1 Kor 15. A feltámadás A feltámadásról szóló legrégibb s legátfogóbb hitvallást és reflexiót az első korintusi levélben olvashatjuk. Pál számára a feltámadt Krisztussal való találkozás a Damaszkuszba vezető úton egész életét meghatározó élmény, amelyből apostoli küldetését nyerte. A feltámadás tanításának középpontja, evangéliuma (1 Kor 15,3-8).1 1
Figyelmetekbe ajánlom, testvérek, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek. Elfogadtátok, és szilárdan kitartotok benne. 2 Általa elnyeritek az üdvösséget, ha megtartjátok úgy, ahogy hirdettem nektek. Másként hiába lettetek volna hívővé. 3 Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam:
Pál a holtak feltámadásának szükségét megkérdőjelező korintusiaknak ír, arra kérve őket, hogy tartsanak ki a feltámadás evangéliumában. A kérdést valószínű azok a “spiritualizáló” (magukat szellemi embereknek tartó, és az ember testi valóságát alábecsülő) keresztények vetették fel, akik úgy gondolták, hogy a feltámadás fölösleges, hiszen ők már birtokolják a magasabb rendű bölcsességet, amely szellemi-lelki emberekké teszi őket. (Nem a gnoszticizmusról van szó, hanem inkább egy hellenista-zsidó bölcsességi irányzatról.2) Pál azt adja tovább (paradi,domi), amit ő is kapott (átvett – paralamba,nw) – e fogalompár megfelel a rabbinikus Tóra-magyarázat áthagyományozására vonatkozó kifejezéseknek. Pál máshol is hivatkozik az 1 Kor-ban, hogy azt tanítja, amit ő is kapott (11,2: a korintusiak megtartották a hagyományokat, amelyeket Pál adott át nekik; a 11,23 szerint az utolsó vacsora hagyományát magától az Úrtól kapta). A levélben már körvonalazódik a hagyomány gondolata; a gondolatsor szerepe részben a tanítás megerősítése, részben pedig Pál apostoli tekintélyének legitimálása. A gondolat megismétlődik a 11. versben, így a 15,1-3a és 15,11 alkotják Pál evangéliumának keretét: 11
Mindegy tehát, hogy én vagy ők: ugyanazt hirdetjük, s így lettetek hívővé.
A jelen szakaszban Pál azt fejezi ki, hogy az ő tanítása összhangban áll a korabeli egyház, illetve a többi apostol tanításával. Ugyanazt hirdeti, amit azok, akik Jézust földi életében ismerték és feltámadása után találkoztak vele. A 15,3-5 egy Pált megelőző hagyományt használ fel. Erre utal több olyan kifejezés, amely máshol nem, vagy csak kivételesen fordul elő Pálnál: „a mi bűneinkért” (u`pe.r tw/n a`martiw/n h`mw/n), „az Írások szerint” (kata. ta.j grafa,j), a feltámadni ige passzív módja (evgh,gertai – feltámasztatott), a „harmadik napon” formula: (th/| h`me,ra| th/| tri,th|), a „megjelent” ige (w;fqh), amely a Pálnak tulajdonított levelek közül csak az 1Tim 3,16-ban jelenik még meg, ott is egy himnuszban, a „tizenkettő” kifejezés (dw,deka), miközben máshol Pálnál mindig az „apostolok” szerepel, valamint a versek könnyen megjegyezhető szerkezete. E szakasz szerkezete szimmetrikus, könnyen megjegyezhető, a 2x (3+1) sémára épül: hogy Krisztus o[ti Cristo,j meghalt avpe,qanen bűneinkért u`pe.r tw/n a`martiw/n h`mw/n az Írások szerint kata. ta.j grafa,j és hogy eltemették
kai. o[ti evta,fh
és feltámadt kai. o[ti evgh,gertai harmadnap th/| h`me,ra| th/| tri,th| az Írások szerint kata. ta.j grafa,j és megjelent (megláttatott) kai. o[ti w;fqh
1
L. erről Thorday A., Az első korintusi levél 7., 13., 15. fejezeteinek magyarázata, 23−47. Vö. J. Murphy-O’Connor, The First Letter to the Corinthians, in: R.E Brown, J. A Fitzmyer, R.E. Murphy (szerk.), The New Jerome Biblical Commentary, London, 1991, 801, 812. 2
1
Műfaja szerint, a fent említett okok miatt, őskeresztény hitvallás, amely egyúttal valószínűleg egy korai, a levél megírását (Kr.u. 54-57) megelőző igehirdető formulát tükröz. Hasonló szimmetrikus szerkezetet találunk a 15, 5, illetve 15,7-ben: Megjelent Azután megjelent Kéfának Jakabnak majd a tizenkettőnek majd az összes apostolnak
A két vers közötti párhuzam arról tanúskodik, hogy Pál két különböző hagyományt kapcsol össze. A „több mint ötszáz testvérnek” (6.v.) esetleg egy harmadik hagyomány. Magyarázat A Cristo,j Jézus messiási címe, amely fokozatosan, amint a névelő hiánya tanúsítja, mintegy személynévvé válik. Krisztus meghalt: a görög ige aoristos formája pontszerű cselekvést jelöl, egy konkrét múltbeli eseményre vonatkozik. A mi bűneinkért halt meg (u`pe,r – valakiért). Az ősegyház Jézus halálát a Szolga-énekek fényében értelmezi (Iz 53,5). Jézus, „aki bűnt nem ismert” (2Kor 5,21), a mi bűneinkért szenvedte a halált (vö. Róm 4,25; Gal 1,4). Kitekintés Jézus halálának értelmezéséhez figyelembe kell vennünk, hogy benne Istennek az ember iránti szeretete jelenik meg, mindaz, amit Isten kész megtenni az emberért – önmaga odaadása, kiüresítése (Fil 2,7). Jézus halála Istennek az emberhez hajló szeretetének legkézzelfoghatóbb kifejezése. Jézus tettében kifejezést nyer az ember Isten iránti szeretete is: a názáreti Jézus a végsőkig menően szereti Istent és hűséges marad küldetéséhez, akkor is ha ez az életébe kerül. Ugyanakkor Jézus halála a tanítványai iránti végsőkig menő szeretet jele (Jn 13,1; vö. Jn 15,13: „senkinek nincs nagyobb szeretete annál, aki életét odaadja barátaiért”). Jézusnak tehát nem azért „kellett” meghalnia, mintha Istennek szüksége lett kínjaira, nem mintha Istennek kedve telne az ember szenvedésében, vagy mintha nem tudna kiengesztelődni, ha az Istenember nem tenne eleget egy, az Isten fölött álló igazságosság elvárásainak. Jézus halála a végsőkig menő hűség, következetesség és szeretet kifejezése, Isten emberhez való kiengesztelő odafordulása, amely kiváltja az ember visszafordulását Istenhez, a kiengesztelődés tette. „Az Írások szerint” kifejezés arra utal, hogy mindez Isten terve szerint történt, s nem tekinthető a szerencsétlen véletlen játékának vagy a gonosz hatalmak győzelmének. Noha az 1Kor 15 nem tesz utalást arra, hogy milyen írásokra gondolt a korai egyház, de az evangéliumok szenvedéstörténete és az ApCsel alapján tudni lehet, hogy ezek az írások a Jahve Szolgájáról szóló énekek, különösen a negyedik, a „fájdalmak férfiáról” szóló szöveget (Iz 52,13–53,12) alkalmazzák Jézusra,3 valamint a 22. zsoltárt.4 Ez utóbbinak nagy szerepe volt Jézus szenvedésének értelmezésében és a szenvedéstörténet megfogalmazásában.5 Az eltemetés megerősíti a halál tényét, és egyúttal kiemeli a teljes reménytelenséget. Az elkeseredett emmauszi tanítványok is úgy gondolják, hogy a halálból nincs visszatérés: „Reméltük, 3
„A mi betegségeinket ő viselte, és a mi fájdalmainkat ő hordozta. A mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze, a mi békességünkért érte fenyítés, és az ő sebe által gyógyultunk meg. Kitépték az élők földjéről” (Iz 53,45.8). 4 „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? […] Aki csak lát, mind gúnyt űz belőlem: ’Az Úrban bízott, mentse meg őt, szabadítsa meg, ha kedve telik benne!’ […] Átlyuggatták kezemet és lábamat, megszámlálhatom minden csontomat. Elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek.” (Zsolt 22, 1a.8a.917c.19). L. még Thiselton, 1190. 5 A nagyfokú hasonlóság Jézus szenvedéstörténete és az idézett ószövetségi szövegek között nem jelenti azt, hogy Jézus szenvedése és halála valami előzetes, részleteiben meghatározott forgatókönyv szerint játszódott le. Jézus nem valamilyen színjáték főszereplője, amelyben az emberi szabadságnak semmi helye nem marad. Az evangéliumi passióelbeszélését Húsvét fényében írták meg, és az Írások beteljesüléseként értelmezték.
2
hogy ő szabadítja meg Izraelt, de már harmadnapja, hogy ezek történtek.” (Lk 24,21) Az eltemetés közlése ugyanakkor szorosan kapcsolódik az üres sírról való híradáshoz is.6 És feltámadt (evgh,gertai7- a párhuzamos helyek alapján passzív, tranzitív igealak, vagyis Isten cselekszi a feltámasztást (vö. 1Tessz 1,10; Róm 4,24; 8,11; 10,9; Gal 1,1; Kol 2,12; Ef 1,10; ApCsel 3,15; 4,10; 3,37). Jézus nem a földi életbe tér vissza, hiszen ő „többé nem hal meg” (Róm 6,9). A harmadik nap Pálnál csak itt szerepel, de Máté és Lukács következetesen használják (Mt 16,21; 17,23; 20,19; Lk 9,22; Lk 11,30; 18,33; 24,7.46; ApCsel 10,40). A harmadik nap fontos szimbolikus szentírási fogalom. A harmadik nap a jelentős fordulat időpontja, sok esetben a halál és az élet találkozása. Ábrahám a harmadik nap látja meg Mórijja hegyét, ahol Izsákot fel kell áldoznia (Ter 22,4), de ahol isteni beavatkozásra fiát visszakapja. A pusztai vándorlás alatt, a halálveszélyt jelentő három napos szomjazás után jut el a vándorló nép a keserű vizek forrásához, amelyből, a Mózes által bedobott fadarab hatására édes víz lesz, és így életben maradhatnak (Kiv 15,22-25). Isten a harmadik napon jelenik meg a Sínai hegyen, hogy népével találkozzon, és kinyilatkoztatást adjon (Kiv 19,16, vö. 19,11). Jónás a harmadik napon szabadul a hal gyomrából, amely az előző zsoltár alapján az alvilág szimbóluma. Ezt a képet az evangélium Jézus halálára és feltámadására vonatkoztatja (vö. Mt 12,40; Mk 8,12). Látható, hogy a harmadik nap nem annyira kronológiai adat, hanem annak szimbolikus kifejezője, hogy Isten közbelépése következtében fontos fordulat áll be, és Jézus legyőzi a halált. „Az Írások szerint” – a legjelentősebb ószövetségi szakasz, amely a harmadik napon való feltámadásról szól, Ózeásnál található: a LXX szerint „két nap múlva meggyógyít, harmadnapra feltámaszt bennünket, és élünk majd előtte” (Óz 6,2).8 Az ÚSZ nem idézi egyszer sem. Az evangéliumok Jónás történetében látják Jézus harmadik napon való feltámadásának előképét. „És megjelent” (3+1). Az „látni” (o`ra,w) ige aorisztosz passzív (w;fqh) formájának jelentése „láthatóvá tette magát”, „megláttatta magát”. Nemcsak a feltámadás tényének megerősítéséről van szó. Ugyanezt a kifejezést használja a LXX Isten megjelenéseire. Így láttatja meg magát Isten Ábrahámmal, Jákobbal, Mózessel. Így jelenik meg Mózes és Illés a színeváltozáskor, az angyal Zakariásnak, illetve Jézusnak a Getszemáni kertben. Isten kezdeményez, kapcsolatot teremt az ember világával, feltárja magát választottainak. Itt Krisztus az, aki kezdeményez. Az evangéliumi beszámolók szerint a jelenések nem az ellenfelek meggyőzését szolgálják. A Feltámadott jelenéseiben világos, hogy Isten jeladásai csak a hit nyitottságában lesznek az ember számára hozzáférhetővé. Az emmauszi tanítványok és a magdalai Mária a közelükben levő Krisztust csak akkor ismerik fel, amikor a hit látása ezt lehetővé teszi. Jézusnak a gazdag emberről és a szegény Lázárról szóló példabeszédében Ábrahám azt mondja: „Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem fognak hinni” (Lk 16,3; ebben a kijelentésben valószínű az ősegyház meggyőződése tükröződik.) A megláttatás, a „látni” ige használata ellenére, nem a fizikai látásra vonatkozik. Jézus szellemi teste (sw/ma pneumatiko,n) csak természetfölötti tapasztalatban lesz megközelíthető. Ezért nem beszélhetünk szoros értelemben vett történeti tényről, mivel Jézus nem e fizikai világba tért vissza. Ez azonban azt jelenti, hogy a feltámadás a történelmen túl van, nem pedig azt, hogy történelmietlen. 5
Megjelent Kéfának, majd a tizenkettőnek Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg, ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak. 7 Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak. 8 Utánuk pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is. 6
6
Thorday A., 29. Szabó M.- Tarjányi B., Az Újszövetség görög nyelve, in Thorday, 30. 8 u`gia,sei h`ma/j meta. du,o h`me,raj evn th/| h`me,ra| th/| tri,th| avnasthso,meqa kai. zhso,meqa evnw,pion auvtou/ 7
3
Az 5-8. vers szintén a korai hagyományhoz tartozik. A feltámadt Krisztus tanúit sorolja fel. Két listát találunk (Péter és a tizenkettő, Jakab és az összes apostol), amelyet az ötszáz testvérről szóló hagyomány kapcsol össze. (Ez utóbbiról nincs más beszámoló). A tanúk felsorolása, és annak kiemelése, hogy közülük néhányan még élnek, a korintusiak megerősítését szolgálja. Kéfa: Pál mindig Kéfának (azaz Péternek) nevezi Simont, tehát azt a nevet használja, amelyet a szinoptikusok szerint Jézus adott neki a fülöp-cezareai vallomása után. Szinte valamennyi szentírási hagyomány szerint Jézus Péternek jelent meg elsőként az apostolok közül. A „tizenkettő” Jézus feltámadásakor, Júdás halálát követően, tulajdonképpen csak tizenegy tanítványt számlál, de a kifejezés rögzülése a csoport jelentőségét emeli ki. (Pál máshol nem használja, hanem mindig apostolokról beszél.) Joachim Jeremias szerint az ötszáz testvérnek való megjelenés, valamint a pünkösdi eseményről szóló elbeszélés ugyanazon hagyomány kétféle változata lenne. Jeremias azzal érvel, hogy a János-evangélium szerint a Lélek kiárasztása összefügg Krisztus feltámadásával (Jn 20,22), az említett esemény pedig nagyon hasonlít az ApCsel 2,1-13-ban leírt pünkösdi történésekhez9. Mások ezt a nézetet kétségbe vonják.10 Jakab nem a Zebedeus-fiak egyike. Pál a Gal 1, 19-ben „az Úr testvérének” nevezi. Talán Jakab, Alfeus fiáról van szó, vagy olyan tanítványról, aki nem tartozott a tizenkettő közé. Ez utóbbit tartják valószínűbbnek, s ez megmagyarázná, miért fontos Pálnak megemlíteni őt, hiszen ebben az esetben olyan valakiről lenne szó, aki szintén nem volt szoros értelembe vett apostol, ahogy Pál sem. Az Újszövetség nem szól más helyen erről a jelenésről, de megemlíti az apokríf Zsidóevangélium. Pál párhuzamba állítja Kéfát és Jakabot, valamint a tizenkettőt és az apostolokat. Ez utóbbi talán tágabb fogalom, mert Pál magát is, meg másokat is apostolnak tekint/nevez, nemcsak a tizenkettőt. Pál csak a kora nézete szerint hitelre méltó tanúkat említi, ezért hallgat az asszonyokról. A szinoptikusok szerint azonban Jézus először a hozzá mindvégig hű asszonyoknak jelenik meg.11 A tanúk sorában az utolsó maga Pál apostol. 8
Utánuk pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is. 9 Én ugyanis az utolsó vagyok az apostolok közt, s arra sem méltó, hogy apostolnak hívjanak, hiszen üldöztem az Isten egyházát. 10 De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, s rám árasztott kegyelme nem maradt bennem hatástalan. Többet dolgoztam mindegyiküknél, igaz ugyan, hogy nem én, hanem az Isten kegyelme, amely velem van.
A 10b v. hangvétele polémikus. Az „elvetélt/torzszülött” lekicsinylő megnevezést talán azért használja, mert kezdetben Krisztus ügye ellen harcolt. Más nézet szerint a kifejezés ellenségei megbélyegző szavaira utal (vö. 2 Kor 10, 10).12 Pál kijelentésében az is láthatóvá válik, mi történik az emberrel, ha Krisztussal találkozik. A fejezet második részében (12-19 vv.) Pál a feltámadás valóságáról ír, polémikus stílusban. Pál érvelése talán meglepő. Nem bizonyítja Krisztus feltámadását, hanem abból indul ki, hogy Krisztus feltámadása vitathatatlan tény, amit a korintusiak sem vonnak kétségbe. Éppen ezért biztos, hogy Istennek van hatalma a halottakat feltámasztani. Márknál Jézus, a szadduceusok beugrató, a feltámadás képtelenségét sugalló kérdésére válaszolva arra hivatkozik, hogy a feltámadást tagadók azért tévednek, mert nem ismerik Isten hatalmát (Mk 12, 18-27). A feltámadás tehát Isten hatalmának jele. 9
J. Jeremias, New Testament Theology, London, 1981, 307-308. Murphy-O’Connor, 812. 11 Jeremias hitelesnek tekinti a nőknek való megjelenést, tekintettel az evangéliumok azon megjegyzésére, hogy a tanítványok nem hittek az ő szavuknak (Lk 24,10 sk. 22-24, Mk 16,10 sk.). New Testament Theology, 306 (A történeti Jézus kutatás egyik kritériuma, hogy azok a beszámolók, amelyek rossz fényt vetnek a tanítványokra, vagy nehézséget okoznak a Jézus-képpel kapcsolatban, nagy valószínűséggel hitelesek, mert könnyebb elképzelni, hogy az evangélista kihagyna ilyen részleteket, semmint hogy azokat kitalálná.) 12 Murphy-O’Connor, 812. 10
4
Az apostol a 12-13, illetve a 14-16. vv.-ben, abból indul ki, amit a korintusiak elfogadnak, Krisztus feltámadásából, és szembeállítja azzal, amit tagadnak, a holtak feltámadásával. Rámutat arra, hogy amennyiben a holtaknak nincs feltámadása (avna,stasij nekrw/n ouvk e;stin), ebből az következik, hogy a holtak feltámadásának előzménye és feltétele, Krisztus feltámadása, amit ők tulajdonképpen elfogadnak, sem lehet igaz. Tehát képtelenség, amit a korintusiak közül némelyek állítanak, hogy nincs feltámadás. A két párhuzamos érvelés chiastikus szerkezetű. hirdetjük, hogy Krisztus feltámadt a halálból némelyek közületek: nincs feltámadás,
Ha nincs feltámadás akkor Krisztus sem támadt fel
Ha Krisztus nem támadt fel,
Ha a halottak nem támadnak fel,
(következmények: )
(következmények:) akkor Krisztus sem támadt fel
hiábavaló a mi tanításunk hiábavaló a ti hitetek, Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert azt tanúsítjuk, hogy Krisztust feltámasztotta holott nem támasztotta fel
semmit sem ér a hitetek, mert még mindig bűneitekben vagytok azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el
ha a halottak nem támadnak fel. 19
Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk.
A Krisztus feltámadásáról szóló híradásnak egzisztenciális jelentősége van. Az „együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk” valószínű az Iz 22,13-ból származik. 20
De Krisztus feltámadt a halálból elsőként a halottak közül. (mint az elszenderültek zsengéje)
Krisztus a feltámadottak „zsengéje”, vagyis ő az első a feltámadásra várók sorában. Feltámadása tehát a többi ember feltámadásának reményét erősíti meg. A 20-28 vv-ben az apostol párhuzamba állítja Krisztus sorsát és a mi sorsunkat. Az általa kedvelt Ádám-Krisztus ellentétes párhuzamot használja (vö. Róm 5,12-21). Az összehasonlítás alapja, hogy emberi természetünk szerint Ádámhoz tartozunk, de a megváltás révén Krisztushoz. Ádám a bűn és halál szerzője, Krisztus pedig a szabadulás és az élet ajándékozója. 21
Mivel egy ember idézte elő a halált, a halottak is egy ember révén támadnak fel. ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre is kel.
22
Amint
Pál a következőkben (23-28. vv) az eszkatológikus események sorrendjét mondja el. 23
Mindenki, amikor sorra kerül: először Krisztus, majd az ő eljövetelekor mindnyájan, akik Krisztushoz tartoznak. 24 Azután következik a vég, amikor is (Krisztus) átadja az Istennek, az Atyának az uralmat, miután minden felsőbbséget, hatalmat és erőt megsemmisített. 25 Addig kell ugyanis uralkodnia, amíg ellenségeit mind lába alá nem veti. 26 Utolsó ellenségként a halál semmisül meg, hiszen „mindent lába alá vetett”(Zsolt 8, 7, vö. Zsolt 110, 1). 27 Amikor arról van szó, hogy minden alá van neki vetve, természetesen kivétel az, aki mindent alávetett neki. 28 S ha majd minden alá lesz neki vetve, maga a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben.
A szakasz azt a kora keresztény elgondolást tükrözi, miszerint feltámadásnak rendje, hierarchiája van: elsőként azok támadnak fel, akik a legközelebb állnak Krisztushoz. Ez a gondolat
5
később még egyértelműbb a Jel 20-ban, amely szerint két feltámadás van; az elsőben azok részesülnek, akik rendkívül hűségesek voltak Krisztushoz, elsősorban a vértanúk. A 29-32. vv.-ben két újabb érvet hoz a feltámadás mellett. 29
Különben mi értelme van annak, hogy a halottakért megkeresztelkednek? Ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel, miért keresztelkednek meg értük? 30
Miért tesszük ki mi is magunkat szüntelenül veszélynek? 31 Mindennap készen vagyok meghalni, hiszen büszkeségem vagytok, testvérek, Urunkban, Jézus Krisztusban. 32 Mit használ nekem, hogy Efezusban - emberi módon szólva - vadállatokkal küzdöttem?
Az első érv értelmezése vitatott. Arról van szó, hogy gyakorlatban lett volna a keresztség nélkül elhunytakért megkeresztelkedni? Vagy inkább arról, hogy a Krisztusban elhunytak sírjánál keresztelkedtek meg? (a halottak fölött/ u`per). Noha az első elgondolást egyes kommentátorok kétségesnek tartják, mert teológiailag nehézséget látnak egy ilyen gyakorlatban, mégis ez tűnik valószínűbbnek. A tény, hogy Pál említést tesz egy ilyen gyakorlatról, nem jelenti azt, hogy helyesnek is tekinti. Neki itt az a fontos, hogy rámutasson, a korintusiak gyakorlata is alátámasztja, hogy a halottaknak fel kell támadniuk. Egyébként ugyanis érvénytelen lenne a halottakért való keresztség, ha nem támadnak fel. A második érv Pál önfeláldozó szolgálatával, igehirdető misszióval járó szenvedésével kapcsolatos. A negyedik rész (15, 33-49) a diatribé stílusában, a feltámadt test tulajdonságairól szól. 35
De - kérdezhetné valaki - hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jönnek majd elő?
Anélkül, hogy megfejtené a titkot, Pál mindenki számára hozzáférhető, a természetből vett képekkel szemlélteti a legnehezebb kérdést – a feltámadt test valóságát, földi testünkkel való azonosságát és másságát. Ilyen a mag kicsírázása és egy új növény keletkezése, amely fejlettebb, mint a mag önmagában, más is, de mégis a maggal, természete szerint, azonos. A kép azt is kifejezi, hogy a feltámadás feltétele a halál (36.v). 36
Ostoba! Amit elvetsz, nem hajt csírát, hacsak el nem rothad. 37Amit elvetsz, még nem növény, az csak azután fejlődik, hanem puszta mag, például búzaszem vagy más egyéb. 38 Isten testet ad neki tetszése szerint, minden magnak neki megfelelő testet.
A növény az Isten által meghatározott alakot ölti, az ő hatalma szerint, és senki nem tudná, a mag alakjából előre megjósolni. 39
Nem minden test egyforma, hanem más az emberé, más az állaté, más a madáré, más a halé. 40 S van égi test meg földi test, de másként ragyog az égi, másként a földi. 41 Más a Nap ragyogása, más a Hold fényessége, más a csillagok tündöklése, sőt az egyik csillag fénye is különbözik a másikétól.
Maga a test szó többféle értelmet hordoz, tehát analóg fogalom (emberi test, állat teste, égitest). Hasonlóképpen a feltámadt test is rendelkezhet a fizikai testétől eltérő tulajdonságokkal. A hasonlatban három alapvető tényről van szó: az egész ember feltámad, a feltámadt ember korábbi önmagával azonos, és mégis sokkal több, illetve egészen más. A Szentírás, amikor testről, vagy testről és vérről beszél, mindig az egész emberre gondol. Az ember egy és egységes, testével, szellemével együtt ember. Tehát ahhoz, hogy valóban emberként létezzünk, testi mivoltunk nélkülözhetetlen. Ez a testi valóság ugyanakkor új minőséggel rendelkezik, ezért Pál szellemi testnek nevezi (sw/ma pneumatiko,n). Nem lehet megmondani, hogy ez konkrétan mit jelent, legfennebb azt, hogy több. Az ellentétes párhuzamok sejtetnek meg valamit:
6
42
Ilyen a halottak feltámadása is. Romlásra vetik el - romlatlannak támad föl. 43 Dicstelenül vetik el - dicsőségben támad föl. Erőtlenségben vetik el - erőben támad föl. 44 Érzéki testet vetnek el - szellemi test támad föl. Ha van érzéki test, van szellemi is.
Az evangéliumok beszámolói azt érzékeltetik, hogy a szellemi testnek (sw/ma pneumatiko,n) olyan képességei vannak, amelyekkel az érzéki test (sw/ma yuciko,n) nem rendelkezik. A feltámadt Jézus számára megszűnnek a tér és idő jelentette korlátok, jelenlétét akkor teszi érzékelhetővé, amikor ő akarja. Ennél sokkal fontosabb az önazonosság megmaradása. A János-evangéliumban van két nagyon kifejező találkozástörténet a Feltámadottal. Az egyik (az evangélium egy későbbi lezárásának része), arról szól, hogy Jézus megjelent a tanítványoknak, a Genezáreti tónál, de a virradatkor a parton álló Jézusról „a tanítványok nem tudták, hogy ő az” (Jn 21,4). Amikor szavának engedelmeskedve, az éjszakai hiábavaló fáradozás után, kihúzzák a tömérdek hal miatt szakadozó hálót, a szeretett tanítvány az, aki felismeri, hogy „Az Úr az!” (21,7), bár a látási viszonyok nem változtak jelentősen. Ebben az elbeszélésben van egy érdekes kijelentés: „A tanítványok közül senki sem merte őt kérdezni: ’Ki vagy te?’ Tudták ugyanis, hogy az Úr az.”(21,12) Az azonosság és a másság titokzatos feszültsége tükrözödik ebben a mondatban. Az jelenik meg a tanítványoknak, akit jól ismernek, aki úgy viselkedik, ahogy megszokták tőle, a reménytelennek látszó helyzetben segít rajtuk (Lukács a galileai működés kapcsán számol be egy hasonló esetről, Lk 5,1-11). Mégis valami titokzatosság veszi körül ezt az ismerős Ismeretlent. A másik, ehhez bizonyos szempontból hasonló eset Jézus megjelenése a sírnál síró magdalai Máriának (Jn 20,11-18). Mária „hátrafordult, és látta Jézust, hogy ott áll, de nem tudta, hogy Jézus az”. A Feltámadott felismerése akkor történik meg, amikor ő „megláttatja” magát, ismerős tapasztalatot idéz fel: megszólítja. Ehhez hasonló az emmauszi tanítványok felismerése, amikor Jézus megtöri a kenyeret (Lk 24,30-31). Mindannyiszor Jézus kezdeményez. A halászoknak halat ad. A hozzá hűséges nőt nevén szólítja. A tanítványoknak megtöri a kenyeret. Mindannyiszor úgy cselekszik, ahogy egyedül ő szokott, hiszen félreismerhetetlen a segítés módja, a megszólítás, a hang színe. És minden esetben az ismeri fel Jézust, aki őt nagyon szereti, aki valamilyen mélyebb kapcsolatban van vele. Ezek a szentírási részek azért is fontosak, mert jelzik, hogy emberi kapcsolataink nem szűnnek meg az „odaátban”, hiszen megmarad a személy önazonossága, legmélyebb, egyedi valósága és kapcsolatteremtő képessége. Az 51-53 vv-ben említett titok arra utal, hogy Pál, a levél megírása idejében közelinek remélte a parúziát. Ugyanakkor arról is meg volt győződve, hogy elhunytak és átváltozók ugyanabban a sorsban fognak részesedni. 54
Amikor a romlandó magára ölti a romlatlanságot, a halandó a halhatatlanságot, akkor teljesedik az Írás szava: A győzelem elnyelte a halált.13 55 Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod? 56 A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De legyen hála Istennek, mert ő győzelemre segít minket, Jézus Krisztus, a mi Urunk által.
Krisztus, feltámadva legyőzte a bűnt és a halált (54-56). Ez a tudat erőt ad a szolgálathoz: 58
Legyetek tehát állhatatosak és kitartók, szeretett testvéreim! Tegyetek mindig minél többet az Úr ügyéért, hiszen tudjátok, hogy az Úr ügyében való fáradozástok nem hiábavaló.
13
Hozzávetőlegesen idézi Iz 25,8-at és Óz 13,14-et.
7
