BASZORKÁNYOK Gulisio Tímea Publio Kiadó 2014 Minden jog fenntartva! Borítóterv, szerkesztés: Komor Zoltán A kötet támogatója: Katapult Kortárs Alkotói Oldal (www.katapult.tk)
Ébredezés
Egy állatvédőnek, egy humánusság-prófétának sem hiszem el, hogy nem kínzott gyerekkorában lábuk egyenkénti kitépésével bogarakat, nem vágott félbe gilisztákat, nem rúgott szét hangyabolyt, nem vágta le ollóval gyíkok farkát várva, hogy visszanőjön, nem gyújtott fel egyetlen lótetűt sem gyufás skatulyában, nem tekert körbe macskát farkánál fogva, hogy majd jó legyen neki, ha leteszi. Anyám mesélte, hogy alsó tagozatos fiú osztálytársai verebet fogtak, csőrét a csapra húzták és addig töltötték vízzel, amíg fel nem fújódott és ki nem durrant. Egy nap azzal szaladt kedvenc szomszéd bácsijához, hogy utálja a Ferit, mert láncánál fogva felemelte a kutyát és rúgta. Apám olyan jól célzott, hogy csúzlival még a veréb szemét is ki tudta lőni. Mindig szerettem volna egy légpuskát, de valahogy nem került rá sor, talán mert féltettem fülemet a dörrenéstől, vállamat a megdobástól. Folyton vadászkönyveket bújtam, többek között Kittenbergert, Széchenyi Zsigmondot és Fekete Istvánt. De nem a szelíd cserkelések erdőzúgása érdekelt, – ezeket az unalmasnak ítélt részeket átlapoztam – még csak nem is Afrika varázsa, egyedül az ölés, a sebzés, a leterítés. Ezt a mozzanatot sokszor újraolvastam, a vad haláltusájával, sérüléseinek pontos leírásával együtt. Hús-vér vadászokkal felnőttként találkoztam csak, barátságunk akkor sem tartott tovább pár – vadászatilag totálisan eseménytelen – hónapnál. Ugyanis a három öreg férfiből kettő nyíltan kikezdett velem és mai napig zaklat telefonon. Nem baj, úgyis költséges hobbi ez, nincs rá keretem és kényesebb vagyok annál, minthogy hajnalban keljek és a téli hidegben fél éjszakán át üljek mozdulatlanul egy magaslesen. Jobbat kellett kitalálnom, de erről majd később. Körülbelül tizenkét éves lehettem teli gátlással, kíváncsisággal ás agresszióval, ez utóbbiból kívülállók nem vettek észre semmit. A hosszú barna hajú, ovális szemüveges, sovány kislány nem tűnt fel senkinek, ha csak nem társaságkerülése okán, de ezt is letudták annyival, hogy elkényeztetett egyke vagyok, ráadásul tanárgyerek. Szüleim üdvözlésén túl maximum annyit kérdeztek, jól érzem-e magam, olyan sápadt az arcom. "Mindig ilyen", feleltem. Hát persze, a pszichopata prototípus: szürkés szem, vértelen, hideg bőr, simulékonyság, túlontúl kedvesség mindenkivel – egy határig, amit nem léphet át se ember, se állat, se érzelem. Akkoriban sok hörcsögöt tartottam. Mikor még nem a nőket gyűjtöttem, vadászatra, trófeára és hatalmi fölényre már akkor is szükségem volt. Az alap, hogy a szüleimet manipuláltam és nem volt, amit el ne néztek volna nekem. Semmi tiszteletet nem tanúsítottam irántuk soha. Velük takaríttattam az állataimat, mind a tíz akváriumot teli rágcsálókkal, halakkal, teknősökkel, békával, gőtével. Én a TULAJ voltam, és ez éppen kielégített. Élettelen tárgyként kezeltem őket, nem másképp, mint a műanyag farm lovait vagy a plüssöket. Először akkor vágtam falhoz egy törpehörcsögöt, mikor az megharapott. Aztán már csak úgy, ha kedvem tartotta játszani kicsit. Egy kövér zsemleszínű aranyhörcsögöt hideg vízben fürdettem, úsztattam, és olyan undorítónak, alacsonyrendűnek találtam ázott szőrrel, hogy aztán végképp elvesztette kevéske becsületét a szememben. Két hátsó lábánál fogva megpörgettem, ezt megúszta, majd számtalanszor ledobáltam a szőnyegre és figyeltem lesz-e baja, lesántul-e vagy netán nyakát töri. Arra vigyáztam, hogy el ne pusztuljon, hogy számoltam volna el vele anyámnak, akitől semmi nem áll távolabb, mint az állatbántalmazás, és jobban egy embert sem vet meg, mint az állatkínzót. Nem volt kész fedősztorim egy kicsavart tagú, esetleg véres orrú hörcsire. Az első és utolsó baj Mogyival – így hívtuk a zsemleszín anyajószágot – akkor esett, mikor egy lábánál fogva vetettem a szőnyegre. Szemmel láthatóan kificamodott vagy eltört a tömzsi husis combja. Pár percig vártam, hogy nyújtózkodással, mosakodással helyreigazítsa, mint máskor, de továbbra is természetellenes pózban állt neki és kezdett dagadni, lilulni. Mintha mi sem történt volna, visszatettem a helyére és rá se néztem másnapig. A végtag elfeketedett. Több hétbe telt, amíg végre helyrejött, arra már nem emlékszem
mivel magyaráztam az esetet, leginkább semmivel. Volt egy Mikado-készletem, ez egy ősi távol-keleti játék, az a lényege, hogy fapálcikákat kell halomra rakni, és úgy kell egyesével kihúzni a pálcikákat, hogy a többi ne mozduljon el. Mondanom is fölösleges, hogy ezt sem rendeltetésszerűen használtam. Afrikai bennszülöttnek képzeltem magam és fél méterről céloztam a kis dárdákkal a szobámban elengedett, vígan futkározó rágcsálóimra. Ha eltaláltam se a hegyes végével, hanem lapjával, így nem volt tovább érdekes szórakozás. A nevenincs fekete hörcsög – egyike egy alomnak, amely nálunk született – nehezen fulladt meg. Vékony fekete gumi nyaklánczsinórból ártatlan pórázt készítettem, úgy vezetgettem a kis kedvenceket. Valahogy véletlenül sikerült a fojtónyakörv, ami az állatkát a levegőbe emelve akasztófává vált. Megbűvölten néztem kétségbeesett kapálózását, tátogását, reménytelen szabadulási kísérleteit. Nem akartam megölni, bele se gondoltam, hogy ez megtörténhet. Percekig tartottam lógva, egyre gyorsabban kotort a lábaival, majd lelassult, kiguvadtak a szemei és egy ásítás után szó szerint kinyúlt, pár reflexes lábemelés után mozdulatlan maradt. Ekkor ijedtem meg, reméltem, hogy még menthető a helyzet, gyorsan megszabadítottam a zsinórtól, masszíroztam, de hamar rájöttem, már nincs mit tenni. Visszatettem a helyére az alomtestvére mellé. Mikor anyám felkelt délutáni pihenéséből, már bőgve talált. Nem sajnáltam, csak megijedtem, hogy most mi lesz, hogy magyarázom ki. Végül is azt mondtam, hogy azért sírok, mert az egyik fekete hörit ki akartam venni simogatni és halottan találtam. Anyám a tenyerére fektette, még meleg volt, de a szeme üveges. Valami mély megrendülést éreztem, nem sajnálatot, ezt onnan tudom, hogy minden negatív hangulatom elszállt, mikor rájöttem, hogy fel sem merülök, mint tettes, e tekintetben felhőtlenül éltem tovább, csak egy ideig arra vigyáztam, hogy a játékok ne legyenek végzetesek, nem is lettek. A szürke hörcsögöt azért vágtam ki az erkélyről, mert csontig harapott. Egy kőre esett épp, a hátán feküdt, még több óra múlva is úgy meg-megeredtek a pici lábai, mint a futópadon a Duracell nyuszinak. Felnőttként nem értem, hogy juthattam idáig, ám lehet, hogy tíz év múlva a mostani életformámra sem gondolok büszkén. Mert a mozgatórugók közösek, csak a díszlet más. Nem véletlenül Csáth Géza a kedvenc novellistám. Dr. G. bűnügyi orvosszakértő késő esti műsorát sosem mulasztottam volna el. Ted Bundy kannibál sorozatgyilkos nevét versbe foglaltam. Untam a horrorfilmeket és az Amerikai pszichót – nem találtam elég félelmetesnek, nekem ennél több kellett. Nem vér, akkor elmentem volna szakácsnak. Nem hullák, akkor boncmesternek. Bár apróságokban sosem voltam épp törvénytisztelő, életfogyti dutyiba azért mégse szívesen kerülnék a további kalandok lehetőségének elvesztése miatt. Igen, én élményekre vadászom. Megélni és nyilvánosságra hozni, exhibicionista önmutogatásból, mazochista önmegszégyenítésből és szadista olvasókínzásból. Ott kezdem, – vagy folytatom – hogy a többi "vadásztól" eltérően én nem a nehezen megszerezhető zsákmány dicsőségére hajtok, sokkal inkább a könnyű, ám valamiért különleges préda pikantériájára. Még mutatós hatvan feletti dámák, idős művészek, kövér papok, szigorú tanár nénik, beszámíthatatlan elmebetegek, tönkrement alkoholisták, ápolt és intelligens rokkantak,doki nénik, halálmadarak, vasorrú bábák, bibircsókos boszorkányok, fekete csuklyás varázslók, még jobb, ha több efféle tulajdonsággal rendelkezik az illető egy személyben. És hát sose elég egyszerre egy ember, még akkor se, ha netalán kettős személyiség. Tévedés ne essék, nem a mennyiség számít! A
botránykeltés is másodlagos. Abból a korból már kinőttem, hogy a lázadást tartsam az egyetlen értelmes hozzáállásnak. Lázadni nem éri meg, csak egyszerűen kell. Önmagunk ellen és maga a lázadás ellen is. Egy barátnőm kérdezte nem zavar-e, hogy olyan olcsón megkapom, akit akarok, és hogy olyan könnyen megkaphatnak. Miért kell a pénz képzetét belekeverni? A látszat ellenére nem vagyok olyan, mint Laure Charpentier Gigolája!
Ketrecben
Újabban legkedvesebb dokumentum-tévésorozatom az Animal Worldön megy, a címe: Végzetes találkozások. Arról szól, hogy amerikai cirkuszi showmanek, vagy megszállott civilek áldozatul esnek saját fogságban tartott vadállataiknak, tigriseknek, leopárdoknak, farkasoknak, vízilovaknak, mérgeskígyóknak és így tovább. Ezek az emberek antiszociálisak, fajtársaik helyett a négylábúakat (vagy épp csúszómászókat) részesítik előnyben. Azt hiszik, ha kölyökkoruktól szoptatják, dédelgetik őket, azok a kontrollja alatt maradnak és eszükbe se jut, hogy veszélyt jelenthetnek gazdájukra, a gondozószemélyzetre, látogatókra, akár gyerekekre is. Egy víziló előbb megtámadta gazdája fiát, az apát pedig sikerült is megölnie. Egy pompás fehér tigris két idomárnak harapta el a torkát, mire lelőtték. Egy amerikai milliomos is tigrist tartott szobájában. A férfi valahogy véletlenül megsebezte a kezét, a nagymacska pedig nyalni kezdte róla vért. Egyre vadabbul őrizte mancsaival, szeme zöldre változott és fenyegetően morgott. A gazda szerencsére tudta mit kell tennie – lassan éjjeliszekrény fiókjához araszolt és kivette mindig készenlétben tartott kézifegyverét és fejbe lőtte a tigrist. Szüleim egy magyar kisvárosbeli cirkusz előadásán szemtanúi lettek annak, hogy egy nőstényoroszlán földre döntötte és életveszélyesen összekarmolta-harapta a csinos idomárnőt, akinek fél melle kilátszott a leszaggatott csillogó ruhából. A vízágyú mentette meg, amitől az összes porondon levő oroszlán kitalált az alig egy méter átmérőjű kerek ajtólyukon. A közönség nagy része eközben igyekezett minél messzebb kerülni a cirkusztól, – szüleim is közéjük tartoztak – csak páran maradtak, akik kíváncsian várták a fejleményeket. Én ezek közé tartoztam volna, de akkor még nem születtem meg, talán még meg sem fogantam. Még egy történet: A körmendi újság bűnügyi rovatában lehetett valamikor több évtizeddel ezelőtt olvasni, hogy egy köztiszteletben álló állatorvos lelőtte lányát és farkaskutyáját. A városiak azt beszélték, az apa haragját az váltotta ki, hogy lánya, aki feltűnően sokat hempergett az ebbel, félig kutya, félig ember gyereket szült. Ez a nagyapámtól hallott sztori ma jutott újra eszembe, mikor véletlenül egy vérfarkasos filmrészletre bukkantam a YouTube-on… Kisiskolásként külön rajzfüzetet vezettem a keveréklények számára. Ez volt a következő fejezet az ezerszer megismételt nyilakkal teletűzdelt szarvasok és nagy falloszú lovak, bikák után. Körülbelül kétéves korom óta állandóan rajzoltam és gyurmáztam, ha megkérdezték mi akarok lenni ha nagy leszek, festőművészt feleltem, aztán jött a népszerű régész, szülésznő, tanár, pszichológus. Hát igen, bármelyikkel jobban jártam volna, mint a teológiával. Néha szörny szeretnék lenni, mint az eszement, magukat felsőbbrendű lényekként feltüntető úgynevezett Furryk, akik száz százalékig azonosulnak valami szőrmók mesefigurával. Bár még mindig szellemesebbek és kedvesebbek, mint a világmegváltó Batman, Superman, Spiderman, Napóleon és Krisztus imitátorok, akik ugyanolyan őrültek, mint az Elvis-hasonmások, és még pénzt se keresnek. A Könyvjelző című kiadványban olvastam egy cikket autistákról. Lerágott csont, gondoltam, igaz,mégis fölé hasaltam. Az autizmusnak fokozatai vannak, az enyhébb esetek köztünk járnak, teszik a mindennapi dolgukat. Ők azok, akik nem szívesen néznek veled szembe, nem tudnak a mindennapi kis rutinjaik nélkül élni, az érzelmek csak a felszínüket érintik, azokat valójában nem élik át. A szobájukban monoton munkájukba feledkezők, akik nem sírnak se a romantikus, se a szerelmes filmeken, csak vannak, épp ezért nem is depressziósak, tehát jól elvannak a maguk világában. A külső körülményekben állandóan idegenek maradnak, ugyanígy emberi kapcsolataikban. Nem érdeklik sem szüleik, sem testvéreik, sem barátaik. Kis E.T.-k. Ez idáig úgy éltem, hogy nem tudtam, autista vagyok. De lehet, hogy ez a hipochondriám legújabb hajtása. Csomó képzelt beteg rokonom van, akik szintén rákot, agyvérzést, szívrohamot, embóliát, elmebajt fedeznek fel folyton magukon, igazság szerint a legutóbbinak egyik fő előjele és tünete a hipochondria. Ötéves lehettem, mikor vidéki nagyanyámnál nyaraltam, mint sokszor máskor. Mezítláb játszottam a homokozóban. Egy nap kis fekete koszt fedeztem fel a nagylábujjam sarkában. Napokig titkoltam, hogy
"elrákosodott" és hogy hamarosan nem lesz már unokájuk. Megemeltem egy vízzel teli kis vödröt, ekkor kidagadt a köldököm, azt hittem csak sérv lehet, amin menthetetlenül kidől az egész belem. Később sok hajszálat találtam a párnámon – miért épp akkor tűnt fel mikor kopasz leukémiás gyerekeket láttam a tévében? – ráadásul kattogást hallottam a tarkómban, úgy biztosra vettem, hogy agydaganatom van. Nem tudtam, hogy a rákosoknak a kezeléstől hull ki a hajuk…Felnőttem, mire anyám valóban rákos lett, enyhe, hormonális alapú petefészek problémámmal azonnal rohantam egyik nőgyógyásztól a másikig, mert nem hittem el, hogy nem ugyanaz a bajom, és hogy még jövő tanévkezdéskor is életben leszek. Ezeket csak azért osztom meg veletek, mert elvégre ez egy önéletrajzi könyv lenne, és hogy szoktassalak benneteket a bolondériáimhoz. A gyerekkorhoz hozzátartozik még, hogy mindig fiúkhoz csapódtam, méghozzá a legrosszabbak bandavezére lettem. Roncs autókba másztunk be, garázst gyújtottunk fel, lányok alól húztuk ki a széket, letéptük a Barbie babák fejét, követ gyúrtunk a hógolyóba és ezzel vágtuk szemen az óvó nénit. Minderről nem szóltak anyámnak, aki akkor már súlyos izombeteg volt, leszázalékolták, így velem már nem lett volna etikus terhelni. Ki ne hagyjam, hogy mániákusan jártam az egyik konyhásnő után, magas volt, őszes fekete hajú, barna bőrű, kemény, de szép alföldi nő. Egy fiatal gondozónőnek fenékig érő hajába kapaszkodtam és úgy csórikáztattam magam körül. Ugyancsak ő volt hajlandó a nyakába ültetni és végigmenni velem a sötét, poros raktáron, ahol kiszuperált csonka bábok, kitömött állatok és kivehetetlen rongykupacok hevertek. Borzongva sikongattam, élveztem a félelmet. Boszorkányfétisem is idáig tudom visszavezetni, de erről majd a továbbiakban bővebben beszámolok. Az óvoda étel előkészítő helyiségében – ahová egy ígért csirkevágás reményében merészkedtem – a falon Rembrandt Rőzsevivőjének másolata lógott. Ő testesítette meg nekem az Igazi Boszorkányt, és ha ezentúl ismeretlen eredetű vinnyogást, sikítást, gurgulázó röhögést hallottam abból az irányból, megborzongtam. Élő személynek képzeltem, aki ha nincs ott senki, mozog, leteszi a faköteget a hátáról. Élethű szőrme hópárducomat sokszor hátulról cserkelve közelítettem meg, észre ne vegyen, megragadtam hátulról, hogy titkos életen kapjam. Nem vert a szíve, mégse hittem neki. Ha kidobott nyers húst vagy elhullott állatot találtam, nem mertem közelről megnézni, csak állandóan kerülgettem, foglalkoztatott. Az óvoda udvarán egy nagy kocsigumiba, ami homokozó volt valaha, valahogyan egy kupac csirkebél került, ami nap, mint nap változtatta színét, szagát, hamarosan nagy fehér, ágaskodó kukacokkal telt meg. Misztikus őskígyóknak tűntek, de az is fölmerült bennem, hogy földönkívüliek lárvái. Anyai nagyapám UFO-hívő volt, mutatott is nekem egy űrhajót – vagy valamit, ami erősen annak tűnt nagy méretével, repülőgéphez kicsit sem hasonló formájával, prizmaszerű csillogásával – ami Pécs-Újhegy fölött lebegett éppen fényes nappal, délidőben. Ezek után nem csoda, hogy az iskolaudvart határoló bozótos árkában messziről fehérlő levágott disznócsülköknek különleges jelentőséget tulajdonítottam. Csak gyilkosság áldozata lehet az illető testrészek tulajdonosa. Szüleim. Amennyire apás voltam kicsiként, annyira nem vettem később emberszámba. Átlagember, akit mindennapos munkáján túl csak a zabálás és a foci meg a súlyemelés érdekelt. Mindenféle filozofikusságnak és művészi érzéknek a híján van, de még az sem mondható el róla, hogy akkor legalább gyakorlatias. Mindenhez ügyetlen, amiért anyám folyton szemére veti, hogy tőle örököltem életre nem valóságomat. Apámnak van egy vallásos, dagadt húga, aki az anyja nyugdíjából él a gyerekeiért kapott családi pótlékon túl, tudatosan erre van berendezkedve. Állítólag sokban hasonlítok hozzá, ami nagy sértés, mivel irtó randa és semmirekellő. Anyám nem hagyná ki, hogy ne emlegesse fel, ha púposan hajolok le, vagy "teszetoszáskodok". Valójában az a baja velem, hogy nem viszem tovább a zenei pályát a családban. Szándékosan nem, minden adottságom megvan hozzá. Hat-hét éves kori emlékem, hogy Mama – így hívom anyámat – az egyik szobában zongora magánórát tart, én pedig a másikban irtóra elhagyatva érzem magam. Állandó nem evésemmel idegesítettem, egészen bepánikolt, hogy éhen fogok halni. Ilyenkor jött Papa – apám – aki gyors tojáslevesével mindent megoldott. Mint már az elején
mondtam, semmi tisztelettel nem voltam, vagyok a szüleim iránt, pedig nem vertek, valójában nem is hanyagoltak, sőt inkább túlgondoskodtak, betegesen aggódtak jólétemért. Anyám gyenge idegrendszerét megviselte apám este tízig tartó kollégiumi ügyelete és a kazán, ami rendszerint akkor állt le mikor egyedül volt velem. Ilyenkor átmentünk aludni a szerencsére nagyon közel levő koleszba. Máskor is szívesen időztem itt nagylányokkal, nevelők fiaival. Az egyik nálam idősebb kissráccal szurkot ettünk a járdarésekből, egy másikkal kommandósdiztunk, az egész üres kollégium csatatérré vált. Sose voltam benne lányos játékokban se egyedül, se másokkal. Dinoszauruszokkal haraptattam le a babák fejét, levágtam a karácsonyra kapott csengős bárányokat és hozzánk látogató vendégeinket arra biztattam hogy jelképesen engem vágjanak le. Egyetlen nememnek megfelelő elfoglaltság a szülés volt, ami abból állt, hogy bebújtam a takaró alá, ruhámba dugtam egy kék plüsskutyát, és órákig imitáltam szülési fájdalmakat (ez volt a lényeg) és kitolást. Ezzel örökre le is zárult minden szaporodás iránti vágyam. Volt egy "barátom", Bubi, egy Kinder tojásban talált motor zöld, ülő emberkéje, akit mindenhová magammal vittem sok éven át, aztán mikor elveszett, eszembe se jutott többet. Jellemző. Számottevő gyűjtőszenvedélyem ekkor kis műanyag farm-és vadállatok halmozásában nyilvánult meg. Mezőgazdasági szakkönyveket tanulmányoztam, hogy élethűen vezethessem a "farmot". Ha véletlenül takarításkor valaki fellökött egyet, megbocsáthatatlan bűnt követett el, soha semmi másban nem voltam még ilyen rendezett, minden állat egyfelé nézett a kartondoboz-istállóban, időben "etettem" őket. Ugyanekkor – és azóta sem – nem voltam hajlandó rendet tenni a szobámban és semmiféle házimunkára. Már tudom, hogy akkor is a hatalomvágy vezetett. Létrehozni és működtetni egy rendszert, saját ízlésem szerint és kérlelhetetlenül. Saját rendem rabja lettem, mint egy alacsony önértékelésű mérgeskígyó-tartó saját alárendeltjeinek. Délutánjaimat rajzolással, gyurmázással, fantáziálással és bodobácsok kettévagdosásával töltöttem. Alkalmakra könyvet kértem. Természettudománnyal kezdtem, kamaszként a pszichológiát faltam, leginkább Freudot, Adlert és Frommot. A szépirodalmat később fedeztem fel és meglehetősen nehezen jutottam túl a sokszor újranyálazott Victor Hugo Párizsi Notre Dame-ján és Jókai Mór Arany emberén. Ekkor már átestem az első reménytelen szerelmeken, melyek tudatosították bennem másságomat. Mindig és mindenütt idegen voltam eddig is, de a szexualitás új dimenziókat nyitott sötétségimádó aberrált különc életembe. Nem csodálkoztam semmin, nem volt akkor sem és később sem bűntudatom, az eddigiek törvényszerű és logikus folytatását mutatta. Csak veszekedés árán lehetett szoknyát és rózsaszínt adni rám, nem voltak korombeli lánypajtásaim, ellenben Ibolyának, a felnőtt családi barátnak nemegyszer felhajtottam a szoknyáját mikor az ölébe ültetett. Hatodikos voltam, mikor – még nem szexuálisan – beleszerettem egy gyakorló ének tanár nénibe. Huszonkét éves, vékony derekú, babás arcú, kerek kék szemű, hosszú, hullámos barna hajú lány volt, kis aranykeresztekkel a fülében. Írattam vele az emlékkönyvembe, se előtte, se utána senki mással. Készítettem róla egy rajzot fejből, amit műanyag borítóba tettem, hogy ne ázzon szét a nyálas csókoktól. A következő bálványképmás egy évvel később, egy nem éppen közkedvelt negyvenéves történelem tanárnőről készült. V.-nek kleopátrás barna haja, szomorú őzszeme, apró vékony cigarettaszagú szája volt. Boszorkánysággal, jóslással is foglalkozott. Odáig még beillett tipikus rajongásnak, míg nem kezdtem magánélete, lakhelye után kutakodni és megtervezni, elképzelni nászéjszakánkat, ahol én a vőlegény szerepét töltöttem be. Megtudtam róla, hogy elvált, egy fia van, a férje roma származású volt, és azért olyan búvalbélelt, mert kislánykorában meg akarták erőszakolni. Azzal gyötörtem magam, hogy elképzeltem amint a barna bőrű kegyetlen fazon szexel vele, ráizzad, meg fojtogatja, üti-veri. Ám ha nem jelentett volna számomra valahol szexuális izgalmat a jelenet belső látása, nem ismételtem volna meg annyiszor ágyamban fetrengve. Visszatérő motívumom a beteg, sérült, elesett nők kívánása, ha nem ilyenek, akkor szeretném, hogy ilyenek
lennének és ápolhassam őket. Ne tévesszen meg senkit, ennek gyökere nem valószínű, hogy a szeretetteljes gondoskodás vágya!
Az ezerjót termő kert
Nyolcadik osztály. K. évfolyamtársam volt, nem szép, de sármos lány rövid hajjal, kihívó ruhákban, tizennégy éves korára több fiúval is kavart. Sarit Hadadot, akkori kedvenc izraeli énekesnőmet láttam komisz vörösbarna szemeiben, hajlott húsos orrában. Egy sulidiszkó elszállt hangulatában követtem a mosdóra és minden kertelés nélkül megkérdeztem, adhatok-e egy csókot neki fogadásból. Az indokot ott helyben rögtönöztem. Már nem emlékszem pontosan a reakciójára, csak a szégyenre, ami ezután végigkísérte utolsó általános iskolai évemet. Mindenki arról beszélt, hogy leszbi vagyok, osztályfőnöknőm is rákérdezett, tagadtam. Ő úgy hitte, legjobb barátnőmmel, H.-val buzizzuk egymást, pedig ő heteró, és már akkor is volt barátja. Mikor rájött, hogy a nőkhöz vonzódom, ki akarta próbálni a csókot egy lánnyal, és bár ilyen téren undorodtam tőle, – nem szerettem például a testszagát és a dohos ruháit – mégis váltottunk pár egyikünknek sem jóleső szájra puszit a vécében és a közeli arborétumban. Néha elhívtam a lakásunkra beszélgetni, egy ilyen alkalommal ledöntött a franciaágyra, finoman, érzékkel csókolgatott egyre lejjebb. Teljes közönnyel fogadtam, de egy darabig bénultam tűrtem. Próbáltam elképzelni valakit, aki tetszik, de ennek a cseppet sem vonzó lánynak a jelenlétében nem ment. Azt lihegte, hogy ki akar elégíteni és nyíltan rákérdezett, borotválom-e alul. Ezt már nem tűrtem tovább, felugrottam és hagytuk a fenébe az egészet. Jobb is, mert épp akkor jött meg a menzeszem. Még abban az évben toppant be osztálytermünkbe Andi, a harmincöt éves kozmetikusnő. Pattanásokról, mitesszerekről beszélt, mindez nem érdekelt, vártam az előadás végét, hátha mégis meggondolja magát az osztfő, és én adhatom oda neki a köszönőcsokrot, nem egy pösze, szőke fiú. Sajnos nem így történt. Néhány héttel később kutyát sétáltattam a parkban, mikor összefutottam az ugyanilyen célból lökötten kocogó Andival. Kis ideig együtt mentünk, majd zavartan elbúcsúzott, és olyat tett, mint amit még senki: megköszönte a sétát. Tudtam, hogy nem hétköznapi lány, hanem egy csodabogár, mint én. Férje van, gyereke nem lehet egy kiskori, csodával határos módon túlélt vérbetegség miatt. Vegetáriánus, kizárólag bio alapanyagokat használ, és megsértődik, mikor Rubint Rékához hasonlítják, pedig tényleg. Sokáig nem találkoztam vele. Egy szeles, de napfényes tavaszi napon lehuppantam mellé az arborétumi fapadra. Levegő után kapkodott, de ülve maradt. Körülbelül fél órán át hol köznapi dolgokról beszélgettünk, hol csak hallgattunk. Hihetetlen, hogy szóba állt velem: tizennégy voltam, de tizenegy-kettőnél nem néztem ki többnek. Felnőttes témák is szóba kerültek – rossz, üres kapcsolata a férjével, aki nem veszi nőszámba, mert nem szül neki utódot. Ha előre tudja, hogy terméketlen, férjhez se ment volna, nincs oda a férfiakért. Van esélyem, gondoltam és a vakmerőségem egy lapra tett fel mindent. Nagy, zöld poloska mászott lassan a széldzsekijéről a blúza nyakára, és elindult befelé. Mintha ettől szerettem volna megmenteni, ügyesen besepregettem a blúza nyakába és nagy jajveszékeléssel lehúztam a kabát cipzárját, sietve derékig gomboltam a blúzt. Ekkor eszmélt rá szegény naiv lány a turpisságra. Álcázott felháborodással, tüntetőleg elfordulva rendbe tette öltözékét és lebuzizott. Nyáron, mikor ismét a véletlen hozott össze bennünket, nyoma sem volt haragnak. Tudatosan igyekeztem komolynak, érettnek és magabiztosnak látszani. A vetkőztetés témáját tapintatból kerülte, de adott egy névjegykártyát, ha felfrissülni vágynék, látogassam meg szalonját, ahol arcpakolásokon kívül illatmasszázst is végez. Kapcsoltam, hogy itt nem üzletről lesz szó. Még aznap este leborotváltam a lábamat. Nem vártam sokáig a látogatással, másnap délután, zárás előtt fél órával csengettem. A szalon egy, a mi városrészünkhöz tartozó négyemeletes ház legalsó szintjén volt. Parfümök, gyógynövények aromája és bágyasztó gőz fogadott. Andi úgy tett, mintha észre se venne, de a fél falat elfoglaló tükörben láttam zavart mosolyát, majd a magára erőltetett tárgyilagos kifejezést. Félvállról odaköszönt nekem, majd tovább trécselt az épp kezelés alatt álló klienssel. Közben egy nem létező forgatókönyvet próbáltam felidézni magamban. Semmit se tudtam, csak hogy itt ma
valaminek történnie kell. Ötkor bezárta az ajtót és dudorászva nekifogott a fóliák, kenőcsök elpakolásához, ráérősen fel is mosta a helyiséget. Esetlenül és dinkán billegett a Slágerrádióra. Mikor végzett, keresztbe dobott lábbal elhelyezkedett a vendégek kényelmes várakozását szolgáló sarokülőn és megkérdezte, mit kérek, pudingot, vagy rostos baracklevet. Bár az előbbi több játszadozási lehetőséget ígért, mégis az utóbbit választottam, mert kiszáradt a szám. Kiszolgáltam magam a csupa drága jughurttal és egzotikus gyümölccsel teli hűtőszekrényből. Láttam a rózsaszín pudingot is, szívnyelű piros kanállal benne, ezt kivettem Andinak. – Megetethetlek? – kérdeztem. – Már megint kerülgeted a forró kását? Bökd már ki mit akarsz, ne húzd az időt, fáradt vagyok! Nem tudom, meglepődésemben hogyan sikerült egy értelmes mondatot kinyögnöm: – Szeretlek, és nem akarok semmi egyebet, mint ami ezzel jár. Csak hogy hagyd magad szeretgetni! – Engem ezért börtönbe zárnának, az jó lenne?! – Nem tudja meg senki. – Persze, csak anyuciék meg a fél város! Hány éves vagy, tizenhárom? – Már tizennégy leszek jövő hónapban! A csaphoz ment és hideg vízzel megmosta az arcát. Visszaült. – Gyere ide mellém, beszéljük meg! – intett lemondóan, mégis jó jelnek vettem, hogy nem dob ki, méghozzá maga mellé hív. – Nem tetszenek a fiúk? Igaz, nekem se, de ilyen idősen még…Azóta csalódtam bennük. Panaszkodott kicsit az első barátjára, a férjére, az anyósára, a munkájára, a betegségére, vélt szépséghibáira, például hogy szeplős és foltos az arcbőre, egy kiló púder kell elrejteni. Akkor kapcsoltam igazán becserkésző üzemmódba, mikor szipogni kezdett a visszatartott sírástól. Már akkor ráindultam a könnyező, szenvedő nőkre. Akcióba léptem. Ösztönösen belecsimpaszkodott vigasztalójába, egyszer már csak azt vette észre, hogy homlokát, arcát, állát, száját, majd fülét és nyakát puszilgatom. Nem volt lelki ereje ellenkezni, ez a kedvező állapot legtöbb hódításom során átlendítette a helyzetet a holtponton. Ezután hetente minimum kétszer jártam "kezelésre". Anyámnak elmondtam, a múló hóbortok közé sorolta, mint az egy év után abbahagyott breaket és a gördeszkázást, nem különösebben aggódott miatta. Bár alapvetően konzervatív szemléletű, nekem sok mindent elnézett, a homoszexualitást különösen könnyen, mivel sose volt férfiimádó, inkább lenézte őket, dolguknak csak a család eltartását és a házépítést tartotta. Vállalkozó szellemű, erős jellemű apjához hasonlított mindenkit. Számára a szex nem több mint elviselendő házastársi kötelesség, teljesen frigid. Sok más leszbikusról tudok, akinek szintén a(nti)szexuális az anyja, talán a frigiditás a leszbikusság előfokozata, ez csak az én sejtésem, tudományos alappal nem szolgálhatok. Anyámat leginkább az érdekelte, hogy kellőképpen a lelkemre kösse, nehogy valamit bedugjunk a puncimba, mert attól meg lehet halni. Ezzel nyilvánvalóan a szüzességemet akarta védeni, de mondott hozzá alátámasztásul egy igaz történetet egy szülővárosa beli nőről, aki önkielégítés magába szúrt
kötőtőtől halt meg vérmérgezésben. Na ezért csak én dugtam A.-t a kezemen kívül mindennel, amit találtunk a hűtőben, természetesen alapos fertőtlenítés után. És talán ezért szoros hüvelyösszehúzásommal fájdalmassá és szinte lehetetlenné teszek minden egyes nőgyógyászati vizsgálatot, valamint egy kúpot is ritkán sikerül felhelyeznem a rossz beidegződés miatt – oda be nem mehet semmi… Érdekes, hogy nemi túlfűtöttségem ellenére ritkán maszturbáltam. Tizenegy évesen párszor a lábam közé szorítottam egy elefántos párna keményre kitömött orrmányát, de ez semmiféle kielégüléssel nem járt. A Nátika nevű mini inhalátor is időnként a bugyimban kötött ki, de semmi komolyabb. Albert Györgyi "Miért éppen ők?"– jében olvastam, hogy ő szabályos értelemben nem vesztette el a szüzességét, hanem kitágította a tamponhasználat. Iszonyúan rettegtem az első alkalomtól, lévén gyenge fájdalomtűrő-képességű, önkímélő kényeske. Bár kezdettől tudtam, hogy a nőkhöz vonzódom, semmiképp nem hagytam volna ki, hogy fiúkkal is próbálkozzam, próbálgassam csáberőmet és ne maradjak ki abból, amiből a többi lány. Ám mélységesen megalázónak éreztem volna bárkit is megajándékozni az ártatlanságommal(ami hülye kifejezés, az ártatlanság morális kérdés, lelki szinten dől el), ezért magam intézkedtem felőle apránként, minden kellemetlenség nélkül a Nátikával. Mikor először átcsusszant a hártya nyílásán, gyenge orgazmus éltem meg, ami tudatlanságom és önmagam előtti gátlásosságom miatt nem bontakozhatott ki akkor sem és azóta sem, így nem érzek késztetést önkielégítésre, és partnerkapcsolatban sem fogadok el viszontkényeztetést. Éppen mert nem tudok kielégülni se így se máshogy, egy apró, öröm nélküli megkönnyebbülés a legtöbb, ami történhet, amit elmondhatatlan szomorúság követ, nem éri meg. Ezt azért írtam le, nehogy tévesen nagy kéjencnek ítéljen bárki. Sőt, az aktusok során kifejezetten hideggé válok. Miért? Talán mert képtelen vagyok átadni magamat egy másik embernek, ennyire nem bízom senkiben, ennyire nem tudok megfeledkezni magamról, ennyire feloldódni. Spiccesen könnyebben, bátrabban és szellemesebben udvarolok és jutok el, juttatok el valakit az ágyig, de a csúcspont előtt leblokkolok, így az el is marad. Akkor miért csinálom mégis? Az ismerkedési folyamat öröméért, a kalandért, a megszerzésért, önigazolásért. Lelki okokból, én aki látszólag kizárólag a testiséggel törődöm (talán mert ez az alapvető szint nincs kipipálva?). Testközelségre szükségem van az ébrenlét elviseléséhez, aludni mégis egyedül szeretek, vagy legalábbis elfordulva, az ágy másik felén. Egy passzív meleg férfi ismerősöm is beszámolt hasonlókról. Neki, és sok sorstársának kifejezetten fájdalmas a közösülés, mégis kell. Andit nem szerettem, csak tanulni akartam rajta, tőle. Nem értem, az emberek miért várnak többet egymástól, mint ami a kapcsolat funkciója. Nem értik meg, hogy csak valamire kellenek, holott valójában ők is csak valamire használnak másokat. A használás és kihasználás nem ugyanaz, előbbi természetes, utóbbi szemétség. Kihasználásról akkor beszélünk, mikor úgy használunk valamit, hogy mi nem adunk semmit cserébe, vagy ha abban a hiszemben tartunk valakit, hogy közösek a céljaink. A nőket naivvá teszi hiúságuk, azt hiszik önmagukban és mindenestől sokat érnek egy férfinek (kövezzenek meg a feminista leszbikusok!). Pedig magától értetődő, hogy ha valakivel jó egy helyzetben lenni, nem biztos hogy kellemes egy másikban is, mert az emberek összetett lények. Miért kell, hogy igényeink minden szempontból egymáshoz illjenek? Ez lehetetlen. Kompromisszum köthető, de ha nem tervezünk hosszabb távra, fölösleges nyűg, előbb–utóbb azt vesszük észre, hogy csupa megalkuvás az életünk és nincs benne semmi öröm. Ez a buktatója a házasságoknak, ezért nem esküdnék senkivel, ha heteró lennék se. Egy ismert körülmény hatása alatt vakon igent mondanak az ismeretlen jövőre, mikor egész más szabályok lesznek érvényesek. Tíz év múlva már nem ugyanazzal az emberrel élünk együtt, de már másnap sem. Nem szabadna ígérni. Magunknak se. Ha már nincs rajtunk "vissza" és "törlés" gomb, legalább a "lapozás" kellene működjön.
Mérgezett alma
Hófehérke, a reáltanárnő irtóra hasonlít Gryllus Dorkára, de még nála is szebb.. Már így látatlanban is belezúgtam alacsony, pontyszerű termetébe, nagy fenekéig érő sima fekete hajába, kerek, jóindulatú szemeibe, fitos orrocskájába. Telefonkönyvből kinéztem a címét, és egész napokat vártam rá, de nem jött. Később kiderült, hogy ott egy névrokona lakik. Az egyik helyi fényképész kirakatában megláttuk egy tanári tablón a fotóját és másolatot kértünk belőle, bár közel olyan csinosnak nem látszott rajta, mint élőben. Beiratkozáskor derült ki, hogy én nem is az ő osztályába vagyok besorolva, hanem egy rettentően ellenszenves, flegma szőkeségébe. Egy pánikroham után felocsúdva átiratkoztam egy másik szakra, bármi legyen is az, pont, ami nem fekszik nekem, mert reál, csak hogy Évához tartozzak. Ezen lépésemet sosem felejtette el. Az évnyitón bordó kosztümöt viselt, haját lebontotta. Hogy ezzel a hozzá nem méltó kifejezéssel éljek: "kitűztem rá a sántánciát" – ám a végkifejlet még két évet váratott magára. Akkora stréber lettem, hogy még aranykoszorút is kaptam szorgalmamért, közösségi munkámért, versenyeredményeimért. DÖK-elnökként feszítettem, holott kicsit se érdekelt éppen mire pályázik a suli, vagy hogy kit és miért akarnak kicsapni. Lenéztem, ám titkon irigyeltem a srácokat, akikkel nem törődnek otthon, és bepiálnak, befüveznek az iskolavécében. Én a tanárok seggnyalója voltam mindig és az is maradtam. A lázadás más módját választottam – pedagógusaimmal kezdtem ki. Tanárgyerekként nem éreztem áthidalhatatlan szakadékot köztem és a tantestület között, teljes jogú partnerükként tekintettem magamra. Nem néztem ki jól, kiközösítettek nemcsak jó kislány viselkedésem, hanem sminktelenségem és visszafogott öltözködésem miatt is. Még mindig szemüveges voltam és vállig érő, lapos, könnyen zsírosodó hajú, mitesszeres. Egy vagány rocker srác azt mondta, ilyenekből lesz a legnagyobb kurva. Elengedtem a fülem mellett. Kölcsönadott egy DVD-t a Szétcsúszva című filmmel, amely egy jófiú tönkrement drogossá válását mutatja be. Nem értettem a célzást. Mindig éretlenebb voltam a koromnál, így a kamaszkor viharai a középiskolában még nem érintettek. A titkos kalandkeresés annál inkább. Családi szokás nálunk a tancik megajándékozása bonbonnal és házi készítésű édességekkel, dísztárgyakkal ünnepekkor. Állítólag nem az előmenetelemért, anyám részéről el is hiszem, hogy nem. Egyrészt büszke voltam magamra, másrészt szégyelltem, mert szekáltak miatta az osztálytársaim, és mert néhányan visszautasították a kipöndörített szalaggal gondosan átkötött csomagot. Soha egy percre nem engedtem el magam, nem nevettem hangosan a folyosón, nem beszéltem csúnyán, alkalmakkor nem ittam alkoholt, sőt legtöbb ilyen összejövetel alól betegségindokkal kihúztam magam. Valóban gyakran elkaptam valamit, de még többször lógtam szülői és orvosi igazolással. Ha nem tudtam tökéletesen a leckét – ami naponta előfordult mivel sose szerettem tanulni, vagyis sose azt, amit kellett – egyszerűen hazamentem a dolgozatírós óra előtt. A többiek persze átláttak a szitán, ám a tanárok közül sokan hittek nekem kialakult hitelemnél fogva. Akik nem kedveltek, el lettek kussoltatva. A történelem, magyar-és angoltanárok szinte évente váltották egymást, fiatalok és szépek voltak. Akkor még a huszonévesekhez is vonzódtam. Kevés tapasztalatom Andival felbátorított a kezdeményezésre. Nem tűntem külsőleg se fiúsnak, se bevállalósnak, így kezdetben nehéznek bizonyult szándékom megértetése és a behálózás. Ám az első magával hozta a többit, a tizennyolcas karika itt is, mint mindenütt, csak elméletben létezett.
A rút kiskacsa
Az egyik, szerintem legszebb tanár néni, Liza huszonhat volt és férfival egyszer akadt össze, mikor a szalagavatója utáni részeg estén egy haverja kocsijába vitte és félájultan megerőszakolta. Csendes, alacsony önértékelésű, kissé flegma mégis néha ingerlékeny lány volt, akin más ruhát nem láttam még, mint konzervatív pasztellszínű ingblúzokat, farmert és fekete trapéznadrágot. Nyakát behúzva járt, mintha állandóan szégyenkeznie kellene valamiért. Hozzám hasonlóan ő is állandóan az anyja elnyomása alatt élt, aki híresen karakán némber, aki állandó lekicsinylésével és dirigálásával nem engedi önálló, ép személyiséggé fejlődni a lányát. Már nem emlékszem, hogy március 15., vagy drogprevenciós előadás kapcsán mentünk kollektíve színházba. A tanárnő félreismerhetetlen parfümje úgy elkábított, hogy semmit nem tudok felidézni a műsorból. Még el sem hallgatott a végét jelző taps, én már rohantam le a színház lépcsőin be a női mosdóba lehűteni magamat, és mert mintha láttam volna az áldozatot arrafelé menni. Nem tévedtem: a csapnál állt és ajakírozás után csücsörítgetett. Már hónapok óta szemeztünk a folyosókon, akkor még nem tanított. Ilyen álmatagon sokatmondó pillantása, ilyen hosszú és sűrű szempillája rajta kívül csak arab nőknek lehet, gondoltam. Megigazítottam a haját, végigsimítottam a felfelé pöndörödő száján, ahogy az Esmeraldában láttam, életem első és utolsó szappanoperájában (amiben nem a főhősnő tetszett, hanem Graciela, a hisztis és gonosz hetéra). Mintha bella donnát, a középkori prostituáltak vágyakozó pillantását mesterségesen előidéző szert cseppentettek volna a szemébe. Átgondolatlan, gyors mozdulattal megragadtam az egyik kezét és a számhoz kaptam, erre ő a másikkal csúnyán megkarmolt. Körmeit nem lakkozta, de növesztette. Megijedt a kiserkenő véremtől és behúzott a vécéfülkébe, mondván ne szóljak róla senkinek, lekezeli, van nála kézfertőtlenítő és ragtapasz, mint mindig. Ráfordította a kallantyút, így kívülről foglaltat mutatott. Neki nem kellett magyarázkodnom, mint Andinak, önként felajánlotta hűséges barátságát, mint egy hosszú emésztési folyamat letisztult, végleges eredményét. Azt nem mondta, miféle barátságban van benne. Odatartottam neki a kézfejemet, ám ő ahelyett, hogy azonnal ellátta volna a sebet, végighúzta rajta a nyelvét. Vérszerződésünktől kezdve jó időre elválaszthatatlanok lettünk. Vasárnaponként meghívott magához ebédre, anyja hét fogást készített, és mire megérkeztem eltűnt otthonról. Mintha testvérek, vagy legalábbis évtizedes barátnők lettünk volna, nem létezett közöttünk tabu. Sokkal fiatalabbként és kicsit tapasztaltabbként én vittem a vezető szerepet viszonyunkban, ő feltétel nélkül helyeselt, mint egy robot, ez tetszett. Fáradhatatlanul bohóckodtunk és malackodtunk. Tizenkét évvel idősebb, ám nálam is gyerekesebb játszópajtásra akadtam. Hülyéskedtünk az ételekkel, italokkal, össze nem illő dolgokat mixeltünk, mint az idétlen amerikai show műsorokban, ahol fináléként a torta a fejen landol. Én világosítottam fel szexuális téren, nem rejtett el semmit. Volt egy fétistárgya, egyik lánytestvérétől kapott kiwihámozó kés, amivel élvezettel cirógatta a saját és az én meztelen hasamat. Mikor ezt anyámnak elmondtam, megijedt, nehogy egy gyilkos elmebeteggel álljak szemben. Megnyugtattam, hogy bár tényleg nem százas, a késnek tompa a vége. Az fel sem merült bennem, hogy nem tudja, mitől lehet terhes. Egy átlagos iskolai délelőtt kétségbeesetten keresett. Fokozatosan gömbölyödő hasa se tűnt fel, mondván, aki sokat eszik az hízik is. A vécécsésze peremébe kapaszkodva leguggolt és bőrkesztyűjét harapta kínjában. Nem kétséges, szülni fog, tehát valaki felcsinálta, tehát megcsalt – futott át az agyamon, de nem törődtem mással, mint a gyors segítségnyújtással. Mentőt az istenért se akart hívni, öngyilkos lesz, ha ekkora szégyen éri. Felsegítettem, hogy lekerüljön a nadrág. Eddigi biológiai ismereteim alapján vetélésre gyanakodtam, egy kifejlett magzat nagyobb hassal járna. – Mióta fáj? – kérdeztem. – Hajnal óta. Mikor felkeltem úgy éreztem bepisiltem. Elmúlt a görcs, így eljöttem gyalog az iskolába. Ennyire szarul kábé egy órája vagyok.
Képesnek éreztem magam egy szülés levezetésére, a komplikációk eshetőségét számba se véve. Ott akartam lenni, mikor kiszakad belőle egy véres élőlény, vagy pici hulla. Kíváncsi voltam és felajzott. A feje után könnyen kicsusszant a többi része, kicsi volt, sovány és ráncos, zöld mázas, nagy fekete hajjal, a köldökzsinór egyik lábára tekeredve. Szerelmem, mint egy anyaállat, habozás nélkül elrágta a zsinórt. Ez a mozzanat sokkal rémisztőbbnek tűnt és mélyebb nyomott hagyott bennem, mint a liternyi kiloccsant, dögszagú vér, amely az ajtó alatt kifolyva a mosdó küszöbrepedésébe szivárgott. Fekete kötött kardigánba csomagoltuk a halványan lélegző, ám sírás helyett csak szörcsögő újszülöttet. Az anya bugyiját levetett trikómmal béleltem ki. A menzáról kértem egy felmosórongyot vödörrel, mintha kiborult volna a tea. Nagyjából feltöröltem a nyomokat. A kisfiú másfél hétig élt gépek segítségével, az orvos szerint hat és hét hónap között szakadt meg a terhesség toxikózis miatt, ami az anya halálát jelentette volna két napon belül. A gyerek, ha kórházban születik sem maradt volna életben, a mérgezésen kívül többféle fejlődési rendellenessége miatt se. A szerelem nem ért véget. Mindennap elismételte, ne gondoljam, hogy hűtlenkedett, nem tehet az egészről. Nem haragudtam, de nem hittem neki, a józan ész ezt diktálta. Nagy sokára nyögte ki, mi történt. Agresszív alkoholista apja álmában mászott rá és közösült vele, nem mert se védekezni, se bepanaszolni anyjának, mert akkor az apa baltával ment volna mindkettőjüknek, ismerték annyira. Kislánykorában is molesztálta, de ennyi idő után nem bizonyítható, el is évült, ráadásul az apa gazdag köztiszteletben álló személyiség, feltehetőleg megúszta volna az ügyet.
A mostoha
Meg szerettem volna ismerni Liza anyját is. Tudtam ki ő, nem nagy ez a város. Egy nap bejött a suliba a lánya elé, akivel sürgősen elintézendő közös vásárlást beszéltek meg. Világos volt előtte, miért járok hozzájuk. Én akkor már akkora mellénnyel jártam, hogy senkitől, semmitől nem riadtam vissza. Keményen és komiszan szemközt néztem a nem túl biztató, rideg, németes küllemű anyával. Illemből nyújtotta a szeplős fehér kezét, keskeny arcán az idősebbnek kijáró tisztelet megadásának hiánya miatti düh. Persze nem azért nem nyújtottam kezet előre, mert nem tudtam, hogy ez a szabály, hanem mert én puszival akartam üdvözölni. Ezt meg is mondtam neki. Kerek szemekkel csodálkozott arcátlanságomon, ugyanakkor imponált is neki. Pussz jobbra, pussz balra, és nem engedtem el. Átöleltem a derekát és erőszakkal meg akartam csókolni. Egy mozdulattal úgy pofán vágott, hogy még fél óra múlva is vöröslött a helye. Első, és utolsó eset volt, hogy valaki büntetlenül megüthetett. Nem akartam ezzel a jelentéktelenséggel mindent elrontani. És mert ezt a nemes vadat le akartam dönteni.
