Bayer József, akadémikus, az MTA Politikai Tudományok Intézete igazgatója: Eltérı hagyományok és politikai kompatibilitás a balkáni térségben
((Az elıadás 2007. szeptember 14-én hangzott el az MTA Nemzeti Stratégiai Tanulmányok Programbizottsága és az Európa Intézet Budapest által szervezett „Az Európai Unió délkeleti kiterjesztése” c. konferencián)
A Balkán Európa rossz lelkiismerete, különös tekintettel az egész keleti blokkban lezajlott rendszerváltozást és a hidegháború megszőntét követı újabb délszláv válságra, amelyre az Európai Unió nem tudott semmilyen elfogadható választ találni. Miközben a rendszerváltozás a közép-európai régióban meglepıen békés folyamat volt, a Balkánon Jugoszlávia felbomlása nem várt háborús konfliktust teremtett, és újra elıhívta a sovinizmus, az etnikai tisztogatás, a terror és a népirtás, és a tömeges menekültáradat jelenségeit. Mindezek nem voltak ismeretlenek Európában, de mindenki úgy vélte, hogy ezen túl vagyunk, hogy ez a II. világháború elıtti korszak elsüllyedt világához tartozik. Európa akkor egyetlen politikailag intakt és válságmentes övezete, az Európai Unió a 90-es években tehetetlenül állt a múlt rémségeinek ilyen váratlan feltámadása elıtt. Az európai közösségnek, amely ekkor még csak Nyugat-Európára korlátozódott - a közép-európai Ausztriát, továbbá az észak-európai Finnországot és Svédországot csak 1995-ben vették fel az Unióba - egyáltalán nem volt sem egységes stratégiája, sem eszközei az ilyen problémák kezelésére. Éppen a délszláv válság tárta fel a legvilágosabban az európai egység hiányát, fıként az egységes külés biztonságpolitika terén. Az eszkalálódó konfliktust újra az Egyesült Államok beavatkozása fékezte meg, mint már kétszer is történt a múlt századi történelemben. De mivel különös érdekei nem főzıdtek a térséghez, beérte azzal, hogy csak idılegesen korlátozza és jegelje a megoldhatatlannak látszó konfliktusokat. Az európai közösség e kérdésben bizony csıdöt mondott, és ez az Európai Unió számára sok tanulsággal járó, nagy lecke volt. Azóta intenzívebben részt vállal a térség problémáinak megoldásában, békefenntartó és humanitárius küldetést teljesítve, de ezen túlmenıen is a délszláv kudarc tapasztalata a közös európai kül- és biztonságpolitika kialakításának egyik elırehajtója lett és maradt. Ezt még akkor is le kell szögeznünk, ha megállapítjuk, hogy jelenleg - részben az alkotmányozási folyamat megtorpanása miatt - ez a folyamat nem kellı dinamikával halad elıre. Mégis mindenki számára világossá kellett válnia annak, hogy a tartós európai béke és gazdasági prosperitás egyik feltétele a társadalmi-gazdasági átalakulás és a politikai stabilitás
elımozdítása az egész délkelet-európai térségben. Az Unió nem ülhet ölbe tett kézzel, mivel saját biztonsága is a tét; nem zárkózhat be saját biztonságos övezetébe azzal a tudattal, hogy a limesen kívül barbárok tanyáznak, akikhez semmi köze. Az a tény, hogy ez a felismerés ma evidenciává lett, önmagában is megmutatja, hogy mennyire változott az európai politika, hogy a nemzetállami külpolitikák korlátaitól lassan elindul egy közös európai politika felé. E felismerésnek része volt abban, hogy az EU ún. „keleti kibıvítése” szervezetten és viszonylag gyorsan ment végbe, és a bıvítés eddigi tapasztalatai alátámasztják e politika helyességét. Nem vitás, hogy az Európai Unió régóta tartó, egymást követı bıvítési hullámai közül a legutolsó ígérkezett a legnehezebb és egyben a legkockázatosabb vállalkozásnak. Ehhez képest meglepı, hogy az alkalmazkodási nehézségek ellenére, amelyek ma helyenként populista reakciókhoz vezetnek az újonnan csatlakozott országokban, eleddig a keleti bıvítés valódi sikertörténetnek látszik. Az EU bıvítésének 2004-es és 2006-os hulláma, amely integrálta a korábbi megosztott Európa keleti térfelének a volt Szovjetunión kívüli részét, vitathatatlanul a hidegháború utáni európai történelem egyik legjelentısebb politikai fejleménye. Az integráció a nehézségek ellenére egy dinamikus fejlıdés lehetıségét teremti meg, amelynek azonnali elektrifikáló hatása van a gazdasági növekedésre. Ez nemcsak gazdasági, hanem politikai tekintetben is gyümölcsözıvé teheti az integráció kiterjesztését az egész európai térségre, immár a Balkánt is beleértve. Az integráció elmélyítése vagy expanziója közötti régi vita lényegében eldılt, bıvítéstıl tartó Kasszandra-jóslatok nem váltak be. Igaz, hogy ami létrejött, sokkal inkább hasonlít a „többsebességes Európa” realista koncepciójához, mint az egységes Európai Unió fényes jövıvíziójához. Errıl ma nem beszélnek, mert a formai egyenlıség fontos feltétele a tagságnak, de azért kirajzolódnak a törésvonalak a régi és az új, a felzárkózás különbözı szintjén álló országok között. Ettıl függetlenül tény, hogy a globalizáció kihívásaival szemben még mindig a bıvülı integráció ígérkezik a legjobb megoldásnak: egy nagyobb és egységesebb gazdasági térség, tágasabb piacok, olcsóbb munkaerı, a beruházások ígéretes expanziója a növekedés új forrásait nyitja meg az egész térség számára. Az ezzel együtt járó új egyenlıtlenségek megjelenése nem mindenkinek tetszik, de tudomásul kell venni, hogy a növekedés motorja a kapitalista piacgazdaságban mindig is a gazdasági egyenlıtlenségek ilyesféle kihasználásán nyugodott. Ettıl kezdve a nagyobb gazdasági térségben lassan érvényesülhetnek a méretgazdaságos termelés esélyei, nıhet a versenyképesség és az export, javulnak a foglalkoztatottsági mutatók stb. Az egységesülı Európa közepén, illetve attól lefelé, a Balkánon azonban változatlanul egy széles őr tátong az Unió térképén. Ennek a befoltozása várhatóan jóval nagyobb feladat
lesz, és sokkal fogasabb kérdésnek ígérkezik, mint a korábbi közép-európai államok, vagy akár Románia és Bulgária felvétele az Európai Unióba. A döntı elem a politikai bizonytalanság és a konszolidáció hiánya. A korábbi nemzetállami fejlıdés útjában is ezek álltak: a térség politikai széttagoltsága, gazdasági elmaradottsága, fejletlen infrastruktúrája. A volt Jugoszláv Szövetségi Köztársaság szétesése és a korábbi kapcsolatok megszakadása nyomán most az egész térségben újra dezintegrált, egymástól politikailag elszigetelt gazdasági szigetek halmaza jött létre. Ez súlyos gátja bármilyen integrációnak és konszolidációnak. Európa számára a balkáni térség mai állapota kétségtelenül saját külpolitikai gyengeségét
is
tükrözi.
A
térséggel
kapcsolatos
egységes
geopolitikai
érdekek
megfogalmazása elmaradt; az egyes tagállamok hagyományos, történelmi eredető nemzetállami politikai elfogultságai uralták el a délszláv válság kezelését. Ez hozzájárult a válság élezıdéséhez és a konfliktusok elmérgesedéséhez. Itt bizony nem az egységes európai jövıbeli víziója, hanem a múlt beidegzettségei mőködtek, a sérelmi komplexusok és egyes államok egykori nagyhatalmi nosztalgiái, ennek minden súlyos következményével. Újra az Amerikai Egyesült Államok határozott stratégiája, külpolitikai pragmatizmusa és katonai ütıképessége volt csak képes megfékezni az erıszak eszkalációját Európának ebben a térségében. Ennél többre azonban nem vállalkozott, és képviselıi joggal hivatkoztak arra, hogy az európai közösségnek is felelısséget kell viselnie. Ha az Európai Unió továbbra is tétlen marad, a térség tartósan a politikai megoldatlanságok forráshelye és ezzel a nyugtalanság fészke marad hosszú idıre, ennek minden következményével. Szlovéniát kivéve, amely sikeresen kimentette magát a délszláv szövetségi állam romjai alól és az Európai Unió tagállamává lett, a többi utódállam gyenge gazdaságai és ingatag politikai állapotai úgy látszik, tartósan kívül rekednek az európai kereteken. Ez óriási kihívást jelent az Európai Unió számára. Az elıfeltételek hiánya folytán egyelıre zárva van a politikailag szétszabdalt térség országai elıtt az európai közösség kapuja, miközben nyilvánvaló, hogy a térség országai számára a jövı fejlıdés útja egyedül ezen a kapun keresztül vezethet. Szerencsére az Európai Unió felelıs döntéshozói ma már komoly erıfeszítéseket tesznek, hogy felkészítsék ezeket az országokat a jövendı csatlakozásra és rávegyék ıket az együttmőködésre. Nincs is más útja az európai béke tartós biztosításának, mint a térség felzárkóztatása, bármilyen nehéz feladatnak ígérkezik is ez mind politikai, mind gazdasági tekintetben. A térség krónikus megoldatlanságainak forrását közismerten sokan sokféleképp eredeztetik. Karl W. Deutsch, a nemzeti kérdés egyik neves teoretikusa „lyukakkal átszaggatott tarka selyemkendıhöz” hasonlította a balkáni térség etnikai térképét, ezzel a
nemzetállami fejlıdés kedvezıtlen elıfeltételeire utalva. A nemzetállam kései megjelenése a több évszázados oszmán megszállás, illetve az ezzel szembeni ellenállás egyik következménye volt. Birodalmak frontvonalán, a nagyhatalmi politika szeszélyeinek kiszolgáltatva, geográfiailag rendkívül tagolt térségben éltek itt a különbözı népcsoportok. Ilyen hatalmi erıtérben nem csoda, hogy a nemzetállamok megalakulása rengeteg konfliktussal járt együtt. Ernst Gellner megjegyzése, miszerint tíz népnyelvbıl egynek van esélye nemzeti nyelvvé válni, a balkáni térségre is igaz. Engels Frigyes egy nem túl szerencsés kifejezéssel, az önálló nemzetállami tradíciók hiánya miatt „történelem nélküli népeknek” titulálta az itt élı népcsoportokat. Természetesen nekik is megvolt a történetük, csak nemzetállami történelmi emlékezetük nem lehetett. A két világháború közötti jugoszlávizmus mint eszme és politikai törekvés maga is ebbıl a helyzetbıl eredt, és átmenetileg jó megoldásnak is látszott a nemzetállami fejlıdésben megrekedt térség egésze számára, az integráció egyik lehetséges formáját kínálva. A föderalizmus és a pártállami alapokon nyugvó államszocialista etatizmus ellentmondása azonban végül ennek az államalakulatnak a szétrobbanásához vezetett. Az etnikai és kulturális tarkaság azonban csak az egyik jellemzı vonása volt ennek a térségnek, és önmagában nem magyarázza a konfliktusok kiélezıdését. Kétségtelen, hogy a hányatott történelem sokféle hagyományt teremtett. Az osztrák-magyar monarchia részét képezı Horvátországban, és hagyományosan a dalmát tengerparton mindig erıs volt a katolicizmus befolyása, amely meghatározta a politikai környezetet és a társadalmi és politikai szerkezetet is. Szerbiában az ortodox kereszténység államvallás volt; a határırvidék jelleg és az állandó szabadságküzdelmek az oszmán elnyomás ellen erısítették a hısiesség és az erı romantikus kultuszát. Ezt a német megszállás elleni sikeres partizánháború csak tovább növelte. Erıs tekintélyuralmi hagyományok, erıs állami hivatalnoki és katonai kaszt létezése és gyenge társadalmi szervezettség jellemezte az országot. Bosznia-Hercegovina politikai és kulturális tradíciói ismét mások. Közismert az iszlám hagyomány erıssége fıleg a városokban, ugyanakkor a tartomány etnikailag és vallásilag vegyes karakterő volt, már az Osztrák-Magyar Monarchia idején is. Mindaddig, amíg a jugoszlávizmus hatékony eszme és politikai realitás volt, ez nem okozott konfliktust, de a jugoszláviai államalakulat válsága és szétesése azután éppen itt idézte elı a legsúlyosabb konfliktusokat. Koszovó tartományban, amelynek területéhez erıs történelmi mítoszok kapcsolják a szerbeket, idıvel egyre erıteljesebb lett az albán etnikum számbeli fölénye. Ugyanakkor az albánság vallásilag maga is megosztott. Emellett Albánia és Koszovó állami integrációja elé nemcsak a nemzetközi politika gördít akadályokat, de a két területi egység integrációja gazdasági okokból is nehezen
kivitelezhetı és ezért valószínőtlen. Macedónia külön államiságára is az etnikai keveredés jellemzı, emellett a volt tartomány kis területő gazdasága önmagában életképtelen. Általában elmondható, hogy a volt délszláv szövetségi állam utódállamainak mindegyikére jellemzı az etnikailag vegyes összetétel, még ha különbözı mértékben is. A gazdasági cserekapcsolatok az egykori Jugoszláviában kialakultak, de egy centralizált gazdaságpolitika uralma alatt. E kapcsolatok szétzilálása az állam felbomlása óta viszont csak súlyosbítja a politikai konfliktusokat. Az etnikai tarkaság és a gazdasági fejlettségben meglévı különbségek azonban önmagukban nem indokolták a konfliktusoknak a délszláv szecessziós (elszakadási) háborúban megmutatkozó elvadulását. A magam részérıl mítosznak tartom mindazokat az elméleteket, amelyek valamiféle primordiális, elsıdleges etnikai-nemzeti kötelékek leküzdhetetlen erejében keresik a jugoszláv államszövetség széthullásának és a háborúvá fajuló konfliktusnak az okait. Ez a magyarázat nem egyéb, mint a nemzetállami aspirációknak a régmúltba való visszavetítése, egyidejőleg annak tagadása, hogy egyáltalán létezhet különbözı eredető és kultúrájú embercsoportok békés egymás mellett élése egyazon állam keretében, holott ez egyáltalában nem bizonyított. Az a benyomásom, hogy a túlságos történeti érdeklıdés, a mai konfliktusoknak a régmúlt sérelmekbıl való eredeztetése általában nem jó kiindulópont a balkáni konfliktus megértéséhez. Ez még akkor is így van, ha nyilvánvaló, hogy egyes nagyhatalmak politikusainak bántó tudatlansága e népek története és kultúrája tekintetében egyáltalán nem segített a konfliktusok oldásában. Számomra fontosabbnak és termékenyebbnek tőnik a modern társadalomtudományok, a közgazdaságtan, a szociológia, politikatudomány oldaláról történı megközelítések bevonása a helyzet elemzésébe. Machiavelli közismert véleményével szemben, mely szerint nincs új a nap alatt, és a politikában mindig töretlenül érvényesül a történelmi kontinuitás, amely csak új és újabb alakokban ölt testet, le kell szögezni, hogy igenis létezik új a nap alatt. Létrejöhetnek a történelem során olyan új viszonyok, és keletkezhetnek olyan új problémák is, amelyek nem vezethetık le egyszerően és lineárisan a múltból, hanem a jelen viszonyok új rendszerében gyökereznek. Történetesen az Európai Közösség létrejötte is egy ilyen fontos és megkerülhetetlen újdonság, amely egészen új - és tegyük hozzá, igen kedvezı kiindulópontot teremt az európai béke és fejlıdés számára. Képessé tette az egykor nacionalista viszályokba süllyedt Európát arra, hogy egy nagytérségi integráció keretében immár az egykoron vele szemben ellenséges országokat is képes legyen integrálni és konszolidálni.
A nemzeti-etnikai tarkaságnál és a nemzeti ambíciókkal összefüggı történelmi sérelmeknél véleményem szerint sokkal fontosabb magyarázó tényezı a gazdasági elmaradottság tartósulása a balkáni régióban, amely fejletlen infrastruktúrával és szociális frusztrációkkal párosul, és a modern fejlıdés fı akadálya. Mindenekelıtt a fejlıdés forrásainak hiánya miatt vált az egész térség ismételten, újra meg újra az elvetélt nemzetállami ambíciók, a megoldatlan konfliktusok és kaotikus politikai viszonyok terévé és vált többször is háborús tőzfészekké a XX. századi európai történelemben. A Balkán nem véletlenül a puskaporos hordó szinonimája a nemzetközi politikában. A második világháború után létrejött jugoszláv szövetségi államról, amely kezdetben sikeresnek tőnt, kiderült, hogy csak ideiglenes keretet nyújtott a békés együttélés és a gazdasági fejlıdés egy meghatározott típusa számára, amely maga viszont nem bizonyult fenntarthatónak. Ennek okai itt nem részletezhetık, de elég röviden utalni például a magas munkanélküliségre, ami a jugoszláv vendégmunkások nyugat-európai áradatával volt csak lecsapolható, illetve arra, hogy a térségi gazdasági egyenlıtlenségeket végig nem sikerült felszámolni. A kiegyenlítı politika terheit a fejlettebb tartományok viselték, amit politikailag a szövetségi államon belüli szerb politikai szupremácia támasztott alá. Az ezt biztosító állami-hatalmi bürokrácia viszont fel is emésztette a fejlesztési források tetemes részét. Nem mellızhetı tény, hogy történetének vége felé a délszláv ország gazdasága már csak folyamatos nyugati hitelekkel és segélyekkel volt képes fennmaradni. A hidegháború végével viszont megszőnt a nyugati hatalmak érdekeltsége a jugoszláv külön utasság fenntartásában és finanszírozásában. Ekkor rögvest kiderült a gazdasági konszolidáció kilátástalansága, és ezzel együtt fellángoltak a politikai konfliktusok is. Romló gazdasági feltételek mellett, negatív szaldós játszmában – akár a realista külpolitikai iskola, akár a racionális választás elméleti logikája szerint – nem várható a veszteségek toleráns, megegyezéses elosztása, és az ezen alapuló békés szétválás. A szerb állam nacionalista vezetıinek erıltetett egységpolitikája ebben a helyzetben csak az ország felbomlását elıidézı arrogancia volt. Sajnos a reálpolitikus Henry Kissingernek lett igaza, amikor 1990-ben a jugoszláv válságra vonatkozó kérdésre egy interjúban kijelentette: nem látja, hogyan lehetne elkerülni az újabb háborút a balkáni térségben. A délszláv
válság kibontakozását
és
a konfliktusok csillapítására,
illetve
befagyasztására tett diplomáciai kísérleteket itt ismertnek kell feltételeznem. A daytoni megállapodás folytán ezek a fegyveres harcokig élezıdı konfliktusok csillapodtak, de nem szőntek meg. Az egész térség, de mindenekelıtt Bosznia-Hercegovina belsı rendje és Koszovó státusa mindmáig csupán egy nemzetközi felügyelet mellett fenntartott, kikényszerített ideiglenes állapot. Ezt a helyzetet tartósan ma csak az európai integráció képes
megoldani, és az is csak hosszabb távon. A kérdés ma csupán az, hogy milyen gazdasági intézkedéseket kell tenniük maguknak az érintett országoknak, hogy megfeleljenek az Unióhoz való csatlakozási feltételeknek? Továbbá, mennyi alkalmazkodást követelhet meg az Európai Unió az integrációhoz elengedhetetlenül szükséges politikai kompatibilitás megteremtéséhez, amelyeket a csatlakozó közép-kelet-európai államok számára eredendıen az 1993-as koppenhágai megállapodás fogalmazott meg? Az a körülmény, hogy a térség túlságosan tarka hagyományokkal rendelkezı országokból áll, önmagában még nem jelentheti az integráció akadályát, mert hiszen ez egész Európára nézve igaz. (Erre vonatkozik a szellemes mottó, hogy ha az Európai Unió jelentkezne a tagfelvételre, alkalmatlanság miatt nem vennék fel.) Bár a gazdasági feltételekben egységesülés mutatkozik, és mérséklıdnek a gazdasági fejlettségbeli különbségek, az Unió kulturálisan rendkívül tagolt. Nemcsak az eltérı nemzetállami kultúrák miatt, hanem például vallási tekintetben is, elég a déli katolikus és az északi protestáns országokra gondolni. De a politikai tradíciók is kezdettıl fogva igen eltérıek, még ha minden állammal szemben követelmény is a demokratikus jogállamiság. A tagországok között vannak centralista és vannak föderális államok. Nagyon eltérıek az önkormányzati hagyományok is, még ha ezeket az európai uniós regionális politika némileg felül is írta. Államforma tekintetében lényeges különbségnek tőnhet a monarchiák és a köztársaságok különbsége, bár tudjuk, hogy a gyakorlati mőködés szempontjából ez ma már egyre lényegtelenebb szerepet játszik. A hatalmi ágak viszonya is eltérı, hiszen vannak parlamenti demokráciák és vannak fél-elnöki rendszerek, bár a trend mindinkább a parlamentarizálódás irányába mutat. (Szemben a „prezidenciális kormányzással” kapcsolatos, divatossá vált újabb elméletek és ideológiák sugalmazásával.) Találunk egy- és kétkamarás parlamenteket; van, ahol létezik külön alkotmánybíróság, és van, ahol nem. Mindazonáltal az unióban mindenütt kötelezıen érvényesek a jogállamiság normái, és ha helyenként meg is sértik azokat, arra léteznek jogorvoslatok. Általában alkotmányban rögzítettek az együttélés politikai normái, amelyekre a parlamenti monarchiákban a király is kötelezıen felesküszik. (Újabban már az Egyesült Királyságban is felvetıdött az eddig csak különbözı jogi dokumentumokban szétszórtan meglévı „történelmi alkotmány” egységes alkotmányos törvénybe foglalása). Általános a többpárti pluralizmus, beleértve a kétpártiság irányába tartó rendszereket, és mindenütt szabad választásokon döntik el a parlament és ezzel a kormány összetételét. Ha most a nyugat-balkáni térség új állami-politikai viszonyait vesszük szemügyre, mi az, amit politikai tekintetben hiányolhatunk? Az úgynevezett koppenhágai kritériumok a csatlakozás politikai feltételeként elıírták a jogállamiság és a demokrácia elveinek az
érvényesülését. Formai tekintetben ez sokféle formában történhet meg, és akár azt is mondhatjuk, hogy formailag az Unió által megkövetelt demokratikus normák már ma fennállnak minden délszláv utódállamban, még ha a tradicionális politikai kultúra nem is támogatja azokat. Milosevics bukása óta a térség országai immár mind többpárti alapú, parlamentáris demokráciák, ahol az államfıt a parlament választja meg. Nem is csak többpárti, egyenesen sokpárti pluralizmus érvényesül. Minden új államnak demokratikus alkotmánya van. Ismétlıdı szabad választásokon változatos kormánykoalíciók kerültek hatalomra. Ami az egyes államokat illeti, a legkritikusabb a helyzet Bosznia-Hercegovinában, valamint Koszovóban. A 4,5 millió lakosú Bosznia és Hercegovina 1991-ben deklarálta szuverenitását és 1992 márciusában a korábbi Jugoszláviával szembeni függetlenségét, egy errıl szóló referendum után, amelyet a szerb lakosság bojkottált. Az ország etnikai összetétele olyan, hogy a muszlim vallású lakosságot jelentı bosnyák népcsoport nincs többségben, a lakosság 48 %-át teszi ki, a második a szerb közösség 37,1 %-kal, harmadik a horvát népcsoport 14,3 %-kal. (A lakosság 40 %-a muszlim, 31%-a orthodox, és 15 %-a katolikus.) A függetlenséggel szembeni szerb ellenállás polgárháborúhoz vezetett, amelyben a boszniai szerbséget a szerb állam támogatta. A cél egy nagy-szerb államhoz való csatlakozás volt, nem ismerték el a bosnyák államot. 1994-ben a bosnyákok egyezséget kötöttek a horvát népcsoporttal, és a háború kétfrontossá vált. A gazdaság: Macedónia mellett a legszegényebb. Kicsi és rossz hatásfokú agrárgazdaságok, mg. importra szorulnak, 30% az iparban, 50 a szolgáltatásban dolgozik. A népesség negyede a szegénységi küszöb alatt él. Lassan nı a privát szektor, de 40 % az állami. Lassú növekedés, de 2003-2006-ra már 5 %-os. Magas az államháztartási hiány és a munkanélküliség. Nyugati bankok ellenırzik a bankszektort. Tagja lett a közép-európai szabadkereskedelmi egyezménynek. Jeelntıs újjáépítési és humanitárius segélyben részesül, de fel kell készülnie arra, hogy ez idıvel csökkenni fog. GDP/fı: 5600. Dollár. Az 1992-ben a lakosság több mint egyharmadát kitevı szerbség tiltakozása ellenére egyoldalúan kikiáltott Bosznia-Hercegovina – amelyet több nagyhatalom minden feltétel nélkül sietett elismerni – mint új szuverén állam területi határai változatlanok maradtak, illetve egybeesnek Bosznia-Hercegovina mint jugoszláv tartomány egykori határaival. A konszolidáció legfontosabb fejleménye, hogy az 1995 nov. 21-én Daytonban született békemegállapodás véget vetett a három évig folyó szecessziós háborúnak Bosznia és Hercegovina területén.
A béke-megállapodás egy multi-etnikus, demokratikus közös kormányzatot írt elı a diplomáciai és pénzügyi politika tekintetében, más tekintetben viszont szemi-szuverén jogokkal ruházza fel az egyes etnikai közösségeket. A béke-megállapodást az teszi elfogadhatóvá a boszniai szerbség számára, hogy két önálló területi kormányzatot irányoz elı, a bosnyák-horvát föderációt egyfelıl, és a boszniai szerb önkormányzatot másfelıl. A békemegállapodás betartásán egy fımegbízotti hivatal és az IFOR erıi ırködtek. Ez utóbbit a NATO vezette stabilizáló erı, az SFOR váltotta fel, és 2004 decemberében ennek a helyét vette át az EUFOR, melynek célja a béke és stabilitás fenntartása az ország egészében. Az Európai Unió tehát közvetlen stabilizáló erıként van jelen a térségben. Az államforma egy szövetségi demokratikus köztársaság lett, két belsı kormánnyal és egy nemzetközileg felügyelt kerülettel. Az államfıi tisztséget 8 hónapos rotációval töltik be az elnökség tagjai. Kétkamarás parlament van, az alsóház a skupstina (a 42 mandátumból egyharmad, 14 a szerbeké), a felsıház a Dom Naroda, 15 mandátummal (5-5-5 elosztással). Igen tarka pártrendszer és mozgalmas politikai élet létezik. Mindazonáltal az országban az említett daytoni egyezményt betartató nemzetközi felügyelet miatt gyakorlatilag egyfajta nemzetközi protektorátus van érvényben. (Felvethetı, hogy ha egy ilyen protektorátusi státust, ENSZ felügyelet alatt, preventív jelleggel korábban megszerveztek volna, valószínőleg sor sem került volna a háborúra.) A kb. 4,5 millió lakosú Horvátország katolikus tradíciójú, az osztrák-magyar monarchiába tagolt tartomány volt, mielıtt a délszláv királyságban, majd a jugoszláv szövetségi köztársaságban korlátozott autonómia révén megnyílt elıtte az önálló nemzeti fejlıdés útja. 1991-ben éles területi konfliktusba került Szerbiával. A szecessziós háború nyomán Szlavónia keleti területei csak 1998-ban kerültek vissza az ENSZ felügyelete alatt Horvátországhoz. A háború komoly károkat okozott az ország gazdaságának. A tengerparti üdülıturizmus, mint az egyik fı jövedelmi forrás, jelentısen visszaesett. Azóta a gazdasági növekedés újra megindult, piacgazdasági reformok zajlanak, de erıs állami tulajdon mellett, jelentıs területi egyenlıtlenségekkel. Még mindig relative magas a munkanélküliség. Horvátországban a korábbi elnöki rendszerbıl Franjo Tudjman halála óta konszolidált demokratikus parlamentarizmus lett, többpárti pluralizmussal. A háborús bőnökkel foglalkozó hágai nemzetközi törvényszékkel való együttmőködés kezdetben akadozott, de idıvel belátták ennek elkerülhetetlenségét, és néhány háborús bőnökkel vádolt katonai vezetıt kiadtak. Az ország gazdasági nehézségekkel küzd, de politikai tekintetben jó úton van az uniós csatlakozáshoz szükséges alkalmazkodás útján. A csatlakozási tárgyalások elırehaladott állapotban vannak, és a horvát csatlakozás nemzetközi támogatottsága is jelentıs.
Ami Szerbiát illeti, nacionalista vezetıinek politikáját sokan a délszláv háború fı okának tartják. Slobodan Milosevic uralma siettette az ország etnikai vonalak mentén való széthullását, háborúhoz és etnikai tisztogatásokhoz vezetett. 1992-ben ezért a maradék KisJugoszláviát kizárták az ENSZ-bıl. 1995-ben hosszas tárgyalások eredményeként az ország vezetıi végül aláírták az amerikaiak által inspirált daytoni egyezményt. Ezzel azonban még nem ért véget az ország felbomlásának folyamata. 1998-ban albán felkelés tört ki Koszovóban, amire irreguláris szerb büntetıexpedíció volt a válasz. A tömeges mészárlás és a több százezer albán menekült áradata nemzetközi felháborodást váltott ki. 1999 tavaszán elkezdıdött a NATO bombázása Kis-Jugoszlávia légterében, hogy a jugoszláv kormányt politikája megváltoztatására kényszerítse. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1244. számú határozata elrendelte a NATO-vezette nemzetközi haderı, a KFOR állomásoztatását Koszovóban, a helyi lakosság védelmében. Felállították az ENSZ égisze alatt mőködı „Egyesült Nemzetek Ideiglenes Igazgatási Misszióját”, (UN Interim Administrative Mission in Kosovo, UNMIK), amelynek feladata lett önkormányzó intézmények felállítása és a demokratikus választások lebonyolítása. Az ENSZ-fıtitkár különleges megbízottja mellett egy ideiglenes Egyesült Adminisztratív Tanács mőködik. A választások eredményeként létrejöttek az albán kormányzati és önkormányzati szervek, de Koszovó státusa máig bizonytalan. A 2004-es koszovói lázongás új nemzetközi tárgyalásokhoz vezetett Koszovó státusáról. Az albánok a tartomány végleges elszakadása és önálló államisága mellett vannak, a szerbek viszont élesen ellenzik a tartomány szuverén államiságát, Koszovót Szerbia részének tekintik, és legfeljebb tartományi autonómiát hajlandók garantálni. A nemzetközi diplomáciai erıfeszítések a konfliktus megoldására még folyamatban vannak. Az EU által megbízott finn megbízott, Ahtisaari jelentését, illetve rendezési javaslatát egyelıre mindkét érintett fél elveti. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 2007 dec. 15-ére tőzte ki a rendezés végsı határidejét. A szerbek igényeit támogatja Oroszország, ezért megjósolhatatlan a vita kimenetele. Koszovó már semmiképp sem az, ami volt, a szerb szupremáciának a maradéka sem biztosítható a tartományban. A szerbség mégis ragaszkodik hozzá, mint szuverenitásának utolsó bizonyítékára. A szerb kormányt ebben a közvélemény is támogatja. (Egy legutóbbi felmérés szerint ha az EU-tagság ára Koszovó függetlensége lenne, a közvélemény 70 %-a inkább a kívülmaradást választja.) Koszovó bizonytalan státusa ugyanakkor gátja a gazdasági konszolidációnak. Fontos tény, hogy Koszovó az egykori Jugoszlávia gazdaságilag leginkább elmaradott térsége volt. Alacsony mértékő az urbanizáció, a lakosság túlnyomó része falvakban él, harmada a
szegénységi küszöb alatti szinten. Magas a munkanélküliség és az infláció. Mindamellett a gazdasági növekedés megindult, bár nagyon alacsony szintrıl. Ami Kis-Jugoszláviát illeti, 2000-ben megbukott Milosevics. A demokraták a parlamenti választáson elnyerték a kormánytöbbséget, és Kostunica lett az államelnök. 2001ben Milosevicset letartóztatták, és átadták a hágai nemzetközi emberiség elleni bőntetteket vizsgáló törvényszéknek, ahol több évi fogság után, melynek során a saját védelmét maga akarta ellátni, 2006-ban a börtönben halt meg, a hírek szerint természetes halállal. 2001-ben Kis-Jugoszláviát visszavették az ENSZ-be. 2003 óta Szerbia és a többségében szerbek lakta Montenegro laza szövetségi államot alkotott egészen 2006 jún. 3.ig, amikor végül Montenegro is egy a szétválásról tartott referendum döntésére hivatkozva kivált a szövetségi államból. Szerbia az egykori Jugoszlávia utódállamának deklarálva magát, 2006-tól új alkotmányt vezetett be. A politikai rendszerét tekintve Szerbia köztársaság, egykamarás parlamenttel, sokpárti rendszerrel, alkotmánybírósággal. Formailag tehát Szerbia is megfelelne a politikai kritériumoknak, de a politikai kultúra nem támogatja a liberális reformokat. Kétségek vannak a jogállamiság normáinak érvényesülésével kapcsolatban. Az országban sok a szerb politikai menekült, akik Boszniából, Horvátországból vagy Koszovóból érkeztek, ami a politikai radikalizmus egyik forrása. Az ország gazdasága is megszenvedte a hosszú háborúskodást, sokáig gazdasági szankciók is sújtották. Infrastruktúrájának jelentıs részét leromobolták a bombázások. Az ország 200 után visszatért a nemzetközi intézményekbe, nemzetközi újjáépítési segélyben részesül, a párizsi klub törölte adósságai kétharmadát, a maradék felét magánhitelezık is leírták. Részt vett a brüsszeli stabilizációs és társulási egyezményben, tagja a WTO-nak. Mindazonáltal
magas
a
munkanélküliség.
Az
Európai
Unióval
való
szorosabb
együttmőködésnek gátja, hogy a háború fıbőnöseinek tekintett Karadzics és Mladics, a krajinai szerbek politikai és katonai vezetıjét még nem adták ki a hágai törvényszéknek. Montenegro: történelmében sokáig önálló fejedelemség volt, csak az I. vh. után nyelte el Szerbia. Jugoszl. felbomlása után szövetségi államot alkottak Szerbiával. 2006-tól megváltoztatták az alkotmányt egy referendum nyomán, amely a függetlenségrıl döntött több, mint az elıírt 55 %-kal. Lakosság 685.000, 43% montenegrói, 32 % szerb, 8 % bosnyák, 5 % albán, és 12 % egyéb. Nyelve szerb, pénze €. Fıvőáros Podgorica. Egykamarás parl. közt. sok kicsi párttal. GDP/fı 3800 dollár. Csatl. a világbankhoz, aláírt egy csatl. és társulási egyezményt az EUval. Privatizál, turistákat vonz. Mkanélküliség 27 %.
A legkisebb utódállam Macedónia, kétmilliós lakossággal, amely 1991-ben nyerte el függetlenségét Jugoszláviától, és nemzetközi felügyelet mellett sikerült is azt megıriznie. Az ország nemzetközi elismerése késett a görög ellenállás miatt, amely az ország elnevezését érintette; azóta kompromisszum született: Makedónia hivatalos országnevében (Former Yugoslav Republik of Macedonia) utalás történik arra, hogy korábban Jugoszlávia része volt. Államformája
köztársaság,
politikai
rendszere
parlamenti
demokrácia,
egykamarás
parlamenttel. Jellemzı a tarka pártpaletta, erıs etnikai képviselettel. Az albán kisebbség etnikai zavargásai korporatív egyezkedésre késztették a politikai elitet: a 2001-ben kitört albán felkelés nemzetközi keretegyezménnyel végzıdött a kisebbségi jogokról. Macedónia fı problémája mindenekelıtt a fejletlen gazdaság és a hiányzó infrastruktúra. Ennek megfelelıen csekély a tıkevonzó képessége, széles körő a szürkegazdaság, magas a munkanélküliség. Csak az utóbbi években indult el némi gazdasági növekedés.
Albániára elıadásomban nem térhetek ki részletesen, csak megemlítem, hogy a rendszerváltozás óta következetes külpolitikával igyekszik beilleszkedni az európai struktúrákba. A fı probléma itt is a gazdasági fejletlenség, az utóbbi idıben azonban jelentıs beruházások kezdıdtek, fıleg a tengerparton.
Facit: A regionális együttmőködés elımozdítására már 1996-ban megszületett a délkeleteurópai együttmőködési kezdeményezés, akkor még az Egyesült Államok szorgalmazására. Az Európai Unió 1999-ben kötött egy délkelet-európai stabilitási paktumot, amely a térségbeli országok fejlıdését az európai unió irányába terelte. A cél az európai standardok érvényesítése a jogállamiság terén, különös tekintettel a bírói függetlenségre, a bőnözés és a korrupció elleni küzdelemre. A tárgyalási témák kiterjedtek a demokrácia és az emberi jogok kérdésén túl a gazdasági kérdésekre, az energiapolitikára, a bevándorlásra, a katonai és civil biztonság kérdéseire. A demokratizálódási folyamat visszafordíthatatlan a térségben, de sok függı kérdés van. Miben történt jelentıs haladás, és miben van szükség további erıfeszítésekre? Az Európai Unió, amióta elkötelezte magát a balkáni térség konszolidációjára, kilátásba helyezve a térség országainak integrációját is, rendkívüli hatást ért el, még ha sok feladat van is hátra a teljes csatlakozásig. A legfontosabb pozitívum, hogy sikerült meggátolni a háborús
cselekményeket, kezdenek helyreállni az országok közötti kapcsolatok. Sikerült a legtöbb kérdésben elérni az együttmőködést a nemzetközi szervezetekkel, és az uniós csatlakozás kilátásba helyezése számos társadalmi, politikai és gazdasági reformot indított el. Bizalomerısítı intézkedések történtek a konfliktusban álló felek közt, megkezdıdött a harc a szervezett bőnözés ellen. A gazdaság erısödik, különösen a tengerparton történnek jelentıs beruházások, de továbbra is magas a munkanélküliség, a beruházások a nagyobb országokba irányulnak, a privatizáció hullámán. A térség fejlıdése rá van utalva külsı forrásokra, miközben a befektetık vonzása és a helyi vállalkozások erısödése politikai stabilitást és gazdasági reformokat igényel, továbbá mőködı jogállamot. Mindeközben jelentıs szociális terhekkel is jár a gazdasági átalakulás, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. A térség gazdasági fejlıdését fékezi a politikai széttagoltság is. A potenciális beruházók regionális méretekben gondolkodnak. Ezért fontosak az olyan egyezmények, amelyek
regionális
együttmőködést
feltételeznek,
mint
például
a
Közép-európai
Szabadkereskedelmi Övezethez csatlakozás, az energiaközösségi paktum az EU Bizottsággal, a beruházási egyezmény (Investment Compact), a kisvállalkozások támogatása és a szociális kohézióra irányuló kezdeményezések. A reformok fı elımozdítója és garanciája a térségben kétségen kívül az EUcsatlakozás kilátásba helyezése. Számolni kell azonban azzal, hogy – talán Horvátország kivételével – a csatlakozás idıtávja nem lesz rövid. Az alkalmazkodás az európai elvárásokhoz eltérı tempójú, és sok feladatot kell még megoldani. A
politikai
konfliktusok
csillapodásával
elıtérbe
kerülnek
a
gazdasági,
társadalompolitikai fejlesztés kérdései. Az Európai Unió számára a Balkán konszolidációja egyfajta kísérleti mőhely, a további, Fekete-tenger melléki országokhoz való viszony szempontjából is. El kell kerülni, hogy Európa közepén a kudarcot vallott államok (failed states) szimptómája váljon uralkodóvá. Ehhez szükség van támogatásra minden szinten, a nemzetközi diplomáciától a gazdaságpolitikai fórumokon át a különbözı alapítványok és civil társadalmi szervezetek tevékeny közremőködéséig.
