K em én y G áb o r
Bevezetés a nyelvi kép stilisztikájába (Budapest: T inta Könyvkiadó, 2002. 227 pp.) S z ik sz a in é N a g y I r m a
A kötet a szerzőnek az utóbbi másfél évtizedben a nyelvi kép témakörében folytatott vizsgálatai főbb eredményeit foglalja össze. így bizonyos értelem ben folytatása a K ép ek b e m enek ülő élet cím ű m unkájának (1993), hiszen az is a nyelvi képekkel foglalkozott. Csak m íg az egyetlen alkotó, K rúdy kép alkotását tárgyalta, addig ez a monográfia több író szövegeire alapozott el m életi megközelítés a nyelvi képek legjellegzetesebb stiláris és szövegtani sajátságairól. A szerző m unkája felépítésében az elm élet felől halad a gyakorlat felé. A bevezetésnek szánt két fejezet nagyon biztos elméleti keretet ad a kötet nek. Az első a (szöveg)stílus fogalomkörét járja körül Péter M ihály m eg határozása alapján. A szöveg és a stílus viszonyának fejtegetéséből indul ki Kemény, és Gérard G enette-tel egyetértve vallja: „a stílus a szöveg[nek] egy aspektusa” (13). Ebből az elvi m egállapításból következtetéseket von le: ha nincs stílus nélküli szöveg, akkor a norm a, az eltérés fogalma értelm ezhe tetlen, és a szöveg stílusa kategóriától megkülönböztetendő a szövegtípus stílusa. Ezután a szerző a Péter M ihály-i definíció lényeges tartalm i elem ei hez fűz alapos, sok szakirodalmi hivatkozásra épülő m agyarázatot. A stí lus választás tém akörrel kapcsolatban érdem i pontosításokat tesz: (1) a választás nem kizárólag szavak, kifejezések közötti válogatást jelent, hanem érvényes ez a szó szerinti és a képi kifejezésmód, mondatszerkesztési típu sok, mondatfajták, bekezdésterjedelmek, m űfajok stb. közti választásra is; (2) a kiválasztott nyelvi elem a virtuális választék ismeretében értékelhető; (3) nem elhanyagolandó a módszer: a választott nyelvi elem stílusértékét a sztenderdhez vagy a belső kontextushoz m érik-e. - A Péter M ihály-i m eg határozásnak ahhoz a részéhez, am ely a stílus m egragadását bizonyos nyelvi elemek relatív gyakoriságában látja, K em ény azt a fontos kiegészítést teszi hozzá: elvi szempontból, de m ódszertanilag is kulcsfontosságú, m ihez vi szonyítsuk a gyakorisági adatokat. A Péter M ihály-i definíciónak egy másik része kapcsán pedig („a stílus [...] a jelvevő számára a kontextusra vonat kozó járulékos inform ációként jelentkezik”) Kem ény a konnotáció fogalm át világítja meg. Az elm ondottak alapján esetleg úgy tűnhet, hogy a szerző csak újraírja Péter M ih ály gondolatait. Valójában azok csak kiindulópontok egy világosan körvonalozott stílusfogalom megalkotásához. M ásodik fejezetében Kemény a nyelvészet és az irodalom határsávjába eső stilisztika kutatási tárgyát, feladatait és lehetőségeit veszi számba. Első
116
Szikszainé N agy Irm a
ként a stilisztikának az irodalomhoz és a nyelvészethez képest elfoglalt helyével kapcsolatos öt szakirodalmi elgondolást ism erteti: (1) a nyelvtudo m ány része; (2) az irodalom tudom ány része; (3) kétféle stilisztika van: iro dalom tudom ányi és nyelvtudom ányi; (4) önálló tudom ányág; (5) interdiszciplína a nyelvtudomány és az irodalom tudomány határsávjában. Ezenkívül m ég azt is taglalja a szerző, hogy m ely nyelvészeti, illetve irodalomtudo m ányi ágnak milyen kapcsolata van a stilisztikával. A tudományos igényű stilisztika rövid, 100 éves múltjának történetében Kem ény két ellentétes törekvést lát m egvalósulni: az expanziót és az önkor látozást. Sum mázatában m indkét irányzatot úgy értékeli, hogy haszna volt mindkettőnek: a kiterjesztés a komplexitást és a megerősödést hozta m agá val, az önkorlátozás a tem atikai szűkítés eredményeként az elm élyülést, a tartalm i és módszerbeli tisztulást. U gyanakkor m indkét törekvésnek hátrá nya, sőt veszélye is kim utatható: az egyik az önálló arculat elvesztéséhez, a m ásik beszűküléshez vezethet. Az elméleti alapkérdéseket feszegető bevezető fejezetek után Kemény a kötet második egységében - am ely terjedelm ében a legnagyobb - a legfőbb kutatási területét módszeres részletességgel és kellő alapossággal ismerteti. H angulati bevezetővel indít: írók véleményét idézi a nyelvi képek fontossá gáról, kétségbevonhatatlan igazságként m egállapítva: „a képszerűség és irodalm iság között van valam i benső affinitás” (32). M ajd mint a nyelvi képek elism ert hazai szakembere először a kutatók szempontjából jellem zi a kép fontosságát, m int am ely kulcsot ad az író stílusához, világszemléletéhez, írói és emberi személyiségéhez. Ezt követően a nyelvi kép m eghatározását a szöveg és a befogadó szempontjából közelíti m eg, a M i kép?, azaz M i nem kép? alapkérdésből kiindulva. Véleménye szerint a képek ismérveinek felfe dezése a befogadás m echanizm usában a m indenkiben (persze különböző fokban meglévő) stilisztikai kompetencia alapján lehetséges. A képek születésének leírásához a francia szakirodalomban használatos izotopikus folytonosság és im pertinencia, vagyis jelentésbeli összeférhetet lenség fogalmakat vezeti be. A szöveg izotopikus folytonosságába beleülő képelem et tárgyi elem nek, a bele nem illőt képi elem nek nevezi. Ez által az elm életi keret által is igazolódik: „a képet csak a szöveg összefüggésében, a kontextus felől lehet m egbízhatóan felismerni és helyesen értelm ezni” (33). De éppen azért, mivel a kép szorosan beépül kontextusába - tartalm ilag össze nem illő elem eket illesztve össze form ailag (40) - , csak ahhoz képest m inősül képnek. A képbefogadási elm életek két alaptípusát ism erteti a szerző: a behelyettesítési és a kölcsönhatási modelleket. Leszögezi, hogy sem az explicit, sem az im plicit kép esetében nem helytálló a behelyettesítési hipotézis, m ert a befogadó a kölcsönhatásból igyekszik kikövetkeztetni a nyelvi kép aktuális jelentését, „helyi értékét”. M egállapítása szerint a nyelvi kép a befogadó felől „szem antikailag inhomogén, de szintaktikailag egymással
M odern Filológiai Közlemények 2003. V.évfolyam, 1. szám
117
többé-kevésbé szorosan összekapcsolt nyelvi jelek vagy jelcsoportok közti kölcsönhatás” (55). Kemény a nyelvi kép m egítélésével kapcsolatos ellentétes véleményekre reflektálva teszi fel a kérdést: A nyelvi kép „rendellenesség” vagy „szabályszerűség”? A választ olyan módon adja m eg, hogy először bem utatja a két ellentétes állítás m ellett felsorolható legfőbb érveket. A nyelvi képet szabály talanságként számon tartó elgondolásokat ismertetve Arisztotelész, Quintilianus, Du M arsais, Fontanier, Beauzée, Bally, Spitzer, G uiraud m egállapí tásait idézi. - A m ásik elképzelés az 1950-es évek végétől egyre több bírála tot kapó „écart stilisztika” ellenhatásaként erősödik fel. Ezt az álláspontot is nem csupán ism erteti, hanem kritikával illeti (például a generatív gram m a tika metaforafelfogását stb.). Viszont am it Kemény m egállapít a nyelvi kép ről: „a kép term észetes, sőt szükségszerű velejárója az em beri nyelvnek” (70), egybecseng a kognitív nyelvészet egyik alapelvével, am ely szerint a gondolkodás lényegileg metaforikus. A m aga által feltett kérdésre (ti. hogy a nyelvi kép „rendellenesség” vagy ,,szabályszerűség”-e?) a szerző lezárásként így ad választ: „A nyelvi kép in abstracto természetes és különleges egy szerre. Vagyis m ind a kettő, és így igazából egyik sem” (80). A napjainkra szinte áttekinthetetlenné terebélyesedett nyelvikép-szakirodalomban a szerző egyrészt segít eligazodni azzal, hogy ism erteti: mely szerzők tartják rendellenességnek vagy szabályszerűségnek a nyelvi képeket, másrészt saját felfogása szerint tipizálja a nyelvi képeket, három típust kü lönítve el. Az első kép típusba az ún. exmetaforákat vagy halott képeket so rolja (pl.: h eg y g er in c stb.), amelyek egyúttal katakrézisek is, hiszen keletke zésüket nem esztétikai cél, hanem kommunikációs szükséglet teremtette meg egy fogalom m egjelölésére, ezek szótározott nyelvi elemek. A második képtípusba tartozónak a közhasználatú képeket tekinti (pl.: g u b a n c ’bonyo dalom’). Ezeknek bár állandósult jelentésük van, de többletük a sajátos stílusértékük. A harm adik képtípus hagyományos neve: k öltő i kép. M int maga a szerző m egjegyzi: ez az elnevezés nem szerencsés, hiszen nem csu pán a költészet képei sorolódnak ide, jobban fedné lényegüket a lelem én y kép megjelölés. Ezekre a képekre az a jellem ző, hogy egy időben több jelen téssík között van mozgás. Ez a három elkülöníthető típus azért sorolható a nyelvi kép fogalma alá, mert szem antikai alapjuk azonos: ugyanazon jelen téstani folyam at játszódik le keletkezésükkor, azaz hasonlósági képzettársí táson alapulnak. Viszont a nyelvi közlésben m ár eltérően m űködnek. A képtípusoknak az így felvázolt rendszerét még tovább egyszerűsíti Ke mény azáltal, hogy a katakréziseket és a közhasználatú képeket jelö lő ké peknek nevezi, a „költőieket” pedig kifejezőknek, és bár közöttük nagyon világos m egkülönböztetést tesz szem antikai, stiláris és szövegtani szempon tok alapján, de leszögezi: ez a két megjelölés nem értékelő jellegű elkülö nítés. Hogy a kifejező képek nem kizárólag a szépirodalomban keletkeznek, a szerző esszéből, tudományos ismeretterjesztő írásokból, igényes publicisz tikából, szónoki beszédből, reklám ból - azaz átmeneti m űfajokból - idéz
118
Szikszainé N agy Irma
példákat. „M ind a két fajta kép természetes a m aga közegében, és különle ges a m ásikéban. A jelölő kép a nem költői kom m unikációnak a termé szetes kifejezőeszköze, a költészetben ritka, különleges. És megfordítva: am ilyen természetes a kifejező kép a költői nyelvben, annyira szokatlan, rendhagyó a mindennapi közlésben” (78-79). E két típus közötti mobilitás ról azt deríti ki a szerző: a jelölő kép alkalm ilag kifejező funkciójú lehet, vi szont az igazi költői kép nem válik köznyelvivé. Külön fejezetet szán Kemény a képszerűség és a poliszém ia viszonyának tárgyalására, azt kutatva: „történik-e jelentésváltozás a nyelvi képben, s en nek nyomán kialakul-e a poliszém ia” (80). Az elemi képre, sőt az in absen tia trópusra szűkített vizsgálódása eredményét így summázza: „a nyelvi kép ben nem m egy végbe (szem antikai értelemben vett) jelentésváltozás, így nem alakul ki (szótári értelem ben vett) többjelentésűség, poliszémia sem” (83). Tovább boncolva a tém át a szerző megfordítja a kérdést: „Metafora-e még a többjelentésű szó?” (84), és így válaszol rá: „A költői szó jelentése igazából az az út, amelyet a költem ény befogadója a m aga értelmezőmun kája során bejár. [...] A poliszém ia m ás dolog: nem folyam at, hanem ered m ény” (86). Nagyon fontos kérdést taglal A szem antik ai tá v o lsá g és a stilisztikai érték visz on ya a k öltői képben cím ű fejezetben a szerző. Alapkérdése: befolyásol ja-e a tárgyi és a képi elem távolsága a kép egészének stilisztikai értékét (86). Valójában ennek a „m érése” - am int azt K em ény leszögezi - lehetet lenség, csak „a két képelem logikai-szem antikai heterogenitásának fokát ál lapíthatjuk m eg” (86). A heterogenitásnak bár öt fokozata különíthető el: 1. [+állati] <-> [-á lla ti]j 2. [+ emberi] <-> [-em b eri], [+ természeti] <-» [ - termé szeti] ; 3. [+ élő] <-» [-élő ]; 4. [+ reális] [-reális]; 5. [+ konkrét] <-» [-ko n krét], ám m int m aga a szerző m egjegyzi: nem kellően finom ez a rendszer, s ugyanakkor szinte a végtelenségig bővíthető. Sok szakirodalm i véleményre alapozva végezetül azt m ondja ki, hogy a tartalom és a kép közötti szeman tikai távolság csak egy határig tágítható, mert egy ponton túl, a közös jelen tésjegyek nélkül értelm etlenséget eredményez. A nyelvi kép fajtái ism ertetésének szenteli a leghosszabb fejezetet a szer ző. Elsőként a hagyomány szerinti felosztásokat ism erteti sokféle szempont alapján: szervezettség szerint elem i, komplex, illetve továbbszőtt képeket szokás szétválasztani; az alapszóképek megkülönböztetésekor a metafora, m etoním ia, szinekdoché, szinesztézia m ellett feltüntethető a hasonlatot is; a metaforán belül elkülöníthető az im plicit (igei, főnévi, melléknévi) és az ex plicit m etafora; a nyelvi képek m egjelenési módjuk szerint lehetnek birtokos jelzős, értelm ezői, alany-állítm ányi szószerkezetek, illetve összetett szó formájúak. Ezt követően kísérletet tesz egy m ásfajta csoportosításra. Abból indul ki, hogy a nyelvi képnek négy alkotóelem e van: a tárgyi elem , a képi elem, a motívum, a modalizátor. Annak függvényében, hogy m elyik elem hiányzik, típusok különíthetők el. A tárgyi elem megléte vagy hiánya teremti meg az
M odern Filológiai Közlemények 2003. Vévfolyam , 1. szám
119
explicit vagy implicit képeket; a motívumé a m otivált vagy m otiválatlan, a modalizátoré a jelölt vagy jelöletlen képeket. A négy képi elem lehetséges kombinációi alapján nyolc képtípust különböztet m eg a szerző: jelölt, mo tivált, explicit; jelölt, m otivált, im plicit; jelölt, m otiválatlan, im plicit; jelö letlen, motiválatlan, im plicit; jelölt, motiválatlan, explicit; jelöletlen, m oti vált, explicit; jelöletlen, m otiválatlan, explicit; jelöletlen, motivált, im plicit. Ennek a rendszernek az a nagy előnye, hogy a képtípusokat nem egym ás hoz viszonyítottságukban, alá-, fölérendeltségükben vizsgálja. A könyv elméleti záró fejezetében Kemény a nyelvi képet szövegszervező tényezőként jellemzi, azt vallva, hogy a kép helye „a belső formának a kül sővel közvetlenül érintkező határterületein” (152) jelölhető ki, azaz ha a kép csupán külső formai elem, akkor stíluseszköz, ha viszont a kép a belső forma része, akkor m ár szövegszervező erőként funkcionál. Nagyon m eg győzők azok az elemzései, am elyekkel a kép és a kompozíció összefüggését bizonyítja be néha csak bekezdésnyi egységekben, m áskor viszont az egész szöveget behálózó jellemzőként. Kemény a könyve harm adik nagy egységében elm életi elképzelése gya korlati alkalmazására öt szövegelemzést m utat be, de úgy, hogy elemzései nek m indig elméleti hozadéka is van. A „ sz ecessz iós” K rú d y cím m el írt tanulm ányában abból a felismerésből indul ki, hogy „a szecessziósnak (vagy annak is) tekinthető stílusjegyek folyamatosan megfigyelhetők K rúdynál, anélkül azonban, hogy lenne egy bizonyos korszaka, am elyet elsősorban, meghatározóan szecessziósnak kel lene minősítenünk” (164). A szecessziós stílusjegyek sűrített előfordulását fedezi fel a tanulm ányíró az E gy A ranykéz u tca i é j em lék e című novella 25 tagm ondatos, többnyire kapcsolatos m ellérendeléses lánccal összefűzött m ondatában, amelyben a „szöveg ritmusát alapvetően három tényező szab ja meg: a mondatszerkezet, a tagmondatok hosszúsága és a tagmondatokon belül a mondatrészek halm ozása” (166). Az elemzett egyetlen m ondat 26 jelzős szerkezetének közel egynegyede - K rúdyra, illetve a szecesszióra jel lemzően - valamilyen színnevet tartalmaz. M indezek bár a szecesszió stílus jegyei, Kemény azonban hangot ad aggályának is, m ondván: ezek a stílusje gyek ráillenek „a 20. század első harm adának úgyszólván egész m agyar szépirodalm i »köznyelvére«” (172). Ezért vonja le azt az elméleti végkövet keztetést: „A szecessziós stílus nyelvi ismérvei, úgy látszik, túl tágak ahhoz, hogy az irányzatot és annak képviselőit m egnyugtatóan azonosítani lehes sen” (173). Vas István „Branyiszkó” cím ű versének elemzése kapcsán az elemzés rendjével foglalkozik, de ezt nem csupán tudományos és oktatás-módszer tani, hanem elvi kérdésként kezeli. A Szabó Zoltán-féle dedukciós út tar talom , közeg, stílus sorrendjét megfordítja: stílus, közeg, tartalom sorrend re, abból a megfontolásból, hogy a befogadó a külső formából kiindulva következtet a mű m élyebben fekvő rétegeire. U gyanakkor felhívja a figyel m et arra, hogy az utat az ellenkező irányba (tartalom , közeg, stílus) is be
120
Szikszainé N agy Irm a
kell járni, m ert a funkcionális stilisztikának megfelelően az elemzés csak akkor lesz funkcionális, ha a stílusjelenségeket a közlési helyzethez és a kife jezendő (tudat)tartalom hoz viszonyítja az elemző. Ebben a kötetben rem ek összefoglalást kapunk Kemény G ábornak a nyelvi képek tém akörében végzett kutatásairól, amelyeknek korábbi fontos eredményei a K rúdy m unkásságát elemző két kötetében (S z in db ád n yom á ban, 1991., K épek be m enek ülő élet, 1993.) és a M a gya r N yelvőr hasábjain m ár jórészt m egjelentek. Ez a kötet olyan elm életi alapvetés és erre épülő stilisztikai elemzésm odell, am ely am ellett, hogy nagyon gazdag szakirodal mi tájékozottságot m utat, annak kritikus és invenciózus továbbgondolása, továbbfejlesztése is. A szerző példát m utat könyvében a nyelvi képek apró lékos, mintaszerű felbontására, vizsgálatára, ezért nemcsak a stilisztikusok ismerhetnek m eg ezáltal egy következetesen végiggondolt képtípusrendszert, hanem a m agyartanárok is m intát kapnak belőle az alapos képelem zésre. Stíluselem zései pedig, amelyeket Krúdy, M árai és Vas István alkotá sairól készített, azért mintaszerűek, m ert bennük nem csupán a művek képi szintjét vizsgálja, hanem funkcionális szemlélettől áthatva, a szöveg struktú rájának egészével való összefüggésben a képek struktúraalkotó szerepét is. Kemény m onográfiája a tudományos problém ákat m indig úgy taglalja, hogy kérdésekké form álja a vizsgálat tárgyát, és a világosan megfogalmazott kérdésekre alapos levezetés után egyértelm ű választ ad. Ez a tárgyalási mód bevonja az olvasót az együttgondolkodásba, aki így maga is végigkövetve a szerző gondolatm enetét, osztja elképzeléseit. Nagy erénye ennek a m unkának a szerző pontos fogalomalkotása és a stilisztika világában a képtípusok kritérium ok alapján történő egyértelmű elhatárolása, illetve az, hogy - stílusosan egy stilisztikához - a szerző kitűnő stílusával is m intát ad olvasóinak. Kemény G ábornak ez a kötete a stilisztikának csak egy részterületét járja körül a nyelvi képek elemzésének tárgyalásával, ám véleményem szerint a leglényegesebbet, m ert a stilisztikának ez az a szegmense, am ely megveti egy határozott körvonalú stilisztika elm életi alapjait, és igazolja módszertani eljárásait.
