BARCZA BARNA TOTÁLIS TALÁLKOZÁS. MEGTALÁLNI ÖNMAGUNKAT, MEGTALÁLNI MÁSOKAT Az emberhalász önvizsgálata

BARCZA BARNA

TOTÁLIS TALÁLKOZÁS AZ ISTENKÉPŰ EMBER MEGALKOTÁSA MEGTALÁLNI ÖNMAGUNKAT, MEGTALÁLNI MÁSOKAT Az emberhalász önvizsgálata A VALÓDI TALÁLKOZÁS TELJES VALÓNKAT IGÉNYLI Egy kereső ember vívódásai TALÁLKOZÁS ÖNMAGUNKKAL, ISTENNEL. A csend szava. ISTEN ÉS EMBER TOTÁLIS TALÁLKOZÁSA

Αϕ〈 Αϕ〈νλ〈 νλ〈σ: Mindazoknak ajánljuk, akik személyiségük teljességével akarják a valóságot megragadni, és akik találkozásaikba lényük egészét igyekszenek beleadni.

Összeállították, gépre vitték és szerkesztették Bóta Móni és Tibor Az összeállítás készült: 2004 karácsonyán

Az alábbi gyűjtemény Barna testvérünk igazságkeresésének gyöngyszemeit tartalmazza, melyek az általa oly várva-várt és vágyva–vágyott totális találkozás felé mutatnak. Olvasás közben elénk tárul képeinek hihetetlen gazdagsága és robbanásig-feszült érzelemvilága, melyek észrevétlenül sodorják az olvasót belső világának mélyebb régiói felé.

2

TARTALOMJEGYZÉK AZ ISTENKÉPŰ EMBER MEGALKOTÁSA 1

TÖMEGEMBER A VALLÁSOSOK TÁBORÁBAN..................................................................... 7 1.1 1.2 1.3 1.4 1.5

2

TÉMA-FÖLVETÉS, FOGALOMTISZTÁZÁS................................................................................................ 7 MIT MOND ORTEGA A TÖMEGEMBERRŐL? ........................................................................................... 8 MIT MOND LE BON A TÖMEGLÉLEKRŐL? ........................................................................................... 11 AZ „EGYBE-EXPONÁLT" TÖMEGEMBER A VALLÁSOSOK KÖZÖTT. ...................................................... 14 KÜZDÉSI IRÁNYAINK A TÖMEGLELKÜLET CSAPDÁINAK KIKERÜLÉSÉRE. ........................................... 16 A SZEMÉLYISÉG (EGYETLENSÉGÜNK KIBONTAKOZTATÁSA) ................................... 20

2.1 2.2 2.3 2.4

ALAPTÉTELEK .................................................................................................................................... 21 MEGFONTOLÁSOK .............................................................................................................................. 26 A SZEMÉLYISÉG KIBONTAKOZÁSÁT SEGÍTIK. ..................................................................................... 28 A SZEMÉLYISÉG TÖNKRETEVŐI. ......................................................................................................... 29

MEGTALÁLNI ÖNMAGUNKAT, MEGTALÁLNI MÁSOKAT 3

AZ EMBERHALÁSZ IMÁDSÁGA............................................................................................... 32 3.1 3.2

AZ EMBERHALÁSZ SZÜLETÉSE............................................................................................................ 32 JÉZUS SZAVÁRA KIVETNI A HÁLÓT. .................................................................................................... 35

Az emberhalász önvizsgálata 4

TÚLZSÚFOLTSÁGUNK MÉRSÉKLÉSE. .................................................................................. 37 4.1 4.2

5

KIKET ENGED EL, VAGY KÜLD EL JÉZUS? ........................................................................................... 37 KIKET KÜLDJÜNK EL MI? .................................................................................................................... 39 AZ AKTÍV MAGÁNY LEHETŐSÉGEI ÉS KÖVETKEZMÉNYEI......................................... 41

5.1 5.2 5.3 6

A HEGY ............................................................................................................................................... 41 MAGÁNY ............................................................................................................................................ 42 AZ AKTÍV MAGÁNY KÖVETKEZMÉNYEI .............................................................................................. 45 MILYEN ELLENERŐKKEL SZEMBEN KÜSZKÖDÜNK? .................................................... 46

6.1 6.2 6.3 6.4 7

A VILÁG ÉS A VILÁG FIAI .................................................................................................................... 46 A SÁTÁN ............................................................................................................................................. 47 AZ ÉRTETLEN VAGY ROSSZINDULATÚ KERESZTÉNYEK ...................................................................... 48 A SORAINKON BELÜLI MEGHASONLÁS ............................................................................................... 49 A FÉLREISMERT ISTEN - A FÉLREISMERT JÉZUS. ........................................................... 50

7.1 7.2 8

A FÉLREISMERT ISTEN ........................................................................................................................ 50 A FÉLREISMERT JÉZUS ........................................................................................................................ 51 AZ ERŐT, BIZTONSÁGOT ÉS BÉKÉT NYÚJTÓ JÉZUS. ...................................................... 53

8.1 8.2 9

MIBŐL ADÓDNAK FÉLELMEINK?......................................................................................................... 53 A BÁTORÍTÓ JÉZUS ............................................................................................................................. 54 UTAK JÉZUSHOZ.......................................................................................................................... 55

9.1 9.2 10

BIZONYOSSÁG, HIT VAGY VAKMERŐSÉG? .......................................................................................... 55 ELŐBB A SZÁRAZFÖLDÖN, AZTÁN A VÍZEN, DE SOHASEM A LEVEGŐBEN. .......................................... 56 MIBE FULLAD BELE TÖREKVÉSÜNK? .................................................................................. 62

10.1 10.2 10.3 10.4 10.5 10.6

ÉRTELMI HOMÁLYUNK ....................................................................................................................... 62 AKARATI GYENGESÉGÜNK ................................................................................................................. 62 GYÖKERÉBEN MEGOSZTOTT TERMÉSZETÜNK .................................................................................... 63 IDEGRENDSZERI TERHELTSÉG ............................................................................................................. 63 ANYAGI IGÉNYESSÉG - TAPADÁSAINK ................................................................................................ 63 SZÉTFORGÁCSOLÓDÁS ....................................................................................................................... 64

3

10.7 10.8 10.9 10.10 10.11 11

ERŐINK TÚLBECSÜLÉSE - HAJSZOLTSÁG ............................................................................................. 64 A LAZÍTÁS HIÁNYA, RITMUS-, HARMÓNIA-HIÁNY ............................................................................... 64 SZERETETKAPCSOLATOK HELYETT CSUPÁN FELADATOK - MAGÁNYOSSÁG ....................................... 64 A HÁROM KÖTELÉK VALAMELYIKÉNEK LAZÍTÁSA ............................................................................. 64 MAGÁT A KÜZDŐKÉPESSÉGÜNKET KIKEZDŐ TÉNYEZŐK .................................................................... 65 OPTIMÁLIS HARMÓNIA JÉZUSSAL ........................................................................................ 66

11.1 11.2 11.3 11.4 11.5 11.6 11.7 11.8 11.9 11.10 11.11 11.12 11.13

TUDOMÁSUL VENNI ÖNMAGUNKAT .................................................................................................... 66 MEG NEM ELÉGEDNI ÖNMAGUNKKAL ................................................................................................. 67 LÁTNI A KIKÖTŐT................................................................................................................................ 67 SZÁRNYAKAT KAPNI JÉZUSTÓL .......................................................................................................... 67 SZEIZMOGRÁFSZERŰ ÉRZÉKENYSÉG: MIT VÁR TŐLEM........................................................................ 67 EGYÜTT LENNI VELE: „VACARE CORAM DEO” ................................................................................... 68 ODAADÁS: KICSINYSÉGEM ODAHELYEZÉSE ........................................................................................ 68 ELENGEDNI KISDED JÁTÉKAINKAT ...................................................................................................... 68 NEM ENGEDEM, HOGY KETTŐNK KÖZÉ ÉKET VERJEN A BŰN ............................................................... 69 FOKOZOM A „CSATOLÁS” SZOROSSÁGÁT ............................................................................................ 69 HELYRETENNI AZ ELLENERŐKET ........................................................................................................ 69 EGYÜTT HÚZNI AZOKKAL, AKIK SZERETIK JÉZUST ............................................................................. 69 ÚJ HARMÓNIA A VILÁGGAL ................................................................................................................. 70

A VALÓDI TALÁLKOZÁS TELJES VALÓNKAT IGÉNYLI Egy kereső ember vívódásai 12

PERLEKEDÉS ................................................................................................................................. 71

13

RENDHAGYÓ ELMÉLKEDÉS 1. (JÓ-SZÁNDÉKÚ TÉVEDÉSEINK)................................... 73 13.1 13.2 13.3 13.4 13.5 13.6 13.7 13.8 13.9 13.10 13.11 13.12

14

RENDHAGYÓ ELMÉLKEDÉS 2. („MÁSODIK OLVASÁSBAN” )......................................... 82 14.1 14.2 14.3 14.4 14.5 14.6 14.7 14.8 14.9 14.10 14.11 14.12

15

ÁTÉRTÉS HELYETT ÁTÉLÉS ................................................................................................................. 83 AZ ELVÁRÁS GÖRCSE HELYETT A BELSŐ IRÁNYÍTOTTSÁG SZABADSÁGA ........................................... 84 HOGY ÉLVEZNI TUDJUK AZ ALKOTÁS ÖRÖMÉT ................................................................................... 84 IMÁDSÁGBAN FELTÖLTŐDNI ............................................................................................................... 85 A SZÍV BŐSÉGÉBŐL ÁRADJON TETTÜNK .............................................................................................. 85 A KÖZVETLEN ISTEN-SZERETET FONTOSSÁGA .................................................................................... 86 CSAK A MAGUNKÉBÓL ADHATUNK ..................................................................................................... 86 AZ ÉRZELMI KITELJESEDÉS FONTOSSÁGA ........................................................................................... 87 A MEGISMERHETŐSÉG HATÁRAINAK BECSÜLETES BEISMERÉSE ......................................................... 88 A SZÍV MELEGÉNEK FONTOSSÁGA....................................................................................................... 88 A SZERETETHEZ IDŐ KELL ................................................................................................................... 89 A SZABADSÁG TISZTELETÉNEK FONTOSSÁGA ..................................................................................... 89 AZ ÉRZELEMRŐL MEDITÁLVA ............................................................................................... 90

15.1 15.2 15.3 15.4

4

LÁZADÁS AZ ÉRTELEM EGYEDURALMA ELLEN. .................................................................................. 74 A FOLYTONOS ÉS ÁLLANDÓ FESZÍTETT TEMPÓ ................................................................................... 75 A LAZÍTÁS ELMARADÁSA .................................................................................................................... 75 ELFELEJTETTÜNK IMÁDKOZNI ............................................................................................................ 76 TELJESÍTMÉNY-CENTRIKUSSÁG .......................................................................................................... 77 A KÖZVETLEN ISTEN-KAPCSOLAT ELKORCSOSULÁSA ........................................................................ 77 A MAGUNKÉVÁ-TÉTEL ELMARADÁSA ................................................................................................. 77 ELHITTÜK, HOGY NEM MINDENKI ALKALMAS AZ ÉRZELMI KITÁGULÁSRA ......................................... 78 AZT GONDOLTUK, HOGY A DOLGOK TELJESSÉGGEL ÉRTHETŐEK ........................................................ 79 ELSŐSORBAN LOGIKAI ÉRVELÉSSEL ÉS NEM SZERETETTEL PRÓBÁLTUNK SEGÍTENI ........................... 80 ROHANVA CSAK A FELSZÍNEN TUDTUNK MARADNI ............................................................................ 80 MEGKÖTÖZÉS - KÖTELÉKEK ............................................................................................................... 81

PLATONI INDÍTÁS ................................................................................................................................ 91 BERGSONI INTERPRETÁLÁS ................................................................................................................. 91 ÉRZELEM-MEGHATÁROZÁS ................................................................................................................. 91 LÉNYEG ÉS KÍSÉRŐJELENSÉG VISZONYA ............................................................................................. 92

15.5 15.6

SÚLYPONTELTOLÓDÁSOK AZ EMBERBEN ........................................................................................... 92 SZENTHÁROMSÁG-SZERKESZTÉS ŐSVÁGYBÓL KIINDULVA................................................................ 94

TALÁLKOZÁS ÖNMAGUNKKAL, ISTENNEL. A csend szava. 16

MEGRENDÜLÉS ............................................................................................................................ 95 16.1 16.2 16.3 16.4 16.5 16.6 16.7 16.8

17

TUDOK-E, MÉG MEGRENDÜLNI? ......................................................................................................... 95 APOSTOLNAK KISZEMELTEN NEM HÁLÓT MOSOGATOK?.................................................................... 99 JÉZUST KERESŐ, JÉZUST KÖVETŐ VAGYOK-E? ................................................................................. 101 ISTENTŐL IHLETETTEN IS TALPRAESETT VAGYOK-E? ....................................................................... 104 HALÁSZ VAGY EMBERHALÁSZ?........................................................................................................ 106 A RENDKÍVÜLI HATALMÚ JÉZUS ....................................................................................................... 111 TELE VAGYOK-E, ANNYIRA ISTENNEL, HOGY NEM HALLGATHATOK RÓLA? .................................... 114 CSAK MINDENT ELHAGYVA LEHET KÖVETNI ŐT?............................................................................. 119 A BELSŐ IMA ............................................................................................................................... 123

17.1 17.2 17.3 17.4 17.5 17.6 17.7 17.8 17.9 17.10 17.11 17.12 17.13 18

VÁGYÓDÁS (0.) - DESIDERATIO ........................................................................................................ 125 CSENDTEREMTÉS (1.) - ISOLATIO ..................................................................................................... 125 MEGTISZTULÁS (2.) – PURIFICATIO /PAENITENTIA/.......................................................................... 127 LEMERÜLÉS (3.) - INTERIORISATIO - BENSŐSÉGESÜLÉS ................................................................... 128 TALÁLKOZÁS (4.) - PERSONALISATIO /EGO-TU/ ÉN-TE ................................................................... 129 LÁTOMÁS (5.) - COLORISATIO /VISIO/ .............................................................................................. 130 BEVILÁGÍTÁS (6.) - ILLUMINATIO /VIDEO/ ....................................................................................... 131 KITÜZESEDÉS (7.) - EROTISATIO /SITIO/ - EXTASIS .......................................................................... 132 MEGVALÓSÍTÁS (8.) -VERIFICATIO /VOLO/ ...................................................................................... 133 BELEKAPASZKODÁS (9.)- UNITATIO /VOLO TECUM/ - IDENTIFIKATIO ............................................. 133 KITELJESEDÉS (10.) SYNTETISATIO - HARMONISATIO - BEATITUDO ................................................ 134 EGYÜTTÉLÉS (11.) - CONFRATERNATIO ........................................................................................... 135 VÁGYÓDÁS (12.) - DESIDERATIO ...................................................................................................... 135 A TEST IMÁJA ............................................................................................................................. 136

18.1 18.2

AZ ÚJ IRÁNYZATOK CÉLKITŰZÉSE.................................................................................................... 136 MI A TEENDŐNK?.............................................................................................................................. 140

19

LÉLEKBEN ÉS IGAZSÁGBAN IMÁDKOZNI. (VÁZLATOS GONDOLATOK)................ 141

20

A HÉTLÉPCSŐS SZENDVICS IMA .......................................................................................... 141

ISTEN ÉS EMBER TOTÁLIS TALÁLKOZÁSA 21

ISTEN-MEGKÖZELÍTÉSEK...................................................................................................... 143 21.1 21.2 21.3

22

A TOTÁLIS ISTEN-MEGKÖZELÍTÉS: A HIT .......................................................................................... 143 MILYEN A MI SZERELMES ISTENÜNK? .............................................................................................. 145 KÖVETKEZMÉNYEK, BELÁTÁSOK, FELISMERÉSEK, ELHATÁROZÁSOK.............................................. 153 ISTEN TERVEINEK MEGISMERÉSE: VALÓSÁG-MEGRAGADÁSOK........................... 156

22.1 22.2 23

AMIK KILÓGTAK A SORBÓL .............................................................................................................. 158 A SORBÓL KILÓGÓKAT IS TARTALMAZÓ ELMÉLET ........................................................................... 170 KORUNK GNÓZISA .................................................................................................................... 182

23.1 23.2 23.3 24

GNÓZIS ............................................................................................................................................. 182 A SZELLEMI LÉTEZÉS, ÉS A LÉTEZÉS CÉLJA ...................................................................................... 183 MIT KELL TENNÜNK, MIT KELL MÁSKÉNT TENNÜNK? ...................................................................... 183 REINKARNÁCIÓ ......................................................................................................................... 185

24.1

ÉRVEK ÉS SZEMPONTOK A REINKARNÁCIÓ SZÜKSÉGESSÉGE MELLETT ............................................ 185

5

AZ ISTENKÉPŰ EMBER MEGALKOTÁSA

1 Tömegember a vallásosok táborában 1983

1.1

Téma-fölvetés, fogalomtisztázás.

1.1.1 Vezér és tömeg A történelem tanúsága szerint kivételesen nagy egyéniségek - nevezzük őket egyszerűen vezéreknek - rendkívül nagymértékben tudtak hatni a tömegekre. Aktivizálni tudták őket jó, vagy rossz irányban. Szabadságot vívtak ki, vagy világuralmat hoztak létre, kultúrát teremtettek, vagy csak diktatúrát. Nem egy eme vezérek közül a tömeget csapán eszköznek tekintette, vagy saját céljai elérése érdekében /pl. Nagy Sándor, Batu kán/, vagy esetleg valamilyen eszme szolgálatában /Széchenyi, Kossuth/. Valaki ezt így fogalmazta: „A vezér úgy játszik a tömeggel, mint a művész játszik a hegedűn.” Ez két jelentős mozzanatot is tartalmaz; • a vezér kiválóságát, aki eszményekért lelkesedik, és ért a tömeg nyelvén, • a tömeg vezér-igényét, vagy vezér-pótlék követését. a. Schütz professzor írja a „Tömeg és elit”-ben „az az igazi vezér, akit örökre megsebzett az embersors tragikuma, és ebből a sebből szivárog föl kiapadhatatlanul a mélységesen irgalmas segíteni akarás. Ez a vezér vérszerződést kötött az eszményekkel, és a tömeg színe előtt feszül benne az a szent izgalom, melyet érez a hivatott művész a márvány színe előtt: váteszi szeme látja az alaktalan masszában a szunnyadó alakokat és lehetőségeket, s indítást és hivatást érez kiszabadítani azokat néma rabságukból. Ő is számol a tömeglélek irracionális, emóciós jellegével, de határozott értelmet ad annak, ami ott dadogó sejtés; a tömeg nyelvén kezdi szólását, de az eszmény nyelvén végzi.” - És itt most hosszú fejezetek következhetnének a vezér kvalitásairól, de nem ez a témánk. b. G. Le Bon: A tömegek lélektana c. könyvében így ír: „A sokaság mindig kész hallgatni arra az emberre, aki erős akarattal van megáldva és tud neki tiszteletet parancsolni. A tömeggé verődött emberek elvesztik akaratukat, és ösztönszerűleg fordulnak a felé, akiben megvan… Nem a szabadság, hanem a szolgaság szükséglete uralkodik mindenkor a tömegek lelkén. Annyira vágyakoznak az engedelmességre, ösztönszerűleg vetik alá magukat annak, aki vezéreknek nyilvánítja magát.” Hogy a nép nemcsak igazi vezért igényel, hanem vezérpótlékot is követel, erről Sántha Ferenc: Az áruló c. drámájában ezt olvashatjuk: „A nép, mert egyszerű vágyai vezetik, és mert éhes, nem lát túl a gyomra és a haragja parancsán. Eladja a szabadság legnagyobb lehetőségét, hogy néhány hónapig arra mehessen, amerre kedve tartja, és megtömhesse a hasát. Mondd meg nekem, hányszor kelt fel a nép a századokban az ostobák parancsára, a gazemberek és szemfényvesztők ösztönzésére, és hányszor veretett le, hányszor lopták ki a kezéből a forradalmat? Hányszor került nagyobb szolgaságba, mint amilyenben annak előtte volt?! Ebben a szembeállításban a nagy létszámú sokaság, a tömeg van szembeállítva az egyetlen kiválóval, a vezérrel.

1.1.2

Tömegember

Ortega egészen más értelemben használja a „tömeg” szót. A 30-as években megjelent és nagy szellemi hullámverést elindító könyvében: „A tömegek lázadásában” beszél tömegemberről és elit-emberről. Itt tehát nem létszámról, nem sokaságról van szó, hanem csupán egyetlen emberről, aki emberi mivoltában tömegszínvonalú. Így ír erről: „Szorosan véve a tömeg pszichológiai állapot, amelyhez nem kell az egyéneknek csoportosan,

7

tömegben szerepelniük. Egyetlenegy személyről is megállapítható, hogy tömeg-e, vagy sem. Tömeg mindenki, aki akár jó, akár rossz értelemben, még önmaga sem hivatkozik bizonyos sajátos okokra, amikor önmagát értékeli, hanem „olyan, mint a világ”, és mégsem szűköl, hanem kitűnően érzi magát olyannak, mint a többiek,” Prohászka erről a tömeg-emberről így ír a Diadalmas világnézetben: „Barbár az, aki pszichice ugyan egyed, de erkölcsi világában még nem ébredt az individualitás mivoltának és értékének tudatára, tehát még csorda-ember. Ember, aki még nem mondhatja teljes joggal, hogy „én”, mert a világ, a csillagok és a nap, a virágok és a föld, az érzékelhető tömegek előtte még többet érnek s többet jelentenek, mint a lélek fölséges és csodálatos világa. Az imponál neki, amit lát, amit számlál, amit befut, imponál neki az a sok, hangos és színes adathalmaz, és az „én” elhalványul tőle.” Ennek a tömegembernek az ellentettje a „nemes” ember, az elit, a „kiválasztott”. Erről így ír Ortega: „A kiválasztott ember nem az a kellemetlen fráter, aki másnál felsőbbrendűnek hiszi magát, hanem az olyan ember, aki többet követel önmagától, mint mástól, még akkor is, ha személyében e magasabb követelményeknek nem tudna megfelelni. És - kétség kívül - az emberiségnek két csoportra való legalaposabb felosztása ez: akik sokat várnak el maguktól és nehézségekkel meg kötelességekkel terhelik magukat, és azok, akik nem várnak maguktól semmi különöset, hanem elegendőnek tartják örökké úgy élniük, minden erőkifejtés nélkül, mint amilyenek már eredendően: bóják, amiket a szél mozgat ide-oda. Eszembe jut erről, hogy az ortodox buddhizmus két különböző vallásból áll: az egyik igen szigorú és nehéz, a másik sokkal könnyebb és köznapibb. A „Mahayana”, a „nagy szekér”, vagy „széles út”, és a „Hinayana”, a „kis szekér”, „gyalogösvény”. Az a döntő, hogy életünket melyikre tesszük a kettő közül, arra-e, mely az erőfeszítések legtöbbjét követeli, vagy arra, mely a legkevesebbel is beéri.”

1.1.3

A tömegben lévő ember.

Amíg Ortega szerint a tömegember, mint átlagember, vagy típusember, szemben áll az igazi emberrel: az elittel, addig Le Bon, a pszichológus, már jóval korábban azt állította, hogy még a kiváló ember is tömegben messze alatta marad saját képességeinek és lehetőségeinek. A tömeggé összeverődött egyéneknél nem a tudatos, hanem a tudattalan tényezők dominálnak, és értelmi hatások helyett /amiben kiválóak lehetnek/ érzelmi hatások érvényesülnek bennük ilyenkor. Tömeg tagjává pedig nemcsak véletlenül válhat valaki, mint pl. egy utcai csődület során, hanem úgy is, hogy megéli magát, pl. a Világegyház tagjának. Vagyis nem kell szükségképpen együtt lenni ahhoz, hogy tömeg tagja legyen valaki, mégis érvényesülni fognak benne a tömeglélektan törvényszerűségei.

1.1.4

Témaelrendezés.

A következő fejezetben megnézzük tehát, hogy miket mond Ortega a tömegemberről. Az ezt követő fejezetben azt figyeljük, mit mond Gustav Le Bon a tömeglélekről. Majd a két fogalmat, a tömegembert és a tömeg lelkületet egy kissé egybemosva leszűkítjük az ilyen jelleggel vizsgált személyek körét a vallásosok táborára. Ezt követi a befejező pont, melyben tanulságokat igyekezünk levonni, helyesebben csupán küzdési irányokat megállapítani.

1.2 1.2.1

Mit mond Ortega a tömegemberről? Tömeg és közösség.

Mielőtt Ortegától tanulnánk, meg kell gondolnunk valamit. Mi közösségben élünk, és egyre jobb közösségeket szeretnénk létre hozni. Mi a tömeg és a közösség viszonya? Ennyit mondunk: • a tömeg olyan alakulat, melynek alkotóelemei egyéniség nélküli tömegemberek, sablonemberek, típusemberek, • a közösség olyan alakulat, melynek alkotóelemei az érett, fejlett, gazdag egyéniségek.

8

Blazovich szerint: „Eltömegesedésről akkor beszélünk, amikor az emberi közösség gondolata a tömegben fejeződik ki.” /A nagy szfinx/ Amikor a tömeggel szemben az egyéniség felsőbbrendűségét hangsúlyozzuk, akkor nem az elszigetelt egyedet dédelgetjük, mint lombik zsenit. Ellenkezőleg! Valljuk, hogy egymagában senki sem válhat egyéniséggé, hanem csak emberekkel aktív kölcsönhatásban, vagyis közösséget létrehozóan és közösségtől alakítottan.

1.2.2

Barbár és elit.

A tömegember és elit-ember szembeállítása úgy is felfogható, mint egy fejlődési sor két vége. Egyik vége a barbár, csordaember, másik vége az igazán és nagyszerűen küzdő nemes ember: a hős. A sor egyik végén lévő emberről azt mondjuk, hogy barbár, mert matematikailag és pszichikailag ugyan egyed, de rég nem jutott el az emberré-válás azon szintjére, ahol nem a birtokolható javak, hanem az elérendő eszmények határozzák meg az ember életét. És csordaember, mert még nem vette kezébe élete irányítását, még nincs kitűzött célja, és nincs a célhoz vezetően megrajzolt útja, még másoktól, esetleg csak ösztöneitől sodortatott. Terelt lény. Mások kétes céljai szolgálatába beállított lény. A sor másik végén pedig: „A nagy ember: a szent, a zseni, a föltaláló, a nagy államférfi vagy hadvezér nemcsak azért nagy, mert történelmet csinál, mert a tömeg mellett döntő történelmi tényező, hanem azért is, mert az embervolt benne fogható plaszticitásban és sűrítettségben jelenik meg.” /Schütz: Isten a történelemben./ Egy bizonyos vetületben ez ugyanaz, mint a mai pszichológia szembeállítása az infantilis és a felnőtt személyiségről. Infantilis, mert felnőtt korban gyermekként viselkedik: nem dönt, nem kockáztat, nem követ célt, inkább engedelmeskedik, mert ez nem is fárasztó és megkíméli őt az emberré-válás nehézségeitől. Ugyanakkor a felnőtt személyiségről Siegfried Bohn így ír: „Tehát nem a sértetlen élet, hanem a veszélyeztetett és a veszéllyel bátran szembeszálló élet, a harcoló és szenvedő élet, amely még a megsemmisülésben sem adja meg magát, ez a nemes élet, különösen, ha más életért áldozza föl magát. A sértetlen, és virágzó élet maga is nemes, amennyiben elvárható tőle, hogy a veszélyekben bátran helyt fog állni. Ahol azonban félni kell attól, hogy a döntő pillanatban el fog csüggedni, és magát semennyiért föl nem fogja áldozni, ott az egészséges és erős élet is úgy hat, mint roh, frech und demein /durva, vakmerő és közönséges/.” /Das Ethos der Gegenwart, Bonn 1934./

1.2.3

A tömegember Ortega szerint.

Az önkényes csoportosítás és a rövidre tömörített megfogalmazások tőlem származnak. 1.2.3.1 Gátlástalanul önző. Elkényeztetett gyermek. • A vágyak szabadossága jellemzi. • „Neki mindent szabad” öntudattal rendelkezik. • Ő semmire sem köteles. • Nem ismeri határait és korlátait. • Nem számol másokkal. • Nem akarja, hogy bárki is korlátozza. • Nem érdeklődik, csak a saját jóléte iránt. • Életkedvből szétrombolja az életfeltételeket. /Propter vitam viae perdere causas/ • Az együttélés megszüntetője, mivel nincs tekintettel másokra. • Halálosan gyűlöl mindent, ami tőle különbözik.

9

1.2.3.2 Energia-befektetés nélkül: véleményt nyilvánító, döntő, szerepvállaló, felhasználó, követelő. • A mások által számára teremtett biztonságot és védettséget természetesnek veszi, mint a levegőt. • Energia-befektetés nélkül csupán követel magának. • Véleményt nyilvánít olyan dolgokról, amelyeknek felderítésére nem fordított energiát. • Öt perc alatt véleményt mond arról, amin más évtizedeken keresztül dolgozott. Előbb fordul szembe ellenfelével, mielőtt megbizonyosodott volna gondolatai felől. • Igényt formál a vezető szerepre anélkül, hogy erre tehetsége volna. • Nem figyelni akar, nem alapos véleményt formálni, hanem ítélkezni, dönteni. 1.2.3.3 Nem ismer magasabb-rendűt. • Nem számol azzal, ami nálánál magasabb rendű. • Nem keresi az okokat, összefüggéseket. • Nem hivatkozik magával szemben semmi rajta kívül eső tekintélyre, Beéri azzal, hogy olyan, amilyen. • Nem állít maga elé eszményeket, követelményeket. • Nem akarja magát felülmúlni. • Nincs tréningje, aszkézise. • Elégnek, tökéletesnek érzi magát, tehát tanításra-tanulásra alkalmatlan. • Semmi szellemi dologra nincs szüksége, ami magán kívül esik. • Nem hasonlítja össze magát másokkal, mert nem is lép ki önmagából. • Nem lehet vele szemben hivatkozni végső szellemi elvekre. • Gondolatai nem folytatnak párbeszédet a maguk alapelveivel. 1.2.3.4 Szellemi bezárultság, erőszak jellemzi. • Tehetetlen, önmagába záruló. • Szellemileg bezárult: egy gondolatcsoportot őriz magában. • Buta /Anatole France: „A butaság szomorúbb, mint a gonoszság, mert a gonoszság néha szünetel, a butaság soha.”/ • Szellemi fogékonysága közhelyek, és előítéletek ismétlésében merül ki, egyébként közönyös. /”A lázadásnál is súlyosabb következményeiben a közöny, amelynek nyomában halad az ember kozmikus elbutulása.” - Werfel: Az elsikkasztott mennyország./ • Nem azt mondja, hogy ő kiváló, hanem a közönségességet, mint jogot hirdeti. /”Az eltömegesedésnek legvégzetesebb gyümölcse azonban az elfejetlenedés. Meddővé teszi a társadalmi testet, és az már nem szüli meg elitjét: haladása rakétaágyúit, az előre és fölfelé lendítő elemeket. Hisz kifejezett programja az idézett efezusi népítélet: „hémoon métheis oneistos esto”, köztünk ugyan senki sem lesz a legkiválóbb! Ma ezt Amerikában úgy mondják: különbnek lenni illetlenség.” Schütz: Tömeg és elit./ • Nem az igazságot keresi, hanem saját fixa ideáját szajkózza. • Az igazságkereső korrekt párbeszéd helyett erőszakosan letorkoló. • A szellem felsőbbrendűségének hiányát erőszakkal helyettesíti. • Nem a belétett igazság megvédésére használ erőszakot, hanem a belátás helyett is erőszakot alkalmaz: az erőszak nála nem „ultima ratío”, hanem „prima ratío” /nem végső megoldás, hanem első megoldás/.

10

•

Megreked a technika csodáinál, és nem emelkedik fel azokhoz az elvekhez, amelyek ezt a technikát lehetővé tették.

1.2.3.5 A kiváló ember ellentéte. A következő két Ortega idézet a tömegembert a másik oldallal való összehasonlítás fényében világítja meg: „A tömegember soha nem hivatkozhatott rajta kívül eső dolgokra, hacsak a körülmények nem kényszerítették őt erre. Most, amikor nem kényszerítik a körülmények, az örök tömegember, hűen a maga természetes feltételeihez, felhagy minden appellációval, s az élete urának érzi magát. A kiválasztott, vagy kitűnő ember viszont belső szükségét érzi, hogy valamely nálánál nagyobb, magasabb rendű normát - melynek szívesen szolgál - tűzzön maga elé. Emlékezzünk csak, hogy a kiváló embert a tömegembertől már eleve megkülönböztettük, amikor azt mondottuk, hogy az egyik sokat követel magától, a másik pedig semmit, hanem beéri vele, hogy olyan, amilyen, és el van magától ragadtatva. /Szellemi tömeg az, aki valamely probléma előtt csak azt gondolja végig, amit a fejében már magtalált. A kiváló ember, ezzel szemben, lebecsüli azt, amihez nincs szellemi erőfeszítésre szűkgége, és magához méltónak csak azt tekinti, ami felette áll, és aminek az elérésére új erőkifejtésre van szüksége./ Az általános felfogással éppen ellenkezően nem a tömeg, hanem éppen ez a kiváló ember él szolgaságban. Hitványnak érzi az életét, ha nem szolgálhat valami természetfelettinek. Éppen ezért, e szolgálat szükségessége nem kényszer a számára. Ha valamiképpen elmulasztaná, nyugtalankodik, és újabb, még nehezebb, még többet kívánó normákra talál, amelyek rabul ejtik. Ez az élet, mint fegyelem, - ez a nemes élet. A nemességet a kívánalmak, a kötelességek, és nem a jogik teszik. Noblesse oblige. „Kedvünkre élni közönséges dolog: a nemes rendre és törvényre törekszik” /Goethe/ /”Nach seinem Sinne leben, ist gemeint: der Edle strebt nach Ordnung und Gesetz.”/. „A meglepődés, a csodálkozás a megtérés kezdete, A szellemi ember sajátos sportja és fényűzése. Céhbeli gesztus a számára, hogy ámulásra nyitott szemmel nézze a világot. A tágra nyitott szem előtt a világon minden figyelemre méltó és csodálatos. Ez a csodálkozás olyan öröm, mely tilos a futbalista számára, de amely, másrészt, a gondolkodót a látnokok örök elragadtatásában vezérli végig a világon. Jele a káprázó szem. Ezért adták a régiek Minerva mellé a baglyot, az örökké káprázó szemű madarat.”

1.3

Mit mond Le Bon a tömeglélekről?

Nagyon sokat. Mi most csak azokra a megállapításokra figyelünk fel, amelyek nem csak egy bizonyos fajta tömegre értendőek, hanem a legkülönbözőbb fajtájúakra, álljanak bár homogén vagy heterogén alkotóelemekből.

1.3.1

Lélektani tömeg.

Tudjuk, hogy az egyént leginkább személyiségének tudatos állásfoglalásai alapján ismerjük és soroljuk be valamilyen kategóriában. Ezt tesszük akkor is, amikor tudjuk, hogy a személyiségnek csak elenyészően kis részes a tudatos, nagyobb része a tudattalan. Van fizikai tömeg, amely emberek puszta számszerű együttlétét jelenti, és van „organizált tömeg”, vagy „pszichológiai tömeg”, amelynél az emberek akár együtt vannak fizikailag /pl. csődület egy balesetnél/, akár nincsenek /pl. egy szekta tagjai/, mindenképpen valamilyen közös cél, vagy leginkább közös izgalom hatása alá kerültek. A következőkben a „tömeg” szót már csak ebben az utóbbi, tehát pszichológiailag organizált tömeg értelmében használjuk. Döntő felismerés, hogy tömegben az embereknek a tömeget alkotó egyénektől nagyon eltérő jellemvonásai vannak. „A személyiség tudata eltűnik, s az összes egyedek érzelmei és gondolatai egyugyanazon irányt vesznek. Egy kollektív lélek formálódik - átmeneti módon ugyan, de jól megkülönböztethető jellemvonásokkal. Bizonyos együttesség jött

11

létre, amit jobb szó híján „lélektani tömeg”-nek nevezek. Ez most már egyetlen lény, és alá van vetve a tömegek lelki egységbeli törvényének." /Le Bon/ A legkülönbözőbb egyének egy kollektív lélek birtokába jutnak, amely más gondolatokra, érzésekre és cselekedetekre készteti őket, amint amelyre külön- külön eljutottak volna. A tömegben lévő egyén különbözik az izolált egyéntől. A tömeg a tudatostól a tudattalan felé húzza vissza az egyént. Kikapcsolja, vagy erősen beszűkíti értelmi és akarati képességeit, hogy annál nagyobb szerepet adjon az érzelmeknek, méghozzá a végletes érzelmeknek, mint amilyen a rajongás, gyűlölet, lelkesedés, elitélés. Már az is figyelemre méltó, hogy az ösztönök, szenvedélyek és érzelmek az olyan emberekben is hasonlók egymáshoz, akik érzelmileg nagyban különböznek. Egy matematikus és egy cipész között lehet igen nagy különbség értelmi területen, de jellem tekintetében esetleg semmi. Le Bon kimondja: „Mindabban, ami érzelem tárgya: vallás, politika, erkölcs, rokonszenv, ellenszenv, stb., a legkiválóbb egyének ritkán múlják fölül az átlag emberek színvonalát.” „A tömegben a butaság és nem a gondolkodó ész gyülemlik össze. Nem az „egész világnak” van több esze, mint Voltairenek - amint ezt gyakorta halljuk, -hanem bizonyára Voltairenek van több esze, mint az „egész világnak”, ha ez alatt a tömegeket kell értenünk.” /uo./ A tömegeknél jelentkező különös jellemvonások egyik oka „az, hogy a tömegben lévő egyént - csupán a szám ténye által - legyőzhetetlen hatalom érzete szállja meg, és ez teszi lehetővé, hogy enged ösztöneinek, amelyeket egymagában szükségszerűen korlátozott volna.” A tömeg anonim, tehát megszűnik felelősségérzete, így olyat is megtesz, amit, mint egyén nem tett volna /pl. gyújtogat, fosztogat, ütlegel, stb./. A tömegben az érzelem annyira inficiáló, annyira befolyásoló jellegű, hogy az egyén könnyen feláldozza személyes érdekét a kollektív érdeknek. Márpedig ez a természettel homlokegyenest ellenkezik. Csak tömegben képes erre. Sokszorosan igazolt megfigyelés, hogy a huzamosan hatékony tömegben az egyén olyan állapotba kerülhet, amely nagyon hasonlít a hipnotizált, vagy szuggerált állapothoz, amikor is a nagy-agy működése erősen korlátozott. A tömegben lévő egyén fő jellemvonásai tehát: „A tudatos személyiség megszűnése, a tudattalan személyiség előtérbe nyomulása, az érzelmeknek és gondolatoknak a lelki infekció és szuggesztió útján egyugyanazon iránya, és a szuggerált gondolatoknak tetté való átalakulása. Most már nem önmaga többé, hanem gép, és akarata nincs többé.” /uo./ „Az egyén azáltal, hogy organizált tömegnek lett részévé, több fokkal süllyedt le a civilizáció lépcsőjén. Izolálva talán művelt ember volt, tömegben barbár, vagyis ösztöneinek engedelmeskedő. Megvan benne a primitív lények önkénytelensége, vadsága, enthuziazmusa és hősiessége. /uo./. Nem egyszer esküdtszékek hoznak olyan ítéletet, melyet egyenként minden esküdt kárhoztatna. A francia konvent tagjai egyenként békés polgárok voltak, együttesen mégis vérpadra küldtek ártatlanokat. A tömeg értelmi tekintetben mindig alatta áll az elszigetelt egyénnek, de az érzelmek okozta tettek tekintetében fölébe is emelkedhet, alája is süllyedhet.

1.3.2

A tömegek vezetői.

Mivel a tömeg híjával van az értelemnek is, az akaratnak is, ezért szinte sóvárogja az akaraterős és koncepcióval rendelkező vezetőt, akinek engedelmeskedni akar. Olyan nagyarányú ez az engedelmeskedési vágy, hogy az igazán nagy vezetők, de az olcsó sikerpolitikusok is ezt nyergelik meg felemelkedésük érdekében. Érdemes volna végiggondolni, milyen kvalitásokkal kell rendelkeznie egy vezetőnek, hogy a tömeget maga mögé állítsa.

12

Feltétlen kell tudnia hinni valamiben, és hitet teremtenie. Aki fanatikusan hisz valamiben, az tud tömegeket szuggerálni, az lesz apostollá. A nagy rajongók ragadták magasba a tömegek lelkét. „Hitet teremteni, legyen az vallásos hit, politikai vagy társadalmi hit, hit egy végzendő munkában, személyben vagy eszmében, ez főleg a nagy vezetők szerepe, azért figyelemre méltó az ő befolyásuk. Az emberiség rendelkezésére álló erők közül a hit a legnagyobbak egyike, méltán tulajdonítja neki az evangélium azt az erőt, hogy még a hegyeket is elmozdítja helyükről. Hitet kell adni az embereknek, és megtízszerezi erejüket. A történelem nagy eseményeit obskurus hivők keltették életre, kiknek egyebük sem volt hitüknél. Nem a tudósok és filozófusok, és főleg nem a kételkedők alkották a világot kormányzó nagy vallásrendszereket, sem az egyik félgömbtől a másikig terjedő nagy birodalmakat.” /uo./ A fanatikus hitű vezető mellett Le Bon még elénk állítja a kitartó akaratú vezetőt. „A vezetők másik kategóriájába tartoznak az állandó akaratú egyének. Hatásuk a kevésbé csillogó külső forma ellenére sokkal inkább jelentékeny. Ezek között vannak az igazi vallásalapítók és a nagy munkák végrehajtói: Pál apostol, Mohamed, Columbus Kristóf, Lesseps. Nem fontos, hogy intelligensek-e, vagy korlátoltak, a világ mindig az övéké lesz. Tartós akaratuk rendkívül ritka és rendkívül hatalmas tehetség, mely előtt minden meghajol. Az ember nem is tudja mindig eléggé mérlegelni, hogy mire képes a tartós és erős akarat; semmi sem áll neki ellent, sem a természet, sem istenek, sem emberek.” /uo./ A vezető tudja, hogy a képeknek-szavaknak-formáknak mágikus hatása van a tömegre. Egy jól hangzó megfogalmazás, képszerű láttatás akkor igazán hatásos, ha a hármas gyakorlati szabályt is figyelembe veszi: állítás, ismétlés, lelki infekció. Mivel a tömeglélekre a szavak és az illúziók hatnak igazán, ezért olyan veszedelmes a demagógia. A tömeg az illúziók keltőinek tapsol. A tömeg nem befolyásolható ész-okokkal, és csak a durva képzettársításokat érti meg. A logika törvényeinek nincs náluk foganatja. A tömeget befolyásoló szónok az érzelmekre hat. Van a vezetőnek egy tulajdonsága, amelyet Le Bon „presztizs”-nek nevez. Ez a vezető felől nézve a példamutatás, a kezdeményezés, a megismételhetetlen meglátása és megragadása; a tömeg oldaláról nézve pedig tekintélyigénynek nevezhető, avagy: a valakire fölnézés vágyának. Az előbbi a személyes presztizs /tartalmi/, az utóbbi az öröklött /formális/, mint amilyen pl. a grófi, hercegi cím. Az utóbbi meglétét igazolja, hogy a címerek, rendjelek, egyenruháknak a tömegekre való hatását minden országban és minden kultúrában megtaláljuk. A presztizs hatása a tömegre szinte misztikus. A presztizs valójában egyike azoknak az uralmaknak, amit valamely egyén, mű, vagy eszme gyakorol lelkünkre. Ez a hatalom megbénítja minden döntőképességünket, és lelkünket csodálattal és tisztelettel tölti el. Az előidézett érzelem megmagyarázhatatlan, mint minden érzelem, de szükségképpen olyanfajta, mint a kábultság a hipnotizált alanynál. A presztizs minden uralomnak leghatalmasabb forrása. Az istenek, királyok és asszonyok sohasem uralkodhattak volna nélküle.” /uo./

1.3.3

A tömegek konzervativizmusa.

Még egy dolgot ismerjünk meg Le Bon segítségével a tömegről. Ez a tömegek konzervativizmusa. Egyfelől: „múló nézetet könnyű beletáplálni a tömegek lelkébe, de nagyon nehéz tartós hiedelmet megrögzíteni!” Másfelől: ha így, vagy úgy, de megrögződött, éppolyan nehéz megdönteni. Leggyakrabban csak erőszakos forradalmakkal vihető keresztül a változás, az is csak akkor, ha a hiedelem már elvesztette a lelkeken való uralmát. „A kezdődő forradalmak voltaképpen véget érő hiedelmek. Valamely nagy hiedelem kimúlásának napját könnyen meg lehet pontosan állapítani; tudniillik akkor következik be, mikor értékét kezdik kétségbe vonni. Mivel minden nagy hiedelem fikció, csak úgy maradhat fenn, ha vizsgálódásnak nincsen kitéve.”

13

„Nagy nehézségekkel jár egy általános hitnek alapját megvetni, de mikor biztosan meg van alapozva, hatalma legyőzhetetlen, és bármilyen hamis is bölcseletileg, megnyeri a legkiválóbb elméknek tiszteletét is. Vajon Európa népei nem tartották megdönthetetlen igazságoknak több mint tizenöt évszázad óta a vallásos legendákat, melyek közelebbről tekintve éppolyan barbárok /filozófiailag barbárok!/, mint a Moloch kultusz? Évszázadokon keresztül nem vették észre annak a legendának borzalmas esztelenségét, hogy egy Isten egyik teremtményének engedetlenségéért saját fia szörnyű kínszenvedéseivel áll bosszút. A legkiválóbb szellemek, egy Galilei, egy Newton, egy Leibnitz még egy pillanatig sem tételezték fel, hogy ezeknek a dogmáknak igazságát kétségbe lehetne vonni. Semmi sem mutatja jobban a nagy hiedelmek által teremtett hipnózist, de semmi sem bizonyítja jobban elménk szégyenletes korlátoltságát sem.” /uo./ Tehát a tömegben lévő embert a hagyományok /helyes vagy helytelen, ő nem dönti el/ irányítják. A hagyományos eszmék legmakacsabb fenntartói a tömegek. Mivel tudjuk, hogy hagyomány fenntartása nélkül nincs művelődés, ugyanakkor a hagyomány félretétele nélkül nincs haladás, ezért az ideális eset az lehetne, ha a tömegek hagyománytiszteletét kellően tudná ellensúlyozni egy nagy egyéniség fejlődést szolgáló irányt mutatása. Még egy észrevétel: A tömeglélek a politikai és társadalmi intézményeket jelentősebbeknek tartja az emberiség életében, mint az eszméket és az erkölcsöket.

1.4 1.4.1

Az „egybe-exponált" tömegember a vallásosok között. Vallás és eredetiség.

Kezdjük egy Werfel idézettel: „Mindaz, amit ma vallásnak neveznek, csak gépies ismétlés, üres konvenció és politikai állásfoglalás. Ha azután egy eredeti, őszinte teremtés csakugyan átéli isteneit, és testi valóságában látja a láthatatlant, amint az a vallás őskorában gyakran megtörtént, akkor ez mindig felkelti a zavar és kényelmetlenség érzését azokban, akik csak gépiesen ismétlik a többiek után az ima szavait.” /Bernadette/ Werfel pillanatképe a múlt századi vallásról napjainkban is jellemző. Sőt! Talán minden időben jellemző volt. Annak a sejtésemnek adok hangot, hogy az a tömeglelkületnek, a tömegembernek a vallásos szférán belüli térhódításának a következménye. Nem igazolom eme sejtésemet. Ez a lelki gyakorlatos előadás sokkal inkább arra indít, hogy Ortega és Le Bon tömegemberét tetten érjem, és leleplezzem a valláson belül. Sőt, ezt kire-kire rábízva, inkább csak arra szorítkozom, hogy csoportosítva megfogalmazzam a vallásos tömegember magatartásait. - Igen, negatívumokat tárok fel. Felfoghatjuk tükörnek is, felfoghatjuk forgalom elterelő táblának is.

1.4.2

Mi jellemzi a vallásos tömegembert

1.4.2.1 Önállótlanság • Nem gondolkodik, hanem másokat ismétel. • Elfelejtett felnőtté válni. • Előbb engedelmeskedik, mielőtt megnézné, kinek és miben. • Könnyen engedelmeskedik, hogy se kezdeményezést, se felelősséget ne várjanak el tőle. • Mindig beáll az uralkodó széljárások irányába, de ő sose szab irányt. • Nem tudja, mit akar, nem tudja, mi mire való, csak másokat majmol. 1.4.2.2 Kapaszkodás-hiány, eszmény-hiány, megelégedettség. • Restségét utasítás-várással leplezi. • Közönyös az iránt, amiért lelkesednie kellene. • Meg van elégedve önmagával. Nem szenvedi, hogy nem különb az átlagnál. Nem akar szent lenni.

14

• Az igazságot raktárból kiemelhetőnek gondolja. • Kereszt nélkül akar Krisztus-követő lenni. /Áldozatmentes polgári kereszténység minden jézusi tartalom nélkül./ • Személyesen nem erőlködik Jézus tanításának megértéséért és egészben-látásáért, hiszen azt már mások előtte elvégezték. • Nem akar újjászületni, megtérni, megváltozni. • Nem lát megvalósítandó eszményeket maga fölött. • Nem keskeny ösvényen kapaszkodik, hanem széles úton jár: a csordajárás széles útján. 1.4.2.3 Sodortatottság. Ösztönösség. Nincs értelmi kontroll. • Nem megy, hanem sodorják. • Nem „intenciós”, hanem „emociós”. Céltudatosság helyett ösztönöktől, indulatoktól sodortatott. • Vezetést igénylő, másoktól irányítást, utasítást váró. • Fontolgatás, elmélkedés, érlelés nélkül, távlati tervezés nélkül cselekszik. 1.4.2.4 • • • • • • • •

Nincs mivel kitűnjön a sorból, nem is akar. Egyéniség-hiány. Konformizmus. Személytelenség. Sose mond ellent, mert a külső közhelyek belül is kitöltik. Azt kiáltja ki erénynek, amit szégyellnie kellene: önállótlanság, konzervativizmus, alázatoskodás. Nem lóg ki a sorból, se előre, se oldalt, se hátra. Csak arra hajlandó, ami mindenkitől elvárható. „Csak semmi elit gőg” – mondja. Imában: találkozás helyett kötelességet teljesít. Nála a tisztesség, becsület előbbre való a szeretetnél. Semmi botránkoztatót nem akar tenni, mert szerinte a vallás konformizmus: megegyezés a külső jólneveltségben. Csak semmi szélsőség! - mondja. Nincs benne eredetiség: jellegtelen, személytelen, egyéniség-nélküli. Uniformizált, egyéniség-mentes, alig van egyedítő vonása. Ha más tenné, ugyanazt, ugyanúgy tenne, mint ő. Tíz méterről már nem megkülönböztethető.

1.4.2.5 Bebiztosítottság – nyugalom – kényelem. • Szerinte az nem lehet a vallással összeegyeztethető, ami az egyén jólétét, biztonságát, életét, jó hírét veszélyezteti. • Óvakodik mindennek a felülbírálatától, mert az nemcsak kényelmetlen, de veszélythozó is lehet. • Ha Isten helyett más lenne ott, az előtt is térdet hajtana. • Nem az ellentétek egyensúlyával teremt harmóniát egyéniségében, hanem egyszerűen horgonyt vet az ellentét egyik oldalán, míg a másikat nem is veszi tudomásul. 1.4.2.6 Nem felelős másokért. • Istent a felebarát kihagyásával is szeretni véli. • Túlbuzgónak minősít minden apostolt. • Nincs felelősségtudata az elrontott életűek irányában. Ezeket összefoglaló néven vallástalanoknak nevezi, akiket nem kell szeretni, vagy ha mégis, úgy csak sopánkodással vagy imával. 1.4.2.7 Külsőségekben elvesző és feloldódó. • Nem átél, hanem csak cselekszik. • Ami meggyőződésének látszik, az csupán a ruhája.

15

• • • • • • • • • • •

A liturgiát végzi és nem éli. Rendezvény-centrikus a teljesítmény-centrikusság helyett. Nem zavarja, ha a külsőnek ellentéte van belül, Ha beszél Istenről, akkor többet róla, mint vele. Számára az Isten-kapcsolat ügyletekkel lebonyolítható: adófizetés, obszervanciák, vasárnapi mise,… stb. Nem ismeri saját mélységeit, figyelme kifelé irányul, pedig ott csak értéktelenségeket talál. A mélységet nála felszívja a felszín. Fél a magánytól, csak tömegben érzi jól magát. Számára üres a csend, hangcserepek törmelékeivel van elborítva a lelke. A minőség helyett a mennyiség az eszménye. A kontemplációval szemben az akció eretnekségét részesíti előnyben. Nála a szív szétesett: intellektuális és érzéki elemekre.

1.4.2.8 Szolgáltatást elnyelő. Önző. • Szolgáltatást vár, de nem nyújt. • Kész javakba ül, fáradtság nélkül élvez. Amit ő elfogad, amögött meg sem látja mások verejtékét, áldozatát. • Látóhatára nagyon közeli: még az Istent is csak saját önző érdekei kiszolgálójának tartja. 1.4.2.9 Nem gondolkodó, érzelmektől vezettetett, téves eszmékért is lelkesedő. • Nem az eszére, hanem az érzelmeire hallgat, így értelmileg helyt nem álló dolgokért is képes lelkesedni. • Ideológiát csinál abból, hogy a vallás nem az ész, hanem a szív ügye. • Tartózkodik a dolgok felülbírálatától. Azt mondja azért, mert a felsőbb tekintély azt már eldöntötte. Valójában azért, mert lusta gondolkodni. 1.4.2.10 Maga mögött érezve a vallásosok hatalmas táborát, erősnek érzi magát, így nem korlátozza vadságát, rámenősségét, tévedését. • Zarándoklatok tömegjelenetei vagy a Világegyház megélése olyan erőt ad neki, hogy arra is képesnek érzi magát, amire nem képes. • Nyomban élére áll bármilyen célból együttlévő vallásos tömegnek, és saját képtelenségei szolgálatába állítja.

1.5 1.5.1

Küzdési irányaink a tömeglelkület csapdáinak kikerülésére. Ellentmondók.

„A mi korunk szelleme - mint minden zsarnok - nem tűri a szabad lelkeket és független szellemeket. Azokat koronázza meg, akik legrabszolgaibb kifejezői, és összemorzsolja azokat, akik a legérthetőbben mondanak neki ellent.” /Werfel: Az elsikkasztott mennyország/ Chesterton pedig azt mondja: „…minden nemzedéket az a szent térít meg, aki leginkább ellentmond neki.” /Aquinói Szt.Tamás/ Nagyon szeretnénk szabad és független személyiségek lenni, akik ellentmondanak a kor tömeg-lelkületének, a szajkózásnak, az át nem gondolásnak, a marha-csapáson haladásnak. Szeretnénk elit-emberré, vagyis szentté válni anélkül, hogy a tartalmi kiteljesedés mellett társadalmilag is felfelé kapaszkodnánk. Hiszen „a szent az egyetlen magasabb rendű ember, aki soha nem akar magas rangú személyiség lenni. A szenttől távol áll az a kívánság, hogy különleges bánásmódban részesítsék.” /Chesterton i.m./

16

Amikor kiben-kiben megfogalmazódik ez a szentté-válási törekvés, az előzőek után már könnyen felismeri, hogy itt két nagy erővel szemben kell pisztrángként úsznia: az egyik erő a bennünk meglévő tömeglélek és tömegember lehúzása, a másik ellenerő a közfelfogás, a korszellem, a társadalmi és vallási közhelyek uralma, a tömegek rossz irányú konzervativizmusa, az Egyházon belül is meglévő maradiság, elkényelmesedés, megújulni nem akarás. Olyan hatalmas hullámokat verhet ez a két ellenerő, hogy csak az nem fogja ijedt gyerekként a helyesen beirányzott küzdést már az elején abbahagyni, akiben nagyon világosan szól Isten Lelke: a világnak ellentmondás Lelke, és nemcsak tisztán meghallja hangját, hanem hősies elszánásához erőt is állandóan Belőle merít. Szent az, aki nem ijed meg sem saját kicsiségétől, sem saját félelmétől, hanem olyan erős hittel kapcsolódik össze az Istennel, melynek nyomán már hegyeket is könnyen mozgat. Csak a tudatlanok gondolják, hogy ők mozgatják. Mindenki más tudja, hogy az Isten általa. Mert az Isten nagysága azokban lesz látható, akik egészen odaadták magukat Neki.

1.5.2

Küzdők.

Ezt a fejezetet házi feladatként szeretném feladni mindenkinek. Hiszen ez már nagyon egyéni feladat. Ha látjuk a tömegember negatívumait, akkor már csak az ellenkezőjét kell a magunk számára küzdési iránynak kitűzni. Igen ám! Csakhogy ki-ki más területen gyengébb és erősebb, így a saját maga által összeállított küzdési spektrum nagyon egyéni profillá válik. Talán mégis találunk olyan küzdési irányokat, melyek minden keresztény számára figyelemreméltóak. A rendszerezés is, a személyre alkalmazás is maradjon egyéni feladat! 1.5.2.1 Értelem. Meg akarom őrizni az értelem vezető szerepét. Minden cselekedetemet értelmesen kell megindokolnom. Értelmesen - a Szentlélek által megvilágított értelemmel. Felülbírálni minden - bármilyen nagy tömegben és bármilyen mélyen gyökerező – közhiedelmet. Az igazságot keresnem kell, mert nincsen készen kapott igazság. Csak az az igazság válik sajátommá, amelyért megdolgoztam. A nagyon mélyen átélt igazságok jelennek meg életünkben, mint saját magatartásunk. Előbb komolyan veszem a másikat, meg akarom érteni szempontjait, majd összehasonlítom az ő és az én eszményeimet, azután értékelek és mondok véleményt, készen arra, hogy döntő ellenérvek alapján korrigáljam álláspontomat. Óvakodnom kell az elhamarkodott véleménynyilvánítástól. Egyrészt azokra figyelek, akik ebben a tárgykörben járatosak, másrészt fontos kérdések esetében magam is energiát fektetek be a helyes vélemény kialakításához. Csak így tudom gazdagítani közösségemet, egyházamat, sőt: az emberiséget. Keresem a másoktól meg nem látottakat, tehát akarok újat is alkotni, a felismerteket is továbbfejleszteni. Nem az ellentmondásért mondok ellent, hanem az igazság kiderüléséért és megvalósulásáért. A mások által ezerszer átgondoltakat én még ezeregyedszer újra átgondolhatom, Hátha fedezek fel kijavítani valót, amit más nem vett észre. Nem adom fel könnyen álláspontomat, de feladom, ha meggyőznek helytelenségéről. 1.5.2.2 Érzelem. Érzelmi világomat árnyaltan fejleszteni, finomítani akarom az átlagember színvonala fölé. Tetten érni magamban az alacsony indulatok, érzelmek, vagyis a tömeg-lélek irányítását. Tudattalan világom „átitatása” tudatos eszményeinkkel, és fordítva: a tudattalanból felmerülő indítások összehasonlítása és kontrollálása tudatos meggyőződésem, ill. az Isten akarata oldaláról.

17

Ösztönös, vagy merő érzelmi késztetések esetén előbb mindig kikérem értelmem beleegyezését. Amit nem tudok átélni, az nem érdemli meg, hogy végig csináljam. 1.5.2.3 Egyéniség. Mindig személyes felelősséget vállalva kell cselekednem. Sose szabad elbújnom a névtelenség, vagyis a felelőtlenség bástyái mögé. Kialakult személyes meggyőződésem nyomán kialakított élet-utamhoz ragaszkodnom kell a tömeg minden eltérítési szándéka ellenére is. Hogy közösségből ne váljunk tömeggé, ahhoz nagyon kell éreznünk és fejlesztenünk a magunk és testvéreink egyéniségét. Mivel a Szentlélek a teljesség felé vezet, ezért egy részterület meghódításakor nem tűzhetem ki a győzelmi zászlót, hogy beszüntessem a további területek meghódítását. Csak a teljességre törekvés állapotában maradhatok ember, e nélkül csak tömegember. Önmagam kibontakozását sohasem szabad mások rovására keresnem. A másik embert nem használhatom merő eszköznek, hanem őt is „játékba kell lendítenem”. Kifejezetten és bevallottan törekednem kell arra, hogy fölébe nőjek a tömegszínvonalnak, hogy kiváló, átlagon felüli egyéniség: elit legyek. A belátott jó mellett kitartok. Az ilyen értelmű eltéríthetetlenséget erénynek tekintem. Tetten érem gépies másokat-utánzásomat, és átgondolva, felülbírálva folytatom. A felismert igazságért és belátott jóért lelkesedni is merek: egyéniségem egészét, tehát érzelmeimet is hadrendbe állítom. Sem állandóan újba-kezdő, kapkodó, sem egy dolognál véglegesen megrekedő nem akarok lenni. Előbb kipróbálom egy út járhatóságát, azután korrigálom a részlet-hibákat. A sok kínálkozó lehetőség közül választásaimmal és megújuló Isten melletti döntéseimmel beterelem életemet a keskeny útra. Akkor is megteszem a belátott jót, ha esetleg csak én egyedül teszem. Mernem kell egyéniségemet megőrizni és fejleszteni. Keresnem kell, mi az, amit csak én adhatok Istennek és embertársaimnak. Időnként akkor is ki kell próbálnom, tudok-e valamit kockáztatni Istenért, ha pillanatnyilag nincs is rá külső sürgetés. Fel kell derítenem saját mélységeimet, meg kell ismernem belső történéseimet. Egyedül is tudjak figyelni másokra, és mások között is legyek egyéniség. Ne a „mennyi”, hanem a „milyen” legyen a kérdőszavam. Legyek világosan látó, kezdeményező, célt-kitűző, erős akarattal megvalósító, és érzelmeimmel Istenbe is, társaimba is kapaszkodó. Istennel is, embertársaimmal is mindig személyesen akarok találkozni. 1.5.2.4 Vezetés. Csak mély meggyőződésből és átélésből származó tettekkel és érzelmekkel szabad másokat befolyásolnom, mivel a tömeg könnyen szuggerálható rossz irányba is. Másokat vezetni csak akkor leszek képes, ha magamat is módszeresen vezetem. Állandó megújulásban kell élnem: mindig késznek a beváltak továbbvitelére és a be nem váltak megújítására. Mivel magamat is csak úgy gazdagíthatom, ha másokat is gazdagítok, ezért elittörekvéseim a többi ember elitté formálását is szolgálják. Meggyőződésemet mások eligazítására is felkínálom, de belátása ellenére senkinek sem szabok irányt. Nemcsak a vallásosakat akarom még szentebbé tenni, hanem az Istenre rá nem találtakat Istenre találókká.

18

A „hogyan csinálom”-nál fontosabb a „mit csinálok”. A „mit csinálok” eldöntése után nem bagatelizálom el a „hogyan csinálom” jelentőségét. Amiért lelkesedem, azért másokat is lelkesítek. Helyettem ne dolgozzon senki. Én viszont úgy dolgozom, hogy másoknak is munkát adok. Az a feladatom, hogy feladatokat adjak másoknak. Nem tekintéllyel, hanem érvekkel hatok másokra. Nem ijedek meg attól, ha valós eredményeim nyomán kialakult tekintélyem hat másokra. Sőt, örülök ennek. Ha valamiben tekintély vagyok is, el kell fogadnom a bírálatot. Én sem akarok elhallgatni kritikát csak azért, mert a felülbírált személy tekintély. Mások vezetéséhez akkor lesz létjogosultságom, ha többet dolgozom értük, ha jobban szolgálom őket. Ami sablon, az elég általános ahhoz, hogy ne repremetálhassa az egyént. Ezért, ha kénytelen vagyok is bizonyos sablonokkal közeledni az egyénhez, mégis egyetlenségét akarom alázatosan szolgálni. Azt az egyetlenséget, amely éppen hiányzó része az egésznek. 1.5.2.5 Közösség. Érett emberek közössége egyre érettebbé teszi eme közösség tagjait. A közösség jelentősége nemcsak a közösen átélt élmények öröméből áll, nemcsak a Tanítás egyre jobb birtoklásának és továbbadásának öröméből, nemcsak egymás támogatásából, hanem mindezek közben önmagunk és egymás leghatékonyabb kibontakoztatásából: a teljes emberré válásából. Legyek hálás azok felé, akiknek nagyon sokat köszönhetek, akiktől sokat tanultam, akik felfedezőként előttem jártak. Inkább kevesebben legyünk, de szeressük egymást. 1.5.2.6. Társadalmi helyzet Úgy kell kapaszkodnom az életszentségbe, hogy ne kapaszkodjak a társadalmi ranglétrán. Csak mások tartalmi tekintélye előtt hajolok meg. A formális tekintélyt csak addig veszem tudomásul, míg nem képvisel valótlant, vagy helytelent. Fontos dologban csak átgondolás után és csak egyetértve engedelmeskedem. A szeretetért vállalom a kompromittálást is. Egyenlő esélyek esetén a gyengébb, a megvetettebb mellé állok. Az igazságot akkor is kimondom és képviselem, ha az nagy veszélyt jelent számomra. Ha testvérem bajban van, elhárítására jelentős kényelmetlenséget is vállalok. Legyen tartásom, hogy ne ránthasson le a tömegszínvonal.

19

2 A személyiség (egyetlenségünk kibontakoztatása) (Előadás 1989) Bevezetés Testvéreim! Azon túlmenően, hogy fölkértetek rá, tulajdonképpen miért is beszélünk a személyiségről? Több dolog is indít erre. Néhányat elmondok. 1. A gondolkodás történetében minél régebbi időkbe megyünk vissza, annál egyértelműbb a szellem elsődlegessége a létezésben. Az anyagot csak másodlagosnak, esetleg teremtettnek, egyesek csak látszatnak tekintették. Közmegegyezés volt arra vonatkozóan, hogy az igazi valóság, a maradandó valóság, az szellemi. Ezzel s filozófiai-magasságú gondolkodással összefért az átlag hétköznapi ember anyagtól függése, tenyeres-talpas materializmusa, de ez a vaskosan materiális átlagember sem vonta kétségbe Istennek, esetleg más szellemi lényeknek, vagy az ember szellemi lelkének létezését. Bölcselők között elhanyagolhatóan kevés volt a materialista, aki csak az anyag létezésében hitt. Bár az örök anyag létezését még Szent Tamás is megengedte, mint lehetőséget. A materializmus csak századunkban vált általánossá, de csak ott lett uralkodóvá, ahol a hatalom a saját világnézeti alapjává tette. Materialista korban azt kellett bizonygatnunk, hogy egyáltalán van szellem, annyira csak az anyagot fogadták el egyetlen valóságnak. Az már az anyag fintora, hogy milyen hamar hoppra ejtette az anyag imádóit. Éppen az anyag mivoltának kutatásába kezdett kísérleti és elméleti fizika jutott el oda, hogy minél beljebb hatolt az anyag belsejébe, annak természetét egyre kevésbé találta vaskosnak és áthatolhatatlannak, egyre szellemibbnek. Heisenberg utolsó válasza arra a kérdésre, hogy mi az anyag: Hatás odaátról. Az odaát: a nem anyagi, tehát szellemi léttartomány. Ma már ott tartunk, hogy ha azt nem is kell bizonyítanunk, hogy van anyag, de a lényeget kutatók gyakran az anyagot a szellem egyik megjelenési formájának tartják. 2. Egyre többen rácsodálkoznak a személyiség titkára. „Amikor a személy belép a világba, az egyetlen és megismételhetetlen személy, akkor megszakad a világfolyamat, s kénytelen megváltoztatni a menetét, bár ezt kívülről nem lehet észrevenni. - A személy semmi másra nem hasonlít a világban, semmi mással nem lehet egybevetni és összehasonlítani. - A személy nem fér bele a világi élet szakadatlan, zárt folyamatába, nem lehet a világ evolúciójának momentuma vagy eleme. A személy létezése feltételezi a megszakítottságot, semmiféle megszakítatlanság sem tudja megmagyarázni. Az az ember, akit csak a biológia és a szociológia ismer, az ember, mint természeti és szociális lény a világnak és a világban zajló folyamatoknak a szüleménye. De a személy, az ember, mint személy, nem a világ gyermeke, máshonnan származik. S ez teszi rejtélyessé az embert.” (N.Bergyajev: A személy - Párizs 1940.) 3. Még egy megjegyzés, amely rávilágít arra, miért tolódott el a figyelem a személyiség megfigyelésének irányába. Röviden összefoglalva az individualizmus és a kollektivizmus embert semmibe vevő túlzásai miatt. - Noha régen is voltak fáraók vagy őrült Nérók, de századunk két nagy szörny-szülöttje - Hitler és Sztálin, sok tízmillió ember halálát és sok százmillió ember szenvedését okozta. A hatalom csúcsán azt hiheti valaki, hogy mindenki csak őérte létezik. Ez a fajta egocentrizmus saját magáért, vagy a maga fogalmazta ál-eszmékért

20

gondolkodás nélkül mindenkit feláldoz. Rajta kívül senkinek sincs emberi méltósága. (Vö.: Gulág szigetcsoport...) Aztán jött a kommunista falanszter: a kollektivizmus, amely az egyént a tömeg részének, elemének tekintette, akikből 12 egy tucat. Nem csoda, ha egyre többen támadtak, akik tisztán akarták fölragyogtatni az ember méltóságát, nagyságát, jelentőségét. Éppen a kollektivizmus hazájából 1922-ben száműzött Bergyajev lett az egyik nagy szellem, a másik a francia Mounier, akik 1932ben Párizsban megalapították a L'Esprit (Szellem)c. folyóiratot, és kidolgozták a perszonalizmus filozófiáját. Az orosz és a nyugati kereszténység e két gondolkodója kezdte a rárakodott hordalékot letisztogatni az emberi személyiségről, mint igazi csodáról. Előbb rá kell csodálkoznunk, majd lépésenként felfedeznünk, körüljárnunk. Előbb tíz alaptételt tárok elétek, melyeken keresztül megsejthetitek a személyiség nagyszerűségét.

2.1 2.1.1

Alaptételek A személyiség a szellem létezési módja.

Szellemi tartalmak nem kószálnak a levegőben, mint a bárányfelhők, mindig egy személyiség hordozza azokat. Egy alanyi létező. Egy szubjektum. A maga egyetlenségében és megismételhetetlenségében egy kis világegyetem. Nem része a természet folyamatainak. Nem tárgy. Természetesen mondhatnátok, hogy a könyvtárak és a mágnes lemezek tele vannak szellemi tartalmakkal. Igaz. De ezek már objektiválódott, tárgyiasult szellemi tartalmak. Előbb mindegyikük egy személy birtokában volt, aki megalkotta, létrehozta ezeket a könyvekben leírt szellemi tartalmakat. Ahol tehát szellemmel találkozol, ott keresned kell a személyt, aki hordozza. Ha egyszer Isten szellem, akkor személynek kell lennie. Ha az ember szellemi tevékenységet fejt ki, akkor mögötte ott kell lennie a nem anyagi alanynak, a személyiségnek.

2.1.2

A létezés két formája: külsődleges és bensőségesülni tudó.

Külsődleges létezési módja van a térben és időben, tehát a 3+1 dimenzióban szétrakott anyagnak, bensőségesülni tudó létezési módja csak a személyes szellemnek. Magába szállni, befelé fordulni, saját mélységéibe leereszkedni csak a személyes szellem tud. Az ember anyagi oldala, teste miatt, külsődlegesen létező, ám szellemi oldala és annak alanya, vagyis személyisége miatt bensőségesülni tudó. Attól, hogy tud bensőségesülni, még nem biztos, hogy teszi is. Aki nem teszi, az ember létére megmarad külsődlegesen létezőnek, vagyis éppen nem embernek. Emberré válni, személyiséggé kibontakozni csak bensőségesülve lehet. Nagyon szeretni az elcsendesülést, saját mélységeinkbe lemerülést.

2.1.3

A személyiség nem tény, hanem feladat.

Így is mondhatnám: embernek lenni nem tény, hanem feladat. A szellem ereje csak lassanként és folyamatosan tudja beszervezni saját irányítása alatt az anyagot. A személyiség az ember megszületésekor csupán egy csíra, egy embrió. Isten kezünkbe adta saját magunk megalkotását. Nincs nagyszerűbb művészi feladat, nincs izgalmasabb műalkotás, mint saját egyéniségünk, saját egyetlenségünk kimunkálása. „Az ember pszichikai élete egy aktív, teremtő elvet tartalmaz, amely szintetizálja a személyt. Ez a szellem aktivitása az emberben, amely nemcsak a lelki, de a testi életet is áthatja. A szellem alkotja meg a személy formáját, az ember jellemét. A szellemnek e nélkül a szintetizáló tevékenysége nélkül a személy szétesik, az ember darabokra hullik, a lélek elveszti integritását, aktív reakciókra való képességét” (N.Bergyjajev: A szellem)

21

A legtöbb ember leteszi a vésőt kezéből. Nem hallgat Babitsra, aki azt mondja versében: „Óh, hány éles vasnak kell rajtunk faragni, míg méltók nem leszünk, hogy az Ég Királya beállítson majdan szobros csarnokába.” (Psychoanalysis christiana) A legtöbb ember élete nagy részét a külsődleges létezés formálására és alakítására fordítja. Vagyis csak az anyaggal babrál, míg önmaga éppen úgy alakul, ahogyan mások és más hatások püfölik, formálják. Olyan, mint annak a művésznek a márványtömbje, aki akárkit beenged műtermébe, s miközben ő poharazgat, addig ki-ki kénye-kedve szerint vési egy-egy csapással a márványt. Ebből csak torzó lehet.

2.1.4

Személyiség nem létezik szabadság nélkül.

Szabadság meg nem létezik döntés, választás nélkül. Az ember személyisége döntései által ténylegesül. Döntéseivel, választásaival lép ki az infantilis korszakból, a személyiség embrionális állapotából, és válik egyre határozottabban felnőtté: érett személyiséggé. Kierkegaard azt mondja, hogy még csak nem is a helyes választás a fontos, hanem egyáltalán a választás, az abba fektetett energia: „...a választásnál nem annyira az a fontos, hogy a helyeset válasszuk ki, hanem sokkal inkább az az energia, az a komolyság és pátosz, amellyel választunk. A személyiség éppen ezekben a dolgokban nyilvánítja ki a maga belső végtelenségét, így szilárdul meg. Ezért, ha egy ember helytelenül választ, akkor éppen az által az energia által, mellyel választott, fogja megtudni, hogy helytelenül választott. Azzal ugyanis, hogy a választásra személyiségének egész bensőségességével határozta el magát, lénye megtisztult, s így közvetlen viszonyba került azzal az örök hatalommal, amely az egész ittlétet teljesen átjárja.” „Ha képesek vagyunk egy embert oly válaszút elé állítani, ahol már nem tud másként kiutat találni, csak a választás révén, akkor a helyeset fogja választani.”(Az esztétikai és az etikai közötti egyensúly a személy kidolgozásában) Inkább rosszul döntsek, csak döntsek, mert a rossz döntés kijavítható, de az elmaradt döntések enervált, gyenge emberré, sodortatottá tesznek. Ilyen széltől lengetett nád ellentéteként mutatta be Jézus az erős egyéniséget: Keresztelő Szent Jánost. Emberré-válásunkhoz kétfajta szabadságot kaptunk a teremtő Istentől. Az egyiket személyiségünk ilyen vagy olyan kialakításához, személyes kapcsolatainkban alkalmazott döntéseink, választásaink révén; a másikat, a már valahogyan kialakult személy magatartásához, más személyekkel és tárgyakkal kialakított viszonyának megvalósításához. Ismét Kierkegaardtól idézek: „Ha ebben a pillanatban gyermekem olyan idős lenne, hogy helyesen tudná értelmezni szavaimat, és elérkezett volna utolsó órám, akkor így szólnék hozzá: „Nem hagyok rád vagyont, sem címet, sem rangot. De tudom, hol van elásva az a kincs, mely téged az egész világnál gazdagabbá tehet, és ez a kincs a tied, és ne köszönd ezt nekem. Nehogy - azzal, hogy mindent egy embernek köszönhetsz – kárt valljál lelkedben. Ez a kincs a belsődben van elrejtve: van olyan vagy-vagy (választás), mely az angyaloknál is nagyobbá teszi az embert.” „(i.m.) Bergyajev pedig így ír a személy jellemformálásáról: „Az aszkézis a személy harca a rabság ellen, és csak ebben az értelemben megengedett. Amikor az aszkézis rabsággá változik, - mint ahogy gyakran fordult ez elő történelmi formáiban -, akkor el kell utasítani, és hadat kell üzenni neki az igazi aszkézis nevében. Az aszkézis egyáltalán nem alázatosság és engedelmesség, hanem a személy büszkesége és engedetlensége, hivatásának betöltése, Isten felhívására adott válasz. A személy lényege szerint büszke, engedetlen, szakadatlan teremtő aktus. A személlyel kapcsolatos igazi aszkézis heroikus elv az emberben. A rab-aszkézis utálatos dolog. A jellem feltételezi a választásra és az ellenkezésre képes aszkézist. A jellem azt jelenti, hogy nem egyezik bele a rabságba, elutasítja a világ elnyomó parancsait.” (i.m.) Majd egy mondat, amelytől felszisszenünk: „Az ember azért szolga, mert a szabadság nehéz, a szolgaság pedig könnyű.” (Bergyajev: Az Úr, a Szolga, és a Szabad)

22

2.1.5

Partnerség nélkül nincs személy.

A személyiség egyedül nem, csak más személyiségekkel kapcsolatba lépve, tehát személyes interakciókban tud kibontakozni. „A személyiség nem létezik, csak más felé, nem ismeri meg magát, csak más által, nem találja meg magát, csak másban. - Ha a kommunikáció megszűnik vagy megromlik, alapjában elvesztem önmagamat. - Majdnem azt lehetne mondani, hogy csak abban az értelemben létezem, amennyiben más számára létezem. Azaz kiélezve: létezni annyi, mint szeretni.” (E. Mounier: Le personalisme - Paris 1949.p.:38-9) A közismert ellenpélda, az erdőbe kitett csecsemő, akit állatok neveltek fel. Később már nem tud emberré válni. Nem volt személyi interakciója. - Így értjük meg az Istent is, hogy miért Szentháromság, és miért nem Monasz. Egyedül egy személy nem válhat teljessé. És így értjük meg a szerelmet is, az emberi partnerségeket is, a barátságot, a szellemi együttműködést. Az Isten-képmás ember csak partnerségekben tud élni, azokban tud egyre teljesebbé válni. Nem remete az ember, hanem társas lény: alanyi partnerségekre teremtve. Remetének elmehet valaki, amikor már sok-sok személyi kapcsolatban valamennyire kibontotta magát, s talán ezek után az Isten-partnerséget kívánja módfelett kimunkálni. De ha igazi a remeteség, akkor csak átmeneti, mert bele torkollik újabb és újabb építő emberi kapcsolatokba. A személyiség tehát nem tárgyi, hanem alanyi kapcsolatok révén tud kibontakozni. Az egyik alany a szeretet által éri el a másik alanyt, és egyre jobban egyesülhet vele. Ennek ellentéte a legnagyobb bűn, amikor valaki a másik személyt tárgynak tekintve eszköznek használja saját önzése kiélésére. „Az a tudat, hogy én nincs te nélkül, a legjobb út Isten megközelítésére. Isten és köztem hasonló a kapcsolat ahhoz, amit a szeretet alkot két egymást szerető között. Csak ott beszélhetünk valódi szeretetről, ahol legalább ketten vannak, csak akkor, ha az én hajlandó kilépni magából, és megközelíteni a másikat azért, hogy olyan reális létet biztosítson neki, amilyenre csak képes, hogy a másik ne csak szemlélhető tárgy legyen előtte, hanem bensővel rendelkező lény és tökéletes személy.” (M. Nédoncelle: Vers une Philosophie de l,Amour, 15.o.) Ez a tétel a személy transzcendenciájának tétele. Minden személy csak magát túllépve, és a másik személyt elérve tud kibontakozni. A személynek ezt a transzcendenciáját hitnek nevezzük. A hit a személynek az az alapvető irányulása, hogy képességeinek teljességével elérje a másik személyt, az isteni személyeket éppúgy, mint az emberi személyeket. A hit a személyek közötti közösségteremtő erő. A hit megvalósultsága: a szeretet.

2.1.6

Birtokba kell vennem személyiségem centrumát.

Akkor vettem birtokba, ha szabadon odaadom magam az Isten akaratának, vagyis a nekem szóló hivatásnak. Az ember életében vannak periférikus döntések, és vannak lényegi döntések. Periférikus döntések esetében személyiségünk külső zónájában helyezkedünk el, ám onnan csak éppen azt a területet látjuk át, amelyben döntenünk kell. Míg lényegi döntések esetében, amelyeket személyiségünk centrumában hajtunk végre, onnan egész és teljes önmagunkat birtokba vesszük, átlátjuk, és úgy döntünk. Miként a hőerőmű központi kapcsoló-termében, ahonnan monitorokon belátunk az erőmű minden termébe. Úgy kell kézbe vennem önmagam, hogy szabadon odaadjam magam az Isten akaratának, vagyis a sajátosan nekem szóló hivatásnak-küldetésnek. Az egyetlenség alapja minden ember isteni hívottsága. A földi szavak özönében van egy nekem szóló elhivatottság. Akkor leljük meg önmagunkat, ha megtaláljuk elhívatottságunkat. A hivatásban rejlik a személyiség lényege. A másik felé irányuló szeretet ébreszt rá hivatásomra: mit kíván tőlem a másik. Az elhivatottságra ébredés a szeretetben egyenlő a transzcendencia elfogadásával.

23

„A személy csak kölcsönös viszonyt enged meg, mint találkozást és közösséget. És a Személy-Isten nem azt az embert akarja, aki felett uralkodik, s aki köteles dicsőíteni Őt, hanem a személy-embert, aki válaszol a hívásra, s akivel a szeretet közösségét lehet kialakítani.” (Bergyajev: A személy) „A személy szabadsága kötelesség: a hivatás betöltése, Isten ideájának realizációja az emberben. Isten hívására adott válasz. Az embernek szabadnak kell lennie, nem tud rab lenni, mert embernek kell lennie. Ez Isten akarata. Az ember szeret rab lenni, és bejelenti a formáit váltogató rabságra való jogát. Épp a rabság az a jog, amit az ember követel.” (Bergyajev: i.m.) Személyiségem egyetlenségének megteremtésével Isten egyfelől másokkal közös, másfelől sajátosan nekem szóló hivatást adott. Hivatásként fogom fel az Isten reám vonatkozó akaratát. Szabadságom és hitem arra kell felhasználnom és bevetnem, hogy hivatásom felismerjem, azonosuljak vele, és megvalósítsam. Ebben segítségemre lesznek azok is, akikkel valamilyen fokú és mélységű közösségre léptem. A másokkal közös hivatás: a hitben élés. Sajátos hivatásom; a hitben élés hogyanja.

2.1.7

Személyiségem pólusa: az Isten-szomszédsági pontom.

Személyiségem legmélye ott van, ahol az Istennel érintkezem. Talán azért is, nehogy kitérjünk egymás elől. Hiszen ha önmagamat centrálisan birtokba akarom venni, akkor egészen az Isten mellé kell húzódnom, aki lelkem legmélyén, mint lelkiismeretem hangja szólal meg. Az a pont, ahonnan birtokba vehetem önmagam, ugyanaz a pont, ahol az isteni Személlyel partnerségemet kialakíthatom. Fontos lenne észrevennünk, hogy Isten bennem-valóságának megtapasztalása és saját személyiségem birtokba vétele ugyanazon a ponton történik. Ezért igazán naggyá lenni nem lehet másként, csak ha megtanuljuk, vagyis rendszeres gyakorlással szinte technikai készséggé alakítjuk a saját lelkünkbe leereszkedést. Így könnyen eljuthatunk lényünk azon „pontjára”, ahonnan önmagunkat „áttekintjük-átfogjuk”, és Istennel is partneri kapcsolatba lépünk.

2.1.8

Az emberi szellem alapvonása az egységesítésre törekvés.

Ez az egységesítési törekvés nem csupán értelmi tevékenység. A szeretetben legalább annyira megvan, mint az értelemben. Hallgassunk meg egy hosszabb idézetet G. Madinier: Conscience et Amour c. művéből: „Reflektálni annyi, mint a szellem teljességével gondolkodni, s a dolgoknak az egységes egésszel, a totalitással való kapcsolatát megragadni. Az emberi szellem alapvető vonása az egységesítésre való törekvés: a szétszórtat összegyűjteni, a töredéket egésszé tenni. S ez az egységesítésre való törekvés a szeretetben legalább annyira megvan, mint az értelemben, anélkül, hogy beleesne az értelem túlzásaiba. Az értelem hajlik arra, hogy az egységet eltúlozza a sokféleség rovására, hogy az egészben megszüntesse a részt, hogy az azonosság kedvéért letagadja a különbözőségeket. A szellem legmélyebb vágya, természetéből fakadó igénye és törekvése az egység. De az ember nem egy, legalábbis nem úgy, amint a szellem szeretné. Az ember nem egység, hanem többféleség: szellem és hús, belső és külső, történelmi-társadalmi lény és egyén. A szellem olyan egységet keres tehát, amely nem üres és elvont, nem mindent körülvevő absztrakt fogalom, nem pusztán eszme. A másikat elismerő szeretet óvja meg szellemünket a fantáziátlan, minden különbséget kiegyenlítő, hamis, fullasztó, gyilkos egyformaságtól, a legnagyobb, a legcsábítóbb kísértéstől, a monizmustól. Az értelem szertelen egységesítő vágyának szülöttei a különféle azonosság-filozófiák, a valóságot egyetlen - anyagi vagy szellemi elv segítségével értelmező rendszerek. A szeretet megóvja az embert a szellem zabolátlanságaitól: egyesíti a különbözőket, de nem mossa el köztük a határokat; összekapcsolja őket, de nem szünteti meg önállóságukat. A szeretet a szellem szíve, legbenső valósága. A szeretet misztériuma értelmezi a létet és a létező dolgokat. A szeretettől áthatott értelem képes meglátni az egységet és a különbözőséget: az anyag és

24

a szellem, az egyén és a társadalom, az immanencia és transzcendencia dialektikus összetartozását.”

2.1.9

A személytől idegen mind az individualizmus, mind a kollektivizmus.

Az individualizmus szerint minden az egyénért van, a kollektivizmus szerint a közösség az elsődleges, az egyén annak csak része. A bevezetőben utaltam a történelem e két nagy zsákutcájára. A személyiség középpontba állítása nyomban felkínálja a kivezető utat e két zsákutcából. Azonnal a végeredményt mondom, vagyis a megoldást kínálom fel: Másokkal közösségbe lépés nélkül nem alakulhat ki az egyén, a személyiség egyfelől, másfelől érett személyiségek nélkül nem alakulhat ki igazi közösség. Vagyis egyén és közösség létükben vannak egymásra utalva. Pontosabban: létrejöttükben. Egyik nélkül nem létezhet a másik.

2.1.10 A személy messze fölülmúlja a dologi világot. A személy: alany. Minden személy - ellentétben a tárgyakkal - egyetlen és összemérhetetlen. A világon minden a személyekért, tehát az alanyokért van. Idézzük Emmanuel Lévinas nevezetes mondatát a "Totalité et infini c. művéből: „A tudás csak az alany és a tárgy vonatkozása. A szeretet azonban két alany kapcsolata.” Mi a Bokorban szépen megfogalmazzuk a szeretet hármas tartalmát: az ajándékozást, a segítő szolgálatot és a szelídséget, de nagyon sokszor megfeledkezünk arról, hogy eme tartalmaknak két-két alany között kell létrejönnie. Még a teológusok is gyakran beleesnek abba a kísértésbe, hogy Istent is tárgynak tekintsék. Kutatásuk, vizsgálódásuk tárgyaként. S olykor nem is jutnak tovább. Miután, mint „tárgyat” igazolták, elfelejtenek kapcsolatba lépni Vele. Így értjük meg Lacroix kijelentését Der Personalismus c. munkájában: „A perszonalizmus, miközben a személyes kapcsolatot elemzi, és vonakodik Istent tárgynak tekinteni, értékes segítséget nyújt a teológiának.” Majd néhány sorral később: „A szellem önfelfedése, a szellem magához térése, saját magánál, saját fényénél való jelenléte nem személytelen, hanem személyes folyamat.” (p. 322-28) Bergyajev pedig ezt mondja a személyről: „A személy szubjektum, nem pedig objektum az objektumok között. A lét belső síkjába van belegyökerezve, vagyis a szellemi világba, a szabadság világába. A társadalom pedig objektum. Egzisztenciális szempontból a társadalom a személy része, szociális oldala, mint ahogy a kozmosz is a személy része, kozmikus oldala. A személy nem objektum az objektumok között, és nem dolog s dolgok között. Szubjektum a szubjektumok között, s az objektummá és dologgá való átalakítása a halálát jelenti.., ...a személy a természettől való függetlenség, a társadalomtól és államtól való függetlenség. Minden kívülről jövő determinációval ellenkezik. A személy belülről eredő determináció.” Az ötödik pontban már beszéltünk a személy transzcendenciájáról: kilép magából, hogy elérje a másik személyt. Ezáltal magát is, a másikat is alakítja. Itt most a transzcendenciának egy másik oldalát emeljük ki. A személy azért is transzcendens, mert fölülmúlja a dologi világot, amelyet pedig annyira szeretünk, annyira dédelgetünk, és minden áron birtokolni akarjuk. Akár még mások élete elvétele árán is! G. Madinier írja (Conscience et Amour): „Csak az tud hinni Istenben, aki hisz a személy gyökeres transzcendenciájában, abban, hogy a személy felülmúlja a dologi világot. A dologiság felülmúlását és meghaladását csak személyes kapcsolatban éli át az ember. A személynek ebben a kapcsolatban megnyilvánuló egyetlensége, föltétlen értéke, sérthetetlensége, szabadsága, nemcsak Isten létére, mint a transzcendencia föltételére utal, hanem kinyilvánítja, hogy Isten személy, akihez szeretet fűzi az embert.”

25

2.2 2.2.1

Megfontolások Egyetlenségem két szálból szövődik.

Az egyik szál: Isten nem dolgozik sablonokkal. Nem típusokat teremt, hanem megismételhetetlen személyiségeket. Ez az egyetlenség részemről úgy ragadható meg, hogy igyekszem felismerni a speciálisan nekem szóló hivatást-küldetést. A másik szál: Testben élésem folytán kaptam egy öröklött speciális gén-kombinációt, melynek kibontása és megvalósítása a leghatározottabban egyedít. Mind a két szálat egyre jobban fel kell ismerjem, akkor találom meg igazi helyemet az Isten tervében.

2.2.2

Kapaszkodnom kell az egyetemes értékek felé.

Egyetlenségem nem ment fel az alól a másik kötelezettség alól, hogy speciális adottságaimat tudomásul véve kapaszkodjak az egyetemes értékek felé. A szellem állandóan értékek birtokbavételére törekszik. Az embert gyakran úgy határozzuk meg, mint értéket megragadó, értéket valósító lényt. Vagyis embernek lenni annyi, mint magunk fölé nyúlni, magunkat transzcendálni, a magasabb értékek felé kapaszkodni. Az emberhez csak az méltó igazán, ami több az embernél. Az értékek, amelyek felé, mint eszmények felé kapaszkodunk, legteljesebben az Istenben találhatók meg megvalósultan. Ezért így beszélünk: Személyiségem lényegét az egyetemeshez igazodás jelenti. A legáltalánosabb formában ezt így fogalmazhatjuk meg: Értelmesen kell élnem! Célra-irányultan kell élnem! A legfőbb értéket beemelve kell élnem! De a legfőbb érték az Isten, akinek élete a szeretet. Tehát személyiségem szeretettől meghatározottsága lesz az én etikai értékem. Ennek megvalósulása közbeni alakultságom, vagyis egyediségem lesz személyiségem esztétikai oldala. A „kikhez és mikhez igazodom”, és a „miket csinálok” lesznek személyiségem tartalmi jegyei. A „hogyan csinálom” pedig formai jegyei.

2.2.3

A személyiség kézbevett történés.

A személyiség nem pillanatfelvétel. Tehát nem statikum, hanem kézbevett történés. Bár az is jellemző, hogy miből építem, de legalább annyira, hogy hogyan. Történéseimet úgy kell koordinálnom, hogy állandóan igazi önmagam választása irányába döntsek. Ez a fajta döntés, ez a választás előbb jelenik meg, mint a köznapi életben igazán döntésnek nevezett erkölcsi választás a jó és rossz, a jó és még jobb, a rossz és kevésbé rossz között. Nagyon prózaian ezt az „előválasztást” nevezhetném személyiségem fölépítéséhez szükséges „nyersanyagok” kiválasztásának. Még akkor is meg kell különböztetnünk életünkben ezt a kétféle választást, ha a valóságban ezek az előválasztások alig különíthetők el az erkölcsi választásoktól, hiszen azok is beleszólnak személyiségünk alakításába. Az „előválasztást” így érzékeltetem. Széles-mezőnyű gén-anyagomból, vagyis a rendelkezésemre álló személyiség-építő elemekből aránylag keveset választok, még kevesebbet ténylegesítek. Hasonlattal élve: az ABC áruházban rengeteg anyag tárul elém, és kínálja fel magát, hogy kosaramba tegyem. Valójában a készletből igen keveset fogok belerakni. Ezek a kosaramba válogatott és elszállított anyagok jelentik a felhasznált, tehát a ténylegesített képességeket. Igaz, a szemem, a vágyam többet kíván, mint ami kosaramba belefér, s amit pénztárcám is elbír. Már az is jellemző rám, hogy mit kívánok beletenni, de még jellemzőbb rám az, amiket beletettem. Leginkább pedig azok, amiket ezekből fölhasználtam.

2.2.4

A személyiségépítés állomásai.

Személyiségünk alakítása egy életen keresztül történik. Mégis, a döntő korszak a fiatalság. A tizenéves és huszonéves időszakasz. Nem véletlen, hogy ilyenkor a legfogékonyabb az ember az eszményekre. No meg a házasodás előtt az ember fokozottan törekszik arra, hogy meghódítsa, és kedvében járjon választottjának. Aztán a 26

kisebb-nagyobb közösségekben is hiteles akar lenni. - Próbáljuk most összeszedni, milyen állomásokat nevezhetünk meg személyiségünk építésénél. 2.2.4.1 Megismerni a nekem való értékeket. Előbb azonban egyáltalán az értékeket, aztán a nekem-valókat. Ez két síkon történik. Elméletileg megismerni az ember célját, és a beemelhető, megvalósítható értékeket. Nevezhetjük ezt eszmény megrajzolásnak. - Gyakorlatilag: megismerni az emberiség kiváló eszmény-megvalósítóit: hősöket, hitben élőket, prófétákat, szenteket. Közöttük, mint legfontosabbat, az emberként közöttünk élt Istent: Jézus Krisztust. - Ezek közül se árt válogatni, pl. a nekünk leginkább tetszőket, kedvenc szentjeinket. 2.2.4.2 Megismerni önmagam. Önismeret nélkül senki se válhat nagy emberré. Előbb olvasással, tanulással, konzultációval, tapasztalással megismerni az ember alkati és viselkedési kategóriáit, ezek elemeit, törvényeit. Aztán ezeket magunkra alkalmazva kaphatunk egy dinamikus közelítési sémát saját egyéniségünkről. (Pszichológia, karakterológia, típustanok, önismereti segédkönyvek, gyakorlati tanácsok, terápiák, stb...) 2.2.4.3 Vertikális felfűződés. Az átlag tömegember csak horizontálisan él. Nincsenek mélységei és magasságai. Nem ismeri meg belső történéseit, lelke legmélyéről előtörő legnemesebb vágyait: a jóságra, szentségre, tökéletességre törekvést. Nem tapasztalja meg lelke súlypontjában az Istent. Ez a terület lenne az elcsendesedés megtanulása. Imádkozni és elmélkedni tanulás. Összekapcsolni lelkünk csendjében történéseinket Istennel. Reflektálni és kiértékelni emberi kapcsolatainkat. Megismerni azt, hogy a szeretetre vagyunk teremtve, s ha azt tesszük, az tesz boldoggá. 2.2.4.4 Megfogalmazni saját eszményemet. Eszmény és önismeret egybevetéséből kell megszületnie saját életeszményem megfogalmazódásának. Nem árt, ha ezt írásban is elkészítjük. Lesz mivel később szembesítenem magam. Ugyanakkor újabb felismerésekkor korrekciókat hajthatok végre rajta. Egyre „testhezállóbbá” formálhatom. 2.2.4.5 Kiépítem önmegvalósításom aszkézisét. Életemben csak olyan aszkézisnek van létjogosultsága, amely segíti kibontani életeszményemet. Kívülről rám erőltetett aszkézis bűn. Azt kell fejlesztenem magamban, amire képességet kaptam. Azt kell gyakorolnom, tökéletesítenem, és azokat kell irtogatnom, kitépdesni magamból, ami ezt gyomnövényként elnyomja. A jellem, a helyesen kiképzett akarat: egyetlenségem szerves és funkcionálni képes megvalósítása. 2.2.4.6 Önmagam kipróbálása. Minden elmélet átültetése a gyakorlatba csak állandó kipróbálások mellett történhet. Kellenek tehát a terhelési próbák: mit bírok, mire vagyok képes? Főleg a rendkívüli, vagyis a határhelyzetek vizsgálata. Ott dől el, hogy mit ér az ember. Hiába szónokolok, pl. felelősségről, amikor egy megfélemlített helyzetben cserben hagyom a barátomat. Jelenti ez főleg az emberi kapcsolatok kipróbálását. Könnyen, vagy neheme vagyok-e kapcsolatteremtő? Vagy pl. szerelemben csak kapni akarok, vagy adni is tudok?... Kipróbálás és fölfedezés egymás mellett haladnak. 2.2.4.7 Mások véleménye rólam. Kritikák, melyeket nemcsak kapok, de kérek is. Érzékenykedés és sértődés helyett keresem, sőt kérem a véleményeket magamról. Két-három egybehangzó véleményt már komolyan kell vennem. 2.2.4.8 Rendszeres önellenőrzés. Mégpedig: napi-heti-havi-évi. A fő hibámra naponta rákérdezek. Fő kibontakozásom naponta gyakorolom. Lelki atyámmal már nagyobb távlatban is nézem fejlődésem. Az évi

27

lelkigyakorlaton pedig megrajzolt és leírt eszményemmel mérem össze újra és újra magam, majd korrekciókat, kiigazításokat alkalmazva kijelölöm a fő küzdési irányt.

2.3

A személyiség kibontakozását segítik.

Néhány szempont, inkább csak mutatóba.

2.3.1

Lelkesedés, érzelmi bezsongás.

Semmi nagy dolog nem történik, ha az érzelem nem zárkózik fel a látott eszmény mellé. A vertikális felfűződésnek nemcsak az a jelentősége, hogy Istennel személyes kapcsoltba lépjek, benne és általa fedezzem fel az Ő álmát rólam, hanem az is, hogy ezt a nagyszerű tervet, amit Isten tervezett rólam, ezt körülölelem szívem egész szeretetével. - Nem narcisztikus önközpontúság ez, hiszen ebben a tervben nagyon kemény feladatok is vannak. Ez pedig éppen kilépés önmagamból. Ám ha nem lelkesedem érte, ha nem tudott úgy istenigazából belülről magával ragadni, akkor csak tucat ember leszek.

2.3.2

Önmagam transzcendálása.

Olyan intenzívnek kell lennie interperszonális kapcsolataimnak, hogy az előző pontban említett érzelmi felfűtöttség ne csak a magam eszményével kapcsolatban zárkózzon föl, hanem a másik személlyel kapcsolatban is. Legyen ő nagyon fontos nekem! Hittel, vagyis minden képességemmel érjem el őt. Itt helyénvaló az empátia szó. Szinte bele kell bújnom a másikba, hogy megismerjem, befogadjam, megértsem, és a szeretet alapján alakítsam. Ez az önmagamból kibújás és a másikba belebújás nagyon jól alakítja személyiségem. Megóv a bezárulástól, csökkenti a gátoltságot, a félelmet, a szorongást.

2.3.3

Helyesen, célirányosan választani.

Életemet nézhetem olyan szempontból is, hogy egyik oldalról tolakodva és zűrzavaros kavalkádban tornyosulnak elém a választható értékek. Anyagi, eszmei és személyi értékek. A másik oldalon pedig állok egymagam, akinek folyton-folyvást választanom kell a hamis értékek és igaz értékek között. A sodortatott ember nem tud úrrá lenni e felkínálkozó nagy tömeg fölött. Nem messzire tekintően választ, hanem rövid távú vágyai alapján, meg amit a keze elér, és amit mások eléje adnak. Hogy én mit olvassak, kivel találkozzam, eme a héten mit csináljak, mit vegyek meg és mit nézzek meg, ezeket személyiség kialakítási tervem alapján kell eldöntenem. Nekem kell eldöntenem. Kezemben kell tartanom élet-alakításom gyeplőjét. Még ettől is többet kell tennem. Mivel a tolakodó kavalkád elsodor, ezért nincs időm az állandó, hosszú elmélkedésekre, hogy jól döntsek. Mielőbb ki kell alakítanom a gyorsan és helyesen választani tudás képességet. Sem a hajóját sziklák között vezető kormányosnak, sem a forgatagban közlekedő gépkocsivezetőnek nincs hosszú ideje a döntésre. Ezért arról mondjuk, hogy jó kormányos vagy jó gépkocsivezető, akinek már rutinja van a gyors, helyes döntésekben. Tehát életemben ki kell alakítanom az érték-centrikus, a saját érték-hierarchiámnak megfelelő döntések rutinját. Ehhez azonban ezt az érték-hierarchiát, értékrendet is meg kell rajzolnom magamnak. Olyan piramis ez, amelynek csúcsán a szeretet van, alatta a többi értékek. Hogy mit teszek följebb vagy lejjebb, azt ütköztetéssel döntöm el. Ha választanom kell, melyiket részesítem előnyben?

2.3.4

Harmónia-teremtés bennem és körülöttem.

A mondás szerint: Nézd meg a szobáját, megismered a gazdáját! Vagy: Nézd meg a vállalatát, megismered az igazgatóját! Az ember belső rendje környezetére is kiárad. Nem csak a tárgyakra. Még embertársaira is.

28

Először tehát harmónia bennem. Szellem és test egymásra találása. Ez csak akkor lehetséges, ha előtte a szellemen belül rendet teremtek. Vagyis a helyes sorrend: 1. szellemi rendezettség, 2, szellem és test harmóniája: a szellem átsugárzása a testen (beszédes arc), 3. ember és környezetének harmóniája (család, közösség, munkahely, lakás, természet, világ).

2.3.5

Belülről induló aszkézis.

Aszkézisemnek, jellemnevelő gyakorlataimnak azt a személyiség-tervet kell szolgálnia, amelyet megrajzoltam magamnak önismeretem és Istenre, meg embertársaimra figyelésem révén. Nem szabad engednem, hogy mások erőltessék rám a maguk aszkézis-elgondolását. Van ugyan létjogosultsága a pusztán szervetlen aszkézisnek is, hiszen alapjaiban segítheti önmegfogásomat, életalakításom kézbevételét, mégis arra kell törekednem, hogy jellemnévelő gyakorlataim képességeim kibontakozását segítsék. Irtogatni azon hibáimat kell leginkább, amelyek keresztbe tesznek személyiség-építésem fő irányának. Pl. ne a szem-fékezést vagy beszéd-fékezést gyakorolja az, akinek éppen az emberi kapcsolat-építések mennek neheme. Aki pedig alapvető rendetlensége miatt nem tud elkészülni feladataival, mert nem talál semmit, és folyton elkésik, annak az átlagosnál több energiát kell fordítania a rendteremtésre.

2.4

A személyiség tönkretevői.

Itt csak vázlatosan említek néhány szempontot.

2.4.1

Maga az ember, ha nem ismeri föl személyiség kibontakoztató feladatát.

A közönséges ember, más szóval tömegember, a gyenge ember, aki nem veszi kézbe életének kialakítását. Engedi, hogy a dolgok vagy események, vagy az erős emberek sodorják őt. Sodortatottnak lenni egyet jelent azzal, hogy személytelennek, jellegtelennek lenni. Akikből 12 egy tucat. A nemes ember az erős ember, aki mindig fölül akarja múlni önmagát. Ezt az igazi embert mindig a kapaszkodás jellemzi. De kapaszkodni nehéz. Energia-befektetést kíván. Az enervált, titty-totty emberkék, a puhányok, az órabérben élvezkedők, az eszmény felé nem kapaszkodók, a perc-emberkék, csak a létszám-jelentésben szerepelnek, de semmiféle dobogóra sose állnak. Még önmaguk előtt sincs tekintélyük. Valójában az ilyennek nincs neve, mert nincs egyénisége, amit névvel lehetne illetni. Csak egy kód a computerbe tápláláshoz. Azért sodortatott, mert kényelemből ráhagyatkozik arra, aki helyette kézbe veszi az irányítást, avagy ha nem ért egyet az irányítóval, akkor meg gyenge vagy koncepció nélküli, hogy mást tegyen.

2.4.2

A hatalom.

Az előbb említett tömegember szolga típus. Gondolkodás nélkül engedelmeskedik. Inkább engedelmeskedik, mintsem hogy szabadon kézbe venné önmaga alakítását. De ezzel szinte kiköveteli maga fölött a parancsolást, az urat, a hatalmaskodót. Bergyajev „Az Úr, a Szolga és a Szabad" c. írásában megvilágítja, hogy a hatalmaskodó úr és a szolga egymás számára vannak rendelve. De ettől egyik se lesz ember, személyiség, mert nem partnerei egymásnak. Az egyik elnyom, megaláz, a másik elfogadja ezt a kiszolgáltatott szerepet. „Az ember azért szolga, mert a szabadság nehéz, a szolgaság pedig könnyű” – írja. A hatalom keresi, s ha nem találja, akkor siet kialakítani az elnyomható, engedelmeskedő embertípust. A hatalom falansztert csinál. Csordát, vagy dróton rángatható ezredeket. Típus embert teremt, aki nem gondolkodik, csak parancsot teljesít, és föléli az érte kapott díjazást. A párt a szájába rágja a szajkózható szöveget. Helyette értékel. Neki csak úgy kell mondania, mintha ő találta volna ki. De a hatalomnak engedelmeskedő fejbólintó János semmit sem talál ki, mert az fárasztó, és olykor veszedelmes. Hiszen ha néha rájön 29

valami nagyszerűre, és azt meg akarja csinálni, s ezért át akarja törni a sablonokat, akkor azonnal szeme találja magát a szúrós-szemű hatalommal. Elgondolásaik megvalósítására csak a szabad emberek képesek. A prófétai lelkek. A mindenkori Krisztusok. Akik annyira lettek valakivé, hogy nem haboztak érte meg is halni. Azért kevés az igazi személyiség, azért kevés a szabadon gondolkodó és élő ember, mert az emberiség jelen rendjében még ez a nagyszerű élet csak a hatalmasok által osztogatott halál vállalásával élhető. A hatalom irtózik attól, hogy valaki kilógjon a sorból, hogy egyéniség legyen. Napóleonok, Hitlerek és Sztálinok előtt csak sokáig gyakorolt egyöntetűséggel szabad lépkedni. Mit nekik az Isten álma az emberről?! Saját személytelenségükről, ürességükről azáltal terelik el a figyelmet, hogy milliók feje fölött hordoztatják magukat. Szuronyok hegyén ülni azonban nem is kényelmes, nem is biztonságos, és semmiképpen sem embert formáló.

2.4.3

Helytelen nevelés.

A sok helytelen nevelési-elv közül csak azokat említem, amelyek a személyiség tönkretevői. 1. Tanítás-centrikusság a nevelés-centrikusság helyett. A hangsúlyt bizonyos ismeretanyag beemelésére, vagy sokszor csak beemlékezésére helyezik. Rendszerint fogalmi információk begyömöszölése élmények nélkül, kreativitás nélkül, az egyéni képességek figyelése nélkül. 2. Dresszúra. Igazgató és tanárok Bismark vaskancellár különkiadásai. A legfőbb erény az engedelmeskedés, a másnak alávetettség. Az egyéniség elnyomása, elkorcsosítása. 3. Közösségi élet ki nem alakítása. Csoportfoglalkozások helyett elszigetelten tanulás. Barátságok üldözése bűntudat-ébresztéssel. 4. Kibontakoztatás helyett elfojtás. Kifejlesztés helyett a visszafogás aszkézise személytől függetlenített elrendeléssel. 5. Önálló kezdeményezés hiánya. Alkotás, felelősség, kipróbálás félretolása. 6. Típus-feladatok, típus-megoldások, típusemberek. Önismeret mellőzése. 7. Belső történések föl nem fedeztetése. Személyes Isten-kapcsolat helyett külsődleges vallásosság. 8. Természettől elzártság. Felszabaduló energia levezetés hiánya. 9. Művészetek, zene háttérbe szorítása. 10. Harmónia-teremtés, jellemnevelés, egyéniség-kialakítás elmellőzése.

2.4.4

Elidegenedés.

A másik embertől, a barátságtól, szerelemtől, közösségtől. Részvét, együttérzés hiánya. A sznobság. Úgy akar különleges lenni, hogy inkább csak különc. A másik nélkül akar építkezni. Elefántcsonttorony komplexum.

2.4.5

Személyek helyett tárgyak.

Nagy veszélyt jelent, amikor valaki a személytelen külvilágot elsődlegessé teszi életében. Olyannyira, hogy szinte „imádja”. Imádni annyit jelent, mint hinni benne, vagyis teljesen rátenni az életét. Így is mondhatjuk: az alany rovására a dolgok, a tárgyak előtérbe helyezése. Fromm a „Birtokolni vagy lenni” c. könyvében ír erről. Még ma is mennyire általános a közéletben, hogy a legtöbb feladatmegoldásból kihagyjuk magának az embernek, az alanynak, a személynek az érdekeit. Pl. vízi erőművet építünk, de nem vesszük figyelembe az ivóvíz megrontását, a környezet tönkretevését, csak az erőmű stabil funkcionálását. Agyon-technicizált világunk agyonmérgezi az ember testét, lelkét pedig uniformizált sémákba gyömöszöli. Nézem a disco játékasztalai körül idegesen játszó-célzó-versenyző fiatalokat, miközben nem jut idejük arra, hogy emberré váljanak. Sajnos, nem is válnak. Nincs értelmes véleménye. Nincs megokolt döntése. De a tárgyakat tudja kezelni. Sajnos; embertársait is

30

csak tárgyként kezeli. Méghozzá olyan tárgyakként, akiknek az a kötelességük, hogy az ő kényelmét, élvezetét szolgálják. Egyoldalúan szolgáltatást elnyelő, és nem nyújtó. Körülötte felfordulhatnak idősek, betegek. Neki csak szórakozásra, élvezkedésre van ideje. Embertársaira nincs.

Befejezés Fiatal Testvérem! Szikrázó tűzijátékkal szórakoztattalak. De olyan tűzijátékkal, amely a valóságos embert állította eléd. Önmagadat, amilyen lehetnél. A német Hebbel mondta élete második felére érkezve: „Szomorúan köszöntöm azt, aki lehettem volna.” Úgy szeretném, ha még idejekorán felébrednél, észbe kapnál. De jó lenne, ha ez a szikrázó, de töredékes röntgen-átvilágítás megláttatná veled, milyen nagyszerű képe van rólad Mennyei Atyádnak, a te isteni Partnerednek! Bárcsak rá tudnál csodálkozni személyiségedre, a most még rügyező növénykére, amit folytonos öntözéssel, gyomlálással, napfénnyel kell virágba borítanod. Istenem, ha már nem csak kívülről néznéd magad, ha nem csak testi formáidon igazítanál, ha nem csak frizurád és mosolyod alakítanád, hanem belülről egyéniségedet! De nem csak a tiédet, hanem egymásét! A művésznek előbb látomása van arról, amit meg kell alkotnia, aztán ihlete, lelkesültsége. Csak azután kezd megszállottan alkotni. Azért imádkozom, hogy egyre több „megszállott” személyiség-alkotó fiatal legyen ebben az országban. Az imádság előtt és után pedig ennek érdekben mozgósítom személyiségemet.

31

MEGTALÁLNI ÖNMAGUNKAT, MEGTALÁLNI MÁSOKAT

3 Az emberhalász imádsága (kb.1970)

3.1

Az emberhalász születése

„A Te szavadra azonban kivetem a hálót.” (Lk. 5,5) Hálátlan mesterség, Uram, az emberhalászat! Hisz te is tudod, átestél minden kínján. Könnyebb a vasat esztergálni, vagy a volánt tekerni, csak egy-két fogást kell tudni, és megy minden, mint a karika-csapás. Nem is szólva a trógerolásról. És ezt még az emberek is munkának tartják. Nem úgy, mint az emberhalászást. Mennyivel könnyebb volna „kiállni” ebből a munkából, mint Te tetted, mikor csalódottan és fásultan Szíriába dezertáltál inkognitóban. /Mk 7,24/ de mit tegyek a lelkem mélyén most is erősen hangzó hívó és küldő szavaddal: emberek halászává teszlek?! De ma is úgy van, mint a Te korodban. Csak arra figyelnek fel, ami őket érdekli, ami nekik előnyösnek látszik. És az emberhalász kezd megalkudni. Programját, a Te tanításodat, önkénytelenül is, tudattalanul is kezdi igazítani a tömeg ízléséhez, vágyához. Így született meg lassan egy „szalonképes kereszténység”, melyből „okosan” kiszuperáltunk nehezebb és kényesebb pontot. A Te tanításod kicsiség-szegénység-védtelenség programját mesteri mellébeszélésekkel nagyság-gazdagság-önvédelem programmá dagasztottuk. Határokat nem ismerő „adás-törvényed” helyett a „vevés-törvényt” igyekeztünk jogi szankciókkal körülbástyázni. Bocsáss meg, Uram, de sodort a vágy, hogy ízlésesen csomagoljuk keserű piruládat, mert emberi tapasztalatunk egyre azt mutatta, hogy még így sem kell senkinek. Hogyne csomagolnánk, mikor olyan versenytársunk van az emberek tudatáért folyó versenyben, mint a film, a rádió, a televízió, a sajtó, szóval a tömeghírközlő eszközök minden csábos kellékükkel. Emberfeletti erőfeszítéseket tettünk, hogy Igéd vonzó legyen: mondtunk miséket, példákat, mint Te is tetted, gyermekeinket szórakozva tanítottuk, mégis elhagytak szinte valamennyien legkésőbb 14 éves koruk után. Amikor túlvilágot áruló kegyszereink már olyan keveseknek kellenek – hisz még csak nem is vágyódnak azon túlvilág után, melynek létében alig hisznek, de a földön jól érzik magukat – akkor jön Teilhard de Chardin – akit más vonatkozásban roppant tisztelek – és zseniális koncepciójával megkereszteli az evilág építését, vagyis a földi ország építését úgy tünteti fel, mintha az egyúttal a Te országod építése is lenne. Pedig Te, Uram, sose hagytál bennünket kétségbe afelől, mit értesz a „kozmosz”, a „világ” szón, és a Te országod építését a világgal kibékíthetetlen más síkon mutattad meg. Ugye megérted, Uram, milyen kínban vagyunk? Mivel a Te tanításod nem kell az embereknek, azért másodállást vállalunk és pápai enciklikákban, vagy zsinati határozatban is hirdetünk evilági békét, keresztény szociális társadalmi rendszert, kelletjük magunkat, mint a kultúra, a művészet, a tudomány mecénásait…Mindennel foglalkozunk, még politikával is, csak – ne haragudj – a Te tanításoddal nem merünk embereket halászni. Most szemrehányóan nézel rám, uram? Vajon azért, mert ki merem mondani azt, ami annyira nyomja a szívemet, vagy azért, mert igazat adsz szavaimnak, és Te is helyteleníted, amit eddig tettünk? Te is azt mondod, hogy szezonvégi kiárusítást csinálunk, örülünk, ha valakinek el tudjuk adni az árunkat? Ha olcsón adunk bóvli árut, ami már senkinek sem kell? Hogy örülünk, ha egy teljesen hitetlen életű házaspár még elhozza gyermekét megkeresztelni? Engedd meg, uram, hogy mentségünkre felhozzam a Te helyzetedet. Ugye mikor kb. 40 éves korodban elindultál, hogy nyájat toborozz a választott népből, már kialakult a kész program, a kész terv benned? Amit egy örökkévalóságon át tapasztaltál a Szentháromság

32

belső életében, erre az életre akartál megtanítani, az odavezető útra ráállítani. A nyáj gyűjtéséhez, melynek pásztora akartál lenni, két alapvető dologra lett volna szükséged: először, hogy az emberek tudatát átalakítsd a Te tanításod szerint, másodszor, hogy egy nagy metanoiával ezeknek az átalakított tudatú embereknek az életét is ráállítsd az Ország útjára. Te, Uram, 40 éves korodra már elég tapasztalatot, elég ember- és világismeretet szereztél arról, hogy a Te „adás-törvényes”, „kicsiség-szegénységvédtelenség” programú tanításod nem fog kelleni az embereknek. Ezért kellet a „Terv” megvalósítása előtt a „Kivitelezés” módját 40 napos magányodban átbeszélni az Atyával. És mivel ismerted az embereket, tudtad, hogy majd mást várnak Tőled, ezért kellett a három kísértést legyőznöd magadban. Ez a kísértés abban állt, hogy ha nem lehet a Te isteni tanításod: a Terv szerint nyájat gyűjteni a választott népből, akkor gyűjts úgy, ahogy embereket egyáltalán gyűjteni lehet: vagyonnal, /kenyér/ - nagysággal-csodával, /leugrás a templompárkányról/ - hatalommal /földi birodalmak/. A Te erkölcsi nagyságod abban áll, hogy legyőzted a kísértést, és nem mentél bele ezekbe a kézenfekvő megalkuvásokba, melyekbe, mint csapdákba, mi belementünk. Inkább vállaltad a kudarcot, a bukást, de a Tervedet föl nem adtad. Te sose akartál a magad módján embereket halászni, mindig az Atya szavára vetetted ki a hálót. Akkor is, ha ez kilátástalan volt. Akkor is, ha csőd csődre halmozódott. Mert hogy Te is nagyon megszenvedted az emberhalászást, Uram, - ez szent igaz! De sokszor kellett még visszamenekülnöd a magányba, hogy a kiábrándító valóságot, az emberek értetlenségét megbeszéld az Atyával, hogy újra és újra egyeztesd Tervedet, hogy mindig csak az Ő szavára vess hálót! De sokat vergődtél Te is, Uram, ezen! Hisz olvassuk Lk 4,13-ban, hogy csak „egy időre” hagyott el a kísértő. Tehát még gyakran visszatért! Újra és újra érzékletesen Eléd idézte, hogy az emberhalászatban sikerre csak akkor lenne reményed, ha a tömegigényeket kielégítenéd. Isteni tudásoddal azonban tudtad, hogy ez a remény csak remény marad, ebből valóság nem lehet. Azt is tudtad, hogy utad a Golgotán fog végződni, mert az evilágban a „kicsiség-szegénységvédtelenség” kihívja a „nagyság-gazdagság-hatalom” erő-tételezését, a Mindent-odaadás bekebelezi a Mindent-elvevés. Ez egyet jelent a fizikai megsemmisüléssel. Vállaltad. Amikor nyögök, és magamban vergődöm az emberhalászás kínja miatt, fellapozom az evangéliumokban az első galileai esztendő működésének lapjait, hogy vigaszt találjak, hogy lássam: Neked is ez volt a sorsod. Nálad is azt látom, Uram, hogy a tervek sohasem kivitelezhetők úgy, ahogy meg vannak tervezve. A tervvel találkozik a valóság; találkoznak vele az emberek, akikben a tervet végre kell hajtani, s ha a terv a szabadságra van építve, a terv messzemenő módosulásokat kell, hogy szenvedjen. Kezded a tanítást Kafarnaumban. Még alig tudsz tudat-átalakítást végezni náluk, máris kibicsaklik a terv /Mk 1,21-39; Lk 4,31-44./ Közbeszól egy idegbeteg, akit kénytelen vagy terven felüli csodával elhallgattatni, mert fölfedi kilétedet és akkor a tömeg vágya ferde irányba terelődne. Politikai Messiásnak kezelne, de akkor nem állna szóba tanításoddal. És amíg az egyik csapdát kivéded azzal, hogy a meggyógyítással elhallgattatod a megszállottat, addig beleestél, Uram, a másik csapdába, mert most az emberek a csoda miatt keresnek téged. Szerfölött lelkesednek Érted, a csodatevőért, a javas-emberért, nyakra-főre hozzák betegeiket, s mivel a szeretet adástörvényét – melyet Szentháromságos életedből hoztál magaddal – nem tudod megtagadni, ezért gyógyítasz, teszed a csodákat, melyek nem szerepeltek eredeti tervedben, s így egyre helytelenebb irányba terelődik a nyáj-gyűjtés. Uram, már Te sem az Atyától kapott tanítással hódítottad a tömeget, hanem azzal, amit a nép vár. Csodákkal, gyógyításokkal, földi kenyérrel. – Ugye hogy megkínlódtad? Ugye, hogy megszenvedted? Mert észrevetted a végzetes elcsúszást. Az emberhalászás nagy kísértését: emberfeletti erőfeszítésbe kerül az embereket úgy nyájba gyűjteni, hogy ne az ő vágyaik szerint, hanem az Atya terve szerint dolgozz. Végül már le kell menekülnöd előlük bújva, napfelkelte előtt: „Kora reggel pedig, még szürkületkor felkelve, kiment és elvonult egy puszta helyre, és ott imádkozott”. /Mk 1,35./ Megint rohantál belső vergődésedet megbeszélni az Atyával. Mert embereket halászni nem lehet szörnyű kínok és vergődések nélkül. A kísértő újra megjelenik, és

33

most már személyes tapasztalatod is segítette a kísértést. Ki kellett törnöd ebből a fojtogató körből, mely végzetesen helytelen irányba sodorta művedet: ”Menjünk máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is prédikáljak.” /Mk 1,38./ De ott is ugyanúgy jártál! Már nagyon népszerű voltál mindenfelé, csak éppen tanításod nem kellett. Udvariasan, sőt lelkesen meghallgattak, a csodákért és dédelgetett reményeikért mindent elviseltek, de szavaidat mindig a maguk észjárása szerint magyarázták, és pont az ellenkezőjét értették annak, amit Te mondtál. Világosan mondtad most is, később is, hogy a sátáni erőszak-alkalmazásának nincs helye Országodban, mégis a felszabadító vezért látták Benned. És amikor láttad, hogy a tömeg-pasztoráció csődöt mondott, külföldre menekültél /Mk 7,24/, hogy újabb 40 napos átértékelést tarts. Talán lemondtál az Atya-adta terv megvalósításáról, talán engedményt tettél a tömeg igénye szerinti emberhalászás javára? Egyáltalán nem. Ezért tudlak csodálni, Uram! Levontál következtetéseket, kielmélkedted, hogy a terv eddigi csődbejutása után hogyan kell azt módosítanod. Az emberekkel kapcsolatban ezután sem kergettél illúziókat. Tudtad, hogy „jobban szerették az emberektől nyert dicsőséget, mint az Istentől nyert dicsőséget.” /Jn 12,43./ A szíriai lelkigyakorlat után a tömeges emberhalászást /mely nem gyűjtött tagokat az isteni igének/ mintegy feladva, áttérsz az „elit” képzésére, a tizenkettő alapos átgyúrására: „És nem akarta, hogy valaki megtudja, mert tanította tanítványait.” /Mk 9,30./ A tömegpasztoráció csődjének ellenhatásaként szinte passzivitásba vonulsz /majdnem csak a tizenkettővel foglalkozol/, s ez a passzivitás még falu-belieidnek is feltűnik. /Jn 7,3-4./ Ettől kezdve mind világosabb a vonalvezetésed: A tervet hirdetni kell, de a tömeg menthetetlenül mindig félreérti, ill. saját igényeit olvassa ki a savaidból, avagy nyíltan szembeszáll Veled, esetleg őrültnek gondol, mint a jeruzsálemiek. Munkád nagy része 12 apostolodé, akik szintén ”keményszívűek”, de Te rettentő energiákat pazarolsz erre a 12 emberre. Programodra mindenki azt mondja, hogy nem járható út. Te egymagad bebizonyítod, hogy járható, de csak a halál vállalása árán. A „kicsiség-szegénységvédtelenség” programja csak úgy valósítható meg, ha vállaljuk, hogy a „nagysággazdagság-hatalom” ereje eltiporjon. Ez a fizikai megsemmisítés az evilágban csak véglegesíti a belenövést a Te Országodba. Így, és csak így lehet belenőni. A tizenkettő „keményszívűsége” is megtörik, mikor tapasztalják feltámadásod, és a Szentlélek megnyitja leragadt szemüket. Ez a tizenkét alaposan megtalpalt ember Szentlelked erejével megmozgatta a világot. És nem „szalonkereszténységet” hoztak létre! Az első századok kereszténysége – míg csak be nem vonult a hatalom evilágisága az Egyházba – nagyon komolyan vette „kicsiségszegénység-védtelenség” programod csakúgy, mint adástörvényed. „ A hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy volt, és senki semmi vagyonát nem mondta magáénak, hanem mindenük közös volt.” /Ap.Csel.4,32./. Nem kellet a szociális keresztény társadalom szükségességéről enciklikákat kiadni, „Mert szűkölködő sem volt közöttük senki.” /Ap.Csel.4,34./. Nem kellett államosítással, vagyis „vevés-törvénnyel” megoldani a társadalmi vagyonelosztási problémákat, mert az első keresztények ezt megoldották a Te „adás-törvényeddel”. Origenes írásaiban még a „keresztény katona”, ez „contradictio in terminis”: képtelen ellentmondás. Igen, mert komolyan vették az erőszakról lemondató parancsodat. Hogy később mindezt megtorpedóztuk, hogy építettünk „evilági kereszténységet” erőszakkal, vagyonnal, hatalommal, hogy az ily módon megszerzett evilági pozíciókat védtük fegyverrel, politikával, ez bizony jelentett egy 1600 esztendős kisiklást az Egyház történetében, de jelentett kisiklást emberhalászásunkban is. Nem csoda, hogy a középkorban tűzzel-vassal terjesztett kereszténység – melynek módszerei Országod nagy ellenségétől, a Sátántól voltak kölcsönözve – majd a későbbi majdnem mindig evilági okosság szerint programozott emberhalászó-módszerek-toborozta „keresztény” közösség csak külsőséges, látszatkereszténységet eredményezett. A viharok idején láttuk meg igazán, hogy ezekkel a keresztényekkel semmit sem lehet kezdeni. Tömeg-pasztorációnk csődöt mondott, mert sohasem a Te szavadra, hanem mindig a saját pocakunkra ütve vetettük ki a hálót, és szemünk mohón tapadt nem a halakra, hanem a halak pikkelyére.

34

Uram, szenvedem az emberhalászás nehézségeit. Nagy erőt ad a felismerés: Te is megszenvedted. És most már örömmel hallom, hogy annyi útvesztő és vargabetű után egyenesen rám kiáltasz: „Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen!” /Jn 12,26./ - „az én szavamra, tehát az én elgondolásom szerint vesse ki a hálót!”

3.2

Jézus szavára kivetni a hálót. Elmélkedésemben próbálom a magam számára összegezni, mit jelent a Te szavadra kivetni a hálót.

3.2.1

Tudnom kell, hogy mit akartál – tudnom kell, hogy mit akarok.

Az első lépés tehát tudatom átalakítása a Te elved szerint, hamisítatlanul /nem úgy, ahogy eltévelyedéseinkben képzeltük, hanem ahogy Te akarod/, majd az ezt követő teljes metanoia, életem átállítása a Te vonaladra, Utadra. Merni akarok a mai ember gondolatvilágával Rád kérdezni, és figyelem mondanivalód a kinyilatkoztatásból a mai ember számára. Ha ma, ebben az országban is volna 12 olyan ember, aki tudja, mit akar, és azt akarja, amit Te, az egy-két generáció múlva kereszténnyé tudná tenni az országot. Tespedtségemből kilépve tehát „nem középiskolás fokon” kell szóba állnom Igéddel.

3.2.2

Elit-nevelés

Hirdetem az evangéliumot, de nagyobb hangsúlyt adok a kevesek alapos „átgyúrásának”. /Elit = tanítvánnyá tett/ Tanítványokat gyűjtök és nevelek. Tudat- átalakításhoz ugyanis nem elég a hallás, mint az ma a templomi prédikációban történik, ahhoz párbeszéd kell. /V.ö. II. Vatikáni zs. irányelveivel!/ Csak személytől személyig tudom eljuttatni az Igét, de a szabad személyt csak ellenvetések útján lehet meggyőzni, és tanítvánnyá tenni. /Pl. egy Szörényi vagy Gál-tartotta rekollekció után mennyi felhördülés hallható még neves papoktól is, pedig e felhördülések párbeszédes formában megnyugtatóan feloldhatók./

3.2.3

Férfi-pasztoráció

A gyermekek és nők pasztorációja mellett - sokszor helyett – fő hangsúlyt kapjon a férfiak halászása, mert nem a gyermek hozza az apját /mint sokan még most is hisszük/, hanem a Krisztusnak elkötelezett apa hozza magával egész családját. /Jézus 12 fiatalembert és fiatal családapát választott tanítványul, akik olyan fiatalok volta, hogy „fiacskáimnak” nevezi őket, 20 évesnél aligha lehettek idősebbek./ Nem teszek engedményt az emberi gyengeségnek, lustaságnak, hanem akire kivetettem a hálót, azzal szembe követelményt támasztok. Aki nem hajlandó a Krisztussal folytatandó párbeszédre időt szakítani, arra én sem pazarolom az időmet. Mindenkinek arra van ideje, amit fontosnak tart. /Mennyi időt fordítanak ma szakmai képzésre a legegyszerűbb pályán is, csak a kereszténységet képzeljük csecsemő-tudással megúszhatónak!/ Ha nem fordít időt Krisztus megismerésére, nem tartja Őt fontosnak, tehát sose lesz igazi tanítvánnyá. Már eleve tisztában kell lennem azzal, hogy kevés ilyen áldozatos ember van, de csak ez a jó tanítvány-anyag.

3.2.4

Új gyermek-pasztoráció

Közben a gyermekek hitoktatását is új alapokra kell fektetni. Nem ószövetségi erkölcsöt tanítunk önvédelemmel és vagyon védelemmel, hanem a verekedés lehetetlenségétől és a visszaütés meg nem engedésétől kezdve az adás-törvény teljesítéséig komoly krisztusi követelményeket támasztunk. 14 éves kora után azért hagy el minket a legtöbb, mert nem lát semmi fantáziát egy Jézuskával édeskedő túlvilágban, /sem egy gyerekekre és asszonyokra épített vallásosságban/, és megy azokhoz, akik komolyabb dolgokról, felnőtthöz illő módon beszélnek vele.

35

3.2.5

Tervegyeztetés

Újra és újra az elmélkedés bizalmas kettesében győzöm le a tömeg-igény támasztotta kísértéseket, és beszélem meg Veled, Uram, a Terv megalkuvás nélküli megvalósításának lehetőségeit. Ahogy a Te imáid nagy részének ez volt a tartalma, én sem anyagiak kérésével akarok alkalmatlankodni előtted, hanem azzal, ami mindkettőnk számára összehasonlíthatatlanul fontosabb: Országod terjesztésének módja. Mivel nem reflektálunk saját cselekedeteinkre, ezért leszünk olyan szánalmas figurák, bogarakkal, hobbykkal, rettentő szabadidőkkel, és találtatunk az emberhalászásra teljesen alkalmatlannak. Hol maradunk mi egy vezető politikus, vagy akárcsak egy kivitelező mérnök problémákat megoldani akaró feszüléseitől, vergődéseitől?

3.2.6

Halászterület

A tengerbe vetett háló hasonlata mutatja be, hogy a világból kell halásznom az embereket. Nem akarok tehát beleesni az exclusivitás kísértésébe: hogy csak a mieink között próbálkozzam. Isten Országa számára sokszor jobb nyersanyagot találni a kívülállók, vagy az ellentábor tagjai között, mint saját rossz irányba megrögzött, tehát ebből nehezen kimozdítható híveink között. Az angol Robinson mondja, hogy lassan már csak az ateisták között lesznek olyanok, akiknek eredményesen hirdethetjük az Isten Országát. Uram, sokat tévedtem, kínlódtam, botladoztam az emberhalászásban. Tudom, ezután is sokat fogok még vergődni is, botladozni is. E egyet már biztosan tudok: szándékvilágommal már úgy álltam be, hogy csak a te szavadra vetem ki a hálót!

36

Az emberhalász önvizsgálata Nyolc lelkigyakorlatos elmélkedés a „vízen-járás” jelenetére (Mt. 14,22-33 ) (1975.)

Bevezetés Minden lelkigyakorlat megtérésre való. Minden megtérés önvizsgálattal kezdődik. Megtérésünk is, önvizsgálatunk is fejlődő kell, hogy legyen. Fejlődő: egyrészt a jobban megismert Jézussal való összehasonlításunk folytán, másrészt az egyre változó körülmények és egyre változó felismerések és hangsúlyeltolódások révén. Talán túl gyorsan haladtunk előre Jézus tanítása korábban árnyékban hagyott részének fölfedezése és megvalósítása terén. Érthető volt gyorsaságunk, érthető volt a fölfedezett irányban haladó lelkesedésünk. Ilyen ékszerűen haladva Jézus tanításának súlypontja felé, óhatatlanul magunk mögé utasítottunk rengeteg dolgot, amelyek akadályozták volna a lényeg felismerését. Most amikor már úgy érezzük, hogy a fontosat, az igazán jézusit megragadtuk, nem ártana megnéznünk és újra felfedeznünk, tehát átértékelnünk: a hátunk mögé dobottakat, azon kívül mindazt, ami mellett érdektelenül elhaladtunk, vagy amelyeket egyszerűen csak nem volt időnk tudomásul venni. Ennek a gondolatnak a jegyében hangzanak el elmélkedéseink. Két lépés előre, egy lépés hátra? Igen, ha a hátralépés azért történik, hogy az elhullatott kincseket felszedegessük és beépítsük szintézisünkbe. Ha ez sikerül, akkor nem is lesz ez hátralépés! A nyolc elmélkedést a vízen-járás jelenete (Mt 14,22-33) fűzi össze, talán azért, hogy a szimbólumokat kedvelők is, meg a racionálisabban gondolkodók is örömüket lelhessék a megindított gondolatok folytatásában. Az elmélkedések összefoglaló címe: Az emberhalász önvizsgálata. Tehát többet nézzünk magunkba, mint másokra! Eme kívül csak Jézus az, akire nagyon sokat akarunk tekintgetni, és a Vele való barátságunkat elmélyíteni.

4 Túlzsúfoltságunk mérséklése Szelektálás az emberhalászásban. „elbocsátja a sokaságot" - Jézus elbocsátja az embereket. (Mt 14,22)

4.1 Kiket enged el, vagy küld el Jézus? A katékhón emberhalász, aki azért jött a földre, hogy embereket gyűjtsön össze, olykor elenged, máskor kifejezetten elküld bizonyos embereket. Éppen az érdekel bennünket, hogy kiket és miért? Noha Isten egyetemes üdvözítő terve folytán mindenki hivatalos az Isten Országába és Jézus mégis elküld vagy elenged egyeseket, ez bizonyos magatartásbeli törvényt, vagyis gyakorlati eljárásmódot sejtet velünk, amelynek alapján Jézus is és a túlterhelt emberhalász is szelektálhat az emberek között. Épp ehhez a szelektáláshoz keresünk és találunk Jézusnál szempontokat.

4.1.1

Akik hosszú tanítás után is mást tesznek, mint amit Ő tanít.

Mottónk szövege is ilyen esetet rögzít. Lk 9,11-ből megtudjuk, hogy „az Isten Országáról beszélt" nekik, Mk 6,24 szerint pedig „hosszan tanította őket". Ennek nyomán már érteniük kellene, hogy mit akart és mit nem akart Jézus. Ám befolyásolja őket a kenyércsoda, amelyet nagyon rövidlátóan fognak fel, és csak evilági céljaik megvalósításának szolgálatába akarják állítani. Jn 6,15-ből kiviláglik, hogy királlyá akarják tenni Jézust, vagyis éppen az ellenkezőjét készülnek tenni annak, amit Jézus hirdetett.

37

Ugyanilyen meggondolás alapján küldi el a másként gondolkodó Pétert (Mk 8,33), aki a csak emberi gondolkodástól nem képes felemelkedni az Isten gondolataihoz, amelyet Jézus képvisel.

4.1.2

Akik, bár rászorulnak a közvetlen segítésre, ugyanakkor megakadályozzák, vagy hátráltatják az Isten Országa terjesztését.

Jézus mindig kész a betegeken, nyomorultakon, testi-lelki fogyatékosokon segíteni. Mk 1,38-ban mégis gátat vet ennek a nagyobb cél miatt. Pedig a tanítványok a gyógyításra várók követségében zavarják az imádkozó Mestert. Amikor elutasítja a gyógyítási kérelmeket, azt azzal indokolja, hogy igét kell hirdetnie, mert ezért jött, tehát ez a küldetése. Akik akadályozzák küldetését, azokat elküldi, vagy nem fogadja. Az imádságra is időt kell teremtenie, még ha az éjszakából lopja is el azt (Mk 1,35; Jn 6,15; Mt 14,23).

4.1.3

Akikhez nem szól a küldetése.

Céltudatosan csak bizonyos halászterületen halászott Jézus. Csak Izrael elveszett juhaihoz küldetett (Mt 15,24). A nem innen valókat elküldi, legfeljebb nagy hite láttán valakivel kivételt tesz.

4.1.4

Akik nem igazi keresők.

A farizeusok nem állnak komolyan szóba Jézus tanításával, csak kötekednek. Ezért el is küldi őket (Mt 16,4; Mk 8,13). Csodát kívánnak, nem elég nekik mindaz, amit addig tapasztaltak. Mk 12,12-ben elengedi azokat, akik nem fogadják el az igazságot, ha róluk van szó, vagyis nem akarnak megtérni.

4.1.5

Akik megbotránkoznak benne, keménynek találják követelményeit.

Ilyenek azok, akik nem fogadják el tanításának egészét, a nehezet is, a keskeny utat is. Akik Jézus tanításában szubjektív szempontok szerint válogatnak. Akik nem akarják elfogadni a neheme érthetőt, vagy a neheme követhetőt. Ilyen zúgolódó tanítványokról hallunk Jn 6,60-ban. Ám Jézus nem hajlandó leengedni a színvonalat, és határozottan védi álláspontját Jn 6,61-63-ban; sőt, inkább hajlandó elengedni a tizenkettőt is: Jn 6,67. Ugyancsak elengedi a gazdag ifjút (Mt 19,22), aki nem hajlandó felfogni tanítását a gazdagság Ország-ellenes voltáról, és nem hajlandó magát szegénnyé tenni szeretetből. Határozottan kijelenti, hogy nem lehet tanítványa az, aki nem hordozza keresztjét, s aki Isten Országáért nem szorítja háttérbe a családi kapcsolatokat, a vérségi köteléket (Lk 14,26-27). Ugyancsak elengedi vagy elküldi azokat, akik nem mondanak le a Mammon szolgálatáról (Lk 16,13).

4.1.6

Akik nem Isten Országába tartozó dolgot kérnek tőle.

Így utasítja el a Sátánt a negyven napos böjt kapcsán (Mt 4,1-11). Nem hajlandó olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek nem férnek bele az Isten Országa magatartás-lehetőségeibe. Például: vagyon elosztás bírói úton: ez a világ fiainak problémaköre (Lk 12,13-14). Ezért az ilyen ügyekben hozzá fordulókat elutasítja. Zebedeus fiai „nagyságot" kérnek tőle (Mk 10,37). Miniszterek szeretnének lenni a földi királynak képzelt Messiás oldalán. Mint „nem rá tartozó dolgot" utasítja el (Mk 10,40). Mivel a tizenkettő közül jött ez a nem az Ő országába illő kérés, ezért ezeket nem küldi el, hanem nagy türelemmel újra és újra megmagyarázza nekik, mennyire idegen tőle ez a lelkület. Kérésükkel szemben nagyon aláhúzza az Országba illő magatartást (Mk 10,45), és csak ilyen alapon hajlandó őket elfogadni.

38

4.1.7

Akik nem akarnak gyümölcsöt teremni.

Mintha Jézusnak se volna sok kidobni való ideje. Emberekkel azért foglalkozik, hogy azok Atyja Országában gyümölcsöt teremjenek. Az Atya nem engedi, hogy az ilyen meddő emberek foglalják el a helyet olyanoktól, akik teremnének. Ezért vágatja ki vincellérjével a nem termő egyedeket. És a vincellér Jézus - bár haladékot kér - tehát ismételten próbálkozik a gyümölcstermés érdekében befolyásolni az illetőt - eredménytelenség esetén kivágja, tehát elutasítja a vele való további foglalkozást (Lk 13,6-9).

4.1.8

Aki a titokban keresőből nem válik nyiltan követővé.

Ilyen pl. Nikodémus. Elfogadja ugyan titokban próbálkozó tapogatózását, de a beszélgetés során egyre inkább leméri, hogy társadalmi-vagyoni helyzete, a felső tízezerhez való tartozása nem teszi számára lehetővé a valóságos Jézus követését (Jn 3,1-21). Elképzelhető, hogy egy gyertyát szélvédett helyen, tehát letakarva gyújtsanak meg, de ha már ég, akkor teljes értelmetlenség véka alá tenni (Mt 5,15-16). Efelől Nikodémust sem hagyja kétségben. Beszélgetésük azzal zárul, hogy Jézus éppen arra figyelmezteti őt (Jn 3,21), hogy az igazságot tevő ember nem éjszaka, hanem nappal cselekszik. Vagyis a titokban keresőből nyíltan követővé kell válnia.

4.1.9

A korábban ördögtől megszállottat.

A gerázai megszállott meggyógyítása után kéri az Urat, hogy vele lehessen (Mk 5,18). Ám Jézus nem engedte (Mk 5,19), hanem elküldte azzal a feladattal, hogy magát a csodás gyógyulást hirdesse azok előtt, akik ismerték őt. Tehát csak nagyon közvetve tud Jézus szolgálatába állni.

4.1.10 Akik az Isten dolgaiból is üzletet csinálnak. Elűzte a templomból azokat, akik ott árusítottak és vásároltak, pénzt váltottak, tehát saját hasznukra üzleteltek (Mk 11,15-17). Jézus szerint rablóbarlanggá tették az imádság házát. A „miért küldi el, vagy engedi el őket" kérdésre mindig ugyanaz a válasz: Csak a fontosabbért, az Isten előtt nagyobb értékű feladatokért. Pl., hogy ne váljon számára lehetetlenné az örömhír hirdetése; hogy legyen ideje imádkozni; hogy ügyét értetlenek ne tolják mellékvágányra; hogy a kisebb jelentőségű dolgok szolgálata ne torpedózza meg az igazán nagy ügyet.

4.2 Kiket küldjünk el mi? Nekünk is tudnunk kell elküldeni vagy elengedni bizonyos embereket, de csak ugyanazon okból, mint Jézus. Uram, át kell elmélkednem, hogy túlzsúfoltságomban kiket küldhetek el!

4.2.1

Akik hosszabb idő után sem értik meg Jézust.

Akik nem tudják megérteni, hogy Isten nem anyagi ügyeink befolyásolására való, nem betegek csodás gyógyítására, nem halál elodázására, hanem az ember boldoggá tevésére a szeretet élete által. Azok, akik csupán lelkiismeretüket megnyugtató vallási programokat bonyolítanak le.

4.2.2

Akiknek szolgálata lehetetlenné tenné számunkra a szeretni-tanítást.

Ilyenek az önmagukat sajnáltatók, a csupán ajnározgatást kívánók, a rendszerességre nem szoríthatók; a mindig váratlanul betoppanók, s ezáltal a másokkal való foglalkozást megakadályozók. Azok a magányosok, akik csupán társaságot, vagy inkább csak hallgatóságot keresnek, s ugyanakkor Jézus irányában nem mozdulnak, és másokat sem mozdítanak.

39

4.2.3

Akik nem tartoznak halászterületünkhöz.

Itt sokkal könnyebb az elvet kimondani, mint a gyakorlatban alkalmazni. Nagyon vitatott lehet, ki tartozik ide, ki nem. Csak egyéni mérlegelés alapján lehet dönteni. Pl. távoli városban lakót nem célzok meg, de ha ott nincs aki foglalkozzon vele és igényli, akkor nem utasíthatom el. Ha ott foglalkoznak vele, akkor igen. Általában: fiatal ne foglalkozzon öregekkel, öreg fiatalokkal, stb. Ha nem is könnyű eleve kategorizálni, lassan mégis szelektálnunk kell.

4.2.4

A nem komolyan keresőket.

Talán ezt kell leghamarabb lemérnünk. Keres-e egyáltalában eligazodást, kibontakozást, vagy csak áltatja önmagát, esetleg engem? Mi vonzza őt? Csupán a magasabb kultúrszínvonal? Kultúr sznob? Talán dicsekszik barátságunkkal? Esetleg mások rábeszélésére dialogizál a megtérés igénye nélkül?

4.2.5

A szalon-keresztényeket.

Ezek azok, akik ki akarják szűrni Jézus életéből és főleg tanításából a „rázós" dolgokat. Akik már elvileg sem fogadják el a magasabb követelményéket. Akik a tökéletességet a kiváltságosaknak tartják fenn. Akik kereszténységük mellett meg akarnak maradni evilág fiainak is.

4.2.6

Akik nem országbeli dolgot kérnek.

Itt két eset lehetséges: a) Nem tehetem, mert elveimmel ellenkezik. Pl. bíráskodás, verekedés, üzletelés, protekció evilági előrejutáshoz, stb. b) Megtehetném elvfeladás nélkül, de elvon a fontosabbtól. Pl. gépelés, fuvarozás, házépítés, stb.

4.2.7

Akik nem teremnek gyümölcsöt.

Ilyenek a vallási sznobok, akik csak tetszelegnek a velük való foglalkozásban vagy a közösségi szereplésben, de nem akarnak változtatni életükön. Vigyázat, nem azt mondtam, hogy nem tudnak, mert gyengék, hanem nem akarnak! Itt türelmi idő kiszabása szükséges. Isten is adott egy évet a fügefának.

4.2.8

Aki nem meri kereszténységét megvallani.

Kezdetben minden - mégoly távolról érkező - tapogatódzást is szívesen fogadunk, Nikodémusoknak is rendelkezésére állunk. De aki a velünk való titkos találkozásokban látja a kereszténységet, és nem akar továbblépni, nem akar hitvalló és gyakorló kereszténnyé lenni, azt - éppen lelkiismeretének felrázására - finoman leépítjük. Egyébként is, ha mi Krisztus tanítását adjuk neki, alig hiszem, hogy huzamosan kétségben maradhatna tennivalóit illetően.

4.2.9

A kifejezetten idegbetegeket.

Ilyenek garmadával lepnek meg bennünket. Túlérzékenységük az átlagnál jobban vonzódik a transzcendens felé, viszont irrealitásuk és excentricitásuk épp a józan keresőket ijeszti el. Noha sok nagyon értékes ember akad közöttük, de ritkán lehet rájuk biztosan és kitartóan számítani. Megmentésük, használhatóvá tevésük érdekében befektetett energiáink ritkán állnak arányban az általuk nyújtott teljesítménnyel. Mivel Jézus a bűnösöket jött hívni, ha betegségük bűneik következménye, akkor messzemenően segítjük, de ha egyéb öröklött pszichikai zavarokról van szó, akkor ideggyógyász vagy pszichológus felé továbbítjuk. Az így vagy úgy gyógyultakkal akkor foglalkozunk tovább, ha igénylik az Isten Országa építését és ennek eredményessége érdekében elfogadják kontroll-javaslatainkat és a kímélő, lazítottabb élettervet. 40

Elvünk lehet: aki magát nem képes karbantartani, az nem lehet mások apostola.

4.2.10 Akik valamilyen számításból jönnek. Ilyen is akad jócskán. A szerelemtől az üzletig a legkülönbözőbb hátsó gondolat mozgathat valakit. Van, akit a szerelem hoz, esetleg csak partner-keresés. Mást a pénz. Egy fényképész pl. azért igyekezett barátkozni, hogy a templomi fényképezésekre monopóliumot kapjon. Jézust csak azért lehet keresni, hogy megtaláljuk életünk értelmét, boldogságát és ezt másokkal is közöljük. Aki enélkül akar ettől kevesebbet, arra ne legyen időnk! Uram, ez az elmélkedés nem az időmilliomosok, hanem a túlzsúfoltak elmélkedése. Mégis azt hiszem, hogy rövid időn belül mindenki túlzsúfolttá lesz, ha komolyan vesz Téged és Országod építését. Segíts, hogy elmélkedéseimben tudjam értékelni az előadódó helyzeteket, a konkrét személyeket, és mindig Veled szinkronban tudjak megnyugtató döntést hozni.

5 Az aktív magány lehetőségei és következményei „felment a hegyre egymagában imádkozni". Jézus a hegyen egyedül imádkozik.”(Mt 14,23)

Válság-szituációkba Jézus is belekerült. Más eredmény jött ki munkájából, mint amit szándékolt. A kommunikációs nehézségek egy fajtája ez: mást értenek ki szavaiból, tetteiből, mint amit ő akar. Az isteni terv és az emberi szabadság ütközésének konfliktusáról van szó. A legjobbat akarva sem lehet kiszámítani az eredményt - ilyen az emberhalász munkája. Csupa kockázat, csupa lehetőség, csupa meglepetés. Nagy rugalmasságot követel Jézustól is, tőlünk is. Az Isten Országa tanítását a kenyércsoda a nép tudatában evilági országgá degradálta. Az evilági jólét kívánása oly elemi erejű, hogy nyomban elsodorja a még zsenge tanítást a szeretet hatalmáról. A kudarc Jézust elemi erővel sodorja az Atyához. Az nyilvánvaló előttünk, hogy a kudarcnak nem Jézus az oka, hanem Jézus tanításának és az emberi szabadságnak a találkozása. Mivel a felzaklatott Jézus néhány óra alatt átalakult, eligazodik, megnyugszik, feltöltődik a hegy magasán, ezért már első pillantásra valami csodálatos műhelynek gondolhatjuk a hegytetői magányt. Magunkra tekintve pedig egészen nyilvánvaló, hogy alig ismerjük a magány lehetőségeit. Egyrészt nem is gondoltuk át, hogy mi mindenre használható, másrészt alig akad közöttünk valaki, aki ezekkel a lehetőségekkel rendszeresen élne is. Érdemes tehát áttekintenünk.

5.1 A hegy Jelképezi a dolgok fölé emelkedést, a felülről átfogóan való nézést: a látást. Konkrétan azonban a hegy távolságtartást jelent. Méghozzá távolságtartást: 1. Az információ-özöntől. Annyira záporoznak ránk az információk, hogy már képtelenek vagyunk ezeket feldolgozni, megemészteni. Korunk embere egy nap több információt kap, mint régen hónapok során. Ezt vágja el a hegy magasa. 2. Az élményektől. A minket ért hatásokra különbözőképpen reagálunk. Egyeseket csak periférikusan érzékelünk, másokat intenzíven átélünk. Ám eme élmények mindig külső hatások következményei. Közben egyszerűen nincsenek belső törtértéseket kísérő élményeink.

41

3. A feladatoktól. Egy sereg dolgot kell megoldanunk, elintéznünk. Ezek érdekében tervezünk, izgulunk. Utána örülünk vagy bánkódunk. Mindenesetre a feladatok kisajátítanak maguknak. 4. Az emberektől. Emberek között mindig szerepeket játszunk. Ez maga is fárasztó. Hát még az állandó másra figyelés és szellemi betáplálás! 5. A zajtól. A természetes embertől a mai zajt-elviselő emberig sokkal rövidebb volt a fejlődés útja, semhogy szervezetünk károsodás nélkül alkalmazkodhatott volna ehhez a zajszinthez. 6. A beszédtől. Emberek között élve óhatatlanul kapcsolatba lépünk velük. Sőt ezt tudatosan tesszük. Ám a beszéd a legtöbb esetben akadálya a befelé-figyelésnek. Noha az elmélkedés gondolatait is „megfogalmazzuk” egy bizonyos „belső beszéddel”, ez mégis egészen más jellegű, mint a kimondott szavak. A meggyilkolt Fejszál király kedvenc mondása volt: „Isten két fület és egy szájat adott az embernek, nyilván azért, hogy kétszer annyit hallgasson, mint beszéljen.” 7. Az eseményektől. Itt elsősorban a velünk megtörtént vagy velünk kapcsolatos eseményekre kell gondolnunk, amelyek dübörgő realitással követelik figyelmünket. A hét rész-szempontot összefoglalva mondhatjuk: a hegy távolságtartást jelent a kifelé figyeléstől. Ez a csend negatív oldala.

5.2 Magány Természetesen a magány nem csupán egyedüllétet jelent. Annál sokszorosan többet. Az egyedüllét lehet nagyon passzív, sőt destruktív is: pl. menekülés az emberektől, a feladatoktól, a felelősségtől, lehet az elhagyottság megélése, stb. Ezek kiszűrésére mi „aktív magányról” beszélünk. Egyszerűen és első közelítésben így határozzuk meg: „A figyelem súlypontjának áthelyezése a külső világból az ember belső világába.” Ebben az értelemben a magány megvalósítható akkor is, ha fizikailag nem vagyunk egyedül. Pl. az utca forgatagában, autóbuszon, stb. Ám ezek csak a magány „szükséghelyzetei”, és éppen ezért a magány nagy lehetőségei közül csak néhány megvalósítására alkalmasak. Általában keveset tudunk az ember belső történéseiről, s amit nem ismerünk, arra nem is törekszünk. Érdemes tehát a magunk számára legalább nagy vonalakban feltérképezni, hogy mi mindenre lehet és kellene felhasználnunk az aktív magányt. Amíg a „hegy” a csend negatív oldalát, a távolságtartást fejezte ki, addig az aktív magány a csend pozitív oldalát, annak tartalmát jelenti. Hogy a magány minden szellemi munkánk, minden koncentrációnk nélkülözhetetlen feltétele, azt itt most köztudottnak vesszük és erről többet nem szólunk. Most megpróbálom rendszerezés nélkül, egyszerűen csak felsorolni, hogy a lelki élet szempontjából milyen lehetőségeket rejt a magány. 1. A csend fölfedezése. Ezt inkább végeredménynek kellett volna mondanunk. Tehát célnak is. Fölismerni azt a csodás világot, amely képességileg bennünk rejlik, s amelyen keresztül kapcsolatba lépünk Istennel. Megszeretni ezt, és örömünket találni ebben. Ugyanúgy vágyódni rá, mint - mondjuk - egyéb kedves szórakozásainkra. Nem ártana, ha a csend szeretete szenvedélyünkké válna! 2. Lemerülés mélységeinkbe. Durva közelítésben életünk nyüzsgése lelkünk legfelső szintjén folyik. Egy szinttel mélyebben történnek azok az eszmecserék, amelyeknek hordozó gondolatai azonos beállítottságú barátainkkal közösek. A harmadik szint az „én” titkos és féltett birodalma. Ezt már barátainknak sem tárjuk fel. A negyedik szint pedig: Isten. Az aktív magány jelenti azt a gyakorlatot, hogy nagyobb nehézség nélkül tudjunk „lemerülni” a harmadik szintre és kapcsolatba lépni a negyedikkel. Így is mondhatnánk: az aktív magány a kapcsolatfelvétel és a „kétirányú” közlekedés megindulását jelenti az „én” és az „én Istenem” között.

42

3. A nekünk való eszmény megtalálása. Életet alakítani csak eszmény alapján lehet. Az elvi eszménynél többet ér a konkrétan megvalósult eszmény. A konkrétan megvalósult eszménynél többet ér a ránk szabott, a nekünk való eszmény: az, amivé lennünk kell. Az elvi eszmény megszerkeszthető azokból az elvekből, amelyeket értéknek tekintünk, és valósítani akarunk. A konkrét eszmény a keresztény számára Jézus. A nekünk való eszmény a Jézusnak ránk eső vetülete, vagyis a konkrét eszménynek, Jézusnak, találkozása a mi adottság-világunkkal. Ennek felfedezése és megszerkesztése történik az aktív magányban. 4. Rácsodálkozás az eszményre. P. Hunya meghatározása szerint: „Az eszmény olyan nekünk való érték, főleg élő, személyi érték, amely maradandóan képes bennünket lefoglalni, érzéseinket kitüzesíteni, és akaratunkat cselekvésre indítani.” Racionális korunkban ez a „kitüzesedés”, ez a „rácsodálkozás” hiányzik. A szürke gondolatokat éppúgy, mint a meglátott eszményt ez az „érzelmi hév” emeli át a valóság rendjébe. Enélkül megmarad elméleti absztrakciónak. 5. Lelkesedés „kitágított pórusokkal”. A mai emberben egyre nagyobb a szakadék elvei és élete között. Egyfajta antropológiai skizofrénia tapasztalható, amelynek következményeként külön életet él test és szellem, mintha bizony nem az volna a rendeltetésük, hogy eggyé váljanak. A függetlenedni akaró, a szellemirányítását el nem fogadó, külön úton járó „biosz” „beszervezésére”, „asszimilálására” való ez a teljes valónkkal való fellazulás és lelkesedés. Az eszmény ilyenkor járja át pórusainkat, hogy lehatoljon és „beszervezze” az ujjunk hegyét is. 6. Az eszmény és valóság szembesítése. Az eszménynek az a rendeltetése, hogy lassanként átkerüljön életünkbe. Hogy hol tartunk lelki fejlődésünkben, és egyáltalán haladunk-e, és jó irányban haladunk-e, azt legegyszerűbben az eszménnyel való gyakori összehasonlítással mérhetjük le. 7. A dolgok fölé emelkedni - a dolgok mögé látni. Az átfogó, szintetikus látáshoz nélkülözhetetlen ez a távlat. Ugyanakkor a dolgok felszíne mögött meg kell látnunk a lényeget, sőt mi több, a jelentések és jelenségek, a „phenomenon” révén ki kell tapintanunk azt, amit jelentenek, s ami rendszerint „közvetlenül” elmondhatatlan. Amire az angol azt mondja: „Nézz a vászon mögé” - hiszen a kép a vászon mögött van. Úgyis mondhatnám, a dolgok itt kapják meg transzcendens veretüket. 8. Engedni egymásra hatni a dolgokat: asszociációk. A fellazult és felgerjedt lélek „másállapotban” van. De erre a „begyulladási hőmérsékletre” - miként az atomreaktornak is - el kell jutni. S ha eljutottunk, akkor a lélek titokzatos vegykonyhájában soha nem sejtett kapcsolatok jönnek létre. Jobb szó híján „asszociációnak” nevezzük a dolgoknak eme termékeny kapcsolatát, mely világosságot gyújt, láttat és színez, plasztikussá domborít, belehelyezi témánkat a dolgok összefüggésébe, tehát sztereo-hatása mellett a szintézist is szolgálja. 9. Kopogtatni az Úr ajtaján. Ez is elég elhanyagolt történése az aktív magánynak. A harmadik szint melyrétegében egyedül vagyunk gyötrő kínjainkkal, feszülő problémáinkkal. Ezeket az értelmi vagy erkölcsi jellegű kínokat, de még örömünket is az emeli fel a puszta gondolkodás síkjáról az elmélkedés magasára - mert hiszen mindazt, amit most húsz pontban összefoglalunk, mint az aktív magány tartalmát, hagyományos szóval elmélkedésnek nevezhetjük - hogy monológból szólítgatás lesz, tehetetlenségünk, elégtelenségünk megéléséből kopogtatás az Úr ajtaján. A zsoltárossal szólva: „Nyomorúságom mélységéből hozzád kiáltok, Uram!” Tőle várom már önmagam igazi megismerését, aztán az erőt, bíztatást, lendületet. 10, Beleszeretni az Egyetlenbe. Sokan panaszkodnak, hogy nincs igazi hitük. Pedig szeretetük nincsen. Egyszerűem nem szeretik az Istent. Talán elfogadják, vagy csupán elviselik. Olyanok, mint a rossz házastársak, akik kiábrándultak egymásból, mielőtt még valójában megismerték volna egymást. Avagy megunták a félreismert társat.

43

Miinél kevésbé szeretünk valakit, annál több kifogást támasztunk vele szemben. Tartósan kitartani valaki mellett csak szerelemmel lehet. A helyesen megismert Istenbe nagyon beleszerelmesedni ugyancsak itt lehet. Csak ez a szerelem képes Istent életünkben állandóan jelenlevővé tenni. 11. Önmagunkat szemlélni Istenben. Az önismeretnek leghatékonyabb módja ez. Az aktív csend legbelső szentélyében, az egymásra talált Isten és lélek bizalmas kettesében, már lehet az Isten, a szeretett Személy tekintetével nézni önmagunkat. Olyan ez, mint mikor a színész és rendező együtt nézik végig a közösen forgatott filmet. Kooproduktív kiértékelés ez. 12. Megrendülés – áhítat. Az élet taposó-malmában lelkünk elkérgesedik, megkeményedik. Elveszti rugalmasságát, fogékonyságát a finomabb érintések irányába. Lassan már közönyösen vesszük tudomásul a nagyszerű dolgokat is. Már nem tudunk megrendülni, ámulni, csodálkozni. A megrendülés bizonyos mozgás, „motus”, amely a szó nem köznapi értelmében jelent fogékonyságot, érzékenységet, könnyen kilendülést, mint az érzékeny műszer mutatója. Csak a durva hatásokat kiszűrve állíthatjuk át lelkünket erre a megrendülni kész tevékenységre, különben a dübörgő hatások tönkretennék. Prohászka áhítatnak nevezi, és így ír róla: „Aki lelkéből akar élni, annak koncentrált, s elmélyedő embernek kell lennie. Ezt az elmélyedést és kapcsolatba lépést a bennünk pihenő, a felébresztett szellemi világgal nevezem áhítatnak. Áhítat nekem az, mikor önmagamban, s önmagamnál, s nem magamon kívül vagyok, amikor szellemi benyomásokat s megérzéseket veszek úgy a csillagos égtől, a zúgó erdőtől, mint lelkem nyiladozásaitól és megérzéseiről; amikor tisztulok, buzdulok és nemesbülök tőlük. Ilyenkor tárul föl bennem az, amit magamon kívül hiába keresek: a tulajdonképpeni, a naivul s ugyanakkor ideálisan emberi”. Ezt a megrendült áhítatot nagyban segít előidézni a zene is. 13. Odaadás. Csak az odaadott élet a teljes élet. Az Istennek odaadott élet a legteljesebb élet. Ahhoz, hogy életemet a cselekedetek területén odaadhassam Istennek, előbb itt kell kézbe vennem és átadnom egész énemet. Ha az Isten végtelen szeretete egyszer megdobogtatta szívemet, és én körülnézek, hogy mivel viszonozhatnám, közben rájövök arra, hogy magamon kívül semmim sincs, akkor egyszerre ajánlgatni kezdem rozzant önmagam. Ilyeneket fogok a legegyénibb színekben megfogalmazni és megélni: „Íme, itt jövök Istenem, hogy akaratodat megtegyem!” „Íme az Úr szolgálója, szolgája, legyen életemben minden úgy, ahogy Te akarod!”... 14. Compassio. Ha egyszer tudom azt, hogy a szeretetet csak a kereszt elvállalása árán lehet élni, és tudom azt, hogy az, aki nekem a legkedvesebb, az vállalta, akkor bennem is megmozdul valami, hogy ne legyek közömbös Jézus szenvedése iránt. Hiszen azért vállalta, mert engem szeret. Ettől kevesebb szeretet is meghatna. Így most nem csupán együtt érezni akarok vele, hanem Tőle kérek erőt, hogy a szeretetért én is keserűség nélkül tudjam vállalni a kereszteket. 15. Találkozás a Szeretett Személy szempontjaival. Mi nem élhetünk úgy egymás mellett, mint két ismeretlen. Ha az Isten feltárta, kinyilatkoztatta magát, akkor nekem messzemenően meg kell ismernem „gondolkodásmódját”, át kell vennem szempontjait. Annyira át kell vennem „stílusát”, hogy már az átlag esetekben külön megkérdezése nélkül is úgy járjak el, mint Ő tenné helyemben. Akit szeretünk, annak még a gondolatát is ellessük. Jézus nyilatkozataiból és tetteiből lassan ki kell építenem a mögötte álló Személy jellemrajzát és szándékvilágát. 16. Lebírhatatlan vágy életünk megváltoztatására. Az Úr szólítgatásai és a Vele való találkozások arra irányulnak, hogy végül is életünket gyökeresen megváltoztassuk, ráállítsuk az Ő útjára. Minél valódibb lesz iránta való szeretetünk, annál lebírhatatlanabb lesz a vágy, hogy életünkkel is felzárkózzunk megismert szempontjai mögé. 17. Életünk konkrét átprogramozása. A lelkes elhatározások jó szándékából csak akkor lesznek valódi lépések a jézusi úton, ha megszerkesztjük életünk konkrét

44

átprogramozását. Miután bemértük a lemaradásokat, kijelöltük a fejlődés és erőfeszítések fő irányait, akkor konkrét - időráfordítással is mérhető - tervet készítünk. 18. Aggódás a mieinkért. Akik közel állnak hozzánk, akik ránk vannak bízva, azok sorsát meg kell beszélnünk az Úrral. Mit tehetünk, és mit teszünk értük? Mi az, ami már kívül esik hatókörünkön, s ott már csak az ima által fejezhetjük ki szeretetünket? 19. Kitekintés a jövőbe. Az ember távlati terveket készít, hosszú lejáratú programokat valósít, mert az Isten Országa építése egyre kevésbé oldható meg spontán, ötletszerű módon. Közben a jövőre vonatkozó terveket a múlt tapasztalatai alapján korrigálja. Képzeletét is mozgósítja, képeket vetít a jövőbe, modellt szerkeszt, amely irányt mutathat a fejlődésben. 20. A feltöltöttség maximuma: az extázis. A lélek az aktív magányban így vagy úgy, de Istennel töltekezik. E töltekezés kétirányú „erőfeszítés” eredménye: az egyik az ember lehető legteljesebb megnyílása Isten felé, a másik: az Isten „behatol” a lélekbe, hogy azt maximálisan feltöltse, boldoggá tegye. Csak mint lehetőséget említem meg: a megtisztult lélek, aki mindent megtesz, hogy odaadja magát Istennek, átélheti az Istennel való találkozás olyan boldogságát, olyan extatikus hőfokát, amelynek leírására nincs emberi szó, mégis az aktív magány történései - bár kivételesen minősített történései - közé tartozik.

5.3 Az aktív magány következményei Két szóval is elmondhatom: boldogság és boldogítás. A részletezés mégis többet mond: 1. Eligazodás. Életünk káoszában, avagy csak homályában, felragyogott a Sarkcsillag, a fix pont, amelynek alapján már eligazodhatunk. Felismerjük, mit kell tennünk. Nagy értések, bevilágítások, új szempontok, látószögek felbukkanása kísérheti ezt. Persze nem mindig. 2. Megnyugvás. Még ha nem is változott meg élethelyzetünk, ha nem is tűnt el a fekélyt okozó góc, ha nem is léptünk tényleges lépést, mégis, már maga az eligazodás, a megoldás felbukkanása, a kibontakozás reális lehetősége megadja a viszonylagos megnyugvást. Az érzelem zaklatottsága elcsitul, és ha lelkes volt a csend, akkor csak annyiban türelmetlen, hogy cselekvésre nógat. 3. Céltudatos cselekvés. A célt az „eligazodás” címszó alatt megkaptuk. Eddigi egy helyben topogásunk, avagy céltalankapkodásunk, esetleg csak toloncoltatásunk azonnal értelmesen rendeződik a cél irányában. Már a cél felé sorakoztatjuk fel cselekedeteinket, mint sorfalat álló katonákat. 4. A lélek „áthatolása” a testen. Rabként kezelt szellemi részünk az aktív magányban „átrendezte”, „beszervezte” egész valónkat, hogy azon keresztül láthatóvá váljon, s így közölhető legyen másokkal, a közlésnek ilyen plasztikus fokán. Csak az ilyen „átasszimilált” testen keresztül lesz „látható” a lélek. Igenis, nagyon nagy eredménynek könyvelhetjük el az emberi szellem ilyen „térbeli” közölhetőségét. 5. Az Isten lesz láthatóvá életünkön. Akár a hegyről lejött Mózest, akár Jézust nézték, azonnal előtűnt arcukról az Istennel való társalgás fénye. A gyarló ember szent emberként tért vissza. Igen, mert az elmélkedésben Isten vonásai rajzolják szellemi arcunkat, a szellem pedig az előbbi pont alapján „kiül” a testre: tehát az Istennel telített lélek lesz tapasztalható életünkben. Nem csak fiziognómiánkon, hanem szavainkban, tetteinkben is Isten jelenik meg. 6. Oldottak és vonzók leszünk. A legtöbb ember tele van görcsökkel, gátlásokkal. Ezek oldódnak fel az aktív magányban. Még pontosabban: az a tudat, hogy nagy kincsnek vagyunk a birtokában, hogy feltöltöttek vagyunk, ez szellemi adásra ösztönöz, és így indítást kapunk arra, hogy épp ez okból lépjünk kapcsolatba az emberekkel. De ez a kapcsolatba lépés teszi még oldottabbá, gördülékenyebbé egyéniségünket. Vagyis az oldottságnak csak egyik felét kapjuk meg a magányban, a másik fele a tényleges emberi kapcsolatokban alakul ki.

45

A gátlásossal szemben az oldott ember a vonzó. Ha az illető ezt az oldottságot szellemi kincsek, és szeretet továbbítására használja, máris előttünk áll a vonzó krisztusi ember. 7. Szavunk hatékony lesz. Minél mélyebb a csendünk, annál súlyosabbak a szavaink. Csak a lapos szóáradatra nem figyelnek oda az emberek. Mi szert tehetünk a remeték bölcsességére azok egyoldalúsága nélkül. Ettől hatékonyabb már csak az a szó lehet, amelyet életünkben is megvalósítottunk. 8. Tisztultabb lélek. A tiszta lélek négyfajta világosságot jelent: a gondolatok (meggyőződés)), a szavak és a tettek tisztaságát, és legvégül, a gondolatoknak Istenhez, az Örök Világossághoz való igazítását. Ha belülről kifelé haladva 0-val jelöljük Istent, 1-gyel meggyőződésünket, 2-vel szavainkat, 3-mal tetteinket, akkor azt mondhatjuk, hogy őszinte ember az, akinek szavai meggyőződésével, igaz ember az, akinek tettei szavaival, tiszta ember pedig az, akinél mindkettő megléte mellett meggyőződése Istennel van összhangban. Számokkal jelölve: az őszinte emberben az 1-2 szint, az igaz emberben a 2-3 szint, a tiszta emberben ezek mellett a 0-1 szint is harmóniában van. Mivel az aktív magány éppen a 0-1 szintek egyeztetésére való, érthető, hogy ennek nyomán az ember tisztává, áttetszővé válik. Hiszen rejtegetni csak hamis, valóságellenes önmagunkat szoktuk. Minél inkább elhatároljuk magunkat tisztulatlanságainktól, minél jobban „behatolunk az Istenbe”, annál inkább merjük megmutatni Istenben ténylegesülő valóságosságunkat - és éppen ez a tisztaság. 9. Magunkkal ragadás. Másokat lelkesíteni csak elragadtatott személy tud. Akinek az aktív magány következményeként élményektől feszül a belseje, az könnyebben tud másokat is fellelkesíteni és a jézusi útra lendíteni. Fiatalokra hatni enélkül nem is lehet. 10. Harmónia. E szóval az aktív magány valamennyi következményét összefoglalom. Az értelem, érzelem és akarat dinamikus egysége ez. A háromatomos vegyület (H2O) stabil összhangja, ritmusos működése. Az ide eljutott emberre mondhatjuk: Ilyennek gondolt el minket az Isten!

6 Milyen ellenerőkkel szemben küszködünk? Ellenszélben a tavon. „A hajó már a tenger közepén volt, és kínlódott a hullámok között, mert ellenszél volt.” (Mt 14,24)

A kezdet lendületében az ember hallatlanul optimista akár a lelki életben, akár az emberhalászásban. Csak nyílt vizekre jutva kezdünk elbizonytalanodni. Ott - távol a védettséget nyújtó parttól - tör reánk az ellenszél, ott vesszük tudomásul az ellenerők létezését és szenvedjük fékező hatásukat. Eleinte az ember jobban el van foglalva saját erőfeszítéseivel. Azt figyeli, jól csinálja-e. Avagy éppen az evezőpadon mellette erőlködő társára pislog: ő hogyan csinálja? Csak amikor már nagyon gyanússá válik, hogy egy helyben vesztegel, kezd figyelni a külső hatásokra is. Úgy vélem, ez a természetes. Először meg kell tanulnunk jól evezni, azután foglalkozhatunk csak navigációval. Valóban ez a tapasztalati sorrend. Az első dolog: kínlódás az evezés tudományának megszerzéséért, ezt követi az evezés és az előrehaladás öröme, majd ezt váltja fel az újabb kínlódás, de most már az ellenerők miatt, amelyek épp akkor támadnak fel, amikor már ígéretes az előrehaladásunk. Mintha csak megirigyelték volna tőlünk az előrehaladás örömét. Tegyük fel a kérdést: Apostoli munkánkban milyen külső ellenerőkkel kell küzdenünk?

6.1 A világ és a világ fiai Mindkettő nagy ellenerő. Fölfelé, Jézus felé kapaszkodni csak a világnak ellentmondva és egyre jobban ellentmondva lehet. Erre a nagy fölülemelkedésre csak a valódi szeretet

46

képesít. Csakhogy a kezdő ember magasabb lécet céloz meg, mint amit át bír ugorni. Többről akar lemondani, mint amire tényleges szeretete - és nem lelkesedés szülte vágyai - képesíti. Az ilyen erőszakosan megtagadott világ egyszer csak berobbanó erővel dörömböl és kínálja a maga kívánatosságát finomabb örömökhöz még hozzá nem idomult túlbuzgóságunknak... Tapasztaljuk, hogy a világ fiai értetlenül állnak szempontjainkkal szemben. Egyrészt azokat nem is ismerik, csupán az azok nyomán született tetteinket, másrészt számukra nem valóságos az a világ, amelyre mi föltettük életünket. Így csak fantasztának, idealistának, valóságellenesnek bélyegezhetnek bennünket. Sokszor ki is mondják, hogy bolondok, őrültek vagyunk. Krisztus szeretete és keresztje számukra botrány, minket azonban mégis nyugtalaníthat, sőt elbizonytalanodva egyre jobban nyugtalaníthat békaperspektívából nyilvánított véleményük. Velük szemben állva, az ő evilági bizonyosságukat és otthonosságukat látva hasít belénk a kérdés: valóban nekünk van igazunk? Mi járunk a helyes úton? Ők az életidegenek, vagy talán mégiscsak mi? Nem kellene valamilyen kompromisszumot kötnünk, hogy a világnak is megadjuk, ami a világé és Istennek, ami az Istené?

6.2 A Sátán Az a teremtett szellem, aki már véglegesen döntött az Isten ellen, emberi méreteket messze felülmúló értelmét és akaratát arra használja fel, hogy minket is a maga táborába, tehát Isten-ellenes alapállásba tereljen. A Sátánnak nagyon sok szövetségese van Isten-ellenes „húzása” kifejtésére, tehát közvetlenül aránylag ritkán kell közbelépnie. Az anyag, a test, természetünkben a szeretet-igénnyel egyidejűleg meglévő önzés, bírvágy, a világ komplex egésze és a világ fiai – mind megannyi Isten-ellenes, tőle távolító húzóerőt képviselnek. A Sátán akkor kezd igazán felfigyelni, amikor valakiben és valaki körül komolyan kezd tért hódítani az Isten Országa. A nagyot akarók és a nagyot cselekvők az ő igazi vadászterülete. Ahogy Bernanos mondja: „A Sátán gyűlölete a szentek számára van fenntartva”. Érdemes felfigyelnünk a Sátán módszereire. Jézus a „hazugság atyjának” és „gyilkosnak” mondja öt. Az első szerint a megtévesztés világának a fejedelme, a másik szerint az erőszakra bujtogatás szellemi vezére. Hazugsága, megtévesztése, rugalmassága miatt a Sátánt nehéz felismerni, tetten érni. Ügyesen bujkál, ügyesen újjáfesti magát. Minden alakban megjelenik, sokszor a miénkben is. Legfőbb célja: végső célunktól és egyben boldogságunktól, Istentől eltéríteni bennünket. Ennek érdekében semmiféle eszköztől sem riad vissza. A megfélemlítés, elbizonytalanítás éppúgy szerepel módszerei között, mint a Szentírás helytelen idézése. Kezdők számára alapvető stratégiája: elhitetni, hogy a tapintható világ az egyetlen valóság. Inszinuálni azt, hogy csak a gazdasági célkitűzéseknek van igazi létjogosultságuk. Az „egyre többet szerezz, hogy egyre boldogabb légy” elv gazdasági és politikai machiavellizmust eredményez. Az erőszak ennek a stratégiának nélkülözhetetlen eszköze. Az öncélúvá tett emberek szükségképpen egymás ellen fordulnak, és itt, eme a szinten csak az erőszak, és az értelemmel is meghosszabbított erőszak szolgálhatja valakinek a felülemelkedését. Ez az elv minden más - mégoly nemesnek tartott - emberi erőfeszítést a valóságtól elrugaszkodó gondolati konstrukciók világába utal. Magasabb szinten, vagyis ahol az ember már kinőtt abból a primitívségből, hogy az anyagot és a gazdagságot tekintse egyetlen valóságnak, igyekszik bármiféle törekvést öncélúvá, én-központúvá tenni, hogy így a küzdés irányát eltérítse Istentől. A szeretet alapvető másokért-élésével szemben még a remete imájában és böjtjében is fellángolhat az öntetszelgés, a legbuzgóbb apostol szívét is megkísértheti az önelégültség, a célnak megélt sikerélmény. A durva erőszakot sokkal szublimáltabban hinti belénk a féltékenységben, és azon gondolatok formájában, hogy a mi módszerünk és igazságunk az egyedül üdvözítő, tehát harcolnunk kell a másikkal szemben. Testvért testvérrel állíthat

47

szembe a gőg ezernyi árnyalata, vagy önzésünket az igazságra kivetítő kizárólagosság megélése... Micsoda ellenszél dobálja hajónkat, és ha sikerül felborítania, ha kipottyanunk a jézusi úton való evezésből, már csak távolról és egyre távolodva halljuk a sátáni kacajt, mert egy jó darabig ismét nem lesz szükség közvetlen beavatkozására. Ilyen felborított, vagy ha jobban tetszik „kiborított” állapotban már sem Jézust nem érezzük közelünkben, sem Pétert és a testvéreket. Olykor puszta létünkért harcolunk magányosan, fuldokolva a világ tengerében. Amit akartunk: önmagunkat - megkaptuk. Még jó, ha idejekorán felismerjük, hogy a magunkra maradás és az önmagunkba záródás maga a pokol. Ide borított be a Sátán. Hogyan jutottunk ide? Úgy, hogy aprónkénti Jézus-ellenes döntéseink révén egyre több fogódzópontot adtunk a Sátánnak. Bűneink, főleg önzésünk, gőgünk folytán egyre szabadabbá tettük számára a behatolást szívünkbe, ahonnan szívós háztömbharcokkal kiszorította az Istent. Egyszer csak arra döbbentünk, hogy megszálltak bennünket. A megszállottak már sokkal nehezebben indíthatnak ellenoffenzívát a megszálló hatalommal szemben. Ha azonban Jézust ismét a hajónkba hívjuk, elül az ellenszél.

6.3 Az értetlen vagy rosszindulatú keresztények A kereszténység történelmi arányokban is eltorzult, az egyes emberekben is eltorzulhat. Akár a történelemben, akár az egyes ember vallási életében, ha túl sokáig nem vesszük észre a hibás gyakorlatot, a jézusitól eltérő elvi és gyakorlati vonalvezetést, akkor megrögződünk a helytelenben úgy, hogy azt fogjuk helyesnek tartani. Az évszázadok szentesítésének nagy befolyásoló ereje van! Amit generációk nem gondoltak végig, vagy nem gondoltak át újra, azt önkéntelenül hitletéteményként kezdik kezelni és forradalminak, lázadónak minősítenek minden olyan gondolatot, amely abból a gyanúból indul ki: hátha Jézus nem így gondolta. Ha igaz az, hogy a „csúsztatás” a Sátán legveszedelmesebb fegyvere, akkor az is igaz, hogy az evilág szellemének hatására tett engedményeink, csúsztatásaink lassankénti legalizálása, dogmatizálása a jézusi tanítás és élet elevenségének legnagyobb gyilkosa. Mivel mindnyájan benne élünk az evilágban, és csak lehetőségként az Isten és a Sátán Országában, nyilvánvaló, hogy az evilág „beszüremkedése” vallásos gondolkodásunkba és életünkbe, állandó tapasztalati tény. Ám most nem ezt a veszélyt jelezzük, - erről már szóltunk - hanem az ennek nyomán előállt helyzetet az Egyházon belül. Azt az állapotot, amikor keresztények sem hajlandók észrevenni ezt az állandó beszüremkedést, és eme kikerülhetetlen tény mellett sem akarnak állandó önvizsgálatot tartani újabb és újabb egyéni és közösségi Jézusra figyelések folytán. Egyszerűen szólva: egy ilyen primitíven konzervatív keresztény a legnagyobb gyanakvással figyelheti Jézushoz igazodó törekvésünket. Mivel számára nem Jézus a közvetlen hivatkozási alap, hanem az Egyház történelmileg létrejött megfogalmazásai és főleg gyakorlatai, ezért támadni sem jézusi kijelentések alapján fog minket, hanem az Egyház ilyen vagy olyan, Jézusnál sokkal későbbi tekintélyeire hivatkozva. Nagy ellenszelet jelent apostoli munkánkban, amikor keresztény katolikus testvéreink értetlenek céljainkat illetően. Megvádolnak lázadással, és ki tudja még mivel. Hiszen az ő álláspontjuk szerint az a jó keresztény, aki imádkozik, templomba jár, egyéb ügyekben pedig engedelmesen aláveti magát az arra kijelölt egyházi vezetők döntéseinek, és még gondolatban is tartózkodik attól, hogy ezeket felülbírálja. Az ilyen - nem gondolkodó, de nem is cselekvő - keresztény nem fog fennakadni ellentmondásokon, nem is töri fejét ezek megoldásán, ennek következtében nem is lesz alkalmas arra, hogy gondolkodó embereket eligazítson, hogy igazságkeresőket és Istenkeresőket szolgáljon. E Jézust-szomjazó világban nem adhatja azt a Jézust, akit maga sem keres közvetlenül. Tehát maga használhatatlan lesz apostoli munkára, beleesve a kényelmes engedelmesség és a még kényelmesebb semmittevés csapdájába. Érthető, de nem menthető önigazolásra nem marad számára más lehetőség, mint azok bírálata, lehurrogása, akik valamit akarnak tenni a jézusi úton mások megtérítésére.

48

Jellemző rájuk és ellenszelükre, hogy általában nem is akarják megismerni gondolatainkat. Az általuk kialakított előítéletek alapján minősítenek bennünket különféle jelzőkkel. Kényelmi okok vagy helytelen engedelmességi koncepció miatt nem is mennek bele Jézus tanításának mélyebb megértésébe és újabb átgondolásába. Azon kevesek pedig, akik mégis hajlandók erre, hamarosan fel fogják fedezni az ellentmondást a jézusi tanítás és annak történelmi megjelenése között. E ponton áll be a sokk-hatás, és ha nem elég kreatívak, akkor ismét csak egyházhűségüket fogják hangoztatni érvek és újabb teljesítmények helyett. Ellenkező esetben kezdenének rokonszenvezni törekvéseinkkel. Még e szintnél is lejjebb találhatók a rosszindulatú keresztények, akik sokszor infrahumán érzelmi befolyásoltság alatt dühösen könyvelnek el minket ilyen, vagy olyan erők szolgálattevőinek, protestáns és egyéb bomlasztó erőknek.

6.4 A sorainkon belüli meghasonlás Nem mint valami csodálni való és rendkívüli eseményt vesszük ezt tudomásul, hanem mint a gyenge emberi természet velejáróját. Közösségeink is és annak tagjai is ki vannak téve a világ beszüremkedésének. Legfeljebb azon csodálkozunk el, hogy sokévi közösségi múlt után is olyan bántó szeretetlenségek, önzések, meg nem értések ijesztenek, amelyeket komoly fejlődés esetén már régen ki kellett volna küszöbölnünk életünkből. Szent Péter és Pál is összekülönböztek. Az őskeresztények életében elég sok vitát, meghasonlást ismerünk. Sok tévtanító zavarta meg soraikat. Mi áll ezeknek a meghasonlásoknak a hátterében? Tömören: öncélú önérvényesítés. Ugyanis minden más probléma a szeretet szellemében megoldható. Az öncélú önérvényesítés egy-két megnyilvánulása: 1. Vetélkedés. Nem a nemes, hanem a nemtelen. Ki a vezető, ki a hangadó… S aki mindenáron az akar lenni, az esetleg a többi, vagy csak a másik értékes embert óhatatlanul leminősíti. Helyteleníti a másik szempontjait, eljárását. Nem elvi okokból, hanem azért, hogy neki legyen igaza. 2. Szereplés-csillogás. Közösségben erre mindig nagy a kísértés. De ha valaki erre használja a közösséget, akkor az bizony ellenszelet jelent. 3. Tévtanítás. Az egyénieskedés egyik eszköze. Csak azért is mást mond, mint a többiek. Ilyenkor az igazságkeresés csak látszat, cél a feltűnés. 4. Féltékenység. Az önző embernek fáj, ha mást jobban szeretnek, vagy mások jobban megértik egymást. Valamiféle kiközösítést vagy elszigetelést érez abban, ha kívüle is szót értenek. Pedig az a dolgok kikerülhetetlen természete, hogy valakik jobban, mások kevésbé hangolódnak össze. 5. Érzékenység-sértődés. A finomabb idegrendszerű ember rendszerint túlérzékeny. Minden kijelentést - legyen az bármilyen ártatlan, vagy más irányú - saját személyével hoz összefüggésbe. Valamiért mindig meg van sértve, ha nem, akkor éppen most fog megsértődni. A végsőkig próbára teszi a többiek szeretetét. 6. Fegyelmezetlenség. Nem veti alá magát a közösség íratlan törvényeinek. Késés, elmaradás, készületlenség, vitafegyelem be nem tartása, egyénieskedés, stb. 7. Környezeti terhelések. Ide soroljuk azokat a hatásokat, amelyeknek általában minden ma élő ember ki van téve. Csakhogy amíg másoknál ez a szél esetleg csak sodortatást jelent, hiszen komoly célratörés híján mindegy, hogy merre mennek, addig náluk ezek az erők felnagyítódnak, mivel határozott célirányosságunknak ellene dolgoznak. Gondolok itt a felgyorsult élettempóra, a növekvő hajszára, rohanásra, zajártalmakra, forgalmi túlzsúfoltságra, légköri, időjárási zavarokra, frontátvonulásokra, a figyelem kényszerű szétszóródására, a feldolgozhatatlan információözönre, a kis lakásokban a televízió, rádió miatt megoldhatatlan elkülönülési nehézségekre, stb.. Az a családtag, aki állandóan közbeszól, ha mi olvasunk, vagy írunk; az a váratlanul érkező és távozni nem akaró látogató, aki lehetetlenné tesz tervet, napirendet; az a kiskorú gyerek, akivel

49

közvetlenül törődni kell, mind-mind ellenszelet jelent önképzésünkben, imaéletünkben és apostoli tevékenységünkben. Mivel itt nem a védekezés megoldásait adjuk, csupán az ellenerők felvázolását, ezért éppen csak felvetjük a kérdést: Mi jobb? Szélvédő gátakat építeni, esetleg átmenetileg kitérni a fő szélirányból, avagy éppen füldugót használva kifogni a szelet a vitorlából?...

7 A félreismert Isten - a félreismert Jézus. A kísértetnek nézett Jézus. „Amikor a tanítványok meglátták a tengeren járni, megrettentek, azt mondták, hogy kísértet, és ijedtükben felkiáltottak.” (Mt 14,26) A valóságos Jézust azért, mert különleges körülmények között volt, mert nehéz volt Őt felismerni, és mert a tanítványok fejében is egy sereg helytelen képzet támadt kísértetnek nézték. Tehát Jézus is, Isten is félreismerhető. Elmélkedésünkben tartsuk be az időrendi sorrendet!

7.1 A félreismert Isten Nem csak az egyes ember, a történelmi ember is fokozatosan ismeri meg az Istent. A korábbi homályos közelítések egyre határozottabb körvonalat nyernek. Minél homályosabb, minél elmosódottabb a kép, annál könnyebb belevetíteni saját helytelen elképzeléseinket. Így nem csoda, ha se vége, se hossza az eltorzított, vagy egyszerűen csak félreismert Isten-arcoknak. Inkább csak mutatóban lássunk néhányat akár a Jézus előtti, akár a Jézus utáni időkből. 1. A haragvó, bosszúálló Isten. Az Ószövetségben is fellelhető, de tipikusan pogány istenarc. Az emberek helytelen cselekedetei kihozzák sodrából (micsoda antropomorfia!), és csak akkor nyeri vissza nyugalmát, ha bosszút áll az őt sértő cselekedetekért. 2. A hadak Istene. Mint népe hadseregének legfőbb protektora, az ellenfél megsemmisítését mozdítja elő. A hadi sikerek fokozzák dicsőségét, s a vereség kétségessé teszi létét, gyalázásra ad okot. Legalábbis népe így gondolja. Hacsak istene nagyságának megmentéséért vereség esetén nem kezdi hibáztatni saját magát. Ez az Isten parancsot ad például a legyőzött ellenség minden férfi tagjának legyilkolására azon megokolással, hogy az előmozdítja a vallási élet keveretlenségét, tisztaságát. 3. A lekenyerezhető, megvesztegethető Isten. Túl az emberek mindig meglévő engesztelési igényén, a bemutatott áldozat szolgálhat arra, hogy a bemutató az Isten kegyét megnyerje, illetve maga felé fordítsa. Nagyobb kérés teljesítése reményében több anyagi, illetve állatáldozatot kell hozni, vagy egyéb vallási obszervanciát teljesíteni. 4. A féltékeny Isten. Ha valaki más Istent imád, akkor ez a képzelet-szülte kísértet-isten féltékeny. Mintha bizony nagysága azon múlna, hogy minél többen őt ismerjék el uruknak. A más istent imádókat - láttuk az imént - akár el is pusztítja. 5. A teljes értékű elégtételt váró Isten. Ez az Isten megsérthető. Meg is sértődik, meg is haragszik. Sőt az ember csak arra elég, hogy megsértse öt, de arra már nem elég nagy, hogy kiengesztelje. Az engesztelést nyújtónak vele egyenrangúnak kell lennie. Ezért küldi Fiát a földre, ezért küldi a keresztre. Csak a Fia kereszthalála nyugtatja meg ezt a nagyon érték-hierarchikusan gondolkodó Istent. 6. Imánk hatására a világ sodrába belenyúló Isten. Amíg az Ő akaratának teljesítéséről van szó, addig nincs is baj az imával. De mi hamar leszállunk az anyagi-biológiai kérések szintjére, és ezek nyújtását is tőle várjuk. Méghozzá imánk hatásaként. S mivel egyéb módon már nem tudtuk megszerezni, ezért nyilván csoda útján.

50

7. Isten a változatlan Abszolútum. Ebben a változatlanságban főleg igazságosságát emelik ki, amely miatt félni és rettegnie kell annak, aki bűnös életével kihívta maga ellen ezt az isteni igazságosságot. Ha irgalmas is - mondják - igazságossága nem hagyhat büntetlenül bűnöket. 8. Az időtlensége miatt együttérzésre képtelen Isten. Ha az időtlenség csupán fosztóképzős alak, akkor ez képtelenné teszi az Istent arra, hogy teremtményeinek sorsa aggodalommal töltse el Őt. Képtelen együtt örülni, vagy részvéttel nézni valakinek a szenvedését, nyomorát. De akkor annyit sem tud nyújtani, mint egy jó ember.

7.2 A félreismert Jézus Jézusnál összetettebb és éppen emiatt félreérthetőbb embert nem hordozott hátán a föld. Nem is csak az ellentétek, hanem az ellentétek végpontjai hajolnak össze benne harmóniává. Isten és ember, időtlen és időbeli, mindent-tudó és korlátok között fejlődő, ezek adják az ellentétek egyik csoportját. Szelíd és haragvó, vigasztaló és jaj-t kiáltó, egyetemes és személyhez szóló, fennkölt és közvetlen... - adják a másik csoportot. Az egyik az Isten-ember egységéből, a másik az ellentétes tulajdonságok egységéből származik. Elég, ha a kutató szem elfáradván csupán az egyik oldalt veszi észre, máris előáll a félreismert Jézus. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy saját tisztulatlanságunkat és tudatlanságunkat is belevetítjük, akkor a félreismerési lehetőségek egész arzenálja adódik. Itt is említsünk meg mutatóba néhányat. Talán a sok kísértettől megijedünk annyira, hogy szívós kitartással hozzálátunk az igazi Jézus felfedezéséhez. 1. A Jézuska. Sajnos, a kicsinyítő képző sokaknál nemcsak a gyermek Jézusra vonatkozik. Nemcsak a gyermek Jézus lesz túl jámbor, a légynek sem ártó, de egy életrevaló gyerek számára egyáltalán nem kívánatos eszmény, hanem a felnőtt Jézust is betoljuk ezzel az elnevezéssel egy olyan kísértet kategóriába, ahol a „tedd ide - tedd oda”, „nyámnyám” emberek tartózkodnak, mint az ember volt karikatúráinak vallásos kiadásai. 2. A mindent tudó Isten Fia. Ez a Jézus már nem is ember. Mindent isteni hatalommal intéz, mindent lát és ért. Ahogy a doketista eretnekek mondják: csak látszat testtel rendelkezett, hogy annak segítségével közölhessen velünk dolgokat. 3. A csodatevő Jézus. A szíre-szóra csodát tevő Jézus, aki ördögöt űz, halottat támaszt, bénával ágyat cipeltet - úgyszólván már varázsló. Mi sem természetesebb, mondják, mint a közénk jött Istennek tenni számlálatlanul a csodákat. Hitele is csak ezért van. Az élete úgyszólván mellékes. 4. Jézus a félisten: az emberfölötti Jézus. Könnyű volt neki, - halljuk sokfelől - Ő Isten volt. Tehát játszva kivéd kísértést, elvisel szenvedést, megold fogas kérdést, kikerül csapdát. Csakhogy mi nem vagyunk ilyenek, tehát mi nem követhetjük. Legalábbis ezekben. De ha jól megnézzük, úgyszólván semmiben. 5. A saját korába ágyazott Jézus. Egy Messiást váró nép Krisztusa Ő. Jól föltalálta magát abban a túlfűtött vallási légkörben. Remekül játszott a kor társadalmi-gazdaságipolitikai erőviszonyai között, de hát mégiscsak a zsidó partikularizmus foglya. Csak követői tágították ki emberiség méretűvé. Nem sokat tud mondani a mai embernek. Ha mégis, azt nagyon át kell tenni a mi viszonyaink közé. 6. A mágikus Jézus. Nagy ismerője volt a lélek titkos erőinek. Talán hindu fakír, jógi és mágus keveréke. Tudott hipnotizálni, szuggerálni. Ismerte a pszichoszomatikus hatásokat, azért gyógyított meg annyi pszichés eredetű beteget. A tömegpszichózishoz is értett. Olyan eleven erővel vetített képeket az emberek elé, hogy valóságosnak látták. 7. A kísértés és a bűnveszély felett álló Jézus. Isten létére nem követhetett el bűnt, tehát valóságos kísértése sem lehetett, olyan tudniillik, amely komoly és közeli bűnveszélyt jelent. A gonosz lélek próbálkozott ugyan nála, de ez nem jelentett neki különösebb problémát. Ebben végképp nem hasonló hozzánk. 51

8. A töretlen pszichéjű Jézus. Aki szemléli az Istent (visio beatifica), annak nem lehetnek érzelmi, hangulati letörései, nem lehetnek válságszituációi. Az csak miránk jellemző, sötétben botorkáló vándorokra. 9. A túlfűtött, a „megszállott” Jézus. Érzelmi túlfűtöttség jellemzi. Afféle vallási fanatikus. Jobb értelemben vett megszállott. Ő az a bizonyos „egykönyvű” ember, akit semmi más nem érdekel, mint a saját témája. 10. Az idealista, a valóság-ellenes Jézus. A legjobb értelemben, de a legszélsőségesebb idealista. Tehát valóság-ellenes. Nem az élet realistáihoz szól, hanem az álmokat kergetökhöz. 11. A kedélytelen Jézus. Sehol sem látjuk Őt nevetni. Nincs is humora. Nem is való csak a kedélytelen moralistáknak és erénycsőszöknek. Nemcsak Ő nem nevetett, még a nevetőknek is jaj-t mondott. Lehet egy földön élő ember mindig csak komoly? 12. Az ostorozó Jézus. Haragvó próféta. Ostoroz bűnöket, hibákat, embercsoportokat, vallási előítéleteket. Ténylegesen is ostoroz szent dolgokból üzletet csináló, talpraesett üzletembereket. Fenyeget kárhozattal, fogcsikorgással. Megijeszt városokat, népeket. Ostoroz, ítél, büntet. 13. A forradalmár Jézus. Kora eszméit és kora gyakorlatát szétfeszítő forradalmár. Annyira újat hoz, annyira újszerűen adta elő, annyira nyíltan bírálta a vezető réteget, hogy a mindig konzervatív vezetés csak kiiktathatta Őt a társadalomból. 14. Jézus a nagy ember. Rendkívüli ember. Vallási zseni. Az Isten kedves kiválasztottja és elfogadottja - de csak ember. Ahogy az adopcianista eretnekek tartották. Isten fiává fogadta ezt a hősi erőfeszítésű, Istennek teljesen odaadott életű embert. 15. A szenvedést vállaló passzív Jézus. Egy alapvetően eltorzított élet, amelyre rányomja bélyegét az Atya akaratából elvállalt szenvedés és kereszthalál. Lefogja és megbénítja energiáit ez a passzív küldetéstudat. Így nem lehet példája az alkotó, az életet alakító embernek, csak az élet országútjának szélére szorult szenvedőknek. 16. Az életharcban elbukó Jézus. A Szupersztár végeredményben tragikus hős. Nagyszerű, ahogy alakítja életét, ahogy szembeszáll előítéletekkel, vállalja a kompromittáló helyzeteket és személyeket is. Remek eszmény minden neheme beskatulyázható bohém léleknek, akik nem engedik joggal-törvénnyel lebéklyózni magukat, szeretik az élet lüktető elevenségét. De hát sajnálatos módon mégis azok a „fafejűek” győztek, akik minden időben a hatalmat birtokolják. Természetesen bukásában is óriási Ő. 17. A kegyelmével hatékony Jézus. Jézus egyszer s mindenkorra megváltotta a világot. A véres kereszthalál megnyitotta a kegyelmek csatornáját, melyek, ha minket is elárasztanak, minket is üdvözítenek. Ez a Jézus megindított egyfajta szentségmechanikát, amelybe belekapcsolódva megváltottak leszünk. 18. Az evilágot, vagy a kozmoszt építeni akaró Jézus. Az egyiket a szekularisták, a másikat a teilhardisták mondják. Jézus nem világtól menekülő életidegenségre tanít, hanem a világ építésére, egyre inkább az ember uralma alá hajtására. Másrészt a kozmikus Krisztus az egész világmindenség fejlődésének húzópontja, vagy műszóval: konvergencia pontja. Omega pont, amely felé a fejlődés konvergál. 19. A helyettünk pasztoráló Jézus. Imádkozunk hozzá, hogy térítse meg ezt és ezt az embert. Kérjük, hogy mentse meg a kárhozattól a gonoszt. Kegyelmével úgy befolyásolja az eseményeket és az embereket, hogy az általunk fontosnak tartottak bekerüljenek az Egyház hajójába és mindenképpen a mennyországba. 20. A csupán egyszer megismert Jézus. Az is torzítás, félreismerés, ha azt gondoljuk, hogy Jézust már megismertük, és hogy ez a megismerés végleges. Mint minden titok, Jézus is csak spirálvonalban közelíthető meg. Egyik oldalát megismerve rájövünk egyoldalúságunkra. Erre a másik oldalra megyünk át. Így folytonosan körbejárva közelítjük meg határértékszerűen az ő igazi lényegét. Aki ehelyett egy véglegesült Jézus-arcot hordoz magában, az kísértetet lát.

52

8 Az erőt, biztonságot és békét nyújtó Jézus. „Én vagyok, ne féljetek!’” „Azonnal megszólalt, és ezt mondta nekik: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” (Mt 14,27)

„Azonnal megszólalt”. Egy percig sem akarja, hogy zavarodottak legyünk. Sietve meg akar nyugtatni. Jézus nem akarja, hogy övéi belső nyugtalanságban, bizonytalanságban legyenek. Nem akarja sem az érzelmi válságokat, sem az egyéb jellegű hisztériás „kiborulásokat”. Ez a siető készség mintha azt mutatná: Jézus számol azzal, hogy ha valaki érzelmileg nagyon elárvul, belső tartásában, meggyőződésében elbizonytalanodik, akkor egyre nehezebb lesz őt visszahozni a kiegyensúlyozott állapotba. Gyakorlati következtetésként tehát azt is mondhatjuk: gyakran azért „borul ki” valaki idegileg, mert túl későn fogadja el Jézus felkínált bátorítását. „Kísértetjáráskor” nagyon sokszor tűrőképességünket messze meghaladó megterhelésnek tesszük ki magunkat. Lehet ez akár a túlhajszolt munka, lehet a kellő tájékozódás, beirányzás, reális helyzetfelmérés elhanyagolása. Lehet ez vakmerő kacérkodás az ellenerőkkel. Mindenképpen a Jézustól való elszigetelődést és a „kísértetek” felnagyítását jelenti. Ha túl későn döbbenünk rá magunkra-maradottságunkra, akkor az ijedelem veszedelmes méretre tornászhatja fel magát. Ilyenkor Jézusnak kell sürgősen rászólni oktalanságunkra: Ne féljetek, itt vagyok veletek! Ó, nem a külső veszélyeket oszlatja el Jézus! Belülről segít: reális látást ad, hogy a valóságot ne rémeknek lássuk, és nyugalmat ad, hogy a veszélyhelyzetben, az elbizonytalanodás ellenére is tudjunk határozottan és nyugodtan cselekedni. „Bátorság”! De nagy szükségünk van Jézus bátorítására! Pszichés töréssel nem lehet Jézus útján járni.

8.1 Miből adódnak félelmeink? 8.1.1

Valóságellenes szemlélet

Akár úgy, hogy a valóságot torzítjuk ijesztő rémmé (akár Jézust, akár a körülményeket, személyeket, eseményeket), akár úgy, hogy a tényleges veszélyeket, ellenerőket felnagyítjuk, eltorzítjuk valamilyen pszichés terheltség folytán, vagy egyszerűen csak azért, mert a Jézussal való barátság helyett a félelem kerít hatalmába, amelynek az a természete, hogy mindig eltorzítja valóságszemléletünket.

8.1.2

Elbizonytalanodás

Mindig csak őrmagunkat megkérdőjelezve szabad előrehaladnunk. Igen ám, csakhogy az őrmagunknak és főleg másoknak feltett kérdésekre esetleg zömmel ellenkező előjelű válaszok futnak be. S noha tudjuk, hogy az igazságot nem a statisztika dönti el, mégis nem tudjuk függetleníteni magunkat sokak ellenkező véleményétől, és kezdünk elbizonytalanodni. Előbukkannak a mélyből a kínzó kérdések: jó úton járok? Valóban ez Jézus útja? Hogyan lehet, hogy oly sokan és oly huzamosan másként látják, és másként járják ezt az utat?... Ezek a kínzó kérdések jobbára érzelmi régiókból törnek elő, de talán olyan mélyből, ahol már érzelem és értelem egy tőből fakad.

8.1.3

A kockázat félelme

Kilépni a laposságból, a semmittevésből, az ember alatti világból mindig kockázattal jár. Minél nagyobbra tör valaki, annál nagyobb kockázatot kell vállalnia. Ha akár történelmi arányokban, akár egyéni életünkben sokáig letértünk Jézus Útjáról, akkor annak újra való megkeresése és az útra rátérés nagyon sok újat jelent a korábbi

53

elmélettel és gyakorlattal szemben. Új útra lépni pedig csak egy sereg kockázat vállalásával lehet. Minél kevesebbet ér egy ember, annál kevesebbet mer kockáztatni a felismert újért. Minél többre hivatott valaki, annál inkább vállal kockázatokat még akkor is, ha az félelmeket, szorongásokat kelt benne. Az úttörők izgalma ez. De csak ennek árán lehet átélni a felfedezés örömét. Bármilyen irányból érkező félelmet tekintünk is, ha ez a félelem számunkra egzisztenciális, akkor nem kell magyarázni, mennyire rászorulunk Jézus bátorítására. Jézus nem késlekedik ezt megadni. Az a Jézus, akit a maga valóságában ismertünk fel életünk tengerén, barátilag, testvérileg szól hozzánk. Félelmeink, szorongásaink közepette szól fölemelő, lelkesítő, olykor simogató, olykor szemrehányó hangja: Bízzál barátom! Ne ess oly könnyen a felnagyított rémek áldozatául! Szerezd meg lelki egyensúlyodat, békédet, hogy mindent a helyére tudj rakni, és helyes perspektívában nézni! Bátorságunk forrása tehát a Jézusban való bizakodásunk, a benne való reményünk. Valami „ősbizalom” kell hogy legyen minden keresztényben, mint a kis gyerekben van anyja iránt. Még sok mindent nem ért, de határtalanul bízik benne. Elég egy indoklás nélküli biztató szava: Gyere kicsikém, ne félj! Valami ehhez hasonló elemi erejű érzés fakad föl bennem, amikor félelmeim, bizonytalanságaim közepette felbúg Jézus szava: Bátorság, ne félj! „Én vagyok!”

8.2 A bátorító Jézus E két szón keresztül kinyilatkoztatásszerűen magasodik fel Jézus a kétségek és rémlátások fölé. Ahol jelen van az igazi, az általunk is helyesen felismert Jézus, ott a világ legnagyobb és legvalóságosabb ereje van jelen. Ez több dolgot is jelent.

8.2.1

Nem az vagyok, akinek véltek

Először tehát elsöpri lázálmaink rémképeit: „Nem kísértetek, fantomok vannak itt, hanem én vagyok!” Van ebben egy jó adag szemrehányás: Miért néztek engem másnak? Az ellenszél nyomán kelt félelmetek a legrosszabb szituáció ahhoz, hogy igazi mivoltomat felismerjétek.

8.2.2

Ismerjétek fel igazi mivoltomat

Jézus ismeretünk a part biztonságában, védettségében kezdődik, a szorgos, kitartó munka, az Isten Országa titkainak állandó keresése rajzolja elénk a valós Jézus-arcot. A kenyér-csoda előtti tanítás lelkigyakorlatos légköre ez. Csak ezt a kiindulásként helyesen megismert Jézust tudjuk a veszélyhelyzetekben is új, valós oldalakról jobban megismerni, de nem félreismerni. Én vagyok az Isten. Minden hatalom birtokosa, minden létezés alapja. Hogyan retteghettek, ha én veletek vagyok? Hát nem csendesítettem el még a háborgó tengert is puszta szóval? Számíthattok nálam nagyobb és valósabb erőre? Én vagyok a Szeretet. A szeretet sohasem válhat rémítővé, kísértetté. A szeretet mindig békét, biztonságot, meleget áraszt. Én vagyok a másokért-élés, a másokkal törődés. Szabad mellettem kétségbeesni, rémüldözni? Én vagyok a Béke. A szívek békéjét hoztam a világra. Nem a fegyvernyugvás békéjét, nem a másiktól való félelem békéjét. Azt a békét hoztam, amely nem fél a másiktól, sőt egyáltalán nem fél senkitől és semmitől, mert kincse nem hozzáférhető semmiféle támadó számára, mivel szívében hordja. Azt a békét, azt a belső nyugalmat és biztonságot hoztam, amely minden külső háborítás ellenére is a tiétek lehet.

54

8.2.3

A barátotok van itt

Én vagyok a ti állandó társatok, jóban-rosszban barátotok. Én vagyok, akivel együtt járjátok Palesztina poros, köves útjait, akivel együtt koplaltatok vagy lakomáztok, akivel együtt vendégeskedtek, vagy a szabadban háltok. A barátotok van itt, aki mindig szerez nektek erőt adó táplálékot. Hol a testeteknek, hol a lelketeknek. Az imént, esteledvén, jóllakattalak titeket öt kenyérrel és két hallal, és mindig erősítő táplálékotok lesz majd testem kenyere. Ha törtök belőle. Ha kinyúltok feléje, mert erőre lesz szükségetek. De táplálom lelketeket tanításommal is, és erősítelek titeket Szentlelkemmel is. A barátotok van itt, akit sokszor tán nem értetek, de nélküle még értelmetlenebb lenne az életetek. „Ne féljetek!”. Nekem nem közömbös, hogy ti milyen helyzetben, milyen lelkiállapotban vagytok. Rémüldözésetek, félelmetek, minden testi-lelki bajotok nekem is fáj, nekem is rosszul esik. Én valódi szeretettel szeretlek titeket, ezért azt akarom, hogy az elhárítható bajoktól mentesüljetek. Felesleges terheket ne vegyetek magatokra. Elég lesz a kikerülhetetlen kereszteket hordoznotok. Azokat, amelyeket az én nevemért, a tőlem tanult szeretetért raknak vállatokra a világ fiai. De ugyan minek gyengítenétek magatokat ilyen önemésztő keresztekkel, mint az indokolatlan félelem, a segítségemmel legyőzhető elbizonytalanodás és szorongás? Hagyjátok abba ezeket a lélek-lékeléseket, hogy erőtök fokozódjon az igazi keresztek vállalásara! Mert bár nagyon szeretlek titeket, de azoktól nem tudlak megmenteni. Ahhoz el kellene vennem azok szabadságát, akik a kereszteket rátok rakják. De akkor már nem lennének emberek. Így hát most fogadjátok el szeretetemet, bátorításomat: nem hagylak árván titeket!

9 Utak Jézushoz Uram parancsold, hogy hozzád menjek. „Péter így válaszolt neki: Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen. Ő azt mondta: Jöjj! És Péter kiszállt a hajóból, elindult a vízen és ment Jézushoz.” (Mt 14,28-9)

9.1 Bizonyosság, hit vagy vakmerőség? Helyesen és jól akarunk cselekedni. Sőt, szeretnénk, ha döntésekben valósuló erkölcsi életünk meglehetős biztonsággal haladhatna célja felé. Ez azt jelenti: szeretnénk egy olyan biztonságot nyújtó készségre szert tenni, amely megkímél minket attól, hogy minden akarati döntésünk előtt hosszadalmas vizsgálódásokat végezzünk. Szeretnénk jól használható módszert találni arra, hegy Jézus felé vezessen utunk, ugyanakkor biztonságérzetünk is megalapozott legyen. Ilyen töprengések közepette találjuk szembe magunkat e három fogalommal: bizonyosság, hit, vakmerőség. Egy sereg dologról tudunk tapasztalati, vagy tudományos értékű bizonyosságot szerezni. Nevezzük ezt objektív bizonyosságnak. Eme azt értjük, hogy a mindig szubjektív természetű bizonyosságoknak objektív alapjai vannak. Ha ez a közvetlen tapasztalati vagy tudományos meggyőződés hiányzik, szubjektív bizonyosságról beszélünk. Ez a hit. Elhiszem egy személynek - a mi esetünkben Jézusnak - amit mond, és úgy is teszek, amint mondja, két okon: egyrészt sokoldalúan meggyőződtem szavahihetőségéről, mivel ő ismeri is a valóságot és úgy is mondja el, amint van. Másrészt egy sereg dologban igazolást nyert, amit mondott, így tehát azon dolgokban is bizonyos lehetek, amelyeket nem vizsgáltam meg tapasztalati úton, de hiszem, hogy ezt is úgy mondja, mint azokat, amelyekről meggyőződtem. (Az is nyilvánvaló, hogy a hit nem zárja ki a megelőző objektív bizonyosságot.)

55

Itt tehát ez a szubjektív bizonyosság, vagyis hit nem más, mint erkölcsi bizonyosság méghozzá átlagon felüli erkölcsi bizonyosság - arról, hogy Jézus igazat mond és tesz, tehát követhetem Őt. Ennek a hitnek a birtokában cselekszik Péter akkor, amikor nem vizsgálja meg tapasztalati úton a vízen való járás lehetőségét, hanem hisz annak a Jézusnak, aki puszta szóval vizet borrá változtatott, vihart csendesített, kenyeret szaporított. Tette a tapasztalat számára bármennyire is meghökkentő, a hit számára természetes. Vakmerőségről akkor beszélünk, amikor valaki úgy cselekszik, hogy nem is objektív bizonyossággal, nem is fáradsággal megszerzett hittel, hanem csupán indokolatlan merészséggel rendelkezik. Elmélkedésünkben önmagunkra reflektálva meg kell vizsgálnunk: 1. Megszerezzük-e a megszerezhető bizonyosságot azokban a dolgokban, amelyekkel foglalkozunk, amelyek Istenhez közelítenek? 2. Kiépítünk-e magunkban megalapozott hitet, mely nem csak érti Jézus tanítását és életét, hanem eljut a bizonyosság azon fokára, hogy erre rá is tesszük az életünket? 3. Melyek azok a cselekedeteink, amelyek vakmerőségnek minősülnek éppen azért, mert nincs meg róluk a megszerezhető tudásunk, avagy azért, mert kapkodók, rendszertelenek, sem minket, sem másokat nem nyugtatnak meg?

9.2 Előbb a szárazföldön, aztán a vízen, de sohasem a levegőben. Ha a Jézus felé vezető utakat Péter vízen járása segítségével szimbolizáljuk, akkor három útszakaszt különböztetünk meg, amelyek közül kettőt járnunk kell, a harmadikat - mint illuzórikusat - elutasítjuk. A szárazföldön-járás jelentse az emberré válás természetes útját, a vízen járás a hit természetfölötti útját és a levegőben járás a nem természetes, irreális vagy beteges Jézushoz közeledést.

9.2.1

Szárazföldön (természetes út)

Közismert tétel, hogy a természetfölötti feltételezi a természetest. Minél jobb és kidolgozottabb a természetes alap, annál több remény van arra, hogy a rá épülő természetfölötti élet, vagyis a hitből forrásozó szeretet-élet gyümölcsöző lesz. Sok-sok Jézusra figyelésünk után most újra érdemes hangsúlyossá tenni az emberi alapok fontosságát. Ennek csupán három mozzanatát emelem ki. 9.2.1.1 Alapvető becsületesség Sok erény gyűjtőneve ez. Van benne őszinteség, nyíltság, következetesség, kitartás, ragaszkodás az adott szóhoz, ígéretek megtartása, a másik emberrel szemberí a tisztességtelen fogások mellőzése, egyszerűség, természetesség, realizmus, pontosság, stb. P. Hunya így határozta meg: „az ember erkölcsi adottságainak legmélyebb és legbelsőbb mozdulása, az ember etikai jellegének alapvetése.” Teljesen valóságellenesnek tartom a magasabb aszkétikus erőlködéseket, amíg ezt az alapszintet meg nem szilárdítottuk. Ha viszont valóban sajátunkká lett, akkor úgyszólván nem is kell más aszkézis, „mint nem engedni a hiánytalan becsületességből”.(P.Hunya) Eléggé ismert az a sajnálatos figura, aki szentnek képzeli magát, s talán jutott is valamire az életszentség terén, ugyanakkor nem tud ember lenni. A „túl szent ahhoz, hogy becsületes legyen” kijelentés csak humor. Mi így fogalmazunk: becsületes leszek, hogy szent lehessek. 9.2.1.2 Munka-etika Mintha túl sokat beszéltünk volna a munka másodrangú szerepéről az Isten Országa építésével szemben, olyannyira, hogy egyesek erényt csinálnak abból, ha munkahelyükön „lógnak”. Noha mondogattuk, hogy „szó ne érje a ház elejét”, mégis odajutottunk, hogy munkaetikánkat pontosabban kellene megfogalmaznunk.

56

A világ építése, emberibbé, használhatóbbá, kultúráltabbá formálása Istentől kapott emberi feladat. Egyetlen embernek sem szabad ettől a feladattól viszolyognia. Még akkor sem, ha mások rosszra használják a világ építését, esetleg öncélnak tekintik, vagy visszaélnek vele, pl. háborús pusztítások formájában. A munkának nem csupán a megélhetés a motiválója, hanem egyrészt embervoltunk, amely csak alkotásban tud kibontakozni, másrészt az a szándékunk, hogy kultúráltabbá tegyük a világot, hogy egyre alkalmasabb teret készítsünk a szellem és lélek kifutása számára. Mivel a keresztény ember, mielőtt keresztény, előbb ember - de legrosszabb esetben is a kereszténnyé válás erősíti emberré válásunkat és fordítva - ezért nem szabad a természetes alapjainkat kibontakoztató ténykedéseinket alábecsülnünk. Mivel nemcsak hadiipar van, hanem fogyasztási cikkeket is gyártunk, ezért nem elutasítandó szempont, hogy az egyébként pénzért készített munkadarabot is lehet különböző lelkiismeretességgel kivitelezni. Ilyen felfogásban a minőségileg elkészített munkadarab lehet szeretet-üzenet annak az ismeretlen embertársnak, aki használni fogja. Készséggel elismerem, hogy ez még nem a jézusi szeretet szintje, de vagy út arrafelé, vagy a Jézust követők számára az egyetlen becsületes munkamorál. Munkám tehát ne legyen kizárólagos feladata életemnek, ne szolgálja a lehatárolatlan bírvágyat, ne legyen a másik ember elpusztításának, vagy bármiféle károsításának eszköze, de ezek kiszűrése után merjem olyan becsületességgel végezni, mint ami a keresztény ember programjából kihagyhatatlan. Munkám által is a szeretetet gyakorlom a másik ember felé, mint a jézusi szeretetnek első lépcsőfokát. Mivel a szeretetnek csak első lépcsőfoka, ezért tudom, hogy az igazi keresztény feladat még csak ezután következik. Kimondhatjuk: aki nem becsületes a munkában, az vét a szeretet ellen. S aki becsületes, az a szeretetnek legalább a kisebb részét elvégezte. Látjuk, minden munka része a szeretetnek, vagyis: a munka hivatásunk egy része. Bizonyos munkaköröknél ez nagyon érzékletesen tapintható (ápolónő, orvos, pszichológus, nevelő...). Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy eme esetekben a munka közvetlenül is a hivatást szolgálja, sőt mód nyílik a kifejezett segítő szeretetre, esetleg még az örömhír hirdetésére is. Épp az volna a helyes egyensúly, ha munkánk nem gátolná, hanem szolgálná hivatásunk többi részét. Így mondhatjuk: a becsületes munka belépőjegy hivatásunk többi részéhez. 9.2.1.3 Fejlődni-akarás, kiteljesedés „Az ember nemcsak valóság, hanem sokkal inkább valósítandóság" (P.Hunya). „Élni annyi, mint egy célra elhajítva lenni" (Ortega). Ma egy sereg ember semmit sem tesz azért, hogy emberré váljon. Nem keres, és nem lát célt, nem lelkesedik eszményekért, nem feszül a magasságok felé. Pedig ezek híján csak emberalatti életet lehet élni: különböző hatékonysággal vegetálni. A természetes emberréválás nélkülözhetetlen eszköze a fejlődni akarás. Már amikor az emberhalász szemével két csoportra osztjuk az embereket: primitívekre és ígéretesekre, akkor annak segítségével történik a szétválasztós: erőlködik-e a magasabb értékek felé? Akinek nincs „húzása” a több, szebb, nemesebb felé, végső soron az Isten felé, az sosem bontja ki szunnyadó lehetőségeit. Tragédia a ma embere és a ma kereszténye számára, hogy többet foglalkozik a külvilág, mint saját maga alakításával. „Az ember az egyetlen lény a világmindenségben, amely útban van önmaga felé” (Halász Piusz). Az élet ott emelkedik emberi színvonalra, amikor egy eszme szolgálatába áll, amikor célt, csillagot állít maga fölé. A nem keresztény ember sem lehet meg cél és célnak való odaadottság nélkül, legfeljebb ez a cél még nem az igazi, még nem a végleges. Mi már értjük, hogy valójában emberré csak a legfőbb Cél szolgálata tehet, vagyis a hit az, amely képes az ember minden erőtartalékát mozgósítási, minden lehetőségét

57

maximálisan ténylegesíteni. E szárazföldi úton most mégis csak azt emeljük ki, hogy nincs humánum küzdés, erőlködés, fejlődni akarás nélkül. De ha így van, akkor a hit embere, a vízen járó Péter sem úszhatja meg kevesebbel.

9.2.2

Vízen (természetfeletti út)

Kierkegaard mondja: „Az a feladatom, hogy helyet készítsek szívemben az Istennek.” De ha helyet készítettem, ha Isten lakást vett szívemben, akkor egyszerre elkezdek élni egy magasabb síkon. Ha hitem révén életemben valósággá lesz az Isten, akkor bekapcsolódik életembe egy emelő erő, amely arra képesít, hogy már ne csak a szárazföld vaskos talaján, hanem a vízen is tudják közlekedni. Fölébe nőttem a természetnek. Túlmutatok rajta. Gyalogosból vándor lettem, hiszen akkor lesz az ember vándor, ha valaki várja, és addig vándorol, míg nem találkozik azzal, aki várja. Az, hogy szívemben lakást vett az Isten, azt jelenti, hogy eljutott tőle egy üzenet hozzám. Eme üzenet nyomán olyan valóságosnak fogtam fel létezését, annyira komolyan veszem hívását, hogy vándorrá lettem érte. Ha egyszer elindultam feléje, sőt annyira elindultam feléje, hogy még a vízen is menetelek, az csak azért lehet, mert Ő szólt, hogy hozzá menjek. Ez a szó, ez a hívás szárnyakat adott. Tudom, ha megszűnne hívása, nem lenne több új napom, Elmerülnék a semmiben. Elmerülnék a céltalan vegetálásban. De szólt, s én a vízen is megyek feléje! Ezt a természetfeletti utat három szempont köré csoportosítom: 9.2.2.1 Megismerni Jézus követelményeit Mivel Jézus követelményei nagyon meghaladják ösztön-emberi színvonalunkat, másrészt épp eme követelmények teljesítése tesz legmagasabb rendűen emberré, ezért nagyon alaposan és egyre mélyebben meg kell ismernünk ezeket, hogy se bennünk, se másokban ne keltse azt a gyanút, hogy természetellenesek. A hit élete egy állandó felfedező expedíció Krisztus mélységei felé. Nagyon kell vigyáznunk, nehogy Krisztus követelményeit átszűrjük gyengeségeink előítéletein és így lealkudjuk belőle épp azt, ami tipikusan jézusi, és amely képes a természet fölé emelni: vízen-jártunkban megtartani. Ez a megismerés csupán elméleti marad, ha nem kívánom életemre alkalmazni, ha legalább megfogalmazásban nem akarom a nekem szóló jézusi utat felvázolni, és imáimban életemmel összehasonlítani. 9.2.2.2 Vállalni a keskeny utat Aki nem ismeri Jézust és az általa hozott élet nagyszerűségét: immanens és transzcendens boldogságát, az őrültséget fog emlegetni elveink hallatán és életünk láttán. Ahhoz, hogy bennünket magunkat ne kezdjen ki ez a lesajnáló és lekicsinylő evilági szemléletmód, nagyon biztosaknak kell lennünk afelől, hogy Istenhez nem vezet más út Jézuson kívül: „Senki sem juthat az Atyához, csak általam”(Jn 14,6). Olyanok vagyunk, mint a tér-iszonyos gyerek, aki szüleivel szakadékhoz ér. A mélység felett keskeny deszkapallón kell átkelni. Előbb körülnéz, nincs-e járhatóbb, nincs-e szélesebb út. A keskeny útra csak akkor lépünk elegendő határozottsággal, ha tudjuk, hogy valamennyi szélesebb út máshová vezet. a. Idő a segítő szeretetre A keskeny úton járók „arccal a másik felé” járnak, hogy a másikat jobban lássák s értsék, törekvésében, boldogságában segítsék, így kapaszkodnak felfelé. Egymást tolják a kaptatókon. A széles úton járók önmagukba záródva, apró élvezeteiket majszolgatva gördülnek lefelé, mit sem törődve egymással, hisz a vonzás úgyis őrült tempót diktál. Tehát a keskeny úton járni csak a másikat segítve lehet. Mennyi kifogást találunk arra, hogy nincs idő a segítő szeretetre. Még csak nem is a szórakozás vagy a kenyérkereset köt le. Újabban egyre többet hivatkozunk a szeretet rangsorára, és a szeretni-tanítást

58

kijátsszuk a konkrét segítés ellen. Mintha csupán „szövegeléssel” le lehetne „bonyolítani” a szeretetet. Mintha bizony Jézusról nem hallanók, hogy „körüljárt jót cselekedvén”. Keresnünk és szolgálnunk kell az öregeket, betegeket, elesetteket. b. Pénz a vissza nem fizetőknek Hogy a kapzsiság le ne láncolja szívünket, hogy a szeretet valóban növekedjék bennünk, ehhez konkrét összegeket kell azoknak juttatnunk, akik rászorulnak és nincsenek abban a helyzetben, hogy visszafizessék. Nem oktalanok akarunk lenni, akik könnyelmű emberek alantas szenvedélyeit segítik adományaikkal (iszákosok, költekezők...), de tudjuk, hogy Isten felé törekvő emberek is juthatnak átmeneti pénzzavarba, tehát kölcsönzünk nekik, vagy rászorulhatnak egy-két kivételes alkalommal testvéri segítségre (kezdő házasok, betegség, építkezés...) s akkor ezt nyújtjuk visszavárás nélkül. Valamit mindig adunk a ténylegesen éhezőknek, még akkor is, ha tudjuk, hogy egy-egy ember adománya csak egy-egy emberen segíthet. Ahhoz, hogy ezt tehessük, nagyon rendben kell lennie saját pénzgazdálkodásunknak. Aki csak a mának él, aki nem tesz félre, mert jövedelmét feléli, tehát nem takarékoskodik, az nem fog tudni adni a váratlan kérőnek, tehát nem fog tudni szeretni. Eme kívül bizonyos igénytelenség nélkül belefulladunk a versenyfutásba saját vágyainkkal. c. Erőszakmentesség Ha egyszer felismertük, hogy az erőszakmentesség Jézus tanításából és életéből kihagyhatatlan, mert konstitutív eleme mindkettőnek, akkor kell, hogy ez nekünk is ismertető jelünk legyen. „Mit rákentek a századok - lemossuk a gyalázatot” - jelmondattal újra fénykévébe kell állítanunk azt, amiért Jézus életét is feloldozta, de amelyet elődeink oly sokáig nemcsak fényárnyékban hagytak, de tették annak épp az ellenkezőjét. Valahogy fokozatokban kellene megedzenünk magunkat az egyre nehezebb helyzetek vállalására: 1. Be kell látnom, hogy Jézus komolyan akarja az erőszakmentességet, mert ez szeretet. 2. Magam sosem alkalmazok erőszakot. 3. Másokat is lebeszélek az erőszak alkalmazásáról. 4. Kikerülöm az erőszakosságra okot adó alkalmakat (saját provokatív magatartásom elítélem és mellőzöm; kitérek a fenyegető erőszak elől). 5. Megtorlás nélkül elviselem az ütéseket (ha gyenge vagyok visszaadni, hatósághoz sem fordulok). 6. Másokat sem védek meg jogtalan támadás esetén. 7. Életem is áldozom a szeretetért. 9.2.2.3 Fogni a testvérek kezét A krisztusi ember: homo socialis - alapvetően közösségi. Mivel századokon keresztül tenyészhetett az a karikatúra, amit úgy hívnak, hogy „magánvallásosság”, ezért itt ugyancsak hangsúlybeli nyomatékot kell adnunk közösségi beágyazottságunknak. a Kisközösség Ha már egymásra találtunk, örüljünk is annak, hogy foghatjuk egymás kezét. Hogy vagyunk, és együtt vagyunk. Hogy testvérek féltő és aggódó szeretete kísér. Hogy a szeretet légkörében kibontakozhatunk: magunkra és egymásra találhatunk. Nagyon-nagyon becsüljük meg azt, amit eddig már közösen elértünk, amit miénknek mondhatunk. Ha úgy tetszik: látásmódunkat, avagy életvitelünket. Örüljünk a kialakított gyakorlatoknak: közösségi összejövetelek, lelki-gyakorlatok, szentségimádások, karácsonyi ajándékok, közös ünneplések és lazítások. Vegyük észre a közösségnek való odaadottság és a nyújtott teljesítmények folytán kialakult rétegződést! Tudjunk örülni a testvér eredményeinek! A szellemi és lelki életi teljesítményt éppúgy értékeljük, mint a gyakorlati ügyességet vagy szolgáló szeretetet.

59

Az öröm és elfogadás mellett a közösségi tagság állandó felszólítás arra, hogy keressük a helyesebbet, a jobbat. Nem lehetek kényelmes, másoktól szolgáltatást váró. Építően kell benne állnom abban, ami az enyém, ami a miénk. Kincsnek, drágakőnek vagyunk birtokában. Forgassuk, hogy sziporkázzon! b Nagyközösség - Péter-hűség Jézus tizenkettővel kezdte, és az volt a szándéka, hogy ezek mindegyike újabb tizenkettőt neveljen az újabb tizenkettő nevelésére, és az így megindított „láncreakció” föld-méretűvé váljon. Ezt a szerteágazó közösség-burjánzást Önmaga és Péter révén kívánta egységesíteni. Jézus terve szerint tehát Péterhez tartozásunk feltétele Jézushoz tartozásunknak. A mindenkori Péter is lehet hasonló az első Péterhez, aki hitében, vagy inkább bátorságában megfogyatkozott, aki külső erők, akaratát befolyásoló tényezők hatására Jézust is megtagadta, de Jézus érte is és - gondolom - utódaiért is imádkozott, hogy a Sátán kikérése és a Sátánnal való lepaktálás csak időleges legyen. Ugyanaz a Péter, akinek félelme felett - ott a főpap udvarán - kissé csóváljuk fejünket, az most itt a tavon szinte képtelen méretű hitéről ad bizonyságot, amikor Jézus szavára vízre lép. A mindenkori Péternek életében is hol a vízen-járás nagyszerű tanúságtétele, hol az ijesztő rémek miatti félelem a szembeötlő. Nekünk mindezek és mindennek ellenére hűnek kell lennünk hozzá. Ő Jézus letéteményese az egység érdekében. Ez a hűség nem azonos sem a szolgai engedelmességgel, sem a tőle csupán eligazítást váró tétlenséggel. Péter merészebb volt ugyan a többinél, sokszor előretolták őt szócsőnek, de ő nem nélkülük és nem ellenükre nyilatkozott vagy intézkedett. Nevükben beszélt. Az első Péter még egy tizenkettőn kívüli Pál szemrehányását is lenyelte. Ma azt mondanánk: fejlődőképes volt, és el tudta viselni a kritikát. A ma Péterével is akkor dolgozunk együtt, ha felkínáljuk neki munkánkat, teljesítményeinket, ha lehetővé tesszük számára, hogy a kisközösségek között világméretekben koordináljon, és a jézusi külön-imádság erejében bennünket a hitben megerősítsen. Ha mi Egyházunkért aggódunk és megtisztítását, Jézushoz igazodását magunkon kezdjük, akkor a Péter-utódnak ezt örömmel kell nyugtáznia, jézusi módon kell véleményeznie, és a szerteágazó pozitív kezdeményezéseket koordinálnia. Ahhoz azonban, hogy egyáltalán tudomásul vegyen bennünket, először látható eredményeket kell felmutatnunk.

9.2.3

Levegőben (Nem természetes út)

Jézus is, Péter is a vízen járt és nem a levegőben lebegett. A természetnek fölibe lehet nőni, de nem szabad semmibe venni. A „levegőben járás” a természet semmibe vevését jelenti. A „levegőben járó” ember figyelmen kívül hagyja a természetes szempontokat értelmi, akarati vagy érzelmi síkon. Miért? Ezt a gyengeségtől az idegbetegségig szétnyújtott skála valamelyik osztása mutatja meg. A fellegekben járó „keresztények” főbb típusai: 9.2.3.1 Át nem gondolás - meg nem okolás - álmisztika Vannak olyanok, akik egyszerűen nem szeretnek gondolkodni. Az ilyenek hajlamosak arra, hogy lebecsüljék az értelem szerepét. Szívesen hivatkoznak arra, hogy a valóságnak csak kis része ragadható meg értelmileg. Emlegetnek elmondhatatlan élményeket, értelmet megelőző megérzéseket, irracionális felfedezéseket, művészi produktumokat, és elég nagy határozottsággal állítják e többségében női nemhez tartozók, Hogy szívük eligazítja őket: tudják, mit kell tenniük. Így tehát nem gondolják végig, amit hirdetnek, nem okolják meg, mit miért tesznek. Szívük indítására hivatkoznak, valójában csupán ösztöneik indításáról van szó. Hajlamosak átsiklani az álmisztikába, ahol komoly teljesítmények nélkül is hivatkozhatnak indításokra, megérzésekre.

60

Noha mi is tudjuk, hogy az értelemmel nem meríthető ki az egész valóság, mégsem mondhatunk le arról, hogy az értelem fényével bevilágítsunk a homályba addig, ameddig lehet, és nem akarunk már ott tapogatózni és tehetetlenkedni, ahol még láthatunk. 9.2.3.2 Ugrándozás - tervszerűség hiánya - idegesség A neurotikusok sajátja a kapkodás, a mindenbe belekezdés, az ezt is, azt is akarás. Tervszerűség híján nem lesznek lemérhető eredményeik. Egy irányban tíz lépést tenni többet ér, mint tízféle irányban tízszer egyet. Hátha még ez az egy irány éppen életünk megtalált célja, felismert boldogsága! A gyenge akaratú ember, aki kitartás híján nem tud eredményt elérni, azzal áltatja magát és másokat, hogy sokfelé kapkod, mindent bonyolít, egyszóval: nyüzsög. Az ilyen emberre a lelki élet hiánya jellemző. Élete a nagy vágyak és kis képességek eredőjének karikatúrája. Azt gondolja, elég a jelenléte, hogy a dolgok menjenek. Üzemanyag betáplálás nélkül akar kocsijával közlekedni. Egészen pontosan: csak közlekedni akar, és nem eljutni valahová. 9.2.3.3 Pótkielégülések Van, aki irreálisan túlbecsüli saját képességeit, teherbírását, érzelmi egyensúlyát. A lelkesedés első hevében túl gyorsan mondott le olyan dolgokról, amelyek hiánya később boldogtalanná vagy kielégületlenné teszi. A hősies másokért-élés hajrájában egyszer csak rádöbben, hogy épp az a kis melegség hiányzik neki, amit csak egyetlen személytől kaphatna meg. Mivel nem építette be szervesen érzelemvilágát a jézusi út szolgálatába, az irreálisan megtagadott érzelmek egyszer csak előbukkannak, és azon kapja rajta magát, hogy irigyli a mások kis örömeit: a gondtalan szabadidőt, a barátokkal lelöttyintett korsó sört, a másik asszonyát vagy férjét, gyerekét, vagy ki tudja mijét. Így élete átcsaphat egy olyan szakaszba, a pótkielégülések legalizálásának korába, akkor, amikor a hivatás már csak ürügy arra, hogy azokat az örömöket, amelyektől ő megfosztottnak érzi magát, lassanként visszalopja életébe. Szerencsétlen ember ő, hisz korábban kívül rekedt a nyárspolgárok lapos világán, de később kívül rekedt a szentek természetfölötti hitén is, vagyis a szárazföldet elhagyva, a vízen járni nem tudva, a fellegekben lebegve kezdi irigyelni a gyalogosok egyszerű örömét. Mióta ismerjük Krisztust, tudjuk már, hogy csak a természetfölötti életet élő ember a teljes ember. Hit nélkül nem lehet az embert meghatározni. A Krisztushoz el nem jutott ember, a természetes ember, még csak „előember”. Ám a Krisztushoz eljutott ember épp a természet átszellemiesítésével lesz egész emberré, tehát a természetet nem tagadni, hanem vállalni kell. Csak amit vállalunk, azt tudjuk megnemesíteni. „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld”(Mécs L.), de ha a rózsát lemetszem a tőről, csak idő kérdése, hogy elhervadjon. A krisztus ember számára két fajta magatartás lehet természetellenes: a. természetes alapjainak elhanyagolása, b. visszasüllyedni a csupán természetes életbe. Uram, parancsold, hogy Hozzád menjek, először a szárazon, aztán a vízen, de sohasem a levegőben!

61

10 Mibe fullad bele törekvésünk? A merülni kezdő Péter. „Amikor a szélre figyelt, megijedt, és amint merülni kezdett, felkiáltott: Uram, ments meg!” (Mt 14,30)

Hogyan? A hívő ember is merülni kezdhet? Hite megfogyatkozhat annyira, hogy megszűnik a természetes élet fölé emelkedése? Nemcsak, hogy megfogyatkozhat annyira, hanem még mélyebbre süllyedhet, mint a természetes ember, aki sohasem hagyta el a part biztonságát. A hívő ember hitével nagyobb kockázatot vállal, mint az átlagember, így tehát süllyedése is nagyobb lehet. Csak az kezd merülni, aki Jézusért kimerészkedett a nyílt vizekre. A nagyhitű Péter is megrettent saját vakmerőségétől, túlbecsülte önmagát, megijedt a széltől, és merülni kezdett. Ha Jézus el nem kapja, megfullad. Mibe fullad bele a mi hitünk? Korábbi elmélkedésünkben már megnéztük a külső ellenerőket, amelyekkel szemben küzdenünk kell. Most vegyük számba a belső ellenerőket!

10.1

Értelmi homályunk

Noha Jézus azért ad hálát az Atyának, hogy az Isten titkait elrejtette a világ bölcsei elől, és kinyilatkoztatta az Őt kereső kicsinyeknek, ez mégiscsak azt jelenti, hogy a kicsik értőkké váltak, tehát Isten titkaiban bizonyultak bölcsnek. Vagyis értelmi erőfeszítések nélkül csak ember-alatti szintű nyugalmunk lehet a problémákat illetően. Aki érteni akarja az Isten Országa titkait, az is kétféle módon lehet az értelmi homály áldozata: a. Nem számol az egyre nagyobb értés ellenére is meglévő értelmi korlátokkal, gondolkodásunk végességével, valamint Isten „más”-voltával, s talán belekeseredik abba, hogy a teljes egészet sohasem birtokolja. Így eljuthat egy pontig, ahol a határok és homályok egymást felerősítve hitetlenségbe csapnak át. b. A másik véglet elmulasztja a megtehető értelmi erőfeszítéseket, és mivel ezek híján nem tud kielégítően válaszolni a mindig megújuló támadásokra, egyszerre csak védhetetlennek éli meg hitét, összeroppan a támadások súlya alatt.

10.2

Akarati gyengeségünk

Az emberré-válás bármely útjának nagy csapdája az akarati gyengeség. Nem véletlen, hogy a nagy embereket úgy tartják számon, mint az akarat hőseit. Valamit is tenni az Isten Országáért csak átlagot meghaladó akarattal lehet. Az akarati gyengeség embervoltunk velejárója, egyes embereknél azonban szinte beteges gyengeséggé süllyed. Mások viszont csak időnként zuhannak bele valami érthetetlen tespedtségbe, s ilyenkor nem ismernek önmagukra; kezdik hanyagolni bevált gyakorlataikat. Elfáradtak vagy beleuntak? - kérdezi ilyenkor az ember. Az igazság az, hogy kivétel nélkül mindenki akaratával alatta marad annak, amit értelmével vagy még inkább vágyaival maga elé tűz. Eme alulmaradáshoz azonban nagyon különbözőképpen lehet viszonyulni. Van, aki egészséges módon tudomásul veszi a lemaradást, és a fáziseltolódás behozása lesz lelki életének állandó hajtóereje. Mások megunván önmaguk leminősítését, felülbírálják elveiket, célkitűzéseiket, de nagyon szubjektív szempontok alapján. Ezt a tipikus esetet így fogalmazhatjuk: életéhez igazítja elveit. Vagy: gyengeségét teszi meg erkölcsi zsinórmértéknek. „Ha nem úgy cselekszünk, ahogy gondolkodunk, akkor úgy fogunk gondolkodni, ahogy cselekszünk” - mondja Halász Piusz. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy egészen természetesnek tartom, ha valaki az erkölcsi elveket saját adottságvilágával hozza összhangba. Erre szükség van. Az akaratgyengeség ott válik veszélyessé, amikor ezeket a korrigált, magunkra alkalmazott

62

elveket sem tudjuk valósítani.) Azután vannak olyanok, akik az akarati gyengeségbe annyira belekeserednek - mivel még a leszállított normát sem tudják tartani -, hogy elveszítik hitüket. Egyszerűen járhatatlannak mondják ki Jézus útját. Elmerülnek. Elszakadnak Jézustól. Egy régi lélektani törvény így hangzik: „Emberi dolog gyűlölni a megsértett személyt.”

10.3

Gyökerében megosztott természetünk

Az emberi természet egy alapvető dipolaritást, kétirányú sarkítottságot, vagy ha úgy tetszik, két, ellentétes irányú vonzást jelent. E két ellenerő kevés emberben van kielégítő egyensúlyban. Ahogy Bernanos mondja: „A rosszat éppúgy, mint a jót, önmagáért szeretik és szolgálják. - Valahogy mindenki hol bűnös, hol szent: egyszer a jó felé viszi valami, és nem is előnyeinek helyes mérlegelése következtében, hanem tisztán és egyedül egész lényének lendületével, a szeretet szétáradásával..., másszor a lealjasulás titokzatos ingere gyötri, a hamu ízének gyönyöre, az állatiasság szédülete, felfoghatatlan varázsa. Mit ér a századok óta halmozódó tapasztalat az erkölcsi élettel kapcsolatban? Mit ér annyi sok bűnös példája és nyomorúsága?!” Ki az közülünk, aki ne szenvedte volna saját szétszakítottságát? Ki az, aki ne hőkölt volna vissza saját mélységeinek partján - esetleg már későn is? Az ember alapvető megosztottsága azt is jelentheti, hogy minden helyes értelmi és akarati erőfeszítés ellenére vannak olyan irracionális mélységeink, ahol az én állásfoglalása egyszer csak átcsap az ellenkező pólusra. Ki tudja, hogy a test győzte le a szellemet, vagy az ember elnyomott szférája lázadt fel az elnyomó ellen, avagy egyszerűen csak elfogyott az a többletenergia, amely szükséges az állandó egyensúly fenntartásához?

10.4

Idegrendszeri terheltség

Úgy tűnik, hogy a civilizáció, a kultúra előrehaladásával egyenes arányban növekszik az emberek idegrendszeri túlterhelése. Idegrendszerünk nem tud olyan gyorsan alkalmazkodni a természetestől nagyon eltérő viszonyokhoz, mint amilyen gyorsan a természetes környezetet felváltja a manipulált környezet. Mivel mi is korunk gyermekei vagyunk, így mi is szenvedjük ezt a károsodást. Sokan örökségként hozták magukkal és - saját életükben még rontva rajta - örökítik tovább. Talán közöttünk a nagy átlagnál nagyobb számban fordul elő idegrendszeri terheltség, azon egyszerű oknál fogva, hogy Isten felé éppen az érzékenyebb, fogékonyabb, tehát finomabb, és ennélfogva törékenyebb idegrendszerű személyek vonzódnak. Idegrendszeri gyengeségünk tényét fel kell ismernünk, mértékét jó volna szakember segítségével, avagy akárcsak önmegfigyeléssel és a testvérek segítő megfigyelésével megállapítani, és a helyzet ismeretében éppen a használhatóságunk érdekében szükséges ellenintézkedéseket, vagy sokkal inkább elővigyázatossági intézkedéseket megtenni. Ellenkező esetben minden más károsító tényezőnél gyorsabban következik be a teljes elmerülés.

10.5

Anyagi igényesség - tapadásaink

„Az ember, aki lényének mélyén a végtelen felé tör, nem tömheti be vágyai szakadékát anyagi javak felhalmozásával” - mondja Quoist. Thomas Merton önéletírásában pedig ezt mondja: „kisétáltam a világba azzal a gondolattal: kizsákmányolom, kisajátítom minden gyönyörűségét és kielégülését. Megtettem, amit szándékoztam, és most úgy találom: én vagyok kizsigerelve”. Halász Piusz elmélkedése pedig már egészen nekünk szól: „Az igazi veszély mindig a keresztény lelkekben lappang, akik időről időre olyan kereszténységről kezdenek álmodozni, amely módot nyújt arra, hogy földi életünkben a dúsgazdag, odatúl pedig a szegény Lázár szerepe legyen a miénk. Folyton jönnek korok, amelyek elfelejtik, hogy a keresztény lélek csak a világgal való erélyes szembeszállás útján győzhet, és csak azzal hódíthatja meg, ha ellentmond neki. Évszázados bénultságunkat talán éppen az okozta, hogy túlságosan egyezkedünk a világgal.”

63

Ne ámítsuk magunkat! Az anyagi igényesség, a szeretett, féltett dolgokhoz való görcsös ragaszkodás nem a világ fiai számára veszélyes, hisz azok éppen ebben élnek. A mi számunkra veszélyes mindez! A kérdés ez: tudunk-e gátat vetni határtalan bírvágyunknak? Meg tudunk-e elégedni a lehetőségeinknél alacsonyabb életszínvonallal? Alá tudjuk-e rendelni anyagi igényeinket a szeretetnek? Mert ha nem, akkor már merülünk.

10.6

Szétforgácsolódás

Restellem idézni a szólást: „Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka.” Mivel érezzük, hogy tennünk kell valamit, sőt az átlagnál többet, azért ebbe is, abba is belefogunk. Elkezdünk csoportokat „gyártani”, s végül elveszünk a több csoport szervezésében. Úgy tűnik, sokat tettünk, pedig csak szétforgácsolódtunk. Itt is igaz, hogy a kevesebb több lett volna. Mivel szívünket-lelkünket nem lehet sok csoportba beleadni, ezért a létszámeredmények ellenére ellaposodunk. Nem tudunk hitet gyújtogató láng lenni. Sőt arra sem árt vigyázni, hogy a sebes széljárás el ne fújja a mi hitünk lángját!

10.7

Erőink túlbecsülése - hajszoltság

Olyan lelkesítők Jézus tanai! Nem lehet rájuk válaszolni, csak teljes odaadással. Jézust követni ne is induljon, csak aki lelkes - mondjuk meggyőződéssel. És mikor legyen az ember lelkes, ha nem fiatalon? Szóval: lelkesedés, a feladatok felkutatása, vállalása, egyre nagyobb arányú belelendülés, aztán elkap a fogaskerék, már csak a hajszoltság érződik, már nem lehet abbahagyni, már nem lehet a beindított gépezetet leállítani..., és még jó, ha nem az idegösszeroppanáskor ébredünk fel. Az óvatos, a fontolgató, skrupulózus ember alábecsüli erejét, a lelkes fiatal túlbecsüli. Többre vállalkozik, mint amit egészséges és ritmikus élettempóban el tud végezni. Jézus a teljes értékű ember teljes értékű munkáját várja tőlünk, és nem a betegesen túlhajszolt ember megbetegedését, használhatatlanságba merülését...

10.8

A lazítás hiánya, ritmus-, harmónia-hiány

Két csoport öt-öt órás foglalkoztatását el lehet helyezni egy délelőtt és egy délután. Az összteljesítmény tíz óra. Ugyancsak tíz óra az összteljesítmény, ha a két csoportfoglalkozás között egy nap, esetleg egy hét időköz van, mégis, a második csoport teljesítménye eme utóbbi esetekben összehasonlíthatatlanul jobb. Miért? A saját pihentségem, a közbe esett más irányú elfoglaltság, vagy kifejezett kikapcsolódás miatt. A szív is pihen - éppen egy fél életet. A zenében forték és pianók ritmusa változik. Vagyis ami él, és ami szép, annak minid ritmusa van. Nekünk is be kell terveznünk a teljesítmény és lazítás ritmusát, nehogy indokolatlanul harmóniátlanná váljunk, és az egyoldalú feszítés késztessen összeroppanásra és Jézus útján elmerülésre.

10.9

Szeretetkapcsolatok helyett csupán feladatok - magányosság

Valaki azt mondta: A magányos embert nem lehet meghatározni. És a robotembert igen? Még Isten által elgondolt ember az a lény, aki csak erg-ekben lemérhető teljesítményt produkál? Aki a feladatoktól nem tudja a másik embert észrevenni, nem tud vele én-te kapcsolatba lépni, az nem fog maga is károsodni, beszűkülni, nem lesz embernek is túl kevés? Ha nem ér rá szeretet-kapcsolatokat ápolni, akkor nem válik végzetesen és megbetegítően magányossá? Ha nem fogja senkinek a kezét, csupán vezényszavakat kiáltva folyton rohamosztagokat szervez, nem fog a veszélyhelyzetben magára maradva vízbe fúlni?...

10.10

A három kötelék valamelyikének lazítása

Aki nem beszéli meg életét az Úrral, aki nem ellenőrizteti életét a lelki-atyával, aki nem fogja meg a testvérek kezét, az nagyon könnyelműen kockáztatja elmerülését. Ki-ki tekintsen magába, melyik kapocs lazítása ijesztő mértékű már. Nézze meg, be van-e csatolva e hárompántos biztonsági öve!

64

Az eddig felsorolt elmerülési veszélyeket egyaránt jellemezte, hogy akartunk mi Jézushoz jutni, csak valamilyen tényező figyelmen kívül hagyása eme célunkat kockára tette. Juthat azonban az ember ezeknél krónikusabb állapotba is. Ezekre viszont - az előzőekkel szemben - az jellemző, hogy magát a küzdést kezdik ki bennünk. Az értelmetlenség vagy hiábavalóság érzésének különböző lélektani vetületeiről van itt szó.

10.11

Magát a küzdőképességünket kikezdő tényezők

10.11.1 A hitetlenség, a cél elhomályosulása Midőn egyre többet beszélünk ellentétes felfogásúakkal: akár a világ fiaival, az élet „józan” élvezőivel, akár meggyőződéses materialistákkal vagy harcos ateistákkal, ha ellenérveiket nem dolgozzuk fel kellő alapossággal, eluralkodhat bennünk valami lassan terjedő bizonytalanság, valami homály, amely egyszer csak délibábosan ingataggá teszi azokat a célokat, amelyekre feltettük életünket. Valódi hitehagyás esetében ezek a célt homályosító tényezők összegyülemlenek, mint a homokóra szemei, s elérve a kritikus mennyiséget - mint az atombomba töltete - robbanásszerűen nem létezőnek mutatják a célt. Biztos cél nélkül pedig ki fog küzdeni? Husserl szerint: „Embernek lenni annyi, mint teleológiailag - a cél felől meghatározott értelemben - lenni.” Tehát, ha Jézus megszűnt számunkra cél lenni, akkor mi megszűntünk jézusi emberek lenni.

10.11.2 A reménytelenség - az ellenerők túlbecsülése Nemcsak a cél létezésében, de a cél birtokbavételében is lehet kételkedni, elbizonytalanodni. Ez a reménytelenség. Az előbbi inkább elméleti, ez inkább gyakorlati elbizonytalanodás. A cél, ha el nem homályosult, oly ideálisnak tűnik a gyakorlati élet mocskosságával szemben, hogy már nem is tűnik megszerezhetőnek. Az Isten olyan csendes, annyira rejtett, a világ ellenerői pedig oly harsogóak, közeliek, annyira követelőzve dörömbölnek érzékeink kapuin, hogy a cél elérésének lehetősége reménytelenségbe fullad.

10.11.3 A kétségbeesés - önmagunk el nem fogadása Így is mondhatnám: reménytelenség önmagunk miatt. Lehet ez lélektani zárlat, amelyet úgy hívnak, hogy csüggedés. Lírai előadásban valahogy így: „S most, hogy a nap elmúlt, s az est leszállt, a lélek megkopva, csüggedten, önmagából és a dolgokból kiábrándultan roskad magába. Hová lett az indulás paradicsomi ígérete? Hová lett a dolgok ezerszínű és ezerillatú ígérete?... A lélek elfáradt, a dolgokra pedig rászállott az este fekete csendje...” Hihető az, hogy a kétségbeesés gőgből fakad? Hallgassuk Mertont: „A kétségbeesés a legszélsőségesebb önszeretetből fakad. Akkor lép fel, amikor az ember tudatosan visszautasítja mások segítségét, hogy átadhassa magát annak a rút érzés-fényűzésnek: el vagyok veszve. Ugyanis minden emberben van titokban a lelke mélyén a kétségbeesésből - legalábbis gyökerében - , mert senki sem mentes a büszkeségtől, amely képességeink első kudarcánál felüti fejét, és mint gaz, nagyra növekszik, és az önsajnálat gonosz virágává fejlődik. Mivel pedig képességeink soha nem elegendők, kétes esetekben kisebb vagy nagyobb fokban ki vagyunk téve az elkedvetlenedésnek és kétségbeesésnek. - A kétségbeesés annak a nagy és hajlíthatatlan gőgnek legszélső kifejlődése, amely inkább ragaszkodik a kárhozat teljes nyomorúságához, mint hogy Isten kezéből elfogadja a boldogságot, és ezzel elismerje, hogy Isten felettünk van, és mi magunk egyedül nem vagyunk képesek feladataink teljesítésére.” Csak aki nem tudja elfogadni saját ilyen vagy olyan korlátoltságát, törpeségét, és nem tudja elkapni Isten irgalmának kezét, az merül el a kétségbeesésben.

10.11.4 A lustaság Erről kár is többet mondani. A lusta ember egyszerűen nem akar küzdeni. Elnyeli őt a sodortatottság. Képtelen kézbe venni, és főleg kézbort tartani életét, mert az szétfolyik a

65

semmittevésben. Miránk ez csak akkor vonatkozik, ha valaki a küzdés hosszabb periódusa után hanyatlik vissza a semmibe. Nagyon sokszor a teljes idegkimerültség külső megnyilatkozása.

10.11.5 A kegyelemre hagyatkozás Sorainkban senki sem indult el ezzel a negatívummal. Épp ennek ellentéte lelkesített és hozott össze bennünket. Mégis előállhat egy idő után, vagy bizonyos kudarcok helytelen értékelése után a helytelenül értelmezett mondat központi szerepe: „Minden kegyelem.” Innen már csak egy lépés a teljes tétlenségig. Ha a kegyelem mindent elintéz, akkor miért küzdjek? Ha lapos követ dobok a víz felszínére, a kő addig fog siklani a vízfelszínen, amíg sebessége elég nagy. Lehetséges, hogy a vízen-járáshoz, a hit szerinti élethez is nagyobb „sebességre” van szükségünk, mint az átlagember „élet-sebessége”? Nem akkor kezdünk merülni, amikor élettempónk, a természetest meghaladó életvitelünk kezd visszasüllyedni a világ fiainak földön járó sebességére? Vízisível ma is „járnak” a vízen, de ha lelassul a vízisí, a síző elmerül. Amíg Pétert vitte a lelkesedés sebessége, amíg hite lendületet adott neki, addig könnyűszerrel járt a vízen. Megtorpanva azonban - merülni kezdett. Meg kellett torpannia, mert arra is rá kellett jönnie, hogy ellentétes irányba halad, mint Jézus. Hiába tartott Jézus felé, amikor Jézus a hajó felé tartott. Az irányváltozás mindig sebességcsökkenéssel jár. Mikor már nemcsak Jézust kereste, de Jézus irányát is átvette, mindketten a hajóba jutottak, és hirtelen elült a szél. Péternek azonban még sokáig fülébe csengett a kínzóan igaz szemrehányás: Miért kételkedtél, te, kicsinyhitű?!

11 Optimális harmónia Jézussal Ha Jézus van hajónkban, elül a szél. „És amikor beszálltak a hajóba, elült a szél. A hajóban levők leborultak előtte, és ezt mondták: Valóban Isten Fia vagy!” (Mt 14,32-33)

A vízen járás rendes eszköze a hajó. A hajóban utózók rendes magatartása a közösségi munka: az evezés. A jézusi közösségek kihagyhatatlan utasa Jézus. Míg egy magányos embernek óriási elszánásra van szüksége, hogy hajó és társak nélkül a vízen járjon, vagyis hite szerint éljen, addig az Egyház hajójában, társakkal és Jézussal együttműködve könnyen haladhat hajónk a vízen anélkül, hogy elmerülnénk. Az egyszer külön utat próbáló Péter is jóleső érzéssel húzódik meg a hajó viszonylagos biztonságában és Jézus védettségében. Azért elmélkedünk külső és belső veszélyekről, lehetőségekről és illúziókról, hogy végül is józanabbak, reálisabbak legyünk. Számunkra kikerülhetetlen realitás a vízen járás, a tengeren hajózás. Ennek optimális módját keressük és találjuk meg akkor, ha Jézus van hajónkban. Az Egyház hajójában lenni, társakkal és Jézussal együttműködni - számunkra ez a realitás. A realitás talaján Jézussal.

11.1

Tudomásul venni önmagunkat

Bármennyire is közhelynek számít, hogy a felemelkedés, a helyes fejlődés, önismerettel kezdődik, mégis, nekünk is fel kell figyelnünk erre az alaptételre! Főleg a lelki életben való bizonyos előrehaladás után léphet fel kinél-kinél az a rejtettebb önámítás, hogy ő már vitte valamire. Kezdi hibáit, gyengeségeit múlt időben emlegetni. Esetleg nem veszi észre a közben kinőtt rigolyákat, hobbykat. Még veszélyesebb, amikor a viszonylag előnyös összképből kilógó - talán egyetlen - hibát nem akarja tudomásul venni, hisz az kérdésessé tehetné a más téren elért eredményeket, és arcul csapná

66

szublimált gőgjét. Ilyenkor úgy készít további terveket, mintha ez a gyengeség nem is létezne. A valóságellenes kiindulásból csak valóságellenes Jézus-kapcsolat származhat. A mi alaptételünk tehát csak ez lehet: a fejlődés bármely fokán tudomásul kell vennünk, és el kell fogadnunk valós önmagunkat! A retusálatlan vonásokat is! Csak akkor tudunk igazán kicsik lenni, ha önmagunk előtt sem akarunk mindenáron nagyok lenni. Jézus jó barátja az lesz, aki nyomorúságát is meg tudja beszélni Vele. Azt a balgaságot nem engedhetjük meg magunknak, hogy mások megelőzzenek hibáink felismerésében.

11.2

Meg nem elégedni önmagunkkal

A valóság tudomásul vétele nem jelenti a beletörődést. Jövőm akkor lesz Jézushoz közel állóbb, ha nem elégszem meg múltammal és jelenemmel. Ha a fejlődés általában az eszmény irányába való kapaszkodást jelenti, akkor most arra figyelünk fel, hogy eszményeinket is állandóan korrigálnunk kell jobban megismert őrmagunk és a jobban megismert körülmények, de a jobban megismert jézusi tanítás nyomán is. Mind az eszmény megrajzolásában, mind az eszmény megközelítésében sokat józanodunk. Módszereinket is kinőjjük, mint a gyerek a ruhát. Csak az elégedetlenségünk maradjon meg! A hajónkban ülő Jézus nem azt mondja, hogy egyre többet, hanem egyre jobban. Nem mást, hanem másként.

11.3

Látni a kikötőt

Hajónk mindig úszik a világ tengerén, míg be nem fut az örök haza kikötőjébe. A kikötő sokszor ködbe vész, vagy hullámok takarják, a sötétség teszi bizonytalanná pislákoló fényeit. Jézussal társalogva egyre valóságosabb képünk lesz a kikötőről, egyre pontosabban be tudjuk mérni helyét, és így egyre biztosabban tudjuk irányába kormányozni hajónkat. Jézus szünteti meg kicsiny hitünket, amikor egyre többet beszél a kikötő valóságáról, szépségéről, biztonságáról. Eloszlatja azon rettenetünket, hogy a kikötő talán nem is létezik.

11.4

Szárnyakat kapni Jézustól

Nem elég, ha Jézus munkatársa, avagy katonája vagyok. Szeretnem kell Őt annyira, hogy mindent megtegyek érte. Nem azért, mert parancsolja, hanem azért, mert öröm nekem, ha kedvében járok. Ne csak Jézus ügye legyen az én ügyem, hanem Jézus is az enyém! Az a biztos tudat lendítsen át minden nehézségen: Ha Jézus velem, ki lehet ellenem? „Nem szabad belenyugodnunk abba, hogy az érezhető istenszeretet kegyelme nekünk nem adatott meg, hanem szabályszerűen küzdenünk kell érte... Tévedés azt hinni, hogy az érzett istenszeretet akaratunktól független adománya Istennek. Nem, ez olyan kegyelem, amelyet közreműködésünk alapján megkapunk, bizonyos úton szinte ki lehet erőszakolni az irgalmas Istentől, akinek úgyis égőbb vágya azt nekünk megadni, mint nekünk fogadni.”(E.P.) „Atyám, ha nem volnék egyszerűen csak ember, minden hibára és gonoszra képes - de gyarló és téveteg szeretetre is Irántad - ha nem ilyen volnék, akkor nem lennék alkalmas arra, hogy fiad legyek. Te az emberi szív szeretetét kívánod, mert isteni Fiad is egy ember szívével szeret Téged, és emberré lett azért, hogy az én szívem és az Ő szíve egyazon szeretettel szeressen Téged - emberi szeretettel, amelynek szülője és indítója a Te Szentlelked”(Th.Merton). Ez az érzelmi kitüzesedés, ez a szárnyakat adó boldogság további feltételek következménye.

11.5

Szeizmográfszerű érzékenység: mit vár tőlem

El kell lesnem minden gondolatát! Az imádság az a légkör, ahol ez a kereső figyelem zavarmentesen ráirányul. Olvasott, hallott, megbeszélt tanítását itt alkalmazom magamra.

67

Uram, mit vársz tőlem? Szent Ágoston szavaival szólok: „Adj nekem erőt azt tenni, amit Te akarsz, és azután tégy velem, amit akarsz!”

11.6

Együtt lenni Vele: „vacare coram Deo”

Ha Jézus van hajónkban, akkor mindig velem van, nemcsak az ima csendjében. Olyankor legfeljebb koncentráltabban figyelek rá. De meg kell tanulnom állandóan az Ő jelenlétében élni. Miként a kis gyerek is ott játszadozik a szőnyegen, míg apja az íróasztalnál dolgozik. Tudja, hogy egyik szeme rajta pihen. A Táborhegy magasáról magunkkal kell hoznunk Jézust, hogy hétköznapjaink barátja lehessen. Sziénai Szent Katalin erélyesen ráripakodik azokra, akik féltik szemlélődő magányukat, és nem akarnak közvetlen tevékenységbe bonyolódni. Harciasan így szól: „Ugyancsak lazán lehet hozzátok kötve Isten Lelke, ha egy helyváltoztatásra elhagy! Hát csak az erdőben lehetne megtalálni Istent?” Milyen reménytelen lenne a lelki élet, ha csak ideális körülmények között volna lehetséges. Az élet forgatagában is vele kell lennünk. P. Plus mondja: „Istent el nem felejteni nem annyi, mint mindig rá gondolni, hanem életünk semmiféle részletéből el nem távolítani Őt.”

11.7

Odaadás: kicsinységem odahelyezése

Aki igazán szeret, az ajándékozni akar. Amikor fellobbanó szeretetünk ajándékozásra késztet, s mi körülnézünk, hogy mit is adhatnánk, rájövünk, hogy önmagunkon kívül semmink sincs. Így tehát lehanyatló kezünk utolsó gesztusával kézbe vesszük rozzant önmagunkat, és feléje nyújtjuk. Uram, fogadj el engem, ó nem barátodnak, de legalább szolgádnak. Ha ürességem és korlátoltságom nem is okoz Neked nagy örömet, mégis csak így tudom nyújtani önmagam. Tudom, ha elfogadsz, le is tisztogatsz, és alkalmassá teszel szolgálatodra. Mertonnal imádkozom én is: „Rájöttem a Te nagy irgalmasságodból, hogy legkedvesebb előtted egy elhagyott, megtört és szegény szív szeretete: az vonja magára könyörülő tekintetedet. Felismertem, hogy a Te vágyad és vigasztalásod az - ó, Uram -, hogy nagyon közel légy azokhoz, akik szeretnek, és mint Atyjukhoz fordulnak Hozzád. Hogy talán nincs nagyobb „vigasztalásod” (ha szabad így beszélnem), mint megvigasztalni szomorú gyermekeidet, azokat, akik szegényen és üres kézzel jönnek Hozzád, semmi mással, mint emberségükkel és korlátoltságaikkal és a Te irgalmadba vetett nagy bizalommal”. Nem lehetek olyan rozoga, hogy Jézus ne tudjon velem mit kezdeni, ha odaadom magam neki.

11.8

Elengedni kisded játékainkat

„Jajveszékelnünk kellene, ha jól belegondolunk. Meghíva az isteni lakomára, arra születtünk, hogy Istent szeressük egész szívünkből, egész lelkünkből és minden erőnkből, s mi e helyett a teremtményeket szeretjük ily módon, s nem egyszer úgy csüngünk rajtuk, hogy inkább az életünket lennénk képesek odaadni, mint tőlük elszakadni, róluk lemondani.”(E.P.) Csodálkozunk, hogy nem jutunk semmire a Jézussal való barátság terén, hogy az a hőn óhajtott „optimális harmónia” késlekedik, közben ezernyi vacakkal van tele a kezünk. De Jézus szerint: „ahol a kincsed, ott a szíved” alapon vackokkal van tele a szívünk. Hallgassuk még egyszer Mertont: „Isten-élmény és végleges lemondás mindarról, ami nem Isten: egy és ugyanaz. Ez ugyanannak a dolognak két oldala, mert mihelyt értelmünk és akaratunk tökéletesen szabad minden teremtmény iránti kötöttségtől, azonnal tökéletes mértékben eltelik e két lelki tehetség Isten szeretetének ízével... Mindaz, aki házát, atyját vagy feleségét elhagyja énérettem - százannyit kap és az örök életet. - Olyan mértékben éljük át Istent, ahogy magunkat a teremtményekhez való kapcsolattól felszabadítjuk, és üressé leszünk. Ha kiürültünk minden vágyból, megismerjük az elpusztíthatatlan öröm tökéletességét.”

68

Ha el tudom engedni azt, amit önmagáért szorongatok, akkor Jézus visszaadja kezembe, hogy most már eszközként használjam Őérte. „Mindent elhagyni” - valójában annyi, mint igen kevésről lemondani - mondja P. Plus. „Edényekhez vagyunk hasonlóak” - mondja Merton -, „amikből kiöntöttük a vizet azért, hogy borral legyenek megtöltve”. Mi az a konkrét kicsi, amit odaadok Krisztusért, vagyis a testvérért?

11.9

Nem engedem, hogy kettőnk közé éket verjen a bűn

Jézussal való barátságunk szinte érzékletesen elhidegül, ha polgárjogot nyer életünkben a bűn. Az a bűn, amit meg nem bánunk, ami ellen nem küzdünk. Amitől nem akarunk minden eszközzel szabadulni. Egy bizonyos idő után kibékülünk bűneinkkel. Háziállattá szelídítjük őket. Odatesszük eléjük a napi eledelt. Persze, ha látogató jön, akkor elzárjuk. A világ szelleme úgyis mindig igyekszik beszivárogni hajónkba. A lélektan segít feltárni ösztönadottságainkat. Nagy segítség ez, hiszen a világ „beszivárgása” éppen az ösztönadottsággal repremetált repedések mentén történik. Nem világtól menekülők akarunk lenni. Tudjuk, hogy hajónk a vízben van, de víz ne legyen a hajónkban! A megtűrt, sőt dédelgetett bűn Jézus és közénk áll. Ezért kell a rendszeres gyónás mellett naponta bűnbánattal eltávolítani a „szigetelő” bűnt.

11.10

Fokozom a „csatolás” szorosságát

Pótkocsit általában nem szabad hosszú kötéllel vontatni. Miért? Mert a laza csatolás nagy veszélyeket rejt magában. A pótkocsi tehetetlenségénél fogva nem követi a vontatót, hanem külön utakon jár. Csapódik jobbra-balra. Tehát kötél helyett szilárd vontató-rudat használnak. Jézussal is fokoznom kell a csatolás szorosságát. Az egymást szeretők kevés szóból is értik egymást. Sőt, ellesve egymás gondolatát, teszik azt, amit a másik szeretne. Kinél-kinél más szálakból szövődik ez a szoros csatolás. Karaktertípusok szerint lesz ennek értelmi, akarati vagy érzelmi főkomponense. Egy lelkigyakorlat igen alkalmas arra, hogy saját szálainkat összegyűjtsük. Bizonyára mindenkinél szerepel ezek között a szentáldozás meghitt légkörének felhasználása az érzelmi és akarati szálak erősítésére.

11.11

Helyretenni az ellenerőket

A Jézus-közelség és Jézus-barátság éppen azt adja meg, amire legnagyobb szükségünk van: a belső békét, biztonságot. Ebből a nyugodt, békés belső biztonságból - mint egy védett várfal mögül - már nem nagyítjuk ijesztő rémekké az ellenerőket, hanem megtanuljuk helyére tenni őket. Jézus kezét fogva elül az ellenszél. Elül a szél, elcsitulnak az ellenerők két okon is: a.) mert értelmetlennek látják azt cibálni, aki Jézussal olyan szoros barátságban van, b.) mert Jézussal barátkozva nem vesszük észre a szelet. Az előbbi objektív, az utóbbi szubjektív elcsitulása az ártó szeleknek. Ha egyszer elült az ellenszél, akkor alkalmas vitorlafeszítés esetén a hajót már a Szentlélek szele segítheti. Ezért olvassuk Szent Jánosnál, hogy „azonnal partot értek”.

11.12

Együtt húzni azokkal, akik szeretik Jézust

Az igazi harmónia Jézussal nem egy emberben jön csupán létre. Mert ha létrejött, akkor tapasztalatát továbbadja testvéreinek is. A harmónia tehát nemcsak köztem, és Jézus között jön létre, hanem köztem és azok között, akik ugyancsak szeretik Jézust. Kialakul az evezés jézusi ritmusa. Egy szívvel-lélekkel húzzuk az evezőt, mert egyazon szeretet dagasztja szívünket, egyazon cél felé megyünk.

69

Nem lehet harmóniában Jézussal az, aki nincs harmóniában országbeli testvéreivel. Önámítás az a harmónia, amit valaki magáról kijelent, s ugyanakkor testvéreivel meghasonlásban él. Csak egy ritmusra lehet evezni Jézus hajójában. Ha nem így van, akkor már befolyt a hajóba a víz és kapkodunk.

11.13

Új harmónia a világgal

A világgal való viszonyunk nagyon sok fokozaton mehet keresztül. A természetes ember naivan és gyanútlanul beleáll a világba és vállalja törvényeit. Az eszmélődő ember hamar rájön arra, hogy a világgal való ilyetén „lepaktálás” épp az ember igazi igényeit - mélyen emberi igényeit - a másikat és Istent kereső vágyait nem elégíti ki. Ebben a fázisban szoktunk szembehelyezkedni a világgal és „másvilági” vigaszt keresünk, amely majdnem mindig össze van kapcsolva a világtól való meneküléssel. Eme a fokon a világban csapdát vagy ellenséget látunk, és hajlunk arra, hogy mindenestől elutasítsuk a Jézussal való összeforrottság azon fokán, amikor már mindhárom lelki képességünkkel (értelem, akarat, érzelem) viszonylagos szinkronba jutottunk Vele, kezdjük megtalálni a világhoz való új és helyesebb viszonyunkat. Ahogy Jézus imádkozta: „Nem azt akarom, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól”(Jn 7,15). A világot, annak építését, annak örömeit vállalhatjuk mindaddig, amíg nem a gonoszt szolgálja. Jézussal összebarátkozva már kezünkben van egy szűrő, amelynek segítségével a világ nagy tengeréből kiszűrhetjük a jót, az igazat, a szépet, és így elkülöníthetjük attól, ami a jóigaz-szép álarcában megjelenő gonosz. Csak az utóbbit nem vállalhatjuk. Ha most nem a külső világra, hanem önmagunk adottság-világára tekintünk: testi-lelki konstitúciónkra, öröklött ösztönvilágunkra, akkor is mondhatjuk, hogy Jézus barátsága olyan szelepelési rendszert adott kezünkbe, amelyen keresztül engedve nagy erejű ösztöneinket, azok építeni, és nem rombolni fognak. Jézus barátjaként már nem megsemmisíteni akarjuk a mindenestől rossznak nevezett világot, már nem elpusztítani vagy elfojtani akarjuk ijesztőnek ítélt ösztöneinket, hanem egyszerre kezdjük abba az irányba áramoltatni, amelyet Jézus megengedhetőnek, boldogítónak mondott. Így fog a trágyás talajból virágba borulni a növény. A visszatetszőnek minősített szerves anyagok bomlásából elénk áll az illatos virágszirom. A lélek lendülete, a szeretet sodrása átlelkesíti és megnemesíti az anyagot, a testet, az ösztönt. Az a világ, az az ösztönerő, amelynek helyes célokat, jézusi célokat adtunk, nem ellenségünk lesz, hanem munkatársunk. Ha mégis ellenségünkké válik, az csak azért lehet, mert engedtük szerteficánkolni, külön utakon járni, nem szerveztük be az egészbe. A Jézussal való harmónia harmóniát jelent a világgal és saját ösztönvilágunkkal. Harmóniát mondtam és nem küzdelem-nélküliséget. Jézussal való barátságunk nem a nirvánába süllyeszt, hanem az alkotó életbe, a tevékeny szeretetbe emel. Uram, eme a lelkigyakorlaton meg kell fogalmaznunk az új, a jelenleg optimális harmóniát Veled és általad a világgal. Ha ez a harmónia létrejön, akkor mi is felocsúdunk, hogy micsoda csodát tett bennünk az Úr. Elűzte félelmeinket, lecsendesítette a külső és belső vihart. Ebből az élményből hitünk csak megerősödve kerülhet ki. Mi is leborulunk a tanítványokkal és elrebegjük a megtapasztalt csodát: Valóban Isten Fia vagy! 1975

70

A VALÓDI TALÁLKOZÁS TELJES VALÓNKAT IGÉNYLI Egy kereső ember vívódásai

12 Perlekedés (1973) Csak a költőknek szabad megmutatni önmagukat, mindenki másnál ez lelki exhibicionizmusnak minősül? Az Istent kereső ember csak szép, jámbor és szent dolgokat mondhat? Inkább retusáljon, absztraháljon, csak ne legyen szubjektíven maga-mutogató? De mikor a valóság annyira egyedi! Annyira, hogy absztrahálni is csak az egyedből kiindulva lehet... Azt mondják, nem illik letisztázatlan, forrongó gondolatokat mások elé tárni. Az irodalom felállítja a jó ízlés sorompóit, melyet átlépni szóban és írásban nem szabad. Így most bocsánatot kell kérnem az Olvasótól. Azért csak tőle, mert Istenről úgyis tudom, hogy megbocsát. Uram, midőn a világot megteremtetted, nem gondoltál arra, hogy épp ezek a teremtmények fognak beárnyékolni, elrejteni Téged? Nem oda torkollik az ember minden gyakorlati Isten-problémája, hogy a teremtmények odaállnak Isten és ő közé, és elrejtik az Istent? Gyakorlatban nem azért hitetlenek az emberek, mert annyi minden van, ami leköti kíváncsi figyelmüket, és annyira megrészegednek a látszatoktól, hogy már nem is gondolnak arra, hogy a dolgok mögé kémleljenek? Sőt a dolgoknak ez a felkínálkozása, ez az önmaguk kelletése, betolakodása tudatunkba, nem a benső ima legnagyobb akadálya? Talán Newman írja valahol, hogy a kárhozottak itt a földön a teremtmények „vigasza” folytán felejteni tudják nagy ürességüket, Isten nélküli életüket. De a kárhozat számukra az lesz, ha megszűnnek létezni ezek a „figyelemelterelő” dolgok, és ott állnak „vis-á-vis du rien”, szemben a semmivel, és csak sejtik, hogy mi az a Minden, amit elveszítettek. Istent nem kaphatják meg, mert sohasem keresték, de amit kerestek, az megszűnt létezni számukra. Így kíméletlen kendőzetlenséggel kénytelenek arra gondolni, hogy elvesztették az egyetlen Létezőt a látszat-létezők miatt. De Uram, ezeket a „látszat-létezőket” - melyek létüket csak Tőled kapták - ezeket Te teremtetted. Bocsáss meg, de csapdának szántad ezeket? Kívánatosságukat oly közel raktad hozzánk, Te pedig oly ügyesen bújsz el ezek spanyolfala mögött. Miért? Miért nem szabad Téged a magad szépségében látnunk? Miért mondod, hogy megszűnne választási szabadságunk, ha egyszer szemtől szembe látnánk Téged? Hát baj az, ha a szabadságot csak a jóra használjuk?.. A benső imának is akadályai ezek. Alig kezdek tudatosan Rád gondolni, alig próbálkozom a bizalmas kettes meghittségével, máris ezernyi dolog tolakszik közénk. Miért játszod ki magad ellen a teremtményeket? És miért teszed ki ilyen mértéktelen erőpróbának gyengeségemet? Hiszen a benső ima nemcsak a mennyei boldogság előleg, hanem hazatalálni akarásunk bizonyítéka is. Ha a varázsosan elrendezett anyag vonzása ellenére is Téged keresték, miért nehezíted meg ennyire a Rád találást? Ha „anyagcsapdáid” nem tudtak egyértelműen a maguk számára megragadni, akkor miért nem segítesz? Miért nézed az anyag függönye mögé rejtőzve csapdáidban vergődésemet? Nem elég bizonyítéka szeretetemnek, hogy vergődöm? Mi többet várhatsz még tőlem, akit szintén anyagba ágyazottnak teremtettél? Nem veszed észre, hogy századik egyensúlyvesztésem után százegyedszer is Feléd nyújtózkodom? Ha legalább ilyenkor megmutatnád arcodat és megelégednél szabadságosdit játékommal! Hisz annyit már láthatsz szabadság-küzdelmeimből, hogy sohasem akarok megmaradni az anyag ölelő karjai között, de ahhoz keveset adtál, hogy valaha is kiláboljak eme ölelő

71

karokból. A feszültség bennem, a szétszakítottság is, miattad van, Uram. Miért nem elég ez Neked? Hiszen még csak nem is panaszkodom a szétszakítottság miatt! Érted és miattad még szétszakítottnak lenni is jó. De, de... olyan megalázó, hogy még az anyaggal egy szinten sem mutatod meg magad. Miért kell magad az anyag alá, az anyag mögé aláznod, kicsinyítened?... Úgy gondolom, ahhoz, hogy bejussak mennyei országodba, ahhoz az anyag csábítását legyőzve kell keresnem Téged. Tehát az anyag vonzási energiáit meghaladó vágy kell, hogy kinőjön bennem irányodban. De - bocsáss meg, Uram, Te az ellenfélnek drukkolsz! Pontosabban: nekem drukkolsz, miközben az ellenséget erősíted. Mindent megteszel, hogy az, ami odaáll kettőnk közé, az fogható, látható, hallható és bűvöletes legyen. Ráadásul bennem is csak ennek az „elnyelő zónának” érzékelésére építettél ki erős antennákat... Miért ez a bújósdi, Uram? És ha már derogál Neked, hogy a teremtett anyaggal versenyezz plaszticitásban, legalább az ima csendjében hengerítenéd el előlem az anyag függönyét! De Te vagy a megmondhatója, mily ritkán teszed ezt - és akkor sem erőfeszítéseim gyümölcseként. Tudom, hűtlenségem semmire sem jogosít fel. De most nem jogról van szó! Most Rólad van szó, a Szeretetről! Ha szeretsz, akkor ki kell, hogy lépjél a magad emelte bástyák mögül, és harcolnod kell értem, hogy ne legyek hűtlen! Ha Te előbb szerettél, mint én, akkor a viszont-szeretetemet is segítened kell! És ha nyomorúságom mélységéből kiáltok, akkor Neked nincs jogod bújócskát játszani! Elő kell lépned, Uram, meg kell mutatnod lenyűgöző szépségedet, latba kell vetned szabadságom megnyeréséért mindazt, amivel rendelkezel. Tűrhetetlen, hogy az otromba teremtmény hangosabb legyen Nálad, hogy jobban rá legyek hangolva, jobban hozzáigazítva, mint Hozzád! Jól tudom, hogy a közeli Föld nagyobbnak látszik, mint a távoli Nap, akármilyen óriási legyen is az utóbbi. De Te, Uram, nem vagy távol. Vagy mégis? Ráadásul mit tegyenek azok a testvéreim, akik az Uránusz éjszakai oldalán élnek és sohasem látják a Napot? Ma ezek vannak döntő többségben. Csak az anyagot látják, Téged nem. Ezeknek még azt a kis antennát sem szerelted be, amit nekünk, keresőknek, legalább beszereltél? Így most nem tudom, ők a bűnösök vagy Te, a Mindenható bizonyultál elégtelenül hatékonynak? Mondjam azt: gyengének? Uram, ne ródd fel bűnül ezt a perlekedést, de egyszer ki kell veszekednem magam. Nem azért, hogy bántsalak. Azért, mert jobban akarlak szeretni. Buta emberi agyammal másként rendezném be a világot, mint Te. Ez a perlekedés butaságom megmutatása Neked, de talán kézfogás is néhány testvérrel, akik ugyancsak szeretnének jobban érteni, és jobban szeretni. Kézfogás a testvérrel, aki szenvedi, hogy saját teremtményeiddel takarod el magad. A veszekedők mindig csak a saját hangjukat hallják. A veszekedés két dühös ember monológja. A perlekedőhöz úgy illik, hogy csak a saját hangját hallassa. Majd csendesebb perceimben, amikor lefogod szemeim az anyag elől, próbálom meghallani válaszodat. És hogy miért vagyok most indulatos? Mert ugyebár a veszekedéshez ez is kell. Általában a veszekedő elégedetlen a másikkal. Én beismerem: elégedetlen vagyok önmagammal. De első szóra kényelmesebb Rád hárítani a felelősséget, és azt mondani: elégedetlen vagyok Veled. Ha képes leszek meghallani válaszodat, abból már azt is tudni fogom, miben vagyok elégtelen Neked, mert amiatt vagyok elégedetlen önmagammal.

72

13 Rendhagyó elmélkedés 1. (Jó-szándékú tévedéseink) (1973. január) Érvényes-e az alábbi egyenlőség: homo = anaimal rationale?, - avagy egy lelkigyakorlat „meglepő” tanulságai. Beszámoló Kisebb társaságnak tartottam kétnapos lelkigyakorlatot. Tagjai - csekély kivétellel diplomás emberek, akik előszeretettel tartják magukat racionális, sőt némelyik flegmatikus embernek. Műszaki, illetve természettudományos jellegű műveltségüket tekintve ez első hallásra nagyon is hihetőnek hangzik. Élt bennem a sejtés, hogy ők sem ismerik eléggé magukat. Vagy nem tudnak a bennük lévő irracionálisról, vagy nem merik megmutatni a meglehetősen jól takargatott érzelmi világukat. Éppen ezért úgy határoztam, hogy a második napon, amikor az imádság volt az elmélkedés témája, tudatos igényüket meghaladó módon megpróbálom rezgésbe hozni az ember-volt egyéb regisztereit is. Vasárnap délután két részre bontottam az „imádság” témára fordított időnket. Első, nagyobb részében, négy pontban beszéltük meg az imádság „komponenseit”, mely megbeszélések előtt kb. 20 perces bevezetéseket tartottam /du.3-8-ig/. Ezután kértem, hogy közbeszólás nélkül hallgassák végig elmélkedésemet, /melyet kis változtatással Halász Piusz alapján állítottam össze/ a belső imáról, melyben kb. egy órás terjedelemben igyekeztem bemutatni egy elmélyült és átélt belső imádság lefolyását. A hatás minden várakozásomat felülmúlta, és egyik legmélyebb lelkipásztori benyomást keltette bennem is. Már a negyedik pont előadása után, amikor is Jézus vergődéseiről beszéltem, melyet az emberi értetlenség ás félreértés miatt oly sokszor kellett elszenvednie, s amely vergődések mindig elemi erővel sodorták az imádsághoz, az Atyával való bizalmas párbeszédhez, - az egyik jelenlévő nő hangosan felzokogott. Elmondta, hogy mélyen megindította ez a soha nem hallott beállításmód, és a Jézussal való azonosulás érzése keltette benne ezt az érzelmi vihart. Gyenge idegrendszerének tulajdonítottam a hatást. Ezután került sor a belső imáról szóló elmélkedésre. Figyelmem most egyre inkább a „racionális” férfiak felé fordult, s megindultan láttam, hogy szemükben könny csillog, torkukat valami szorongatja, s még a magát flegmatikusnak nevezett személy szemei is vöröslenek a visszafojtott sírástól. Félre ne értsük. Soha nem volt szándékom - tehát ekkor sem - embereket megríkatni. Sőt. Jelen esetben is igyekeztem a hallgatók szellemi színvonalának megfelelően nívós lenni, kifejezéseimben még az előttük otthonos műszaki kifejezéseket is felhasználtam. Mégis, mindezzel a belső ima nagyon is nehezen kifejezhető történéseit írtam körül, semmit sem takarva el abból, hogy ebbe a „belső terembe”, erre a „személyes kihallgatásra” hogyan viszem be saját vergődéseimet is. Éreztem, hogy egy eddig nem ismert, titokzatos világ szépségei markolásszák szívüket, vagyis olyan benyomást kaptak a lélek belső világáról, amire még nem volt példa életükben. /Nem egy közülük napi, vagy heti áldozó!/ Az utolsó szó elhangzása után terhes csend. Érzelmeiket szégyellve egyik sem mert megszólalni. Ekkor a közösség-vezető férfi - erőt véve magán - javasolta, hogy e feszültség feloldására hallgassunk meg egy magnószalagot egy szeretetről szóló novellával. Az egyik férfi azonban azt kérte: tegyük lehetővé, hogy ezzel az érzéssel távozhasson, és ezeket a benyomásokat otthon, csendben feldolgozhassa magában. Mindannyian helyeselték, s rövid búcsúzkodás után 1/4 10-kor szétoszlottunk.

Reflexió Arról most nem szólok, hogy rám milyen mély hatást tett megrendülésük, s magam is azon este úgy tudtam imádkozni, ahogyan már régen nem. Ugyanakkor csalhatatlan bizonyítékát láttam ebben annak a feltételezésemnek, hogy rejtegetik érzelmeiket, nem

73

merik „bedolgozni” egyéniségükbe, racionális álarcukkal über-kompenzálnak egy nagyon is valóságos, de kibontakozni nem engedett érzelmi világot, melynek elfojtása és kifejlesztése nagyban hozzájárulna emberi egyéniségük kiteljesedéséhez, sőt, sok belső problémájuk, feszültségük megoldásához is. Másrészt, ez a tapasztalat felszínre hozta bennem az eddig közösségben kimondani nem mert meggyőződésemet, melyet éppen eme elmélkedésben szeretnék mind a magam, mind a közösség számára megfogalmazni. A bizonytalannak, vagy tévesnek tűnő nézetek szerepeltetése abból adódik, hogy éppen eme írás nyomán várom a testvérek segítségét a tisztánlátás megszerzéséhez. Summásan most annyit mondanék: Valamit kihagytunk a számításainkból. Az embert embertelenül akartuk „megváltani”. Mintha mindig csak „animal rationalé”-val álltunk volna szemben. Tudatlanra vettük az ember valóságának talán nem jelentősebb, de nagyobb hányadát. Pedig közhelynek számit, hogy az embert úszó jéghegyhez szokták hasonlítani, melynek csak egy tized része van ki a vízből, a nagyobb, a kilenctized rész láthatatlan. Ilyen arányt tételeznek fel nálunk a tudatos és a tudattalan viszonylatában. Mintha mi mindig csak az ember egy tizedéhez szóltunk volna. Elengedtük a fülünk mellett a lélektan tudományától származó ilyen és hasonló kijelentéseket: „az az állítás, hogy az ember lényegének legfontosabb vonása, az ember magva az eszesség, a mai szemlélet szerint igen közel került a tévedéshez.” /Noszlopi: Emberismeret és emberekkel való bánás/ Világos okfejtéseink, logikus érveléseink, ha nem is mindig fagyasztottak, de ritkán mozgatták meg az ember egész valóját. Olyan hegedűhurokká váltunk, amelyek mögül hiányzott a rezonancia-szekrény. De az ilyen húrok csak cincogó, még éppen elviselhető hangot tudnak adni, senki sem találja szépnek, nem leli benne örömét, nem hozza rezgésbe belső világát. Nagyjából két dolog hiányzott szavaink mögül: az érzelem, és ami ezzel elválaszthatatlanul összefügg: az átélés. Most, amikor a magam lelkiismeretét akarom vizsgálni, úgy gondolom, hogy probléma felvetésem közösségi szintű és fontosságú, ezért fogalmazok sokszor többes számban, senkit erőszakosan bele nem értve ebbe a többesbe. Hogyan jutottunk ide? Okkeresésünk, avagy mentegetőzésünk. Most minden rendszerezés nélkül hagyom átfutni magamon azokat a gondolatokat, melyekről pillanatnyilag úgy vélem, hogy hozzájárultak ahhoz, hogy lelkünk „letaposott talajjá” váljon, és így alkalmatlan legyen arra, hogy másokban rezonanciát hozzon létre. A bűnös mulasztásokat vizsgálódásomban figyelmen kívül hagyom.

13.1 Lázadás az értelem egyeduralma ellen. Át akartuk érteni, egészbe látni Jézus tanítását, életét. Eme célunk megvalósításához értelmi jellegű erőfeszítések állandó és sokszor túlfeszített sorozatára volt szükség. Egyrészt tehát szokásunkká, magatartásunkká vált az értelmi tevékenység. Egyre fokozódó egyeduralmával kezdte kiszorítani az érzelmi kiegészüléseket, Mondjuk csak meg: fáradttá tett, kimerültté, szürkévé, lapossá. Azt mondtuk, hogy egyedül az értelem világossága képes bennünket eligazítani a kaosz homályában. S ha valaki egyéb megközelítéseket is javasolt a „valóság”, vagy a „misztérion” megragadására, azt elutasítottuk, mint ellenőrizhetetlent, mint megfogalmazhatatlant, mint olyat, amiről nem tudunk beszélni. A logikának kétségtelenül éles és célravezető fegyvere nemcsak az ellenfél gyenge pontjait operálta ki rövid úton, hanem belőlünk is kimetszett valamit. Csak nem a szívünket? Vajon a valóság csak megfogalmazható igazságokat tartalmaz? Nincs a fogalmi rendszeren túl valami, aminek megragadásáról nem volna szabad lemondanunk? Különben miért írta volna le Rabindranath Tagore e sorokat: „Hogy a szavaknak értelmük van, az a nehézség. Ezért kell a költőnek mértékbe és versbe faragni szavait, hogy az értelem kissé békjóba szoruljon, s az érzésnek meglegyen a lehetősége, hogy kifejezésre jusson”.

74

Ó, dehogy lázadok én az értelem irányító, eligazító szerepe ellen. De igenis fellázadok egyeduralma ellen! Még a természettudományos feltalálók is beismerik, hogy rengeteg probléma megoldása sokkal mélyebb rétegekben valósult meg, mint a tudat szintje. Poincaré mondja: „A logika az, amivel bizonyítunk, az intuíció az, amivel feltalálunk.” Állandó racionális erőfeszítéseinkkel nem fojtottuk el magunkban az intuícióra való képességünket? - melyről Henri Bergson így ír: „Intuíció a neve annak az intellektuális megérzésnek, mellyel valamely tárgy belsejébe helyezzük magunkat, hogy megtaláljuk azt, ami abban egyetlen és kifejezhetetlen”. Nem éppen hitünk tárgya olyan, ami egyetlen és kifejezhetetlen? S ha a ráció segítségével sok mindent ki is fejezünk belőle, nem kellene nyújtózkodnunk, hogy lényünk egészével igyekezzünk megragadni?

13.2 A folytonos és állandó feszített tempó Be akartuk vasalni magunkon Jézus tanítását. Feladatok, tevékenységek, önkontrollal szelektált percek hézagtalan rendszere lett életünk. Feszített iramban teljesítettünk. A lelki élet sztahanovistáivá igyekeztünk válni. Nagy iramot diktált ez irányban érzékennyé tett lelkiismeretünk. Uram, ne haragudj, belefáradtan abba, hogy folyton csak teljesítsek. Lassan már a tényleges teljesítmények sem töltötték el örömmel a szívemet. Igen, tudom, meg kell fogni magunkat. Megóvni a szétfolyástól, ellustulástól. Szükség van iskolás dresszurára is. De az ember nem marad őrökké iskolás, egyszer csak nagykorúvá válik. Mintha mi elfelejtettünk volna nagykorúvá válni, és akkor is cipeltük magunkkal a tréning-ruhát az edzésre, amikor már szerelmesek akartunk lenni. Házasodási korára az ember általában már kisportolja magát. Uram, lehetetlen, hogy állandóan feszített, hősies magatartásokat kívánj tőlem. Bár minden okod megvan rá, mégsem hiszem, hogy gyanakvásodban állandó imperatívuszokkal fárasztasz és merítesz ki. Mert ha így lenne, akkor én fellázadok! Noszlopinál olvasom: „Tanárok és nevelők épp az értékesebb növendékeknél tapasztalják azt az erkölcsi dacot, amely azért követ el csupán valamely hibát, mert eredetileg szabad lélekkel nem hibázott volna, de mégis parancsolták, hogy ne tegye. A parancs: bizonyos gyanúsítás, mert rossz törekvést tételez fel”. /A szeretet lélektana és bölcselete/ Edison azt mondja: „A lángész egy százalék ihlet és kilencvenkilenc százalék veríték.” De most éppen azt tartom felismerésnek, hogy a kilencvenkilenc százalék veríték megölte bennünk az egy százalék ihletet.

13.3 A lazítás elmaradása Kihagytuk a ritmus = feszülés + lazítás természetes egyensúlyából a lazítást. Régi malmokban láthattuk: ha a molnár túl gyorsan öntötte a szemet a garatra, az megszorult, a gép nem bírta elnyelni, nem bírta ilyen sebesen befogadni, és így a garat felett felhalmozódás következett be, a működési egyensúly felborult, mert a gép „fejnehézzé” vált. Mi is ilyen „fej-nehézzé” váltunk, mert a befogadás természetes folyamatát nem követte a vele arányos mértékű „felszívódás”. A megértést nem követte az átélés, az eszmélődés, az „aktív csend”-ben sokirányú asszociációval való „megkötés”. Talán azért, mert féltünk az „elvesztegetett időtől”. Liba-tömésnek vetettük alá magunkat, de ettől csak elhájasodtunk, még jobban elnehezedtünk. A csendet csak valami negatív módon fogtuk fel, mint szellemi, vagy akarati tevékenységek szüneteit, melyek hossza vagy szaporasága rontja a teljesítménystatisztikát. Léthiányt láttunk benne, ürességet. Nem ismertük meg azt a csendet, ahol a lélek eszmélődik, csodálkozik, megittasul, az értés után „látni” kezd. Nem tudtuk hogy a csend lehet „a lélek térdeplő helyzete az Isten előtt”. Másokkal láttatni csak az tud, aki maga is lát! Mi meg csak értettünk.

75

Van olyan szabadidő, amikor az ember a különböző irányból érkező benyomásokat engedi egymásra. Hatni, és lelke mélyén ötvöződni. Ez az a titokzatos műhely, ahol a színtelen gondolatok meleg színeket kapnak, grafikából festmény, a metszetből dombormű lesz. Tudatom vásznára az értelem csak fekete fonállal sző, de tudatalatti világom mozgásba hozott titokzatossága színes szálakat sző bele alulról. E nélkül nem lesz szavam másokat magával ragadó, nem lesz hiteles, nem lesz egyénien meggyőző. Mozdulatlanul fekszem a rekamién. A Beethoven szimfónia egyszerűen megemeli és viszi magával a lelkem. Mintha csak imádkozna! -- észlelem a második tételnél. Egyidejűleg bekapcsolódnak azok a gondolatok, melyeket egy közösségben az imádságról mondtunk. Távlatok nyílnak, asszociációk születnek. Ellenőrizhetetlenül, de boldogító, valami újat szülő varázzsal működik a „boszorkány-konyha”, s mikor az Úr elé kerülök, lelkemben már minden regiszter működésbe lépett: a szégyentől, bűnbánattól kezdve a boldogító elragadtatásig. - Közben fel kell ugorjak, hogy papírra vessek valamit, ami nagyon kikívánkozik belőlem, hisz úgy érzem, hogy csordultig tele vagyok. És fogalmazok gondolatokat, melyek a papíron csak szürkén szerénykednek, de már alkalmasak arra, hogy mozgásba hozzák valamelyik testvérem lelkét... Aztán kopogtatnak, és jön dialógusra az éppen beütemezett személy. Lassan indul a beszélgetés, tapogatózva rázódunk hozzá a témához. Türelmesen válaszolok a kérdésekre. Egyre jobban belelendülök, aztán egy ponton megérzi a partner, hogy most már tapintatlanság közbeszólással megszakítani azt, aki „látja azt, amit mond”. S ha csillapítva lendületem, elhallgatok, csillogó szemén látom, hogy nemcsak a pergő vita alkalmas arra, hogy embereket közelebb vigyen Istenhez. Vajon milyen tervkészítés, milyen lelki-vezetői ökonómia tudja nekem megmondani, hogy mennyi időt tölthetek el ott a rekamién? Vagy az idő-elszámoláskor melyik rovatba kellene ezt bejegyeznem? Elvesztegetett, vagy megnyert idő volt ez?

13.4 Elfelejtettünk imádkozni Ismerjük az imádság helyét napirendünkben, csak éppen nem tudunk imádkozni A napokban egy évtizedek óta komoly lelkiéletet élő családanya, majd egy idős szerzetesnő ismerte be, hogy még soha nem tudott úgy imádkozni, hogy érezte volna annak boldogító voltát. Egyiküknek az a kijelentésem „világított be”, amikor arról beszéltem, hogy a külső csend után a belső csend megteremtéséhez bizonyos „időzsilipre” van szükség, mely emberenként más és más, nálam - mondtam - kb. negyed óra. Ja igen, válaszolta, hát én legfeljebb negyed órát szántam az egész imádságra, tehát még a „kapujához” sem igen értem el. Ki ismeri közülünk a belső imát? Kinek vált boldogító szenvedélyévé az imádság? A kötelező elszámolásokon és nélkülözhetetlen önkontrollon kívül kinőtte magát imádságos találkozássá a Személyes Szeretettel? Engedem, hogy beleszóljon életembe? Meleg otthonom nekem az a hely, ahol az Úrral együtt lehetek, s ahová küzdelmeim: vereségeim és győzelmeim utam hazatérek, hogy örüljek vagy szomorkodjak, de mindenképpen Vele megosszam mindenem? - A hallott tanítást, a megismert igazságot itt kell Vele átbeszélve sajátommá, lelkiségem alkotó-elemévé tennem. Még a régiek bevált tapasztalatát sem vesszük át. Hogyan is tanítottak az elmélkedésre? Video – sitio – volo – volo Tecum. Ezek voltak az elmélkedés fázisainak emlékeztető szavai. De mintha mias másodikat totálisan kihagytuk volna. Érteni, látni akartunk. Azt mondtuk: majd az értelem zsarnokoskodik életünk felett, kényszeríti a felismert jó megtételére. Ennek sikere érdekében bele is kapaszkodtunk Jézusba. Csak a „sitio”-t hagytuk figyelmen kívül. Ó, nem a tankönyvünkből maradt ki, ott benne van, csak az életünkből. Nem bontottuk ki vágyaink szárnyait, nem tartottuk fontosnak, hogy az imádság csendjében, annak bizalmas kettesében kitüzesedjék a szívünk. Játszottuk a szerelmest, csak éppen nem gyulladtunk. szerelemre. Pedig tudjuk, hogy cselekedeteink rugója itt van a mélyben: nem azt teszem, amit értek, hanem azt, ahová a szívem húz. A szívünket is be kell irányozni Jézus felé.

76

13.5 Teljesítmény-centrikusság Tevékenységben, szervezésben, csoportlétszámban véltük lemérhetőnek teljesítményünket. Nem a szív bőségéből szólt a száj, hanem elsődleges feladatnak láttuk meg az „elmenvén tanítsatok” parancsát. Megint nem a vagy-vagy, hanem az is-is a helyes kötőszó. Természetes, hogy mennünk kell tanítani, de a szív bősége, annak igazi feltöltése nélkül „szavaink ijesztően fognak kongani saját ürességünk akusztikájában”. Azt gondoltuk, hogy bizonyos magatartások /adás, tanítás, csoportmunka../ eredményezik a lélek telitettségét, és nem fordítva. Pedig ismertük Szent PáI szavát, hogy „osszam el bár egész vagyonomat a szegényeknek,... ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem” (1 Kor 13,3.)

13.6 A közvetlen Isten-kapcsolat elkorcsosulása Tételünkké fogalmaztuk, hogy Istent csak embereken keresztül lehet szeretni. Jézus életében és imaéletében a közvetlen Isten-szeretet élménye olyan nyilvánvaló és természetes volt, annyira ebből az élményből forrásozott minden tette, hogy ezt megérezve kérték az apostolok: taníts meg minket imádkozni. Ők tudták, hogy Jézus életének titka az imádság. Személyi varázsának, vonzásának is ez volt a titka. A szentek életében ugyanezt tapasztaljuk. Mi viszont csupán a főparancs második felének teljesítésével véltük az első részt is megvalósítani. Úgy bántunk a főparanccsal, mint az összetolható távcsővel: egyik felét betoltuk a másikba. Igaz, hogy Jézus az ember-szeretet cselekedeteit úgy tekinti, mint Isten iránti szeretetünk megnyilvánulását, de ezzel nem akarja törölni életünkből a közvetlen Isten szeretetet. Ez az a természetes légkör, melynek magától értetődése annyira nyilvánvaló - éppen Jézus példájából is - hogy nem is kellett róla külön sokat beszélnie.

13.7 A magunkévá-tétel elmaradása A hitet nem lehet úgy továbbadni, mint a stafétabotot, csak úgy, mint a lángot. Azt mindig mondtuk, hogy Isten nem tud nélkülünk Országot építeni, mégsem törekedtünk arra, hogy előbb minket vegyen birtokba. Legalábbis kevés lehetőséget adtunk neki erre. Lassankint már nagyban „exportáltunk tételeket” úgy, hogy mindig csak „csomagolt áru” ment át a kezeink között. Tettük ezt olyan alapos szorgalommal, olyan komolykodó igyekezettel, csak éppen arra nem törekedtünk, amit a költő így mond: „hogy visszamosolyogjak az Istenre” /Mécs/. Más portékáját exportáltuk, más összeállításában és más csomagolásában. Így nem csoda, ha „elidegenedtünk” az árutól. Csak foglalkozásszerűen űztük a továbbadást, olykor egészen fásult és üres lélekkel. Nem az a baj, hogy más portékáját adtuk, hiszen nem mindenki „termelő típus”, nem mindenki „felfedező” és „bányászó”, kell lenniük közvetítőknek is, és a szellem birodalmában a lopás nem számít bűnnek, illetve csak akkor nem bűn, ha a továbbadás előtt azt becsületesen a „magunkévá tettük”. De tettük ezt? Lángra lobbantotta bensőnket? - Az már súrolja az erkölcstelenség határát, amikor idegen tollakkal ékeskedünk, vagy másnak jelmezében végzünk magunk-mutogatást. A hominizáció, az emberráválás folyamatához tartozik a „bensőségesülés” is. Nemcsak kívülről, belülről is kell építenem önmagam. Személyiségem nemcsak kifelé nyitott: az emberek felé, hanem befelé is: a Személyes Szeretet felé. A kívülről jövő személyiségformálást még csak „űztük” valahogy, - bár legtöbbször szeretetlen egymástmarásba torkollott - de próbáltuk-e „begyújtani a belső kazánt”, az énünket igazán formáló isteni „Atomreaktort”? Prohászka püspök írta: „Aki lelkéből akar élni, annak koncentrált, s elmélyedő embernek kell lennie. Ezt az elmélyedést s kapcsolatba-lépést a bennünk pihenő, s felébresztett szellemi világgal, nevezem áhítatnak. Áhítat nekem az, amikor önmagamban s önmagamnál, s nem magamon kívül vagyok; mikor szellemi benyomásokat s

77

megérzéseket veszek úgy a csillagos égtől, a zúgó erdőtől, mint lelkem nyiladozásaitól s megérzéseitől; mikor érzékeny vagyok az Isten érintéseire, melyeket oltárai előtt térdelve veszek, mikor tisztulok és buzdulok és nemesbülök tőlük. Ilyenkor tárul föl bennem az, amit magamon kívül hiába keresek, a tulajdonképpeni, a naivul s ugyanakkor ideálisan emberi!” /Kultúra és terror/ Uram, ne engedd, hogy ügyedet stafétabottá alacsonyítsam!

13.8 Elhittük, hogy nem mindenki alkalmas az érzelmi kitágulásra Nem mindenkit csókol homlokon a múzsa - mondtuk ki gyorsan a mentesítő kifogást. Ez alatt azt kell értenünk, hogy nem mindenki alkalmas az érzelmi kitágulásra? Nem lehet mindenki meleg, harmonikus, érzelem- és képzelet-dús egyéniség? Úgy látom, hogy akik igazán vették a Lelket, azokat homlokon csókolja a „múzsa”. Az apostolokat az első pünkösdkor részegeknek nézték, olyan „megittasultak” voltak (Ap. Csel 2,13-15). Nincs komoly baj a mi érzelem-világunkkal? Ismerjük szerepét, jelentőségét életünkben? Nem tartjuk nemesen férfias értelmünkkel szemben szégyellni valóan nőiesnek? Nem érezzük túl közelinek az ösztönvilághoz, nem tartjuk az emberiség állati előtörténetéhez közelálló primitív rétegződésnek? Hallgassuk meg először az orvosprofesszort: „Egy ember értékét elsősorban érzelmi gazdagsága szabja meg. Petőfi írja: az ember annyit ér, amennyit a szíve. Minden emberi cselekvés alapja az emotio, az érzelem. Tartósan jól cselekedni, dolgozni, célok megvalósításáért áldozatokat is hozni csak megfelelő érzelmi talajon lehet. Az érzelem mintha korszerűtlenné vált volna. Az érzelmek értékcsökkenésének, devalválódásának korában élünk. Amerikai pszichológusok kiterjedt vizsgálatokban kimutatták, hogy az emberi boldogtalanság oka az érzelmi világban keresendő... Küzdenünk kell az érzelmek devalválódása ellen, mert csak a megfelelő érzelmi bázisra ráépült értelem képes az élet viharait állni, nehézségek közepette is fejvesztettség nélkül küzdeni. Az érzelmek, az emotiók somatikus szempontból is döntő jelentőségűek. Ismeretes, hogy tartós lehangoltság, életelégedetlenség, emstionális feszültség, különböző, un. corticovisceralis, vagy más néven psychosomatikus kórképhez vezethet. Általánosan ismert, hogy agglegények és vénlányok életkora jóval rövidebb, mint a házasembereké. Ennek szociális okokon kívül az is oka, hogy a magánosok emotionalis élete az öregkorban szegényesebb, színtelenebb, mint a házasoké." /dr. Horányi Béla: A mentalhygiéne jelentőségéről. Orvosi Hetilap. 67. VI. 11./ Az orvos után hallgassuk meg a lelki embert! „Shakespeare darabjában mindenki dicséri Coriolanust. Elmondják összes erényeit. Ekkor valaki közbeszól: Csupán egy csepp olaj hiányzik belőle. - Nagyszerű jellemzés. És tényleg, lehet valaki nagy szellem, telve tudással, lehet akarat-akrobata szédületes teljesítménnyel, mégis egész lénye csikorog, zörög, kifelé ellenszenves, befelé sivár, ha hiányzik az a csöpp olaj, a szív. Mert ha érzelmek nélkül nem ember az ember, akkor nagy érzelmek nélkül nincs nagy ember. A cselekvés számára is vajmi keveset jelentenek a tisztán értelmi motívumok. Az igazán mozgató rugók az érzelmekben forrósodnak hajtóerővé. Mélységeinkből ösztönös vágyak ködlenek föl, a vágyak érzelmeket ébresztenek, az érzelmek színes képeket teremtenek. Ki tudná tagadni, hogy a ténylegyes látást mindig megelőzi egy rejtett akarás, hogy lássunk, és hogy mit lássunk. Képeket vetítünk magunk elé, s aztán rohanunk utánuk. Az érzékelés már találkozás azzal, amit meg akarunk találni. Tehát minden kezdet már folytatás, és minden befejezés új kezdés. Éppen ezért döntő fontossága van annak, hogy az érzelmi szférát is a szellem világába vonjuk, s kultúrát teremtsünk benne.” /Halász Piusz: Alter Christus - A szív kultúrája/ Ajánlja, hogy teremtsünk magunkban derűs kedélyt, mert a kedélytelen ember nem való a Lélek közvetítésére. Ki kell fejlesztenünk esztétikai érzékünket. Minden vonatkozásban keresnünk és szeretnünk kell a szépet. Komoly-zene, költészet, mindmegannyi érzelemnevelő, de termékenyítő erő is.

78

Shakespeare „A velencei kalmár”-ban mondatja Lorenzoval: „Az ember, aki legbelül zenétlen S nem hat rá édes hangok egyezése, Az kész az árulásra, taktikára, S szelleme tompa, mint az éjszaka, S érzelme komor, mint az Erebus. Meg ne bízz benne. Hallgass a zenére.” Ugyancsak Halász Plusz mondja: „Fájdalmas jelenség, amikor valakinek egyre jobban beszűkül a szellemi élete, vagy fokozatosan elsorvad az akarata. De ugyanígy nagy csapás, amikor az érzelmi életre egyre jobban ráborul a szürkeség. A szívben nincsenek már nagy amplitúdójú rezgések. Ha egy pap érkezik ebbe a nirvánába, akkor kár felmennie a szószékre, szavai csak mint törött cserepek hullanak hallgatói fejére. Nincs többé mondanivalója az élet számára. Már csupán leckét mond fel, olyasmit, amire senki sem kíváncsi. Az bizonyos, legnagyobb papi problémánk a szívünk. Sokszor, hogy megőrizzük függetlenségét, halálra ítéljük. Nem, ne öljük meg, hanem neveljük!” /i.m./ Egy szintetikus karakterben minden egy irányba rendeződik. Az egész embernek lendülete van az eszmény felé. Ennek azonban megvan a maga kikerülhetetlen kialakulási törvénye. Ahhoz, hogy a bennünk Iévő rendezetlenségek - mondjuk inkább: lehetőségek - mint megannyi apró kis dipól az összevisszaságból egy irányba rendeződjenek, ahhoz fel kell lépnie egy erős, egyirányú mágneses térnek, amely ezt a rendezést bensőnkben elvégzi. A halhatatlan Platon egyik helyen így ír erről „mikor a lélek az örök ideákat megpillantja, akkor egyszerre csodálatos dolog történik vele: kinőnek a szárnyai. Annyit jelent ez, hogy az eszmények szemlélete gyönyörködést vált ki benne, a gyönyörködés elragadtatásba csap és nyomában nem csupán értelmi és akarati, hanem az egész embert lefoglaló és magával sodró vitális életfolyamatot indít meg. A biosz ösztönös áramlása a szellem magaslatán az Erosz elragadtatásába ömlik át. Az Erosz az élet és jellem plasztikus alakításának vágya a megpillantott események szerint.” /Halász Piusz: Szerzetesi lelkület. Papi Lelkiség. No. 13./ Nem ez hiányzik életünkből, beszédeinkből? Prohászka azt mondja: A gondolatokból akkor válnak események, amikor az érzelmek hevétől kitüzesednek. Addig szürke gondolatok voltak, azon túl, mint csillagok ragyognak. Ez az érzelmi hév ad nekik színt és súlyt. Nem a logikai tartalmuk, hanem az értékűk nőtt meg.” Az ember nem anyagtalan szellem. El tudom gondolni, hogy anyagtalan szellemek tisztán értelmi és akarati aktusokkal érintkeznek egymással. Az ember azonban testben élő szellem. A szellemnek először birtokba kell vennie a testet, hogy közölhesse magát a másik testben élő szellemmel. Ez a „birtokbavétel” történik többek között az érzelmek segítségével is, melyek a tudat alatti világban hozzák létre a szellem és a test kapcsolatát. Minél tökéletesebb ez a birtokbavétel, annál hatásosabb a kifelé sugárzás. Hasonlattal szemléltetve: a hangforrásnak először rezgésbe kell hoznia a rezonancia-szekrényt, csak azután fogja az a hangot felerősítve és színezve továbbsugározni.

13.9 Azt gondoltuk, hogy a dolgok teljességgel érthetőek Beleestünk a félműveltek hibájába, amikor ki nem mondott kutatási alapelvvé tettük: a dolgok teljességgel érthetők. Fölénnyel, vagy csupán magabiztossággal képviseltük a felfedezett igazságot, de mindkettő kiölte belőlünk az alázatot, a keresők gyermeteg tapogatózását. Beleestünk az általunk elítélt rossz apologéták hibájába, akiknek mindenre kész receptjük volt, és mosolyogva tálaltak bizonyosságaikat, és e mosoly néhány százaléka a leereszkedő, a másikat eltűrő fölény jele volt. Most már irtózom az örökké mosolygó kirakat-baba póztól. Nem akarok mindent tudó teológus lenni. Meg akarom mutatni embertársaimnak homályban tapogatózásaimat is. Uram, ha mindent megértenék, talán már nem is keresnélek többé Téged!

79

13.10 Elsősorban logikai érveléssel és nem szeretettel próbáltunk segíteni Mások megnyerésénél elsőbbséget biztosítottunk a logikai érvelésnek a személyes emberi szeretet-kapcsolatok rovására, s emiatt előtűnt türelmetlen célratörésünk. Michel Quoist írja: „A vitában gondolj mindig a másikra. Ha lerombolod az érvelésit, ha felborítod a gondolatmenetét, gondold végig azt, hogy tíz közül kilenc esetben megsérted ugyanakkor az embert is, aki azt felépítette. Nyertélt Nem?” /Így élni jó.p.151./ Magunk között „fejre-állításnak” neveztük a másiknak ily módon történő teljes elbizonytalanítását. Loyolai Szent Ignác mondja: „Ha valakit meg akarsz nyerni, először győzd meg szeretetedről.” Időgazdálkodásunk szorosságában nem marad időnk arra, hogy a „másikat” emberi módon közelítsük meg, hogy átvegyük gondolkodását, bajait, problémáit és a szerető testvér felajánlott szolgálatával tegyünk kísérletet a kibontakozás irányába. Energiánkat elsősorban nem a magabiztosokra, nem rendszerük szilárd bástyáit tartókra kell pazarolnunk, hanem a keresőkre, az elszámított és elhibázott rendszerek romhalmazain ülőkre, a bizonytalanságban tapogatódzókra. A magabiztosakra kénytelenek vagyunk a logika kérlelhetetlen pörölycsapásait mérni, s közben ember legyen a talpán, aki hű tud maradni a benne lévő szeretethez. „Animal rationale” – voltunkat háttérbe kell szorítanunk az emberi kapcsolatkeresésnél is. Először erőtlenségünkben kell megmutatkoznunk, mint Urunk is tette. Kell tudnunk kicsivé, szolgává válnunk, hogy hamisítatlan szeretetünk megteremtse azt a légkört, amiben már bármi elmondható. Mintha be nem vallott módszerünk lenne az emberek intellektuális megközelítése és megnyerése. Nem kellene tudatosan törekednünk arra, hogy mielőtt dialógus partnerünk felismerné logikánk neki fájó metsző kését, előbb megismerné szívünket? De sok embert elvesztettem azáltal, hogy a vita hevében - bizonyára tudattalanul - harci állásba képzeltem magam, ahonnan figyelmem csak az ellenérvek összezúzására összpontosítottam. Ha kifinomulna lelkiségem, ha szeretettől plasztikussá válna egyéniségem, akkor nem esnék bele ebbe a hibába. Keresztes Szent Jánosnál olvasom: „Bármilyen magas színvonalú legyen a tanítás, bármilyen ragyogó az ékesszólás, s bármilyen felséges a stílus, melybe öltöztetve van, rendes körülmények között nem lesz több hatékonysága, mint amennyi a lelkiség abban, aki előadja.” /Lobogó Isten-szeretet/ Természetesen szükségük van az embereknek értelmi jellegű eligazodásokra, ma különösen sokban van értelmi homály és kín a látás irányában, mégis először a hozzá hasonlóan kínlódó, vergődő embert szeretné bennem felismerni. Istennek is előbb emberré kellett válnia, le kellett szállnia ember-sorsunk kiszolgáltatottságába, hogy komolyan vegyük szavát, hogy ne kívülről és felülről jött utasításnak tekintsük, hanem egyetlen kiútnak létünk zsákutcájából.

13.11 Rohanva csak a felszínen tudtunk maradni Rohanásból adódó felszínesség, tipizálódás. A kor gyermekei vagyunk az életritmus veszélyessé vált felgyorsulásában is, és az ebből származó betegségben is. „A mai ember általánossá lett rohanása még kevésbé kedvez a vallásos érzékenységnek, mint a tegnap emberéé” - mondja Montini bíboros. Az „Élét és Irodalom” hasábjain pedig Csák Gyula felteszi a kérdést: „Miért lehet veszélyes az életritmus napjainkban tapasztalt hallatlan felgyorsulása? Mindenek előtt azért, mert - kellő óvintézkedés híján - üresebbé, tartalmatlanabbá válhat az élet, miközben nagy csomó hamis tudat plántálódik az emberbe éppen arról, hogy milyen gazdag és sokszínű életet él.” /1966.III.26. Veszélyes tempó/ Az ebből adódó felszínességről pedig ezeket mondja ugyanő: „Megnézik némelyek a televízióban a Shakespeare-drámát, meg az elébe biggyesztett magyarázatot, s azt hiszik: ismerik és értik Shakespeare leglelkét. Elolvasnak néhány cikket a képzőművészetről, s már dobálóznak a fogalmakkal, ítélkeznek, bírálgatnak, ahogy szakértőkhöz illik. Félreértik sokan a jelszót, hogy a kultúra is legyen a népé; összekeverik a lehetőséget a valósággal. Azt hiszik: mert joguk van a kultúrához,

80

egyszersmind birtokosai is lettek - miáltal becsapják önmagukat. Bizony sokan kérkednek és visszaélnek a helyzettel, hamis tudásukkal - miáltal becsapnak másokat is.” Mi nem vagyunk ilyenek? Nálunk talán „nyüzsgésnek” nevezik azt a fajta korbetegséget. Elolvasunk egy könyvet, részt vészünk néhány csoport-foglalkozáson, ha ügyesek vagyunk, akkor hamar átvesszük speciális „szent zsargonunkat”, s máris dobálózunk a másokban kikristályosodott és leülepedett fogalmakkal, szavakkal, tételekkel. Ez önmagában nem volna baj, ha a szavak mögött ajtók tárulnának, mélységek nyílnának. Ahogy Tolnay Klári válaszolt a riporternek: „csak néhány szót tudok mondani, de mögötte világok vannak, vízesések és szakadékok, északi sark és Egyenlítő”" /Ki nekem Jézus Krisztus?/. A mi rohanva, átelmélkedés és megemésztés nélkül átvett szavaink mögött azonban alig van több, mint maga a puszta szó. Így e szavak mások lelkében sem fognak ajtókat tárni, titokzatos mélységeket izgalmas felfedezéssel megmutatni. Típus-szobrokat gyártunk tömeg-termeléssel. Az egyetlen műről gipszmásolatokat készítünk. És még azt akarjuk, hogy szavunk hatékony legyen, hogy megrendülést és csodálatot ébresszen. Nem tudjuk, hogy a személyiség titka az egyetlenség? Elmulasztottunk egyedíteni. Nem tudunk, nem merünk, vagy nem akarunk egyéniséggé válni? Részben magunk nem váltunk egyéniséggé, részben a kapott „anyagot”, információt nem asszimiláltuk magunkban egyedivé. Az egyetlen Krisztusnak van egy, csak rám eső vetülete, és közős „vetületünkön" meg kell születnie annak a Krisztus-élménynek, amit csak én adhatok a világnak, csak én mutathatok meg az embereknek. E találkozáshoz mások adhatnak remek szempontokat, szemnyitogató meglátásokat, de a találkozóra nem küldhetek mást magam helyett, vagy nem érhetem be mások elmondott találkozásaival: Krisztus élményeivel. Ugyebár egy nászéjszaka szereplői másokkal nem behelyettesíthetők?

13.12 Megkötözés - kötelékek Mintha ez is ellene dolgozna bensőnk finomodásának. Amit értelmem helyesnek mond, akaratom megteszi, ha nem gyenge vagy bénult, és ha az érzelem kellőképpen motiválja. A külső személyhez /vagy személyekhez/ fűződő kötelék azt jelenti, hogy bénultság idején külső erővel toloncoltatom magam. De akkor vajon és vagyok-e még, aki haladok? Ha már annyira elszakadtam tőled, Uram, hogy szemrehányó tekinteted nem bánt, visszahívó szavad nem üti meg a szívem, akkor nem embergyalázás a kötélen vonszoIás?! Ugye, Te sose gázolsz bele személyiségembe ilyen durván? A kötözőkkel szemben nem a költőnek van igaza, amikor azt mondja: „S poklok felé visz bár az utunk, Ő int, s visszafutunk.., Fölemelt és vérem lemosta, Szívem visszahozta. Sebeimre áldóan szedett Balzsamos füveket." (Ady: Az uraknak Ura) A személyes visszatalálás helyett a kötelék nem tesz fásulttá, beletörődötté, ingerültté? Nem veszem ki az Isten kezéből az utánam-járás, a rám-találás, a gyógyítás és hazavivés boldogító lehetőségét, ha én korszerű nylon biztosítókötéllel járom a veszélyes alpesi utakat? A megkötözés az előrelátó értelem és az edzett akarat dolga, a tékozló fiú hazatalálása pedig a szívé. Folyton döntenem kell, hisz ezt jelenti szabad embernek lenni, de Te személyes döntést és mögötte dobogó meleg szívet vársz tőlem, Uram. Csak ez méltó Hozzád. Nem a puszta cselekedetek kellenek Neked, hanem a mögötte dobogó szerető szív. No, persze olyan szív, mely cselekedeteket hoz létre. De cselekedetek szív nélkül? - megcsúfolnak Téged. Valami olyan becsapás van mögötte, mint mikor erdőben elhullott rovar kitin-páncéljára találunk. Egy pillanatra olyan valódinak, olyan élőnek látszik, de megrúgva élettelenül gurul le a töltésről.

81

Uram, ments meg attól, hogy dresszírozó erkölcstanárt lássak benned! Kérlelhetetlenségedtől annyira megijednék, hogy nem is kívánkoznék vissza Hozzád. Én Neked akarok tetszeni, Neked kedvedben járni. Mit érdekel mások nógatása! Én már kinőttem abból a gyerekcipőből, amikor az ember még nem tudja, hogy csak Nálad van boldogság. Ha csak a megkötözött szentekkel tudsz mit kezdeni, velem nem, akkor minek jöttél közénk?! Ám én nagy bizonyossággal tudom, hogy engem - magamat megkötözni nem akarót - sem engedsz elveszni! Mit soroljam az okokat? Egyszerűen tudom, hogy szeretsz. Nekem ez elég! Ezért én, az olykor kötetlenül széthulló vesszőnyaláb, Rád emelem bizakodó tekintetemet…Kérdésföltevéseim úgy fogalmazódtak meg, hogy burkoltan a válasz is megtalálható bennük. Az én mai válaszaim. De a testvérek válaszaival szeretném kiigazítani. Kérem ezeket a kiigazításokat.

14 Rendhagyó elmélkedés 2. („Második olvasásban” ) (1973. április) Az előző rendhagyó elmélkedés magyarázata. Válaszok a reakciókra Most már világosan látom, hegy mi, emberek, csak vihart támasztani tudunk, de vihart lecsendesíteni csak Jézus. Bár az is igaz, hogy vihart-támasztásunk is csupán az ügyetlen és vakmerő gyerek babrálása az ismeretlen gépen, melyről azt hiszi, hogy kezelni tudja; aztán már szepegve veszi észre, hogy csodálatos harmóniák helyett valami irdatlan vihar cibálja üstökét. Így szabadítottam el egy egyre inkább ellenőrizhetetlenebbé váló vihart „Rendhagyó elmélkedés” c. írásommal. Keveseknek, értőknek szántam. Ám amíg az értők „megmagasodtak” és kitágultak lelki eresztékeikben, addig a meg nem értők olyan elánnal jajdultak fel, mintha agresszív gócukat érte volna elektromos inger. A feljajdulók egy része még a „Rendhagyó elmélkedés” által felvetett problémán innen szólt hozzá, vagyis kioktatott arra vonatkozóan, mit kell tennie egy komoly lelki életet élő Krisztus-követőnek mivel írásomban eme követelmények és teljesítmények megtagadását vélte felfedezni, és a kezdők megrontásának megakadályozása címén lépett fel erkölcsmentő pózban. Más részük a problémán „túlról” hallatta szavát, mondván: „Ki meri kétségbe vonni érzelmi életünk fejlettségét? Csak nem eme sorok írója? Lehet, hogy ő érzelmileg beszűkült, de nem mi!” Olyanok is akadtak, akik az érdemi megvitatás „előfeltevéseként” egyszerűen kétségbe vonták a szerző jóhiszeműségét, illetéktelen és öncélú kritizálást, közösségbomlasztást emlegettek. Volt, aki nem átallotta nagy Ellenlábasunk sziszegő kígyóhangját kihallani soraim közül. Kétségtelen, hogy egyesek - az írás célját meg nem értők -, akikben már régóta szunnyadt megfogalmazatlan elégedetlenség közösségi életünk ilyen vagy olyan jellegével kapcsolatban, zászlóbontásnak tekintették a rendhagyó elmélkedést, és zászlólengetésükkel olyan félreérthetetlen jelzéseket adtak le, amire a szerző az elmélkedés írásakor gondolni sem mert. Szóval, arra kényszerültem, hogy a félreértések eme széles skálájában értelmező magyarázattal szolgáljak, amiből legalábbis szándékaim ismertekké válnak még azok előtt is, akik a tartalommal nem értenek egyet. Miként a törvénytervezeteket is több „olvasás” után szokták csak a parlamentben elfogadni, eme második olvasást abban a tudatban írom, hogy bizonyára szükség lesz harmadik, sőt további „olvasásokra” is. A probléma azoknál az embereknél jelentkezik, akik bizonyos idő után kezdik érezni, hogy nem tudnak elég hatásosan „sugározni”; hogy mondanivalójuk - bármennyire is mélyenszántó, okos és megalapozott – „zengő érc és pengő cimbalom” gyanánt hat az emberekre. Mintha a vitathatatlan meggyőződést és elkötelezettséget nem követné az átélés plaszticitása. Akár a vehemens érvelés, akár a feszített program csupán

82

agitációnak tűnik sokak szemében, ahelyett, hogy közvetlen tapasztalást szereznének Jézusról, az Ő tanításának nagyszerű és boldogító voltáról. Ebbe az állapotba nem a kezdők jutnak, hanem azok, akik már évek óta elkötelezettjei Jézus ügyének, és a köreinkben szokásos módszerekkel sok mindent tettek is ebben az irányban. Óhatatlanul előáll a gyanú, hogy valamiféle „foglalkozási betegségről” lehet szó, amely esetleg a dolog természete, vagy talán csak a mi figyelmetlenségünk miatt „szivárgott be” lelkületünkbe. A sejtésnél nagyobb erejű vélelem alakult ki abban az irányban, hogy okosan megtervezett és programozott elveink és gyakorlataink valósítása közben többé-kevésbé figyelmen kívül hagytuk az egész embert, ennek minden rétegét, és csak értelmi és akarati képességeire építettünk, kihagyva a központi jelentőségű érzelmi világot. A kellően be nem tervezett, le nem kötött és meg nem nemesített érzelemvilág azonban követelve a maga jogait - vagy tudatalatti ellentámadásba lendült és kikezdte egyéniségünk harmóniáját, vagy negatív módon élte ki magát, mint közösség bomlasztó erő, mint rokon- és ellenszenv irracionális alapon, mint kötődés, féltékenység, hiuság, stb. Még ezeken túl, az érzelmi elszegényedést megélhetjük úgy, mint saját lehetőségeink, hatékonyságunk beszűkülését. Mivel úgy érezzük, hogy nagy kincs van birtokunkban: Jézus tanításának és életének rendszerbefogott egysége, ezért különösen bosszantó, hogy eme nagy értékkel sem tudunk sokszor olyan eredményt elérni, mint mások a maguk primitív szentírásértelmezésével és gyakorlatával - csupán azért, mert nem tudjuk ezt elég hatékonyan átadni. A legzseniálisabban összeállított műsor is csak kevesekhez fog eljutni, oda is csak vételi zavarokkal terhelten, ha az adóállomás térsugárzása fogyatékos. A hasonlattal élve: nálunk nem a műsorban van a hiba - az átlagon felülien jó minőségűnek látszik -, hanem az adó sugárzásában. Csakhogy - a technikával ellentétben - az ember esetében a „műsorszerkesztés” és a „leadás” nem két külön apparátus működtetésével jön létre, hanem éppen a kellőképpen „megemésztett” és „feldolgozott” műsor fogja eredményezni a jobb sugárzást is. Most már hasonlat nélkül szólva: nem elég Jézus tanítását kutatva átvenni, nem elég életünkön bevasalni, hanem mindezt érzelmi világunkkal egységbe kell ötvöznünk. Így alakulhat ki az az ember, aki nemcsak eszével és akaratával, hanem szívével is Krisztus mellett áll. Az ilyen ember lehet igazán apostol. Eme bevezetés után végigfutok a tizenkét ponton - noha tudom, hogy e pontok nem módszeres és rendszeres elkülönítések -, szó szerint idézem mindegyik pont bevezető problémaérzékeltető - mondatát, de utána már magyarázó megjegyzéseimet fűzöm hozzá. Érteni csak az fogja, akinek az „első olvasás” is keze ügyénél van.

14.1 Átértés helyett átélés Át akartuk érteni, egészben látni Jézus tanítását, életét. Eme kijelentés egyáltalán nem akarja azt mondani, hogy a benne foglaltak feleslegesek, vagy károsak. Ellenkezőleg. Minderre nagyon is szükség van. A múltban is, a jövőben is. Nem akarunk, és nem is tudunk lemondani az értelem világosságáról és vezető szerepéről. De tudomásul kell vennünk az egyoldalú, és állandó értelmi jellegű erőfeszítések veszedelmét: a kifáradást, az észlénnyé válást, az érzelmi elszegényedést. Eme nagyon is fontos tevékenyég közben könnyen beleeshetünk abba a csapdába, ahol már azt mondják rólunk mások, hogy „félelmetes” a logikája. Mert a laser sugár hajszálvékonysága alkalmasabb a pontos bemérésekre, azért gyönyörérzést csak a természetes fény vastag sugárkötegei keltenek bennünk. Vagyis a „mérés” elvégzése után a nyomvonalon haladó laser sugarat „fel kell öltöztetnünk” a meleg és színes fény-nyalábok vastag kötegeivel. Amikor Jézus azt mondta, hogy „az én tanításom igazság és élet”, akkor a megismerés és megélés mellett nem gondolhatott az „átélésre” is? De hiszen Ő mindig át is élte mondanivalóját, és úgy is adta tovább. Azért mondhatták hallgatói, hogy így még ember nem beszélt.

83

Amikor Jézus küszködik a szavakkal, fogalmakkal, hasonlatokkal, hogy miként is mondja el nekünk azt, ami teljes valójában elmondhatatlan, akkor ezzel nem azt teszi előttünk nyilvánvalóvá, hogy a valóság több, mint ami abból megfogalmazható, vagy érthető? A csak értés módszeresen sorvaszt bennünk egy képességet, amit jobb híján nevezhetünk intuíciónak is. - Úgy gondolom, az öt könyv létrejöttéhez is nélkülözhetetlen volt ez az intuíció, és a könyvek olvasása közben bennünk is megmozdulnak az értelmen kívül más rétegek is, amelyek „bekapcsolódásával” értésünk is mélyebb és tökéletesebb lesz. Nem szentimentális lelkek mondják csupán, hogy nem elég Jézus tanítását hallgatni, hanem olykor Szent Jánossal oda kell hajolnunk Szívére is. De megfordíthatom. Aki oda tud hajolni Jézus szívére, az tanításából is ki fog hallani olyan információkat, amelyeket száraz lelkek sose fedeztek volna fel. Istent korábban - mint tiszta szellemet - értelemmel és akarattal ruháztuk fel. Később lényegét a szeretésben, adásban láttuk. Most mintha kezdenénk már sejteni, hogy Isten nem lehet közömbös sem Fia szenvedése, sem a mi szenvedéseink, bűneink, szeretésünk irányában. Isten „egészen más voltá”-ról beszélünk, hogy változatlanságából ki tudjuk szűrni azt, amit nálunk embereknél érzelemnek nevezünk.

14.2 Az elvárás görcse helyett a belső irányítottság szabadsága Be akartuk vasalni magunkon Jézus tanítását. Nagyon félreért, aki azt gondolja, hogy nem látom jelentőségét napirendnek, önkontrollnak, akaratedzésnek, teljesítményre lendülésnek. Akár mások, akár a magam életében is kikerülhetetlen fejlődési fázisnak tartom. De ezzel is együtt járhat, mint „foglalkozási betegség” az érzelmi elszegényedés. A veszély, hogy „vaskancellárokká” válunk. A trenírozás örömteli lendületei után már szenvedem, hogy porosz hadigépezetté lettem. Aki zongorázni tanul, bizonyára elég sokáig kell figyelnie ezernyi szabályt, mértéket, ritmust, fárasztó ujjgyakorlatokat kell végeznie, s eme idő alatt nehezen tud figyelni a dallam szépségére, még kevésbé a dallam által hordozott „kimondhatatlanra”. Fejlődése előre haladásával egyre kevésbé kell a dresszurára figyelnie, egyre inkább felszabadul a magasabb átélés számára. Ha gyakorol is tovább, ez a gyakorlás egyre kevésbé iskolás, egyre felszabadultabb és magasabb szintű. Nem beszűkíti, hanem felszabadítja. Én sem úszhattam meg a gépelés megtanulásának fárasztó dresszúráját, de most már semmit sem kell figyelnem ujjaimra, nyugodtan koncentrálhatok a mondanivalóra. Jézus nem volt aszkéta a szó klasszikus értelmében. Annyira nem, hogy korának aszkétái elmarasztalták Őt emiatt: eszem-iszom embernek tartották. Tudjuk, hogy ennek ellenére hallatlan aszkézist gyakorolt, csakhogy nem dresszurából, hanem a „Lélek indítására”. A Lélek viszi a pusztába, az indítja az evést is elfelejtő tanító munkára, a Lélek sodorja újra és újra az imádsághoz. Mintha két útja volna az aszkézisnek. Az egyik a „felfelé menő”, amire minden ember rákényszerül, aki valamit is ki akar hozni magából. Ez emberi és vallási indítékból egyaránt szükséges. De bizonyos elért eredmények után sor kerül az aszkézis második, „lefelé menő” fázisára, amikor is az ember a Lélektől, tehát a szeretettől indíttatva tesz egyre többet, és miközben mindent el akar hárítani, ami akadály lehet a szeretet útjában, ezzel egy sokkal kevésbé „betervezett”, de nagyon is aszketikus utat jár. Amikor valakit már betölt a Lélek, örömmel tölt el a szeretet élete, akkor annak fel kell szabadulnia a kicsinyes dresszurától, különben „favágóvá” válik, nem érzi át a szeretet örömét, nem válik lendítővé maga és mások számára.

14.3 Hogy élvezni tudjuk az alkotás örömét Kihagytuk a ritmus = feszülés + lazítás természetes egyensúlyából a lazítást. Jézus nyilvános működése során tanulását nem, csak tanítását figyelhettük meg. Nála a „feszülés” az örömhír-hirdetésre és a szeretet cselekedeteire vonatkozik. És itt valóban nem ismer határt. Nemcsak étkezést mellőz, de éjszaka is rendelkezésre áll. Ám azonnal

84

félretolja a „feszítést”, mihelyt úgy ítéli, hogy „lazításra” van szüksége, vagyis pl. az imádságban át kell hogy beszélje a dolgokat az Atyával. A „lazítás” alatt itt nem semmittevést, nem negatív időt, vagyis időfecsérlést kell értenünk. Nem. Csak más irányú „tevékenységet”. Tevékenységet, de nem a szó eredeti jelentésében. Külsőleg ugyanis éppen tevékenység-mentességnek tűnik az, amiről szólok. Az embernek azon „időtöltése” ez, amikor engedi hatni magára és egymásra ismereteit, benyomásait. Amikor a „begyűjtés” tevékenységét felfüggesztve időt szán a „megemésztésre”, „átrendezésre”, termékeny asszociációkra, stb. Embere válogatja, hogy kinek milyen körülmények segítenek eme belső áterjesztés elvégzésében. Csupán egy példát említettem a Beethoven szimfónia hallgatásában. De lehet az egy magányos séta a természet csendjében, lehet egy templom csendes áhítata, lehet egy költemény vagy ének, szóval széles skálája az érzelmi és esztétikai jellegű benyomásoknak, melyek elősegíthetik az értett dolgok mélyebb átértését és átélését. Az önmagukban vérszegény eszmék épp a „lazítás” eme titokzatos mélylélektani műhelyében színeződnek, válnak plasztikussá, és hatásosabban közölhetővé. Amikor megkérdőjeleztem, hogy vajon ezek elvesztegetett idők-e, akkor ezt azért tettem, mert nagyon is meg vagyok győződve arról, hogy ezek megnyert idők, sőt nélkülözhetetlen idők. Épp ezek kihagyása életünkből, napirendünkből tesznek szegényebbé. Természetesen azt is tudom, hogy ezek a legritkábban tervezhetők be előre. Épp ezért kell - bizonyos fejlődési fok elérése után - olyan alakíthatónak lennie napirendünknek, hogy ezek is beleférjenek. Jézus harminc éves rejtett életét úgy is felfoghatjuk, mint az Atyától hozott tanításnak egy óriási lazítás-intervallumban való „felszívódását”, mely idő alatt még a „pórusaiba is beszívódott”, képeibe, kifejezésmódjába „beöltözött”. Az Ország-építés szempontjából ugyanis minek minősülhetne a 30 év, ha nem „lazításnak”? Akár a fizikai munka, akár az élet bármely területéről szerzett benyomások olyan mélyen szívódtak be és ötvöződtek gondolataival, hogy tanítása során folyton-folyvást a legtermészetesebb egységben hömpölyögnek belőle ezek a sokszorosan asszociált és képiesített gondolatok. Jézus kész tanítást hozott magával, de hogy emberileg is késszé váljanak, ahhoz harminc év ilyen emocionális előkészítésére volt szükség.

14.4 Imádságban feltöltődni Ismerjük az imádság helyét napirendünkben, csak éppen nem tudunk imádkozni. A mi közösségi profilunk és hangsúly-tevésünk más volt. Ám különböző „iskolák” nagy gondot fordítanak az imára nevelésre. Annak „technikai” és érzelmi oldalára is. Nyilvánvaló, hogy a mi egyébirányú keresésünkben ez fényárnyékba került. Nem kell ezért senkit hibáztatni. Azonban jó, ha az ember még idejében észreveszi, hogy egy-két járatról lemaradt. Ne szégyelljünk jegyet váltani rá. Amikor az imádságban jó-feltételek kitűzését, számonkérését, tervelszámolást és Országbeli ügyek megbeszélését tartottuk fontosnak, akkor helyesen jártunk és járunk el. Ám Jézus az imádságból úgy jött elő, hogy az apostolok valósággal megirigyelték tőle ezt a már földöntúlian sugárzó állapotot, az ott megszerzett békét, nyugalmat. Az imádság Jézusnál kétségtelenül érzelmileg is csúcspontot jelentett. Gondoljunk csak a vérrelverejtékezést kiváltó érzelmi maximumra! Bizonyára nemcsak az elszámolási kötelezettség vonzotta az imához, hanem az volt „otthona”, ahová megtépázva hazatért, ahol jól érezte magát, ahol megnyugvást, megértést, boldogságot talált. Egy ember csak akkor tud sok időt eltölteni az imában, ha abban örömét is leli.

14.5 A szív bőségéből áradjon tettünk Tevékenységben, szervezésben, csoportlétszámban véltük lemérhetőnek teljesítményünket. Megint csak nem a tevékenység és létszámnövelés ellen beszélek. Bár ez jobbára ügyesség, rátermettség kérdése. És ha sikerül összeverbuválnunk egy csoportot, akkor nem a válságok, érzelmi válságok sorozatával kell ott megküzdenünk? Nem

85

figyelmeztetés ez arra, hogy a létszám önmagában még semmit sem mond? Nem a Jézussal „teletömött”, hanem a Jézussal telített szív az, amely képes a szervező-munka keretei között másokat is belevonni Jézus vonzókörébe. Nyilvánvaló, hogy senki sem várhat az „apostolkodás” megkezdésével addig, míg úgy nem ítéli, hogy már teljesen feltöltődött. De ha a már megkezdett ember-halászás közben nem töltődik egyre tovább, ha nem töltődik érzelmileg is, akkor a „párt ideológiai osztályának szervezőtitkárává” süllyed.

14.6 A közvetlen Isten-szeretet fontossága Tételünkké fogalmaztuk, hogy Istent csak embereken keresztül lehet szeretni. Úgy érzem, eme gondolkodásunkkal Istent kissé eldologiasítottuk. Az embereken keresztül „perszolvált” adásokkal zárjuk a szeretet áramkörét, tehát bele fogunk tartozni a szeretet életébe: Isten életébe. Jézus mondja, hogy ezt tennünk kell, tehát teszem. De nemcsak ezt kell tennem! Mintha félreértettük volna Urunk szavait: „Nem aki mondja Uram, Uram, megy be a mennyek országába, hanem aki Atyám akaratát cselekszi”. Tehát nem a szavak, hanem a cselekedetek a döntők - mondtuk. Pedig eme jézusi kijelentés csak azt hangsúlyozza, hogy ne rekedjünk meg a szavaknál, hanem a szavaktól jussunk el a tettekig. Semmiképpen nem mondja, hogy a tetteket nem kell megelőznie a „szavaknak”. Azért, mert élni akarom a szeretet életét, mert valósítani akarom a szeretet cselekedeteit, az nem jelenti azt, hogy elszakadhatok Uramtól, hogy a személyes és közvetlen kapcsolat nélkül tartósan képes lennék élni az Ő életét. Isten nem dolog, nem csupán Abszolútum, nem csak objektív szükségszerűség, hanem Személy, akivel nem csupán feladatok megoldása vagy kivitelezése kapcsán lehet csak érintkezésbe lépni. Személy, aki várja a másik személy szólításait, aki nem közömbös, nem érdektelen a másik személy sorsa, öröme, bánata iránt. Egy szerelmes joggal tehet szemrehányást, ha szerelme nem hoz érte áldozatokat, ha nem mutatja ki konkrét szolgálatokkal és ajándékokkal is szeretetét, de legalább olyan jogos a szemrehányása, ha mindezeket megkapva nem kap jó szót, simogatást, kedveskedést, ha elmarad az intim együttlét. Jézust csak akkor tudom látni az embertársban, ha Vele annyira jóban vagyok, hogy mindenhol Őt látom.

14.7 Csak a magunkéból adhatunk A hitet nem lehet úgy továbbadni, mint a stafétabotot, csak úgy, mint a lángot. Az irodában ügyeletes pap hiába várja a megbeszélt időben a jegyeseket oktatásra. Végül is jelentős késéssel megérkeznek. Igen ám, de vacsoráig már csak fél óra van. A pap az órájára tekint /lehet, hogy a gyomra is korog?/, s a rendelkezésre álló fél óra alatt „átadja az anyagot” a jegyeseknek. Ez a stafétabot-szerű átadás. Külsőséges, hideg, hatástalan. Jézus ügyét így sem képviselni, sem továbbadni nem lehet. Először nekem kell „lángra lobbannom”, belsőleg kitüzesednem, telítve lenni mindazzal, amivel Urunk telítve volt, - s akkor már a továbbadás sem technikai lebonyolítás kérdése lesz. Akkor találunk módot és időt, és főleg mozgásba tudjuk hozni embertársunk „bensőjét”, mivel magunk is belső mozgásban vagyunk. Ismereteit stafétabot-szerűen adja át az óraadó tanár, aki teljesen függetleníteni tudja magát témájától. Kimért nyugalommal tud beszélni akár a trójai háborúról, akár a vértanuk üdvtörténeti szerepéről, de alaposságát megcsodálva senki sem fogja azt gondolni, hogy bármi köze is volna mindehhez. Akadémikusan tárgyalja a témát, nincs benne elkötelezettség. Jól lemérhető távolságra vannak egymástól: témája és egyénisége. Témája nem „szívódott fel”, nem vette birtokba egész valóját. - Épp ez az, ami Jézus tanítványának a halálát jelenti.

86

Nézzetek Jézusra! Mennyire telve van a szíve. Mennyire mindig önmagát adja. Milyen mélyről jön a mondanivalója! A szellem magasától a lélek mélyéig minden regiszter működésbe lép benne, de éppen ezért tud működésbe lépni hallgatóiban, követőiben is.

14.8 Az érzelmi kiteljesedés fontossága Nem mindenkit csókol homlokon a múzsa - mondtuk ki gyorsan a mentesítő kifogást. Valaki azt mondta, hogy a mai emberiség érzelmi elszegényedéséről beszélni közhelynek számit. Azért, mert valami közhely, attól mi még nyugodtan beleeshetünk. Éppen mert közhely, mutatja, hogy általános és akut problémáról van szó. Egészen indokoltnak látszik tehát megnézni azt, vajon mi - akik a mai világban, tehát a mai embereknek akarjuk továbbadni Jézus tanítását - nem vagyunk szintén fertőzöttek eme korbetegségtől: az érzelmi beszűküléstől? Van, aki erre a kérdésre határozott nemmel válaszol. Nem hiszem, hogy ez volna a jellemző eset. Ám ha így van, akkor örömében vonuljon félre az illető, és engedje meg, hogy mi - kevésbé szerencsések vagy ügyesek - önvizsgálatot tartsunk, mit mulasztottunk, és mit tehetünk eme a téren. Azt se vesse szemünkre senki, hogy egyéni lelkiismeretvizsgálatot akarunk mások nyakába varrni, hiszen ez világméretű, de nálunk legalábbis közösség-méretű probléma, és ez közösségi lelkiismeretvizsgálatra is kötelez, még akkor is, ha tudjuk, hogy a közösség tagjainak nagyon is egyéni lelkiismeretvizsgálattal kell közösségi életüket is rendbe szedni. Eme témáról az „első olvasás” elég adalékot hoz az elmélkedéshez. Most inkább Jézusra tekintek. Micsoda színes, plasztikus, érzelmileg is telített egyéniség! Mint egy százhúrú hárfa: a szellem és lélek minden rezdülésére rezonál. Mondanivalóját nem száraz definíciókba öltözteti, hanem a mezei liliomok, égi madarak, szőlő és gabona, halászok és halak, szolgák, vándorok, utasok, urak, tolvajok, napfény, szél, eső segítségével adja elő. Ezt csak azért tehette, mert nemcsak nézett, hanem „látott” is. Látásában és előadásában valóban „megelevenedik” a világ. Van szeme a garasát keresgélő özvegyasszony, vagy a zsugori dúsgazdag meglátásához; de észreveszi a feltámasztott kislány éhségét, a betegek szenvedését is. A leghétköznapibb dolog is az Atyához emeli és fordítva: az Atyáról a leghétköznapibb dolgokon keresztül beszél. Fejlett, mozgalmas, harmonikus érzelmi világgal rendelkezik. Nyilvánvaló, hogy Jézus gondolatait „bele kellett hogy öltöztesse” ezekbe a képekbe, színekbe, hangokba, illatokba, de hogy ezt tehesse, ehhez nagyon sok „benyomást” kellett vennie a természettől: a csillagos égtől éppúgy, mint a mezők virágaitól. Annyira sohasem „feszített”, hogy ezt a „világot” megölte volna magában. Ellenkezőleg. Őt hallgatva csak azt mondhatjuk: tudatosan fejlesztette, sőt öröme telt abban, hogy érzelmi gazdagsággal telítve hatásosabban adhatta tovább „tartalmait”. Márk tudósít arról, mennyire másként tanított, mint az írástudók. Ez a más-ság nemcsak az isteni hatalom birtoklását jelenti, melynek tudatában szuverén törvényhozóként tanít, hanem a más-ság a módszerre, stílusra is vonatkozik. Élet lüktetett szavaiban, nem vérszegény elvontság. Nagyon megértem, hogy vannak emberek, akikre nehezen lehetne ráerőltetni a „homo aestheticus” megjelölést. Megértem, hogy bizonyos dolgokhoz nincs „antennájuk”. A megértés azonban jobbára csak együttérzést, még inkább sajnálatot jelent, mert a vakot is nagyon szeretjük, sajnáljuk éppen azért, mert tudjuk, hogy vaksága fogyatékosság. Egy ragyogó képesség hiánya. Eme emberek küklopszok, kiknek csak egyetlen szemük van. De plasztikusan térben látni és láttatni csak két szemmel lehet. Uram, ments meg minket attól, hogy mások érzelmi „vaksága” lealkudja életünkből az érzelmi kiteljesedés vágyát és törekvését! Feltétlen szót kell emelnem amiatt, hogy „érzelem” alatt itt nem érzelgősséget, nem lírai lelkek ömlengését, nem „elpuhultságot” értek. Elég Jézusra tekintenünk, máris értjük, milyen a helyesen felhasznált érzelem. Csak ennek segítségével épülhet ki egészséges, egyensúlyt teremtő harmónia. Jézus, mint jellem is óriás volt. Igazán „erős egyéniség” volt. Érzelmi élete ennek is szolgálatában állt. Haragja is imponáló volt. Érzelmi élete nem 87

tette passzívvá, esztétizálóvá, hanem a kemény feladatok megoldásában is segítőtárs volt. Talán még arra utalnék, hogy az érzelmi élet, ha nem fejtesztjük egészséges irányban, negatív előjellel jelentkezik. Így válhat a közösségi élet rákfenéjévé. Ezért kell mindig fejleszteni, építeni, mindig csak nemesíteni. Hogy Jézusnál a keleti ember szín-, ruha- és illatigénye nem érzékiségbe torkollott, az annak köszönhető, hogy mindig magasabb szintre szublimálta. A keleti ember bujaságával szemben nála nagyon emberi, nagyon „isteni szintű” szeretetvilág bontakozott ki. Nem félt semmit befogadni - sem Mária parfőmjét, sem Lázár borát -, mert mindent átnemesített Istennek odaadottsága.

14.9 A megismerhetőség határainak becsületes beismerése Beleestünk a félműveltek hibájába, amikor ki nem mondott kutatási alapelvvé tettük: a dolgok teljességgel érthetők. Többen megkérdezték tőlem, ki a félművelt? Most válaszolok: Félművelt az, aki azt hiszi, hogy a dolgok teljességgel érthetők. Ugyan ki volna az, aki lemondana az érteni akarásról? Embervoltunkat tagadnánk meg ezzel. Homályban tapogatózunk, az értelmünk kis mécsesével szeretnénk minél több zugba bevilágítani. Ám tudomásul kell vennünk, hogy teljes fénnyel csak az Isten rendelkezik. Mi csak többé-kevésbé értünk meg valamit. És nemcsak a nagy isteni misztériumokat! A leghétköznapibb dolgok megismerésében is csak topogunk. Mi az anyag? Mi a tudat? Mi a beszéd? Lehet ezeket teljességgel érteni? Természetesen mondunk ezekről is valamit, hogy azonnal átadjuk a helyet egy újabb mondatnak, mihelyt az beljebb vezet az értésben. Nem jutottunk el az Isten-bizonyítás során Istenhez? Eljutottunk. Örömmel töltött el az értelmi tevékenység, a bizonyítás szépsége, logikussága. Másoknak is ujjongva mutogattuk, Aztán egyszer csak felfedeztük, hogy a változatlan Isten fagyos mozdulatlansággá vált számunkra; okos bizonyításunk kiszűrte Istenből az életet, megfosztottuk Istent a személyes élet mozgalmasságától, az érzelmi élet hozzánk hajló melegétől. És indultunk tovább a kutatásban, mert nem vehetjük fel az önelégültek pózát. Hallgatóinknak is meg kell mondanunk - már akinek -, hogy sok mindent nem értünk. Nem azért, hogy elbizonytalanítsuk őket, hanem hogy a művéltségük folytán valóban alázatosakká válókat el ne ijesszük mindent értő pöffeszkedésünkkel. Ez sem olyan hiba, amiért bárkit is kárhoztatnunk kellene. Egyszerűen fel kell ismernünk, és el kell kerülnünk.

14.10 A szív melegének fontossága Mások megnyerésénél elsőbbséget biztosítottunk a logikai érvelésnek a személyes emberi szeretet-kapcsolatok rovásara, s emiatt előtűnt türelmetlen célratörésünk. Az egyik közösségben azt mondták: a kereszténység, az nem olyan dolog, amit meg kell mutatni; meglátszik az, ha megvan. Ha emberekre hatni akarunk, méghozzá Krisztus irányában, akkor abban egész emberi valónknak részt kell vennie, nemcsak logikánknak, érvelésünknek. Természetesen logikánkat is latba vetjük. De a legtöbb esetben ez önmagában nagyon kevésnek bizonyul. A keresők nemcsak igazságot, nemcsak eligazodást keresnek, hanem megértést is. Az ő tudomásulvételüket és megértésüket: tehát szeretetet. Akit megszeretnek, attól már sok mindent el tudnak fogadni, akár keményebb szavakat is. De ha a logika az előfutárunk, félő, hogy sohasem ismerik fel szeretetünket. A metsző logika kívülről és felülről jövőnek hat, a partner nem hiszi, hogy képesek vagyunk „leereszkedni” az ő mélységeibe. Micsoda zseniális Jézus ebben a vonatkozásban is! A házasságtörő asszonyt kioktathatta volna bűne mineműségét illetően. Elemezhette volna halálos, vagy bocsánatos jellegét, kimutathatta volna társadalmi kihatásait. De legalább megmutathatta volna neki az Isten törvényei szerint berendezett élet nagyszerűségét. - Nem tette. Leszerelte vádlóit.

88

Sürgősen biztosította, hogy ő sem akarja elítélni. Védelmébe vette ezt a nőt, vagyis szerette. Úgy, hogy a másik megérezte ezt a szeretetet. És ebben a szituációban már elég volt annyit mondania, hogy menj, és többé ne vétkezzél. Ebben a rövid mondatban benne volt a bűn tényének elismerése is, a tőle való szabadulás szükségessége is, de benne volt a bűnből kiemelés finom gesztusa is. Talpra állította, fölemelte.

14.11 A szeretethez idő kell Rohanásból adódó felszínesség, tipizálódás Igaz, hogy a szentek életében is látunk egy általunk csak csodált, de követhetetlen élettempót. Ez mégsem mond ellent tételünknek. Ezek a szentek éppen azért tudtak ennyit tevékenykedni karitatív vagy szellemi vonalon, mert nagyon sok időt szántak az imáságra, a feltöltődésre. Természetesen ehhez éjszakáikat kellett megzsarolniuk. Náluk a tevékenység nem ment az elmélyülés rovására. Nálunk igen. Maga a rohanás, a feszítettség ellene dolgozik az érzelmi elmélyülésnek. Pontosabban fogalmazva: egy érzelmileg telített ember az átlagosnál messze nagyobb iramban tud teljesíteni, de ha ezek a teljesítmények nem érzelmi telítettségből fakadnak, akkor éppen rombolólag hatnak érzelmi világunkra: ellaposítanak, kiüresítenek, felszínessé tesznek. Jézus is túlzsúfoltságában, egész napos tevékenységre kényszerültségében, úgy mentette meg magát a „felszínességtől” és „ellaposodástól”, hogy éjszakáiból ellopva mutatta be a szentek „időcsodáját”. Az actio-contemplatio történelmi arányú problematikájában ez a pont az "actio eretnekségére” hívja fel a figyelmet. A tipizálódást is ezzel hozom összefüggésben Mivel a sok külső tevékenység miatt nem marad időnk a contemplatióra, így a közösségben hallottak, vagy általunk elolvasottak, nem tudnak sajátunkká válni, nem kapnak egyéni színt és veretet, hanem mintegy „csomagolt árut” adjuk tovább. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy van valami „egyetlen”, amit csak mi adhatunk embertársainknak, amit Krisztus csak tőlünk vár. Lehet, hogy ez az „egyetlen” csak stílus, csak beöltöztetése a mások által megfogalmazottaknak, mégis törekednünk kell erre az egyediségre. A konkrét személyiség mindig egyetlenséget is jelent. Az emberek éppúgy igénylik az örök igazságok típus-tartalmait, mint annak egyéni beöltöztetettségét. A közösségben való élet, tanulás, nevelődés, nem egyértelmű azzal, hogy falanszter tagokká válunk. A közösség kell, hogy ráébresszen és hozzásegítsen saját egyéniségűnk kibontakoztatásához. Egy jó közösségben a közösen elért eredményt is mindenki a maga „színezésében” tudja megfogalmazni. Még inkább úgy is kell továbbadnia.

14.12 A szabadság tiszteletének fontossága Megkötözős - kötelékek Sokak szerint ez a pont „kilóg” a többi tizenegy sorából. Részben igaz, mert az érzelmi szempontok mellett „tartalmi” kritikát is fölvet. Amikor arról írok, hogy magamat megkötözni nem akarom, akkor nem gondolok sem az imádságra, sem a lelki atyára. Ezek nélkül egyszerűen nem képzelhető el a lelki élet. Ennél tovább azonban nem kívánok elmenni. Szerzetes közösségbe soha nem akartam tartozni. Közösségi életünkben sem kívánok olyan „engedelmességi formákat” felvenni, amelyek bármiféle formális megkötést jelentenének. A közösség tagjai - természetükből folyólag - kell, hogy aggódjanak egymásért, kell hogy utána járjanak annak, aki bajban van és igényli a segítséget. Ám ez nem korlátozhatja senki szabadságát. Minél inkább közösségi tag valaki, annál inkább igényelni is fogja a közösség minden előnyét, de ha ez a belső igény nem él benne, „erőszakkal” ezt előidézni nem lehet. Ebben az esetben szükséges, hogy teljesen szabadon távozhasson, hiszen akár más úton, vagy más közösségben is járhat Jézus útján. Ha Isten olyan messzemenően tiszteletben tartja szabadságunkat, akkor mi miért nem? Egyik testvérünk elmélkedésében írja e sorokat: „Tény, hogy senkit nem kényszerítesz soha! Tény, hogy a gonoszt sem kezeled

89

bábfiguraként. Meghagyod önállóságát, azt tehet, amit akar. Tény, hogy ezáltal mérhetetlen szenvedés zúdul a többiek nyakába. Tény, hogy ezáltal az illető is alatta marad önmagának, de a legszánalmasabb, hogy messze elmarad Tőled!...Nem rántod vissza akkor sem, ha belegyalogol a pokolba! Nem vágod kupán őt, mielőtt odaérne a szakadékhoz, hogy beleveszejtse magát. Nem, nem Uram, Te egyedülállóan és hátborzongatóan komolyan veszed az embert! De ugyanakkor szívpezsdítően komolyan is.” - Tudom, hogy ez nem „érzéketlen” magatartása az Istennek, hanem „őrült” tiszteletbetartása szabadságunknak, melyet csak szeretetével bombáz, köteleivel soha nem erőszakolja ki. Itt is fontosabbnak tartom a Jézushoz és közösségéhez odafűző értelmi-akarati-érzelmi szálakat, mint merő külsődleges „fegyelmi” parancsokat. Ha szívem nem tart meg Jézus, vagy a közösség mellett, akkor egy esetleges „fogadalom” megtartása már legfeljebb hiúsági kérdés. De hogy van-e értéke és igazi ereje - ezt teljességgel kétlem. Nem azért mondom ezt, mert „el akarok menni”. Ahhoz nem kellene ennyit írnom és beszélnem. De volt már, aki emiatt ment el, és senki sincs, akit ilyen kötelék tartott volna meg. Igen sajnálom, hogy voltak olyanok, akik a „Rendhagyó elmélkedés”-t besorolták a lázadó iratok sorába. Bizonyára szertelen fogalmazásomon is múlik, hogy nem érezték ki belőle az aggódást önmagunkért, közösségeinkért. Ha nem is lázadó irat, kritikát azonban bőven tartalmazott. Úgy érzem, nem meddő és öncélú kritizálgatást. Életrevaló közösségnek a kritikát ki kell bírnia. A lázító és bomlasztó kritikát könnyű megkülönböztetni /vagy talán mégsem?/ a szeretetből fakadó építő kritikától. Szeretném, ha a „harmadik olvasás” már nem félreértések magyarázgatása, hanem végre az érdemi hozzászólások bedolgozása lehetne.

15 Az érzelemről meditálva Az eddig elnézően megtűrt „érzelem” rehabilitált polgárjoga. (Kb.1974) Bevezetés Ha, az ember sajátosan lát valamit, vagyis egy fogalom mögött mást lát és mást ért, mint a szokványos közfelfogás, akkor nem csoda, ha ezen a területen vége hossza nincs a félreértéseknek, sőt vádaskodásoknak. Így jártam én az „érzelem” szóval. Mivel a Bokorban immár több évtizedes harcot folytatok az érzelem létjogosultságáért, volt mit zsebre tennem vádaskodásokból, de még a mellettem szólók nagy részének állásfoglalása is félreértésekből adódott. Korlátoltságomat mutatja, hogy ilyen hosszú idő után döbbentem csak rá arra, hogy érzelemről szólva másról beszélek én, és másról ők. Ideje lenne tehát legalább a magam beszédmódját egyértelművé tenni az érzelemről. Előbb lássuk a vádakat és félreértéseket! Érzelem helyett érzelgősséget sejtenek vádlóim. Valami csöpögős, szirupos mártást, amely nélkül egy Jézus útját járó ember - főleg férfi! - igazán meglehet. Hová jutnánk mondják - ha hangulatok hullámzásai, euforikus, vagy éppen depressziós töltések határoznák meg életünk? Jézus éppen ezeket áttörve jutott célja felé - lásd a Getszemáni történést! Megóvták az érzelemre hagyatkozást azon indokolással, hogy a két szellemi képességnek: az értelemnek és az akaratnak kell eldöntenie, mit tegyünk, mert különben érzelmeink rossz irányba is vezethetnek, szakadékba juttathatnak. A félreértések sora mindjárt a KIO filozófiájából forrásozik. Az ugyanis „tudatállapot”-nak nevezi az érzelmeket Ezzel egy sereg félreértést egyszerre invokál. Először is megfosztja az önálló létjogosultságtól az ember szellemi képességeinek sorában. Ott ugyanis csak az

90

értelemnek és akaratnak hagy önálló íróasztalt. Másodszor, ezzel máris lehúzza a kísérőjelenségek kategóriájába: eszerint az érzelem nem más, mint a tudat „érzülete”, miközben ezt vagy azt cselekszi. Ezzel a máshoz rendelt /ad esse/ létmóddal, ha nem is kimondottan, mégis burkoltan egy szinttel lejjebb szállította, tudniillik a biológiai szférába. Így nem csoda, ha szellemi célokért és feladatokért lelkesedők enyhén lenézik, mások pedig legfeljebb azt hangoztatják: nem árt, sőt előnyös, ha pozitív hangoltsága meg tud lendíteni minket célkitűzéseink felé, de nem sokat tehetünk, ha nem éppen ezt teszi. Harmadszor, maga az elnevezés: „tudatállapot”, eleve belénk rögzíti a tudatot kísérő, tehát nem önálló voltát, mintha ez már egy komolyan elintézett és lezárt ügy lenne, noha nem az. További félreértésekre az ad alkalmat, hogy sokan az érzelmeket mégis eme alantasabb oldala felől: a kísérőjelenség oldaláról, annak is pszichikai és biológiai beágyazódása felől próbálják manipulálni. Ide tartoznak a vallási önszuggesztiók, rajongások csakúgy, mint a drogokkal való befolyásolás. Ezek mind devalválják előttük az érzelem mivoltát és jelentőségét. Most tegyünk kísérletet az érzelemnek, mint az ember alapvető szellemi képességének megrajzolására, illetve megragadására. Sose értettem meg, hogy az ember szellemi képességei közül, amelyeket nem alaptalanul érzékeltettünk a centripetális /értelem/, a centrális /érzelem/, és a centrifugális /akarat/ jelzőkkel, miért éppen a centrálisat sorvasztottuk el, hiszen nélküle a másik kettőnek sincs értelme. Nem annyira a pszichológia, mint inkább a keresztény filozófia, vagy az értelem kísérőjelenségének minősítette, vagy az akarat kategóriájába sorolta. Úgy vélem azért, mert eléggé nem tisztázott mivoltát szégyellte a fennkölt szellemi területek /értelem, akarat/ mellett önállósítani. Anélkül, hogy igazolta volna, egyszerűen bioszba ágyazottságunkból folyó rezonancia-szekrénynek tartotta. S noha az érzelem valóban ezt a feladatot is ellátja, mivolta és feladata ebben nem merül ki.

15.1 Platoni indítás Ha az érzelemről mást kívánok mondani, mint az ellaposodottan közhelyszerű és kellően meg nem indokolt közfelfogást, akkor legszívesebben Platon koncepcióját veszem kiindulási alapnak. Platon azt mondja, hogy az emberi lélek természete olyan, hogy ha meglátja az eszményt, az értéket, mint élete egén felragyogó csillagot, akkor ettől a meglátott, vagy megsejtett értéktől a lélek rezgésbe jön. Transzba esik, vagy másállapotba kerül - ez csupán kifejezések kérdése. Egyszerűen „gerjesztett” állapotba jut. A lélek olyan, hogy nem tud közömbös maradni az értékek irányában. Platon alapján érzelemnek nevezem az ember szellemi lelkének azon képességét, amely rezonálni képes az értékekre.

15.2 Bergsoni interpretálás Talán egy lépéssel tovább mehetünk, ha Bergsonra is figyelünk. Úgy vélem, ő sejtett rá legjobban az érzelem mivoltára, amikor az „életlendület” /elán vitál/ megfogalmazással az ember szellemiségének mozdulását, mozdíthatóságát és mozdítandóságát emelte ki. A magam szótárában a „megrendülés” szót tartogatom arra, amikor az ember lelke megmozdul a különböző szellemi értékek „közeledtekor”. Vagyis ha valamilyen érték kerül lelkem mágneses mezejének terébe, akkor lelkem mágneses tere átrendeződik. Az értéknek, mint külső pólusnak megfelel lelkemben egy belső pólus, amelyek dipólt alkotnak. Ez a dipólussá válás kölcsönös „elmozdulást” jelent: lelkem lép az érték felé, az érték lép lelkem felé. Lelkemnek azt a képességét, amely képes dipólussá válni egy értékkel együtt: érzelemnek nevezem.

15.3 Érzelem-meghatározás Most már pontosíthatunk. Az ember szellemiségének a gyökere az az érzelmi centrum, amely értékekre reagálni képes. Az érzelem az ember értékekre reagáló centruma. Vagy másképp: az érzelem az ember értékmegragadó képessége.

91

Szívesen nevezném ezt intellektuális képességnek, csak akkor visszajutottunk a kiindulás félreértéséhez, Hiszen akik tudatállapotnak nevezik az érzelmet, azok is egyetérthetnének velem az intellektuális képesség bevezetésekor. Intellektuális helyett azért nevezem inkább spirituális képességnek, mert egyrészt szellemi jellegét kívánom hangsúlyozni a bio-pszichikaival szemben, másrészt még tovább emelve jelentőségét: az ember szellemi képességeinek gyökereként tekintem. Amikor az érzelmet az emberi szellemiség gyökerének mondom, akkor erről így gondolkodom: Ha az ember tapasztalati szférájába érték kerül - történjen ez akár hallomás, akár olvasás, akár gondolkodás, ima, akár embertárssal találkozás révén szellemi centruma, érzelmi központja kilendül nyugalmi helyzetéből, megmozdul azzal a céllal, hogy birtokba vegye az értéket, hiszen ez az érzelem-mozdulás egyesülést akar. Vágyódik az értékkel egyesülni. Ezen első fázisú centrális mozdulást követi két következő fázis. A centrum: az érzelem-központ hadrendbe állítja két rendelkezésére álló beosztottját; előbb az értelmet, azután az akaratot. Mivel első fázisú mozdulása olykor csak homályos sejtés, esetleg örökölt tudattalan rezonanciák begerjedése, talán még annak is kitéve, hogy téved, vagyis hamis érték felé nyújtózkodik, ezért előbb első számú beosztottját, az értelmet küldi felderítésre: érték-letapogatásra. Az értelemnek ez az esetleg egészen hosszadalmas megbízatása járhat azzal az eredménnyel, hogy a tévedés kizárható, sőt az érték egyre tisztábban, s kívánatosabban ragyog fel az érzelemközpont előtt. Csak ezután következhet a harmadik fázis. Ekkor adja ki az utasítást az akaratnak, hogy tegyen lépéseket megszerzésére. Ez az érték-beemelési, vagy birtokba szerzési fázis. Ebben a fázisban realizálódik az a „teremtő lendület”, amely arra hozta létre az emberi személyiséget, hogy értékekben állandóan gazdagodjon, tehát kiteljesüljön. Az érzelem-központ sejti meg az értéket, és ad utasítást előbb az azonosításra-felmérésre, azután a „bekebelezésre”.

15.4 Lényeg és kísérőjelenség viszonya Ahogy a fizikában az általános relativitás-elméletnek egyik határesete a régi, klasszikus értelemben vett fizika, vagyis az általánosabb törvény rész-ként tartalmazza a speciálisat, hasonlóképpen az érzelemnek ez a centrális értelmezése tartalmazza a hagyományosat a közfelfogásban elfogadottat is, mint részt. Ha egyszer az érzelmi központ az ember érték-megragadó képessége, akkor ebbe a megszerzendő értéksorozatba mindenféle, minden rangú és rendű, minden igaz és hamis érték beletartozhat. Anyagi, biológiai, személyi, erkölcsi, esztétikai, logikai, vallási értékek. Ezeknek minden válfaja és kombinációja. Éppen az értelem feladata az ezek között való válogatás. Csakhogy a legtöbb embernél az értelem nem áll hivatásának magaslatán. Így a gyakorlatban a legtöbbször az a helyzet áll elő, hogy az érzelmi központ banális és talmi értékek birtoklásának örül, avagy ilyenek meg nem szerzése miatt szomorkodik. Tehát az átlag esetek többsége nemcsak elfedi az érzelmi központ igazi feladatát, t.i. a valódi értékek megszerzését, hanem még mivoltát is segít félreértelmezni. Úgy vélem, szolgálatot tesz az embernek az, aki érzelmi központunk alapvető mivoltát és feladatát feltárja. Ezt nem teheti meg másként csak úgy, ha a tucat esetek törmelékétől megtisztítja, illetve azokat a mélyebb és átfogóbb törvény határeseteiként értelmezi.

15.5 Súlyponteltolódások az emberben Az önfejlesztő, önkibontó, kreatív ember képlete már a kezünkben van a 3-as pontban megrajzolt értékmegragadási folyamatban. Vegyük észre, hogy itt a döntés az érzelmi központ kezében van. Az irracionális vonzódás, majd a racionális átvizsgálás után az érzelmi központ adja ki az utasítást az akaratnak az érték megszerzésére. Ez esetben az akarat lendülettel és boldogan cselekszik, mert olyasmi után feszül, amelynek érték mivoltát „belülről” motiválták, és így belső indítás alapján cselekszik. Azt mondhatjuk tehát, hogy egyensúlyi helyzet, ami egyet jelent az érzelmi kielégültséggel, csak akkor áll elő az emberben, ha a súlypont az érzelmi középpontban van, ha onnan indul a döntés mind az értelem, mind akarat tevékenységégének tárgyában. Az ilyen embert nevezzük az érzelmi középponttól meghatározott életűnek.

92

Elméletileg két súlyponteltolódás lehetséges: a. ha az ember az értelmétől meghatározott, b. ha az ember az akaratától meghatározott. Mindkét esetre érvényesen mondhatjuk, hogy az ember ilyenkor mástól, vagy másoktól meghatározott. Legegyszerűbb példái ennek: az iskolában tanulók. Ezeknek mások írják elő, hogy értelmükkel milyen tárgyakat tapogassanak le, és akaratukat nagyrészt arra használják fel, hogy eme, általuk nem éppen kívánt értékek letapogatását, majd beemelését elvégezzék, illetve egy sereg másoktól megcélzott érték beemelésén erőlködjenek. Senki sem vonja kétségbe eme iskolás feladatok elvégzésének szükségességét, sőt kihagyhatatlan voltát, mégis rá kellene döbbennünk arra, hogy ezek az ember milyen megnyomorítását eredményezik azáltal, hogy ezt a másoktól meghatározott és kialakított gyakorlatot az emberek legnagyobb többségénél sohasem váltja fel az önalakítás kézbevétele. Akár az elméleti konstruktőrök, akár az akaratemberek cselekedeteinek legmélyebb motiváltsága nem saját érzelmi központjukban rejlik. Pedig ez az érzelmi központ van legmélyebben, tehát legközelebb a transzcendens Valósághoz, ugyanakkor ebben a központban fut össze az egyénre jellemző vágyak, hajlamok, tehetségek, érdeklődések eredője. Indokolt tehát, hogy innen induljanak előbb az utasítások, majd a döntések az értelemhez és akarathoz, hogy a transzcendens vonzás és az egyéni adottságvilág nászából születő vágy azokat az értékeket célozza meg, amely igazán neki való és őt boldogító. A súlyponteltolódásban szenvedő emberek cselekedeteinek a motiváltsága három helyen székelhet: az értelemben, az akaratban, és saját magán kívül /más emberben/. Az utóbbit a legkönnyebb elintézni, mert ezek a túlzottan mások hatása alá kerülők, a katekzochén engedelmeskedők. Ezek nem vállalják az önalakításnak sem a fáradtságát, sem a kockázatát. Elfogadnak mások által felkínált sablonokat. A „mások” itt lehet egyes személy - esetleg nagy tekintélyű valaki - és lehet a közfelfogás. Az értelem-központúaknál nem az érzelmi központ tűzi ki a megvizsgálandó tárgyakat /értékeket/, hanem a mindent-letapogatás mohóságában gondolja fellelni az értéket. Ehhez azonban eleve zárójelbe kell tennie, - magyarul: el kell fojtania - az érzelemközpont által felkínált irracionális sejtéseket. De ha ezt tette, akkor már meglehetős érzelemmentes alapállásban végzi el a „mindennek a letapogatását”. S még ha rátalál is megcélzandó értékekre, az elfojtásra fogott centrum már préseltsége miatt is nehezen fog lendülni a mutatott érték felé. Ez ellentmondani látszik a platoni koncepciónak, hiszen szerinte a meglátott érték hozza lázba a lelket. Csakhogy itt Platon egyszerűsít, és kihagyja a korábbi, az irracionális fázist, amit Szent Ágoston így fogalmaz: „Nem keresnél, ha már meg nem találtál volna.” Másfelől az természetes dolog, ha az értelem által felkínált értékek közül az érzelmi központ lelkesedik be valamelyikért, és csak a „bezsongást” követő döntés után célozza meg azt alaposabban az értelem, nem pedig eme belső döntés nélkül. Nem egyszer láthatjuk ezt a szakadékot értelmileg nagyon fejlett emberek életében: azt kutatják egész életük során, amire lelkük legmélye nem mondott igent. Az akarat-központúak legtöbbször az értelem központúság egyik válfajának minősülnek. Mivel az előbb elmondott módon az értelem-központúak nem kapnak motiválást az érzelemtől, ezért automatikusan az akaratnak passzolják át a labdát. Így az akarat keresztüI erőltet olyan feladatokat, melyeknek ugyan az értelem szabad utat állított, ám az érzelem nem foglalt benne lényegileg állást. Előbb csak eltűri, majd később lázadozni kezd ellene, noha az értelem tisztának mutatta az utat. Ezek azok az emberek, akik olykor hallatlan energia-befektetéseket végeznek, mások által irigyeltek vagy megcsodáltak, csak éppen saját magukkal nincsenek harmóniában, mert amit tesznek, az életük felszínén folyik. Az igazi központ nincs érdekelve. Nem örömmel és boldogan építik önmagukat a nekik való értékek kibontásával, hanem énjüktől meglehetősen függetlenedett feladatokat bonyolítanak, miközben igazi központjuk érdektelenül, majd ellenségesen viselkedik. Fej-nehezek ők szív-súlypont nélkül. Az akaratközpontúaknak van egy mások csoportja is. Mivel az akarat nemcsak értékmegvalósító képesség, hanem ennek folyományaként a világot az érték alapján

93

átalakító képesség is, ezért azok, akik igen nagy önigenléssel rendelkeznek, s ezt az önigenlést a világ látható átalakítása révén akarják elérni, eme módfeletti igyekezetükben nem érnek rá azzal törődni, vajon ez az átalakítási folyamat megfelel-e mélyről jövő igényüknek, azaz boldogságuknak. Nem vesztegetnek időt arra, hogy szinkronizálják magukat érzelmi központjukkal, hanem az egyszer már elkezdett, és valamely sikerre vitt tevékenységet egyre nagyobb energiával görgetik tovább, kitéve magukat annak a veszélynek, hogy a kezdetben elmulasztott, s akkor még kis korrekcióval kiigazítható centrumhoz-igazodást elhagyván, nem őket boldogító úton járnak, csupán teljesítményeik sikereként könyvelnek el pótkielégülést. Mindenképpen szakadékot képeznek megcsodált teljesítményeik és érzelmi központjuk között. Még szerencse, ha később ezt a szinkronizálást utólag elvégzik, és egyensúlyukat helyreállítják. Az igazi szinkronizálás ugyanis az első pillanattól való kölcsönhatások észlelése. Előbb csak az érzelem és értelem között, majd az akaratot is belevonva ebbe a kivitelezés közben is korrigálandó érték-valósításba.

15.6 Szentháromság-szerkesztés Ősvágyból kiindulva. A rendszerezett átgondolhatóság kedvéért, meg azért is írom ezt a pontot, hogy az ember Isten-képűsége is alátámassza az érzelemről eddig elmondottakat. Emlékeztetek „Isten-megközelítések” c. 1979-ben megjelent írásomra, amely az Istenen belül két ősrobbanást regisztrál. Az első a statikus létteljesség robbanása, melynek következménye a funkcionáló Létteljesség, vagyis a Szentháromság. A másik ősrobbanás a funkcionáló Létteljesség robbanása, melynek következménye a teremtés. Most csak az első ősrobbanásra utatok vissza. Idézek: „A Létteljesség egy Ősvággyal, a kapcsolatteremtés vágyával terhes. Az Ősvalóság akkor lép ki a nem-létől, amikor feszülni kezd, amikor az áramlás, a kapcsolatteremtés vágyával lesz terhes. Ez a vágy robbantja fel és teszi funkcionálóvá, teszi a statikus feszülést dinamikus Valósággá. Beszélhetünk tehát az Istenen belül is az Istent létrehozó ősrobbanásról. Nevezzük ezt első számú „bigbang”-nek. Az Ősvágy robbanása először a külön-léteket a Pólusokat vagy Személyeket /Atyát és Fiút/ hozza létre, melyek /vagy Akik/ ellentett töltésűek: dipolárisak, hogy ezek egyenlőtlen töltöttsége miatt létrejöhessen a feszültségkülönbség kiegyenlítődése: a kapcsolatteremtő áramlás. Az Ősvágy tehát úgy elégül ki, hogy a „különléteket” nem engedi eltávolodni egymástól, hanem összekapcsolja őket funkcionáló egységgé.” Tehát a Szentháromság logikai felépítésében, fázisos funkcionálásában - mondjuk így: modellezésében - el lehet gondolni az Ősvágynak elsődlegességét. Ha egyszer ebben a modellben az Ősvágy az, Aki létrehozza a pólusokat, hogy létrejöhessen a szeretetáramlás, a szeretet lendülete, amely ténylegesen létre is jön az Ősvágy mozdítása nyomán, akkor ennek a Szentháromságnak a képmásáról, az emberről is mondhatunk legalább annyit, hogy benne a vágy az elsődleges. Itt ugyan nincs szükség semmiféle pólus létre hozásra, hiszen a legkülönbözőbb értékek már megvannak, amelyek felé mozdulhat ez a vágy. De mondjuk ki: ez mozdul feléjük elsődlegesen, és nem az értelem, és nem az akarat. Azok csak másodlagosan. Befejezés A kiindulásra visszautalva ezt mondjuk: Az érzelem tudatállapot is, kísérőjelenség is, vagyis tevékenységeink közepette lelkünk hullámzásának ilyen vagy olyan állapota, de messzemenően több ennél. Az érzelem lelkünk szellemi képességeinek egyike az érzelem-értelem-akarat hármasságában. De még ennél is több. Az érzelem az ember szellemi képességeinek gyökere, amennyiben tudattalanba ágyazottsága folytán birtokolja legmélyebbről jövő adottságainkat és vágyainkat, ugyanakkor alapvetően értékmegragadásra beállítottságánál fogva kezdeményezi életünk kibontakozását és kiteljesedését az értékek rendjében, miközben a legnagyobb érték, az Isten felé lendíti életünket.

94

TALÁLKOZÁS ÖNMAGUNKKAL, ISTENNEL. A csend szava.

16 Megrendülés (kb. 1976) B. lelkigyakorlatos elmélkedések. (sorozat. 1-8) Ennek a lelkigyakorlatnak az elmélkedéseihez egy alap evangélium szöveget választottam, a Lk 5,1-11-et, amelyet majd a holnap reggeli szentmisében hallunk teljese egészében. Mivel számomra nagyon beszédes volt ez a szöveg, meglátásokat és összefüggés-felismeréseket indított el bennem, ezért számotokra is igyekszem ezeket kinagyítani, érzékelhetővé tenni. Tulajdonképpen minden elmélkedés egy sajátos szempontú kiértékelése egy-egy versnek, avagy az egész szövegnek. A vers szerinti sorrendtől eltekinthetünk, mert az elmélkedéseket nem a szövegsorrendhez igazodva, hanem a lelkigyakorlat idő-lehetőségei szerint rendeztem el. 16.1

Tudok-e, még megrendülni? „Amikor ezt Simon Péter meglátta, Jézus térdéhez borult, és így szólt: Uram, eredj tőlem, mert én bűnös ember vagyok. Ugyanis megrendülés vett erőt rajta és mindazokon, akik segítettek neki a halfogásban.” (Lk 5,8-9.)

Amikor megbízott testvéreitek eljöttek hozzám, hogy felkérjenek eme lelkigyakorlat elmélkedéseinek megtartására, megkérdeztem őket, miről is szeretnétek hallani? A beszélgetés során valami ilyesmit fogalmaztak meg: szeretnétek megrendülni. Mintha kicsit már belefásultatok, belekérgesedtetek volna mind a tennivalókba, mind a lelkigyakorlatokon való részvételbe. Tőlem várjátok tehát, hogy megmozgassam elnehezült bensőtöket. Még ha nem is tudnám ezt elérni, akkor is meg kell próbálnom, hiszen erre kértetek fel. Máris kezdek eszmélődni. Kezdem keresni, a megrendülni nem tudás lehetséges okait. Inkább csak tapogatózva kérdezem: foglalkozási ártalom ez nálunk? Amíg az e-világ fiai a meggazdagodás és hatalomra törés őrületében lesznek érzéketlenek, majd képtelenek a megrendülésre, addig mi, az Isten népe, nem veszünk ezek helyett vállunkra hasonló nagyságrendű más terheket? Olyan feladatokra gondolok, amelyek ugyan belesimulnak az országépítés nagyon fennkölt műfajába, mégis, ahogyan perceket elszámolásra kényszerítenek, ahogyan határidő rémképekben jelentkeznek, ugyanúgy lélektani hajszoltságot eredményeznek, s valamiképpen beszűkítik emberségünket. Noha a világ fiaival ellentétben mi igaz tartalmakat görgetünk, ám csak a tartalmak ellentétesek, de a görgetés hogyanja sokban hasonló. Ugyanúgy letaposott úttá válhat a lelkünk a legszentebb feladatok teljesítése közben, ugyanúgy fásulttá válhatunk a titkok megsejtéseire és érintéseire, mint a világ fiain. Exupéry „Kis herceg”-e talán minket is fölrázhatna: "Tudok egy bolygót, egy vörös-képű uraság lakik rajta. Az soha egyetlen virágot meg nem szagolt életében. Soha egy csillagot meg nem nézett. Soha senkit nem szeretett. Soha nem tett egyebet, mint folyton csak számolt. És egész álló nap azt hajtogatta, amit te mondtál az imént: én komoly ember vagyok! Én komoly ember vagyok! - és csak úgy dagadt a kevélységtől. Hát ember ez? Dehogy ember!…" Miközben semmiképpen sem akarjuk abbahagyni vagy lecserélni azt, amit teszünk, amit Jézus segítségével fontosnak tartunk, nem kellene, közben mégis felrázni azt a szalmakazlat, amin gyerekkorunkban még ruganyosan ugráltunk, de mostanra már keménnyé tapostuk? Értsük meg! Nem a tennivalóval van baj, hanem a mögöttes lelkülettel. Lassan karikatúrává torzulunk, mert olyasmit teszünk, amihez csillogó szem és tüzelő szív kellene, de nekünk csak pápaszemünk és ritmusszabályozóval serkentett

95

szívünk van. Pedig tudjuk, hogy megrendíteni csak az tud, aki megrendülni tud. És még csak nem is mindenki tud másokat megrendíteni, aki maga ugyan meg nem tud rendülni. Mi is az a megrendülés? A megrendülés nagyon szubjektív dolog, és másokkal alig közölhető. Mégis, talán valamennyire objektíve is kitapintható. Mondjunk róla valami közöset! Aki megrendül, az egyszerre éli meg az Isten nagyságát, másságát, és a maga kicsiségét. Ugyanakkor azt a nagyszerű élményt is átéli, hogy ez a végtelenül csodálatos és szerető Isten személy szerint törődik vele, gondot visel rá. Nemcsak objektív törvényeivel. Személyesen is! Nem csak egy eset vagyok az Isten típus-kategóriáiban, hanem egyetlen. Ahogy Kosztolányi mondja a Halotti beszédben: „Ilyen az ember, egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él, s mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló.” Bokorban tudatátalakított elménk hajlamos ezt a megrendülést azzal aláásni, hogy a mindig teljes hatékonysággal sugárzó Isten csak az én génjeimben kódolt adottságvilágommal tud találkozni, és csak eme egyedi kombináció szűrőjén keresztül tud belém hatolni. Azt persze mindig hozzátettük, hogy rajtam múlik, mennyire állok be a sugárzás irányába, mennyire húzom fel a sugárzást gátló redőnyöket. Noha én is a Bokorban nevelődtem, itt váltam nagykorúvá, most mégis hitem irracionális komponenseiről teszek vallomást. Már említettem, hogy a megrendülés nagyon szubjektív élmény, ezért aligha lehet átadni. Most mégis megpróbálom csokorba kötni számotokra azokat a megrendüléseimet, amelyekre mai fejjel is visszaemlékezem. Ezek között lesz, néhány, amelyeket nem tudok értelmezni a Bokorban tanult objektív törvényekkel, mert szívem mélyén a személyes Isten velem törődését éreztem meg ezekben. Igen, kimondom: az Isten nem egyszer belenyúlt az életembe. Akkor is megrendültem. Most is megrendülök, ha rá gondolok. De nem csak ezeket sorolom fel, mert akkor azt mondhatnátok, ugyan mi hasznunk van ebből, ha nem mehetünk elébe? Talán várjuk tétlenül, míg az Isten tesz valamit? Mielőtt leltárt készítenék emlékezetesebb megrendüléseimből, előre bocsánatot kérve a személyes, de nem nélkülözhető feltárásokért, hadd idézzem Prohászka püspököt, aki a megrendülés lelki állapotát az áhítat szóval illeti: „Aki lelkéből akar élni, annak koncentrált s elmélyedő embernek kell lennie. Ezt az elmélyedést és kapcsolatba-lépést a bennünk pihenő, és felébresztett szellemi világgal nevezem áhítatnak. Áhítat nekem az, mikor önmagamban s önmagamnál, s nem magamon kívül vagyok, mikor szellemi benyomásokat és megérzéseket veszek úgy a csillagos égtől, a zúgó erdőtől, mint lelkem nyiladozásaitól és megérzéseitől. Amikor érzékeny vagyok az Isten érintéseire, melyeket oltárai előtt térdelve veszek, mikor tisztulok és buzdulok s nemesbülök tőlük. Ilyenkor tárul föl bennem az, amit magamon kívül hiába keresek, a tulajdonképpeni a naivul és ugyanakkor ideálisan emberi.” /Kultúra és terror/ Ezek után már sejtések tolakodnak elő, hogy a megrendüléshez talán nagyon szükséges lenne azon belső érzékünket fejleszteni, amelyet jobb híján transzcendens érzéknek neveznék. Ahogy a képet a vászon mögött látja, a zeneművet a hangok mögött hallja a műélvező, úgy nekünk is a dolgok látszata és felszíne mögötti a fenomént /jelenséget/ transzcendálva kell találkoznunk azzal, Akivel minden igazi találkozás megrendülést okoz. Ezért kell kifejlesztenünk felfogó rendszerünket a „belülről” és „felülről” érkező hatások felfogására. /Azért tettem idézőjelbe a belülről és felülről szavakat, mert ezzel jelzem azt a dimenzió- határátlépési irányt, amelyet térben nem tudunk érzékelni./ Ezért kezdünk sokat-váróan figyelni befelé és felfelé. Ezért nem nyugszunk addig, amíg nem regisztráljuk, és át nem kódoljuk az Isten jeleit. Ezért finomítjuk reagálásaink érzékenységét a megszokottnál nagyságrendekkel kisebb tartományú jelzések felfogására.

96

Egyszer már szemembe vágta valaki a kihívó megjegyzést: Ahhoz, hogy megrendüljünk, az szükséges, hogy az idegösszeroppanás határán álljunk? Nem válaszoltam, láttam én már kötélidegzetű embert is megrendülni. Mégis azt mondom: ha annak az ára, hogy gyakorta megrendüljek, az lenne, hogy érzékeny, törékeny legyen az idegrendszerem, úgy vélem, habozás nélkül igent mondanék. Nézzük csak! Mitől lehet megrendülni? Úgyszólván mindentől. Rajtam múlik, hogy van-e csodálkozni tudó két szemem. Valaki ugyanis így határozta meg, hogy ki a bölcs: „Bölcs az, aki csodálkozik azon, amin az átlag ember nem csodálkozik, és nem csodálkozik azon, amin az átlag ember csodálkozik”. Tudok-e rácsodálkozni szépségekre, összefüggésekre? Egy virágkehely láttán vagy éppen egy szenvedő ember nagy hitét tapasztalva berobban-e szívembe az istenszeretet? Ahogyan a költő mondja: És lettem fáradt, fás lélek, akit Ha elé teszik se hat meg virág, Három napig, akkor meg hirtelen Másik végletbe vág, És zokog egy felhorzsolt illaton, Mert vesztett édent éreztet vele Az egyszerű parasztbazsalikom Semmi kis levele. (Tóth Árpád: Bazsalikom) Ha már a bölcset említettem, hozzáteszem: Bölcs az, aki akkor rendül meg igazán, amikor az Isten keze-nyomát tapasztalja, vagy szíve dobbanását érzi. A magyar nyelvben a megrendülés, megilletődés szavak valami mozgást, érintést fejeznek ki. És nyilvánvaló, hogy a megrendülés a lélek valamilyen mozdulását /motus/, méghozzá érzelmi megmozdulását jelenti, amelyet szinte mindig követ egy értelmi mozdulás is, egy gondolatsor megindulása, vagy éppen fordítva, egy jelentősnek felismert gondolatsor robbantja be, mozdítja meg, rendíti meg érzelemvilágunkat. Most kotorászok emlékeimben. Talán nyolc éves lehettem, amikor a házunkhoz közel lévő mezőn játszadoztam. Megunván a futkározást és labdázást, lehajolva és letérdelve, közelről kezdtem nézegetni a sok-sok mezei virág kelyhét. Talán a leghétköznapibb virágon akadt meg a szemem, amit mi gyerekek csak gyufavirágnak neveztünk. Elámulva néztem, hogy lila színű kelyhe olyan, mint egy ötvösművészeti műremek, egy kis csodálatos kancsó, de inkább drágakőből kifaragva: egy ékszer-kancsó. Leszakítva, lelkendezve vittem és mutattam édesanyámnak, aki munkái közepette gyors megjegyzéssel nyugtázta: igen, nagyon szép. Ő nem ért rá megrendülni, én még ma is emlékszem rá. Lehet természetesen, hogy hittan órán hallhattunk valamit az Isten csodás teremtményeiről. Erre azonban már nem emlékszem. A megrendülésre azonban igen. Tíz éves voltam, amikor a piarista atyák beosztottak a szent-sír őrzéséhez nagypénteken. Negyedóránként és párosával voltunk beosztva, amely idő alatt ministráns ruhában kellett térdelnünk két térdeplőn, miközben a tömegével érkező szent-sír látogatók pénz dobálásain és kereszt csókolgatásain még derülni is lehetett. Aggódva gondoltam arra, mit fogok tenni a negyedóra alatt? Beosztásom éppen ebédidőre esett, amikor történetesen senki nem jött, s én a teljes csendben - s mivel társam sem jött el - teljesen egyedül térdeltem az Oltáriszentség előtt. Még most is bizseregnek hajszálereim, amikor visszagondolok erre a csodálatos találkozásra. Ott szólt először hozzám közvetlenül az Isten. A személyes találkozás megrendülését ott éltem át legelőször. Amit előtte csak kötelességből tettem, az ott egyszerre boldogság lett. Tizenkét éves koromban apám oldalkocsis BMW-jével magával vitt egy faluba, ahol neki egy órás elintéznivalója akadt. Erre az időre kivitt engem a falu melletti magas hegy oldalára, ahol egy tisztáson ott hagyott, mondván, hogy egy óra múlva értem jön. Munkája azonban több órát vett igénybe, s rólam talán meg is feledkezett. Gyönyörű kilátás nyílt e hegyoldali tisztásról. A huzamos csend is hatalmába kerített. Amikor már esteledni kezdett, leültem a tisztás felső szélén, hátamat nekitámasztottam egy hatalmas fának, s térdeimet átkarolva néztem távolba, és élveztem a csendet. A természet ölén itt rendített 97

meg először Isten közelsége, de ezt a csodálatos érzést egyéb tapasztalat is követte. Csendes mozdulatlanságom miatt az erdő vadjai tudomást sem vettek rólam. Az alkonyi félhomályban egyszerre megelevenedett az erdő. Őzeket láttam eliramlani, majd nyulak jöttek. A tisztás szélén óvatosságból két lábra állva néztek körül, majd engem figyelemre sem méltatva folytatták hazatérő útjukat. Már akkor megértettem, hogy az erdő élete is csak annak tárja föl magát, aki csendben közeledik hozzá. Hogy Isten is csak ezeknek tárul fel, az már kezdett rendszeres tapasztalatommá válni. Senkinek nem beszéltem eme élményemről, de már az is boldogított, hogy közös titkunk van az Úrral. Huszonkét évesen kerültem börtönbe. Harmadéves egyetemista voltam. Mivel úgy véltem, hogy már megtaláltam hivatásomat, ezért dühöngtem, hogy a börtön ezt kettétöri. Sok-sok zárkatársam volt, akikkel a kényszerű együttlét folytán beszélgettünk. Persze mindenki azt tudta mondani, amivel tele volt akár a szíve, akár az esze. Egyszer az egyik cellatársam ezt mondta: magában egy pap veszett el. Bizony, csak évek multán gondoltam vissza erre. Amikor életem eljutott a tényleges hivatás-problémához, akkor villant belém ez a mondat, és jelentkezett az öröm: ni csak, hatni tudok az emberekre! Ilyen távlatból, ilyen hűvösen ma ezt inkább késleltetett megrendülésnek nevezném, de nagyon lényegesnek tartom, hogy Isten beleszólását életembe felismertem. Mindig is szerettem a zenét, de a börtön szellemi-lelki kiéheztetése után valami elemi erővel fordultam a zene felé. Ebben a kifejezetten kereső korszakomban olyan Istenélmények adódtak a zenén keresztül, amelyekről korábban álmodni sem mertem. Felfedeztem, hogy minden nagy zeneszerző tulajdohképpen Isten-élményét örökíti meg a zenében. Belső rétegeim ilyen méretű felajzását az imán kívül eddig még semmi sem tudta elérni. Talán legemlékezetesebb megrendülésem: életem nagy döntése volt huszonhét éves koromban. Az előzményeket mellőzve, egy éjszaka, hogy életem kilátástalanságát végre huzamosabb imában megbeszélhessem, a holdvilág fényénél kertünkben sétálgattam fel alá. A többórás imádság tartalma ebben foglalható össze: Uram, eddig minden rossz életemben abból adódott, hogy saját fejem után mentem, saját akaratomat kívántam megvalósítani. Most kézbe veszem életem, és a Te kezedbe helyezem. Ünnepélyesen lemondok szabad akaratomról. Légy szíves, vedd át életem irányítását. Feltétlenül meg fogom tenni, amit akaratodnak felismerek. Elmondhatatlan béke és nyugalom költözött a szívembe. Ha ismertem volna ezeket a kifejezéseket, mint pl. Lélekbe-merülés, akkor biztosan annak tekintettem volna ezt az élményt. Nemcsak az élmény maga volt megrendítő, tudniillik, hogy elfogadott az Isten, hogy átvette sorsom irányítását, hanem az azt követő bizonyosság és nyugalom is. A gyakorlatban a következő nap tette és emelte a bizonyosság emlékezetes magasára. Éppen táncolni készültem, és borotválkoztam, amikor beállított jó barátom, Laci bácsi, és mosolyogva mondta: Milyen jó, hogy borotválkozol, mert be vagy jelentve a püspök atyánál, oda viszlek magammal. Mérgemben majdnem hozzá csaptam a papucsomat, hogyan is mer így belegázolni életembe, amikor szinte hallhatóan jelentkezett a Hang: Mit ígértél nekem az éjszaka? Már nem áll az egyezség? Ha valamikor, hát most igazán megrendültem. Szinte kövülten álltam, majd engedelmes kiskutyaként követtem Laci bácsit. Ma is úgy élem meg, szavamon fogott az Úr. Már boldog kispap voltam, amikor hetvened-magammal kirúgtak a Központi Szemináriumból. Újra kétségek gyötörtek. Jól értettem az Úr jelzését? Aztán egyszerre elkezdődött életem rendeződése. Valósággal tálcán hozták a lehetőségeket. Az állást is, meg a teológia végzését munkám mellett, a sorozatos vizsgáztatásokat… nem sorolom. Újra és újra bizonyította, hogy komolyan veszi szabadságom kezébe helyezését, és sorozatokban rendültem meg életem alakításának láttán. Talán papi életemből is említek két megrendülést. Egy közösségben tartottam lelkigyakorlatot. A gyerekek lefektetése után nyolctól éjfélig. Valami olyan nem várt hatást értek el szavaim, ugyanakkor annyira átéltem, hogy ebben nem az én erőlködésem kamatozik, hanem az Úr ereje, hogy éjfél után, mikor hazaértem, egyszerűen kénytelen voltam térdre rogyni, mert nem bírtam magammal. Egyszerre

98

tapasztaltam meg saját semmiségemet, és azt, hogy az Úr mégis fölhasznál kegyelmének közvetítésére, és ez oly boldogságot adott, olyan elemi megrendülést, amelyre most is világosan emlékszem. Ráadásul fáradtságot sem éreztem. A másik annyiban érdekesebb, hogy ezt inkább folyamatos vagy tartós megrendülésnek kellene neveznem. - Mindig kerestem az átfogó szempontokat, az olyan látásmódot, amelybe az Isten-látástól a természetlátásig minden belefér. Vagy nyolc évvel ezelőtt kezdett robbanásszerűen kialakulni bennem egy ilyen látásmód. Olyan elemi erővel sodortak a gondolatok, a látások, hogy alig győztem megfogalmazni, és papírra vetni. Ugyanakkor valóságos izgalmi állapotba kerültem, és tapasztalhatóan boldog voltam, pedig csak ezek tudatosultak bennem. Istenben mennyire egybe lehet látni mindent, de jó ennyi mindent megérteni, de jó a régen és újonnan tanultakat egybeötvözni! Napokig, sőt hetekig tartott ez az ihletett állapot. Amikor egy pszichológiához értő barátomnak elbeszéltem, ő valami ilyesmit motyogott: intellektuális késztetésű emocionális állapot. Én pedig csak mosolyogtam: mit tud ez a megrendülésről?! Nem folytatom a szubjektív felsorolást. Inkább most reflektáljunk magunkra. Kérdésekkel nyugtalanítok. Szeretnék annyira nyugtalanítani, hogy a következő megrendülésünkig ne legyen nyugtunk. A cím kérdése: Tudok-e még megrendülni? Mikor rendültem meg utoljára? Mi kérgesíti a lelkem: hajsza, rohanás, kapkodó élet, megszokás, a befelé-figyelés hiánya, avagy a bűnös élet? Már nemcsak mások, hanem talán én is elkönyveltem magam megrendülni nem tudónak? Esetleg azért hárítom el finoman magamtól ezt a gyermekded vonást, mert annyira felnőtthöz nem illőnek tartom? Hol érzem meg az Isten közelségét vagy érintéseit: a természetben, a csendben, a közösségben, a bajban lévő embertársban? Elébe megyek-e a megrendülésnek, vagy hagyom, hogy az Úr fusson utánam? Megrendüléseim mozdítanak-e, és merre indítanak? Hitemet növelik, és küldetésemet erősítik, avagy éppen a magány felé terelnek csupán? Én meg tudom-e rendíteni az Urat? Életemben mikor, és mivel tettem ezt? Embertársaimat meg tudom-e mozgatni az Úr irányában? Kérges és szőrösszívű testéveim! Mi lenne, ha ma este, vagy egyáltalán eme a lelkigyakorlaton kézbe vennétek szíveteket, és azt mondanátok az Úrnak: Uram tekints reám szegény megkopott sivatagi vándorra! Vedd észre szívem éhezését aziránt, hogy egyszer kézbe vedd, mert ha megteszed, ez olyan emlékezetes oázis lesz számomra, hogy utána már morgolódás nélkül, sőt lelkesen fogom tovább róni a sivatagi utat, hiszen akkor már nemcsak azt fogom remélni, hogy újabb oázisokban fogsz felüdíteni, hanem már abban is biztos leszek, hogy a paradicsomban vársz reám. Ámen. 16.2 Apostolnak kiszemelten nem hálót mosogatok? „Jézus meglátta, hogy két hajó áll a part mellett, míg halászaik ezektől távolabb mentek, és hálóikat mosogatták.” (Lk 5.2) Jézusom! Kérlek, bocsáss meg, hogy most úgy tekintek rád, mint kisközösségi csoportvezetőre. Igaz, hogy ezt megelőzve már úgy csodáltalak meg, mint rendkívül gyakorlatias, talpraesett embert. Noha szíved az Atya küldetésének teljesítéséért dobog, azért ez nem jelenti azt, hogy szorongatott helyzetben ne tudnád föltalálni magad. A tó partján a tömeg tolongása már olyan méretűvé válik körülötted, hogy jóformán a vízbe sodornak. Ráadásul nem is tudsz velük hatékonyan kommunikálni. Éppen Atyád ügyéért dobogó szíved késztet arra, hogy körülnézz, és kivezető utat találj. Olyan megoldást, amely egyrészt megszüntetné a tolongás zajosságát és figyelemelterelő hatását, másrészt látó- és hallótávolságba kerülhetnél mindenkitől. Helyzetfelmérésedkor veszed észre tanítványaidat: Pétert, a Zebedeus fiúkat és társaikat, akik parton veszteglő hajóik mellett hálóik karbantartását végzik. Igaz, hogy a tömeg szorongat, neked mégis ez a tizenkettő még a tömegnél is fontosabb. Miközben gyakorlati érzékeddel megoldást keresel és találsz arra, hogyan szóljál a szabadban ilyen sok emberhez, a szemed másik sarkából tanítványaidat figyeled, akiket egyáltalán nem feszít az a gond, hogy mit kezdjenek ekkora tömeggel, és a legnagyobb lelki nyugalommal hálómosogatással foglalkoznak. Talán azért, mert úgy vélték, ez a

99

gond a te gondod és a te dolgod. Ha egyszer mindenki téged akar hallgatni, akkor ők minek erőlködnének? Életedben és jelenlétedben föl sem merül bennük az a vágy, hogy ők is vonzó egyéniséggé, figyelemreméltó tanítóvá fejlesszék fel magukat. Noha te őket is tanítókká akartad fölnevelni, ez a törekvés igazán nem belőlük indult ki, hanem belőled. Itt csak te rendelkeztél távlati koncepcióval. Mint közösségvezetőnek is különleges pedagógiai érzékkel kellett rendelkezned, hogy előcsihold a tizenkettőből azt a szenvedélyt, amelyet pl. egy Michelangelo érezhetett a márványtömb előtt, és már remegett a szíve, mert beleálmodta Mózest. Tieid szíve még nem dobogott a tömeg láttán. Még nem ismerték föl benne a nagy lehetőséget. Még nem volt olyan látomásuk, mint neked, akiben bizonyára tudatosan is megfogalmazódott ez a michelangelói álom, valahogy így: „Istenem, Atyám, de nagyszerű lenne, ha ez a képlékenyen alakítható tömeg már meg lenne dolgozva sok apostoli munkával, és már szeretetkapcsolatban élnének! De szeretnék bemutatni neked, Atyám, valamit a kicsiben megvalósult földi Isten Országából!” Ezért ülsz be Péter hajójába, és ülteted őt magad mellé. Kettős célod is volt ezzel. Az egyik, hogy az előbbi szorongatott helyzetből kiutat találj, s erre remek megoldást nyújtott a csónakból tanítás. Hiszen távolságot vettél fel a tömegtől. Ez a távolságnövekedés mégis jobban-hallhatóságot nyújtott a víz négyszer nagyobb hangvezető képessége miatt; az emelkedő parton való letelepedés pedig a tolongást is megszüntette, és a rálátást is tökéletesen biztosította. Létrejött tehát a térbeli elrendeződés, mondjuk inkább így: megvalósultak a technikai feltételei annak, hogy most már a mondanivalóra koncentrálj, és a lélektani hatásokat is ki tudd fejteni. A másik célod az volt Péter magad mellé ültetésével, hogy őrá is átterjedjen valami abból a tűzből, amely téged a szíved mélyéig eltölt a tömeg színe előtt. Itt most nem annyira módszereket adsz át, nem annyira azt mondod, nézd, így és így kell beszélni ennyi embernek az Istenről, hanem inkább be akarod zsongatni a te másod-közösségvezetődet. Míg a tömegnek beszélsz, egyre nyugtalanít a gondolat, hogy ezek a tieid mennyire bele vannak ragadva a pénzszerzésbe, mennyire foglalkozásuk rabjai! Tudattalanod ki tudja hányadik rétegével, már keresed is a jó pedagógiai megoldást. Tieid a szakma mestereinek tartják magukat, mégsem fogtak egész éjszaka egy fia halat sem, Ekkor te, a tanítás befejezése után, egy nagyvonalú gesztussal soha nem tapasztalt szakmai sikerhez juttatod őket. S amikor már a kölcsönkért hajók is süllyednek a rendkívüli nagyságrendű teher alatt, akkorra már lágyulni kezd a szíve a te értetlen Péterednek. Előbbi bezsongatási kísérleted kissé késleltetve valósul meg. Nemcsak a te nagy hatalmad láttán rendült meg, hanem mellét verve már azért is potyognak könnyei, mert látja, mekkora fatuskó volt, amikor nem tudta fontossági sorrendbe rakni a dolgokat. Zokog, mert megnyílt a szeme. Már látja, mi a fontos, mi nem. Már tudja is, hogy mit kell tennie. Te már csak torkának elszorulása miatt segítesz megfogalmazni azt, ami már megérett benne, hogy ezen túl életének értelme az emberek halászása lesz. A hajók és hálók elhagyása és a téged követés már csak azt illusztrálja érzékletes módon, hogy a foglalkozást lecserélik a hivatással. Már elkezdett azért dobogni a szívük, amiért a tiéd. Tudom, Uram, hogy még sok közösségvezetői kínod volt velük kapcsolatban. Sokszor szenvedted még értetlenségüket, keményszívűségüket. Ezt a hősies gesztussal megcsinált cserét foglalkozás és hivatás között még visszafelé is megcsinálták, amikor feltámadásod után nem embereket, hanem halakat halászni indultak. Mégis azt látom, amikor végleg eltávoztál körükből, akkor Szentlelked talpra állította őket, és akkor már nekik is gondjuk volt, hogy mit tegyenek a tömeggel. Az első pünkösdkor Péter már nem hálót mosogat, hanem olyan hévvel és tűzzel szól a tömeghez, mint ahogyan te szoktál. Azt a bezsongatást, amit te elkezdtél, azt Szentlelked teljesebbé tette. Péter és társai igenis tanítókká lettek, és már tekintélyük is volt, ami miatt mentek utánuk az emberek, tülekedtek, hogy legalább ruhájuk szegélyét érinthessék. Jézusom! Ebben az imában most azért könyörgök, mint több évezredes utódod a közösségvezetésben, segíts, hogy be tudjam zsongatni közösségi testvéreimet, hogy szívük azért dobogjon, amiért a tiéd! Ámen.

100

Milyen fontossági sorrend tapasztalható életemben foglalkozás és hivatás között? Apostoli feladataim nem szorulnak perifériára azért, mert beleveszem a foglalkozásba? Elfog-e valami szent izgalom, amikor olyan emberekkel találom magam szembe, akik téged keresnek? Ügyes és talpraesett vagyok-e a megoldások megtalálásában, hogy beszélni tudjak velük rólad? Beszéd közben fűt-e belülről az a tűz, amit a művészek ihletnek, mi pedig érted dobogó szívnek nevezünk, avagy a Szentléleki tüzének? Nagy apostoli szándékaimmal nem csupán munkáját ölekkel mérő favágó vagyok? 16.3 Jézust kereső, Jézust követő vagyok-e? „Történt, hogy mialatt ő a Genezáret tó partján állott, az Isten igéjét hallgató tömeg hozzányomult.” (Lk. 5,1.) Szent László egyik életregényének ez a címe: „Fejjel nagyobb mindenkinél”. Én Jézust gondolom ilyen mindenki fölé magasodó egyéniségnek, kimondom: jellem-óriásnak. Bár abban a kezdeti időben, melyről a Lk 5. tudósít, az embereknek még nem állt módjukban az egész jézusi életművet áttekinteni, amiből igazán kitűnhetett volna nagysága, mégis, valamennyire már hatása alá kerültek ennek a nagyszerű embernek: az Istenembernek. Azért számolok én azzal, hogy nem mindenki egyéniségének varázsa miatt ment utána, hanem nyílt vagy burkolt politikai aspirációkkal, mégis, előbb vagy utóbb kibuggyan a tömegből: így még ember nem beszélt! Sem ilyen átéléssel, sem ilyen meggyőződéssel, sem ilyen másvilágot sugárzóan, sem ilyen egészet látó magabiztossággal, sem ilyen megrendíteni tudóan. Szóval, mennek utána, keresik őt, ki ezért, ki azért. Annyira keresik, hogy majdnem beleszorítják a tóba. Mi azonban csak egy gondolatsor indítását vesszük innen, s máris visszakanyarodunk magunkhoz, rákérdezünk saját Istent keresésünkre. Három kérdés felett eszmélődünk: 1. Keresem-e Őt? 2. Miben találtam már rá? 3. Miben követem Őt? 16.3.1 Keresem-e Őt? Nagyon sokféle meghatározás adható az emberről. Ezek közül talán legtöbbre értékelem a következőt: Az ember Istent kereső lény. Ebben sok minden benne rejlik. Az is, hogy az ember az Isten felől meghatározott. Az is, hogy az ember az Isten felé nyújtózva válik önmagává. Az is, hogy az egymásra találás erőfeszítést, időt-energiát igényel. Az is, hogy az ember Isten nélkül torzó. De még az is, hogy az ember az Istent az Isten-emberben tudja legérzékletesebben megközelíteni. Sőt az is, hogy az ember boldogsága az Istent megközelítés szorosságával arányosan nő. Papok szoktak abba a bűnbe beleesni, hogy sikerrel elvégezvén a teológiát, befejezettnek vélik Istenre találásukat, s utána már nincs más dolguk, mint kinyilatkoztatásszerű gesztussal közölni ezt másokkal. Talán nemcsak papokat, hanem sok éve közösségvezető testvéreket is megkísért ez a bűn: én már mindent tudok az Istenről, minek erőlködnék tovább? Testvéreim! Aki úgy véli, hogy ő már véglegesen megtalálta az Istent, az egyfelől önámításban él, másrészt fantomot imád. Az Istenre találás ugyanis csak folyamat, csak történés lehet. Aki már elintézettnek, tehát statikusnak gondolja Istenre-találását, az a nem létezőt: a statikusat imádja, tehát fantomot imád. A zsidó főpapok istengyilkolása is ebből a hamis öntudatból és a valóságot helytelenül ismerő önbecsapásból adódott: mi tudjuk ki az Isten, már csak közöljük másokkal kívánságait. Mennyivel reálisabb álláspont ez: Minden mainál régebbi rátalálás csak közelítés volt. A mai már közelebbi, a holnapi pedig nagyobb megközelítésre reményt nyújtó. Magam is többször beleestem ebbe a kísértés-csapdába: már elég jól ismerem az Istent. Aztán elég egy új bevilágítás, hogy nagyon szégyelljem magam, ugyanakkor lelkesüljek az új meglátásért.

101

Újév előtt szoktunk áldott újévet kívánni. Nem sokkal újév előtt találtam a felismerésre: áldott - annyit jelent, mint Istennel összekapcsolt. De hát Istent is áldottnak mondjuk. Hogyan, Ő is Istennel összekapcsolt? Igen, hiszen az Isten közösség: a szeretetben összekapcsolva. - Máris megindult bennem egy megrendülés és egy látomás: Az áldott, tehát a szeretetben összekapcsolt Szentháromság-Istentől elindul egy áradás, egy áldottá tevő folyamat, amelyben mindenkit össze akar kapcsolni a szeretetben egymással és saját magával. Máris úgy látom a mennyei és a földi Isten Országát, mint az áldottak, a szeretetben összekapcsoltak seregét. Hangzik az ének: Legyen áldott Isten! - de aki ezt szívből énekli, az máris azért imádkozik, hogy ő is és mások is legyenek áldottak, vagyis Istennel összekapcsoltak. - Hogy ez játék a szavakkal? Nem testvéreim. Egyre újabb és újabb szempontú Istenre találások meg nem szűnő keresésünk eredményeképpen. Alapállásom-e a soha nem szüneteltetett Isten-keresés? Eggyel lejjebb is megfogalmazom a kérdést: Igazságkereső vagyok-e? Hiszen tudom, hogy aki az igazságot keresi, az Istent keresi, mert az igazság csak az Istenben van meg hamisítatlanul. Ha így tekintjük a dolgot, akkor már értjük, hogy a világban miért van ilyen maffiózus összeesküvés az igazság elfojtására, miért igyekeznek minket néha a legszentebb ürügyek címén az igazság ki nem mondására kényszeríteni. Nem lehetsz szeretetlen - mondják. Ne légy nagyképű, a feletteseid jobban tudják! Nézd meg a tisztulatlan életed, és még te mersz igazságról beszélni?… Nem csoda, ha kevesen tartanak ki az igazság keresésében és képviseletében. Nem csoda, ha az igazat mondó Isten helyett csak holmi bálványokig jutnak. 16.3.2 Miben találtam már Rá? Talán most inkább azokra a rátalálásokra figyeljünk, amelyekben nem is olyan könnyű Őt megérteni és így rátalálni, mert soha nem szorgalmazták az ilyen valóságos rátalálást bennünk. Tanítóink a maguk rátalálását exportálták nekünk, és így szinte eleve elzártak a személyes újra-rátalálástól. Elmondok néhány ilyen személyes rátalálást. Jézustól tanultam meg, hogy Istent nem lehet dologi szolgáltatássokkal kifizetni: Isten éhezi szívem szeretetét. Hiába mutatok be áldozatokat, hiába teljesítek egyházi törvényeket, amíg szívem irgalmas szeretete meg nem indul feléje, akár a bajban levő embertárson keresztül, akár az ima forró drótján záródva, addig nem szerettem Őt. Kimondom: szívem megrendülését várja az Úr, s ha már megrendülésre képtelenné lettem, akkor nem azt mondja, hogy menj, és most kőszívvel cselekedj, hanem mást sem tesz, mint azért sürög-forog egész isteni mindenhatóságával, amíg csak őrült nagy szabadságomban meg nem engedem neki, hogy megrendítsen. Mert hogy hamar elfásulunk, az szent igaz! Persze szavaink még akkor is hápognak, amikor szívünk már döglött oroszlánként hever a porondon. - Az év folyamán egyik testvérem sírva-zokogva panaszkodott, hogy évek hosszú során keresztül jelentős áldozatokat hozott nehéz helyzetben lévő közösségi testvéreiért, akik ezt akkor és azóta is természetesnek tartották, most pedig, amikor ő van nehéz helyzetben, akkor nem, hogy nem segítik őt pl. éppen ezek a megsegítettek, hanem még fel sem fogják, észre sem veszik nehéz helyzetét, miközben állandó szöveg a találkozókon a szeretet. Ezt zokogta ki magából: Mondd, képmutatás ez, vagy csak érzéketlenség? Talán ezt nevezte Jézus keményszívűségnek? Azt is megtanultam Jézustól, hogy nagy országbeli gondok és távlatok mellett is meg kell tudnunk állni az éppen segélyt kérő jerikói koldus, vérfolyásos asszony, vagy a 38 éve béna előtt, és segítenünk kell egészen addig, amíg csak lehetetlenné nem teszi országbeli munkánkat; de ha azt jól tesszük, akkor meg ezekre a feladatokra úgyis felneveljük az utánpótlást, akár gyermekeinkből, akár csoportunk tagjaiból. Félve mondom, még valamit megtanultam Jézustól. Talán ebben esik leginkább nehezemre követni Őt. Azt tapasztaltam nála, hogy mindig az igazságot mondta: átéléssel és meggyőződéssel, életével is hitelesítve azt, amit mond. Addig nincs is baj, amíg hallgatósága egyetért vele. Addig közösen lelkesednek és lendülnek az igazság felé. Ha azonban önmagukat az igazság színe előtt megmakacsolókra talál, akik életüket nem az igazság oldaláról akarják meghatározottá tenni, hanem az igazságot akarják helytelen

102

életvitelük igazolására megerőszakolni, akkor Jézus általam ijesztőnek tartott mértékben felemeli hangját, és minősítő jelzők mögé szorítja eme igazság ellen hadakozók seregét, hogy beléjük fojtva az igaztalan szót, az igazságot világgá kiáltsa. Azt hiszem, itt azért fog el engem annyira a félelem, mert az én szavaim mögött nincs ilyen hézagtalanul fölzárkózó élet, és nekem attól kell félnem - nem úgy, mint Jézusnak hogy az igazságot életemen fennakadva fogják kigúnyolni. Ilyenkor az Úr azt mondja nekem: Az igazságot akkor is ki kell mondanod, ha az életed ramaty; de ha nem akarsz emiatt tartósan szorongani, akkor számold föl ramaty életed! 16.3.3 Miben követem Őt? Az előző pont szükségképpen ebbe torkollik. Kereszténységem annyit ér, amennyire már nem csak gondolataim, nem csak szívem lelkesedése, nem csak szavaim, hanem már életem is felzárkózott Jézus mögé. És itt nyomban állapítsunk meg egy nyilvánvalóságot. Gondolataim és szavaim, de még lelkesedésem is mindig tökéletesebben közelítik meg az eszményt, mint életem. Ugyanakkor megfordítva is megfogalmazhatjuk: Gondolataimtól és szavaimtól lemaradó életem mindig nyugtalanítani fog. Ennek a nyugtalanításnak a felszámolása segít csökkenteni a szakadékot eszmény és valóság között. A követés természetesen a könnyebbek felől halad a nehezebbek felén Az egyiknek az anyagiak adása megy könnyebben, a másiknak a szolgáló szeretet, vagy a szelíd konfliktus-megoldások, ismét más az ügy távlatait tartja szem előtt, más pedig a közvetlenül jelentkező feladatokat oldja meg rátermettebben. Ez azonban csak a száródást mutatja egyéniségünk függvényében. Nem hagyatkozhatunk rá teljesen hajlamainkra, adottságainkra, legfeljebb annyiban, hogy arról az oldalról kezdjük a felzárkózást. Ha józanok vagyunk, akkor távlatilag betervezzük Jézus-követésünk nehezebb területeit is, semmit ki nem hagyva, fehér foltot meg nem tűrve. Egy lelkigyakorlat nagyon alkalmas valami olyanfajta térkép elkészítésére, mint amilyen pl. a népsűrűséget ábrázoló. A legsűrűbben lakott terület a legsötétebben satírozott, az alig lakott a fehér. Jézus-követésünk területeiből kell téglákat összeraknunk, mint egy tornyot. Alulra azt, ahol már nagyon jól fölzárkóztunk Jézus mögé, s ezt sötét színre satírozva, föléje az enyhébb pirosakat, majd a rózsaszínűn át a fehér felé. Ha a fehér van a csúcson, ez az elrendezés egyben azt is jelzi, hogy melyik területen kell a legnagyobb kapaszkodást, a legnagyobb erőfeszítést tennünk. A Bokorban közhelynek számító területekről csak felsorolok néhányat: adás-szegényedés; szolgáló szeretet; szelíd konfliktusmegoldás; tanítvány-gyűjtés és nevelés; karitász… Eme nyilvánvalóságok mellett most inkább elhanyagoltabb területeket említek: • a másikra figyelés - meghallgatás - elfogadás - befogadás; • együttérzés - egy hullámhosszon rezgés örömben, bánatban, főleg összetett problémájában; • megrendülni tudás: Istentől - embertől - természettől; • következetesen nyomon maradás, célratörés, eltéríthetetlenség; • keménység elvekben, rugalmasság alkalmazásukban; • összefogott élet: önfegyelem - önuralom – Lélek-uralom, hogy odaadhassam magam a szeretetre; • az Igazság egyre tisztább és tisztább megfogalmazása és hirdetése; • bátorság arra, hogy belemozdítsak mások életébe, vagyis tudjam lendíteni őket egymás és Isten felé; • emberismeret, gyakorlatiasság, életismeret, talpraesettség, kapcsolat-teremtő képességem fejlesztése; • emberi kapcsolataim tartalmi irányítása: tudjam témává tenni az Isten Országát; • tegyem láthatóvá jóságom, szerettessem meg magam; • tudjam a partnert beszéltetni; • átfogó látásra törekvés;

103

• •

ne csak megrendülni, de megrendíteni is tudjak; tudjak kapásból idézni, hasonlatot mondani, tudjak erőlködés nélkül szellemes lenni; • tudjak a leghétköznapibb dolgok közepette is Isten jelenlétében élni; … Uram, ha még nem is tülekedem utánad, de legalább már lopakodva kullogok, valahogy úgy, mint Péter és János a Getszemániból Annás háza felé. Már szeretlek annyira, hogy nem lehetsz közömbös számomra, de még nem szeretlek annyira, hogy nyomdokaidba lépkedve rólam rád ismerjenek. Ugye ebből a ténymegállapításból kihallod sóhajtásomat? 16.4 Istentől ihletetten is talpraesett vagyok-e? „Jézus meglátta, hogy két hajó áll a part mellett, míg halászaik tőlük távolabb mentek, és hálóikat mosogatták.” (Lk 5,2) 16.4.1 Problémafelvetés Szeretjük az embereket tipizálni, kategorizálni. Valakinek egy lényegesebb vagy szembetűnőbb vonását kiemelve nagyon hamar általánosítunk, és rögvest ráhúzzuk ennek az egy vonásnak közismert kísérőit. A nagy imádkozókat, az Istentől ihletett lelkeket például szívesen képzeljük rajongóknak, könnyen révületbe esőknek, akik, míg az égre néznek, a földön hamar megbotlanak, és hasra vágódnak. Ugyanakkor a talpraesett, az anyagi dolgokban vagy az élet megszervezésében magukat könnyen feltalálókat rendszerint tenyeres-talpas materialistáknak gondoljuk. Jézus példája rácáfol erre a kisarkításra, és ezzel bennünket is óvatosságra int embertársaink elhamarkodott és egyoldalú minősítésével kapcsolatban, másrészt arra indít, hogy vágyódjunk a látszólag ellentétes vonások kifejlesztésére és harmonizálására. 16.4.2 Lélektani kinagyítás Előbb kinagyítom e vers mögött meghúzódó jézusi dipolaritást. Már egy ember is megmozgatta Jézus lelkében a küldetés-teljesítés örömét /pl. szamariai asszony/, hát még ekkora tömeg! Már fel van ajzva arra, hogy beszélhessen nekik az Atyáról, tehát szeretne olyan szituációt teremteni, ahol a leadás-felvevés légköre alakulhat ki, ahol minkét fél a másikra tud összpontosítani, ahol lényegtelen dolgok nem terelhetik el a figyelmet a lényegestől. Jézus nemcsak információt akar közölni, hanem meg akarja rendíteni hallgatóságát. Az Isten annyira más, mint mi, annyira nagyszerű, hogy róla csak megrendülten és megrendíteni tudóan lehet beszélni. A tömeg nyüzsgése, a tolongás, a zaj, az egy ember elveszése a tömegben, a hangerő elenyésző volta, a rálátás hiánya - mindezek ellene dolgoznak Jézus szándékának, hiszen még információ átadást sem tesznek lehetővé, nem még szuggesztív lélektani hatásokat, vagy éppen megrendítéseket. Jézus belső fölajzottsága, amelyet a tömeg jelenléte és a küldetés teljesítés vágya eredményez, éppen a talpraesettség: a gyakorlati eligazodás és megoldás találás irányába mozdítják Öt. Szinte elemi erővel robban ki belőle, hogy itt kell megoldást találni! Itt az anyagnak és körülményeknek engedelmeskedniük kell, hogy a Lélek szolgálatába álljanak. Ekkor néz körül, és felméri a helyzetet. Korábbi elmélkedésünkben e versnél inkább az apostolokra és Jézus apostolnevelésére figyeltünk. Most Jézus gyakorlati ügyességére. Éppen azt szeretnénk tetten érni, hogy Jézust a belső felajzottság nem irrealitások felé sodorta, hanem a nagyon is célravezető eszközök megtalálására az örömhír átadhatósága érdekében. Áttekintésével gyorsan tudomásul veszi a földrajzi alakzatot: a sima víztükröt, az emelkedő partot. Felméri a fizikai lehetőségeket, a kihasználatlanul veszteglő csónakok, a vízen gyorsabban terjedő hang, az emelkedő parton a hangvisszaverődés, a mozgó tömeg leültethetősége, a széljárások iránya, stb. Mindezekből a gyorsan apercipiált kellékekből pillanatok alatt elővarázsolja Péter segítségével a szabadtéri színpadot, az évezredek óta bevált amphiteatrumot.

104

Fölajzottságának ez a szakasza most kezd oldódni, amikor már leült a csónakban, hogy helyet adjon a felajzottság egy második szakaszának, amely már a mondanivalóra és a hallgatóságra koncentrál. Ez már a légkör teremtő szakasz, ez már a megrendülések és megrendítések szférája. Jézusnál tehát ihletettség és talpraesettség egymás kiegészítői és serkentői. Most már magunkra figyelhetünk. 16.4.3 Tudok-e mit kezdeni a tömeggel? Bár Jézus is alapvetően és koncepciózuson tanítványneveléssel foglalkozott, mégis, gyakran tömeggel találta magát szemben. Igaz, hogy kovászhoz hasonlította övéit, de a kovásznak az a célja, hogy az egész tésztát megkelessze. Kovászként akarja a tömeget átformálni. A kovász, mint kontraszt társadalom arra hivatott, hogy a nagy társadalmat átformálja. A tömeg tehát két formában jelentkezik Jézusnál. Egyfelől, mint cél az áterjesztésre, másfelől jelenti a konkrét tömeget, amellyel összetalálkozik, amely ezért vagy azért utána megy. A mi gyakorlatunkban már mindkét tömeg másként jelentkezik. A közösségépítésen keresztül megcélzandó tömeg, pl. úgy, hogy minden mondanivalót, melyet akár az egyes embernek, akár a kisközösség tagjainak mondok, úgy kell kialakítanom, hogy tekintettel legyek a tömegember tömeg-gondolkodására. A tömeg ebben az értelemben egy világnézetet, egy életfelfogást, egy standard gondolkodásmódot jelent számomra, amellyel szemben értékesebbnek kell bemutatnom a Jézus által felkínáltakat. Így tehát számomra tömeggel való találkozást jelent, amikor eme tömeg egyetlen tipikus tagjával találkozom, valahogy úgy, ahogy Ortega mondja: „Szorosan véve a tömeg pszichológiai állapot, amelyhez nem kell az egyéneknek csoportosan, tömegben szerepelniük. Egyetlen személyről is megállapítható, hogy tömege, vagy sem. Tömeg mindenki, aki - akár jó, akár rossz értelemben - még önmaga sem hivatkozik bizonyos sajátos okokra, amikor önmagát értékeli, hanem olyan, mint a világ, és mégsem szűköl, hanem kitűnően érzi magát olyannak, mint a többiek.” /A tömegek lázadása/ A valóságos tömeggel való találkozás ma már jobbára csak a papok számára adott. Jézus példája szerint ezeket a lehetőségeket is nagyon meg kell ragadnunk, és jól kihasználnunk. Úgy tűnik, ez a fajta tömeghez szólás van hivatva a lelkesítésre, a toborzásra, az elgondolkodtatásra, a nagy és lényeges igazságok példabeszédes megjelenítésére, az Isten irányába való értelmi és érzelmi hangolásra, a közös Istenkeresés élményének és az egymást keresésnek felszítására, és még sok másra. Nélkülözi azonban a tartós elköteleződéshez nélkülözhetetlen dialógust, és az érdekeltek aktív tevékenységét. Ezt a kisközösség nyújtja. Természetesen a mi egyházmodellünk ez utóbbi munkálását célozza meg. Mégsem hagyhatjuk ki a tömeghez szólást sem. Ez az előjáték az utána következő felvonásokhoz. Mit kezdjünk a tömeggel? Attól függ, mi lakozik bennem, mivel vagyok telítve? Ha Istennel vagyok tele, akkor nem tudok mást tenni, mint akár egyént, akár tömeget mindig az Isten irányába akarom mozdítani. Schütz a „Tömeg és elit”-ben a tömeggel szemben álló nagy embert vezérnek nevezi, s róla így ír: „…az igazi vezér, akit örökre megsebzett az embersors tragikuma, és ebből a sebből szivárog föl kiapadhatatlanul a mélységesen irgalmas segíteni akarás. Ez a vezér vérszerződést kötött az eszményekkel, és a tömeg színe előtt feszül benne az a szent izgalom, melyet érez a hivatott művész a márvány színe előtt: váteszi szeme látja az alaktalan masszában a szunnyadó alakokat és lehetőségeket, s indítást és hivatást érez kiszabadítani azokat néma rabságukból. Ő is számol a tömeglélek irracionális, emóciós jellegével, de határozott értelmet ad annak, ami ott dadogó sejtés. A tömeg nyelvén kezdi szólását, de az eszmény nyelvén végzi.” Így tehát - Kierkegaarddal szólva – mondhatom: az a feladatom, hogy helyet készítsek szívében az Istennek. Akár fizikai tömegről legyen szó, akár egyszemélyes tömegemberről.

105

16.4.4 A tömeg sodor engem, vagy én adok irányt a tömegnek? Bizony, régi közösségi tagokat is elfog olykor-olykor az elbizonytalanodás: abszolút kisebbségben vagyok az általános közfelfogással szemben. Vajon tényleg nekem van igazam? Az igazság ennyire nem tud magának több pártfogót toborozni? - Ilyenkor előbb csak életvitelünkben, majd gondolkodásunkban is a tömeg kezd sodorni minket. Ettől még Papininek is nagyobb hite volt. Ő így írt: „Ma csak két embertípus áll egymással szemben: a gazdasági ember a maga nagy életvágyával, és az Isten embere a maga nagy bizonyosságával.” /VI.Celesztin pápa levele az emberekhez/ Itt jutunk el arra a felismerésre, hogy nekünk az igazságtól is tudnunk kell megrendülnünk. Számomra, pl. Jézus tanítása, igazsága annyira egyedülállóan egész, annyira kikezdhetetlenül nyomon-maradó, hogy csodái nélkül is bizonyítják istenségét. Ilyen kikezdhetetlen távlati tervet a boldogsághoz rajta kívül senki más nem nyújtott! Ez olyan örömmel tölt el, hogy megélem ezt a fajta megrendülést: Jézus igazsága és én - így ketten együtt - legyőzhetetlenek vagyunk! Csak ezzel a megalapozott bizonyossággal léphetek a tömeg színe elé. S akkor már - miközben nagyon örülök saját bizonyosságomnak – szívből jövő sajnálat tölt el korunk tömegembere irányába. Ezt az elszomorodó sajnálatot fogalmazta meg Dürrenmatt, amikor „A baleset”-ben pillanatképet ad korunk emberéről: „Nem bűnöző tehát, hanem a Kor, a Nyugat, a civilizáció áldozata, mert az emberiség mindinkább elveszíti hitét, a kereszténységet, a közösség összetartó erejét; egyre nagyobb a zűrzavar, az egyénnek nincs vezérlő csillaga, aminek következtében minden összegabalyodik, és elvadulás, ököljog és erkölcstelenség uralkodik el.” Ha szabad ilyen átfogóan megrajzolni a kor emberét, akkor hasonló átfogással azt mondom: A legnagyobb ajándék, amit adhatunk a mai kor emberének, a tömegembernek, az a világos látás, amely mindent célirányosan értelmez, az a bizonyosság, amely intenzíven és hatékonyan ráállít erre az igaznak látott útra, és főleg a nyomon maradás, az eltéríthetetlenség, azt állhatatosság, amely nem engedi magát innen letéríteni még tömegméretű erők által sem. Bárcsak az Úr mindig fölszítaná bennünk ezt a hármas megrendülést - a világos látás, a bizonyosság és az eltéríthetetlenség megrendülését -, amikor a tömeg el akar téríteni! 16.4.5 Gyakorlati helyzetfelismeréseim Ide már csak az önvizsgálat tartozik az előző pontok által megmozgatott irányban. Kinekkinek egyéni módon. Valami közöset mégis leírok. Küldetéstudatom lelkesít-e az egyén vagy a tömeg színe előtt? Lelkesedésem az optimális gyakorlati megoldások felé sodor? Felismerem-e a megragadható helyzeteket? Utólag nem kell vádolnom magam kihagyott helyzetfelismerések miatt? Van-e távlati koncepcióm, és van-e közeli aprópénzre váltás? Melyik szippantja fel a másikat: a távlati cél a közeli lépéseket, vagy a közeli tennivalók a távlati koncepciót? A tömeg nyelvén kezdve eljutok-e az eszményig? Nem szenvedem, hogy folyton az eszmény nyelvén szólva nem jutok el a tömegig? Leghétköznapibb beszélgetéseimet el tudom kanyarítani a szeretet irányába? Teremtek-e lélektani szituációt beszélgetéseink háttérsugárzásához? Az igazság birtoklásának öröme nem tesz lehengerlővé? Tesz-e lendítővé? Csak érveknek térek ki, vagy egyszerű tömeghatásoknak is? Felismertem már, hogy a szeretet után mindjárt a második legnagyobb erény az eltéríthetetlenség? 16.5 Halász vagy emberhalász? „Jézus azt mondta Simonnak: Ne félj, mostantól kezdve embereket fogsz.” (Lk 5,10) A cím kérdése a foglalkozás és a hivatás szembenállását, ütközéseit és harmóniáját kívánja témává tenni.

106

16.5.1 1. Akinek még a kenyérkereset a fontosabb Már az egyik elmélkedésben érzékeltük Jézusnak azt a gondját övéivel kapcsolatban, hogy hálókarbantartással foglalkoznak akkor, amikor a tömeg éhes az igére. Akkor úgy fogtuk fel, hogy Jézus minden további tevékenysége nemcsak a tömeg igényeinek kielégítésére szolgált, hanem egyúttal tanítványainak, azok közül is leginkább Péternek a fölébresztésére, és a küldetés irányában való bezsongítására. Egy kicsit ízlelgettük is azt a belső történést, amelyen Péter keresztülmehetett. Jézus mellett a csónakban ülve lassan átvette Jézus ihletettségét is, és fogni kezdte a tömeg igényét az Isten igéje után. Már akkor megmozdulhatott lelkiismerete. Már akkor jelentős összehasonlítást tett, hogy mennyivel nagyszerűbb dolog az embereket Isten felé vezetni, mint csupán megélhetésért halakat fogni. Valójában azonban ez a lelkiismereti vívódás a csodás halfogás megtapasztalása után robban ki belőle a 8. versben. Ekkor értette meg, hogy amiért ő annyira gondban volt, ami miatt nem is törte a fejét, hogy miként kellene a tömeg igényét kielégíteni, azt Jézus egy odavetett mondattal elintézi: Vessétek ki hálóitokat fogásra! Mintha csak azt mondta volna Jézus: Látod, én két óra jól szervezett munkával több pénzt tudok előteremteni, mint ti az egész hónapi halászásotokkal, nekem mégse ezen jár az eszem, nekem mégsem ez a fontos, hanem az Atyától kapott küldetés, hogy az embereket összebarátkoztassam a szeretetben. A lelkileg összeomlott Péter számára a l0. versbeli „ne félj” már azt a bíztatást jelenti, hogy ha felismertük hibázásunkat, sőt már a hiba kijavításának az alternatíváját is sejtjük, akkor már nem keseregnünk kell a múlton, hanem határozott irányt venni a felismert jó irányába. Ezt a felismert jót Jézus még nyomatékosan aláhúzza, mintha Péter lelkiismeretének szavát nagyítaná ki, és erősítené föl jól hallhatóvá: mostantól fogva embereket fogsz. Sok exegéta úgy értelmezi ezt a „ne félj”-t Jézus mondatának elején, hogy lám csak, mihelyt az ember közvetlenül megtapasztalja a másvilág erejét, azonnal félelem fogja el. És elmélkedve még azt is hozzáteszik, hogy ami természetfölötti és félelmet keltő egy halász számára, az természetes és mindennapos az emberhalász számára. - Mi ezt nem tagadva, ennél többet vélünk kihallani ebből a jelenetből. Most magunk felé fordulunk. Foglalkozás és hivatás ütközése és feszültsége a mi életünkben sem problémamentes. Az ideális folyamat az lenne, ha belső belátással, gyarapodó tapasztalatokkal megerősítve, a hivatás egyre természetesebben kinőné magát az első helyre, és a foglalkozást a maga szolgálatára szervezné be. Ahogy az Egyházban kialakult mondás szerint „filosophia est ancilla teologiae” /a filozófia a teológia szolgáló leánya/, úgy a foglalkozás, a kenyérkereset is a hivatás szolgáló leánya. Azért kell dolgoznunk, hogy megélhessünk, és szert tegyünk azokra az anyagiakra, amelyek szükségesek mind a szeretethez, mind a szeretni tanításhoz. 16.5.1.1 Első a kötelesség? Egy átlag keresztény gondolatvilágában és lelki tükrében első helyen áll a kötelesség. Mintha bizony ott kellene neki a legnagyobb teljesítményt produkálnia, és töredék időiből esetleg kegyesen még a szeretetre is áldoz, de inkább csak úgy, hogy ezt már igazán nem kivárhatják tőle. Ezzel szemben számunkra első helyen, vagyis értékelésünk csúcsán mindig a szeretet áll. Csakhogy ez nem jelenti azt, hogy munkaviszonyunkból származó kötelességeinket elhanyagolnánk, összecsapnánk, vagy egyáltalán nem végeznénk el. Szó sincs róla! Mi fizetett munkahelyünkön sem teljesíthetünk kevesebbet, mint az e-világ fiai. Nekünk ott is példát kell adnunk tisztességből-becsületességből, de nem csak abból. Nekünk úgy kell jellé válnunk a kötelességteljesítés vonalán, hogy még a szeretet vonalán is jellé válhassunk. Munkánk kifogástalan elvégzése mellett törődnünk kell munkatársainkkal is. Segítenünk kell őket abban, amiben segítségre szorulnak. Ennek széles skálájába férjen bele az is, hogy megtanítjuk őket a leginkább boldogító szeretet életvitelére, de legalább felcsillantjuk előttük ennek lehetőségét. 107

16.5.1.2 Szakmai érdekeltség 1. Tetemes ütközéseket okozhat azon testvérek számára a foglalkozásra és hivatásra fordított idő összeillesztése, akik nagy érdeklődéssel és kutatási-fejlesztési-felfedezési szándékkal fordulnak szakmájuk felé. Ezek munkaidő után otthon is szeretnének minden szakmájukba vágót elolvasni, és kikutatni a továbblépést, felfedezni valami újat. Épen azoknak a testvéreknek az idejét szippantja föl ez a szakmai igényesség, akik a legértelmesebbek, és az országépítés területén is jelentős eredményeket érhetnének el. Mit kell, vagy mit lehet itt tenni? Ha a választ a lelki vezető oldaláról nézem, akkor először is semmi utasításszerűt nem szabad alkalmazni, mint ahogy ezt sohasem szabad. Nem szabad eleve fontosabbnak kikiáltani az országépítést, és nem szabad erről az elméleti álláspontról megszabni a következő lépéseket. Ehelyett: előbb magában a problémázó testvérben tudatosodjon, illetve fogalmazódjék meg tisztán és világosan a két fontos dologra szánt idő ütközése. Jó ideig csak az ütközés tudatosítását görgetjük tovább. Sőt, még bíztatunk is a felfedezés megszületésére. Mikor fektessen be valaki energiát, ha nem fiatalon? Közben azonban országbeli téren is örülünk az előrelépésnek, és ott is keressük az egyre hatékonyabbat. Amíg a kettőt együtt vinni tudja, addig legfeljebb a lelki atya magában sóhajtozhat: Istenem, mit tudna ő tenni, ha egész szívét beleadhatná! A többit rábízza az események kikényszerítő erejére. Ugyanis néhány éven belül megvan a szakmai előrelépés, beindít egy huzamos termelési szakaszt, amely már nem annyira többlet-időt emésztő. Közben az országbeli munka, vagy pl. a már vezetett közösség úgyis kiverekszi magának a fontosságot, és az illetőnek a szíve mélyén kell döntenie mielőbb arról, hogy mennyi jut hivatásra, mennyi foglalkozásra. 2. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy Jézus előtt az Isten már parancsba adta a föld uralmunk alá hajtását /Ter 1,28/. Ezt a faladatot addig csapnivalóan rosszul teljesítette az ember. Egyrészt nemcsak az ember alatti szférát /anyag, növény, állat/ vonta uralma alá, hanem embertársait is, tehát megjelent a hatalom, az elnyomás, a kizsákmányolás, a rabszolgatartás, stb. Másrészt azokat a területeket, amelyeket uralma alá kellett vonnia, tehát az összemberiség jóléte és boldogsága érdekében kellett volna kamatoztatnia, azokat az éppen hatalmon lévő ember a maga rosszul értelmezett előnyei érdekében használta ki. Így lettek az anyagi javak a pusztítás esz közei. Így lettek kevesek számára előny, sokak számára hátrány. Így lett az ember a föld tönkretevője, kizsákmányolója. Ma már nem tréfa a régi mondás átfogalmazása: Natura horret vacuum /a természet irtózik a vákuumtól/, ily módon: Natura horret hominem /a természet borzad az embertől/. Igen, ott tartunk, hogy a hitetlen, tehát a rövidlátóan gondolkodó ember is kénytelen szembenézni a környezetszennyezéssel egészen a halak-madarak erdők pusztulásáig, az ásványi kincsek rablógazdálkodásszerű kizsákmányolásáig, a levegő mérgekkel telítéséig. Minden iparág, minden kereskedelmi vállalat, minden szolgáltatás úgy fejlődött, hogy a versenynek nevezett élet-halál harcban mindenkit maga alá akart gyűrni. Soha ilyen égbekiáltóan nem lehetett még tapasztalni az emberi gazdálkodás emberiséget pusztító jellegét. És itt még nem is említem a háborús pusztításokat. Nagyon kellene tehát, hogy a munkahelyen is olyan emberek legyenek, akik nagyon odafigyelnek arra, hogy mit tesznek, és azt felelősséggel, ésszerűen, sőt a távlati szeretettől indíttatva tegyék. Ezért nem szabad a foglalkozást csupán pénzszerzésnek, kenyérkeresetnek tekinteni, mert ha ezt tennénk, akkor strucc-magatartást tanúsítanánk mind a természetnek, mind saját magunknak elpusztítása idején. Tudom én, hogy ezekről a kérdésekről végső soron a hatalom csúcsán lévők döntenek, mi pedig eleve nem célozhatjuk meg ezeket a helyeket Jézushoz tartozásunk miatt, mégis, ahol dolgozunk, amilyen magasan, vagy alacsonyan, ott munkánkat is a Teremtő parancsába kell belesimítanunk, hogy majd belesimíthassuk Jézus parancsába, a szeretetbe is.

108

16.5.1.3 Munkaidőben országépítés? Egyes foglalkozások már eleve olyanok, hogy ott munkaidőben is a hivatás vonalába eső tevékenységek folynak. Ilyen, pl. az egészségügy, a pedagógus pálya. Természetes, hogy az ilyen területen dolgozó testvéreknek egyrészt szerencsésebb a helyzete, mint mondjuk a futószalag mellett dolgozónak, másrészt ezt ki is kell használniuk a hivatás érdekében. Hogy ezt meg is fizetik, attól még ez nem lesz érdektelenebb, csak az ilyen testvérnek is áldoznia kell meg nem fizetett idejéből is az országépítésre. A másik probléma, amely még több vitára ad alkalmat a laza munkafegyelem, és a nem túl szoros munkahelyi követelmények hézagaiba beleférő országbeli munka. Van, aki irodájában készít elmélkedést, vagy ott olvas, ott készül közösségi találkozókra. Szabad ezt tennie? Nem lehet általában válaszolni a kérdésre. A konkrét munkahelyen kialakult munkafegyelem, az ottani átlaggyakorlat mutatja meg, mit várnak a dolgozótól. Ha ezt az elvárást teljesíti, pl. mert tempósabban, szervezettebben dolgozik, és a maradék idejét a fentiekre fordítja, ám legyen, de felelős munkahelyi kritika esetén ezt a gyakorlatot le kell építenie. Még ide kívánkozik a TAB gondolata: Akinek egyre inkább a szíve közepébe kerül az Isten Országa építése, az úgyis keresni fog olyan munkaviszonyt, amely kevesebb idejét sajátítja ki, mégis képes megélni belőle, ráadásul olyan területen, amely távolabb áll a pusztító termékek gyártásától, és közelebb az egészséges természethez. 16.5.2 Kizárólag hivatás? Elhagyván az őskeresztény századokat az Egyház gyakorlata a foglalkozás és hivatás ütközését úgy oldotta meg, hogy a hivatás gyakorlását azoknak engedélyezte és tette kötelességévé, akik teljesen elhagyták a foglalkozást, sőt a házas életet is, és azért, hogy hivatásuknak élhessenek, azokkal tartatták el magukat, akiknek Isten igéjét hirdették /itt most kihagyom azt a periódust, amikor a papok az egyházi birtokból éltek/. Így egyrészt kizárólagos lett a hivatás, nem ütközött a foglalkozással, ámde legalább 3 jelentős hátrányt eredményezett: 1. Anyagilag azoktól függtek, akiknek Isten igazságát hirdették, így értelemszerűen egyre kevesebbet figyeltek a minél hamisítatlanabb igazságra, és egyre többet az eltartók igényeinek kielégítésére; 2. Egyre inkább csak igehirdetést végeztek, és hivatalt láttak el, így lassanként zárójelbe került a valódi jézusi közösségek létrehozása és ezek révén a társadalom átkovászosítása. Egyszerűen kettészakadt az érdekeltség. Akik az igét hirdették, azok nem voltak közvetlenül érdekeltek a társadalom gondjában, akik pedig érdekeltek voltak, azok csak kívülről való ráadásnak, áldásnak gondolták az igét. /Zárójelben mondom ugyan, de nagyon szeretném, ha elgondolkodnátok felette: Ha a TAB indításait megfogadva egyre kevesebb munkaidőben dolgozunk, és a jelentős termelési ágazatoknak egyre inkább peremére jutunk, nem áll elő az a helyzet, hogy a társadalmilag érdektelenekre nem figyelnek az emberek? Az Isten Országát nem azoknak kell építeniük, akik a valós társadalom fő keresztmetszetét adják? Régen a pap volt az, aki csak lelki dolgokban volt tekintély, de nem szólt hozzá az össztársadalom gondjaihoz, mert nem azok életét élte; most meg mi magunk vonulunk ki valami magunk alkotta gettóba?/ 3. A nőtlenség is, az anyagi jólszituáltság is - melynek következménye lett a rangokban és hatalomban való részesedés is - olyan kiváltságokat eredményezett az ige hirdetői részére, amely kiváltságok ellenkeztek Jézus szolga szerepről szóló tanításával; másrészt azt a tévhitet keltették, hogy Jézus tanítványának lenni nem mindenkinek való; harmadsorban a tanítás súlyos pontjai egyre inkább azok lettek, amik a kivételezettek számára voltak csupán jelentősek és nem a családosok részére. A három kiemelt hátrány mellett még két következmény-jellegű hátrány is adódott: 4. Mivel a hivatás megélhetési forrás is volt, így ugyan nem kellett volna a szívet megosztani kenyérkereset és hivatás között, a gyakorlat mégis azt mutatja, hogy a legtöbb papnál a hivatás visszaminősült kenyérkeresetté, foglalkozássá, ezt pedig meg

109

lehet oldani sorozatos, de még ritkán adódó megrendülések nélkül is. Jó néhány pap elmondta nekem, hogy neki sohasem volt hivatástudata, csak vagy tehetségének köszönhetően mások biztatására ment papi pályára, vagy egyszerűen azért, mert másképp nem tudott volna kiemelkedni a zsellér sorsból, a szegénységből. 5. Ha pedig a hivatás visszasüllyedt foglalkozássá, és annak jobbára csak teher-jellegét, a munka terhét élte meg valaki, akkor az ő életében más kettősség adódott: munka és magánélet. Ugyanaz a kettősség, amely hivatástudat nélküli dolgozókban is jelentkezik, akik egyre több időt akarnak felszabadítani a munka alól a szórakozás számára. Így tehát visszajutottunk az első ponthoz, amely azokról szólt, akiknek még a kenyérkereset a fontosabb a hivatásnál. Csak annak még egy rosszabb kiadásához. Ott ugyanis a kenyér-keresetet még fontosabbnak tartotta valaki a hivatásnál, itt pedig a hívatást letudta a kenyérkeresettel, és azon törte a fejét, hogy mind több ideje maradjon magánéletére. Így értékelésében a magánélet került az első helyre, másodikra a pénzszerzés, amelyen belül fölszívódott a hivatás. Végül egy hatodik hátrányt is meg kell említenem, amely ebben a „kizárólagos hivatás” szituációban húsbavágóbban lép fel, mint a házasok életében, és ez 6. a könnyen zsarolhatóság. - Egy állásából hite miatt elbocsátott négy gyerekes családapa mondta nagy fölháborodásában, amikor látta a békepapok árulásait és megalkuvásait, szinte ordítva: „Ti beszéltek nekünk áldozatról, amikor semmit sem mertek kockáztatni?! Pedig nektek csak magatokra van gondotok, nem úgy, mint nekem, hatod-magamra.” – Igen. A coelebs pap kétszeresen is zsarolható. Az egyik terület, amikor anyagi előnyöket akar elérni: jobban jövedelmező plébánia, nagyobb hely, több beosztott - kevesebb munka, kitüntetések..., de akárcsak egy külföldi utazás is. Persze ide tartozik minden emberi gyengesége, bűne, akár a szex, akár a kártya vagy ital. A zsaroló cég kitűnően ismeri mindenkinek a vágyait is, gyengéit is /még kartotékozza is!/, és úgy játszik ezeken, mint az orgonaművész a sokregiszterű orgonán. A zsarolhatóság másik, objektív oldala éppen ez a hivatásból megélés. Ugyanis nincsen felhasználható egyéb foglalkozása, amihez kirúgás esetén nyúlhatna. Persze, hogy 35 és 60 év között senki se akar egy új pályán beállni a sor végére. Így a gyenge embernek nem marad más választása, mint bemegy a zsaroló utcájába. Végül is nemhogy hivatást nem teljesít, de még foglalkozásszerű ember-kezeléseit is az ellenség megbízásai alapján végzi. 16.5.3 Hivatás és foglalkozás Mivel ebben az elmélkedésben csak az elutasítandó vagy elhagyandó két végletet domborítottam ki, ebben a pontban csupán megemlítem, - de majd egy külön elmélkedés szolgál bővebb kifejtésére - a Jézustól kívánt megoldást. Mivel az embernek csak egy kincse és egy szíve van, ezért ennek a szívnek Jézus kincséért kell lelkesednie, az Isten Országa terjedéséért. Ez a váz nyomban elrendezi a dolgokat. Első helyre kerül az Isten Országa építése, vagyis a hivatás, az emberhalászás. Ugyanakkor az élet továbbadására is isteni paranccsal rendelkezünk, ezért a családalapítás, utódok létrehozása, és a családdal törődés, formálása a szeretetben - ez a második hely. Mivel önmagát is, családját is fenn kell tartania, erre szolgál a kenyérkereső foglalkozás. Ez kapja a harmadik helyet. A negyedik helyre kerül az, amit az imént „magánélet” szóval jelöltünk. Persze, ebbe nagyon sok minden beletartozik, még közösségi vonatkozásúak is. Ide soroljuk a művelődést, kapcsolatot a művészetekkel, a pihenést, szórakozást, egyéni érdeklődések, hobbyk kibontását. Önvizsgáló kérdések: Nálam melyiknek van testhossz előnye hivatás és foglalkozás versenyében? Megállapítható-e életemben olyan fejlődés, amely a hivatásnak kíván egyre előnyösebb lehetőségeket biztosítani? Még önálló létjogosultsága van foglalkozásomnak, vagy már eszköz-szerepére kényszerítettem? Szívem mélyén eldőlt-e már a vita szakmai kibontakozásom vagy hivatásbeli kibontakozásom kérdésében?

110

Ha hivatásomból élek meg, kiszabadítom-e hivatásomat az anyagiak béklyójából? Van-e több megrendülésem, mint a családosoknak és egyéb területen kenyeret keresőknek? Hivatásra fordított időm van-e annyi, mint a családosoknak munkaviszonyra és hivatásra fordított összes ideje? Mondanivalómat az Igazság határozza meg, vagy a tömegigény? Csak tömegnek hirdetek, vagy valódi közösséget is létrehozok? Milyen kiváltságaimmal emelkedem a családosok fölé? Objektíve mi miatt vagyok zsarolható? Hivatás, család, foglalkozás, magánélet sorrendisége és százalékos eloszlása hogyan tölti ki életemet? 16.6 A rendkívüli hatalmú Jézus „Mikor megtették, nagy tömeg halat zártak össze, úgyhogy hálóik szakadoztak. Intettek a másik hajóban lévő társaiknak, hogy jöjjenek oda, és együtt fogjanak a háló kivonásához. Azok oda is mentek, és mindkét hajót megtöltötték, úgyhogy azok süllyedeztek.” (Lk 5,6~7) 16.6.1 Megrendítenek-e Jézus rendkívüliségei? Sokan ma már a krisztológia válságáról beszélnek. Miből adódott ez? Először is azt mondhatjuk, hogy a krisztológia az első pillanattól fogva nagyon problematikus, - ha nem a legproblematikusabb - része a teológiának. Az lenne ugyanis a feladata, hogy megértesse velünk, miként fér el egyetlen emberben az időtlenség és az idő, az Abszolutum és a relatívum, a változatlanság és a változás. Aki ezeknek a pólusoknak ellentmondásosságát hangsúlyozza, az már eleve reménytelennek tart minden összeegyeztetési kísérletet. Ezek szülték az első századok sok krisztológiai eretnekségét. Hiszen, ami összeegyeztethetetlen, az csak látszatkén lehet egy, vagyis csak az egyik pólus valódi a kapcsolatban. Így pl. a doketisták Jézus látszat-testéről beszélnek, amely az ő felfogásuk szerint hasonlít az angyalok számunkra érzékelhető megjelenéséhez, azok asztrál-testéhez. Az ariásnusok az ellentmondást úgy oldották fel, hogy Jézus az Istennel nem egylényegű, csak hasonló hozzá. /Az angyaloknál is kiválóbb teremtmény, de csak teremtmény./ Az adoptiánusok úgy gondolták, hogy egy rendkívüli teljesítményű embert az Atya végül is fiává fogadott, És így tovább. - Nagyon korán kezdődtek ezek a krisztológiai meggondolások. Már Szent János és Szent Júdás levelei is a Jézus istenségét tagadó eretnekek ellen íródtak. A kalkedóni zsinat 451~ben úgy vetett véget ezeknek a sok vért is kicsordító ellentéteknek, hogy tekintélyi szóval leszögezte az ellentétek egyszerre való meglétét Jézusban. A személy fogalom felhasználásával, - amely fogalmat éppen a szentháromságtan és a krisztológia segített létrehozni, - állította, hogy Jézusban egyetlen személy van, mégpedig a második isteni személy: a Fiú, és ez az egyetlen személy birtokolja összekeveretlenül mind a két természetet, az istenit is, és az emberit is. Az ellentétet tehát nem oldották fel. Ugyanis a „hogyan"-ról nem mondtak semmit. „Misztérium abszolutum”-ot emlegettek, ami alatt olyan hittitkot értünk, amit akkora sem tudunk belátni, vagy átérteni, amikor már ismerjük, amikor már valaki tájékoztatott róla. Nyugodjunk bele abba, hogy csak tudomásul venni lehet, de megérteni teljesen nem. Igen ám, csakhogy az ember érteni akarását nem lehet leállítani. Ahhoz egy más fajta embert kellene előbb teremteni. Arról nem is szólva, hogy a dogma konkrét történelmi megfogalmazása mindig úgy alakul, hogy valami terítéken lévő tévtanítással szemben fogalmazzák meg az igazságot. Így az igazság rendszerint tévedések cáfolataként áll elénk. Éppen a kalkedoni zsinat is a monofizitákkal, Jézus egy-természetűségét /isteni természetét/ állítókkal szemben hangsúlyozta Jézus két-természetűségét, és annak egyetlen személyen belüli keveretlen birtoklását. Az ilyen megfogalmazás nyilvánvalóan nem lehet teljesen alkalmas valamilyen később jelentkező probléma értelmezéséhez, vagy egy újabb szempontú tévedés kiszűréséhez. Ezért kell nagyon odafigyelni az ismeretelméleti megjegyzésekre, miszerint az igazság, - és ez egyaránt vonatkozik minden igazságra, akár természettudományosra, akár teológiaira, vagyis mindarra, ami a valóság mivoltát akarja megragadni - egyszerre nem megragadható, hanem - hasonlattal élve - csak spirál vonal mentén aszimptotikusan megközelíthető,

111

Ezzel tehát a krisztológiai problémáknak egyik felére, a mindig is jelentkező oldalára vetettünk fényt. Most nézzük a másik oldalát! Vagyis választ keresünk arra a kérdésre, miért beszélnek ma a krisztológia válságáról? Két folyam egybeömlése érlelte meg napjainkra a problémát. Mind a kettő Jézus istenségére épít, és árnyékban hagyta emberségét. Az egyik folyam maga a 451-ben hozott kalkedoni döntés a Jézusban egészében meglévő isteni természetről. A másik folyam sokkal régebbi forrású. Talán Szent Páltól forrásoztathatjuk azt a megváltáselméletet, amely későbbi megfogalmazásában azt állítja, hogy az ember bűnével megsértett Istent csak maga Isten: az emberré lett Isten tudja kiengesztelni. Így Jézusban az Isten szenved a kereszten, és halálával kiengeszteli az Atyát, számunkra pedig visszaszerzi az egyedül üdvözítő, és az ősbűnnel örökre elveszített kegyelmet. Máris érzékeljük, hogy ebben a koncepcióban Jézus istensége a fontos, meg megváltó szenvedése és halála, a bűn és büntetés eltörlése, a kegyelem megszerzése, amely kegyelmeket az Egyház a szentségeken keresztül adagolja kinek-kinek, aki megváltott akar lenni. Korunk teológusai azonban joggal hívják fel a figyelmünket, hogy ez a „megoldás” csak „Deus ex machina” megoldás. Nem embernek való. Nem reánk méretezett. Hiszen Jézus utánzása alig kerül szóba. Még a legjobb keresztények is csak a tíz parancs megtartásával foglalkoznak, és ehhez a szentségeken keresztül kegyelmi segítséget kapnak. Ámde kimarad még a megcélzásból is az emberi kapcsolatok szeretetben történő átrendezése, vagyis a földi Isten Országa építése, amelyet pedig Jézus el is indított, életével példát is adott arra, hogy ezt hogyan kell tenni, és éppen erre valónak gondolta az Ő követőit is. Érthető tehát, hogy az elmúlt évtizedek teológiai kutatásában és feltárásában jelentős helyet kapott Jézus embersége. Csak most meg a ló másik oldalára estek át. Annyira egészen és teljesen embernek fedezték fel Jézust, annyira követhetőnek és utánozhatónak, hogy most meg istenségét kérdőjelezik meg egyre többen. A végletek így adódnak. Évszázadokig minden olyan dolgot, amely hősies erőfeszítést kívánt a szeretet érdekében és a következetes Isten Országa építése érdekében, arra rámondtuk: ezt Jézus megtehette, hiszen ő Isten volt, mi azonban nem vagyunk azok, tőlünk nem is várja, hogy a szeretetért kockára tegyük jólétünket, biztonságunkat, nem is szólva életünkről. Ez neki csak a mi megváltásunkhoz kellett. Mi már csak haszonélvezzük ezt. A másik véglet: Jézus teljesen hozzánk hasonló ember. Bemutatta, hogy az Istennek tetszés szempontjából hogyan kell mindig igaz embernek lennünk. Hogy nem volt Isten, csak követői istenítették, az természetes, hiszen ami lehetetlen, az nem is valósulhatott meg, Hozzá hasonlóan sok utat mutató nagy ember élt már. A mi kultúrkörünkben Ő lett a legjelentősebb. Mi mindkét végletet elutasítva, mindkettő felé óvásokat jelentünk be. A túlzottan istenségét hangsúlyozók felé: Ha csak az Isten képes erre a hősies életre, amit a szeretet kíván, akkor hogyan lehetne a szeretet élete nekünk való? Ha ő nem követhető példa számunkra, akkor kik és hogyan fogják megépíteni az Isten Országát? Ha pedig csak helyettünk tett valamit, akkor mi értelme lenne a mi erőfeszítéseinknek, miben különböznénk a világ fiaitól? - A csak emberségét elismerők felé: Nagy ember sok volt, mind másképp mutatta az utat. Melyiknek higgyünk? Melyikre tegyük rá életünket? Buddhára, - és vonuljunk ki a társadalomból? Vagy Mohamedre, - és harcoljunk, gyilkoljunk? Melyik az igaz út, és melyik a zsákutca? Talán Jézusé?… Ugyan kitől várhatna Jézus odaadó hitet, ha ő nem abból a másik világból jött volna, ha nem tudná biztosan, hogy mi van ott, és milyen út vezet oda, és milyen életstílust kell megtanulnunk, hogy ott otthonosak legyünk? Ilyen hosszú problémafelvetés után valamit azért a megoldásról is mondanunk kell. Csak néhány mondatot legalább, hiszen ennek az elmélkedésnek más a célja. Jézusban az Isten jött közénk, hogy bele mondja, és bele élje az emberiség történelmébe az Isten életét, amelyre lettünk mi is teremtve. Hogy ez a megtestesülés a Fiú számára

112

létrejöhessen, ehhez ki kellett üresítenie magából: istenségéből mindazt, ami nem fér bele az emberségbe. Hiszen a korlátok között élő létező, vagyis az ember, csak valamennyit tud befogadni a korlátok nélkül létezőből, vagyis az Istenből. A Fiú tehát teljes istenségét nem hozhatta magával. Hozott magával azonban annyit, amire „visszaemlékezve” el tudja mondani nekünk, hogy milyen az Isten élete, és milyennek akarja az emberiség - az egész emberiség - életét a földön. Ezen kívül isteni hatalmából is magával hozott valamennyit, amit csodáiban megtapasztalva hitelesnek ismerhetjük el mondanivalóját. Úgy véljük, hogy Istenből többet-látása, Istent mélyebben szeretése nemhogy könnyítette volna sorsát a világban, hanem éppen következetes szeretet- programja miatt jobban kihívta a nem Istent kereső ellenerőket. Most jutottunk el oda, hogy a pont címéről beszéljünk, vagyis arról, mi kellene, hogy megrendítsen minket Jézusban, A hosszú bevezetés épp azért volt szükséges, hogy ezt a mondatot kimondhassuk: Meg kell, hogy rendítsen minket Jézus emberi nagysága, és emellett mindazon rendkívülisége, amit istenségéből magával hozott. Reám, pl. csodáinál is nagyobb hatást gyakorol tanításának átfogó, ellentmondás-mentes, következetes, megvalósítható egésze. Megrendít már a puszta lehetősége annak, amit felkínál. Mindig álámultam realitásérzékének és eszményt kitűzésének egybeötvöződésén… Ugyanakkor sose tudtam kivonni magam azon megrendülésből, amelyet így fogalmazok a magam számára: ez az ember látja azt, amit mond. Látja, mit miért tesz. Ez az ember „távolba-látása” miatt ilyen távlatian tervszerű és következetes. Ez az ember az Atyával való egysége miatt ilyen eltéríthetetlen... Amikor pedig életem odaadásáról, hozzá igazításáról van szó, sose tudom - nem is akarom - figyelmen kívül hagyni, hogy ez a Jézus szuverén hatalom, vagyis teljesen uralja a természet erőit. Hol csodás halfogást produkál, hol tengert csendesít, hol vízen vagy falon át tud járni, hol halottat támaszt. De amíg szuverén úr a természet erői felett, addig kénytelen sok-sok erőfeszítést tenni azért, hogy az embert megnyerje az igazságnak. Ez is megrendítő dolog, és egyben mutatja a szabadság jelentőségét. Az Isten is kénytelen hadrendbe állni szabadságom megnyeréséért. Hol az rendít meg, hogy az Isten mennyire küzd értem, hol az, hogy miért vagyok ilyen őrült, hogy ennyire ellenállok, vagy akárcsak bármilyen kicsit is miért állok ellen? 16.6.2 Abban követem-e, amiben példát adott? Megrendülni rendkívüliségei miatt lehet, követni meg „rendességei” miatt. Jézus rendkívüliségei két helytelen irányba is elsodorhatnak. Az egyikről már szóltunk az előző pontban. Ha csak ilyen rendkívüliségekkel lehet járni a jézusi utat, akkor én úgyse tudom ezt járni. Itt a helytelen irány azt jelenti, hogy lebénít a Jézust követésben. A másik helytelen irány: Ha Jézus példát adott, akkor ez a példa a rendkívüliségekre is vonatkozik. Meg kell tehát céloznom rendkívüliségeit is. Ha nagyobb lenne a hitem, én is tudnék gyógyítani, és ahogy Ő mondta, tudnék még az övéinél nagyobb csodákat is tenni. - Itt a helytelen irány azt jelenti, hogy vágyban, irányultságban, vagy esetleg már tettekben is ezek kötik le energiámat és töltik ki életem. Mind az örömhír-hirdetés, mind az emberhalászás és közösségépítés vagy háttérbe szorul, vagy teljesen el is marad. Nem egy karizmatikus testvérünk nagyobb jelentőséget tulajdonít egy gyógyításnak, mint egy közösség létrehozásának. Vannak viták - köreinkben is - arról, hogy mire terjed ki a Jézust-követés. A követés szóban forgó, vagy vitatott területeit most nevén nevezem: 1. Karitász, vagyis a szolgáló, segítő szeretet, akár anyagi, akár szellemi téren. A másik ember talpra állítása, megerősítése. /Lásd: Fromm: A szeretet művészete./ 2. Örömhír-hirdetés. Jézusnak és az ő tanításának bemutatása akár egyes embernek, akár előadás formájában nagyobb tömegnek, avagy közösségben, vagy lelkigyakorlaton kis csoportnak. 3. Közösségépítés. A Jézus által megvalósítani akart és elkezdett Isten Országának, vagyis a szeretet-kapcsolatokra épített kontraszt-társadalom alap sejtjeinek a

113

létrehozása. A megélhető, megtapasztalható szeretetközösségnek, esetleg életközösségnek a megvalósítása. Olyan szerető egymással törődés, egymást fejlesztés, amely kovászként tovább sokszorozódik. 4. Családon belüli szeretet-megvalósítás. Szülőktől a gyermekek felé induló örömhírátadás és szeretet-továbbadás, amely itt mindjárt érezhetően vissza is áramlik. Ez tehát a leghamarabb záródó szeretet áramkör. 5. Istenszeretet, transzcendens érzék és tapasztalás, /lepel mögé látás, v.ö. Mt 11,27!/, élő hit, Istentől megrendültség, amely az előző négy mögött meghúzódó lelkületi alapállás. A „béke és öröm a szentlélekben” csakúgy ide sorolandó, mint a megzavartság /Lk 12,50; Jn 12,27/, az elbizonytalanodás, a bántottságtól való félelem /Mt 26,39/, vagyis minden Istennel és az Ő ügyével kapcsolatos érzelem. 6. Rendkívüliségek, amelyek közvetlenül segítik az Ország-építést. Karizmáknak, isteni adományoknak is szoktuk nevezni, pedig a valóságnak csak az egyik oldalát ragadja meg az, aki azt mondja, hogy isteni adomány, hiszen a lehetőségekből akkor lesz kialakult valóság, ha a megajándékozott kifejleszti azokat. Ide tartozik a prófétálás csakúgy, mint a művészetté fejlesztett empátia, az emberekkel bánni tudás, a hatásos és szuggesztív előadásmód, stb… 7. Rendkívüliségek, amelyek legfeljebb távolról szolgálják az Ország-építést. Gyógyítások, egyéb csodák, lélekbe-látás, stigmák, levitatio, elragadtatások,… Eme csoportosítás után már könnyebben lehet beszélni. Az 1-5 területekre azt mondhatjuk, hogy Jézus ezeket biztosan várja az ő követőitől. Legfeljebb a 4. pontban enged szabad választást, hogy család vállalásával, vagy családalapítás helyett nagyobb hatékonysággal építse a Jézust követő ember az ő Országát. Még a 6,-ra is azt mondjuk, hogy meg kell célozni, ki kell aknázni ezeket a lehetőségeket az egyre nagyobb gyümölcstermés beérlelésére. Egyedül a 7. pontra mondjuk azt, hogy ezek nélkül is fel tud épülni az Isten Országa. Itt tehát kinek-kinek szabadságot kell adni mindaddig, amíg ezek miatt nem hanyagolja el az emberhalászást, illetve azt nem ezekkel a rendkívüliségekkel akarja helyettesíteni. Akinek nagyon nagy kísértése van életét a 7. pontban felsoroltakban kifuttatni az előző 6 rovására, az gondoljon a Jn 13,15-re. Jézus akkor beszél saját példája követéséről, amikor a lábmosást is tartalmazó szolgáló szeretetet gyakorolta. Követni tehát a szolgáló szeretetben inkább kell, mint a csodatevésben, noha ez kevésbé látványos. A 7. pont megcélzását joggal nevezzük kísértésnek, hiszen ott mi tűnünk fel rendkívüliségünkkel, amire bizony az emberek sokkal jobban vágyódnak, mint a rejtett szolgáló szeretetre, vagy a sok nem látott energia-befektetést igénylő közösség-építésre. Uram, segíts, hogy megrendüléseim nyomán azokat a feladatokat is elvégezzem, amelyek jobbára csak előtted láthatók, és sose törekedjek rendkívüliségekre csupán azért, mert azok rendkívüliségek! 16.7 Tele vagyok-e, annyira Istennel, hogy nem hallgathatok Róla? ”Jézus belépett hát a hajók közül az egyikbe, amely Simoné volt, és megkérte, hogy evezzen a parttól kissé beljebb, aztán leült, és a hajóból tanította a tömeget.” (Lk 5,3) Már a cím figyelmes olvasása elénk vetíti a téma két-pólusosságát. Tele kell lennem Istennel. Az istenszerelem az ember legmélyebb mivoltának rezgésbe hozása. Ez az egyik pólus. Ám ha jól vagyok tele az Istennel, akkor annyira felajzott leszek, hogy túlcsordulok, hogy beszélek róla. Ez a másik pólus. Igazi hogy az 5,3 csak a második pólusról beszél, de mi ismerjük Jézusban az első pólust is. Nemcsak 40 napos kizárólagos Isten-kapcsolatába leshetünk be, de éjszakai vagy napkelte előtti megrendült imáiba is, sőt, szavainak tűzéből, sodró erejű aktivitásából kikövetkeztethetjük állandó, permanens és nagyhőfokú telitettségét Istennel. 16.7.1 Mennyire vagyok tele Istennel? A Bokor- teológiát gyakran éri a vád, hogy teljesítmény-centrikus, és hangsúlyárnyékban hagyja az erőforrást, amelyből táplálkozhatunk. A „mit kell tenni” mellett kevesebbet mond

114

a „hogyan kell tenni”-ről – mondják. Még az a gyanú is megfogalmazódott, és itt is hagyott valaki minket eme vád alapján, hogy magunk akarunk mindent megtenni, Istenre semmit se hagyva, csak a székely mondást idézve: Ne segíts Uram, csak figyelj! Úgy vélem, igaztalanok ezek a vádak, mégis lehet valami bennünk és írásainkban, ha ilyen félreértésekre adunk alkalmat. Jézus eme szavait, hogy „nálam nélkül semmit sem tehettek”, akkor szoktam különösen magam elé idézni, amikor az emberek oly nehezen szerethetők, annyira kiállhatatlanok és önzők, amikor lepereg róluk minden erőlködésem. Ilyenkor kapok észbe, hogy talán bennem a hiba, mert nem voltam jól összeforrva az Úrral. Meg az is világos lesz ilyenkor előttem, hogy az embereket kitartóan és eltéríthetetlenül szeretni csak ezzel a többlet szeretettel: az Istentől felszított szeretetemmel lehet. Az ilyen felismerések idején fogalmazok így: A kereszténység nem feladat, hanem szerelem. Természetesen, ha beleköt valaki e mondatba, azonnal mondom neki, hogy a szerelem alatt én azt a szerelmet értem, amelyből megszületik a gyümölcs is, a feladatok megoldása. Hiszen minden valódi szerelem gyümölcstermő. Van, aki megfordítja - és ezt a fogalmazást már szívesebben hallom, főleg, ha az illető nem akarja azt állítani, hogy ő tette meg az első lépést. E fogalmazás ugyanis így szól: Se az Isten nélkülem, se én az Isten nélkül nem tudunk Isten Országát építeni. Egymásra vagyunk utalva. Eggyé kell válnunk. Egymásba kell hatolnunk. Az Isten kezdi ezt az egymásra találást azzal, hogy megteremtett szabadnak és Őt keresőnek. Még a második lépés is az Övé: állandó vonzásával szüntelenül bombázza szívemet, hogy neki adjam, és érte, és miatta másokat is szeressek. Mihelyt ezt teszem, ezzel máris jobban nyitok feléje, hiszen szabadságom birtokában szívem egy darabját már Neki adtam. Így jobban tud belém hatolni, birtokba venni. De ez a szorosabb csatolás újabb szeretet-tetteket csal elő belőlem, amely még nagyobb megnyílást eredményez, és így tovább. Ez egy feltornászódási folyamat. Egymást szöktetjük. Így már azt is mondhatjuk: A keresztény ember Istent szöktetéssel foglalkozik. Vagy fordítva: Az a keresztény, aki engedi, hogy az Isten szöktesse őt. Igaz, hogy Isten az embert közösségi lénynek teremtette, mégis csak egyénként, csak személy szerint tudja őket Magába szerelmesíteni. Az emberek éppen az által válnak valódi közösséggé, ha mindannyian ugyanazt az Istent ölelik át. Természetesen az is igaz, hogy az ilyen valódi közösségben az Isten a közösségen keresztül is megtapasztalhatóvá válik. Értjük mi már, miért hangsúlyozza oly sokszor a KIO, hogy az Istent az embertárson keresztül kell szeretnünk. Azért, mert év-századok történelmének, s e korok szentjeinek sűrű példája mutatja, hogy a közvetlen Isten-szeretetet, a forró dróton keresztüli kapcsolattartást, ki lehet játszani az Országépítés rovására. Így értem meg Bernanos-t, aki azt mondja, hogy a sátán csak a szenteket kísérti. Ott húzódik meg a szentek imájában, amikor az extázis nem tanúságtevésre küld, hanem lehorgonyoz, ahogy Schiller mondja: „Bocsáss meg, hogy orcádtól részegülten a földet elfeledtem én.” Vagy ahogy ezt a veszélyt már R.Plus is megfogalmazta „Élet Istennel” c. könyvében: „Sokaknál az Istennel szemben gyakorolt vendégszeretet abban áll, hogy betemetik Őt szívükbe, akárcsak egy sírba.” A KIO tehát ezt a nagy kiértést, mint csapdát, szeretné velünk kikerültetni. Nem akarja, hogy az istenszeretetet kijátsszuk az emberszeretet ellen. A veszélyt látom, mégis óvást emelek, mert a másik csapdába se szeretnék beleesni. Nem akarom, hogy embert szerető tevékenységem útján éppen a szívem hűljön kis „Aki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!” /Jn 7,37/ - mondja kiáltva Jézus; és én bevallom, hogy az emberszeretés feladatai közben nagyon hamar megszomjazom. Amikor „nem bírom már harcom vitézül, meg telek Isten-szerelemmel” - idézem Adyt. Váltott műszakban kell dolgoznom, mert „a keresztény ingajárat a mélység és a felszín között”. De az is igaz, hogy ez az ingajárat, ha rendszeres, lassanként egybeexponálja a mélységet és a felszínt. Ez az az állandó Isten jelenlétében élés, amit Jézusnál oly érzékletesen tapasztalunk, s ahová mi is eljuthatunk. El akarom kerülni a végleteket. De nem úgy, hogy az egyik pólust kiküszöbölöm, hanem úgy, hogy a két pólust egybe-ölelem. Igazat adok T. de Chardinnek: „Az Abszolútummal

115

való találkozás nem utazás, hanem extázis dolga.” És igazat adok Mertonnak: „Az igazi szeretet úgy szereti Istent, hogy nem felejtkezik meg arról, hogy másoknak is szükségük van Istenre.” Ha pedig mind a kettőt szívem teljes bevetésével teszem, ha a személyes találkozások közben fölmelegedett és megrendült-megmozdult szívemmel szeretem embertársaimat, akkor talán egyszer rám is igaz lesz az, amit az ateista Robert Excarpit mondott. „Kénytelen vagyok hinni abban az Istenben, akinek létezését embertársaim gondolkodásán, cselekedetein, beszédmódján folyton érezhetem.” /Nyílt levél Istenhez/ 16.7.2 Tudok-e elragadtatással beszélni Róla? Ó, a beszéd nagy kísértés, és sok félreértésre ad alkalmat! A lényegi mondanivaló ebben a pontban ez: Embereket bezsongatni, annyira megmozgatni, hogy életüket átállítsák az Isten Országa vágányára, mert fontos lett számukra az Isten. Ezzel szemben már sok éve csoportvezetők között is akad olyan testvér, akinek Istenről, az Ő örömhíréről, országáról szóló beszéde olyan, mint egy akadémiai székfoglaló beszéd. Korrekt ugyan és szabatos, világos is, és helyesen érvelő, mégsem mozdítja meg az ember törekvés-centrumát. Nem is az a nagyobb baj, hogy könnyű elaludni rajta, hanem inkább az, hogy csak a dobhártyánkig jutnak el a hangok, és nem a szívünkig. Most nem beszélek arról a nyilvánvaló törvényről, hogy a leírt beszéd mindig vértelenebb, mint a mögöttes atmoszférát is megteremtő elmondott beszéd, inkább épp azt emelném ki, hogy még a leírt szövege is jobban szívet megmozgató annak az embernek, aki maga is tud megrendülni attól a témától, amiről ír. Mi köze van az elragadtatásnak a beszédhez? Nagyon sok. A csupán értelmes beszéd, és az átélve elmondott beszéd között minőségi ugrás áll fenn. Valahogy úgy, mint a csontváz és a hússal-vérrel is felöltöztetett csontváz, az ember között. Vagy nézzük a hegedűt! Lényegében négy húr rezgésbe hozása szolgáltatja a hangokat. De próbáld csak meg, hogy rezonancia-szekrény nélkül, csupán a négy húron játssz! Micsoda cincogás lesz! Ha a pontosan megformált húr-rezgések magukban elegendők lennének, akkor ugyan miért fizetnének kétszázezer dollárt egy Stradiváriuszért? Ami a hegedűnél a rezonancia szekrény, az az embernél a mozgásba jött tudattalan lelki réteg. Azzal a különbséggel, hogy itt még bonyolult aktív folyamatok is segítik a pusztán logikus szöveg felöltöztetését. Ha az apostol hatni akar beszédével - akárcsak négyszemközt beszélgetve is - akkor előzőleg és közben nagyon rezgésbe kell hoznia a saját tudattalanját! Mivel a beszédben mi is az Igét akarjuk megszülni, mint Mária, ezért most az örvendetes rózsafüzér öt titkát címeknek felhasználva mondok valamit a megrendült és megrendíteni tudó beszédről. 16.7.2.1 Conceptio - megfoganás Az apostol sose lehet mesterember, csak művész. Az iparos sablon után dolgozik, a művész ellenben alkot, teremt. Az alkotáshoz nélkülözhetetlen a teremtő látás. Ez egyrészt konkrét mondanivaló-kiválasztást jelent, amelyet ő legalkalmasabbnak tart arra, hogy a konkrét hallgatóságban megszülje a hitet. Másrészt a témán belül jelent egy jól megragadott kristályosodási pontot, amely köré elrendeződik az egész mondanivaló, de úgy, hogy már maga az elrendezés, a tálalás is megragadja a hallgatók lelkét, sőt, ezzel az elrendezéssel olyasmit is sejtetni enged, amit puszta szöveggel alig lehetne elmondani. Ha csendteremtő és elmélkedő emberek vagyunk, ha előadásokra, beszédekre készülve előbb az Úrral tárgyaljuk meg a dolgot, ahol már eleve nagyobb lehetőség van a lélek megrendülésére, akkor igenis lesznek ilyen gondolat-foganásaink. Művész vagy iparos? Az a márványtömb, amely Michelangelo számára a Pieta megalkotásának felvillanását jelentette, az egy építész számára legfeljebb jó balkontartó pillér lehetne.

116

Az az evangélium szöveg, amely a nyelvész számára etimológiai érdekesség, az orvos számára diagnózis-történeti emlék, az az apostol számára az a csatorna, amelyen keresztül képes a saját egyéniségébe öltözött hitet átsugározni hallgatói lelkébe. Jézust a leghétköznapibb dolgok is teremtő látásra serkentették. A mezei liliom, a szántóvető, a pásztor, a béres, az özvegyasszony, a kovász... Miket alkotott ezekből! Hogy le tudta kötni hallgatói figyelmét, és hogy meg tudta mozgatni hallgatói szívét! 16.7.2.2 Portatio, inspiratio: hordozás - ihletettség A megfogant gondolat is - képletesen szólva - kilenc hónapig kihordozásra szorul, hogy beleöltözhessen egyéniségünk legmélyéről is áradó hatásokba. Tudattalan világunk egy óriási fortyogó vegykonyha, ahová a „kilenc hónap” alatt tudatos gondolatainkat belebelemerítjük, hogy termékeny asszociációk révén és érzelmileg is színeződjön, majd felbukkanva még mindig nem találjuk megszületésre véglegesítettnek, és tovább érleljük. Ebbe a vegyi konyhába is bele tud mozdítani Isten Szentlelke. Ez lesz az inspiratio, az Isten mozdítása és alkotó része a születendő beszédnek. Közben hol lelkesedésünk, hol tehetetlenségünk tudata késztet újabb és újabb erőfeszítésekre, amelyeknek csak kis része tudatos, tetemesebb része a tudattalan régiókban szövi bele színes szálait a különben fekete-fehéren maradó szövegbe. Amilyen öröm ez a kihordás, annyi szenvedés is. Halász Piusz mondja: „Ne higgyük egy pillanatra sem, hogy az a Jézus, akit nem hordozunk a szívünkben, akit nem öltöztetünk vágyaink és könnyeink köntösébe, akit nem érlelünk elmélkedéseink vérével, hogy az a Jézus életté válhat mások életében!” Itt említem meg, hogy egy felkészült apostolnak már korábbi olvasmányai és tapasztalatai alapján rengeteg összegyűjtött anyagának kell lennie, amelyeknek alkalmazási lehetősége itt ugrik be az ihlet perceiben. 16.7.2.3 Compositio - megformálás Mivel a műalkotás a tartalom és a forma egysége, ezért a compositio a képlékennyé vált anyag megformálásának nehéz munkáját jelenti. A compositio „jelent hosszú és kemény küzdelmet az anyaggal, hogy benne a mérték és ízlés sérelme nélkül megtestesüljön az eszme” /H.P./. Itt ágaskodik föl a férfi, mert ez a munka kitartást, fegyelmezettséget, anyag fölötti uralmat, tehát átlátást és akaraterőt követel. A legmegeröltetőbb szellemi munka ez. A portatio-inspiratio szétfeszített minden keretet, s most a dohogó vulkán forrongását megzabolázza egy gigász: az emberi szellem. Itt van szükség az értelem és akarat fegyelmező erejére! Hiszen most már van mit fegyelmezni. Szerkesztésem, elrendezésem már nem ijesztő csontváz lesz, mert a már lüktető életet regulázom. Amilyen öröm volt az előző szakaszban a nagy áramlások, képek, látomások rohanása, most épp ezek rendbeszelése kíván erős akaratot. A szellem itt csatolja fel aranypántjait a képlékenyen remegő életre. Ha egyszer szavaimban is az Istent akarom megjeleníteni, akkor a beszédre is vonatkoznak Dante szavai: „Szoros rend van és bölcs művészet a dolgok viszonyában: s ez a Forma teszi Isten képévé az Egészet.” (ParnIs103-50) A compositioval, a megformálással együtt jár a szülés minden fájdalma, de minden gyönyörűsége is. A Szentírás szerint az asszony, miután szült, már nem emlékszik a gyötrelmekre, hanem örül, hogy ember született a világra. Az apostol pedig örül, mert megtestesült benne az Ige embertársai számára. 16.7.2.4 Paesentatio - bemutatás Jézust az Istennek mutatták be a templomban. Az elkészült beszéddel nekem is az Isten elé kell térdelnem, s mielőtt testvéreimnek bemutatnám, elmondanám, az Ő kritikáját és áldását kell kérnem. A már elkészült, a már megszületett igét imádkozom meg. A megfoganás előtt ugyancsak imában kértem az eligazítást, s most ebben a kiemelt jelentőségű imában kiértékeljük kettőnk alkotását. No, persze, tudom, hogy csak én

117

hibázhatok, de azt is tudom, hogy az Isten velem kapcsolatban mindig külön és egyedien tervez. A génjeimben kódolt variációs lehetőség az az anyag, amiből az Isten és én műalkotunk. Ilyenkor mérem be fogyatékosságaimat, és ilyenkor örülök a megszületett újnak és jónak. Ez az öröm csak elszántabbá tesz a korrekciók alkalmazására. Csak ezután presentálhatom beszédem hallgatóimnak. 16.7.2.5 Inventio - megtalálás Naivul azt gondolhatnánk, hogy a beszéd kizárólag a hallgatóságnak szól. Nem. Szól magának a beszélőnek is. A fenti módon átélt beszéd nagyon sokféleképpen hat vissza a beszélőre. 1. Talán azt a visszahatást, azt a fajta megtalálást most csupán megemlítem, de nem fejtem ki, amiről pszichológusok és antropológusok annyit vitatkoznak. Közülük az egyik tábor azt állítja, hogy a lélek, mielőtt a gondolatot megfogalmazná, már magát a gondolatot birtokolja. A megfogalmazás már csak a meglévő gondolat formába öntése. A másik, és nagyobb tábor az ellenkezőjét képviseli. Szerintük a lappangó gondolatok éppen a megfogalmazással ténylegesülnek. A beszéd tehát nem csak kifejezés, hanem önmagunk is általa leszünk azzá, amik vagyunk. Nem csupán a belső tükre, hanem annak alkotója, formálója is. Vagyis minél tisztábban, és minél átéltebben fogalmazok meg egy gondolatot, és adok tovább, ezzel saját szellemem alakítom. A kuszán fogalmazó ember lelke, vagyis gondolati struktúrája is kusza. Tehát egyre tisztultabb szellememre találhatok rá az elmondott beszédben. 2. A hatásos beszédhez kell a teljes beleélés, a mondanivalóval való azonosulás. De ha tényleg ilyen a beszédem, akkor tulajdonképpen magamnak is mondom, magamat is lelkesítem vele. Megtalálhatom benne az éppen nekem szólót. Saját beszédemen keresztül is szól hozzám az Isten, és rámutathat tökéletesedésem következő lépésére. 3. Noszlopi azt mondja, hogy a tökéletesedés egyik útja „a fejlesztve fejlődés, vagyis az a folyamat, amikor azáltal fejlődünk, hogy másokat fejfesztünk a másokért való odaadás, munka és hősies önfeláldozás által”. /Emberismeret és emberekkel való bánás/. A sok tanítás, főleg a fead-back-es, a visszajelzéses beszéd révén rohamosan fejlődik a téma feletti áttekintésem, a részletek helyre kerülése, a szóba jöhető szempontok, érvek és ellenérvek, egyre nagyobb lesz a készségem és biztonságom, hogy felesleges kerülők nélkül adjam az általam már látott igazságot, nyugodtabban tudom venni az ellen érveket, és hamarabb beleélem magam a másik magatartásába. Ha pedig nagyobb tömeghez szólok, ahol nincs visszajelzés, lassan már magam is fel tudom vetni és meg tudom cáfolni a szóba jöhető ellenérveket, illetve érzelmileg hangolni tudom hallgatóimat a nehezebben elfogadható tételek elfogadására. 4. Ha józan és önkritikus is vagyok, akkor megtalálom hibáimat is. Nem csak életemben, hanem beszédemben is. Legközelebb már könnyebben kiküszöbölöm a buktatókat, illetve előre látom, hogy bizonyos hatásokat milyen módszerekkel lehet legjobban elérni. A hatékonyság keresése senkiben ne keltsen üzleti asszociációkat, hiszen itt az Ige elfogadtatásáról van szó. 5. Hányszor az emberhalász szíve is olyan, mint egy kivert kutya! Úgy kellene, hogy valaki szóljon hozzánk egy jó szót! Kellene valaki, aki átsegít hangulati, vagy életvitelbeli hullám-völgyünkön! Sose jártatok még úgy, hogy ilyen levert, dezolált, kiüresedett lelkű hangulatban hozzátok fordult valaki vigasztalásért? S amikor elkezdtétek vigasztalni, ugye átmelegedett a ti szívetek is? A meggyőződésből kimondott lelkesítő szavak minket is lelkesítenek, vagy vigasztalnak. 6. Végül beszédemmel megtalálhatom azt, akiért az egész beszédet elmondottam. Megtalálhatom azt a talán egyetlen embert, akiben felfedezem a kihalászandó tanítványt, a következő apostolt. Azt, aki a tömegből majd meg fog keresni, hogy hogyan is értettem ezt és ezt a dolgot? Aki hajlandó lesz Jézusról beszélgetni, és érte áldozatot hozni. Aki megkérdezi, hogy Mester, hol laksz /Jn 1,38/? Naiv kezdő pap koromban azért imádkoztam, - és még büszke is voltam rá, hogy milyen szerény vagyok - hogy minden beszédem nyomán legalább egy ember megtérjen. Mai fejemmel már csak naivnak tudom nevezni akkori önmagam. Furcsa dolog, mégsem 118

hagytam abba, hogy ezért a naivitásért imádkozzam. Bizony, ide is úgy jöttem, hogy nem is egyszer imádkoztam ezért a naivságért. Az volt e pont címkérdése: Tudok-e elragadtatással beszélni Róla? Láttuk, az elragadtatott beszédhez sok belső energia-befektetés kell. Mi meg sokszor már csak sablonnal dolgozó iparosok, vagy napidíjas napszámosok vagyunk. Közben sopánkodunk, hogy nem tódulnak hozzánk az emberek. Befejezésül Halász Piusz Alter Christus-ából idézek: „Miért van olyan mostoha sorsa Isten ügyének ebben a világban? Talán azért, mert a sátán hatalmasabb az Istennél? Nem! Talán azért, mert a rossz erősebb a jónál? Nem! Talán azért, mert a kegyelem gyengébb, mint a kísértés? Nem! Hát akkor miért? Azért, mert azok, akik Jézus zászlaja alá szegődtek, nem fejtenek ki akkora erőt, nem mozgatnak meg olyan tömegeket, nem adják át magukat annyira a feladatnak, mint a sátán csatlósai. Kezdeti lelkesedésük után kényelmes életbe süllyednek, nagy lendület helyett adminisztrálnak, harc helyett iparszerűen űzik mesterségüket. A sátán csatlósai nyüzsögnek, mert érzik, hogy rövid az idejük, Jézus katonái pedig ráérnek, mert azt hiszik, hogy úgyis Isten intéz el helyettük mindent. A sátán csatlósai ravaszok, mint a kígyó, Isten munkatársai pedig naivak, mint a galambok. A sátán a lelkeket akarja meghódítani minden keretben és minden új helyzetben, Isten szolgái pedig sokszor csupán az Egyházat akarják fönntartani. A sátán törekvése, hogy mindenbe a maga gonosz lelkét lehelje, Jézus apostolainak pedig sokszor legtöbb munkája abban merül ki, hogy a kereteket szervezzék.” 16.8 Csak mindent elhagyva lehet követni Őt? „Amikor a parthoz vitték a hajókat, mindent elhagytak, és követték őt.” (Lk 5,11) 16.8.1 Az időtlen és a korhoz kötött Jézus Mindig visszatérő vitatéma, vajon Jézus életét és tanítását mindenben egy az egy-ben kell átvennünk, avagy figyelembe kell vennünk az elkerülhetetlen korhoz kötöttségeket? Akik az első álláspontot képviselik, azokat rendszerint naivitással és ősegyház romantikával vádolják, akik a második álláspontot vallják, azok viszont gyakran beleesnek abba a hibába, hogy lényeges dolgokat is elrelativizálnak, sőt teljesen kiszűrnek Jézus tanításából. A kérdést témánk miatt szükségesen, de éppen csak érintve, így gondolkodunk. Az Isten megtestesülésének céljai között feltétlen szerepelnie kell annak, hogy az embereket biztosan, és minden időkre szólóan eligazítsa boldogságuk útján. Az ehhez szükségeseket tehát Jézus biztosan elmondta. Ezeket az emberiség történetére kiterjeszthető igazságokat Jézus szükségszerűen korhoz kötött öltözetben adhatta csak elő. A korhoz kötött öltözet, illetve előadásmód, nem lehet akadálya annak, hogy annak segítségével korhoz nem kötötteket mondjon el. Nem a korhoz kötött példákat és szituációkat kell abszolutizálnunk, hanem az azok segítségével elmondott igazságot, illetve élettörvényt. Noha Jézus gyakran konkrét problémafelvetésekre válaszolva fejtette ki álláspontját, mint pl. a házasságtörő asszony megkövezése esetében, az adófizetés kapcsán, a veszekedő örökösök perében való bíráskodással kapcsolatban, stb., mégis, egy sereg probléma föl sem merült, mert föl sem merülhetett. Amelyek csak későbbi korokban jelentkeztek, mint pl. az abortusz, a mesterséges megtermékenyítés, az ember hibernálása, a szervátültetés, a föld kincseinek kizsákmányolása, a Föld-bolygó elhagyása, stb. Ezekre Ő biztosan nem is gondolhatott istenségének kiüresítése és emberségének korlátai miatt. Azért küldte el munkája folytatására a Szentlelket, hogy az általa átadott tanítást tovább fejlessze bennünk, és segítsen minket abban, hogy rá figyelve mindig helyesen tudjuk alkalmazni az újabban és még újabban előállt helyzetekre (Jn 16 13).

119

Még egy dolgot szintén figyelembe kell vennünk. Egy új mozgalom beindítása mindig nagyobb indítónyomatékot követel, mint annak elterjedése utáni továbbgörgetése. Jézus, és majdan apostolai, sokkal sürgetőbbnek élték meg a tennivalókat, mint ahogy ezt évezredek multán megélhették volna azok, akik buzgó elődöktől vették volna át ugyanezt. Egy meglévő struktúra továbbépítése könnyebb, mint az új bevezetése. Jézus számára még különösen is sürgetést jelentett a megtestesülés meg nem ismétlődése, és a rendelkezésére álló idő kevés volta, hiszen kivégzése előtt kevéssel mondta, hogy még sok mondanivalója lenne (Jn 16,12), de nem tudja elmondani (Jn 14,30); és a „kis idő és kevés idő” eléggé nyugtalanította és sürgette. Ebben a meggondolásban a korhozkötöttségből egy felfokozott tempójelzés következik Jézus és közvetlen követői számára: „allegro vivace”, ami későbbi keresztények számára már „moderato” is elvégezhető. 16.8.2

Mit kell elhagynom Jézust-követésemért?

16.8.2.1 Problémafölvetés Bizony, nagy veszélyek húzódnak meg e kérdésfölvetés mögötti Nézzük a végletes válaszokat: mindent vagy semmit? A történelem során mindkét válasz zsákutcába vezetett. Akik a mindent-elhagyást értették ki Jézus szavaiból, azok ezt a papok és szerzetesek számára értették. El kell hagyniuk családot is, foglalkozást is, minden evilági beágyazódást is, hogy teljesen az Isten ügyének élhessenek. Csakhogy ez az „elhagyás” egyrészt élet-idegenné, valóságellenessé tette őket azáltal, hogy nem a világban élők természetes családot fenntartó életét élték, másrészt az elhagyott család és elhagyott foglalkozás helyébe egyre több pótlék-élvezet, és egyre több anyagi összegyűjtése lépett. A névleges mindent-elhagyást helyettesítette a másoknál többet birtoklás, és közben az Isten Országára egyre kevesebb energia jutott. Ezzel a kivételezett helyzettel, amellyel a mindent-elhagyást csupán a család és a kenyérkereső egyéb foglalkozás /a sátorszövés/ elhagyására értették és a papok számára tartották fenn, szinte fölbiztatták a többi keresztényt a semmit el nem hagyásra és emellett az Isten Országát nem építésre. A mindent vagy semmit elhagyás két véglete tehát egyaránt azt eredményezte, hogy az egyre többet birtoklásba belefulladt az Isten Országa építése. Természetesen erre mondhatná valaki, hogy az a karikatúra, ahogyan a papok megvalósították a mindent-elhagyást, az sajnálatos emberi gyengeség. Lehetne ezt jobban is csinálni. - Csakhogy még a legjobb kivitelezés esetében is fel kell tennünk a kérdést: Vajon az emberiség méretekben Isten Országát létrehozni akaró Jézus olyan módszert gondolt volna ki, amelyben csak keveseket tett volna érdekeltté? És épp azokat tette volna érdekeltté, akik nem a föld benépesítésével és nem a gyermekek fölnevelésével foglalkoznak, hanem csak kívülről kívánják az emberek életvitelét és az emberek kapcsolatait befolyásolni? Lehet kivételekből megcsinálni az általánosat? Lehet a mindenkinek valót a nem mindenkinek való élettel reprezentálni és vonzóvá tenni? Túlnő eme elmélkedés keretein, de közöttünk egyébként is nyilvánvaló, hogy Jézus az Isten Országát mindenkinek-valónak gondolta, hiszen fogalmi ellentmondás egy emberiségre méretezett koncepciót nem minden emberre valónak szabni. Úgy gondolnom, hogy ez a belátás arra késztet, hogy új oldalról közelítsük meg azt a kérdést, hogy mit kell elhagynunk Jézust követésünkért, vagyis az Isten Országa építéséért. 16.8.2.2 Megoldási kísérlet 1. Előbb ki kell küszöbölnünk a helytelen értelmezést. A „mindent elhagytak” kifejezésben a 11. versben a „minden” csupán a partra vont hajókat, halakat és halász-szerszámokat jelentette. Még a foglalkozás teljes elhagyását sem jelentette feltétlenül, hiszen a halak kiszedéséről és eladásáról most is gondoskodniuk kellett valakiknek. Erre két lehetőség is adódik. Az egyik, hogy több család társulva dolgozott. Ma szövetkezetnek neveznénk. A másik - amit a Zebedeus fiúkról tudunk, - hogy apjuk fizetett munkásokkal, halászlegényekkel dolgoztatott /Mk 1,20/, tehát csökkent teljesítménnyel ugyan, de ment a vállalkozás a fiúk nélkül is.

120

Hogy nincs teljes elhagyás, azt mutatja a foglalkozásukhoz való többszörös visszatérés, ami lehetetlen lenne, ha fölszámolták volna a halász-vállalkozást. Egyes kódexekben a „minden” szó hiányzik is. Csak az áll, hogy „elhagyván”, tudniillik ezeket, vagyis a partra vont hajókat. Nagyon jelentősnek tartom, hogy a négy evangélium egyetlen helyén sem szerepel a „minden” szó az elhagyásra vagy az odaadásra vonatkozóan /a Schmoller tanúsága szerint/. Jézus tehát nem gondolt, de nem is gondolhatott a szó szerint minden-elhagyására. 2. Az Ap.Csel., a levelek, és az ősegyház egyéb írásaiból úgy értesülünk, hogy akkor is kétféle típus szerint történt az örömhír-továbbadás, Természetesen nem a későbbi pap és nem pap, tanító és nem-tanító változatban. Hanem hogyan? Az „elmenvén tanítsatok minden népet…a föld végső határáig” parancs teljesítése szükségszerűen és a gyakorlatban is kettős fázisban történt. Nevezzük az első fázist „kirajzásnak”, a másodikat „kovászosításnak”. Az első fázishoz kellettek nagy töltésű és nagy hatékonyságú vándor apostolok, akik miután valamelyik konkrét közösségben feltöltődtek /mint pl. Jézus 12 apostola/, elindultak apostoli kőrútra, és sorra létrehoztak kis magokat, kis élő közösségeket. Azokat addig táplálták-élesztették, mígnem megálltak saját lábukon, és a vándorapostol - legismertebben Szent Pál ~ tovább mehetett. Természetesen vissza is térhetett, távolról is irányíthatott. Az Isten Országa terjedésének a második fázisa, a kovászosítás, már ennek az életre kelt és lábra állott közösségnek a kisugárzása. Ezek már helyben maradók voltak, hiszen a szeretet közösség életét élték, ez pedig valamilyen szorosságú életközösség is volt. Ezekre mutathattak rá a pogányok: nézzétek, hogyan szeretik egymást! Az előbbi fázis nagytávolságú zergeugrásai után ez a fázis a felzárkózás és terebélyesedés szakasza. Míg a vándor apostolok a szomszéd országot, vagy a szomszéd várost célozták meg, a közösség tagjai már csak a tényleges szomszédokat, illetve azokat, akikkel nap, mint nap kapcsolatba kerültek. - Ehhez nem kellett annyi mindent elhagyni, mint egy vándor-apostolnak. Rendelkeztek is anyagiakkal. Tartalékkal is, és felesleggel is. Tudtak Szent Pálról és társairól is gondoskodni, sőt, tudtak Júdea szegényei számára a gyűjtéskor feleslegükből, illetve tartalékaikból adományokat adni. A palesztinai ősegyház vagyonközösségeiről sokat elmélkednek. Majd minden erről író teológus egyetért abban, hogy erre a mindent eladó és a pénzt a tanítványok lábához helyező gesztusra a legtöbben csak azért voltak képesek, mert feltétlenül hittek a közeli parúziában. Azt a kis időt pedig akár ínségben is kibírták. /Barnabás esete jó ellenpélda. De ő megélt apostoli útjaiból./ Ez a hitbeli tévedés azonban nem szolgálta a hosszú távú önfenntartást. Ha a termelő eszközöket /pl. földet/ eladjuk, tehát lecseréljük fogyasztási cikkekre, akkor ez csak rövid távon segíti az éhezők megetetését, de közben megszünteti az állandó jövedelemforrást. Így újabb éhezés lépett fel. A mindent-odaadásnál sokkal többet ért volna, tehát többet adhattak volna, ha akár a földdel, akár a kereskedéssel hatékonyabban gazdálkodtak volna, esetleg az éhezőket is bevonva a termelésbe; a nagyobb jövedelemből, mint feleslegből pedig tartósan megetetették volna az éhezőket. Mivel ez elmélkedés és nem gazdaság-politikai tanulmány, ezért csak azt a nyilvánvalóságot akarom kiemelni az Újszövetség lapjairól, hogy a szükséges javakat munkával kell előteremteni, a szükségleteken felül megtermeltekből pedig másokat: vagy az éhezőket, vagy a vándor apostolokat is lehet segíteni. Az is nyilvánvaló, hogy anyagiak terén többel rendelkezhetett egy helyben maradó családos iparos, mint egy állandóan úton lévő apostol. Pál, mihelyt tovább helyben maradt, azonnal hozzálátott a termeléshez, hogy ellássa magát.

121

3. A világban élő, de nem a világ törvényei szerint élő emberek száma mára tervezte Jézus az Isten Országát. Mivel nem azt kérte Atyjától, hogy vegye ki őket a világból, hanem csak azt, hogy óvja meg őket a gonosztól /Jn 17,15/, ezért nyilvánvaló, hogy a világban lezajló élet megélni tudást is jelent, sőt, mivel az Isten terve szerinti ember az benépesíti a földet /Ter 1,28/, ezért családja, gyermekei eltartásához is szüksége van anyagiakra. Természetes tehát, hogy mindent nem hagyhat el. Akkor viszont tisztázandó, és e pont címében éppen ezt tettük kérdésbe, hogy a minden helyett mik azok, amiket el kell hagynia, amikről le kell mondania, amit oda kell adnia a Krisztust követőnek, és mik azok, amiket birtokolhat, sőt birtokolnia kell? Nem abszolút érvényű törvényeket akarunk kimondani, hanem inkább jó eligazító szempontokat találni. Talán az alábbi szabály-csoportosítás többeknek indítást ad egy még célszerűbb megfogalmazásra. Az a szándék ugyanis, hogy minden Jézust-követő számára egyaránt érvényes szabályokat mondhassunk, szükségszerűen általánossá teszi fogalmazásunkat, nem enged meg konkrétumokhoz ragaszkodást, hiszen ezeket kinek--kinek magának kell belehelyeznie eme általánosnak tűnő szabályokba. Lássuk! • Mindent elhagyni, ami akadályozza vagy lassítja célbejutásunkat /az Isten Országa építését/ ⇒ ami nagy kerülőket eredményez ⇒ ami nem szükséges az Úton. • Azt birtokolni ⇒ ami eszköz a cél felé ⇒ ami személyem és családom fenntartásához és kiteljesedéséhez szükséges ⇒ ami a közösségnek is javára válik. • Azt odaadni ⇒ ami életbevágóan szükséges a másiknak ⇒ amivel megmutathatom szeretetemet ⇒ ami jobbá és boldogabbá teheti a másikat. No, ezzel a kilenc szabállyal nem sokra megyünk! - mondhatná valaki. Úgy gondolom, mégis segít kicövekelni haladási szélességünket a mindent-odaadás, és a semmitodaadás végletei között. Ráadásul, ha egy konkrét problémával terhelten ülünk szemközt e kilenc szabállyal, bizony az eligazítás is konkrét lesz. Arról nem is szólva, hogy e szabályok birtokában a magunk vívódásaiban segít még az Úron kívül családunk, közösségünk és lelki atyánk is. Ha mindezek szempontjait megmerítjük e kilenc szabályban, máris jó nyomon járunk. Akár az okoz problémát, hogy szerezhetünk-e kertes családi házat vagy autót, akár az, hogy sok felesleges holmival rendelkezünk, esetleg csak a hozzánk forduló kölcsönt kérőket kell súlyoznunk, úgy tehetünk, mint a computer programozói: értelmünkbe betápláljuk konkrét tényeinket és lehetőségeink mellett a fenti általános elveket is, és ezek együttes eredőjeként kaphatjuk a megoldást: a mi konkrét problémánkra adott jézusi választ. Valamit lezárásként. Jézus nem szólított fel a mindent odaadásra, a világból kivonulásra, a remete életre. Nem szólított föl a családot elhagyásra. Nem szólított fel a semmit birtoklásra. Fölszólított azonban az Isten Országa örömhírének továbbadására. Fölszólított arra, hogy az Isten Országot mindenek fölé, és mindenek elé helyezzük, vagyis minden mást - még a családot és anyagiakat is - ennek rendeljük alá. És fölszólított az éhezők-szomjazókruhátlanok-lakástalanok-bebörtönzöttek megsegítésére. Amíg szívünk nincs tele az Isten Országával, addig nem a mindennek, de bárminek az odaadására való felszólítás is ijesztően hat ránk. Mihelyt azonban telik a szívünk, ami egyértelmű azzal, hogy növekszik szeretetünk, egyre inkább gondot fog okozni, hogy mit adassunk oda, és mit birtokolhatunk fölöslegesen akkor, amikor mások - és nagyon sokan - szükséget szenvednek. Mégse nyomoríthatjuk tönkre életünket amiatt, hogy mások

122

nyomora miatt kesergünk, de tényleg nem élhetünk nyugodtan, ha értük semmit se teszünk. Miközben elvileg eligazodunk, mialatt a végletek között úton maradunk, sose szüneteltetjük lelkiismeret-vizsgálatunkat – nem csak az éves lelkigyakorlatokon, de naponta -, hogy lemérhessük konkrét adásainkat, megállapíthassuk, hogy a bajban lévőkön való szánakozás nem csak belső részvétet eredményezett, hanem külsőleg is megjelenő, fogható segítséget. Ha ma még csak ezt hagytam el az Úrért, de holnap már mást, esetleg többet, akkor is Őt követem, sőt fokozatos fejlődésemmel a világban élő és családos ember reális útján követem Őt. Olyan módon követem, hogy ha minden ember így követné Őt, akkor már tapasztalható le ne a földi Isten Országa, ráadásul egyre kevesebb adás válna szükségessé. Pontosítok: anyagiakból egyre kevesebbet kellene, törődésből egyre többet adhatnék testvéreimnek. Addig azonban, amíg ez tapasztalhatóan megvalósul, jó, ha megrendülök távolabbi testvéreim nyomorától, a közelemben élők ilyen, vagy olyan bajától. Aki megrendül a testvér gondjától, vagyis átveszi azt, az könnyebben fog adni. Azt pedig az Úr bizonyára megértéssel fogja tudomásul venni, ha valaki nagy megrendülésében a kelleténél többet ad, esetleg mindent is odaad. Ámen.

17 A belső ima A belső történésekre figyelés „technológiája” 1977 Bevezetés Ha diagnózist kellene készítenünk korunk emberéről, akkor ebben a sokszorosan összetett kórképben feltétlenül szerepelne ez a kórkép: elkülsőségesedésünk. Nincsenek mélységeink. Saját létünk felületén élünk csupán. Elnézem az arcokat: Mennyi lehetőség, amely tán sose valósul meg! Jaj, ha ezekben az emberekben valósággá válna, ténylegesülne az Isten! A humorista Karinthy ezt így fogalmazta meg: „De vagyunk-e azok, akik lehetnénk?” A pszichológusok is azt mondják, hogy a rendelkezésre álló pszichikai energiánknak csupán töredékét hasznosítjuk. Az átlag nem emelkedik 30-40% fölé. Nem csoda, hiszen nem ismerjük az emberré-válás, a személyiségformálás leghatékonyabb műhelyének: a belső imának titkait. Manapság világméretekben az elmélkedésnek a belső imának, a keleti misztika felfedezésének reneszánszát éljük. Technikailag felgyorsult, de lélekben, harmóniában, érzelmi fejlettségben és befelé figyelésben nagyon lemaradt nyugati civilizációnk már szeretne tanulni a kelettől. Nyugaton még jobbára csak a vágy fogalmazódik meg, de már lehetetlen meg nem hallanunk a kiáltást a bennünk aktivizálódható Isten után. „Az ember még nem ember Csak hadonászó veszélyes kamasz. Az ember akkor lesz ember, ha átvilágítja mélyéig önmagát, s a benső világosságból Környezetére sugarat bocsát.” /Weöres Sándor: Protohomo/ Szent-Gály Kata Fény és Vallomás c. kötetében írja: „Mennyi időt fordítasz egy világnyelv elsajátítására? Isten országának nyelve az imádság, - életkérdés, hogy megtanuld. Van-e már róla annyi áttekintésed, mint az orosz, angol vagy német nyelvtanról? És hol maradnak a szóhasználati finomságok: a germanizmusok, gallicizmusok,… a christianizmusok?!”

123

Az imádság ideje szent. Csak Istené és lelkedé. Úgyis kevés, amit kizárólagosan erre szentelhetsz, legalább olyankor add bele minden érdeklődésedet … Kérted már az Urat, hogy tanítson imádkozni? Ő szívesen ad órákat. Csak nyisd ki a Szentírást azzal a kéréssel: Uram, beszélj nekem az Atyáról … Aki utolsó pillanatban fut be egy hangversenyre, legalább öt percet veszít a műsorból. Ennyi idő kell, hogy gondolataink összeterelődjenek, hogy tényleg feloldódjunk. Az imánál sincs másképpen. Kell valami kis előkészület, akár a hit felindítása, a Benne élünk tudatosítása, vagy a Miserere pár sora... Isten egész szívet kér, a társbérletet ő is utálja.” Hasonlítsuk az ember lelkét a tengerszemhez, melynek keresztmetszete egy hosszan elnyújtott tölcsér. E modell felszínén, a víz felületén folyik le életünk nagy része, mint a vízipókok élete. Az ellenkező póluson, lelkünk legmélyén vár az Isten. E modell segítségével érzékeltetem a kétféle ima mivoltát. Az átlagos imádság esetében pl, egy esti lelkiismeretvizsgálat alkalmával - az ember egy pillanatra megáll nyüzsgésében, próbálja átgondolni napját, talán meg is szólítja az Istent, de csak ott maradva a felszínen mintegy lekiabál a mélybe. Ez a „lekiabálós”, vagy „távbeszélős” ima. Ezt el lehet intézni akár öt perc alatt is. Az imádság másik formája a „lemerülős ima”, amikor az ember időt szán arra, hogy lemerüljön lelke mélyére, és ott szinte megérintse az Istent. Ne csak lekiáltson hozzá, hanem személyesen találkozzon vele. Ez természetesen időigényes, tehát nem a hétköznapok, hanem az ünnepi alkalmak imája. Erről az Istent megérinteni, megragadni akaró imáról szól eme írásunk. Ha egyszer letettük a garast a lemerülős, a belső ima mellett, azonnal meg kérdezheti valaki: talán misztikus imáról lesz szó? Azt sem zárjuk ki, sőt azt is megcélozhatjuk, itt azonban csak arról lesz szó, hogyan lehet ennek elébe menni. Hiszen a misztikus imában már az Isten veszi át a vezető szerepet, Ő veszi át tőlünk a stafétabotot, de hogy átvehesse, ahhoz oda kell vinnünk Hozzá. A repülőgép kifutópályájára is azért van szükség, hogy gép felgyorsulhasson, és felemelkedhessen. Nekifutás nélkül a levegő nem tudja kifejteni emelő hatását. A zavaró szóhasználat miatt még egy fogalmat kell tisztáznunk. Mi a különbség az elmélkedés és a belső ima között? A kettő azonos, vagy különböző? Erre azt válaszoljuk: az elmélkedés is akkor lesz igazán elmélkedés, ha belső imává szélesül. A gyakorlatban elmélkedésen jobbára az Istennel váló értelmi beszélgetést értjük, míg a belső ima elképzelhetetlen a szív kitüzesedése és a személyes és boldogító találkozás nélkül. Ezek után most először is egy „belső térképet” adunk ehhez a befelé való utazáshoz. E „térkép” tulajdonképpen a belső ima különböző fázisait tartalmazza, amelyek természetesen a valóságban egymástól nem mindig elkülöníthetők, nem is tartják be mindig ezt a sorrendet, mégis valahogyan rendbe kellett szedni, hogy beszélni tudjunk róluk. E szétbontás megvilágításai után úgyis ki-ki a maga tapasztalatai alapján fog ezekben igazán eligazodni, amelyhez csupán segítséget kívánunk nyújtani, nem pedig a járható utat „kötelezően” kijelölni. Egyéni alkatok, helyzetek, hangulatok, stb., mindezt úgyis nagyban befolyásolják.

124

A belső ima megteremtésének /0-3./; lefolyásának /4-9./ és következményeinek /10-12./ főbb fázisai: 0. Vágyódás Desideratio 1. Csendteremtés Isolatio Purificatio /Paenitentia/ 2. Megtisztulás 3. Lemerülés Interiorisatio 4. Találkozás Personalisatio /Ego-Tu/ 5. Látomás Colorisatio /Visio/ 6. Bevilágítás Illuminatio /Video/ 7. Kitüzesedés Erotisatio /Sitio/, Extasis 8. Megvalósítás Verificatio /Volo/ 9. Belekapaszkodás Unitatio /Volo Tecum/, Identificatio 10. Kiteljesedés Syntetisatio, Harmonisatio, Beatitudo 11. Együttélés Confraternatio 12. Vágyódás Desideratio Eme pontok alapján kezdjük meg a tárgyalást.

17.1

Vágyódás (0.) - Desideratio

Vágy nélkül nincs cselekvés: s amit nem ismerünk, arra nem is vágyunk. „Ignoti nulla cupido” az ismeretlen után nincs vágyódás - mondja a latin mondás. A belső imához csak akkor jutunk el, ha annyira vágyódunk rá, hogy majd időt is teremtűnk számára. Van, aki azt mondja, hogy ez a vágyódás a legfontosabb a belső imához, mert ha ez megvan, akkor az létre is fog jönni. Ugyanakkor szinte elmondhatatlan kínlódást jelenthet számunkra, hogy ezt a vágyódást felébresszük olyanokban, akikben nincs meg. Meg is kérdeztek, hogy mit lehet itt tenni? Egyesek -apostoli lelkesültség híján - könnyen elintézik, mert azt mondják: törődjünk bele, hogy azok fognak így imádkozni, akik vágynak is rá. Aki azonban átélte e belső ima boldogságát, az nem hallgathat róla, annak beszélnie kell élményeiről. Ez az írás is azért születhetett meg, mert ez az apostoli tudat szeretne másokat is felrázni, és mindjárt azzal kezdeni, hogy megismertet valamit ezekből a belső történésekből. Gyónóim közül, akik arról panaszkodnak, hogy így még sose imádkoztak, és általában az imának csupán kötelességszerű módját ismerik, azokat - szinte könyörögve - arra szoktam kérni, hogy legalább egyszer próbálják meg úgy „istenigazából”, s ha valamennyire sikerült, akkor már biztosan jobban fognak vágyódni arra, hogy még jobban sikerüljön. Hiszen, ha figyeltük, a 12. pont után felhintázva kapjuk vissza a magasabb nívón jelentkező 0. pontot. Azt se felejtsük el, hogy „Isten szomjunk után szomjúhozik”. Az Isten vágyódik arra, hogy bennünk is megszülessen a vágy, hogy elinduljunk feléje eme belső úton, és ne csak az embertestvéren keresztül, hanem eme „közvetlen” módon is viszontszeressük Őt. Thomas Merton írja: „Az imádkozás lényege abban áll, hogy akarjunk imádkozni, és abban a kívánságban, hogy Istennek szolgáljunk, miután Őt megismertük, és megszerettük. Ha engeded, hogy ez a vágy töltse el egész valódat, ezzel mindent megtettél, amit tőled Isten vár. Sokkal jobb érezni ezt a vágyat az Isten után anélkül, hogy lelkünkben kifejezetten és világosan foglalkozni tudnánk Vele, mint a legfölségesebb gondolatokkal foglalkozni anélkül, hogy kívánnánk az akaratával való egyesülést.”

17.2

Csendteremtés (1.) - Isolatio

A csendteremtés azért isolatio, mert elszigetelődést, távolságvételt jelent egy sereg dologtól, amelyek külön-külön is, még inkább összességükben megakadályozzák a befelé figyelést, a lemerülést. Távolságétel: információ-özöntől, élményektől, feladatoktól, emberektől, zajtól, beszédtől, eseményektől... Ha vízipók életünket vízszintes vektorokkal,

125

a lemerülést pedig függőlegessel modellezzük, akkor a csendteremtés távolságtételt jelent mindattól, ami „vízszintes”, hogy létrejöhessen a „függőleges”. Mint pszichikai állapot sürgetés-mentességet, lelassulást jelent. A zaklatott és rohanó életű ember még a csend, a fizikai csend létrejötte után is belsőleg feszült marad valamiféle sürgetettség kényszere miatt, mely ezt a lassan előálló állapotot szeretné mielőbb megszüntetni. Mivel a csendteremtés távolabbi célja: találkozni az Istennel, az Időtlennel, ezért ez a sürgetésmentesség más fogalmazásban lelassulást jelent. Huxley regénycíme: „És megállt az idő...” itt nagyon sokat mond. Ha nyüzsgő életemből kiszakadva találkozni akarok az Istennel, akkor valamiképpen be kell lépnem az Ő életmódjába, mely számunkra a lelassult időt jelenti. Először kihagyhatatlanul fizikai csendet kell teremtenem, hogy majd létrejöhessen az aktív csend. Míg a fizikai csend főleg passzív lehetőség, addig az aktív csend, ennek az előállt új lehetőségnek új tartalommal való kitöltése: belső történésekkel való tartalmassá tétele. A fizikai csend passzív jellege azt jelenti, hogy az lehet még csupán alkati sajátosság, élettől való menekülés, konstitucionális zárkózottság, mely egyszerűen csak nyugalmat keres, vagy elábrándozik, esetleg alvásba torkollik. Míg az aktív csend az egyre inkább kifinomuló belső hallást és ennek segítségével a belső történések célszerű irányítását, Istenre találását célozza. Hol lehet helye a csendteremtésnek? Technicizált világunkban, szűkös lakásviszonyaink és személyekkel is zsúfolt programunk közepette ez nem is könnyű kérdés. Inkább csak lehetőseket sorolok fel, de kinek-kinek saját magának kell megtalálnia a helyet az ő speciális viszonyai közepette. Sötét szoba, csendes templom, hegy magasa, kert magánya, séta elkülönült helyen, séta zajban /ez csak szükségmegoldás, de nem lehetetlen, mert bár nincs fizikai csend, mégis egy különleges figyelést nem igénylő, monoton zaj lehetővé tesz egy másképp meg nem valósítható befelé figyelést/, fügefa alatt /mint Nathanael/… Ideje: Jézus általában éjjel imádkozott, vagy kora reggel még napfelkelte előtte Ha nappal és huzamosabban, akkor a pusztában. Családban a gyermekek lefektetése után. Jó, ha házaspárok előre betervezik a heti „csendteremtő napjukat”, mert akkor egyik a másikat sem zavarja. Lehet egy szabad szombaton akár a hegyen vagy erdőben sétálva, talán másokkal érkezve, de ott ki-ki elkülönülve, stb… Testhelyzet: általános szabály: lazítva, de nem elkényelmesedve. Lazítva azért, hogy az aszketikus testhelyzet ne vonja el figyelmünket /bár az is igaz, hogy az elmélyülés bizonyos foka után ez már nem zavar, és sokszor az elalvástól is megvéd/, az el nem kényelmesedés pedig azért, hogy ne az ellustulás felé haladjunk, hanem a belső összeszedettség, a belső koncentrálás irányába. Tehát: térdelve-támaszkodva; ülve, kezet összekulcsolva, lelógatva; lótusz-ülés; törökülés; hasra fekvés /Szent Ignác/ Taizé-i testtartás /letérdelve, sarokra ülve, arcot tenyérbe rejtve, vagy homlokot földre érintve/; séta tisztáson háttal az erdőnek, szemben a távlattal; sziklák tetején /Prohászka/... Emlékszem, fiatal koromban a zsúfolt lakás miatt meg kellett várnom, míg a többiek elalszanak, akkor letérdeltem az ágy mellé és az ágyra könyököltem. Így is nem egyszer ott találtak elaludva. Szólnunk kell még az időzsilip fogalmáról. Időzsilipnek azt az időtartamot nevezem, amíg a fizikai csendből át tudunk váltani az aktív csendbe. Hiszen a fizikai csend csak még inkább elszabadítja így vagy úgy lefogott gondolatainkat, tehát a külső csend csupán belső lármánkat segítette elő. Az időzsilip időtartama nemcsak emberenként más és más, hanem hangulatok, életkörülmények, stb. szerint is nagyon különböző lehet. Nálam általában egy negyed óra. A csendteremtésnek kétségkívül vannak aszketikus elősegítői is, Jézus nagy imáit általában böjttel kapcsolta össze, és nem véletlenül. Ha sikerül testünket valamiben megtagadnunk, ezzel előnyt adunk a lélek előretörésének. Keresztes Szent János: „Az ima ízletes gyümölcse száraz és hideg földön terem.”

126

Talán sokan félnek a „száraz és hideg földtől”, és ezért sose tapasztalják meg a belső ima boldogságát. Nemcsak civilek, de még kifejezetten imádságra „elszegődött” szerzetesek életében is probléma lehet ez. Hallgassuk meg erre vonatkozóan, mit mond Halász Piusz szerzetes társainak: „A cellában elrejtőző és imádságba merült szerzetes típusa nem azért tűnik el végleg közülünk, mert az apostoli gondok hajszolnak bennünket, hanem egyszerűen azért, mert az imádság untat. Lelkünk annyira tele van zajjal, hogy Istent nem halluk meg, nekünk pedig nincs mondanivalónk számára. -Imádkozni ugyanis annyit jelent, mint együtt lenni az Istennel, de annyit is, mint egyedül lenni az Istennel. Mi pedig nem tudunk már egyedül maradni. S éppen ez lesz a tragédiánk: Mert amelyik pillanatban Istentől elszakadunk, végzetesen magunkra maradunk. Menekülünk a pszichikai magányból, és egy még szörnyűbb metafizikai magányba zuhanunk. Ismeretesek Kierkegaard szavai: A legnagyobb borzalom emberek között egyedül lenni. Istenélmény nélkül ez lesz a sorsunk a legnépesebb szerzetesi közösségben is.” Itt gondoljunk arra is, hogy csendteremtéssel nem akkor kell próbálkoznunk, amikor halálfáradtak vagyunk, hanem amikor kipihentek. Igaz, hogy a belső ima válhat nagy „felüdüléssé”, pihenéssé, de amíg ide eljuthatunk, addig nagyon nagy erőbevetésre van szükség. Ha időnként - kényszerhelyzetben - Isten pótolja is hiányzó energiánkat, erre azonban ne építsünk.

17.3 Megtisztulás (2.) – Purificatio /Paenitentia/ A szeretet élete: arccal Isten felé; a bűn állapota: háttal az Istennek. Márpedig háttal az Istennek nem lehet Vele találkozni, mint ahogy ilyen helyzetben senkivel sem lehet találkozni. Az Istentől így vagy úgy, ennyire vagy annyira elfordult embernek először feléje kell fordulnia. Akiben nincs igény a megtisztulásra, az önelégült. Márpedig az önelégültség valóságellenes. Ámde egy valóságellenes alapállásban remélhetem, hogy a Legteljesebb Valósággal találkozzam? Ne feledjük, ez a találkozás akkor fog létrejönni, ha az álmok, káprázatok, eltévelyedések és félreértések világából, tehát a valóságellenes világból egyre inkább a realitások fele sodródunk. Éppen kicsiségem, nyomorúságom, tehetetlenségem beismerésével hatom meg az Istent. Őt is valamivel „le lehet venni a lábáról”. Semmiképp sem az önelégültséggel. A bűnbánatot tartó ember segítséget kér; beismeri kiszolgáltatottságát, irgalmat esd, kinyúl az Isten felé. Ez az Isten felé kinyújtott kéz nemcsak szimbólum, hanem a legemberibb magatartás. Azt is meg kell mondjam, hogy igazi bűnbánat csak az igazi találkozás után fakadhat föl az emberben. A kezdet kezdetén: az elinduláskor még csak valami általános elégedetlenség, vagy egy éppen terítéken lévő hibán való bánkódás szerepelhet. Amiért majd igazán bánkódnunk /s amiért majd igazán örülnünk/ kell, az a végén alakul ki. Gondoljunk csak az ószövetségi erkölcs és a jézusi erkölcs különböző alapsorrendjére. Az „elvárásos” erkölcs szerint a bűnös, ha Istennel akar találkozni, először ismerje be, vallja meg bűneit, bánja meg azokat, aztán majd találkozhat Istennel. Az „elváras nélküli” jézusi erkölcs szerint: az embernek először találkoznia kell a valóságos Istennel, el kell ámulnia, meg kell rendülnie Tőle, s akkor fölfakad benne egy nagy, életet-megváltoztató komponens, mint igazi bűnbánat. Weöres Sándor: „Ne várj csodát. Mert a csodás ígéret teljesül, anélkül, hogy csoda történne.” Ha az élet-fölötti, különlét-fölötti világba akarsz hatolni /ő nem lefelé, hanem fölfelé rétegeli az embert!/, illetve életfölötti, különlét-fölötti, valódi lényedbe: vigyázz, hogy a valóság helyett káprázatokba, „csodákba” ne keveredj. Ez ellen gyakori ima, gyakori önvizsgálat a védelem. Sehol olyan szükség éberségre és józanságra, mint itt, ahol az életbeli mértékek nem alkalmazhatók. Ha meg akarod ismerni időtlen alap-rétegedet, előbb meg kell küzdened a reárétegződött időbeli személyeddel, mely az alapot elfedi előled. Bontsd szét személyedet, és szemléld, 127

mint idegent. Ne maradjon benne semmi rejtett, vizsgálatlan, tudatalatti. Ne maródjon benne semmi olyan, amihez ragaszkodsz, vagy amitől utálkozol, mert a ragaszkodás is, utálat is hamisít. Az önvizsgálat legegyszerűbb módja az imádság. Ha imádban Istennek gyónod meg hibáidat, ezzel bejárod személyednek minden zegét-zugát, mert az ember imájában őszintére vetkőzik Isten előtt; önmagának folyton hazudik, de Istennek nem mer hazudni. S ha Isten segítségét kéred, ezzel a személyed alatt ismeretlenül rejlő segítőket sorra működésbe hozod.

17.4

Lemerülés (3.) - Interiorisatio - Bensőségesülés

De nehéz is befelé figyelni! Mit tegyünk? Szemünk kifelé néz! Külön meg kell tanulnunk a befelé látást, befelé figyelést. A lemerülés, a bensőségesülés időigényes feladat. Már a legtöbben azért is elhagyják, mivel magára a lemerülésre több időt kellene fordítani, mint amennyit általában a legtöbb ember imára fordít. Ha az ember a befelé látást, sőt a belül látást meg akarja tanulni, kénytelen bizonyos segítő modelleket igénybe venni. Nagy Szent Teréz óta lett közismert fogalom a „belső várkastély”, az ember belső világának emeletekre, vagy szobákra való beosztása. Módosítsuk ezt most a mi gondolatvilágunknak megfelelően. Életünk legkülső és legtágasabb termeiben, a báltermekben folyik az úgyszólván mindenkivel való találkozás élete. Lelkem eme legkülső szobájában találkozom azokkal, akikkel magam is akarok, vagy csupán kényszerülök: közlekedési társak, munkatársak, vevők-eladók, szomszédok-ismerősök, stb. A belsőbb szobába már azokat vezetem, akik így vagy úgy barátaim, akikkel nem csak az élet esetlegességeiről beszélgetek, nem csak a termelés, az időjárás, a pénzszerzés a közös téma, hanem már szellemi, vagy erkölcsi tartalmak kötnek össze. Olykor irodalmi szalon, máskor tudományos ankét, vagy zenei panoráma, de mindenképpen „válogatott cigánylegények” alkotják. Lelkem harmadik szobájában találkozom Isten Országabeli testvéreimmel, akikkel az élet alapvető kérdéseiben: boldogság és küldetés kérdésében, tehát Jézus Krisztusban, vagy Isten Lelkében egy vagyok. Lelkünk negyedik szobájába csak házastársunkat visszük be. Hiszen már eddig is észrevehettük, hogy az egyre beljebb nyíló szobákat az is jellemzi, hogy ott mennyit tárok fel magamból, mennyit mutatunk meg egymásnak belső titkainkból. Mivel emberek között legteljesebb harmóniában és légmélyebb ismeretségben házastársunkkal kell lennünk, ezért van fenntartva kettőnk számára a negyedik szoba. Az ötödik szobába már szigorúan egymagam lépek. Itt már mindenkit hátrahagyok. Ide viszem be legbelsőbb titkaimat, legféltettebb rejtélyeimet, legkritikusabb önmagam. Itt kezd véget érni minden szerepjátszás. Itt kezdenek felszabadulni, és más célra felhasználódni ezek a szerepjátszást végző, ezek az eltakarást intéző energiák. Azért mondom, hogy kezdenek, mert nagyon mélyre nyúló önzésünk itt is szépíteni kívánja a dolgokat, itt is mentegeti önmagát, míg csak a hatodik szoba lakója be nem világít, át nem sugároz szeretetével, amikor is rádöbbenünk, hogy még jobban menteget minket. Nos, csak itt alakul ki vehemens igényünk a valóságra, csak az Ő fényénél tudunk elkeseredés nélkül szembenézni önmagunkkal és elfogadni saját magunkat. A hatodik szobában vár minket az Isten. Az ember tehát a lemerülés folyamán azonnal megcélozza, hogy az ötödik szobába kerüljön. Persze nem ilyen egyszerű a helyzet. Minden szoba minden lakója megszólíthat minket. Mint a mesebeli kisfiú, aki elindult a mély erdőbe, hogy a csodálatos tündért megláthassa, egyre több emberrel találkozott össze, akik vele szembejöttek ugyan, de őt mind megszólították és mondták a maguk gondját-baját. Először figyelmesen végighallgatta őket, de aztán rájött, hogy ezek a gonosz boszorkány küldöttei, akik el akarják őt téríteni céljától. Ettől kezdve már hiába szólítgatták ezek őt, meg sem állt,

128

hanem egyre határozottabb léptekkel haladt az erdő mélye felé, míg végül is teljesen elmaradtak ezek az „eltérítők”, s ő egyre inkább arra gondolt, hogy mit is fog a jóságos tündértől kérni. Így mi is, eleinte hiába húzzuk ki a telefondugót, hogy senki se zavarjon, a gondolatok szinte rajzani kezdenek agyunkban. Hiszen a csendteremtéssel bizonyos „lepréselési” nyomástól felszabadultak, és könnyen mozdíthatókká váltak. Mit tegyünk ilyenkor? A direkt küzdelem nem sokat ér, ráadásul a figyelmünket is elvonja, mellékvágányra tereli, megrekeszt valamelyik előző szobában. Röviden ezt mondom: hagyni... Vegyük tudomásul, hogy ezek kikerülhetetlen akadékoskodók, ezeken egyszerűen túl kell jutni. Bizonyos idő után maguktól is csendesülnek ezek a gondolat-rajzások, de éppen itt kell még inkább megtanulnunk a „technikát”. Ilyesmit mondhatnék: laza elengedés, nem heveskedő küzdelem: egyre fokozódó koncentrálás; egyre előbbre tekintés... A direkt elhessegetés helyett szólítgassuk az Urat. Már távolról is Hozzá kiáltunk segítségért. Nagyon segít a lemerülésben az un. bevitt téma, amit Vele megbeszélni szándékozunk. Erre állandóan gondolunk. Hogy is fogjuk ezt elétárni? No de mi legyen ez a bevitt téma? Úgyszólván bármi lehet, ami minket foglalkoztat. Annál jobb, minél inkább egyéniségünket, életvitelünket, gondolkodásunkat, emberi kapcsolatainkat, szóval boldogságunkat érinti. Lehet egy szentírási rész, melyet a saját életemre szeretnék alkalmazni. Lehet egy felismert igazság, melyet életembe szeretnék beépíteni. Lehet apostoli kínlódásom egy konkrét személlyel kapcsolatban. Lehet életünknek bármely egszisztenciális problémája. Sőt, minél egszisztenciálisabb a bevitt téma, annál jobban sikerülhet a belső ima. A lemerülést talán így mondhatjuk: egyrészt belső történésekre figyelés, másrészt Istennel a kapcsolatfelvétel próbálkozásai, miközben igyekszünk a zavaró tényezőket kiszűrni, illetve azok mellett elhaladni. Ügyetlenségünkben majd rájövünk arra, hogy jó volna nagy szentek, nagy imádkozók segítségét kérni, kezdve a Szűzanyán és végezvén - mondjuk kedvenc szentünknél. Teophil Gautier azt mondja: „A költő az, aki számára a látható világ létezik.” Ennek analógiájára azt mondhatjuk: Az elmélyült imádkozó az, akinek számára a láthatatlan világ létezik, sőt ez a láthatatlan világ élni kezd. Avilai Szent Teréz mondja: „A jó Isten mindenütt jelen van. A mennyország pedig ott van, ahol Isten van. Ha tehát a lélek azt akarja, hogy Isten meghallja őt, akkor nem kell felmennie az égbe, kiáltania sem kell, vagy hangosan beszélnie, hanem csak el kell vonulnia lelke mélyére, és ott megtalálja azt, Akit keres. Akármilyen halkan suttogjon is, meg fogja őt az Úr hallani, hisz közel van hozzá. Nincs szüksége szárnyakra, hogy röpülve keresse, elég, ha magányba vonul, és saját belsejében szemléli Őt.”

17.5

Találkozás (4.) - Personalisatio /Ego-Tu/ Én-Te

Ezért tesszük az egészet: élményszerűen akarunk találkozni Vele! A monológból lassan. dialógus lesz. A szólítgatásból beszélgetés. A közeledésből találkozás. Mi köze ennek a személyiséghez? Ismét csak a pszichológia tanít meg bennünket arra, hogy a személyiség csak egy másikkal, és másokkal találkozva bontakozhat ki. Ennek híján csupán lehetőség marad. Isten nem teremtett magányos embert. Az ember annyira közösségi lény, hogy csak „találkozások” tudják ténylegesíteni és kibontakoztatni. Jó példa erre a csecsemőkorban vadonba került gyerekek esete, akik ott nem váltak emberré, megmaradtak az állati fokon a személyi kapcsolatok hiánya miatt. Igen ám, csakhogy a legtöbb személlyel való találkozás nemcsak épít, hanem rombol is, hiszen minden emberben van negatívum a legkülönbözőbb hatékonyságú kisugárzásban. Isten azonban az a személyiség, akiben nincs árnyék, aki tehát a legteljesebben építő, a legteljesebben kibontakoztató számunkra. És éppen Őt hagyjuk ki életünkből! Éppen az Ő személyiség-kibontó hatását nélkülözzük, ki tudja milyen eltájolódás és elbóklászás miatt. A találkozás a távoli szólítgatásak után - az ötödik szobába érve - először csupán: kopogtatás az Úr ajtaján. Olykor szerényen, félve, olykor merészen kopogtatunk, de 129

mindegyik esetben csak várhatunk. Mert az ajtót mi nem tudjuk megnyitni. Csak megnyílhat magától. Csak az Úr nyithatja ki. De ha kinyitja, akkor máris olyasvalami történik, ami szavakkal teljességgel elmondhatatlan. Ki tudná megfogalmazni, mi az, ami beárad? Fény vagy meleg? Félelem vagy boldogság? Megrészegülés, vagy megrettenés? Öröm, vagy fájdalom? - Attól is függ, kire nézünk, Őrá, vagy magunkra. Természetesen ez a találkozás sem egyetlen esemény, hanem jobbára folyamat. Megindulhat például egy szembesülés önmagammal az Ő fényénél, az Ő látásmódjával: a realitás mélységében, és az Ő szemével. Talán Piusz atya hasonlata a legtalálóbb: Úgy vagyunk, mint a színész, amikor a film elkészülte után a rendezővel együtt beül a nézőtérre, és ott premier plan-ban végignézheti önmagát, minden cselekedetét, minden arcjátékát, minden kapcsolatát. Olykor-olykor a mellette ülő rendező tesz egy-egy megjegyzést, egy arcrándulást. Igen mindent értek, így kellett volna tennem, ezután így és így fogok tenni. Így nézhetjük végig egy napunkat vagy, életünk egy jelentős darabját az Úr társaságában, az Ő megjegyzései segítségével. A legtöbb ember valamiért görcsben van, valamiért félszegen bezárkózik, de még kinyílásai is inkább túlkompenzálások, mintsem reális kapcsolatok. Urunk itt felszólít a kinyílásra, a kitárulkozásra. Egyszerre akarunk adni és kapni. Neki szívesen megmutatjuk önmagunkat, hiszen Ő nem rúg belénk, nem él vissza kiszolgáltatott helyzetünkkel. Ellenkezőleg. Nagy szeretetével tisztogat, bontogat, rendez. Kapni is akarunk tőle, tehát teljes keresztmetszettel megnyílunk. Őt befogadni boldogítóbb, mint a legfrissebb levegőből szippantani, mint a legpajzánabb márciusi napsugárnak kitárulkozni. E találkozás megrendülést kelt bennem. Örömöt, hogy Vele lehetek, és Ő velem foglalkozik. A világmindenség Ura itt van társaságomban! A Végtelen szeretet velem törődik, velem foglalkozik! Ha nem vagyok érzéketlen fajankó, akkor biztosítom Őt viszont-szeretetemről: kérem, hogy segítsen kitárulni... A Tábor-hegyen Péter azt mondta: „Jó nekünk itt lennünk!” E belső találkozásban ezt így mondjuk: Jó Veled együtt lenni! Aki egyszer igazán találkozott Vele, az más ember lett. Az már tud ráhagyatkozni, az már fel tudja adni rövid lejáratú saját vágyait. Az is igaz, hogy sok ember bűnei miatt nem mer találkozni Vele. Úgy véli, hogy Neki előítéletei és élőfeltevései vannak velünk kapcsolatban, a velünk való találkozást illetően. Teljesen hamis ez az álláspont. Isten feltétel nélkül akar velünk találkozni. Sőt valójában csak az szereti az Istent, csak az ismeri igazán Őt, aki bűnei ellenére is mer találkozni Vele. Aki fel meri tárni Neki nyomorúságát, semmit-érő, selejtes mivoltát. Az Úr éppen eme találkozások révén fogja őt feljebb és feljebb emelni. Nagy Szent Teréz írja: „Nézetem szerint a belső ima nem egyéb, mint benső barátság Istennel, amennyiben gyakran maradunk négyszemközt Ővele, tudván azt, hogy szeret bennünket.” Thomas Merton: „Nem azért imádkozunk, hogy imádkozzunk, hanem azért, hogy meghallgassanak. Nem azért imádkozunk, hogy a saját imádságunkat hallgassuk, hanem azért, hogy Isten halljon meg bennünket, és feleljen nekünk. Azért sem imádkozunk, hogy éppenséggel valami feleletet kapjunk; annak Isten feleletének kell lennie. - Azért a remete olyan ember akar lenni, aki mindig imádkozik, tehát mindig Istenre figyel, gondosan őrködik Istenhez intézett imádsága tisztaságára, vigyáz rá, hogy imádságát megőrizze rejtettnek, egyszerűnek és tisztának. Miközben így cselekszik, elfelejti, - milyen jó, hogy elfelejti! - hogy „tökéletessége” imádságától függ: elfelejtheti önmagát, és egyedül Isten feleleteinek várásában élhet.” Az igazi találkozás kihagyhatatlan alkotó eleme a másikra figyelés. A belső imában el lehet jutni az önfeledtség azon boldogságára, ahol a lélek teljesen feloldódik az Úrra figyelésben.

17.6

Látomás (5.) - Colorisatio /Visio/

Tulajdonképpen ez a „belső téma” nyitánya. Nem a belső imáé, hanem a belső témáé. A magyar szó kicsit többet mond, mint a latin. A colorisatio itt a képzelet foglalkoztatására

130

utal, és jelenti részben a beleélést, vagy inkább beleképzelést az elmélkedési anyag, vagy a szeretett személy helyzetébe. Színezés ez abban az értelemben, hogy ezáltal a plasztikus valósághoz közelebb kerülünk. Az ember az információ-özönben már alig tudja valamihez kötni információit, így ezek nagy része „elrepül”. Ha azonban egy információ-köteget tudunk plasztikusan, szinte „sztereóban” elrendezni, ez nagyban segíti annak megkötését. Ráadásul az élményszerűség is magasabb nívójú lesz. Vegyük pl. elmélkedési anyagnak azt az esetet, amikor Jézus a csónakból tanít (Mk 4,1). A tömeg szorongatja Őt a tóparton. A keleti ember mozgalmassága, kíváncsisága néha életet veszélyeztető. /V.ö. VI. Pál pápa szentföldi útjával!/ Ráadásul ilyen helyzetben nem is lehet hatni a tömegre, nem lehet szólni hozzájuk. Jézus hallatlan életrevalóságát, talpraesettségét mutatja, hogy azonnal áttekinti a helyzetet, és nyomban talál nagyszerű megoldást. A tolongó tömeget az emelkedő parton hagyja, s máris kész az amfiteátrum nézőtere. Maga beül egy csónakba, beljebb eveztet, s máris kész a rögtönzött színpad. A rálátás kitűnő. Az akusztikát biztosítja a víznek a levegőhöz képest négyszeres hangvezető képessége. Képzeletben beülök a csónakba Jézus mellé. Hagyom magamra hatni az eseményeket. Ragyogó kék égbolt, sima, kék víztükör, környező hegyek, szemben hatalmas néptömeg. Engem is elfog a láz, hogy szóljak e nagy tömeghez. Átfűt a felelősségtudat, hogy nem mondhatok akármit. Az Atya mit vár tőlem?... Vagy éppen beülök a „nézőtérre” a tömeg közé. Látom Jézus víztükörből kiemelkedő csöppnyi alakját, de nagyszerű egyéniségét, kitűnő orgánumát és lenyűgöző tanítását. Így még ember nem beszélt… Viszonylagosan szabad utat engedek képzeletemnek, ahogy Szent Ignác tanítja. Esetleg már itt olyan élményben lesz részem, mely elmondhatatlan. Szerencsés esetben ez a látás látomássá dagadhat, hiszen a belső ima bármely fázisában begyulladhat az atom-máglya, és szót kérhet az Isten.

17.7

Bevilágítás (6.) - Illuminatio /Video/

Igaz, hogy a találkozás a lényeg, de ennek vannak értelmi, érzelmi és akarati összetevői. Most ezek jönnek sorra. Először tehát az értelmi jellegű komponens. Ennek segítségével akarok eligazodni, világosabban látni, tehát megvilágításokat, bevilágításokat várok. Először is kénytelen vagyok világosan megfogalmazni a saját problémámat. Ahogy a francia mondja: Jól kell tudni kérdezni! Igen, mert egy frappáns kérdésmegfogalmazásban sokszor már a megoldás egy része is benne rejlik. Már a bevitel előtt megfogalmazzuk valahogy, de az Úr fényénél sokszor át kell még fogalmazni... Ebben a termékeny csendben az Úr közelségétől felajzottan különleges dolgok történnek. Megindulnak a termékeny asszociációk. Amíg a csend teremtésnél és lemerülésnél „lelassulásról” beszéltünk, most a szellemi képességék felgyorsulása következik be. Az információ-özön, a hajszoltság, a programok zsúfoltsága úgy nehezedett asszociatív szellemi képességeinkre, mint egy gőzhenger a puha talajban lefektetett telefonvezetékekre: összepréselte, ellaposította, a szellemi szférák közötti kapcsolatokat megakadályozta, fékezte, vagy lehetetlenné tette. Most azonban megtörtént a nyomás megszűnése, a fellazulás, és egyszerre megindul az áramlás a felszabadított és tehermentesített „kábeleken”. Ebben a felszabadult és felgyorsult szellemi klímában elsősorban is megkapjuk a távlatból való látást, mely szintén kedvez az összefüggések meglátásának, a szintetikus szempontok kialakulásának. Olyan óriási, egymástól teljesen távolálló szellemi anyag kerülhet itt egymással kapcsolatba és törvényszerű összefüggésbe, hogy valósággal fékeznünk kell szellemi mohóságunkat és kitágulásunkat, úgyszintén az ezt kísérő kimondhatatlan örömet. Ismert, vagy kevésbé ismert, illetve figyelmen kívül hagyott dolgok között új összefüggéseket fedezünk fel. Egyes problémák megoldásánál teljesen új szempontok merülnek fel, melyre korábban sose gondoltunk. Mindez egy olyan felfokozott szellemi feszültség közepette történik, melynek nem előidézői, inkább csak ámuló szemlélői

131

vagyunk. Ebben az „illuminált” állapotban sokkal jobban megértem Őt, megértem a dolgokat, a miérteket, az összefüggéseket, a korábban titokként kezelt tabukat. Miután saját asszociatív erőim befutották pályáikat, egyre inkább hallgatózom, hogy mit mond Ő. Hiszen az Ő szempontjait akarom megismerni! De hogy Ő dönteni tudjon, ahhoz nekem végig kell pásztáznom, és fel kell kínálnom a lehetőségeket. Van, aki az Úr szólását úgy intézi el, hogy Ő már szólt akkor, amikor emberként köztünk járt. Minden fontos dologról beszélt akkor. Nekem tehát a belső imában csupán szembesülnöm kell az Ő gondolatvilágával, és meg kell találnom ebből a nekem szóló üzenetet. Bár ez kétségtelenül igaz, és az átlagos elmélyedésnél nem is jutunk ettől tovább, a belső imában azonban meg kell hallanunk az Ő „hangját”. A nehézséget inkább az okozza, hogy Isten általában nem emberi hangon szól. Az Isten és ember közötti „kommunikáció” ugyancsak megtanulandó. Fel kell tudnunk fogni az Ő indításait, jeleit, eligazításait, s bár ezek fogalmilag nem közölhetők, aki megkapta, szubjektíve hallatlanul bizonyos ezek létében, és az így kapott eligazítást is nagy bizonyossággal viszi át életébe. Ez már az a zóna, ahol Ő veszi át a vezetést, nekünk jobbára csak az a feladatunk, hogy megtanuljunk elébe menni ennek a vezetésnek. Csang-kaj-sek-né: „Amíg pogány voltam, azért imádkoztam, hogy az istenek meghallgassák kérésemet. Mióta keresztény lettem, azért imádkozom, hogy megértsem az Isten szándékait.”

17.8

Kitüzesedés (7.) - Erotisatio /Sitio/ - Extasis

Az érzelmi felhangolódás: a szív kitüzesedése racionalista korunk hiánycikke. Pedig e nélkül sohase jön létre belső ima, legfeljebb elmélkedés. Teljességgel nélkülözhetetlen, azt azonban nem lehet sem kikötni, sem megmondani, hogy éppen ekkor és ekkor kell belépnie, megjelennie. Bármely fázisban bekövetkezhet, részben a mi hangoltságunktól, részben az Isten szándékától függően. Sőt, az is előfordulhat, hogy már az ima megkezdése előtt megvan, és szinte fizikai erővel sodor bennünket az imához. Hasonlíthatnám a művészek alkotás-kényszeréhez, amikor pl. egy Michelangelo a márványtömb meglátásakor meglátja benne a szobrot, és türelmetlen, rohanó cselekvéssorozatokkal siet azt kiszabadítani onnan, annyira mozgásba hozta érzelmi világát. Már a görög bölcs, Platón arról beszél, hogy ha az ember meglátja az ideákat /eszményeket/, akkor egyszerre megittasul, fellelkesedik, lelkileg úgyszólván „másállapotba” kerül. Az eszményre való rácsodálkozás mozgásba hozza az ember egész érzelmi világát és eme keresztül a biológiai szférát is „beszervezi” a szellem szolgálatába. Én vertikális asszimilációnak neveztem el ezt a folyamatot, amikor is az eszmény átszervezi, asszimilálja egész valónkat a leganyagibb rétegekig bezárólag. Pszichikailag pedig így mondhatnám: lelkesedés kitágított pórusokkal. A mi esetünkben ez a kitüzesedés általában három irányban jöhet létre: 1. Isten felé /Jézus felé/, 2. A megtalált igazság felé, 3. A megvalósítás felismert lehetősége felé. A három közül az elsőt nevezném erotisatiónak. Sokak számára zavaró lehet, hogy az erotikus szón a szexuális gondolat-társítása van, noha ennél többet jelent. S ez a több itt is helyt álló. Erotisatio = együtt lenni a szeretett személlyel = a szeretett személy közelségének varázsa. Itt most így mondhatnám: beleszeretni az Egyetlenbe. Azzal a sajátos szeretettel szeretni Őt, amely csak kettőnk kapcsolatára lehet jellemző. Talán ez az a pont, ahol Jézust azért nem lehet kihagyni ebből a szeretetkapcsolatból, mert éppen a személy egyetlenségének varázsa a döntő ebben a viszonyban, és Istent nem lehet annyira egyedíteni, annyi személyes tulajdonsággal felruházni, mint Jézust. Ez a kitüzesedés az erotisátio magasán extásissá magasztosulhat, mely az érzelmi hév legmagasabb csúcsa: már elragadtatás. Arról szinte semmit sem lehet mondani, hogy mikor és miért következik be. Valamit kellene mondani a szenvedéssel való kapcsolatáról is. Isten eleinte tejen és mézen nevelget minket, tehát több az öröm, kevesebb a

132

szenvedés. Később tapasztaljuk, hogy egyre nagyobb szenvedésekkel járhat /pl. nyomorúságunk kínzó átélése, a megismerés vagy az önátadás fogyatékosságának kínja, a viszont-szeretet gyatrasága, stb./, de ezeket is boldogan vállaljuk. Az egész kitüzesedési zónát egy egyre stabilabb, és egyre érezhetőbb „háttérsugárzás” tölti fel, melyre csak ilyen szavakat tudnék mondani: béke, nyugalom, öröm, feldobottság... Halász Piusz: „Ne higgyük egy pillanatra sem, hogy az a Jézus, akit nem hordozunk szívünkben, akit nem öltöztetünk vágyaink és könnyeink köntösébe, akit nem érlelünk elmélkedéseink vérével, hogy az a Jézus életté válhat mások életében!” Avilai Szent Teréz: „Mostani belső imám a következő. Igen ritka eset az, hogy amikor belső imába kezdek, képes vagyok elmélkedést végezni, és következtetéseket levonni. Mert a lelkem azonnal elkezd áhítatba merülni, s vagy nyugalmi ima, vagy pedig elragadtatás jön rám, olyannyira, hogy egyáltalán nem vagyok képes használni lelki tehetségeimet és érzékeimet. Hallásom ugyan megmarad, de az sem úgy, mintha érteném a mondottakat, egyéb azonban semmi.”

17.9

Megvalósítás (8.) -Verificatio /Volo/

Ha jól sikerült ez a belső ima, akkor előbb-utóbb feltámad bennünk egy lebírhatatlan vágy életünk megváltoztatására. Nagyon sokszor persze ez a megváltoztatási igény nagyban különbözik attól, amit a moralisták elvárnak tőlünk. Hiszen olykor csak ilyen szavakkal közelíthető meg ez a megváltoztatási vágy: Kedvében járjak! Ne legyek kishitű! Dobjam félre a szorongásokat, helyezzem kezébe az életem! Hagyatkozzam rá! Bízzak Benne! Merjek kockáztatni! Stb. Mégis meg kell kísérelnünk legalább azokat elmondani, amelyek közel állnak a mi bejárt gondolat-pályáinkhoz. A magas hőfok segít jó elhatározásokat tenni. Sőt csak ez a hőfok lendíthet bennünket tovább! Az istenszerető ember ugyanis gyümölcs-termő. A szeretet megszüli a gyümölcsöket, a meglévő gyümölcsökből pedig vissza lehet következtetni a szeretetre. Éppen ez lesz a vízválasztó az életidegenség, az élettől menekülés és a harmonikus élet között. Aki úgy próbál belső imát végezni, hogy ez életvitelén nem látszik meg, arra könnyen rásüthető, hogy csupán kielégülést keres, életidegen, és nincs harmonikus életvitele. Életünk átprogramozása is kétféle lehet. Olykor, a nagy tragédiák, vagy a nagy felébredések után, vagyis az igazi megtérés idején, ez valóságos váltó-állító jelentőségű. Ilyenkor életünket egészen új vágányra, új útra kell átállítani: Jézus útjára. Ilyen aligha lehet többször életünkben, mint amit egy egyjegyű számmal ki lehet fejezni. - A legtöbbször azonban ez az átprogramozás csupán egy-egy dologra, egy-egy részterületre koncentrálódó. Hiszen ha egyszer ráálltunk Jézus útjára, akkor már nem a ráállásban van a hiba, hanem az úton járásban, Sok részletben kell igazodnunk Jézushoz, s az ilyen belső ima éppen ezek felismerésére és kijavítására is való. Ha felismerünk egy-egy részlet-dolgot, melyen változtatnunk kell, akkor figyelmünk tartósan erre összpontosulhat. A belátott területen napi részfeladatokat határozunk el, melyet tartósan ellenőrzünk. Saját lelki tükrünk bianko rovatába sorra belekerülhetnek ezek a rész-feladatok egy-egy hétig, vagy hónapig. Akár úgy, hogy egy kitűzött erényt gyakorolunk és ellenőrzünk, akár úgy, hogy egy felismert hiba ellen külön napi ráfigyelésekkel küzdünk. Ezeket a részleteket itt beszéljük meg az Úrral, itt konkretizáljuk. Mögéje tesszük nemcsak szándékunkat, szívünket, hanem ígéretünket is. Az ilyen ígéret rendszerint az odaadás lelkületéből és gesztusából nő ki: Íme itt jövök, Istenem, hogy akaratodat megtegyem! Kész vagyok Érted mindenre, most éppen erre és erre! Ha már lángol a szívem, engedd, hogy megnyergeljem ezt a lángolást, hogy eljuthassak vele valahová. Csak az odaadott élet igazán élet - szoktuk mondani, de ritkán beszélünk arról, hol szoktuk odaadni az életünket, és hogyan valósul meg a gyakorlatban ez az odaadás.

17.10

Belekapaszkodás (9.)- Unitatio /Volo Tecum/ - Identifikatio

A jó ima egyesít Istennel. Eggyé válok Vele gondolkodásban, szándékban, akaratban... Tehát egy akarok lenni Vele cselekvésben is. Nos, éppen itt van a hiba. Bármilyen tisztán

133

látom, mit kell tennem, bármennyire is átfűt most a vágy, hogy megtegyem, mégis, már előre tudom magamról, hogy ilyen és ilyen gyengeségek miatt a kivitelezés folyamán el fogok vérezni. Ekkor jön a felismerés, vagy inkább a Tőle jövő biztatás, melynek nyomán elárad bennem a bizalom, hisz már nem magamra, hanem Őrá tekintek. Vele sikerülni fog! Vele semmi sem lehetetlen! Ő a világon a legnagyobb erő és hatalom. Valahogy úgy járunk, mint Einstein kortársai, mikor felismerték, hogy anyag és energia egyenlő, tehát szédületes energiákon taposunk, atombombákon járunk. Bennünk is itt az Isten, a végtelen energia, csak egyszerűen nem tudjuk hasznosítani, nem tudjuk az energiákat felszabadítani, nem tudjuk a nagy-összegű folyószámláról az összeget „lehívni”. Ez az azonosulás Vele, itt történik. Ez a különleges hatékonyságú belekapaszkodás. Ismét csak a pszichológusok mondják, hogy az emberek két típusra oszthatók: karó és folyondár típusú emberekre. A karó típusú ember megáll a lábán, erős, biztos, másoknak is támaszt nyújtó. A folyondár típusú ember támaszkodó, a másikat körülölelő. A jól sikerült házasságban is a férj és a feleség karó és folyondár típus. Ám nem egyszerűen a férfi a karó és a nő folyondár, hanem ezek a szerepek különböző feladatokban felcserélődnek. Csak az a jó, ha mindig kiegészítik egymást. - Léte elesettségében azonban mindenki folyondár: kiált a karó után. Léte legmélyén mindenki annyira elárvult, annyira elesett, hogy „de profundis” nyúl ki az abszolut erő, biztonság után. Így fonódik össze léte legmélyebb igényétől indíttatva az ember Istennel. S ha összefonódott, akkor már nem csak egy vele, hanem úgyszólván az Isten megjelenítője lesz, mintha csak beléje öltözött volna az Isten. Talán ez hiányzik annyira belőlünk, hogy az emberek nem tudják felfedezni életünkben az Istent…

17.11

Kiteljesedés (10.) Syntetisatio - Harmonisatio - Beatitudo

Ezek már az imán belül kezdődő, de azon messze túlnyúló folyamatok. A kiteljesedés hármas szétbomlását, és mégis összetartozását a latin szavak mutatják, Nézzük sorra! 1. Átfogó, szintetikus látás. A belső történések képlékennyé vált tűzkohójában kialakul az új elrendeződés, előtűnik az értékpiramis. De nemcsak a piramis jelenik meg előttünk plasztikusan, hanem sokkal inkább mindazok a dolgok, amiket eddig nemigen tudtunk hová helyezni, most megkapják helyüket ebben az értékpiramisban. És ez maga is nagyszerű öröm. Látom magamat is a világban: látom szerepem, küldetésem, feladatom egyetlenségem, specialitásom... De látom a dolgok nagy kavalkádjának szétosztódását és elrendeződését... 2. Életművészet = arányok keresése és találása. A harmonikus élet arányosan kiegyensúlyozott élet. Az elrontott élet: valóság ellenes, és aránytalanná torzított. A különböző képességek közül valamelyik el van nyomorodva, nem kapja meg a megillető életteret. Korunk emberét különben is szokás úgy leírni, mint akinek életében szakadék van a szellem és az ösztön régió között. Harmóniátlanságát így jellemzi valaki: „A szellem szédületes kalandjai után ledolgozza ösztönei egyhangú robotját.” Hiányzik a harmonizáló lélek, az érzelmektől átitatott, Istenbe merülő és belőle táplálkozó lélek. Hiányzanak a nagy élmények, a nagy szintézisek, a nagy lendületek, egyszóval: a kitágulás. A belső ima istenélménye képes megadni ezt a hiányzó harmóniát. A nagy imádkozók mind kiegyensúlyozott emberek voltak. Nem volt közöttük idegbolond. Még aki gyenge idegrendszerrel startolt is, az életszentség útja, a belső ima csodás műhelye harmonizálta őt. 3. Belülről feltöltő béke nyugalom, biztonság. Hogy a földön élve nincs igazi boldogság? Tudjuk, hogy tökéletes boldogság majd csak abban a másik aiónban lesz, de ez már a mennyország előíze. Igenis kóstoló a mennyei boldogságból. Van, aki ezért keresi. Ha valaki túlságosan keresi, szemére szoktuk vetni, hogy világtól menekülve pótkielégülést keres. Ám a gyümölcsterméssel eldönthető, hogy menekülés-e, vagy sem. S ha eldönthetően nem az, akkor nem baj, ha valaki keresi ezt az örömet, ezt a boldogságot. Bárcsak sokaknak válna szenvedélyévé! Bárcsak ne volna ettől kártékonyabb szenvedély!

134

17.12

Együttélés (11.) - Confraternatio

Az együttlétből együttélés. Már az egész ima folyamán ez az együttlét boldogított, s egyre elszakíthatatlanabb lesz a két személy kapcsolata az ima után is. Olyan szorosan fogtuk meg egymás kezét, hogy már kéz a kézben akarjuk járni az élet útját. Olyan mélyen néztünk egymás szemébe, hogy már minden szempár mögött az Ő szemei húzódnak meg. Itt is dimenziós tágulás történt velünk: együttlét Vele, de együttlét azokkal is, akiket szeretetünk átölel, sőt azokkal is, akiket még csak ezután fog átölelni. Mit jelent ez az együttélés? Talán a költő segít megfogalmazni: „Valahogy Isten van minden gondolatom alján.” /Ady/ A misztikus francia színésznő, Gabriel Bossis a leghétköznapibb dolgait is Vele beszéli meg. Azt is, hogy vegyen-e fel szobalányt, vagy ne. Igen, ezt régen is így mondták: Isten jelenlétében élés. De milyen szegényes ez a kifejezés! Nem lesz két életünk: egy az Isten és egy a világ számára. A deszakrálódott világ az imádkozó ember életében mese habbal. Ellenkezőleg: az Istennel telitett élet nagyszerű tartalmat ad a világnak, s az imádkozó embernek csak az fáj, hogy olyan kevés helyre tudja magával vinni az Istent. De ahová elvitte, ott virág nő a sivatagban... „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem" - mondja Pál. Számomra azonban ez úgy él: elfogadni jelenlétét életemben. Ha érzelmileg már elfogadtam, akkor merjem elfogadni Őt életvitelemben is, a legkülönbözőbb élethelyzetekben is. Soha ne kelljen Őt kint hagyni az előszobában. Éljek úgy, hogy mindenhová magammal vihessem! Ez az együttélés azt is jelenti, hogy erőfeszítéseim után, és erőfeszítéseim mellett ráhagyatkozom. Nem mindent nekem kell megoldanom. Nekem csak annyit, amennyi tőlem telik. A többit Neki. A „minden kegyelem” kis Teréz-i kifejezés csak így nyerhet valamelyest értelmet.

17.13

Vágyódás (12.) - Desideratio

Már a kiindulás is ez volt, most magasabb fokon jelentkezik. Ha jól sikerült a belső ima, akkor létrejött egy „"feltornászódás”, melynek birtokában már jobban kívánjuk, erősebben vágyódunk utána, tehát nagyobb a valószínűsége, hogy nem halogatjuk beláthatatlan messzeségbe. Aki panaszkodik, hogy ő csak kötelességszerűm imádkozik, attól könyörögve szoktam kérni, hogy legalább egyszer próbálja meg, aztán már maga fogja kívánni. Így megszűnik az ima „kötelesség” lenni, mert az ima boldogság lett, az ima találkozás lett... Alexis Carrel: „Ha az imádság szokásunkká vált, és valóban buzgó, hatása nyilvánvalóan észlelhető. Bizonyos fokig egy belső kiválasztó mirigyhez hasonlítható; lényege valaminő szellemi és organikus átalakulás, mely fokozatos, progresszív módon megy végbe. Mintha tudatunk mélyén láng gyúlna ki. Az ember valódi mivoltában látja önmagát. Ráeszmél önzésére, bujaságára, tévedéseire ítéleteiben, gőgösségére. Meghajol az erkölcsi kötelesség-teljesítés parancsa előtt. Megpróbálja megszerezni a szellem alázatosságát. S így megnyílik előtte a kegyelem birodalma. Lelke lassankint megnyugszik, erkölcsi és idegtevékenységei egyensúlyba kerülnek, jobban elviseli a szegénységet, a szidalmakat, a gondokat; övéi elvesztése nem roppantja össze; erősebb a fájdalommal, betegséggel, halállal szemben. Ezért örülhet az orvos, ha betegét imádkozni látja. Az imádság teremtette nyugalom hatalmas segítsége a gyógyításnak… Az imádság, úgy látszik, felülemeli az embert azon a szellemi szinten, melyet örökség és nevelés útján kap. Az Istennel való kapcsolat békével járja át. S e béke mintegy kiragyog belőle: e békét mindenüvé magával viszi.” A belső ima észrevehető következményei: 1. Eligazodás – látás. 2. Megnyugvás - béke. 3. Célirányos cselekvés: küldetés. 4. A lélek „áthatolása” a testen. 5. Isten lesz láthatóvá életünkön. 6. Oldottak és vonzók leszünk. 7. Szavunk hatékony lesz. 8. Áttetszővé és nyitottá válunk. 9. Magunkkal ragadás. 10. Harmónia.

135

18 A test imája (Új irányzatok az imában.) (kb.1978) Imádságos életem megújítására törekedve elkezdtem olvasni a hozzáférhető mai „imádság”-irodalmat. Lassan-lassan kezdtem felfogni, megérteni, követni tanításukat. Szeretném most elmondani belőle, ami számomra életté vált, illetve amire - ha még nem is tudom megélni - törekszem, és amit követendőnek látok.

18.1

Az Új irányzatok célkitűzése

Célkitűzéseikben megegyeznek az új irányzatok, és ezt, talán a következőkben lehetne összefoglalni: Testünk nem akadály, hanem segítség Isten felé vezető utunkon. Ezért a Vele való találkozást, a Hozzá szóló imát is segítenie, nem pedig akadályoznia kell. A mai, racionális beállítottságú, sokféle munkával, gonddal, tennivalóval és problémával terhelt nyugati ember számára egyre nehezebb az összeszedettség, az imádsághoz szükséges koncentrálni tudás. Éppen ezért egyre többen panaszkodnak, komoly keresztény életre törekvők is imabéli nehézségeikről. Egyre kevesebben tudnak imádkozni, még kevesebben elmélkedni, a belső imádsághoz pedig csak elenyésző kevesen jutnak el. Az emberek énje egyre jobban a felső rétegekbe, az agyba tolódott el. Gyakran az elmélkedésben is /amely nem azonos a szemlélődéssel!/ agymunkát végzünk. Egyszóval elsősorban észlények, racionális emberek vagyunk. Az ember személyiségének a központja azonban nem az agy, a mély rétegekbe pedig szemlélődéssel lehet eljutni, ahol intuitív módon és egészében élünk át, teszünk magunkévá valamit. Az egyik könyvben /TILMANN/ egy tölcsér alakú mozgáshoz hasonlítja a tennivalóinkat a szerző, a felületről, kívülről kell spirális alakban a mélybe, a központba eljutnunk. Éppen ezt a belső imához való eljutást, az összeszedettség, koncentrálni tudás megtanulását teszi lehetővé a nyugaton újnak tűnő, de a keleti ember természetéből fakadó ima-módszer. Más szóval az „időzsilip” időtartamának a csökkentéséről van szó.

18.1.1 Mindenek előtt hallószervünkre kell tekintettel lennünk Az imádsághoz feltétlenül szükséges nyugalomhoz hozzátartozik, hogy külső zaj belső nyugalmunkat ne zavarja, és a már megtalált nyugalomból ne zökkentse ki. Ezt két úton érhetjük el: a. Az egyik a teljes csend biztosítása. Amennyiben a külső zajokat nem tudjuk kiküszöbölni, igen jó szolgálatot tehet a füldugó /illatszerboltokban kapható/, b. Alkalmas az imádkozó természetének megfelelő „háttér” zene is. Ez többnyire valamilyen kedélyt nyugtató, az imádkozó lelki alkatával harmonizáló, általa amúgy is szeretett zenemű, amelyet legalkalmasabban magnóról érdemes megszólaltatnunk, melynek kezelésére ima közben sincs gondunk. Vannak, akik számára egy alkalmas vers meghallgatása, vagy felolvasása adja meg a megfelelő állapotot. Más hangjelenségek is elősegíthetik az istenkapcsolat kialakulását, a csendbe süllyedést például csendes, monoton esőcseppek kopogása.

18.1.2 Nem tekinthetünk el szemünk megfelelő foglalkoztatásától sem a. A legtöbb ember számára legmegfelelőbbnek a szem lehunyása látszik. Sokan a szobát is lesötétítik. Vannak azonban olyanok, akik hosszabb ideig nem bírják ki ezt a „sötétséget”. Ezeknek más úthoz kell folyamodniuk. b. Van, aki elmélkedését megfelelő szöveg olvasásával kezdi. Ezek, ha nem bírják lecsukott szemmel huzamosabban, jól teszik, ha ezt a szöveget tartják szemük előtt. Másokra egy szentkép, egy feszület, vagy más Istenre emlékeztető tárgy nézése van jó hatással. A fiatalok közül egyre többen gyakorolják a legkülönbözőbb profán

136

képekről az un. „képelmélkedést”, amely ugyancsak jó módja a szem alkalmas foglalkoztatásának.

18.1.3 A legtöbb cikk és könyv magával a megfelelő test-helyzettel foglalkozik. Át se tudjuk már tekinteni az ezekről szóló irodalmat. Ha csak a hozzáférhető folyóiratok bibliográfiáját nézzük is végig, megdöbbent sokaságuk. A legtöbb szerző a keleti módszerekhez nyúl vissza. A kereszténység gazdag elmélkedő, szemlélődő gyakorlata, és a keleti módszerek /jóga, zen-buddhlizmus/ alapjai és céljai ugyan különbözőek, de a kereszténység csak gazdagodhat az utóbbi néhány vonásának módosított átvételével. Az indiai joga-gyakorlatok testi síkon könnyítik meg a lélek felemelkedését. A testtartásra vonatkozóan különböző javaslatokat ismerünk. a. Egyszerűsített lótusz-ülés, azaz cipő nélkül egy alacsony ülőpárnán, vagy összehajtott takarón ülni a földön, lábunkat törökülés-szerűen felhúzva, úgy, hogy bal lábfejünk jobb lábunk térdhajlatában nyugodjék. Közben kezünket egymásba fektetjük, és az ölünkben nyugtatjuk. b. A teljes lótuszüléshez, ami nálunk jógi-ülésként ismeretes, már több gyakorlat /és főleg ifjúi rugalmasság/ szükséges. c. Akinek a számára ez terhes, az ülhet egy hokedlin is, összekulcsolt lábfejekkel az előzőekhez hasonló kéztartással. d. Sarkon ülés. Cipő nélkül térdelünk egy takarón, a lábujjak érintkeznek, a lábfej szétnyílik és mi a sarkunkon ülünk. A kéztartás és a háttartás mindeme ülés- és térdelés-módoknál azonos. Ha ezeket az ülés és térdelés módokat kipróbáljuk, akkor hamarosan rájöhetünk, hogy ezek egyike sem „pihentető”, vagy „kényelmes”. Azonban a keleti és nyugati tapasztalatok szerint egyaránt igen alkalmas a belső elnyugvásra. e. Sok közösségben terjedt el a leborulás is. Ez kétféleképpen történhet: ♦ Az egyház gyakorlatában évezredek óta tartja magát egyes ünnepi események alkalmából a teljes leborulás, az arcra borulás. Ez tulajdonképpen hason fekvés. A klasszikus előírások szerint eközben a homlok érinti a földet jobb karunk a fejünk fölött meghajlítva, bal karunk a törzsünk mellett helyezkedik el. Azonban ezt az előírást ma már kevés helyen kívánják meg szigorúan. Ilyen leborulás szokásos papszenteléskor, szerzetesi fogadalom-tételkor, stb. Kifejezi a leboruló önmagáról való teljes lemondását, önátadásban és engedelmességben való megsemmisülését. Úgy érzem, itt kell megjegyeznem, hogy börtönjárt társaink nagy része a börtönben tanult meg így imádkozni a priccsen. ♦ Nagyon sok közösségben szokás a tördelő helyzetben való leborulás is, homlokkal, vagy karokkal érintve a földet. Ez a szokás Taizé-ben is. f. Számomra teljesen érthetetlennek tűnt a Taizé-i templomban hátukon fekvő fiatalok ima-póza, míg meg nem magyarázták, hogy a háton fekvő ember a legkiszolgáltatottabb. Aki áll, ül, térdel, vagy hason fekszik, az egy támadás esetén pillanatok alatt lábra szökken, és ellentámadásba mehet át. Míg a hátán fekvő ember bármi támadás ellen teljesen védtelen. Az így imádkozók ezzel a testhelyzettel kívánják Istennel szembeni teljes kiszolgáltatottságukat kifejezni. g. Szokás őskeresztény, ill. ószövetségi mintára a felemelt karokkal való imádkozás is. Valamennyi testtartásra jellemző, hogy nem görcsös, nem aszkézis a célja, legföljebb velejáró, kísérő jelenség.

18.1.4 Nem közömbös azonban lélegzésünk módja sem a. Mindenekelőtt belső súlypontunkat kell minél mélyebbre helyeznünk /Hara-gyakorlat/. Tudatos rágondolással testünk tagjait fokozatosan elengedjük /relaxáció/, testünk súlypontját egyre lejjebb visszük, egészen az alsó testükig, a köldök és összekulcsolt kezünk közé, azaz a Hará-ig.

137

b. Hasi légzés: Ezt külön kell gyakorolnunk, és amikor már megtanultuk ezt a légzésmódot, akkor mechanikus tevékenységek között kell ezt mindaddig tudatosan rágondolva gyakorolnunk, amíg ez már beszéd közben is magától megy, anélkül, hogy rá kellene gondolnunk. c. Lélegzésünknek egyenletesnek kell lennie, négyütemű váltakozásokkal: kilégzés kilégzés - szünet - belélegzés. d. A helyes, négyütemű lélegzés beidegződését kísérő szavak mondásával is elősegíthetjük. Ezek egyúttal lelkileg is átállítanak a mindennapi tevékenység köréből a nyugalmi, összeszedett állapotra. Ilyen segítő szavak lehetnek például a következők: elengedni - elejteni - egyesülni – megújulni, de lehetnek más, hasonló gondolattartalmú, lehetőleg azonos szótagszámú szavak is, melyeket ismételve megadom a lélegzés ritmusát. Az imádság elején és végén mély meghajlást ajánlanak, ami elősegíti az összeszedettséget és egyúttal tiszteletet és hálát is fejez ki. Szeretném megjegyezni, hogy a jógi, illetve zen-buddhista elmélkedés, jobban mondva szemlélődés tárgyatlan, célja a belső nyugalom megszerzése, a Nirvánába való bemerülés. Tehát a keleti szemlelődés eme előkészítő gyakorlatokat folytatja, mélyíti, és segítségükkel a teljes, néma csendbe, a Nirvánába szeretne eljutni. Ennek a gyakorlatnak igen jó hatása van az egész szervezetre, különösen az idegrendszerre. Nyugaton egyre több ilyen meditációs kör alakul, ahol eme keleti szemlélődési módokat gyakorolva szeretnék elérni testi-szellemi megújulásukat, pihenésüket. Természetesen mindezeknek semmi közük a keresztény szemlélődéshez, vagy elmélkedéshez, melynek tárgya és célja az Isten. Ennek következtében a jóga-, vagy zen-buddhista gyakorlatokat mi nem célnak, csupán csak eszköznek tekintjük a belső ima előkészítéséhez. Nyugaton egyre jobban terjed ez a módszer. „A francia katolikusok a zen-től várják, hogy visszataláljanak a misztika utjaira” - olvashatjuk egy cikk címeként. Mottója pedig: „Elmélkedj egész testeddel!” Mint már említettük, a tanulók között vannak olyanok, akik csak saját idegrendszerük megnyugvását, békét, pihentető kikapcsolódást várnak a zentől, melynek tudományát nem egyszer keleti mesterektől igyekeznek elsajátítani. A keresztények azonban imaéletük megújulásának elősegítését várják a zen-től, a test megfelelő bekapcsolódását az imába. A zen-elmélkedés eredetét egészen a Krisztus előtti ötödik századig vezeti vissza. A buddhista szerzetesek tökéletesítették, és használják - tanítják ma is. Ma már nyugaton is több kolostoruk van. Azonban vannak nem kis számmal katolikus szerzetesek is, akik rövidebb-hosszabb tanulmányútra vállalkoznak a keleti kolostorokba. Tudjuk, hogy Thomas Mertont is egy ilyen tapasztalat-cserére utaztában érte a halálos áramütés. Egyre több keresztény - katolikus - közösségben gyakorolják a zen-elmélkedést, sőt több kolostor alakított már ki külön erre a célra szolgáló házakat /bencések, domonkosok, betlehemi kistestvérek, stb./. A keresztény embernek eme magatartás elsajátításához sokat kell a gyakorlatokat ismételgetni. De már a gyakorlást is tartalommal kell megtöltenie. Minden alkalommal újból és újból a testtartás helyes felvétele, a hasi légzés gyakorlása, majd a négyütemű lélegzés gyakorlása a bevezető az ehhez tartozó kísérő szavakkal. Eközben a lélegzés négyütemű lépcsője mindig nyugodtabbá, mindig mélyebbé válik, ezzel valamiféle testi megújulás kezdődik. Ez a gyakorlat az „átalakulás lendítő-kerekévé” válik. Ez az alapgyakorlat magától mélyül egyre jobban.

18.1.5 Értelmi előkészület Amikor testünket ily módon előkészítettük, és ezzel tudatos és tudatalatti tevékenységünket is kellően ráirányítjuk az elkövetkező imádsága, kezdődik el a tulajdonképpeni értelmi előkészület.

138

Az egyes szerzők különböző szövegeket mutatnak be, melyek segítséget adnak ahhoz, hogy a testtartás és lélegzés segítségével eljussunk az elmélkedéshez szükséges lelki alapállapothoz. Ezeket a gyakorlatokat sokszor kell megismételni az egyéni szükségletnek megfelelően. Ilyen a keleti keresztények un. „Jézus-imádsága”, amikor is Jézus nevét ismétlik sokszázezer monoton egymásutánban, míg csak be nem áll a nyugalmi ima. Sokan ilyen meggondolással imádkozzák a rózsafüzért, melynek monoton ritmusa segíti elő a belső imát. Ilyen a szótagoknak értelem nélküli egymásutánjából kialakított ének, vagy imádság is. Klemens TILLMANN /az 1955-ben megjelent német katekizmus szerzője, sok szemlélődésre vezető tanfolyam vezetője/ negyven éves tapasztalatait több könyvben megírta. Az ő gyakorló szövegeiből szeretnék néhányat bemutatni. a. Elcsöndesedem…, minden elnyugszik..., mint amikor egy követ dobunk a csendes erdei tóba, de a keletkezett hullámok lassan-lassan elsimulnak…, mindig messzebb, távolabb…, egyre laposabbak, egyre ritkábbak a hullámok..., végül a víz teljesen csendes és mozdulatlan…, én is teljesen nyugodt vagyok… b. Időm van..., semmi se sürget…, mindentől szabaddá tettem magam..., az idő nem múlik…, az idő áll…, hatalmas, tágas léggömbként borul rám a végtelen idő... c. Összeszedett vagyok. Kívül nincsen semmi sem… Minden gondolat ebben a helyiségben összpontosul... Nálam, bennem... Mindig jobban és egyre közelebb jutok önmagamhoz... Nem koncentrálok, hiszen ezt akaratom hozná létre, hanem oldottan és nyugodtan gyűlik minden össze bennem... Egyre inkább vagyok én..., egyre közelebb vagyok önmagamhoz..., testemben..., mélységeimben… d. Laza és oldott vagyok. Mindent elengedek: homlokomat, mely elsimul és oldott lesz..., Eltűnnek a töprengés ráncai szemöldökeim közül, nincs több ránc a homlokomon sem... Olyan ez, mintha egy jótevő kéz simogatta volna végig… Elengedem a szemeimet, az arcomat, szinte érzem könnyű súlyukat is /lógásukat - ihr leichtes Hengen/… Elengedem államat, szájamat... Arcomon semmi szigorúság, inkább mosolygás... Elengedem a vállamat..., a jobb felső karomat… Érzem az izmok súlyát… Elengedem a jobb alsó karomat... Most a bal karomat, csípőmet, alsótestemet, medencémet..., felső combjaimat... Itt is érzem, amint oldottan lógnak az izmok. Ugyanezt megteszem az alsó lábszáramon is..., a lábfejemen, a lábujjaimon... Minden testrészem laza és elengedett. Szellemileg is elengedem magam: nincs bennem semmiféle görcs... Semmi félelem... Semmi gond... Semmi nyugtalanság... Semmi akarati feszültség... Semmi kötelességérzet... Semmilyen álarc... Semmiféle óvakodás, vagy tartózkodás… Semmiféle önmutogatás... Teljesen elengedem magam... Még a lélegzetemet is elengedem… Nem szabályozom... Úgy lélegzem, ahogy jön... Más lélegeztet engem... Most már minden szabad bennem, oldott, elengedett... Sok könyvet töltenek be az ilyen gyakorlatok. Hűséges gyakorlásuk révén teljesen elsajátíthatjuk ezt a magatartást. A következő, tartalommal teli gyakorlatok rávezetnek arra, hogy mindent kétféleképpen szemlélhetünk. Egy festményt, egy természeti tájat, stb. pl. megnézhetünk kívülről, felületesen is, azonban magunkba szívhatjuk azt összes érzékszerveinkkel is. S így mondanak is nekünk valamit, lehet szimbólikus jelentésük is, sőt Istenre is utalhatnak. Erre is szeretnék TILMANN-tól egy példát hozni: „Megyek. Magányos úton megyek. Semmi mást nem akarok, csak menni. Lassan észreveszem az Érthetetlent: Megyek. Nem tudom, hogy történik ez. Hogyan egyensúlyozom magam, hogyan mozognak a lábaim. Tudok menni, és nem tudom, hogyan. Intenzíven észreveszem ezt. Majd ez a gondolatom jön: Hová is mész tulajdonképpen? Mi valójában a célod? Istenre gondolok és az Ő Országára, és mindennek a beteljesülésére. E felé tartok. Hogyan?

139

Minden helyes tett által, minden nap, amelyen Isten szándékai szerint élek. Most is feléje tartok mindén lépéssel. Mert rendben van az, hogy én most itt megyek. Minden lépésem haladás Isten felé. Mindig közelebb, mindig közelebb. Ez nagyon intenzív, sőt lenyűgözővé válik. Tudom, hogy Ő hív, de azt is, hogy Ő kísér és vonz magához.” A gyakorlatok először csak 10 percig tartanak. Aki azonban naponta rendszeresen gyakorolja, észre fogja venni, hogy lassan egész magatartása nyugodtabb lesz. Később ki lehet ezeket terjeszteni 15-20-30 percre. A végén nem szabad hirtelen félbeszakítani, hanem lassanként felhagyni vele, és a testtartást részletekben ismét birtokba venni. Nyugaton általános az a nézet, hogy még a nem keresztény szemlélődés is olyan általános emberi értékekhez vezet, hogy ez a modern, túlfeszített ember számára elengedhetetlen. Többen ajánlják, hogy közép- és felső-iskolákban tantárgyként tanítsák, hivők és nem hivők részére egyaránt, amint ez Japán egyetemein történik.

18.2

Mi a teendőnk?

1. Mindenek előtt nem szabad nyugtalankodnunk a felkínált lehetőségek sokfélesége miatt. Nem szabad össze-vissza kísérleteznünk. Tudnunk kell, mi mindezzel a célunk, mi eme gyakorlatok értelme és célja, ezért ezek közül csupán egyeseket kell kiválasztani, melyekről úgy véljük, hogy alkatunknak megfelelnek, és kitartóan azoknál maradni. 2. A kiválasztott gyakorlatokat rendszeresen gyakorolni naponta legalább tíz-húsz percig, legalább heti öt napon át, vagy pedig ha erre semmiképpen nincs lehetőségünk, úgy hetente két alkalommal, hosszabb ideig. 3. Semmilyen gyakorlatot nem szabad csupán félig-meddig csinálni. Mindig gondoskodnunk kell arról, hogy ne zavarhassanak, ezt feltétlenül biztosítanunk kell. A gyakorlatok közben eleinte tudatosan ügyelnünk kell a testtartásra, mozdulatlanságra, lélegzésre, és arra hogy teljes nyugalomhoz és mélységbe jussunk. 4. Többet érünk egy ugyanazon gyakorlat többszöri ismétlésével, mint mindig újabb és újabb anyagok feldolgozásával. 5. A többi elmélkedéshez hasonlóan ajánlatos már előző este a gyakorlat anyagával foglalkozni. Csupán hosszabb idő elteltével kezdhetjük el ezt a szemlélődés módot, amikor a mélységbe érve, csupán csöndben várakozunk arra, ami bekövetkezik. 6. Ezeknél az elmélkedési módoknál egyáltalán nem előírás a csukott szem. Tanácsolják, hogy magunk elé a földre nézzünk. Aki gyakorlás közben nézni akarja a szöveget, az takarja be fehér papírral a szöveg többi részét, hogy csak egyetlen szöveg legyen a szeme előtt, hogy az ezáltal hatni tudjon, és semmi se terelje el a figyelmet. Ugyanez érvényes a képelmélkedésekre is. 7. Ezzel egyidejűleg mindennapi életünkben is azonos alap-magatartásúvá kell válni, már amennyire ezt tevékenységünk lehetővé teszi. Figyeljünk föl azokra a tapasztalatokra, melyeknél elcsodálkozunk, vagy melyeknél spontán elmélkedés következik be. Minden alkalmat meg kell ragadnunk, hogy az oldott nyugalomba visszatérhessünk. 8. Minden olyan elmélkedés, mely Istent keresi, meg kell, hol valósuljon az életünkben. Nem válhat csupán gyakorlássá. Az is imádság, ha hallgatva, csöndes békében vagyunk Istennel. Azonban jól tesszük, ha egy-egy ilyen hallgató nyugalmat is szavakba foglalt imával zárunk le. Tudjuk, hogy csalhatatlan módszerek nincsenek „és Istent senki más nem tudja elérni, csak az, aki minden módszeren túl engedi, hogy kegyelme elragadja” /Raguin/. Adja Isten, hogy ez az ismertetés is hozzásegítsen bennünket ahhoz, hogy eljussunk a belső imához.

140

19 Lélekben és igazságban imádkozni. (Vázlatos gondolatok) (Kb.1979) Aki az Utat akarja járni, naponta meghatározott időt és benne csendet kell biztosítania imaéletére. Ezt a keretet senki sem nélkülözheti, de a tartalomra nézve, beleértve a módot is - számunkra egyetlen norma lehet ebben is, a mi Urunk Jézus Krisztus szava: „Lélekben és igazságban” (Jn 4,24.) Lélekben, azaz mindig a Lélektől indítva, az Ő szavát hallgatva: mit mond, mit kíván tőlem ma, itt és most? És igazságban. Azt gondolom, akkor imádkozom „igazságban”, ha úgy beszélek Istenemmel, ahogy az belőlem, egyéniségemből fakad: ♦ ha értelmi-típus vagyok, az Isten-portré egyre jobb megközelítésével tudom Őt szeretni imámban /és életemben/, ♦ ha gyakorlati típusú, feladataim konkrét megbeszélésével az Ő színe előtt. A reggeli elmélkedés-imádkozás elején nagyon jó elolvasni a napi evangéliumot, de nem biztos, hogy az indít majd az elmélkedésre, szemlélődésre, beszélgetésre, vagy éppen a nyelveken imádkozásra, hanem esetleg valami rám nagy hatást tett vers, vagy próza, festmény vagy zene, vagy saját egyéni problémáim. Viszont, ha magamra erőltetek tőlem idegen kifejezéseket, tartalmakat és formákat azért, mert ez egy teológiai „divat-áramlat”, vagy mert egy általam nagyra becsült teológus, vagy talán mert egy nagyon szeretett személy ajánlja, - ez „nem-igazságban” való imádság. Előbbi mondatomban említettem a formát, de erre még egy pár szóval szeretnék kitérni. Ahogy a tartalomnak, úgy az azt segítő eszköz-jellegű formának is belőlünk kell fakadnia. Neveltetésünk, körülményeink, belső igényeink alakítják ki, hogy pl. leborulva tudunk-e jobban az Istennel beszélgetni, vagy az íróasztalunk mellett állva kitárt karral, vagy éppen háton fekve... Bármelyiknek a magunkra erőltetését, a „kísérletezést” Isten szeretetének megtapasztalására - a magam részéről egy kicsit hazugságnak, egy kicsit istenkísértésnek érzem... Az érzelem, a megtapasztalás kikényszeríteni akarása nem lehet Istennek tetsző. Jobban tudja Ő, hogy kinek-kinek mi válik javára, és megadja azt a kellő időben bölcsessége és szeretete alapján. A mi feladatunk csupán egy: szüntelenül imádkozni Lélekben és igazságban.

20 A hétlépcsős szendvics ima (kb.1980) (Témavázlat Barcza Barna ismertetője alapján. Az imádság és meditáció ötvözése.) • Az imádságban: én fogalmazom meg a problémámat, elsődlegesen és alapvetően én szövegelek és Isten (meg)hallgat. Az alapállás egy férfias, indító attitűd. Itt ennél fogva elsősorban az hangzik el, ami nekem fontos. A probléma szavakkal való kifejezése egyébként is csak közelítés, amelyben a szavakat burkoló görbe megpróbálja leírni a problémát. Az imádságban én szövegelek többet, és Isten jut kevesebbszer szóhoz. Jóllehet a természetes és hasznosabb az lenne az Isten-ember kommunikációja során, ha az Isten szerepe lenne domináló a beszélgetés során. Eme próbál segíteni a meditáció. • A meditáció: helyre próbálja állítani a feje tetejére állított relációt. Én veszem fel a női alapállást, a befogadó attitűdöt. Hagyom, elősegítem, hogy Isten jusson szóhoz, áramoljon belém. Ezért a meditáció előkészítése során befogadóvá kell alakítanom önmagamat.

1. Első lépcső: „hittel lélegzés”, vagy „hitben lélegzés”. Visszatalálás Istenhez, önmagam befogadóvá alakítása ellazítás, relaxáció, és az asszociációk kiszűrése útján. Az egyre teljesebb belső-csend megteremtése, elmélyülés

141

(a hétköznapi, nappali "β"-szintről /ahol az agy által termelt elektromos hullámok CPS értéke >14/, "α"-/14-7/, "θ"-/7-4/, és "δ"-/<4/ -szintre eljutás.). Az elmélyülést segíti a visszaszámlálás 10 - 1-ig lassan, s közben az egyre mélyebbre-jutásra koncentrálva ütemesen ismételjük: „mélyebbre jutok”, „még mélyebbre”. A hittel lélegzés a keleti népeknél megfelel az univerzum-energiája beszippantásának. Aura - mosás. „Csak az Atyát akarom beengedni” tudat elmélyítése, egy hétfázisú, egyenletes ütemű légzés-gyakorlattal. Időtartama: 4-5 perc. 1 - 4-ig belégzés, közben ütemesen ismételjük: „Atyám, Atyám...” (jobb-orrlyuk befogva, bal - orrnyíláson levegő beszívás) ⇒ az isteni-erő beszippantása; 5 egy ütemet benntartva a levegőt az Atyára koncentrálunk, (mindkét orrnyílás befogva)⇒ az isteni-erő tisztító, átmosó hatásának érvényesítése; 6 - 7-ig kilégzés, ⇒ kifújjuk, kitisztítjuk önmagunkból a „nem-istenit”, (bal orrnyílás befogva, jobb orrnyíláson levegő kifújás).

2. Második lépcső: „bűnbánat”. Lelkiismeret-vizsgálat, kiértékelés. Mi volt pozitív, és mi negatív az elmúlt napomban, időszakomban?

3. Harmadik lépcső: öngyógyítás. Az Isten erejével végigpásztázom a testemet (felülről lefelé). Ahol bizsergő érzést érzek, ott megállok egy kis időre, ott tartózkodom, és az isteni erővel masszírozgatom (alacsony pl. 10-es frekvenciával) a „beteg-gócot”. Ez egy ön-szuggesszió, azaz szellemem tanítása arra, hogy irányítsa testemet. Majd megparancsolom agyamnak, hogy termelje a szükséges anyagokat, enzimeket..., amelyek testem egészséges funkciójához kellenek.

4. Negyedik lépcső: imádság másokért, mások gyógyítása. „Táv-gyógyítás”, az isteni erő másokra irányítása.

5. Ötödik lépcső: probléma – megbeszélés „Bokorbeli ima” ⇒ téma-bevitel, téma-megbeszélés, következtetések, teendők...

6. Hatodik lépcső: Meditáció Elmélyülés, és a női-, befogadó-attitűd felvétele. ⇒ Vissza-számlálás (belső-szobámba vezető tíz lépcső), s közben mondogatni: „mélyebbre megyek, még mélyebbre”... ”Váza-elmélet”: a belső szobámban elhelyezkedem egy kényelmes fotelban, és magam elé képzelek egy átlátszó s akkora magas vázát, mint amilyen én magam vagyok ülő állapotban. A vázát képzeletemben szépen kidíszítem, majd mind az öt érzékszervemmel (látás, tapintás, hallás, szaglás, ízlelés) körben letapogatom. Közben a nézőpontomat változtatgatom, de úgy, hogy közben magamat is látom /a vázán keresztül/ eredeti ülő állapotban. Tapintás közben a földet is megérintem („leföldelem” a vázát), hogy majd a hirtelen, nagy mennyiségben belém áramló isteni energia el ne „égessen”(a „túltöltődés” meg ne zavarjon). Belebújok a vázába, s belülről szemlélem azt. Majd mikor már kívülről és belülről is alaposan letapogattam, birtokomba veszem olyannyira, hogy eggyé válok vele. Én leszek a befogadásra váró, és erős váza. Erős = férfiasan szilárd; befogadásra váró = nőies, befogadó. Átélem mindkét érzést külön-külön, és végül egyszerre is. Majd 10-percig így maradok, és vágyakozva várom, hogy Isten betöltsön.

7. Hetedik lépcső: Hálaadás Megköszönés, kiértékelés, hálám kinyilvánítása.

142

ISTEN ÉS EMBER TOTÁLIS TALÁLKOZÁSA

21 Isten-megközelítések (1979) Mottó: „Orcád csodálatában elmerültem, Fülem merengett égi, szent zenén; Bocsásd meg, hogy fényedtől részegülten A földet elfeledtem én!" (Schiller)

Témavázlat Bevezetés 1. A totális Isten-megközelítés: a hit, 2. Milyen a mi szerelmes Istenünk? a. A statikus Létteljesség robbanása b. A funkcionáló Létteljesség robbanása c. Kiegészítő megjegyzések: 1, Vonatkozási kategóriák 2, Végső léttörvények 3. Idő vagy időtlenség? 4. Időtlenség az időben d. Egy szentírási egybevetés: Jn 17, 3. Következmények, belátások, felismerések, elhatározások, Befejezés

Bevezetés Ha Istennel beszélünk, rendszerint önmagunkról és ügyeinkről szoktunk Vele beszélgetni; jobb esetben mieinkről, embertársainkról. Nagyon ritka eset azonban, hogy valaki Istennel Istenről beszélgessen. Az utóbbi időben huzamosan ezt próbáltam meg. „Uram, mutasd meg magad, hogy megtudjam ki vagy, és el is mondhassam, hogy milyen vagy! Lebbents föl fátylakat, Te titokzatos Idegen, Te távoli és rejtett Más-Valóság, és tárd föl magad Te hihetetlenül közelről ölelő Szerető! Szenvedem, hogy olyan nehézkesen tudok csak Feléd kecmeregni. Csodáltasd meg magad, hogy szárnyakat kapjon lendületem! Ha egyszer felfogok valamit más-voltodból, talán ki tudok fordulni saját szűkösen kicsi önmagamból!” És az Úr segített, mert Ő sose hagyja magára kapaszkodó gyermekét. Küldött szikrákat, látásokat. S ha ezekből oly keveset tudok érthetően elmondani, annak saját korlátaim az oka. Ám az is igaz, hogy ettől kezdve sokkal jobban szenvedem gyengeségeimet, mert átélem felelősségem, amellyel útjába állok Isten közölhetőségének és befogadhatóságának. Ugyanakkor nagyon megnövelte örömömet is, mert Őt egyre mélyebben megcsodálni már majdnem a boldogság, és Őt teljes értékűen viszontszeretni már tényleg a teljes boldogság. Szeretném, ha úgy vennétek körül most ebben a közös Isten-megcsodálásban, hogy egy időre félretennétek minden előítéletet és kritikát, hogy azt csak utólag vegyétek elő, miután már tényleg megláttátok Őt. Egymás kezét most ennek a gondolatnak a belátásával fogjuk meg: „Minél igazabb az Isten-megközelítésem, annál igazabb lehet az életem.”

21.1 A totális Isten-megközelítés: a hit „A legizgalmasabb kaland: az ember kalandja Istennel” - mondja Chesterton. Igen, mert az embert igazán csak olyan feladatok lelkesítik, amelyek meghaladják erejét. Olyanok,

143

amelyek minden képességének megfeszítését igénylik: az értelmét, hogy „letapogassa”, az akaratét, hogy elinduljon feléje, és az érzelemét, hogy átölelje. Rendszerint nem minden képességünk, hanem csak valamelyik nyúl ki Isten felé; vagyis lesznek értelmi, akarati és érzelmi főprofilú Isten-keresések. Eme egyprofilú utcákba belemenve hamarabb jutunk zsákutcába, Helyesebben, zsákutcának éljük meg azt, amelyben pedig másik két képességünk tovább tudna segíteni. Az Isten felé vezető úton olyan torlaszok vannak, melyek csak a három képességgel együtt, - sőt még a közösségi komponenst is ide kell számítani negyediknek - hengeríthetők el. A csak értelmileg kereső hamar belátja végességét és elégtelenségét az egészen „Más”hoz képest. Így már se akarata, se szíve nincs a kilátástalan úton tovább erőlködni. A csak akarattal kereső - bár nagyon jelentős lépést tesz azzal, hogy szabadságát odaadja Istennek - nagy jóakaratában a sötétben olyan akadályokba ütközik, melyeket megfelelő világításban könnyen kikerülhetne, végül is elfogy lendülete. A csak szívvel kereső - bár leghamarabb ér célba az átölelést illetően - a gyorsan elnyert örömöt nem fogja mások érdekében kamatoztatni, egyrészt, mert nem tudja érthetően megmutatni örömének tárgyát, másrészt - és éppen ezért - megelégszik eme öröm elnyelésével, és ezzel előbb-utóbb diabolikussá /elnyelővé/ válik. .Amikor az Isten az embert szólítja, ez a szólítás az egész embernek szól. Olyan jelentős, annyira egzisztenciát érintő ez a szólítás, hogy nem lehet rá egy-két odavetett képességgel válaszolni. Totalitást kíván. A feladat szédületessége, a kaland egyetlensége meg kell, hogy mozgassa azt a legmélyebb pontunkat - hiszen a szólítás éppen ott hangzik el - ahol a három képesség még egyetlen a személyiség gyökerében. Ahogy a nemes paripa felhorkan gazdája megérzett közelségére, úgy kell „felhorkannia” énünknek az Úr közelségére, szólítására. Ez a „felhorkanás”, ez a - chestertoni szóval - kalandra felajzottság azonnal megmozgatja mindhárom képességünket, sőt jobb esetben arra indít, hogy kinyújtsuk kezünket testvéreink felé. Így a totális Isten-megközelítésnek az értelmiakarati-érzelmi lendülései mellett negyedik komponense a közösségi Isten-tapasztalás. Magunkban is, másokban is tapasztaljuk az egy-profilú Isten-megközelítések elégtelenségét, vérszegénységét. A parciális /részleges/ Isten-megközelítéseknek több a hátránya, mint az előnye. Jézus az igazi Istenre találást a hit szóval fejezte ki. Ezt akarta felszítani mindenkiben, és ez volt meg Őbenne is hiánytalanul. Ez a hit tehát nem lehet más, mint a totális Isten-megközelítés: a négy-komponensű rátalálás: értelmileg, érzelmileg, akaratilag és közösségileg. Ha hiszek, okkor látok, ha hiszek, akkor szerelmes vagyok, ha hiszek, akkor feltétel nélkül odaadom magam, s ha hiszek, akkor fogom a testvér kezét, hogy magammal vigyem. A hit lélektana tehát ilyen fázisokban ragadható meg: Rácsodálkozom Istenre, rendszerint Jézus segítségével. Belőle egyre többet látok és értek. Második fázis: előbb vagy utóbb fölfűtődik a lelkem, megittasul a szívem, energiagazdaggá válik akaratom kilövőállásra helyezett rakétája. Harmadik fázis: a begyulladt rakéta kilövődik, megindul a cselekedetekben is valósuló odaadás, az akarat segítségével záródó viszontszeretet. Ám ez az akarat, ha helyes volt az értés és jó a beirányzás, akkor a testvéreken keresztül ér vissza Istenhez, hiszen Istennek ők épp olyan fontosak, mint én, tehát a legideálisabb, ha együtt szeretjük vissza Őt. Ez ismét visszahat érzelmemre, indít újabb értelmi erőfeszítésekre, ezek újabb felfűtést eredményeznek, és i.t. Mivel az élő hit, vagyis az Isten-megragadás totalitása rendkívül hatékony az Isten Országa létrehozásában, ezét a nagy ellenlábas, a Gonosz, itt okoz legtöbb zavart. Inkább eltűri az egyprofilú kifutásokat: nem bánja, ha valaki ragyogó észkombájn, nem bánja, ha valaki gigantikus teljesítmény-rekorder, nem bánja, ha valaki fuldoklóan érzelmes, még azt sem, ha valaki kiváló szervező - csak azt nem akarja, hegy ez a négy együtt és egyensúlyban legyen. A gonosznak hitünket kikezdő csapdái tehát kétirányúak: 1. eltúlozni valamelyik, de egyik komponens jelentőségét, 2. leértékelni a többi háromét. 144

Ezzel szemben hitünk csak akkor lehet élő és szilárd, ha mind a négy komponensnek egyaránt ugyanolyan jelentőséget tulajdonítunk, sőt tudjuk azt, hogy ezek mindegyike csak a többivel kölcsönhatásban erősödhetik és csak a négy együtt tornázódhatik fel a kivárt magasságokig. Bizony, sokszor belesétálunk valamelyik csapdába. Közöttünk is többször hallani olyan testvérről, aki valamelyik területet túlhangsúlyozza, kikiáltja egyedül üdvözítőnek, miközben a többit alábecsüli. Az egyik a „nagy-okosokat” mosolyogja meg, a másik a szívembereket. Van, aki csak a teljesítményeke-t hangsúlyozza, van, aki a közösségi imát. De jó volna, ha fölcsillanna előttünk a hit nagyszerűsége, vagyis totalitása! Őrvizsgáló kérdések: Totális-e az Isten-megközelítésem? Ha netán parciális, melyik van túlsúlyban? Melyik hiányzik teljesen? Mit teszek a vérszegény képességek fölszítására? Törekszem-e a totalitásra, vágyom-e az élő, hegyeket is mozgató hitre?

21.2 Milyen a mi szerelmes Istenünk? Amikor az ember Isten-képűségéről beszélünk, gyakran használjuk a „lenyomat”, vagy „tükröződés” kifejezéseket. Most arra figyeljünk föl, hogy az Isten nem csupán „lenyomat”, hanem „tükröződés” is. A tükörkép pedig bizonyos vonatkozásban fordítottja az eredetinek. Ez most azért kerül figyelmünk középpontjába, mert „Szeretet és vágy” címen elmélkedő testvérünk tavaly arra az örvendetes eredményre jutott, hogy az „adás” mellé bizony oda kell tenni a „vágy” mozzanatát is, akár az Istenről, akár emberről legyen is szó, akár a kettő viszonyáról. Ezt megelőzően - a tavalyi lelkigyakorlaton - arról elmélkedtem, hogy az Istent nem az adás teszi boldoggá, hanem az adás-kapás egyensúlya. Eme betáplálásokkal is fölszerelve beszédbe elegyedtem az Úrral: mit mond magáról, az ember miben tükörkép, miben lenyomat? Nem lehetne e téren is jobban megérteni Őt? Így születtek az alábbi sorok.

21.2.1 A statikus Létteljesség robbanása. A véges ember esetében indokolt kiindulási motívum a kapás-igény, mert a rész-lét valamilyen szempontbál mindig üres vagy részben telitett, így elemi vágya van a fölvétel után. Isten azonban a Létteljesség. Elsődlegesen nem kapni, hanem adni akar. „Fel kell robbanni ettől a rettentő tökéletességtől” - mondhatná az Atya, s erre „körül néz”, kinek adhatna belőle, kivel oszthatná meg. A Létteljesség birtoklása egyedül elviselhetetlen, csak megosztva birtokolható. Próbáljuk logikailag átgondolni! Az Ősvalóságnak is van egy „big-bang”-je, egy ősrobbanása: a Létteljesség statikuma Szentháromsággá robban, mert csak így funkcionálhat. A Létteljesség egy Ősvággyal: a kapcsolatteremtés vágyával terhes. Az Ősvalóság akkor lép ki a nem-létből, amikor feszülni kezd, amikor az áramlás, a kapcsolatteremtés vágyával lesz terhes. Ez a vágy robbantja fel és teszi funkcionálóvá, teszi a statikus feszülést dinamikus Valósággá. Beszélhetünk tehát az Istenen belül is az Istent létrehozó ősrobbanásról. Nevezzük ezt első számú „big-bang”-nek. Az Ősvágy robbanása először létrehozza a Külön-léteket, a Pólusokat vagy Személyeket /Atyát és Fiút/, melyek /vagy Akik/ ellentett töltésűek: dipolárisak, hogy ezek egyenlőtlen töltöttsége miatt létrejöhessen a feszültségkülönbség kiegyenlítődése: a kapcsolatteremtő áramlás. Az Ősvágy tehát úgy elégül ki, hogy a „külön-léteket” nem engedi eltávolodni egymástól, hanem összekapcsolja őket funkcionáló egységgé. Ennek első fázisában az Atya ellenállhatatlan erővel közli a Létteljességet a másik pólussal: a Fiúval. Az Atya tehát ad, s a Fiú vágyik ezt felvenni. Ha az Isten Léttartalmát Léleknek nevezzük, akkor ezt így mondhatjuk el: az Atya a Lelkét egészen átadta a Fiúnak, aki erre vágyik, vagyis megkapni akarja. Abban a fázisban, amikor az Atya teljesen átadta, a Fiú teljesen megkapta a Lelket, az Atyát eltölti a mindent-adás boldogsága, ugyanakkor a „kiüresedés”, a „kiszolgáltatottság” folytán a Lelket megkapni akarás vágya. Eme fázisban a Fiú válik adóvá, az Atya 145

megajándékozottá. Az ősrobbanás tehát éppen abban realizálódik, hogy létrehozza a funkcionáló Létteljességet: az agapé-áramlást: a dzoét. Az Atya a Lélek átárasztásával öleli át a Fiút és várja az ugyanilyen tartalmú visszaölelést. Az adás-kapás vágy tehát a Létteljesség lüktetése, mely az Atyát-Fiút tekintve fél fázissal eltolódik. S ha a Lelket is velük egyenrangú pólusnak tekintjük, akkor mondhatjuk, hogy az Istenben egyharmados /120°-os/ fáziseltolódással lüktet az adás-kapás vágya, és mivel e hézagtalan fázisok miatt mindhárom lüktető pólus minden vágya kielégül, ezért futódik föl maximális „hőfokra”, vagyis a második robbanásra: a „boldogság robbanására” az Isten. De erről később. Most csak az adás-kapás ritmikus egyensúlyának meglátása fedezteti fel velünk az Isten boldogságát. A logikai megfontolások közben se tudom elrejteni egyre növekvő hitemet és fokozódó szeretetemet, s legalább egy mondat erejéig ezt mondom: Az Isten egy olyan „lüktető Szív”, amely hárompólusosan lüktet, és ez a lüktetés az egymás átölelése, mégpedig egymás totális átölelése az egész Léttartalommal. Az előző pontban a hitet totális Isten-megközelítésnek neveztük. Ha most tágabban fogalmazom a hitet: a hit a személyek totális megközelítése ill. elérése, akkor a hitet az Istenben is megtalálhatjuk, mint a lehető legteljesebb személyiség-megközelítést, és ennek következtében a lehető legteljesebb személyiség-kibontakozást. Még egy kicsit pontosítunk. Az Istenben tehát az Ősvágy vagy Ősérzelem: a kapcsolatteremtés, a közösségformálás vágya. Ez az Ősvágy ténylegesen mindig vagy az adásvágy vagy a kapásvágy megjelenésében realizálódik, aszerint, hogy birtokolja vagy hiányolja a teljességet. Ha szabad a megszokott vonatkozási pontokat most pólusoknak nevezni, akkor a hárompólusú Istenben az 1-es pólus az Atya, aki a birtokolt Léttartalmat leadja, a 2-es pólus a Fiú, aki a Léttartalmat felveszi, és a 3-as pólus a Lélek, aki a Léttartalmat „szállítja”. Ebben a modellben leginkább a kapcsolatteremtő pólusba helyezhetjük el az Ősvágyat, a kapcsolatteremtés vágyát. Ezt a nyilvánvalóságot csupán azért említem, hogy amikor majd arról elmélkedünk, hogy az Isten az embert is bele akarja vonni a maga életébe, akkor e feladatban is a kapcsolatteremtés vágyától terhes Léleknek van döntő szerepe. Miért boldog az Isten? Mert tud adni és tud elfogadni és ezáltal tud közösséget formálni. Még egy fogalmazás: Az Isten léttartalma: a Szentlélek két dipoláris pólus: az Atya és Fiú között úgy teremt kapcsolatot, hogy - a Szentlelket is beleértve - eme hárompólusos rendszer szimmetriája és léttartalmi adása-kapása is hárompólusosan lüktet. Hogy a Szentháromság pólusait a teremtett világban, vagyis az analóg létben és léthelyzetekben is értelmezni tudjuk, ezért most próbáljuk definiálni az Istenen belül. Atya az, aki első fázisban birtokol, tehát vágyódik adni; második fázisban ad; harmadik fázisban vágyódik elfogadni. A negyedik fázis azonos az elsővel: mivel elfogadott, tehát ismét birtokol. Fiú az, aki első fázisban vágyódik elfogadni, második fázisban elfogad, tehát birtokol; harmadik fázisban vágyódik adni, tehát ad, s a negyedik fázis azonos az elsővel. Szentlélek az Isten áramló, életté váló Léttartalma, aki első fázisban a kapcsolatteremtés vágyától terhes; második fázisban robban és létrehozza a külön-lét két pólusát; harmadik fázisban árad, összeköt, kapcsolatot teremt, szállít, vagyis él. Így mondhatjuk, a kapcsolatteremtés, a közösségformálás vágya a Szentlélekben lakozik, és az Atyában és Fiúban esik szét adás és kapás, leadás és befogadás vágyára. Azt is mondhatjuk, hogy az Atya és Fiú szerepkör - az adást-kapást illetően - csak fázisban különbözik egymástól. E szerepkörök tehát egymás között felcserélhetők, illetve állandóan felcserélődnek. Ugyanakkor a Szentlélekkel nem felcserélhetők. Ezt így mondjuk: Atya és Fiú a Szentlélekben szimmetrikus.

146

Ma még bizonyára meredeken hat ez a fogalmazás: Isten kétszemélyű /kétpólusú/, közös léttartalmú ősvalóság, ahol a Léttartalom áradása hozza boldogító kapcsolatba a bizonyos szempontból ellentett előjelű személyeket /pólusokat/. Az Atya-Fiú jelleg azonban nemcsak abban ragadható meg, hogy az első fázisban az Atya ad, a Fiú elfogad. Mélyebben is megragadható ez a különbség. Az Atyát nemcsak az teszi Atyává, hogy az első fázisban birtokolja a Létteljességet, hanem az is, hogy ezt mindenkor a magáénak éli meg, Akkor is a magáénak éli meg, amikor szeretetből átadja a Fiúnak. A Fiú pedig nemcsak az első fázisban vágyik az Atyától mindent elfogadni, hanem amikor elfogadja, akkor is úgy éli meg, hogy ez az Atyáé. Ez utóbbi igazolására nagyon sok jézusi kijelentés áll rendelkezésünkre. Mindent úgy él meg, mint az Atyától kapottat. Legyen bár az tanítás, küldetés, Lélek, akarat, stb. Most tehát így módosítjuk az Atya-Fiú-Lélek, 1-2-3 pólus meghatározását: A három pólus elnevezései: 1. /Atya/, aki birtokolja a Létteljességet, mint sajátját, de a kapcsolatteremtés ősvágyától indíttatva odaadja annak, Aki ezt be akarja fogadni, azért, hogy Őt teljessé tegye, s ha már odaadta, akkor vágyik utána, hogy visszakapja, mert akkor nem hiába adta oda, hiszen ajándékozásával a másik befogadás-igényét kielégítette, és Őt a teljes-értékű adásra ösztönözte. 2. /Fiú/, aki vágyik befogadni a Létteljességet, hogy ezáltal az ősvágytól indíttatva kapcsolatba kerüljön azzal, aki a Létteljességet sajátjaként birtokolja, majd a birtoklástól feltöltődve ugyanolyan totalitással, ahogy Ő megkapta, visszaadja annak, akit az megillet, mint sajátja. 3. /Lélek/, az isteni Léttartalom, mely egyedül nem birtokolható, ezért vágyik arra, hogy kapcsolatot teremtsen az előző két pólus között, hogy áradhasson közöttük, mint maximálisan boldogító életáramlás, szeretetáramlás. 1. pólus: birtokló, adni-vágyó, adó, kapni-vágyó, elfogadó. 2. pólus: elfogadni-vágyó, elfogadó-birtokló, adni-vágyó, adó. 3. pólus: kapcsolatot teremtő, áradó isteni Léttartalom. Mivel a filozófia minden valóságon, így az Istenen belül is megkülönböztet tartalmat és formát, ezért beszédmódunk így alakul: Az Isten formája léttartalmára nézve szimmetrikus elrendezettségű és léttartalmából kifolyólag áradó jellegű. A tartalom és forma dinamikusan harmonikus egysége, mint elrendezettség, /Brandenstein szavaival: alakulati valóság/: az Isten szépsége, mint élmény: az Isten boldogsága. Az Isten szent, mert az isteni Személyek a legteljesebben odaadottak, egymást a hit csúcsán /maximumán/ közelítik meg, és érik el. Az Isten jó, mert az isteni Személyek mindent odaadnak. Az Isten szép, mert elrendezettsége szimmetrikus, funkcionálása közösségi és élete háromfázisosan lüktető. Az Isten igaz, mert minden úgy valósul meg, ahogy belső törvénye megszabja. /Törvény = időszimmetrikus elrendezettség. Érzéketlen minden idő-transzformációra./ Isten belső törvénye: szimmetria és kapcsolatteremtés. Az Isten boldog, mert az isteni Személyek mindent megkapnak, amire vágynak, mert Aki után vágynak, azzal eggyé lehetnek a legteljesebb léttartalmú egymásba-hatolással, és mert mindezek megvalósulása boldogító szédülettel lüktet. Adódik egy meghatározás Istenre: Isten a Létteljesség optimálisan funkcionáló megvalósultsága és legszebben elrendezett alakítottsága. Röviden: a szeretet boldogága. Végeredményben tehát e pontban ide jutottunk: A statikus Létteljesség robbanása: a Szentháromság.

147

21.2.2 A funkcionáló Létteljesség robbanása Ahogy a Létteljesség egyedül nem birtokolható, úgy a funkcionáló Létteljesség egyetlen áramlási körben nem „elviselhető”. Az elsőnek következménye a Lét robbanása, a másodiké a Boldogság robbanása. Azt mondtuk, hogy az Istenben egyharmados fáziseltolódással lüktet az adás-kapás vágya - és természetesen az adáskapás ténye is - s mivel e hézagtalan fázisok miatt mindhárom lüktető pólus minden vágya kielégül, ezért futódik fel maximális hőfokra, vagyis a boldogság robbanására az Isten. Ez a boldogság-robbanás hozza létre az Istenen kívüli világot azzal a céllal, hogy közölje vele a Maga megélt boldogságát. /Csak megjegyzem, hogy az az ősrobbanás, amit mi a teremtés kezdetéként értelmezünk, ugyanaz a robbanás a mi oldalunkról nézve, ami a boldogság robbanása az Isten oldaláról tekintve./ Az Isten csak úgy tudja közölni a maga boldogságát, ha létrehoz egy másik Szentháromság módjára funkcionáló közösséget: áramkört. Nevezzük ezt a második áramkört: Szentháromság típusú áramkörnek. Létrejön tehát a világ, hogy a világon belül mint annak fejlődési csúcsa - létrejöhessen az ember: aki potenciális alanya lehet az Istennel kapcsolatba-lépésnek. Ezt régen úgy mondtuk, „hogy az ember belekerülhessen az Isten életébe.” Hogy belekerülhessünk az Isten életébe, az egyet jelent azzal, hogy egy Szentháromság típusú közösség valamelyik pólusa legyünk. Az Isten három pólusa közül valamelyiket fel kell vennünk. Az Atyáét nem vehetjük fel, mert nem birtokoljuk a Létteljességet, hiszen rész-lények vagyunk. A Lélek pólusát sem vehetjük fel, hisz Ő a Létteljesség, vagy annak hordozója, szállítója, áramoltatója. De fölvehetjük - legalábbis részlegesen - a Fiúét, amennyiben valamennyit befogadhatunk és visszaadhatunk a Létteljességből: a Szentlélekből. Miután a második big-bang nyomán megindult az anyagvilág kapaszkodása emberek létrehozására - természetesen ez a folyamat már időben szétterülő - s létrejöttek emberek, attól kezdve a Szentlélek állandó „bombázásokkal”, belső ösztönzésekkel Istenbefogadóvá és Istent vissza-szeretővé akarta formálni az embert, vagyis elkezdte az anyagvilágban a Fiú pólus kimunkálását. Ezt a munkát nagyban akadályozza az anyagvilág Istent leárnyékoló hatása. Ráadásul a Szentléleknek az embereket egyenként kell megszereznie és megformálnia erre a Fiú-pólusú magatartásra. Eme „részlet-munka” célja végeredményben az, hogy megfelelő „nagyságrendű” partner lépjen közösségbe az Atyával. Ezt a munkát valakinek fókuszálnia és koordinálnia kellett. Ez a valaki: Jézus Krisztus: a Fiú-lehetőségek /emberek/ közé érkező valódi Fiú. Hogy partnerré váljunk az Atya számára, ahhoz Jézusban válunk „Isten-méretűvé”: Fiúvá. Jézus az, aki önmagában egységgé akarja kovácsolni az emberiséget, hogy egy pólusként fogadja el és viszonozza az Atya ölelését. Ez számunkra a következő felismeréseket eredményezi. Jézus azért jött, hogy teljesen azonosítson, egyesítsen magával, olyannyira, hogy ha az Atya ránk néz, a Fiút lássa. Az Isten tervében tehát embernek lenni annyit jelent, mint Jézussal a legteljesebb mértékben totálisan, vagyis hittel azonosulni, és ezáltal az Atya számára Fiúvá válni. Talán így érthető igazán a Corpus Christi Mysticum: a Krisztusban eggyé-váltakba beárad a Szentlélek: az Isten élete. Minél teljesebb ez az eggyé válás, ez a hit Jézusban, annál teljesebb a Lélek beáradása és annál teljesebben tudjuk a Lelket visszaáramoltatni az Atyába: annál istenibb életű lesz ez a második áramkör, ez a Szentháromság típusú áramkör, vagyis annál teljesebben belekerülünk az Isten életébe: annál eredményesebb az Isten boldogságának robbanása, Egy-két meggondolás Isten és világ eme kapcsolatában: A szerelmes is valahogy felhívja magára a figyelmet. Ha vágyik arra, hogy viszontszeressék, kell hogy megmutasson magából valami értékeset, valami szerethetőt. A szerelmes ember sokszor többnek és jobbnak is mutatja magát, mint amilyen, csakhogy elnyerje a másik szeretetét. - Isten is felhívja magára a figyelmet. Ő is meg akarja hódítani

148

a szeretett embert. Isten azzal hódit, hogy megmutatja magát úgy, amint van: megmutatja, hogy Ő teljes, tökéletes, hogy a legszebben elrendezett, hogy a legharmonikusabban és legcsodálatosabban funkcionál. Istenen belül, ha a Szentlélek el árkarja érni a Fiút, a Fiú a teljes befogadásra készen áll. Ebben a másik áramkörben, ha a Szentlélek el akarja érni az embert, előbb „provokálnia” kell, fel kell szólítani, és fel kell készíteni a befogadásra. Ez a felkészítés időigényes és fejlődő jellegű. Valójában csak az tudja a Szentlelket befogadni, aki kész Őt továbbítani, aki tehát kész viszontszeretni. A Szentléleknek tehát az is feladata, hogy miután Jézusban nagyon plasztikusan megtapasztalható lett ez a Szentháromság típusú áramkör, a többi embereket is ilyen Jézus-pólussá, kovácsolja össze. Meg kell indulnia tehát emberiség szinten egy horizontális egybeötvöződésnek, hogy az egész emberiség egyetlen pólussá: Fiúvá váljon. Igen ám, csakhogy a Szentháromságot figyelembe véve már megtanultuk, hogy ez a fajta élet - az Isten élet -csak boldogság-robbanással terjedhet tovább. Az emberiség Fiú-pólussá kovácsolódása tehát csak boldogságrobbanások láncreakciójával történhet. A „big-bang”-ek tovább folytatódnak minden esetben, amikor valaki felfűtődik a boldogság robbanására. Jézusnál pl. feltehetően a negyven napi böjt idején kulminált és nőtt ki belőle következményként egész küldetésének lendülete. A boldogság robbanása lélektanilag ez: „Nem hallgathatok róla, közölnöm kell másokkal! Velük is meg kell ismertetnem ezt a boldogságot!” Tulajdonképpen minden jól funkcionáló közösségnek el kell jutnia a boldogság robbanósára: a jó imakapcsolatnak, a jó házasságnak, a jó kisközösségnek, a jó egymást segítésnek. /Eme sorok is ilyenfajta boldogságrobbanás eredményei: nem hallgathatok róla, hogy milyen csodálatosnak élem meg az Istent! Sem arról, hogy ebben a „fűtöttségben” milyen egységes összefüggésbe kerülnek a dolgok! / Isten-típusú, Szentháromság modellű életnek kell tehát létrejönnie köztünk és Isten között: éppen Jézus segítségével válva Fiú-pólussá az Atya számára. De Szentháromság-modellű életnek kell létrejönnie közöttünk, emberek között is, hogy a Fiúegység létrejöhessen. Emberek között a Szentháromság típusú élet azt jelenti, hogy AtyaFiú jellegű adó-elfogadó-visszaadó-elfogadó kapcsolatba lépünk egymással és adásainkkapásaink tárgya az anyagiak és szellemiek után és mellett egyre inkább eltolódik a Szentlélek felé és kiteljesedik Abban. A kémek egyetlen pontba, egy írásjelbe bele tudnak sűríteni egy egész levelet. Kellő méretű felnagyítás után lesz olvasható a levél, akkor lesznek láthatóak a részletek: betűk ezrei. Valahogy így kell látnunk az Isten második pólusát: a Fiút. Ha képzeletben felnagyítjuk, egyszerre láthatók lesznek Benne azok az adó-kapó emberkapcsolatok, melyeket a Szeretet Lelke kapcsol össze. A sok Szentháromság típusú emberkapcsolat, a szeretetközösség így válik egészében és együttesen Fiúvá és az Atya partnerévé. E pont címére visszautalva mondhatjuk tehát: A funkcionáló Létteljesség robbanása a teremtés. A teremtés célja az emberiségnek olyan egységbe kovácsolása, mely egység Fiú-pólusként lép partneri kapcsolatba az Atyával és árad a két pólus között mindkét irányban a Szentlélek. Ez volna megváltás. Aki a Fiú-pólus tagja lett, az kiszabadult a Gonosz hatalmából és átvette az Isten élet-stílusát: a kapcsolatteremtés vágyától fűtött adás-kapás egyensúlyát nyújtó élet boldogságát. A Fiú-pólussá, nem vált emberek a kárhozat fiai, a megváltatlanok, a Gonosztól meg nem szabadultak. A Fiú-lehetőségből valójában Fiút-visszautasítóvá, Gonoszt-befogadóvá ténylegesülők. Arra voltak hivatva, hogy az Isten fiai legyenek, de csak a Gonosz fiaivá váltak. Kívül rekedtek eme a Szentháromság típusú áramkörön. Kívül, mert rész-voltukat nem tudták meghaladni, nem tudtak a Szentlélek segítségével Fiú-nagyságrendűvé, tehát teljessé válni, másrészt nem tudták kiszakítani magukat a Gonosz ezernyi csapdájából, vonzási köréből, és így bennük a Szentlélek helyett a Gonosz lett vég-meghatározóan hatékonnyá,

149

Kiegészítő megjegyzések. 21.2.2.1 Vonatkozási kategóriák. Az általunk elfogadott négy vonatkozási kategória /adás, szerzés, vevés, alakítás/ közül az Istenben három megtalálható /adás, elfogadás, alakítottság/. Az adást eddig is állítottuk. De ha nem lenne, aki az isteni Léttartalmat elfogadja /a Fiú/, akkor a Szentháromság féloldalas, asszimetrikus lenne, illetve nem is lehetne funkcionáló. Ráadásul ez az adás-elfogadás pólus szerep fél fázissal eltolódva cserélődik. S ha a Léttartalmat harmadik pólusnak tekintjük, akkor mondhatjuk, hogy Isten egyharmados fáziseltolódással lüktet. Ez adja a harmadik vonatkozást: az elrendezettséget, alakítottságot. Egy hárompólusúan lüktető, áradó léttartalom szép. A birtokosok számára ez a három: elrendezettség, áramlás, kapcsolatba-lépés - a boldogság megélése. Nem tudom, nem kellene-e a kategóriák számát ötre emelni. Az Istenben ugyanis szerzés helyett elfogadást fedezhettünk fel, és ez különbözik a szerzéstől, amely ráadásul csak az ember világára jellemző. Hogy mi különbözteti meg a szerzést az elfogadástól? Az elfogadás a kényszermentes adásnak az ellenpárja, vagyis szeretet-kategória, közelebb is hozza, össze is kapcsolja a személyeket egymással, tehát a nyújtott tartalom objektivitása mellett szubjektív kategória; míg a szerzés megállapodáson alapuló gyarapodás, mely jogilag is kikényszeríthető, erősebb az objektív, mint a szubjektív oldala. Talán lehetne általánosítani: az elfogadás rendszeren belüli, míg a szerzés rendszeren kívülről való gyarapodás. 21.2.2.2 Végső léttörvények. Ha az anyag lényegét keressük, minél mélyebbre haladunk, annál inkább szelleminek találjuk. Egyre lebírhatatlanabbul dinamikus lesz, és egyre fontosabb lesz az elrendezés „hogyanja” /ez pedig sajátosan szellemi kategória/ az elrendezett „mi”-vel szemben. Minél inkább kifelé haladunk a létben, annál fontosabb lesz a „mi” és kevésbé fontos a „hogyan”, minél beljebb megyünk a létben, annál fontosabb lesz a „hogyan” és elhanyagolható a „mi”. A tapasztalati anyag a lét legezoterikusabb /legkülsőbb/ szférája. Ellentétes pólusa - befelé haladva - az Isten. A végső Valóságra is azt mondhatjuk, hogy annak legfontosabb vonása: elrendezettsége, vagyis szellemi természete. Ám az is nyilvánvaló, hogy „valaminek” el kell rendeződnie. A szellemi létnek ezt az „alom”-ját, hordozóját, ami tehát mindig valahogyan elrendeződik, oly mellékes, hogy milyen névvel illetjük, hiszen másra úgy sem lehet visszavezetni. Nevezzük tehát „szellemi lét”-nek. Ez az a szellemi valóság, mely a kapcsolatteremtés vágyával terhes. S mivel valahogyan mindig elrendeződik, ezért mondhatjuk: A szellemi létnek szükségképpeni, legszebben elrendezett és optimálisan funkcionáló megjelenése az Isten; frusztráló elrendezettsége és nem funkcionáló, tehát közösséget nem alkotó megjelenése a Sátán; és következmény-jellegű, perturbált elrendezettségű és retardáltan funkcionáló megjelenése az anyagvilág. Még annyit, hogy a „szellemi lét”-nek van szubsztanciális és funkcionális, vagyis objektív és szubjektív oldala. A szellemi lét szubsztanciális /objektív/ komponense: elrendezettsége, vagyis milyen szimmetriákkal rendelkezik, milyen teret létesít. A szellemi lét funkcionális /szubjektív/ komponense: a kapcsolat-teremtés vágya. Ez a kettő a Lét olyan végső alaptörvénye, mely az Istent is konstituálja. Ez az Istennek, a Szentháromságnak is belső törvénye. S mivel ennek megfelel az Isten valósága, ezért az Isten igaz, a szó léttani és morális értelmében is, mert a kettő a lét alaptörvényének egysége értelmében: egy. 21.2.2.3 Idő vagy időtlenség Túl kell lépnünk azon leegyszerűsített valóság-megközelítésen, amely a mi világunkat térben és időben változónak, Istent pedig tér- és időfölöttinek, vagyis időtlennek, változatlannak állította. Ez a megközelítés sem az Isten elrendezettségét, még kevésbé

150

az Isten funkcionálását nem tudja helyesen értelmezni. Tény, hogy Istenben nem időbeli szakaszok vannak, de vannak szakaszok, fázisok. Hogy nemcsak a mi időnkben lezajló változások gondolhatók el, arra legjobb példa az angyalok létrendje. Ők nem tartoznak a mi tapasztalati létrendünkbe. Mégis meg kell hogy legyen a maguk létrendjének, a maguk dimenziójának megfelelő sajátos változása, amely természetesen nem azonos a mi létrendünk változásaival. Különben hogyan tudnánk értelmezni az angyalok próbatételét, Isten mellett és Isten elleni döntését? Ha pedig már beláttuk, hogy az angyaloknak megvan a maguk létmódjához tartozó sajátos változáslehetősége, akkor már csak a következő lépést jelenti annak kimondása és belátása, hogy az Istennek is megvan a maga létmódjához rendelt változása, sajátos ideje. Igaz, hogy ez a mi időbeli világunk felől tekintve az időtlenségben zajlik le. Pl. Ami a mi világunkban logikai sorrend, az az Istenben lehet fázissorrend. Így fogalmazhatunk: minden létmódnak megvan a maga létmódjának megfelelő sajátos változása, ha úgy tetszik: sajátos ideje. Már a skolasztika is szembenézett ezzel a problémával, de nem fogalmazott ilyen élesen. Amikor Schütz idézi Aquinói Szent Tamást /S.Th.I.10,5/, így ír: „Nem minden teremtmény van egyformán belesodorva az idő árjába… A legkiválóbb szellemeknek, az angyaloknak léttartalmát a skolasztikusok mint aevumot, mintegy átmenetnek fogták föl az idő és az örökkévalóság között.” Szent Tamás még csak az angyaloknak gondolt el saját létmódjuknak megfelelő időt, amely - szerinte is - eléggé független a mi idő-sodrásunktól. Ha következetesek vagyunk, akkor ezt a lépést tovább kell folytatnunk, és Istenben is felfedezni saját idejét, amely idő természetesen - a mi idő-kategóriánkkal nem regisztrálható. A lényeg megragadásához azonban nem is a regisztrálhatóság szükséges, nem is annak a „kulcsnak” megtalálása, mely az egyik időt a másikba átszámítja, - hiszen erős sejtésünk, hogy ezek az idők éppen azért nem átszámíthatók, mert más dimenzióban zajlanak le -, hanem annak felismerése, hogy minden létmódban vannak történések. 21.2.2.4 Időtlenség az időben Anyagvilágunkban a természettörvények idő-szimmetrikusak, vagyis érzéketlenek minden idő-transzformációval szemben. Ámde, ha minden idő-transzformációnak ellenállnak, ez éppen azt jelenti, hogy az idő világában is változatlanok, vagyis időtlenek, Az időtlenség azonban az Isten létmódja. - Isten az anyagvilágban a törvények révén is jelen van, A tapasztalati anyag egy szellemi valóságra, mint csontvázra, a törvényre van felfüggesztve. A törvény tehát az a pont, ahol az Isten és a világ érintkezése kitapintható.

21.2.3 Egy szentírási egybevetés: Jn 17. Hiába hivatkozom eme írásomban az imádság nyújtotta bevilágításokra, ez mégiscsak megmarad szubjektív bizonyosságnak. Talán azt is hiába mondom, hogy ez a Szentírásanalízisek szintézisének egyfajta szintézise. Ám mégha valaki csupán intuitíve ragadna meg egy látásmódot, „elméletének” igazolása lehetővé válik, ha azt egyeztetjük a valósággal, - a tudományok terén a kísérleti tapasztalatokkal, - itt pedig Jézus tarvitásával. Tesszük ezt most az Újszövetség egyetlen fejezetének, Jn 17-nek figyelembevételével, amelyen bemutatjuk, mennyire lehet így is érteni Jézus szavait, ahogyan az előbbi pontokban megrajzoltam. Legyen ez egyben felszólítás a kedves olvasók vagy hallgatók számára, hogy a Szentírás egyéb helyein is végigvezessék e gondolatot, vagy megnézzék, nem ütközik-e valamelyik hellyel. (Jn 17.1-26) 1. „Atyám, dicsőítsd meg Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen Téged.” A Fiú megdicsőítése itt a földön azt jelenti, hogy az emberek föltekintenek rá, mint Isten Fiára, mint megmentőjükre, azonosulnak vele. Ezáltal a Fiú nemcsak a Szentháromságon belül, hanem már emberként: az emberekből Fiú-pólust képezve is visszaszeresse az Atyát, s ezzel az Atya e második áramkörbeli dicsősége nagyobb lesz, mert több viszont-szeretetet kap.

151

2. „…mindannak, amit neki adtál, örök életet adjon”… A Fiú azokat tudja belevonni e Szentháromság típusú életbe, akik már az övéi. 3. „Az örök élet pedig az, hogy ismerjenek…” Az örök élet az ember számára a Szentháromság típusú élet. Hogy ez létrejöhessen, ehhez fel kell ismerni ennek két pólusát: az Atyát, akitől jön az élet és a Fiút, akivel együtt lehet viszontszeretni az Atyát. Jézus Krisztust épp ezért küldte az Atya, hogy ezt a Szentháromság típusú életet közöttünk és velünk létrehozza. 4. „…megdicsőítettelek a földön…” Az Atya azáltal dicsőül meg, ha minél több ember bele tud kapcsolódni ebbe a Szentháromság típusú életbe. Jézus azt a munkát végezte el, hogy az embereket összegyűjtötte egy nyájjá: egy pólussá. 5. „…most dicsőíts meg önmagadnál…” Ide a földre a Fiú azért jött, hogy Szentháromság típusú életet csináljon, de ezt azért tehette, mert a Szentháromságon belül ezt tapasztalta. Hogy a Fiú most abban a másik világban is megdicsőül, ez azt jelenti, hogy miután létrehozza ezt a második áramkört, ettől az első áramkör is boldogabb lett. A Szentháromságon belül is nagyobb a boldogság, mivelhogy boldogság-robbanás nem volt eredménytelen. A második áramkör hatékonysása növeli az első áramkör /Szentháromság/ boldogságát. 6. „…tieid voltak és nekem adtad őket…” Az emberek elsődlegesen az Atyáé, mert az adás az Atya sajátja, így a teremtésben kiáradó adás folytán az emberek az Atyáéi. Ám az Atya azért hozta létre, hogy újabb Fiú-pólust képezzen belőlük, mint a második áramkör második pólusát, ezért a Fiúnak adta, őket, hogy tegye egy pólussá. 7-8. „…hitték, hogy Te küldtél engem…” Az emberek, mint Fiú-pólus-lehetőségek közül Jézus tanítványai, már ténylegesültek Fiú-pólussá, mert felismerték és elhitték ennek a második áramkörnek a jelentőségét, felismerték mindkét pólusát. Ezért tették magukévá az Isten Országáról /az első és második áramkörről/ szóló tanítást. 9. „…értük könyörgök, nem a világért…” Szóval: a világ azokért teremtetett, akik Fiúpólussá váltak. Ezekért könyörög és nem a többiekért, mert ezek jól funkcionálásán múlik a második áramkör jól-funkcionálása: ezek boldogsága és az Isten boldogsága. Jézus tehát mintegy vízválasztó, szűrő, aki kiszűri az emberek nagy gyülekezetéből a pólus képeseket. Ő az a nagy mágnes, aki megmágnesezi a megmágnesezhetőket. 10. „…ami az enyém, az a tiéd…” Akiket a Fiú magával egyesit, azokat bevonta az áramkörbe: de eme áramkörben élni épp azt jelenti, hogy viszontszeretik az Atyát, tehát a Fiú visszaadja őket az Atyának, így már az övéi is. „…megdicsőittettem bennük…” Jézus nélkülük csak az első áramkörben élne, velük azonban újabb dicsőséget, újabb boldogságot kap e második áramkör pólusaként. Jézus egyedül nem lehet a második áramkör pólusa, csak az elsőé! 11. „…én tehozzád megyek…” Miután Jézus begyújtotta ezt a második áramkört, visszatér az elsőbe, az Ő igazi helyére, számítva arra, hogy már együtt marad itt a földön ez a valamennyire összekovácsolt pólus az Atya nevében, vagyis az Ő szeretetében. „…hogy egyek legyenek, mint mi…” Ne akárhogy legyenek egyek, hanem úgy, mint az Atya-Fiú a Szentháromságban. Magyarul: Szentháromság-típusú életet éljenek, Valósítsák meg a második áramkört, melyben az Isten élete áradhat. 12. „…amikor velük voltam…” Jézus a legnyilvánvalóbban kijelenti, hogy azért volt közöttünk, hogy egy pólussá kovácsoljon, hogy az Atya nevében: az Atyára tekintve tartson egybe bennünket. Jézus nyája: Atyára néző nép. „…csak a kárhozat fia…” Még Jézus sem tud mindenkit Atyára-nézővé tenni. Aki erre nem képes: az a kárhozat fia. Annak számára ismeretlen marad a Szentháromság- típusú élet. 13. „…az én örömöm meglegyen…” Épp azért mondja e szavakat Jézus, hogy övéiben tudatosítsa szerepüket, jelentőségüket, és ennek a modellnek: a Szentháromságtípusú életnek jelentőségét is, örömét is. 14. „…a világ gyűlölte őket…” Itt, a világban egészen más típusú élet van. Olyannyira más, hogy akik mégis átveszik Jézustól ennek a másik típusú életnek a tanítását, azokkal szembefordulnak az ezt fel nem fogó evilág fiai, akik épp azért nem kaphatják

152

meg a Szentlelket, mert nem váltak Fiúvá. Az Isten élete: a Szentlélek ugyanis csak akkor áradhat feléjük, ha - legalábbis valamennyire - Fiú-vá válnak. 15. „…óvd meg őket…” Jézusnak nagyon fontos ez a - létrehozott és magnak itthagyott Fiú-pólus, ez a kisded nyáj. Nagyon fontos, hogy a Gonosz szét ne zilálja, De zilálni fogja. Mégsem kérheti, hogy vegye ki őket e világból, hiszen éppen e világból lehet kiválogatni a második áramkör pólus-képes elemeit, csak az elszigetelődést kéri számukra: miután egymásra találtak, és pólust képeztek, legyenek védettek a pólustziláló gonosz evilági hatásoktól. 16. „…nem a világból valók…” Jézus épp azt jött aktivizálni a pólus-képes emberekben, ami Vele azonos, ami tehát kiszűrendő evilági beágyazottságunkból. 17-19. „Szenteld meg őket igazsággal…” Az igazság és a tanítás szentté tesz, de nem magánosan. Akkor leszünk szentek, ha a tanítást tovább adjuk. Ha a Jézus által megkezdett emberiség-egységesítést folytatjuk. Ha a Fiú-pólust munkáljuk. Ez az Isten Országa építése a földön: Fiú-pólussá válni, hogy partnerei lehessünk az Atyának. Az Isten igazsága az, hogy élete megfelel a lét alaptörvényének: a kapcsolatteremtésnek és a szimmetriának. Ennek megvalósultsága a boldogság. Minket is ez az igazság tesz szentté: hozzá hasonlóan boldoggá. 20. „…nem csupán értük könyörgök…” Itt jelenik meg világosan a pólus-képzés történelmi távlata. A pólus képzés láncreakcióját Jézus indította el, de a tanítványok adják tovább a világ végezetéig. A tanítványnak szavaival és példájával kell az embereket a Fiupólusba gyűjteni. 21. „…hogy mindnyájan egyek legyenek…” Ismét a nem akármilyen egység, hanem a legkifejezettebben megfogalmazott Szentháromság-típusú élet. Az Atya és Fiú a Szentlélekben válnak eggyé. Így mi is, ha a Fiúval azonosulunk, akkor a Szentlélek által válunk az Atyával is eggyé. Ha ez a fajta egység, ez a második isteni áramkör megvalósul, ez bizonyító erő lehet a világ fiai előtt Jézus istenségére vonatkozóan. 22-23. „…azt a dicsőséget, melyet nekem adtál…” A Fiú dicsősége, hogy partnere lehet az Atyának, hogy közösen birtokolják a Létteljességet. Ezt a partneri szerepet átadta nekünk is, de ennek az az ára, hogy egyek legyünk, mert csak egy pólusként lehetünk partnerei az Atyának. - Az Atyában ugyanaz a szeretet-vágy van meg felénk, mint a Fiú felé, ami azt jelenti, hogy ugyanolyan jellegű életet akar létrehozni a mi partnerségünkkel, mint a Fiúéval. 24-26. „…akarom, hogy ahol én vagyok, azok is velem legyenek…” A második áramkör gyakorló terület, hogy beleolvadjon az első áramkörbe. Akik annyira eggyé váltak itt a földön a Fiúval, hogy megtanulták a maradéktalan önátadást, a teljes Atyáhozigazodást, azok juthatnak a mennyei boldogságba, az első áramkörbe, ahol az az áthághatatlan törvény, hogy mindenki mindent átad, és mindent elfogad. /Aki ennél kisebb, az tágul ilyen önátadásra képessé a tisztítóhelyen./ Semmi kétség, hogy abba az áramkörbe, abba az életbe kerülünk be, amely már a világ teremtése előtt megvolt. Vagyis a világ létezésének csak addig van értelme, amíg képes létre hozni második áramkört. Ennek megszűnte után már csak egy áramkör lesz, de ennek az egy áramkörnek Fiú-pólusa emberekkel lesz telített. Így tagozódunk bele a Szentháromság életébe.

21.3 Következmények, belátások, felismerések, elhatározások. Erről tulajdonképpen nem is nekem kellene írnom. Kinek-kinek magának kell eljutnia bizonyos gyakorlati következményekre, attól függően, hogy mennyire tudta e koncepció segítségével megközelíteni az Istent a maga életében és az emberiség életében. Éppen ezért én most csupán egy-két kézenfekvőbb következményt rögzítek. ♦ Minél nagyobb elszánással akarom közelíteni az Istent, annál több utat mutat és annál több boldogságot tartogat.

153

♦ Nem a hit a homály, hanem az Isten marad homályban. Egyrészt, mert ha nem maradna homályban, lehengerlően ránk erőszakolná magát, másrészt, hogy mindig is belső indításból erőlködjünk a közelítésért. ♦ A homályban, rejtettségben lévő Istent - a megközelítés totalitása, azaz - a hit, olyan jelenlévővé, és közelségét annyira bizonyossá teszi, hogy az Isten-megközelítésben földi életünkben ettől többet kívánni nem lehet. ♦ Ha élő a hitem, vagyis ha totális az Isten-megközelítésem, ez egyben személyiségem maximális kibontakozását is eredményezi. Ha Isten vonz, Ő totálisan vonz, semmit se hagy ki a vonzásból, s ha én erre ugyanilyen totalitással válaszolok, akkor nem egysíkúan, hanem teljes szélességgel, teljes skálával fejlődök. ♦ A hit fogalmát kiterjesztve mondtuk: a hit a totális személy-megközelítés. Ez esetben nemcsak Istent kell hittel megragadnom, hanem embertársaimat is. Embertársi kapcsolataim fejlődésében mit jelent a hit? Emberi kapcsolataimat hogyan tudom totálissá tenni? Melyek az árnyékban hagyott területek? ♦ A totalitás nem a nagyságot jelenti, hanem a „minden szükséges együttlétét”. Ilyen értelemben lehet a hit quintessentia, tehát mustármagnyi. A közösségi Isten-megragadás lehet akár az imádság bizalmas kettese, akár a bajban levő embertársban szeretni Őt, akár bármilyen szeretet-közösségben rátalálni. Megkérdezem tehát: közösség-e az imádságom, közösség-e a szeretetem, közösség-e a házasságom, közösség-e a családom, közösség-e a közösségem? Az emberi szeretetkapcsolatokban, főleg a szerelemben, mivel az ember hiányokkal rendelkező lény, legtöbbször a kapás, a megszerzés, a másik birtokbavétele a vágy elsődleges mozdulása. De nem mindig és nem kizárólagosan. Felléphet elsődlegesen a kapcsolatteremtés vágya - akárcsak Istenben - amikor is az egymást valamennyire megszeretők azt mondják, hogy jó együtt lennünk, jó együtt járnunk: szükségünk van egymásra. Sőt a kapcsolatteremtés vágyának első mozdulásakor azonnal megjelenhet az adás, mert akit megszeret, annak kedvében akar járni, annak örömet akar okozni, azt gazdagítani akarja. Nem szerelmi, hanem egyéb kapcsolatokban, minél távolabb áll a szeretettől egy kapcsolat és minél betöltetlenebb - értékelméletileg: minél szegényebb valaki - annál inkább a kapás, a megszerzés igény az elsődleges. És minél közelebb áll a szeretethez egy emberi kapcsolat, és értékelméletileg minél gazdagabb, minél töltöttebb a kapcsolatba-lépés, annál inkább az adásvágy az elsődleges. Ám ez esetben sem marad el a kapás vágya. Hiszen ha a partnert gazdagította, valamilyen értékekkel feltöltötte, akkor számíthat arra, hogy ebből a megemelt nívóból, ebből az előállott gazdagságból ő is valamit kapni fog. Ilyen esetben még az egyoldalúan induló kapcsolat is lassan kétoldalassá válik, mert az egyoldalas adás-áramlások az emberi kapcsolatokban hosszú távon nem stabilak, sőt nagyon is labilisak, egyensúlytalanok. Az azonban igaz, hogy - kizárva a szerelmet - emberi kapcsolatokban is gyakran realizálódhat az a változat, amit az Isten-szeretet terén úgy mondunk, hogy az Istent az embertárson keresztül is lehet viszontszeretni. Ennek analógiájára áll, hogy ha szeretetemmel, adásaimmal valakit hosszú távon „bombázok”, már abban is megélem a viszont-szeretetet, vagyis a kapás boldogságát, ha partnerem felnőtt annyira, hogy most már ő is továbbadja értékeit másoknak, ő is indító, adó-partnerré vált más, vagy mások számára. Ehhez azonban kell egy küldetés-tudat, és még ez esetben is valamilyen területen igénylem a szeretet-viszonzást. Általánosítva: A kapcsolatteremtés vágya Istenben az adássál indul és az adás-kapás egyensúlyában és annak cserélődésében realizálódik és boldogít. A kapcsolatteremtés vágya az emberben hol a kapás, hol az adás vágyával indul, hol mindkettő egyszerre jelentkezik aszerint, hogy a partnerek miből mennyit birtokolnak vagy hiányolnak. Egy Genezis-parafrázis: Isten a föld anyagából: a perturbált létből teremtette az embert, és saját Lelkét: a kapcsolatteremtés Lelkét lehelte bele. Hogy a kapcsolat-teremtés

154

létrejöhessen, ezért saját képmására kétpólusúnak: férfinak és nőnek teremtette az embert, hogy közöttük ugyanúgy áradhasson a szeretet élete, miként az Istenben is árad a két pólus között, és az adás-elfogadás hiánytalansága boldoggá tegye őket. Azért a saját Lelkét lehelte beléjük, hogy megélve az egymást-szeretés boldogságát, Őt is viszont tudják szeretni. ♦ Mennyire él bennem a kapcsolatteremtés, a kapcsolatba-lepés vágya? Ez azt is jelenti: közösségi ember vagyok-e, de azt is: szerelmes ember vagyok-e? Milyen a kapcsolatom Istennel? Nem egyoldalú? Nem személytelen? Nem vágy nélküli? A Szentlélek bennem azt akarja kimunkálni, hogy ez a kapcsolat egyre tökéletesedő és egyre boldogítóbb legyen. ♦ Csak adni akarok, vagy elfogadni is vágyok? Az adás-kapás harmóniája legteljesebben /itt a földön/ a házasságban valósulhat meg. Ilyen a házasságunk? Egyéb kapcsolataimban is, ha kapni vágyok, előbb adok-e? ♦ Jézus is az ígéreteseket szemelte ki magának, azokat szerette meg /”láttalak a fügefa alatt”/, majd szellemi és anyagi adásaival felnevelte, telítette őket, és várta viszontszeretetüket. Apostoli munkámban megvan-e a személyes megszeretés? A megszeretett gazdagítása és szeretetének elfogadása? ♦ A boldog ember közölni akarja boldogságát másokkal, Ez az indítéka mások iránti szeretetemnek, apostoli munkámnak? Három helyen fűtődhetünk fel a boldogság hőfokára: Isten-kapcsolatunkban, házasságunkban, egyéb emberi páros vagy többoldalú kapcsolatainkban. Sokszor csak feladatokat teljesítünk, vagy elvárásoknak felelünk meg, Ez fejetetejére állítja Isten elgondolását, a lét törvényét, Csak boldogságtól felfűtve cselekedhetünk igazán és meggyőződve, sőt magunkkal-ragadóan. Ha Jézus segítségével felismertem az igazi boldogságot, t.i. a Szentháromság-típusú életet, akkor először magamnak kell Fiú-pólussá válnom. Boldogságom attól függ, mennyire és milyen sok szálon tudok azonosulni Krisztussal. Mennyire totálisan válok eggyé Vele, mennyire hiszek Benne. Itt a hit Jézus minden rostommal való átölelését jelenti: Jézus totális megragadását. Kereszténységemnek és boldogságomnak egyaránt az a fokmérője, hogy alter Christus /Krisztus mása/ vagyok-e. Azután pedig teljes erőbevetéssel meg kell nyernem az embereket - az általam megnyerhetőket, - hogy Jézussal is, egymással is azonosulva Fiú pólussá legyünk és egy emberként szeressük vissza az Atyát a Lélekben. Fel kell ismernem a feltornászódás két oldalát. A Szentlélek arra nógat, hogy Jézus-típusú legyek. Ha kezdek azzá válni, akkor elhárítom az akadályok egy részét, tehát jobban tud áradni bennem a Lélek. De akkor ismét erőteljesebben tud Fiú típusúvá tenni, és i.t. A boldogság robbanása Istentől két szálon keresztül jut el hozzám: egyrészt az Atyától a teremtés révén, másrészt a Fiútól az egy-pólussá kovácsolás révén. Ha felfogtam az Isten üzenetét /ha tehát már elég jól megközelítettem az Istent/, akkor ezt a felfogott és átélt boldogságrobbanást, mint saját boldogságrobbanásomat tovább kell adnom és ezzel növelnem a Fiú-pólusú emberiséget, Krisztus Titokzatos Testét, a földi Isten Országát. Ha boldoggá nem leszek, s ezért természetesen a nem birtokolt boldogságot tovább sem adhatom, akkor bennem és általam lefékeződik az Isten boldogságrobbanása, elhalt ér leszek a szív-koszorúérben: infarktus-veszélyessé teszem a második áramkört, a Szentháromság-típusú életet a földön. A dipolaritás révén /no meg a Szentháromság ilyen volta miatt!/ a kétpólusú közösség az ideális és maximálisan felfűthető. Minél több tagból áll egy közösség, annál több energiát kell befektetni abba, hogy Jézusban váljanak eggyé. Befejezés „Amikor eljön az Igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra.” (Jn 16,13) Atyánk, milyen távol vagyunk a teljes igazságtól! Mennyire szükségünk van Szentlelkedre, hogy állandóan vezessen eme teljesség felé! Milyen öröm, hogy Szentlelked újra és újra megvilágít valamit fénykévéjével a tapogatódzások sötét mezején! Ha leállunk a látni155

akarásban, akkor ellanyhulunk az átölelésben is; s ha Téged-ölelésünk érdektelenné válik, életünk is kiüresedik. Szeretnénk totálisan megközelíteni, a lehető legteljesebb módon megragadni: élő hittel Beléd kapaszkodni. S ha ebben a megragadásban felismerjük, hogy a Te életedet akarod belénk árasztani, hogy ugyanolyan partneri viszonyba akarsz kerülni velünk, mint Fiaddal, akkor egyszerre megtáltosodunk a meghívás boldogságától, és szép csendben kezdünk azonosulni Fiaddal, Jézussal, hogy mi is fiaid lehessünk. Vezess minket - kérünk - eme az úton Szentlelked által!

22 Isten terveinek megismerése: valóság-megragadások (Eszmélődés a Valóság összefüggéseiről ezoterikus szemmel.) 1992 Bevezetés Az ember Istent kereső lény. Istent megtapasztalni, és egyre jobban megközelíteni akaró lény. Az embert ez a szellemi vágy határozza meg: Atyja szemében elfogadott akar lenni. Vissza akarja szeretni Őt. A testi meghatározottságok az emberben csak ruha, csak köntös. Vagy eszköz, vagy börtön, aszerint, hogy szellemünk kibontakoztatására használjuk, avagy belefulladunk. Ha egyszer ilyen meghatározóan, ennyire boldogságomat teremtően fontos nekem az Isten, akkor első helyen fontos, hogy megértsem Őt. Tudjam, hogy mit akar velem és az egész mindenséggel. Minél teljesebb és általánosabb összefüggésben értem meg Őt, annál jobban megtalálom helyemet és feladatomat a nagy Egészben. Nem csak azt akarom érteni, hogy mit kell tennem, hanem azt is, hogy mit miért kell tennem, és miért így tennem. Nemcsak az egyes embernek, hanem az emberiségnek is van fejlődéstörténete. A periférikus ismeretektől haladunk a centrális felé. Micsoda lassú ez a haladás! Évezredekig cipeljük azokat az ismereteket és látásmódokat, amelyek segítségével valaha megközelítettük a Valóságot. Meddig tartott, amíg az Ókori világképet, a geocentrikus látásmódot lecseréltük a heliocentrikusra, vagyis a kopernikuszira! A léptékek ugyan zsugorodtak, megléptük már a Galilei-Newton-Einstein lépéseket is. Vagy mégse? Alig hiszem, hogy a köztudat túljutott volna már a newtoni látásmódon. Kifelé tekintve sem váltunk még Galakszis-centrikussá, még kevésbé Univerzum-centrikussá. Befelé tekintve pedig még mindig a darabokból állónak gondolt Valóságot markolásszuk. Olyan vaskos a materializmusunk, hogy az már égbekiáltó bűn. Valljuk be: nem metafizikai kérdések megoldása gyötör bennünket, hanem a Valóság anyag-rétegeiben elérhető életszínvonal-emelkedésünk, amely közben rabságban tartja és moslékkal eteti szellemünket. A technika csodáinak élvezése mellett nem egyszer népirtással válaszolunk ember-testvéreink másságára. Nem akarjuk elhinni, hogy „az előre még nem fölfelé”! Pedig az összemberiség – beleértve az ókori kultúrákat és a jelen keleti és nyugati civilizációit – rengeteg ismeretanyagot halmozott fel. Ezeket sem összességében átfogóan megérteni, sem jövőnk érdekében felhasználni nem akarjuk. Amikor e sorokat írom (91. 11.), az 5,5 milliárd ember már fölélte a Föld zöldövezeteit. Már túlélésünk jutott veszélybe. Mégsem akarunk foglalkozni az átfogó, nagy kérdésekkel. Nem keressük a Valóság megragadásának és megértésének azokat a szempontjait, amelyek ugyan szokatlanok a napi piaci tülekedések árustandján, mégis felkínálnák életünk távlati értelmét, sőt a jelen optimálisabb hogyanját is. A Valóság megragadása, helyesebben megközelítése útján jutunk, juthatunk egyre inkább az igazság birtokába. Csakhogy ez nem vásári ügyeskedés. Ez életre szóló elszántságot kíván. Minden képességünk megfeszítését. – A múlt század elején (+1824.) meghalt francia gondolkodó J. Joubert mondta: „Amikor hiába kopogtatunk az igazság ajtaján, meg kell kísérelnünk az ablakon bejutni.”

156

Testvérem! Van benned ilyen nagy elszánás? Vagy folyton csak főbejáratok lépcsőin járkálsz és kalapolsz? Szajkózod az oly régóta hallott és oly tévesen megfogalmazott „igazságokat”? Három ott olvasott könyvből írsz egy negyediket? Vagy egyszer végre elfog a sejtés, hogy ezek csak a Valóság külső mázát restaurálják, de ennek letapogatása során vajmi keveset tudsz meg a Valóság igazi arcáról? Pedig mára már közel jutottunk egy jelentős korszakváltáshoz. Az elméleti fizika, a rendszerelmélet, a pszichológia és a keleti misztika kezdenek közel kerülni egymáshoz. Ha még nem is beszélik ugyanazt a nyelvet, de talán már mindannyian Ugyanarról akarnak beszélni. Mi, nyugatiak, még csak néhány évtizede döbbentünk rá arra, hogy szavaink, egész fogalmi rendszerünk, logikai apparátusunk és kategóriánk, egész rendszerelméleti struktúránk csupán a Valóság legkülső rétegére, a darabosnak tapasztalt anyag letapogatására alkalmas, de értelmezésére már nem. Mihelyt kezdünk az anyag mélyébe hatolni, egyszerre dadogni kezdünk, mert elhagynak a valóság lényegi mivoltának megjelölésére, letapogatására alkalmas eszközeink. Újakat kezdünk gyártani, de még a matematikán sem léptünk túl – noha az is „darabokból” áll. Igaz, hogy a Valóság színe előtt keleten is dadognak, de ott legalább már ötezer éve teszik, és tudják, hogy szavaink helyett a misztikus tapasztalás az alkalmas eszköz a kapcsolatteremtésre. A logikai feldolgozásra alkalmas bal agyféltekénk helyett ott már évezredek óta az átélésre alkalmas jobb agyféltekét használják, ami nálunk szinte teljesen elkorcsosult, visszafejlődött. Ha az igazság általunk épített ajtaján hiába akarjuk a Valóságot úgy megragadni, ahogyan van, helyesebben ahogyan történik, akkor végre a szokatlanabb módszereket és látásmódokat is fel kellene használnunk az igazság megközelítésére. Nem nekünk kell pirulnunk az ablakon bemászás illetlensége miatt, hanem azoknak, akik az ajtót rossz helyre építették. Azon keresztül ugyanis csak az épület körfolyosójára jutunk. Két jelentősen nagyméretű ablak kínálkozik arra, hogy rövidebb úton jussunk el az igazsághoz: 1. Az egyikre Jézus hívta fel figyelmünket (Jn 16, 12-13, Jn 14,17, Jn 14,26), amikor megállapította, hogy kortárs tanítványai sok minden befogadására-megértésére még nem alkalmasak, ezért elküldi majd az Igazság Szellemét, aki tovább vezet az igazság teljessége felé. A kinyilatkoztatás, a titokfeltárás folytatását ígérte. Egyre mélyebb „beavatást”. Ezeket a szellemi kinyilatkoztatásokat, jelen fejlettségi szintünkön való eligazításokat nevezzük „korunk gnózisának” szellemi ismeretének. 2. A másik óriási ablakot éppen a legmodernebb tudomány, azon belül is az elméleti fizika szolgáltatja. Az eddig gondolttól lényegében eltérő Valóság megragadásához új megközelítési módszerekre kényszerülünk. Két kisebb ablak is adódik, bár ezek inkább az első két ablak könnyebb kinyitására szolgálnak: 3. Az emberiséggel egyidős gnózis tudomásulvétele és megvizsgálása jelenkori felhasználhatósága tekintetében. 4. A tudomány eddig elért tényfeltáró eredményeiből levonható következtetések számbavétele. Nevezetesen annak tudomásulvétel, hogy a 1011 x 1011= 1022 számú csillag bolygórendszerében ugyanúgy vannak intelligens létezők, mint a Nap bolygói közül legalább egyen. Félre kell tehát tolnunk azt az undorító narcisztikus önimádatot, mintha mi lennénk az Univerzum kitüntetett közepe. Egyetlenségünk beteges kikiáltása helyett számolnunk kell az Univerzum nálunk fejlettebb létezőivel, s ebből kifolyólag az Univerzum erkölcsi törvényeivel. Alfejezetként fel kell használnunk az ufológia eddigi eredményeit és következtetéseit is. Eme bevezetés után azt nézzük meg, mik voltak azok a dolgok, amelyeknek értelmezésére, megnyugtató magyarázatára nem voltak alkalmasak azok a gondolkodási rendszerek – akár teológiai, akár filozófiai, akár természettudományi indíttatásúak voltak is -, amelyeket eddig civilizációnkban magától értetődő természetességgel használtunk, és még mindig használunk.

157

Ezért adtuk az I. pontnak ezt a címet: „Amik kilógtak a sorból”. Csak e jelentős negatív feltérképezés után léphetünk a II. pontra, melynek címe: „A sorból kilógókat is tartalmazó elmélet”.

22.1 Amik kilógtak a sorból 22.1.1 A tények tömegéhez kell átfogó elméletet találni A korrekt tudományos módszer, amellyel a valóság összefüggéseit szeretnénk okszerűen feltárni, leegyszerűsítve ilyen: Az induktív módszer. Ha pl. a természettudomány valamely területén megjelennek előttünk bizonyos jelenségek (fenomenon), mint tapasztalati tények, akkor ezek működésének vagy mivoltának megértéséhez keressük az okokat, illetve az okok összefüggéseit. Egy nagyobb tapasztalati rendszer értelmezéséhez felkínálunk egy olyan értelmezési elméletet, hipotézist, amely a szóban forgó jelenségek mindegyikének működését megmagyarázza. Kísérletekkel bárki igazolhatja, hogy a megfigyelt jelenségek és az értelmezési elmélet közötti összefüggés (törvényszerűség) fennáll. Mindaddig tudományosan elfogadott az az elmélet, amely az összes addig tapasztalt jelenséget megmagyarázza. Ez azonban csak egy ideig áll fenn. A valóságfeltáró kutatás ugyanis előbb-utóbb szolgáltat olyan újabb megfigyeléseket, amelyek értelmezéséhez a korábban elfogadott elmélet már nem alkalmas. A sorból kilógó újabb és újabb tények magyarázatához olyan újabb hipotézist kell találni, amely már nemcsak a korábban megfigyelt tények, hanem az újabbak magyarázatára is alkalmas. A kísérleti igazolás után rájövünk, hogy tágult az értelmezési tartományunk. Az utóbbinak tartalmaznia kell az előbbit. Átfogóbbá vált elméletünk, mert nagyobb érelemezési tartományban érvényes. Teljesen tudománytalan dolog lenne az induktív módszerrel elállni, és a meglévő addig felismert törvényeket változatlannak kikiáltani. Valósággal égbekiáltó bűnné válik ez akkor, amikor seregestől adódnak azok az új tapasztalatok, amelyeknek értelmezésére a dogmává merevített törvények - a tegnap megállapított törvények - már nem alkalmasak. Nem tekinthető korrekt, vagyis valóságot megragadni akaró tudósnak az, aki tegnapi és tegnap előtti törvényeket cipel magával a diploma tokjában. Az ilyen ember legfeljebb egy élő lexikon egyetlen lapja lehet. De ezt elolvasás után tovább szoktuk lapozni. A deduktív módszer egy nyilvánvalóan belátott, vagy egy sokszorosan igazolt egyetemes igazságból von le következtetéseket, és vezet le részmegállapításokat, következtet bizonyos tények bekövetkeztére. Mind az induktív, mind a deduktív eljárás csak módszer. A valóság rendjében találkozniuk kell, illetve fedésbe kell jutniuk. Ha tényleg fedésbe jutnak, akkor egyik a másik igazolójává válik. Példa erre: Isten szellem. Amikor saját képmására teremt, akkor szintén szellemi valóságokat hoz létre. A teremtett valóságok tehát szellemi valóságok. Ámde a tapasztalati anyag nem ilyen, pedig ilyennek kellene lennie. - Ez a deduktív módszer. Most az induktív. A tapasztalati anyag kutatása azt mutatja, hogy minél beljebb hatolunk felszíne alá, annál inkább elhagyja a tapasztalati anyag első közelítésű durva jegyeit: az áthatolhatatlanságot, a darabosságot, stb., és egyre inkább szellemi arcát mutatja meg. Az anyag a legbelső szinten már úgy jelenik meg, mint szellemi energiák bizonyos kvantum állapota. A kétfajta megközelítés tehát fedésbe került. Az induktív módszer is az anyag szellemi oldalát ragadta meg. Noha a deduktív módszerrel hamarabb, azért évezredek során az induktív módszer is eljutott a szellemi létezéshez. Ha valahol, úgy a valóság-megközelítésben nem szabad konzervatívnak lenni. Nem görgethetünk évszázados tételeket akkor, amikor azok csak a jelenségek egy részének magyarázatához elegendőek. Ha csak egyetlen tény is kilóg a sorgól, az az „igazság tétel" már a múlté kell hogy legyen.

158

Ne feledjük, hogy néha a régi és közismert tényeket is könnyebben és átfogóbban tudjuk megmagyarázni szellemibb elméletekkel. Vagyis olykor még sorból kilógó új tényfelismerések sem kellenek, mégis könnyebben érthető a valóság az új, de valójában nagyon is régi elmélettel.

22.1.2 Ez a világ rosszabb, mint ami Isten bölcsességéből kitelik. Kiskorom óta mást se hallottam egyházi neveltetésem során, mint a világ szépségéről és célszerűségéről szóló dicshimnuszokat. Noha magam is meg tudtam rendülni a természet szépségétől, a hópehely-kristályok csodáitól kezdve egy hegyvonulat fenségéig, a kozmosz rendjétől egy erdő templomi csendjéig, mégis, sokkal jobban kínozott a másik oldal. A rengeteg pusztulás és pusztítás három síkon is: az élettelen természetben, az élővilágban és az emberek között. Egy földrengés vagy vulkánkitörés, egy villámcsapás vagy rohanó árvíz csak addig lenyűgöző, amíg megfelelő távolságból szemléljük egzisztenciális bebiztosítottságban. Mihelyt azonban a katasztrófa szenvedő részeivé válunk, egyszerre másképp vélekedünk a teremtés nagyszerűségéről. Az ószövetség népe ilyenkor Isten büntetéséről beszélt. Mit tegyünk azonban mi, akik Jézustól tanulva az Istenben szerető Atyát ismertünk meg? Számomra sose volt természetes, hogy a vadállatok fölfalják a szelíd állatokat. Még az sem, hogy a szelíd állatok fölfalják az elfutni nem tudó növényzetet. A legnagyobb ellenérzésem talán akkor alakult ki az élővilág egymást fölfaló rendje ellen, amikor egy tudományos filmet néztem végig a rovarokról és a mikróbákról. Istenem, micsoda gyilkolási sorozatok! Csak így lehetett megoldani a bioszféra létezését? Ettől még én is el tudok képzelni jobbat, nem még a mindentudó és szerető Isten! Valami itt nincs rendjén. A harmadik szinten, az emberek világában még csak valahogy megértem a szörnyűségeket (csak megértem, és nem helyeslem!), hiszen ott már a szellem bűne tombolja ki magát anyagi segédlettel. Kétszemélyes harcokban vagy pusztító háborúkban. Mondom, itt még megértem a bűn lázadását, de mit mondjak azokról a szférákról, ahol az Istentől beléjük oltott ösztönök teszik ugyanazt, amit az embernél a bűnös lélek? Szóval, a Teremtő is erőszakot tervez bele a világba? Miért? Ha az anyavilág ennyire a velejéig romlott, ennyire nem a szeretetre, hanem az erőszakra felépített, akkor biztos, hogy a szelíd Isten, a Szerető Atya teremtménye?

22.1.3 Túl hamar Istent nevezzük meg oknak, mielőtt még a közben lévő okok egész sorát végigvizsgáltuk volna. Ez egy kicsit válasz is az előző pontban felvetett problémára. Már tinédzser koromban felmerült bennem a gondolat, amikor még a kereszténységen kívül semmiféle más gondolatrendszerrel nem találkoztam, hogy talán az angyaloknak és ördögöknek is van teremtó erejük, és esetleg a világot ők hozták létre. Ha az angyalok, vagyis a teremtett jó szellemek, akkor az egészet átlátás hiánya miatti rész-tudásuk és rész-hatalmuk miatt érthetővé válna sok tökéletlenség. Ha az ördögök, vagyis a bukott szellemek, akkor pedig a sok egymást fölfalás, vagyis az erőszak nyerne magyarázatot. Ha mindkét fajta szellemi teremtmények, akkor még inkább érthető lenne a világ kevertsége: jósága és rosszasága együtt. Folyton-folyvást meg akartam menteni az „Isten becsületét". így jogosnak éreztem, hogy ne hamarkodjuk el a problémák megértését azáltal, hogy azonnal a végső okra vezetjük vissza, kihagyva a közbülsőket. Szent Tamáson iskolázott nevelőim mindig azzal vették elejét eretnek gondolataim kibontakozásának, hogy megmagyarázták, csak az Abszolutum tökéletes. Minden relatív létező szükségszerűen tökéletlen. Akkor hagytam, most már nem engedem magam ilyen röviden összecsomagolni. (Ugy-e, milyen későn kezdek felnőtté válni?) Attól, hogy egy relatív létező tökéletlen, ez csak az Abszolutumhoz viszonyítva igaz. A maga létfokozatán igazán elérheti tökéletességét. (Jézus parancsba is adta ezt nekünk: „Legyetek tökéletesek, miként a ti Mennyei Atyátok tökéletes! Mt 5,48) Az anyagvilág minden relatív tökéletlensége ellenére még igazán

159

lehetne a jelenleginél sokkal tökéletesebb. Hogy ilyen világok, bolygók ténylegesen léteznek, erre ma már szinte tapasztalati bizonyítékok vannak. Aki tudomásul veszi a rengeteg UfO tapasztalatot, az ezekből is meggyőződhet erről. Aki ezeket nem fogadja el, annak a jelenkori szellemi kinyilatkoztatások szolgálhatnak bizonyító erővel a miénknél fejlettebb és tisztultabb anyagi világokról. Ám ezeket mellőzve is mondhatjuk: Ha kizárólag Isten teremtette a világot, akkor hogyan tartalmazhatja annak részleges tökéletlensége a Teremtőjével teljesen ellentétes tulajdonságokat? Isten nem a saját képmására teremt? A szelíd Isten ugyan miért teremtene bele erőszakot anyagvilágába? Ha pl. a növényvilág tud erőszak nélkül asszimilálni az élettelenből, akkor erre az állat és az ember is képes lehet. Épp az Isten ne tudná ezt megtenni, amikor már mi is tudunk kényszerhelyzetben állatokat, embereket táplálni infúzióval? Mivel másutt nem térhetek ki rá, itt említem meg nem ugyan a világ, de az ember teremtésének ugyancsak túl hamar Istenre visszavezetését. Anélkül, hogy bárkit is föl akarnék idegesíteni, szóba kell állnunk azzal a gondolattal, amit Erich von Daniken vetett fel „Istenek ivadékai vagyunk" c. könyvében. Ő főleg Hénoch könyvének és Ezekiel látomásainak alaposabb vizsgálata nyomán (de sok más dokumentum figyelembevételével is), vetette fel azt a hipotézist, hogy a paradicsomi „ember telepítés" esetleg földön kívüli bolygó-lakók részéről történt. Vagy ember „áttelepítésről" van szó, vagy esetleg csak gén-manipulációról, amely az itteni magas-fejlettségű állat-törzs valamelyikébe fejlettebb géneket inplantált, s ezzel megindult a szellemi kibontakozás is. Akár Hénoch, akár Ezekiel „mennybe emelkedése" kísértetiesen hasonlít egy parkoló űrhajóba emelkedéshez, ahonnan látja nemcsak a földet, de a világűrt is. Ők még jég és tűz együttléteként írták le azt - másként nem tudták kifejezések hiányában -, amit mi már könnyedén üveg és neonfény formájában értelmezhetünk. Az akkori kezdetleges civilizáció isteneknek tekintette ezeket az „égből" alászálló „telepítőket". Érdekes azt is figyelembe venni, hogy a Gen 6,1-6 szerint, amikor az „Isten fiai" megkívánták az „emberek leányait", majd nászukból óriások születtek, erre azt a magyarázatot kaptuk, hogy az „Istenek fiai„ az angyalok. Igen ám, de az angyalok szellemi lények. Azok nem tudnak közösülni testben élőkkel. Sőt, vágy sem születik bennük ez iránt. Sokkal valószínűbb annak feltételezése, hogy a más bolygóról érkező fejlett civilizáció tagjainak közösülési tilalmat adtak ki, nehogy ellenőrizhetetlen és korcs utódok jöjjenek létre. (Pl. Ma is érvényben van egy tilalom a génmanipulációkra vonatkozóan Amerikában.) A tilalom megszegői okoztak is elég bajt a nemkívánatos óriások létrehozásával. Ugyancsak elgondolkodásra érdemes, hogy az a sok mitológiai „szörny", amelyet mi mesének, fantáziának, mitológiának gondolunk, azok esetleg valóságos tenyésztési kísérletek voltak a legalkalmasabb test létrehozására a szellem szolgálatára. Az ember törzsű, hal farkú sellők, a fém törzsű, ló testű kentaurok valószínűleg egy ideig vagy sokáig élő keresztezések voltak, pl. az értelmes ember gyors közlekedésének elősegítésére. Tehát: Mielőtt Istenhez jutunk, hány, de hány közbülső tényezőt is figyelembe kellene vennünk! Más bolygók civilizációit, saját bolygónkról már régebben kitelepült civilizációt (túlélőket a három civilizációs katasztrófa után), el nem bukott és elbukott szellemi hatalmasságokat, stb...

22.1.4 Ki menti meg Isten becsületét a személyválogatástól az előnytelen starthelyzetben születettek miatt? Vegyük a konkrét esetet. Mozgásképtelen, külleme idomtalan. Ám szelleme ép, amikor kifejlődik. Épp akkor fogalmazódnak meg benne a vádak Isten ellen, akiről tanult. Mit is tanult róla? Pl. azt hogy jó, csak jót akar, és jót teremt. Ő a szeretet. Meg azt is, hogy mindig akkor teremti meg az egyes ember lelkét, amikor a teste megfogamzik az anyai méhben (kreacionizmus). Az ő anyját a háború alatt megerőszakolták. Apját nem is ismeri. Ez a felnövekvő nyomorék fiatal így gondolkodik: Azt még csak megérteném, hogy a bűn következménye mondjuk a betegség vagy nyomorékság, vagy egyéb testi-lelki sérülés. De hát én mit tehettem volna születésem előtt? Hogyan árthattam volna magamnak, 160

amikor még nem is tudtam bűnt elkövetni? Ha mégis így születtem, akkor erről csak Isten dönthetett így: beleteremtett engem egy nyomorék testbe. Miért? Miért van nekem rosszabb starthelyzetem, mint minden osztálytársamnak, akik nem járnak tolókocsiban? Bizony, nem egy közülük sokkal rosszabb, tehát bűnösebb, mint én vagyok! Anyám igazán szeret engem. Apám meg azt sem tudja, hogy létezem. Talán az ő bűneiért szenvedek én? De hát ezt még emberek se nagyon teszik, kivéve a maffiát, hogy apja bűnéért a gyermeket büntetik. És különben is. Osztálytársaim közül háromnak is olyan gengszterek a szülei, ők mégis egészségesek. Hol itt az igazságos Isten? Nem is szólva a szeretet Istenről! A tisztelendő úr azt mondta, hogy nekem az Isten beszámítja sok szenvedésemet. És nekik mit számít be? Én se a részvétből nem kérek, se a beszámításokból. Én csak velük egyívású akarok lenni. Az azonos starthelyzet az igazságos. Aztán majd megmutatnám, ki a legény a gáton. De ilyen betartást végezni a startnál - nem tisztességes.

22.1.5 Tökéletesedünk-e igazán, és egyetlen életen belül? Néhány hónapon keresztül ugyanazt a kérdést tettem fel beszélgető partnereimnek: Mit gondol, az emberek hány százaléka hal meg úgy, hogy ő beengedné a mennyországba? A válaszok szóródtak 1 és 5 % között, közelebb maradva az 1-hez, mint az 5-höz. Nem kevesen azonban az ilyenek számát még ezrelékben sem tartották kifejezhetőnek. Ha a kérdést úgy tettem fel, hogy kit küldene az örök kárhozatra, akkor ez a vélekedés már az 50 %-ot is megközelítette. Még elgondolkoztatóbbak voltak azok a válaszok, amelyeket arra a kérdésre kaptam: Tapasztalsz-e olyat, hogy valaki élete során eljut a gonosztevőségtől az életszentségig? Szent Pálon kívül, akiről utána hamar kiderítettük, hogy megtérése előtt is Isten kedvében akart járni, csak téves úton tette, szinte mindenki legfeljebb egy embert tudott mondani, vagy egyet sem. Pl. Goretti Mária gyilkosát, aki a szexuális erőszaktól és a gyilkosságtól eljutott a szerzetesi vezeklő életig. Tehát még csak nem is a Jézustól mutatott tökéletességig. A szentté avatottakról, meg az általa szent életűnek tartottakról kiderült, hogy azok már gyermekkorukban is „jó emberek” voltak. Igaz, hogy tökéletesedtek, de másoknál „jobb starttal” indultak. Amikor arra kérdeztem rá, milyen fejlődési hatásfokot lát az emberek világában (természetesen nem értelmi, hanem erkölcsi területen), akkor némi bizonytalankodó becslés után abban tudtunk egyetérteni, hogy ha az életszentséget 0-tól 100-ig kalibráljuk, a gonoszságot pedig 0-tól mínusz 100-ig, akkor a 200 fokozatú skálán egy ember legfeljebb 5 fokozatot tud fejlődni. A kivételt képező kevesek esetleg 10-et is. Ugyanakkor gyakori a visszafejlődés. Jó családból származók is később terroristák, banditák, gyilkosok lesznek. Azt most nem taglaltuk, hogy akár a család, akár a társadalom mennyire felelős ezért. Egy közösségi beszélgetés során az azóta elhunyt Dr. Antal János ideggyógyász azt mondta, hogy egy ember szabadsági foka a 100 %-os fokozatú skálán mindössze néhány százalék. Noha ilyen egyértelmű a vélekedés az emberek átlagának néhány százalékos fejlődéséről, esetleg visszafejlődéséről, Jézus mégis átadta a tökéletesedés parancsát, mint formai főparancsot. Ha a kettő egyszerre igaz, vagyis az 5 %-on belüli fejlődés, és Jézustól a 100 %-os fejlődésre szóló parancs, akkor nyilvánvaló, hogy erre egyetlen földi élet nem elegendő. Aki mégis ragaszkodik az egyetlen földi élethez, attól megkérdezem: ilyen rossz hatásfokot tervezett volna be az Isten? Ha pedig azt gondoljuk, hogy a fejlődés 95 %-át a túlvilágon futjuk be (a tisztító helyen?), akkor újra kérdezem: nincs túl kis jelentősége a földi életnek az Isten tervében, noha mi egyetlenné nagyítottuk? Ha a szellemi létmódban érjük el tökéletesedésünk 95 %-át, akkor enyhén szólva kár volt a Földet megteremteni. A hiányzó 5 %-ot is betölthettük volna odaát.

161

22.1.6 Elsietett vélekedések dogmává kikiáltása. Szellemi préseltség. Felismertünk egy igazságot. Aztán igyekeztünk precízen megfogalmazni. Utána nyomban elkezdtük őrizni ebben a megfogalmazott formában. - Nagyjából ilyen módon gyülemlett össze az a „tudásmennyiség", amely a nyugati civilizációt jellemezte. A megfogalmazásokat dogmává magasztosítottuk, és nemcsak elszántan őriztük, hanem még máglyára is küldtük azokat, akik nem rogytak le statikus fenségünk előtt, hanem „Uram bocsá” -esetleg más nézőpontból másként látták az összefüggést, és másképpen is fogalmaztak. Alig néhány évtizedre tekinthet vissza a folyamat-filozófia és folyamat-teológia, melyeknek alapvető felismerése, hogy a valóság nem statikum, hanem folyamat. Nem azt kell rá mondani, hogy „van”, hanem hogy „történik". A mindenhatónak és megdönthetetlennek kikiáltott dogmák a legjobb esetben pillanatfelvételei ennek a folyamatnak, ennek a történésnek. Ha láthatnánk egy bizonyos történelmi eseményről egy kétórás dokumentumfilmet, vajon ki járt közelebb a valósághoz: aki végignézte e kétórás filmet, vagy aki a hirdető táblán megnézte annak egyetlen jellemző képét? Nem is szólva a harmadik lehetőségről: esetleg valaki a valóságban át is élte, mert részese volt annak az eseménynek. Az elméleti fizikusok közül Heisenberg írta le ezt a mondatot: „Nem az a fontos, hogy mi az anyag, hanem az, hogy hogyan rendeződik el." Mivel az anyag külső, felénk eső része mozdulatlannak látszik, azt hisszük, hogy belseje is ilyen. Legalábbis régen ilyennek képzeltük el „belsejét”, „lényegét”. Ma már tudjuk, hogy egymásba alakuló energiafolyamatok ilyen vagy olyan „protuberanciái”, amelyeket mi elhamarkodott mohósággal neveztünk ki „elemi részecskéknek”. Mivel mi a valóság külső oldalát látjuk, és az elég gyakori mozgásai ellenére is statikusnak, behemótnak tűnik észleléseink színpadán, így évezredekig nem is gondoltunk arra, hogy a „mélyben”, a felszín alatt micsoda eszeveszett történések száguldanak. Nem az egyes alakzatok a fontosak, hanem az „egész”-nek az összefüggései. Ebben a földi életben, ebben a létezi módban a valóságot olyan összepréselt állapotban konstatáljuk, hogy innen kiindulva még gondolkodási kezdeteink meghosszabbításai is torzók lesznek. Amíg valaki nem látott vulkánkitörést, addig gondolhatta mozdulatlan tömegnek a Földet. Utána már sok „geológiai" megfigyelést kénytelen átfogalmazni, és folyamatában látni. Nem az a legnagyobb baj, hogy az emberiség szorult, vagy inkább préselt helyzetében rákényszerül arra, hogy az éppen észlelt pillanatnyi helyzetet dogmává fogalmazza, hanem csak az, ha ezt az örömmel felismert igazságot örök időkre szólónak gondolja. Semmi baj nem volna, ha ezeket a korhoz kötött megfogalmazásokat nem abszolutizálnánk. Ám amennyire kihagyhatatlanok, annyira elhagyhatókká is kell tennünk ezeket. Mozgó film se lett volna, ha előtte nem készítünk pillanatfelvételeket. S noha öröm egy emlékként őrzött fénykép, mégis a valóságot jobban megközelíti a mozgó film. Sőt, a nagy sebességű mozgást, pl. egy lövedék becsapódásának eseményeit csak úgy tudjuk vizsgálat tárgyává tenni, ha egy másodpercenként több ezer felvételt készítő felvételt lelassítva szemléljük. Minél pontosabban akarjuk közelíteni a valóságot, annál nagyobb sebességű történések regisztrálására kell képesnek lennünk. Óvatosnak és szerényeknek kell lennünk valóság-letapogatásunk során a felismert igazságok kikiáltása terén is. Dogmák helyett mondhatnánk „cölöp-igazságokat", amelyekre állva egyre nagyobb mélységbe hatolhatunk. Csak ne a cölöpöket istenítsük! Azok csak arra valók, hogy lépkedjünk rajtuk. S ha nem a dogmákért lelkesedünk, hanem a Valóságért, akkor egyszer csak hátára vesz Jónás cethala, és mi ámulva áradunk benne a nagy Történésben.

162

22.1.7 „Vízparti" kultúrák. -A periférikustól a centrálisig. -A geocentrikustól a kozmikusig. Ameddig kultúránk ősnyomaihoz vissza tudunk menni, addig és onnan indulva megállapíthatjuk, hogy kultúránk mindig vizek mentén alakultak. A hinduk a Gangesz mentén. Az asszír és babiloni kultúra a Tigris és Eufrátesz folyók mentén alakult. Az egyiptomi a Nílus mentén. A Római Birodalom már a Földközi Tengert fogta körül. Amerika felfedezése óta a nyugati civilizáció az Atlanti óceán partjai mentén húzódott. A második világháború idején már a Csendes Óceán mentén. Századunk második felére pedig globálissá váltunk. Elkezdtük Föld-bolygó méretekben gondolkodni. Nemcsak az átlagember a gyors információ-áramlás miatt, hanem már jóval előtte a politikusok, őelőttük pedig a gazdasági menedzserek és a stratégák. Kis periférikus népcsoport érdekekből nőttünk ki birodalommá, földrészekké, végül emberiség méretűvé. Új nézőpontokat és új problémákat hozott felszínre ez. Előjöttek a népszaporodási gondok. A szegény és gazdag népek viszonya. Eltarthatóságunk és elpusztíthatóságunk gondja. Egyáltalán a túlélés, a továbbélés. Jöttek a környezetszennyezés gondjai, az ökológiai gondok. Informatika és űrutazás. Környezetünk befolyásolhatósága. A mindenhol igényelhető emberi jogok. A háború, mint kultúránk tönkretevője. Az erőszakos férfi-vonásoktól meghatározott antropológiai ember ideál... stb. Más léptékben ugyan, de hasonló irányban tágult világot néző és látó gondolkodásunk a periférikustól a centrálisig. Noha hitvilágunk mindig transzcendens irányba tágította látásunk, azért mégis igaz, hogy akár vallási, akár tudományos téren a beszűkültség felől indultunk el a kitágulás felé. Meddig cipeltük geocentrikus világszemléletünket, míg lassan átadta helyét a heliocentrikusnak. A gyakorlatban ettől még nem is távolodtunk el. Sőt. Annak ellenére, hogy tudományos ismereteink és sci-fi regényeink vagy filmjeink már galaxisok között „közlekednek", a valóságban még törpe kisebbségben vannak azok, akik hinnének abban, hogy Földünkön kívül máshol is van élet. Intelligens élet. Noha jelenleg már az Univerzum szerkezetére vonatkozóan folynak kutatások, és az egyesített erőelméletet szeretnék megtalálni, még a kutatást végző tudósok körében is legfeljebb elméleti lehetőségként merül fel a másutt élő intelligens élőlények gondolata. Az meg még kevesebb emberben merül fel, hogy léteznének olyan erkölcsi - vagy lét-törvények, amelyek átfognák az Univerzum egészét, annak minden gondolkodó lényét. Ha már nem férünk el a Földön, és kitelepülésre kényszerülünk, - hacsak előbb el nem pusztítjuk magunkat vagy mások minket, mint pl. a vízözön előtti vagy az Atlantisz kultúra esetében - akkor hirtelen felgyorsulva leszünk kénytelenek figyelmünket abba az irányba fordítani, amely irányba eddig jobbára csak szórakoztató időtöltésként nézelődtünk. Csökönyös módon nem akarjuk földhöz ragadt figyelmünket kozmikussá tágítani. Pl. akár átlagműveltségű, akár intelligens társaságban illik elnézően mosolyogni, ha valaki UFOkról beszél, noha az elmúlt 50 év során észlelések ezrei dokumentálódtak. Ma már a 400 ezret meghaladták az észlelések. A nagyhatalmak külön eme észlelések begyűjtésére és feldolgozására szolgáló minisztérium nagyságrendű szerveket tartanak fenn. Tipikus példája ez annak, hogy beszűkült, régi tapasztalatoktól meghatározott tudatunk még a tények tömege előtt se akar meghátrálni. Inkább cipeli magával a régi elméletet, de nem akar tudomást venni a sorból kilógó tapasztalatokról. Mindig azzal az egy megokolással utasítjuk el az űrlakók hozzánk érkezésének lehetőségét, hogy a legközelebbi csillag is 4 fényév távolságra van tőlünk. E távolság „beutazásához" évszázadok kellenek. Igen, ha csak az ökrösszekeret meg a mi mai rakétáinkat vesszük figyelembe. Mintha Einstein óta senki sem hallott volna a görbült térről. Pedig a legújabb (91-es) kozmológiai elméletek már nem is csak görbült, hanem bonyolultan komplex görbületekből összetett terekkel számolnak, hogy bizonyos galaxiscsoport tükrözéseket értelmezzen. Nem akarjuk tudomásul venni, hogy a 15 milliárd éves Univerzumban mérhetetlen idő állt rendelkezésre nálunk sokkal műveltebb lények kialakulásához.

163

22.1.8 Az anyagból indultunk Isten felé, és nem Istenből az anyag felé. Tudatosítsuk magunkban: Kialakulásával ellentétes irányban értelmeztük a Mindenséget. Az asztrológusok előtt közhelynek számít az elmúlt 200 év materializmusa, mert szerintük eme időszak során a Jupiter és Szaturnusz bolygók konjunkciói (a Földről észlelt találkozásai) földjegyben történtek (és nem a sokkal szellemibb tűz, víz vagy levegő jegyben). Igazán nem várom meg az efölötti mosolygást, ugyanis sokkal szellemibb korokban is rendszerint a tapasztalati anyagból indultunk ki világszemléletünk kialakításában. Mit tegyünk, ha egyszer ezt érezzük legközelebb hozzánk. Akár a hindukat, akár a gnosztikusokat, akár Platont és a pithagoreusokat elméleti fantasztáknak kiáltottuk ki, akik nem az érzéki tapasztalatból indultak ki. Hogy Hegelt ne is említsem. Pedig ezek a „fantaszták" logikusabbak voltak nálunk. Magam is az ő logikájukat szeretném követni. Legjobban kialakulási sorrendjében érthetjük meg a valóságot. Még akkor is, ha a „tapasztalatot" kénytelenek vagyunk a kialakultságok végén kezdeni. Valahol el kell indulnunk. Már nem is botránkozom, hogy a valóság legdurvább részénél indultunk el. A sötét földalatti sziklabörtönbe zárt rab csak maga körül kezdhet tapogatni, hogy lassan megtalálja a kijáratot: a szabadulást. Omnis cognitio incipit a sensibus - mondja a latin tétel. „Minden ismeret az érzékelésnél kezdődik". Tehát elindulunk az anyag letapogatásától, de következtetésünk, oknyomozó logikánk segítségével eljutunk az egyre előbbre lévő okhoz. Végül is a Végső Okhoz: Istenhez. No persze, vannak olyanok is, akik belső tapasztalásukkal mindjárt Nála kezdik. Ha egyszer eljutottunk Hozzá, akkor végre tőle elindulva is végig kell járnunk az utat. Bizonyára jobban meg fogjuk érteni azt, amit korábban csak sötétben tapogattunk.

22.1.9 Egymással nem érintkező mitológiáknak hogyan lehetnek lényegében közős elemei? Akár a „legközelebbi" múltba tekintünk, pl. a 12 000 évvel ezelőtti vízözönre, mely minden nép mondavilágában szerepel mind Afrikában, mind Dél-Amerikában, mind Ázsiában, akár a korábbi mitológiák azonos elemeit nézzük a teremtő Atyáról, különböző szellemi hatalmasságok (istenek, félistenek) teremtést és embert befolyásoló működéséről, ezek minden nép hagyományában fellelhetők, noha egymással e népek nem is érintkezhettek. Óceánok választották el őket egymástól. Amikor még egy földrészt képeztek a kontinensek, az pedig év-tízmilliókkal azelőtti állapot, mielőtt az ember megjelent volna a Földön. Értelmes magyarázatként hirtelen kettő kínálkozik fel: vagy a vízözön előtt vagy még korábban már kialakult a Földön olyan magasan fejlett civilizáció, amely a földrészeket át tudta hidalni. Akárcsak ma, vagy még jobban. A másik lehetőség, hogy az ember nem kifelé, hanem befelé haladva saját kollektív tudattalanjában azonos ősképeket ismer fel a földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül. Sőt, még az emberi kapcsolatoktól is függetlenül.

22.1.10 Bugyutaságunk az ősi kultúrák honnan-valóságát illetően. Már középiskolában tanuljuk, hogy az Egyiptomiak milyen fejlett csillagászati ismeretekkel rendelkeztek, sőt előttünk évezrednyi távolságban az asszír-babiloni csillag-vizsgáló tornyokban talán és még fejlettebb csillagászat folyt. Csakhogy a semmiből nem nő ki kultúra, még kevésbé technológia. Megállapították, hogy a Cheopsz piramis méretei a Föld-Szíriusz, illetve a Nap-Szíriusz távolság adatait tartalmazza törtrészekben. Igen ám, csakhogy akkor még távcsővel nem rendelkeztek. Egyiptomból pedig szabad szemmel a Szíriusz nem is látható. Akkor miért éppen ennek a távolságnak a „bemérése" és fixálása volt fontos számukra? És milyen eszközöket használtak? Azokat honnan vették? Más szempont. Jelen civilizációnk kb. 6 000 éves múltra tekint vissza. Hatezer év alatt a beduinok pásztorkodásától eljutottunk az űrhajózásig. Egy stabil ökológiai rendszertől egy ökológiai robbanás veszélyéig, vagyis túlélési gondunkig, a Földről kitelepülni

164

szándékozásunkig. Ha erre elég volt 6 000 esztendő, akkor mit csinálhatott az ember azon 40-100 ezer év alatt, sőt a mai felismerések szerint 1 millió, sőt 5 millió év alatt, amióta ember él a Földön? Nyilvánvaló, hogy már több civilizáció kifejődött, és elpusztult. Az ember nem tudta úgy elérni a Föld benépesítését, hogy el ne pusztította volna önmagát. Vagy így is fogalmazhatunk: Noha rendelkezett a kitelepülés technológiájával, de nem érte el a Kozmosz erkölcsi rendjét. A kultúr történészek három civilizáció nyomait vélik felfedezni. A török szultánságnak, illetve a török Birodalomnak század eleji összeomlása és átrendeződése után olyan térképet találtak a szultán könyvtárában, amely ókori, vagy még korábbi térképek másolataként az Antarktiszt jégtakaró nélkül ábrázolja. E térkép hitelességét ellenőrizni csak most a 70-es években sikerült, amikor is műhold felvételeken láthatóvá tehető a jégpáncél alatti szárazföld. Ugye nem gondoljuk, hogy a beduinok készítették az eredeti felvételeket? Azon kérdésünkre, hogy az egyiptomiak honnan szerezték nagy csillagászati tudásukat, néhány lehetőséget megemlítünk: 1. Egy korábbi és elpusztult kultúra átmentett tudásáról lehet szó, amit a beavatott egyiptomi tudós papok őriztek és felhasználtak. 2. Már járhattak itt űrbeli lények, akik esetleg éppen a Szíriusz valamelyik bolygójáról érkeztek. Ők adták át a szükséges ismereteket. 3. Az egyiptomi templom-szentélyekben, az alagsorok félhomályában a beavatott egyiptomi papok állandó kapcsolatban álltak a szellem-világgal. Azon forrásokból is meríthettek nemcsak teológiai, hanem kozmikus ismereteket is.

22.1.11 Az anyag végső mivolta szellemi természetű - mondja az elméleti fizika. Addig markolásztuk az anyagot a napjainkat megelőző történelem kétszáz éves materialista korszakában, míg végül teljesen eltűnt a kezeink közül. Nem vettük észre, hogy a valóság a hátsó felét mutatta nekünk. Azt a részét, amely segítette ugyan a primitív embert a mindennapok prózai eligazodásaiban: az élelemszerzésben és lakóhely készítésben, de végképp nem tájékoztatott arról, hogy lényegében mi is a valóság. Felfoghatjuk a Valóság humorának, vagy fintorának, hogy az a felszíni réteg, amit nekünk mutat, amit a materialisták hangos szavalókórussal egyetlen valóságnak kikiáltottak, az valójában csak látszat: maya- mondják keleten, és festett kulisszáknak mondhatjuk nyugaton. Már a durva anyag is döntően más, ha a felszíni réteg alá tekintünk. Egyáltalán nem statikus, nem áthatolhatatlan, nem tömör, hanem dinamikus, áthatolható és észbontóan üres. Nagyságrendekkel nagyobb benne az „üresség", mint a „foghatóság". Materialista addig lehet valaki, amíg megelégszik a kint levővel, annak letapogatásával. Minél inkább „befelé" halad az anyag mivoltának felfedezési útján, annál több csodával fog találkozni, annál inkább megmutatja az anyag is a maga mélyen szellemi arculatát. Előbb csak atomok és atomi alkatrészek tárulnak elénk a nagy ürességek után. Aztán kiderül, hogy korpuszkula és hullám ugyanannak a valóságnak lehetséges megjelenési formái. Az anyag energiaként jelenik meg, majd bonyolult hatások rendszere, hálózataként, amelyek már csak matematikailag követhetők valameddig. Heisenberg leírta e mondatot: „Az anyag: hatás odaátról." Mi az az odaát? A nem anyagi oldal. A szellemi oldal. Anyag-felfedezési utunkon a valóság darabos felszíne felől indultunk, és szellemi oldalánál kötöttünk ki. Az elméleti fizika még egy eredményt hozott. Amit keleten mindig is tudtak, nyugaton csak néhány misztikus sejtette, azt az elméleti fizika már úgyszólván tapasztalja. Mi ez? A valóság nem darabokból áll, hanem Egy. Még fizikai tapasztalásunk színe előtt darabokból összetettnek tűnik, addig a mélyben annak az egyetlen Valóságnak ilyen vagy olyan fodrozódása, hullámtaraja. A „darabok" elveszítik állandóságukat, és csak tranziens (átvonuló) energiacsomagok egymásra hatásaként követhetők. Hallgassuk meg egy kicsit erről a témáról a Berkeley egyetem professzorát Dr. Fritjof Capra-t. Idézek a „The Tao os Physics" c. könyvéből (Fontana-1976): „Mindennapi életünkben nem vagyunk tudatában a dolgok egységének, hanem a világot elkülönült

165

tárgyakra és eseményekre osztjuk. Ez a felosztás a mindennapi életben hasznos ugyan, de mégsem a valóság lényege, hanem a megkülönböztető és kategorizáló intellektuális absztrakció terméke, amelynek azonosítása az igazi valósággal csupán illúzió. A keleti típusú meditáció fő célja éppen eme egység közvetlen, misztikus tapasztalása. Ugyanilyen felismeréshez vezetett el a modern fizika is. Főleg a szubatomi részecskék kutatásában újra meg újra visszatérő téma, hogy az anyag alkotórészei és a kölcsönhatási események, vagyis a dolgok és a történések kölcsönös kapcsolata és függése olyan mértékű, hogy ezeket már semmiképpen nem lehet elszigetelt entitásként kezelni, hanem csak úgy, mint az egész integráns részeit. Elkülönült fizikai entitás tehát a kvantumelmélet szerint nem létezhet. A világ nem bontható független részekre, az univerzum lényegében kölcsönös függések és hatások hálózata. Niels Bohr szerint az elszigetelt anyagi részecske praktikus absztrakció, amelynek tulajdonságai kizárólag más objektumokkal való kapcsolatokban értelmezhetők. Heisenberg szerint a természettudomány nem egyszerűen a természetet írja le, hanem a természet és önmagunk között kölcsönhatást. A humán megfigyelő a kísérleti kutatás nélkülözhetetlen része. Amit megfigyelünk, az nem maga a természet, hanem sokkal inkább a természet reagálása arra módra, ahogyan a kérdéseinket a természet felé feltesszük. Ha a kísérleti módszereket és eszközöket módosítjuk, a válaszok is megváltoznak. A pontossági korlát nem mérési módszereink tökéletlenségéből ered, hanem a bizonytalanság a részecske lényegi tulajdonsága. Az atomfizikában a tudós nem objektív megfigyelő, mert alaposan bele is avatkozik abba, amit megfigyel. John Wheeler szerint ez a kvantumfizikában annyira alapvető jellegzetesség, hogy a megfigyelő szó helyett inkább azt kellene mondani; résztvevő, hiszen a megfigyelés alapvetően megváltoztatja a megfigyelt objektum állapotát. Az univerzum így többé nem rajtunk kívülálló valami, hanem az aktív résztvevők közös univerzuma. Lama Anagarika Govinda szerint a buddhisták nem hisznek egy függetlenül létező külső világban. A belső és külső világ ugyanannak a dolognak két oldala, amelyben a dolgok, erők, történések és formák fonala a kölcsönös függések végtelen hálójában szövődik össze.

22.1.12 Materiális síkon maradva már a természettudományok sem tudnak tovább lépni. Demokritosz még atomokból összetettnek gondolta a világot. A sugárzások észlelése nyomán megindult megfigyelések az atombomlások nyomán elkezdték keresni az atomi „alkatrészeket". A Bohr-féle atommodell még materiálisan is érzékelhető volt. A protonok körül keringő elektronok elég érzékletes Naprendszer utánzatot szolgáltattak. Aztán megkezdték az atomok bontását, ütköztetését, majd a keletkező „elemi" részek megszámlálását. Ma már 300 fölé jutottak a számlálgatás során. Ráadásul azt is észlelték, hogy eme „elemi részek” nagyon instabilak, némelyik csak milliomod másodpercig életképes. Egyik a másikba átalakul. Újabb remény sugárt jelentett a kvarkok fölfedezése, de egyfelől szabad kvarkokat még senki nem látott, másfelől - noha úgy gondolták, hogy ezek az elemi részek elemi részei ezek száma is pillanatok alatt tíz fölé emelkedett. Amikor az anyag nem felénk forduló oldala hol korpuszkulaként, hol hullámként jelentkezett, már a 30-as években megfogalmazódott, hogy „a körülöttünk levő valóság a komplementaritás vonását viseli magán, valamint a nem objektíválhatóság vonását." (Prof. Rohrbach) Az ma már eléggé benne van a művelt emberek köztudatában, hogy az anyag nem „létezik”, hanem történik. Azt azonban már kevesebben gondolták át, hogy egyszerűen elveszítették jelentőségüket (nincsenek!) az anyagnak azok a korábban prímérnek nevezett tulajdonságai, mint tér, idő, mozgás. Csal szekunder tulajdonságok vannak,

166

Illetve mi a szekunder tulajdonságok alapján közelítjük az anyagot. A primérek bizonyos mélységen belül egyszerűen „eltűnnek”. Még közismertebb az elméleti természettudósok, filozófusok, nyelvészek táborában, hogy nyelvünk, amely alapvetően a valóság külső letapogatására szolgál, s amely túlélésünket biztosítja, a legkevésbé sem alkalmas, hogy bármit is mondjon a valóság „belsejéről” illetve lényegéről. „W. Heisenbert szerint az emberi nyelv nem alkalmas arra, hogy segítségével leírhassuk az atomi és szubatomi világot. Ennek valósága ugyanis túlmegy a klasszikus logika összefüggésein és fogalmain. Főleg a kvantumelméletre jellemző, hogy matematikai szimbólumai nem feleltethetők meg a köznapi nyelv fogalmainak. A fizikusok és a misztikusok egyaránt közölni szeretnék ismereteiket, de ha ezt nyelvi úton teszik, szóbeli kijelentéseik általában tele vannak paradoxonokkal és látszólagos logikai ellentmondásokkal.” (Héjjas: A modern tudomány és a keleti bölcselet.) Tudjuk, hogy Heisenberg filozófiai nézeteit tekintve platonikus volt. Anélkül a szellemi látásmód nélkül, melyet Platontól kölcsönzött, aligha tudta volna tovább követni az anyag „belsejébe” tett nyomozását.

22.1.13 Az ember teremtésének módja? Az ember közvetlen teremtése (kreacionizmus), közvetett teremtése (az anyagban benne van a szellem csirája), vagy prae-exisztens létezése (szellemi létmódban teremtettség) az igazság? Az Egyház a kreacionizmust tanítja. Vagyis azt állítja, hogy Isten a fogantatás pillanatában teremti minden ember lelkét. Vajmi kevés támpontja van eme kijelentés alátámasztására. Hacsak nem a Ter. 2,7. Ott ugyanis azt írja a Biblia, hogy a Föld anyagából megalkotott emberi testbe Isten belelehelte az élet leheletét. Azt azonban egyáltalán nem mondja az Írás, hogy ezt a „leheletet”, vagyis az ember szellemét akkor teremtette volna, vagy esetleg a már korábban teremtett és elbukott ember-szellemet helyezte a testbe tisztulási céllal. A másik lehetőség Teilhard de Chardin álláspontja, aki szerint az anyag lehetőségként (potencialiter) tartalmazza a szellemet. Mihelyt az anyag fejlődése során elér egy bizonyos komplexitást (magasan szervezett összetettséget), ott szükségképpen megjelenik a szellem. Szerinte az anyag az emberben érte el azt a fejlettségi fokot, ahol már működési alomként szolgálhat a szellem számára. A Föld őstörténete tényleg azt mutatja, hogy az izzó föld lehűlése nyomán évmilliárdok kellettek ahhoz, hogy szerves molekulák, majd az élet megjelenhessék, és a paleontológia tanúsága szerint egyre fejlettebb (komplexebb) formái jelentek meg az életnek. Eme fejlődési sor végén jelenik meg a szellem résszel is rendelkező ember. Kicsit elmélázhatunk Dante Infernójáról (Pokoljáról), ahol a gonoszok jégbe fagyva szenvednek. Lehetséges, hogy a szellem olyan mélyre bukott, hogy anyagba dermedve még öntudatát is elvesztette? Teilhard ezt nem állítja. Keleten azonban a lélekvándorlást az ember alatti szférákba is lehetségesnek tartják. A harmadik lehetőség a praeexisztens ember. Már teste teremtése előtt létezett a szellem birodalmában. Bukása folytán azonban kiesett onnan. A testbe „telepítés” éppen Isten jóságát mutatja, aki minden bukott léleknek lehetővé teszi a visszakapaszkodást. Éppen ezt szeretnénk majd részletesen kifejteni a római kettes pontban.

22.1.14 Az ariánusok biztosan tévedtek? Hosszú szellemi harcok után a 325-ben megtartott Nicea-i zsinat ítélte el az alexandriai papot: Áriuszt, aki Jézust nem tartotta az Abszolutum részének. Szerinte, és sokak szerint - az Abszolutum nem állhat részekből, és soha nem válhat relatívummá. Természetesen Jézust szellemi hatalmasságnak tartotta. Ahogy maga Jézus is mondta (Jn 10, 35) a Zsolt. 82,6-ra hivatkozva, hogy a bibliai szóhasználat már azokat is isteneknek mondja, akik az Ő tanítását befogadják. Azok Isten fiai. Sok nép az angyalokat, a szellemi nagyságokat is isteneknek nevezi. A zsidó levél is Jézust az angyalok fölé emeli. Ezt

167

Áriusz is megteszi, de nem teszi egyenlővé az Istennel. Őt tartja Isten legnagyobb tokéletességre eljutott teremtményének, Őt tartja Isten legkedvesebb Fiának. Az a bizonyos „i” betű sokat jelent. Homouzion = egyenlő. Homoiuzion = hasonló. Jézus ugyanúgy szellemi létező, mint az Isten, de nem Ő a Magától-való. Ő az Atyától való. Azért hangsúlyozza, hogy nem a saját tanítását adja, hanem az Atyáét (Jn 17,7). Még Fiú-ként, tehát praeexisztens létezőként sem tudja a világ végének az időpontját (Mt 24,36, Mk 13,32). Mondja, hogy az Atya nagyobb nála (Jn 14, 28). Nagyon sok püspök, nagyon sok részegyház volt eme az állásponton. Bizony, az igazság eldöntésébe hatalmi viszonyok is belejátszottak. Mutatja ezt, hogy már a zsinati döntés után is, amikor ariánus lett a császár, az egyházban túlsúlyra jutottak az ariánusok. Igazán nem kell ahhoz Jézusnak Istennek lennie, hogy kellőképpen el tudjon igazítani bennünket az örök élet útja felől. Aki annyira tökéletes már, hogy az Isten közvetlen közelében él, az mindent lát, amit nekünk lent-lévőknek tennünk kell tökéletességünk elérése érdekében. Még nehezebb a végiggondolás, ha figyelembe vesszük azt a sok milliárd bolygót, melyeknek lakói éppúgy igényelhetik az eligazító Messiást, mint mi. Átgondolandó tehát: 1. Az Abszolútum Egy, és személyében sem lehet megosztott. 2. Az Abszolútum közössége nem meglévő, hanem felépítendő. Odáig fejleszti föl teremtett szellemeit, hogy vele közösséget alkothassanak. 3. Ugyan az Abszolútum ereje hoz létre és tart fenn minden teremtményt, maga azonban nem lehet teremtménnyé. 4. Jézust a sok ellentétes értelmű kijelentése ellenére azért kellett Istenné nyilvánítani, hogy igazolható legyen az a teljesen téves teológiai állítás, hogy az ember bűne olyan nagy sértés az Istenen, hogy csak maga Isten tudja jóvátenni, kiengesztelni. Jézus pedig éppen nem ilyennek mutatta be az Istent. Azért kellett Jézust mindenáron Istennel egyenlővé tenni, hogy ez a képzelt „teljes értékű” kiengesztelése a kereszthalállal létrejöhessen. 5. Jézus olyan kijelentései, hogy „én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30), és számos egyéb is, kielégítően értelmezhető Jézus istensége nélkül is. Ráadásul, akkor nem kerülünk ellentétbe az ennek ellentmondó kijelentésekkel. 6. Az Abszolútumot nem a totális kiengesztelési vágy tölti el, hanem a totális szeretet, a mindenkit megmentés. 7. Jézus és közöttünk a különbség: Ő a célba érkezett teremtett szellem, mi meg a bukásból éppen visszafordulók, a felkapaszkodni kezdők vagyunk. A célba ért szellemtestvér lejön a fokozatok aljára, hogy segítse a bukdácsolókat.

22.1.15 Biztos, hogy van visszafordíthatatlan kárhozat? Csak ámuldozom, milyen könnyen beleestünk a csapdába. Jézus az Istent tiszta szeretetnek mutatta be. Az Abszolútum a Szeretés. A végtelen Irgalom. Az Irgalom Teljességéről pedig el lehet gondolni, hogy véglegesen lemond bukott teremtményeiről? Az Örök Szeretet nem elég találékony ahhoz, hogy vissza tudja fogadni az elbukottakat? Már ezt megelőzően azt kellene kérdésbe tenni: képes-e egy teremtmény véglegesen és visszavonhatatlanul dönteni? Hiszen az Abszolútummal szemben minden teremtmény csak „rész-létező”. Tehát egyidejűleg csak egyetlen nézőpontból tudja tekinteni azt a problémát, amiben döntenie kell. Csak az Isten tudja körüljárás nélkül egyszerre látni minden oldalról. Már az igazság nevében is nem kellene „körüljárási lehetőséget” adni annak a bukott szellemnek, hát még a szeretet nevében? A magunk szűk körében is hányszor hoztunk későbben belátott rossz döntéseket, noha alapvetően Istent szeretjük, csak vagy az önzésünk, vagy az anyag mohó birtoklási vágya bennünk beárnyékolta Őt. Nem volna lehetőségünk a megbánásra, a metanoiára, ha bármelyik döntésünket Isten már véglegesnek deklarálná.

168

Ha Isten gyermekének élem meg magam, úgy állítom Őt magam elé, mint aki állandóan azzal foglalkozik, hogy szabadságom sérelme nélkül hogyan tud nekem újabb és újabb lehetőségeket felkínálni feléje fordulásom és feléje kapaszkodásom érdekében. Félő, hogy az ószövetségi Isten-képet tovább cipelő egyházi vezetés valami nagy fenyegetést kívánt kezében suhogtatni, hogy a Jézus által helytelenített hatalmi pozícióját fenntartsa, és magát az örök kárhozatból kiragadó és a mennybe besegítő nélkülözhetetlen eszköznek ajánlhassa. Segítette őket ebben az „aión” görög szónak „örökkévaló”-val fordítása, noha e szó inkább korszakot, hosszú időtartamot jelent. Jézus szava, hogy „amíg meg nem fizeti minden tartozását” (Mt 18 30-34) is azt mutatja, hogy a kárhozat a bűn okozta sebek begyógyítására való. Tehát időleges. Van, lehet visszaút. Nem bukásra lettünk teremtve, hanem életre. A tékozló fiúról szóló példabeszédet is leszűkítve értelmezzük. Ha a tékozló fiú atyja a Mennyei Atyát szimbolizálja a példabeszédben, akkor nyilvánvaló, hogy Ő a szellemi létmódban létezik. De akkor a két fia is. A nagyobb fiú az el nem bukott angyalokat jelenti. A kisebbik fiú azon szellemi teremtményeit, akik eme tisztán szellemi létmódból bukásuk révén anyagba kerültek. Az örökség eltékozlása parázna nőkre - mutatja a példabeszéd egyik mondanivalóját: a szellemi örökséget nem anyagban kellett volna hasznosítania, hanem a szellemi értékek világában. A sertések moslékából evés szándéka értékelteti a szellem lealacsonyodását, és épp eme lealacsonyodott állapotban fogalmazódik meg benne az összehasonlítás: mennyivel jobb volt Atyja mellett a szellemi létmódban. Meg is indul feléje. Ez a kárhozattól való visszakapaszkodás, melynek hosszú fokozatait e rövid példabeszéd nem fejti ki, csak jelzi. Az ünnepi lakomát nem az anyagba süllyedt fiának rendezi, hanem az onnan a tiszta szellemi létezésbe visszakapaszkodónak. Nagyon jellemző az el nem bukottnak a bűne is: az irigység. Jól érzékelteti, hogy az anyagig le nem bukott szellemi teremtmények sem tökéletesek még. Azoknak is tovább kell fejlődniük Magának az Abszolutumnak a tökéletességét nem is tudják elérni, csak megközelíteni. Isten irgalma olyan nagy, annyira észbontóan mindenkit meg akar menteni, hogy az idősebb testvérnek is van még mit tanulnia tőle. Ő még nem képes a bukottakat is azzal a szeretettel visszafogadni, amire viszont az Atya képes. (Vajon mi nem így vélekedünk az elvetemült gonoszokról, vagy a korábban elvetemültekről?)

22.1.16 Az anyag és a szellem valóban egymás ellentmondásai? Aquinóin iskolázott gondolkodásunk számára magától értetődő volt mindig, s még csak eszünkbe sem jutott kérdésbe tenni, hogy anyag és szellem egymást kizáró fogalmak. Az anyag térben és időben funkcionál. A szellem sem térben, sem időben. Igaz, az időnél már különbséget kellett tennünk Isten és a teremtett szellemek között. Isten teljesen időtlen: az örök jelenben él. Az angyalok számára azonban Schütz professzor dogmatikájában is megtalálható egy fogalom: az aevum. A szellemek időkategóriája. Hiszen ha fejlődőképesek, akkor a fejlődésnek is valamiféle időben kell történnie. Csak természetesen nem az anyag időkategóriájában. Filozófiai képtelenségnek tűnt annak feltételezése, hogy a valóság, ha képletesen szólva egy egyenes szakaszon ábrázolom, akkor az egyik végpontja a tiszta szellem: az Isten, a másik végpontja a sűrű anyag. Ám az egész szakasz mentén komplementaritás érvényesül. Vagyis a legsűrűbb anyagnak is van szellemi oldala, és a legtisztább szellemnek is van anyagi megnyilvánulása.

22.1.17 Honnan a teremtés előtti káosz, és honnan a jelenlegi? Nagyon sok nép mitológiájában - de még a keresztényekében is - Isten teremtése abból állott, hogy a meglévő káoszt kozmosszá rendezte. A Gen 1,1-ben olvasható: „Isten lelke lebegett a vizek fölött”. A szerző nyilván nem a nagyon későn kialakuló H2O-ra gondolt a teremtés hajnalán, hanem a kaotikusan létező „lát-cseppekre”, amelyeket törvényeivel össze kellett rendeznie kozmosszá: harmonikus egésszé. Itt egyszerre két gigantikus kérdéssel állunk szemben:

169

1. Ha Isten világot teremtó aktusa előtt már létezett valami, t. i. a káosz, akkor azt ki hozta létre? Ha nem az Isten, akkor Őt miért nevezzük Istennek? (Isten nem a végső Ok?) 2. Ha viszont Isten teremtette a káoszt, akkor meg azt kérdezzük, hogy a végtelenül tökéletes Isten miért hoz létre a saját törvényeitől meg nem határozott létezőket, vagyis káoszt? E pontban most csak a problémát fogalmazzuk meg. A megoldást majd a II-es pontban nyújtjuk Aki azonban azzal szeretne kibújni egyáltalán a kérdés feltevése, de még inkább megválaszolása elől, hogy ez csak a szent iratok stiláris fordulata, amellyel éppen azt kívánják kiemelni, hogy az Isten milyen nagy rendet csinált a mindenségben, azok figyelmét felhívom a fizikai világban tapasztalt káosz nyomaira. A fizikát leíró (megközelítő) matematika három rendszerről beszél. A Newton törvényei által leírt reguláris makroszkopikus rendszerről, a múlt századi Poincaré által leírt kaotikus rendszerekről, és a mikro-világ kvantum rendszereiről. Poincaré számításaiban vizsgálta a reguláris rendszerekben tapasztalható perturbációkat, amelyek bizonyos számú zavaró hatáson túl már kaotikusnak minősülnek. A Scientific American 92./III. számában Martin Gutzwiller, a fizika doktora és az IBM kutatója „Kvantumkáosz" címmel írt tanulmányt, és közölt fényképeket. E fényképeken regisztrált elektron hullámok egy része szimmetrikus, más része - és a nagyobb részekaotikusnak bizonyul. A káosz tehát része a vizsgált valóságnak. Még a jelenleginek is, nemcsak a teremtés előttinek.

22.2 A sorból kilógókat is tartalmazó elmélet „A világegyetemben nincsenek nagy rejtélyek, csupán a mi ismereteinkben vannak nagy hézagok.” (Dr. Edgar Mitchell)

22.2.1 A „változatlan" Isten: Szellem Urunk, Jézus, úgy mutatta be az Istent, mint szerető Atyát, aki felkelti napját jókra és gonoszakra egyaránt (Mt 5,45). Ő az időtlenül ajándékozó Jóság. Maga az Adás. Hogy Isten változatlan, azt nem úgy kell értenünk, hogy mozdulatlan kövület, hanem úgy, hogy soha nem változtatja meg alapállását. Soha nem szűnteti meg kiáradó jóságát. Magatartása következetes: mindig csak szeret. Isten tehát a maga kiáradó jóságával csak dinamikusan értelmezhető, és nem statikus mozdulatlanságban. Az a megállapítás, hogy Ő szükségképpeni létező, vagyis Abszolutum, az nem jelenti azt, hogy neki nincs történése. Amikor azt mondjuk, hogy benne nincs idő, mert örök jelenben él, akkor ezzel csak az anyagi történések idejét szeretnénk tőle távol tartani. Mivel minden létezőnek meg van a maga létmódjának megfelelő „történése”, „változása”, ezért Istenben a földi változások, vagyis a földi idő oldaláról tekintve ugyan örök jelenben történik minden, de nagyon is történik. Az Abszolutum változása legfeljebb a mi óráinkkal nem mérhető. Még egy kis meggondolás. Ha Isten birtokolja is a létteljességet, tehát ahhoz már sem hozzáadni, sem abból elvenni nem lehet, vagyis tökéletességében, teljességében nincs gyarapodás, sem fogyatkozás, így tehát e tekintetben változatlan, ezért Benne és Belőle nagy „átrendeződések” történnek. Talán a mi fogyatékos nyelvünkkel ezt az „alakulati” kategóriába helyezhetnénk el. Vagy a „strukturálódás”-ba. Mondhatjuk: A Létteljesség állandóan strukturálódik. Az „átrendeződések” folyamán újabb és újabb alakzatok lépnek a létezés mezejére anélkül, hogy ezek valahonnan máshonnan lépnének elő. Nem. Minden az Ő létteljességéből. Abban bizonyára senki sem kételkedik, hogy Isten nem lehet anyagi valóság. Ő a legteljesebb értelemben Szellem. Ha most a szellemi létezés síkján maradunk - de hát hová is mehetnénk, ha a szellemi Létteljességen kívül nincsen más? - akkor innen kiindulva kell értelmeznünk mindent, ami a létezés rendjében később állt elő. Mivel jelenleg használt nyelvünk csupán a darabos és sűrű anyag regisztrálására alkalmas, ott is csak azon szinteken, ahol túlélésünket, vagyis fönnmaradásunkat kell 170

biztosítanunk, ezért nem várhatjuk el nyelvünktől, hogy metafizikai problémák korrekt megoldásához szükséges fogalmakat szolgáltasson. Nyelvünk már ott is csődöt mond, ahol az valóság anyagi oldala felől indulunk el, és már a második nagyságrendi lépcsőnél, tehát a szubatomi világban felkínált fogalmait elhagyni kényszerülünk. Még inkább így van ez, amikor eleve a legtisztább Szellem oldaláról indulunk el. Természetes tehát, hogy itt modelleket, vagyis a valóságnak funkcionális modellekkel közelítését leszünk kénytelenek igénybe venni. Sok kifejezésbeli nehézségünk közepette a leggyakrabban visszatérő nehézség abból adódik, hogy a szimbólumnak látszó kifejezések valóság-értéket hordoznak. A kifejezések szimbolikusak és közelíttek, mégis ezekkel a valóságot közelítjük meg. Amit tehát nyújtunk, az a szimbolikus eszközökkel megragadott valóság.

22.2.2 A Sugárfonás ténykedése: szellemek teremtése A filozófusok által Abszolutumnak, Jézus által pedig Mennyei Atyának bemutatott Istent nevezzük a Létezés Ősforrásának, Mennyei Fényességnek. Ő a Sugárforrás, az Örök Ajándékozás, Kiáradás, Szeretet, Jóság. Lebírhatatlan Energia-kibocsátó. A dinamikusan értelmezett Erő. Élő, és életet fakasztó. Egyetlen, mint Forrás. E Forrásból áradó rezgésnyalábok képesek a Forráson kívül is életet fakasztani a létezés rendjében. Mivel Istennek, Létforrásunknak, lényegéhez tartozik a kiáradás, az ajándékozás, vagyis a szeretet élete, az első fázisban, a teremtésben nyilvánul meg. Természetesen, mivel Ő szellem, teremtményei is hozzá hasonlóan (az Ő képére és hasonlatosságára) szellemi természetűek. Az egyiptomi hieroglifák egyike, amely a teremtést jelzi: egy bumeráng. Az indiánok ősi hajítófája, amelyet ha megfelelő pályán hajítanak el, bizonyos idő után elhajítójához visszatér. Igaz, aki elhajította, annak a ráhatása megszűnik az elhajítás után. A bumeráng mintegy szabadsággal felruházott lesz: önállósul. Ám ha rajta marad az elhajító által megszabott pályán, akkor visszatalál az elhajítóhoz. Kitűnően jelképezi ez Isten teremtó aktusát. A folyton sugárzó Létforrás „energiacsomagokat” dob ki a létbe. Jól megfellegzett, egyéni arcú, egyéni küldetésprofilú személyiségkezdeményeket. Mindegyiket „beöltözteti” szeretetébe, és ellátja őket az élet jelével: a világossággal. Mihelyt létbe segítette őket, az egyet jelent a szabadság megajándékozásával, nagyfokú önállósulással. Szabadságuk megsegítéséhez kapnak célgondolatot: a létbehelyezési pontról a kijelölt, az „előpontozott”, „előmatricázott” törvénypályán visszatalálni Teremtőjükhöz. Erőt és tehetséget kaptak, hogy Teremtőjükhöz hasonlóan ők is folyton sugározzanak, vagyis adjanak, szeressenek. Szeressék vissza Kibocsátójukat, és szeressék egymást: a kibocsátottakat, a szellemtestvéreket. Ha rajta maradnak a Létbe-helyező által megszabott törvénypályán, amely mind a fejlődés útját, mind a fejlődés egyéni profilját, küldetésük mibenlétét is tartalmazza, akkor a saját idejük idő-dimenziójában kibontakozva, tökéletesedve, vagyis az egyetemes teremtmény-törvényt: a tökéletesedést teljesítve, egyre közelebb kerülnek Teremtőjükhöz. Martin Buber. Én és Te című könyvében (1923.) leírja, hogy a személyek; az én és a te, valamint az én és Te között egymást fejlesztő, gazdagító, kibontakoztató interperszonális kapcsolat jöhet létre. Sőt, csak az ilyen kapcsolatok alkalmasak a személyiség fejlesztésére. „A viszony - kölcsönösség. Az, akinek azt mondom: Te, hat rám, ahogyan én és hatok őreá.” Amit ő az emberről mond, az valószínűleg a szellem világában is igaz. T.i., hogy a Te által lesz Én-né. A személyiség viszonyokba, kapcsolatrendszerekbe ágyazottan, hálózatokban fejlődik. Ki-ki a maga bumeráng pályáján rajta maradva kapcsolatba lép más szellem-személyiségekkel, és építik egymást. Amíg pályáikon rajtamaradnak, mindegyikük boldogítóan tapasztalja Atyjuk, az Isten szeretetét, és belőlük is egyre nagyobb viszont-szeretetet csalogat ki ez a folyton lüktető - indító és fenntartó szeretet.

171

Két személy között a „találkozás” az, ami gyarapodást, élményt, fölfedezést és eksztázist hoz létre. Elfogadod a „másik” jelenlétét életedben. Ha ez a másik éppen Isten, akkor „a Biblia nyelvén: Akik az Úrban bíznak, azoknak ereje megújul.” (Buber) A személy számára két metakozmikus irány van: az 1-es Isten felé, hogy találkozhasson Vele, a 2-es Istentől elindulva küldetését teljesíteni. Majd nem az Ő küldetését teljesítjük, hanem a magunk útján járunk. A különböző pályák, a különböző feladatok, vagyis küldetésprofilok általunk neheme elképzelhető, csupán valamennyire elgondolható sajátos szellemi tartalmak összegyülemlését eredményezi a fejlődő szellem személyiségében. Maga az angyal (angelus = küldött) szó is valamilyen speciális feladatot, valamire küldöttséget jelent. Ez a valamire küldöttség, a speciális feladat elvállalása adja meg a szellem világában az egyedítő jelleget és jellemet. Mindaddig, amíg valaki az Isten törvénypályáján rajtamarad (miután azt kapott értelmével könnyen felismeri), amíg szeretetérzelmével Teremtőjét is, teremtett társait is szereti (szellemek szolidaritási törvénye), amíg akaratát (teremtőképességét) társai gazdagítására, azok pedig az ő gazdagítására használják, addig a szellemek világában érvényesül egy transzparencia, egy áthatolhatóság: egy gondolatátvitellel történő információ-áramlás. Tudnak kommunikálni, mert értik is egymás „nyelvét”, hiszen azonos létrendben kapaszkodnak, noha közöttük az egyéni törekvések mértéke szerint fejlettségi különbségek adódnak. Amikor Isten szellemi „energiacsomagokat” helyezett ki a létbe, akkor nem monopólusokat alkotott, hanem dipólokat. A szellemek világában „duáloknak” nevezzük őket. Ha ott nincsenek is nemek, ha nincs is földi értelemben vett nemiség, azért van nagyon szoros szellemi összetartozás. A duálok egymást kiegészítő tulajdonságokkal vannak felruházva, így nagyon fontosak egymás számára. Fontosabbak, mint Istenen kívül a többiek. Valószínű, hogy szellemi profiljuk, vagyis küldetés-feladatuk is közös. Azt egymást komplementer kiegészítve könnyebben és lelkesebben tudják végrehajtani.

22.2.3 A „megtérővel” szemben „felépülő” szeretetközösség. Korábban, Jézus tanítását kellően meg nem értve, az Ősvalóságot közösségnek gondoltuk, és Szentháromságnak neveztük. Azt gondoltuk, hogy az Abszolutum összetett, és már a teremtést megelőzően megvalósultságában funkcionált a Szeretés Istenen belül. Az Abszolutum azonban könnyebben megérthető (könnyebben modellezhető), ha nem bontjuk meg egyetlenségét. A Szeretet és annak megvalósultsága: a szeretetközösség nemcsak kezdettől meglévően gondolható el, hanem felépülésében is. Ezzel ugyanis megokolást kapunk magára a teremtésre. Isten, az Ősforrás azért teremt, hogy partnereket neveljen fel a szeretésre és visszaszeretésre. A létbe helyezett teremtett szellemek tökéletesedésének éppen az a célja, hogy Isten szeretet-partnerei legyenek. Akik fejlődésük, tökéletesedésük során az Atyához „legközelebb” kerültek, azokat nevezhetjük az Isten-Fiak övezetének, akik a lehető legteljesebben szeretik az Istent, Atyjukat és Teremtőjüket. Ezek vannak legjobban beavatva az Isten titkaiba. Ahogy Jézus is búcsúbeszédében már barátainak és nem szolgáinak nevezte apostolait (küldötteit) (Jn 15,15), hiszen mindent átadott nekik, amit Atyjától tanult, tehát mindenbe beavatta őket, ehhez hasonlóan az Atya is barátainak tekintheti azokat, akik mértéküknek megfelelően már annyi mindent átvettek tőle. Ha az Isten Fia nem egyetlen személy, hanem a partnerségig tökéletesedett szellemek milliárdja, akkor ezzel egy későbbi probléma is megoldható. Az ugyanis, hogy az Univerzum rengeteg bolygóján élő testben élő szellemek ugyancsak igényt tarthatnak Megváltóra. Isten azokat se fosztja meg a visszakapaszkodásukat segítő Isten Fiától, mert minden bolygóra küldhet egyet-egyet.

172

22.2.4 A valóság szellemi és anyagi oldala Valami fontosat tudomásul kell még vennünk a valóságról. Korábban egymást kizáró ellentmondásnak fogtuk fel a szellemet és az anyagot. Most meg kell barátkoznunk a valóság más megközelítésével. Előbb az anyagtól kölcsönzött hasonlítási alapot említjük. Az anyag belső szerkezetét kutatva századunk első harmadában fedezték fel, hogy az elemi részecskék hol korpuszkulaként, hol hullámként viselkednek. Ezt nevezzük komplementaritásnak. Louis de Broglie 1931-ben kiszámította egy bizonyos elemi tömeghez rendelhető hullám jellemzőit. Tehát anyag és hullám - ugyanannak a valóságnak két arca. Bizonyos szituációkban korpuszkulaként viselkedik, pl. a fény a visszaverődés alkalmával (tükrözés), és hullámként, amikor áthatol áttetsző közegen. Ennek analógiájára mondhatjuk - elővételezve most az anyagnak későbbi előfordulását -, hogy a legtisztább szellemben is van valami anyagi, és a legvaskosabb anyag is végső alkatában szellemi. Ez utóbbiról mondja Max Planck, a kvantumelmélet megalapozója: „Önmagában való anyag nincs, csupán az éltető, láthatatlan, halhatatlan szellem van, mint az anyag oka…, és a titokzatos alkotó, akit én nem röstellek Istennek nevezni.” A legtisztább szellem - Isten. Lényege tisztán szellemi. Mégis van olyan megnyilvánulása, fenomenonja, amit már valamelyest anyaginak is mondhatunk. Ez pedig fényessége, világossága. Ő az Ősvilágosság. Jézus, aki az Atyától, tehát az Ősvilágosságtól jött közénk megtestesülni, magáról is azt mondta, hogy „én vagyok a világ Világossága.” Hogy Istennek ez a világossága alig nevezhető anyaginak, mutatja, hogy testi szemeinkkel nem érzékeljük. Ugyanakkor, akik meghalnak (pl. a klinikai halálban), azok a durva anyagot elhagyva máris érzékelik (az alagút effektus után). Ám mégsem nevezhető pusztán anyagi fényességnek, mert azt tapasztalták, hogy bár minden korábban tapasztalt fénynél fényesebb, mégsem éget, nem vakító, nem bántó, hanem mélységesen megnyugtató és boldogító. Isten lényegének még a „kísérő-szférája” is boldogságot sugároz. Külön is meg kell fogalmaznunk egy törvényt, amely érthetővé teszi számunkra annak az anyagnak a létrejöttét, amelyben most éppen élünk. E törvény: Minél fejlettebb valakinek a szelleme, annál kevesebb benne az anyagi vonatkozás. És megfordítva: Minél jobban távolodik valaki Istentől (szelleme minél fejletlenebbé válik), annál inkább az anyag, az egyre durvább anyag határozza meg őt. Más formában is megfogalmazzuk: Ha egy teremtett szellem az Isten által számára kijelölt törvénypályáról letérve, vagyis Istentől elfordulva teremt, akkor a létrehozott valóság az elfordulás és távolodás mértéke szerint egyre anyagibb lesz. (Nevezzük ezt valóság-sűrűsödési törvénynek). Már azt is sejthetjük, hogy szellemünk fejlődését az anyag fokozatos átszellemiesülése is követi. Meg azt is, hogy Istenhez közeledve a szellemek egyre világosabbak, tőle távolodva egyre sötétebbek lesznek. Ha Isten a Világosság, akkor a legsűrűbb anyag a „külső sötétség” (Mt 22,13).

22.2.5 A szabadság következménye: sugárzás helyett elnyelés Ez a teremtési és partnerré fejlesztési modell kitűnően működik mindaddig, amíg a szabadság ténylegesen nem lép a színtérre. Kezdetben alig hihető, hogy bárki is Isten ellenében élt volna szabadságával. A még ki nem bontakozott személyiség szívesebben járja az Erős által kipontozott nyomvonalat. Jól jön neki a támasz, a „karó”. Amikor azonban „felnőtté” vált, esetleg annyira, hogy fejlettsége már az Isten-partnerséget is súrolja, akkor jönnek az igazi kísértő gondolatok. Nem véletlen, hogy az Írás Lucifert (= Fényt-vivő), tehát az Isten-Fiak színvonalára fölfejlődött fényes szellemet tartja a bukás ősforrásának. A „lázadás”, a bukás mikéntjéről csupán sejtéseink lehetnek. A tény azonban egyetemleges minden nép hitvilágában. A gnózis csupán annyiban igazítja ki a paradicsomi bűnbeesést, hogy a bukást korábbi korszakba helyezi. Még a szellemi

173

létmódba. A paradicsomi állapot nem a Földön, hanem még a szellemi létezésben volt. Ez a bukás előtti állapot. Ám az emberiség azon fejlettségi fokán, ahol a Genezis olvasói álltak, alig lehetett testiség leírása nélkül érzékeltetni a bukás tényét. Az egyszerű ember kevésbé hajlik elvontságok megértésére. A szellemi történéseket is csak anyagba ágyazott tálalásban tudta felfogni. Miben állhatott a bukás? A szellemek egy része (talán harmada, talán csak 5 %-a?), amint fejlődésükben Isten felé közeledtek, szerettek volna olyanok lenni, mint az Isten (Ter 3,5). Ez a „megkívánás” több oldatról is alátámasztható. Egyrészt érezhették hatalmuk korlátozottságát, míg az Isten mindig korlátok nélkül sugározta erejét. Másrészt, aki előbbre járt a fejlődésben, az több sugárzást tudott kibocsátani, annak tökéletessége többeket vont maga köré, egyre inkább „központtá” vált. (Olvasunk a Szentírásban Mihály és angyalairól, vagy a Sátán és angyalairól is.) Harmadsorban igen valószínűnek látszik, hogy a teremtmények teremtőképessége csak egymás gazdagítására terjedt ki, avagy nem személyes szellemi alkotások létrehozására, de személyes szellemeket teremteni nem tudtak. Legfeljebb a meglévőket befolyásolni. Pl. az ember is képes szellemi alkotásokat létrehozni: drámát készíteni, könyvet írni, terveket, rendszereket készíteni, fölfedezéseket tenni, stb. (ezeket nevezzük objektivált szellemi tartalmaknak), de új emberi szellemet alkotni nem. Ne feledjük, hogy a Buber féle interperszonális személyiség-kibontakoztatás az adásra, a kölcsönös sugárfásra épült. Az egymást gazdagításra. Ha valakinek az jut eszébe, hogy Istenhez hasonlóan centrummá váljon (egocentrizmus), ahhoz neki rengeteg többletenergiára lenne szüksége. Honnan szerezze ezt meg? Másoktól kell elvennie. Ebben a pillanatban a szellemek birodalmába belép a vevés gondolata, majd gyakorlata. Az energia-kibocsátással szemben megkezdődik az energia-elnyelés. Az eddigi interperszonális kapcsolatok kölcsönössége helyébe belép egy aszimmetriát okozó elnyelés. A szellemtestvérek továbbra is sugároznak a beléjük írt isteni törvény, az adástörvény (a sugárzás törvény) alapján, ámde a „lázadók”, akik olyan jelentós energiakibocsátók szeretnének lenni, mint az Isten, akik el akarnak jutni az új személyiségeket teremteni tudásig, lázasan gyűjtik, szippantják magukba a többiektől sugárzott energiákat, és nem sugározzák vissza. A „szülni” tudás helyett, az új személyeket teremtés helyett azonban más történik. Megtörténik saját maguk „objektív degradálása” (csődbe húzása). Mivel még messze voltak a mindent tudástól, bizonyára nem ismerték a szellemvilág egyik alaptörvényét: az „arányosság”, az „egyensúly” törvényét. Amíg nem volt önző gondolatuk, amíg törvénypályán „mozogtak”, addig „ösztönösen” megtartották e törvényt. A sugárzás „kölcsönössége” tartotta fenn ezt az arány-egyensúlyt. Azt valószínűleg nem tudhatták hiszen ha még ki nem próbálták, addig nem volt ellenpélda -, hogy a szellemi „áthatolhatóság”, a tiszta „átlátszóság” ennek az egyensúly törvénynek, vagyis a kölcsönösségnek (a szimmetriának) a következménye. Mihelyt módfeletti gyarapodni akarásuk folytán belépett a mindenségbe a vevés, amelyből az Istenen kívüli centrumok, az ego-centrumok megszülethettek volna (vagy meg is születtek?), abban a pillanatban az egyensúly, a harmónia-törvény sérült. A valóság szellemi arculata ott, azokban, ahol a szimmetria-sérülés a vevés által bekövetkezett, „elhomályosult”. A szellem-anyag komplementaritás az anyag irányában eltolódott. Nagyon drasztikusan és közönségesen ezt úgy mondhatjuk: megkezdődött az anyag teremtése. Olyanok akartak lenni, mint az Isten, s közben egyre „bezártabbak” lettek. Egymás számára egyre nehezebben áthatolhatók. A valóság szellemi oldala egyre jobban elhomályosult. Az az oldala lett dominánssá, amely ugyan lehetőségként (potentialiter) megvan a szellemben - éppen a szabadság biztosítása érdekében -, de Isten akarata nem ennek ténylegesítése érdekében fejti ki hatását. Ezt csak az Ő tételes akarata ellenére lehetett létrehozni. Mivel szabadnak teremtett, ezért megengedte, hogy valaki akár anyagot is létrehozzon, de ezzel együtt mérhetetlen terhet is vett a „vállára”, aminek következményeit akkor teljességében még nem láthatta.

174

Az anyagot „teremtő”, vagyis a valóságot az isteni törvény elhagyása miatt anyaggá strukturáló szellemek egyre jobban elszigetelődtek a többiektől. „Letaszíttattak az anyag mélységeibe”. „Azt gondoltad magadban: hasonló leszek a Fölségeshez! És lám! Az alvilágba zuhantak alá, a mélységes szakadékba." (Iz 14,13-15) A Szentírás nagyon harcias képekbe öltözteti ezt a „szakadékot”. Pl. Je112,7-8: „Ezután nagy harc támadt a mennyben. Mihály (Mi-ka-él= aki olyan, mint az Isten) és angyalai megtámadták a sárkányt. A sárkány és angyalai védekeztek, de nem tudtak ellenállni, s nem maradt számukra hely a mennyben.” Ez az apokaliptikus feltüzeltség nyilván az embert akarja a jó melletti állásfoglalásra motiválni. Az objektív valóságban azonban a „szakadék” az információ-áramlás lehatárolódását jelenti egyfelől, és az „anyagban-létezés örömeinek” kipróbálását másfelől. Itt a Földön is, akivel nem beszélünk, azt hajlandók vagyunk ellenségnek tekinteni, míg a „találkozás” a másik megértésének kezdete. Így nem csoda, ha az információ-áramlás megszűnése a más világon is egyre gyanakvóbbá tette az angyalokat a velük érintkezni nem tudókkal szemben. Másrészt, aki sose vette magára az anyagot, az hajlandó úgy viselkedni, mint a tékozló fiú példabeszédben az idősebb testvér, aki sose bukott el: lenézi, megveti az „anyagban vonaglót”. Miközben csóváljuk a fejünket: Ejnye, ejnye, milyenek is ezek a szent angyalok! -közben nem vesszük észre, hogy tőlük nem telik ki több. Ők továbbra is adnak, sugároznak, de sem az ő jelzésük nem ér tisztán a célba, sem igazi visszajelzést nem fognak fel. Ha a Mindenható lebírhatatlan és leállíthatatlan szeretete nem lépne közbe, bizony a mindenség széthasadása véglegesülne. Az angyalok még nem istenültek meg. Még hiányzik valami tökéletességükhöz. A két metakozmikus irány után (1-es: Istent visszaszeretni, 2-es: a Tőle felvállalt küldetést teljesíteni), most már értjük a 3-as mibenlétét is. Ez az Isten törvényével, az Ő szándékával ellentétes magatartás: a vevés útja. A mások rovására magunkat gazdagítás. De nem szellemileg gazdagítás, hanem: szellemileg szegényítés, anyagilag gyarapodás. Ez az Istentől távolodás, és az anyagba egyre jobban beleragadás.

22.2.6 Anyagba-ragadtság Elfordulva Istentől, az Ősforrástól, az Ősvilágosságtól, és egyre jobban belezuhanva az anyag sötétségébe, milyen sors vár rájuk? Ez a mennyből „letaszítottság” kárhozata? A vissza nem fordulhatóság? Egyáltalán mit lehet kezdeni olyan anyaggal, amit nem átfogó koncepció alapján alkottak, hiszen csak „menet közben” észlelték jelentkezését? Kinél kisebb, kinél nagyobb „sűrűsödést”. Meg aztán egy sereg közülük már abba is hagyná ezt a vevés históriát, amiből nem sok előnye származott. Legföljebb úr lehet a maga kis szemétdombján. Ott is csak a többieket leigázva. Gondoljuk csak át még egyszer a teremtést! Isten alanyokat teremtett és nem tárgyakat. Szubjektumokat és nem objektumokat. Valakiket és nem valamiket. „Te”-tés nem „Az"-t. Ha a valóságnak mégis volt valamelyest minimális tárgyi oldala, ez csupán az alanyok közötti információ-cserére szolgált. Nagyon jelentéktelen „mennyiségű” tárgyi elem segítségével kommunikáltak, és eme „postavívők” segítségével gazdagították egymást. Hasonlattal: Gyerekek játszanak a réten. Újságpapírból repülőket hajtogatnak. Titkos jelekkel üzenetet írnak rá, s aki megkapja, annak meg kell fejtenie, és aszerint kell valamit tennie. Kevés repülő kell, mert ugyanazzal vissza is üzenhetnek. Ám ha nem tudja megfejteni, az indító kénytelen még egy repülőt hajtogatni, hogy érthetőbb üzenetet fogalmazzon, nehogy leálljon a játék. Tehát jó információ-áramláshoz kevés anyag kell, frusztrálódott információk esetén több. Valami ilyen történik a szellemek, a szellemi alanyok egymást gazdagító informálásakor. Szellemi és alanyi mivoltukból valamelyes tárgyiasult közeget, vagyis anyagot kell „kiizzadniuk” (akaraterővel létrehozniuk), hogy hordozó alomja legyen ráültetett szellemi tartalmaiknak. Itt a keletkező (az éppen szükséges) anyag minimalitását két dolog biztosítja. Egyrészt a kölcsönösség, az ide-oda áramlás, másrészt eme „anyag”

175

minősége, amely jelentéktelensége mellett is sok információ szállítására alkalmas (miként pl. az anyag világában a mikro-chip szemben egy postai levéllel). Az alanyoknak tehát szellemi energiájuk egy részét át kell transzformálniuk „szállító közeggé”. Ez a transzformálás, ez a rezgés-interferencia eredményezi a három dimenzió létrejöttét, vagyis az anyagot. Valószínű, hogy nem csak az információ-szállítás, hanem az információ-tárolás is igényel ilyen átstrukturálódást. Olyan struktúrát, amely a szellem szüntelen dinamizmusával szemben viszonylag statikus azért, hogy a tárolt információk benne könnyen megtalálhatók, és belőle könnyen kiemelhetők legyenek. Az alany gondolkodása dinamikus, a gondolatok tárolása statikus jellegű. Az anyag a „raktár”, a szellem a „feldolgozó üzemrész”. Mármost. Ha valaki (a szellemi alanyok közül) a folytonos kisugárzás, az adás „üzemmódjáról” átáll a vevésre, az elnyelés üzem-módjára, az természetesen azért teszi, hogy minél több energia birtokába jusson. Ámde a szellemi alanyok birtokában lévő roppant mennyiségű információt éppen a minimális anyagi komponensük tartalmazza. Így a luciferiták egyfelől az információk vissza nem áramoltatásával a többi szellemet is újabb és újabb „szállítóközeg”, tehát anyag előállítására késztetik, miközben maguk ezeket elnyelik, másrészt „erőszakkal” is („nagy harc támadt a mennyben” - Jel 12,7) éppen információt tároló részüket, tehát anyagi oldalukat támadják meg, hogy egyre több tudás, erő és hatalom birtokába jussanak. Mondtuk, az eredmény azonban mégsem az lett, amire vágytak. A szellem ugyanis vágyait vetíti a valóság rendjébe. Ámde a luciferiták egyre gátlástalanabbul az anyagi részek után kezdtek vágyódni, hiszen azok tartalmazták a legtöbb információt. Így magukra zúdították a mindenség anyagkészletének jelentős részét. Olyan mértékben, hogy ebben a tömegben és ebben a „sűrítésben” már alig volt alkalmas jelentős információ-mennyiség tárolására és hordozására. Így saját vevéscsapdájukba fagytak bele. (V. ö. Dante: Inferno-jával). A korábbi hatalmas luciferi intelligencia és erő „belefagyott” az anyag roppant tömegeibe, amelyből ego-centruma köré birodalmat kívánt emelni. A birodalom megvan, de nincs köszönet benne. Ott vergődnek súlya alatt. Ki jobban, ki kevésbé. Ki mélyebben, ki magasabban. A szellemi intelligenciák mozgalmassága és a valóságot gyorsan letapogató fürgesége roppant tömegek kezelhetetlensége mellett behemóttá változott. Az „odafönt” tapasztalt mindenirányú közösségi beágyazódás helyett itt csak elszigetelt „behemótok” vegetálnak, alig tudva valamit egymásról. Közösségi lényekből egyedekké váltak, hiszen megteremtették elszigetelődésük eszközét: az anyagot. Úgy látszott, hogy Isten teremtésének egy része frusztrálódott.

22.2.7 A megmentés szakasza Isten, az örök Szeretet, éppen mert változatlan, nem tagadhatja meg Gondviselését egyetlen teremtményétől sem. A bukottaktól sem. Azoktól sem, akik elhagyván a bumeráng-pályát, hihetetlen messzeségbe kanyarodtak, és sötétségbe jutottak. Gondviselése, vagyis gondoskodó szeretete abban áll, hogy mindenkit hozzá akar segíteni ahhoz, hogy egykor felnőjön az Ő partnerévé. Amikor a Hold-utazás során az Apolló űrhajóban ismeretlen okok miatt robbanás történt, és az energia telepek egy része tönkrement, akkor az egész űrközpont nagy sietve átállt egy megmentési programra. A „bumeráng pálya” adatait nem lehetett tovább tartani az űrhajó „ficánkolása” miatt, ezért nagyon gyorsan „korrekciós programot” kellett kidolgozni, amelynek segítségével az űrhajósok megmenthetők, és kiindulási pontjukra visszahozhatók. Ilyen korrekciós programot kellett a mennyei Atyának is kidolgoznia, hogy a „hebehurgya” pályát elhagyókat egy óriási pályamódosítással - nagy kerülővel ugyan -, de a 3-as metakozmikus irányból az 1-es és 2-es felé terelje. Egyáltalán lehetőséget kellett teremteni a bukottak számára. Mire? Három dologra. 1. Hogy az anyagot - „használhatóvá tétele” után - minden lehetőségében kipróbálhassák, és a szellem működésével összehasonlíthassák. 2. Hogy anyagba zártságuk ellenére fölismerhessék Atyjuk hívó hangját, és elinduljanak feléje. Ismét csak szabad akarattal. Vagyis az anyagban élve is kinyilvánuljon a tökéletesedésre felszólítás.

176

3. Hogy a sűrű anyaggá torzított szellemet kiszabadítsák börtönéből, és visszafelé is járják meg az utat, tehát világtörténelmi méretekben szellemiesítsék vissza az anyagot. Kaphassa vissza eredeti szerepét, mint az „alanyok hírvivője és tárolója”. Tehát a három dimenzióból tudjanak átlépni magasabb dimenziókba. Már kezdjük érzékelni, hogy az „egyetemes üdvtörténelem” is korszakokra oszlik. A bukás előtti korszakot (aevumot) nevezzük a szeretet korszakának. A bukás utáni aevumot a kegyelem korszakának. Hiszen ebben a korszakban Atyánknak már az indító, elhalmozó szereteten kívül - a szeretet újabb találékonyságát felhasználva - megmentő szeretetet kellett nyújtania. Utána kellett nyúlnia bukott teremtményeinek, hogy az anyagba zártságból kiszabadítsa, és eredeti céljukhoz visszasegítse. Ehhez is három gigantikus tennivaló szükséges: 1. A koncepció nélkül létrehozott anyagot: a káoszt kozmosszá rendezni (újrateremtés). 2. A bukott szellemeket a törvényekkel szabályozott és magasan szervezett anyagba belehelyezni, és lehetővé tenni, hogy az anyag már ne csak Istentől távolodásra motiváljon, hanem közeledésre is. 3. Megváltók küldésével minden bolygón, ahol anyagban élő szellemek élnek, fölerősíteni az Atya vonzó erejét, és fölerősíteni a bezárt szellemek erejét és uralmát az anyag fölött.

22.2.8 A második teremtés: káoszból kozmoszt Mennyei Atyánk, a létezés ősforrása, a szeretet Élete, a szüntelen Adás, a Sugárforrás teremtményei szabadsága folytán nem tudta egyetemessé tenni a szeretetet, az egymást gazdagító ajándékozást. Az adás törvénypályájáról letért (bukott) teremtményei anyagot teremtettek. Ráadásul közösségi egyeztetés nélkül teremtették az anyagot. Így jött létre a káosz. Ha megmarad a káosz, akkor a bukott szellemek számára ez lett volna a pokol, az örök kárhozat. Onnan önmaguktól soha ki nem tudtak volna szabadulni. Atyánk azonban senkiről nem mond le. Beindította tehát az üdvtörténelem második korszakát: a kegyelem, a megmentés korszakát. Ennek első aktusa a második teremtés, amellyel a káoszt kozmosszá rendezte. A vevés következményeként teremtődött anyagot, vagyis a lényegét tekintve elrontott valóságtartományt már nem lehetett alapvetően jóvá változtatni - legalábbis nem az „elrontók” közreműködése nélkül. Ezért a káosz kozmosszá rendezése csak viszonylagos javulást eredményezett. Annyira kellett használhatóvá tenni, hogy a teljesen lebénított bukottak számára úgy funkcionáljon, hogy visszakapaszkodásuk a szellemi létezésbe megindulhasson, majd egyre följebb kapaszkodásuk révén, tehát visszaszerzett szellemi fejlettségi szintjük arányában maga az anyag is egyre kozmosz-jellegűbbé (törvényt, harmóniát, szimmetriát követővé) válhasson. A káoszból kozmoszt teremtő isteni aktusra bizonyítékot ugyan csak szellemi kinyilatkoztatásból szerezhetünk, sőt, egyáltalán csak onnan szerezhetünk róla tudomást, mégis a káosz nyomait a jelenlegi tapasztalati anyag vizsgálatakor is felfedezhetjük (V.ö. I./17.). Az is figyelemre méltó, hogy ma már az anyag rejtelmeit és a világegyetem keletkezését kutató elméleti fizika vagy kvantum-kozmológia, főleg akkor, amikor a nagy egyesített erő-elméletet keresi, egyáltalán nem tudja nélkülözni a filozófiai meggondolásokat. Tessék elolvasni a Tudomány 92./II.-es számában Jonathan J. Halliwell írását: Kvantum-kozmológia és a világ keletkezése c. írását, és megtekinteni ábráit a „tér-idő csöveket”. A világegyetem történetét leíró hullámfüggvény szingularitási pontja a Big Bang. Igen ám, csakhogy a szingularitási pont csak addig követi a klasszikus kozmológia szerinti tér-időt, amíg mérete nem kisebb 10-33 cm-nél. Ennél kisebb esetben átcsap egy imaginárius (képzetes) időbe, amely hasonlít az elektronok alagúteffektusához. Mintha a világegyetem máshonnan (a semmiből?, a káoszból?) jönne elő. A kvantumfizika már ott tapogat, ahol mi máshonnan tudjuk, hogy Isten a káoszból formálta a mai Univerzumot. Így már kevésbé csodálkozunk, hogy csodálatosnak nevezett világunkban a rend, a törvény, a szimmetriák mellett kaotikus hatások is érvényesülnek. Már a mikrokozmoszban is, még inkább a tapasztalati szférában. Amikor földrengéseket,

177

vulkánkitöréseket, szökőárakat tapasztalunk, mint pusztító erőket, avagy látjuk, hogy a bioszférában csak más életének elpusztítása árán tartható fenn a saját élet, akkor bólintunk, és a káosz nyomaira, meg a mögötte álló luciferitákra, a bukott szellemek anyagteremtésére gondolunk. Hirtelen Thomas Merton szavai jutnak eszembe: „Isten nem teremtett szenvedést. A szenvedést és a halált az ember bukása hozta a világba. Amikor azonban az ember a szenvedést választotta az Istennel való egyesülés boldogsága helyett, Isten a szenvedést is olyan úttá tette, amelyen az ember eljuthat Isten teljes megismeréséhez.” (Senki sem sziget)

22.2.9 Honnan való az ember szelleme? A visszakapaszkodás bonyodalmai A Ter 2,7 szerint - miután a kozmosszá rendezett káosz anyaga alkalmas lett a magasan szerveződésre, sőt a szellem hordozására -, Isten lelket lehelt a Föld anyagából alkotott embertestbe (porhüvelybe). Milyen lelket? Tudjuk, hogy az embert ma is szellemi természetű lelke, pontosabban szelleme (pneuma) élteti. A szellemet a testtel (a biosszal) a lélek (psziché) kapcsolja össze. Honnan való az ember szelleme? Két eset lehetséges. Vagy az Isten akkor teremtette, vagy már létező szellemet helyezett az anyagba. Ha az előbbit tette volna, akkor minden fogamzáskor kénytelen lenne szellemet teremteni (kreacionizmus). Erről azonban már a problémafelvetéskor láttuk (I/13.), hogy az előnytelen start helyzetben születettek miatt nem fér össze nemcsak Isten szeretetével, de már igazságosságával sem. Marad a második lehetőség: meglévő szellemet lehelt az anyagból való testbe. Milyen szellemet? Az el nem bukott, a már jelentősen tökéletesedett angyalokat? Azokat ugyan miért büntette volna testbe zárással? Hiszen nem vétkeztek. - Maradtak tehát az elbukottak. De hiszen éppen ezek miatt formálta az általuk létrehozott anyag-káoszt kozmosszá! Igaz, van még egy harmadik lehetőség is. A Teilhard de Chardin féle koncepció, aki szerint a szellem képességileg benne van az anyagban (ez igaz!), és a komplexitás bizonyos szintjének elérésekor, tehát éppen az emberben, ez az addig lappangó szellem öntudatra ébred. Keleten a buddhisták így is gondolkodnak. Ők a szellemek bukását olyan fokúnak tartják, hogy egészen a kristályos anyagig beszőkülhetnek (ez a pokol), s az anyag fejlődése során, évmilliárdok után szabadulhatnak ki onnan. Elméletileg ez összeegyeztethető lenne az eddig elmondottakkal. Csakhogy a szellem-nyilatkozatok ezt nem erősítik meg. Hozzáteszik, hogy a személyes szellem személyes tudata soha nem semmisülhet meg. Isten megmentő terve tehát elkezdődött. A mi Földünkön, amikor kb. 1 millió évvel ezelőtt az ember megjelent, akkor kezdetét vehette a bukott szellemek tisztulása. Ilyen nézőpontból a Föld, és a hasonló életet hordozó bolygók, a tisztulás helyei. Purgatóriumok. Ráadásul nem is csak egy élet leélése során. Az I/5. pontban átgondoltuk, milyen keveset is tökéletesedik egy átlag ember földi élete során. Amikor szelleme a halál pillanatában kilép a testből, rövidesen szembesül a Fény-lénnyel, akinek színe előtt hihetetlenül gyorsan lepereg előtte egész életfilmje. (V.ö.: Jankovich István: Túléltem a halálomat. - 92.) Nemcsak minden apró részletével együtt, hanem még erkölcsileg értékelve is. Ott - ebben a köztes létmódban - már vissza tud emlékezni nemcsak az éppen megelőző, hanem a korábbi életéből is mindarra, amit még nem tökéletesített magában. A mérlegkészítés után - előbb vagy utóbb - megérlelődik benne az a vágy, hogy újra testet öltsön (reinkarnálódjon). A szerető Atya segítségére van tanácsával, avagy éppen valamelyik szolgálattevőére, angyalára bízza ezt a feladatot, hogy leginkább kiáltó hiányosságai (szellemi tökéletlensége) betöltéséhez milyen szülőktől, milyen szituációban testesüljön meg. Ebben a választásban sem önkényesség nincs, sem Isten részéről büntetés. Ez objektív törvények szerint történik. Keleten „karmá"-nak nevezik. Ez a viszonosság törvénye. Ennek egyik oldala azt tartalmazza: ahonnan lebuktam (arról a szellemi színvonalról, ahol éppen elhagytam az Isten törvény-pályáját), oda kell visszakapaszkodnom. Másik oldala:

178

amivel vétettem földi életem során mások ellen, azt következő életemben én szenvedem el másoktól. Sok ember, aki elégedetlen sorsával, alakjával, szépségével, testi-szellemi tulajdonságaival, társadalmi helyzetével, bizonyára csodálkozna, ha tudná, hogy mindezt ő maga választotta. Ott ugyanis, a halál utáni szellemi létezésben, ezt tartotta legcélravezetőbbnek. Sőt, egyes szellemek azt nyilatkozzák, hogy a megtestesülő szellem maga formálja ki testét tisztulásának átgondolt menetrendje szerint. Itt - a földi életben - hajlamosak vagyunk embertársainkat társadalmi helyzetük, gazdagságuk vagy műveltségük alapján értékelni. Pedig a szellemvilágban csak jósága, szeretete számít. Van tehát egy objektív értékelési mód. Ezt az objektíve értékelt jóságotszeretetet-átlátást nevezzük a konkrét szellem fejlettségi fokának Testben tartózkodáskor ez csak nagyon hozzávetőlegesen állapítható meg. A halál utáni életfilm-lepergésekor válik ez számunkra nyilvánvalóvá, vagyis ismertté. Ebben segít az isteni tükörbe nézésünk. Szabadságunk miatt nem csak a fejlődés irányába léphetünk földi életünk során, hanem vissza is fejlődhetünk. Ezzel a főparancs (a tökéletesedés formai főparancsa) ellenében élünk. Szaporítjuk a saját reinkarnációink számát. Noha totál odaadással fejlődésünket talán egyetlen élet alatt is megoldhatnánk (valószínű, hogy ezt igen kevesen teszik meg), mi mégis arra kényszerítjük magunkat a karma törvény szerint, amitől valójában nagyon ódzkodunk: t.i. az újabb és újabb megtestesülésekre. Van még egy fejlődésünket akadályozó tényező, amire kevesen figyelünk. Ez a harmónia vagy egyensúly törvény. Nézzük! Az egyszerűség kedvéért most csupán 3 szellemi képességünket vegyük figyelembe: 1. Értelmünk világosságát, amellyel az Isten törvénypályáját és a valóság összefüggéseit, tehát szellemtestvéreinket is megismerjük. Életünk célját, értelmét is. Azt, hogy Isten partnereivé akar minket fölnevelni. Azt, hogy a pozitív irányba (a szeretet élete irányában) fejlődés főparancs. Azt, hogy Istenképmások vagyunk, tehát folyton adnunk, sugároznunk kell. 2. A szeretet érzülete. Isten felé és a szellemtestvérek felé. Lelkesedés azért, amire teremtve vagyunk. Lelkesedés az Isten-partnerségért és a Tőle kapott küldetés teljesítéséért. Az adás, a másikat gazdagítás boldogsága. A pozitív életlehetőségek élményszerű átélése. 3. Teremtő erőnk fölhasználása az Istentől kapott feladatok megvalósítására. Az egymást gazdagítás. Szellemi értékek létrehozása. Kapaszkodni a tökéletesedés irányában. Olyan valóságokat létrehozni, amelyek a maguk és mások kibontakozását elősegítik. E három képességgel szemléltetve az egyensúlyt, a harmóniát, számok hozzárendelésével jelöljük saját elérhető tökéletességi szintünket (a maximumot) 100-at. Példaként jelen fejlettségi szintünket pedig jelöljük 30-al. Ez a 30-al jelzett energiaszint az imént leírt 3 képességünk szorzataként adódik. Ha mindhárom képességünk egyformán fejlett, akkor a 30-at 3x10 teszi ki. Ezek szorzata: 10x10x10=1000. Azt állítom, hogy csak eme egyensúlyi helyzet esetén áll elő a maximális energia, vagyis 1000. Ha ettől az egyensúlytól eltérünk, akkor hiába futunk előre egyik képességünkkel akár a 28-as egységig is, mivel az összeg csak 30 lehet, így a másik kettőre már csak 1-1 marad. A szorzat tehát: 28x1x1=28, szemben az 1000-el. Vagyis ebben a példában hiába futottunk fel az értelem területén 28-ig, ha közben érzelmi és akarati téren lemaradtunk, akkor szellemi teljesítményünk alig valami a csoda-nagy értelmi tágasság ellenére is. Kinek-kinek érdemes legalább közelítőleg átgondolnia, hogy e 3 képessége milyen % arányban oszlik meg. Pl. egy hétig minden este e 3 képesség %-os eloszlását leírod és összeszorzod. Két jelzést is kapsz. Egyfelől: mennyire maradsz el az 1000-tőt, másfelől; melyik az a képességed, amely rendre alulmarad. Tehát azt kellene legjobban fejlesztened a szellemi eredmények maximumának eléréséhez. Visszakapaszkodásunk „gyorsasága" nemcsak eme egyensúly törvény betartásán múlik, hanem azon is, hogy bukásunk a szellemi létrendben milyen mértékű volt. Reinkarnálódni

179

nemcsak a Földön lehet, hanem más bolygókon is. Bár igaz, hogy mindenféle kategória és határmegvonás erőltetettnek tűnhet, földi fejlettségünk (vagy inkább fejletlenségünk) mégis igényel bizonyos ilyen irányú eligazítást. A szellemi kinyilatkoztatások általában hét fokozatot említenek a tökéletesedés útján. Négyet az anyagi létezésben, hármat a szellemiben. Egy bukott szellemnek mindaddig kell anyagban reinkarnálódnia, míg csak vágyaiban el nem szakad az anyaghoz kötődéstől. Ha a halál utáni köztes létmódba úgy jut át, hogy még tele van testi vágyakkal (testi élvezetekre irányuló vágyai döntőbbek, mint a szellemiekre irányulók), addig ez a szellemi létezésben gyötrődést jelent számára (vágyódik az anyag után, amely éppen nem áll rendelkezésére), és újabb reinkarnációs vágyat fog ténylegesíteni. Nagyon jól érzékelteti ezt Dr. George G. Ritchie: Visszatérés a holnapból c. könyve. (Bp. -Ecclesia-1989.) A meghalt lélek látja, amint egy szintén meghalt társa a bárpultnál időzik, és nyúlna a mellette ülő élő ember pohara után, de sem a poharat megfogni, sem a benne lévőt meginni a szellemi létezésben nem tudja. Számára ez az anyagiak utáni hiábavaló vágy - ez a pokol. Aki természetesen úgy hagyja el a testi életet, hogy már itt is mindig szellemi értékek után vágyódott, már itt is szeretett, de még nagyobb szeretetre és teljesebb igazság birtoklásra vágyott, azt vágyai nem lefelé (az anyag felé), hanem fölfelé (a szellemi létezés felé) vonzzák. Azért fölvázolom az anyagi szférában létezés négy sematizáló fokozatát, amely szerint mi, itt a Földön, alulról a másodikban élünk. 1. A legalsó anyagi fokozat, a miénknél is alacsonyabb, primitívebb, vadabb életforma. Talán olyan, mint a mi barlanglakó őseinké, akikből még alig látszott ki a szellem. Aki látta azt az amerikai fantázia filmet: „Egymillió évvel időszámításunk előtt", az emlékszik az ottani erőszakosok táborára. Az állatokat, de egymást is az erősebb leteperte, leütötte. Élelmet is csak erőszakkal lehetett szerezni, egymástól elvenni. Semmi szolidaritás. Semmi szeretet. A vadállatok szintje ez. 2. A második fokozat, ez a miénk. A földi. Jellemzője: többségben van a rossz, mint a jó. A hatalom kormányoz, amelyet az erőszak éltet. A jó nem tud tartósan diadalmaskodni. Vesztes sorsuk van a jóknak. Nagy a hullámzás, és alig tapasztalható emelkedés a történelmünkben. Technikai fejlődés - erkölcsi fejletlenség. 3. A harmadik fokozat már nyilván nem a Földön van. Ott ugyanis már többségben van a jó, mint a rossz (egyensúlyátbillenés). A meghatározó, a domináns elem már a jóság, a szeretet. Az ott élők kissé megpihennek a földi küzdelmek után. Ott természetesen a technikai fejlődés is előbbre van a miénknél. Hiszen az anyag vissza-szellemiesülése is a fejlődési folyamat része. 4. A negyedik anyagi fokozatban már a szellemi erők uralma domináns. Már nemcsak az erkölcsi rend nagyon szeretettől átitatott, de az anyag is annyira „légies", „szellemies", hogy pl. a helyváltoztatáshoz nem kell külön anyagi energiákat fölhasználni, mert az már pusztán szellemi akaraterővel történik. 5. Aki tovább jut az 5, a tisztán szellemi fokozatba, annak életében ismét meghatározó szerepet kap az Isten szeretete. Eksztázisba kerül csupán az Istenre gondolástól. Helyzete is megszilárdul a soha el nem bukottakkal szemben, mert ő már végigszenvedte az anyag útvesztőit. Nem igen kívánkozik oda. Szemben a tékozló fiú példabeszéd idősebb testvérével, aki sose bukott el. Ő még jobban kívánkozhat az anyag kipróbálása után, mint öccse.

22.2.10 Megváltó – megváltók – próféták - Szellemek szolidaritása Mióta tart az „üdvtörténelem" eme második korszaka: a kegyelem korszaka? A Földön ma kb. 1 millió évre teszik az ember megjelenését. Más bolygókon vagy más galaxisokban ez már sokkal régebben is megkezdődhetett. Hiszen enélkül még nem lennének lehetőségek az előbb emutett 3. és 4. fokozatú anyagban élésre. Szóval, nem tudjuk a pontos kezdetet. Van azonban ennek egy felső határa. Tudniillik: a kozmosz teremtése. A káosz kozmosszá rendezése. Ennek közelítően becsült ideje: 2x1010 év. A szellemek bukása, és 180

ennek következtében a káosz létrehozása már esetleg szintén anyagi idővel mérhető. Adjunk hozzá tehát a Big-Bang-hez nagyságrendben még hármat, vagyis 1000 esztendőt. Ugyanakkor egyetlen ember földi élete 100 éven belüli, tehát két nagyságrenden belül marad. Hasonlítsuk össze az egyetlen megtestesülés idejét a bukástól eltelt össz-idővel, akkor két nagyságrendet kell egybevetnünk tizenhárom nagyságrenddel. Tehát egy emberöltő a bukástól eltelt időnek csupán százezermilliomod része. Ugye ez is kiemeli, milyen kevés idő áll rendelkezésre a tökéletesedésre egyetlen élet során? Ez is indokolja a reinkarnálódások sokszoros ismétlődésének szükségességét. Fel kell vetnünk még egy kérdést. Ember-testbe csak bukott szellemek kerülhetnek, el nem bukottak, vagy a bukásból már visszakapaszkodottak nem? Először is szögezzük le, hogy Isten alapvetően a bukottak megmentése érdekében hozta létre a kozmoszt a káoszból, majd a kozmoszból az emberi testet. Egyszerűen: számukra készült az emberi test, nem mások számára. Másodszor. Sem az el nem bukottak, sem a bukásból már a szellemi létezési módba visszakapaszkodottak számára nincs indok az anyagba-záródás büntetésére. Eme két megfontolás után mondhatjuk a következőket. A szellemvilágban (a bukottak zónáján felül) a szeretet törvények érvényesülnek. Azok dominánsak. Ha pedig ott a szeretet élete az uralkodó irány, akkor az ottani szellemek számára nem lehet közömbös bukott testvéreik sorsa. Legalábbis az „első időket" leszámítva. Mit értek első időkön? A bukások megindulásának konstatálását. Az ezek feletti botránkozásokat. Az első bukások után bizonyára nagyon sok szellem volt olyan, mint a tékozló fiú bátyja. Csak botránkozni tudtak, és nem megmenteni. Azóta azonban sok idő eltelt, és az angyalok is tökéletesedtek. Megtanulták Atyjuktól, hogy a szeretet nem szemforgató, hanem valóságosan segítő. Ezért találékony. A szellemek szolidaritási törvénye jelentékenyen megerősödött az első bukások utáni harcias helyzet óta. A botránkozást fölváltotta a segíteni akarás. A segíteni akarás pedig magával hozta (segített kifejlődni) annak megélését, hogy az elbukottak is testvéreink. Nem véletlen, hogy amikor emberek kérdést intéznek szellemekhez médiumokon keresztül, és rákérdeznek az ördögök ilyen vagy olyan tevékenységére, akkor mindig kijavítják a kérdezőt: ne mondd őket ördögöknek, hanem bukott szellemeknek. Nem bukásukat mentegetik, hanem az elbukottakat. Nem a bűnöket magyarázzák ki, hanem tüsténkednek a bűnbánat és a megfordulás elősegítése érdekében. Most már mondhatjuk, hogy embertestben nemcsak elbukott szellemek testesülnek meg, hanem olyanok is, akik szeretettől indíttatva segíteni akarnak az elbukottakon. Szeretnék meggyorsítani és megkönnyíteni visszakapaszkodásukat. Így az elbukottakon kívül inkarnálódhatnak el nem bukottak és a bukásból már visszakapaszkodottak. Az utóbbiakat nevezzük Isten embereinek vagy prófétáknak, az előbbieket messiásoknak. Meg kell mondjam, hogy reinkarnálódni ilyen szempontból csak azoknak érdemes, akik már annyira fejlettek szellemi szinten, hogy anyagba testesülésükkor nem törlődik ki emlékezetükből minden információ, amit a szellemi létmódban birtokoltak. Enélkül nincs értelme vállalkozniuk eme kockázatos útra, hiszen akkor nincs mivel gyarapítani bennünket. Természetes, hogy a messiások sorában Jézust tartjuk a legteljesebbnek, a kat-exochén Messiásnak. Hiszen ő már az Atya közelségéből jött közénk. Neki már igazán volt átlátása is, meg visszaemlékezése is. Meg tudta mutatni az Utat az Élethez. Valószínű, hogy Jézus gondjaira van bízva az egész Föld. Ő ennek a bolygónak a Messiása. Ám rajta kívül még sok rész-messiás is élt. Egy teológus gondosan kielemezte, hogy Ábrahám annak idején miért fizetett minden vagyonából tizedet Melkizedeknek. (Ter 15,20) Kiderült, hogy Melkizedek annak az időnek és annak a népnek volt a messiása: isteni küldöttje. (Sálem királya = a béke királya) De ilyennek tekintik Mózest is. Vagy Keleten Kung-FuCse-t, vagy Krishnát vagy Budhát. A vízözön előtti Atlantisz kultúrában Noé volt ilyen Isten embere. Sorolhatnánk tovább. Minden valamire való nagy próféta ilyen volt. Akár Izajás,

181

akár Jeremiás vagy Ezekiél - mind abból a más-világból hoztak információkat, kinyilatkoztatásokat. A kevésbé szentek megtestesülésére (a kellő életszentségi alap nélkül reinkarnálódásra vállalkozóra) hozok föl példát Illés személyében. Mindig botránkoztam azon, hogy milyen isteni küldött lehet, ha Baál papjainak legyilkolására ad parancsot?! Szóval - nem voltam megelégedve életszentségével. Úgy látszik, Isten sem. Hiszen újra meg kellett testesülnie. Jézus kijelentése szerint Illés Keresztelő Jánosban reinkarnálódott (Mt 17, 1013). Lám csak, a korábban gyilkolásra buzdító Keresztelő Jánosban már jobban telítve volt Szentlélekkel, és a Messiás útkészítője lett. Fejlődött tehát. Messiása nyilván minden bolygó lakóinak lehetett. Mint már említettem, erre törvényszerűen nyílhat lehetőség, ha az Istenfiak körét több milliárd tökéletessé vált szellemből állónak tudhatjuk. Az anyagba testesülés számukra különösen nehéz és megalázó, de szeretetük már olyan nagy, hogy erre is vállalkoznak. Minél primitívebb, fejletlenebb az a bolygó, ahová testesülnek, annál nagyobb az áldozatuk, s teljesítése után annál közelebb kerülnek Istenhez a partnerség vonalán.

23 Korunk gnózisa (Kb.1997)

23.1

Gnózis

Mi a gnózis? Van objektív igazság. Ez az Isten törvényrendje, vagyis elgondolása a teremtetlen és teremtett valóságról: a Mindenségről. A földi ember nem képes megragadni az objektív igazságot. Csak belső késztetése és Jézus bíztatása hajtja az igazságkeresés útján. Eme úton rengeteg korlátba ütközik. A valóság egyes területeiről alig van információja. Még az isteni küldöttek információi is tele vannak tévedésekkel. Így az igazság birtoklásának szubjektív bizonyossága eléggé ingatag. Senki sem rendelkezik abszolút bizonyossággal. Amire mindenkinek törekednie kell: szerezze meg az általa megszerezhető legnagyobb valószínűségű bizonyosságot. Biztos, hogy még ennek is csak töredékét tudja másoknak átadni. Ugyanakkor ezzel egy időben folyton merítenie kell mások bizonyosság anyagából. Bántás és bántódás nélkül kell elfogadnia megokolt kritikát. A gnózis olyan ismeretanyag birtokába juttatja a beavatottat, amely segítségével többet megérthet az objektív igazságból, vagyis az Isten mindent átfogó törvényrendjéről. Eme információk a különböző létrendek történéseit is tartalmazzák, így ezek birtokában könnyebb megértenünk az ember elesettségét csakúgy, mint célját és oda vezető feladatait. A gnózis tartalmazza a nem testi érzékszervek útján szerzett ismereteket, s így hozzásegíti a beavatottat egyrészt nagyobb szubjektív bizonyossághoz, másrészt a maga és mások sorsának mélyebb megértéséhez, s éppen ezért hatékonyabb segíteni tudáshoz. A gnózis az embert tökéletesedése felé segítő ismeretanyaga csak fokozatosan átadható. Eme fokozatosság mértéke és módja egyben a beavatás milyenségét is mutatja. A gnózis ismeretanyaga alapvetőnek és elsődlegesnek tudja a szellemi létezést, az ember számára tapasztalati anyagként jelentkező valóságformát pedig az elbukott szellemek bukása következményének tekinti. Magát az embert is bukott szellemnek tartja, aki éppen bukottságából kapaszkodik fölfelé a tökéletesedés útján, vissza szellemi állapotába, ahonnan lebukott. Isten jóságának tekinti, és szeretet-természetéből eredezteti megmentésünkre szolgáló minden ténykedését, az ennek érdekében mozgósított hatalmas szellemi seregeket is. Bukásunk mértéke szerint ismétlődő megtestesüléseink az objektív igazság szerinti tisztulásunkat szolgálja, míg az egész tökéletesedéshez a működő energiát szubjektív szeretete nyújtja.

182

Szellemtestvéreink jó és rossz irányba is befolyásolhatnak. Szabadságunk éppen arra való, hogy megtanuljunk a helyes irányba, az objektív igazság irányába dönteni. Ennek az útnak legközelebbi tennivalóit Jézus közölte velünk. A többi ismeret közlését és adagolását az Igazság Szellemére bízta.

23.2

A szellemi létezés, és a létezés célja

(Összefoglaló vázlat) 1. Isten szellem: a létezés elsődlegesen szellemi. 2. A szellemi Isten hozzá hasonló szellemeket teremtett. 3. A teremtett szellemek célja, hogy Isten partnereivé fejlődjenek. 4. A teremtett szellem kapott Istentől: 5. - értelmet (céltudatot, törvényismeretet, adástörvényt...) 6. - szeretetérzelmet (Istenszeretetet, szellemek szolidaritását) 7. - akaratot (teremtőképességet) 8. - szabadságot (dönteni tudást) 9. - tökéletesedésre késztetést 10. - személyességet (küldetés-feladatot) 11. - kapcsolatteremtési vágyat. 5. A szabadságukat Isten szándéka ellenére használó szellemek kezdték létrehozni az anyagot. 6. Az anyagba ragadt szellemek látása elhomályosult, akaratuk meggyengült. 7. Az egyeztetés nélkül létrehozott anyagkezdemények káoszt eredményeztek. 8. A káoszba belekeveredett bukott szellemek megmentése érdekében Isten második teremtésével a káoszt kozmosszá rendezte. 9. Isten a kozmosz törvényei segítségével kifejlesztette a bukott szellemek funkcionálásához szükséges bioszt: a testet, sok milliárd bolygón. 10. Az anyagba bukott szellem az anyagban élve tud visszatalálni Istenhez. 11. Egyetlen élet kevés a megtisztuláshoz, a visszakapaszkodáshoz, ezért ismétlődő testet-öltések teszik lehetővé a teljes tisztulást. 12. Egy szellemnek addig kell inkarnálódnia, amíg vissza nem kapaszkodik oda, ahol a szellemi létmódban a bukás előtt volt. 13. A határpont újra elérése aztán tovább folytatja fejlődését az Isten-partnerség felé. 14. Az el nem bukott szellemeket Isten felhasználja az elbukottak fejlődésének menedzseléséhez. 15. Két reinkarnáció között, a köztes létben, tudja a bukásból visszakapaszkodó szellem kiértékelni önmagát, és lemérni fejlettségét. 16. Két reinkarnáció között, illetve a köztes lét után, az emlékezettörlő zsilipelés segít, hogy ne kelljen elviselhetetlen pszichikai terhet cipelnünk, és késztet újra és újra a felelősségteljes döntésekre. 17. Nincs örök kárhozat, nincs örök elvettetés. Isten mindenkit meg akar menteni. 18. A szubjektíve mindig szerető Istent szubjektíve csak akkor tudom visszaszeretni, ha kettőnk közül az objektív akadályokat eltávolítom. 19. A karma törvény (viszonossági törvény - igazságosság elve) segít az Istenpartnerséghez szükséges menyegzős ruhámat tisztára mosni. 20. A létezés célja: a totális találkozás.

23.3

Mit kell tennünk, mit kell másként tennünk?

Ha valóság-megközelítésünket „korunk gnózisa” névvel illetjük, indokoltan fölmerül a kérdés: mit kell másként tennünk, mint amire Jézus tanított? Válaszunk az alábbi:

183

1. Korunk gnózisának morálisa teljes egészében tartalmazza Jézus morálisát, vagyis Jézus Út-ját. Abból elvennünk semmit nem szabad. 2. Korunk gnózisa nem kevesebbet, hanem többet mond Jézusnál. Nagyobb összefüggésekbe ágyazottan, jobban megértünk történéseket, összefüggéseket, sorsunkat és fejlődésünket illetően. 3: E tudás birtokában meg tudjuk menteni Isten „becsületét”, vagyis érthetően elháríthatunk olyan téves gondolatmeneteket, amelyek beárnyékolják, illetve meghamisítják a Jézus által bemutatott Atyát. E tudás fokozza bennünk az Isten iránti feltétlen szeretetet: az ősbizalmat. 4. Megment minket az örök kárhozat félelmétől, vagyis az Istentől elvetettség rémségétől. Így minden bukásunk után van reményünk újra kezdeni. 5. Felfokozza felelősségérzetünket, mert a szeretet szolidaritását kiterjeszti a születés előtti és a halál utáni életre. Nemcsak itt a Földön vagyunk felelősek egymásért. És nemcsak az itt minket ismerők lehetnek ránk jó vagy rossz hatással. 6. Realitásra nevel. Az életszentség, a tökéletesség sokkal nagyobb feladat, semhogy egy-két jócselekedettel, vagy akár egyetlen élet erőfeszítéseivel elérhető lenne. A szubjektív szeretet mellett objektíve is patyolat-tisztává kell formálnunk menyegzős ruhánkat, ha Atyánk partnerei akarunk lenni. 7. Könnyebb szeretni ellenségeinket és a gonoszokat, hiszen azok is útban vannak a tökéletesedés felé, noha még nagyon a kezdetén haladnak. 8. A gonoszokra közvetlenebb jó hatást tudunk kifejteni, mint akár a magasságos mennyei seregek, mert mi információ és életkapcsolatban lehetünk velük. Tehát közelebb vagyunk hozzájuk. 9. Rádöbbent egy sereg szellemi képességünk beszűkültségére, és indít ezek újra aktivizálása felé. 10. Segíti energiáinkat egyetlen életfeladatra koncentrálni, arra t.i., amiért most éppen megtestesültünk. 11. Noha nem tagadja a biosz eszköz szerepét és jelentőségét, még szépségét és hasznosságát sem, de a dzoét mindenek fölé és mindenek elé helyezi. Vágyódnunk kell az anyagtól meghatározottságból való kiszabadulásra: a szellem feltámadására. 12. Nem keserít el az Isten Országa megvalósultságának hiánya a Földön, hiszen eme a bolygón ez csak kezdetlegesen, mustármag-szerűen valósulhat meg. Itt még többségben van a rossz. A szellemek szolidaritása, egymással és Istennel való kapcsolatuk más bolygókon és főleg a tisztán szellemi létmódban teljesedik ki igazán. 13. Segít legyőzni a halálfélelmet. Kifejezetten vágyódhatunk arra, hogy szellemünk az anyag korlátai közül, ihol tisztulási feladatunkat végezzük, átlépve a halálkapun, a szellemi létmódban támadjon fel. 14. Megtanít arra, hogy a szeretet-érzelem nem kísérőjelenség. Nem az értelem és akarat uszálya, hanem a szellem alapjellemzője. Sőt. A helyes értelmi és akarati tevékenység motiválója, megindítója. 15. Ha a földi élet a purgatórium része, akkor nem csoda, ha ismétlődve folytatódik. Erősebb elszánással hossza rövidíthető.

184

24 Reinkarnáció (kb.1998)

24.1

Érvek és szempontok a reinkarnáció szükségessége mellett

Bevezetés A Föld nyugati féltekén sokan úgy gondolkodnak, hogy a reinkarnáció tudomásulvétele jobbára a keleti emberek gondolkodásába illeszkedő, de semmiképp sem bizonyítható. A keresztények világán belül pedig egyenesen visszatetszőnek tűnik ez a felfogás, hiszen 1500 éven keresztül csupán egyetlen földi életünkről tanultunk, hallottunk. A túlvilágra csak a jutalmazás-büntetés maradt. Ott is két állapot véglegesülten, egy pedig átmeneti jelleggel. Ha napjainkban azt tapasztaljuk, hogy a kereszténységen belül is sokan és egyre többen fogadják el valóságnak a reinkarnációk sorát, akkor pedig hajlamosak vagyunk ezt olyan szimpátia kérdésként kezelni. „Elfogadja, mert neki ez szimpatikus” - mondjuk. Ebben burkoltan arra gondolunk, hogy ez egyáltalán nem bizonyítható, még kevésbé szükségszerű. Akik mégis hisznek benne, azokra pedig legyintve azt mondjuk: Ez a hobbyjuk! Eszünkbe se jut, hogy eme fordul, ha nem is az Isten léte, de mindenképpen az Isten szeretet-volta. Már amilyennek Jézus bemutatta Atyánkat. Akik nem hisznek a reinkarnációban, azok nem tudnak választ adni egy sereg olyan kérdésre, amelyek pedig kikezdik Isten szeretet-természetét. Sok Istentől elforduló ember az ilyen megválaszolatlan kérdéseken botránkozva lett hitetlenné. Mik ezek a botránkoztató, Istent önkényes személyválogatással illető és szeretetlennek mutató tények? Mielőtt felsorolnánk néhányat ezek közül, előbb határozzuk meg, mi is a reinkarnáció? A reinkarnációk tényét elfogadók hisznek az ember préegzisztens létezésében, vagyis abban, hogy az ember szelleme már a fogantatása előtt létezett a szellemi létmódban. Ott bukott el, vagyis fordult el Istentől, és ezáltal személyisége dezorganizálódott. Közben a szeretet törvény valósítását megszüntetve életében, egyre mélyebben öltözött bele az át nem látszó sűrű anyagba. Az Istentől elfordultság, tehát a kárhozottság állapotából Isten a bukottakat is kimenteni akarja, hiszen az Isten szeretet-természete soha nem szűnhet meg. Még azokat a teremtményeit is szereti, akik tőle elfordultak. Isten eredetileg teremtett szellemvilágát a bukottak által létrehozott anyagi káoszból úgy menti ki, hogy előbb egy újabb teremtő aktussal a káoszt Kozmosszá rendezte, s a Kozmoszon belül létrehozta azokat az embertesteket, amelyekbe a bukott szellemeket belehelyezhette, hogy az ilyen megtestesített vagyis inkarnálódott bukott szellemek az egyes életek során, tehát haláluk után megismételt testet-öltések útján bár lassan, de egyre inkább visszakapaszkodhassanak bukásuk előtti létszintjükre. Majd onnan - már inkarnációk nélkül - egyre tovább a saját tökéletesedésük maximumáig, az Isten Országába betagozódásukig. Ezek után soroljunk fel most néhányat a botránkoztató tényekből. Ha nem volna préegzisztencia és reinkarnáció, akkor nagyon botránkoznánk azon, hogy a Szeretet-Isten 1. miért szünteti be szeretetét a tőle eltávolodottakkal szemben? Miért létesített örök kárhozatot? 2. miért teremt lelket nyomorék testekbe? Miért teremt lelket egy megerőszakolt nő magzatába? Hiszen ezekkel a ténykedéseivel a megszületett gyermek sorsa, starthelyzete rendkívül egyenlőtlen. Ő pedig jogosan lenne nevezhető szeszélyesnek,

185

személyválogatónak, igazságtalannak. Nem Szeretet-Isten lenne, hanem kifejezetten igazságtalan Isten. 3. miért ad az egyes embereknek nagyon-nagyon különböző kifutási területeket egyenlőtlen esélyekkel? 4. miért szenvednek a jók, és miért élvezhetik az anyagi javakat, a jólétet, a gazdagságot a különböző mértékben gonoszok? 5. ha az ember is a szeretetre van teremtve, akkor miért van a Földön többségben a szeretet-ellenes élet: a bűn, a gonoszság? 6. igazságos-e, hogy a jó korán hal meg és szenvedve, a gonosz meg sokáig él kevés szenvedéssel? Folytathatnánk. Hitetlenek vagy hitetlenné váltak gyakran támadnak ránk ilyen kérdésekkel. Hagyományos, reinkarnáció nélküli teológiánkkal igazán nem tudjuk nekik megmutatni az Isten „becsületét”. Bevezetésünk után most vegyük sorra meggondolásainkat a reinkarnáció szükségessége mellett.

24.1.1 Elméleti megfontolások 24.1.1.1 Isten a saját képére, tehát a szellemi létmódban teremtett. Nem lehet csodálkozni azon, hogy minket meghatároz anyagba bukott léthelyzetünk. Ne felejtsük azonban, hogy nem ez a kiindulási létállapot. Isten alapvetően szellemi létező, nem található meg benne a mi drasztikus és áthatolhatatlan-átláthatatlan sűrű anyagunk. Hiszen ez a szellemi létezés mozgékonyságának, átláthatóságának legnagyobb korlátozása. Amikor Isten a teremtésbe árad, akkor kiterjeszteni akarja erejét, nem korlátok közé szorítani. A szellemi létezés olyan felszabadult létezés és olyan tüneményes mozgékonyság, hogy csak eme a szinten kívánhatott partnereket létrehozni, nem pedig abban a bezártságban, amiben mi most létezünk. Igaz, hogy szellemeket teremtő kisugárzása egyéniség-csírákat hozott létre, akikben a tökéletesség még csak a kibontakozás hajnalát jelentő magocskákban volt jelen, de ezek a csírák éppen az egyre teljesebb találkozásokban borultak virágba. Tehát a találkozásokat egymással és Teremtőjükkel éppenhogy segíteni kellett, nem pedig korlátozni. Az állandói sokcsatornás találkozásuk egyre áttekinthetőbb egységekbe, közösségekbe rendezte őket. Isten teremtményeinek szellemvilágában a transzparencia /átlátszóság/ volt a természetes, nem az egymástól elszigeteltség vagy elzártság. Szerencsére még senki nem találta fel azt a sűrű anyagot, amely teljesen elzárta volna őket egymástól és Istentől. 24.1.1.2 Tapasztalati anyagunk a szellemi létben történt bukás következménye. A bűn eredménye: káosz. Amíg a teremtett szellemek rajta maradtak az Isten kijelölt törvénypályáján, addig a szellemek világa átlátszó és áthatolható volt. A gondolatátvétel a szellemtestvérektől erőlködés nélkül történhetett. A kapcsolatba-lépés és közösség-alkotás érzelmi vonzalmak alapján jöhetett létre. Az adás kölcsönössége annyira egyetemes volt, hogy az ebből adódó szimmetria az egész teremtett mindenséget egyensúlyban tartotta, és átlátszóvá tette. Tehát bárki bárkivel közösségi kapcsolatba léphetett, nem volt közöttük fedés, takarás. Mindenki megosztotta a másikkal tudását, élményanyagát, kapcsolattapasztalatát, teremtő kreativitását anélkül, hogy egyéniségét föl kellett volna ezért áldoznia. Ez az egyetemes állapot csak addig tartott, amíg meg nem indult a kezdeményező és elcsábított szellemek bukása, vagyis Isten törvénypályájáról letérése. Egyszerűsítve így is fogalmazhatnánk: megszüntették az adás szimmetriáját. Azok, akik beszüntették az adást, akik csak elfogadtak vagy elvettek, azok saját léttartományukat kezdték besűríteni, egyre áthatolhatatlanabbá tenni. Mivel mindezt csupán mérhetetlen önérvényesítő szándékkal, önzéssel és nagyravágyással tették, de átfogó koncepció és szolgáló alázat nélkül, ezért ez a létsűrűsödés kaotikus tendenciája létrehozta a káoszt, az össze nem rendezett sűrű anyagot. 186

24.1.1.3 A Szeretet-Isten a bukottakat se szűnt meg szeretni. A szabadsággal lehet élni és visszaélni. A Teremtő szeretete azonban alkalmat ad minden változat kipróbálására. Mi nyomban haragszunk a másként gondolkodókra és másként cselekvőkre. Isten azonban soha nem szünetelő szeretet sugárzásával azokat is körülöleli, akik éppen az általunk helytelenített változatot próbálják ki. Hiszen a kipróbálás előtt legfeljebb hallottak a törvénypálya elhagyásának rosszaságáról, boldogságot hosszú távon megtorpedózásáról, de tapasztalatok híján ez merő teória volt számukra. A gyereknek is hiába mondja mamája, hogy ne fogd meg a forró kályhát. Amíg meg nem égeti kezét, addig alig tud valamit a szabály semmibevevésének rosszaságáról. A szabadság a szellemek bukásakor úgy értelmezhető, hogy a teremtő Isten lehetővé teszi az általa nem boldogítónak tartott lehetőségek kipróbálását is. A szakadék mélyére zuhant vad síelő maga fog kiáltani szabadító és szabadulás után. Isten pedig épp azon gondolkodik meg nem szűnő és sértődésmentes szeretetében, hogyan is szabadíthatja ki a bukottakat már felismert rossz helyzetükből, miközben továbbra se sérti szabadságukat. 24.1.1.4 A második teremtés a bukottak által létrehozott létsűrűsödés káoszát Kozmosszá rendezte. Isten csak a saját képmására teremtett, tehát szellemi létsíkon teremtett. Eszébe nem volt sűrű anyagot teremteni. Ha azonban a bukottak mégis „legyártották” azt az anyagot, melyben tehetetlenkedve „fuldokoltak”, akkor most olyan módon kell segíteni rajtuk, hogy ezt a maguk teremtette káoszt használható, tehát funkcionáló közeggé kell rendezni, melyben már valamilyen - bár alacsonyszintű - életfunkciók a szellemek számára is létrejönnek. Ezzel a feladattal bízta meg valamelyik igen hatalmas szellemét, aki az Atya törvényútján járva rengeteg energiát gyűjtött össze. Létrehozta a maga hatalmas energia-napját. A nevét nem ismerjük. Pál szeretné ezt a feladatot Jézusra ruházni. Jobb, ha mi csak a káoszt Kozmosszá rendező Szellemről beszélünk. Ez az átrendezés, ez a Kozmoszt teremtés, ez az úgynevezett második teremtés. Mélyebb átgondolások nélkül is be tudjuk látni, hogy a végrehajtó Szellemnek mennyi korláttal kellett megküzdenie. Hiszen egy összekuszált léttartományt kellett „kisimítania” és viszonylagosan funkcionálóvá tennie. Ez azonban az anyag bűnös keletkezése miatt csak nagyon töredékesen sikerülhetett. Ezt az új léttartományt, a bukottak által létrehozott sűrű anyagot már nem jellemezhette az egyetemes léttörvény, az adás, hanem erre már a vevés erőszakos ismérvei a jellemzőek. Mielőtt a bukott szellemek belehelyezhetők lettek volna a biológiai szinten egyre komplexebb anyagstruktúrákba, már akkor és ott tapasztalhatók egy nem Istentől indított magatartás megnyilvánulásai. Alacsonyabb rendű létezők esetében is saját létük fenntartásához mások elpusztítása szükséges. Hasonlattal élve: Míg a hajón minden utas megkapta a maga élelmiszer adagját, addig a hajótörés után az Óceán egy elhagyott szigetén már csak egymást egyenként felfalva lehettek túlélők. Nagyon sokan eme nem isteni törvények érvényesülése miatt jutnak el Isten tagadásáig. Ezért kell nagyon értenünk, hogy az Isten-teremtette szellemvilágban nem voltak ilyen más energiamezejét elraboló megoldások - a bűnbeesés előtt. Az anyag nemcsak létében, de funkcionális mivoltában is eleve eltér Isten adás-törvényétől, a szeretettől. A szellemvilág is teremtményekből áll. Azok is relatív létezők. Mégis az Isten adástörvényének síkján élnek. Relatív voltukból egyáltalán nem következik, hogy Isten törvényeivel ellentétes módon éljenek. Ez csak a bukott szellemekre, és bukásuk következményére: az anyagra érvényes. Ha valaki tudományos alapossággal föltérképezné az élőlények önfenntartását mások élete árán, hamar rájöhetne, hogy ez az anyagvilág nem Isten eredeti szándékából jött létre. Sem Isten, sem a második teremtést végző Kozmoszt teremtő Szellem nem vádolható az anyagvilág rosszaságáért. Hiszen ez a bűn, illetve bűnök következménye. A káosz Kozmosszá rendezése éppen azt teszi lehetővé, hogy a bukott szellemek visszakapaszkodása eme erősen rongálódott, de feljavított léttartományban elkezdődjék és folytatódjék. Már az is látható, hogy az itteni nehéz áttekinthetőség miatt a bukottak

187

tökéletességre jutása nagyon neheme történhet. Ezért is van szükség annyi újratestetöltésre. 24.1.1.5 A kozmosszá rendezett anyagban valósulhatott meg a kegyelem rendje: a dezorganizálódott személyiség újra felépülése. Gondoljuk csak át! Isten nem mono-pólusokat teremtett, hanem duálokat. Talán ebből visszakövetkeztetve érthetjük meg, hogy ha saját képmására teremtett, ez nemcsak a szellemi mivoltra vonatkozik, nemcsak a szellem uralmára a minden létsíkon meglévő anyagi elem, a szellemet más szellemek számára láthatóvá tevő anyagi öltözet felett, hanem a dualitásra is. Így érthetjük meg, hogy a totálisan egységes Isten egyetlensége is duál-mivolttal rendelkezik. Egyszerre Atya és Anya. Kezdeményező és Befogadó. Az általunk gondolt Szentháromság helyett Szent Dualitás. De olyan szorosan egy ez a Dualitás, hogy nem is szétválasztható. A teremtett szellemeknél se választható szét addig, amíg rajta maradnak a Duálisan funkcionáló Egy-Isten törvényútján. Mihelyt azonban elbuktak, mihelyt a duál-párokat eggyé fonó szeretet-adást megszüntették, duálkapcsolatuk előbb meglazult, majd teljesen szétszakadt. A bukott szellemek tehát felrobbantva saját duális egységüket, mono-pólusokká degradálódtak. Tulajdonképpen a Kozmosz anyagába helyezett személyiségükben kettészakadt monopólus szellemek állandóan párjukat keresik. Itt, a sűrű anyagban ez a szexuális vonzódásra alapozódik, és a testi egyesülés élménycsúcsán: a gyönyörben emlékezteti őket valaha meglévő teljes egységükre. Ez az egység csak sok-sok próbálkozás, az inkarnációk során a meg nem talált duál-pár egyre intenzívebb keresése révén majd az anyagot elhagyó lelki-szellemi síkon fog megtörténni a tisztulás során és a rengeteg begyűjtött pozitív és negatív tapasztalat révén. A tapasztalati anyag alap-részecskéi szinte kiáltanak erről a dualitásról, az egymás nélkül létezni nem tudásról. Már a pozitív és negatív elektromos töltések is futnak az ellentétes párjuk után. Még nyilvánvalóbb a mágneses dipólok elszakíthatatlansága. Mintha csak kigúnyolnák őket vizsgáló tudós gazdáikat, hogy az élet csak dipólokban, tehát dualitásban természetes. Egyedül a gravitáció, a tömegvonzás mutat kivételt e téren. Hiszen ott mindig csak egyirányú tömegvonzás létezik, taszítás nem. Tehát nem is jöhet létre egyensúly, hanem ha nincs egyéb korlát, akkor a tömegek olyan hatalmas mono-pólust hoznak létre, amely összeroppan egy fekete lyukban. Igaz, ez a kóros állapot is létrehozza a maga duálját, a fehér lyukat, ahonnan viszont az újabb anyagteremtések indulnak ki. Mi eddig még csak az egyik oldalát látjuk e duálnak: a roppant anyagtömegek egy-pólusú összeroppanását a fekete lyukban. De ez a mono-pólussá torzított duál-létezés az általunk még nem tapasztalt, csak feltételezett másik oldalon anyag-felszabadulást, anyag-teremtést hoz létre a mono-pólus lebírhatatlan börtönéből. E pontban még csak a duálok egymásra találásának egyetemes tapasztalatáról szóltunk. De a személyiségnek nemcsak dualitása szakadt szét a bukás során, hanem a formai rendezettség mellett tartalmi rendezettsége is felbomlott. Ezt átgondolva jobban megértjük, miért van szükség annyi különböző minőségű életre. Azért, mert az ott szerzett tapasztalatok különfélesége rakja össze apró elemekből a fölrobbant személyiséget. S mivel mi nem tudunk - éppen a bukásunk révén - egy átfogó aktusban teremteni, mint az Isten, ezért teszi számunkra lehetővé személyiségünk részletekben való felépítését az egyes inkarnációk különböző létállapotai és társadalmi helyzetei segítségével. A bukott szellem - átlátása hiánya miatt - csak arra képes, hogy az összetört cserépedény egyes darabjait a másikhoz ragassza. Mondjuk így: egy-egy inkarnáció csak a szomszédos cserépdarabok megtalálására és összeragasztására való. De ebből már azt is megérthetjük, hogy ez csak magasabb szellemek vezérlésével történhet. Akik átlátják a teljes „edényt”. A még össze nem törtet. Ezért Mesterünk és a Karma Urai segítenek abban, hogy a hosszú személyiség-felépítési folyamat tervszerűen haladjon. Miközben mi háborgunk, hogy semmire sem emlékezünk, ők csak azt várják tőlünk, hogy felismerjük legalább két töredékünket, és azt össze-amalgámozzuk.

188

24.1.1.6 A szétbomlott személyiség fölépítése lassan történik: ismétlődő testetöltések során. Egy dezorganizálódott személyiségtől nem lehet elvárni, hogy átfogóan lássa valamikori épségét, aztán bukásában darabokra hullását, majd a már elkezdett cserépdarabösszeragasztások hol-tartását. Erre a feladatra kapta mesterét. Az látja teljes életútját egészen a teremtéstől a bukásokon át a mostani visszakapaszkodás fokozatáig. Ezért kellene nagyon figyelni mesterünkre, és jó kapcsolatba lépni vele. Ez az erőlködés vissza-szellemiesülést is jelent, hiszen ki kell fejlesztenünk az öt anyagi érzékszervünkön túli hét szellemi érzékszervünket is. Minél fejlettebb szintre jutott valaki, annál könnyebben megy ez neki. Vagy irigyeljük, vagy leszóljuk a látnokokat, prófétákat, mégis igaz, hogy ők már a visszakapaszkodás, a személyiség-fejlődés magasabb fokán járnak - hacsak nem soha el nem bukott missziós szellemek. Aki képes látni az előző életeket, főleg pedig azt, hogy melyik szellemi tartományból öltött most éppen testet az illető, az tapasztalhatja, hogy az alacsonyabb szintről megtestesülők sokkal többször ismétlik meddő inkarnációjukat, mint a magasabb szintről megtestesülők. Ugyanis az alacsonyabb szintről érkezők még kevés szellemi érzéküket fejlesztették ki, hiszen figyelmük még 99 %-ban az anyagra irányul. Nem kell túl sok tapasztalat, inkább csak sok reális „bemérés” ahhoz, hogy észrevegyük, mily keveset fejlődik egy ember fiatalkori lelkes törekvéséhez képest felnőtt, vagy öregkori összehasonlításban. Legfeljebb tudásban gyarapodik, vagy technikai készségekben, de jellemben, belső tapasztalatokban ijesztően keveset. Ha ehhez hozzávesszük, hogy bukás előtti szellemi állapotában milyen magasan lehetett, akkor ne csodálkozzunk, hogy életről-életre ilyen lassan történik a szellemi újraintegrálódás. 24.1.1.7 A Jézus által is megfogalmazott tökéletesedési parancs /Mt 5,48/ célja a Mennyei Atya megközelítése. Már célját tekintve is hosszúnak ígérkezik. Ráadásul a bukás után ez két részre oszlik: 1. testben visszakapaszkodni a testnélküli bukás helyére, kezdetére, 2. szellemi szinten tovább kapaszkodni az Isten Országa eléréséig: az Atyapartnerségig. Mihelyt kellő komolysággal vesszük tudomásul Jézus tökéletesedési parancsát, s ugyanakkor figyelmünkkel végigkísérjük egy-egy ember egész életét, bizony meglepően kis előrelépéseket, kis eredményeket tudunk elkönyvelni. Nem is csoda. Hiszen egy egész életet alkalmasabb lenne egy iskolai osztályhoz hasonlítani, amely osztály elvégzésének határozott feladata, tehát speciális profilja van. Életszituációink, körülményeink, társadalmi beágyazódásunk, mind-mind egy tapasztalati sík „kitanulását” jelenti. Még hozzá nem annyira elméleti szinten kell megtanulnunk a feladatokat, hanem sokkal inkább a tapasztalatok, az átélések, az élmények szintjén. Eme a téren pedig egyetlen élet alatt nem kerülünk annyiféle tapasztalat birtokába, hogy az igényt tarthatna a teljesség jelzőre. Egy élet során sokan még falujukat sem hagyják el. Reinkarnációk során azonban leélhetünk nagyon különböző műfajú életeket. Egyszer, mint szegény índiai pára vagy kínai kuli, máskor arab sejk vagy nagytőkés szindikátus-tag, ismét máskor szerzetes majd sokgyerekes testvér vagy szülő. Akár gyári munkás, akár hivatalnok, akár kutató vagy szociális gondozó. Mindig azon a szinten kell megcéloznunk a tökéletességet, ahová már eljutottunk. Ott kell kiteljesednünk. Természetesen sokszor rengeteg „osztályismétléssel” alakítva ki a teljességet azon a nívón. S ott elvégezve a feladatot, jöhetnek más területek. A magasabbak vagy csak más jellegűek. Jung professzor ezt úgy mondja, hogy személyiségünk más-más aspektusait építjük be énünkbe. Bizony, nagyon-nagyon lassan haladunk a teljesség felé. Azt is vegyük észre, hogy amíg a fejlődés, a tökéletesedés úgy látszik, a Mindenség alaptörvénye, addig a bukás utáni állapotban ez két egymást követő szakaszra bomlik. Ha a szellemi teremtmények egy része el nem bukott volna, akkor is mindegyiknek fejlődnie kellett volna a teremtettség alaphelyzetétől egészen a totális Isten-partnerségig. Most is

189

ezt teszik az el nem bukottak. Csak azok természetesen már eme fejlődés során magas szintre jutottak. Ugyanakkor az elbukottak éppen itt a Földön /vagy más bolygókon/ építik föl a bukáskor széttöredezett személyiségüket. Fejlődésünknek tehát ez most az elsődleges szakasza. Az ismételt testet-öltések segítenek egységbe integrálni a széthullott személyiséget. Amikor ez megtörténik, akkor következik a fejlődés második szakasza. Ez már újra a szellemi szinten. Mondhatnánk úgy is: folytatjuk fejlődésünket ott, ahol a bukással azt félbeszakítottuk. Ha képesek lennénk ennek az Univerzumnak sok-sok lakott bolygóját egyszerre áttekinteni, ahol tudniillik a bukott szellemek róják fejlődési szakaszukat bukottság előtti állapotuk eléréséig, akkor értenénk meg igazán Jézus Szavait, hogy lészen egy akol és egy pásztor. A bukottságok és visszatalálások megszámlálhatatlan színhelyéről és fokozatáról mindenki halad az Isten Országa egyetlen akoljába: az Atya-partnerség birodalmába. Eme elméleti megfontolások után most inkább gyakorlati oldalakról közelítünk a reinkarnáció szükségességének, illetve igazolhatóságának belátásához.

24.1.2 Az egyre szaporodó klinikai halál tapasztalatok Régen tetszhalálnak nevezték azt, amit ma klinikai halálnak mondunk. Nem mondom, tetszhalál is volt elegendő, de távolról sem olyan számos, mint az orvostudomány fejlődésével egyre gyakoribbá váló klinikai halálból felélesztések. Ráadásul az orvosi gyakorlat sokszor sportot űz abból, hogy valakit mindenáron felélesszenek a klinikai halálból. Szóval, rengeteg eset adódik. Csakhogy Moody: Élet az élet után c. könyvének megjelenése előtt, és az azt megelőző klinikai halálból visszatértek kikérdezése előtt, tehát 1978 előtt, a legtöbben nem mertek beszélni túlvilági élményeikről, mert a materialista világnézetű társadalom őrülteknek minősítette őket. Ebből a szempontból rendkívül tanulságos elolvasni a villámsújtott ember: Dannion Brinkley kétszeri haláláról szóló beszámolóját 1975-ről, majd 14 év mulya 89-ből /Megváltott a Fény - 96.Édesvíz/. A többszörös gyilkos első alkalommal semmit sem tud felmutatni életéből, mint értéket, mégis megérzi az Isten-szeretet melegét, sőt küldetést kap visszatérésére, és egy sereg jövőben bekövetkező esemény tudását. 14 év alatt nemcsak sokat szenved, de kiteljesedik a szeretetben és mások felvilágosításában. Amikor előadást tart élményeiről, túlvilági tapasztalatairól, akkor derül ki, hogy a hallgatóság között hányan vannak, akik nem mertek beszámolni hasonló élményeikről, mert már az orvosok is elhallgattatták őket, rokonaik-ismerőseik csakúgy átmeneti elmezavarnak gondolták élményeiket. Mióta módszeresen megindult az ez irányú kutatás, már milliós nagyságrendben tartanak számon számítógép memóriákban klinikai halál beszámolókat. Legalább öt dolgot érdemes érvelésünk alátámasztására figyelembe venni: 1. A világ távoli pontjain, egymásról mit sem tudva, a beszámolók hasonló jellegűek. Azonos túlvilági elemeket tartalmaznak: • látják a testileg nem látható másik teremben történteket, - a testelhagyás után alagúton áthaladás, • elhunyt szeretteikkel találkozás, • találkozás a Fény-lénnyel, • életfilm-lepergés és kiértékelés, • nagyon jó közérzet - szenvedésmentesség, • visszatérni nem akarás, • betekintés előző életük vagy életeik el nem intézett szakaszaiba, • világos látása annak, hogy tökéletesedésük inkarnációk szakaszosságában történik, • a testbe visszatérés szívó hatása és kellemetlen fájdalma... Ezek a nem befolyásolt és nem összehangolt beszámolók bizonyítják ezeknek objektív voltát. 2. Rendszerint azokba az életekbe látnak bele, melyeknek következményeit éppen most viselik. Nem egyszer ezekből akkori nyelvtudásuk fölelevenedik. Pl. Jankovich István

190

/Túléltem a halálomat/ esetében olasz és angol nyelvtudása jött elő, pedig ezeket jelen életében nem tanulta. Éppen ő utánajárt, és megtalálta Horvátországban előző életében levetett testének sírhelyét. 3. Mivel senki se akar visszajönni ebbe az életbe, még a gyilkosok sem, nyilvánvaló, hogy nem odaát, hanem ideát van a tisztulás helye. Rendszerint tudják, hogy éppen életük melyik hibájának kijavítása érdekében testesültek meg, sőt azt is, hogy ezt még többszöri megtestesülések után se hajtották végre. 4. Életfilm lepergésükben látják meg, hogy hol is tartanak szellemi fejlődésük: tisztulásuk terén, és azt is átélik, hogy milyen fájdalmakat vagy örömöket okoztak másoknak itt éppen elhanyagolt jelentőségű cselekedetükkel. 5. Némelyek azt is felismerik, hogy itteni gyógyíthatatlannak hitt betegségük melyik életük milyen rossz cselekedetének vagy elszenvedésének a következménye.

24.1.3 Regressziós hipnózisok vagy meditációk Egy negyed százada /96. júliusában írom e sorokat/ a pszichológusok jelentős része, főleg azok, akik hagyományos módszereikkel nem tudták betegeiket meggyógyítani, de azok is, akik csupán bizonyítékokat kívántak szerezni az ismétlődő testet-öltésekre, szívesen alkalmazzák az úgynevezett regressziós /visszavezetéses/ hipnózist. A hipnózis azon fajtáját, amelynek során nemcsak a kezelt személy jelen életében mennek vissza a traumát okozó, de már a tudattalanba eltemetett gócig, hanem visszavezetik őt előbb embrionális állapotába, majd az előtte tapasztalt köztes létbe, majd azt megelőző inkarnációkba. Ha terápiás célzattal teszik ezt, akkor éppen addig a pontig vezetik vissza betegüket, amely pont valamelyik életükben éppen jelen betegségük okát szolgáltatja. Ebből a szempontból igen tanulságos elolvasni Thorwald Dethlefsen-nek a müncheni egyetem pszichológia professzorának könyvét: „Az újjászületés élménye” címmel. Ő 76ban írta, nálunk 96-ban adta ki a Magyar Könyvklub. Ő mind a terápiás, mind a reinkarnációt igazolni akaró hipnózisai során lehetővé tette, hogy mások ellenőrzésképpen megfigyeljék hipnózisait, melyek során a páciensek olykor hihetetlen szubjektív átélésekkel élték át újra a már megélt élethelyzeteket századokkal vagy évezredekkel korábbi életszakaszaikban. Némelyikük produkálni tudta a már régen nem használt, pl. szanszkrit nyelvet vagy az óegyiptomi rituális táncokat, dalokat. Viszonylag műveletlen ember indus vagy mozarab nyelven beszélt és filozófiai szinten gondolkodott. Kitisztázza, mennyire nem lehetséges ezeket telepatikus úton másoktól átvenni. Olykor sikerült anyakönyvileg is megtalálni a több száz évvel korábbi élet hipnózisban közölt neveit és adatait. Valamit idézek könyvéből: „Ezt egészíti ki az összes kísérleti személy egybehangzó leírása a halálról és a halál utáni állapotról. Ha tíz különböző kísérleti személlyel beszéltetünk el egy olyan ismeretlen állapotot, mint amilyen a halál után van, tíz különböző szerzőt kellene kapnunk. Mindeddig azonban egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy egy regresszióban lévő kísérleti személy a témát illetően olyasmit mondott volna, ami alapjaiban különbözik a többiek kijelentéseitől.” /i.m.191.l./

24.1.4 Mester útján történő visszavezetések Túlvilági mestere mindenkinek van. Némely embernek azonban itt is van választott mestere, akire rábízza fejlődésének kézbentartását. Ha mestere már beavatott a beavatások mind a hét fokán, tehát testét is el tudja hagyni, és szellemi látással tudja tanítványát nézni, akkor először a mestere látja előző életeinek fokozatait: emelkedőit és buktatóit, majd ha tanítványát is fölfejleszti bizonyos szintre, akkor ezekbe a korábbi inkarnációkba vissza tudja őt is vezetni.

24.1.5 Az adeptusok (beavatottak) egyetemes tapasztalata Ha az atlantiszi, vagy posztatlantiszi kultúrákat tekintjük, hogy korábbra már ne menjünk vissza, éppen azért, mert az atlantiszi civilizáció első harmadában még az összemberiség látó volt, tehát senki számára nem kellett a szellemi életet bizonyítani, nem is kellett hitről

191

beszélni, hiszen mindenki látó és tudó volt. Nos, eme egyetemes látás megromlása utáni korszakban, kb. az ötödik alrassz, a turáni alatt és után vált általánossá, hogy az elmaterializálódott emberiség számára külön ki kellett képezni arra alkalmas és hajlandó embereket, akiket ma pap szóval jelölünk meg, akkor azonban beavatottaknak nevezték őket. Ezek az adeptusok a beavatások hetedik fokán mindenképpen, de sokszor már korábban is, el tudták hagyni fizikai testüket, és extraszenzoriális érzékszerveikkel tapasztalták nemcsak az anyagi világot, hanem annak felépítő energiáit, aztán az anyagban és az anyagon kívül élő szellemeket. Amikor valaki eljutott ebbe a beavatottsági állapotba, akkor egyrészt nagy bizonyosságot szerzett a valóságos létezésről, a szellemiről, megszűnt félni a haláltól, hiszen az igazi élet mindig azon túl kezdődik, itt csak a tökéletlenségek kijavítása folyik, legfőbbként pedig át tudta tekinteni életének szakaszosságát, tehát előző inkarnációit, az ottani tapasztalatokat akár pozitív akár negatív irányban. Ezek az adeptusok, mint papok éppen ezt tanították jelöltjeiknek, a később beavatandóknak. A pap akkor éppen azt jelentette, hogy tényleges közvetítő, pontifex, vagyis hídverő volt a két világ között. Akik nem akartak beavatottá válni, azoknak csak elmondta, mi is van a halálkapu túloldalán. Akik pedig többre vágytak, azokat beavatottakká nevelték, pappá képezték ki. Az atlantiszi kultúra második és harmadik harmadában, valamint a posztatlantiszi kultúrákban a földkerekség minden pontján a mai Perutól Egyiptomig és Indiáig meg Óceániáig minden beavatott egyszerre tanúskodott a szellemi létezés elsődlegességéről meg a testben inkarnálódás szakaszosságáról.

24.1.6 Drogos "utazások" Ma már rengeteget hallunk a drogokról, a kábítószerekről, melyeknek hallucinogén hatását ritkán írják le valósághűen. Inkább csak mint szenvedélybetegségről, tehát drogfüggésről beszélnek. Arról már kevesen tudnak, hogy vannak olyan drogok, amelyek káros mellékhatások nélkül is képesek fogyasztóit más tudatállapotba vezetni. Már régen nyilvánvalóvá vált, hogy beavatottá válni komoly szellemi és erkölcsi erőfeszítések árán lehetett. A jó szellemek útján járást nevezik fehér mágiának. Itt erkölcsi naggyá válás „melléktermékeként” adódott a szellemi érzékszervek megnyílása: a látás, hallás, tudás, vagyis közvetlen szellemi tapasztalatok szerzése. Voltak azonban, akik ezt a nagy árat nem akarták megfizetni. Már csak azért sem, mert átlagosan hét évig tartott a hét beavatási fok elérése. A szellemi világba mindenáron utazni akarók és azért erkölcsi áldozatokat nem hozók számára útként a drogok használata maradt. Igaz, hogy fekete mágiának csak akkor nevezték a szellemi erőkkel manipulálást, ha azt rossz célokra, tehát másoknak ártva, vagy anyagi előnyt szerezve önző célokra használták, mégis, már ez a könnyen megszerezhetőség is lesodorta a szellemi erőfeszítések útjáról. Hitler is ilyen módon jutott szellemi tapasztalatok birtokába, melyeket világuralmi tervének szolgálatába állított. Van azonban a drogoknak egy nem fekete mágikus alkalmazása. Egyrészt majdnem csak egyetlen növénykivonatról van szó. A mexikói és dél-amerikai kaktusz, a peyóte nedve tartalmazza azt a meszkalin nevű vegyületet, amely a leghatásosabb drogok egyike káros mellékhatások nélkül. Minden idők sámánjai, táltosai vagy révületet előidéző „varázslói” legtöbbször ezt használják egyéb szerek és hatások mellett. Nos, ilyen állapotban a testet elhagyó, vagy csak a szellemi látásának megnyílása által látó, vissza tud menni nemcsak saját előző életeibe, hanem az éppen hozzá meggyógyítás céljából odahozott beteg előző életeibe is. A mostani betegségek ugyanis minden esetben vagy jelen életbeli vagy előző életbeli helytelenségek testi következményei. Isten törvénypályájának ilyen vagy olyan elhagyásai. A mi egyszerű szóhasználatunkkal: bűnök a betegségek okozói. A drog-révületbe eső táltos látnokká válik, és végigpásztázza betegének életeit, megkeresve bennük a jelen betegség okát. Minket azonban eme írásban nem a gyógyítás mikéntje foglalkoztat, hanem csupán a reinkarnáció igazolása.

192

24.1.7 Visszatérő álmok Arról nem szóltam, hogy az itt sorolt bizonyítékok mindenki számára nem azonos súlyúak. Az egyik ember ezt, a másik éppen a másikat tartja nyomósabb érvnek. Álmainkat két nagy csoportra bonthatjuk. Az első az u.n. REM szemmozgásokkal érzékelhető álomperiódusban jelentkeznek. Alfa és theta rezgésállapotokban /12-től 3-ig/. Ezek rendszerint saját tudattalanunk különböző feldolgozásai. Vagy a közelmúltból, vagy a régmúltból. Esetleg olyan régmúltból, amely előző életeinket jelenti. Eme álmokon keresztül kaphatunk üzeneteket, jelzéseket odaátról. Természetesen mindig szimbolikus kódolással. A másik fajta álom a mély álom. Delta szinten, tehát 3-0 rezgésállapotban. Ez a mély alvás. Ekkor mindig exszomatózis következik be. Tehát elhagyjuk testünket, és védőszellemünkkel vagy mesterünkkel találkozunk. Esetleg más szellemtestvérekkel is. Ezek azonban ugyanúgy törlődnek tudatos emlékezetünkből, mint a születésünk előtti emlékek. Mégis megmaradnak tudattalanunkban, és onnan hatnak ránk. Esetleg egy másik álomban átjönnek azon álmok területére, amelyekre visszaemlékezhetünk. Nos, a visszatérések, az ismétlődések hordozhatnak olyan fontos információkat, amelyeket előző életünk valamelyikében nem oldottunk meg, s most éppen kiváló lehetőségünk van a megoldásra. Ilyenkor mesterünk ismétlődő álmainkon keresztül figyelmeztet a neheme visszatérő lehetőségre, de egyben feltárja előző életünk problémáját.

24.1.8 Gyerekkori visszaemlékezések előző életre Nem mindegy, hogy milyen kultúrában születik meg valaki. Olyanban, ahol mindenki hisz a reinkarnációban, sőt már évezredek óta, vagy olyanban, mint pl. a keresztény Nyugat Európa kultúrája, ahol csak elvétve találunk ilyen gondolkodókat. Korunkban azonban már egyre többet. Már a jezsuita Kehl professzor is 30 %-ra teszi a keresztények közötti reinkarnációban hívők számát. /MÉRLEG: 96-2./ A legtöbb regisztrált gyerekkori visszaemlékezés Indiában történt. Ne feledjük, a dalailáma keresés is erre a visszaemlékezésre appellál. Nevezetesen a szóba jöhető időben született kisgyerekek közül, azok hat éves kora előtt, azt keresik, és azt választják ki, aki a korábbi dalai-láma eszközei közül - három hasonló közé helyezve - fel tudja ismerni az eredetit. Ennek az érvnek a megalapozottsága azon a tapasztalaton alapszik, hogy a megtestesülő szellem, tehát a megszületése előtt álló kisgyermek embrionális testét még ugyanúgy el tudja hagyni, mint felnőtt korban a klinikai halál állapotában. Magzat korában, de felnőtt szellemi tudásával /hiszen szelleme már sok évezredes tapasztalatokkal rendelkezik/ még levizsgáztatja szüleit, s ha ez nagyon negatív, akkor vissza is vonul a megtestesülésből. A szülők és orvosok csak a magzat-halált, a spontán abortuszt észlelik. Az emlékezettörlés a születéskor történik. Ám ez sem olyan egyszerre bekövetkező mozzanat, hanem inkább folyamat. Hét éves koráig szellemi emlékezete még működik, de egyre inkább leépül, mostani tudata pedig fölépül. Sajnos, az ilyenkor még olykor nagyon intenzív mértékű szellemi tapasztalatát, pl. hogy látja őrangyalát, vagy visszaemlékezik, hogy mennyivel jobb volt neki a köztes létben, esetleg még előző életének élményei is fel-fel buggyannak, ezeket az élménybeszámolókat a gyerek szülei legyintéssel intézik el, és álomnak, vagy mese-képzeletnek minősítik. Ilyenkor tulajdonképpen az történik, hogy az igazi valóságtapasztalatból valamit magával hozó gyermek tudatát a materiális tapasztalatú szülők elfojtják, és így a gyermeket is annak a kollektív illúziónak az elfogadására kényszerítik, amelyet a felnőtt társadalom nagy része körükben elfogadottnak és megengedettnek tart. Így lesz a gyermek is mihamarabb része annak a nagy, kollektív összeesküvésnek, amely nem a szellemi létezést fogadja el valóságosnak, hanem annak anyagi kivetülését, tehát a valóság látszatát: a mayát. Noha a kisgyermek még kommunikál szellemekkel nemcsak álmában, mégis az örökös felnőtt kontroll belevési lelkébe ezeknek komolyba nem vételét. A felnőttek nem is veszik észre, hogy ezeknek a gyerekkori szellemi tapasztalatoknak az elfojtása milyen maffia-szerű egyöntetűséggel történik.

193

A parapszichológia kutatói az ellenpéldákat legtöbbször olyan kultúráktól tudják kiemelni, ahol ez a kollektív elfojtás nem történik meg, mert a felnőttek hisznek a szellemi élet elsődlegességében, folytonosságában és szakaszosságában. Főleg azok az esetek nagyon demonstráló jellegűek, amikor valaki a halála utáni köztes létben nagyon kevés időt tölt el. Majd hamar inkarnálódik. Ilyenkor még sok emléket hozhat magával. Egy indiai kislány el tudta vezetni szüleit és a kutatást végző pszichológust abba a városba, ahol ők sose jártak, de a kislány elvezette őket abba a házba, ahol ő feleségként meghalt előző életében. Megmutatta még élő férjét, gyerekeit, akik természetesen nem ismerhettek rá, ő azonban rájuk igen. Ismétlem, nem véletlen, hogy ezek közül a legtöbb Indiában kerül napfényre. Az is természetes, hogy a nyugati világ ellenkező közfelfogása miatt ott igen kevés eset regisztrálódik. Saját praxisomban is csak azon családokban figyeltek fel erre, ahol a szülők már hittek a préegzisztens létezésben. Így a kevés felderített előfordulás nem csökkenti bizonyító erejét. Csupán logikusan beleilleszti az elvárható statisztikába.

24.1.9 Információk odaátról médiumok útján: szellemnyilatkozatok Ez már igen jelentős méretű terület a reinkarnációk igazolása területén. A halott szellemének megidézése már az ószövetségi szentírásban is szerepel. Saul keresett fel egy médiumot, aki megidézte neki Sámuel szellemét. /I Sám 28,7-25/ Ez azonban még csak az ember szellemének halál utáni életét bizonyítja. Meg azt is, hogy kapcsolatba lehet lépni a szellemekkel. Ha eltekintünk a keleti világrész erre vonatkozó sok évezredes tapasztalataitól, a nyugati világban egészen a múlt század közepéig csak a kevés számú beavatottak juthattak odaátról információkhoz. A múlt század közepén azonban Amerikában indult meg egy, azóta nagyon fölerősödött folyamat, amelyben arra alkalmas személyek, médiumok, részben spontán képességeik révén, részben erre alaposan kiképezve, kapcsolatba tudnak lépni vagy elhunytak szellemeivel, vagy meg nem testesült szellemekkel. Ezt az irányzatot, illetve gyakorlatot nevezték később spiritizmusnak, majd még később spiritualizmusnak. Bizonyos idő után lecsengtek eme szellemidézések üzleti jellegű, tehát anyagi előnyöket hajszoló vagy netán csalásra épülő oldalágai, és egyre tisztultabb médiumok egyre magasabb szellemekkel tudtak kapcsolatba lépni, s tőlük nagyon sok ismeretet, többek között a reinkarnáció gyakorlatának ismereteit is átvették. A századfordulóra már tudományos alapossággal rendszerezték az odaátról nyert ismereteket, és nagyon világosan érthetővé tették a reinkarnációk mikéntjét, annak kihagyhatatlan szükségességét. Az elvi jelentőségű szellemnyilatkozatok rendszerezésében leginkább közismertté vált Európában a francia Allan Cardec, akinek könyvei ma is új kiadásban jelennek meg. Figyelemreméltó súlyozási elvként lehet figyelembe venni a nyilatkozó szellem szerénységét vagy nagyképűségét. A negatív szellemek magukat „mindentudónak” tüntetik fel. A nyilatkozó fehér szellemek pedig nem egyszer kijelentik, hogy a feltett kérdésre nem tudnak azonnal válaszolni. Majd konzultálnak magasabb szellemtestvérükkel, s a következő szeánszon válaszolnak. A másik komoly súlyozási elv, hogy a legkülönbözőbb országokban és legkülönbözőbb médiumokon keresztül nyilatkozó szellemek azonos tartalmakat közölnek. Eme közlések alapján a reinkarnáció az Isten kegyelmi rendjének megnyilvánulása, amelyben szeretetét a bukottaktól se vonja vissza, hanem inkább ismételt testet-öltések tisztulási folyamatain keresztül lehetővé teszi számukra a kárhozottság állapotából bizony nem könnyű visszakapaszkodást, vagyis a megtisztulást.

24.1.10 Szentírási helyek Noha a Szentírás alapvetően az egy életen belüli helyes Istennek tetszést szolgálja, Jézus pedig kifejezetten kerülte a reinkarnációs nyilatkozatokat, mégis többször sarokba szorították őt kérdéseikkel a tanítványok. Az Ószövetségben pedig szintén csak a reinkarnáció segítségével érthetők egyes versek. Legelőször meg kellene értenünk, hogy

194

a Szentírás nem tartalmazza az összes szükséges tanítást, csupán az adott korban legszükségesebbeket. Hiszen maga Jézus is távozása előtt kijelentette: J 16,12-15: „Még sok mondanivalóm van hozzátok, de még nem vagytok képesek elhordozni. Amikor azonban eljön az Igazság Szelleme, elvezet titeket a teljes igazságra, mert nem magától fog szólni, hanem amit hall, azt mondja, s az eljövendőket hírül adja nektek.” Jézus még elmondja, hogy a Szent Szellem az Atyától hallottakat mondja, tehát a túlvilágról is ad ismereteket. Szent Péter pünkösdi beszédében /Csel 2,17-18/ Joel prófétára hivatkozik, aki az utolsó napokról úgy jövendöl /Joel 2,28-9/, hogy Isten Szelleméből kitölt minden férfire és nőre, hogy prédikáljanak. A Szentírást is látók írták, akik tudtak prófétálni. Joel majd a végidőkre jövendöl sok ilyen prófétáló férfit és nőt, akiken keresztül Isten Szent Szellemei szólhatnak, tehát a kinyilatkoztatás folytatódik, és nem korlátozódik a Szentírásban már leírtakra. Ezek a jelenkori szellemnyilatkozatok pedig igenis szólnak a reinkarnációról. Akik tagadják a reinkarnációt, és csupán egyetlen földi életben hisznek, azok a lélek teremtését a fogantatás pillanatába helyezik. Ám Jézus a Jn 17-ben többször is mondja, hogy nemcsak ő préegzisztens létezésű, hanem tanítványai is /Jn 17,14.16/. A préegzisztens létezés és a vele együtt járó reinkarnáció helyesen képes értelmezni az úgynevezett eredeti bűnt, amely nem apáról fiúra száll át, hanem ki-ki hozza magával a bűnterheket előző életéből. Ez 18,20: „Amely lélek vétkezik, annak kell meghalnia: a fiú ne viselje az apa vétkét, se az apa ne viselje a fiú vétkét, az igazon legyen az ő igazsága és a gonoszon az ő gonoszsága.” Noha ez a Szentírás szövege, mégis ezzel ellentétesen értelmezi az Egyház az eredeti bűn tanát. Pedig e helyek /Ez 18,2-32/ ezt lehetetlenné teszik. Ám a reinkarnáció tudomásulvételével az áteredő bűn kinek-kinek a saját bűne, melynek következményeit: karmáját új életére is magával viszi. Istent nem lehet beárnyékolni azzal, hogy mások bűnét helyezi valakire. Még ember se ilyen igazságtalan, nem az Isten. Ő nem is teszi. Éppen ezt magyarázza meg a reinkarnációk sorozata. Jézus tanításában többször is megismétlődik, amit a Keresztelő Jánosban újra inkarnálódó Illés szelleméről mondott: Mt 17,10-13. Amikor Jézus Keresztelő Jánosról beszél /Mt 11,7-15/, és tanítványainak János ki-voltát említi, akkor angyalnak nevezi őt. Illésben is, Jánosban is tehát egy el nem bukott, vagyis angyali szellem testesült meg - mondja Jézus. Mivel Jézusnak alapvetően nem fért bele programjába a reinkarnáció tana, nagyon figyelemreméltó, hogy amikor mégis kénytelen vele foglalkozni, akkor ezt miként teszi. Nagyon jellemző ebből a szempontból a Mt 11,14-15. vers. A döntő mondatot, vagyis hogy János az eljövendő Illés, ezt két fontos megjegyzés közé helyezi, mintegy szendvicselrendezésben. Előtte ez áll: „Ha ugyan el akarjátok fogadni”. Ezt ma úgy mondanánk: „Ha egyáltalán szóba akarnátok állni a reinkarnáció tanával”. Ezután a tartalom: „Illés ő, akinek el kellett jönnie.” Majd utána: „Akinek füle van, hallja meg.” Fizikai füle mindenkinek volt. Itt tehát szellemi hallásról, egy szellemi képesség kifejlesztéséről beszél. Ma ezt úgy mondanánk, hogy igazából csak a szellemi látók és hallók tudják ennek valóságát felfogni. Jézus ezzel azt is megmondta, hogy igazából és mélyen csak szellemi érzékek használatával lehet őt megérteni. Ezért végezte apostolai beavatását is. Csak éppen nem hagytak időt neki erre. Ha tudomásul vesszük, hogy a Jézus szándékaitól nagyon eltérő hatalmi egyház már a VI. században rész-zsinaton elítélte Origenész préegzisztencia tanát, mert rájött arra, hogy az nagyon megnyirbálja az ő hatalmi pozícióját, hiszen nem egyházi hatalommal, hanem kinek-kinek életről-életre fejlődésével lehet közelíteni a tökéletességet, akkor megérthetjük, hogy attól kezdve még jobban kihagyták, vagy rosszul fordították az erre vonatkozó helyeket. Mielőtt a reinkarnációt keresnénk a Szentírásban, már eleve át kellene gondolnunk, mennyire hitelesen tartalmazza Jézus tanítását a most rendelkezésünkre álló szövegváltozat.

195

Idézek az „Érted vagyok” 96. augusztusi számából Hartmut Mesmann cikkéből, aki idéz Gerd.Lüdemann: Eretnekek c. könyvéből. Lüdemann írja: „...a Biblia, ahogyan ma előttünk fekszik, már hatalmi harcok és heves teológiai viták eredménye. Az a történetileg nem vitatható tény, hogy korai keresztények bizonyos nézeteit és írásait nem kanonizálták, azaz nem vették fel a hit hivatalos okmányainak állományába, a történelmi győztesek dokumentumaivá teszi a Bibliát. Már korán gyártottak eretnekeket azzal, hogy bizonyos emberek hitét más keresztények, mint hamis hitet elvetették. A Biblia a másként hívők elleni harc terméke - mondja Lüdemann. A hitbeli pluralitást már a kereszténység kezdetén megakadályozták. Ebből fakad az a megállapítás, hogy az első keresztény generációtól a második század végéig terjedő időben fontosabb döntések születtek az egész kereszténység szempontjából, mint a második század végétől máig.” Nálunk magyarul Balogh Dezső jelentetett meg egy magán kiadású könyvet „A titkok megnyíltak” címmel. E könyv úgy is tekinthető, mint a reinkarnáció bibliai igazolása. 170 oldal terjedelmű.

24.1.11 A beavatási szertartások fokozatai Miután az előző civilizáció /az atlantiszi/ emberisége elveszítette szellemi látását, már külön kellett egyes jelentkezőket vagy kiválasztottakat bevezetni, illetve megtanítani a szellemi tapasztokra, a szellemi látásra. Ez a tanulási és tapasztalási folyamat a beavatás. Különböző tudatszintekre eljutás. Ez a hétfokozatú képzés rendszerint hét évig tartott. Minden fokozat tulajdonképpen a bezáródott szellemi érzékelés újra kinyitására, kifejlesztésére szolgált. A hetedik fokozat felel meg a mai szóhasználatunk szerinti klinikai halál állapotának, az exszomatózisnak /testelhagyásnak/. Ez átlépést jelent a szellemvilágba, ahol nemcsak a testen kívüli szellemekkel kommunikálhatnak, hanem belelátnak előző életeikbe is, sőt azok tartalmába, miértjeibe is. A beavatott látja, tudja, érti, hogy milyen bukások miatt milyen életeket kellett elszenvednie, vagy csupán tapasztalatokat szerezve leélnie. Ezek a beavatott: mesterek egyrészt kiszemelt tanítványaik beavatásáról gondoskodtak, másrészt mindenkit tanítottak a reinkarnáció tényére és miértjére. Így a nem beavatottak a beavatottak révén szereztek tudomást mind a préegzisztens létezésről, mind a szellemi bukásról, mind a visszakapaszkodáshoz szükséges életek sorozatáról.

24.1.12 A szellem nem sokáig bírja a testbe zártságot, tehát csak megszakításokkal ölthet testet tökéletesedéséhez. Akinek érzékelése csak materiális tapasztalatokig terjed, az semmit sem tud erről. Akik azonban akár beavatottságuk révén, akár klinikai halál okán átkerülnek a létezés túloldalára, a szellemi világba, azok az ottani létezésnek az itt tapasztalthoz képest rendkívüli felfokozottságáról számolnak be. Minden érzékük kitágul, felfokozódik, és összehasonlítva nagyon megélik testbe-zártságuk korlátait. Ilyen kifejezéseket használnak: csak odaát kezdtem el igazán élni. Igen, mert a szellem nagytávlatú életfunkcióihoz az anyag csak pici kis működési teret szolgáltat. Az agy szürkeállománya az az „állati ketrec”, amelyen belül a szellem funkcionálhat. Nos, roppant kevés kifutási terület ez. Nyomorítja is a szellemet. Ezért egy idő után pihentetni kell. Lehetővé tenni számára a távlatok bemérését, a kiértékelést, az újabb erőgyűjtést a következő önújraépítés feladatához.

24.1.13 A karma-törvény összeegyeztetése előző életek bukásaival vagy erényeivel A karma szanszkrit szó cselekedet-következményt jelent. Minden cselekedetünknek: gondolatainknak - szavainknak - tetteinknek, megvannak az objektív következményei. Vagy jók, vagy rosszak. Más szóval: ezek vagy rajta maradtak az Isten törvénypályáján vagy letértek arról. Eszerint vagy építették a személyiséget, vagy rombolták. Az Isten elleni lázadások, vádaskodások leggyakoribb oka az emberek értetlensége a nagyon különböző starthelyzetekben születettekkel kapcsolatban. Az ilyen vagy olyan

196

módon testi-lelki nyomorékok, az „inaszakadtak” maguk is, no meg mi is őket látva vádaskodhatnánk Isten ellen, ha csupán egyetlen életünk lenne, vagyis Isten a fogamzás pillanatában teremtette volna lelkünket, és halálunkkal már vége is lenne az érdemszerzésnek. Ámde nem így van, mert ha így lenne, az éppen megcáfolná Isten szeretet-természetét, és rettentő indulatoktól vezérelt személyválogatónak mutatná őt. Ha nincs reinkarnáció, akkor érthetetlen ez a nagyon; eltérő testi-lelki kistafírozottság és sorshelyzet, melyben az emberek születnek és élnek. Ha azonban átgondoljuk, hogy egy életen belül mennyi jót és mennyi rosszat tesz egy ember, amely nem nyer kiegyenlítődést azon életen belül, akkor belátjuk, hogy az el nem intézett feszültségek, pl. haragosok ki nem békülése, húzódnak át a következő életekre. Így egyszerre kapunk magyarázatot az igazságtalannak látszó sorskülönbözőségekre, igazolást a reinkarnációra, és közben megmarad a Jézus által bemutatott Atya szeretet-természete.

24.1.14 Különböző tudatszintek elérése Akik megtanultak meditálni, kontemplálni, azok ennek révén különböző tudatszintekre tudnak „leereszkedni”. Eme tudatszintek között szerepel az elmúlt életekre vagy azok valamelyikére való visszaemlékezés is. Ha pl. valaki azon problémával merül le mélyebb tudatszintre, amelyet éppen szeretne megoldani, de itt nem tud, akkor találhat rá a megoldásra azon a tudatszinten, amely éppen abba az életébe viszi vissza, ahol mai problémájának gyökere rejlik. Egyik ismerősöm egész életében kínlódott azon, hogy nem lehet gyereke. Férje is neheztelt rá ezért. Kérésemre meditációjában a következőket élte át: Azon életében férfi volt. Valami indián főnök. Csónakjában alattvalói eveztek. Lábainál egy lány feküdt, akit a folyóba akart ölni, mert nem szült neki gyereket. Meg is tette. Bedobta a krokodilok közé, noha ártatlan volt. Nem tehetett róla, hogy nem szült. - Nos, mostani életében, a karma törvény alapján, ő szenvedi meg ezt, csak most már nem azt mondjuk, hogy ártatlanul, hanem karmikus okok miatt.

24.1.15 A szent iratok írói /próféták, médiumok/ rendszeresen közlekednek a két világ között oda-vissza. A reinkarnáció gondolatkörébe sok kapcsolt tény és ismeret is beletartozik. Így a préegzisztens létezés, a szellemi világban teremtettség, az egyes életek közötti köztes lét, a testben éléssel párhuzamosan létező szellemi létezés, a szellemi létezés tisztulás vagy tisztulatlanság szerinti fokozatai, stb... A reinkarnáció megértéséhez ezeket a „kapcsolt részeket” is értenünk kell. Ma összefoglaló néven médiumoknak nevezik azokat, akik a túlvilágról ismereteket, információkat hoznak. Régen ezeket a személyeket jobbára prófétáknak, látóknak, vagy angyalokkal társalgóknak nevezték. Amikor ezek elragadtatásaikról írnak, akkor tulajdonképpen testen kívüli élményeikről számolnak be, vagyis a másvilág azon részeiben tartózkodtak vagy éppen az ott tartózkodókkal beszéltek, akik onnan még vagy tisztulási célból fognak inkarnálódni, vagy már megtisztultak, és missziós feladatokkal jönnek közénk.

24.1.16 Az exszomatózis gyakorlói Noha mindannyian a mélyalvás állapotában /a delta agyrezgések fázisában/ elhagyjuk testünket, ezek emlékeit tudatunkba nem hozzuk magunkkal. Néhányan azonban vagy spontán módon, vagyis saját tudatos erőfeszítéseiktől függetlenül, vagy éppen valamelyik beavatás legfelsőbb fokaként ezt tudatosan is meg tudják tenni. Ezeknek asztrál teste kilép fizikai testükből, és a test korlátai nélkül tudnak közlekedni földi tereken, és beszereznek olyan információkat, amelyek beszerzéséhez különben oda kellett volna utazniuk, sőt, ha más bolygókra látogatnak el, akkor ez ma még utazással sem oldható meg. Eme kívül a szellemi létezésben is tudnak utazásokat tenni, sőt az időben is. Ez az utóbbi alkalmas arra, hogy valakinek korábbi életeibe beletekintsen. Ezek képesek felismerni, pl. azt, hogy az egykori Pál apostol jelenleg Szamáriában testesült meg egy

197

Hiláriusz nevű pap személyében. Vagy azt, hogy Buddha Szent Péterben látott újra napvilágot, majd később Xavéri Ferencként lett India apostola. Természetesen ezek a testen kívüli tapasztalatok csak saját maguk számára bírnak bizonyító erővel. Mások csak az ő erkölcsi hitelük, illetve életigazságuk tudomásulvétele révén hihetnek nekik. Bizonyos szellemi iskolákon belül mester és tanítványai egyszerre hagyják el testüket, és az asztrális vagy mentális síkban gyűjtenek tapasztalatokat. Mivel a Mindenség minden történést megőriz az úgynevezett akhasa krónikában, ezért onnan a hozzáértő látó, illetve szellemi tapasztaló le tudja hívni előző életek információit is. Ez inkább a kívülálló szemlélőnek hasznos, hiszen látni tudja, hogy a nagy Én milyen inkarnációk során milyen tapasztalatokat épített be személyiségébe, és lett általuk teljesebb. Dr. Paul Brunton: Indiai titkai c. könyvében leírja, hogy mikor hosszas keresés után India egyik őserdejében rátalált egy gurura, aki ideje java részét meditációban töltötte, az elmondta neki, hogy már régen várja őt, mert előző életében indiai pap volt, most pedig azért inkarnálódott Angliában, hogy szellemi tapasztalatait át tudja adni az angol kultúra nyelvén, és így terjedjen az egyetemes látás.

24.1.17 Az ESP képességek kifejlesztése ESP = extraszenzoriális percepcio: érzékeken túli érzékelés Az ezotéria az ember 12 képességéről tud, amelyek közül csak 5 tartozik az anyagi tartományba, a többi 7 szellemi érzékszerv. A mindenki által ismert 5 érzékszervünk az anyagvilágban való túlélésünket szolgálja. Tehát ingerküszöbei is a sűrű anyagi rezgésekhez vannak igazítva. Így tehát teljesen érzéketlenek a finomabb rezgések síkján, az asztrál vagy mentál szinten. Aki már volt klinikai halálban, és elhagyta anyagi testét, az tud igazán csodálkozva beszámolni arról, mennyire felfokozódott érzékelése. 360o-ban lát, ismeretlen színeket és hangokat észlel. Néhány ember már testi élete során is tud valamennyit használni eme szellemi érzékszerveiből. Így tudja, pl. Uri Geller érzékelni a föld alatti természeti kincseket: olajt, fémeket, vizet. Még többre is képes lehet valaki, ha a másik ember lelkiszellemi tartalmait tudja érzékelni, s ennek nyomán segíteni is tud rajta, esetleg meggyógyítja őt. Nos, ezek a szellemi érzékek fejleszthetők. Akár jógával, akár transzcendentális meditációval, vagy egyéb mesterek egyéb módszereivel. Nem vitás, hogy ki-ki más-más területen tudja kifejleszteni ESP képességeit. De ezeket összegezve ismét jelentős adatokat kaphatunk a reinkarnációk tényéről, milyenségéről és szükségességéről.

24.1.18 Az emlékezettörlés miatt sok frusztrálódott testetöltés kényszerül megismétlésre Mivel a testet-öltések során az emlékezet az agy szürke állományához van kötve, az pedig nagyon korlátozott kapacitású a szellemi tágassághoz képest, ezért az egyes testet-öltések emlékezet-törléssel vannak egymástól elválasztva, hogy az agyat ne terhelje túl rengeteg előző élet emlékezet anyaga. De a törlés azért is szükséges, hogy eldönthető legyen, vajon a lélek a konkrét emlékezetanyagok nélkül is rendelkezik-e már olyan fejlettséggel, hogy adott körülmények között bizonyos döntéseket biztosan az Isten akaratához igazodva hozza-e meg. Eme szükséges, tehát kihagyhatatlan emlékezettörlés azonban - főleg fejletlenebb szintre jutott szellemek esetében - sokszor megakadályozza saját helyzetének és döntései fontosságának felismerését. Ha ez még párosul jelentős anyagiassággal, az élet valódi céljának meg nem keresésével, az Istenhez igazodás elhanyagolásával, a szellemi kapaszkodók helyett anyagi kielégülésekbe ragadással, akkor nem csoda, ha olykor 1020 ismétlésre szorul az az inkarnációs fejlődés, ami kellő odafigyeléssel és elszánással akár egyetlen élet során is megléphető lenne.

198

Ilyenkor a tapasztalatok begyűjtése ugyan szaporodik, ám a személyiség gazdagodása mégis csupán passzív, hiszen hiányoznak a komplex helyzetekben való pozitív állásfoglalások, előrevivő döntések. Az ilyen életeket „átaludt” testvérek esetében olykor elegendő csupán egy figyelmeztetés a fölébresztéshez. Aki megtudja, hogy már tizennyolcadszor inkarnálódott ugyanarról a szellemi szintről, az hirtelen rákapcsol, hiszen senki se szereti az elkallódó életeket ismételgetni. Ezek után már éberebben figyeli a számára előkészített feladatokat, döntési helyzeteket, melyekben megtanul Istenhez igazodva dönteni, tehát szellemileg újra felépülni.

24.1.19 Felfelé-kapaszkodás, és visszacsúszás is lehetséges A szabadság örökös megmaradása miatt nemcsak felfelé lehet kapaszkodni, de visszacsúszás is lehetséges. Az előbbi pont még csak a szükségtelen pauzálást, a henyélést tudatosította. Most azt is jó lenne meggondolnunk, hogy Isten sose veszi vissza tőlünk teremtésünkkor tőle kapott szabadságunkat. Emlékezzünk arra, hogy Lucifer, a fényesség angyala, az „elsődök” között teremtődött, tehát Krisztus szellemével egy időben, mégis ő lett a bukás-sorozat elindítója, az Isten elleni lázadás „megalapítója”. Soha senki sincs abszolút módon bebiztosítva. Természetesen itt nem olyan bűnökről van szó, amelyeket akár mi, akár egyházaink fölnagyítanak, mert azokat inkább hibának vagy tévedéseknek kellene neveznünk. Az igazán jelentős bűn az Isten felé beirányzás megszüntetése. A szeretet felé kapaszkodás elhagyása. Az embertársak rovására gyakorolt önzés. A másokon keresztülgázolás. A hatalmi célokból elkövetett emberölések, tömegmészárlások. Noha ilyen jellegű bukásokra is mindig megvan a lehetőség, a nagy átlagra nem ez jellemző. Itt a Földön - a missziós szellemeket kivéve - mindenki a bukásból kapaszkodik kifelé és fölfelé: az atyai lakóhely felé. Minden egyes inkarnációban megtapasztal valamit a szeretet magasabbrendűségéből. Leszámítva a még nagyon kezdőket, a gonoszságból kellően még ki nem emelkedetteket, a derékhad, a zöm, már ráállt egy lassan és tartósan fölfelé emelkedő vonalra. Még akkor is ez az alaptendencia, ha olykor bukások is tarkítják ezt az emelkedő tendenciát. A magam részére egy fűrészfog cikk-cakkozású rajzolattal érzékeltetem ezt az alapjaiban emelkedést, mégis időnként elbukást. Hiszen minden halál után az ismételt kiértékelésekkor, az életfilm lepergésekor újra és újra nagy elszánást, nagy lendületet kap az, aki már látja, hol kellene lennie, s még csak hol tart. Ilyenkor a lelke mélyén megerősödik egy nagyobb elszánás, amely az emlékezettörlés miatt úgymond inkább csak a tudattalanban realizálódik, míg a tudatba csak mélyebb meditációk, vagy beavatások segítségével juthat el.

24.1.20 A hatalmi tekintéllyel elnyomott igazságkeresés Akár egyházon belüli akár azon kívüli erők el akarok téríteni igazi szellemi valóságunk tudomásulvételétől. Ez a hatalmi tekintéllyel elnyomott igazságkeresés. Nem árt azt is megfontolnunk, miért is van olyan mostoha sorsa, olyan lenézett helyzete nyugati társadalmunkban a reinkarnációk tudomásulvételének. Akár a Jézus előtti időket nézzük, amikor a vallás egyértelműen hatalmi struktúra volt, akár a Jézus utáni időket, amikor is a Jézus által fellobbantott hit túl hamar vallássá, tehát külsődleges és hatalmi szervezetté vált, mindkét esetben nem az emberek igazságkeresését fejlesztették, hanem a saját felülről diktált „igazságukat” akarták mindenkin bevasalni. Ennek érdekében a valóságot mindig hozzá idomították a saját jól felfogott hatalmi érdekeikhez. Így nem csoda, hogy alig halt meg Jézus, a hivatali egyház máris retusálni kezdte tanítását. Hamvas írja a Scientia sacra III. kötetében /Öszk.10. 127.l./: „A kereszténység első idejében tudatosan és világi érdekből, rosszhiszeműen, egészen biztosan a hatalomért a hamisítások egész seregét követték el. Az Evangélium szövegét igen sok helyen megmásították, sokat elhagytak, még többet hozzátettek. Éppen ezért azok a modern, körülbelül kétszáz éve folyó íráskritikák, amelyek az Evangéliumban oly otrombán

199

garázdálkodnak, a kisebb hibát követik el. A nagyobbat azok követték el, akik az első századokban bizonyos hatalmi csoportok számára a veszedelmes részeket kihagyták, és ugyanazok érdekében kellemes mondatokat toldottak be, hogy legyen mire hivatkozni. A különös, hogy akkor ez ellen senki sem tiltakozott. Annál az erőnél, amely az Evangéliumban megnyilatkozott, csak az az erőtlenség volt nagyobb, amely Jézus után elkövetkezett.” „A gyanútlan nem is sejti, hogy az Evangélium mai alakjában milyen csapdák rejtőznek, és milyen tudásra és érzékre van szükség ahhoz, hogy valaki a kétes helyeket helyesen értelmezze. Egyetlen próba van: a szöveget sohasem hátulról, a mi időnk felől kell megközelíteni, hanem mindig elölről, a hagyomány felől” /i.m. 126.l./. Hamvas jól érzékeli, hogy a klérus hamar föllépett a gnózis ellen, hogy ne a helyes megértés uralkodjon, hanem a saját fontosságuk nélkülözhetetlensége. Az Antikrisztusban így ír erről: „A történeti kereszténységben igen korán, később soha jóvá nem tett, sőt súlyosbított, és ezért végzetes hibát követtek el. Ez a hiba, hogy a gnózist nem olvasztották be, hanem eretnekséggel bélyegezték, és a kereszténységből kizárták. Ezzel pedig a megismerés szabad szellemi tevékenységének lehetőségét a kereszténységben megszüntették. A kereszténység történetében ez volt az első eset, amikor a papság keresztényellenes magatartást vett fel. A történetben ez volt az első eset, amikor a papság hatalmát az Egyház szelleme ellen érvényesítette. A gnózis üldözésének eredménye az volt, hogy az univerzális tájékozódásra való lehetőség megszűnt.” /i.m.194-5.l./ Eme előzmények átgondolása után nyilvánvaló, hogy a történeti Egyház életében nagyon korán ütközött a papság hatalmi érdeke és a szabad szellemi igazságkeresés: az univerzális tájékozódás. A klérus ezt az utóbbit ütötte agyon. Ennek pedig része a reinkarnáció tana és ténye. Tehát évezredes távlatokban a hatalmára féltékeny klérus nem engedte, hogy rajta kívül más is beleszólhasson abba, ki milyen tökéletességi fokozatra jut és milyen megtisztulások várnak még rá. A klérus maga kezelte a túlvilágra bebocsátás kulcsait, még akkor is, ha ilyen kulcsokat senki nem adott neki. Mindig ő akarta eldönteni, méghozzá egyetlen élet teljesítményei alapján, hogy ki mennyire tökéletes. A nagyon hosszú visszakapaszkodás a lebukás előtti állapotra nem szerepelhetett a klérus engedélyezésében. Tehát: ha a klérus hatalma igen, akkor reinkarnáció nem. Ez lett másfélezer év elmélete és gyakorlata. Akkor csodálkozhatunk azon, hogy a keresztény köztudatban csak eretnekségként tűnhetett fel az, ami más kultúrákban magától értetődő volt?

24.1.21 Az össz-emberiség túlnyomó többsége hisz a reinkarnációban Az előbbi pont alapján már kezdjük érteni, hogy a kereszténység miért maradt ki az összemberiségből. Origenészig még a kereszténységen belül is létezett. A hatodik századtól azonban az egyház rohamot intézett ellene, mert fölismerte a klérus hatalmának legnagyobb veszélyeztetőjét benne. Ám a többi kultúrákban nem került ellentétbe a vallás papsága és a reinkarnáció tana. Épp elég feladat maradt még a papság számára a reinkarnáció tudomásulvétele mellett is. Egyrészt kevésbé folytak bele a közvetlen hatalomba, mint a keresztény klérus, másrészt hatalmuk inkább világi tudásuk következménye volt. Amikor ma a közvélemény-kutatás azt állítja, hogy kb. az emberiség kétharmada hisz a reinkarnációban, akkor a fennmaradó egyharmad a kereszténységet jelenti. Ám azóta, amióta a hívek kezdenek felszabadulni a klérus intellektuális elnyomása alól, mióta egyre szabadabban dönthetnek az igazság kérdésében, a kereszténységen belül is terjed a reinkarnáció tudomásulvétele - kb. már 30 %-ban. Magas egyházi körök, sőt személyesen a pápa is kijelentette, hogy nincs olyan egyházi törvény, amely kifejezetten elítélné vagy tiltaná a reinkarnációt. A sokat emlegetett 553-as részleges konstantinápolyi zsinat nem a reinkarnációt, hanem csak Origenész préegzisztencia tanát ítélte el. Ez a zsinat azonban nem is volt egyetemes, és Eudoxia császárnő manipulációja állt hátterében. Megindult tehát egy tendencia a keresztény társadalmakban is, hogy fölzárkózzon az emberiség nagyobb részének hitéhez.

200

24.1.22 A reinkarnáció nem azonos a lélekvándorlással: állati testbe sose költözik az ember. Noha az emberiség túlnyomó többsége hisz a reinkarnációban, annak módját mégis egészen másképp értelmezik Keleten és Nyugaton. Kelet alatt az ősi indiai hagyományokat értem. Nyugat alatt pedig azokat a legújabb kori szellemi kinyilatkoztatásokat, amelyeket Jézus maga is megígért /Jn 16,12-5/, amelyek immár másfél százada médiumokon keresztül érkeznek. Fontos látnunk a kétfajta reinkarnáció közötti lényeges különbségeket, hiszen a keresztények nem valószínű, hogy képesek lesznek valaha is elfogadni a keletiek szanszkaráját, gépiesen ismétlődő sors-kerekét. Lássuk a keletiek elgondolását. Szerintük a létezés nagy üteme, ritmusa nem más, mint Brahman lélegzése. 432 milliárd évig tart - a mi időnk szerint - kilégzése, amit felfoghatunk teremtési ciklusnak, 432 milliárd év a belégzés, és újabb 432 milliárd év a nem lélegzés, a nyugalom ideje. Itt nem a nagy számoknak van jelentősége, hiszen ez csak a miénkhez viszonyított óriási nagyságrendeket érzékelteti, illetve az Istenség rezgés-ritmusának a miénkhez képest rendkívül lassú voltát. Inkább a „gépies” ismétlődés elfogadhatatlan számunkra. Ebben a koncepcióban ugyanis minden teremtett szellemnek anyagi tapasztalatokra is szert kell tennie. Tehát nem bukás következtében kerül egy szellem testi megnyilvánulásba, hanem szükségszerűen. Ám a testben élés nagymértékű vágyakat és anyaghoz tapadást eredményez. Ezektől kell megszabadulni, hogy valaki a szellemi szférában magasabbra kerüljön, megistenüljön. A bukások, bűnök tulajdonképpen testben éléskor adódnak. Aki itt átengedi magát a nagyon is anyagi jellegű ösztönöknek, az tulajdonképpen különböző állati ösztön-tulajdonságokat vesz magára. Így az ő hitük szerint az igazságosság törvénye, vagyis a karma szerint következő életében lelke olyan állatba vándorol, amilyen tulajdonságok jellemezték előző életét. Eme elgondoláson belül számunkra visszariasztó tételek: 1. Egy szellem nem a szellemvilágban kifejtett magatartása miatt inkarnálódik testben, hanem szükségszerűen. Nem bukása következményeként. 2. Az inkarnálódás egy szinte soha véget nem érő körforgás. 3. Az inkarnálódott szellem képes olyan mélyre süllyedni, hogy előidézi saját állati megtestesülését következő életében. 4. Nehezen átgondolható, hogy az erkölcsileg tudatos döntésre képtelen állat mi módon tud állati létéből kikapaszkodni. 5. Az örökös körforgás nem mutatja fel a tökéletesedés egyirányúságát. Ezzel szemben a nyugati álláspont, vagyis a szellemnyilatkozatok alapján érthetővé tett reinkarnáció tana: Atyánk, a Létforrás, bizonyos fluktusokban, bizonyos rezgés-megnyilvánulásokban bocsát ki magából /teremt?/ létükben Hozzá hasonló szellemeket. Ezek a korábban meg nem nyilvánult Istenség megnyilvánulásai, akik begyűjtik a tapasztalatokat a kapcsolatok optimalizálása és totalitása terén. Kisugárzásuk nullpontján veszi kezdetét fejlődésük, melynek során egyre intenzívebben, egyre tökéletesebben lépnek kapcsolatba egymással is és kisugárzó Forrásukkal is. Itt nem ciklikus történések folynak, hanem a tökéletességet megcélzó egyirányúság. Mivel a Létforrás anyagot nem teremtett, hiszen magából csak azt sugározhatta ki, ami ő maga, tehát a szellemi energiát, így a szellemi létben való bukás bekövetkeztéig nemhogy inkarnálódás nem volt, de sűrű anyag sem. A bukás hozta létre a sűrű anyagot, mely elsődleges megjelenésében funkcióképtelen volt. Az egyik nagyhatalmú szellem, u.n. teremtő Istenség feladata lett ezt a káoszt funkcióképes kozmosszá rendezni. Ez a második teremtés. Ennek során elgondolható, hogy a bukott szellemeknek végig kellett mennie azon a fejlődési soron, amit mi úgy ismerünk, mint kristály-szerves anyag - növény - állat - ember. Tehát el kellett jutni az

201

anyag olyan magas szervezettségű fokára /szemben a káosz funkcióképtelenségével/, ahol már öntudatos szellem öltözhetett a magas komplexitású állati testbe. Ennek a fokozatnak, a bukott szellem testbeöltözésének mitologikus leírása a paradicsomi emberteremtés története. Ott tehát az évmilliárdok során egyre funkcióképesebbé vált anyagba a Teremtő belehelyezte a bukott szellemet, illetve szellemeket sorban, a szaporodás mértéke szerint. Ezzel indult meg egy tisztulási, egy visszakapaszkodási folyamat, melyről mi azt halljuk a nyilatkozó szellemektől, hogy az így inkarnálódott szellemek javulhatnak, sőt újra kárhozatba is kerülhetnek, de állati testbe már nem. Az is nyilvánvaló ebben a szellemek által adott kinyilatkoztatásban, hogy megtestesülnie csak a bukott szellemeknek kell. Hiszen azok számára készült a második teremtés révén ez a visszakapaszkodási lehetőség a sok inkarnáció tökéletesedési fokozatainak összeadódása révén. Az el nem bukott szellemek legfeljebb besegítésre testesülhetnek meg, mint missziós szellemek. Ez az el nem bukott szellemek részére is adott lehetőség, de az újra megtisztultak részére is, akik a negyedik birodalomba jutva, ahonnan már nem kell inkarnálódniuk, szabadon mégis visszajöhetnek. Az el nem bukottak közül pl. a mesterek birodalmából, az ötödikből testesült meg Izsák vagy Illés, a hatodikból, a messiások birodalmából pl. Ábrahám és Mózes, és a hetedikből maga Jézus Krisztus. Amíg tehát Keleten a szűnni nem akaró körforgás rabságban tart minden lelket, a nyugati felfogás szerint nincs körforgás, hanem egyirányú fejlődés, melynek motorja a tökéletesedés, eredménye pedig az inkarnációk mielőbbi befejezése, majd tovább tökéletesedés a szellemi birodalmakban.

24.1.23 Személyiségünk fokozatos felépülése Junggal együtt sok pszichológus úgy értelmezi a reinkarnációk sorozatát, hogy azok révén személyiségünk egy-egy összetevője épül be: új tapasztalati anyag Aki képes egy-egy ember életét az inkarnációk sorozatában áttekinteni, mint pl. egyes beavatottak vagy mesterek, azok értve látják, és nem csodálkoznak azon, hogy egyetlen élet körülményei és feladatai mennyire különböznek egymástól. Ám kiegészítik egymást, ha a személyiség fölépülése oldaláról tekintjük. Egyik életben lehet valaki teoretikus elme, a másikban gyakorlati szakember. Egyszer művész, másszor kereskedő, és így tovább. A magam és a hozzám fordulók részére alkalmazok egy szemléletes hasonlatot. A szellemi létmódban, a bukás előtti állapotban már valamennyire fölépült személyiségünk. Jelképezze ezt egy fölépült várkastély, melynek alaprajza kör-alakú, mint egy tortának. Bukásunk során ez a személyiség-épület romba-dőlt. Isten kegyelmi rendjében éppen ebben a mostani második teremtésben ennek a személyiség-kastélynak újraépítése van folyamatban az inkarnációk igénybevételével. A szemléltetést folytatva születésünk előtt látjuk az egész romba-dőlt kastély alaprajzát, és lézer térvetítőn a fölépítendő kontúrjait. Egy életre ebből a nagy torta-építményből csak egy szeletet, egy körcikket tudunk vállalni. Azt kell egyetlen élet alatt felépítenünk. Ahhoz kapunk csupán állványzatot. Ez az állványzat lesz a szociál-struktúra, a gének, a család, a nép-faj-környezet. Természetesen azt se feledjük, hogy saját karmánk még sokban módosítja az állványzat minőségét. Nos, így folyik életről-életre a személyiség összetevőinek újra felépítése. Azt már csak megemlítem, hogy nagyon sokszor egy-egy ilyen „tortaszelet” felépítéséhez ismételten kell inkarnálódnunk, mert nem fedeztük be építését, s a köztes létben újabb indítást kapunk a folytatáshoz.

24.1.24 A missziós szellemek Reinkarnálódniuk a bukott szellemeknek kell. Az el nem bukottak, vagy visszakapaszkodottak is megtehetik másokon segítő szándékkal. Ezek a missziós szellemek. Ezt a kérdést már bemutattuk a 22. pontban, ahol a keletiek felfogásától határoltuk el magunkat. Itt most csak annyival egészítjük ki az ott mondottakat, hogy az Isten Országában addig nem lehet igazi béke és nyugalom, míg a teljes, a totális egység létre nem jött. Amíg tehát vannak még bukottak, vagy teljesen meg nem tisztultak, addig a

202

szeretet világában élők nem lehetnek ezek sorsa iránt közömbösek. Addig ők sem tudják megélni a maradéktalan egységet. Csak az egy akol és egy pászbor a megnyugtató állapot. Amíg ez létre nem jön, addig mindenki tüsténkedik ezért.

24.1.25 Az emberek nagy különbözősége a túlvilági létnek több lehetőségét feltételezi A túlvilági létnek az egyházak által két vagy három lehetőségre szűkítése ellenkezik az egyetemes emberi tapasztalattal az emberek nagy különbözőségeire vonatkozóan. Nemcsak ezzel az egyetemes tapasztalattal ellenkezik, hanem ellenkezik a látók, a beavatottak, a mesterek tudásával is, akik a túlvilágot sokkal több tartományra osztottnak tudják. Jézus is mondta, hogy Atyám házában sok lakóhely van /Jn 14,2/. Ez a sok lakóhely jobban idomul az emberi fejlettségek különbözőségeihez, tehát jobban igazolja a reinkarnációk fokozatosságának szükségességét is. Legalább nagyjából vázoljuk fel ezeket a túlvilági fokozatokat. Legkevesebb tudásunk a negatív birodalomról, a kárhozatról van. Oda ugyanis el nem bukott szellemek csak rendkívüli védőréteg birtokában juthatnak, különben a bukott szellemek nagyon meggyötrik őket. Jézus is csak a kereszthalál vállalásával tett szert annyi többlet erőre, amely birtokában a luciferiták nem árthattak neki. A beavatásban részesülők is csak mesterük kíséretében szállhatnak le a kárhozottak birodalmába. A túlvilági lelkek közül csak kevesen próbálkoztak az alászállással, s ehhez felsőbb körökből kellett mágneses burokkal ellátni őket. Azt tudjuk, hogy ez az abszolút diktatúra világa. Csak az emberek kísértése miatt hagyhatják el ezt a birodalmat. A sok gyötrődés lassan érleli meg bennük a felkapaszkodás, tehát az inkarnáció vágyát. A látók közül nagyon kevesen, köztük Swedenborg írja le „Menny és pokol” c. könyvében e tartományra vonatkozó látomásait. Könnyebb áttekinteni a pozitív birodalmakat. Az el nem bukottak és a visszakapaszkodás elrendezettségét. Hét birodalomban történik a tisztulás és a tisztultak vagy el nem bukottak elhelyezkedése. Egyes birodalomnak nevezzük a testben élők birodalmát. Akár a Földön az embereket, akár más bolygókon a sűrűbb vagy kevésbé sűrű anyagban élő bukott, és így éppen visszakapaszkodó szellemeket. Mi most csak a Földre koncentrálunk. Leszámítva a missziós szellemeket, döntő többségben itt azok a tisztulni akaró bukott szellemek inkarnálódnak, akik elég mély bukásból kapaszkodnak vissza, vagyis az anyagi megtestesülések skáláján alulról a második fokozatban élnek. Eme anyagi szintre még kiterjed Lucifer hatalma, vagyis a Földön többségben van a rossz. Eme a szinten az anyagi tapasztalás úgyszólván teljesen bezárja a szellemet, s csak nagyon kevesen jutnak el az anyagon túl látásra vagy anyagból kiemelkedésre. A második birodalomba a halál után lépünk. Ez az asztrál birodalom. Testben élve még különböző finomságú testeink mintegy teleszkópszerűen egymásba tolva funkcionálnak. A halál az alsó kettőt elszakítja a felső kettőtől. A fizikai test elporlad, az azt éltető étertest a temető légkörében lassan feloszlik, s mivel az ezüstfonál, mely az alsó két testet összekötötte a felső kettővel, elszakad, az asztráltest, benne a mentál-testtel tovább megy. Természetesen a szétszakadás után a lélek még jobban lát, még jobban érzékel. Megéli a feltámadottság boldogító állapotát, hiszen kiszabadult a sűrű anyag börtönéből: a testből. Az asztrál birodalom a vágyak, az érzelmek helye /kama loka/. Minden birodalom hét szférából áll. Általában 4+3 felosztásban, ahol a +3 már minőségileg is más jellegű. Az asztrál birodalom első szférája felel meg leginkább a keresztények tisztítóhelyének, a purgatóriumnak, mert itt a lelkek szenvedve élik át azokat a cselekedeteiket, amelyekre a kiértékeléskor úgy emlékeznek vissza, mint amit mások rovására követtek el. Ezeket a szenvedéseket átélve juthatnak feljebb, vagy onnan testesülnek meg ismét. Egy-egy szférán belül a lelkek teljesen átlátszóak egymás számára, de fölöttük és alattuk lévő

203

szférákba nem láthatnak. Aki tisztulva följebb kerül, az hasonlít a földi halálhoz. Csak ott tudatosabban mondják, hogy „átköltözött”. A harmadik birodalom a mentál birodalom ugyancsak a maga hét szférájával. Ide már csak mentál testünk érkezik. Ennek alsó négy szférájában még a földiekhez hasonló fogalmakkal, illetve szimbólumokkal kommunikálnak, a felső háromban már Platon elvont ideái a honosak. A második és harmadik birodalomból még kötelező inkarnálódni. A karma Urai az igazságosság törvényei alapján végleg kiegyenlítenek minden tartozást. A negyedik birodalom a megtisztultak tartománya. Innen kezdve már inkarnációk nélkül fejlődhet tovább a szellem egészen a hetedik birodalom hetedik szférájáig, ahol Atyánk van. Ez a negyedik birodalom a védőszellemek birodalma. Az ötödik birodalom a maga hét szférájával a mesterek birodalma. A hatodik birodalom a messiások birodalma. A hetedik birodalom a teremtő istenek birodalma. Csúcsán az Atya, mindennek Forrása. A Bele-tagozódás teljessége a megvalósult Isten Országa.

24.1.26 A testi fogamzás pillanata és Isten teremtő tevékenysége Ha Isten a testi fogamzás pillanatában teremtené a lelket, akkor egyfelől a bűnös megerőszakolásokkal együttműködne, másrészt a nyomorékként vagy sérültként születettek hátrányos helyzetéért Ő lenne felelős. Bizony, ez nem a legjelentéktelenebb reinkarnációs érvek közé tartozik. Egyszerre bizonyítja a préegzisztenciát és a reinkarnációt. A saját képmására teremtő Isten szellemeket teremt. Innen a préegzisztencia. Ha pedig már megvannak a szellemek, akkor a közülük már elbukottakat kell testbe helyezni. Csakhogy a test, tehát a szülők kiválasztásánál már belejátszik a korábbi életek tartalma akár pozitív akár negatív irányban. Így sose a Teremtő a közvetlen ok. Nyomorék testbe az kerül, aki korábban másokat nyomorított. Így nem az Isten a személyválogató, nem Ő működik együtt a bűnös aktusokkal, hiszen nem a fogamzás pillanatában teremti a lelket, hanem az már hordozza előző életei karmáját, és így a törvényhez igazodó igazságosság alapján kerül valaki egészségesebb vagy sérültebb gén-állományú testbe. Ez annyira súlyos érv, hogy a reinkarnáció megléte nélkül nem lehetne értelmezni Isten szeretet-természetét. Kénytelenek lennénk szeszélyesen személyválogatónak, gonoszkodóan ártónak vagy mások rovására kísérletezőnek tartani Őt.

24.1.27 A reinkarnáció Isten szeretet-természetét igazolja A reinkarnáció tudomásulvétele sok olyan problémát megold, ami nélküle megoldhatatlan, tehát éppen Isten szeretet-természetét igazolja. Ilyen volt már az előbbi pont is. A nyomorékon születettek, ha nem a korábbi életük során elkövetett saját bűneik miatt szenvednének, akkor csak az Isten lehetne oka a rossz körülmények között születésnek, hiszen akkor előtte még nem léteztek, tehát nem követhettek volna el semmi rosszat. A reinkarnáció révén lehet helyesen értelmezni az áteredő bűnt is. Az nem másokról, nem szülőkről száll át reánk, hiszen akkor Isten igazságtalanabb lenne az embernél. Az áteredő bűn saját előző életünkből, illetve már a szellemi létmódban bekövetkezett bukásunkból származik. Megtestesülő szellemünk hozza magával korábbi cselekedetei következményeit, a karmát. Így senkit nem kell vádolni, csak magunkat. A halál utáni életfilm-lepergés ezt nagyon világossá és érthetővé teszi. Olyankor senki mást nem vádolunk, csak magunkat okolhatjuk az oda nem figyelésért. Már a klinikai halálból visszatértek hozzák magukkal ezeket a tapasztalatokat. Sokan ilyenkor /pl. Jankovich István: Túléltem a halálomat c. könyvében/ öt-hat életükbe is betekintenek, s az említett Jankovich a hat perces klinikai halálból még két nyelv ismeretét is magával hozta /olasz, angol/.

204

Ugyancsak segít megérteni a világban az ember alatti szinten tapasztalt sok rosszat is, melyet reinkarnáció nélkül kénytelenek lennénk Isten nyakába varrni. Így viszont tudjuk, hogy ez a világ, melyben élünk, nem az Isten-teremtette eredeti világ, nem az eredeti sérületlen természet, hanem bukottságunkból fölkapaszkodásunk különböző fokozatai. Hasonlattal: Itt a Földön senki nem jár gyári új autóval, hanem csak karambolozott kocsik kijavított változataival. A Földre a roncstelepről járnak a fölújításra váró kocsik. Mi vagyunk azok, akik egy-egy életünk során valamelyik alkatrészt kijavítjuk. És az ember alatti világban is sérült szellemek realizálódnak. Ezért falják fel a vadállatok a szelídeket, a szelídek a növényeket. Ezért pusztítanak a bacilusok vagy vírusok. Egy nagyon összekavart rend kijavítása van itt folyamatban. Inkább annak kell örülnünk, hogy erre lehetőséget kaptunk. Ezért ez a kegyelem rendje. A kárhozatból kiszabadulás még tisztulatlan fokozatai. Meglepő, hogy az áteredő bűnt mi Ádámtól származónak tanuljuk, amely örökség által száll át apáról fiúra, holott a Szentírás tele van ezzel ellentétes nyilatkozatokkal. Pl.: II Móz 32,33: „És mondó az Úr Mózesnek: Aki vétkezett ellenem, azt törlöm ki az én könyvemből.” V. Móz 24,16: „Meg ne ölettessenek az Atyák a fiakért, se a fiak meg ne ölettessenek az Atyákért. Ki-ki az ő bűnéért haljon meg.” Jer 31,29-30: „Ama napokban nem mondják többé: az atyák ették meg az egrest és a fiak foga vásott el bele. Sőt inkább ki-ki a maga gonoszságáért hal meg. Minden embernek, aki megeszi az egrest tulajdon foga vásik el bele.” Ezek 18,2: „Íme, minden lélek az enyém, úgy az atyának lelke, mint a fiúnak lelke az enyém. Amely lélek vétkezik, annak kell meghalnia.” Ha reinkarnáció nélkül értelmezzük az eredeti bűnt, látjuk, az a Szentírással is ellenkezik, az Istent is beárnyékolja. Az ősbűnt tehát hogyan kell értelmezni? Jel 12,8: „És nem bírtak ellenállni, nem maradt helyük az égben, és ledobták a nagy sárkányt, az ősi kígyót, akit ördögnek és sátánnak hívnak, aki tévútra vezeti az egész lakott földkerekséget és vele együtt ledobták a földre az angyalait is.” Tehát a Földön kik inkarnálódnak? A bukott angyalok. Ez tehát a földet benépesítő emberiségre vonatkozik. Az I Jn 3,8 szerint: „Aki a bűnt cselekszi, az ördögtől van, mert az ördög kezdettől fogva bűnben leledzik...” Nem Ádámtól száll ránk mások bűne, hanem mi, a menny boldog angyalai voltunk, onnan buktunk le önfejű törvénytelenségünkbe. Mi vagyunk az elveszett századik juh, a tékozló fiú. Egykorúak vagyunk az angyalokkal, otthon maradt bátyánkkal. Az újabb és újabb reinkarnációkkal Isten lehetővé teszi, hogy a magunk elkövetett bűneit lassanként lefejtsük magunkról, s így nem kell Istent azzal vádolnunk, hogy mások bűneinek terhét rakja ránk.

24.1.28 A reinkarnáció az örök kárhozatot, azaz Isten szeretetének felfüggesztését tagadja Ha a reinkarnáció a bukottak visszakapaszkodási lehetősége, akkor ez felmenti Istent az örök kárhozat létesítésétől, vagyis szeretete felfüggesztésének vádja alól. E pont is kiemeli, hogy a reinkarnáció ténye nem esetlegesség. Nem szimpátia vagy divat kérdése. Hiszen hány ember veszítette el hitét az örök kárhozat egyházi tanítása miatt. Mintha talán Isten lemondott volna azokról, akik ezért vagy azért elfordultak tőle. Ráadásul relatív teremtményeit, akik rész-látásuk torzítása miatt vétkeztek, olyan büntetéssel sújtotta volna, ami csak annak járna ki, aki mindent egészbe lát. De hiszen ez egyedül az Abszolútum. Csak neki járna ki valami örökké-tartóan. Az is kikezdhette hitünket a téves egyházi tanítás nyomán, hogy olyannak tüntették fel Istent, mintha szeretete csak időleges lenne. Ellentétben Jézus tanításával, aki szerint az Atya napját fölkelti jókra és gonoszokra egyaránt, az egyház tanítása a kárhozottakat véglegesen kizárta Isten szeretetéből. Mintha bizony Isten alaptendenciájában változó lenne!!! Eme a téren a reinkarnáció ténye menti meg az „Isten becsületét”. Hiszen

205

szeretetében soha nem változik. Ő senkit ki nem zár abból. Sőt, akik rövidlátó oktalanságukban magukat kizárták a szeretet befogadásából, azok megszabadításán is buzgólkodik. Éppen azért rendezte át a káoszt kozmosszá és helyezi be a tisztulásra szoruló bukott szellemeket, vagyis minket az embertestbe, hogy sorozatos életviteleink különböző tapasztalatai során módunk legyen bukásunk rontásait helyreigazítanunk, szétroncsolt személyiségünket újra felépítenünk. Igenis, ez a következetesen lüktető isteni szeretet valósulása! Véget nem érő megmentési akció. A kegyelem rendje. Lehetőség felkínálása az oktalan döntések kijavítására. Természetesen ez már a bukottak által előállított sűrű anyag korlátai között történik. Már csak azért is, mert az egyensúlytvesztett létből származó anyagot is vissza kell szellemiesíteni. Azért kell anyagban inkarnálódnunk, hogy ezalatt egyre több anyag fölé emelkedő működést sajátítsunk el, s ennek nyomán az anyag egyre feleslegesebbé váljon számunkra. Jobban igényeljük a szellemi tevékenységeket, mint az anyagiakat. Vágyaink célja és súlypontja egyre szellemibb legyen. Aki anyagba-zártsága ellenére is Isten után vágyódik, annak számára egyre fontosabb lesz az Isten, és egyre feleslegesebb, egyre akadályozóbb a földi anyag. Alapvetően ez a mélyről feltörő és egyre intenzívebben nyilvánuló vágy szublimálja, alakítja vissza a sűrű anyagot szellemi energiákká. Atyánk nemhogy eltaszítaná magától a bukottakat, még kevésbé véglegesen, hanem inkább visszahívogatja az inkarnációk során egyre erősödő szellemi hallásuk segítségével.

24.1.29 A szellemek szolidaritásának, és az Isten Országa felé kapaszkodás egyetemessége A reinkarnációk Kozmosz-méretű bonyolítása rengeteg szellemnek ad segítő-szolgáló feladatot. Ez is bizonyítja a szellemek szolidaritását, tehát az Isten Országa felé kapaszkodás egyetemességét. Bizony, nagyon sok munkát ad ennek a visszakapaszkodásnak a megszervezése. Ha a túlvilág szellem-lakhelyeit az el nem bukottak vagy a már megtisztult visszakapaszkodottak legalacsonyabb fokától nézzük, az innen felőlünk nézve a negyedik szellembirodalmi tartomány. Ez a megvilágosodottak helye, akik védő-szellemi szerepet játszanak a testben élők megsegítésére. Az ötödik birodalom a nirvána, a földi vágyaktól mentesek helye. Ez a mesterek birodalma. A hatodik a messiásoké, a hetedik az univerzumokat teremtő szellemeké. Ezek jelentős része a testben inkarnálódott, tisztuló szellemek eligazodását segítik. Pl. a karma Urainak át kell látni egyéni, családi, társadalmi, nemzeti népfaji, bolygói, kozmoszbeli összefüggéseket, hogy az ezek ellen bármiként vétők káros hatásai kiigazíthatók legyenek. Óriási szellemapparátus foglalkozik a testben élők tervszerű megtisztulásával. Mindenkinek van védőszelleme, mestere, messiása, teremtője, atyja. Itt mindenki segít mindenkit. A bűnösök megmentése olyan mindenkit átölelő feladat, amely valóban az Isten Országa alaptendenciája. Addig senki nem lehet boldog, akár a legfelsőbb szférában sem, amíg egyetlen lélek is megmentésre szorul. Minél tovább tart a mi bűnözésünk, annál tovább késleltetjük az Isten Országa teljességének megvalósulását, és annál több nehéz terhet akasztunk a fölöttünk lévő szellemek nyakába. Az Isten Országa a teljesség. Ahová már minden elkóborolt lélek hazatalált. Az egy akol, az egy nyáj. Ahol már Lucifer is újra testvér. Ahol már nem hadakozik, hanem ölelkezik Mihállyal.

24.1.30 A reinkarnáció elvi hirdetői az első hat évszázadban Az első hat évszázad egyházatyái között többen is a reinkarnáció elvi hirdetői, illetve vallói voltak. Leginkább Alexandriai Kelen és Origenész. Ahogy már Jézus ideje előtt is, és utána is Alexandria a világ kultúráinak szellemi találkozóhelye volt, úgy ebből következett, hogy ott nőhettek fel a legnyitottabb, tehát legkevésbé dogmák által behatárolt szellemek. Akik egyiptomi, görög, szír, kopt, latin és szanszkrit nyelven tájékozódhattak, azokat nem lehetett egyoldalúan értelmezett és a

206

hatalom irányába eltorzított Szentírás szövegekkel bezárni. Azok még magukba szívhatták az egyetemes emberiség gondolkodását. Tibettől egészen Peruig. Ne feledjük, hogy a Peruban a közelmúltban kiásott 2600 éves kéziratot arám nyelven /!/ írták. Azok az ókori hittudósok, akik hittek a reinkarnációban: Szent Jusztíniusz /+165/, Alexandriai Kelemen /+215/, Origenész /+254/, Nyssay Szent Gergely /+394/, Szent Jeromos /+419/, Rufínusz /+410/, Szent Ágoston /+430/. Egy idézet Origenésztől: „Aki tudni akarja, miért hallgat az emberi lélek egyszer a jóra, máskor a gonoszra, keresse az okot egy olyan életben, amely megelőzi ezt a mostanit. Az életek egymásutánjában mindannyian a tökéletesség felé haladunk. - Sorsunk, hogy egyre újabb és egyre jobb életet éljünk, legyen az a Földön vagy más világokban. Az újjászületés végén odaadásunk Istennek valamennyi szennytől megtisztít bennünket.” Szent Hiláriusz, Tertian, Philo és Nemesiusz szintén a reinkarnációt képviselték. A középkori teológusok közül Szent Bonaventúrát idézem /+1274/: „Az a véleményem, hogy jelentős lépést tennénk előre, ha nyilvánosan hirdethetnénk az újjászületés tanait, mégpedig a Földön és más világokban, mert ezzel sok olyan kérdést megoldhatnánk, amelyek ma homályos ködként borítják be a szellemet és az elmét.” Minél jobban távolodunk az ókori kultúrák egymásra-hatásától, az egyház annál inkább megfosztotta tagjait - a teológusokat is -, hogy beletekintsenek kereszténységen kívüli forrásokba. Századunkban egyre több lelet kerül napvilágra. Kettőből idézek. Találhatók a Britisch múzeum archívumában: A Nag-Hammadiban talált kopt szövegű leletek közül részlet a Pistis Sophia-ból: „Azon fáradozzatok, hogy befogadjátok a Fény titkait, és bejussatok a Fény birodalmába. Ne halasszátok ezt el napról-napra, vagy életről-életre abban a hitben, hogy később is hozzájuthattok a titokhoz akkor, ha soha többé nem tértek vissza már más létformában a világra.” Qumrámi iratok: 94,2-4: „Amiképpen minden teremtmény a láthatatlanból érkezik erre a világra, azonképpen a láthatatlanba tér vissza, és így jönnek újra és újra el, amíg csak meg nem tisztulnak... Az a test, amit a sírba fektettek vagy elégettek, nem az a test, amivé lesz majd, mert akik visszajönnek, más testet kapnak majd, de az is az övék lesz, és amit az egyik életükben vetettek, azt aratják le majd a következőben, mert nagyobb lesz az ő örömük az eljövendő életükben. Boldogok, akik az igaz utat járták ebben az életben, mert ők megkapják az élet koronáját.”

ZÁRSZÓ Amikor az Isten az embert szólítja, ez a szólítás az egész emberhez szól. A megszólítás a személyiség gyökerében hangzik el. Válaszunk is – természetéből adódóan - csak a személyiség győkeréből kiinduló, teljes személyiségünket aktivizáló, és a totális Isten-megközelítést megcélzó lehet. Mivel mindannyian egy isteni áramkör részei vagyunk, így nemcsak az Istennel való kapcsolatunkra, de az embertársainkkal való kapcsolatra is érvényes, hogy a valódi találkozás egyetlen lehetséges módja a totális találkozás.

207