Barbár társadalmak, a germán kor
Egyetem állam- és jogtörténet IV.
a germánok A Római Birodalom felbomlásában szerepet játszó népvándorlási hullám során az Imperium számára elsősorban a különböző germán népek lassú, észak-déli irányú mozgása okozott nehézségeket, melynek során újabb és újabb népek tűntek fel a limesek mentén. A róluk szóló első híradás a késői köztársaság korából Caesartól származott, majd a principatus időszakában már megszaporodnak a germánokról szóló tudósítások.
A germán népek számos, egymással gyakran háborúskodó törzsre oszlottak. Nyelvileg két nagy csoportjuk volt: a keleti és a nyugati germánok köre. A földrajzi, nyelvi és törzsi megoszlás, gyakori háborúskodás ellenére még a későbbi, kora középkori, 6-7. századi források szerint is, a germán népek között élt egyfajta közös identitás, rokonságtudat, mitikus eredetközösségi hit.
a germánok (2) A korai középkor krónikásai egyöntetűen Skandináviát jelölték meg az összes germán nép őshazájaként. Az ógermán rokonságtudat elsősorban a közös őshaza, származás és eredet mítoszára, a nyelv, s tágabb értelemben a kultúra, életmód és hitvilág hasonlóságára alapult. A germán azonosságtudat inkább csak a kultúra és tradíció részeként, s nem gyakorlati, közös cselekvésekben megnyilvánuló módon létezett.
Kr.u. 100
a nagytörzsek kialakulása A germán törzsek időben, nagyságukat tekintve, társadalmi-politikai szervezetükben és etnikai jellegükben egyaránt jelentős változásokon mentek keresztül: • az időszámításunk kezdete körül még – főként Caesar, majd Tacitus leírásából ismert – kis törzsek léteztek; • a 2. század végén megindult és a 3-5. században kiteljesedett nagy népmozgások során a régi törzsi kötelékek felbomlása, eltűnése, beolvadása és akkumulációja révén nagyobb népcsoportok, ún. „nagytörzsek” képződtek (frankok, gótok, alemannok, vandálok, burgundok stb.). A népképződés rendszerint nem egyenrangú és zárt törzsi kötelékek szövetségére épült, hanem különféle töredékek és néprészek időben és térben is különböző fázisokban csatlakoztak egy-egy régi, domináns szerepet játszó törzshöz, melynek hagyományai köré idővel az egész nép tradíciói kikristályosodtak. Ezek eleinte laza felbomlásra hajlamos vándorlási csoportok voltak.
kapcsolat Rómával A skandináviai őshazájukból délre nyomuló germán törzsek előőrsei évszázadokon át kapcsolatban voltak a rómaiakkal s az általuk meghódított provinciák romanizált lakosságával. E kapcsolat – mint a „barbár népeknek” egy fejlettebb társadalomhoz való kapcsolódása – kisebbnagyobb összetűzésekben, sőt háborúkban nyílvánult meg, ám emellett – különösen a Birodalom utolsó évszázadaiban – együttműködésre is sor került. A hatalomért marakodó római vezetők nem egyszer szövetsége-sekként (foederati) hívták őket, s a germán „nemesség” elemei már ekkor elsajátították a magasabb rendű társadalmi-politikai kultúrát, maguk is beilleszkedvén ennek haszonélvezői közé.
germán társadalmi elemek 1. A germán népek társadalmának túlnyomó részét az ún. közszabadok (liberi) alkották, akik termelő munkával (állattenyésztéssel, földműveléssel) foglalkoztak; felnőtt férfi tagjaik háborúban katonáskodtak; a népgyűlés tagjaként pedig részt vettek a közügyek intézésében. 2. Az idők folyamán e réteg fölé nőtt a germán nemesség, melyet a pogány isteni eredetű ősöktől való származás mellett a fölhalmozódó na-gyobb vagyon s a hadvezetésben, a közügyek irányításában öröklődően kiemelkedő szerep illetett meg. Vezető funkciói kötelezettségekkel és felelősségvállalással is jártak; így pl. e nemesi nemzetségek várai egyszersmind mentsvárak is voltak,melyekbe veszélyesetén a környéken élők - szabadok és nem szabadok - menedéket találtak.
Közülük kerültek ki a kisebb-nagyobb vezető tisztségviselők, köztük a legelsők is: a királyok és a hercegek. E tisztségek rendszerint egyazon nemzetségen belül maradtak, mondhatni öröklődtek. A személyes szabadságot, egyszersmind nemzetséghez tartozást élvező két szabad elem - tehát a közszabadok és a nemesek - alatt helyezkedtek el a szolgák és a félszabadok.
germán társadalmi elemek (2) 3. Szolgaságba hadifogság, születés és adósság (fizetésképtelenség) révén juthatott valaki. Nem azonosak az antik rabszolgákkal. A házicselédek mellett voltak köztük olyanok, akik uruk által átengedett gazdaságukban önállóan gazdálkodtak (servi casati). 4. Mivel nem volt védelmet nyújtó nemzetségük, a félszabad jogállással bíró fölszabadított szolgák (liberti) fölött is megmaradt az úri védőhatalom, akár költözködéssel, akár röghözkötéssel nyerték is el tőle szabadságukat. A szolgák és a félszabadok között különbség a személyi szabadságban volt, ez utóbbiak javára. Járadékköteles gazdálkodásukban alapjában véve azonosak voltak.
5. A fölszabadított szolgákhoz hasonló jogállást kaptak az alávetett - többnyire rokon - törzsek eredetileg szabad tagjai, akiket a győztes törzs előkelő nemesei között osztott szét (litus, laeti).
germán társadalmi elemek (3) A társadalomképből látható, hogy 1. a germán (kori) társadalomban az alapvető különbség a (személyes) szabadság létében vagy nemlétében állt; 2. csak a szabadok - közszabadok és nemesek - tartozhattak nemzetségbe, ami a katonáskodás és a közszereplés útját is megnyitotta számukra. Mindkettő nem csupán jogot, de kötelességet is jelentett. A germán társadalmi és közszervezet személyi közösségek egymásra épülő rendje volt, melyek nem nélkülözték a területiséget sem, hiszen egy adott időpontban mindig meghatározható volt az a szállásterület, amelyen a közösség élt. E közösségi szintek az alapegységektől, a házközösségektől (több generációs nagycsaládoktól), a nemzetségen át a népig (népiség, törzs) terjedtek.
a törzs A legfelsőbb szint: a nép törzsként határozható meg, inkább kis törzs, résztörzs. Szállásterülete viszonylag kicsiny volt. Különben aligha működhettek volna intézményei. Központi szerve a népgyűlés (Ding) volt. Ennek valamennyi, közügyekre jogosított – fegyverképes – felnőtt férfi tagja volt. A rendes népgyűlés (echtes Ding) havonta ült össze, a megjelenés jog és kötelesség volt. A testület hadiszemle is volt, amely béke idején a harci szellem fönntartását szolgálta. Az összejöveteleken a tagok nemzetségek, nagycsaládok (házközösségek) szerint gyülekeztek. A rendszerint a király (herceg) által előterjesztett javaslatról egyhangúlag döntött: azt vagy az ellenvetést kifejező morgással elvetette, vagy fegyvercsörgetéssel elfogadta.
népgyűlés Az ógermán időkben a népgyűlés tehát volt a legfontosabb döntéshozó szerv, mely a nyugati germánok körében sokkal tovább fennmaradt, mint a keletieknél, ahol a királyi hatalom megerősödésével a gyűlések szerepe fokozatosan háttérbe szorult. A népgyűlésen • választották a királyokat, vezéreket, • döntöttek a háború és béke kérdésében, a hadizsákmány felosztásáról, • tették teljes jogú fegyverviselő szabaddá a felszabadítottakat, • törvénykezési-bíráskodási, és vallási-kultikus fórumok is voltak. A népgyűlés lényegében a fegyveresek, azaz a hadsereg gyűlése volt, hiszen a nép szó eredeti jelentése megegyezett a hadsereg fogalmával. A néphez tartozás tehát egyet jelentett a hadsereghez tartozással, ami a szabadság kritériuma volt.
a király A nép (törzs, résztörzs) vezetői a nemesek sorából való fejedelmek vagy vezérek (principes) voltak; nemesi nemzetségek fejei, akik az előidőkben mintegy tanácsban irányították a közügyeket, hajtatták végre a népgyűlés döntéseit. Közülük emelkedett ki eredendően hadvezéri jelleggel legtöbb népnél az egyetlen (esetleg a két) király, némely népeknél pedig a herceg. Több volt mint vezető: pogány szakrális jelkép, a nép egységének s sikerének kifejezője nem csupán a maga személyében, hanem isteni eredetűnek tartott s ekként tisztelt és félt teljes nemzetségével egyetemben. A királyi tisztség utódlása nemzetségen belül történt. A nemzetség erre alkalmas felnőtt férfi tagjai közül a nép (populus) választott, nyilvánvalóan a nemzetségek előzetes megegyezése alapján, esetenként az előző király kívánságát is meghallgatva a népgyűlési szokás szerint egyhangúlag.
a király (2) A király elsősorban hadvezér volt, akár a népek közötti háborúban, akár kalandozó vállalkozásokban. Béke idejében a – nemesi nemzetségfőkből álló fejedelmi tanácsra is támaszkodva, amelyet különösen nem nélkülözhetett a népgyűlés elé kerülő határozati javaslatok előkészítésében – vigyázott a nép belső rendjére, békéjére. Vezette a népgyűléseket, ítélkezett a népgyűléssel együtt, végrehajtotta a döntéseket. Az istenséggel neki tulajdonított kapcsolat volt a nép – nemesek és közszabadok: urak és parasztok – boldogulásának záloga. A királyt a nép, miként megválasztotta, hadi vereség vagy éhínséggel járó rossz termés esetén el is mozdította székéből. Ez esetben – fokozott figyelemmel az alkalmasságára (idoneitas) – új királyt választottak, rendszerint változatlanul ugyanazon nemzetségből (strips regia).
„népi alkotmány” E „királyi alkotmánnyal” bíró germán népek mellett voltak olyan népek is, melyeknél a király intézménye hiányzott; ezeket „népi alkotmány” keretében élőkként jellemezhetjük. A népgyűlés mellett náluk csupán a nemesi nemzetségfőkből (principes) álló fejedelmi tanács működött, s csak háború idejére szoktak hadvezért herceget (herizogo, dux) választani, mégpedig az erre legalkalmasabb személyt. A nemesi vezetők – élükön a királlyal vagy a herceggel – tartottak kíséretet (Gefolgschaft). Ennek tagjai fegyverforgatásra képes, saját családot még nem alapított, többnyire fiatal férfiak voltak, akik rendszerint más törzsből származtak. Uruknak életre-halálra hűségesküt tettek. Az úr házközösségébe jutottak, ami védelmet is jelentett számukra; kiterjedt rájuk uruk hatalma; ellátást, ruházatot s fölszerelést, hadi mént innen kaptak, melyhez zsold is járulhatott.
nemzetségek Bizonytalanok lehetünk az alsóbb szervezeti szintek létével és funkciójával kapcsolatban. Bár az egykori germán népek (törzs, gentes) kicsiny szállásterületeket foglalt el, ezekben a részegységeknek vagy alárendelt szerveknek a szerepe szükségképpen kisebb, de mégsem elhanyagolható volt. A territoriális jellegű kerületek (gau) valószínű léte mellett, jelentősége volt a – területiséggel is bíró – vérségirokonsági kapcsolatokon alapuló nemzetségnek, amely együttélési kört jelenthetett.
kerületek - nemzetségek A germán népek általában nemzetségekre, kisebb törzsekre tagolódtak, melyeknek önálló szállásterületeik (gau, garvi, pagus) voltak. A gau alapvetően katonai szerveződés volt, ún. ezres egységet, egy nagyobb katonai egységet jelentett. A gau egyúttal az adott települési terület bírói jogi körzetét és gyűlését is jelentette.
A nemzetségek inkább már területi-szomszédsági egységek voltak, s legfeljebb itt is már csak a fiktív származástudat kötötte össze tagjait, struktúrája a katonai-harci szerveződés elvét követte. A területi-katonai egységeket alkotó nemzetségek házközösségekből (s nem feltétlenül nagycsaládokból) tevődtek össze, melyek faluközösséget és nem vérrokonságot alkottak. Egy-egy ilyen faluközösség alkotta katonai értelemben az ún. százas egységet, egy meghatározatlan főből álló csapatot. A nép és a hadsereg ilyen ezres és százas szerveződése, a vándorlásokkal összefüggően, elsősorban a keleti germánok körében alakult ki.
nemzetségek (2) A germán nemzetségek közszerepe az alábbi volt: a) A nemzetség olyan békeközösség, amely tagjai békét és ezáltal a jog és szabadság élvezetét szavatolja; ellenben idegenek, nem szabadok, kitaszítottak ezt nem élvezhetik. b) A nemzetség olyan védelmi közösség, amely a támadó nemzetségével szemben a jogszerű bosszú intézményeivel (Fehde, Rache) megvédi tagjait. Perben maga a nemzetség vádol, esküszik; fogadja a megítélt bírságot és vérdíjat. Ezt a sorsközösséget csak magát a népet sértő súlyos bűncselekmények bonthatják meg: békevesztés (Acht). e) A nemzetség jogközösség, amely megnyilvánul – egyebek mellett – az eljegyzésnél és az esküvőnél, az öröklésben, a gyámságban, valamint az alacsonyabb szintű bíráskodásban. d) A nemzetség mint védegység is megjelenik; a fegyverképes férfiak keretében vesznek részt a hadi szemlei funkciót is ellátó népgyűléseken s szállnak hadba. e) A nemzetségek tagjai együtt telepednek meg, lévén agrártermelők, kisebb-nagyobb falvakban, így települési közösséget is alkotnak.
törzsi királyságok A korábbi Pars Occidentalis sok törzsi királyságra bomlásával az uralkodói hatalom alapvetően szétszórttá vált. Még az olykor aprócska királyságokon belül is teljesen ismeretlen volt a centralizáció fogalomköre. Az új gondolkodásmód és mentalitás szerint a közhatalmat több autonóm személy, több helyen és különféle szinteken gyakorolhatja többféle embercsoport felett, mégpedig anélkül, hogy e hatalomnak valamely központi uralkodótól kellene származnia. Volt tehát egy király, de funkciója abból állt, hogy a többi uralkodó személyeket összetartsa és őket az adott etnikai csoport egésze törekvéseinek megvalósítása érdekében mozgósítsa. A királyság eredetét tekintve törzsi volt, vagyis egy bizonyos embercsoporthoz kötődött bárhol élt is az. Területi jellegű uralommá csak később vált, amikor a korábbiakban szabadon vándorló germán népek letelepedtek és többé már nem vándorló lakosokká váltak.
Heerkönig A germán királyok kezdetben ideiglenes katonai vezetők voltak (Heerkönige), akiket egy-egy hadjárat időtartamára választottak. Békeidőben az etnikai csoportnak nem is volt állandó uralkodója, s a politikai döntéseket a nobiles vagy a vének, vagy akár a szabadok gyűlései hozták. Ezek a Heerkönige a nagy népvándorlás idején váltak állandó uralkodóvá, ami nem meglepő, hiszen ezek a törzsek folytonosan háborúskodtak hol a rómaiakkal, hol egymás között. Azonban a királynak nem volt abszolút hatalma. Bár olykor úgy tűnt, hogy a terror és a hadisikerek sajátos kombinációjával minden ellenfelüket megtörik, az alapeszme mégis az maradt, hogy a királynak tiszteletben kell tartania alattvalói jogait, és magának is a törzs ősi, szent szokásainak megfelelően kell élnie. E szokásokat pedig a király is csak értelmezhette vagy kiegészíthette, s még ilyen esetben is csak a nép egyetértésével.
germán királyságok A népvándorlás során a Nyugatrómai Birodalom területén egy sor germán királyság jött létre: • Észak-Afrikában a vandáloké (429-534), • Aquitániában (418), majd Hispániában (507-711) a vizigótoké • Hispániában a szvébeké (411-585), • Galliában a burgundoké (443-534) • Galliában a frankoké (486-), • Itáliában Odoaker királysága (476-493), majd • ugyanott az osztrogótoké (493-555), végül • a langobardoké (568-774).
A Frankok Királysága kivételével egyik sem bizonyult tartósnak.
n
Római Birodalom - barbárok A Római Birodalom területére betelepült germánok elég hamar asszimilálódtak, nyelvileg beolvadtak a római lakosságba. Ez azért történhetett meg, mert a római, illetve romanizált népesség sokszoros számbeli fölényben volt a betelepülő germánokkal szemben. A barbár királyságokat alkotó gentes létszáma a legtöbb esetben százezer alatt maradt, s csak a legnagyobb népek lélekszáma haladta meg a százezret. A népvándorlásban részt vevő valamennyi germán nép együttes létszáma nem érte az egymilliót, míg a Nyugatrómai Birodalom lakossága Kr.u. 400 körül meghaladta a 20 milliót. Sűrűbb germán népesség csak a két határfolyó, a Rajna és a Duna mellékén települt meg, délebbre csak elszórt szigeteket alkottak a germán települések.
Római Birodalom – barbárok (2) I. Ha felfordulással, néhol komoly pusztítással járt is a germánok vándorlása és betelepülése a birodalom területére, kétségtelenül nem azzal a szándékkal érkeztek, hogy megdöntsék Rómát. pl. Theoderich osztrogót királyról írták: „gondosan vigyázott, hogy fenntartsa az igazságszolgáltatást, szilárd alapon őrizte a törvényeket, megvédte az országot és biztonságban megőrizte a köröskörül élő barbárokkal szemben.” II. A római felfogás szerint a barbárok törvény nélkül élnek, s azáltal válnak barbár gentesből állami életre alkalmas néppé (populus), hogy joggal élnek, azaz alávetik magukat a jognak, az írott törvényeknek. Ezt megvalósítani: ez Róma hivatása a barbárokkal szemben. A római császár feladata, hogy a limesen túli barbárokat beillessze az isteni uralom földi rendszerébe, az imperiumba. A barbárokat meg kell nyerni, meg kell őket téríteni a római kultúra számára.
germán királyok - római alattvalók A barbár királyoknak a császárok különféle római címeket (magister militum, patricius, consul) adtak, kitüntető jelvényeket, díszruhákat küldtek nekik, s azok büszkén vallották magukat a konstantinápolyi császár alattvalóinak, főtisztviselőinek, az ő nevében gyakorolták hatalmukat; a 6. század közepéig pénzeiken ott szerepelt a császár képmása és neve, saját monogramjuk legfeljebb az érem hátán volt látható, okleveleikben pedig a római datálást használták (a consuli évek szerint).
Amíg csak a császár névleges, elvi felsőbbségéről volt szó, addig nem merült fel probléma, de midőn a császár ténylegesen érvényesíteni akarta hatalmát a barbár királyságok területén (pl. I. Iustinianus), akkor fegyverrel ellenálltak. Egy idő után pedig a császár hatalmának ez a szimbolikus, névleges elismerése is megszűnt.
hospitalitas A rómaiak „vendégként” (hospes) fogadták a barbárokat, akik általában szövetségesként (foederati) telepedtek római területre. A „vendégjog” (hospitalitas) alapján a római birtokosok – elsősorban a nagy birtokosok – megosztották földjüket, marháikat és a birtokukon dolgozó munkaerőt (colonusokat és rabszolgákat), sőt házukat is a jövevényekkel. Az osztozás mértéke változó volt: pl. Itáliában Odoaker katonái, majd a keleti gótok mindenből egyharmad részt kaptak, a vizigótok viszont kétharmad részt. A germán telepesnek jutott részt sorsnak nevezték. A sors csak bizonyos idő elteltével (a vizigótoknál 50 év után) vált a germán teljes tulajdonává. A bíróság előtt a római birtokos képviselte az egész birtokot, s csak ő fizetett földadót, természetesen csak a saját része után. Egyes forrásokból úgy tűnik, hogy főleg a germán előkelők (optimates) osztoztak a rómaiakkal, ők kaptak sorsot, s ők ültettek birtokukra egyszerű germán katonákat, közszabadokat. Ily módon a római lakosság közt kis csoportokban szétszóródott germánok beilleszkedtek a római agrárrendszerbe, s ez megkönnyítette asszimilációjukat.
Az állami birtokok és a császári birtokok, valamint a lakatlan területek a germán királyok tulajdonába kerültek.
szegregáció A legtöbb barbár királyságban úgy oldották meg a germánok és rómaiak együttélését, hogy minden vonatkozásban elválasztották őket egymástól. (Ez a dualizmus legteljesebben az itáliai osztrogót királyságban és az afrikai vandál királyságban valósult meg.) A germánok saját nemzetségi, illetve katonai szervezetükben éltek, saját népi joguk szerint, saját vezetőik, bíráik alatt. Többnyire településeik is elkülönültek a rómaiakétól. A rómaiak számára továbbra is érvényben maradt a római jog, tovább működtek a római intézmények és a római tisztviselők. Külön törvénykönyvet adtak ki a rómaiak és külön a germánok számára. A legtöbb királyságban tilos volt a germánok és rómaiak házasodása. A germánok katonáskodtak, s nem fizettek adót. A rómaiak viszont tovább fizették a régi adókat, de nem lehettek katonák. A római nagybirtokos arisztokrácia megőrizte gazdasági hatalmát, s hamarosan politikai pozíciókra is szert tett a germán király szolgálatában. Az egyházi vezetők, a püspökök csaknem kizárólag közülük kerültek ki.
összeolvadás A barbár királyságok egy része rövid életű volt. Azokban, amelyek hosszabb ideig fennálltak, nem lehetett sokáig fenntartani a római és a germán népesség teljes elkülönítését. A 7. században mindenütt megindult a két népesség összeolvadása. Ezt nagyban megkönnyítette, hogy a 6. században a burgundok és a vizigótok, majd a 7. században a langobardok is szakítottak az arianizmussal, és áttértek a katolikus vallásra. A frankok az 5. század végén eleve a katolikus vallást vették fel. A házasodási tilalmat és az egyéb elkülönítő intézkedéseket is feloldották. A 7. században a vizigótoknál és a langobardoknál megszűnt a jogi dualizmus, s az egész ország területére érvényes egységes törvénykönyvet adtak ki. Az összeolvadás a hatalmi elit szintjén ment végbe leggyorsabban: a germán nemzetségi arisztokrácia és a királyi kíséret tagjaiból, valamint a római nagybirtokosokból új, egységes vezetőréteg alakult ki.
összeolvadás (2) A 7. században felgyorsult az etnikai egybeolvadás, a germánok átvették a túlnyomó számbeli fölényben lévő római lakosság nyelvét. De nemcsak nyelvileg asszimilálódtak, hanem egy szélesebb körű, általános romanizálódás is végbement: átvették a római intézményeket, az antik kultúra elemeit. Terjedt a latin nyelv használata, a törvénykönyveket latin nyelven adták ki.
az uralkodó A barbár királyságok uralkodója általában • a rómaiak felett a császár nevében, az ő helytartójaként gyakorolta a hatalmat, • a germánok számára viszont király volt, akit megválasztása után pajzsra emeltek, s a lándzsa átadásával ruházták rá a hatalmat.
A germán királyok a letelepedés után igyekeztek megszabadulni a hatalmukat korlátozó törzsi arisztokráciától, egy részüket kiirtották, más részüket szolgálatukba kényszerítették. A királyi hatalom egyfelől a király rendelkezésére álló, jövedelmet szolgáltató és eladományozható földbirtokon, másfelől a kíséreten alapult.
patrimoniális királyságok A germán királyságokat patrimoniális királyságoknak tekinthetjük: az uralmon lévő dinasztia az állam felett úgy rendelkezett, mintha magánbirtoka lenne. Nem tettek semmi különbséget a köz- és magánjövedelmek, illetve kiadások között, s ebből következett az a szokás is, hogy a király halála urán az összes javakat fiai között osztották fel. Ebből alakult ki az a rendszer is, amely hosszú évszázadokon át működött: vagyis az, hogy az uralkodók a királyságot, hercegséget vagy az országot magánbirtoknak tekintették, és nemcsak felosztották az király örökösei között, hanem részeit el is zálogosíthatták, jegyajándékként lányaiknak adományozhatták, vagy más, számukra kívánatosabbnak tartott területért elcserélhették.
az uralkodó (2) A később katolikussá lett uralkodók legfőbb támasza és szövetségese az egyház volt, amelynek közreműködésével a germán hadikirályság fokozatosan átalakult keresztény teokratikus királysággá. Ez azt jelentette, hogy a király a helyi egyház fejének tekintette magát: zsinatokat hívott össze, püspökségeket alapított és püspököket nevezett ki. A vallási életet és az egyházi viszonyokat a király által kiadott törvények szabályozták. A germánok is hittek a királyi nemzetség karizmatikus voltában, s ezt megerősítette a katolikus egyház, midőn a király hatalmát közvetlenül Isten kegyelméből származtatta.
pénzügyek Az uralkodók fő bevételi forrását a királyi uradalmakból (manor) eredő jövedelmek jelentették (manoriális gazdaság). A régi római állami adó helyébe a dona (ajándékok) primitív szokásrendszere lépett, mely ajándékokat az előkelők ajánlottak fel a királynak, valamint a fodrum, a helyi népesség azon kötelezettsége, hogy a folyton úton lévő királyt mindenkor ellássa enni-innivalóval és megfelelő szállással. A különféle ősi közvetett adók, forgalmi adók és a átmenő kereskedelemre kivetett vámok rendszere azonban fennmaradt. Mivel a királyok magánpénzeit sem kezelték elkülönítve a tulajdonképpeni államkincstár összegeitől, pénzügyi szempontból sem nagyon lehetett világos megkülönböztetés a magán- és a közjog között.
hadsereg Bizonyos mértékig a magán- és közszféra elkülöníthetetlensége vonatkozott a katonai szervezetre is. A katonai szolgálat minden szabadra kötelező érvényű volt, s így a közjog szférájába tartozott. Azonban a királyok és más nagyurak Gefolgschaft-al rendelkeztek, s e fegyveres kíséret tagjai szabadon kötött megállapodás alapján léptek szolgálatukba, ezért teljes ellátást kaptak és zsákmányt biztosító hadivállalkozásokat ígértek számukra. Ezek a magánmilíciák, melyek jól ismertek a germán ókorból és jól tudtak alkalmazkodni a kora középkor bizonytalanságaihoz, a nemzeti hadsereg keretein teljesen kívül működtek.
a Vizigótok Királysága (507-711) A vizigótok az 5. század elején Gallia déli részén, Aquitániában hozták létre szövetséges királyságukat, Tolosa (Toulouse) székhellyel. A hospitalitas alapján települtek le, a földek, állatok, colonusok, rabszolgák kétharmad részét sajátítva ki maguknak. Jogi és vallási tekintetben egyaránt élesen elkülönültek a római lakosságtól, az összeházasodás tilos volt. A római lakosság nem katonáskodhatott, de egyébként élhette tovább a maga életét a római jog szerint, saját bírái és tisztviselői alatt. Eurich király (466-84) felmondta a foedust a császárral 466-ban, kinyilvánítva ezzel a gót királyság önállóságát. Ő foglaltatta írásba a vizigót szokásjogot (Codex Euricius, avagy Lex Visigothorum, 475 k.). Ezt követte II. Alarich (484-507) alatt a római lakosság jogainak kodifikálása (Breviarium Alaricianum, avagy Lex Romana Visigothorum, 506).
a Vizigótok Királysága (2) A politikai konszolidáció nem lehetett teljes és végleges, míg a királyság germán és római lakosságát vallási ellentét állította szembe egymással. Miközben az ország lakosságának 95%-át kitevő rómaiak katolikusok voltak, a gótok az ariánus vallást követték. A letelepedés után kialakult az ariánus tartományi egyház, amelynek feje a király volt: ő nevezte ki a püspököket, zsinatokat hívott egybe, amelyen a világi előkelők is részt vettek. I. Rekkared király (586-601) 587-ben áttért a katolikus hitre, s 589ben a III. toledói zsinat véglegessé tette a katolikus vallás győzelmét.
a Vizigótok Királysága (3) A katolikus vallás egyeduralma idején is fennmaradt az egyház és az állam szoros kapcsolata. A püspököket a király nevezte ki, aki fontos állami feladatokat is rájuk bízott, elsősorban a bíráskodás ellenőrzését. A püspökök fontos szerepet kaptak az államvezetésben is, mint a király tanácsadói. A király hívta össze az országos zsinatokat, ő szabta meg a tárgyalandó témákat, s a zsinati határozatok megerősítése is az ő joga volt. Az egyházi zsinatokon részt vettek a világi előkelők is, s a zsinatok nemcsak vallási, hanem világi ügyekkel is foglalkoztak, szinte az országgyűlés szerepét töltötték be. Az országos zsinat határozta meg a királyi hatalom gyakorlásának és legitimációjának feltételeit is. A 7. században fokozatosan megerősödött a királyi hatalom, amely leszámolt a nemzetségi, születési arisztokráciával. A hagyományos vizigót nemesség létszáma erősen megfogyatkozott, s egy új nemesség alakult ki a királyi szolgálat alapján.
a Vandálok Királysága (429-534) A vandálok Geiserich királyuk (428-77) vezetésével 429-ben keltek át Hispániából Afrikába, s 439-ben a főváros, Karthágó elfoglalásával befejezték ennek a gazdag, termékeny és sűrűn lakott tartománynak a meghódítását. A vandálok nem a hospitalitas alapján települtek le, hanem Karthágó környékéről elűzték a római birtokosokat (a colonusok és a rabszolgák maradhattak), s itt egy zárt vandál település-területet alakítottak ki (sortes Vandalorum). Ezen területen kívül meghagyták a római közigazgatást és a római tisztviselőket. A római kultúra is tovább virágzott a vandál uralom alatt. Geiserich erős királyi hatalmat épített ki, megtörte a nemzetségi arisztokrácia hatalmát. Csak a király tarthatott fegyveres kíséretet. Pénzein a római császárok mintájára a dominus és augustus címet használta. A trónutódlásban bevezette a senioratus elvét: a királyi nemzetség legidősebb tagja örökölte a királyságot.
a Burgundok Királysága (443-534) A Burgundok Királysága a 443-ban a rómaiakkal kötött foedus alapján jött létre Gallia keleti-délkeleti vidékein. A király a rómaiak számára császári tisztviselő, magister militum és patricius volt, a germánok számára pedig „a mi király urunk” (dominus noster rex).
Már 466-ban felmondták a foedust és Dél felé terjeszkedtek. A hospitalitas alapján a római birtokoshoz beszállásolt burgund a szántók kétharmad, a rabszolgák és colonusok egyharmad részét, a rétek, legelők, erdők, és a házak felét kapta meg. A római lakosság és a burgundok elkülönítését itt hajtották végre legcsekélyebb mértékben. A rómaiak is katonáskodhattak, s a vegyes házasságot is engedélyezték. Bár külön törvénykönyv szabályozta a burgundok (Lex Gundobada, avagy Lex Burgundionum) és a rómaiak (Lex Romana Burgundionum) jogviszonyait, a burgundok jogában igen erősen érvényesültek a római jogi hatások.
a Burgundok Királysága (2) A 31 grófság minden közigazgatási egységében (pagus) egy burgund és egy római gróf (comes) bíráskodott együtt, az előbbi a burgundok, az utóbbi a rómaiak felett. A burgundok azok közé a germán népek közé tartoztak, amelyek viszonylag gyorsan romanizálódtak. Már a 4. században a limes mentén éltek, közvetlen érintkezésben, kereskedelmi kapcsolatban a rómaiakkal, s a tartós intenzív érintkezés fogékonnyá tette őket a római kultúra és életmód iránt. A romanizációt megkönnyítette, hogy a 6. század elején áttértek az arianizmusról a katolikus vallásra. 534-ben országuk végérvényesen a frankoké lett. A frankok tiszteletben tartották a burgundok jogát és intézményeit, s Burgundia regnumként tagolódott be a Frankok Királyságába.
az Odoaker uralma Itáliában (476-493) A szkir származású Odoaker, akit a germánokból álló hadsereg 476-ban Itália királyává kiáltott ki, a római senatusszal a nyugati császári jelvényeket Konstantinápolyba küldette azzal, hogy nincs szükség nyugati császárra, mert Itáliát Odoaker a keletrómai császár nevében fogja kormányozni. Ezért a senatus a patricius címet kérte számára. Odoaker lényegében érintetlenül meghagyta a római közigazgatást, jogrendszert, a politikai intézményeket, az adórendszert A római tisztviselők a helyükön maradtak, a senatust is tiszteletben tartotta. Ariánus létére türelmes volt a katolikusok iránt, sőt igyekezett is kedvezni az egyháznak.
az Osztrogótok Királysága (493-555) Az osztrogótok itáliai királyságát Nagy Theoderich (471-526) teremtette meg, aki népével 489-ben benyomult Itáliába, legyőzte Odoakert, majd a főváros, Ravenna megszerzése után a hadsereg Itália királyává kiáltotta ki. A császár consul és patricius címet adományozott és bíborruhát küldött neki, sőt, fiává is fogadta. Bár címeivel a távoli császárral való egyenrangúságot sugallta alattvalóinak, nem tartotta magát feljogosítva törvények (lex) alkotására (ez a császár joga volt), csak rendeleteket (edictum) adott ki. Theoderich nagyvonalú külpolitikát folytatott: a barbár királyokat egy szövetségi rendszerbe próbálta összefogni. Ezt házassági politikával vélte megvalósíthatónak.
az Osztrogótok Királysága (2) Az osztrogótok a hospitalitas alapján települtek meg Észak-Itáliában, a Pó-síkságon, valamint Rómától keletre. Ahol megtelepültek, ott a földek, állatok és a munkaerő egyharmadát sajátították ki. A gót Itáliában következetesen megvalósították a római és a germán népesség elkülönítését. A gótok katonaként éltek, saját joguk, szokásaik szerint, saját katonai bíráik és tisztjeik, az „ezredesek” (millenarii) parancsnoksága alatt. A római lakosság számára tovább működött a római hivatalszervezet, a hagyományos római tisztségekkel. Rómában megmaradt a senatus, de hatásköre csak a városi ügyekre terjedt ki, a vidéki városokban, a civitasokban tovább működtek a magistratusok. A római közigazgatási beosztás továbbra is érvényben maradt: de a provinciák és a civitasok élére Theoderich gót comeseket nevezett ki. A comes Gothorum katonai parancsnok, a polgári közigazgatás feje és bíró is volt egy személyben, bár ez utóbbi minőségében elsősorban a gótok felett bíráskodott, de ha vita támadt egy gót és egy római között, akkor is ő ítélkezett, római jogi szakértők közreműködésével. A grófok a római közigazgatási apparátus működését is ellenőrizték. A provinciák római közigazgatásának élén a tartományi bírák (iudices provinciarum) álltak, az egész ország közigazgatását a praefectus praetorio irányította.
az Osztrogótok Királysága (3) A római lakosság tovább fizette az addigi adókat, bár Theoderich némiképp módosította az adórendszert: csökkentette az egyenes adókat, s felemelte a fogyasztási adókat. A király jövedelmeinek zöme azonban nem az adókból származott, hanem a hatalmas királyi birtokok jövedelméből. Itália területének egyharmada a király birtoka volt. A királyi udvar székhelye Ravennában volt. A királyi tanács tagjai túlnyomórészt gótok voltak, de néhány római is akadt köztük. Az udvari tisztségek betöltőit is comesnek nevezték. Egyes művelt rómaiak magas funkciókat töltöttek be a király körül. 553-ban Itália ismét római praefectura lett.
az Langobardok Királysága (568-774) A langobardok 568-ban nyomultak be Itáliába, s néhány év alatt elfoglalták Észak-Itáliát. 616-tól Pavia lett a langobard királyok székhelye. A 7. században fokozatosan előrenyomultak dél felé, megszállták Közép-Itália belső területeit, majd eljutottak délre is, ahol Beneventumban létrejött az egyik legjelentősebb, legerősebb langobard hercegség.
az Langobardok Királysága (2) A langobardok ellenségként, rabolva, pusztítva érkeztek Itáliába, megsemmisítették a római közigazgatási intézményeket. A langobardok nemzetségek (farák) szerint települtek le Itáliában, s a nemzetségek vezetőiből lettek a hercegek, a duxok. Mintegy 35 ilyen hercegség alakult ki, s a hercegek a maguk területén közigazgatási és katonai vezetők, valamint bírák voltak egy személyben. Északon sok kisebb területű hercegség létezett, délen két nagy: a salernói és a beneventumi. A hercegek székhelye egy-egy város volt, a kisebb városokban állomásozó germán katonaság pedig a comes vagy marchio parancsnoksága alatt állt, aki egyúttal a közigazgatást is irányította. A királyi tisztviselőket gastaldusoknak hívták. Ők igazgatták a királyi birtokokat, bíráskodtak, s ha a királyi hatalom elég erős volt, ellenőrizték a hercegeket. Olyan területeken, ahol nem alakult ki hercegi hatalom, ők gyakorolták a hercegek funkcióit. A meghódított területek igazgatását is gastaldusokra bízták.
az Langobardok Királysága (3) A barbár királyságok közül a langobardoknál volt a legerősebb a politikai és társadalmi szervezet germán jellege. A nemzetségi szervezet itt élt legtovább, s a hercegségekben korlátozta a királyi hatalmat. A király csak személyes kíséretére (gasindi) és saját nemzetségére támaszkodhatott. Nagyon későn, csak a 8. században jelentek meg rómaiak a királyi udvarban, s ekkor alakult ki a király körül egy etnikailag kevert arisztokrácia. A római közigazgatási szervezet teljes felszámolása miatt a római lakosság is a langobard tisztségviselők fennhatósága alá tartozott. Csak a városokban maradtak meg alsóbb szintű római tisztviselők. A langobardoknál nem került sor az állami és egyházi szervezet olyan szoros egybekapcsolódására, mint a vizigótoknál vagy a frankoknál. A püspököknek nem voltak világi, politikai feladataik, az egyház nem kapott különleges jogokat, privilégiumokat, viszont a király sem szólt bele az egyházi ügyekbe. 774-ben Nagy Károly hódoltatta a langobárd államot.
a germán jog A szoros értelemben vett germán kor az 5. században kezdődő törzsi államalakulásokig tartott. E korai időszakban, amely sok törzsnél időben tovább tartott, a germán jog öröklődő szokások összessége, az életviszonyok szentnek tartott, megtámadhatatlan rendje volt. Alapvető jellegzetessége az állandóság. A germán jog a népgyűlési ítélkezésben öltött testet, ahol minden esetben ,,megkeresték”, s ítéletben kinyilvánították a „megtalált” jogot (Rechtsfindung). Olykor a népgyű1ések sok egyedi esetből állapították meg a jogot, azaz a szokásjogot. Az így megállapított szokásjog bölcs öregek révén nemzedékről nemzedékre szájhagyomány útján öröklődött. A germán szokásjog pogány kultikus elemekkel átszőtt normarendszer volt, melyet különös en jellemzett az isteni beavatkozás iránti igény. – ezt fejezte ki a javak, főként az ingóságok fölosztásakor gyakorta alkalmazott sorshúzás is.
a germán jog (2) A germán jogra jellemző • a tárgyias szemlélet, amely részint a hely – kultikus helyek, népgyűlési helyek – megválasztásában, részint bizonyos tárgyak szertartásos használatában nyilvánult meg. • a közösségi jelleg: A jogok és kötelezettségek az egyént (a szabad germán férfit vagy nőt) kisebb-nagyobb közösségekhez: a nagycsaládhoz („a házhoz”), a nemzetséghez, s végső soron a törzshöz, azaz a néphez fűzték – de a vérrokonságon alapuló közösségeket már ebben az időben is jellemezte a területiség.
a germán családjog jellemzői A nagycsalád a legfontosabb alapegység A családfőnek abszolút hatalma van (munt) a háztartásban élők felett: • védelmezi a családtagokat • rendelkezik a vagyonnal • mindenhez az apa engedélye kell Nagykorúság: ha a fiú elhagyja a családot a népgyűlés engedélyével – elveszíti öröklési jogát Monogám házasság, amely megegyezéssel, adásvétellel jött létre, az elhálással válik befejezetté. Muntehe: a nő apja hatalma alól a férj hatalma alá kerül Fried-ehe: szerelmi házasság = lányrablás; ha férj meghal, nő szabadon élhet. Szokás volta jegyajándék és hozomány adása. Közös megegyezéssel a házasság felbontható; a férj el is taszíthatja feleségét, ha hűtlen vagy terméketlen volt. A házasság megszűnése esetén a vételár visszajár.
büntetőjog Sokáig a sérelmek magánügyek, hisz nincs közhatalom, ami a vétkeket lereagálná. A nagycsaládon belül a családfő, a nemzetségen belül a nemzetségfő ítélkezett. A bosszú három formája: • Rache (bosszú) - azonnali elégtétel vérbosszú (kitaszítás, agyonverés) • Fehde (viszálykodás) – ha a nemzetség tagját más nemzetség tagja részéről sérelem éri, a sértett elégtételt akar: – kisebb sérelem – párviadal – nagyobb sérelem – elégtétel • A család véleménye szerint „vér kell” – a népgyűlésen bejelentik, harmadik nemzetség nem avatkozhat be, addig tart míg elégtétel nincs • A két nemzetség jóvátételről egyezik meg (compensatio) - vérdíj kifizetése, amiben megállapodtak, vagy amit a népgyűlés kiszabott
• Acht: az elkövető kitaszítása a törzsből, súlyos sérelmek esetén
bíráskodás A magánjogi igényeket is a büntető igazságszolgáltatás keretei között bírálták el. A bíráskodás népi jellegű Az eljárásban a formális bizonyítékoknak nagy a szerepe: • istenítéletek • eskü – saját igazukra esküsznek, eskütársakat hívnak, eskütársak száma meghatározó
területiség – személyiségi elv a közösségek mindenkoron hosszabbrövidebb ideig egyazon szállásterületen éltek és a vérrokonságon túlmutató területi kötelékeik is kezdtek kialakulni. (vannak jogtudósok, akik a germán népek jogát már a területi elvvel jellemzi – Territorialitätsprinzip) ugyanakkor nyilvánvaló, hogy e jog még későbbi századokban is elsősorban személyhez tapadt. ebben a korai időszakban, amikor a törzsek (népek) közötti keveredés még nem kezdődött el, a személyi és a területi elv alapjában véve egybeesett.
germán jog – római jog adott törzsek találkozása a római kultúrával - benne az írásbeliséggel – változásokat hozott a germán népjogokban is. persze a római jog átvétele - akárcsak vulgáris formában is - szóba sem jöhetett, hisz a germánok annál jobban őrizték hagyományos szóbeli szokásjogukat.
a római jogot meghagyták hát az alávetett lakosságnak, amely viszont az ő jogukkal nem élhetett. az írásba foglalt, az íráshoz kapcsolódó római jog viszont befolyásolta saját jogképzésüket, s végeredményben a királyi törvényalkotáshoz vezetett.
koraközépkori joggyűjtemények A joggyűjtemények két csoportba oszthatók: • a római vagy romanizált helyi lakosság jogát tartalmazókra (leges Romanorum) s • a germán törzsi népjogokat felölelőkre (leges barbarorum). Az ún. római vulgáris jogot csakis ott foglalták össze, ahol a lakosság között a vele élők jelentős szerepet játszottak (sőt idővel még ott sem mindenütt, hiszen pl. Észak-Itáliában a keleti gót, majd longobárd birodalom területén, nemkülönben az egykori Galliában, a majdani frank birodalom központi területén hiányoztak a saját római jogi összefoglalások.) Ez nem azt jelenti, hogy ott ne élhetett volna a római jog tovább – erre különösen Lombardia cáfol rá –, ám megelégedtek a még elérhető késő antik forrásokkal, anélkül, hogy újra meg újra összefoglalták volna a római jogot.
a germán szokásjogok írásba foglalása Az egymás mellett élő római és a germán lakosság között megoszlott személyi (származás szerinti) jogok különösen megkövetelték a jog írásba foglalását, hisz másképp a bírák nehezen igazodtak volna el az eltérő, sőt nem egyszer ellentétes szabályok között. Mivel a késő római jogforrások egy ideig eredeti alakjukban is hozzáférhetők lehettek, először a saját népjogot kellett összegyűjteni, s királyi jóváhagyással kihirdetni. Ebből – római példára – a germán törzsi királyok saját jogon alapuló törvényhozása alakult ki, ami majd a Frank Birodalomban, Nagy Károly idején érte el tetőpontját. Az 5-6. századtól a 9-10. századig terjedő fél évezredben az írott jogforrások két alapváltozatát szokták megkülönböztetni: • a lexnek nevezett átfogó joggyűjteményekét és • a király alkotta törvényekét (pactus, capitulare). E két jogforrási kategória között a mindkettőben jelenlévő királyi törvényhozási mozzanat teremt kapcsolatot.
germán népjogi összefoglalások A germán népjogi összefoglalások általában két elemből tevődtek össze: • a Weistum-formában - mintegy népi bölcsességként - feljegyzett szokásjogból és • az ezt kiegészítő, megújító királyi törvényrészekből. Ez utóbbiak jelentősége a Nagy Károly által összehívott 802/3. évi aacheni gyűlés után különösen megnövekedett. Ekkor ugyanis elhatározták az egész birodalom területén a népjogok megújítását s bizonyos fokú egységesítését. E törzsi jogi lexek (leges) így is döntően hagyományos szokásjogot tartalmaztak. A népjogok összegyűjtése e célra összehívott népgyűléseken folyt, írásba pedig a királytól megbízott világi és egyházi írástudók foglalták.
germán népjogi összefoglalások (2) A népjogi „leges” nyelve a latin volt - ha nem is legtisztább alakjában. A germán fogalmakat az esetek túlnyomó többségében a római jog fogalmaival határozták meg, csak akkor jegyeztek föl egyegy germán kifejezést, ha végképp nem találtak rá illő latin megfelelőt. A kéziratban hozzáférhető, viszonylag sok másolatban fönnmaradt lexek hatottak is egymásra: a rómaiak a rómaiakra, a törzsiek a törzsiekre. E tény önmagában mutatja, hogy tudatosan formált királyi jogalkotási eredményekről volt szó. A római és a törzsi népjogi gyűjtemények között is fölfedezhető némi kapcsolat.
germán népjogi összefoglalások (3) A germán népjogok magánjogi cikkelyei általában kisebb jelentőségűek, ugyanakkor valamennyi bőven foglalkoznak a bírósági szervezettel és a perjoggal, valamint a büntető jellegű intézményekkel, így a bosszút kiváltó jóvátétellel, amely már-már büntetéskatalógus-jelleget (Bußkatalog) ad nekik. Más ezekben a viszonylag korai századokban is megmutatkozott az egyháztól támogatott, az államhatalmat képviselő uralkodói királyi vagy hercegi - törekvés, amely a társadalom kiemelkedő rétegeinek képviselőivel megegyezve az országon belüli békét kívánta szavatolni.
leges Visigothorum A germán népek közül a vizigótok voltak az elsők, akik írásba foglalták szokásjogukat. Hasonlóan a többi germán néphez, ők is latinul írták jogi feljegyzéseiket. A szakirodalom Leges Visigothorumként jelöli összefoglalóan mindazokat a jogforrásokat, amelyek a vizigót jog különböző formában megjelent feljegyzéseit tartalmazzák.
1. A legrégebbi ránk hagyott vizigót jogi szöveg az ún. Codex Euricianus, amelyet Eurik királynak tulajdonítanak és valamikor 469 és 476 között keletkezett, de csak töredékesen maradt csak fenn. Eurich kódexe I. és II. Theoderich törvényein alapult, és hatott rá a római jog. Eurich törvényei kizárólag a Vizigót Birodalom területén élő nem római eredetű lakosságra voltak hatályosak, a rómaiakra csak abban az esetben, ha egy góttal álltak jogvitában. E kódex hatása látható leginkább a többi germán törzsek szokásjogi gyűjteményein.
lex Romana Visigothorum A vizigótok között élő, római eredetű lakosság jogainak kodifikálására 506-ban került sor, melyet szokás ugyan Lex Romana Visigothorumként emlegetni, de leginkább a törvényalkotó II. Alarik királyról Breviarium Alarici vagy Breviarium Alaricianum névvel ismert. Ez az első nagyobb római jogi összefoglaló jellegű joggyűjtemény, és nem pusztán azért jelentős, mert még a justinianusi kodifikációt is megelőzte, hanem mert több késő római császári rendeletet továbbított az utókornak, mivel szövegük csak benne maradt fönn A frank korban is a római eredetű lakosság körében alkalmazták. Közvetlenül hatott a dél-franciaországi jogfejlődésre, ahol a justiniánusi törvénymű csak a 12. században szorította ki.
leges Visigothorum (2) 2. A Codex Euricianus későbbi királyi törvényekkel is kiegészült, melyek közül a legfontosabb Rekisvint király szabályai emelkednek ki. (lex Visigothorum, Liber iudiciorum) Ő a 654-es toledói zsinaton egységes törvénykönyvet bocsátott ki, s ezzel felszámolta a gótok és a rómaiak jogának kettősségét mivel a törvénykönyv már a királyság összes lakosára érvényes volt származástói függetlenül. Rekisvint ezzel hatályon kívül helyezte II. Alarik törvénykönyvét, és a személyhez tapadó jog (ius personale) elve „egy csapásra” területi elvvé alakult át a Vizigót Birodalomban. A jogkönyv alapja a szokásjog, de már jelentős keresztyén egyházi hatást is tükröz; bizonyos fokig közelít a római vulgáris joghoz. A jogkönyv túlélte a nyugati gót királyságnak a Frank Birodalomba való bekebelezését (711); a 12. század elejéig alkalmazták; bizonyos passzusai a későbbi kasztíliai törvényekben (1240) is föllelhetők, s így a 19. századig alkalmazták őket.
leges Visigothorum (3) 3. Ervig (680-687) uralkodása idején 681ben ismét kiadták Rekisvint király jogi feljegyzéseinek újraszerkesztett változatát, az ún. Lex Visigothorum renovatat, amely két kéziratban maradt fenn. 4. Ezek után a Lex Visigothorum vulgata, egy olyan több mint húsz kéziratban összefoglalt egyszerűbb, világosabb fogalom rendszerű „vulgátagyűjtemény" következett, amelynek nem ismerjük pontosan keletkezési idejét, de már tartalmazza az Egica király (687-702) által a korábbi szabályokhoz írt novellákat is.
osztrogót jogforrások - Edictum Theoderici Miután Nagy Theoderich bevonult Itáliába 489 után, és Itália királya lett, a keleti császárnak való látszólagos alárendeltsége miatt törvényalkotásra nem, csak rendeletalkotásra volt felhatalmazása (ius edicendi), ezért az általa kibocsátott, 493 és 507 között készült jogszabályt Edictum Theodericiként ismerjük. Az Edictum egyaránt hatályos volt a római és a gót lakosságra, de más germán népek gótok között elő lakosaira is, vagyis nem alkotott külön jogszabályt a gótok és a rómaiak számára, hanem kibocsátott rendelete a királyság minden lakosára – származásra tekintet nélkül – érvényes volt.
Edictum Theoderici Edictum keleti gót eredetű, 500 után, de 526 előtt keletkezett, és Nagy Theoderichnek tulajdonítható. Az Edictum stílusa, különösen a prológus és az epilógus hangvétele követi a ravennai kancellária kiadmányait. Theoderich kifejezett célja volt, hogy már uralkodásának kezdetén „szerény” római jogegységet teremtsen az Itáliában és peremterületeken élő gótok és rómaiak között, ezt a jogegységet pedig római jogi alapokon kívánta felépíteni. Ennek megfelelően az Edictum majdnem minden rendelkezése egy olyan római jogi jogforrásra vezethető vissza, amelyhez Ravennában hozzájutottak. Elsődlegesen a Codex Theodosianust (az interpretációkkal együtt) ésa Novellákat, másodsorban a Paulusnak tulajdonított szentenciákat és interpretációkat, harmadsorban pedig a Codex Gregorianust és Codex Hermogenianust használták fel az Edictum összeállításához.
Edictum Theoderici (2) A munka 154 rövid fejezetből áll, hozzá kapcsolódik egy előszó és egy epilógus. A jogbiztonság megteremtése érdekében római jogi jogelveket követve közjogi, magánjogi, büntető jogi és perjogi szabályokat tartalmaz, és elsősorban a mindennapokban felmerülő jogi problémákra igyekszik megoldást kínálni. A röviden és tömören, „csak úgy általában” megfogalmazott rendelkezésekkel azt kívánták elérni, hogy lehetőség legyen arra, hogy a gótok és a rómaiak saját jogukat alkalmazva oldhassák meg a jogvitákat. Legnagyobb számban olyan szabályokat találunk az Edictumban, amelyek az egyes személysértések szankcióit tartalmazzák. E szabályok kettőssége is tükrözi a lakosság kétféle származását: a germánoknál „megszokott” bűncselekmények mellett – mint a leányrablás vagy valakinek a házára törés – a római lakosság körében jobban ismert cselekményeket is büntetni rendelik.
Edictum Theoderici (3) Az Edictum keresetjogi jellege mellett az egész magánjogi peres eljárás a hozzá tartozó bizonyítási elvekkel együtt tisztán római eredetű. Bár Theoderich szinte minden jogintézménynél figyelembe vette a római jogot, és az volt Edictuma kibocsátásának elsődleges célja, hogy a római és a gót nép minél gyorsabban „keveredjen” egymással, és a római szokások honosodjanak meg az államigazgatás területén is, a magánjog tekintetében törekedett azért arra is, hogy népe bizonyos mértékig megőrizze germán hagyományait.
Edictum Theoderici (4) Ezzel tulajdonképpen tovább élhetett a gótok és a rómaiak saját joga, amelyet a bírósági rendszer is alátámasztott: a gótok egymás közötti peres ügyeiben a gót városi gróf, a rómaiak peres eljárásaiban pedig a provinciai helytartó volt illetékes. A „vegyes” perekben, amelyekben egy gót állt szemben egy rómaival, szintén a gótok városi grófja döntött, de egy római jogban jártas segítőt alkalmazva. Theoderich műve nemcsak Itáliában, hanem a keleti gótok által elfoglalt gall területeken és Pannóniában is hatályba lépett. A keleti gót királyság összeomlását követően pedig az Edictumok teljesen elvesztették jogforrási jelentőségüket, amikor Justinianus császár Itáliában is hatályba helyezte törvénykönyvét (554). Ennek ellenére a gót nép nyomokban megmaradt része továbbra is a gót jog szerint élt, Észak-Itáliában bizonyos szakaszait még a 8. században is alkalmazták, és Provence-ban például még a frank uralom idején is hatályban maradt az Edictum.
lex Burgundionum A burgundoknál a király rendelkezett a törvényalkotás jogával. Ezen törvényhozói jogosultságnak, illetve a germán és római jog egymás mellett élésének volt köszönhető a Burgund Királyság jogfejlődése: a király törvényalkotói jog alapján kodifikálta Gundobad (473-516) a burgund és római jogot. Gundobad valamikor 480 és 501 között adta ki a Lex Burgundionumot.
lex Burgundionum (2) Gundobad műve a törvények hivatalos gyűjteménye volt, és alapját a király és az előkelők közötti kompromisszum adta. A törvénymű célja a jogbiztonság megteremtése volt. Bár a törvénykönyv hatálya csak a burgund eredetű és más germán származású lakosságra terjedt ki, tartalmazott néhány olyan előírást, amelyet a burgund ok mellett a rómaiakra is alkalmaztak. A római alattvalók, akiknek már az első burgund királyok is biztosították saját joguk használatát, Gundobad király óta bebocsátást nyertek a „burgund szokásjog erdejébe” is, ugyanis a burgund szokásjog néhány előírása birodalmi jogként érvényesült, és a rómaiak és burgundok közötti jogviták eldöntésekor a Lex Burgundionumot rendelték alkalmazni.
lex Burgundionum (3) 517-ben a törvények hivatalos újraszerkesztésen estek át Sigismund király (516-523) alatt, amelyet azonban később újabb novellákkal egészítettek ki, ezt Liber constitutionumként ismerjük. A Burgund Királyság 534-ben a frank előrenyomulás áldozatául esett. A burgund törvénykönyv azonban a Királyság hanyatlása után is érvényesült, 534 után is hatályban maradt mint Lex Gundobada, mint a burgundok, személyes joga, és a frankok tiszteletben is tartották a burgundok jogát és intézményeit, s még a 11. században is akadtak olyanok, akik a confessio legis során azt mondták, hogy a burgund jog szerint élnek.
lex Burgundionum - részlet LIV. Arról, aki a rabszolgák harmadrészét és a földek felét a nyilvános tilalom ellenére elfoglalja 1. §. Jóllehet abban az időben, amikor a mi népünk a szolgák harmadrészét és a földek felét kapta, az (is) előírás volt, hogy aki akár őseitől, akár a mi bőkezűségünk folytán szántóföldeket kap rabszolgákkal együtt; azokon a helyeken, amelyekben utasításba volt adva a vendégszeretet (hospitalitast) sem a szolgák harmadrészét, sem a földek felét ne foglalja el senki; mégis - úgy tudjuk - sokan, akik el felejtették veszedelmüket, ezt az előírást áthágták. Ezért szükséges, hogy a jelen hatalom a törvény mértékét egyenlően kiszabva, azokat, akik (a szolgákat és a földeket) elfoglalták, megbüntesse ... Azt parancsoljuk tehát, hogy mindazok, akik a földeket és a rabszolgákat a mi bőkezűségünk folytán bírják és kiderült róluk, hogy vendégeik földjét a nyilvános tilalom ellenére elfoglalták (e földeket), halasztás nélkül adják vissza.
lex Romana Burgundionum A rómaiak saját jogát a Lex Romana Burgundionum tartalmazta, amelyet szintén Gundobad rendelt összefoglalni, és már jóval 506 előtt kibocsátotta királysága római lakosai számára. A szűkszavú törvény elkészítésekor ugyan a burgund lex szolgált mintául, de a burgund királyi jog összefoglalásán túl a régi római jogforrásokat és a római vulgárjogot foglalta össze, de nyílvánvalóan felhasználták a vizigót Breviariumot és Theoderich Edictumát is. Rendszerét, jellegét és jelentőségét tekintve ezen törvény a II. Alarich vizigót király által ugyanezen időkben kiadott, római lakosságra vonatkozó Lex Romana Visigothorumra vezethető vissza. A vizigót hatás olyannyira dominánsnak bizonyult, hogy 534 után, amikor a frankok elfoglalták Burgundiát, a Breviarium Alaricianum egyre inkább kiszorította a gyakorlatból a Lex Romana Burgundionumot.
a longobárdok joga – Edictum Rothari 1. Bár már hetvenöt éve Itália területén éltek, mégis először csak Rothari király uralkodása idején (636-652), 643-ban rögzítették írásban a longobárd népjogot. A gyűjteményre kétségkívül hatással volt a lakosság többsége által használt római jog. A törvénykönyvet az országnagyok és a nép hozzájárulásával- egy szimbolikus szerződési formában is megerősítette. A longobárd nép szokásjogának összeírása ellenére is íratlan jog maradt. A szokásjog írásba foglalása során „szabad belátásuk szerint” a Codex Euricianust és az Eurichot követő vizigót uralkodók törvényeit vették mintául.
Edictum Rothari Rothari ediktumának 386. szakasza kijelenti, hogy a longobárd nép ősi hagyományait akarta egybegyűjteni és jóváhagyni, amelyet az idősek emlékezetéből merített. Ennek ellenére ediktuma sok római normát hordoz, amelyek vizigót forrásokból erednek a longobárd etnikai hagyományokhoz igazítva. A 386 szakaszból jól tagolt: • az 1-152. cikkely foglalkozik a királyt, az államot és az egyes személyeket sértő cselekményekkel és ezek büntetésével. • a második rész (153-226. cikkely) az öröklési és családjog szabályait tartalmazza, de itt találhatók meg bizonyos személyi jogi szabályok is, mint a rabszolgák felszabadítása. • a harmadik részben kapott helyet a dologi és kötelmi jog, valamint a tulajdont ért sérelmek orvoslása, illetve bizonyos bizonyítással kapcsolatos szabályok. • a 367. cikkelyt követően önálló rendelkezések következnek, majd egy epilógus zárja az Edictumot.
Edictum Rothari (2) Összehasonlítva azonban a vizigót, keleti gót és burgund törvényekkel, megállapítható, hogy az első longobárd edictum meglehetősen egyedülálló jogelveket tartalmaz, és közel sem áll olyan szoros kapcsolatban a római joggal, mint a felsorolt germán népek törvényei. Magára a római eredetű lakosságra sem gondol a törvény, csak egyetlen cikkelyben találunk utalást egy római rabszolganőre.
Liutprand törvényei 2. A Rothari után kiadott törvények mind a jogi, mind pedig a társadalmi struktúra átalakulását tükrözik. Ez a változás leginkább Liutprand jogszabályalkotásán figyelhető meg, és ekkor szilárdul meg a longobárd jogi formalizmus. Liutprand is elődei szokását követte, az általa hozott 153 jogszabályt, amelyek a 713-735 közötti időszakból maradtak ránk időrendi sorrendben, azaz uralkodási évei szerint találhatók meg a longobárd törvénygyűjteményekben.
Liutprand törvényei (2) Liutprand törvényeit 15 egymást követő népgyűlésen, ún. márciusi mezőn alkották meg. Ezeken a gyűléseken a törvények a provinciákban tevékenykedő bírák (iudices) tanácsait kikérve a nép jelenlevő tagjai konszenzusának eredményeként születtek meg. Szabályainak nyelvezete világosabb, melyet a gyakorlatban felmerülő jogesetre való gyakori utalással még kézzelfoghatóbbá igyekezett tenni. A katolicizmus is egyre határozottabb jegyeket mutat.
Liber Papiensis 3. A longobárdok tehát kitartottak jogszabályaik keletkezési sorrend szerinti felosztásánál. E szokásuk alapján született meg a Liber Papiensis 1019 es 1054 között, amely a páviai jogi iskola egyik legfontosabb munkájaként ismertünk. Tekintettel arra, hogy a longobárd területek a Frank Biradalom részét képezték, a Liber Papiensis a longobárd királyok törvénye mellett a Karoling uralkodók Itáliára vonatkozó kapituláréit (capitula generaiiai" glosszálva, illetve a Veronában, Páviában és Rómában használatos performulákat foglalta össze, de kizárólag oktatási célokat szolgált.
bajorok A bajorok ősei a cseh területekről csak az 5. században vándoroltak be arra területre ahol mindmáig élnek. I. Theudebert frank király uralkodása alatt (534-547) területük a Frank Királyság részévé váltak, bár a frank király meghagyta a bajorok viszonylagos önállóságát. A bajor hercegek örökletes hatalmat építettek ki, jogállásuk a királyhoz volt hasonló,a hercegséget feloszthatták fiaik között. A frankok viszont csak addig hagyták a bajorok „kibontakozását”, amíg Európa egyéb vidékein háborúztak. 784-től végül Nagy Károly elérte, hogy a bajor hercegek csak a frank király vazallusaként gyakorolhatja hatalmát Bajorországban. Innentől Bajorország a Frank Birodalom egyik provinciája lett, élén frank helytartóval, de a törzsi területeket egy egységként kezelték a Birodalomban. Nagy Károly a bajorok törvénykönyvét is érvényben hagyta. A terület 843-ban, Verdun után Német Lajos országrészeihez került, de megőrizte belső önállóságát.
Bajor hercegség 976-ig
a bajor népjog Mivel a bajorokat - hasonlóan az Alpoktól északra élő más germán népekhez meghódították a frankok, uralmuk hatással volt a bajor jogfejlődésre is. Itt is megszilárdult a személyhez tapadó jog elve, érvényesítésének eszköze a professio iuris, a származás szerinti jog bíró előtti kijelentése volt. Ez természetesen szükségessé tette a Frank Birodalom területén élő germán népek jogának írásba foglalását, hiszen a frank tisztviselők csak így ismerhették meg az adott népjog rendelkezéseit. A frankok kezdeményezték tehát a bajor népjog, a Lex Baiuvariorum írásba foglalását.
lex Baiuvariorum • A Lex Baiuvariorumot vagy Pactus Baiuvariorumot 743-ban vagy 744-ben bocsátották ki, és alapvetően a régi bajor szokásjogot foglalja össze, de nyelvezetére a keresztény egyház befolyása döntő hatással volt. • Az eredeti törvény szöveghez később további kiegészítéseket csatoltak, melyek a bajor népgyűlés határozatainak (sancta synodus) formáját követték. • A III. Tasilo herceg (748-788) elnöklete alatt zajló dingolfingi (770) és a neuchingi népgyűlésen (772) dekrétumokkal egészítették ki a törvényt, mely dekrétumokat együttesen ún. populares legesnek nevezték. • Végül pedig maga Nagy Károly csatolt a bajorok törvényéhez egy frank kapitulárét valamikor 801 és 813 között, amely egyéb ként a frank uralkodó bann-jogát helyezi hatályba a bajor területeken is.
lex Baiuvariorum (2) A Lex Baiuvariarum 22 fejezetből álló szövegén nemcsak a vizigótok és az alamannok jogának befolyását lehet felismerni, hanem a Lex Salica és a Lex Burgundianum mellett a longobárd jogból ismert Edictum Rathari is tartalmaz olyan rendelkezéseket, amelyek a bajor lexben megjelennek. Ez a törvény a kora középkori germán népjogok közül talán a legkülönösebb. A Lex Baiuvariarum joganyagát a törvény szerkesztői ugyanis főként a vizigót törvények alapján készítették el, mely törvények politikai, gazdasági és nem utolsósorban társadalmi szempontok szerint vizsgálva egy a bajoroktól teljesen különböző környezetből származtak.
lex Alemannorum Az alamannok jogát a Lex Alamannorumban foglalták össze, amelyet - hasonlóan a bajorok törvényeihez - nem királyok, hanem egy herceg által kibocsátott rendelkezések alkotnak. Valószínűsítik, hogy ez a herceg I. Landfried volt (709-730), és azt a nép gyűlést, amely jóváhagyta a törvény kibocsátását, IV. Chlotár frank király (716-719) uralkodása idején hívták össze.
Szabályait három csoportra lehet osztani: • az 1-22. szakaszok az egyházzal kapcsolatos rendelkezéseket tartalmazzák, • a 23-43. szakaszok a hercegek jogállását rendezik, • a 44-98. szakaszok a nép dolgait szabályozzák, és vegyes rendelkezéseket tartalmaznak. Felépítését tekintve közeli rokonságot mutat a bajor szokásjogi gyűjteménnyel, és emiatt bizonyos, hogy a vizigótoktól is számos rendelkezést kölcsönöztek.
felhasznált irodalom BABJÁK Ildikó, Barbárság vagy germánság? Árucsere Európa hajnalán, Budapest, 2011, 16-27, 68-78, 82-85, 141-159, 169-175, 196-198.
RUSZOLY József, Európai jog- és alkotmánytörténelem, Szeged, 2011, 25-29, 225-231. PÓSÁN László , A germán népek = Európai a korai középkorban, Debrecen, 1997, 41-53. KATUS László, A középkor története, Budapest, 2001, 4145, 53-69, 123-129.
