Benedek István: Keringés a vérkeringés körül Ha nem Goethe mondta volna azt a bölcsességet, hogy „a vér különös folyadék”, lapos kijelentésnek tartanók, senkinek sem jutna eszébe idézni. Így azonban mindenki idézi, aki a vérrel vagy vérkeringéssel foglalkozik. Nem vonom ki magam e szokás alól, lévén a vér csakugyan különös folyadék. Sok furcsasága közül az egyik, ami közvetlenül a témánkhoz tartozik: hogy az ütőérben is vér folyik, de ezt sokáig nem vették észre. Köztudomású, hogy Alexandriát Nagy Sándor alapította – nem is egyet, hanem legalább tízet: minden meghódított országban egyet-egyet. Az egyiptomi Alexandria időszámításunk előtt 331-ben épült, rohamos gyorsasággal világvárossá terebélyesedett, és a hellén kultúra központja lett. Legtöbbet a hellén kultúráért az első Ptolemaiosz fáraók tettek, akik szívükön viselték a művészet és tudomány ápolását. Talán sehol és soha olyan jó dolguk nem volt a tudósoknak, mint a fiatal Alexandria Muszeionjában. Orvosi iskolája kettő is volt, Hérophilosz vezette az elsőt, a nála valamivel fiatalabb Eraszisztratosz a másodikat. Kiváló tudós mind a kettő. Nevezetességük, hogy elsőként boncoltak embert – legalábbis korábbi emberboncolóról nincs adatunk. Állatot már boncoltak előbb is, például Alkmaion, vagy Hippokratész és iskolája meg a vetélytársaik, az ember boncolását azonban vallási vagy egyéb okból nem engedélyezték. Az állatanalógiák természetesen sok téves következtetéshez vezettek. A tilalom, úgy látszik, nem terjedt ki Alexandriára, a két tanár szorgalmasan boncolt, és fontos megállapításokat tett. Ezekre itt nem térek ki (pedig nem érdektelen, hogy már az agykamrákat is ismerték, valamint az érző- és mozgatóidegeket), csak arra, ami a vérrel kapcsolatos. Hérophilosz ismerte az érrendszert, de úgy gondolta, csak a vénákban van vér, az artériákban ellenben pneuma, ami nem egyszerűen levegő, hanem a világlélek része, belégzéskor a tüdőbe jut, onnan a szívbe, az ütőerek elviszik az agyba, ahol érzéssé, illetve gondolattá alakul át. A pneumaelmélet nem Hérophilosz eredeti találmánya, hanem a görögöknél régóta és még sokáig uralkodó elképzelés. Eraszisztratosz hasonló nézeten volt: a verőerek szállítják a pneumát – ami levegő és lélek egyszerre –, a gyűjtőerek a táplálékot, az idegcsövek pedig az érzés és mozgatás utasításait az agyvelőből. A hármas csőrendszer tartalmát a szívóhatás tartja állandó mozgásban, a természet ugyanis „irtózik az ürességtől”, ezért amint a táplálék, a levegő vagy az idegingerület továbbkerül, helyébe új áramlik. El kell ismerni, hogy ez a téves elmélet ugyanolyan zseniális a maga nemében és korában, mint az arisztotelész–ptolemaioszi földközéppontú világkép, amely a csillagok és bolygók bonyolult mozgásának bár téves, de bámulatos magyarázatát adta. Egyáltalán nem meglepő, hogy ezek a magyarázó elvek kétezer évig hozzá tartoztak az európai kultúra természetfelfogásához, és hogy az újkor tisztultabb természettudományos ismeretei csak nagy nehézséggel tudtak győzelemre jutni az ókori felfogással szemben. Az ókor és középkor valamennyi természetfilozófiai elképzelése közül egyetlenegy sem közelítette meg használhatóságban a görögökét.
Az artériák levegőszállító szerepét az látszott indokolni, hogy boncolásnál a vénákban vért, az artériákban ellenben levegőt találtak. Ennek magyarázata: halál előtt az utolsó szívösszehúzódás kipréseli az ütőerekből a vért. Ha néha mégis vérre bukkantak az ütőérben, ezt az artériák és vénák közti áthidaló erekkel (anasztomózisz) magyarázták. Az alexandriai iskola fénykora után fél évezredes apály következett a biológiai gondolkodásban. Amikor a keresztyén időszámítás szerinti II. században Galénosz ismét magasba emelte az orvostudomány fáklyáját, immár nem Görögországban, de görög szellemben a pogány Rómában, lényegében ott folytatta, ahol Herophiloszék abbahagyták. Sőt egy ponton maradibb volt náluk: bár elismerte a bonctan fontosságát, az emberi anatómiát sertés és majom meg más állatok boncolása alapján írta le, Ebből eredő tévedései ezerötszáz éven át megülték az orvostudományt. A pneurnaelméletet kissé módosította. Szerinte az artériákban is vér van, akárcsak a vénákban, de másfajta vér. Az artériás vér a tüdőben a belégzés által életszellemmel (pneuma vitalis) töltődik fel, amit a szív bal kamrájának összehúzódása szétáraszt a szervezetben. Ez az ember „isteni része”. A vénás vér ezzel szemben a májban termelődik, ahol a gyomor-bélrendszerből felszívott táplálék anyagcseréje megy végbe, a jobb kamra tehát az éltető erőt (pneuma vegetativa) küldi szét a testbe. Ezenkívül még szellemi erő is képződik (pneuma spiritualis), éspedig az agyvelőben, ez azonban nem az erek, hanem az idegek útján közlekedik. Ez így egyszerűen hangzik, részleteiben annál bonyolultabb. Minthogy keringést Galénosz egyáltalán nem tételez fel, más megoldást kell találnia arra, hogyan közlekedik a vér, s mitől változik így-úgy a színe, mineműsége. Föltevése szerint a májban készült vénás vér a jobb szívfélben fölmelegszik, és háromfelé oszlik: egy része a vena caván keresztül elárasztja a szervezetet, másik része a két kamra közötti izmos sövény pórusain átszivárog a bal szív-félbe, a harmadik rész pedig a tüdőverőéren keresztül a tüdőbe szállítja azt a koromszerű égési terméket, amit kilégzéskor a tüdő eltávolít. Ez a „korom” teszi a vénás vért fakóvá, megtört színűvé. Belégzéskor a tüdő pneumát vesz fel a világlélekből, ezt a tüdőgyűjtőér a bal kamrába szállítja, ahol keveredik a pórusokon átszivárgott vérrel, és élénkvörös színűvé teszi. Az aortán keresztül ez is eljut a szervezet minden részébe, többek közt az agyalapon lévő csodarecéhez is (rete mirabile), ahol az agyvelő szellemi pneumájával egyesülve az idegrendszer csőhálózatán folytatja útját. A kétfajta vér közötti keveredést a szervezetben további áthidalások (ütőér és visszér közti anasztomóziszok) biztosítják. Miként látható, Galénosz zseniális elképzelésében az érrendszer mindkét ága a szívtől elfelé irányítja tartalmát, az artéria és a véna vére egyaránt a periféria felé folyik. A szív felé csupán két ér vezet, egyik a májból hozza a friss táplálékot, másik a tüdőből a friss pneumát. Végtére így is lehetne, noha nem így van. Hogy ezer évig senkinek sem szúrtak szemet Galénosz tévedései, az természetes: nem boncoltak. Amikor a XIII. században elkezdték, előbb Bolognában, majd másutt is, a rendszeres – bár még nagyon ritka – boncolást, Galénosz tekintélye sokkal nagyobb volt, hogysem szavában kételkedhettek volna. A boncolás rendszerint úgy folyt, hogy a szolga vágta a tetemet, ahogy tudta, a professzor a katedrán olvasta
Galénosz szövegét vagy annak kommentárját, a diákok pedig meresztették a szemüket, és ha nem azt látták, amit a tanár olvasott, akkor vagy nem mertek szólni, vagy azt a választ kapták: ez talán kivételes eset, variáció. De a vérpályák dolgában nem is merült fel semmiféle aggály, egészen a XVI. század nagy bonctani föllendüléséig, a megoldás pedig még tovább váratott magára. A XVI. század közepén a boncnokok rohammal vették be az emberi testet. Egyszerre mindenkiből kibújt az anatómus, csak Paracelsusból és követőiből nem, ők fölösleges fontoskodásnak ítélték a boncolást. Közvetlen gyógyító hatása csakugyan nem volt, gyakorlati jelentősége később bontakozott ki. A pálmát kétségtelenül Vesalius Fabricá-ja vitte el (1543), de kívüle legalább húsz nagynevű anatómus könyve jelent meg két évtizeden belül: Dryander, Estienne, Canano, Guinterus, Valverde, Colombo, Falloppio, Eustacchi, Rondelet, Coyter, Aranzio, Ingrassia, Platter, Bauhin, Paré, Lusitanus, Cesalpino, Servetus, Botallo… Rossz idők jártak Galénoszra és Avicennára, az egész görög–arab skolasztikára; még ott is bántották őket, ahol meg sem érdemelték. A vérkeringés titkára mindazonáltal nem tudtak rájönni. Pedig a kör egyre szűkült. Maga Vesalius, noha sok helyütt kiigazítja Galénosz tévedéseit, a szív és a véráramlás tekintetében nem sok újat mond. Jó ábrái és részletmegfigyelései elismerésre méltók, és megmondja szelíden, hogy Galénosz pórusait hiába keresi a szívsövényen, a következtetés levonásától azonban visszariad. Azzal menti a galénoszi elgondolást, hogy a lyukacskák bizonyára megvannak, de láthatatlanul kicsiny méretűek – ami végtére elképzelhető volna. (A mikroszkópot ekkor még nem találták fel.) A kis vérkört lényegében helyesen írja le, csak nem nevezi nevén. Így vetélytársára, Realdo Colombóra marad a szív–tüdő vérkeringés fölfedezésének dicsősége. Utóbb fölmerült – mint a fölfedezéseknél és találmányoknál oly sokszor – a prioritás kérdése. Ugyanis a kis vérkört leírta a spanyol Servetus Mihály is, az unitárius vallásreformátor, akit Kálvin mint eretneket megégetett. A pórusok Servetus szerint azért nem láthatók, mert nincsenek. A vér a tüdőverőéren keresztül folyik a szívből a tüdőbe, ott felveszi a belélegzett életszellemet, és ugyanez a vér áramlik vissza a szívbe a tüdővisszéren keresztül. Ez a kis vérkör. Csak az a baj, hogy a szerzővel együtt a könyvét is megsemmisítették 1553-ban. A véletlenül fennmaradt három példány évszázados késéssel került elő, s benne a kis vérkör leírására csak 1697-ben bukkant rá egy angol sebész. De mivel. Colombo könyve 1559-ben jelent meg, Servetusé pedig hat évvel korábban, mégis övé az elsőbbség – érveltek a spanyolpártiak. Újabb kutatás azonban kiderítette, hogy Colombo már 1551-ben tisztában volt a kis vérkörrel, vagyis két évvel Miguel Servet könyve előtt. Hohó, replikáztak Servetus hívei, a Christianismi restitutio már 1546-ban készen volt, csak nyomdát nem lehetett hozzá találni… A szőrszálhasogató és valljuk meg: teljesen értelmetlen vitának az az újabb kori fölfedezés vetett véget, hogy Ibn al-Nafísz arab orvos Avicenna-kommentárjában már a XIII. században megtalálható a kis vérkör pontos leírása. Igaz, hogy al-Nafíszt sem olvassa senki, az elsőbbség mégis őt illeti. Apróbb fölfedezések sorozatosan követték egymást. Tisztázták a szívbillentyűk működését, megfigyelték a bal kamra vaskos és a jobb kamra vékonyabb izomzatát, már nem kályhának tekintették a szívet, hanem motornak, ismerték a magzati
szívérrendszer eltérését a megszületett gyermekétől, Eustacchi, Aranzio és Botallo megtalálták azokat a magzati képleteket, amelyek utóbb fölöslegessé válnak, és elsorvadnak. Cesalpino a cirkuláció kifejezést is használta, bár a valódi körforgásra, tehát a nagy vérkörre nem jött rá. Amikor a XVI. század végén Fabrizio ab Aquapendente a vénákban mindenfelé megtalálható „lappantyúkról” beszélt, majd rövidesen könyvet írt róluk, akkor kiderült, hogy majdnem minden anatómus látott már itt-ott vénabillentyűt, kezdve Dubois-Sylviuson, Vesalius tanárán majd ellenfelén, folytatva a sort Vesaliusszal, Falloppióval, Eustacchival, sőt Lusitanus és Canano is találkozott a kis tasakokkal, de senki nem gondolkodott azon, vajon mire valók? Senkinek nem jutott eszébe, hogy ezek megakadályozzák a visszafelé folyást a vénákban, következésképp a vér nem folyhatik abba az irányba, amelyikbe Galénosz szerint folyik. Ebben az állatkísérleteket végző korszakban senkinek nem jutott eszébe megvizsgálni, merrefelé folyik a vénás vér. A padovai Fabrizio nemcsak anatómusnak volt kitűnő, hanem fiziológusnak és embriológusnak is; a „kapucskának” (ostiolum) nevezett vénabillentyűkről írt könyvében föltette a kérdést, hogy ugyan mire valók; válasza úgy hangzik, hogy az erek elágazásánál a kis lappantyúk megakadályozzák a vér torlódását, egyenletessé teszik a folyadék áramlását. A padovai egyetemen tanult ekkor (1601) William Harvey, Londonból. Őt nem elégítette ki ez a válasz. Diplomájának megszerzése után visszatért a szigetországba, tekintélyes orvos lett a londoni Guy kórházban, közben állatkísérleteket végzett, boncolt, élő állatokon elszorította a vénákat, artériákat, megállapította a véráram irányát, gyorsaságát, kiszámította a körforgásban lévő vér mennyiségét – és mindenekelőtt rájött magára a körforgásra, vagyis arra, hogy ugyanaz a folyadék jár körbe a testben. A már ismert kis vérkörhöz fölfedezte a nagy vérkört: a bal szívfélből az artériákon át a testbe, a testből a vénákon át a jobb szívfélbe áramlást. Hogy a tüdőben a vér nem pneumát, hanem oxigént vesz fel, és nem kormot, hanem széndioxidot ad le, azt Harvey nem tudhatta, mivel a szív mozgásáról és a vér keringéséről szóló könyvének kiadásakor (1628) ezek még nem voltak felfedezve. Nem ismerte a hajszálereket sem, minthogy a mikroszkópot – bár fel volt már találva – tudományos kutatásra még nem használták. Ettől eltekintve a vérkeringés problémáját máig érvényes módon megoldotta. Könyvét a tudományos világ a megszokott módon fogadta: sokan felháborodtak rajta és tiltakoztak ellene, a gondolkodó elmék azonban hamar belátták, hogy igaza van. Voltak, akik puszta tekintélytiszteletből ragaszkodtak az ókori felfogáshoz, mondván: Inkább tévedni Galénosszal, mint Harvey igazát elismerni. De az ellenállás nem tartott sokáig. Már csak azért sem, mert Harvey fölfedezése nagyon időszerű volt a mechanikus szemlélete miatt, és hatalmas támogatóra talált Descartes személyében, akinek filozófiai koncepciójába a mechanikai természetmagyarázat nagyon jól beleillik. Harvey hazájában pedig Francis Bacon bölcselete nyert mindinkább polgárjogot, és a vérkeringés fölfedezése teljesen Bacon természettudományos elvei szerint történt. A mikroszkóp tudományos felhasználására csak Harvey halála után, a XVII. század második felében került sor. Ekkor azonban hamar fény derült a vérkeringés még hiányzó részére. Marcello Malpighi bolognai orvosbiológus 1661-ben leírta a
hajszálerek hálózatát, három év múlva pedig a vörösvérsejteket. Bezárult a kör, kétezer év tapogatózása után végérvényesen megfejtettnek lehet tekinteni a vérmozgás mechanikáját. A nem létező pórusok és az emberi agyvelő alapján ugyancsak nem létező csodarece mihamar feledésbe merültek. A teljes vérkör leírása volt az újkor első nagy biológiai fölfedezése. Harvey kortársa volt Galileinek, ketten együtt indították útjára az újkori természettudományt. A vér azonban nem szűnt meg „különös folyadék” lenni, sok rejtvényt tartogatott még a későbbi századok tudósai számára.
