada (1993) könyve a számítógépelődök világaként tekint a 19. század végének „irodai alkalmazásokra” felfejlődő önálló iparára. Az írógép, a számológép, a pénztárgép, a lyukkártyagépek gyártóinak és kereskedőinek, no meg a nagyvállalatok elemi információs igényeinek nyomása alatt ez a szféra sokkal gyorsabban adaptálta ezeket az eszközöket, mint a tudományos közösség. Hasonló szenzációt jelentett Margaret Levenstein (1998) új szemléletű könyveléstörténeti áttekintése, amely a könyvelés technikájának fejlődését kiragadta az az idáig megszokott szakmai kontextusokból, és azt bizonyította sokoldalúan, hogy a vállalati növekedés, szervezet, stratégia, de még a piacszerkezet is a könyvelési információkkal szoros kölcsönhatásban alakultak, miközben a könyvelést magát ezek a tényezők formálták adott irányokba, az új könyvelési technikák által megtermelt információtöbblet a jó döntéseken keresztül visszahatott az alapműködésre is. Az irányzat legismertebb és legtöbbet publikáló képviselője, JoAnn Yates munkái, köztük számos díjjal jutalmazott könyve (Control through Communication: The Rise of System in American Management, 1989) a mai napig a legteljesebb áttekintését adja az 1850 és 1920 közti időszak vállalati információs kultúrájának. Yates maradandó érdeme, hogy figyelme nemcsak az eszközre, hanem magára az információra, illetve az azt kezelő „reflexív” rendszerekre is kiterjed, beleértve a vállalatvezetők hiedelmeit, a feljegyzések, a belső dokumentumok formátumát.
Német műhelyek: Kosellecktől Gieseckéig A markáns német filozófiai tradíció igen korán a szemantikai-hermeneutikai elemzések felé fordult, a történészek pedig feltűnően érzékenyek voltak az ideológiák, eszmék és általában a szellem- és gondolkodástörténet kérdéseire. A szociológusok a II. világháború után is megőrizték igényüket a gondos tudásszociológiai és ismeretelméleti megalapozásra, habár a diszciplínát érő amerikai hatás empirikus és rendszerelméleti irányba terelte a társadalomtudományokat. Az eszmék, a mindennapi tudás, a kritikai álláspontok, a civilizáció- és kultúrtörténeti elemzések többnyire a tudás társadalmi, interszubjektív meghatározottságát hangsúlyozták. Ilyen módon az 1970-es években a kommunikáció fogalma kiemelt jelentőségre tett szert, és alkalmat adott arra, hogy összeölelkezzen a rendszerelméletek új, kibernetikai alapokon nyugvó generációjával. A megfigyelőnek tekintett rendszerek már nem álltak áthidalhatatlannak tűnő távolságban a szintén ekkor kivirágzó konstruktivista ismeretelméletektől. Reinhart Koselleck (1923) a fogalomtörténet-írás nagy alakja. Álláspontja szerint a társadalom önleírásának alapvető fogalmai (a szimbolikus világot alkotó, nyelvileg nem artikulált elemek) szorosan összekapcsolódnak a politikai-társadalmi helyzettel (a nem szimbolikus, nyelvileg nem artikulált világgal). Egyik oldal sem determinálja a másikat: egy fogalom nemcsak leképeződése, indikátora az általa megragadott összefüggéseknek, hanem hat rájuk. Történelmi tapasztalatainkból persze könnyebben belátható, hogy a fogalmak, az ideák sem formálják saját képükre a világot. A Koselleck által vizsgált szövegekben a mindenkori múltnak a mindenkori jövőhöz való viszonya explicit vagy implicit módon kifejtésre kerül, azaz leegyszerűsítve: a történelmi dokumentum árulkodik az általában vett történelemről való gondolkodásról. Az árulkodó nyomokat két dimenzióba rendezhetjük: az egyik a fogalmak adott történeti
időhöz és térhez kötöttségét vizsgálja, a másik egyenrangú és hierarchikus viszonylatokat jelöl ki. Előbbin olyan kérdéseket érthetünk, amelyek azt firtatják, hogy kisebb módosulásokkal máig is fennmaradt-e „ugyanaz” a jelentés, vagy ma már nagyon nehéz visszaadni a tartalmát (a római classis a mai osztály fogalmának minden jelentésétől igen messze esik), esetleg egyetlen sajátos, viszonylag jól körülírható politikai helyzethez kötődnek-e (például fasizmus). A fogalmak jelentésének valamiféle hierarchiája esetén értékesebb és értéktelenebb jelenségeket, szereplőket jelölünk ki. Ilyen aszimmetrikus ellenfogalom az úr és a szolga. A fogalomtörténet-írás jó iskolát jelent az írott források kritikus befogadásához. Rendkívül érzékeny a tapasztalattér és elváráshorizont igen aprólékos munkát igénylő felfedezésére, így az utólagos belemagyarázások helyébe az adott viszonyok között még elgondolható dolgok letapogatására. Koselleck alapvetően szellemtörténetinek nevezhető kérdéseket tematizált, kevéssé foglalkozott a médiumtörténeti vonulattal. A két látásmód kiválóan talál egymásra Jan Assmann-nak A kulturális emlékezet című munkájában. Az egyiptológus kutató korai magaskultúrákat vizsgált az emlékezet egy sajátos dimenziójában. Noha a szimbolikus antropológia irányzata már évtizedekkel ezelőtt megalapozta ezt a szemléleti fordulatot, áttöréséhez Jan Assmann könyve kellett – ebben írás, emlékezés és az etnikai, közösségi identitás kölcsönviszonyát az antik Egyiptom, Izrael és Görögország példáján bemutatva a láthatóvá tett kollektív emlékezet, a jelek, a szimbólumok és az írás szerepét talán minden korábbi elemzésnél nagyobb súllyal vonta be a korai államok kialakulásának tárgyalásába. A jórészt íráson alapuló, kanonizált és folyamatosan értelmezett hagyományápolás összekapcsolódik a zsidó–keresztény–iszlám vallásosság és a tudományos gondolkodás alapjainak kicsírázásával. Assmann felfogásában a kulturális emlékezet a tárgyakba, mindennapi rutinokba beépült idő- és identitási tényezőket explicitté, kommunikálttá teszi. Ez egy dinamikus közeg, amely a tradíció fogalmával szemben a felejtést is képes megragadni. A mindennapi életet és az ünnepeket egyaránt értelemdúsuláshoz juttatja. A kommunikációs szituáció kiterjesztéséhez „külterületeket” kell bevonni, tehát ki kell fejleszteni a telepítés, a tárolás és a visszakeresés formáit, ezért szorosan összekapcsolódik a legkülönbözőbb jelrendszerek kifejlesztésével. Assmann hangsúlyozta, hogy az írás, a könyvnyomtatás, az elektronikus eszközök nem egyszerűen „jelentéstároló” eszközök, hanem új kommunikációs formákat hívhatnak életre. Assmann mellé a kilencvenes években felsorakozott a torontói iskola egyik legfelkészültebb és legtermékenyebb kritikai műhelye, a freiburgi Sonderforschungsbereich. „Ellentanulmányaik folyamatosan jelennek meg” a Script Oralia-sorozat részeként, elsősorban Paul Goetsch, Dennis Howard Green és Ursula Schaefer tollából. A német történészek elemzéseik során szinte elkerülhetetlenül összekacsintanak Niklas Luhmann (1927–1998) társadalomelméleti gondolataival. Ez nem véletlen, hiszen a szociológus radikálisan konstruktivista rendszerelméletének történelemszemlélete alapvetően médiumtörténetinek tekinthető. Írt ugyan Koselleck munkáihoz hasonló kifejezetten szemantikai elemzést is, de sokkal inkább a lényegi makrostrukturális sajátosságokra függesztette tekintetét. Metaszintű értelmezése szerint az egész szociokulturális evolúciót és benne a modern társadalom egyre gyarapodó komplexitását a médiumok fejlődése tette lehetővé. A médium fogalmán nem pusztán a technikai eszközök fejlődését érti, hanem az egyes kommunikációs szférák (a társadalmi alrendszerek) határait kijelölő bináris kódokat is. A tárolható és előkereshető értelemtartalmak bővülése segíti a kommunikációk specializáltságát, az elkülönülő racionalitások terepeinek kialakítását, és így lehetővé teszi a funkcionálisan differenciálódott társadalom kialakulását. A Luhmann egyik nagy kritikusának tekintett (és az 1980-as években kialakult) Delfin-csoport ars poeticája szerint „tudat és kommunikáció, egyén és társadalom, természet és kultúra, kognitív autonómia és társadalmi szabályozás, cselekvéselmélet és rendszerelmélet nem állnak szükségképpen egymással szemben”. A Peter Hejl, Wolfram Köck, Gerhard Roth, Gerhard Rusch és Siegfried Schmidt nevével fémjelezhető friss irányzat alkotói elméleti alapvetéseikből fakadóan rendkívül érzékenyek a médiumok és a társadalmi formációk fejlődésének összefüggéseire. Magyarországi recepciójuk még várat magára. Németországban Michael Giesecke (1949) az, aki a kommunikációtörténetről az információtörténetre helyezi át a hangsúlyt. Giesecke „előrepillant a visszapillantó tükörbe”: a nyomtatás elemzését folyamatosan párhuzamba állítja az elektronikus médiumok fejlődésével, jelenlegi és várható hatásával. A társadalmat olyan rendszernek tekinti, amely egyrészt információkat kap, dolgoz fel, aktívan viszonyul hozzájuk és alkalmazza őket, ugyanakkor az anyagi világra utalt. Az írott szövegek alkotói az információs rendszer szenzoraként viselkednek, hiszen a környezetre reflektálnak. A könyvnyomtatás kibővíti a lehetőséget egyes szövegek párhuzamos olvasására. A nyomdászat feltalálása nem nyert volna korszakalkotó jelentőséget, ha a terjesztési hálózat nem piaci modellt követ. Jó példa erre a Távol-Kelet: a 8. század óta használták és fejlesztették a technikát, de az állami tervek alapján
zajló elosztás nem hozott gyökeres kulturális fordulatot. Az írott szöveg többnyire olyan feljegyzéseket jelentett, melyeknek kommunikatív funkciója fejletlen volt, vagy éppen egy felsőbb lénynek, híres bölcsnek tulajdonított kijelentéseket tartalmazott. Európában a 15. század második felétől a gazdasági erővel rendelkező személyek hozzáférhetővé tehették a gondolataikat. A megértéshez azonban az olvasónak, tehát az effektornak szüksége lett arra, hogy összehangolja észlelési módját az íróéval. Az információfeldolgozás „kulturális szoftvere” teszi ezt lehetővé. Ez az újkorban olyan szabályok, maximák és technikai eszközök csoportja volt, amelyet Giesecke perspektívának nevez, prototípusát festmények jelentik: a 13–16. században kialakultak azok a normák és fogások, amelyek olyan ábrázolást tettek lehetővé, amely az emberi fejben alkotott képet kísérteties hasonlósággal képezik le. Az írásbeliség hasonló folyamaton megy át, így tehették mások számára is érthetővé a „szenzorok” szubjektív élményeiket és elgondolásaikat. Mindezek alapján Giesecke az újkori kultúrát vizuálisnak tekinti, amelyben az alfabetikus írással rögzíthető tudás lesz „a tudás”. Szerinte a most zajló változások a gyakori vélekedésekkel szemben éppen nem vizuális forradalmat jelentenek, hanem a multimedialitás reneszánszát. Ennek előszelét egyaránt jelzi a „magakipróbálás” és az extrém élmények ébredő kultusza, valamint a meditáció és a közvetlen beszélgetés terjedése. Giesecke abban is eltér sokaktól, hogy a jelenleg zajló kulturális forradalmat nem tartja sokkal gyorsabbnak a könyvnyomtatással összekapcsolódóval. Szerinte legfeljebb a második fázisában tartunk, amikor a csupasz szöveg helyett már digitális verziót, illetve felhasználóbarát megjelenítést igénylünk. Minden korszakban lassan tanuljuk meg beszélni az új médiumok nyelvét, a régi falak között veti meg a lábát az új. A könyvnyomtatás csak száz év alatt szabadította fel az írást a beszéd szolgai követésétől, az első számítógépes programozók még a régi paradigmában gondolkodtak, a társadalomkutatók pedig még mindig „óeurópai” fogalmakban gondolkoznak, és a vizuális korszak eljövetelét várják. Végezetül meg kell jegyeznünk, hogy a német kutató nem ragad le a monomediális elemzésnél. Már Assmann-nál is láthattuk, hogy többféle jelrendszer egymás mellett élését, kölcsönviszonyát vizsgálta. Hasonlóképpen Gieseckénél a perspektíva fogalma sem pusztán a kora újkori festészetre vagy az egykorú irodalomra szűkül. Giesecke imperativusa alapján a médiumok sajátos összjátékát mindig tematizálni kell: két vagy több személy beszélgetése és cselekvése ősidőktől fogva interaktív és mutimediális. Jürgen Habermast néhányan hiányolhatják ebből a felsorolásból. Noha már debütáló munkája, a magyarul is több kiadást megért A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltása is látszatra történeti fókuszú munka (és kétségkívül valamiféle „generációs intellektuális idol”), valójában a történeti anyag csak illusztráció egy sokkal inkább politikafilozófiai mezőben mozgó problématérhez. Furcsa módon a szociológiai-társadalomfilozófiai irányba továbblépő Habermas sem a kommunikatív cselekvés elméletével, sem a kommunikációs jelenséget körüljáró egyéb műveivel sem volt képes elméleti fogódzót adni az információtörténeti kutatásokhoz. (Az a gyanúnk, hogy ebben nemcsak a kérdésfelvetés iránya, hanem a szerző kommunikáció-központúsága is jócskán ludas. Habermas számára a kommunikatív kompetencia az állatot az embertől elválasztő instancia. A kommunikáció lényegibb elem, mint a munka, s ennek felismerése teszi lehetővé a társadalmi, történeti, politikai kapcsolatok „kommunikációs módként” történő tanulmányozását.)
A kontroll mint magyarázóelv: Norbert Elias és James Beniger A visszacsatolás sajátos esetét jelentő kontroll (control) fogalmát, amely irányítást is, szabályozást is, vezérlést is jelent, egymástól gyakorlatilag függetlenül, de Wiener szellemében két nagy hatású munka alkalmazta a világtörténeti folyamatra. Az Innis-kortárs Norbert Eliasnak még a háború előtt írt és kis példányszámban megjelentetett, majd évtizedekkel később zajos sikert arató A civilizáció folyamata című munkája sok egyéb mellett információtörténeti alapmű is. Elias a civilizáció folyamatát olyan kontrollstruktúrák lassú kiépülésével tartja leírhatónak, amelyek a mindennapi viselkedések belsővé tett normák alapján történő szabályozásával végül is egy „társadalmi kondicionáltságot” valósítanak meg. A külső kényszerből belső döntésmeghatározóvá váló igazodási pontokkal pedig az egyéni döntések és az egyéni kontroll mögött feldereng a még átfogóbb társadalmi tartomány, amelyet az integrációs törekvések (vagyis rendszerméret-növekedés, numerikus kihívás, veszélyeztetett társadalmi egyensúly) felhajtóerői jellemeznek. A társadalmi csoportok kölcsönös függőségek rendszerébe vannak beágyazva, a köztük lévő egyensúly megteremtője a „központi hatalom”, amely a szabályozással képes az ütköző érdekek koordinálására. Monopóliumok és bürokrácia egyfelől, a tiltások és korlátok helyére lépő „interiorizált minták” másfelől: az új rendszerminőség megteremtésének talpkövei. Az
(ön)kontrollstruktúrák kiépülése a fejekben csak leképezi a nagyobb egység integrációját szabályozó, növekvő szilárdságú, egyre stabilabb hatalmi centrum kontrollfunkcióit, a szabályzó alrendszer bonyolultságában igazodni kezd az operátor alrendszerhez. Hogy nem „véletlen áthallásról” van szó, azt Elias későbbi munkái – elsősorban A szociológia feladatai című könyvecskéje – bizonyítja, ahol a társadalom fogalmának meghatározásakor gyakorlatilag információközösségi kategóriákat gyárt le (az emberi kapcsolatok közül azokat emeli ki például, amelyek „funkciómegoszláson, szakmai specializáción, törzsi és állami integráción… a másokkal szembeni ellenséges érzület vagy a nyelvi és gondolati hagyományok közösségén alapulnak”). Ebben az összegző műben egyébként Elias kontrollfogalma is pontosodik: most már három szinten értelmezi az egyetemes jellegzetességként működő kontrollt: a természeti események feletti ellenőrzés, az emberek közötti viszonyok ellenőrzése és önmagunk szabályozása formájában. A legváltozatosabb formában előkerülő „control” (ellenőrzés) kibernetikai kategóriájának mint magyarázóelvnek a végleges elfogadtatása mégsem Eliasnak, hanem az információs társadalom, az információtechnológia és az információtörténelem kérdéseit egyetlen korszakalkotó munkában összefoglaló James Benigernek köszönhető. Beniger az egész világtörténeti folyamatot kontrollkrízisek és az azokat „megoldó” kontrollforradalmak egymást követő ciklusaival írja le. A kontrollkrízis a végrehajtó (operátor) alrendszerek bonyolódását és „numerikus kihívását” követni képtelen szabályozó alrendszer válsága, a kontrollforradalom a technológiai és gazdasági meghatározók villámgyors változásainak komplexuma, amely megoldja az információk összegyűjtését, tárolását és megosztását, s amelynek révén a formális vagy programozott döntések képesek a társadalmi kontrollt befolyásolni. Beniger, noha modelljét a „homo erectustól” érvényesnek tartja, azt végül is részletesebben csak az ipari forradalomtól kezdve alkalmazza. Az ipari forradalom operátor alrendszereinek teljesítménynövekedését a (racionális) bürokrácia kontrollforradalma, a második világháborúra tetőző kontrollválságot az elektronikus forradalom, a hetvenes évek kontrollkrízisét pedig a telematikus kontroll (a távközlés és a számítástechnika összekapcsolódása) ellensúlyozza, illetve oldja meg. Beniger felismeri a kontrollciklusok lerövidülését, érzékeltetve, hogy ennek következményeként talán már benne is vagyunk a következő kontrollválságban, amit véleménye szerint a „humán technológia forradalma” üthet helyre. Mindezzel együtt maguk a konkrét kontrollciklusok is csak szemléltető anyagként szolgálnak Beniger számára arra, hogy Wiener nyomán (és részben helyette) programszerűen hirdesse meg az információ hiányzó társadalomtudományának alapelvét: „a társadalmi struktúráról és folyamatokról való bőséges, de nagymértékben rendszertelen tudásunkat… az alapvető információs fogalmakban (ti. az információfeldolgozás, a kommunikáció és az emberi társadalom és szociális magatartás minden aspektusára kiterjedő kontroll) foglalhatjuk össze.” S noha ennek a programnak a teljesülésére még sokáig kell várni, Beniger hatása több irányba sugárzik ki azóta is. A 19. század végének általa leírt „kontrollforradalma” nemcsak az információtechnológiai innovációk (az írógép, a számológép, a telefon és társaik) társadalomtörténetére, hanem a mindinkább professzionalizálódó „üzleti információs rendszerek” előtörténetére is ráirányította a figyelmet. Azok a könyvek, amelyeket az amerikai információtörténeti irodalom harmadik vonulatának áttekintésekor bemutattunk, valamiképpen mind Beniger köpönyegéből nőttek ki, s ma komoly hibaként róják fel a kritikusok bárkinek, ha úgy ír ezekről a kérdésekről, hogy nem Beniger terminológiáját használja. A szintén idézett Carolyn Marvin nem eshet ebbe a hiába, mert éppen azt mutatja ki, hogy miképpen terjesztették ki befolyásukat az „elektromos lobbi” szakemberei a 19. század végén az akkori „új médiára”. De amikor korábban Corbint idézve a „harang feletti ellenőrzésről” írtunk, akkor is Beniger szelleme lebegett a háttérben. S természetesen ide vezet vissza egy friss szellemű, izgalmas információtörténeti munka, David Vincent 1999-es brit krónikájának forrásvidéke is. Vincent a 19. század első harmadától napjainkig tekintette át a kommunikáció „bezáródását”, a „titok” újfajta megjelenését és az ellenőrzés új keletű rendszereinek kiépülését az információ-háztartás szinte minden szintjén, a pletykától a bürokráciáig, az orvosoktól a sajtóig.
4. A MAGYAR INFORMÁCIÓTÖRTÉNETI GONDOLKODÁS KEZDETEI
„A modern czivilizáczió a közlekedés nagy fejlődésével a közösségi intézmények demokratizálásával azt eredményezi, hogy az embereknek mind szélesebb köreiben fog egy vélemény, egy gondolat, egy értékelés elterjedni és így sokak közt közössé válni: ennélfogva sok ember tudattartalma elég egyező lesz.” (Jászi Viktor, 1904) Az információtörténelem „előtörténete”, Hajnal István előtti magyar hagyománya ma még gyakorlatilag feltáratlan – miközben a 19. század fordulóján számos társadalmi és nyelvészeti munkájával a hazai gyorsírástörténet pionírjának tekintett táblabírótól, Gáti Istvántól (1749–1843) a globális információközösség felé való mozgásra száz évvel ezelőtt ráérző dr. Jászi Viktor jogakadémiai tanárig hosszú a sora azoknak a gondolkodóknak, akik valamely metszetében érintik az információtörténeti komplexumot. Egy módszeres gyűjtés, amely az információtörténeti tárgyra való hazai reflexió szövegtöredékeit kívánná összegyűjteni, minden bizonnyal István király intelmeinek a külföldiek szerepére vonatkozó „információstratégiai” természetű megfontolásaival indítana, s Apáczai Csere Jánoson át érkezne el Széchenyi Istvánig, aki mindenkinél tudatosabban hirdette a tudásfolyamatok meghatározó szerepét a gazdasági-társadalmi alapfolyamatokban. Ez a gyűjtemény – Zolnai Bélát idézve – valószínűleg Ponori Thewrewk Emilnek A nyelv optikája címen a Természettudományi Közlönyben 1870-ben megjelent cikkével kezdődhetne, amelyben a szerző azt a hipotézisét osztja meg az olvasóival, hogy „a szem a leghatalmasabb tényező a nyelv eredetében… és hogy a nyelvi kifejezések eredetileg a szemlélet megrögzítései voltak”. Hasonlóképpen ideje volna elkészíteni az információtörténeti tárgyú szaktörténeti publikációk bibliográfiáját. Az ez irányú hagyomány méretének és értékének felmérése mellett ez megkönnyíthetné újabb szintézisek elkészítését, az információtörténeti nézőpont beáramlását a futó kutatásokba, hosszabb távon pedig egy monografikus „Magyar információtörténet” megszületését eredményezhetné. A magyar szerzőtől született, de általános információtörténeti tárgyú szakmunkák (mint például Pilch Jenő hírszerzés- és kémkedéstörténeti trilógiája vagy Maros Andornak a cenzúra világtörténetéről összegyűjtött könyvnyi adatsora) pedig elhelyezhetővé válnának az adott témakörrel foglalkozó irodalom nemzetközi térképén. Az adósság különösen nagynak tűnik annak ismeretében, hogy a 20. század első felében négy világszínvonalú kutató képviselte Magyarországon az információtörténeti szemléletet. Ám miközben közülük az írásbeliség és az íráshasználati mód társadalomalkotó szerepét mint gondolkodás- és érintkezéstechnikát különös tehetséggel és szorgalommal feldolgozó Hajnal Istvánt ez irányú munkássága okán is kellő részletességgel és mélységgel méltatták már, annál kevesebb figyelem fordult Balogh József, Kallós Ede, Várkonyi Nándor vagy Thienemann Tivadar felé. Mindenekelőtt tehát őket kell bemutatnunk.
Hajnal István (1892–1956) „…kétségtelenül olyan képlet az írás, amely a valóban mély, »kulturális« változásokat fejezi ki, nem pedig az efemér történeti viszontagságokat: az emberközti viszonyodásnak és kifejezőképességnek szóbeliségen felülemelkedő fokozatait jelképezi. Mély szociológiai folyamatot, amely esetleg nagy történeti katasztrófák alatt is halad tovább: az emberközti csereviszony, tehát az erősebb történeti mozgás fejleszti: népek behatóbb érintkezése, vegyülése mozdítja ki tradicionális megrögzöttségéből… már megrögzítő fokozatán is nagy közösségformáló szerepe van…” (Írásbeliség, intellektuális réteg és európai fejlődés. 1933. In Hajnal István: Technika, művelődés. Szerk. Glatz Ferenc. Budapest, 1993, 41–42.) „…az írás megragadja, közvetíti azt, amit az emberek kitermelnek… mind aprólékosabb kísérője lesz mind aprólékosabb emberi tényeknek, gondolatoknak… írás nélkül lehetetlen elképzelnünk azt, hogy falusi vagy földesúri árt, önmagát kielégítő gazdaságformákból nagyobb területeket, majd országot, Európát, sőt világot átölelő gazdaságformák fejlődjenek. Az írás tesz le minden idő- s távolságra való kalkulációt: egyúttal nagyobb számú munkaerők összefogását is, ahol az írás finom szövedéke szövi át a primitív gazdasági teljesítményeket, az összefoglalás, szerveződés, fejlődés
lehetősége megnyílik ottan… nyilvánvalóvá lesz döntő szerepe az individualizmus, a racionalizálódás és az ezekből folyt fejlődés körül.” (Európai kultúrtörténet – írástörténet. 1932. In Hajnal István: Technika, művelődés. Szerk. Glatz Ferenc. Budapest, 1993, 18.) Ha az információtörténeti gondolkodás nyitánya Condorcet nevéhez fűződik, teoretikus megalapozása kétségkívül Hajnal Istvánéhoz, még ha a nemzetközi historiográfiai hagyománynak nem tudott is részévé válni. Vizsgálatai középpontjában nem az írás, hanem az írásbeliség mint gondolkodás- és érintkezéstechnika állt. A betűformák nála a közösségformálásban, az „élet átszervezésében” játszott szerep megtalálásához vezető utat egyengették. Az írásbeliség szempontjával „nem a történetet, hanem a fejlődést magyarázza”. A századelő biologizálása révén evolúciós társadalomelméletével szemben így juthat el egy magasabb evolúciós rendszerszint mozgásformáinak megragadásához. Egy időben – tanítványai szerint – egyenesen a primus inter pares szerepét tulajdonítva az információtechnikának, a történelmi fejlődés princípiumának kezdte, nagy felfedezéseként, tekinteni – hogy aztán hamarosan visszahelyezze a változásokat előidéző komplex alakzatok közé. „Nem egyszeri, kezdeti ok, hanem a történettel összefonódva, kölcsönös függőségben érezteti hatását.” Hajnal vérbeli történész, aki egyszerre volt képes oklevelek ezreiben összehasonlítani a betűtípusokat, és fölényes magabiztossággal eljutni átfogó történetfilozófiai absztrakciókig. Ifjúkori diplomatikai tanulmányai és írástörténeti indulása élete végéig meghatározza érdeklődését: az 1921-es izgalmas és eredeti habilitációs munkájával (Írástörténet az írásbeliség felújítása korából) megalapozott pályafutás méltó megkoronázása 1954-es francia nyelvű, kis példányszámban megjelent Opus Magnuma (L’Enseignement de l’ecriture aux universités médiévales). És közben: az újkor történetének egyéni szellemű feldolgozása, a technológia történeti anyagként és tárgyként való kezelésének megújítása – és a 20. század egyik legnagyobb formátumú magyar történészeként, alkotóereje teljében kettétört pálya. Késői újrafelfedezés a kilencvenes évek közepétől, nagyszerű recepció Lakatos László, Glatz Ferenc, Nyíri Kristóf igényes feldolgozásaival. Az a „nyersanyag”, amelyet „meggyúrva” Hajnal eredetit alkotott, a középkori írástörténethez vezet. Kimutatta, hogy a feltételezett 50-100 éves terjedési elmaradáshoz képest Európa nyugati és keleti felében nagyjából egy időben használatosak adott írásformák, s emögött egységes képzésnek kell állnia. A képzés helyszínéül Franciaországot és az „írástudókat gyártó” párizsi egyetemet lokalizálta. Nem az írást magát, hanem az azt használó társadalmi csoportokat és az írás segítségével ellátott funkciót kereste. Ennek nyomán mutatta ki, hogy például Firenzében, illetve a fejlett észak-itáliai területeken nem vallási okok, hanem az „ipar és az árukereskedelem intellektuális megszervezése” nyomán terjedt el a tömeges íráshasználat. Ugyanennek a fejlődésnek egy másik oldalára mutat rá akkor, amikor az írás korai itáliai professzionalizálódását (szakmaként való űzését) a valódi tömegesedés korlátjának tudja be, mivel így nem támad olyan elemi tömegigény a használatra, mint például éppen Kelet-Közép-Európában. Az egyes országokra jellemző íráshasználati módok elemzéséből kiindulva a középkor-újkor átmenet számos kérdését tette új szempontok alapján értelmezhetővé, hogy végül Weber-kritikájában a kapitalizmus megszületéséhez vezető ok-okozati sorban a protestáns szellem „elé” az íráshasználati mód megváltozását, „társadalmasodását” helyezze, s adjon evvel új értelmezést a modern kapitalizmus megszületésével fémjelzett világtörténeti fordulatnak. Ahogy Lakatos László olvassa: „a racionalizálódást és evvel együtt az egész modern fejlődést az írásbeliségnek az egész társadalmat átalakító hatásaival magyarázza.” Hasonlóan Lakatos veszi észre és elemzi aprólékos gondossággal Hajnal még átfogóbb információtörténeti felismerését, az objektiváció révén megvalósuló akkumulációt. Ahogy az írás révén az ismeretek, a technikai eszközök révén az anyagban-formában tárgyiasuló képességek adódhatnak át, biztosítva evvel az individuális teljesítmény közösségivé transzformálását, akár sok-sok generáción át is. Történelem és szociológia című 1939-es tanulmányában ezért tekinti az objektivációk létrehozására való képességet a legfontosabbnak az embernél, és tartja az objektivációkat a „történeti fejlődés alaptényének, alapfeltételének”. Ha Hajnal alkotói pályája kiteljesedhet, e felismeréstől vélhetően izgalmas történeti-szociológiai szintézisekig juthatott volna el. Életművét így különösen termékeny torzónak látjuk, mert talán a legközelebb került egy rendszeres információtörténeti kifejtéshez. Rövid életrajz 1892 Születése (Nagykikinda) 1914 Doktorál (főtárgy: diplomatika, heraldika)
1927 1930 1931 1936 1944–1947 1949–1956
Az MTA levelező tagja (1939-től rendes tag, 1949-ben megfosztják akadémikusi címétől) Az Újkori Egyetemes Történeti Tanszék vezetője a pesti Bölcsészkaron (húsz évig áll fenn) A Századok szerkesztője Az újkor története megjelenik a Bölcsészkar dékánja retórziók sorozata, nyugdíjazás, romló egészségi állapot
Balogh József (1893–1944) „Magától értetődik, hogy a hangos olvasás az olvasásnak eredeti és természetes formája. Az írás az élő beszéd megrögzítése; az olvasás a »megdermedt« szót újból élő beszéddé oldja fel. Az írás az ókori felfogás számára voltaképpen – hangjegy. Ezt a gondolatot tökéletesen és félreérthetetlenül fejezi ki Sz. Ágoston. Minden szó – hangos. Mert amikor írásban van, nem szó, hanem a szónak csupán jele (»hangjegy«). A betű látása az olvasót hirtelen a megfelelő hangra emlékezteti. Az írott betűnek tudniillik kettős hatása van: önmagát az olvasó szeme elé tárja, de önmagán felül az olvasó értelme elé tárja – a hangot.” Balogh József: „Voces Paginarum” – Adalékok a hangos olvasás és írás kérdéséhez. In Balogh József: Hangzó oldalak. Budapest, 2001, Kávé, 120. Balogh József 1893-ban született, nagy műveltségű magyar- zsidó családban. Édesapja, Balogh Ármin a Budapesti Rabbiképző Intézet történet- és irodalomtudomány-professzora, Bacon, Spinoza és Bryce műveinek magyar nyelvre fordítója volt. Szülei indíttatására Balogh viszonylag korán a klasszikus tanulmányok felé fordult, s ez irányú érdeklődése élete végéig elkísérte. Noha kiemelkedő tehetség volt, kikeresztelkedett zsidóként nem juthatott egyetemi pozícióhoz, s politikai pályát sem választhatott magának, így a 1920-as években a magyar elitréteg peremére szorult. Mindemellett a család személyes kapcsolatai révén és Balogh széles körű nyelvismereténél fogva előbb a La Nouvelle Revue de Hongrie, majd a The Hungarian Quarterly című folyóiratok szerkesztője lett. A harmincas évektől szerkesztői munkájánál és a tudományos közéletben betöltött vezető szerepénél fogva de facto a magyar establishment elismert tagjává lett. 1937-ben pedig a magyar elitréteg formálisan is befogadta: kormányfőtanácsossá nevezték ki. Azonban ez a különleges státus sem menthette meg Baloghot a náci terrortól: 1944-ben halt meg. Balogh behatóan tanulmányozta a magyar államalapítás történetét, és tanulmányokat közölt Szent Gellértről és Szent Istvánról, tudományos munkásságának legterjedelmesebb és számunkra fontosabb hányadát azonban Augustinushoz kapcsolódó tevékenysége teszi ki. Már 1914-ben készen állt a Vallomások magyar fordításával, ez azonban többszöri átdolgozás után csak 1943-ban jelenhetett meg végül, s ezt az első kiadást 1944-ben rögtön követte egy második. 1918-ban írott doktori disszertációjában egy Ágostonról szóló monográfia megírásának programját és szükségességét vázolja. Ez a nagyszabású terv – noha sikertelen maradt – hosszú éveken keresztül Balogh törekvéseinek fókuszában állt, annál is inkább, mert világosan látta, hogy egy ilyen tanulmány nemcsak magyar, de nemzetközi viszonylatban is hiánypótló szerepet töltene be. Balogh kutatásainak középpontjában mindvégig Augustinus Vallomásai álltak: ezen a művön keresztül közelítette meg Ágoston életművét és személyiségét egyaránt. Balogh tevékenységének legidőszerűbb hányada egyrészt Ágoston-tanulmányainak integráns részeként, másrészt e kutatásoknak mintegy melléktermékeként jelenik meg. A hangos olvasás problematikájáról van szó, amely 1913-tól kezdve foglalkoztatta Baloghot. A korai szövegek jelentős része nem tartalmazott olyan eszközöket, amelyek az olvasást megkönnyítették volna: hiányzott belőlük a központozás és a szóközözés. Ezek a szövegek tehát olyan egybefüggő betűfüzért alkottak, amelynek megértő olvasása elképzelhetetlen volt a sorok hangos kibetűzése, kiolvasása nélkül. Ugyanezek a jellegzetességek az írás korabeli technikájának esetében is megfigyelhetők. Balogh két tanulmányában igyekezett bizonyítani, hogy mindezek következtében az olvasás és írás korai formái radikálisan eltértek a napjainkban megszokottól, amennyiben a szövegekkel végzett mindenféle manipuláció jellegzetesen hangos művelet volt. Ezeknek a kutatásoknak az eredményei olvasástörténeti klasszikusokká váltak. Balogh eredményei különösen az 1990-es évek második felének hasonló tárgyú angolszász monográfiadömpingjének ismeretében tűnnek különösen értékesnek – hiszen rendkívül korszerűen azt igyekezett körüljárni, hogy „a hangos olvasás és az írásbeliséget elmélyítő könyvnyomtatás korának különbözősége elsősorban egy hangzó és egy csendes-vizuális szellemi világ eltérése. A kézírásos írásbeliség alapvetően szóbeli élményvilága és a tipográfia korának
vizuális orientációja közötti különbség a szemléletmód különbözőségén keresztül érzékeltethető: A régebbi szellemi világot meghatározó módon inkább a hallás mint a látás uralta, még sokkal az írás mély interiorizációja után is, s a nyugati kéziratos kultúra marginálisan mindvégig orális maradt.” Rövid életrajz 1893 1918 1921 1937 1943 1944
Születési éve „Vasa lecta et pretiosa” – Szent Ágoston konfessziói: Egy stílustörténeti tanulmány vázlata „Voces paginarum” – Adalékok a hangos olvasás és írás kérdéséhez. Kormányfőtanácsosi kinevezés Megjelenik Szent Ágoston Vallomásainak fordítása Balogh halála
Kallós Ede (1882–1950) „…Ennek a művelődéstörténelemnek eseményeit nem az egyesek elmélyedő tépelődései, gondolatai, megoldási kísérletei alkotnák, hanem a társadalmi közösségnek hiányérzetei s a szellemi termékek útján való szükséglet-kielégítései… Ebben a művelődéstörténetben a szellemi életműködés formájában megjelenő termelést csak a termékek forgalmi szerepe avatná tényezővé…” (Görög élet és műveltség. Budapest, 1924, Athenaeum, Élet és Tudomány, 115.) A tanulmányait Budapesten és Berlinben végző, majd gimnáziumi tanításba visszahúzódó Kallós Ede Kerényi Károly és Szabó Árpád árnyékában nem tudott kiemelkedni a görögség kutatóinak másodvonalából, és egyedisége, eredetisége napjainkban kezd igazán kirajzolódni. Nem egyszerűen klasszika-filológus volt: történeti modellekben gondolkodott, és nagyjából Halbwachs alapművének születésével egy időben a „gondolkodó”-, „feltaláló”-központú művelődéstörténet-írással szemben fogalmazza meg, Schopenhauerre hivatkozva, a Hajnal István által alaposan elemzett Vierkandt és az általa nem ismert Veblen tanításaival egybehangzó módon egy új „paradigma” igényét. Nincs individuális információközösség – hirdeti Kallós –, a közösség szempontjából érdektelenek a „nagyok”: amíg az íróasztalnak dolgozó Valerius Probus, a sokáig laboratóriumi titoknak maradó Jedlik-dinamó nem válik kora „szellemi forgalmának” részévé, olyan, mintha nem is lenne. Kallós Ede „kísérleti művelődéstörténete” a „tudásterjedés” modelljeit kívánta megrajzolni az antik görög kultúrát választva „tárgyául”. Kallós mesteri elemzéssel bizonyítja, hogy a nem nyilvánosság elé szánt, „rejtett tudás” hogyan terjed öntudatlan, fodrozódó megnyilvánulásokon keresztül árrá dagadó hullámokig, s a „rejtett tudás” potenciális erejét felismerve „mozgó, aktív energiaként” ragadja meg a köztudatba való bekerülés mozzanatát. A „publicitás” magas fokát például (házak, telkek nyilvános adatai, közgyűlési, bírósági anyagok nyilvánossága, költségvetési, leltári információk könnyű hozzáférhetősége, rendőri hirdetések nagy száma) a polgárság nagymértékű olvasási és kisebb mértékű írástudásával kapcsolja össze. Kallós a görög filozófia és tudománytörténet Thalésszal kezdődő „gondolkodólistája” helyett arra a kérdésre keres választ, hogy vajon milyen szellemi élményeken ment keresztül a görög társadalom, s „hogyan helyezkedik bele… a tudósok munkája egy olyan történeti képbe, amelynek személytelen hőse maga a görög társadalom”. Amit elsősorban keres, az a „nyilvánosság”, az út, amelyen keresztül „közkinccsé” válnak a gondolatok. Éppen ezért Anaximandrosz baráti összejövetelen tartott felolvasásának lejegyzett emlékeztető példányaitól, hüpomnémáitól kezdve igyekszik végigkövetni a „kiadás”, az írásos terjesztés történetét. Ennek során megfogalmazza a „tudásterjedés” modelljét, amely voltaképpen a tudás eltitkolásának (püthagoreus) intézményével kezdődik, majd a közelállók exkluzív körével bővül (ez a királyságnak és az arisztokratikus köztársaság korának felel meg a politikatörténetben), utóbb a „tanítványi kör” tágulni kezd (ezt Kallós a „polgári elem” megjelenéseként értékeli!), s végül a tudás teljes szétáradása következik (ami egybeesik a szofisták korával, a demokrácia végső kialakulásával). Kallós elemzései során már jócskán túljut szeretett görögjein: Galileivel, Leibnizcel, Goethével, Ibsennel példázza állításait, így lesz tulajdonképpeni tárgya, a korai görög művelődéstörténet ürügy arra, hogy teoretikus építményét kifejtse – a „kísérleti művelődéstörténet” kidolgozásában azonban nem lép tovább, megelégszik a program megjelölésével.
Rövid életrajz 1882 1904 1910-től 1911 1920 1922–27 1924 1927 1940 1950
Születése Budapesten 22 évesen megírja Homeros és Archilochos című munkáját tagja az MTA klasszika-filológiai osztályának Gimnáziumi tanár Történetírás – történelem című tanulmánya megjelenik a Nyugatban Megjelenik görög mitológiai tárgyú munkáinak sora Görög élet és műveltség Görög-római vallástörténet és mitológia Utolsó nagyobb munkája, a Nevek és napok megjelenik Halála
Thienemann Tivadar (1890–1985) „A könyvnyomtatás fejlődése folyamán lezárúl az a folyamat, melyet… a mű individualizálódásának neveztünk. A könyvnek állandó szövege van. A nyomtatás megvalósítja az egyforma könyvpéldányok együttes előállításának gondolatát, melyet a csoportos kéziratmásolás közelített meg leginkább és ezzel a szerző szövegét a másolók kikapcsolásával valóban abban az alakban juttatja el a közönséghez, amilyenbe a szerző azt írásba rögzítette. Az egyes könyvpéldányok… elvesztik individuális különvalóságukat, lehull róluk az önállóságnak az az utolsó maradványa is, melyet a leggondosabban másolt kézirat sem tudott levetni magáról… De ép ezért, mert az egyes könyvpéldányok elvesztik önállóságukat, az elvontabb szellemi rész, amely testet ölt e nyomtatványokban, határozott individuális egységgé konkretizálódik. A könyv így poláris ellentéte a folyton alakuló szóbeli szövegnek: ennél az átadó munkája mögött elenyészik az első szöveg, a könyvnél pedig a szellemi alapforma, a szerző szövege bontakozik ki érintetlen teljességgel és a közvetítők munkája tűnik el az objektív személytelenségben.” (Irodalomtörténeti Alapfogalmak. 2. kiadás. 1931, 143.) Thienemann Tivadar a 20. századi magyar irodalomtörténet-írás és szellemi élet egyik meghatározó jelentőségű, bár méltatlanul kevéssé ismert és olvasott alakja. Fő művében, az Irodalomtörténeti alapfogalmakban egy részletes médium- és kommunikációtörténeti sémát dolgozott ki, amely, ha bekerült volna a nemzetközi tudományos diskurzusba, számos későbbi szerző (így McLuhan és különösen Ong) eredményeinek jelentős részét évtizedekkel megelőzte volna. Thienemann a 19. században Magyarországra vándorolt német professzionális értelmiségi családba született Óbudán, a magyar állampolgárságot csak 1935-ben vette fel. A magyar szellemtörténet orgánumának, a Minervának szerkesztője és kiadója, a hazai tudományos közélet fontos, autonóm szervezőegyénisége, akinek Szerb Antal és Hóman Bálint egyaránt közeli barátja. A háború utáni fordulatot követő emigrációjában nagy nehézségek árán új pályára állt, és Amerikában, egy kis massachusettsi főiskola nyugdíjas pszichológiaprofesszoraként halt meg. Thienemann pályája medievisztikai és német–magyar irodalmi hatástörténeti tárgyú publikációkkal indult. Viszonylag hamar felkeltette érdeklődését a kulturális hatásoknak és általában a szellemi élet folyamatainak materiális, azaz szociológiai illetve technológiai motiváltsága. Fő műve, az Irodalomtörténeti alapfogalmak a szellemtörténetet éppen a pozitivista irodalomtörténet-írásnak és a század eleje német szociológiájának eredményeit felhasználva haladja meg. Az irodalmi alapviszonyt Scherer nyomán a szerző–mű–befogadó hármasában határozza meg, az irodalom történeti változásait pedig az e triádot determináló mediális változásokból vezeti le. A könyv az alapviszony történeti átalakulásait követve három nagy korszakot különböztet meg: a szóbeliség, a kéziratosság és a nyomtatás korszakát, de az utóbbin belül már ekkor, a húszas évek végén észleli a tömeges nyomdatermékek elterjedésének, illetve a kor új tömegmédiumainak, a filmnek és a rádiónak a potenciális kultúraformáló jelentőségét. Bár mindvégig költészeti, irodalmi példákat használ, irodalomfelfogása nem esztétikai jellegű, nem a szépirodalom modern fogalmának visszavetítésével dolgozik, hiszen az összes olyan szöveges kommunikációs formát idesorolja, ahol azonosíthatóan zárt, kezdettel és befejezéssel rendelkező „műről” beszélhetünk: azaz a hétköznapi társalgáson kívül gyakorlatilag mindent. Munkássága olyan szintetikus teljesítmény, amely megelőlegzi nemcsak a kommunikációtörténet számos későbbi eredményét, de például Foucault-nak a szerző intézményéről megfogalmazott gondolatait is.
Thienemann tudományszervezőként is jelentős: tanítványait és a Minerva körül csoportosuló fiatalokat az elsősorban német társadalomtudományos orientáció mellett az olvasás-, könyv- és írástörténet felé irányította. Az általa vezetett Danubia Könyvkiadó olyan szerzők ilyen tárgyú írásait is kiadta, mint Hajdú Helga vagy Hajnal István. Időskori, Amerikában írott műve, a The Interpretation of Language a filológiai-etimológiai, illetve pszichoanalitikus nyelvkutatás szintézisét kísérli meg. Ennek kéziratban maradt, harmadik kötetében visszatér az oralitás-írásosság problematikájához, és megpróbálja felvázolni a médiumoknak a kollektív tudattalanra gyakorolt hatását. Rövid életrajz 1908–1913 Egyetemi tanulmányok: Budapest, Lipcse, Berlin 1918-tól a békeszerződések után Pécsre helyezett pozsonyi egyetem, 1935-től a budapesti egyetem német tanszékének professzora 1923–1944 a Minerva szerkesztője, a Danubia Könyvkiadó Rt. vezetője, részvényese, majd kizárólagos tulajdonosa 1944-ben a Svéd Vöröskereszt oltalma alatt áll 1946–1948 vendégprofesszor Hollandiában és Svédországban 1948-ban az USA-ba emigrál 1948–1962 a Gordon College és az Emerson College tanára 1962 Nyugdíjas kutató
Várkonyi Nándor (1896–1975) „A gondolatok közlése által azonban egyszerűen, fáradság nélkül magáévá teheti [ti. az ember – Z. K. L.] mindazok szellemi kincseit, akik körülötte élnek, s azokét is, akik a körülötte élőkkel valaha, valahol érintkeztek. Ha az így megszerzett szellemi birtok nem is öröklődik a végtelenségig apáról fiúra, s az ősi hagyományok az emlékezet fogyatékossága folytán elmosódnak, viszont egyre újabb nyeremények járulnak hozzá, továbbfejlesztik magát a gondolkodó-képességet, s mind gyorsabb, változatosabb ütemet oltanak a fejlődés menetébe… Az írás nem forrása az irodalomnak, hanem torkolata, gyűjtőmedencéje: nem a gondolkodás támogatója, hanem az emlékezeté. A könyvszerkesztés nem magva a szellemi erők csírázásának, mint ma, hanem a termelés végső, hagyományszerűen megrögzített és változtathatatlan stádiuma… a gondolat útja az írástól független… az írás a történelmi idők ókorában nem az irodalmi termelést szolgálta, lényegében csak szerencsés eszköz volt a kialakult hagyományok, a befejezett alkotások fennmaradásának biztosítására.” (Az írás és a könyv története. 2001, Széphalom, 12, 32.) Várkonyi Nándor a 20. század magyar szellemi életének egyik sokáig rejtőzködő óriása. Életművének hatalmas kontúrjai csak posztumusz szellemtörténeti munkáinak megjelenése óta látszanak a maguk töredékes teljességében: az emberi nem eredetét feldolgozó Ötödik ember három kötete vagy az egyik legátfogóbb magyar tudománytörténeti mű, a kétkötetes Varázstudomány még sok generáció számára fog inspiráció és tájékozottság forrásává válni. Várkonyi könyvtáros, művelődés- és irodalomtörténész, irodalomszervező volt, a Dél-Dunántúl és Pécs 20. századi kultúrtörténetének enigmatikus alakja, a Symposion és a Sorsunk szerkesztője, Kodolányi és Weöres barátja, Hamvas Béla méltó társa abban az írás- és gondolkodásmódban, amely a hallatlan tömegű háttérismeret gondolattá rendezésekor az emóció és a beleérzés erejével írja felül a „mainstream” társadalomtudományi kánonok sokszor kiüresedő szerkesztési és argumentációs sablonjait. Várkonyi – ahogy tisztelője, Rácz István fogalmaz – „a pozitivista hagyományokat elfogadta, amennyiben a tudományos eredményeket felhasználta, ám intuitív felismeréseivel igyekezett azok réseit kitölteni és rámutatni az ősi kultúrák mítoszokból, tárgyi emlékekből kihámozható mivoltára. Személyesen ugyan nem kutatott, nem kereste fel az ősi kultúrák helyszíneit, de behatóan ismerte a szakirodalmat, aminek alapján sajátos képet alakított ki az emberről, a kozmosz nagy egységéről. Bezártságában makacsul ragaszkodott nézeteihez, a forrásmunkákból leszűrt következtetéseihez, míg esetleg felül nem vizsgálta őket. Ebből fakadt néhány fatális tévedése is: szabad szellem volt, aki a tudományban nem volt bátortalan tévedni sem.” Várkonyi a magyar információtörténeti panteonba írás- és könyvtörténetével vonult be. 1943-ban megjelent kis írástörténeti munkája visszhangtalan maradt, később jelentősen továbbfejlesztett kéziratának csak két apró részlete jelent meg, így az elveszett vagy töredékes fejezetek híján is imponáló terjedelmű és alaposságú nagy munkája 2001 óta
ismert csak igazából a nagyközönség előtt. A műről szólván szögezzük azonmód le: írás- és könyvtörténet ürügyén információtörténelemről van szó. Nem pusztán az írás technikája vagy változó jelvilága, hanem a teljes rendszerkörnyezet áll Várkonyi történetírói figyelmének középpontjában: az íráshordozó, az írásszakma művelői (sőt, a „hivatásosok” identitása!), az írástudás, az írás terjesztésének, a hozzáférésnek az intézményi közege. A könyv mellett a könyvtár, a könyvkereskedelem, a mecenatúra, a cenzúra, a könyv üzleti dimenziói. De még ennél is többről van szó: a keret, amely az írást és a könyvet mint technikákat övezi, maga a társadalmi kölcsönhatások összetett óriásrendszere. Az írást ekképpen az „egyetemes életformák szövevényes szerkezetének” részeként, „ember és természet viszonyának, az ismertnek és az ismeretlennek” a funkcionális összjátékaként tárgyalja. Várkonyi tollán a nyomtatás „gondolat és gép egymást kiegészítő élettörvénye” lesz, „amely gondolat a gép útján publikussá vált, s evvel egyszersmind elveszíti halandó természetét”. A technológiák és rendszerek fecsegő felszínéhez képest Várkonyi mindig a lényegre igyekszik rákérdezni. Noha könyve bevezetőjében azt jelzi, hogy „nem a szakemberhez, hanem a tudni vágyó olvasóhoz” kíván szólni, gondolatait „kötelező olvasmánnyá” kellene tenni minden írástörténész számára. Miközben „köztörténeti” áttekintése korrekt és jól adatolt, gyakorta egyetlen bekezdésében több invenció és bölcsesség bújik meg, mint sok színes és méltatlanul népszerű írástörténeti „konjunktúraműben”. Teljes természetességgel indul ki a képi gondolkodásból, miközben Ivins és követőinek késői reneszánsza ehhez másképp és máskor érkezik el („Ismeretes, hogy a természeti, a kezdeti ember szellemi munkája eredendően képalkotó s nem fogalomalkotó természetű… szellemi kincse képek formájában raktározódik el”). Pontosan látja, hogy az információközösségek találkozásának mekkora szerepe van az innovációban („…az ékírás fejlődésében döntő jelentőségű az idegen népek beáramlása a sumér műveltség területére”); („…a török elől Velencébe menekülő bizánci könyvművészek illuminációi adták az első lökést a kora reneszánsz festőinek, s e réven ők indították el az egész reneszánsz művészet nagyszerű felívelését”). Rekonstrukciós technikája üdítően korszerű, Hajnalhoz mérhető módon evolucionista. A sajtótechnika előtörténetét nem Gutenberggel, de nem is a kínaiakkal, hanem a pecsétekkel, a pénzverés mintáival kezdi meg írni. Pontosan tisztában van vele, hogy léteznek fordított irányú folyamatok, zárványok, ahol az írástudás (és más szellemi kincsek) elvesztésének képessége aktualizálódik. Hajnalhoz hasonlóan eljut a „technika” jelentőségének modellszerű megragadásához („az írás lassú terjedése a gondolatok lassú áramlásával jár, meggyorsulása sebesebb ütemet olt az élet sodrába is. Hatása felér a technikai találmányok következményeivel”). (Nem véletlen, hogy a Rómáról szóló részben sokakkal szemben nem feledkezik meg kitérni a gyorsírás megszületéséről.) Nagy kár, hogy pont a 19–20. századdal foglalkozó teljes fejezet, A gépek forradalma elveszett. Egyetlen, befejező példával érzékeltetem, milyen halálos pontossággal céloz Várkonyi látszatra apró, mellékes kérdésekben is. Az írás jeltermészete kapcsán más jelformákat is vizsgál, így jut el a jóslásig. „A jóslás, a jelolvasás, vagyis a kedvező és kedvezőtlen előjelek kutatása a természettudományok bábája, s óriási elterjedése a mágikus szemléletből érthető. Minden állami és magánvállalkozást jelolvasás előzött meg, s ez rendkívül elősegítette a megfigyelőképesség kiterjesztését” [kiemelés tőlem – Z. K. L.]. Így – miközben jófajta muníciót ad egy (nagyon hiányzó) jóslástörténeti szintézishez – nem kényszerül kerülő utakra, ha, mondjuk, a kínai kultúráról szólván értelmeznie kell, vajon miért a jóslócsontok teszik ki Kínában a jelhagyó tevékenység egyik legősibb rétegét. Rövid életrajz 1914 1921 1924–1956 1929 1942 1943 1948
Egyetemi tanulmányok a budapesti tudományegyetemen (művészettörténet, ókor és orientalisztika) Hallását teljesen elveszíti, a tanári pályáról le kell mondania Nyugdíjazásáig Pécsett az Egyetemi Könyvtár munkatársa A modern magyar irodalom 1880–1920 című könyvével „beköszön” a szellemi közéletbe Megjelenik a Sziriat oszlopai Megjelenik Az írás története Nyugdíjba vonulásáig könyvtárosként dolgozik
A magyar információtörténelem Hajnal István után A második világháború és az azt követő politikai kurzusok kettéroppantották az ígéretesen induló magyar információ-
történeti műhelyeket. Balogh József nem élte túl a háborút, Hajnal Istvánt alkotóereje teljében már a negyvenes évek végén visszavonulásra kényszerítették, ahonnan már nem volt útja a nyilvánosság felé, Thienemann Tivadar emigrált. Gyakorlatilag megszűnt az a szellemtörténeti iskola, amelytől sok mindent lehetett volna „információtörténeti irányban” remélni, amelynek az 1922-ben indult és sok, felfedezésre váró információtörténeti kincset tartalmazó Minerva című folyóirata körül ott sorakoztak mindazok, akiknek már csak egy kis lépést kellett volna tenniük ebbe az irányba, ám sorsuk és pályájuk megfelelő szellemi szabadság és inspiráció híján másfelé fordult. Idetartozik a recepcióreneszánszra feltétlenül érdemesnek tűnő Hajdu Helga, aki a harmincas években kiadott két német nyelvű munkájában azt az írás- és memória-középpontú narratívát kezdte írni a középkortörténet részeként, amelyhez a világ csak évtizedekkel később fordult. Vagy még inkább Zolnai Béla, akinek 1926-os, A látható nyelv című óriásesszéje, valamint számos, későbbi írása tartalmaz termékeny töredékeket. Zolnai A látható nyelvben „mintegy mellékesen” óriási mennyiségű adalékot gyűjt össze és dolgoz fel szellemesen az írás kultúrtörténetével kapcsolatban, de mindez csak eszköz ahhoz, hogy az őt érdeklő nyelvi-stilisztikai kérdéseket sikeresen megválaszolja. A „pártállam” túlpolitizált negyedszázada (1945–1970) sem kedvezett a történettudományi kísérletezéseknek. Viszonylagos „védettséget” az jelentett, ha a kutatók távoli korszakok és politikailag semleges részterületek levéltári csendjébe tudtak visszavonulni. Igaz, mindig is a magyar középkor és kora újkor kutatói voltak azok, akik különös érzékenységet tanúsítottak az információ-háztartás különböző metszetei iránt. Evvel együtt talán nem véletlen, hogy Bogdán István évtizedes aprómunkával összeállított csodálatos mértékegység-történeti munkái mellett Fügedi Eriknek a középkori nemesség szóbeliségének és íráskultúrájának kérdéseivel foglalkozó klasszikus tanulmánya (1981) s később a Kállai István által szerkesztett 1984-es A magyar hivatali írásbeliség fejlődése című, kimagaslóan sikeres tanulmánykötet is leginkább az ezeket a korszakokat kutatóknak volt köszönhető. A hatvanas években indítja el a fordítástörténelem nemzetközi kutatási programját dr. Radó György, és ekkor alkot Jánossy Ferenc is, akit korábban több alkalommal idézve már méltattunk. A hetvenes évektől megélénkültek a magyar sajtótörténeti kutatások, útjára indult (igaz, később torzóban maradt) a magyar sajtó történetének sokkötetes enciklopédiája. A nehéz időket mintaszerű teljesítménnyel vészelte túl a könyv- és könyvtártörténet. Hadtörténeti kontextusban folytatott úttörő döntéselmélet-történeti kutatásokat Perjés Géza. Már a meginduló (majd a kilencvenes évek közepére kiteljesedő) Hajnal-reneszánsszal esett egybe Tóth István György újkori írás- és írástudás-történeti munkásságának kibontakozása, aki 1996-ban nagy összegző monográfiában rendszerezte addigi kutatásait. Némiképp társtalanul magaslik ki környezetéből Kovács I. Gábor (1989) munkája, aki kalendáriumtörténetében arra vállalkozott, hogy a kalendáriumot mint kommunikációs csatornát vizsgálja meg a 16–19. századok lehetőség szerint minél teljesebb művelődésszociológiai kontextusában. Örvendetes mindemellett, hogy a nyolcvanas évek végétől egyszerre három, nagyjából egy időben induló (és több ponton egymást segítve érintkező) kutatói műhely is információtörténeti fókusszal fogott tárgyának megmunkálásához. R. Várkonyi Ágnes vezetésével a kora újkor információs folyamatait feltérképező, a korszak egyre több szakértőjét információtörténeti megközelítésre csábító s ennek révén mind meggyőzőbb eredményeket termelő kutatótevékenység indult el. Az összehangolt és mintaszerű kutatói összefogást tükröző, nemzetközi színvonalú csoportmunka csúcspontja az Információáramlás a magyar és török végvári rendszerben címmel 1996-ban megjelent, 16 kiváló tanulmányt tartalmazó kötet, amely a hasonló tárgyú konferencia előadásait gyűjtötte egybe. Önálló hangon szólal meg két fiatal kutató, a 17. századi hírek forgalmát hatalmas forrásanyagon elemző G. Etényi Nóra és a késő középkori, kora újkori Párizs információ-háztartásának vizsgálatát színvonalas tanulmányok sorával elvégző Novák Veronika. A Nyíri Kristóf által elindított, a filozófiatörténetet kommunikációtörténeti perspektívába helyező, s mindezt az információs korszak alapkihívásaival összepárosító gondolkodás elsősorban a szóbeliség-írásbeliség, majd a képi gondolkodás kultúrtörténeti szerepe, végül a globalizáció, az oktatás, a kultúra és az információtechnológia metszéspontjainak feltérképezésében jutott messzire. És végül, 1991 óta működik az ELTE BTK Újkori Egyetemes Történeti Tanszéke – Lugosi Győző – és (újabban) a BME Információs Társadalom- és Trendkutató Központja – Z. Karvalics László – szervezésében az Információtörténelem Műhelykurzus, amely jó ideig graduális órákra támaszkodva igyekezett utánpótlást biztosítani az információtörténeti kutatásoknak, miközben a kérdéskör iránt érdeklődő, legkülönfélébb társadalomtudományokat művelő szakembereket invitálta műhelyvitákra és félnapos minikonferenciákra. A résztvevőknek a Világtörténet, 1996. őszi számában sikerült a témakör szakirodalmi bevezetését egy nagy sikerű információtörténeti válogatással elvégezni. A Műhelykurzus körül csoportosuló kutatók közül a korai magaskultúrák információs alapkérdéseit (elsősorban az ékírás
mezopotámiai kialakulásának legkorábbi időszakát, majd annak társadalomtörténetét) bravúros rekonstrukcióval vizsgáló régészt, Kalla Gábort, valamint az újkori hajózástörténet információs vonatkozásait eredeti módon tárgyaló fiatal történészt, Szommer Gábort kell kiemelnünk.
5. AZ INFORMÁCIÓTÖRTÉNELEM HAT ÁGAZATA
Marglin a tőkés munkaszervezeti hierarchiáról; Merton a dissenter tudósok teljesítménynövekedéséről; Cherry az ipari forradalom győzelméről; Hajnal az íráshasználati mód középkor végi megváltozásáról; Weber a protestáns etika hatáskövetkezményeiről; Eisenstein a könyvnyomtatás szerepéről a kora újkorban – vajon mi a közös bennük? Stephen Marglin 1974-es, a technológiai determininizmus automatikus elfogadásával született koncepciókkal leszámoló vitacikke meggyőzően mutatja be, hogy a tőkés munkaszervezet korai manufaktúraformáiban a specializáció, a részmunkássá tétel nem termelékenységnövelő lépés volt, hanem a munka tőkének való alávetése eszköze. Hiába száll sorompóba David S. Landes, hogy megcáfolja Marglin érveit, okfejtése jó néhány ponton inkább erősíti azt, amenynyiben tovább adatolja a termelési folyamat egészére való rálátás elvesztésének legfontosabb következményét, az adott ipar egészéről való tudásnak a bedolgoztató tőkés kezébe kerülését. A munkásnak ennek következtében el kellett fogadnia őt a termelési folyamat szervezőjeként, koordinátoraként, a döntések meghozójaként – s így el kellett fogadnia mint tőkést is. Marglin megmutatja, hogy a technológiai determinizmus nem működik a gyárrendszer kialakulásánál sem: noha az ipari forradalom végül is meghozta a gyár technológiai győzelmét, de ez a győzelem nem a gyár inherens technológiai fölényének, hanem a gyáripar érdekeinek megfelelően kialakított és szabályozott szabadalmi rendszernek volt köszönhető, amely az innováció és a kreativitás orientációs koordináta-rendszerét gyárközéppontúvá formálta. Robert Merton 1938-as monográfiája (Tudomány, technika és társadalom a 17. századbeli Angliában) a korai protestantizmus erkölcsi tartalmaira vezette vissza a protestáns (dissenter) tudósok teljesítményének aránytalanul nagy jelentőségét, s az érvelés kiterjesztésével magyarázatot adott a szellemi túlsúly Itáliából, illetve a gondolkodás és a vizsgálódás szabadságát megszüntető katolicizmus ellenreformáció sújtotta körzeteiből Európa északi területeire való áthelyeződésére. A Mertont interpretáló Landes mindezt kulturális metszetbe ágyazza. Az elzárkózó, külső ismeretek befogadására érzéketlen, azokat sokszor kifejezetten ellenző birodalmakkal és régiókkal szemben a felemelkedő Anglia versenyelőnyét a mindent átható tudásvágyban, az ismeretek máshonnan való megszerzésének mohó lendületében ragadja meg. „Egyetlen percet se vesztegess el és térj vissza az összes megszerezhető ismerettel” – bocsátja útjára a híres Newton-levél a többek között éppen Magyarországra is készülő ifjú Francis Astont, benne számos tanáccsal, amellyel barátja az „utazás intellektuális nyereségét maximalizálhatja”. A birodalmival szembeni nemzetállami lét mint az egyenlők versenyének gerjesztője egyszerre vezetett általában a tudományok hatalmi tényezővé válásához, s lett bábája például a merkantilizmusnak. Annak a merkantilizmusnak, amelynek jelentőségét ebből a szempontból nem a gazdasági fejlődés előmozdításában (jól ismert tévútjai miatt ez amúgy is nehezen tartható állítás volna), hanem a racionalitás alapelvére, a gondos adatgyűjtésre, az induktív következtetésekre és összehasonlításokra, illetve magyarázatokra való törekvésre támaszkodva a gazdaságra vonatkozó ismeretek folytonos áramlásának kialakításában találjuk meg. Colin Cherry kommunikációtörténeti áttekintése egy ettől eltérő szempontra hívja fel a figyelmet. Cherry szerint Angliában az ipari forradalom nemcsak a találmányok és tudományok révén, hanem a nagybirtok már meglévő szervezete által biztosított szociális alap (beleértve a könyvelési hagyományokat) segítségével győzhetett. Egy olyan szervezet győzelme ez, amely „a kommunikációs technológiák töretlen fejlődésén alapul, kezdve a korábbi könyvviteli és adattárolási módszereknél és eljutva a mai… szolgáltatásokig”. Elizabeth Eisenstein nagy monográfiája a nyomtatott forma megjelenéséből és elterjedéséből vezeti le a kora újkor (sőt némi túlzással már a reneszánsz) szinte minden meghatározó változását. A nyomtatás ezért nála a nyugati kultúrát és ezen keresztül a gazdasági-társadalmi alakulatot forradalmasító korszakos átalakulás legfőbb mozzanata. Max Weber közismert műve a leegyszerűsítő, gazdaságközpontú elemzésekkel szemben emeli a protestáns etikát a kapitalizmus kialakulását leginkább magyarázó elvvé, s vele polemizálva fejti ki nézetét Hajnal István a protestáns etika kialakulásához vezető döntő láncszemről, az íráshasználati mód megváltozásáról. Tegyük fel újra a kérdést: azon a könnyen belátható azonosságon kívül, hogy minden idézett szerző a 17–18. század nagy gazdaság- és társadalomtörténeti fordulatának, a kapitalizmus, az ipari forradalom, a modern polgári társadalom kialakulásának időszakáról beszél, mi a közös a felsorolt munkákban? Nos, valamennyi mű a korszakos változások elemző-magyarázó értelmezésekor a hagyományos szempontokat elégtelennek érezve az információs alrendszer valamely részterületének, az ismerettel, a tudással, az információval kapcsolatos tevékenységek és intézmények természetrajzának és hatáskövetkezményeinek vizsgálatával vél nagyobb
leíró erejű képhez eljutni. Mindezt ráadásul úgy teszik, hogy noha kiválasztott „tárgyaik” valamennyire érintkeznek, az információs-kommunikációs jelenségcsaládnak mégis egészen más oldalait ragadják meg. (S a sort még hosszan folytathattuk volna olyan, ismét csak más metszetekre figyelő munkákkal, mint Musson és Robinson elemzése a lancashire-i iparos-szakemberek technikai alapképzettségének szerepéről vagy E. G. Westnek az írástudás és az ipari forradalom kapcsolatával foglalkozó tanulmánya.) Számos példát mutattunk be, milyen is az „információ-központú leírás, illetve elemzés” (information-based analysis). Ez azonban csak az „információtörténelem” egyik lehetséges ágazata – igaz, talán a leglátványosabb.
Információ-központú elemzés Egy elkülönült információtörténeti iskola számára a minimális célkitűzés éppen ennyi: egy információs alakzatra, illetve folyamatra koncentráló elemzéssel hozzájárulni egy adott korszak köztörténetének teljesebb, találóbb leírásához és megértéséhez. Ennek a törekvésnek lehet része az, hogy az információs szempont beemelése ne csak általában gazdagítsa a leírást, hanem az elégtelen vagy téves magyarázatok helyesbítésével egyúttal korrigálja is a történeti hagyománynak azokat az elemeit, amelyek éppen az információs szempont figyelmen kívül hagyása miatt alakulhattak ki és gyökeresedhettek meg. Ezenkívül azonban további öt, viszonylag jól elkülöníthető megközelítést találunk, amelyeket a szemléleti kiindulópont közössége köt össze, de egészen más igénnyel és oldalról nyúlnak tárgyukhoz.
Információháztartás-történet Mindazok az irányzatok, amelyek a puszta technikatörténeti áttekintésen túl az információs tevékenységformák, az egyes információrendszerek, eszközök és intézmények leírását kultúr-, illetve társadalomtörténeti „szűrőn” keresztül végzik el, s céljuk egy korszak „információs univerzumának”, a társadalom vagy valamely csoportja „információ-háztartásának” feldolgozása és bemutatása (az információs jelenségek teljességének feltárására törekedve), sokoldalúan járulhatnak hozzá az információtörténeti nézőpont konkrét tartalommal való feltöltéséhez. Ilyenek például Rosamund McKitterick nagyszerű könyvei a Karoling-kor információs rendszereiről, de ilyennek tekinthetjük Robert Brown korábban bemutatott kaleidoszkópját is a 18–19. századi Észak-Amerikáról. Az idesorolható irodalom várhatóan jelentős gyarapodásnak indul.
Az információtechnika társadalomtörténete Az informatika- és távközléstörténet megújításával kiformálódó, a technikatörténeti szempontok mellé erős társadalomés kultúrtörténeti elemeket beemelő harmadik ágazat nem a korszak, hanem az információtechnikai megoldás, illetve intézmény felől közelít, térbeli és időbeli korlátozások nélkül. Feladata, hogy új szempontok alapján tekintse végig az egyes eszközök, információs tevékenységformák, információkezelésre szakosodott intézmények történetét. Egyetlen idősíkja a diakrónia, végső célja az, hogy egy adott technológia (vagy technológiacsalád) teljes történetét végigkísérje a világtörténelemben. Mindeközben támaszkodhat ugyan korábbi feldolgozásokra, de elsősorban az adott eszközök és eljárások társadalomtörténetére kell figyelnie: a hagyományos könyvtártörténet helyett a könyvtárak „nyilvánosságtörténetére”, a struktúra- és tantárgyközpontú iskolatörténet helyett a tudásátadás technikájának fejlődésére és az egyes iskolák „intellektuális holdudvarának” mozgására, a „játszma- és eseményközpontú” diplomáciatörténet helyett a politikai információs hálózatok mozgásformáira. Ez utóbbi már valamiféle „alkalmazott történeti informatikának” is tekinthető, hiszen a felhasználói területek funkcionális szempontjai, s nem maga a nyers információtechnikai megoldás válik történetileg érdekessé. Az idetartozó feldolgozások „mintapéldánya” Catherine Wilson (1995) könyve a mikroszkóp feltalálásáról és a tudósközösség általi birtokbavételéről. Wilsonnak sikerül azt megmutatnia, hogy a 17. század egyik legjelentősebb innovációja miként nyitotta meg a megfigyelés új világát, ahol az új adatok új kérdéseket, az új kérdések még elmélyültebb kérdéseket fialtak. A számítógép történetének könyvtárnyi és az internet történetének polcnyi irodalmából azokat a munkákat sorol-
hatjuk ide, amelyek a kulturális, illetve a politikai fejleményekkel kötik össze a technológia alakváltozatait. Mivel az ezredforduló internet összeabroncsolta világában szinte minden átalakul, forrong, egy-egy modellértékű felismerés visszamenőleg értelmez korábbi információtechnika-történeti korszakokra is érvényes összefüggéseket, jellegzetességeket.
Az információjelenség története A negyedik irányzat tárgya maga az információ, ez a rejtélyes, de sokoldalúan vizsgálható jelenség. Mikor jelenik meg az élő rendszerek fejlődéstörténetében (subhuman information history)? Az érzékszervi-idegrendszeri teljesítmény környezeti és közösségi beágyazódásának melyek a nagy szakaszhatárai, mi értelmezi a változásokat? Hogyan változik az információ mennyisége? Hogyan követhetjük nyomon a jel formájában rögzített információ tömegének és arányának változását az emberi fejekben lévő információkhoz képest? Milyen diszkontinuitásokat, információpusztulásokat produkál a világtörténet? Úgy is mondhatnánk, hogy az információ „tartalmi” oldala helyett „fizikai” valóságának változásait követjük nyomon. Mindez nem hasonlít a szellemtörténetre, a kultúrtörténetre, a művészettörténetre – ezek az információ tartalma és jelentése felől közelítenek. Az információ történetével foglalkozót ellenben az információ mennyisége, formája, szerkezete és tárolóapparátusa érdekli. Nem kerülheti el, hogy a technológiával, az eszközökkel is foglalkozzon, de csak annyiban, amennyiben evvel választott tárgyát, az információ segíti. Vajon Nagy Károly Aachenében vagy Periklész Athénjában lelünk több információra? – teszi fel a kérdést Alan Liu (2002). A különbséget nem az információ mennyiségében, hanem „konfigurációjában” leljük. Ha Nagy Károly fővárosában kevesebb írásos információ volt is, mint a nyilvánosságorientált Athénban, a többi információfajta gazdagsága ezt bőven ellensúlyozta. David Robertson (1998) úgy számol, hogy a szóbeliség társadalmai mindössze 109 bitnyi információt tudtak megtermelni. Az írással rendelkezők kapacitása 1011 bit, a nyomtatással bíróké pedig 1017 bit. A számítógép valóságos információs robbanást eredményez: 1025 bitre emeli a kapacitást. Nem kis számok, miközben Robertsonnak az írott formákra alapuló tipológiája nem is tartalmazza a vizuális, akusztikus (zörej, zene és szó) és taktilis információk mennyiségének mérését, az egyes társadalmak teljes információkörnyezetét (information environment). A kaliforniai Berkeley Egyetemén egy kutatócsoport minden évben elvégzi ezt a mérést, és eredményeikről (How much information?) számot adnak az interneten is. Számításaik szerint ma a világ élvente 1 és 2 exabyte közti információt termel, minden emberre körülbelül 250 megabyte esik. (Exabyte: 1018 byte.) Különös, hogy ennek az irdatlan tömegnek csak 3 ezreléke a nyomtatott információ. Messze a legnagyobb kapacitású ugyanakkor a mágneses adattárolás, és ez – a kutatók szerint – önmagában hordja az információ hozzáférésen keresztül történő demokratizálásának tendenciáját. Az irányzat meghatározó szerzőpárosa, Hobart és Schiffman (1998) elvégzi a szükséges korszakolást is, az információk történetének három korszakát azonosítva: az „ábécé”-vezérelte klasszikus, a kalkulus alapú modern és a számítógépek hátán megérkező kortárs periódust. E könyv szemléletével megegyező módon az információnak minőségi meghatározást adnak: a tapasztalatok áradatából (flux of experience) absztrachált és kivont mentális objektumként határozzák meg. Az információ három nagy korszaka egyúttal ezen mentális objektumok fokozatos eltávolodása a tapasztalatok közvetlen világától, evvel párhuzamosan egyre elvontabbá válása. A problémakör másik oldala az információ percepciójának története. Milyen korokban mit és hogyan tekintettek annak? Hogyan alakult ki maga a fogalom (beleértve az „informatio” etimológiáját), mit jelentett, és később milyen alakváltozásokon ment át? Milyen nagy felhasználói területeken alkalmazták, amíg megérkezett a tudományos és a hétköznapi szóhasználatba? Mi történt vele, miután a tudományos kutatás tárgyává vált – vagyis ide kell sorolnunk az információkutatás tudománytörténetét is. Ahogy Ilkka Mäkinen (1999) fogalmaz: minden tudomány igényli a történeti megalapozást, így az információtudomány is (más kérdés, hogy számára egyedül ez jelenti az információtörténelmet).
Az információs társadalom előtörténete „Bármilyen hirtelen tört is be az információs társadalom fogalma a kollektív képzetekbe, mégis lehetséges felvázolni ennek egy, a hosszú időtartamba (longue durée) illeszkedő történetét. Mert a világnyelv modern utópiája jóval azelőtt
megszületett, hogy az informatikai nyelvben kikristályosodott volna az univerzális nyelv tervezete.” Armand Mattelart (2001) Az információs társadalom története című, azóta spanyol és angol és magyar (!) nyelvre is lefordított munkájának előszavában ekként érvel amellett, hogy bizony a 18. század végéig kell visszalépni az időben, ha meg akarjuk írni az információs társadalom előtörténetét. Meggyőző elemzésben mutatja be, hogy a „számok” bűvölete és a társadalom alakíthatósága hogyan kapcsolódott össze gondolati szerkezetekben és az azokat tápláló eljárások megoldóerejében – legalább 100-150 évvel az információs társadalom megszületése előtt. Olyan fogalmaink, mint a hálózat (erről lásd később részletesebben) vagy a kontroll, már a 18. század végére „készen álltak” (utóbbi például a „hatalom új anatómiájában”, amelyben középpontba kerültek a „mindent látás”, a panoptikum és a felügyeleti technikák: mindazok az aprólékos fegyelmezési eljárások, melyek az egyének felügyeleti zónák szerinti felosztására, ellenőrzésére és mérésére szolgálnak). Mattelart „ikercsillaga”, Daniel Headrick (2000) még határozottabban állítja, hogy a Jelen megértésének kulcsa a 18. és a 19. század elején kialakult információs rendszerek (elsősorban a gyűjtés, tárolás, átalakítás, megjelenítés és továbbítás technológiáinak) megértése. Az 1700 és 1850 közti időszakot átívelő gondolatmenet kulcsszereplői: Linné osztályozási és Lavoisier kémiai rendszere és a metrikus szisztéma kialakulása, kiegészülve úttörő térképkészítési, grafikai reprezentációs és adatkódolási eljárásokkal. Ezeken keresztül nemcsak a gondolkodási formák, hanem – Headrick merész állításával – egyenesen a demokrácia és az iparosítás mai paradigmái is visszavezethetőek az információs univerzum közel kétszáz éve végbemenő átalakulásaira. Az ebbe a kategóriába tartozó irodalom kevésbé impulzív, de jellegzetes darabjai mégis azok a munkák, amelyek egy-egy, napjaink információs társadalmában különösen jellemzőnek tartott információs üzem, sajátos intézmény, eljárás gyökereit kutatják ki. Ezeknek a vizsgálódásoknak is természetesen legtöbbször az a végeredményük, hogy a kezdetek sokkal korábbiak, mint azt gondoltuk volna, és az előzmények messze visszanyúlnak korábbi korszakokba. Több mint jelképes, hogy a távíró történetét szellemes könyvecskében megíró Tom Standage (1998) nem egyszerűen „viktoriánus internetnek” nevezi a távíró kialakuló kultúráját, hanem annak szereplőit egyenesen „online pioníroknak” tartja. Az internettel később még foglalkozunk, addig is álljon itt szemléltetésképp egy, az információs társadalom konyhanyelvében abszolút „újként” szereplő fogalom, a távoktatás, amellyel kapcsolatban ugyan sokan tudják, hogy a digitális platformot megelőzően a televíziós és a rádiós tudásátadásnak bevett és elterjedt rendszerei működtek már a 20. század második felében – no de hogy még ehhez képest is egy egész évszázaddal kell visszafelé lépni az időben? 4. táblázat. A távoktatás előtörténete (Fidler, 2004 nyomán) 1840
Isaac Pitman levelezőlap segítségével tanítja a gyorsírást
1856
C. Toussaint Berlinben levelező oktatás formájában nyelveket tanít. A Londoni Egyetem vizsgára fogad olyan hallgatókat, akik nem a helyszínen tanulnak
1877
Emile Pigier létrehozza Franciaország első levelező rendszerű iskoláját
1891
Th. J. Foster levlező oktatást indít munkások számára
1898
A svédországi Hermods Intézet távoktatással kezd foglalkozni Távoktatási formában is működő elemi és középiskolák jönnek létre
1905
Baltimore, USA
1914
Melbourne, Ausztrália
1919
Vancouver, Kanada
1926
A Radio Luxemburg oktatóadást sugároz
1927
A BBC Angliában iskolarádiós műsort ad
1937
A Radio Sorbonne egyetemi távoktatási programot sugároz
Információtörténet „A civilizáció az anyagnak olyan nagystabilitású állapota, amely alkalmas összegyűjteni, elvontan elemezni (absztrahálni) és felhasználni az információt a célból, hogy saját magáról és környezetéről a lehető legtöbb ismeretet nyerje, és hogy létrehozza a megőrzési reakciókat.” (Nyikolaj Kardasev) Ha az eddig bemutatott öt irányzatot egymás mellé rendeljük, akkor a részproblémák metszeteként megjelenik a legátfogóbb kategória: egy olyan szemléletmód, olyan megközelítés, amely abból a meggyőződésből indul ki, hogy az információs mozzanattal valami lényegi és mély elv felismeréséig jutott. Erre alapozva pedig egy információelvű történetírás világtörténeti folyamatra érvényes modelljének és egységes fogalmi hálójának kidolgozásán fáradozik. A legmerészebb és legvitathatóbb elmélet kétségkívül Douglas Robertsoné (1998): ő Jurij Lotman már majdnem megformulázott állításain túllépve egyenlőségjelet tesz a civilizáció és az információ közé. Abból indul ki, hogy egyaránt információformaként foghatjuk fel az erkölcs, a törvény, a technológia, a filozófia, a vallás, az irodalom és a művészet világát, amelyek az adott civilizációkat jellemzik. A civilizáció története ennek megfelelően információk története volna – az „információ” pedig a történeti kutatás olyan alapfogalma, mint az „osztály” vagy a „mentalitás”. Az információkapacitás mérésre kidolgozott konstrukciója, amelyet korábban bemutattunk, ezt a modellt kívánja szolgálni. Az információ Robertsonnál olyan mennyiség, amely mérhető a civilizáció különböző fokozatain. A technológiai változások jellegzetes szerepe az, hogy megnövelik a rendelkezésre álló információtömeget. Robertson nincs egyedül: néhány éve hódít Shumpei Kumon japán gondolkodó információ alapú civilizációelmélete is. (Az elmélet iránti érdeklődésre jellemző, hogy a 2001 májusában Evolution and Informatization of Civilization címmel, Kumon frissen megjelent könyve apropóján tartott szakmai konferenciát júniusban meg kellett ismételni.) Elődei (elsősorban az „információs társadalom” fogalom atyja, Tadao Umesao) nyomán Kumon a modernizáció S-görbéinek kiterjesztésével 1800-tól 2300-ig (!) futó ciklusmodellekkel igyekszik igazolni, hogyan vezeti a kétszáz éve elinduló, napjainkban felgyorsuló információs forradalom egy új minőségű, az információt és a tudást is magában foglaló bölcsesség (wisdom)-állapot felé a társadalmakat. Robertson és Kumon nézeteinek kritikájával itt most nem foglalkozunk, mert ebben a pillanatban nem a vonatkozó elméletek koherenciája, hanem léte a fontos: hiszen utat nyitnak, épp a velük folytatott vitákon keresztül, hogy kiszélesedjen az információtörténeti diskurzus.
Az információtörténeti vizsgálódások „kiterjedése” „Műfajtól” – az egyes ágazatokhoz való tartozástól – függetlenül a lehetséges témák tovább tagolhatóak annak függvényében, hogy mekkora területre, milyen időtartamra és mekkora információs keresztmetszetre terjed ki a vizsgálat köre. A 6. ábra jól érzékelteti az elemzések sugarának lehetséges növekedési irányait. Azt is le tudjuk olvasni róla, hogy a lehetséges kombinációk száma elég magas: ha egy olyan tipológiát akarnánk készíteni, amely az összes lehetséges „együttállást” tartalmazza, 27 „kiterjedéstípust” kellene számba vennünk.
6. ábra. Az információtörténelem „elemzési sugara”
Járjunk végig egyetlen „utat” Tóth István György néhány fontos tanulmánya segítségével. Az Írásbeliség a körmendi uradalom falvainak paraszti jogügyleteiben a XVII–XVIII. században című korai tanulmány (1984) egy lokális jelentőségű, információs résztémát dolgoz fel, hosszú időtartamban. A lokalitás és a hosszú időtartam változatlansága mellett megnő a vizsgált információs „sugár”, mert már nemcsak a jogügyletek, hanem az írásbeliség minden metszete előkerül a Paraszti írástudás a körmendi uradalomban a 17–19. században című tanulmányban (1987). Tovább tágul a lokalitás (Körmendtől a mezővárosokig) és az „információs sugár” az Írásbeliség és szóbeliség a XVII–XVIII. századi mezővárosokban című tanulmányban (1986), hogy végül egész Magyarországra kiterjedjen: Mivelhogy magad írást nem tudsz. Az írás térhódítása a művelődésben a koraújkori Magyarországon (1996). Ezek a „bejárási lehetőségek” jellegzetesen „bottom up”, alulról építkező gondolkodói utakat takarnak. A torontói iskola emblematikus alakjai is így jutottak el a görögség regionális, hosszú időtartamos, résztémakörre szorítkozó vizsgálatától a globális, a történeti folyamat teljességét magában foglaló, részben kiterjesztett információs sugárral leírható munkáikig.
Összefoglalás: a hat ágazat Mi is akkor hát az információtörténelem? Foglaljuk össze az elmondottakat az alábbi táblázat és egy meghatározásegyüttes segítségével! 5. táblázat. Az információtörténelem hat ágazata ↑
↑
InformáInformációció-központú háztartástörténeti elem- történet zés
↑
↑
↑
↑
Az információs Az informá- Az információs Informárendszerek ciójelenség társadalom ció-történe kultúrtörténete története előtörténete t
Az „információ-központú elemzés” tárgya valamely történeti időszak, folyamat vagy esemény, amelynek jobb leírásához információs szempontokat mozgósít.
Az „információ-háztartás” egy adott korszak, illetve terület információs rendszereinek együttesét helyezi a (monografikus) vizsgálat középpontjába. Az „információs rendszerek kultúrtörténetének” feladata valamely információs tevékenység, információtechnikai eszköz vagy intézmény társadalomtörténetének művelése. Az „információ-jelenség története” a mindenkori információtömeg mennyiségi és minőségi változásaival, áramlásával és percepciójának históriájával foglalkozik. Az „információs társadalom előtörténete” a 18. századtól teszi nagyító alá azokat a jellegzetességeket, amelyeknek a Jelen alapszerkezete szempontjából különös jelentőséget tulajdonít. Az „információtörténet” az információelvű történetírás világtörténeti folyamatra érvényes modelljének és egységes fogalmi hálójának kidolgozásán fáradozik.
6. A HAGYOMÁNYOS ÁGAZATOK INFORMÁCIÓTÖRTÉNETI „ÚJRAÍRÁSA”
A történetírás nagy „szektorainak” igencsak szükségük van arra, hogy időnként egy-egy módszertani újdonság, egy új irányzat friss kérdéseket tegyen fel, más összefüggéseket lásson meg, váratlan szempontokra hívja fel a figyelmet, amelyek idővel beépülnek egy értelmezési „alapkészletbe”. Amikor a következőkben röviden áttekintjük, hogy miképpen csepegtethet friss vért az információ-központú szemlélet a történettudomány „bevett” ágazatainak diskurzusaiba, nem azt mondjuk, hogy eljött volna az ideje bármilyen „paradigmaváltásnak”, pusztán illusztrálni szeretnénk, hogy van mód az információs rendszerek felől „újragondolni” – ha másképp nem, bátor hipotézisalkotással – régóta a figyelem középpontjában álló nyitott kérdéseket.
Információ-központú politikatörténet A politikatörténet „végső kérdései” mostanra jól láthatóan két alapprobléma körül csoportosulnak. A legtöbb erőt és időt annak a hosszú átmenetnek a természetrajzával töltik a kutatók, amely a „demokratizálódás” világméretű tendenciájához rendel sarokpontokat, modelleket és magyarázómechanizmusokat, Hatalom, Egyén és Képviselet absztrakt háromszögében. Mindaz, ami történetileg „lehorgonyozza” a kutatási eredményeket, az a „társadalmi egyenlőtlenségek eredete” gyűjtőpont felé mutat, a 18. század „polgári” gondolkodói forradalma óta több mint szenvedélyesen. Ennek megfelelően azok a nagy leíróerejű magyarázatok és levezetések, amelyek a korai magaskultúrák hajnalát, a hódító nomád társadalmak letelepedését és betagolódását, valamint a fokozódó társadalmi különbségek kialakulását törzsi körülmények között tanulmányozó antropológusok terepmunkáinak eredményeit dolgozzák fel, abban a reményben teszik mindezt, hogy felismeréseikkel a 18–21. század demokráciadilemmáihoz is fogalmi kiindulópontokat szolgáltatnak. Ha ugyanis sikerülne kimutatni azt, hogy létezik olyan magyarázatszint, amely egységes szerkezetben, közös modellekkel tudja kezelni a Régmúlt és a Közelmúlt hatalmi-társadalomszerkezeti kérdéseit, az termékeny rendezőelvek megtalálását ígéri. Véleményünk szerint az információs nézőpont az egyik „esélyes”, és ezt az alábbi, elnagyolt, de provokatívnak szánt gondolatmenettel kívánjuk bebizonyítani. A természeti népek közösségi tere nem igényli az információs közvetítést, mert a face to face kommunikáció lehetősége szinte minden pillanatban rendelkezésre áll. Ezekben a csoportokban az információ-háztartás automatizmusa az individuális információ lehetőség szerint azonnali közösségi megosztása irányába hat. Amennyiben a tevékenység annak természete miatt térben elkülönül a többiekétől, a jelentéstelinek értékelt új információkat az egyén „betermeli” a „közösbe”, amint módja nyílik rá. Evvel közvetlenül reprezentálja a csoporthoz való tartozást, és megerősíti saját magát mint értékhordozót. Eléri továbbá, hogy a közösség köldökzsinórjáról való lefűződés minden egyes elszakadáskor felrémlő veszélyét az információközösség fragmentációjának megszüntetésével elhárítsa. Eközben azonban közvetve hozzájárul ahhoz is, hogy csoportszinten az információk közös vagyonként akkumulálódjanak. Emiatt van az, hogy változatlan természeti környezetben az információs vagyon össztömege szinte változatlan, hiszen nagyjából ugyanannyi közösségtag nagyjából ugyanannyi információt „termel” – s ettől egymásra is módfelett hasonlítanak, mintegy „szellemi kópiái egymásnak” (ahogy például a menomini indiánokról írják az őket vizsgáló kutatók). A korai információközösségeken belül akkor indul meg a tartós fragmentáció, amikor a megnövekedett számú releváns környezetelem „információs” birtokbavételéhez és feldolgozásához a munkamegosztásból pontosan erre a célra kivont „specialistákra” lesz szükség – kezdetben rotációs elven, később állandósulva. Az ekképpen létrejövő információs aszimmetria még nem jelent társadalmi egyenlőtlenséget, mert az információs elkülönülés nem privilégium, hanem az adott információs funkció a közösség érdekében történő működtetésének a biztosítéka. Számos példát ismerünk, amikor a privilegizálódás felé haladó információspecialisták „kiemelt” mivoltát a közösség bizonyos típusú jogok „elvonásával” ellensúlyozza, vagy megtartja magának a leváltás eszközét, legyen szó varázslóról vagy törzsfőnökről. Az információs aszimmetriák ellenére is fenntartható tehát a közösség egyensúlya. Úgy tűnik, az aszimmetriából akkor lesz információmonopólium, amikor az egyébként már régóta létező (és más, alkalmi és/vagy állandó „döntési” specialistát igénylő) elosztó funkció összekapcsolódik az információs aszimmetriával. Ennek valószínűleg több, ha nem is
sokfajta forgatókönyve lehet, és a javak elégtelen rendelkezésre állása és/vagy a cselekvési szabadság valamiféle korlátozása (jellemzően idegen etnikum erőszakos megjelenése) adhatja hozzá a dramaturgiai keretet. Ellenérdekűvé váló társadalmi térben létrejön az információmonopólium, és elválaszthatatlanul összekapcsolódik a hatalmi státus betöltésével. Ezzel megkezdődik a világtörténelem nagy Információs Játszmája, amelyben az „alul lévők” magukról minél kevesebb információt kívánnak adni, ám ha módjuk van rá, a „felül lévőkről” minél többet szeretnének tudni. És fordítva: a Hatalom záloga az információ (tudás) monopóliuma – minél többet tudni az „alávetettekről” és minél kevesebbet megmutatni a „kulisszatitkokból”. A druidák saját nyelvétől (amellyel elzárják magukat a többiektől) a kommunikációs elkülönülést erősítő fizikai elkülönülés ezeregy lehetőségén át egészen korán megtanulták az uralkodók és kíséretük, hogyan tartsák fenn az információmonopóliumot. Amikor Bacon megfogalmazza a „tudás hatalom” maximáját, akkor alapvetően erre az összefüggésre figyel, pedig már közeleg a szakaszhatár, amikor eróziónak indul a hosszú időn át életképes egyensúlyt biztosító szerkezet. Megkockáztatjuk azt a hipotézist, hogy Richelieu bíboros Cabinet Noirja, a teljes levélforgalom ellenőrzését iparszerűen végző „információs üzem” az utolsó kétségbeesett kísérlet a hagyományos információmonopólium fenntartására, és ugyanennek a reménytelenségnek a tragikus szimbóluma az egyházi és világi könyv- és nyomdászégetési düh, amely az 1559-es pápai Index Librorum Prohibitorummal kezdődik, és a 18. század elejéig tart. Olyan szinten bonyolódik és válik tagolttá az információ-háztartás a 17. század végére, hogy az állami és gazdasági intézmények és körfolyamatok mind több információ- és tudásgazda bevonásával képesek csak ellátni a feladataikat, és immár szűk erőforrásukká válik a megfelelő tudások birtoklása. (Mindezt persze a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltásának is nevezhetnénk, hogy ismerős teraszon pihenjünk meg egy pillanatra.) Az új információs „establishment” így megkezdi az információ- és tudásmonopóliumok részleges lebontását (a kötelező népiskolai rendszerrel és a modern tudományegyetemekkel). Még veszélyesebb vizekre evezve megkockáztatjuk azt a következtetést, hogy a demokrácia intézményrendszerének kiépülését megindító folyamat lényege nem a nagy hatású gondolkodók, széplelkek és forradalmárok által vezetett inherens emberi jogi/emancipatórikus törekvés az „igazságosabb” társadalom megteremtésére, hanem az információmonopóliumok lassú leépülése és egy sokkal összetettebb információs univerzum kialakulása (merthogy a gazdaság bárminemű demokratizálódásáról ekkor még nemigen beszélhetünk). Viszont minden jellegadó társadalmi csoport már csak bizonyos részfolyamatok átlátásának képességével rendelkezik, és a társadalom sok kis információmonopóliumra, ugyanakkor sok, a maga nemében jól működő információközösségi alrendszerre is szakad. S miközben tart a polgárjogi mozgalmak lassú diadalmenete, amelyek a hagyományos politikai-jogi mező gépezetének fokozatos átalakításával reflektálják a politikai alrendszer átlátási képességében való erősödésüket, a 19. század vége újabb fordulatot hoz. A felduzzadt információs univerzum, Beniger kontrollválságának színtere, csak egy bürokratikus forradalommal kezelhető. Ez új keletű információs aszimmetriákat teremt, amelyek viszonylag gyorsan információmonopóliumba mennek át: a demokratizálódás folyamata megtorpan. És nemcsak a fasiszta rezsimek vagy a sztálini Szovjetunió, hanem a „fejlett demokráciák” esetében is. Hiába reprezentál egyre szűkülő játékteret az élet teljességében a „közpolitika”, a „lenni vagy nem lenni” kérdése átmenetileg felülírja a trendeket. Ne feledjük: éppen és kizárólag a két világháború közti évtizedek az ipari szektor dominanciájának évtizedei; sem előtte, sem utána nem kapcsolódik össze ilyen mértékben az ipari tőke és a katonai-politikai döntéshozatal információ- és erőszak-monopóliuma. Amikorra a második világháború lecseng a fizikai és emberi erőforrások óriási tömegével a veszteség-oldalon, onnan már az információs társadalom előtörténete kezdődik, a szolgáltató és információs szektor dominanciájának kialakulásával, az információs erőforrások reallokációjával. Megkezdődik az információs monopóliumok leépülésének második szakasza, amelyben immár a „sok kis” információmonopólium „olvad fel” az ismeretek és a tudás demokratizálódásának elementáris folyamataiban. (A „fejlett–fejletlen” oppozíció is mindinkább ebbe a „nyelvbe” írja át magát, aminek a hatvanas évek „információs és kommunikációs világegyenlőtlenség” diskurzusa volt az előhírnöke.) Ez a sodrás a fejlett demokráciákban az anakronisztikus információs kiváltságait makacsul őrző politikai felépítmény szerepvesztését erősíti, és a választási rendszerek finomszerkezetének „utánállítására” redukálja az egykor volt emancipációs harcot. Francis Fukuyamának ebből a szempontból igaza van: a „demokrácia intézményrendszerének” végállapota ennek a történelemnek valóban a végét látszik jelenteni. Csakhogy mostanra ez nem is annyira fontos: a lényeges kérdések a 21. század elején már transznacionális és transzkulturális közegben, a tudás világpiacán dőlnek el, s a politika kétségbeesetten keresi a helyét és identitását ebben a térben. Az elektronikus szavazás, az elektronikus kormányzás kérdései (a képviselet mikéntje és a hatékony cselekvés követelménye miatt) némi figyelmet keltenek ugyan, de bár-
milyen látványosak, bármennyi „előnnyel” kecsegtetik az állampolgárokat, és bármilyen izgalmas technológiai innovációkat kapcsolnak be a folyamatokba, a Múlt zárványai – olyan zárványok persze, amelyek hosszú ideig kísértenek még a világ „boldogabbik” felén is.
Információ-központú gazdaságtörténet A korai közösségek zárt, önellátó rendszereinek felszakadásával, a termelés és a fogyasztás szétválásával, a közvetítő technológia (a pénz), a közvetítést lehetővé tévő fizikai tér (a cserehely, majd piac), illetve a közvetítő specialista (a kereskedő) megjelenésével indul útnak mindaz, amit mind közönségesen „gazdaságnak” nevezünk. (Nem kevésbé érdekes természetesen a szimbolikus termékcsere mint érintkezést szabályozó technika sem, de legfeljebb mint históriai érdekesség, vagy átmeneti forma az „ősi” és a „modern” között.) Bármilyen útra kelő, közlekedő termék egyúttal információs médium, többszörösen is az. (Mindezt jól tükrözi a „communicatio” egyidejűleg használt „közlekedés” és „jelcsere” értelme is.) Először is információ, tudás „fagy bele” a termékbe vagy a szolgáltatásba, másodszorra információt generál a javak áramába való bekerüléssel, s végül különféle egyedi döntési mechanizmusokon keresztül valamiféle rejtett kommunikációt valósít meg elkülönült szereplők között, amellyel összehangolják cselekedeteiket. A „láthatatlan kéz” nem más tehát, mint egy intencionalitás nélkül működő makroinformációs rendszer, ami szabályozza, illetve egyensúlyban tartja a gazdaságot – vagyis fenntarthatóvá teszi a társadalomnak a munkamegosztáson keresztül érvényesülő anyagcsere-folyamatait, amelynek keretein belül a termelői és fogyasztói döntések megszületnek. A gazdaság információtörténete tehát avval indul, hogy a termelő és a fogyasztó elszigeteltté válik egymástól, s információs izolációjukat a termékcsere és a kereskedő mint „információbróker” enyhíti. Ez az állapot alapvetően az innováció ellen hat, hiszen nincs gazdasági kényszer, amely technológiai újításra ösztönözne, a fáradtság enyhítése vagy a problémamegoldás gyönyöre pedig nem gazdasági természetű megfontolás. Egészen a kora újkorig, a modern világgazdasági rendszer kialakulásáig ez így is marad. Ekkor azonban ez a szerkezet szétrobban. A gazdaság – ismét csak Jánossy Ferencet idézve – primer körébe „beszabaduló” tőkések (a Verlegerek és utódaik) információmonopóliumuk révén szüntetik meg a kiszolgáltatottá váló agrártermelők és kézművesek korábban élvezett döntési szabadságát, s mint korábban (Marglinra és Landesre hivatkozva) láttuk, ugyanezt teszik a gyárosok is a termelési folyamat egészét átlátni képtelen munkásokkal is. A verseny kiéleződése miatt elindul egy innovációs spirál, csakhogy a sokat tudó masinák és a koszos gyártelepek világa elfedi azt a tényt, hogy a gyáriparnak ez a diadala viszonylag rövid ideig tart. A közvetlen termelés a Gazdaságegész mind kisebb szeletet reprezentáló szegmensévé válik, mert egyre nagyobb súly helyeződik a fejlesztésre, a kiképzésre, az értékesítésre, a szolgáltatásokra és az információs termékekre – vagyis a javak áramlása megindul az információs- és tudásszektor felé. Ezt a folyamatot a gazdaságtörténet az „emberi tőkébe való beruházás megkezdődéseként” írja le, és a 20. század elejére teszi. A folyamat valójában korábban megindult már, nevezetesen éppen a kommunikáció új „architektúrájának” kiépülésével, a távíró és a telefon forradalmával. Ez a nemcsak a termelőt a fogyasztóval, hanem mindenkit mindenkivel összekapcsoló eljárás úgy fejlesztette az „emberi tőkét”, hogy ezt a folyamatot nem „irányította” senki. Éppen az internet és a mobiltelefon 20. század végi diadalútja mutatja remekül, hogy a kommunikáció és az információszerzés szabadsága hogyan hat vissza jótékonyan az egyének és közösségeik gazdasági döntéseire és teljesítményére: ennek a folyamatnak a „kistestvére” ment végbe száz évvel azelőtt, ahogy arra a Freeman–Louca szerkesztőnégyes által 2001-ben megjelentetett tanulmánykötet (As Time Goes by. From the Industrial Revolutions to the Information Revolution) is felfigyelt. Jól látszik az is, hogy az internet megagépezete hogyan kezdi el lebontani a korábbi információmonopóliumok világát is: egyre több felületen és technikával talál egymásra termelő és fogyasztó, akik egyre kevésbé igénylik a közvetítést. A friss elemzések dezintermediatizációnak nevezik azt a folyamatot, amelynek során a termelés értékláncára rátelepült korábbi közvetítők – a kiskereskedő, a nagykereskedő, a szerzői jogvédő, a szabályozó (és elvonó) hatóság – helyére kisebb elvonásokat eszközlő kevesebb szereplő lép. Evvel párhuzamosan – nem véletlenül – mindinkább közhellyé válik, hogy a gazdasági körfolyamatok szűk keresztmetszetévé immár nem a tőke, a pénz, a technológia, hanem a tudás és az információ válik, s ennek megfelelően a gazdaságban a politikai alrendszerre emlékeztető emancipációs folyamatok indultak el. A munkaerőpiac multinacionálissá válásával, az elképesztő mobilitással és a tudástermelési döntések decentralizálódásával kiegyenlítődnek korábbi információs aszimmetriák. Evvel párhuzamosan olyan méretű tudástermelő hátteret igényelnek egyes ágazatok (mint például a gyógyszervegyipar), hogy mindinkább a kooperatív tudás-
termelő mintázatok erősödnek fel. Emiatt (is) az információ- és tudásmunkások száma monoton nő. Nehéz elképzelni azt a gazdaságot, amely az ipar részesedését ugyanúgy 10% alá nyomja majd a mérlegeken, mint történt az az agrárszektorral, de logikus és elkerülhetetlen fejleménynek látszik. Addig is gazdaság és információ közös metszetének három különösen fontos részkérdését külön is érdemesnek látszik megvizsgálni.
Kereskedelmi utak mint információs csatornák a világtörténelemben „A föníciai jelek elterjedése… megkönnyítette a kereskedelmi érintkezést… és egy közös kapcsot teremtett, amely sok népet fogott át… A borostyánkereskedelem… a föníciai parti hajósok vakmerőségének és kitartásának köszönheti keletkezését. Utólagos kiterjeszkedésében érdekes példáját nyújtja a világnézet történetében annak a befolyásnak, amelyet egyetlen távoli termékhez történő ragaszkodás a népek belső érintkezésének megindulására és nagy földdarabok megismerésére gyakorolhat.” Alexander von Humboldt: Kosmos (1845) A kereskedelem és a kereskedelmi utak története meggyőződésünk szerint sokkal jelentősebb kérdésköre a világtörténelemnek, mint ahogy azt az irodalom kezeli. Valójában nemcsak egy ötezer éves világrendszernek az aktora (ahogy a Gills–Gunder-Frank páros fogalmaz), hanem egy ötezer éves globális információs közműnek is a letéteményese. A jelenleginél nagyságrendekkel részletesebb kifejtést igényelne, de addig is, amíg az megszületik, röviden az alábbiakat tűnik célszerűnek kiemelni. A kereskedelmi utak egészen addig kulcsszerepet töltöttek be a közösségközi információs piacon, amíg más médiumok (elsősorban a tömegsajtó) ezt a szerepet háttérbe nem szorította. Ennek megfelelően egészen a 17. századig a kereskedelmi utak hat különböző szinten generálhattak változást valamely információs rendszerben. 1. A kereskedelmi céllal szállított árukba, tárgyakba, dolgokba „fagyott” információ révén (amely a csere, majd a felhasználás során „aktualizálja” információtartalmát). Ide az egyes áruk hatástörténete, az általuk gerjesztett készségek, ismeretek vagy éppen ismeretek iránti igény, új áruk, illetve technikák iránti kereslet, érdeklődés, innovációs inspiráció, ennek következményei stb. tartoznak. 2. Kifejezetten információtovábbítás céljára szolgáló jelhordozók vagy nem továbbítás, hanem tárolás céljából a kereskedelmi úton közlekedő tárgyiasított információk „médiumai”. Ide a kereskedelem és postatörténet kapcsolódási pontjai, a kereskedők szakmával kapcsolatos „információtechnikai infrastruktúrájának” (könyvelési, regisztrációs technika, segédletek, könyvek stb.) kölcsönös cseréje tartozik. 3. A kereskedelmi utakra vonatkozó útvonal-információk, utazási segédletek, térképek. A segédletek elkészítésének intézményesülése, az utak tapasztalatainak, praktikus tudnivalóinak kumulálódási technikái. Az útvonalakkal kapcsolatos tudás titokban tartásának okai és módszerei. Az útvonal-információk nyilvánossága. (Térképtörténet, kifejezetten eligazodástámogatásra készült útleírások használata, utazók leírásainak spontán felhasználása, nyelvi akadályok leküzdésében segítő szójegyzékek, titkos hajózási útvonalak.) 4. A kereskedő vagy a kíséretében utazó által megszerzett piaci, katonai-politikai célú hírszerzési információ vagy „metainformáció” (tudatosan vagy mintegy „mellékesen”, spontán felhalmozott ismeretek és benyomások országokról, tájakról, városokról, intézményekről, emberekről, szokásokról, a bejárt területekről). A fő kérdések: mennyiben módosítja a gazdasági folyamatokat az anyaországban vagy -városban a távoli piacokról származó információ? Hol, hogyan, ki és milyen hatékonysággal használta direkt információszerzésre a kereskedőket? A kereskedő tapasztalata milyen áttételekkel vált közössége többi tagja számára ismeretté és tudássá? 5. A kereskedelmi célország vagy az útvonal által érintett területek lakóinak közvetett információi a kereskedő viselkedése, kinézete stb. alapján az ő közösségéről. A kereskedő által szolgáltatott „verbális” információ magáról és közösségéről. Kereskedők kommunikációs és érintkezési szokásai, kulturális konfliktusok stb. A világkép kitágulása kereskedői közvetítéssel.
6. A genetikai információ cseréje, avagy „vérkeveredés” a kereskedelmi utak körül. A „mobilitás” megtestesítői, a kereskedők vegyes házasságaiból vagy kapcsolataiból született, a két kultúrát ötvöző mesztic gyermekek a kultúrák közti közvetítésnek lettek a pionírjai. Leonard Y. Andaya (1992) például Délkelet-Ázsia európai apa és helyi anya kapcsolatából született gyermekeiről mutatta be, miként váltak Melaka, Manila és Batávia mesztic közösségeiben sikeressé és elfogadottá. A Jagchid–Symons szerzőpáros (1989) egy egész fejezetet szentel a keresztházasságoknak a kínai nagy fal menti nomád-kínai érintkezések idején, hasonló következtetésekkel.
Az információáru története 1771 táján Fridvaldszky János, ez a csodálatosan friss elméjű erdélyi polihisztor kutatóútján „örmény vándorkereskedőkkel találkozik, akikkel beszédbe elegyedve arról értesül, hogy kordovánbőrt nem lehet erdélyi nyersanyagokból készíteni, mert hiányzik hozzá a »skumpia« (cotinus, cserszömörce). Felkelti érdeklődését a kérdés, elmondatja magának, hogy milyen ez a növény, azonosítja a rendelkezésére álló botanikai munkákból, majd elkezdi keresni.” Egy éven át hasztalanul próbálkozik Moldova és Máramaros vidékén, majd újabb egy év múlva Hunyad megyében, Ulm és Aranyos közt egy hegyen megtalálja. Mindezt le is írja Dissertatio de skumpia című művében (Kolozsvár, 1773). Kísérletezni kezd, kiszámítja, hogy a cotinus-import Erdélynek több ezer rajnai forintjába kerül. Egy gazdatiszt segítségével cotinus-ültetvényt telepít, és leírja a kordovánbőr készítését. De vajon miképp lehetne kiszámítani, hogy gazdaságilag mennyit ért a kíváncsisága, majd még inkább az általa megtermelt tudás? Az importkiváltásban, az árakra gyakorolt hatásban vajon miképp jelenik meg a Hunyad megyei hegyen megejtett felfedezés, és hogyan tudunk számolni azt megelőző kétéves eltökélt kereséssel? Colbert francia pénzügyminiszter tudhatott valamit erről, mert száz évvel korábban, 1673-ban (!) Magyarországra küldött egy tímárt, hogy tanulja meg a „magyar cserzést”. (Nem meszelték a bőrt, hanem borotvával szőrtelenítették, így tömörebb maradt. Faggyúval tették vízállóvá, a cserzéshez pedig timsót használtak. Így nagy szakítószilárdságú, szívós bőrt kaptak.) A Colbert „ipari kéme” által megszerzett tudás vajon hogyan számszerűsíthető? Mennyibe került, és milyen hasznot hajtott? Egyelőre inkább a kérdéseink sorakoznak. Mekkora költséget jelentettek a Hanza-városok kereskedőinek a futárok, a hírlevél kiadása, az információforrások megfizetése, és hogyan térült meg mindez? Vajon „beárazható (volt)-e” a piramisépítési know-how (aminek a mai napig próbál a végére járni a tudomány), milyen áttételekkel és milyen mérési eljárásokkal vált „termelővé” a korai tudomány? Minél hátrébb megyünk vissza az időben, annál nehezebb választ találni, hiszen kevésbé differenciált társadalmi közegben kevésbé voltak differenciáltak az értékmérés technikái is. Abból viszont kiindulhatunk, hogy az információ és a tudás kezdettől fogva fontos erőforrás. Megfelelő tipológia híján azonban egyelőre nem látjuk tisztán, hogy a gazdaság milyen keringésköreiben milyen célra szolgáló milyen típusú információáramot érdemes elkülöníteni, hogy sokatmondó szerkezeti sajátosságok nyomára akadjunk. Az viszont bizonyos, hogy a szakma még nem kezdett utánajárni annak, hogy vajon a gazdaságtörténet korai századaiban mi következett mindabból, hogy az információ speciális áru: elfogyasztása nem semmisíti meg, és gyarapszik, ha szétosztatik. De vajon ugyanaz mozgatja-e a joculatornak – történeteiért cserébe – enni adó parasztot és az újságolvasó polgárt, amikor „fizet” a reggeli újságért? Azt pontosan dokumentálta a történettudomány, hogy a különböző értesüléseknek, híreknek milyen piacuk és feketepiacuk alakult ki, hogy egy-egy információ értékes mivoltát hogyan igazolták a cserébe átadott javak. De vajon mikor és miért alakult át az információpiac szerkezete? Mondhatjuk-e, hogy a könyvnyomtatás és a modern tömegsajtó által nyitott résbe nyomult be az összes többi információs árutípus?
A pénz információtörténete Az árucsere kezdetén, az elfogyasztható egyenértékesek időszakában a termékek egyes mennyiségegységeinek közvetlen megfeleltetésében (I.), később (voltaképpen a megfelelő súlymérési technika által lehetővé tett, hitelesített, lepecsételt súlymértékekből kinövő és korlátlanul kis egységekre bontható fémpénzek óta) a numerikus mennyiség formájában kifejezett árban aktualizálódik a mérésművelet. Ebben a fázisban jelenik meg a második információs
rendszerszint (II.), mert a papok, illetve a kereskedőcsaládok által történő hitelesítés (ami egyébként a minden egyes tranzakció esetén szükséges újramérés aktusára fordított időt váltotta ki) révén a fémpénzen egyszerű esetben a súlyérték megerősítése, fémpénzrendszer esetén mennyiség, illetve értékreprezentáció funkciójával jelent meg a kódolt jelsorozat. A pénzrendszerek találkozásakor alakul ki a harmadik információs rendszerszint (III.), az eltérő súlyú, méretű, értékű (és presztízsű!) pénzek összemérhetőségét adott átváltási kulcs formájában majdnem automatikusan biztosító másodlagos mérésművelet. (A) „majdnem” azt jelzi, hogy már ebben a látszatra kizárólag a fémmennyiségek öszszemérését végző folyamatban is megjelentek olyan „rendszeridegen” elemek, amelyek a mérés alapjául szolgáló tényezők mellé első ránézésre szubjektív mozzanatokat emeltek [kedveltség, elterjedtség, megbízhatóság], de amelyek mögött mély gazdasági-kulturális meghatározottságok munkáltak [oda-vissza, tehát bizonyos „hivatalos” pénztípusok diszpreferálásával is]. Ekképpen szabályos informatikai forradalomnak lehet tekinteni a nagy egységes birodalmi pénzrendszereket, amelyek egy már-már kezelhetetlen numerikus kihívást oldottak meg (a Római Birodalomban például minden provinciának, városnak, népnek saját pénze volt, s így az egyes üzletkötéseket csak lassú és bonyolult átszámolgatásokkal lehetett lebonyolítani – nem véletlen, hogy az augustusi pénzreform egy pillanat alatt kiterjedt az egész birodalomra). Ne feledjük továbbá, hogy a pénzváltás, mint elkülönült szakma a másodlagos mérésművelet elvégzésének megkönnyítésére jött létre, nemcsak a tranzakciók lebonyolítását koncentrálva a térben (piachelyek), hanem az azokhoz szükséges tudásokat is (specialista), megteremtve ezzel az önálló pénzműveletek, az elkülönült pénzforgalom és ennek révén a bankrendszer alapjait. A pénzváltók még jócskán a második információs rendszerszintre települtek (hiszen asztalkáikon az összehasonlítást lehetővé tevő súlyhitelesítést végző mérlegek álltak), a funkcióikból kinőtt bankok viszont már a negyedik információs rendszerszint (IV.) alapjait rakták le. A folyamat ugyanis, amelynek során tanúsítványokból fizetési ígéret, majd fizikai pénzmozgás nélküli pénzátutalás lett, a hitelesítés fundamentumát emelte ki a rendszerből, hiszen már nem fémpénz, hanem papír a kódolt jelsorozat hordozója. A korábbi hitelesítési szintre ekképpen egy második hitelesítési szint épült, ti. bizalmi alapon az érintettek elfogadták a fémpénz reprezentációjaként a papírt, a fémpénz mennyiségének reprezentációjaként a papíron megjelölt mennyiséget. (Érdekes, hogy már az elsődleges hitelesítésnél is fontos szerepet játszott a bizalmi mozzanat. Mezopotámiában például az állatot jelképező papi pecsétekkel megjelölt súlyok megbízhatóak voltak, ezért öntöttek később kacsa alakú rézpénzt.) Az új megoldás elsődleges funkciója az volt, hogy a forgalomban lévő pénz kis mennyisége mellett is zökkenőmentesen tudja biztosítani a növekvő üzleti forgalmat – újólag azt látjuk tehát, hogy az információtechnikai innováció numerikus kihívásra adott válaszként jelenik meg, amit a másodlagos cél, a pénz szállításának hiányában megnövelt biztonság csak felerősített. Feltűnő, hogy a korszakhatárokat átlépve adott numerikus kihívások esetében mindig megjelenik ez a megoldás: a sort a londoni Cattling-gyűjteményben és a leningrádi Kelet-ázsiai Múzeumban őrzött fatábláról nyomott és színes kéziratrajzzal díszített papír- (valójában textil-) pénz nyitja meg. Ezt a közel ötezer évvel ezelőtti, 5 fémegységet reprezentáló pénzhelyettesítőt egymástól függetlenül követték kínai, sumer, egyiptomi, majd görög és római „utódai”, ám általánossá csak a bankok középkori megjelenésével, majd később a modern papírpénz (igazából 19. század végi) elterjedésével váltak. A papírpénz a kettős hitelesítés speciális esete: standardizálódik a hitelesítő (állam, jegybank), ennek révén a forgalomból kivonható a fém (ezüst- vagy arany-) alappá váló hagyományos funkcióhordozó, a papírpénz pedig immár egymaga reprezentálja a fedezet tényét és a mennyiséget (a pénzhasználatot az állammal szembeni bizalmi kérdéssé avatva). Az egyes bankházak rendszerré formálódásával jelenik meg az a harmadlagos mérésművelet, amely az ötödik információs rendszerszintet (V.) jelenti: a bankközi pénzmozgások egyenlegének mérését lehetővé tévő klíringszisztéma egy tranzakció mennyiségi (tehát numerikus!) küszöbérték átlépése után teremtette meg a maga elkülönült intézményi kereteit. A modern gazdaság és a modern bankrendszer végső soron egyszerre tartalmazza az öt információs rendszerszintet, a kettős hitelesítés alapjául szolgáló jelhordozó újabb és újabb formáinak (mint például a plasztikpénz) kifejlesztésével. Az elektronikus pénz (E-money) nem „cseréli le” ezt a többszörösen rétegzett struktúrát, csupán „rátelepül” arra, egy újabb, hatodik információs rendszerszintet (VI.) teremtve. Az E-pénz a fedezet tényének és mennyiségének reprezentálása mellett ugyanis a pénzként való funkcionálás hitelességét igényli (hármas hitelesítés). Jellemző módon ennek a megoldása ugyanúgy digitális, mint a másik két mozzanat hitelesítése, s feltűnően alapul a bizalmi elven. Mivel pénzmennyiséget reprezentál, ugyanúgy mögötte kell állnia a valóságos készpénznek, mint ahogy a papírpénz mögött ott áll a fémfedezet. (A tévesen használt „virtuális pénz” inkább már arra a fázisra utalhat, amikor a pénz funkcióját betöltő digitális jelsorozatok hajói esetleg elszakadnak valósághoz kötött és fizikai mennyiségekre fordítható horgonyaiktól, egyetlen elfogadási aktussá redukálva a hitelesítési rendszerszinteket, sőt végleges E-pénz formájukban ország
nélküli valutaként, globális, „kiberpénzként” funkcionálnak, megszüntetve ezzel a másodlagos és harmadlagos mérésműveletek szükségességét. Ez már nem is a pénzfunkció működését lehetővé tevő hordozó, hanem maga a „pénz” virtualitását jelentené.) Az információtechnológiai megoldások mögött álló numerikus kihívások természetrajzához hozzátartozik a pénz mint fizikai létező mozgásának trendje, a pénzforgalom „térszerkezetének” kérdése. Az elkülönült termelőcsoportok közti kételemű (diadikus) cserehelyszínek (általában a közösségi életterek közti távolság számtani közepe) és a hitelesítést végző templomok, kereskedőházak, majd leginkább uralkodói székhelyek pontként kijelölhetőek. A másodlagos mérésművelethez az egységes rendszerbe betagolt termelők és kereskedők a piachelyek (marketplace) formájában egy sokpontú rendszer időben nagy állandóságot mutató (általában mértani) középpontjait hozzák létre. A kettős hitelesítés mögött hálózati struktúra jelenik meg, a kora középkori banklerakatoktól a mindenütt feltűnő pénzkiadó automaták világáig. A bankközi pénzpiac kialakulása és fejlődése a térszerkezet szempontjából analóg a multipont-középpont piachelyekével (forgatókönyveit színesen ábrázolják a klíringhelytörténetek, majd még színesebben az első zsiróhelyek „hőskorának” históriái), és nagyjából párhuzamos az árucsere piaci helykötöttségétől megszabaduló, a térben rugalmasan áthelyeződni képes, de mégiscsak pontszerűen lokalizálható tőzsdehelyek megjelenésével (16. század eleje). A hármas hitelesítésű E-pénz megszabadul a tér minden kötöttségétől, és kizárólag az „információs szupersztráda” behuzalozottsági együtthatójától, a lehetséges végpontok számától és elhelyezkedésétől függ. A szemünk előtt „robban szét” a hagyományos, bankfiók-központú pénzfelvétel az informatizálás adott szintjén megjelenő automata pénzkiadó gépek fokozatos „téri expanziójával”, a fiókból az utcára, majd az utcáról a gyakran látogatott közintézményekbe. A trendet a „home banking”, illetve a PDA-k (Personal Digital Assistent) révén mobil eléréssel elvileg mindenkit elérő „private banking” zárja, s evvel a folyamat végpontjára a tér kötöttségeinek felszámolása, a „marketspace” kerül, ami szépen rímel a „virtuális pénzzel” kapcsolatos prognózisokkal. A fenti összefüggéseket a 6. táblázatban összegezzük. 6. táblázat. A pénz információs rendszerszintjei Rendszerszint
Információtechnikai megoldás
Térviszony
6.
Hármas hitelesítés
Óriási mennyiségű lokalizálható műveleti hely
5.
Harmadlagos mérésművelet
Multipont-középpont (pénz)piachely(ek)
4.
Kettős hitelesítés
„Hiteleshelyek” gyarapodó hálózata
3.
Másodlagos mérésművelet
Multipont-középpont piachely(ek)
2.
Elsődleges hitelesítés
Konkrét „hiteleshely(ek)”
1.
Elsődleges mérésművelet
Diadikus cserehely(ek)
Információ-központú társadalom- és technikatörténet „Másrészt viszont az, hogy a zárt társadalmak a beszéd, a dob és a fül technikájának a termékei, az elektronikus kor kezdetével elvezet bennünket ahhoz a következtetéshez, hogy az egész emberi nem egyetlen világtörzsbe tömörül… Kiterjesztett képességeink és érzékeink most a tapasztalás egyedülálló mezőjét hozzák létre, amely megköveteli, hogy ezek a képességek és érzékek kollektívan tudatossá legyenek.” Marshall McLuhan: A Gutenberg-galaxis Az információs univerzum felől nézve írandó társadalomtörténet elválaszthatatlan a technikatörténettől. Kulcsszavai: közösségméret, homeosztázis, (dinamikus egyensúly), megismerés, terjedés (diffúzió), átalakítás. Emiatt tudunk úgy beszélni a társadalomtörténetről, hogy annak eleven „akciós univerzuma” (a táplálkozás, a betegségek, a szexualitás, a munkavégzés és az életminőség) helyett csak a tevékenység „kognitív” dimenziójára figyelünk, hiszen az egyedi döntéseken keresztül minden úgyis „akcióba”, a természeti és társadalmi környezet megváltoztatása irányába fordul. A kultúra és a társadalom szerkezeti-működési rendjét meghatározó egyensúly fenntartása a szükséges ismeretmennyiség mozgósításán keresztül történik. Avval, ahogy tanulás révén veszi birtokba a világot, és megismeri önmagát,
saját egyensúlyának megteremtése és fenntartása érdekében az egyén eleve megismerésre orientált. (Hogy az emberi test az alapja a képzelet, a gondolkodás és a következtetések világának, arról Mark Johnson [1987] szép könyvéhez irányítjuk az olvasót.) Az érintkezés nélküli ökológiai fülkékbe zárt csoportok számára azonban a megismerés tárgya végtelenül korlátozott: saját maguk, saját közösségük és saját ökológiai fülkéjük. Az ismeretszerzés és döntéstámogatás terébe bevonnak minden elemet, amely információs természete révén segítheti a mindennapi tevékenységet. Amikor információs eszközöket és szerszámokat készítenek – például holdnaptárt (egyes vélemények szerint már 30 ezer éve), vagy a vidék állat- és növényvilágát jelenítik meg piktografikus rendben –, akkor ezek új információs erőforrásokká lesznek, de nem „húzzák” maguk után tovább a megismerést. A pályaszámításokig és az osztályozási rendszerekig még hosszú időnek kell eltelnie. A vándorlásra kényszerülő kiscsoportok új helyen letelepedve egy ideig intenzíven „felfedezik” az új környezetet, majd információ-háztartásuk „beáll” a megszokott szintre. Üdítő változatosságot egyedül a (gyakran szimbolizációval összekapcsolódó) álominformáció és az új szituációkra egyedi reakciókat követelő játék jelent, de az ezekből származó „új” információ is a közvetlen környezethez csatol vissza. Ahhoz, hogy a megismerés masinája megállíthatatlanul zakatolni kezdjen, ebből a zárt rendszerből ki kellett lépni, és ez az emberi érintkezés művén keresztül valósult meg. Az újabb és újabb embercsoportok összekapcsolódása, az egyre bonyolultabb és kiterjedtebb társadalmi tér és a mind nagyobb tartományaiban lakott természeti környezet egyre összetettebb ismeretuniverzumot eredményezett, ami a megismerést egyszerre nyomta az absztrakció és a reflexív gondolkodás irányába. McLuhan erre is felfigyel, amikor Whiteheadet idézi a felfedezés felfedezéséről, amely a Sperber (1996) által leírt reflexív hiedelem (a hiedelemre vonatkozó hiedelem) helyére lép. A legnagyobb ismerettár továbbra is a tradíció révén örökített tudás tömbjeibe fagyott bele, de e lokális tudások „felett” immár az ókor tudományossága kezdte meg a világ fogalmi birtokbavételét, az enciklopédikus rendszerezés mellett a magasabb osztályozási sémák, gyűjtőkategóriák forradalmával, új, egészen másra kifejlesztett információtechnikai megoldásával, az írással, és az annak révén életre keltett analitikus és racionális szellemmel. Eközben a lokális tudás és a spirituális megismerés világa, a pszichotechnikaként és kozmológiaként egyszerre funkcionáló világvallások továbbra is biztosították az egyéni és közösségi egyensúlyfunkciót, ám mindez a világ megismerésének (már csak fizikai korlátai miatt is) egyre kisebb szeletét közvetítette. Annál is inkább, mert az írás révén megkezdődött a tárgyiasított információk akkumulációja is, amely csak azért nem gyakorolt nagyobb hatást a társadalomra, mert hosszú ideig nem tudott közkinccsé válni. Mint sok minden más, ez a szerkezet is nagyjából a kora újkorig állt fenn, amikor is robbanásszerűen megnőtt mind a birtokba vett tér, mind az összekapcsolt közösségek mérete, mind az információkhoz való hozzáférés volumene, és új absztrakciós szintek jöttek létre. Az Európát Amerikával és Ázsiával összekötő tengeri hidakon a korszak végére ölt intenzív alakot a javak, emberek és információk áramlása. A „tudás összegének minőségi és mennyiségi változását” kiváltó kommunikációs csatornák (Bitterli, 1982) a kisszámú túlélő szemtanú sporadikus szóbeli tapasztalatainak átadásától a korlátozottan megbízható útinaplókon át vezet az előre megszerkesztett kérdőívekkel ismeretet is vadászni induló felfedezők eredményeinek mind szigorúbb empirikus-módszertani bázison történő felhalmozásáig. A hírérzékeny Közvélemény és a megismerés extenzivitásába bódult Tudomány felfokozott érdeklődése megnyitotta az utat az újonnan megismert tájakat és népeket kitágított keretek között egységes percepciós rendszerbe szervező romantikus premodernitásnak. Nagyjából ettől az időtől fogva igazán érdekes az innováció mint „társadalmi konstrukció” (social construction), amely a kapcsolatot létesítő csoportok néha hosszú ideig tartó, de mindig összetett kölcsönviszonyainak „eredőjeként” születik. Ez a kölcsönviszony azonban nélkülözi az intencionalitást, és úgy tűnik, a jól megszokott terjedési, „diffúziós” mintázatokat is. Valami más ez: közös élettérben kommunikáció nélkül is egységesedő ismeretbázis, vagy a közös cselekvések „oldalvizén” születő mikrokommunikációs aktusok sora. Ezek „eredője” nemcsak az adott „szituációkra és tárgyakra” vonatkozó, hanem a kérdéssel foglalkozók attitűdjeit és érdekeit is megjelenítő párbeszédeken keresztül formálódik ki. Az eszmék, képzetek és jelentések e különös keresztkapcsolatait írja le Bruno Latour (1986) „transzláció”-fogalma. Ilyen transzlációnak tekinthető a súly- és más mértékegységek standardizációja, a korábban teljesen „egyirányúnak” gondolt és leírt cenzúra- és propagandagépezetek működése, de voltaképpen akár a nyomtatás kultúrájának az elterjedése is. A reneszánsz előjátéka után ekkor „nő fel” voltaképpen a művészet, és válik sok egyéb funkciója mellett a megismerés új segédcsapatává is. A „világgazdaság” mintájára a „világirodalom” is most alakul ki, és válik a „tudomány” végleg hálózatos szerveződésűvé és nemzetközivé.
Az újkor végére készen áll tehát minden a megismerés és ezen keresztül a Valóság átalakításának következő szakaszához, de a robbanást aktualizáló információtechnikai innovációkra és az ipar dominanciájának megszűnésére még sokat kell várni: és a telefon és a televízió is csak előjáték az internet metaforájával jelképezett új megismeréstörténeti szakaszra, a soha nem volt méretű és hatékonyságú, összekapcsolt tudástermelő gépezetek időszakára. Úgy tűnik, egyszerre kezdi kitölteni a globális közösségi és természeti teret a megismerés és a fizikai átalakítás sok-sok új alrendszere, ám eközben már elkezdődött a következő, beláthatatlan távlatokat nyitó szakasz megalapozása is. Az emberi jelenlét szféráját a Holdig, a „távolba hatást” a Mars-járók révén a Marsig, a „megismerési rádiuszt” pedig felmérhetetlen kozmikus messzeségekbe terjesztette ki az emberiség. A lokalitás önfenntartó fülkéiből kiindulva az egységesülő világtársadalom technológiája ma már arra ad esélyt, hogy immár bolygóméretű kozmikus katasztrófákat is sikerülhessen elkerülni.
Információ-központú hadtörténet A kereskedelmi utak mellett évezredekig az erőforrásokért vívott konfliktusok jelentették az érintkezés másik korai formáját. S miközben birodalmak sorsa dőlt el egy-egy ütközetben, a háborúk „mintegy mellékesen” az intézményes információcsere paradox intézményeivé lettek: a küzdelmek nyomán a mérleg egyik serpenyőjében halottak, sebesültek és pusztulás, a másik serpenyőben viszont az ellenféllel kapcsolatos új információk tömege. S hacsak nem végződött teljes etnocídiummal a fegyveres konfliktus (mint jó néhány esetben az ókori hadtörténettől a Jared Diamond által bemutatott újkori polinéziai mészárlásokig), az információmérlege mindkét félnek pozitív volt: nemcsak a másik fegyverzetével, taktikájával, harcművészetével, hanem annak nyelvével, öltözködésével, viselkedésével, valamilyen szinten kultúrájával szembesült. A másság felismerése hozzájárult új „befoglaló” sémák kialakításához, tágította a közvetlen környezeten túli világról alkotott képet. Ez a leglátványosabban a hódító-meghódított nyelvi-kulturális keveredésén keresztül érvényesült, a létrejövő információközösségek minden esetben gazdagabbak voltak, mint a korábbiak. Az etnikumoknak ez a körtánca általában információs vérfrissítést is jelentett, az új információk beépítése a korábbi mintázatokba mindig transzformációs hatású volt, s ez a szerep egészen addig fennállt, amíg az információcsere békés formái, a tájékozódás új infrastruktúrája a kora újkorban ki nem oltotta ezt a jellegzetességet. Információs szempontból azonban evvel nem szűnt meg a hadművészet jelentősége, csak máshová helyeződött át. A csapatok mozgatása, a logisztika megtervezése egyre inkább igényelte azt, amit évszázadokkal később információmenedzsmentnek és döntéstámogatásnak nevez majd a szakirodalom. A katonai döntéshozatal – messze megelőzve a bürokrácia és bizonyos értelemben a tudomány teljesítményét – a modellalkotás speciális eseteként olyan információs szerszámokat hoz létre, amelyek aztán később nagy hatékonysággal alkalmazhatóak másutt is a társadalomban. Nem az újkor terméke: kezdetektől fogva tudatosan használják. Már az ókori kínai Csou-birodalomban született Co Csuan is átgondolt, rendszerező hadtudományi munka, amelyben a csaták megvívására vonatkozó tudnivalók csak töredékét teszik ki a döntéshozatalra vonatkozóknak. A megfigyelés, információgyűjtés, megfontolás, kipuhatolás műveletei mellett visszatérően a döntéshozatallal foglalkozik (lásd Kierman, 1974). Szépen írja minderről Perjés Géza (2001) a Mohács körüli idők török hadvezetésének kompetenciáját elemezve: „Az emberi magatartást és a döntési processzust vizsgáló viselkedéstudományok kétséget kizáró módon megállapították, hogy az emberek és közösségek főleg a létüket érintő kérdésekben általában racionálisan döntenek. A racionalitás természetesen nem teljes, csupán korlátozott, mivel az információk hiányosak, feldolgozásuk, értékelésük és elosztásuk tökéletlen. Kétségtelen tényként kell elfogadnunk e tudományok azon megállapítását is, hogy a döntést hozó egyén vagy szervezet a környező világ adatait magában foglaló belső modellt, image-t alakít ki, és ebbe helyezve a szóban forgó cselekvés, tevékenység, szakma paramétereit, szimulálja az egyes alternatívákat, és becsüli meg valamilyen belső matematika útján a következmények valószínűségét.” A „belső matematika” mellett a „külső matematika” kisugárzó hatása is jól ismert fejlemény. Az ókorban a seregek mozgása, illetve a nagy területre kiterjedő hadműveletek koordinációja a különböző optikai távírórendszerek sorának kifejlesztéséhez és tartós használatához vezetett, és számos titkosító- és üzenettovábbító eljárás köszönhette létét a katonai igényeknek. A számítógép előtörténetének egyik ága a rejtjelező gépek (mint például az Enigma) fejlesztéséhez, egy másik ága a nagy komputációs kapacitást igénylő lőelemszámításhoz vezet. S nem lehet az internet történetét sem megírni másképp, csak kellő helyen említve az amerikai védelmi tárca DARPA és ARPA projektjeit. Mindezek persze alig észrevehetően belesimulnak a „haditechnikából a polgári életbe” közhely állításába. Meglátásunk szerint ennél az innovációs szerepnél sokkal fontosabb volt, amelyet a katonaság a tudástechnológia korai
rendszereinek kifejlesztésében játszott. A döntéselméletről már ejtettünk szót, de talán ennél is érdekesebb mindaz, ami az oktatás környékén történt. Egészen korán meg kellett szervezni azokat az információs üzemeket, amelyek a megfelelő tudású katonai vezetőket bocsátották ki. És információs szerszámot kellett adni azoknak a kiképzőknek a kezébe, akiknek a feladata az volt, hogy fegyelmezett, ütőképes gárdát kovácsoljanak a katonákból. A didaktika, az oktatásszervezés korai formái itt szökkennek szárba, és Spárta példája jól mutatja, mennyire át tudták járni a korabeli társadalomszervezetet. (Ez a pionír szerep később is megmarad, amikor az újkor hadmérnökeit elitintézmények képzik.) Befejezésül említsük meg, hogy két, több mint tíz éve megjelent önálló monográfia már megkezdte az információtechnika „hadtörténetének” megírását. A német Claus Euriché (1991) inkább mesélősebb, technológia-központú munka, a kanadai gazdaságtörténész, Leonard Dudley (1991) elemzése viszont sokkal merészebb és absztraktabb: következtetése az, hogy a jelen állapot megértésének kulcsa, ha elsősorban az információ- és erőszaktechnikák által történetileg kiformáltnak tekintjük. A hosszú hadtörténeti ív végállapota pedig az információs korszak hadviselése (information warfare), amellyel több monográfia is foglalkozik, leginspirálóbban talán Alvin Toffleré (1993). Az bizonyosnak tűnik, hogy az információs korszak másféle érdek-összeütközéseket, másféle konfliktustípusokat generál, a „szuperszimbolikus gazdaság” szereplői másképp vívják meg csatáikat.
Információ-központú jogtörténet A Nyugati Csou-kor Mu királynak tulajdonított törvénykönyve, a hing-su háromezer esetet sorol fel: ebből kétszáz járt halállal, háromszáz kiheréléssel, ötszáz láblevágással, és száz-száz orrlevágással, illetve tetoválással (Maspero, 1978). Szándékosan egy kevébé ismert, elrettentő erejű jogi dokumentumot idéztünk, hogy annál élesebb legyen a kontraszt: azon információs mintázatok közül, amelyek a viselkedést szabályozzák, a jog kezdettől fogva a mai napig az egyik legfontosabb, még akkor is, ha citoyen mivoltunk borzong is a hozzá kötődő rémségektől. Csakhogy akkor, amikor ilyen volt a törvénykönyv, olyan volt a világ is – a valóságra reflektált, és a status quo fenntarthatósága volt a funkciója. A jog elsősorban keretet adott, normát teremtett, miközben valamiféle relatív függetlenséggel rendelkező instanciává vált. Noha a világi és egyházi hatalommal hosszú időn keresztül szorosan összekapcsolódott, mégis az információáram önálló logikájú reflexív körévé tudott válni. Ugyanúgy, ahogy a mindenkori hadvezér, a mindenkori jogalkató és -alkalmazó is modelleket alkotott a világról, s ha sok esetben kullogott is csak a valóság mögött, a jogszabályokba fagyott tudás a megismerés egyik sajátos formája lett és maradt. A jog ekképpen nemcsak az államtudománnyal, hanem az ismeretelmélettel is kezdettől fogva szoros szimbiózisba került (avval a szakadatlan törekvéssel, amellyel a valóság pontos követését biztosító fogalmi tisztaságot a nyelv korlátai és lehetőségei között ingázva kereste). Már a jog enyhe formája, a kanonizált szokás, az „íratlan törvények” világa is stabil információközösségeket teremt, különösen ott, ahol törődtek a megfelelő nyilvánossággal. Már Hammurapi is a bazaltba vésett jogszabályok nyilvános helyeken való felállításáról rendelkezett, s a törvénykezés – sőt az ítélkezés – nyilvánossága, tömegeseményé avatása a kódok megerősítésének, ismétlésének eseményévé vált. A jogi normák mint információs mintázatok (másoknál: kulturális mémek) a túlélést és az egyensúly fenntartását szolgáló tapasztalatok lenyomatai. Ezért egészen addig, amíg ez a tapasztalat elégséges volt a lokális világmodellek megalkotásához és működtetéséhez (nagyjából a modernitásig), tökéletesen szolgálta az érintett közösségeket (és ahol a környezet nem változik, szolgálja ma is). A jogászértelmiség elsősorban mégsem a látványos törvénykezési tettek miatt fontos szereplője az információtörténelemnek. Sokkal inkább amiatt, hogy különlegesen értékes információs specialistaként évezredeken keresztül végezte a hétköznapok apró információs szolgáltatásait: hitelesített, írásba foglalt, tanúsított, megőrzött – a középkorban a kereskedők mellett az írásbeliség másik „élcsapatát” alkotta. A jogászok emellett – s evvel általában ritkán és keveset foglalkozunk – az információs javak legkorábbi, legtudatosabb és legnagyobb tömegű fogyasztóit jelentették. Ott találjuk őket már a kéziratos másolatok magánforgalmának csomópontjain, a nyilvános könyvtárak legelső használói között is. Ezzel egyidejűleg nagy adattermelők is. Már egy i. e. 1550–1350 között készült egyiptomi sírkamraképen a bíró mellett 4 gyékényen a törvény 40 irattekercsét látjuk – a történet vége pedig az Európai Unió törekvései a „jogmérnöki” tudások megalkotására, olyan mennyiségűre duzzadt a már-már áttekinthetetlen méretű európai joganyag (amelyben egyedül a nyúlexportot több mint százezer oldalnyi dokumentum érinti). Maga az „informatio” szó története is a joghoz visz közel minket, a római jogban való használata után a középkorban
is ilyen kontextusban használták a legtöbbször, elsősorban örökösödési ügyeknél. Ám aki a 19. század végén arra lett volna kíváncsi, ki és hogyan használja az „információ” kifejezést, meglepve tapasztalta volna, hogy a jog egyik „leányvállalata”, a bűnüldözés, a kriminalisztika irodalmában a legnépszerűbb.
A kriminalisztika mint kreatív információtudomány Az orvos szimptómákból következtet szervi állapotokra, a nyomozó jelekből próbál rekonstruálni történeteket. Jelekkel dolgoznak mindketten, hipotéziseket állítanak fel, összevetik más jelekkel, mérlegelnek, további összefüggéseket keresnek, logikai utakat járnak végig – a kezdetektől fogva, akárcsak a nyomkövető neolit vadász. Par exellence tudásmunkások, információspecialisták mindketten, akik már az agrártársadalmak idején az információs szektor fontos alkotórészei voltak. Nem véletlen, hogy a szemiotika tudománya egészen az orvosig és a nyomozóig nyúl vissza, hogy a legjobb detektívek (és detektívregény-írók) általában orvosok voltak… Egy, a korábban említettnél közel ezer évvel idősebb, i. e. 2600 körül született sírfestményen már terménylopási ügyben eljáró rendőröket látunk nyomozni, szám szerint négyet. Ötödikként egy bűnügyi tisztviselő, a corpus delictiként szereplő sarlóval és a feljelentést tartalmazó papirusszal! Egy i. e. 145-re datált alexandriai körözőlevélen pedig még az ellopott tárgyak is le vannak rajzolva! Hasonlóan fejlett technológiára támaszkodott a sumer rendőrség: körözőleveleket adott ki, benne korszerű személyleírás-megadással (teljes név, születési hely, életkor, testmagasság, arc alakja, szakáll adatai, szem színe, ruházat). A dokumentum tartalmazta a kiadó hivatal nevét, a tudnivalókat a jutalomról, és a címet, ahová bizalmas közleményekkel lehetett fordulni. Úgy tűnik, a nagy ókori birodalmak professzionális bűnüldöző gépezeteket működtettek, amihez persze valamiféle állandóságra, stabil normákra és a bűnüldözők iránti bizalomra volt szükség. Erre a szintre csak a 19. század elején jutott újra a kriminalisztika. A párizsi bűnügyi rendőrség, a Sureté megszervezője, Eugène François Vidocq (1775–1857) valóságos „információmérnök”. Jól visszakereshető, kombinálható elemekre épülő adatbázist épített, és megalapozta a ballisztikai vizsgálatok módszertanát. Kidolgozott egy arcfelismerési rendszert, amelynek bizonyos elemeit a mai napig használja a francia rendőrség. Ő készítette az első gipszöntvényt lábnyomról. Eltüntethetetlen tintát és megváltoztathatatlan papirost fejlesztett ki, és saját nyomdájában gyártotta őket. Még arra is volt energiája, hogy a fegyházakban használt, a foglyok és az őrök által beszélt szavakat, kifejezéseket (mintegy 1500 szót) összegyűjtse, és 1837-ben kiadja. A Vidocqkal elindult információmérnöki munka fegyvertára a 20. században sok irányba bővült, s az alkalmazott kémiai és genetikai kutatások egyik legnagyobb felvevője és inspirálója lett. Eközben az áldozati arckoponya-rekonstrukcióban szerzett tapasztalatok kicserélődtek például az elő- és ősemberleletek arckoponyáinak megformázását végzőkével, és a DNS-kutatások is számos szálon találkoztak az igazságügyi felhasználással.
7. AZ INFORMÁCIÓTÖRTÉNELEM HAGYOMÁNYOS DISKURZUSAI
A következőkben bemutatandó diskurzusok közös jellegzetessége az, hogy – noha természetük szerint az információtörténeti színpadon volna a helyük – mégis jellemzően más kontextusban kerülnek elő. Ezekkel kapcsolatban a közös feladat az, hogy információtörténeti problémákhoz kapcsolódva mihamarabb kerüljenek megfelelő alapossággal újrafeldolgozásra.
Az információs „forradalmak” A digitális kultúráról vagy (tautologikus módon) infokommunikációs technológiáról értekezők nagy része nem állja meg, és eltökélten közöl táblázatokat az információs és/vagy kommunikációs „forradalmakról”, 4, 5 vagy 6 „forradalmat” illesztve a rendszerébe. Azonkívül azonban, hogy szerzőik ezeket „sorsdöntő változásnak” tartják, általában nem kíséri módszertani szigor ezeket az ábrácskákat. Nem tudjuk meg, hogy miért is van rájuk szükség (minek a megoldását segítik), hogy mi a rendszerezés alapja, hogy a lehetőségek milyen köréből verbuválódtak a kiválasztott elemek. Az elterjedt felosztások általában nem tesznek különbséget információs eszköz, információs szerszám és információs üzem között: vajon aki rádiót-televíziót mond, az mit ért rajta? Vajon mitől kerül ugyanarra a lapra a „nyelv kialakulása” és az „elektronikus hírközlő eszközök forradalma”? A következő táblázatban megjelöltem a leginkább elterjedt „ötös felosztás” alapján a „forradalmakat”, de azokhoz a meghatározó információs műveletekhez rendelve őket, amelyekhez tartoznak, hozzávetőlegesen még „generációs mivoltukat” (hová tartoznak időben) is érzékeltetve. Ennek megfelelően azonnal kiderül, hogy a „forradalmak” logikája voltaképpen a legjelentősebbnek érzett innováció kiemelése a legjelentősebbnek érzett részműveletek közül (mert például a tárolás/visszakeresés innovációi általában nem „kerülnek be” a felosztásokba). Igen ám, de ha a rögzítés sorban az írást emeljük ki, akkor miért nem forradalom a mozgókép? És: befejeződött-e a tagolt nyelv kialakulásával egy folyamat, vagy például a nyelvet mint komponenst használva felépülő másodlagos nyelvi konstrukciók (mint például az ismeretlent a már ismert mintájára leképző és ennek következtében óriási megismerőkapacitással rendelkező metafora) vagy a nyelvi elemekből felépülő információs szerszámok, a tudományos modellek már nem forradalmiak? Dőlt betűvel tüntettem fel azt a három elemet, amelyet Marshall McLuhan tartott forradalminak. Több mint feltűnővé válik az is, hogy az 5. generációban az internet „mindent visz”: a nyelv kivételével valamennyi kategória a számítógépes világhálózatba szalad bele. Egyértelműnek látszik a követelmény, hogy ha efféle felosztásokba fogunk, akkor annak legyen tiszta rendszertermészete. Mi az új, ami létrejön, miben áll forradalmi mivolta, mi a mérésművelet, amely alapján a „kisebb” és a „nagyobb” innováció elválik egymástól? Ha rendszerszemléletű szemüvegen át nézünk az információtechnológia történetére, egyszerre látjuk annak evolúciós természetét, illetve azokat a pillanatokat, amelyek műveleti-hatékonyság-növekedésről üzennek, és azokat, ahol új rendszerminőség jött létre.
7. táblázat. Az információs forradalmak nagyobb „felbontásban”
Kivételesen fordított sorrendben, az utóbbi évtizedek fejleményeit ábrázolva hadd érzékeltessem mindezt egy ábrasorozattal. A Harvard Egyetem kutatói arra voltak kíváncsiak néhány évvel ezelőtt, hogy az információs szektor egyes ágazatai vajon hogyan fognak egymáshoz képest mozogni, folytatva a hetvenes évek elején megindult tendenciákat (Harvard University Program on Information Resources Policy, 1991). A tízévente elkészített „lassított felvételek” egymás mögé rendezésével egyértelműen kirajzolódik a változások szerkezete. 1971-ben az egyes termelői és felhasználói világok (a távközlés, a fogyasztói elektronika, az irodaautomatizálás, a média- és kiadói világ, az információkereskedelem és -szétosztás) egymással szinte nem is érintkezve önálló és öntörvényű szigeteket” alkottak. Az 1981-ig tartó évtizedben aztán olyan méretű növekedésnek és variálódásnak indultak, hogy az egyes szigetek mind több ponton kezdtek érintkezni, elsősorban különböző területek hasonló funkcióját azonos technikai megoldással ellátó eszközök formájában.
7. ábra. Az információs iparág szerkezete 1971-ben. Szétválasztva és önállóan.
8. ábra. Az információs iparág szerkezete 1981-ben. Óvatos közeledés
9. ábra. Az információs iparág szerkezete 1991-ben. Az összeolvadás kezdete
10. ábra. Az információs iparág szerkezete 2001-ben. Az összeolvadás
11. ábra. Az információs iparág szerkezete 2011-ben. Kérdõjelek
Emiatt a kapcsolatok nem híd formában, két „túlpartot” összekötve jöttek létre, hanem a hasonló funkciók révén közössé tett határokkal. A funkcióknak ez a közössége határozta meg a következő évtized mozgásirányait. 1991-re a tovább folytatódó differenciálódás az egyes területek funkcióinak nagy részét olyan közel sodorta egymáshoz, hogy a „szigetek” a funkciók egyesítése révén mindinkább megszűnni látszottak, ám „alakjukat” és önálló létüket még őrizték. A 2001-es prognózis szerint – amit a valóság aztán elég pontosan követett – a funkcióegyesítés rövid idő alatt egy grandiózus szintézisbe, egy újabb erőforrásokat felszabadító összeolvadásba torkollik, miközben szinte teljesen betöltődik a rendelkezésre álló információs tér”, és látványosan lecsökken az elemi technológiák darabszáma. Az integráció tehát a platformok egyszerűsödésével, újfajta belső munkamegosztással jött létre. Minőségi ugrás következett be, amelynek legfontosabb eleme a korábban saját előtörténettel saját pályán fejlődő „szigetek” önállóságának megszűnése és a magasabb rendszerszintet jelentő integrációs egységben részterületként való feloldódása. Ha 2011-ig továbbrajzoljuk az ábrasort, azt látjuk, hogy ez a digitális konglomerátum egy kitágult térben újabb érintkezések és fúziók irányába halad (elsősorban az elektronikus kormányzat, az egészségügy és az oktatás egyes „szigeteivel” találkozva), miközben feltételezhetjük, hogy a létrejött komplex integrációs egység annak függvényében, hogy milyen feladathoz, alkalmazási területhez milyen típusú „arcára”, variációjára van szükség, megindul egy redifferenciálódási pályán. Véleményünk szerint a bemutatott változás tökéletes modellje az információsrendszerszint-ugrásnak. • Korábban önálló részrendszerek egy magasabb, befoglaló szint „komponensévé” válnak. • Az integrációval csökken a részmegoldások diverzitása. • Az új rendszerminőség megnövelt kapacitással tölti be a rendelkezésre álló „információs teret”. • Amint létrejön, megkezdődik az új minőségében való funkcionális redifferenciálódása, több típusra szakadása. A táblázaton feltüntetett „forradalmak” közül ezt a rendszertermészetet a nyelv és az írás mutatja fel: a fenti értelemben szuperrendszerek, mert komponenseik: rendszerré szerveződött elemi pszichikus funkciók, illetve vizuális elemek.
Az időben jóval távolibb nyelvkialakulás kizárólag közvetett bizonyítékokra támaszkodó megragadása kétségtelenül nehezebb feladat. Talán Derek Bickerton „evolúciós grammatikája” került legközelebb a megoldáshoz. Célja felé – eljutni a kulturális hagyományozódás által elfedett biológiai alapokig, az onto- és filogenetikus ős-minimálrendszerig – rendszer-módszertanilag kifogástalanul törekszik: a kreol nyelvekkel az „in statu nascendi” nyelvteremtés-állapotot és a gyermeki nyelvelsajátítást egyidejűleg tanulmányozza, s mindezt sikeresen és nagy magyarázóerővel tudja összekapcsolni a nyelv előformájának tartott belső reprezentációs rendszerek (mint majdani rendszerkomponensek) kialakulásának rekonstrukciójával (Bickerton, 1981, 1983, 1990, 1993). Az írás autochton formáinak kialakulása kapcsán sokáig nem vetődött fel a minimálrendszer-jelleg, fogalmilag általában „írásnak” neveztek minden tagolt jelrögzítést (beleértve a rovásbotot, az egyszerű piktografikus ábrákat, a kiput, a számírást stb.). Noha az írás fejlettebb formáihoz érkezve visszamenőleg mégis elkülönítették a „protoírásoktól”, a betűírásig vezető utat a népszerűsítő munkák valamiféle unilinearitás jegyében tárgyalták, ahol „kezdetben volt” az „a” típusú, ezt követte a „b” típusú, majd a fejlődés során megjelent a „c” típusú írás, amely már „ilyen és ilyen” volt. Az újabb kutatások nyomán (elsősorban az agyagtáblákat megelőző mezopotámiai számolókövek – tokenek –, és pecsétek kiterjedt vizsgálatával) már sokkal alaposabb kép adható a kezdetekről. Részleteiben is kibontakozik az a bonyolult evolúciós folyamat, amely az egyes íráselőképek rendszerbe szervezésével végül is elvezetett a tulajdonképpeni íráshoz. Az egykori forgatókönyvnek egyre több jelenete rekonstruálható: konvencionális mágikus szimbólumok sokféle hordozón – ikonikus állatjelek, index típusú tulajdonjegyek pecséten – számolókövek edényben és gipsztáblán, ezekhez csatlakozó pecsétek és pecséthengerlések – a gipsz felváltása agyaggal, fazekasjegyek az agyagtárgyakon – számjel és állatikon összekapcsolása, majd összevonása egy jellé, elterjedt használat a gazdaságban – növekvő információleképzési igény, a jelek szétválasztása, táblázatos felhasználása – valamennyi jeltípus egységes rendszerré szervezése és új jegyek létrehozása (Kalla, 1993). Az Uruk IV/A rétegben feltűnő írás még alig hasonlít a későbbi kifejlett (de a betűírássá válásig még jó néhány áttétellel jutó) ékíráshoz, de már nem ikonikus, konvencionális, többféleképpen csoportosítható jelek szemantikai mezőt teremtő szintaxisa, amely nem a gondolatok megörökítésének vagy a beszéd leképzésének, hanem a gazdasági ügyletek numerikus kezelhetőségének eszközeként született meg. Említsük meg végül, hogy nemhogy abszolutizálni, de még csak használni sem kellett a kommunikációs aspektust, hogy a nyelv és az írás kialakuló rendszerállapotait értelmezzük.
Az információáram akadályai „Csak a jelek valamilyen rendszerére lefordított dolgok válhatnak az emlékezet tulajdonává. Ilyen értelemben az emberiség intellektuális történelmét – az emlékezetért vívott harcnak tekinthetjük. Nem véletlen, hogy a kultúra lerombolása mindig az emlékek megsemmisítésével kezdődik, törlik a szövegeket, és feledésbe merülnek az összefüggések.” (Jurij Lotman) Az információáram természete az, hogy szakadatlanul gyarapítja a jelhordozók számát és az információközösségek információvagyonát – ha csak nem működnek olyan folyamatok, amelyek ennek ellene hatnak. Az információáram akadályait hagyományosan a „cenzúra” fogalmával illeti a szakirodalom, és „felbontása” nagyjából addig tart, hogy megkülönbözteti az előzetes (egy hivatalhoz benyújtott szellemi terméket engedélyező, imprimáló) és az utólagos (a már forgalomba került szellemi termék kivonását elrendelő) cenzúraformát. A cenzúra egyike a művelődéstörténet legrosszabbul csengő fogalmainak. Képzeletünkben e szó hallatán szinte azonnal a haladó eszmék visszaszorítása, a sajtó- és gondolatszabadságot korlátok közé szorító önkény képe idéződik fel. Pedig a társadalmi nyilvánosság korlátozása mint meghatározott körülmények között szükségesnek mutatkozó hatalmi eszköz önmagában értéksemleges: más összefüggésben haladónak minősített hatalom is gyakorolhatja, és nem haladóként meghatározott nézeteket közvetítő közlési formákat is sújthat. Az információközösségek „öntisztító mechanizmusai” (például a káromkodás, a másokat sértő beszéd visszaszorításának kísérlete a köznyelvből vagy a pedofil képekkel, a tiltott szimbólumokkal szemben való hatósági fellépés) hosszú története ellenére a pejoratív felhang nyilvánvalóan azért kötődik makacsul a cenzúrához, mert ennek puszta léte is szabadságjogokat korlátoz, s mert történetileg közhelyszerűen kapcsolódott az elnyomó, bürokratikus rendszerek leplezetlen gyakorlatához. S noha a demokrácia intézményeinek kiépülésével párhuzamosan nem szűnt meg a cenzúra, a nyilvánosság korlátozásának és evvel manipulálásának eszközei kifinomultabbak, áttételesebbek és ezáltal kevésbé láthatóak lettek.
Tág értelemben használva a nyilvánosság bármilyen hatósági jellegű (vagy hatalmi elven végrehajtott) korlátozása cenzúra, szűk értelemben a nyilvánossághordozó nyomdatermékek, zeneművek és művészeti alkotások – köztük a nyilvános előadások és (megjelenésük óta) a filmek – nyilvánosságra kerülésének feltételét jelentő előzetes ellenőrzése tartozik a cenzúrafogalom érvényességi körében kiegészülve a már megjelent és a nyilvánosság véráramába került kiadványok utólagos kigyomlálásával. Nem véletlen, hogy a világtörténelemben az index eszközével leggyakrabban hatalomváltások időszakában, egy új állami-ideológiai kurzus megalapozásának szándékával éltek, míg a cenzúra „aprómunkája” a már védelemre berendezkedett, megszilárdult hatalmi formációk bejáratott eszköze lett. A tiltólisták olyan információs szerszámok, amelyek a forgalomban lévő jeltömeget erőszakos úton csökkentik. (Az elavult állományok selejtezése a könyvtárakban szintén jeltömegcsökkentő, de nélkülözi a külsőleges erőszak mozzanatát.) A cenzúrahivatalok és a begyűjtő hatóságok információs üzemek. Az indexek (ahogy „archetípusuk” alapján még nevezni szokás őket) jó példáját nyújtják annak, mennyire hiányzanak a teljes történeti folyamatot azonos megoldás végigszemlézésével elemző feldolgozások. Az aktuális „indexek” jellemzően egy bekezdésre érdemesülnek a kortörténeti munkákban, miközben nagyon is időszerű volna – teljes forrásanyagán – feltárni a történetét és a szerkezetét. A következőkben ezért – illusztrációs jelleggel – kísérletet teszünk a teljes történeti ív áttekintésére.
Az Index-forma történetének vázlata Legáltalánosabban használt értelmében az index fogalma alig több mint négyszáz éves. Születése-megjelenése a könyvkiadás tömegesedésével függött össze. A szellemi hatalma mellett jól működtetett erőszakszervezetet is mozgató katolikus egyház számára a reformáció megjelenésével egy időben vált mind reménytelenebbé a veszélyesnek érzett tanokat hirdetőknek és különböző utakon-módokon terjesztett nézeteiknek az eseti megsemmisítése. Ezért fokozatosan elkezdték életbe léptetni az előzetes cenzúra minden formáját, és ezzel sikerült is elérni, hogy gyakorlatilag valamennyi könyvtermék felügyelet alá került. Mire azonban megszilárdultak a cenzurális korlátok, és a szigorú és elrettentő büntetések hatására már olajozottan működött az előzetes ellenőrzés intézménye, addigra az „átmeneti” időszakban forgalomba került könyvek száma rendkívüli módon megnőtt. Olyannyira, hogy hiába nem tudtak új műveket kiadni, a földalattivá tett terjesztési csatornákon már veszélyesnek érzett mértékben váltak közkinccsé a régebben kiadottak. A terjesztők és az olvasók büntetése csak ideig-óráig tudott új gátakat húzni: a reformáció előretörése és a reformációval összefonódó világi hatalmak kikerülése a katolikus egyház fennhatósága alól teljesen új helyzetet teremtett. Eredményesen egyedül a bajor hercegek módjára lehetett volna felvenni a harcot: ők ugyanis minden könyvet kitiltottak a területükről. Ezt megtehette valamikor Bajazid szultán a török birodalomban (1483 – a könyvnyomtatás megtiltása, halálbüntetés terhe mellett), de nem lehetett megtenni a kultúra művelésének írott formáira építkező európai keresztény kultúrkörben. Más megoldást kellett keresni, és az inkvizíció gépezetének tömegméretűvé tétele mellett így született meg 1559-ben az egyház által nemkívánatosnak minősített könyvek jegyzéke. A IV. Pál pápa által kiadott Index Librorum Prohibitorumot két évre rá IV. Pius újra kiadta, és 1966-ig ez a lista jelent meg újabb és újabb bővítésekkel. Az első tiltójegyzékek azonnal teljes vértezetben pattannak elő. Az indexekre jellemző vonások közül felmutatják: 1. a tömegességet (amit a korábban kinyomtatott, illetve a máshonnan behozott könyvek nagy száma indokolt); 2. a szisztematikusságot (ami a legteljesebb körű „tisztogatás” igényéből fakadt, s minden lehetséges „veszélyforrásra” kiterjedt, mégis mindvégig különbséget tudott tenni egy adott szerző tiltott és még elfogadható művei között – ami persze nem jelentette azt, hogy ne szerepeltek volna szerzők tucatjai valamennyi művükkel a listán); 3. a magánkézben lévő könyvekre is kiterjedő érvényességet (ami akkor szinte természetes volt, mert a könyvtárak felett az egyház gyakorolt befolyást); 4. a büntetőjogi szankciókkal megerősített tilalmat (ami sok esetben Európa-szerte a legkegyetlenebb halálbüntetést jelentette: Angliától Franciaországig sokan máglyán vagy akasztófán végezték egy-egy tiltott könyv birtoklásáért);* 5. és végül egyes könyvpéldányok megőrzésének igényét (mint annak beismerését, hogy a tiltás jól meghatározható politikai érdekhez kötődik, de maguk a tiltók is tudatában vannak, hogy a betiltott művek némelyike olyan kulturális értéket képvisel, olyan tudományos jelentőséggel bír, hogy megőrzése közérdek – még ha hosszú ideig nem engedhető is nyilvánosság elé).
Az indexet ez az utolsó két szempont különbözteti meg a szokványos könyvpusztítási/könyvégetési akcióktól: amazok demonstratív jellege és nem utolsósorban hangulatkeltést is céljai közé emelő indulata mentes a könyvekben lévő értékek tárgyilagos mérlegelésétől, és nem az egykori tulajdonost, hanem magát a könyvet „bünteti”. A szakirodalom szinte egyáltalán nem tesz különbséget az efféle könyvpusztító akciók és az indexek között, pedig az alexandriai vagy szerapeioni könyvtár porig égetését vagy Diego da Landa gyászos emlékű újvilági tevékenységét semmiképpen nem sorolhatjuk az index-jelenségek közé – akárcsak a tárgyunkhoz sokkal közelebb álló 1922-es olasz és 1933-as német könyvmáglyákat sem. (Ez nem jelenti azt, hogy a két fasiszta államban ne lett volna index – de azok jóval kevésbé ismertek, mint a barbárságukkal meghökkentő látványos égetések.) Különös, de az index ötös kritériumának az i. e. 213-as kínai könyvpusztítás mindenben megfelel: a centralizált diktatúrát kiépítő Csin Si Huang-ti rendőrminisztere, Li Sze tanácsára elrendelte a konfuciánus szellemet terjesztő könyvek – és az inkvizícióhoz hasonlóan maguk a konfuciánusok – megsemmisítését is. Az index szelektív volt: a jóslással, orvoslással és földműveléssel foglalkozó könyvekre nem vonatkozott, ellenben a konfuciánus alapművek (a Si King vagy az Írások Könyve) már rákerültek. A császári rendelkezés harmincnapos beszolgáltatási határidőt szabott, megbélyegzés és robotmunka terhe mellett. Mi több, a császár az elégetendő könyvek egy-egy példányának a megőrzését is előírta. Li Sze apparátusa alapos munkát végzett: a 206-ban hatalomra kerülő Han-dinasztiának úgy kellett felkutatnia és másoltatnia a pusztulást túlélt könyveket. A Római Birodalom közkönyvtárai mellett működő prefektusok ugyan rendelkeztek avval a hatáskörrel, hogy gyanús vagy veszélyes könyvek eltávolításáról döntsenek, de a könyvek és a könyvolvasók rendkívül alacsony száma, s ennek következtében a közvélemény-befolyásolás csekély mértéke minimálisra szorította a cenzúra szükségességét. Az ókori előjáték és a középkori nyitány után az indexek következő korszakát a feltörekvő francia és brit polgárságnak a nyilvánosság megregulázása érdekében az „obszcén és pornográf” szövegekkel szembeni fellépése jelenti. A szabados és hierarchiát, normát nem ismerő korai szexirodalomban azonnal meglátva az ellenfelet, az éppen megszilárdítani igyekezett normákkal szembeni kihívást, gyors és határozott lépésekkel indult meg a begyűjtés és bezúzás gépezete (a „megmentett példányokat” a Bibliothèque National és az oxfordi Bodeliana őrzi). Csakhogy nagyon nehéz meghúzni a határt az erkölcstelen és a felforgató között. A mai napig sok, tiltólistára tett szerző esetében volt puszta hivatkozási alap az „erkölcstelenség”, tükrözve a választott eszköz kétarcúságát: aki a kontrollt a szellemi életnek akár csak egyetlen területére is kiterjeszti, könnyen azon veheti észre magát, hogy már csak ürügyként használja más típusú kontroll érdekében. A 20. századra az indexek ott váltak a cenzúraformák mellett széleskörűen elterjedt nyilvánosság-korlátozó technikává, ahol ingatag társadalmi talajon legitimációs hiányokkal küszködő politikai rendszerek igyekeztek megteremteni frissen megszerzett hatalmuk „szellemi hátországát”, és próbálták kiküszöbölni a rendszer megváltoztatásának szükségességére figyelmeztető szellemi termékek hatását. Közép- és Kelet-Európa a század legnagyobb részében pontosan effajta helyzetben volt; s bár a világ más pontjain számos indexet adtak ki azóta is (Dél-Afrikában például 1948-tól a demokratikus politikai fordulatig 23 ezer könyvet – köztük Shakespeare, Voltaire, Tolsztoj, Defoe műveit – helyezték indexre), bátran mondhatjuk, hogy ez a régió lett az indexek mintaterülete. De hát nem is csoda: a nagy totalitárius birodalmak és propagandagépezetek meg a világháborúk árnyékában Magyarország 20. századi története például gyaníthatólag rekorder a rendszerváltások számát tekintve.
Az információáram akadályainak teljes tipológiájához Mint említettük, az index csak egy cenzúraforma, amit következetesen meg kell különböztetnünk a könyvpusztítástól. Csakhogy az információáram korlátozásának technikái számosabbak és kifinomultabbak annál, mintsemhogy néhány kategóriába belerendezhetőek volnának. A célravezető eljárásnak az tűnik, ha fogjuk a teljes információáramot bemutató folyamatábrát (amelyet korábban már bemutattunk), és megnézzük, hány olyan áramlási út van benne, amely két pontot (szereplőt, életszakaszt) köt össze. A következő ábrán bejelöltük ezeket az „útakadályokat”, és ennek megfelelően 15 kategóriát találunk.
12. ábra. Torlaszok az információáram útjában
E könyv kereteit meghaladná, ha valamennyi típust és valamennyi hozzátartozó történeti adalékot megpróbálnánk akár csak szemléltetésképpen is bemutatni. Ezért egyetlen kategóriát és egyetlen „keresztproblémát” emelünk ki, hogy ezek belső rétegzettségével, összetettségével érzékeltessük: nagyon sok még a feltárnivaló e területen. Amikor Kótsi Patkó János kolozsvári színiigazgatót kigúnyoltatása miatt báró Kemény Farkas megvereti, nagyon határozott célja van vele: még egyszer ne forduljon elő. Micsoda? A nyilvánosság áramába ne kerüljön számára kártékonynak minősített információ. Benkő Samu (1984), aki a történetet kikutatja és feleleveníti, rögtön végig is nézi egy önálló tanulmányban, hogy A verés, verekedés mint történelmi jelenség miként tehető mérlegre, milyen általános mintázatai vannak. „…minden esetben frusztrációs funkciót szántak neki… amely akadályozza a megvertet bizonyos rossz cselekedetek megismétlésében… Funkciója: alakítsa ki a… büntetéstől való félelem érzését.” Ugyanennek „hatósági változatára” híres példa a sokak által megírt-megénekelt csendőrakció: akárhányszor Veres Péter látogatót kapott Budapestről, megverték őt, így próbálván elérni azt, hogy a parasztíró fejében lévő gondolatok ne indulhassanak útnak,
akár csak egyetlen más fő felé sem. Persze a színiigazgató és az író még viszonylag jól jártak: Kínában kicsit másképp kezelték a hasonló eseteket. „Li király maga mellé vett egy wéibeli varázslónőt, aki földöntúli tudományával megmutatta neki azokat a fejedelmeket, akik rosszat beszéltek róla, s azokat nyomban kivégezték… A c’ibeli Ai herceget, akit avval vádoltak, hogy rosszat mondott Ji királyról, megfőzték egy háromlábú üstben, 817-ben.” Henri Maspero (1978), aki ezeket a példákat közli, annak is utánajár, hogy mennyire hasonló eseteket találunk másutt: a 19. századi zulu királyoknak is megvoltak a maguk varázslónői, akik „megérezték” a nagy királyi gyűléseken, hogy kik akarnak ártani a királynak, s azokat ott helyben kivégezték. Az 1-es számú torlasz, a „ki se kerüljön ki az információáramba az információ”, önmagában is sokszorosan tagolt kategória, jellegzetes „típusokkal”: • Mivel az információ egyetlen „otthona” az emberi fej, az információhordozók fizikai megsemmisítése (a politikai gyilkosság) a leghatékonyabb eszköz, hogy az információnak már „esélye se legyen” a véráramba való bekerülésre. • Ahol a megsemmisítés nyilvános, ott a másodlagos üzenetek még tovább kúsznak visszafelé a rendszerben. A megfélemlítéssel azt próbálják elérni, hogy a nem kívánt információ meg se szülessen, lépjen életbe a tudat alatti önkontrollfunkció, és „védje meg” gazdáját attól, hogy veszélyes transzformációkat végezzen. Giordano Bruno a máglyán egyenesen egy egész világkép védelmében ég el: a cél az, hogy ha bárki, bárhol rést ütne e gondolati építményen, tántorodjon el attól. • Ha a veszélyes információ már létezik, de hordozóját mégsem kívánják elpusztítani, fizikai izolációja a jó megoldás. Az elkülönítés rutinmegoldása a börtönbe zárás, a fogva tartás (ahol persze törekedni kell a magánzárkára, hiszen két ember már információközösséget alkot). Rómában még „kulturáltabban” jártak el: az indexforma mögül eleve hiányzott a tömegesség és a szisztematikus mivolt, ráadásul a császárok nem is rendelkeztek eszközökkel a magánkézben lévő könyvek összeszedetéséhez, a Hatalom leglátványosabb kényszerítő fellépései így az írószáműzetések maradtak. Az író így viszonylag teljes életet élhetett, ha nem zavarta meg az információközösség egyensúlyát. • Amennyiben sem a megsemmisítés, sem az izoláció nem jelent megoldást, akkor kerül napirendre az információátadás képességének megszüntetése. Az üzenethordozók beszédképtelenné tétele, nyelvének megcsonkítása, elméjének tartós megzavarása bevált eszköz volt az ókor hadtörténetében, bár éppen a híres Bar-Kochba példa mutatja, hogy az egyik kommunikációs csatorna megsemmisítése még nem feltétlenül zárja el az információ útját. • Amikor pedig még erre sincs mód, akkor jön a fizikai vagy a verbális megfélemlítés, hogy az információ hordozója maga döntsön úgy: hallgat – vagy (gondoljunk csak Galileire) visszavonja, „felülírja” korábbi közleményeit, semlegesítve azok „romboló” transzformációs hatását.
Úton a „magasb harmónia” felé: világnyelv és világkönyvtár 1939 nyarának tragikomikus epizódja volt K. Päts észt köztársasági elnök rádiószónoklata a világbéke megőrzése érdekében. Mivel egyetlen világnyelvet sem beszélt az észten kívül, latinul próbálta meggyőzni a diplomáciai színtér döntéshozóit – néhány nappal a háború kitörése előtt –, hogy változtassák meg álláspontjukat. Nem kérdés persze, hogy ha több világnyelven szólt volna egyszerre (remélt) hallgatóságához, mint tette azt Apponyi Albert a trianoni béketárgyalásokon, akkor sem ér el semmit, hiszen javában tartott már a német felvonulás. Azzal, hogy sokkultúrájú közegben az érintkezés mindig igényelte a lingua francát, az akkádtól a latinon át a mai angolig, sokféleképpen feltárta a nyelvtörténet. Jól ismert és jól dokumentált a világnyelvek és a világírások története is – mind a kísérleti rendszerek, mind a kérdéssel kapcsolatos gondolkodói teljesítmények világa (magyarul lásd Szerdahelyi, 1977). Ha azonban szemügyre vesszük az egyetemes nyelvvel kapcsolatban született elképzeléseket, akkor két, ritkábban kommentált dolog ötlik azonnal a szemünkbe. Egyrészt fel kell ismernünk, hogy a világnyelv teoretikusai a gondolat forradalmárai voltak, még ha jellemzően praktikus-érintkezési vagy a Bibliára visszamenő misztikus kiindulópontok felől közelítettek is. Akkor keresték ugyanis a globális információközösség hatékony működését lehetővé tévő technológiát, amikor még sem a gazdaság, sem a háborúskodás nem fűzte össze egységes világrendszerbe az emberiséget. Másfelől több mint érdekes, hogy a világnyelv (de még inkább a világírás) kialakításának első lépése szinte mindenkinél jellemzően a „világ rendjének a megértése”. A cél a világ struktúrájának a nyelven keresztül történő leképzése – ugyanaz, amivel később a tudományos osztályozási
rendszerek vagy a könyvtári visszakereső rendszerek is kísérleteznek. Amikor Raimundus Lullus (1235–1315) felismeri, hogy a fogalmak kombinációi új fogalmakat eredményeznek, voltaképpen ugyanazt a műveletet végzi el, mint a metaforáló elme: hallatlan erejű információs szerszámot teremt. (Ennek gyakorlati értékét persze éppen az korlátozza, hogy a Lullus által mértéktelenül túlreprezentált teológiai fogalmak nem voltak alkalmasak a valóság leírására – ám az eljárás mint „módszertan” megszületett, és hamarosan információközösségek teremtek köré.) Több mint félezer évvel Lullus előtt Beda Venerabilis (673–735) arra is rájött, hogy a nyelv természete ellenáll az egyetemes struktúráknak: azt könnyebb volna mozdulatokból, gesztusokból és mimikából felépíteni. Meg is teszi, akárcsak követői; valamennyi rendszeralkotó voltaképpen információmérnök: tervez, tesztel, létrehoz, megalkot egy információs szerszámot. Csakhogy a vállalkozás még ennél is hatalmasabbá tudott nőni. Comenius, a társadalom- és oktatásreformer az, aki felfigyel rá, hogy a világnyelvnek társa is van, éspedig a világtudás (pansophia), amelyhez igazából az út vezet. De ez már a 17. század közepe: éppen száz évvel Konrad Gessner után, aki a 16. század közepén tett kétségbeesett kísérletet arra, hogy az emberi tudás akkorra mintegy negyedmillió tételre becsült teljes termését egyetlen óriásbibliográfiában tekintse át (Bibliotheca Universalisa a Gutenberg-Bibliával vetekedő ritkaság). A könyvnyomtatás diadalútja miatt ez persze pillanatok alatt illuzórikussá vált, még ha Paul Otlet Mundaneuma a 20. század elején katalóguscédulák formájában újra megpróbálkozott is vele. Nem állt ugyanis rendelkezésre megfelelő technológia hozzá. Ám ahogy a világnyelv ideája eleven és hatékony tudott maradni (különösen az eszperantisták elszánt erőfeszítései révén), a világkönyvtár ideája is állandóan kísértő elem maradt, a mai napig. Az internettel ugyanis megnyílt a lehetőség arra, hogy a digitalizálás révén a teljes emberi tudás rögzíthető darabjai egyetemesen hozzáférhetőek legyenek. S noha ennek a Corpus Digitalisnak – ami olyan vizionáriusok álmát teljesíti be, mint Vannevar Bush (1945) vagy Licklider (1962) – még csak töredékes körvonalai látszanak, érzékelhető, hogy most már csak az idő és a pénz a hiányzó erőforrás, technológiailag a vállalkozás lehetséges. Nem véletlen persze, hogy a világkönyvtár a globális közösség terméke lesz. Azé a globális közösségé, amely már elkezdte felépíteni és folyamatosan tökéletesíti univerzális szimbólumközösségét – az egységes vizuális környezet tervezőit információépítészeknek (information architects) nevezik. Amelyben világközkinccsé váltak a korábban regionális jelentőségű médiatartalmak, amelyen keresztül lépésről lépésre, szinte észrevétlenül épül fel az élményeknek és a jelentéseknek egy soha nem volt méretű információközössége (gondoljunk csak az olimpiai közvetítésekre vagy Lady Diana minden addigi nézettséget megdöntő temetésére élő adásban).
8. AZ INFORMÁCIÓTÖRTÉNELEM ÚJ KULCSDISKURZUSAI
Ebben a fejezetben a társtudományok friss eredményeinek szem előtt tartásával három témakört emelek ki, amelyekről úgy vélem, hogy a következő évtizedben különösen meghatározóak lesznek az információtörténeti gondolkodásban.
Hálózatok a történelemben A hálózatok tudománya („science of networks”) az 1990-es évek második felének terméke. Egymástól részben függetlenül, ám sok közös érintkezési ponttal „szülte meg” a matematika, a sejtkutatás és az éledő internetkutatás. S noha a társadalmi hálózatok (social networks) kutatása már nagy (szociálpszichológiai) hagyományra tekinthetett vissza, az új paradigma ereje éppen abban rejlik, hogy a hálózatok működése néhány „egyetemes” törvényszerűségének felderítéséig jutott (magyarul lásd Barabási, 2003, Buchanan, 2003). A hálózatok új tudománya így módot ad arra, hogy egy általános modell keretében lehessen vizsgálni a speciális hálózatokat – többek között az emberek különböző csoportjait is. Mindez azt is jelenti, hogy olyan, másutt kifejlesztett eljárások válnak hipotézisként használhatóvá, amelyek az adott hálózat vizsgálatának korlátai miatt korábban nem voltak lehetségesek. A sejten belüli információs folyamatok „topológiájának” megértését például forradalmasították azok a felismerések, amelyek a nagy mélységben, milliónyi egyedi objektum bevonásával folytatott internetes „mérések” nyomán születtek. Úgy véljük, a történettudomány – és általában a társadalomelmélet – is izgalmas kihívás előtt áll, ha alkalmazni kívánja saját tárgyára a javarészt matematikai természetű modelleket. A „hálózatiság” például régóta téma a kortörténetírásban, de nem „önmagáért való módon”, hanem általában valamilyen más oknál fogva lényeges kérdés járulékos, akcidentális jellegzetességeként. Ahol sokat ígérően megjelenik címben (mint a McNeill szerzőpáros 2003-as The Human Web című könyvében), ott inkább csak egy divatos marketingfogás egy átlagos világtörténeti kézikönyv eladásához: a tény szakadatlan megállapításán túlmenően, hogy ti. „már ekkor és ekkor is mekkora jelentősége volt annak, hogy az emberek összekapcsolódtak”, semmilyen elemző szempontot nem sikerül találni a banális köztörténetírásban. A „Hanza-városok hírhálózata”, a diplomáciai hálózatok, a finom eszmetörténeti rekonstrukciók által feltárt gondolkodói közösségek esetében a „hálózat” inkább metafora, mintsem szigorúan definiált vizsgálati keret. Valamiféle „összekapcsoltságra” utal, de hogy mifélére, az már másodlagos. Hogy mást ne mondjunk, az információ hálózaton belüli eloszlásának rajzolata szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy miképpen vannak összekapcsolva a hálózat tagjai. „Hálózat” a váltott lovakkal üzenetet célba juttató futár mögötti infrastruktúra, amelynek csomópontjai a postaállomások, és „kapcsolatai” az útszakaszok, miközben az információ pont-pont elven terjed (ráadásul funkciótól függően egy nagyobb hálózat mindig csak aktuálisan szükséges szakaszának bejárásával). Hasonló hálózat épül a véres kard körbehordozásakor, a céhbehívó levelek köröztetésekor, hiszen „sorosan” kapcsolódnak egymás mögé a helyszínek, ám az információs mintázat már pont-multipont jellegű: egy pontból indul, és egymás után sok pontot ér el. A műsorszórás ehhez képest ismét más szerkezetű: szintén pont-multipont elven működik, de egyetlen információs aktussal, egy időben éri el fogyasztóit. Csakhogy a hálózat klasszikus formájában multipont-multipont jellegű: mindenki összekapcsolható benne mindenkivel. Emiatt a fenti hálózatoktól ugyancsak különböznek azok, amelyek ezt a szerkezetet képesek megvalósítani. Az erazmista levelezőhálózat a levelek sokszoros másolásával már meg tudta valósítani, hogy mindenki olvassa mindenki levelét. A spanyol diplomácia egy időben fontosnak tartotta, hogy ügynökei értesüljenek egymás jelentéseiről, és megoldotta, hogy mindenkihez eljussanak mindenki szövegei. Az első „elektronikusan közvetített” világhálózat az 1920-as években jött létre, a rádióamatőrök multipont-multipont mozgalmaként. Mindenki mindenkivel való összekapcsolódása természetesen csak kis közösséglétszámnál jelent valóban megvalósuló tranzakciókat. A hálózatok tudománya az ún. „kis világ” fogalommal éppen azt érzékelteti, hogy a közvetlen kapcsolatokon keresztül olyan hálózat épül, amin keresztül bárkitől bárkihez vezethet elvileg út. Hogyan nézne ki tehát a kis világok rekonstrukciójával a hálózattörténelem? Vajon hány csomópont kapcsolja össze Béri Balogh Ádámot a távoli Andaman-szigetek halászaival? Milyen távol volt egymástól Bolyai és Lobacsevszkij? A válaszokat tudjuk: a
matematikusok egyetlen „gaussnyira”, Béri Balogh pedig vélhetően maximum hat lépésre – ez ugyanis az átlag, amellyel ma bárki bárkitől elhelyezkedik, egy sokkal nagyobb méretű globális közösségben. De vajon mikortól találunk kis világokat? Mikor és hogyan kapcsolják össze „híd-emberek” az egyes kultúrákat? Vajon volt-e érintkezés a korai magaskultúrák, Kína, az Indus-völgy és a termékeny félhold országai között? Kis világok voltak-e már kialakulásuk környékén, vagy csak sokkal később lettek azzá? A Gills–Gunder-Frank (1991) páros szerint igen, a világrendszer ötezer éves. Ha igazuk van, akkor egy ideje már a kis világok történetét írjuk, emiatt napjainkban más kérdések válnak fontossá. Az emberi kis világokban ugyanúgy, mint az internet weboldalai, vagy a sejtek esetében a hálózati csomópontok (node-ok, nódusok) eloszlása és leterheltsége azonosnak látszó szabályszerűséget követ, amelyet egy hatványfüggvény ír le: sok kevés kapcsolattal és kevés sok kapcsolattal rendelkező csomópont van, és a csomópontok számának és a kapcsolatoknak a növekedésével jellemzően a már amúgy is több kapcsolattal rendelkező csomópontok gyarapszanak. Gazdaságtörténészek számára persze nem új a felfedezés, hiszen Vilfredo Pareto közel száz éve észrevette már, hogy a javak eloszlása pontosan ilyen hatványfüggvényt követ (a mindenütt máshonnan jól ismert haranggörbe helyett). A később „80/20-as szabállyá” folklorizálódó Pareto-elv (névadója soha nem használta ezt a két számot) működését később a társadalmi élet egyre több területén vélték felismerni, ám itt általában meg is állt mindenki: a „milyen érdekes, hogy itt is érvényesülni látszik a Pareto-elv” mellé nem kerülnek oda a kínzó kérdések: Miért is kell érvényesülnie ennek az elvnek? Ha ismerjük, miért nem tudjuk vagy akarjuk megváltoztatni a szerkezetét? Mi az értelme, magyarázó modellje a dolognak? Mi következik belőle? A 20% fényében hogyan tekintsünk a 80%-ra? A társadalmi egyenlőtlenségek apológiája vagy elutasítása helyett hogyan segíthet elindulni azok leíró megértése felé? Azt reméljük, hogy a hálózatok tudományának előrehaladásával ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához is muníciót kapunk. Addig is érdemes – Armand Mattelart (2001) úttörő fogalomtörténeti rekonstrukciójának felhasználásával – áttekinteni, hogy a hálózatokról való gondolkodás honnan indul, és hogyan cseng össze a már oly sok szempontból kulcsfontosságúnak bizonyuló 18. század eszmetörténeti dallamaival.
A hálózat fogalomtörténete Bár XIV. Lajos hadmérnöke, Vauban nem találta még fel a hálózat (réseau) kifejezést, az „elágazások rendszere” kifejezés alkalmazásával minden bizonnyal ő tekinthető a hálózatban való gondolkodás atyjának. Ez idő tájt a „hálózat” szót kizárólag a kísérleti orvostudományban használják, 1665 táján a „bőr hálós (retikuláris) testjéről” szól az itáliai anatómus és természettudós Marcello Malpighi (1628–1694), átemelve az anatómia területére azt a szót, ami addig csak a szövet, a háló vagy a csipke keretét jelentette. 1736 táján a svájci matematikusnak, Leonhardt Eulernak (1707–1783) köszönhetően a fa és a lomb képe megjelenik a topológia tudományának nyelvezetében, megadva a kezdőlökést a hálózatok optimalizálásának gyakorlati kérdéseivel (például egy szállítmány útvonalának megtervezésével) foglalkozók számára. Nem véletlen az sem – írja Mattelart –, hogy „1802-ben éppen Vauban életrajzának írója, a hadmérnök Pierre-Alexandre Allent (1772–1837) alkalmazza először katonai közegben a kifejezést egy, a felderítésről szóló esszében, ahol a vízhálózatot a fa ágrendszerének szerkezetéhez hasonlította. Maga a hálózat kifejezés tehát csak a pozíciós, az ostromra épülő hadviselés korának elmúltával került tehát be a katonai nyelvezetbe.” Az igazi nagy előrelépés természetesen a „hálózatokból álló hálózat” szerkezetének felismerése (amit később az internet kifejezés is sugall). Mattelart – mások nyomán – jó érzékkel találja meg ennek úttörőjét is, Paul Otlet-t, akinek köszönhetően „a Föld hálózatszerű reprezentációja” jóval megelőzi azt, amit általában „információs forradalom” névvel illetünk. Semmi meglepő nincs tehát abban, hogy negyven évvel azután, hogy Brüsszelben megalapította a Bibliográfiai Intézetet, Otlet megsejtette a hálózatok hálózatának eszméjét. Végrendeletszerű könyve, a Traité de documentation, le livre sur le livre (Értekezés a dokumentációról, könyv a könyvről) felvázolta az „információ és a dokumentálás egyetemes hálózatának” architektúráját. Ez a hálózat összeköti az előállító központokat, az elosztókat, a felhasználókat mindenféle szak- és földrajzi területről. A nagy könyvtárban képernyők állnak. Az elektromos távcső segítségével a telefonos könyv lehetővé teszi, hogy „otthonról olvassuk a nagy könyvtárak »teleg« termeiben kiállított könyvek előre megrendelt oldalait”. Amikor az internet előtt ülve olvasunk, adózzunk néma tiszteletadással a világháló első látnokának.
Az információáram „parazitáinak” története Hiába igyekeztek kordonokkal megállítani, az 1830-ban fejét felütő kolerajárvány híre félelmet és rettegést keltett Magyarország leginkább veszélyeztetett területein. Hogy a bajnak elejét vegyék, megkezdődött a kutak központi fertőtlenítése bizmutporral – hogy aztán elterjedjen, hogy a „feleslegesnek érzettektől” az urak „méregétetőkkel” akarnak megszabadulni. Ez volt az a szikra, amely öt vármegyét lobbantott lángra, a Dózsa utáni idők legnagyobb parasztfelkeléseként, 1831 júliusában. A szikrához persze kellett a parázs is, az a hosszú idő óta érlelődő elkeseredettség, amely az életkilátások reménytelensége miatt nőttön-nőtt, de kétségtelen, hogy a világtörténelem egyik legfurcsább rémhírét sikerült produkálni, amely mellé csatlakozott még egy másik, ki tudja, miért elterjedt hiedelem is, hogy ti. „a muszkák eljövén, ők az uraknak hóhérjai lesznek, a parasztoknak pedig édesapjok”. Innen nézve könnyebben érthető, miért jelenik meg párban a nagy „felfordulások” (általában az erőszakos hatalomváltás, polgárháborúk, forradalmak) idején az alkoholfogyasztás tilalma mellett a rémhírterjesztésé. Az alkohol a kontrollstruktúrákat építi le, és kiszámíthatatlan viselkedést eredményez akkor, amikor a legfontosabb éppen valamiféle „rend” biztosítása, ám ennél is veszélyesebb erre a bizonyos „rendre” a rémhír, amely terjedési sebességénél és hatásánál fogva tömegesen képes aláásni ezt a rendet. De vajon miben rejlik ez az elementáris ereje a rémhírnek? Minden bizonnyal abban, hogy a pletyka analógiájára működik. Az egykor volt információközösségek bizalmi sugarán belül, a hitelesség pecsétjével közlekedő, az átadással az összetartozást megerősítő pletyka az információs véráram jellegzetes szereplője, a kisközösségek információ-háztartásának egyik összeabroncsolója. A rémhír valószerűségét – noha tartalma jellemzően nem a közösségből, hanem az adott közösséggel kapcsolatban álló külső tartományokból érkezik – éppen az erősíti, hogy azon a módon terjed, ahogy a pletyka is szokott. A pletyka privát világához képest – Allport és Postman szerint – a tömeges rémhírhez két dolog kell: az aktuális esemény fontos legyen, és róluk csak hézagos és kétértelmű információ legyen hozzáférhető. Végső soron információhiányból fakad tehát, amit egy torz pótinformáció hivatott ellensúlyozni. Ha alaposan szemügyre vesszük a pletykát, mint a történeti vizsgálat tárgyát, kiderül, hogy egy méltánytalanul háttérben lévő, de nagyon fontos társadalomtörténeti jelenségről beszélünk. Ennek felismerésében a néprajzi indíttatású megközelítések után az áttörést Robin Dunbar bravúros logikával megírt (a pletyka-jelenség és a nyelv evolúciója mögött ugyanazt a közösségi beágyazottságot felfedező) nagy ívű elemzése, majd legújabban Melanie Tebbutt aprólékosan elegáns áttekintése jelentette az angol munkásasszonyok „pletykatörténetéről”. De vajon pletyka-e a kibeszélés vagy „megszólás”, a paraszti közösségek jellegzetes technikája, amellyel deviánsnak érzett viselkedésük megváltoztatására szeretnék kényszeríteni a „bűnöst”? Tárkány-Szűcstől (1981) tudjuk, hogy volt, ahol négyszemközt, de volt, ahol nyilvánosan zajlott mindez, és sok esetben nyilvános bocsánatkérést kényszerített ki az érintettből. És mekkora távolság választja el a kibeszélést és a pletykát a rágalomtól, a tudatosan elferdített értesüléstől, amely a hazugságok nagy „családján belül” az adott személyekről szándékosan terjesztett valótlanságot jelenti? Ptahhotep tanítása i. e. 3. évezred közepén már szenvedélyesen fellép a rágalommal szemben: „Ne továbbíts rágalmat, meg se hallgasd, mert az forrófejűtől származik / A rágalom, mint a rossz álom, ami elől arcunkat eltakarjuk” (Wessetzky, 1988). Az indián törzseknek a rágalmat legsúlyosabban elítélő szokásaitól Kínáig terjed a rágalommal szembeni fellépés kultúrhistóriája. A rágalom megmételyezi a közösségek információháztartását, mert az azt összeabroncsoló bizalmat ássa alá – azonkívül persze, hogy szörnyű hatáskövetkezményei is tudnak lenni, ha olyan a „befogadó közeg”. Titus Oates „kitalált” egy II. Károly meggyilkolására irányuló összeesküvést, megnevezte annak szereplőit, ami 35 ártatlan ember kivégzéséhez vezetett – senkit nem vigasztalt aztán, hogy a rágalmazó is megbűnhődött. Rágalom a hamis vád, amely oly sokak justizmordjáig vezetett, akiket nem vigasztalt, hogy az ő ártatlan meghurcolásuknak a közösség összetartásában ugyancsak fontos szerep jutott, mellesleg… És megint egészen más, egyetlen korábbihoz sem sorolható kategória a szállongó híreszteléseké, a szóbeszédé. Ezek nem rémhírek, mert annak egyetlen attribútuma sincs bennük, nem pletykák és nem rágalmak, mert jellemzően nem is személyekhez kötődnek – csak éppen a valóság valamilyen téves percepcióját, annak valamely szeletéről elterjedt, de pontatlan vagy hamis állítást gyökereztetnek meg a köztudatban, amely a transzformációs képességet gyengíti, a helyes döntések hozatalának esélyét csökkenti… A tartósan rögzülő miszpercepció a makacs hiedelmek talmi magabiztosságát és a hamis mítoszok lefegyverző leegyszerűsítéseit kínálva gyengíti a reflexív tudatot, meggátolja a kétkedés egészséges kontrollköreinek a működését. Jól látszik, hogy az információáramot „deformáló”, azon „élősködő” információs alakzatok története sokkal komolyabb figyelmet, elmélyültebb vizsgálatokat igényel. Alig látható például a szóbeliség-írásbeliség iskola szereplői
számára, talán éppen azért, mert látszatra „nyilvánosság alatti”, illetve „periferikus”. Valójában azonban minden (mennyiségi és minőségi) szempontból a lényeges információs mozgások közé tartoznak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az információáram parazitáit sok esetben üzemszerűen „eresztik rá” a társadalmakra. A világtörténelem bővelkedik tudatosan felépített propagandagépezetekben, amelyek még a „suttogó propaganda” (whispering campaign) eszközével is ennek a világnak a jellegzetességeihez igazodva igyekeztek az információáramot eltorzítani. És mindez nem csak a 20. századra keserűen megtapasztalt totalitárius hisztéria sajátja: Henri Maspero (1978) meséli a Csou kori Kínáról, hogy „a királyok, asszonyaik, udvaroncaik… állandóan mindenféle intrikák, cselszövények szövevényében éltek”. De a rodoszi ispotályos lovagok világa sem különbözött ettől nagyon: teljes egészében a megmételyezett kommunikáció jegyében épült fel, az „üzemszerűvé tett” intrikán alapult (Lutrell, 1966). Az információ-háztartásnak ezek a „kapillárisai” általában már a kortársak figyelmét is kevésbé keltették fel, nyomuk kevés maradt, így méltatlanul háttérbe szorultak. Pedig mi minden sorolható még ebbe a körbe! „Alesete”, a rágalom révén már érintettük, de idetartozik a bárminemű hazugság, az obszcén és trágár beszéd (amely purifikátorai szerint azáltal „fertőzi” a közösséget, hogy „fertőzi” a nyelvet – valójában normasértése folytán jelent veszélyt a rendre). Vagy itt van a folyamatok „inverze”, amely a „titok” jótékony intézményét rombolja szét azáltal, hogy az információgazda szándéka ellenére teszi nyilvánossá az információkat, beláthatatlan károkat okozva az érintetteknek és közösségeiknek azáltal, hogy az információáram részévé lett az, amit ők nem odatartozóként igyekeztek megóvni. Ezért eminens információtörténeti munka például A kínzás és a kínvallatás története, Brian Innes (1998) nagy áttekintése, ezért lesz – bármilyen furcsán hangzik is – a hóhér felizzított fogója információtechnológiai eszközzé, amellyel információt „állít elő”. De idetartozik a kínzás párja is, a besúgás, amely nem egyéni, hanem információközösségi titkot oszt meg az ellenérdekelt féllel. Megértjük például a besúgástörténettel foglalkozók okos elemzései nyomán, hogy a besúgás aktusa voltaképpen egy paradox játszma része, amellyel – más csatorna híján – a Hatalom iránti lojalitását igyekszik kommunikálni az Alattvaló – ám mivel mögötte egyéni döntések és nem közvetlen kényszerek munkálnak, elfogadni sohasem tudjuk. Szellemes parazitatörténeti elemzésekre azonban ki vagyunk éhezve. Ahol nagy az adósság, viszonylag könnyű az első lépéseket megtenni – izgalommal várjuk, milyen szakmunkák születnek ebben a tárgyban a közeljövőben.
Fordítástörténet „A tolmácsoknak, a kultúraátvitel tanult ügynökeinek, akik keringetik az információt, a tudást és a szenvedélyt a Földgolyó körül…” (Delisle–Woodsworth, 1995) A „translation” kifejezést „fordításként” magyarítókkal szemben e könyv egy korábbi pontján egy összetett és sokszereplős folyamatra a genetikában meggyökeresedett és onnan egyre átfogóbb jelentéssel útnak induló „transzláció” kifejezést használtuk. A terminus értelme természetesen itt is a fordításhoz vezet, hiszen a genetikai kód (információ) „átfordításáról” van szó, ám ez a folyamat lényegileg más, mint amit hagyományosan „fordításként” értünk. A szintén idézett Latournál is inkább a „jelentések” születése, formálódása és egymásra hatása, nem pedig a kész jelentések egyik alakról a másikra való hozása a lényeg. Mindez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a „fordítás” a szó leghagyományosabb értelmében ne volna feltűnően izgalmas és egyre nagyobb kedvvel cserkészett információtörténeti terület! Az 1997-ben az Alfred A. Knopf Kiadónál megjelent The Dictionary of Global Culture, amely az egységesülő világkultúra „emblematikus alakjait” és kulturális teljesítményeit igyekezett számba venni, első látásra meglepő módon hosszú szócikket szentelt egy mindössze 24 évet élt azték leánykának. Malintzin (Malinche, végül Dona Marina) története furcsa Hamupipőke-mese. Anyja halála után újra házasodó apja eladja rabszolgának, így kerül ajándékként 19 társával Tabascóból Hernando Cortes táborába. Amikor kiderül, hogy sanyarú sorsa nem akadályozta meg abban, hogy több helyi nyelvet is tökéletesen beszéljen (majául és nahuatlul tudott), kulcsszereplővé lépett elő: egészen Hondurasig kísérte a konkvisztádort, aki sokáig nem engedte el maga mellől hasznos ajándékát. A leány könnyedén megtanulta az ókasztíliait, Cortes nyelvét (amelyet mai napig őriznek az Afrikába űzött zsidók), és fordított szakadatlanul a különböző törzsekkel és csoportokkal való tárgyalások során. Nem mulasztotta el eközben Cortest oktatni a helyi szokásokra, és valamiféle pszichológiai ütközőfelületté lett az oly eltérő kultúrák érintkezésében. Megítélése a mai napig ellentmondásos: sokan hősnőnek tartják, mások pedig árulóként tekintenek rá, pedig nem volt más, csak egy tolmács, akinek sokat
köszönhettek a nyelvi barikád mindkét oldalán. Malinche (aki Cortesnek és kapitánytársának, későbbi férjének, Juan Jaramillónak is szült egy gyermeket) tehát mégiscsak remek választás volt arra, hogy személyében a fordítás és a fordítók világa méltó történeti helyére kerülhessen. Igaz, akkor már megjelent a kérdés kiválóan összeállított és adatgazdag „bibliája”, a több tucat közreműködő segítségével több mint harminc éven át formálódó Translators through History (Delisle–Woodsworth, 1995). A kutatási program spiritus rectora, kezdeményezője és formába öntője a magyar Radó György volt, aki a hatvanas években a Babel című folyóiratban megjelent publikációiban (1964, 1967) nemcsak sürgetni kezdte a történésztársadalmat, hogy monográfiák sorával fordítson figyelmet erre a területre, hanem kereteket és módszert is kijelölt: a nagy vállalkozás végül is közel abban a szerkezetben született meg, ahogy azt Radó megálmodta. Ennek megfelelően a fordítás világtörténelmi útját kilenc nagy „hatásterület” köré rendezték a szerzők: • A fordítás szerepe az alfabetikus írások kialakulásában • A fordítók és a nemzeti nyelvek fejlődése • A fordítók és a nemzeti irodalmak megszületése • Fordítók a tudás terjesztéséért (dissemination of knowledge) • Fordítók a terjeszkedő hatalmak holdudvarában • Fordítók és a vallás terjedése • A fordítók és a kulturális értékek átvitele • A fordítók és a szótárkészítés története • Tolmácsok a „történelemcsinálás” színpadán Elégedetten állapíthatjuk meg, hogy fontos és mindenben az információtörténeti szemléletnek megfelelő alapvetés született (kár, hogy Radó György már nem élvezhette a munka sikerét). Miközben ugyanis a fordítástörténet szinte minden lényeges eseménye, alakja és története helyet kap a válogatásban, a szerkesztők ügyelnek arra, hogy az áttekintés „mélységében” is tagolt legyen. Azokat a témákat, amelyek ezt igénylik, végigvezetik a világtörténelmen, s eközben külön kitérnek az információs nagyüzemmé lett „fordítógyárakra”, az Abbászidák bagdadi műhelyével a 800-as években és a X. (Bölcs) Alfonz által patronált toledói iskolával kezdődően. „Hub-ként”, hálózati csomópontként mutatják be a kéziratok forgalmát valóban a hatványfüggvény szerint alakító centrumokat (elsősorban az évszázadokig ilyen szerepet betöltő Indiát). Önálló részben foglalkoznak a fordítással kapcsolatos tudások fejlesztésével, a reflexív tudással (amelynek a legnagyobb lökést az első világháborút követő béketárgyalások adták). A válogatás ugyanakkor tükrözi azt az ártatlan arisztokratizmust, amellyel főleg fordítók írtak a fordítástörténelemről. Ennek megfelelően némiképp háttérbe szorult a hétköznapok nyelvi érintkezésének milliónyi „szürke” fordítási eseménye. Az elegáns kézirattekercsekkel szívesebben bíbelődik a kutató, mint a sok hasznos apróságot tartalmazó úti glosszáriumokkal (amelyek utazók tízezreinek az életét könnyítették meg barátságtalan és idegen országokban) vagy a legkorábbi frázisgyűjteményekkel (a 9. századi ún. Kasseli glosszáriumtól és a Párizsi beszélgetésektől), esetleg a többnyelvű kora középkori falvédőkkel. A figyelem fénye könnyebben esik egy szövegtermelése okán nevét az írásbeliségben is megőrző félauktorra, mint a névtelen kereskedőkre, akik a nyelvi transzfer nagy részét minden bizonnyal bonyolították. „Ők ismerik a nyelveket és utakat, kíséretet visznek magukkal egyik országból a másikba, és igazán jó társaságot jelentenek” – dicséri a kereskedőket Arnold von Harff lovag, aki 1496 és 1499 között zarándokolt a Szentföldre (Petneki, 1994). Az sem véletlen talán, hogy Hermész a kereskedők és a fordítók/tolmácsok istene is volt. A „vetés” azonban termékeny talajra hullott, és minden esély megvan rá, hogy megvalósul a Radó-féle program másik fele a gyarapodó számú monográfiával. A beszédes című Translators and Interpreters: The Binding Force Of World Civilization című 1994-es kiállítás rendezője, a ma talán legaktívabb fordítástörténeti aktivista, Alex Gross 1996-ban a fordítástörténet historiográfiáját áttekintve már kilenc kiemelkedő fordítástörténeti monográfiáról számol be. Azóta nagyjából ugyanennyi született. A kutatások elmélyülését mi sem mutatja jobban, mint hogy Anthony Pym már a fordítástörténet módszertani kérdéseiről írt önálló könyvet (1998), és tart doktori kurzust spanyol egyetemeken. Messze a fordítástörténeten túl is felfigyeltek Venuti (1995) önálló esettanulmányok sorából felépülő kötetére a 17. század fordításirodalmáról és Scott L. Montgomery (2000) impozáns terjedelmű és alaposságú munkájára, amelyben a Nyugat tudományának felemelkedését kötötte össze a szorgalmas fordítók teljesítményével. A fordítástörténelem jó eséllyel pályázik arra, hogy az információtörté-
nelem egyik legdinamikusabban fejlődő ágazata maradjon.
9. FELÉRTÉKELŐDŐ KUTATÁSI TÉMÁK, JELLEGZETES PROBLÉMATERÜLETEK
Befejezésül három olyan tématerületet ismertetek, amelyekről úgy vélem, hogy a következő időszakban közülük kerülnek ki a legesélyesebbek a kulcsdiskurzusok közé való felzárkózásra.
Információrégészet Les Eyzles Őstörténeti Múzeumának egyik ékessége egy kb. 14 ezer esztendős, lovat ábrázoló kép. Ha szemben állunk a lóval, akkor az állat bal oldalát látjuk, feje majdnem kilóg a képből. Bal hátsó lapockája így a rajz jobb oldalára kerül, a lapocka felett három erősen bekarcolt jellel, amelyek még leginkább mai nagybetűs ábécénk C, X és I jelére emlékeztetnek. Mekkora lehetett annak a meglepetése, aki a 19 ezer évvel ezelőtt víz alá került Grotte Cosquer barlangrajzai között egyszerre csak a Les Eyzles-i ábrázolással szinte tökéletesen megegyező, azonos testtartású ló bal lapockája felett ugyanezt a három jelet találta! Különösen annak fényében, hogy minimum 5 ezer, de akár 15 ezer év különbség is lehet a két rajz között… Ebből az időszakból elég kevés tárgy és kevés jel maradt fenn, így nagyon nehéz még hipotéziseket is megfogalmazni avval kapcsolatban, hogy vajon milyen információs kultúrája, milyen jelhagyó tevékenysége lehetett mekkora létszámú közösségnek az idő tájt. Ha azonban ezt a lóábrázolást az azonos jelekkel valamiféle konvenciónak tekintjük, és a jelek azonossága okán kontinuitást feltételezünk az alkotók között, akkor számos kérdés már feltehetővé válik. Vajon a kép és a hozzátartozó jelek ennyi időn keresztül szinte változatlan (identikus) formában való újratermelődéséhez milyen feltételekre lehetett szükség? Volt-e/lehetett-e jelentése is a képnek és a jelsornak, együtt vagy külön-külön, és fennmaradhat-e a mintázat jelentéstartalom nélkül is? Másképpen: vannak-e leírható és mérhető „peremfeltételei” és szabályai a kulturális mémek, az információs alakzatok öröklődésének? A kérdés általánosított változata természetesen messze túlmutat a korai kultúrákon, de a későbbi korok vizsgálatához sokféle kiegészítő forrás áll rendelkezésre. De vajon hogyan tudunk fényt gyújtani ott, ahol fényforrás híján nincs mihez nyúlnunk? Juhász Zoltán magyar fizikus és népzenekutató jó ideje tanulmányozza a magyar népdalkincs dallamvilágát, és elsősorban arra kíváncsi, hogy milyen mechanizmusok alapján képes egy dallam többé-kevésbé változatlan formában akár évszázadokon keresztül is fennmaradni. Azt találta – és ezt megfelelő matematikai modellel is bizonyította –, hogy a fennmaradás kulcsa az, hogy a dallam kellő számú variációban létezzen, mert ezekből a variációkból mindig elő lehet állítani az eredetit. Amennyiben Juhásznak igaza van, akkor a következő kérdés természetesen az, hogy a szükséges számú variáció meglétéhez hány emberre van szükség: mekkora információközösség kell adott számú információs alakzat (ebben az esetben: dallam) megőrzéséhez? A vietnami h’mongokat tanulmányozó antropológusok azt találták, hogy a törzs orális tradíciója a jégkorszakig megy vissza. Az írástudatlan h’mongok elevenebb és hihetőbb módon őrizték meg a Múltat, írja James Radlow (1986), mint a mi történelemkönyveink – persze megőrizték jég- vagy kőkorszaki kultúrájukat is… Ám vajon milyen technikákkal sikerült, mekkora közösségnek ez a memóriateljesítmény? Itt is működött a variációk logikája? És ha nem, akkor mik lehetnek a helyettesíthető technikák? És milyen matematikája van a felejtésnek, a kultúravesztésnek? Az információrégészet programja szerénytelen célt tűz ki maga elé. A korai és kis létszámú közösségek információháztartás-szerkezeti sajátosságainak olyan törvényszerűségeit, összefüggéseit, „kvantumait” kívánja megrajzolni, amelyekkel más források híján elérhetetlen, magukról kevés vagy ellentmondásos emlékegyüttest hagyó kultúrákkal kapcsolatban érvényes állításokig, működtethető hipotézisekig lehet eljutni. Sikere azt jelentené, hogy közvetett adatokból, szigorú logika alapján, az információs viselkedés szabályszerűségeire építve, következtetésképpen tudna eljutni olyan állapotok megrajzolhatóságáig, amelyek teljes vagy részleges valójukban nem, pusztán „lenyomataik” révén tanulmányozhatóak. Jellegét tekintve az információrégészet nagyon hasonlít a csillagászathoz: nem látjuk, közvetlenül nem tapasztaljuk,
mi történik néhány millió fényévvel arrébb a világűrben, a másodlagos információk alapján azonban bolygók térfogatát, anyagát, forgási sajátosságait, környezetét meglepő pontossággal lehet megállapítani. A mítoszszövegek számítógépes elemzését végző magyar kutató, Darányi Sándor szellemesen hívja saját tevékenységét információcsillagászatnak – akár így is nevezhetnénk ezt az új, kísérleti tudományos programot.
Adatbázis-történelem „Verejtékezve adják össze a végtelen számoszlopokat. A mester elől nem tűnhet el egyetlen múló pillanat terhe sem: hercege helyett neki kell számba venni az ökröket, szénát, szabad parasztok szekérdíját, zenét, takarmányt, fuvart, fejedelmi személyiségek által megejtett hajadonok vigaszdukátját. Az álló polcon hatalmas, bőrbe kötött könyv terpeszkedik: ez a Mastro Generale, a misztikus főkönyv, mely Luca Pacioli mester találmányaként »kettősen« jelzi, mi esett a Reggia terhére, s mi az, amit ebből már letörlesztett.” (Passuth László: A mantuai herceg muzsikusa) Ha ma felütünk egy könyvet, amely az adatbázisok korai históriájára vonatkozik, vagy megkérdezünk egy szakértőt, akkor jellemzően 1960 körül, a számítógépes adatfeldolgozás gyermekkoránál kezdik a történetet. Egy-egy gyengébb pillanatban esetleg visszarévednek a 19. század elejére, a nagy népszámlálások hőskorára, de nem tovább. És közben lehet, hogy szakértőnk ott tolongott milliónyi érdeklődővel együtt a számítógép előtt, amikor 2001. április 17-én az interneten is elérhető lett azoknak a hajóknak az utaslistája, amelyek 1892 és 1924 között mintegy 17 millió bevándorlót szállítottak az Újvilágba. Az adatbázis a papírra írott eredeti hajórakomány- és utasjegyzékekről készített mikrofilmek hordozta információkat tartalmazza, kereshető formában. A webhelyre látogatók szerencsés esetben meglelhetik rokonaik hajójának nevét, indulási és érkezési időpontját, a rokon amerikai kapcsolatának, illetve útitársainak nevét. Az utaslisták jól tükrözik a korabeli bevándorlási törvényt, amely kizárta a mentálisan, fizikálisan vagy politikailag nemkívánatos személyeket. Az alapvető életrajzi adatokon kívül ily módon az is szerepel a jegyzékekben, hogy az illető bevándorló írástudó, poligám, bűnöző, esetleg nyomorék volt-e. A nemzetiség meghatározásán túl voltak kísérletek a jövevények faji hovatartozása, illetve bőrszínének megállapítása alapján történő csoportosítására is. Alig pár hónapra rá az angol levéltár (a PRO) az 1901-es népszámlálási jegyzéket tette közzé az interneten. Az érdeklődés annak szólt, hogy bárki számára hozzáférhetővé váltak őseinek adatai, házuk, valamint a környék története, s mindenki bepillantás nyerhetett a kor társadalmi és gazdasági körülményeibe. A VII. Edward korabeli Anglia népességéről (mintegy 32,5 millió lakosáról) és népsűrűségéről nem kevesebb, mint 1,5 millió oldal digitalizált anyag áll rendelkezésre a weben, ahol a látogatók különböző kategóriák (név, hely, lakcím) alapján folytathatnak keresést. A nevezetes történeti adatbázisok iránti érdeklődést kihasználva jó eséllyel lehetne felerősíteni általában az érdeklődést az adatbázis mint az egyik legősibb „találmány” iránt. Az adatok rögzítése az emlékezettámogatás információs eszköze, és 30-40 ezer éves (a holdnaptáraktól a menstruációs naptárakig. Vannak, akik húszas számrendszerben rögzített számoknak olvasnak franciaországi barlangokban talált jeleket). A különböző adatfajtákat meghatározott módon, együttesen kezelni képes rendszer, az adatbázis az információfeldolgozást megkönnyítő információs szerszám, és a termelés bonyolódásával jelenik meg a korai magaskultúrákban. Coll (1966) sejtése szerint azért találunk ujjlenyomatokat az asszírok 4000 éves szerződési agyagtábláin, mert az asszír hivatalok már ujjlenyomat-adatbázisból ellenőrizték a valószerűséget. A londoni British Museumban található, I. Samsiadad királyi kancelláriai hivatalától származó agyagtáblák (i. e. 1748–1716) megerősíteni látszanak ezt a feltételezést: bizalmas adatokat tartalmaznak az egyiptomi királyi udvar állapotáról, aláírással és a hírszerzők ujjlenyomataival: utóbbi láthatóan azonosítási jelzés a hír valódiságának igazolására. Azt már korábban említettük Kalla (1996) nyomán, hogy az íráshoz vezető mezopotámiai út minden bizonnyal egyre bonyolódó gazdasági természetű feljegyzéseken át vezet. Az ókor népszerű adatbázistípusai voltak a rendszerezett orvosi-élettani megfigyelések is. Az idősoros adatbázisok mesterei az etruszkok voltak, napi időjárási megfigyeléseik hivatalos feljegyzéseivel, ami komoly meteorológiai és vízügyi ismereteket tükröz – és csak azért szorulnak második helyre a koraiak mögött, mert utóbbiaknak sikerült több száz éven át gyarapodó vízügyi adatbázist építeni! A professzionális ókori bürokráciák szétesése után több száz évet kell várni, hogy újra megjelenjenek a nagy adatrendszerek Európában és Kínában. A Tang-dinasztia (618–907) elődei népesedési nyilvántartásait fejlesztette tovább, és szigorú cenzust vezetett be, ehhez pedig egészen részletes, háztartásokra lemenő, a családtagok egészségi állapotára is
rákérdező „kérdőívet” használt. A tervszerű adatgyűjtés és adatbázis-építés úttörője Európában Tycho da Brahe, a csillagász lett, aki oranienburgi obszervatóriumából standard formában megszerkesztett kérdőíveket küldött szét szerte Európában, és az azokon feltüntetett észlelési eredményekből épített óriásrendszert. (A csillagászat kezdettől fogva az egyik legnagyobb adattermelő volt mindenütt, ahol ez a tudomány kibontakozhatott, és ezt a szerepét a mai napig őrzi. A 20. század végén a csillagászcéh legnagyobb problémája éppen az, hogy képtelen megbirkózni az elképesztő léptékben termelt adatok tömegével.) Az adatbázisok ugyanakkor elősegítik a hozzáértés gyarapodását: Clanchy (1979) meggyőzően mutatja be, hogy a döbbenetes mértékben és váratlanul megnövekvő adattömeg kezelésének kényszere lökött egy nagyot az írástudás fejlődésén a 11–13. századi Angliában. Az Újvilág és a gazdasági célra használt számoszlopok új világa nagyjából egyszerre születik meg: Fra Luca Pacioli 1494-ben adja ki Summa de arithmetica, geometria, proportioni et proportionalita című művét, az egyik legelső nyomtatott matematikai értekezést – benne minden idők egyik legnagyobb hatású információs szerszámának, a kettős könyvelésnek az alapjaival. Werner Sombart „a haladás, az emberi ráció, a gondos számvetés és rendszeres gazdasági gondolkodás eszközeként és szimbólumaként” lelkesedik érte. A barát előszava sem rejti véka alá, hogy miért van szükség az új megoldásra: „a kereskedő mindig késedelem nélkül tudjon tájékozódni eszközeinek és kötelezettségeinek állásáról.” A kettős könyvelés tehát az (azonnali) döntéstámogatás forradalma is – ami után a lyukkártyagépek néhány évtizedes 19. századi intermezzóját követően már csak az elektronikus adatfeldolgozás aranykora következik. A történészeknek azonban még számos munkát el kell végezniük. Meg sem kezdődött – szerencsés esetben nem zárult még le – bizonyos forráscsoportok adatbázisként való feltárása. Kutatókra várnak a forrás természete iránti érzéketlenséggel tartalmilag már feldolgozott, de adatbázis-jellemzők alapján még nem vizsgált dokumentumok. S végül leginkább és elsősorban az adatbázisokkal kapcsolatos szakértelmet a történész oknyomozó indulatával ötvözve mihamarabb olyan tipológiát kellene alkotni, amely minden későbbi adatbázis-történeti kutatás fogalmi-módszertani standardjaként használatos.
A távközlés „mikrotörténete” A távközléstörténet tárgya a jelek térbeni eljutattása kitüntetett pontok között. Összesen két történeti ősformája (archetípusa) létezik: • Egy zárt – és alapállapotában távközlést nem igénylő – (információ)közösség ideiglenes részekre szakadása vagy valamilyen megosztó szempont megszűnése miatti kommunikációs (újra)egyesülési igénye. • Elkülönült közösségek integrálása egyetlen óriásközösségbe, melynek nagysága miatt a kommunikáció kizárólag virtuálisan és hierarchikusan tudja összekapcsolni a korábban különálló tereket. Általában e második típusra és jellemzően az igénybe vett technológiai megoldásra figyelünk. A történelem hajnalán az egységüket erőszakkal megteremtő ókori magaskultúrák által létrehozott, tipikusnak tekinthető birodalmi képletekre, napjainkban pedig a világ „keresztbehuzalozásával” létrejövő temérdek új, korábban eszköz híján elszigetelt egyén és közösség összekapcsolódására. Sokan egyenesen az egyiptomi, sumer, illetve a perzsa birodalmi adminisztráció „találmányaként” mutatják be a szervezett futárszolgálatot mint a távközléstörténet első állomását. Valójában azonban a birodalmak születése és bukása közben az ideiglenesen részekre szakadó vagy a tényleges egységesülésükhöz saját maguk által megteremtett eszközöket használó közösségek hozzájárulása a távközléstörténethez legalább ugyanolyan jelentős. A birodalmi futárszolgálatokat időben jócskán megelőzik a sajátos életterükben kényszerkommunikációs formákat kialakító zárt közösségek (mint például az áthatolhatatlan afrikai dzsungelben a táborhellyel dobnyelven érintkező vadászok vagy a magashegységek fizikailag rendkívül tagolt terei, illetve a hatalmas síkvidékek [sztyeppe, préri] távoli pontjai között füstjelzéssel kapcsolatot teremtő sorstársaik). Természetesen sokkal látványosabb mindaz, ami a birodalmi konglomerátumokban történik. Hatékony távközlési rendszer nélkül nem tarthatóak fenn, ám a hatékony távközlés önmagában nem garantálja a fennmaradást – ahhoz a birodalomalkotó közösségeknek néhány tekintetben tényleges információközösséggé kell összeolvadniuk, hogy a távközlés rendszerei ne kényszerként, hanem saját valóságos kommunikációs igényeik kielégítési formájaként használják. A katonai-adminisztratív mező jól adatolt távközlési infrastruktúrafejlesztései és találmányadaptációi ellenére a történésznek a sokkal kevésbé dokumentált, de a kommunikációs mélyáramot búvópatakként mindvégig meghatározó
valóságos közösségi dimenziót kell tehát elsősorban megragadnia. „Szváziföldön – meséli Bartlett (1985) – például a bennszülött népességen belül rendkívüli gyorsasággal terjednek a hírek. Átvitelükre nem alakult ki valamilyen bennszülött jelrendszer, hanem ha két vándor találkozik egy ösvényen, mindegyik teljességgel kifaggatja a másikat arról, hogy mit látott, mit csinált, mit tudott meg az utóbbi időben. Itt a mechanikus recitálás a legjobb módszer. Ugyanezt a stílust alkalmazzák a bennszülöttgyűlések könnyed és szószátyár alkalmai. Emögött egy olyan csoport késztetései állnak, mely időmilliomos, egy olyan közegben, ahol az érdeklődések viszonylag összehangolatlanok, ahol minden esemény körülbelül ugyanolyan érdekes, mint bármely más esemény, s ahol ennek következtében a recitálást társadalmilag helyeslik.” Ebből a szempontból kell történetileg újraértékelni a szóbeliségen alapuló távközlési formákat. A szóbeli üzenetkapcsolat megteremtésének esetleges, de rendkívül nagy információtartalmú és lényegét tekintve közösségreprodukciós természetű formái léteztek – a modern sajtó kialakulásáig meghatározó szerepben. A (mai napig ekképpen működő) kaukázusi dalnokoktól, az asugoktól kezdve a középkori trubadúrokon át a vándor énekmondókig közösségi eseményként zajlott az információátadás, ráadásul ezek az utazó szereplők a kor „kis világainak” kulcsfontosságú közvetítő szereplői voltak. Cingria (1947) egyenesen a rádió funkciójához hasonlítja a trubadúrokét, akik bejárták a 11–13. századi Franciaországot, s a szerelmi történeteket előadása, illetve a mutatványozás közben „aktuális dolgokról beszéltek”. Még intézményes „továbbképzésükre” is akad példa: Blacatz, d’Aulps ura afféle „trubadúrstúdiót” tartott fenn 1234 és 1237 között, ahol a pihenő és az evés-ivás mellett az információ- és tapasztalatcsere állt a középpontban. (Egyes elemzők szerint a rádió afrikai népszerűsége például annak köszönhető, hogy a társadalomfejlődés az írásos szakaszt átugorva sajátos ponton találkozott össze a technikai fejlődéssel: éppen akkor terjedt el a hagyományok természetének nagyon megfelelő, a szóbeliséget újrateremtő rádió, amikor a korábban elszigetelt népcsoportok nemzetté válása, tényleges nagyközösségé alakulása volt napirenden.) A nevezetes térpontok a mindenkori hatalom irányított kommunikációjának eszközeként megőrizték ugyan kitüntetett helyüket az információforgalomban, de „elidegenedtek” a közösségtől, az információigény kielégítése pedig a közösségi tér bonyolódásával mindinkább üzleti jellegűvé vált. Egészen a kora újkorig a távközlés „főáramába” az üzlet és a politika információtovábbítási igényét kielégítő információs üzemek kerültek, a helyi közösségek információs szempontból bezáródtak, amin általában csak a kényszermobilitás tudott változtatni. Az alternatív formák sporadikusak maradtak: a párizsi egyetem 13. század elején elindított galambpostája például nem piaci alapon elégített ki kommunikációs igényeket. Azért hozták létre, hogy a vidéki hallgatók kapcsolatot teremthessenek a családjukkal. A levelezés döntően az intellektuális elit játékszere lett. A távközlés modern történetének vizsgálatában rejlő (elsősorban az amerikai iskola kapcsán említett) lehetőségeket nem megismételve még egy szemponttal egészítem ki az eddigieket. Ahhoz, hogy a távközlésnek is lehessen „mikrotörténete”, a technológia funkcionális és hatékonyság-paramétereinek a szövevényében is rendet kell vágni. Ehhez – kedvcsinálóként – egy hatkomponensű modellt fejlesztettem ki, amely minden egyes eljárás esetén az alábbi paraméterekre keres választ: (M) Mennyiség/átviteli kapacitás (annak mutatója, hogy mekkora üzenettest vihető át egyszerre, illetve egyidejűleg hány különböző üzenetet bír el az adott kommunikációs csatorna, illetve eszköz) (GY) Gyorsaság (a pont-pont közti átvitel sebessége, illetve a csatornára juttatáshoz szükséges idő) (T) Távolság (mekkora teret képes áthidalni az üzenet) (P) Pontosság (milyen mértékű torzulást szenved a bemenethez képest a kimenet) (V) Védhetőség (milyen mértékben sikerül elérni az illetéktelen hozzáférést) (K) Kötetlenség (mekkora a szabadságfok az üzenet hordozójának megválasztásában, milyen korlátai vannak a feladási végpont tér- vagy időbeli elérésének) Az alábbi ábra a távközlőeszközökkel szemben támasztott legfontosabb követelményeket és ezek egymáshoz való viszonyát mutatja be.
13. ábra. Az üzenet átvitelének modalitásai és kölcsönhatásaik
A távközléstörténet jelentős állomásai pontosan leírhatók e paraméterek egymáshoz való viszonyának megváltozásával, az ábrán is jól látható „korrelációs erősorrend” (mennyiség, gyorsaság, távolság, pontosság, védhetőség, kötetlenség) felhasználásával. Az új generációs információtörténeti vizsgálódásoknak végig kell kísérniük az egyes paraméterek (különösen a távolság, gyorsaság és védhetőség) társadalomtörténetét, másfelől elemezniük kell az egyes tényezők közti arányok elmozdulása mögötti mélyebb összefüggéseket, s mindezt rá kell vetíteni egy kronológiai hálóra. Ha ezt megtesszük, azonnal láthatóvá is válnak a valódi történeti szakaszhatárok. Nem véletlenül kezdődnek általában a 19. század közepén a távközlés-történeti áttekintések: az évezredekig szinte alig változó paraméterek ugyanis ekkor ugranak több minőségnyit. (A hangtovábbítás paraméterei az ókor óta stagnáltak, a szemaforos jeltovábbítás alig egy nagyságrenddel volt gyorsabb a füstjelzésláncnál stb.) Jól érzékelhető lesz a 20. század hetvenes éveitől begyorsuló fejlődés is: a paraméterek némelyike ekkor éri el végérvényesen a maximumot, és sorra szűnnek meg a hagyományos korrelációk – az űrtávközléssel elenyészik például a távolság/gyorsaság közti, a kezdetektől fogva meglévő fordított arányosság. Természetesen nem csak a hatékonyságot lehet paraméterezni. Ugyanígy korrelációs párok képezhetőek, ha a fenti mutatókat gazdasági – ár/költség (szolgáltatás, telepítés) – vagy társadalmi-politikai metszetben vizsgáljuk (hozzáférési jogok, korlátozások stb.). S végül a távközlés „mikrotörténetének” – ugyanúgy, ahogy a zoológia a teknőssel – foglalkoznia kell azoknak a megoldásoknak a továbbélésével is, amelyek „zárványként”, a rajtuk átrobogó technológiák árnyékában, nagyon korlátozott felhasználási körben, de a mai napig megmaradtak – a futárszolgálattól a postagalambig.
HIVATKOZOTT ÉS AJÁNLOTT IRODALOM
Aineiasz, Taktikosz 1963. Poliorkétiája. In A hadművészet ókori klasszikusai. Zrínyi, 353–360. Andaya, Leonard Y. 1992. The Cambridge History of Southeast Asia. Vol. I. Cambridge, UP. Assmann, Jan 2000. A kulturális emlékezet. Budapest, Atlantisz. Babbage, Charles 1832. On the Economy of Machinery and Manufactures. Balogh István – Karácsony András 2000. Német társadalomelméletek. Budapest, Balassi Kiadó. Balogh József 1926a. A hangos olvasás és írás – újabb adalékok a jelenség történetéhez és természetrajzához. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság. Balogh József 1918. „Vasa lecta et pretiosa”. Budapest, Franklin Társulat. Balogh József 1921. „Voces Paginarum” – Adalékok a hangos olvasás és írás kérdéséhez. Budapest, Franklin Társulat. Balogh József 1926b. „Voces Paginarum” – Beiträge zur Geschichte des lauten Lesens und Schreibens. Leipzig, Dietrich’sche Verlagsbuchhandlung. Balogh József 2001. Hangzó oldalak. Budapest, Kávé Kiadó. Barabási Albert László 2003. Behálózva. A hálózatok új tudománya. Budapest, Magyar Könyvklub. Bartlett, F. C. 1985. Az emlékezés. Budapest, Gondolat. Beniger, James R. 1986. The Control Revolution. Technological and Economic Origins of the Information Society. Cambridge, Mass., Harvard University Press. Benkő Samu 1984. Őrszavak. Kriterion. Bickerton, Derek 1981. Roots of language. Ann Arbor. Bickerton, Derek 1983. Creole languages. Scientific American, 7 (249), 108–114. Bickerton, Derek 1990. Language and Species. Chicago Univ. Press. Magyarul: Nyelv és evolúció. Budapest, 2004, Gondolat. Bickerton, Derek 1993. A reprezentációs rendszerek kezdetei (Bickerton 1990) részletének fordítása. (Ford. Zólyomi Gábor, utószó Pléh Csaba.) Café Babel, 3–4, 83–96. Bitterli, Urs 1982. Vadak és civilizáltak. Budapest, Gondolat. Black, Alistair 1995. New methodologies in library history: A manifesto for the „new” library history. Library History, 1, 76–85. Black, Alistair 1988. Information and Modernity: The history of information and the eclipse of library history. Library History, 1998/1, 39–46. Bloch, Marc 1974. Mit várjunk a történelemtől? In A történelem védelmében. Budapest, Gondolat. Blondheim, Menahem 1994. News Over the Wires: The Telegraph and the Flow of Public Information in America, 1844–1897. Harvard Univ. Press. Boda László 1994. Inkulturáció – Egyház – Európa. Budapest, Mundekon. Boros Péter 1978. Harold A. Innis Kommunikációközpontú történelem felfogásáról. (sic!) RTV Szemle, 3, 167–171. o. Borgmann, Albert 1999. Holding on to Reality: The Nature of Information at the Turn of the Millennium. The University of Chicago Press. Boulding, Kenneth 1971. The Economics of Knowledge and the Knowledge of Economics. In Economics of Information and Knowledge. (Ed. D. M. Lamberton.) Penguin Books. Braudel, Fernand. 1977. A civilizációk története: a múlt magyarázza a jelent. In Történetelméleti és módszertani tanulmányok. Szerk. Glatz Ferenc. Budapest, Gondolat. Bristol, Michael D. 2000. Print, Manuscript, and Performance. The Changing Relations of the Media in Early Modern England. Ohio State University Press. Brown, R. D. 1989. Knowledge is power: the diffusion of information in early America, 1700–1865. New York, Oxford Univ. Press. Brubaker, Leslie 1999. Vision and Meaning in Ninth-century Byzantium. Image as Exegesis in the Homilies of Gregory of Nazianzus. Cambridge University Press. Buchanan, Mark 2003. Nexus. Avagy kicsi a világ. A hálózatok úttörő tudománya. Budapest, Typotex. Buckingham, R. A. 1991. The importance of information system studies in university curriculum. In Education & computing. Elsevier. Bud-Frierman, L. (ed.) 1992. Information acumen. Univ. of Reading. Carey, J. W. 1970. Harold Adams Innis and Marshall McLuhan. In McLuhan pro & con by Raymond Rosenthal. Carr, E. H. 1993. Mi a történelem? Budapest, Századvég. Chandler, Alfred D. Jr. – Cortada, James W. (eds.) 2000. A Nation Transformed by Information: How Information Has Shaped the United States from Colonial Times to the Present. Oxford University Press. Cherry, Colin 1983. A kommunikációs robbanás. In Hoppál Mihály – Niedermüller Péter (szerk.): Jelképek – kommunikáció –
társadalmi gyakorlat. Válogatott tanulmányok a szimbolikus antropológia köréből. Budapest, TK, 95–109. Chomsky, Noam 1995. Beszélgetés Andrej Lodynskival. Gazeta Wyborcza, dec. 30. Magyarul: Beszélgetés Noam Chomskyval. 2000, 1996/5, 8–14. o. Christian, William 1980. Introduction. In Innis. Christian, W. (ed.) 1980. The Idea file of Harold Adams Innis. Toronto UP. Clanchy, M. T. 1979. From memory to Written Records. England, 1066–1307. Harvard University Press. Coll, Pieter 1966. Már az ókorban is tudták. Budapest, Gondolat. Collingwood, R. G. 1987. A történelem eszméje. Budapest, Gondolat. Condorcet, M. 1986. Az emberi szellem fejlődésének vázlatos története. Gondolat, Budapest. Corbin, Alain 1999. Village Bells. Sound and Meaning in the 19th-century French Countryside. Macmillan. Cortada, James W. 1993. Before the computer: IBM, NCR, Burroughs and Remington Rand and the Industry They Created, 1865– 1956. Princeton, Princeton University Press. Creighton, Donald 1957. H. A. Innis. Portrait of a Scholar. Toronto. Czitrom, Daniel J. 1982. Media and the American Mind from Morse to McLuhan. Csepeli György 1985. Az információ a modern társadalomban. Jel-Kép, 2, 5–11. Delisle, Jean – Woodsworth, Judith (eds.) 1995. Translators through History. John Benjamins Publishing Company/Unesco Publishing. Demeter Tamás 2002. Az eszmék tipográfiája. Budapest, Osiris– MTA– ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport. Duby, G. – Lardreau, G. 1993. Párbeszéd a történelemről. Budapest, Akadémiai. Dudley, L. 1991. The word and the sword: how techniques of information and violence have shaped our world. Cambridge, Mass. Dunbar, Robin I. M. 1996. Grooming, Gossip and the Evolution of Language. London, Faber and Faber. Eisenstein, Elizabeth 1979. The printing press as an agent of change: Communications and cultural transformation in Early-Modern Europe. 2 vols. Cambridge University Press. Eisenstein, Elisabeth 1993. The Printing Revolution in Early Modern Europe. Cambridge, Cambridge University Press. Endrei Walter 1992. A programozás eredete. Budapest, Akadémiai. Elit Nikolov 1987. A titok. Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont. Eurich, Claus 1991. Tödliche signale. Die kriegerische Geschichte der Informationstechnik von der Antike bis zum Jahr 2000. Frankfurt am Main, Luchterland. Fidler Gábor 2004. Modern tanulás. Business Online, 1–2, 21. Freeman, Christopher and Chris – Louca, Francisco and Iseg 2001. As Time Goes by: From the Industrial Revolutions to the Information Revolution. Oxford University Press. Frivaldszky János 1997. Id. Fridvaldszky János (1730–1784) élete és munkássága. Magyar Könyvszemle, 1997/4, 417–424. Magyarul: Domokos János 1944. Fridvaldszky János: Dissertatio de skumpia. Budapest. Fügedi Erik 1981. Verba volant… Középkori nemességünk szóbelisége és az írás. In Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Budapest, Magvető, 437–462. Giesecke, Michael 1997. Az új információs és kommunikációs technológia (könyvnyomdászat). http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/ konyvtar/tortenet/nemet/html/01.htm Giesecke, Michael 1989. Der Buchdruck in der frühen Neuzeit – Die alte und die Neue Medienrevolution. http://www.michael-giesecke. de/giesecke/menue/index_h.html Giesecke, M. 1991. Der Buchdruck in der frühen Neuzeit: eine historische Fallstudie über die Durchsetzung neuer Informationsund Kommunikationstechnologien. Frankfurt am Main, Suhrkamp. Giesecke, Michael 1998. Der Verlust der zentrale Perspektive und die Renaissance der Multimedialität. http://www.michael-giesecke.de/ giesecke/menue/index_h.html Giesecke, M. 1992. Sprachwandel, Kulturwandel: Studien zur Vorgeschichte der Informationsgesellschaft. Frankfurt am Main, Suhrkamp. Gills, Barry – Gunder-Frank, André 1991. A felhalmozás felhalmozódása. Tézisek és kutatási terv az 5000 éves világrendszer történetéhez. Eszmélet, 11–12, 192–236. Ginzburg, Carlo 1976. Il formaggio e i vermi. Torino, Einaudi. A sajt és a kukacok. Egy 16. századi molnár világképe. 1991, Európa. Glatz Ferenc 1993. Hajnal István történetírása. Bevezető tanulmány in Hajnal 1993. Goody, Jack 1986. The Logic of Writing and the Organization of Society. Cambridge, Cambridge Univ. Press. Goody, Jack – Watt, Ian 1963. The Consequences of Literacy. In Goody, Jack (ed.): Literacy in Traditional Societies. 1968, Cambridge Univ. Press. Gopcsa László: A magyar gyorsírás története. 2. kiad. Szeged, Várnay L. Greksza Attila 1994. A számítógép és a hagyományos történészi szerep átalakulása (Historiográfiai vázlat). In Információ és társadalomelmélet. Pro Philosophia Szegediensi.
Gross, Alex 1996. The History of Translation History. ATA Chronicle, September, http://language.home.sprynet.com/trandex/histrhis. htm Gurevics, A. J. 1974. A középkori ember világképe. Budapest, Kossuth. Habermas, Jürgen 1965. A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltása. 2. magyar kiad. Budapest, 1993, Századvég. Hajdu, Helga 1931. Lesen und Schreiben im Spätmittelalter. Pécs Hajdu, Helga 1936. Das mnemotechnische Schrifttum des Mittelalters. Wien–Amsterdam. Hajnal István 1933. Írásbeliség, intellektuális réteg és európai fejlődés. Másodközlés Medvetánc, 1982/2–3, 321–352. Hajnal István 1948. Kézművesség, írásbeliség és európai fejlődés. Másodközlés Századok, 1989/3–4, 407–426. Hajnal, István 1954. L’enseignement de l’ecriture aux universités médievales. Budapest, Akadémiai. Hajnal István 1993. Technika, művelődés. Tanulmányok. Bevez., szerk. Glatz Ferenc. Budapest, História–MTA Történettudományi Intézet. Halász László 1985. Vége a Gutenberg-galaxisnak? Pro és kontra. Budapest, Gondolat. Halberstam, David 1988. Mert övék a hatalom. Budapest, Európa. (Első megjelenés: 1975.) Halbwachs, M. 1925. Les cadres sociaux de la mémoire. Paris, Alcan. (Magyarul a mű utószavát lásd Francia szociológia. Szerk. Ferge Zsuzsa. Budapest, 1980, Gondolat.) Hauben, Ronda & Michael 1997. Netizens: On the History and Impact of Usenet and the Internet. IEEE Computer Society. Havelock, E. A. 1976. Origins of Western literacy. Toronto, Toronto UP. Headrick, Daniel R. 2000. When Information Came of Age: Technologies of Knowledge in the Age of Reason and Revolution 1700– 1850. Oxford University Press. Heyer, P. 1988. Communications and history: theories of media, knowledge, and civilization. New York, Greenwood Press. Hobart, Michael E. – Schiffman, Zachary S. 1998. Information Ages: Literacy, Numeracy and the Computer Revolution. Johns Hopkins University Press. Holenstein, Elmar 1995. Összehasonlító kultúrfilozófia. Magyar Filozófiai Szemle, 6. Holzmann, Gerard J. 1994. Data Communications: The First 2500 Years. In Brunnstein–Raubold (eds.): 13th World Computer Congress 94. Volume 2. North-Holland, Elsevier Science B. V. Holzmann, G. J. – Pehrson, B. 1994. The Early History of Data Networks. IEEE Computer Society Press. Honigman, Georg 1974. Hearst, a sajtókirály. Budapest, Kossuth. Hoppál Mihály – Niedermüller Péter (szerk.) 1983. Jelképek – kommunikáció – társadalmi gyakorlat. Válogatott tanulmányok a szimbolikus antropológia köréből. Budapest, TK. Humboldt, Alexander von 1845. Kosmos. (Magyarul Fülöp Zsigmond fordításában az Athenaeum Élet és Tudomány sorozatában. I. kötet. Budapest, é. n., 165. Innes, Brian 1998. A kínzás és a kínvallatás története. Nagykanizsa, Canissa. Innis, Harold A. 1950. Empire and Communication. Oxford Univ. Press. Innis, Harold A. 1951. The Bias of Communication. Univ. of Toronto Press. Innis, H. A. 1980. The Idea File of Harold Adams Innis. Toronto, Buffalo University of Toronto Press. Ivins, William M. 1953. Prints and Visual Communication. Harvard University Press, Cambridge, Mass. (Magyarul: A nyomtatott kép és a vizuális kommunikáció. Ford. Lugosi Lugo László. Budapest, 2001, Enciklopédia Kiadó.) Jagchid, S. – Symons, V. J. 1989. Peace, War, and Trade along the Great Wall. (Nomadic-Chinese Interaction through Two Millenia.) Indiana Univ. Press. Jánossy Ferenc 1973. A gazdasági fejlődés trendvonaláról. Budapest, Magvető. Jánossy Ferenc 1979. Az akkumulációs lavina megindulása. Budapest, Magvető. Jiayu, Song 1988. The evolution of the Tang household records and census system refelcted in Dunhuang Manuscripts. In Chinese Studies. (Ed. By Wood, F.) The British Library. John, Richard R. 1995. Spreading the News: The American Postal System from Franklin to Morse. Cambridge–London, Harvard University Press. Johnson, Mark 1987. The Body in the Mind. The Bodily Basis of Meaning, Imagination and Reasoning. The University of Chicago Press. Józsa Péter 1974. Lehetséges és szükséges-e egy általános társadalmi kommunikációtudomány? In Kód-kultúra-kommunikáció. NPI, 128– 135. Józsa Péter 1980. Lévi-Strauss, strukturalizmus, szemiotika. Budapest, Akadémiai. Kamondy Miklós 1985. Észak-Magyarország hírközlésének története. Miskolc, Herman Ottó Múzeum, 82. Kalla Gábor 1996. Az információtárolás és -átadás korai technikái Mezopotámiában. A számolókövektől az archaikus táblákig. Világtörténet, ősz–tél, 36–62. Kállai István (szerk.) 1984. A magyar hivatali írásbeliség fejlődése, 1181–1981. Budapest, ELTE, Magyar Herold Nr. 1. Kallós Ede 1924. Rejtett tudás. In Görög élet és műveltség. Budapest, Athenaeum.
Karp, I. – Bird, C. S. (eds.) 1987. Explorations in African Systems of Thought. Smithsonian Institution Press. Kaur, A. 1985. Bridge and barrier: transport and communication in Colonial Malaya (1870–1957). Oxford Univ. Press. Kielbowicz Richard B. 1989. News In The Mail: The Press, Post Office & Public Information 1700–1860s. Westport, Conn., Greenwood Press. Kierman, Frank A. (ed.) 1974. Chinese Ways in Warfare. Rainbow Bridge Book. Kosáry Domokos 1987. A történelem veszedelmei. Budapest, Magvető. Koselleck, Reinhart 2003. Elmúlt jövő: A történeti idők szemantikája. Budapest, Atlantisz. Kozelszkij, Sz. 1950. Az amerikai sajtó. Budapest, Művelt Nép. Kumon, Shumpei 1994. A Treatise on Information-Based Civilization [Joho Bunmei Ron]. Tokyo, NTT Shuppan. Kumon Shumpei, 1996. Introduction to Information Society and Civilization. In IUJ Lecture Series : Information Society and Civilization [online]. Urasa : International University of Japan, http:// www.glocom.ac.jp/lib/96lecture/IUJ_Summer_Lecture/Kumon.IUJ Lecture.Summary.htm Kumon, Shumpei 2001. Theory of Information Civilization. Kumon, Shumpei – Aizu, Izumi 1993. The Case for a global hypernetwork Society. In Linda M. Harasim (ed.) Global networks: Computer and International Communication. Cambridge–London, WITH, 311–326. Lábos Elemér 1994. A dezinformatika alapvonalai. Valóság, 5. Lahiri, N. 1992. The archaeology of Indian trade routes upto c. 200 BC: resources use, resource access and lines of communication. Oxford Univ. Press. Lakatos László 1982. Az íráskultúra és a kapitalizmus szelleme. Medvetánc, 2–3. Lakatos László 1996. Az élet és a formák. Hajnal István történelemszociológiája. Budapest, Új Mandátum. Lamberton, D. M. 1971. Introduction. In Economics of Information and Knowledge. Penguin Books. Landes, D. S. 1986a. What bosses really do? The Journal of Economic History, 3, 585–623. Landes, D. S. 1986b. Az elszabadult Prométheusz. Budapest, Gondolat. Lasswell–Lerner–Speier 1979. Propaganda and Communication in World History. 1–3 vols. Honolulu University Press. Latour, Bruno – Steve, Woolgar 1996. Laboratory Life: the construction of scientific facts. Princeton, Princeton University Press. Levenstein Margaret 1998. Accounting for Growth: Information Systems and the Creation of the Large Corporation. Stanford, Ca, Stanford University Press. Lévi-Strauss, Claude 1962. La pensée sauvage. Paris, Plon. Lévi-Strauss, Claude 1973. Anthropologie structurale deux. Paris, Plon. Lévi-Strauss, Claude 2001 (1974): Strukturális antropológia. I–II. Budapest, Osiris. Levinson, Paul, 1997. The Soft Edge: A Natural History and Future of the Information Revolution. Routledge. Liu, Alan 2002. Humanities in the Information Age: Lessons for the Cool. http://transcriptions.english.ucsb.edu/research/talks-essays/liu/2002_PBK/. Lock, Andrew 1997. Handbook of Human Symbolic Evolution. Oxford University Press. Lotman, Jurij M. 1970. Sztatyji po tyipologii kulturi. Tartu. Lotman, Jurij M. 1973. Szöveg, modell, típus. Budapest, Gondolat. Love, Harold 1998. The Culture and Commerce of Texts. Scribal Publication in Seventeenth-century England. University of Massachusetts Press. Lubar, Stephen D 1993. InfoCulture. The Smithsonian Book of Information Age Inventions. Houghton Mifflin Company. Luhmann, Niklas 1997. Die Gesellschaft der Gesellschaft. Frankfurt a. M., Suhrkamp. Lutrell, Anthony 1966. Intrigue, schism and violence among the hospitallers of Rhodes. Speculum, January. Machlup, F. 1962. The Production and Distribution of Knowledge in the United States. Princeton UP. Majevszkij, Viktor 1973. A sajtó kulisszatitkai. Budapest, Kossuth. Mäkinen, Ilkka 1999. Why do we need Information History? http:// www.iud.fh-darmstadt.de/bobcatsss99/abstract-maekinen.htm (előadás BOBCATSSS Symposium, Bratislava, January 25–27, 1999) Marglin, S. 1974. What bosses do? The Review of Radical Political Economy Summer, 60–112. Magyarul: Mit csinálnak a főnökök? (Ford. Szalai Zoltán.) In Munkaszociológiai tanulmányok. BKE– TEK. Maros Andor é. n. A cenzúra. A haladó eszmék üldözésének története. Népszava Könyvkiadó. Marvin, Carolyn 1988. When Old Technology Were New. Thinking About Electric Communication in the Late Nineteenth Century. New York, Oxford University Press. Maspero, Henri 1978. Az ókori Kína. Budapest, Gondolat. Matheika Zoltán 1995. A munkaszervezet társadalmi meghatározottságáról, avagy a társadalom munkaszervezeti meghatározottságáról. Eszmélet, 4, 96–122. Matos, A. T. de 1980: Transportes e comunicacoes em Portugal, Acores e Madeira (1750–1850). Ponta Delgada, Univ. dos Acores. Mattelart, Armand 2001. Histoire de la société de l’information. Gallimard.
McKitterick, Rosamond 1989. The Carolingians and the written word. Cambridge UP. McLuhan, Marshall 1962. The Gutenberg Galaxy. The Making of Typographic Man. University of Toronto Press. Magyarul: A Gutenberg-galaxis. A tipográfiai ember létrejötte. Ford. Kristó Nagy István. Budapest, 2001, Trezor Kiadó. McNeill, J. R. – McNeill, William H. 2003. The Human Web. A Bird’s-eye view of World History. W. W. Norton & Company. Montgomery, Scott L. 2000. Science in Translation: Movements of Knowledge through Cultures and Time. Chicago, University of Chicago Press. Musson, A. E. – Robinson, E. 1960. The Origins of Engineering in Lancashire. Journal of Economic History, XX. Nemerkényi Előd 1994. Az Apokalipszis lovasa: Gerbert d’Aurillac. Sic Itur ad Astra, 3–4, 115–130. Nemes György 1948. A sajtó műhelytitkai. Budapest, Egyetemi Nyomda. Németh György 1985. Borban a béke. A bor Arisztophanész komédiáiban. História, 5–6, 8–9. Neumer Katalin 1995. Miről szól a privátnyelvkritika? BUKSZ, 2. Neumer Katalin 1998. Gondolkodás, beszéd, írás. Budapest, Kávé Kiadó. Neumer Katalin (szerk.) 2003. Kép, beszéd, írás. Budapest, Gondolat. Norwood, N. J. 1981. The Tradition of H. A. Innis. In Melody–Salter–Heyer: Culture, Communication and Dependency. Nyíri Kristóf 1994. A hagyomány filozófiája. Budapest, T-Twins. Nyíri Kristóf 1993. Hagyomány és társadalmi kommunikáció. Replika, 11–12. Nyíri Kristóf 1994. Hajnal István időszerűsége. In A hagyomány filozófiája. Budapest, T-Twins. Nyíri Kristóf 2000. Nyitott tudomány, nyitott oktatás. Magyar Tudomány, 7, 894. Nyíri Kristóf 1989. Társastudat: a szociologizáló ismeretelmélet gyökereihez. In Keresztút. Budapest, Kelenföld, 46–65. Nyíri Kristóf – Szécsi Gábor (szerk.) 1998. Szóbeliség és írásbeliség. A kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig. Budapest, Áron Kiadó. Ong, Walter J. 1982. Orality and literacy. The technologizing of the world. London – New York, Methuen, Otlet, Paul 1934. Traité de Documentation. Le livre sur le livre. Theorie et pratique. Parry, Milman 1971. The making of Homeric verse: The collected papers of Milman Parry. Ed by Adam Parry. Oxford, Clarendon Press. Patterson, Graeme H. 1990. History and communications: Harold Innis, Marshall McLuhan, the interpretation of history. University of Toronto Press. Paturi, Felix 1992. A technika krónikája. Officina Nova. Perjés Géza 2001. „Szülejmáni ajánlat”, vagy „szakaszos hódítás”? Vita Fodor Pállal egy közelmúltban megjelent könyv kapcsán. Hadtörténelmi Közlemények, 114. évfolyam, II–III. sz. 486–502. Petercsák Tivadar – Berecz Mátyás (szerk.) 1999. Információáramlás a magyar és török végvári rendszerben. Eger, Studia Agriensia 20. Petneki Áron 1994. Középkori utazók – nyelvi korlátok. História, 9–10, 13–15. Pfister, C. 1989. Bad Homburg – Birthplace of the European Association for Enviromental History. EH Newsletter, No. 1. Pilch Jenő 1936. A hírszerzés és a kémkedés története. I–III. Pléh Csaba 2000. Remembering the collective memory of Maurice Halbwachs. Semiotica, 128–3/4, 435–443. Pool, Ithiel de Sola (ed.) 1977. The Social Impact of the Telephone. Cambridge, Mass., The MIT Press. Popkin Jeremy D. (ed.) 1995. Media and Revolution: Comparative Perspectives. Lexington, University Press Of Kentucky. Popper, K. 1989. A historicizmus nyomorúsága. Budapest, Akadémiai. Porat, M. U. 1977. The Information Economy: Definition and Measurement. Washington DC. Postman, Neil 1992. Technopoly: The Surrender of Culture to Technology. Alfred A. Knopf. Magyarul a mű első fejezetét „Technopólium. Thamusz ítélete” címen. 2000, 1994. május, 45–51. Pym, Anthony 1998. Method in Translation History. Manchester, St Jerome. Pym, Anthony 2001. Negotiating the Frontier: Translators and Intercultures in Hispanic History. Manchester, St. Jerome. R. Várkonyi Ágnes – Kósa László 1993. Európa híres kertje. Történeti ökológiai tanulmányok Magyarországról. Budapest, Orpheusz. Radlow, James 1986. Computers and the Information Society. McGraw-Hill. Radó György 1964. La traduction et son histoire. Babel, 10, 1. Radó György 1967. Approaching the History of Translation. Babel, 13, 3. Révay Zoltán 1978. Titkosírások. Budapest, Zrínyi. Robertson, Douglas S. 1998. The New Renaissance: Computers and the Next Level of Civilization. Oxford University Press. Rowland, Wade 1997. Spirit of the Web: The Age of Information from Telegraph to Internet. Somerville House Books. Schiller, Herbert I. 1977. Tudatipar made in USA. Budapest, Kossuth. (Eredetileg: The mind managers. Boston, 1973.) Scribner, R. W. 1995. A kora újkori Európa történeti antropológiája. BUKSZ, 4. Simmel, Georg 1973. A titok és a titkos társadalom. In Válogatott társadalomelméleti tanulmányok. Gondolat, 311–345. Café
Bábel, 1993/3-as „Titok” számában. Smith, R. J. 1962. Az amerikai etnológusok akkulturációs kutatásai: a kialakulás és az újabb fejlemények. In Műveltség és hagyomány. VI. Szerk. Gunda Béla. Budapest, Tankönyvkiadó. Srejder, J. A. 1965: On the semantic characteristics of information. Information Storage and Retrieval, 3, 221–233. Standage, Tom 1998. The Victorian Internet. The Remarkable Story of the Telegraph and Nineteenth Centrury’s Online Pioneers. New York, Berkley Books. Stefik, Mark 1996. Internet Dreams. Archetypes, myths and metaphors. Cambridge, Massachusetts, The MIT Press. Stevens, J. – Garcia, H. D. 1980. Communication history. Beverly Hills, Sage. Svékus Olivér 1989. Titkosírások. Budapest, Móra. Szabó László é. n. A modern újságírás. Budapest, Dick Manó. Szczepanski, J. 1973. A szociológia története. Budapest, Kossuth. Szecskő Tamás 1994. Periszkóp. Magyar Sajtó, október 31. 9. Szent Ágoston Vallomásai 1943. 2 kötet. Budapest, Franklin Társulat. Kétnyelvű (latin–magyar) kiadás, fordította és jegyzetekkel ellátta: Balogh József. Szerdahelyi, István 1977. Bábeltől a világnyelvig. Budapest, Gondolat. Szikora András 1983. Katonagalambok, hírvivő galambok. Budapest, Zrínyi, 1–104. Tábori–Valkó–Ambrózy 1967. A hírközlés regénye. Minerva. Tamás Pál 1996. Álcázott valóság. Magyar Hírlap, május 11., 13. (Popkin, J. D.: Media and Revolution című 1995-ös könyvének ismertetése.) Tárkány Szücs Ernő 1981. Magyar jogi népszokások. Budapest, Gondolat. Tatár György 1975. Thomas Münzer, a Gideon kardjával. Világosság, 8–9. Tebbutt, Melanie 1997. Women’s Talk? A Social History of „Gossip” in Working-class Neighbourhoods, 1880–1960. Ashgate Publishing Group. Theall, Donald F. 1992. Beyond the orality/literacy dichotomy: James Joyce and the prehistory pf cyberspace. Postmodern Culture, v. 2, n. 3. May. Thomas, Rosalind 1989. Oral Tradition and Written Record in Classical Athens. Cambridge Studies in Oral and Literate Culture, 18. Thomas, Rosalind 1992. Literacy and Orality in Ancient Greece. Key Themes in Ancient History. Toffler, Alvin 1980. The Third Wave Bantam Books. Magyarul: A harmadik hullám. Budapest, 2002, Typotext. Toffler, Alvin 1983. Hatalomváltás. Tudás, gazdagság és erőszak a XXI. sz. küszöbén. Budapest, Európa. Tóth István György 1984. Írásbeliség a körmendi uradalom falvainak paraszti jogügyleteiben a XVII–XVIII. században. Levéltári Közlemények, 31–50. Tóth István György 1986. Írásbeliség és szóbeliség a XVII–XVIII. századi mezővárosokbn. In Falvak, mezővárosok az Alföldön. Szerk. Novák László. Nagykőrös, 373–386. Tóth István György 1987. Paraszti írástudás a körmendi uradalomban a 17–19. században. In Adalékok a 16–20. századi magyar művelődés történetéhez. Szerk. Bálint István János. Budapest, 143–165. Tóth István György 1996. Mivelhogy magad írást nem tudsz. Az írás térhódítása a művelődésben a koraújkori Magyarországon. Budapest, MTA Tört. tud. Int., 349. Tóth István György 2000. Literacy and Written Record in Early Modern Central Europe. Budapest, CEU Press, 266. Toynbee, Arnold 1969. Experiences. Oxford University Press, 273–293. Vajda Endre 1965. Adatok a távíró őstörténetéhez. In A hírközlés krónikájából. Közlekedési Dokumentációs Vállalat, 111–155. Várkonyi Nándor 2001. Az írás története (teljes terjedelmében, weben is olvasható) http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/muvtort/varkonyi/ html/00.htm). Vekerdi József 1987. Titkos tanítások. Válogatás az Upanisádokból. 31–32. Vekerdi László 1969. A Galilei-pör. In Kalandozás a tudományok történetében. Budapest, Magvető. Venuti, Lawrence 1995. The Translator’s Invisibility. A history of translation. Routledge. Vincent, David 1999. The Culture of Secrecy. Britain, 1832–1998. Oxford University Press. Walter, F. 1990. Környezetünk, mint a történettudomány új tárgya. Liget, 3. Wandel, Lee Palmer 1995. Voracious Idols and Violent Hands. Iconoclasm in Reformation Zurich, Strasbourg, Basel. Cambridge University Press. Warner, Julian 1999. An information view of history. Journal of the American Society for Information Science, 12, 1125–1126. Weber, M. 1982. A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Budapest, Gondolat. Wessetzky Vilmos: Egyiptomi kultúra – egyiptomi bölcselet. Valóság, 1988/3, 82–94. West, E. G. 1978. Literacy and the Industrial Revolution. The Economic History Review, August, 369–383. Wiener, Norbert 1974. Válogatott tanulmányok. Budapest, Gondolat. (Különösen: Információ, nyelv és társadalom.) Williams, R. (ed.) 1981. Contact – Human communication and its history. New York, Thames and Hudson.
Wilson, Catherine 1995. The Invisible World: Early Modern Philosophy and the Invention of the Microscope. Princeton, N. J., Princeton University Press. Yates JoAnne 1989. Control Through Communication: The Rise of System in American Management. Johns Hopkins University Press. Yates, JoAnne 1994. Evolving Information Use in Firms, 1850–1920: Ideology and Information Techniques and Technologies. In Information Acumen: The Understanding and Use of Knowledge in Modern Business. Ed. Lisa Bud-Frierman. London, Routledge. Zalai K. László 1991. Úton a történeti informatika felé. Jel-Kép, 1–2, 131–139. Zalai K. László 1992. Egy új kihívás: az információelvű történetszemlélet. Magyar Tudomány, 8, 945–951. Z. Karvalics László 1994. Információközösségek és mozgásformáik. Kézirat. 1–80. Z. Karvalics, László 1994a. A távközlés adatbiztonságának őstörténete (i. e. 3000–i. sz. 1889). Magyar Távközlés, 11. Z. Karvalics László 1994a. A történeti informatika igénye, előtörténete és programja. In Információ és társadalomelmélet. Szeged, Pro Philosophia Szegediensi, 165–175. Z. Karvalics, László 1994b. The claims, pre-history and programme of historical informatics. Periodica Polytechnica, Ser. Hum. and Soc. Sci., 1, 19–30. Z. Karvalics László 1994c. Távközlés és történeti informatika. Magyar Távközlés, 2, 12–15. Z. Karvalics, László 1995. A történeti informatika a könyvtárról. Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 1. Z. Karvalics László 1996a. Információtörténelem – történeti informatika. Világtörténet, 3–4, 3–9. (Lugosi Győzővel.) Z. Karvalics László 1996b. Az információtörténeti gondolkodás ágazatai, kiindulópontjai és kezdetei. Világtörténet, 3–4, 10–25. Z. Karvalics László 1997. A Teleház információtörténeti helye. Magyar Távközlés, 10, 3–6. Z. Karvalics László 2000a. Az informatika társadalomtörténetet ír. Az első számítógépektől az Internetig. História, 1, 3–6. Z. Karvalics László 2000b. Az elefánt testrészei. Az információtörténelem, mint szemléletmód. Iskolakultúra, 4, 20–26. Zsolnai László 1987. Mit ér az ökonómia, ha magyar? KJK.
FÜGGELÉK – 150 AJÁNLOTT INFORMÁCIÓTÖRTÉNETI KUTATÁSI TÉMA
Általános témák 1. Az írás előtti jelhagyó tevékenységek tipológiája és katasztere 2. Az adatkezelés és adatbázis-használat elő- és őstörténete 3. A szellemi munka algoritmizálásának története 4. A könyvelési technikák története gazdaság- és információtörténeti metszetben 5. A „brain drain” („agyelszívás”) világtörténete a kezdetektől napjainkig 6. Döntési és döntéstámogató rendszerek a) természetadta közösségeknél, b) az ókori magaskultúrákban, c) a nomád társadalmakban, d) feudális viszonyok között 7. A gyorsírás technika-, intézmény- és társadalomtörténete 8. A multimédia kezdetei: a kombinált közleménykommunikáció kultúrtörténete 9. A képzelettől a valóságig: a „virtuális valóság” előtörténete 10. A könyvtárak nyilvánosságtörténete Ninivétől a digitális könyvtárig 11. A többnyelvűség mint történeti probléma 12. Mnemotechnika-történet Egyiptomtól az agykontrollig 13. A „vándorénekes” mint hírforrás: kultúrtörténeti tabló 14. Kereskedelmi utak mint információs csatornák a világtörténelemben 15. A közösségi információs csomópontok technika- és társadalomtörténete 16. A hirdetés-, reklám- és propagandatevékenység történeti tipológiája és irodalma 17. Fékezett információ: a cenzúramodellek rendszere és történeti tipológiája 18. Az információ-háztartás „parazitái”: a rémhír, a pletyka és a hazugság kultúrtörténete 19. A kommunikáció-középpontú történetírás historiográfiája 20. A hagyomány- és normaátadás módszereinek történeti mátrixa 21. A genealógia informatikája 22. A percepciós képesség megnövelésének technika- és társadalomtörténete (elsősorban: látás, hallás) 23. A humán tőkével való erőforrás-gazdálkodás kultúrtörténete 24. A képi kommunikáció és a képrögzítés, illetve -készítés története a fotózás, illetve a mozgókép kezdeteiig 25. A reflektált kommmunikáció: korabeli vélekedések és elméletek a hírközlés eszközeiről 26. A számításteljesítmény és problémamegoldás egymásra hatásának története 27. A nyomtatott sajtó világtörténetének historiográfiája 28. Az elektronikus sajtó történeti irodalma
Egyetemes történelem Európa 1. Az információ- és tudásáramlás formái, csatornái és társadalmi hatáskövetkezményei a kora középkori Európában 2. Az információ pusztulásának és pusztításának története a kora középkori Európában 3. „University network.” Az európai egyetemek mint egy összefüggő tudáshálózat csomópontjai 4. A levélműfaj mint hálózatszervező: levelezőcsoportok, tudásközvetítés és tudásterjedés a 9. századtól a kora újkorig 5. Az információ továbbításának technika- és társadalomtörténete a posta kialakulásáig. Hírterjedési modellek és
rekonstrukciók 6. Az európai postarendszerek őstörténete 7. A katolikus egyház információ-háztartásának jellemzői, különös tekintettel a szerzetesrendekre, a gyónás-információ társadalomtörténetére, az „ír misszióra”, az inkvizíció informá- ciósrendszer-megoldásaira, illetve a korai szövegek hitelességének, hamisításának, illetve nyilvánosságtörténetének kérdéseire 8. Ami az első újságokat megelőzte: az európai sajtó előtörténete
Németország 1. A Német-római Birodalom kommunikációtörténete 2. „Kis német cenzúratörténelem” Bertholdtól Bismarckig 3. A Hanza-városok információtörténeti megközelítése 4. Gutenbergtől Lutherig: a könyv recepció- és gazdaságtörténete, különös tekintettel a frankfurti könyvvásárra 5. A harmincéves háború információs pusztítása 6. A telefon német politika- és társadalomtörténete
Anglia 1. Írásbeliség és társadalom: Anglia a XIV. századig 2. Írástudás, műveltség és társadalom: Anglia a XV–XVII. században 3. Műveltség, oktatás és társadalom: Anglia az ipari forradalomban 4. Tudásrobbanás „dissenter módra” 5. Az angol propaganda a két világháborúban
Franciaország 1. A párizsi egyetem története információközösségi és információ-, illetve tudástechnológiai szempontból 2. Értelmiségtörténeti vázlatok: a „szellemi munka” laicizálódásának és emancipálódásának útjai a kora újkorig vagy a vándorénekesektől a „hírgyárosokon” át az első újságírókig 3. Chappe és az optikai távíró technika-, politika- és társadalomtörténete
Itália 1. A reneszánsz „információs forradalma” 2. A könyvkultúra megjelenése Itáliában 3. A kereskedőtőke által kiformált tudások „demokratizálódása”, szétterjedése a társadalomban
Oroszország 1. A paraszti közösségtípusok információs modelljei 2. Az orosz sajtótörténet kezdetei 3. A nyilvánosság korlátozásának szovjet gyakorlata: cenzúraformák, cenzúraintézmények, az információáramlás kontrollja 4. Az ideológia exportjának intézményei és működésmódjai 5. A Szovjetunió felbomlása mint az információs korkihívásra adott inadekvát válasz következménye
Skandináv országok
1. Svéd út az információs társadalomba: történeti sajátosságok, különös tekintettel a 20. századi médiatörténetre 2. A dán népfőiskolai mozgalom és a művelt paraszt eszménye: leírás és hatásvizsgálat 3. A latinság motiváció- és kapcsolattörténete a finn társadalomban Agricolától az internetig
Törökország 1. A professzionális hírszerzés története 2. Adaptáció és izoláció: a tudásszerzés stratégiáinak változásai és ezek következményei az oszmán birodalomban 3. A török modernizáció információs nézőpontból
Ausztrália és Óceánia 1. Tengeri hajózási útvonalak: navigációs tudás és annak titokban tartása Melanéziában 2. Közösség és információ: a térségről szóló antropológiai irodalom újragondolása és feldolgozása 3. Az ausztrál multikulturalizmus sajátosságai 4. Ausztrália informatikai tervezésének sajátosságai (1960–1997)
Ázsia 1. A buddhizmus „propagandatörténete“ 2. A „sinocentrizmus” információközösségi leírása 3. Kultúraközi kapcsolatok és információs csatornák
Kína 1. Az archaikus közösségi formák információháztartásának sajátosságai 2. Kínai könyv-és könyvtártörténet 3. A Han-lin Akadémia története és történeti szerepe 4. Az első index: Csin Si Huang-ti könyvpusztító akciója 5. Az írástudótól a bürokratáig: a tudás monopolizálásának technikái 6. A kínai nyelv és írás társadalomszervező ereje 7. A kínai kereskedelem információs rendszerei
Korea 1. Korea információ-központú története Hvanungtól a Samsungig 2. A könyv kezdetei Koreában 3. A hangül (bevezetésének) politika-, kultúra- és társadalomtörténete 4. Korea szellemi élete a japán megszállás alatt 5. Dél-Korea kulturális, oktatás- és tudománypolitikája a második világháború után
Japán 1. A japán kultúra „homogenitásának” jellemzői és változásai. Társadalmi hierarchia és kulturális potenciál 2. Asszimilációs és adaptációs modellek a kezdetektől a modernizációs sikerekig 3. A Meidzsi-reformok információtörténeti nézőpontból
Mongólia 1. Az „Aranyhorda” hírszerző szervezetének története 2. „Közigazgatási és katonai informatikai rendszerek” a mongol birodalomban
India 1. A tudásrendszerezés kezdetei a Védákban 2. Tudásmonopólium-típusok és ezek újratermelése az indiai történelemben 3. A Sankara-reformok információtörténeti nézőpontból
„Arab világ” 1. Az intézményes hírtovábbítás csatornáinak története, különös tekintettel a postagalamb-hálózatokra 2. Az Abbászidák propagandagépezete 3. Az arab tudományosság információközösségi környezetének és hatástörténetének „térképe” 4. Az iszlám expanzió modellje különböző kultúrákban 5. A számítástechnika adaptációja a muszlim országokban
Afrika 1. Afrikai törzsek információ-háztartási sajátosságainak összehasonlítása 2. A dobnyelv kultúrtörténete és informatikája 3. A jelrögzítés, a memóriatámogatás és az írás története Fekete-Afrikában 4. Kereskedelmi útvonalak és információs csatornák a fekete kontinensen
Amerika 1. Az ősi indián közösségek információ-háztartásának sajátosságai a) Álominformáció és közösség b) A tudásátadás intézményei c) Döntési eljárások és elvek d) Titok, hazugság és megtévesztés 2. Prekolumbián akkulturációtípusok 3. A prekolumbián magaskultúrák információ-háztartásának és információtechnológiájának rekonstrukciós lehetőségei 4. A hittérítéses információközösségi modelljei 5. A híráramlás sebességének változásai az Óvilág és az Újvilág között 6. Diego da Landa és az írott kultúra pusztítása: mekkora a diszkontinuitás? 7. A jezsuiták paraguayi „sikertörténete” információtörténeti nézőpontból 8. Brazília törekvései az informatizálás általi modernizációra
Egyesült Államok 1. Etnocídium kontra modellátvétel: hol és miképpen épült be az indián hagyomány a polgári Amerika intézményeibe? 2. A multikulturalitás transzformációs ereje: bevándorlók, tudásvilágok, hatáskövetkezmények 3. Esettanulmányok a korai Amerika információtörténelméből
4. Az amerikai cenzúra története, különös tekintettel az obszcenitásra 5. A magyar katonai (térképészeti) szaktudás importja és az amerikai polgárháború 6. A telekommunikációs eszközök és intézmények története a 19. század közepétől napjainkig 7. Vasúti sín és távíróoszlop: a közlekedésfejlesztés és informatizálás hatásösszefüggései 8. Az amerikai sajtó kezdetei 9. Az amerikai sajtó a két világháború között 10. Az amerikai propagandagépezet a két világháborúban 11. Az amerikai propagandagépezet a második világháború után 12. Az információgazdaság története az USA-ban 13. Az információ tudománytörténete 1930 és 1950 között
Kanada 1. Harold Adams Innis és az információtörténelem kezdetei 2. A kanadai kormány stratégiai információpolitikája (1960–1997) 3. A Québec-probléma információtörténeti nézőpontból Magyar történelem 1. Az információs szakadék szűkülése: mit tudtak Európáról a magyarok, és mit tudott Európa a magyarokról a 9. és a 11. században? 2. Információs zárványok: az ősi kultúra továbbélésének és védekezésének modelljei 3. Magyar sajátosságok az írás előtti jelhagyó tevékenységekben 4. Információcsatornák és tudásáramlás a középkori magyar társadalom különböző csoportjai között. A hiteleshelyek informatikája 5. A protestáns kollégiumok mint információs központok 6. A külföldre irányuló politikai propaganda kezdetei: Hartvik püspöktől Bocskaiig 7. A külföldre irányuló politikai popaganda Bocskaitól 1848-ig 8. Jellegzetes országrészek információ-háztartásának keresztmetszetei egyes korszakokban (Például a Nyugat-Dunántúl információ-háztartása a 18. század végén vagy A török hódoltsági mezővárosok információ-háztartási sajátosságai) 9. Esettanulmányok a tudásterjedés rekonstrukciójára: értelmiségi életutak információtörténeti nézőpontból 10. A „szellemi tőke importjának” első félezer éve: külföldi „szakértők” (papok, gazdasági szakemberek, orvosok, művészek, tudósok, katonák stb.) és rekrutációjuk formái Magyarországon – Mohácsig 11. A peregrináció információtörténeti „térképének” összeállítása 12. Települések pusztulása, népcsoportok eltűnése vagy „asszimilálódása”, mesterségek kihalása – mi veszett el a történeti körforgásban? 13. Katonai információs rendszereink története a 19. századig 14. A szóbeli hagyomány továbbélése az írásbeliség korszakának okleveles gyakorlatában gazdasági, politikai és kulturális szempontból 15. A „kiművelt emberfők” politikai programjának előtörténete Széchenyiig 16. A nagy oktatásfejlesztési programok összehasonlító elemzése (Eötvös, Trefort, Klebelsberg, ötvenes–hatvanas évek) 17. Fejezetek a magyar diplomáciai informatika történetéből (az információk, ismeretek gyűjtésének mintái, technikái, intézményei, a feldolgozás elvei és módszerei, a döntés-előkészítés gyakorlata, a döntések ellenőrzése, az egész folyamatban jelen lévő információtechnikai eszközök stb.) – szabadon választott korszak alapján 18. Az adatbázis-építés kezdetei Magyarországon (a regesztáktól a vízügyi nyilvántartásokig) 19. A magyar postatörténet kezdetei 20. A sajtóélet újraindulása a második világháború után (1944. szeptember–1945. június) 21. „Tiltott könyvek” Magyarországon a 16. századtól 1944-ig 22. Tanulmányok a magyar könyvtárak nyilvánosságtörténete köréből 23. A tudományos ismeretterjesztés társadalmi hatástörténete
24. Központi programok a számítógépesítés és az informatizálás meggyorsítására (1960–1997)
