Benedek István: Orvosi szemléletek Kezdetben volt a beteg ember; vagy meggyógyult, vagy betegen élt tovább, vagy meghalt. Hogy e három közül melyik történt vele, az tőle magától függött, természetétől. Nem a Természettől, tehát attól a nagy mindenségtől, amely körülvette, hanem az ő kis mindenségétől: szívétől, idegeitől, hősiesen küzdő sejtjeitől. Benne volt a betegség, és benne a gyógyulás, mert kezdetben volt a monizmus. Aztán jött a dualizmus, sokféle formában. Ki-bejárt a betegség az emberből, hol démon okozta, hol ráolvasás, hol isteni próbáltatás, hol baktérium – ilyenkor a szervezet mentesült mindenfajta felelősségtől, mert ki tehet arról, ha megtámadja az ördög vagy a bacilus? –, aztán megint maga a szervezet vált bűnössé, hitványságával vagy satnyaságával vállalva a betegség keserveit; aztán elkülönült a lélek: akkor a betegség büntetéssé változott, a test bűnhődésévé a lélek bűneiért, et vice versa. Ha tudtak volna latinul, ősidőkben a betegek ezt mondták volna: Natura sanat – a természet gyógyít. De akkor jöttek az orvosok – előbb mágus, varázsló, gyógyember, orvos-pap, majd kuruzsló, borbély, felcser, seborvos, doktor, tudós képében – s kiegészítették a mondást: Medicus adjuvat – az orvos támogatja a természetet a gyógyítás munkájában. Támogatta, ahogy tudta, jólrosszul. Néha szembe is fordult a természettel, olykor a természet ellenére győzte le a betegséget, máskor rajtavesztett, nem ő, hanem a beteg. Tudománnyá akkor kezdett válni az orvoslás mestersége, amikor szemléletet alakított ki. .A szemlélet – legalábbis ebben az összefüggésben – annyit jelent, hogy „a” betegség valamiféle általános magyarázatot nyer. Hippokratész korából származik az első kórtani szemlélet, a humorálpatológia, amely a szervezet folyadékainak káros keveredésével magyarázza a betegséget. Sűrűsödik vagy hígul a beteg vére, vizelete, a láztól izzadság veri ki, puffadt ízületeiben és a bőre alatt folyadék gyűlik fel, gyulladt szeméből könny csorog, tüdőbajában köpetet ürít, kiütései nedved-zenek, máskor viszont teste összeszárad, bőre szikkad, fonnyad, izmaiból elfogy a nedvesség, ízületei lötyögnek, zsigerei zsugorodnak, a sorvadás kiűzi a folyadékot a szervezetből. Nem csoda, ha e tünetek megfigyeléséből az ókori orvos azt a szemléletet szűrte le, hogy a vér, nyál és epe hibás keveredéséből származnak a betegségek – annál nagyobb csoda, hogy a badar elképzelés oly sokáig tarthatta magát. Mert ha jól belegondolunk, éppenséggel semmi értelme nincs. A folyadékok persze nagyon is mutatványos szerepet játszanak a betegségben, a népi gyógyászat ma is ezek alapján ítéli meg a bajokat („vízibetegség”, „száraz betegség”), de. kórtani és kóroktani szempontból az ősi elképzelés csak zavart okozott, rendet nem teremtett. Legfeljebb annyit lehet javára írni, hogy tudományosabb törekvés vérrel és epével magyarázni a betegséget, mint démonnal, szemmel veréssel, isten átkával.
Minden kórtani szemlélet hamarosan megszüli reakcióját; a humorálpatológia helyébe még az ókorban megszületett a szolidár-patológia, a szilárd részecskék kórtana. Aszklepiádésztől származik, az időszámításunk előtti évszázadban működő kisázsiai orvostól, aki ügyes önreklámozással kivívta az orvosi rend megbecsülését Rómában, ahol addig nem sokba vették a gyógyító mesterséget. Megfontolásra méltó jelmondatot hagyott utódaira: cito, tuto et jucunde – gyorsan, biztosan és kellemesen. Filozófiájában felvilágosultabb volt hippokratészi elődeinél, Platón idealizmusa helyett Epikurosz és Démokritosz atomelméletét vallotta, és nem hitt a lélek halhatatlanságában, ám orvosi szemléletén ez sem segített. A szervezet atomokból – tehát anyagi részecskékből – és a közöttük levő üregekből (pórusokból) áll, az élet a szilárd részek mechanikus mozgásából, a betegség pedig e mozgás gátoltságából. Mi akadályozhatja az atomok mozgását? A pórusok összeszűkülése vagy elernyedése. A jó orvosnak az a dolga, hogy kitalálja: szűkülésről, avagy ernyedésről van-e szó, aztán tágítson vagy szűkítsen – például meleg fürdővel vagy hideg lemosással. „Van benne valami” – mondják azok, akik beérik féligazságokkal, s csakugyan, éppúgy „van benne valami”, mint az ellenkezőjében, a humorálpatológiában: csak éppen ez a „valami” nem elegendő sem a betegség lényegének megmagyarázásához, sem a célszerű gyógyításhoz. Amellett Aszklepiádész még a természet gyógyító erejét is tagadta („inkább árt, nemhogy segítene”), és fölöslegesnek tartotta a betegek gondos megfigyelését: gyorsan cselekedni kell, a hosszas töprengés csak meditatio mortis – elmélkedés a halálról. Fölötte tanulságos e két ókori orvosi szemlélet: az derül ki belőlük, hogy az orvos-tudósok nem riadtak vissza a legmerészebb föltevésektől sem, a laikusok pedig – az áldozatok, a betegek – elhittek bármit; nem bánták, nedvesség vagy szárazság, csak gyógyítsa meg őket az orvos. És ez lényegében így van azóta is. Ellentétes tudományos szemléletek váltották egymást évszázadokon át, édeskeveset változtatva a gyógyítás eredményein: meglepő módon az ellentétes szemléletek módszerei, különösen pedig az eredményei egyáltalán nem voltak ellentétesek. A humorál- és szolidárpatológia hívei egyaránt izzasztással, hashajtással, érvágással, diétával, testedzéssel stb. gyógyítottak, s a betegek hol meggyógyultak, hol nem. A szemléletektől függetlenül kialakult az empirikus orvoslás, vagyis a tapasztalati gyógyítás, amit orvosok és főként nem-orvosok szájról szájra, kézről kézre, nemzedékről nemzedékre adtak át, bővítettek, okosítottak. Az empirikus orvoslást minden időben divatos volt lebecsülni, ma különösen divatos: nincs „tudományos alapja”. Nagyobb sértést nem is lehet mondani egy orvosi módszerre, mint ezt: „nyers empíria”. A nyers empíria tudniillik nem tudomány, hanem tapasztalás; tudománnyá akkor válik, ha kísérletileg és statisztikusan bizonyítást nyer. De évezredek óta ez a nyers empíria az orvoslás legfőbb menedéke, rejtett tartaléka; ma is. Ebből merítenek a szemléletek is. És hogy az egymással ellentétes szemléletű Hippokratészek és
Aszklepiádészek nagyjából egyforma eredménnyel tudtak gyógyítani, annak az a titka, hogy egyforma tapasztalati tudással rendelkeztek. És még valami. Az, hogy natura sanat, és ha az orvos nagy bajt nem csinál, akkor a beteg előbb-utóbb meggyógyul a természet s az idő jóvoltából. Ha nem gyógyul meg, arról nem a szemlélet – az orvos – tehet, hiszen vannak gyógyíthatatlan betegségek is. A szemlélet és a tapasztalás dialektikus ellentéte fejlesztette az orvostudományt. Bármilyen értékes ugyanis az empíria, önmagában nem fejlődőképes: amit az egyik betegnél jónak tapasztaltak, nem biztos, hogy a másiknál is beválik, sőt megeshet, hogy épp az ellenkezője válik be. Ennek a rejtélynek megfejtését maga a tapasztalás nem adhatja, csak az elméleti kutatás. Az elméleti kutatásnak az a természete, hogy amint valamiféle eredményre bukkan, azt általánosítani igyekszik; így születik a szemlélet. Előbb-utóbb kiderül, hogy sok mindent megmagyaráz ugyan, de általánosításában túllépi önnön kompetenciáját, ellenhatást vált ki – új empirikus tapasztalatok új kísérlettel új szemlélet kibontakozásához vezetnek. A szemlélet elévülése szükségszerű azért is, mert a termelés, a technika, a gazdasági és kultúrélet fejlődése mihamar leleplezi a túlzásokat, tévedéseket, egyoldalúságot, erőszakoltságot, ami kivétel nélkül minden szemlélet sajátja. Rendszerint világnézeti megalapozás erősíti, avagy gyengíti az orvosi szemléletet, de korántsem oly egyértelműen, mint várni lehetne. A középkor hosszú századain keresztül mágikus és asztrológiai szemlélet uralkodott az orvostudományban, ezt a reneszánszban afféle „útkereső” szemlélet követte, amelyben a legfelvilágosultabb gondolatok kitűnően összefértek a babona minden fajtájával. A kalandos sorsú olasz Cardanus (1501–1576) például korának egyik legfelvilágosultabb orvosa volt, de horoszkóp nélkül el sem tudott képzelni orvosi beavatkozást; a svájci Paracelsus (1493–1541) is a csillagok járásából magyarázta a szervek működését, lelkes alkimista volt, miközben a vegytant az orvosi kutatás alapjává tette: alkimista-materializmusát animistaidealizmussal vegyítette, a kémiai anyagok mechanikus tevékenységét alávetvén az életszellem (arhaeus) uralmának. Az effajta tudomány-ideológiai kettősség jól magyarázható az „átmeneti” kor érthető világnézeti bizonytalanságából – de ugyan melyik kor nem „átmeneti”? Paracelsus kettősségéből rövidesen két önálló szemlélet bontakozott ki: az iatrokémiai és az animista irányzat, szöges ellentétei egymásnak. Paracelsus harmadik alapvető tétele ellenben, a részvét, mindinkább feledésbe merült. Pedig ennek a furcsa figurának, akiről még azt sem tudni, egészen férfi volt-e, legfőbb érdeme nem az, hogy a fémes gyógyszerek használatát szorgalmazta, hanem az, hogy nem feledkezett meg az orvosi mesterség legszebb törvényéről: a törődésről, segítésről, részvételről. Majdnem mindegy, hogy valaki animista vagy iatrokémikus: ha nem érez részvétet a betege iránt, nem sokat segíthet rajta.
Az iatrokémia, iatrofizika, iatromechanika (ezek a mutatványos kifejezések egyszerűen a vegytan és a fizika orvosi felhasználását jelentik) szemléletté váltak, vagyis kizárólagosságot követeltek maguknak a kórformák magyarázatában a 17. század végén, amikor Newton és Boyle működése nyomán a tudományos érdeklődés középpontjába került a fizika meg a kémia, sőt a mechanikus gondolkodás már hamarabb is, Descartes és Harvey jóvoltából. Az újkori materialista gondolkodás vonult be ezzel az orvostudományba, de azon a felemás módon, amely a többi tudóst és filozófust is jellemezte: Newtonnak, Boyle-nak, később Priestleynek a fiziko-kémiája materialista volt, noha filozófiája nem, a természettudományban materialista Descartes idealista metafizikus volt, Hobbes materialista az egyik könyvében, szélsőségesen idealista a másikban, és így tovább. Ugyanígy jártak az orvosok: az iatrokémikus van Helmont, Boë-Sylvius vagy Thomas Willis, az iatrofizikus Borelli, Bellini, Baglivi nagyot lendítettek az élettani mechanizmusok megismerésén, de valamiféle „életszellem” föltételezése nélkül nem boldogultak. Az életszellem aztán önállósult a vitalista szemléletben, először Georg Ernst Stahl (1660–1734) jóvoltából, aki végtelenül zavaros fejtegetéseivel bebizonyította, hogy a homály és érthetetlenség sohasem jelent akadályt egy orvosi szemlélet útjában. „Animizmusa” lényegében összefoglalható abban, hogy a lélek tartja egyben a testet, tehát a test betegségeinél is elsőrendűen a lélekkel kell törődni, nem pedig az anatómiával és élettannal – amit a hallei egyetem másik tanszékén Friedrich Hoffmann (1660–1742) tanított ugyanakkor, a mechanikus és racionális szemlélet képviselője, de egyébként éppen olyan homályos elme, mint ő. Stahl emlékét ma már csak a tévességéről nevezetes flogiszton-elmélet őrzi, Hoffmannét pedig a róla elnevezett csepp, amely régi regényekben sűrűn előfordul, mert nagyapáink idején úgy divatozott, mint ma az Andaxin; pedig az általuk képviselt két orvosi szemlélet azóta sem halt ki, csak átalakult. A vitalizmus például átcsapott Franciaországba, meghódította az ősi Montpellier orvosi iskoláját, aztán a párizsiakat (Barthez, Bordeu és Bichat a legnevesebb képviselői), az életerő force vitale, puissance vitale, principe vital néven divatozott, végre századunkban Bergson élan vital-jánál kötött ki. A németek sem maradtak alul, legkiválóbb fiziológusaik (pl. Wolff, Blumenbach, Treviranus, Joh. Müller) lelkes vitalisták voltak, Lebensprinzip, vis essentialis, Bildungstrieb vagy entelecheia néven tisztelték a titokzatos életszellemet még századunkban is (pl. Driesch, Dacqué, Pauly). Az angolokat is hiába intette mérsékletre a kitűnő Sydenham, kitermelték a maguk hasonló elméletét, amely zavarosságban – és főként tartalmatlanságban –lefőzi a kontinens vitalista szemléleteit: John Brown (1735–1788) ingerlékenységi tana ez, amely szerint a betegség vagy fokozott, vagy csökkent ingerlékenységből áll (sthenia, asthenia), a gyógyítás pedig az ingerlékenység csökkentéséből vagy fokozásából. Rendkívül egyszerű az orvos dolga: az anatómiát és élettant – ha véletlenül
megtanulta – el kell felejtenie, a diagnózishoz csupán annyit kell tudnia, hogy megállapítsa, stheniás avagy astheniás állapottal van-e dolga, aztán ennek megfelelően nyugtató, avagy ingerlő gyógyszert ad, kész. El sem hinné az ember, ennek a primitív szemléletnek milyen tömegesen szegődtek hívéül az orvosok, világszerte. (Talán éppen mert olyan egyszerű, tanulni sem kell, tudni sem.) Hoffmann vezérszava (experientia et ratio – tapasztalás és józan ész) nem terjedt ilyen viharosan, de azért gyökeret vert itt-ott, s az iatrofizikával-kémiával együtt megalapozta azt a klinikus szemléletet, amelynek Hermann Boerhaave (1668–1738) volt a kezdeményezője Leydenben, folytatója a Monro-család Edinburghban, Corvisart és Laennec Párizsban, van Swieten Bécsben. Bár a józan ész szerint a józan ész meg a tapasztalás volna az orvosok legfőbb erőssége, ez a szemlélet mégsem tudott soha egységessé kristályosodni, egyszerűen azért nem, mert ahány orvos és ahány beteg, annyiféle a tapasztalat is, a józan ész által leszűrt következtetés is. Az „iskola” és a „szemlélet” kikristályosodásához általában – bár nem mindig – a józan észnél hatásosabbnak mutatkozott valamiféle rögeszme, olykor egy józan tapasztalat rögeszmeszerű elburjánzása. Tudnivaló ehhez, hogy a gyógyítás gyakorlata sokáig nem tartott lépést a gyógyítás tudományának fejlődésével. Ez így furcsán hangzik, de gondoljuk meg: nagyszabású orvostudományi elméletekben, felfedezésekben és szemléletekben nem volt hiány az ókor óta (mondjuk: 3000 év óta), maga a gyógyítás azonban a jelentős tudományos felismerések dacára alig változott a múlt század elejéig. A divat hol a hashajtósnak kedvezett, hol az érvágásnak, hol ilyen-amolyan növényi vagy ásványi gyógyszereknek, gyógyfüveknek, gyökereknek, teáknak, köztük – árban és belévetett hitben az egyszarv porának vagy a bezoár-kőnek varázsos erejével sohasem versenyezve – akadt sok olyan, amely ma is szerepel farmakológiánkban, de ha hajdani használati módjukat reálisan felmérjük, ritkán jutunk arra az eredményre, hogy alkalmazásuk célszerűen történt. Az 1800-as esztendő az, amellyel az orvoslás gyakorlata valójában – minőségi ugrással – megindult, az előtte eltelt 3000 esztendő egyszerűen semmi az azóta lefolyt 165-höz képest. Nem a tudományos kutatás terén, hiszen az anatómiához és élettanhoz már konyítottak az ókorban is, aztán 1543-ban Vesalius megteremtette az igazi anatómiát, 1628-ban Harvey az igazi élettant, 1761-ben . Morgagni az igazi kórbonctant (ezek a legfontosabb lépései az orvostudománynak, de történt egyéb is), csakhogy mindez édeskevés változást hozott az orvoslás gyakorlatába. Csak amikor Edward Jenner himlőoltását 1800-ban világszerte bevezették, akkor győzték le az első betegséget, akkor kezdődött a gyakorlati medicina. S mivel? Nem tudományos elmélettel, hanem népi tapasztalással és józan ésszel – mert amit ezen kívül Jenner hozzátett a himlőoltás magyarázatához, az teljesen téves elmélkedés volt. A himlőoltást aztán követte a kopogtatás és hallgatózás módszerének bevezetése (Corvisart, Laennec, Stokes, Skoda), ez volt a belgyógyászat minőségi ugrása, a
sebészeté pedig a narkózis felfedezése 1846-ban; a szülészeté az aszepszis felfedezése lett volna ugyanekkor, ha hisznek Semmelweisnek, de mivel nem hittek, meg kellett várni a bakteriológia korszakát (Pasteur, Koch). Amúgy istenigazában ekkor találkozott össze a gyógyítás gyakorlata a gyógyítás tudományával – vagyis a múlt század 80-as éveiben, amikor a kóroktan (aetiológia) elfoglalhatta méltó helyét az orvoslásban. A kezdet 1761-re nyúlik vissza, amikor az öreg Morgagni (1682–1771) közzétette egy hosszú élet szorgalmas kórbonctani munkásságát. Furcsa kettősség bontakozott ki ekkor, amelynek megoldatlansága máig kísért. Az ókori tudományos szemléletek – humorálpatológia csakúgy, mint a szolidárpatológia – egységnek fogták fel a szervezetet, s az egész szervezet bántalmának a betegséget. Morgagni szervkórtani szemlélete most megbontotta ezt az egységet: nem az egész ember beteg, hanem ez vagy az a szerve, amint a kórboncoláskor nyilván látható: íme, a tüdeje gyulladt, vagy a mája degenerálódott, a szíve nagyobbodott meg, vagy több szerve-szervrendszere roncsolódott egyszerre, de sohasem az egész ember. Olyan igazság ez, amelynek az ellenkezője is igaz: tudniillik a rész betegsége értelemszerűen az egész betegségét is jelenti. A szervezetben nagyjából minden összefügg mindennel, a részek működés-zavara áthat egymásra, és kihat az egészre. Ezen a kétségtelen elvi igazságon alapszik a globális szemlélet, amely hősiesen vallja, hogy nem a részeket kell gyógyítani, hanem az egész embert. Hősiesen, mert, bármily szépen hangzik e kijelentés, gyakorlatában az orvos mégis arra kényszerül, hogy a vesebajosnak a veséjét gyógyítsa, ne a szívét vagy idegeit; sőt: az általános tünetek mögött is az egyes szervek ártalmát kell megkeresnie és gyógyítania. De – éppen ez az a „furcsa kettősség”, amelyre fent utaltam – mégsem érheti be azzal, hogy egy körülhatárolt szervrészletre fordítja figyelmét, és minden mást figyelmen kívül hagy, mert csakugyan minden mindennel összefügg. Nyelvtanilag könnyű meghatározni a parciális és a globális szemlélet közti különbséget: nem az ember vesebaját kell gyógyítani (parciális szemlélet), hanem a vesebajos embert (globális szemlélet) – csakhogy amilyen könnyű ezt szójátékban kifejezni, olyan nehéz megvalósítani. A szervkórtani szemlélet mindenesetre megkezdte az ember üdvös feldarabolását részleteire, s ezt eredményesen folytatta a francia Bichat (1771– 1802) szövetkórtani szemlélete 1800-ban. A „szövet” fogalmát nehéz pontosan meghatározni: azonos fejlődéstani eredetű, azonos sejtes szerkezetű és azonos működésű anatómiai képleteket jelentene (pl. izomszövet, idegszövet, zsírszövet, csontszövet, vérszövet stb.), csakhogy az eleven anyagok nem tartják magukat ehhez a definícióhoz; gondoljuk meg, hogy például az idegszövet mily végtelenül sokrétű szerkezeti és funkcionális képet mutat. A múlt század 30-as éveiben óriási lendületet vett a mikroszkópos kutatás, az érdeklődés előterébe került a sejt, mint az élő anyag elemi része, s mihamar kiszorította központi helyzetéből a szövetet. A sejtkórtani szemléletet Rudolf Virchow (1821–1902) vezette be 1858-ban. Eszerint a sejt önálló életet élő alapegysége a szervezetnek,
„sejtállamok” formájában alkotja a szerveket, a sejtközti szövet pedig élettelen; a betegség a sejtek rendellenes működésében áll, nem a kórokozó, hanem a megtámadott sejt sajátosságától függ. Mint minden szemléletről, úgy a sejtkórtanról is elmondható, hogy „van benne valami”, hiszen a sejtek csakugyan a szervezet legjellegzetesebb építőkövei, és csakugyan a maguk egyéni módján reagálnak a kórokozó hatásra. Am a múlt század második felében már rohamléptekkel haladt a tudományos kutatás, és igen hamar megdöntötte a sejtkórtan alappilléreit. Kiderült például, hogy a sejtközti szövet is él, tehát a sejt nem az élet alapegysége. De nem lehet alapegység azért sem, mert maga is további élő részecskékre bontható. (Es ebből már előre látszik egy eljövendő kórtani szem-• lelet körvonala: az atomkórtané, amelyet talán a molekuláris kórtan előz meg; ennek jelét mutatja például Selye János reaktonelmélete, amely a sejtnél kisebb funkcionális egységekre építi fel az élettant és kórtant.) Ennél nagyobb baj volt – mármint Virchowra és sejtkórtanára nézve –, hogy a századvég bakteriológiai föllendülése sehogyan sem fért össze a sejtek specificitásával: ugyanabban a sejtbirodalomban jellegzetesen más betegséget okoz a tbc bacilus, mást az orbánc, a szifilisz vagy a diftéria kórokozója. 1870-ig a kórbonctan volt a legfőbb szenvedély – ami magyarán annyit jelent, hogy az orvosokat jobban érdekelte a boncasztalon felállított diagnózis a gyógyulásnál 1870 után Pasteur (1822–1895), noha nem volt orvos, teljesen megváltoztatta az orvosok érdeklődését: a kór-eredet felé terelte. Így végre lecövekelődött a kezdet és a vég, az orvosi működés két határpontját kijelölte az aetiológia és a boncasztal – csak a közbenső útvonallal volt még némi baj. Az aetiológiai szemlélet – vagyis a kór-eredet kutatásán alapuló gyógyítás – maradandóbbnak bizonyult a többinél, ma is elevenen él. Némi ellenállást jelentett ugyan Virchow, Pettenkofer s a századforduló után Martius „konstituciós” kórtana, amely a sejtek alkati gyengeségéből magyarázta a kórképeket, lebecsülve a kórokozó specifikus jelentőségét, ám a fejlődő immunológia nagyon világos érvekkel cáfolta ezt az elképzelést. Ahol ki lehetett mutatni a kórokozó bacilust, kommát, vibriót, kokkuszt, plazmódiumot, treponémát vagy vírust, ott könnyű dolga volt az aetiológiás szemléletnek: a betegség létrejöttét egyedül a fertőző ágensnek tulajdoníthatta, legfeljebb annyit ismert el ímmel-ámmal, hogy a vele született vagy szerzett alkati adottság közrejátszhatik abban, enyhe vagy súlyos lesz-e a betegség lefolyása. Ahol a kórokozó ismeretlen, és ahol a betegség kialakulásának mechanizmusa is többékevésbé homályos (márpedig a hétköznapi betegségek igen tekintélyes részénél ez a helyzet), ott az aetiológiás szemlélet kisegítésre szorul: elismeri a hajlamot, alkatot, diszpozíciót, legfőképpen pedig azt, hogy igen sok esetben egyszerűen nem tudjuk, mi a baj oka, s miért éppen olyan, amilyen. Maga a hajlam kifejezése is ennek az ignoramus-nak a misztifikálása. Jó szerencse, hogy az empíria sok ilyen esetben is kisegíti az orvost: a baj lényegét csak homályosan érti ugyan, de rendelkezik néhány tapasztalati gyógymóddal, amely mégis segít
a betegen. A belgyógyászat, a reumatológia, a bőrgyógyászat vagy az elmekórtan területén tömérdek az ilyen félig-meddig ismert kórforma (éspedig nem a klinikai ritkaságok, hanem a leghétköznapibb kórképek között), úgyhogy orvostudományunk a gőgös „ma már tudjuk” és a szerény „még nem tudjuk” közt ingadozva igyekszik betegei figyelmét elterelni a fehér foltokról. A sok ellentétből nagyjában az a nézet szűrődött le, hogy a betegség: küzdelem a kórokozó ágens és a szervezet ellenállása közt, harc az egészség megóvásáért vagy visszaszerzéséért. Így a hangsúly a betegségről a beteg emberre tolódott át, aki csatázik az egészségéért; maga a betegség nem puszta elszenvedése egy károsító ártalomnak, nem passzív állapot, hanem aktív küzdelem, harc a létért, a szervezet erőit mozgósító védekezés; a halál pedig a küzdelem feladása. Legvilágosabban Selye sztresszelméletében jut ez kifejezésre, aki egyben feleleveníti az ókor pátosz és pónosz fogalmait, utóbbival jelölve az egészség helyreállításának élettani erőfeszítését, a viaskodást. Sőt: mivel egészség és betegség közé nem lehet pontos határt vonni, és az egészség voltaképp sohasem a maga teljes valóságában létező állapot – olyan idea, amelyet a szervezet mindig csak megközelít, de egyszerre minden porcikájában sohasem valósít meg –, a folytonos kopás, újjáképződés és cserélődés élettani folyamatában „állapot”-ról nem is szabadna beszélni, hiszen mindig minden éppen átmenetben, folyamatban, pusztulóban és születőben, növekedőben és porladóban van – tehát a jelzett küzdelem nem is az egészség helyreállításáért folyik, hanem a homeosztázisért, ahogyan W. B. Cannon (1871–1945) a szervezet egyes részeinek egyensúlyát nevezi. A homeosztázis olyasmi, mint egy icipicikét ingadozó kétkarú mérleg, amelynek nyelve az apró ingadozás határain belül mindig (legalábbis az egészségesnek nevezett állapotban mindig) az élettani egyensúlyt mutatja, ingadozását pedig az okozza, hogy a serpenyőiben levő eleven anyag folyvást fogy és gyarapszik, használódik és regenerálódik. Egészség az, ha a gyarapodás és regenerálódás egyensúlyban marad a fogyással és használódással. A szervezet élettani állandói – a testsúly, a hőmérsék, a vércukor stb. – láthatóan mutatják azt, ami a láthatatlanságig és regisztrálhatatlanságig áthatja mikrokozmosz-hálózatunkat. Sok ezernyi mikrohomeosztázis bonyolult összhangját nevezzük egészségnek, az összhang durva megbomlását betegségnek. De a „durva” jelző mutatja a meghatározás bizonytalanságát, hiszen az összhang „finom” és „durva” megbomlása közt csak mesterségesen vonhatunk határt. A ma legelterjedtebb orvosi felfogás szerint nem az „egészség”, hanem a „homeosztatikus adaptáció” vagyis az egyensúlyért küzdő alkalmazkodás a szervezet és a gyógyítás közös célja. Már a kórbonctani szemlélettel elkezdődött, az aetiológiással pedig folytatódott a dualista nézet felszámolása és a természettudományos materializmus eláltalánosodása az orvostudományban. Ha a betegséget nem démon okozza, hanem például bacilus, ha a tünetek mögött objektívan regisztrálható szervi elváltozás áll, továbbá ha a lelki betegségek mögött is
felfedezhető az idegrendszer sejtjeinek károsodása, végül ha a testi betegségek nyilvánvaló lelki következménnyel járnak, akkor értelmét veszti test és lélek dualista elhatárolása, lévén a lélek a szervezet egyik részének működése. Elég világosan nyomon lehet követni a lélek fejlődését az idegrendszer fejlődésének tükrében: az idegrendszer materiális elemeinek átmeneti károsodása átmeneti lelki zavarral jár (pl. lázas delírium, részegség, agyvelőgyulladásos vagy agyvérzéses jelenségek, homlokagyi daganat nyomásos tünetei stb.), ugyanezeknek az elemeknek elaggása vagy destrukciója a szellemi élet lebomlásához vezet, végre az elemek működésének definitív megszűnésével véget ér az élet, és nincs többé lélek. A múlt században nagy felháborodást váltott ki a mechanikus materialista fiziológus Carl Vogt (1817–1895) kijelentése: a gondolat ugyanolyan terméke az agyvelőnek, mint a vizelet a vesének. A materialista ideológusok részéről is ellenállással találkozott ez a megfogalmazás, mert nem dialektikus, hanem mechanikus. Ez nyilván igaz is: a mirigyek másképpen termelik váladékukat, mint ahogyan az agy termeli gondolatait. Vogt nem vette tekintetbe azt a „minőségi” különbséget, ami a vizelet és a gondolat között van. Mégis alapvető igazságot mondott ki: misztifikálástól mentesen rögzítette azt a tényt, hogy a gondolkodás – tehát a lélek működése, tehát maga a lélek – az e célra szerveződött anyagi résznek (a központi idegrendszernek) élettani tevékenysége. És ez a lényeg. Értelmetlenség azt mondani, hogy lélek nincs, hiszen éppen azt a funkciót nevezzük léleknek, amely ezt a mondatot végiggondolta. De ugyanilyen értelmetlenség azt mondani, hogy a lélek a testtől függetlenül létezik: ahol nincs idegrendszer, ott nincs lélek sem. Az orvosi gondolkodásban ez a monista eszme nem találta meg oly természetesen a maga helyét, amint az ember hinné. Az orvos ugyanis nemcsak azt tapasztalja, amit a fizikális vizsgálat, a mikroszkóp, a laboratórium és a boncolás tár elé, hanem észleli a beteg „lelki eredetű” panaszait is: azokat a szubjektív tüneteket, amelyeknek objektív hátterét nem leli. Ebből adódik a modern orvosi szemléletnek az az új dualizmusa, amely az organikusnemorganikus kettősben fejeződik ki. Organikus (szervi) mindaz, aminek makroszkópos vagy mikroszkópos anyagi hátterét ki lehet mutatni, ahol tehát a szervezet valamely részének konkrét megbetegedése igazolható. Ahol ez nincs, ott az orvos szerint betegség sincs, minthogy azonban a tüneteitől szenvedő betegnek ezt mégsem mondhatja, azzal nyugtatja meg önmagát is és a beteget is, hogy „szervi baj nincs”; mivel pedig önmagában ez a negatívum is ritkán elégíti ki a pácienst, hozzátesz néhány latin szót: „funkcionális tünet”, „vegetatív panasz”, „hypochondriás doxazma”, vagy magyarán: „képzelt betegség”. Ettől persze a beteg nem gyógyul meg, de néha csakugyan megnyugszik, minthogy maga is hisz az organikus-nemorganikus dualizmusban, s úgy gondolja, hogy ha nem „szervi” a baja, akkor nem baj. Ennek a dualizmusnak az áthidalására keletkeztek azok az orvoslélektani szemléletek (pl. freudizmus, nervizmus, pszichoszomatizmus), amelyek magát a
lélektani élményt a szervi betegségek kóroktani tényezőjeként kezelik. Köztudomású például, hogy az ideges feszültség alkalmas arra, hogy gyomorfekélyt idézzen elő; ennél bonyolultabb mechanizmussal is létrejöhet „betegségbe menekülés”. A környezet és az egyén közötti alkalmazkodás harcának kétségtelenül sokszor patológiás a kimenetele, mégis a jelzett dualizmus feloldása nem a „lelki hatás” misztifikálásától várható, hanem a szemlélet és a technika együttes tökéletesedésétől, amely a nemorganikusnak tartott kóresetek hátterében sorra felfedezi az organikus tényezőket. A monistamaterialista szemléletben ugyanis egyszerűen elképzelhetetlen, hogy bármiféle szubjektív tünet létezzék objektív ok nélkül. Ha egy panaszra azt mondjuk, hogy „csak” ideges, „csak” neurotikus, „csak” hisztériás tünet, ezzel valójában azt jelezzük, hogy a mögötte meghúzódó anyagi-idegrendszeri elváltozás annyira finom, hogy jelenlegi eszközeinkkel nem regisztrálhatjuk, továbbá ezek az elváltozás-ok reverzibilisek, tehát nem okoztak a szervezetben helyrehozhatatlan destrukciót, végül feltételezzük, hogy a jelzett anyagi változás nem morfológiai, hanem funkcionális jellegű – vagyis a sejtek biokémiai működésében, nem pedig struktúrájában van a baj. A fontosabb orvosi szemléletek sommás történeti áttekintése azt mutatja, hogy e szemléletek általában fél-igazságokat tartalmaztak, következésképp hasznosan gazdagították ugyan az orvoslás tudományát, de amint egyeduralomra törtek, egyoldalúságukban dogmává merevedtek, és immár gátolták a fejlődést. Nincs közöttük egyetlenegy sem, még a legbizarrabb sem, amelynek valamit ne köszönhetne a medicina, de legtöbbet annak köszönhet, hogy túljutott rajtuk. Ma az orvostudománynak nincs egységes szemlélete (vagy túl közelről látjuk, s történeti távlat hiányában nem vesszük észre), ehelyett egységessé váló technikája van, elgépiesedett és egyre jobban specializálódó metodikája, roppant előnyökkel és még roppantabb hátrányokkal; ennek felmérése azonban már nem az orvosi szemléletek, hanem az orvosi etika körébe vág.
