Bôrönd és homeopátia Beszélgetés Nyitrai Kálmánnéval, a szolnoki Korona Patika vezetôjével Takaros, barátságos épület egy árnyas, csendes kis utca végén, ahol az, nem messze a városközponttól, egy fôútvonalba fut. A vezetôasszony is belesimul a környezetbe: visszafogott, szerény, de azért érezni benne a szelíd határozottságot. Jól tudom, hogy az ön családjában semmilyen elôzménye nem volt a gyógyszerészetnek? Így van, egy szolnoki munkáscsalád második lánygyermeke vagyok. Édesapám, aki sajnos nagyon fiatalon elhunyt, a Jármûjavítónak volt elôbb munkása, majd normatechnológusa, édesanyám pedig a Kereskedelmi, Pénzügyi és Vendéglátóipari Dolgozók Szakszervezeténél dolgozott. Még csak az egészségügy közelében dolgozó felmenôrôl sem tudok a családban. Azt viszont mégsem mondanám, hogy véletlenül lettem gyógyszerész, mert
34
azért volt ennek logikája. Elôször is — lány létemre — nagyon szerettem a reál tárgyakat, már az általános iskolában kiemelt matektagozatos voltam, középiskolám pedig a híres Varga Katalin Gimnázium volt, ahol kémiabiológia fakultációs szakra jártam. Minderre alapozva igazából kutató vegyészmérnök szerettem volna lenni, azonban a Szolnok és a veszprémi egyetem közötti távolság végül is visszariasztott ettôl a tervemtôl. A vegyészetrôl azonban nem mondtam le teljesen, és végül a szegedi egyetem gyógyszerészeti karára jelentkeztem, ahová rögtön fel is vettek.
Úgy képzelem, jó eredménnyel is végezhetett… Nem volt könnyû. Az elsô években egyedül laktam egy albérletben, és tényleg a tanulás volt a legfontosabb az életemben. Nem a SZOTE meg a JATE klubba jártam bulizni a többiekkel, hanem az antikváriumba, könyveket vadászni, és azokat bújtam, hogy a kötelezô tananyagon túl is szert tegyek némi tudásra. Mindez azért nem akadályozott meg abban, hogy közben férjhez menjek a még gimnáziumból ismert fiatalemberhez, aki a mai napig is társam. Diplomázás után az ország másik végébe irányították, mint ahogyan sokszor másokat, vagy sikerült Szolnokon maradnia? A diplomámat 1981-ben kaptam meg, és szerencsére sikerült Szolnokra, a Fehér Kereszt Gyógyszertárba kerülnöm, amely a város legnagyobb forgalmú, éjjel-nappal nyitva tartó és az akkoriban különleges kiváltságot jelentô külföldi gyógyszerek forgalmazását is végzô patikája volt. Az ottani vezetô, dr. Szele Béla, egy igazi gyógyszerész-dinasztia — sajnos — utolsó tagja rendkívül nagy szakmai tu-
dású, köztiszteletben álló személyiség volt, akit máig a példaképemnek tartok. Tôle tanultam meg a legfontosabbakat ehhez a pályához: a betegek iránti empátiát, segítôkészséget, az állandó tenni akarást a dolgok jobbítása érdekében, a tudásvágyat, amellyel állandóan továbbképzi magát az ember. Közben megszületett Gábor fiam, akit láthattak itt kint az officinában, hiszen öt éve már kollégák vagyunk. 1987-ben megszereztem a szakvizsgát — pocakomban a lányommal, aki most szintén Szegeden negyedéves gyógyszerészhallgató, szóval már alakul a dinasztia…
35
És hogyan jött a magánpatika lehetôsége? Amikor a 90-es években megindult ez a gyógyszertárakat is érintô folyamat, szinte rögtön felkeresett két magas beosztású úriember a szakmából, mondván, hogy gyógyszertárat szeretnének alapítani, és tulajdonostársként, illetve a leendô gyógyszertár vezetôjeként számolnának velem. Bocsásson meg a kérdésért, de miért éppen önnek ajánlottak egy ilyen lehetôséget? Hallottak a munkámról. A Fehér Kereszt, ugye, kiemelt patika volt a megyében, s én kétéves munkaviszonnyal már megkaptam a Kiváló Munkáért érdemérmet, de ami talán még fontosabb: hamar Szele Béla „jobb keze” lettem. Pedig ott abban az idôben nyolctíz gyógyszerész (!) dolgozott, akik már régebben is voltak a szakmában. Nem voltak féltékenyek a többiek, nem „fúrták”? Nem, mert igen alkalmazkodó és készséges voltam a munkában, elvállaltam mindenféle pluszfeladatot, ügyeletet és a többit — egy-
36
szerûen, mert szerettem csinálni. Jól tudtam együtt dolgozni a többiekkel, jó kollektíva volt. A betegek is hamar elfogadtak, meg is kedveltek, azt hiszem, úgyhogy akkortájt nyugodtam meg egészen: jól döntöttem, hogy a kutató vegyészet helyett ezt az emberközeli hivatást választottam. Ezzel együtt viszont, amikor az említett ajánlatot kaptam, elbizonytalanodtam, hogy vajon alkalmas vagyok-e én arra, hogy egyedül elvezessek egy gyógyszertárat. Meghánytam-vetettem magamban a dolgot, és végül úgy döntöttem, hogy elvállalhatom: bedobnak ugyan a mélyvízbe, de azért az alapot, a mellúszást — vagyis a gyógyszerészi szakmát — nagyjából már tudom. Édesanyám mondta mindig, hogy az úszásnak ugyan több fajtája van, de azokat szépen sorban meg lehet tanulni… Elkezdett tehát „úszni”: milyen erôs volt az ár? Bizony, a kezdet kezdetén nagyon nehéz volt az emberekkel, a betegekkel elfogadtatni magunkat, ugyanis rettentôen idegenkedtek a „maszek” patikától. Csak fokozatosan enyhült a bizalmatlanságuk, amikor megértették, hogy ugyanúgy beváltjuk a vényeket, és semmivel sem drágábban, mint a megszokott állami patikákban. Lassan elkezdtek szállingózni, aztán jöttek egyre többen, megszoktak, talán meg is szerettek bennünket. Persze, akkor még kivételes helyzetben is voltunk, mert nem volt más patika errefelé, s a központban sem volt annyi, ahány manapság. Mivel próbálkozott késôbb, hogy versenyben maradjanak? Elsôsorban szakmai tisztességgel és tudással: büszkén mondhatom, hogy olyan csapatot sikerült itt kialakítani, amely 1992 óta gyakorlatilag stabil, tôlünk nem kívánkozott el senki — legfeljebb a takarítónôk jönnek-mennek néha. Ami pedig talán szakmailag érdekes, az a természetes gyógymódokhoz szükséges készítmények forgalmazásának felépítése. Ezt még a Fehér Keresztben kezdtem, akkor az ilyesmi teljes újdonságnak számított. Elôször kicsit furcsán is néztek rám, amikor minden-
féle étrend-kiegészítôkkel, gyógyteákkal és hasonlókkal álltam elô, de aztán sikerült egy külön vitrint is berendeznem az ilyen készítmények számára. A Koronában ezt már csak folytatnom, bôvítenem kellett, és a betegek igen hálásak érte. Egy másik fontos terület a magisztrális készítmények vállalása; ezekért messze földrôl eljönnek hozzánk, ugyanis a legtöbb patikából alapanyaghiányra vagy más effélére hivatkozva elküldik a betegeket, lévén a „magizás” nem kifizetôdô. Én viszont azt gondolom, hogy ez a szakmánk egyik legszebb és egyáltalán nem kihagyható része, hiszen igenis szükség van ezekre a készítményekre. És gondolom, közben igencsak belejött a vezetésbe is… Azt hiszem, igen, de hát az alapom megvolt, hiszen szervezésbôl szakvizsgáztam annak idején. Sokat kellett azután még tanulnom a készletgazdálkodás, kapcsolatteremtés, üzletkötés, irányítás, ellenôrzés stb. területén. A verseny pedig a patikák között 1992 óta csak fokozódik: akkor tizenöt gyógyszertár mûkö-
dött a városban, ma huszonöt (!), és még kettôre van kérelem, közben az árrés nagyjából a felére csökkent, szóval nem ülhetünk a babérjainkon, ha meg akarunk élni. Mindenesetre sikerült elérnünk, hogy az emberek nemcsak Szolnokon, hanem a környezô településeken is úgy tartanak bennünket számon, hogy ha valahol megkapható egy keresett gyógyszer, akkor az a Korona Patika — viszont ha nálunk nincs, akkor sehol sincs! Természetesen ennek a hátterében az áll, hogy nagyon jó a kapcsolatunk a nagykereskedôkkel. Jelentôs készletet ma már nem tarthatunk, hiszen az nagyon kockázatos lenne, így csak a folyamatos odafigyelés, a készletezés nagyon gondos kezelése lehet a megoldás. Mit lehet még kitalálni ebben a kíméletlen versenyben a forgalom fenntartására? Egy egyszerû magánpatikának nincsenek olyan lehetôségei, mint a patikaláncoknak. Múltkor kérdezem egy régen látott, idôs betegünket, hogy miért került el bennünket mostanában. Azt válaszolta, hogy ne haragudjak,
37
mi nagyon aranyosak vagyunk, de „bent” (a városközpontban) a patikában mindig kap valami szép ajándékot, nemrég például egy fantasztikus bôröndöt! De rendeznek a láncok kiállításokat, vásárokat, sôt ingyenes koncerteket is — hát, ezzel mi nem tudunk versenyezni. Nekem nincs keretem reklámra, szórólapra s más ilyesmire, tartom viszont például az összes patika-lapot, mert erre szerintem muszáj áldozni; ajánlom mindenkinek, hogy vigyék, olvasgassák, és ennek van is hozadéka, mert havonta úgy három-négyezer példányt (!) elvisznek, és sokszor találnak is bennük olyasmit, amit azután kedvük van kipróbálni. Ami szakmailag fontos: elvégeztem egy homeopátiás tanfolyamot, elmélyedtem ebben a szerintem nagyon hatékonyan mûködô szakágban, és kapcsolatba léptem egy ilyen készítményeket forgalmazó nagy céggel, így már több ezer homeopátiás szer elérhetô nálunk. Egyre többen keresik, és a Korona már errôl is nevezetes, messzirôl is jönnek betegek hozzánk ezekért a készítményekért. A cég segítségével egy homeopátiás baráti kört is megalapítottunk, amelyben felkért szakemberek rendszeresen tartanak ingyenes elôadásokat az érdeklôdôknek. Végülis nem bánta meg, hogy gyógyszerész lett?
38
Én abban reménykedem, hogy elôbb-utóbb azért az emberek rájönnek, hogy nem azok törôdnek jobban az ô egészségükkel, akik ajándékot osztogatnak, hanem a szakmát tisztességesen mûvelô patikusok. A csaknem harminc év szakmai gyakorlata igazolja, hogy jól választottam, amikor gyógyszerész lettem. A napi sok munka, a felelôsség, a kilátástalan „gyógyszerészi jövô” sokszor elkeserít. A vigaszt azok a betegek, hûséges „vásárlók” jelentik, akik minket választanak, s egyszerû szavaikkal köszönik meg a munkánkat, s nekünk is „jó egészséget” kívánnak. Ezért érdemes küzdeni az „árral”. Gábor fiamat is csábították már fejvadászok jól fizetô állásokba, de ô csak kitart itt velünk, neki is a szakma, a betegek a fontosak. Más kérdés, hogy már a fejemre is nôtt, hiszen elôfordul, hogy benéz egy beteg, aztán látja, hogy nincs a fiam, s megkérdezi, hogy a patikus úr mikor lesz, mert akkor inkább majd visszajönne… László István
