Szabó Barna önéletrajza Az első 10 év 1935 szeptember 21.-én születtem, Martonvásáron. Apám, Szabó József, 37 éves, anyám, Iványi Gizella, 26 éves volt abban az évben. Apám a Dréher uradalom számtartója volt. Szülőházamban (egyemeletes épület a Szent László utcán, jelenleg szeretetotthon) két uradalmi lakás volt. A földszinten lakott az uradalmi orvos, Hegedűs Ignác, a mi lakásunk az emeleten volt. Így az orvosnak nem kellett messziről jönnie, hogy a világra segítsen. Nevemet anyám választotta, azzal a meggondolással, hogy Szabó elég gyakori név, így keresztnevem ne legyen az. A keresztelő pap, Hajós József, apám jóbarátja, azonban azzal érvelt, hogy Barna nevű szent nincs. Így a keresztségben Barnabás lettem, de a polgári anyakönyv szerint Barna vagyok. Életem első tíz évét Martonvásáron töltöttem. Sok gyerekkori emlékem van. Apám irodája a Brunszvik kastély földszintjén volt. Gyakran tettem látogatást nála. Néhányszor magával vitt, amikor a majorságokat kellett látogatnia. Ilyenkor hintóval (télen szánon) mentünk, fenn ülhettem a bakon, s néha még a gyeplőt is kezembe foghattam. Az orvossal nagyon jóban voltam. Neki autója volt és sokszor magával vitt, amikor betegeket ment látogatni. A falun belül gyalog jártunk, olyankor én vihettem az orvosi táskát. Emlékszem az óvodára, az iskolára, a templomra, ahol ministráltam, az első biciklimre. Nyaranta Gyomára mentünk, nagyszüleimhez. Egy esetben télen is, ott született Aladár öcsém Aladár napján, 1940-ben. Emlékszem hogy egy kora reggel, 1941-ben lehetett, távirat érkezett. Apám behívóparancsot kapott. Tartalékos hadnagy volt, rangját még az első világháborúban kapta. Sokszor volt távol, bár (korára való tekitettel) Magyarországon belül szolgált, s gazdasági ügyekkel foglalkozott a honvédségen belül is. Gyakran hazajött néhány napra. Arra is emlékszem, hogy az egyik hazalátogatása során már két csillag volt a gallérján, előléptették főhadnaggyá. Egyszer karácsonyra jött haza, s szokása szerint aznap reggel is az angol rádió magyar adását hallgatta a középső szobában, annak ellenére, hogy az a szoba akkor be volt zárva, hogy az angyalok nyugodtan dolgozhassanak a karácsonyfán. Nagyon nem örültem ennek a rádiózásnak, mert féltem, hogy elriasztja az angyalokat. Az angol rádió magyar adását élete végig hallgatta. Gyerekkori emlékeim között vannak az egyre gyakrabban előforduló légiriadók, nappal és éjjel, a fényszórók, Sztálin-gyertyák, az erősödő forgalom a balatoni műúton, amely nem több mint 150 méternyire ment el lakásunktól. Sokszor katonákat, németeket vagy magyarokat, szállásoltak hozzánk. Félve attól, hogyha az emeletes házat bombatalálat éri, akkor a romok betemetnek bennünket a pincébe, apám a kertben egy óvóhelyet ásatott. 1944 tavaszán onnan figyelhettük meg a Bp. felé repülő kötelékeket, a légelhárító lövedékek robbanásaiból eredő füstgomolyokat. Néha egy-egy gép kivált a kötelékből, fekete füstsávot vonszolva maga után. Volt amikor ejtőernyők nyíltak, volt amikor nem, majd a sebesült gépek eltűntek a láthatáron. Az oroszok bejövetelét a tordasi kastély pincéjében éltük át. Apám odaküldött bennünket, tartva attól, hogy a balatoni műút közelében kemény harcok lesznek. Ö is utánunk készült, de hamarabb vágták el az odavezető utat, mint gondolta, így ő Martonvásaron maradt. Élesen emlékszem néhány nappal az oroszok bejövetele után gyalog mentünk Tordasról Martonvásárra, ahol a lakást teljesen kifosztva találtuk. Az orvosi rendelőből mindent kidobtak, istállónak használták. A pincében húzódtunk meg még három és fél hónapra. A hosszú pinceéletre azért volt szükség, mert a házat katonai kórházzá alakították át az oroszok. Ekkor Bp. még német kézen volt. Sok sebesült került a rögtönzött kórházba. A mosókonyhát használták halottas kamrának. Akkor láttam először halottat, amikor a dermedt, meztelen holttesteket szekérre rakták, hogy kivigyék a temetőbe. ------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Szabó Barna 2001-10-18 1/15
Formázott: Sorkizárt Formázott: Bal: 1,5 cm, Jobb: 1,5 cm, Fenti: 1,5 cm, Lenti: 1,5 cm
A második 10 év 1945-ben Gyomára költöztünk Nagyanyámhoz. Ott folytattam az elemi iskolát, majd 1946-ban Debrecenbe, a Piarista gimnáziumba kerültem. Nagynénéméknél laktam, a Péterfia utcán. Nehéz idők voltak, nincs sok jó emlékem erről az időszakról. 1948-ban az egyházi iskolákat államosították, ezért Gyomán folytattam és fejeztem be az általános iskola hetedik és nyolcadik osztályát. A háború előtt nagyszüleim jómódúak voltak, nagyapám Gyoma első adófizető polgára volt. Nagyanyám erősakaratú, vallásgyakorló asszony volt. Rendszeresen jártunk templomba. Megkívánta például, hogy az adventi időszakban minden reggel rorátéra menjek vele. Ez a két dolog külön-külön sem, de együtt még kevésbé volt egyeztethető az akkor uralkodó politikailag korrekt vonallal. Az általános iskola után hiába adtunk be továbbtanulásra felvételi kérelmeket. Azokat egytől egyig elutasították. A család “osztályidegennek” volt minősítve. Egyik nap barátommal, Mácz Istvánnal1, beidéztek a rendőrségre is. Ott hosszan kellett várakozni. Külön-külön hallgattak ki. A kihallgató rendőrtiszt, akinek nevére már nem emlékszem, azt kérdezte, hogy kiket ismerek, kikkel tartok kapcsolatot stb. Azt hiszem, hogy a cél megfélemlítés volt, amit sikerült is elérnie. Több alkalommal házkutatást tartottak nálunk, minden esetben késő este vagy éjjel. A 8.-ik általános után segédmunkásként dolgoztam a gyomai vasúti hídon. A rozsdát kellett kalapáccsal leverni, a hidat újrafestésre előkészítendő. Egyik reggel, nemsokára a kihallgatás után, Mácz István barátommal s annak volt gyógyszerész édesapjával együtt indokolás nélkül elbocsátottak. Teljesen reménytelennek látszott 1950 nyarán hogy továbbtanulhatok. Ekkor azonban egy váratlan, s számomra sorsdöntő fordulat történt. Az egyik reggel, úgy emlékszem 1950 augusztusában, a rádió közölte, hogy az állam és az egyház között megállapodás történt, aminek következtében hat fiú és két leánygimnáziumot visszaadnak a katolikus egyháznak, közöttük az esztergomi ferences gimnáziumot is. Anyám még aznap reggel irt írt az esztergomi gimnáziumnak, kérve, hogy hajlandóak lennének-e felvenni. Postafordultával jött az igenlő válasz. A 8-as számot kaptam, azt kellett bevarrni minden mosható holmiba, hogy a mosodában szét tudják választani. Így 1950-54-ig az esztergomi Ferences Gimnázium bennlakó növendéke voltam. Az akkori nehéz időkben szüleimnek emberfeletti erőfeszítés volt a tandíjhoz szükséges pénzt előteremteni. Tudtam, hogy az ilyen áldozatok árán megteremtett lehetőségeket maximálisan kell kihasználnom. Így lett az, hogy 1954-ben kitüntetéssel érettségiztem. Kitűnő tanáraim voltak, akikre mindig tisztelettel és szeretettel fogok emlékezni. Az intézetben szigorú fegyelem uralkodott, amit akkor nyűgösnek és szükségtelennek éreztünk, de visszatekintve jó és hasznos volt. Most már nem divatos az a típusú fegyelem, Amerikában különösen nem. A sikeres érettségi után újabb gondok voltak a továbbtanulással. Tudomásom szerint, abból az iskolából addig senkit sem vettek fel egyetemre. A továbbtanulás egyetlen lehetősége a hittudományi főiskola volt. Azonban megint nagy szerencsém volt. Nagy Imre első miniszterelnöksége alatt változtattak a felvételi követelményeken, s az új követelmények szerint a tanulmányi eredményekre nagyobb súlyt kellett helyezni, a származásra kisebbet. Így 1954 nyarán felvételi vizsgát tehettem a Budapesti Műszaki Egyetemen, ahova a vegyészmérnöki karra jelentkeztem. A felvételi sikerült, de hely már nem lévén a miskolci Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetem bányamérnöki karára tanácsoltak. Nagy örömmel jelentkeztem oda, bár alig volt fogalmam arról, hogy mit is csinál egy bányamérnök. Megnéztem a Révai Lexikonban. A címszó alatt: “Bányamérnök” ezt találtam: “Kilencedik fizetési fokozatba tartozó, okl. mérnök, aki a bányák üregeinek felmérésével szak- és hivatásszerűen foglalkozik”. Megkérdeztem apámat, hogy milyen volt annakidején a IX. fizetési osztály. “Hát nem valami jó, fiam” volt a válasz. 1954 szeptember elején volt az évnyitó. Pattantyús dekán úr kézfogással erősítette meg egyetemi polgári voltomat. A második diákszállóban kaptam helyet. Négyen voltunk egy szobában. Az egyik szobatársam koreai diák volt. Az egyetemi élet főként kemény munkából állt. Reggeltől estig tartó 1
Mácz István író, Cegléd ny. polgármestere.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Szabó Barna 2001-10-18 2/15
tantermi és tanköri foglalkozás után, házi feladatokat, rajzokat kellett készítenünk. Szombatonként délig voltak órák, a délutánok vagy szabadok voltak, vagy társadalmi munkában illett résztvenni. Egy ilyen szombat délutáni társadalmi munkán salakot talicskáztam (a sportpályát építettük) amikor arra lettem figyelmes, hogy egy vitorlázó repülőgép kering felettünk. Kiderült, hogy az egyetemnek van egy vitorlázó klubja. Mindig érdekelt a repülés de addig az nagyon távolinak és elérhetetlennek látszott. A következő héten jelentkeztem és egy sportorvosi vizsga letétele után felvettek. Az első felszállás izgalmán, a miskolci repülőtéren estem át. Oktatóm, Jaszlics Iván, egy felsőbb éves hallgató, a hátam mögött ült. Röviddel azután hogy a csörlő húzni kezdett a gép simán a levegőbe emelkedett volt, majd Iván a kormánybotot hátramozdította, ahogyan azt vártam, és a gép meredeken emelkedni kezdett. A kormánybot először szélesen elmozdult jobbról balra majd balról jobbra, több alkalommal, minek következtében az emelkedő gép erősen kilengett. Egy nagy csattanást hallottam, a gép ugrott egyet, majd a kormánybot élesen előre lendült s a gép amilyen meredeken emelkedett azelőtt most olyan meredeken süllyedt, orral lefelé. Az történt, hogy a szél megfordult, lassabban emelkedtünk, mint kellett volna, az oktató jelzett, hogy növeljék a csörlő sebességét (ez volt a kilengés) majd, nem lévén elégedett az eredménnyel, kioldott (ez volt a csattanás), és hogy sebességet nyerjünk a gép orrát lefelé kellett irányítania. A gép simán leszállt, ugyanabban az irányban, amelyben elindultunk. Az első repülésem nem tartott egy percnél tovább. A művelet alapjában véve teljesen szabályos volt, csak nekem tűnt rendkívülinek és izgalmasnak. Évekkel később, amikor a vontatókötél elszakadt egy felszállásom közben, hasznát vettem első miskolci szoktató repülésem maradandó élményenélményének. 1955 és 1956 nyarán egy-egy hónapra katonai szolgálatot kellett teljeisteniünkteljesítenünk. Tüzérségi kiképzést kaptunk. Nem voltak könnyű hónapok. Két hónap nem volt elegendö arra hogy megtanuljam, hogyan lehet kapcát úgy lábra tekerni, hogy az ne hólyagosodjon ki párórás menetelés után. A miskolci egyetemen kitűnő tanáraim voltak: Sályi István tanította a mechanikát, Petrich Géza az ábrázoló geometriát, Raisz Iván a matematikát. Kiemelkedő szaktudásuk mellett a tárgy szeretetét, a tudomány tiszteletét és megbecsülését tolmácsolták felénk. Az általuk bevezetett munkafegyelem és megkívánt színvonal példás volt. Azóta sok külföldi egyetemen megfordultam, de ahhoz fogható szellemiséggel nem találkoztam. Sopron, 1956 októbere 1956 nyarán a katonai szolgálat után még nem tudtuk, hogy Miskolcon folytatjuk-e tanulmányainkat vagy Sopronban. Ugyanis a Bányamérnöki Kar áttelepítése Sopronból Miskolcra folyamatban volt. A nyár végén, nem sokkal a tanévkezdés előtt, levélben értesített az egyetem, hogy szeptembertől Sopronban fogom folytatni tanulmányaimat. 1956 szeptember elején érkeztem Sopronba. Nem volt sok időm ezzel a rendkívülien szép és érdekes várossal ismerkedni, mert matematikából kellett szigorlatot tennünk szeptember 20 körül. Közben az előadások is elkezdődtek. Az 56-os forradalom előszele érezhetö volt egyik-másik újság egyre bátrabb hangú cikkeiből. Különösen jól emlékszem Háy Gyula híres cikkére az Irodalmi Újságban az írói szabadságáról. Egymás kezébe adogattuk az újságot. Október 21.-én megalakult az egyetemi diáktanács (MEFESZ). Engem a bányamérnöki kar harmadéves évfolyama a tanácsba választott. A tanács első tevékenysége egy közgyűlés összehívása volt, amelyen hasonlóan a többi egyetemhez, megfogalmaztuk követeléseinket majd az egyetem kivonult megkoszorúzni egy Bem emléktáblát. A lengyel példát kívántuk követni. A felvonulás fegyelmezett volt, de a rendtartó külső alatt nagyon éreztük, azt hogy valami fontos, új és izgalmas eseménynek vagyunk szemtanúi s egyben résztvevői is. Október 23.-án, Gerő Ernő beszéde után, általános felháborodás uralkodott. A diáktanács ülésén megjelent a központi bizottság egyik tagja, aki akkor éppen Sopronban tartózkodott. Nevére már nem emlékezem. A hivatalos vonalat próbálta elfogadtatni, nem sok sikerrel. Ekkor már a Bp.-enBudapesten folyó utcai harcokról érkeztek hírek, ill. hír-töredékek. ------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Szabó Barna 2001-10-18 3/15
Sokminden történt azokban a felejthetetlen napokban, aminek akkor szemtanúja, résztvevője voltam. Elhatároztuk, például, hogy felvesszük a kapcsolatot a környező gyárak, üzemek munkásaival, ismertetjük velük követeléseinket, elképzeléseinket. Párosával mentünk különböző üzemekbe. Én is elmentem egy üzembe, a nevére már nem emlékszem. A munkavezető összehívott mindenkit, engem egy munkagépre állítottak, onnan ismertettem a diákbizottság álláspontjait. A kép hasonló lehetett azokhoz a szovjet forradalom mozzanatait ábrázoló szocialista-realista festményekre, amelyek Lenint mutatják, munkásokkal körbevéve, akik nagy figyelemmel követik szavait. Alig fejeztem be mondókámat egy nagy zuhanás hallatszott. Akkor verték le a vörös csillagot az üzem homlokzatáról. Tekintve, hogy a város közigazgatása megszüntette működését, sok gyakorlati kérdésben hozzánk (a diáktanácshoz) fordultak. Pl. Ki kell-e adni a fizetéseket, beengedjenek-e tehervonatokat, stb. A diákbizottság tagjaként küldetésben voltam a sopronkőhidai börtönben, első kézből meggyőződni, arról hogy a politikai foglyokat valóban szabadjára engedték-e. Ugyancsak küldetésben jártam egy győri tanácsházban tartott gyűlésre, s egyszer a veszprémi egyetemre is. Majd november 3.-án este 10 körül a Győr felé vezető országút mentén az előző nap óta állomásozó szovjet tankokhoz is küldetésben jártam, megérdeklődni, hogy pontosan miért vannak ott. A parancsnok, egy fiatal tiszt, nagyon udvarias volt, s azt a felvilágosítást adta, hogy feladata meggyőződni arról, hogy nem szállítanak-e fegyvereket Nyugatról. Ez a válasz akkor érthetőnek és valamelyest megnyugtatónak hangzott. November 4.-én kora hajnalban azzal a hírrel ébresztettek, hogy szovjet támadás indult a főváros ellen, a diáktanács tagjai menjenek be az egyetemre. A rádió Nagy Imre üzenetét sugározta, többször ismételve. A diáktanács arra az elhatározásra jutott, hogy egy közelben állomásozó tüzérezreddel együtt a Fertő tó és az osztrák határ között egy védelmi övezetet állítunk fel, felhasználva a rendelkezésre álló 122 mm-es lövegeket és tüzérségi alapképzettségünket. A terv nagyon kivitelezhetőnek látszott. Alig fejeződött be a tanácskozás, megjelent Kéthly Anna egy kéttagú kísérettel, útban Bécs felé. Elmondta, hogy autója a szovjet tankokat kerülgette, amikor elhagyták Budapestet kora reggel. Feladatát abban látta, hogy mint a Nagy Imre kormány minisztere, az ENSZ segítségét kérje. Elmondtuk neki védelmi tervünket. Aggodalmát fejezte ki a fölött, hogy nagy veszteségek lesznek, s a Hűség Városát szétlövik, szétbombázzák. Azt mondta, hogy ha nem sikerülne, és Ausztriába menekülnénk, forduljunk a bécsi szociáldemokrata párthoz, hivatkozzunk rá, ők segíteni fognak. Ezzel búcsúzott. A diáktanács egyik vezető tagja, Bujdosó Alpár, harmadéves erdőmérnök hallgató, csatlakozott hozzá. Ez a gondolat rendkívül távolinak, elképzelhetetlennek látszott akkor, november 4.-én délelőtt 10 óra tájban. Nem tudtam, hogy éjfél előtt már Bécsben leszek. Közben felvonult az egyetem, és a katonákkal együtt a lövegeket tüzelőállásokba helyezték. Tekintve, hogy lakott területekről volt szó, a belövéseket mellőzték. Én a diáktanács ülésén maradtam. Déltájban érkezett a hír hogy a terv nem sikerült, a lövegeket még valamikor a forradalom első napjaiban harcképtelenítették azzal, hogy az ütőszegeket kivették belőlük. A katonák szerint a politikai tisztek tették ezt. A diáktanács úgy határozott, hogy a Löwer szállóba helyezzük át központunkat, az védhetőbb, mint az egyetem. Gyorsan el kellett határoznunk azt, hogy mit tegyünk a fogvatartott gyanús egyénekkel. Ugyanis több személyt, akik az AVH-hoz való tartozással gyanúsítottak, őrizetbe vettük. Ez egyben védőőrizet is volt; nem akartuk, hogy a városban megtorlásokra kerüljön sor. Kb. 30 személyt tartottunk fogva az egyetemen. Egyszer benéztem hozzájuk. Egy tanteremben ültek, kezük az asztalon, a katedrán egy géppisztolyos diák-őr ült velük szemben. Néma csend uralkodott. Rövid vita után a többség úgy döntött, hogy szabadjára kell engednünk őket. A délutáni órákban, a rádió híreiből nyilvánvaló lett hogy a helyzet reménytelen. A diákok és a tanári kar nagy része, magamat beleértve, úgy döntött, hogy Ausztriába megyünk. Minden döntés egyéni volt. Gyalog tettük meg az utat egy kis közeli faluba az osztrák határon túl. A magyar határőrök mutatták az utat. ------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Szabó Barna 2001-10-18 4/15
Velünk jött egy Sopronkőhidáról szabadult politikai fogoly, aki jól tudott németül és már az előző napokban is a diáktanács egyik tolmácsa volt2. A terv az volt hogy felvesszük a kapcsolatot Kéthly Annával Bécsben, hogy a további teendőket megbeszéljük. A diáktanácsból hárman, a tolmáccsal együtt, autóval mentünk Bécsbe. Már nem emlékszem, hogy pontosan ki bocsátotta az autót rendelkezésünkre, de úgy tűnik, hogy az osztrák határőrség vagy rendőrség lehetett. El is jutottunk a szociáldemokrata párt székházába 1956 november 4.-én késő este, de Kéthly Anna, Bujdosó Alpárral együtt, akkor már útban volt New York felé. Mindenki nagyon kedves, megértő és teljesen tehetetlen volt. Néhány napig a szociáldemokraták vendége voltam Bécsben. Közben a soproni egyetemről menekült diákokat és tanárokat a csodálatosan szép osztrák üdülőhelyre St. Wolfgang-ba vitték. Pár nappal később én is csatlakoztam hozzájuk. Kanadai évek 1956-1968 A Magyarországról érkező hírek nem voltak kedvezőek, így a hetek múltával a jövőre kellett gondoljunk. A magyarországi események azokban a hetekben világszerte az érdeklődés középpontjában foglaltak helyet. Az, hogy a soproni egyetem diákjainak és tanárainak nagy része egy csoportban jött el Magyarországról és egy csoportban is maradt, különösen nagy érdeklődést váltott ki. Több egyetemtől kaptunk értesítést, ajánlatot, hogy továbbtanulásunkra lehetőséget adnak. Különösen a kanadai kormány mutatott nagy érdeklődést. Még a bevándorlásügyi miniszter, Mr. J. W. Pickersgill, is eljött, hogy a Kanadában való továbbtanulás előnyeiről meggyőzzön bennünket. Így történt hogy legtöbbünk, tanárainkat beleértve, Kanada mellett döntött. Az erdőmérnökök Vancouverben, a bányamérnökök Torontóban kívánták tanulmányaikat folytatni. Voltak, néhányan akik Ausztria vagy Németország mellett döntöttek, voltak néhányan akik hazatértek A döntés után pár napon belül megkaptuk a bevándorlási vízumot, majd Salzburgba, egy gyűjtőtáborba kerültünk. Ott töltöttem első karácsonyomat Magyarországon kívül. Nagyon emlékezetes a színpompás éjféli mise a salzburgi székesegyházban. Január első napjaiban vonatra szálltunk, amely LeHavre kikötőjébe vitt bennünket Strassbourgon és Párizson keresztül. Rendkívül enyhe, tavaszias idő volt francia földön. LeHavre-ben egy menekültek szállítására bérelt hajóra szálltunk (a Columbiára) s még aznap este elindultunk Kanada felé. Az északatlanti tenger meglehetősen viharos volt. Én egy közös kabinba kerültem, néhány emelettel a vízszint alatt, egészen közel a hajó orrához. A hajó orra szabályos periódusos mozgást végzett 15-20 méteres föl-alálengéssel. Amikor lefelé gyorsult akkor majdnem teljes szabadesésben voltunk, jóformán súlytalanok. Ilyenkor nagyon könnyű volt az ágyban megfordulni. Amikor fölfelé gyorsult akkor viszont súlyunk megduplázódott. Nagyon sokan szenvedtek tengeri betegségtől, én szerencsére nem. Étkezéskor alig ültünk néhányan a szépen terített asztalok körül. Az órát minden nap visszaállítottuk egy órával. Voltak, akik némán szenvedtek. Voltak kevesen, akik már angolul kezdtek tanulni. Voltak, akik tarokkozással próbálták az időt eltölteni. Visszagondolva erre a hajóútra csak azt tudom mondani, a közelmúlt gyorsan pergő eseményeit még nem tudtam elrendezni a fejemben, a hajóút átmenet volt egy olyan jövő felé, amelyet elképzelni nem tudhattam. Bódult, zavaros lelkiállapotban voltam. Gondolom, hogy sokan érezhettek hasonlóan. A hajó 1957 január 15.-én kora reggel kötött ki Halifaxban, Nova Scotia fővárosában. A hőmérséklet mélyen fagypont alatt volt. A tengerről sűrű hideg köd száll fel. Az Újvilág hideg volt és titokzatos. Rövid formalitások után vonatra szálltunk. Ez egy különvonat volt, az “új kanadaiak” szállítására hivatott. Az újságok “szabadságvonat”-nak nevezték. Az étkezőkocsi remekül volt terítve, hófehér abrosz, szalvéták, súlyos evőeszközök. Csak éppen az ennivalónak volt szokatlan íze, illetve alig volt íze, 2
Tolmácsra azért volt szükségünk, mert egyre-másra érkeztek nyugati segélyszervezetek képviselői, akik különböző segélyakciók irányításához kérték segítségünket. Ugyancsak sok újságíró jött, nagyrészük nem is merészkedett Sopronon túl, csak bennünket faggattak hírekről.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Szabó Barna 2001-10-18 5/15
mert fűszert nemigen használnak. A sós vajjal és vattaszerű hófehér ízetlen kenyérrel a mai napig sem sikerült megbarátkoznom. A vonat egy Montreal melletti francia nyelvű kisvárosba, St. Paul l’Hermite-be vitt bennünket, egyhetes egészségügyi megfigyelésre. Ezután újra vonatra szálltunk, s megérkeztünk Torontóba. Az erdőmérnök hallgatók továbbmentek Vancouverbe. Érkezésünket a kanadai sajtó nagy figyelemmel követte. Politikusok jöttek látogatóba, hogy a magyar menekültek körében fényképezzék őket. Toronto leggazdagabb, legszebb lakónegyedében, Chorley Parkban, a volt alkormányzói palotában, szállásoltak el bennünket, ahol három hónapos intenzív nyelvkurzust kaptunk. Napi hat órában gyakoroltatták velünk az új és idegen hangcsoportokat, az angol idiómákat. Tanárnőnk, egy nyugdíjas középiskolai tanár, Miss Irene Doole, mindent megtett, hogy megszabadítson a kemény r-től és megtanítson az i-betű sokféle kiejtési formájára. Nem az ő hibája, hogy az első hetekben nem volt sok sikerélményben része. Itt a chorleyparki palotában kaptam levelet szüleimtől először külföldön. Még Ausztriából írtam egy hosszú beszámolót, összefoglalva a soproni eseményeket, elhatározásomat, hogy eljövök, s az azóta történteket, amit a nemzetközi vöröskereszt továbbított. Örömüket fejezték ki a fölött, hogy tudnak rólam, és teljes mértékben jóváhagyták, azt hogy eljöttem. Az angol kurzus befejezése után nyári munkát kellett találnunk. Voltam egy bányaépítészeti vállalatnál segédmunkás, egy montreali francia étteremben mosogató, az ontarioi dohányvidéken dohányszedő napszámos. 1957 szeptemberében beiratkoztunk az egyetemre. Lakásról magunknak kellett gondoskodnunk. Harmadmagammal béreltem egy szobát. Az egyetemen azt javasolták, hogy ugyan már elvégeztük a másodévet, sőt elkezdtük a harmadévet is Magyarországon, a nyelv további gyakorlása miatt legokosabb, ha a másodévre iratkozunk be. Így is tettünk. Ugyan döcögve már beszéltük a hétköznapi angolt, minden tantárgynak külön szókincse van, minden elöadónak sajátos kiejtése, s ezekkel még meg kellett küzdenünk. A tananyag egészen más volt, mint Miskolcon. A két egyetemet összehasonlítva, a miskolci sokkal magasabb színvonalon mozgott, hangsúlyozva az alaptudományokat: matematikát, fizikát, kémiát, mechanikát. A torontoi egyetem inkább a gyakorlati és leírótárgyakat hangsúlyozta, földmérést, geológiát, ásványtant, bányaművelést, sok időt szentelve annak az üzleti és jogi oldalára. Az előadók is sokkal színvonalasabbak voltak Miskolcon, mint Torontóban. Nem éreztem nagy lelkesedést. 1959 februárjában találkoztam Gerstmayer Magdalinnal, azzal a leánnyal, akit 1960 júliusában feleségül vettem. A nyári szünetben munkát kellett vállalnunk azzal a céllal, hogy szakmai gyakorlatot szerezzünk és egy kis pénzt keressünk. Az utóbbi nagy része a beiratkozásnál tandíj formájában elúszott, de a gyakorlat hasznos volt. 1958 nyarán Timmins-ben egy nikkel, réz, kobalt és platina ércet termelő bányában (a Falconbridge nevű vállalatnál) segédmunkásként dolgoztam egy walesi ács felügyelete alatt. Órabérem 1 dollár 48 cent volt. 1959 nyarán Eliot Lake-en a Consolidated Dennison Ltd. urániumbányájában kaptam egy állast, ahol az egyetemen tanultakat hasznosíthattam egy háromtagú bányamérő-csoport tagjaként. Hogy mekkora dózist kaptam azon a nyáron azt nem tudom, mert nem mérték, senki sem látszott törődni ezzel. A kitermelendő kőzetet úgy lehetett megkülönböztetni a meddőtől, hogy az előbbi erősen kilendítette a Geiger számláló mutatóját. Az első év befejeztével megszűnt az ösztöndíj, magunknak kellett előállítanunk a tandíjat és a megélhetéshez szükséges pénzt. Diákkölcsönt kellett felvegyünk, plusz a nyári munka keresetét ki kellett egészítenünk alkalmi munkával, de költségvetési keretünk így is nagyon szoros volt. Egy szivargyárban dolgoztam hetente 10-15 órát, ahol a csomagolásnál segítettem. Ennek ellenére úgy nézett ki, hogy nem lesz elegendő pénzünk a negyedik évet befejezni. Barátommal, Benedek Danival, arra az elhatározásra jutottunk, még az őszi szemeszter elején, hogy sorsot vetünk. A vesztes megszakítja tanulmányait, ------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Szabó Barna 2001-10-18 6/15
munkát vállal, és támogatja a másikat, aki viszont az egyetem befejezése után azt viszonozza. Kezet ráztunk, aztán feldobtunk egy 25 centes pénzdarabot. Már nem emlékszem hogy ki választott fejet vagy írást, de arra igen, hogy Dani veszített. Másnap bement a dékánhelyetteshez, Mr. Gow-hoz és előadta, hogy kéri vissza a már befizetett tandíjat, mert tanulmányait meg kívánja szakítani. Mr. Gow érdeklődött, hogy miért teszi ezt. Dani elmondta megállapodásunk történetet, ami módfelett megtetszett neki. Azt a tanácsot adta Daninak, hogy várjon néhány napot, hátha tud valamit tenni ebben az ügyben. Már másnap kéretett bennünket, papírokat aláírni, mert ösztöndíjat szerzett nekünk, ami, ha szűkösen is, de lehetővé tette hogy a negyedik évet megszakítás nélkül befejezzük. Mr. Gow azt mondta, hogy tudomása szerint a mi sztorinkhoz hasonló még nem fordult elő a Torontói Egyetem történetében, s ezt a dékán is és a rektor is megerősítette. 1959 karácsonyán megtartottuk eljegyzésünket Gerstmayer Magdalinnal. A negyedik évet 1960 májusában fejeztük be. Az International Nickel Company (INCO)-tól kaptam állast, Manitobában, Winnipegtöl 400 mérföldnyire, északra, Thompson városkájában. Pár nappal az utolsó tanítási nap után vonatra szálltam, hogy elfoglaljam első mérnöki posztomat. A bánya csak néhány évvel azelőtt létesült egy természeti kincsekben gazdag, de teljesen vad területen. A városka nem sok házból állt. A közepén volt egy hotel, egy vásárcsarnok, egy adminisztratív épület, egy mozi és egy gyógyszertár. Nem messze néhány bérház egy kórház, egy iskola, s néhány csinos ház a rangidős vállalati mérnökök és adminisztrátorok számára. Országút nem vezetett a városba. Csak vonaton vagy repülőgépen lehetett eljutni oda. A bányászok ideiglenes munkáslakásokban voltak elhelyezve. Az egyik ilyen épület fiatal nőtlen mérnökök számára volt kijelölve. Egy kétszemélyes szobába kerültem. Feladatom az volt, hogy bányaméréseket végezzek, a térképeket a termelés haladásával egyeztessem, úgy ahogyan azt annakidején a Révai lexikonban olvastam. A munkanap legnagyobb részét lent a bányában töltöttem, csak a délutánok második felét az irodában. Heti hat napot dolgoztunk. Kezdőfizetésem havi 450 kanadai dollár volt. Ezzel szemben a felvett diákkölcsönök miatt volt 2500 dollár adósságom. 1960 júliusában kéthetes szabadságot kértem, elutaztam St. Catharinesbe ahol 23.-án házasságot kötöttem. Nemsokkal az esküvő után útra keltünk Thompson felé. Esős napon érkeztünk, s amikor leszálltunk a vonatról a sáros állomást s annak primitív környezetét meglátva, feleségem arcáról egy könnycsepp gördült le. Most már visszatekintve az ott töltött két évre, főként jó emlékeink vannak, de a kezdet nem volt könnyű. Egy 2 hálószobás lakást béreltünk, amit feleségem bútoraival rendeztünk be. Több fiatal mérnökházaspár lakott abban az épületben, vagy ahhoz közel, így volt társaság, sokat bridzseztünk. Különböző bridzs versenyek voltak. A kis helyi 4-oldalas újság hetente kétszer jelent meg s az első oldalon közölte a bridzs-versenyek eredményeit. Szeptember közepén már beköszöntött a tél. Nagy havazások voltak, aztán beállt a hideg; mínusz 40 fok köré süllyedt és sokáig ott is maradt a hőmérő mutatója. A napok is egyre rövidebbek lettek. A nap reggel 10 óra körül jött fel és már délután kettő tájban lement. Reggel 9-kor mentem le a bányába, és 3 óra körül jöttem fel. Így napfényt csak vasárnap láttam. A vasárnap szó angolul Sunday (napnap) új értelemet nyert számomra. A hosszú éjszakák viszont csodálatosak voltak. Az ég kristálytiszta volt, s az északi fény mintha pontosan a fejünk felett tündökölt volna. Hetente egyszer, ritkán kétszer, moziba mentünk. A mozihoz közel volt a városka egyetlen sörözője. A kanadai törvények szerint annak este 7-kor be kellett zárnia, s csak nyolckor nyithatott megint, s aztán éjfélig üzemelhetett. A rendet egy hat tagból álló kanadai lovas rendőr különítmény tartotta fenn. Impozáns megjelenésű emberek voltak, így a zárás körül nem volt sok vita. A mozi 7. 30-kor kezdődött, s általában zsúfolásig meg volt telve. Pár perccel 8 előtt a közönség 90 százaléka távozott. Javarészük csak melegedni járt oda, naponta láthatták a filmek első 30 percét.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Szabó Barna 2001-10-18 7/15
Sokan, különösen az asszonyok között, depresszionált lelkiállapottal küszködtek. Az orvosok “thompsonitist” jelöltek meg diagnózisként. Bennünket szerencsére elkerült ez a tünet. Feleségem állapotos lett, s arra gondolva, hogy az orvosi ellátás civilizáltabb környezetben jobb lesz, pár hónappal a szülés előtt elutazott a szüleihez St. Catharinesbe. Így telefonon tudtam meg 1961 augusztus 8.-án, hogy fiam született. Szeptember 20.-án hozta az újszülöttet Thompsonba. Hóvihar miatt a repülőgép nem tudott leszállni, hanem továbbment Churchill-be, egy jobban felszerelt repülőtérre. Ott várta ki, hogy a hóvihar lecsillapodjon, így nagy késéssel érkeztek Thompsonba. A szegény kisbaba bizony nagyon rászorult már a fürösztésre. 1962-ben állast kaptam Niagara Fallson egy nagy kultúrmérnöki tervezővállalatnál, H. G. Acres Ltd.-nél s abban az évben odaköltöztünk. A vállalattól nem messze egy házat béreltünk. Feleségem szülei autóval félórányira laktak tőlünk. Így feleségem is munkát vállalhatott részidőben, kisfiunkra a nagyszülők vigyáztak. Feladatom az volt, hogy az alkalmazott mechanika területén olyan feladatokat, megoldását kellett keresnem, amelyek hagyományos tervezési módszerekkel nem voltak kezelhetőek. Osztályvezetőm, Jim Haydock, kitűnő mérnök volt, akitől sokat tanultam, főként azt, hogy hogyan kell egy új problémát úgy megfogalmazni, hogy az megoldható legyen. Ez voltaképpen a mérnöki gyakorlat lényege. Én voltam az első “soproni” (ill. “miskolci”) az Acres alkalmazásában, majd még ketten kerültek oda: Lajtai Imre geológus és Solymár Zoltán kőzetmechanikus. Zoltán egyik szobatársam volt Miskolcon. Ö Ausztriában, Leobenben. fejezte be az egyetemet, s csak néhány éves Ausztriában szerzett mérnöki gyakorlat után jött ki Kanadába. Imre Torontóban volt szobatársam. 1963 őszén beiratkoztam a Buffalói Egyetem esti tagozatára. Célom az volt, hogy az elektronikus számítógépek alkalmazásával és az ahhoz tartozó matematikai módszerekkel megismerkedjek, s mester fokozatot szerezzek. Félévente két tárgyat vettem fel, úgy csoportosítva, hogy hetente kétszer kellett bejárnom. Házifeladat volt bőven, amit hétvégeken végeztem el. A másfélórás előadások este 6-kor kezdődtek és 9-kor értek véget. Nagyon jól kiegészítették azt, amit munkahelyemen kellett csinálnom. Így én lettem az első a vállalatnál, aki értett ill. érteni kezdett az elektronikus számítógépekhez. Osztályvezetőm tervezett egy hidraulikus elven működő analóg szerkezetet, amely porózus kőzetekben a folyadékok áramlását volt hivatott modellezni. Megcsináltam annak egy numerikus megoldását, ami hajszálpontosan egyezett az analóg szerkezet által adott megoldással. Ennek módfelett örültek, ugyanis a számítógépes megoldásnál a paramétereket sokkal egyszerűbben lehetett változtatni. 1964-ben kijött hozzánk édesanyám. Feleségem akkor várta második gyermekünket. Úgy hozta a sors, hogy New Yorkba kellet mennem pár napra s a baba éppen akkor született, amikor New Yorkban voltam. Így megint telefonon értesültem az eseményről. Feleségem telefonált kora hajnalban, jelentve, hogy megvan a gyerek. Izgatottan kérdeztem: fiú vagy lány? Bágyadt hangon jött a válasz: “Természetesen fiú". Ö lányt szeretett volna. Első házunkat Niagara Fallson vettük, nem messze attól, ami előzőleg béreltünk. 1966-ban megszereztem a mester fokozatot, s akkor tanszékvezetőm, George Lee, felajánlott egy állást a Buffalói Egyetemen, amit akkor már a State University of New York at Buffalo nevet viselte. A felajánlott állás ``Instructor” (egyetemi oktató) volt s abból állt, hogy két kurzust ill. ugyanannak a kurzusnak két szekcióját kellett tanítanom. Ez még nem lett volna csábító, de a tanítás mellett lehetőségem nyílt a doktorátus megszerzésére. A fizetés is kb. akkora volt, mint amit Kanadában kaptam. Így rövid gondolkozás után felcsaptam instruktornak. A kanadai vállalattól nem váltam meg, hanem kétéves fizetés nélküli szabadságot kértem és kaptam. Tekintve, hogy én voltam az egyetlen computerhez értő emberük, arra kértek, hogy álljak rendelkezésükre legalább heti néhány órában. Ezt meg is ígértem, s valóban kaptam néhány érdekes feladatot, ami extra jövedelmet is hozott. ------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Szabó Barna 2001-10-18 8/15
Niagarafallsi házunkat bérbe adtuk és béreltünk egy lakást az egyetemhez közel Buffaloban. Házigazdánk egy nagyon szimpatikus, köztiszteletben álló nyugdíjas magyar orvos volt, Dr. Klein Sándor, aki még az első világháború után vándorolt ki Amerikába. A buffalói amatőr labdarúgásnak lelkes támogatója volt. Mi laktunk az emeleten, ők a földszinten. A gyerekeket nagyon szerette. Még azt sem vette nagyon zokon, amikor kisebbik fiam, aki akkor 3 éves volt, letördelte s meg is kóstolta nagy gonddal nevelt tulipánjait. 1966 őszén megkezdtem doktori tanulmányaimat, amit 1968 nyarán sikeresen befejeztem. Disszertációm a végeselem-módszer hierarchikus megfogalmazásával foglalkozott. Abban az évben lett apám 70 éves. Meghívásunkra kijött hozzánk, megünnepelni ezt a szép évfordulót. Még disszertációm befejezése előtt levelet kaptam az általam addig ismeretlen Washington Egyetemről St. Louisból, pontosabban annak a kultúrmérnöki szakosztályától. (Washington egyetem nem tévesztendő össze a George Washington egyetemmel, ami Washington városban van, vagy University of Washingtonnal, ami Washington államban van). A levélben az állt hogy szeretnének meghívni egy szemináriumi előadás megtartására, s egyben beszélni egy tanársegédi állás esetleges betöltéséről. Ekkor még szándékomban volt visszatérni Kanadába. A St. Louisba való látogatás sikeres és érdekes volt, röviddel azután egy konkrét állas-ajánlatot kaptam. Nehéz döntés előtt álltunk: Visszatérjünk-e Kanadába régi állásomba, amit ismertem és szerettem, vagy fogadjam el a Washington Egyetem ajánlatát. Kanadai ismerőseink, barátaink azt mondák, hogy nem okos dolog az USA-ba menni, ahol a vietnami háborúval kapcsolatos tüntetések, különösen az egyetemi ifjúság körében, akkor mindennaposak voltak. Az egyetemi állás elfogadása mellett két érv volt: az egyik, az hogy önálló kutatómunkára adott lehetőséget, a másik, hogy a kanadai vállalat vezetősége jóformán 100 százalékban skót volt (a szó valódi értelmében), s egy bizonyos szinten túl való előrejutásra nem látszott sok remény. Végül is feltétételesen St. Louis mellett döntöttünk: Megpróbáljuk két évre, s ha nem úgy alakul, ahogyan elképzeltük, akkor visszatérünk Kanadába. Ez volt 33 évvel ezelőtt, 1968-ban. Azóta is ott élünk. A vietnami háború által felizgatott kedélyek már régen lecsillapodtak, most viszont Kanada küzd a belső felbomlás veszélyével. Amerikai évek 19681968 augusztusában költöztünk St. Louisba. Szeptemberben elfoglaltam tanársegédi állásomat. Szilárdságtant és szerkezeti mechanikát tanítottam. A tanítás mellett kutatómunkára bőven jutott idő. Hogy mi volt kutatómunkám célja és iránya azt röviden a háttér megvilágításával szeretném érthetővé tenni. A szilárd testek mechanikája a legrégibb műszaki tudományág. Az első tudományos kérdéseket Galileo Galilei vetette fel 1638-ban megjelent könyvében3, majd hosszú fejlődési folyamat indult meg. A 18. és 19.-ik század legkitűnőbb tudósai, mint pl. James Bernoulli, Euler, Leibniz, Mariotte, Navier, Lagrange foglalkoztak különböző mechanikai problémák megfogalmazásával, és megoldásával. Az 1820-as években a szilárd testek mechanikája már szilárd elméleti alapokon nyugodott. 1820 és 1960 között jóformán minden klasszikus módszerrel kezelhető problémára találtak már megoldást, s a megoldások nagy részét mérnöki kézikönyvekben publikálták. 1960 után már nagyon nehéz lett volna új, klasszikus módszerekkel kezelhető, fontos feladatot találni. Az 1960-as években azonban egy új perspektíva nyílt meg, a lehetőségek egy teljesen új dimenziója jött létre a digitális számológépek megjelenésével. A klasszikus módszereket felválthatták a numerikus módszerek. Ez azt jelentette, hogy addig megoldhatatlan problémák megoldására lehetőség nyílt. Ehhez háttérként kapcsolódik egy érdekes és fontos történelmi eseménysorozat: 1957-ben a Szovjetunió fellőtte az első műholdat, a Szputnyikot. Ez nagy vitát váltott ki Nyugaton arról, hogy haditechnikában el vannak-e maradva a Szovjetuniótól. A vita különösen élessé vált az 1960-as elnökválasztási kampány során. Kennedy szenátor, a demokrata jelölt, azzal vádolta a Nixon alelnököt, republikánus ellenfelét, 3
Discorsi e dimostrazioni matematche interno a duo nuovescienze.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Szabó Barna 2001-10-18 9/15
hogy a republikánus vezetés megengedte hogy egy ‘rakéta hézag’ (missile gap) alakuljon ki a Szovjetunióval szemben. Ígéretet tett, hogy amennyiben őt választják meg, úgy a hátrányt behozza. Ígéretét be is váltotta, amikor bejelentette azt a célt, hogy az évtized vége előtt egy amerikai űrhajós a holdra lép. Ennek a bejelentésnek nyomán az amerikai kongresszus óriási összegeket szavazott meg kutatási célokra, hiszen akkor még senki sem tudta, tudhatta, hogyan lehet eljutni a holdba. Egy sereg addig ismeretlen műszaki problémát kellett megfogalmazni és megoldani. Ezek jelentős része szilárdságtani problémák voltak, amelyeket nem lehetett klasszikus módszerekkel kezelni. A szilárdságtani feladatok között az első és legfontosabb az volt, hogy az általános szilárd testek mechanikájának problémáit olyanképen fogalmazzuk, hogy azok átvihetőek legyenek a digitális számítógépekre. Intenzív kutatás indult meg ezen a téren, egyetemeken, ipari és nemzeti laboratóriumokban. A gyors fejlesztésnek nemcsak a technikai hanem az anyagi feltételei is adottak voltak. Az amerikai rendszer szerint egy kutatómunka anyagi támogatására tervjavaslatot kell készíteni, amelyben le kell írni a kutatás célját és módszereit. Az egyetem (vagy más kutatást végző szervezet) hozzátesz egy költségvetést, amely tartalmazza, hogy a kutató idejének hány százalékát szándékozik a javasolt munkára fordítani, hány mesteri ill. doktori fokozatra pályázó kandidátust kíván támogatni, stb. A megfelelő összeg általában egy takaros szám, amihez az egyetem még felszámít kb. 50%-os rezsi költséget. A javaslat és a költségvetés ezután eljut az egyik állami, ritkábban privát, szervhez vagy alapítványhoz. Szakvéleményezés után összehasonlítják a kiértékelés eredményeit más szőnyegen lévő tervjavaslat kiértékelésének eredményeivel, s döntés születik, hogy megadják-e a támogatást vagy sem4. Nagyon sok függ a szakvéleményezők megfigyeléseitől, és minősítéseitől. Az viszont függ azok előítéleteitől. Az ellentmondás ott van, hogy ha mindenki megegyezik abban, hogy egy kutatási tervet érdemes támogatni, akkor lehetséges, sőt valószínű, hogy a terv nem újszerű, hanem továbbfejlesztő jellegű. Ha pedig újszerű, akkor nem ritka, hogy ellenvetések kerülnek a kiértékelésbe, s ennek következtében nem ítélik meg a támogatást. Szilárd Leó irt erről a kérdésről egy nagyon jó, személyes élményekkel tarkított cikket jó néhány évvel ezelőtt. Elgondolásom az volt, hogy az un. végeselem-módszerrel történő számítások eredményeit próbáltam megbízhatóbbá tenni azáltal, hogy a kiszámított eredményeket függetlenítjük a numerikus számításhoz szükséges, de tetszőleges paraméterektől. Ezt a függetlenítést egy újszerű módon próbáltam elérni. A dolog lényege az, hogy rácsfinomítás helyett az alapfüggvények számát növeljük. Az első tervjavasltamat a National Science Foundationhoz (Nemzeti Tudományos Alapítvány) küldtem. Hat hónappal később jött egy udvarias elutasító válasz. A (névtelen) véleményezők ellenvetései között az volt, hogy az általam javasolt módszer reménytelenül komplikálná a számításokat, s ezért nem javasolják a tervezett munka támogatását. Kicsit átdolgoztam a tervet anékül hogy a célon, vagy a módszereken változtattam volna. Ezúttal nagyobb szerencsém volt, mert más referensekhez küldték a javaslatot s a kiértékelés pozitív volt. Így önálló kutatómunkát indíthattam. Az első eredmények a vártnál jobbak voltak s néhány publikáció született. 1970-ben meghívást kaptam egy Belgiumban (Liégeben) szervezett rangos konferenciára. Ez volt az első nemzetközi konferencián való részvételem. Itt találkoztam Hoff Miklós professzorral. Érdekes és tanulságos volt hallani, hogy ki milyen irányban halad. Senki sem próbálkozott azzal az iránnyal, amelyen én indultam, előadásom után mindössze egy kérdés merült fel s az sem volt lényegbevágó. Bár kutatásaim eredményei pozitívak voltak, azokat publikálni nem volt könnyű. A kéziratok megint olyan referensekhez kerülnek akik egyszerűen nem hitték el, hogy az általam követett módszer alapjában véve, hasznos, ill. gyakorlatba átvihető. Az egyik, s legokosabb, ellenvetés az volt, hogy a bemutatott eredmények az elméleti ismeretekkel ellentétben vannak. Ennek technikai részét nehéz lenne egyszerűen elmagyarázni, de valóban volt egy elméleti eredmény, amely ellentmondani látszott megfigyeléseimmel. Nemritkán érkezett elutasító válasz, de mégis sikerült néhány tanulmányt megjelentenem. 4
A szakvéleményezők kilétét titokban tartják.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Szabó Barna 2001-10-18 10/15
1974-ben megkaptam professzori kinevezésemet. 1976-ban megüresedett egy akkor nagyon ritkaságszámba menő alapítványi tanszék, az u.n. Greensfelder Chair. Nagy megtiszteltetés volt, hogy a dékán engem jelölt a tanszék betöltésére. Albert Greensfelder a Washington egyetemen tanult, majd építkezési vállaltot alapított, s meggazdagodott. Gyermektelenek voltak, vagyonát jótékony célokra használta, s többek között 1957-ben egy professzori szék alapítására jelentös összeget adományozott az egyetemnek. 1976-ban iktattak be ünnepélyes keretek között. A tanítás és a kutatás mellett szakítottam időt a vitorlázó repülésre is. 1977-ben megszereztem a pilóta jogosítványt vitorlázó repülőgépekre, majd 1980-ban motoros gépekre is. St. Louisnak van egy nagyon jó és aktív vitorlázó klubja, a tagok között nemcsak amatőr, hanem több hivatásos pilóta is van. Sokat lehetett tanulni tőlük. A motoros gépekkel főként vitorlásokat vontattam, de tettem néhány emlékezetes hosszabb utat is. A műrepülést is megpróbáltam, egy alkalommal az arizonai Phoenix melletti Estrella repülőtéren Horváth Lászlóval, a világbajnok vitorlázó műrepülővel, is felszálltam, ami életem egyik legemlékezetesebb élményét nyújtotta. 1978 nyarán Koppenhágában voltam egy GAMM (Gesellschaft für Angewandte Mathematik und Mechanik) konferencián. Ott beszámoltam az friss eredményeimről. Előadásomra éppen a reggeli kávészünet előtt került sor. A kávészünetben odajött hozzám Ivo Babuska professzor és bemutatkozott. Hírből már ismertem, kiváló alkalmazott matematikus. Csaknem 10 évvel idősebb nálam, 1968-ban a prágai tavasz után emigrált az Egyesült Államokba, ahol a marylandi egyetemen kutató-professzori állásban volt. Kutatási területe a konvencionális végeselem-módszer hibabecslésével és adaptív hibacsökkentésével volt kapcsolatban, Egy sor kérdést tett fel, aztán egyre mélyebbre fordult beszélgetésünk. Eljött az ebédidő, majd eltelt a délután is, látszott hogy nagyon érdekelték azok az eredmények, amelyekről beszámoltam. Azzal búcsúztunk vacsora után, hogy majd folytatjuk. Úgy is lett, mert az őszi szemeszterben meghívott, hogy tartsak a marylandi egyetemen egy szemináriumi előadást. A szeminárium után azt mondta, hogy az eredmények nagyon érdekesek, de tekintve, hogy az elméleti konvergencia-sebességnél gyorsabbat figyeltem meg, az nem lehet aszimptotikus viselkedés. Ez azt jelenti, hogy ha a pontosságot bizonyos határon túl növeljük, akkor a konvergencia sebessége az elméletire csökken. Ez gyakorlati szempontból csak akkor fontos, ha az a határ kb. egy százalék fölött van. Elméletileg nem bizonyítható, hogy hol van a kritikus hibahatár. Eredményeink azt mutatták, hogy jóval az egy százalék alatt kell lennie. Arra kértem, hogy ezt a megfigyelését publikálja. A következő év (1979) nyarán váratlanul telefonhívást kaptam tőle Németországból, ahol akkor vendégprofesszorként tartózkodott. Azt mondta, hogy jó híre van számomra, mert rájött, hogy eredményeim mégis aszimptotikusak, az elméleti eredmény interpretációjában volt a hiba. (Ez okozott nekem sok gondot). Megkérdezte, hogy hajlandó lennék-e arra, hogy közösen publikáljuk az eredményeket s azok matematikai analízisét. Így kezdődött együttműködésünk, ami azóta is folyamatosan tart. 1982-ben egy félévet a marylandi egyetem matematika tanszékén töltöttem vendégprofesszorként. Közösen írott egyetemi tankönyvünkön akkor kezdtünk dolgozni. Sok fontos eredmény született ebből az együttműködésből, aminek lényegét az alábbi ábrán szeretném bemutatni.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Szabó Barna 2001-10-18 11/15
Az ábrán látható 3 görbe a közelítés relatív hibáját ábrázolja a szabadsági fokok számának, vagyis a számítógépen megoldandó egyenletek számának függvényében. A szabadsági fokok számát három különböző módon növeljük, mindegyik módnak egy-egy görbe felel meg. A felső görbe a hagyományos rácsfinomítást jellemzi, vagyis a szabadsági fokokat az elemek számával növeljük. Ez a végeselem-módszer un. h-verziója. A középső görbe az általam 1968-ban elkezdett kutatás eredményeit jellemzi. Itt a rács rögzített, az elemek polinom-fokszámát növeljük. Ez a végeselemmódszer un. p-verziója. Az alsó görbe Ivo Babuskával közösen kidolgozott módszert, a végeselemmódszer un. hp-verzóját, jellemzi. Tegyük fel, hogy a közelítés hibáját 1%-ra kívánjuk csökkenteni. A h-verzióval ez megfelel kb. 10 millió szabadsági foknak. A hp-verzióval viszont csak kb. 1000 szabadsági fokra van szükségünk. A szabadsági fokok aránya tehát tízezer. A számítógép által végzendő munka durván arányos a szabadsági fokok számának négyzetével. Tehát a munkavégzés aránya durván 100 millió. Tegyük fel, hogy egy számítógép 15 másodperc alatt old meg egy 1000 egyenletből álló rendszert. Akkor ennek a számítógépnek több mint 45 évet kellene dolgoznia azon, hogy a közelítés hibáját 1%-ra csökkentse. Ebből látható, hogy a közelítési hiba gyakorlatilag nem kezelhető a végeselem-módszer (konvencionális) h-verziójával. Az új módszer első gyakorlati kivitelezésére érdekes módon Olaszországban került sor. Az egyik nálam doktorált mérnök, Dr. Alberto Peano, az Istituto Sperimentale Modelli e Stutture (ISMES) -nél kapott állást Bergamoban. ISMES egy nagy, világszerte ismert kultúrmérnöki vállalat. Nagy vízierőműveket, fontos építményeket, atomerőműveket terveznek. 1978 körül megbízást kaptak az olasz elektromos művektől (ENEL), hogy az olaszországi gátak szerkezeti állapotának meghatározására egy analitikus módszerekkel és mérőműszerekkel ellenőrzött rendszert állítsanak fel. A szerkezeti számítások elvégzésére egy p-verzióra alapozott végeselemes programot írtak, amely még most is működik. 1983-ben felhívtam a dékánom figyelmét arra, hogy az új kutatási eredmények arra mutatnak, hogy a módszer gyakorlatilag alkalmazható, s komoly ipari jelentősége van, de a szükséges fejlesztés elvégzésére hivatásos programozók kellenek, az pedig befektetést igényel. Kaptam keretet arra, hogy két programozót egy évre felvegyek azzal a céllal, hogy a fejlesztést eljuttathassuk egy olyan szintre, hogy a program ipari méretű problémák megoldására alkalmas és bemutatható legyen és a használói környezet is megfeleljen az ipari követelményeknek. Így is történt, s 1984-ben eljutottunk, sőt túlhaladtunk az előirányzott célokon. A programot a nagy saintlouisi repülőgép és űrhajóépítő gyár, a McDonnell Douglas cég mérnökei értékelték ki először műszaki szempontból, pozitív eredménnyel. Ezután hivatásos befektetők értékelték ki üzleti szempontokból. Az is jó eredménnyel végződött, s annak következményeként a befektetők, az egyetemmel közösen, egy vállalatot alapítottak Noetic Technologies Corporation néven, amely hivatott volt az ipari fejlesztést továbbvinni és a piaci értékesítést kivitelezni. Az első ipari stílusú programcsomag PROBE néven került alkalmazásra 1985 júniusában. Én tanácsadóként vettem részt a fejlesztés munkájában. Általában hosszú évek telnek el mielőtt egy akadémiai kutatás eredményei alkalmazásra kerülnek a mérnöki gyakorlatban, ha egyáltalán alkalmazásra kerülnek. Több oka van ennek, s ezek között talán ------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Szabó Barna 2001-10-18 12/15
legfontosabb az, hogy a szükséges mechanizmus gyakran hiányzik. Noetic Technologies létrejöttével, az átvitel feltételei megszülettek s 1985-ben mérnöki alkalmazásra került három fontos eredmény, amely 1984-ben született: (1) a végeselem-módszer hp-verziója; (2) a p-verzióra alapozott hibabecslés, és (3) a törésmehanikai együtthatók szuperkonvergens módszerrel való meghatározása. Akkor ezek teljesen új fogalmak voltak, amelyek ismertetésére több szemináriumi előadást tartottam az Egyesült Államokban és Európában. Ehhez meg kellett magyaráznom, hogy néhány ipari gyakorlatban divatos eljárás elméletileg helytelen, amit a hibabecslés valóban ki is mutat. Egy ilyen szeminárium után az egyik német gyár főmérnöke félrehívott s azt mondta, hogy nagy zavarban van, mert a szemináriumon említett divatos eljárást ő hagyta jóvá, s most beosztott mérnökei megtudták, hogy elvi kérdésben súlyos hibát követett el. A módszer szépen terjedni kezdett elsősorban a repülőgépgyártás és az űrhajózás területén, később az autóiparban is. Az egyik legfejlettebb alkalmazási területe jelenleg Svédországban van, ahol Dr. Börje Andersson vezetésével független programfejlesztés indult meg a 80-as évek közepén és ezt a módszert használják a svéd Gripen vadászgép tervezésében, szerkezeti ellenőrzésében. Magyar vonatkozás az, hogy Magyarország Gripen vadászgépeket szándékozik vásárolni vagy bérelni, hogy a NATO tagsággal járó kötelezettségeinek részben eleget tegyen. 1989-ben a legnagyobb végeselemes szoftver ház, a MacNeal-Schwendler Corporation megvásárolta Noetic Technologies-t, s ezzel a módszer legitimitását a legnagyobb piaci versenytárs is elismerte. Érdekes az, hogy a vezérigazgatót, Dr. MacNealt, nem egészen két évvel azelőtt, nyilvánosság előtt megkérdezte egyik volt diákom, hogy mikor szándékozik az új módszert bevezetni. A válasz az volt, hogy ”csak holttestemen keresztül”. Mutatis mutandis. Így az 1980-as évek vége óta az a kérdéscsoport, hogy hogyan kell egy adott matematikai modell megoldását ellenőrizni, s annak minőséget garantálni, megoldottnak tekinteni. Ez a korántsem jelenti azt, hogy a gyakorlatban mindenki él ezzel a lehetőséggel. Nagyon sok számítást végeznek, amelynek hibáit nem ellenőrzik, hanem megnyugszanak abban, hogy az eredmények hihetőek. Ez a fajta gondolkozásmód vezetett a “Sleipner A” olajfúró platform süllyedéséhez5 és sok más súlyos, de dokumentálatlan hibához. Ez a kérdéscsoport viszont nem számol azzal, hogy maga a matematikai modell megfelelő pontossággal írja-e le azt a fizikai valóságot, amelyre konkréten szükség van. Ez egy nehezebb kérdés, amelynek megoldásával jelenlegi kutatómunkám foglalkozik. Ennek céljait a következő ábra segítségével próbálom megmagyarázni.
A fizikai valóság matematikai leírása 3 részre osztható: Az első, az ismert fizikai törvények helyes alkalmazását tételezi fel. Ez a teljes matematikai modell. Sok esetben nem ismerjük a fizikai törvényeket pontosan, néha még megközelítően is alig. Általában gondok vannak az anyag tulajdonságainak pontos 5
1991-ben 700 millió dollárra becsült kár keletkezett, amit a norvég királyi vizsgálóbizottság a végeselem -számításba csúszott hibának tulajdonított.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Szabó Barna 2001-10-18 13/15
ismeretével, különösen, ha az anyag újszerű, vagy több alapanyagból összetett. Így mindjárt az indulásnál számolnunk kell a fizikai valóság matematikai megfogalmazásának korlátaival. Ez az ismeretköri hiba (state of the art error) amely csökkenthető megfelelő fizikai kísérletek elvégzésével és azok korrekt interpretációjával. A lényeg az, hogy alternatív hipotézisek közül ki kell tudnunk választani azt, amelyik legpontosabban írja le a megfigyeléseket. Ahogyan a megfigyelésekre használt műszerek finomulnak, úgy az anyagtörvények finomítására is lehetőség nyílik. Érdekes lehetőségek nyíltak a biológia, pontosabban biomechanika területén. Pl. a szívizom (myocardium) működését mágneses rezonanciára alapult megfigyelésekkel6 le tudjuk írni s a vérnyomás ismeretében az alakaltozásból következtetni tudunk annak anyagtulajdonságaira. A második fajta hiba a teljes matematikai modell egyszerűsítéséből adódik. Erre azért van szükség, mert általában a teljes matematikai modell nagyon komplikált lenne, s a priori feltételezhető, hogy bizonyos tényezők elhanyagolása nem befolyásolja a kívánt eredményt túlságosan. Itt nagyon fontos a modellt megfogalmazó mérnök tapasztalatokra alapozott ítélete. Úgy is lehet mondani, hogy ez a matematikai modellezés művészi oldala. Tekintve, hogy az egyszerűsített modell nem írja le teljes fizikai ismereteinket, a modellezés hibáival kell számolnunk. Fontos kérdés, hogy leszünk-e képesek a művészetből tudományt csinálni. Ez a kérdés az, ami jelenleg foglalkoztat. A téma érdekes és izgalmas, és már vannak fontos eredményeink, amelyek az egyszerűsített modellek hierarchikus rendszerére alapozottak. Minden egyszerűsített modell voltaképpen egy kevésbé egyszerűsített modell speciális esete. Hogyan lehet az algoritmust úgy megfogalmazni, hogy azt számítógépekre átvihető legyen, azokon jó hatásfokkal működjön, s az olyan használók számára, akik a nem járatosak a végeselem-módszer elméletében is elérhető legyen, hogy ők is megbízható eredményeket produkáljanak. A harmadik típusú hiba az, amiről voltaképpen előbb már szó volt. Ez a megközelítés hibája. Ennek a hibának a kezelése az 1980-as évek végére már ismert volt s most már gyakorlatban is használatos, de még nem olyan széles körben, mint kellene. Ez azért van, mert sok jól bevezetett végeselemes programcsomag sokkal korábbi eredetű, mint az idevonatkozó eredmények, s bár jelenlegi ismereteinkhez viszonyulva ezek most már kőkorszakbelinek tekinthetők, a régi módszerekhez sokan ragaszkodnak. Öreg kutyákat nem könnyű új trükkökre megtanítani. Ha már hibáról beszélünk, még meg kell említenem az elvi hiba és az eredmények értelmezésével kapcsolatos hibákat is. Ezek sajnos gyakoriak és abból erednek, hogy a használók összetévesztik a numerikus közelítést s annak eredményeit a fizikai valósággal. Nem veszik figyelembe azt, hogy minden matematikai modellnek korlátai vannak. A korábbi mérnök generácók, amelynek én is tagja vagyok, még logarlécen tanult számítani, s teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy a használatos képletek milyen feltevéseken alapulnak. Ma egy végeselemes programcsomag többmillió programsorból áll, a dokumentációs anyag több vastag kötetből (ennek ellenére mégis eléggé hiányos). Ezért áttekinthetetlen az a műveletsor amely a betáplált adatokat a kívánt adatokra transzformálja. Nem csoda, hogy sokszor merülnek fel elvi és értelmezési hibák. Ahhoz, hogy a felsorolt ötféle hibával bánni tudjunk, s a végeselem-módszer által adott lehetőségeket kihasználjuk, egy egészen új módon kell a programszerkesztéshez nyúlni. Ennek a kérdésnek vizsgálata hosszadalmas lenne, ezért csak egy lehetőséget említek. A klasszikus mérnöki kézikönyvek ritka és értékes tudással rendelkező szakemberek által kidolgozott eredményeket a gyakorló mérnökök számára elérhetővé tették. Amikor ezeket a kézikönyveket készítették, akkor a klasszikus módszerek korlátai miatt csak nagyon leegyszerűsített feladatok megoldását lehetett kidolgozni. Ha viszont felhasználjuk a computer lehetőségeit, akkor ezek a korlátok megszűnnek és új lehetőségeket használhatunk ki arra, hogy eljuttassuk a szakemberek tudását a tervezőkhöz. Erre készítettünk egy prototípust, amelynek ipari változata StressCheck néven került forgalomba.
6
Magnetic resonance imaging (MRI).
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Szabó Barna 2001-10-18 14/15
Zárószavak A fenti sorok leírása számadásra késztetett. Keresgélve szüleim okmányai között, megtaláltam sok háború előtt, alatt és után kelt okmányt, melyek hivatalos bejegyzések formájában számot adnak életük mérföldköveiről. Az okmányok dátumai tanúskodnak amellett, hogy nagyon nehéz történelmi időkben kellett életüket leélniük. Apám már az első világháborúban részt vett, azután nehéz gazdasági körülmények között exisztenciát teremtett, majd csaknem mindent elveszített a második világháború befejeztével. Szüleim életét a lehetőségek szűkülése, életnívójuk csökkenése, biztonságérzetük sokszor kétseégbeejtő hiánya jellemezte. A nehézségek ellenére mindent megtettek hogy gyermekeik továbbtanulhassanak, jobb életet teremthessenek maguknak. Nagyon szerencsés vagyok abban, hogy sokkal kedvezőbb körülmények között élhettem, mint ők. Szerencsés vagyok, mert nagyon jó indítást kaptam otthon, az esztergomi gimnáziumban, majd a miskolci egyetemen. Szerencsés vagyok abban, hogy 21 évesen az 1956-os események szemtanúja, résztvevője lehettem. Szerencsés vagyok, hogy azután félelem nélkül élhettem, dolgozhattam saját boldogulásom érdekében. Szerencsés vagyok házasságomban. Szerencsés vagyok abban, hogy mérnöki majd kutatói pályafutásom egy újkor hajnalán kezdődött, az elektronikus számítógépek új lehetőségeket teremtettek, s azokat volt módomban kihasználni. Nagyon megtisztelve érzem magam, hogy a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának választott 1995-ben, majd a Miskolci Egyetem 1998-ban díszdoktori oklevéllel tüntetett ki. Ugyancsak nagyon megtisztelve érzem magam, hogy kollegáim s volt diákjaim egy nemzetközi konferenciával emlékeztek meg 65. születésnapomról majd a Miskolci Akademiai Bizottság a 70.-ikrolikről.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Szabó Barna 2001-10-18 15/15
