Bánffy Miklós: Tanrihauser és a kis princessz

Bánffy Miklós: Tanrihauser és a kis princessz

Megragadta a karját és előrevonta az egyik lámpa alá. Ott hosszú ujjaival az állát fölemelve, szakértő szemmel nézte meg. — »De hiszen te nagyon csinos vagy kisleány« — szólt most jóságosan pártoló mosollyal az asszony, — »igazán nagyon! Belő­ led még lesz valami, — én mondom, én pedig értek hozzá!« A férfi közbeszólt. Kissé szenvedélyesen beszélt, Mimi előtt is­ meretlen nyelven, az itteniek nyelvén. Ügy hangzott, mintha magya­ rázna, mintha tiltakozna. Az asszony csak mosolygott a beszédhez, végül megszakította olaszul: — »Ugyan ne beszélj annyit, a nők mind egyformák!« — és miközben beljebb vezetve Mimit, maga mellé ültette a divánra, — tán hogy elvágja a további vitát, — azt kérdezte a lánytól: — »Vacsoráltál-e már, kisleány? Ugye nem? — Ö mia poveretta! — Ő sze' génykém, milyen éhes lehetsz! Rögtön hozatok neked valamit; mi ugyan már ettünk, de valami mégis csak akad.« Fölállt újra és tapsolt. Hármat tapsolt szépformájú és ápolt, de nem túlságosan tiszta kezeivel. Az oldalajtó kinyílt. Tömzsi fiatal nő kukkantott be rajta; va­ dul kifestett arca és boglyaszerű fekete haja volt. Valami ingforma ruhát viselt, amin óriási bazsarózsák ragyogtak tarkán. — A házi­ asszony rendelkezett. — »Si, si madama.* — válaszolt a bazsarózsás, és elbámulván Mimin, csak akkor ment el, mikor az asszony másodszor is reászólt, akkor is csak habozva. Az asszony pillanatig visszanézett, aztán ő is kiment a kisajtón. Mimi egyedül maradt, mert már a zenész sem volt ott. Már ak­ kor ment ki haragos arccal a szabadba, mikor az a bazsarózsás nő­ személy megjelent. Az egyik szemközti ablakajtón lépett ki, amilyen három nyílik a pamlaggal szemben levő falból. Ott állt a küszöbön a közbülsőben és kinézett a sötétségbe. Mimi csak most ocsúdott föl abból a sok váratlan benyomás­ ból, ami olyan viharszerű gyorsasággal meglepte, mióta bejött. Körülnézett. Milyen furcsa itt minden! A hosszú fal mentén, a kerevet pár­ nái fölött végtől végig rámázatlan nagy tükrök; üvegjükre valami kontár festő almavirágot festett és itt-ott egy két fecskét. A túlsó ablakközökben is ilyen tükör. Egyiknél áll az öreg zongora. Hatal­ mas hangszer a legnagyobbakból, olyan amit hangversenykor lát csak az ember. Ütött-kopott a fája, tán sok minden sorsváltozást ért meg. Előtte padocska megszürkült deszkából. Három villany­ körte lóg le a menyezetről olyan kicsi pléhtányér fényvetővel, ami-, lyent szegényes konyhában hasznainak. A pléhtányerokra azonban itt rózsaszín selyempapírból függönyt szabtak, amitől csak magok alá világítanak és a szoba pirosas homályban úszik. Meglepő volt mindez a kis Mimi számára. 401

Bánffy Miklós: Tannháuser és a kis princessz

De a legmeglepőbb a szobának a szaga. Nehéz illattal van tele; valami csodásan fűszeres, zsályaszerű illat ez, amibe mintha élő­ testek gőzölgése is vegyülne. Nem kellemetlen, csak édeskés és szo­ katlan. Minden ilyen szagú itt; a párna, amihez támaszkodott, az elfakult kreton-szövet, hol a kezét nyugtatta; az a kis bambusznád asztalka is, amilyenből több van itt szanaszét, de egyik éppen ott előtte áll. A levegő is telítve van ezzel, bár a három nyitott ablak­ ajtóból friss éjjeli szellő árad be, magával hozva a tenger frissítő lehelletét és orgonaillatot a kertből. A három papírszoknyás lámpa lassan ing, mikor néha erőseb­ ben áramlik be a szél. A háziasszony visszajött, vele az előbbi leányzó, aki tálcán a vacsorát, és egy másik egészen hasonló nő, aki tágtorkú nagy üveg­ palackot hozott. Ezeket lerakták a, kisasztalra. De miután lerakták, ott maradtak állva és kíváncsian bámulták Mimit. Csak mikor az asszony rájuk szólt, akkor mentek ki egymást lökdösve és visszavissza nézve még az ajtónyílásból is. Ujabb parancsra is csak ne­ hezen távoztak. — »Fogj hozzá kedves! — Egyszerű ételek, de jószíwel ad­ juk ...« — így kínálta a háziasszony Mimit és gazdagajkú karma­ zsin szájával reámosolygott: — »És bort is kell innod, hiszen elfá­ radtál.* — »Inkább vizet kérnék, én bort nem igen szoktam ...« — »A víz itt nem jó, a borunk pedig nem erős és meglátod ki­ tűnően oltja a szomjat.« — Mindjárt töltött is egy jókora pohár­ ral, aztán leült Mimi mellé. Sárga sáfrános rizottó volt a tálcán, más tányéron vékony mortadella szeletek és kicsi csészében cukrozott déligyümölcs. Mimi hozzáfogott. Kitűnő minden. Mimi csak most jött reá, hogy milyen éhes, és jóízűen evett. — Csak az a furcsa illat zavarta kissé, amit nem csupán a mellette ülő asszonyon, de késen, villán, poháron és szalvétán, mindenen érzett. — Mégis jólesett az étel és azt a nagy pohár vastag fekete bort is megitta; fanyarságát üdítőnek találta, tán mert annyira szomjas volt. Az aranyhajú nő anyáskodva szolgálta ki és jósággal mosoly­ gott reá. Már majdnem bevégezte vacsoráját a lány, mikor az asszony körülnézett és meglátta a zongoristát az ajtónyílásban odakünn. Reákiáltott: — »Hát te, miért mentél ki? És egyáltalán miért hagy­ tad egyedül ezt a csinos leánykát, mikor én kimentem? — őh te bo­ lond! Azt hiszed tán, hogy én féltékeny lehetnék reá? Nevetséges!« — és itt buján, élettudóan kacagott, kacagásából sok évek együtt­ élése is kicsendült: — »Igazán ismerhetnél már erről az oldalam­ ról, én mindig pártoltam a mások szerelmét is ...!« —> Reámosoly402

Bánffy Miklós: Tanrihauser és a kis princesss gott Mimire, mintha neki szólt volna az utolsó mondat, aztán ismét a férfihez: — »Na gyere, zongorázz valamit nekik Már az első szavaknál a zenész megfordult és lassan visszajött. Az arca húzott és szomorú. Csak most látta meg Mimi, hogy fülét is elfedő hullámos barna hajában mennyi ezüstszál van és halánté­ kain majdnem egészen ősz. Mély csalódott ránc, a járomcsonttól indulva le, árkolja végig az orcáját. Ahogy ott túl kinyitotta a zongorát és leült elébe, abban valami szolgai engedelmesség volt. Fáradtnak látszott és kopottnak, nem többé az a parancsoló dalia, akinek Mimi érezte, mikor mellette járt a vaksötét estében, mikor olyan fiatal erővel ölelte magához ez az ismeretlen. Érdekes az arca most is: éles az orr, szenvedélyes a száj, de fekete szemöldöke alatt a mélyenülő szürke szem néma bánattal és lemondóan tekint maga elé. — Nem idős ember, mégis majdnem öregnek hat, mint akit megtört az élet. Prélüdözve halk futamokat játszott, simán szaladó pehely­ könnyű hangsorokat, egy-egy akkordot itt-ott megütve és ismét meg­ bontva. Néhol váratlan átmenetek vittek más hangnembe át, újra és újra kettétörve a dallamot. Mimi fölfigyelt. Ez szép és finom! — gondolta, — és tökéletes a játékmodora. Vájjon miibe kezd a prélüdözés után? Az asszony azonban felkelt és átment a zongorához. Annak haj­ tásába beleállva reádűlt, szembe a zongorázóval. Abban a mozdu­ latban, mellyel odahajtotta hosszú termetét és kormozott szempillái közül a férfi arcába nézett, régi megszokást érzett Mimi, sok-sok év megszokását, — bizonyára így hallgatta mindig, amikor játszik neki ez az ember. Milyen királynői termete van! — Mint valami görög szobor, :— nem az a korai stílusú, az a szigorú és kissé száraz, hanem gazdag gömbölyű idomok, amilyenek a klasszikus kor szobrai, a Milói Vé­ nusz vagy a Samothrakei Niké. Jól rajzolja hosszú tagjait leomló pongyolája. Arany damasztból van és itt-ott fénylik rajta egy-egy elszabadult ércszál, nyilván régi és vedlett, elkopott a sok viseléstől, mégis így, a derengő szoba rózsaszín fényében, ezek az apró tün­ döklések, ahogy végigszórnak rajta villogó pihéket, mintha szebbé és tán valótlanabbá tennék az alakját. A ruha kissé megnyílva a nyakán. Az is telt és ilyen az arca is; kerek áll, keskeny rövid orr, és a szeme talán zöld. Valamikor bizonyára nagyon szép lehetett. Gyönyörű fej, bár korántsem fiatal. Erősen van pingálva, kissé durván, a száján vastag festék, a szemei körül is, — ott vérvörös, itt indigókék, — mégis apró ráncokat sejt az ember a halántéka körül és a szemgödörben. Nyilván a haját is festi, azért olyan egyformán sárga. Mégis gyönyörű még mindig és egész lényéből valami kéjes pazarság á r a d . . .

403

Bánffy Miklós: Tannhauser és a kis princessz — » Játssz valami igazit!« — szólalt meg az asszony, — vala­ mit amit szeretek. Játszd a Mosoly országából: — »Vágyom egy nő után...« A férfi egy pillanatig fölnézett reá. — Vájjon lázadozott-e? — Aztán ismét lehajtotta a fejét, és nekifogott a dalnak, összeszorí­ tott ajakkal. Eljátszta. Utánna a Víg özvegyből a Pa viliont, a tWalse Bleu«-t, egy régi keringőt, még másokat is, amit Mimi nem ismert. Odakünn az oldalajtó mögül leányhangok kísérték ezeket a da­ lokat és néha belekacagtak élesen. Majd hirtelen kinyílt az oldal­ ajtó és azon ezek a lányzók táncoltak be egymásba fogózkodva vagy egyedül forogva a parketten. Nem csak az a kettő, aki az ételt hozta, hanem több; öt-hat, mind olyan tulitarka ruhákban, mint az a bazsarózsás, mind olyan vadul kifestve is és mind olyan vaskosak is. Ott pörögtek, dobogtak végig a szobán, miközben Mimire sandítot­ tak vigyorogva. — A zenész azonban, mihelyt észrevette őket, meg­ állt a játékkal. Fölnézett az aranyhajúra. A nézése komoly és ha­ ragos. Az asszony kissé megvetőleg vont vállat, mégis kiparancsolta ezeket a nőszemélyeket: — »Többet ne jöjjetek ide«! — és intett, hogy menjenek. Mikor ezek kikotródtak, újra megindult a muzsika. Talán a Tosti-féle Serenatáyal. Talán az, talán más. Mindég ez az érzelgős muzsika. Mimi azon­ ban most nem találta olyan émelyítőnek, mint máskor. Ide mintha illett volna ez a cukros zene vagy tán nagyon álmos kezdett lenni a megivott bortól. Ültében hátradőlve behunyta a szemét. Mielőtt egészen elaludt, úgy rémlett neki, hogy azok a kíváncsi nőszemélyek most a szembenlévő ajtóból bámészkodnak reá, sugdosódnak és talán ujjal mutatnak feléje, de mindez bizonytalan m a r a d t . . . Mert mint valami sötét függöny, ami lassacskán összecsukódik, Mimit végleg elnyomta az álom. Később, talán nagyon sokkal később ébredt föl. Az öntudata nem azonnal jött vissza, hanem fokonként. Eltar­ tott öt-tíz percet míg magához tért. Elsőben mintha csak messziről hallana zenét; majd erősödött a muzsika, valóban itt van közel, bár még azt hitte, hogy csak álmá­ ban hallja. Aztán világosságot érzett lecsukott szemhéjjai mögött és mikor felnyitotta őket, látta, hogy a szemközti ajtóablakokból tündöklő holdfény ömlik be hosszú kévékben. A díván szélét is már elérte. A divánt, amin ő fekszik. Valaki nyilván lefektette — hiszen emlékezett, hogy ülve aludt el, — valaki gondoskodott róla, bizo­ nyára a háziasszony, ő tett párnákat a feje alá és betakarta kendő404

Bánffy Miklós: Tannháuser és a kis princessz

vei. Még párnába süllyedt arccal nézett körül. Csodálkozott, — hol van ő most?! — és a tegnapi est emléke csak bizonytalanul tért vissza. Alig ismerte meg a szobát. Most teljesen sötét és egészen más. A lámpákat eloltották. Mindenütt sötétség, koromsötétség, mely határtalanul naggyá teszi, óriás teremmé változtatja és ebbe három szivárványszélű nyílegyenes fehér fénysáv lövell szélesen, mitől elködösödik minden, ami kívül marad rajta. * Mimi meglepődve emelkedik fel. A zenész most is ott ül a zongora előtt, de most egyedül van. Feje és válla feketén rajzolódik bele a tündöklésbe, mintha körül volna öntve vüágossággal, ezüstös párában lebegne, mintha' úszna a fényárban, mintha valótlan volna 5 is akár egy jelenés. És zongorázik. Hatalmasul zongorázik. De más az, amit most játszik, nem ér­ zelgős tánczene többé, hanem diadalmas, kegyetlen, és újszerű mu­ zsika. Széles dallamok születnek az ujjai alatt, odalenn mély döngésű komor tétel indul az alsó regiszterekből, mintha ott orgona adná vagy oboák búgnának és a tétel fölhalad csillogó nyugtalansá­ gok zavargása között kettétörve útközben, újra összeigazodva, összeigazodva csak azért, hogy újra eltörjön, míg odafenn lázongó akkordokban ömlik széjjel, akár sziklafalon a fölcsapó hab, — visszacsurogva sok csillogó hangok széjjelszórt zuhatagában, hogy újra megszülessen, újra nekiinduljon, kétségbeesett daccal, — kissé másképpen, kissé más változatban, — azonosban mégis, folyton gazdagodva, nőve, erősödve folyton... mintha nem birná elég szilajul elharsogni azt a lázadozó szenvedélyt, azt a meghasonlást, ami benne tombol és amit kétségbeesett haraggal kell reá üvölteni az egész világra... Mimit megigézte a zene. Fölkelt és belépett a holdsugárba, mely átvezette az ablakhoz, fokonként fölhaladva rajta, föl a lábán, szoknyáján, föl a derekán, míg az arcát elérte és egész lényét bűbájjal töltötte meg. Mint az alvajáró, úgy ment. Mikor odaért, a művész háta mögé kerülve, rajtatúl meghúzódott a zongorázó padon. Á zene boszorkányos hálója fogta körül az ő leáhylelkét és ra­ bulejtette egész valóját. — Előbb magábaomolva ült, mintha alig bírná el annak a tragédiának a terhét, amit ez az elkárhozott muzsika harsog feléje. — Lassacskán kiegyenesedett. A férfi arcáfia nézett. A holdsugár elsimította a redőit, — visszavarázsolta fiatallá! Most olyan lett, amilyennek a leány elképzelte, mikor csak az árny­ képét látta a csillagos ég előtt, őszült halántéka, hajának szétszórt ezüst szálai is, mintha villamos feszültségtől fehér izzásban égné­ nek, mintha a lelkében égő pokol tüzesítené őket. 405

Bánffy Miklós: Tannhauser és a kis princessz Duzzadó ajkai kissé nyitva és tágult szemében titkos csiilanások. Most azonban, mióta a lányka odaült, aprádonként lehalkult a zene; fokonként csituló piánók, majd pianissimók békitgették a lá­ zadó főtémát, suhantak végig a billentyűkön, simogató, zsongító hangsorok, melyek reménységről suttogtak, nyugalomról és talán boldogságról is, míg végtére, a legfölső oktávaig fölhaladva az utolsó leheüetkönnyű akkord kicsendült örömváró bizalommal... Mimi úgy érezte, hogy ő hozta ezt a reményt, ezt a megváltást, ő oldotta föl az átokterhes dallamot, ami most átfestett halovány mosolyba. — Még rezgett talán a fölbontott akkord legutolsó csengettyüvékony hangja, vagy csak a lány hallotta még, mikor ő közel­ csúszott a férfi vállához, csöndesen átölelte és visszahajtott fejjel a szájával kínálta meg. Természetes, magátólértetődő mozdulat volt. Másként nem is lehetett. Más, mint ez a csók, az az áldozatkész, mindentigérő csók nem zárhatta le azt a harmóniát, ami zenéből, éjjelből, holdsugár­ ból fonódott egybe és ami mint valami • virító folyondár, Mimit el­ lenállhatatlanul odavonta a művész karjai közé. Hosszú, hosszú csók. Hosszú mézédes csók. Nem vad és köve­ telő, hanem szűzies, de egyszerű odaadásában mégis a teljesülés csókja... Soká maradtak így összeölelkezve a zongora e l ő t t . . . Odakünn a kertből mintha távoli ének szólna hozzájuk. Egybe­ kapcsolva álltak föl és akárha ez az ének vonzaná őket ki a sza­ badba vagy a holdsugár, lassan kimentek a kertbe. Tündérvilágba léptek. Hosszú sorokban olajfák; ezüstszürke lombjuk csipkesátort bo­ rít föléjük, aminek ezernyi résein ezer ezüstpálca lövell be, lábuk elé szórva ezüstpénzecskék ezer csillogását. A fák csupasz törzsei is fehérek, — olyan simák és gömbölyűek, akár meztelen nők tagjai volnának egymáson csúszva, csavarodva vágyban és elomlásra ké­ szen. —i A levegő csupa olajvirág, orgona és jázmin szagával van teli, olyan dúsan és hódítóan gazdagon, mintha az illat harmatként hullana reájok, és mintha a távollátást nem párával tompítaná el a holdfény, hanem ezzel a bódító illattal. Ebben a mesevilágban, végnélkülien hosszúnak látszó fasoron haladtak tova összeölelkezve és némán. — Léptüket halk ének kí­ séri, ami távolból hangzik, valahonnan a lombozat mögül, — üde női hangok szertartásos kórusa. Az olajfák ezüst erdejéből kilépve, tágas térségre jutottak és fölmagaslott előttük az égbolt szélesen. Kevés csillag,rajta. Csak a legnagyobbak. Mert az egész égen a hold uralkodik; hatalmas tűztányér; akkora, amilyennek Mimi sohasem látta. — Megálltak. Majd406

Bánffy Miklós: Tannhauser és a kis princessz nem nappali világosság volt. Jobbfelöl alacsony kőfal, mögötte a mélység. Balfelől, jóval magosabban, mint a kert, gliciniával és szőlővel fölfuttatott pergola. Fehér pillérek hosszú sorban, akárha antik templom oszlopai volnának. Közülök hangzik az ének. Ott lányok imbolyognak habozó tánclépésben, azok énekelnek. Talán ama lányok voltak, kiket még a teremben látott Mimi, de most karcsúnak látszanak, sudár termetüeknek és az a sok virág pedig, ami a testükön virít, már nem is ruha, hanem élő virágfüzér, ami meztelen idomaikat bojtozza be. Gsak egyenként tűnnek föl egy-egy oszlopközön, ott villan meg ma­ gosranyújtott karjuk, előredobott lábszáruk, mielőtt elnyeli őket kék derengésű árnyék, hogy a következő nyilasban pazarul világítva újra előtűnjék. öles falazáson áll a pergola, ami talán annak a templomnak az alapzata volt egykor, mely itt állt pogányság idején, azé a Vé­ nusz szentélyé, amiről a férfi beszélt Miminek, midőn a sziklás lép­ csőn tapogatóztak föl. Most ő valóban annak látta. Sima márvánnyá varázsolta a hold a falazás köveit és a pergola pilléreit megnyújtotta görög oszloppá, Pergamon-szerű remekművé formálta, ami halhatatlan szépségben koszorúzza a tetőt. Mimi úgy érezte, hogy most, itt, mindjárt, most, rögtön, azon­ nal, valami bűvös titok fog megnyilatkozni előtte. A keze a szívére szorult. És valóban! Valóban váratlan látomása volt. Az oszlopsorban az aranyhajú asszony alakja tűnik föl. Az a damaszt pongyola van rajta amit este is viselt, az borítja talpig, de most tűzcsillogású fátyolnak látszik, ami végig írja szoborszépségű testét. Fölemelt fejjel megy, királynői hosszú lépéssel, lassan, hajá­ nak aranysisakját kissé hátrahajtva, akár maga Chryseis volna, a szerelem arany istennője. Talán valóban ő az, mert ott a hold­ fényben fiatal újra és az Olymposiak örökifjúsága árad róla, ahogy ott áthalad. — Szemében zöldes tüzek égnek. — Lába alatt pedig suhogás indul. Száz meg száz galamb repül föl, ami tán jöttére éb­ redt álmából, vagy a majdnem nappalszerű világosság miatt. Tágas ívben követik, körüllobogják a fejét csapkodó szárnyaik, széles körben suhogják körül habfehér glóriával. Így halad a látomás, majd megáll. Egyik oszlopközben áll meg. Az arca Mimi felé fordul, és széles száján biztató mosollyal néz reá. Aztán továbbmegy galambjaitól követve és eltűnik. Talán ez a mosoly tette. Talán a nézése. Talán a hold, a csilla­ gok, tán az a sok illat vagy az ezüst éjszaka, talán ez mind együtt okozta, hogy Mimi most hirtelen erősebben ragadta meg a férfi kar­ ját és szenvedélyesen mondta, majdnem követelőn: 407

Bánffy Miklós: Tannhauser és a kis princessz — »Én borzasztóan szeretlek téged...« A kőfalnál álltak, reákönyökölve a párkánykövekre; közel egy­ máshoz. Alattuk a mélység. A hegy lejtője sarlóként fogja körül az öb­ löt, halad le kétfelől a tengerig. A tenger végnélkül csillog min­ denütt, el a láthatatlan horizontig, hol sötétkék foltok úsznak, ama távoli szigetek sejtelmes árnyékai. A város fölött vékony köd lebeg, amit tejfehérré sűrűsít a holdsugár. Ezen a ködgomolyságon át, va­ lahonnan az öböl tájáról reflektorok fénycsóvái lövellnek ki, ide-oda siető haloványan világító sugarak; néhol egy-egy lángoló folt, más­ hol vonalszerű sáv süt át, házak és utcasorok égése. — Az öböl köze­ péről sok pirosan tündöklő pont száll föl sorban, öt-öt apró kicsi pont, újra és újra, és ezek mind oda túl tűnnek el a déli oldal tájé­ kán, magosán átívelve a levegőt. — Utánok nagykésőre alig hall­ ható pattogások. Két monitor ágyúi lőttek, azoknak a reflektorai száguldoztak az égen. Mimi máskor tán meglepődött volna. Talán kérdezte volna: mi ez? — Most azonban nem kérdezett semmit. Tűzijátéknak hitte bol­ dog önkivületében, valaminek ami tartozéka ennek a valótlan éjsza­ kának; gyönyörű tűzijátéknak képzelte, amivel odalenn az ő boldog­ ságát ünneplik. Mert Mimi most végtelenül boldog. Olyan boldogságot érez, amilyenről sohasem álmodott Mint valami bűvös árban, úgy merült el benne. Az éjjel, a holdvilág és az a zene is, amit az imént hallott és ami még mindig visszhangzott benne, betöltötte egész lényét. Végigrezgett mindez, végig a bőrén, a vérében, a szívében. És meg kellett szólalnia, mondani kellett valamit, valamit arról a háláról, arról az igézetről, ami egész valóját betölti. — »En borzasztóan szeretlek...«, — mondta most újra Mimi — »és te olyan n a g y . . . n a g y . . . művész v a g y . . . olyan nagy, mint senki:..« A férfi hallgatott pár percig. Aztán lassú szóval felelt: — »Talán v o l t a m . . . talán lehettem volna...« — majd újabb szünet után maga elé beszélve folytatta: — » T a l á n . . . akkor, húsz évvel ezelőtt! — Akkor, midőn innen visszamentem a világba... ha akkor nem tesznek t ö n k r e . . . ha el nem üldöztek v o l n a . . . — akkor igen! — akkor lehettem volna talán v a l a m i . . . most már rég késő!« — »Miért volna?!« — szólt harciasan Mimi, — »Miért volna késő?! — Csak akarni kell, nagyon, nagyon kell akarni, akkor sike­ rül, kell hogy sikerüljön! Isten ellen való vétek, ha elhagyod...« — és most ellágyult a hangja és szerelmesen búgott: — »Innen elmegyünk együtt, jer! együtt elmegyünk és tudom, érzem! — 408

Bánffy Miklós: Tannhauser és a kis princessz együtt ki fogjuk küzdeni a sikert, — ha e g y ü t t . . . mi ketten...« — » Kedves!* — mondotta a férfi. Végigsimított a leány haján és reámosolygott. — "»Milyen kedves vagy!« — aztán legyintett a kezével. — »Késő van, már nincs amivel visszamenjek a világba...« Mimi azt hitte, hogy szegénységére céloz. Azt az előbbi mon­ datát a tönkretételéről, azt is így értette és azonnal beszédbe fogott, nagyon halkan és gyorsan; nem is gondolkozott, a szavak maguk­ tól bugyborékoltak a szájából és alig hogy elkezdett egy mondatot, már kész program alakult ki benne magától, olyan, amire nem gondolt soha azelőtt, de mindez ott, a kiejtett szókban született meg, azonnal formát öltve, akárha régóta csakis ezen töprengett volna. Az életet nem ismerők bizakodásával beszélt. ' Elmennek innen együtt. Megesküsznek. Neki van valami kis pénze. Egyik nagynénje hagyta reá, aki persze hazulról vagyonta­ lan volt, ahogy a Moppelwahl-leányok mind, de aki milliomos ágyú­ gyároshoz ment nőül, aztán korán elhalt, nem sokkal azután, hogy Mimi megszületett. Amit az a nagynéni párbérben kapott, azt hagyta Mimire. Ha ő férjhezmegy, azonnal fölveheti. Ahhoz nincs köze senkinek. Ezt neki sokszor mondták! — Nem nagyon nagy összeg; hogy mennyi, azt ő nem tudja, mégis kettejüknek elég lesz néhány évre, elég arra a néhány évre, mialatt kiharcolják a sikert. — Per­ sze nem ilyen kevés szóval mondta, hanem sokkal hosszabban, kissé bonyolult, siető mondatokkal, amik alig befejezve egymáson bukdá­ csoltak át, meggyőzően mégis, sürgetőn, és akkora biztonsággal, mintha ez mind egészen egyszerű volna, mintha másképpen nem is lehetne. Nagyanyja, nagybátyja akarata; otthonának hagyományai, amikben felnőtt; eljegyzése azzal a királyi fenséggel és a Moppelwahl-ok egész gőgje, — ez mind eltűnt, semmivé vált, széjjelbomlott, mintha a holdsugár ezt mind párává porlasztaná, nemlétezővé és valóttanná tenné, ahogy valótlan minden ebben a bűbájos éjsza­ kában és egyetlen valóság él és lobog: az ő vágya és szerelme. A férfi reámosolygott, aztán elnézett újra. — »Kedves!« — és a hangja talán szomorú, — »Mindez szép volna és gyönyörű, de milyen aljas volnék, ha elfogadnám ezt az áldozatát...« — »Miért, ha én akarom!? Ha én ajánlom föl!? Ha engem tesz boldoggá! ?« — és most ő ölelte meg mindkét puha' leánykarjá­ val és magához vonta. — »Nem áldozat! Nem! Nekem nem! És ha az volna is: öröm és boldogság volna ...!« A művész azonban lefejtette magáról Mimi kezeit, szelíden átkarolta a vállát és megindult vele. A leány orcája a férfi vállán, jobbkarja a derekán, balja vissza­ hajtva, hogy ezzel a kezével megmarkolja a társa ujjait, így men409

Bánffy Miklós: Tannhauser és a kis princessz tek álomjáró lépéssel. A mélységtől elfordulva a pergola felé men­ tek, talán hosszú réten át egy görbülő ösvényt követve. — »Szép, amit mond kislány,... de én magát nem vehetem nőül, mert az gazság v o l n a . . . ilyenre még én sem vagyok képes!« — »Ha ezt nem akarod, akkor mást mondok. Mást, mást is lehet! — Mi visszamegyünk Németországba. Gyere utánunk! —« És most új terv született meg, ami ugyanolyan könnyen alakult ki, sok-sok szó lázas sietése közben, ahogy előbb a házasságuk terve. — A nagybátyja, a herceg, alkalmazni fogja, — ó ez bizonyos! ő azt meg tudja csinálni! — ott náluk fog lakni a kastélyban, ott dolgozhat, onnan indulhat el a műve, világhódító zenéje, ott élhet­ nek addig együtt ők ketten, ott élhetnek, — ó milyen boldogság lesz ez is! — ez is boldogság lesz! — »És én ott a tied leszek, akárhogy is — nem kérek mást, — csak a tied lehessek!« Szenvedéllyel suttogta az utolsó mondatot, ami most úgy virult ki az ajkain, mintha az egész természet ezt követelné tőle. Talán azért mondhatta ki, mert már nincs olyan vad világosság mint korábban. — A város fölötti gőz vagy a tenger párolgása fölszállt és ellepte az égboltot. Most is egyedül uralkodik rajta a hold óriási arca, de széjjeloszló fényléssel. Széles udvara van. Két irizáló széles kör, ami lehelletkönnyű felhőfüggöny mögött, rózsaszínek és zöldek reszketése közt úszik. — Csak sejtelmes világosság most, mintha az égen ámpolna lebegne alabástromból, kettőzött arany karikában. Édes, pirosas rezgés ömlik széjjel, akárha a mindenség vágyban pirulna el. Talán azért is mondhatta Mimi, mert most a pergola hosszában mentek. A mélység fölött még a tenger sós frisseségét hozta a szellő, itt azonban az orgonák nehéz illata árad feléjük, a gliciniáké, fölfutó rózsáké; bódítóan ülatterhes a levegő, mely beomlik tágra­ nyílt ajkain, mint valami boszorkányos ital, ami megrészegíti. A férfi tiltakozása is mintha gyöngülne már. Csak halkan ismétli, majdnem gépiesen: — »Nem! Nem! — Ne mondjon ilye­ neket kicsi leány, azt megbánná,... rettentő veszélyes ilyent mon­ dani ...« — de az ajka Mimi fejéhez hajlik és ölelő keze a vállán acél ujjakkal mélyed a leányka puha húsába. Lassan mentek, tán hosszú-hosszú pázsitos térségen át, míg a pergola lábazatához értek. Innen iramodik a falon föl az a sokféle kúszónövény. Némelyik fölszalad az oszlopok törzsén, másik már a padozat széléről hull vissza, Bougainvilliák sötét bíborszőnyeg om­ lással, gliciniák lilás fürtökben, rózsák tejfehér csillagsokasággal. Az ösvény valami lugashoz vezette őket. Annak barlangszerű vaksötét nyílása állta el az útjokat. Fűpamlagba ütközött a lábuk. Arra ültek le ők ketten, abban a sejtelmes homályban. 410

Bánffy Miklós: Tannhauser és a kis princessz Pár percig hallgattak még. Aztán a férfi szólalt meg: — »Mindaz, amit mondtál, kicsi leány, az mind tilos és lehe­ tetlen. Valamikor régen, midőn még fiatal voltam, erőszakos és vad, mikor még a művészet dacos kóborlovagja voltam, akkor tán elfogadtam volna, elég aljas lettem volna, ezt elfogadni tőled. Akkor a művemért akármit elkövettem volna, akármi hitványságot... Most azonban... most ez mind lehetetlen. — A bűnnek is vannak erkölcsi törvényei. — Eljátsztam a jogomat hozzá. Én innét már nincs miért elmenjek... ! Te pedig, kedves, visszatérsz a magad világába, ahova való vagy és ahol sok, sok öröm vár és tiszta élet...« Mimi csak' az elutasítást hallotta mindebből. Összeszorult a szíve. Kétségbeesett akarat ragadta meg: meghódítani, magáévá tenni ezt az embert mindenáron, akármi áron! — »Hogy így legyen vége! Hogy ez legyen a vége, hogy így! Hogy semmivel,... hogy így váljunk el! — Nem! Nem! Az nem lehet! Hogy így! — Csak í g y . . . ! « — és karjaival átölelte, egész testével reákúszott, térde hajlásával belekapaszkodott és az ajkai száz-száz csókkal szaladtak a férfi arcán, nyakán, a szemein, a homlokán, száz meg száz szereleméhes és követelő csókkal. Pár pillanat önkívülete lebegett fölöttük... A férfi azonban szelíden lebontotta magáról a leány ölelését és lebocsátotta maga mellé a gyepre. Mimit most minden ereje elhagyta. Magába rogyva ült a füvön, könyökébe fúrta a fejét és társa térdére borulva elkezdett zokogni. — »Sírj kedves!« — szólt most az ember és hosszú művész­ keze megindult, simán simogatva a leányka haját, a hátét, a kar­ jait, csöndes és zsongító simogatással, lassan, egyformán, foly­ tonosan. — »Sírj! az föloldja a bánatot. Boldog az, aki sírni tud. — Én is szeretnék, de nekem nem szabad. Csak az sírhat, akit a csalódás kívülről ér; csak az, aki nem önmagában csalódik.« — »És köszönöm mindazt, amivel megkínáltál. Köszönöm ön­ feláldozó szándékodat és azt a szépséget, amit életembe akartál hozni. Köszönöm rajongásodat és köszönöm leánylelked lobogását, melyet mint valami bokrétát nyújtottál felém. Köszönöm szerelme­ det, amivel meg akartál váltani a kárhozattól. — »Hatalmas talizmán lenne számomra a te szerelmed. Erőt adna nekem újabb próbára, újabb küzdelemre, ha még hinni tud­ nék magamban. De ezt a hitet már nem adhatja vissza s e m m i . . . Az én zeném már a múlt zenéje.« — »Nem!... N e m ! . . . Nagyszabású... és örök..., soha üyen 411

Bánffy Miklós: Tannhauser és a kis princessz szépet... soha...!« — Nem mozdult, mikor ezt mondta Mimi, úgy maradt karjába temetkező arccal és fuldokolva a könnyeiben. — » Váratlan volt számodra, — és hát itt hallottad, sötétben, holdfényben és itt! — Bűvös varázs árad itt mindenből, hazug varázslat, ami megcsalja az embert...« Most elhallgatott a művész. A kezei tovább simogattak hosszú és mágneses mozdulattal, könnyen és alig érintve a leányt. Már egészen sötét van odakünn is. A hold lement. Mélyen búgó largo-ban beszél most a férfi, a hangja mintha messziről jönne és Mimi már álomban hallaná csak: — »Azt mondtam, emlékszel ugye? — Azt mondtam: nincs amivel visszatérjek a világba. Azt hitted anyagiakra mondom. A művészetemre mondtam. — Akkor, húsz évvel ezelőtt, új volt mindaz, amivel kiléptem a világ elé, új volt mindaz t amivel jöttem. Új har­ móniák, új módszer, egészen új és más stílus, más mint minden addigi, fiatal és vad talán, — de új! — Üj zene volt, annak az időnek szükségszerű zenéje. — Nem kellett. Visszadobtak. — Azóta sok idő telt el. Sok-sok elsemmizett évek ...« — »Azt az új zenét, amit én hoztam volna, megcsinálták mások. Talán rosszabbul, mintha én csinálom, de megcsinálták, — mert minden kornak megvan a maga stílusa, ami csak abban az időben születhetik. Most már túl vannak rajta. — Az enyém ma már ósdi volna, ma már utánzásnak hatna. A tegnap, a tegnapelőtt muzsikája már, nem a holnapé. A témák is meg tudnak h a l n i . . . — ^Meghalnak, ha idejében nem Öltenek alakot, ha nem akkor írjuk meg, midőn a korszellem várja őket, akkor midőn még fiatalok mibennünk. — »Ahogy a régi szerelem megvénül és elhal, úgy megvénült és elhalt már az én zeném tó...«

m. Már világos reggel van. A nap már kibújt a hegylánc gerince mögül és megvilágítja ezt a kinyúló ormot, a rajta álló házat és pergolát, és körülötte az olaj­ fakertet is, bár lennébb a hegyoldalok még árnyékban vannak. Egyik napsugár költötte fel Mimit, ami folyondárok lombján átsütve a homlokára tűzött. Ügy találta magát: a földön ülve maga alá húzott lábbal, ahogy elaludt ma éjjel a művész térdére borulva, de most a feje a fűpamlagon nyugszik és ő egyedül van itt. Kiegyenesedik. A szeme még teli könnyel. Megtörli. Körülnéz. 412

Bánffy Miklós: Tannhauser és a kis princessz Milyen más itt minden! Minden egészen más, mint amilyennek látta ma éjjel. Tárgyilagos és józan most a világítás, igazmondó és mindennapi. A lugas, mely sötét boltívként hatott, ami — úgy érezte ak­ kor, — teli van rejtélyes titokkal, ami ma éjszaka mint valami bű­ bájos barlang fogadta be őt és az ő szerelmét, töredezett és ódon kis faalkotmány csak. Néhány lécből és cövekből van .összeróva, me­ lyen szőlővenyige szalad föl és egy glicinia sovány nyurga törzse; indáiból néhány virág lóg vissza és ingadozik a, hajnali szellőben. Kétfelől összehajtott kerti bútorok, jobbról egy asztal, balról szé­ kek. Régi, sokat használt tárgyak, melyekről lekopott a festék; en­ nek a vendéglőfélének szegényes bútorai. -— Kitaposott ösvény ve­ zet ki ide az olajfás kertből, azon a rövidke füves darab helyen át, ami a fák és a lugas közt terül el és hol inkább burján nő csak, útilapu és csalán. Az olajfás nem ezüst csipkeerdő többé. A fák szürke lombja most fénytelen. Olyan, mintha poros volna. — öreg fák — nem sok, húsz-harminc talán, — görbe, korhadó törzsekkel; némelyiket már csak a kérge tartja, annyira kiette az idő. — A lombozat fölött a ház fedele látszik és a felső emelet. A tető olaszos kupáscserépből van. Ódon az is, néhol moha borítja. — Az emelet ablakai kocka­ alakú fekete lyukak. Némelyikben nádfüggöny, itt-ott széjjelcsúszot pálcikákkal tátongva, ahogy az elszakadt gyékény, másikban néhány rongy zsinórra fűzve szárad. — A ház falát lépraszerű fol­ tok tarkítják és a sarkánál kicsupaszodik a tégla. A mélység felöl a tenger és az ég egyetlen függőleges sík, min­ den távolság nélkül; egyforma ragyogással vakítja a szemet, mintha tejüvegből volna. Jobbfelől a pergola is más, mint a holdfényben. Vaskos, durva pillérek tartják, melyekről itt-ott lehullott a vakolat. Virág van most is rajta és alatta, kúszórózsák, glicinia és szőllő, és Bougainvillia is néhol, mellette néhány orgonabokor és jázmin, de mindez gyér, ápolatlan és sovány. — Egyedül az alapzata kő; faragott karszti márványból van valóban, de az idő, vagy régi földrengések meglazították a köveket, és a résekből gyom lövell ki és tövis. Mimi tágranyilt csudálkozó szemmel látta mindezt. Ez hát az a bűvös kert, amit éjjel olyan végtelennek látott? — ezek a törődött durva pillérek, ama sudár görög oszlopok, mélyek alatt nimfák táncoltak át és ahol az a látomás haladt el: egy istennő arany ruhában és alabástrom k a r o k k a l . . . ? Ilyen környezet az, melynek varázslatos homályában leányéletének leggyönyörűbb óráit átélte, legboldogabb és legviharosabb ó r á i t . . ?! — Ilyen nyomorult és s i v á r . . . ! ? Visszaemlékezett most. Emlékében azt; a már vénülő asszonyt látta ismét, úgy, ahogy először meglátta, durván pingált, itt-ott már 413

Bánffy Miklós: Tannhauser és a kis princessz ráncos arcával, gyűrött pongyolában; érezte újra kissé émelyítő il­ latát, ami megcsapta, mikor őt a lámpa alá vonta; újra érezte hoszszú és hajlékony, de aligha nagyon tiszta ujjait, ahogy a lámpa alatt az ő állát fölemelte a fénybe. — Emlékezett, hogy ez az aszszony őt letegezte és hogy ő, Mimi! — ő egy igazi Moppelwahl! — mindezt természetesnek találta, nem háborodott föl, nem utasította rendre, ahogy máskor tetté volna, ha megpróbálta volna olyan, akit rangja szerint ez meg nem illet. Most, utólag, mélyen elpirult, annyira szégyelte magát, mikor visszagondolt erre. A ház felől hangok. Férfihangok. Kérdező és parancsoló beszéd és valami sipító női cselédhang, aki válaszol. Aztán egy csendőr jelenik meg az olajfák közt, aki meglátja Mimit, megáll és hátra­ szól. Azt kiáltja hátra: — »Itt van!« — és többen jönnek ki most a ház felől. Elől a királyi fenség, az ő vőlegénye. Mögötte az öreg komor­ nyik és a soffőrjük. Mialatt a csendőr merev haptákban és forgópisztollyal a kezé­ ben visszamarad, ezek jönnek feléje. Nem sietnek, nem rohannak hozzá, mert a fenség, aki jólnevelt ember, semmi izgalmat nem árul el, hanem lassan lépked, akárha szalonban vagy garden-partin volna. A többiek néhány lépéssel hátramaradva kissé szertartásosan kísérik és úgyszólván megha­ tott tisztelettel. Kitűnő külsejű ifjú ez a vőlegény. Alig idősebb Miminél. Tö­ kéletes szabású ruháiban, akár valami angol divatlap ábrája. Szőke haja fénylik a brilliantintól. Arcán rózsás bőr, még leánynak is dí­ szére válnék. Csinos vonások, habár kissé teltek; látszik, hogy hí­ zásra hajlandó, mert pici tokája van máris és idővel el fog hízni. Ma azonban még tetszetős és elég karcsú. — »Jó reggelt, kedves Mimi! Örülök, hogy találkozunk újra!« — mondja a princ és udvarias mosollyal nyújtja a kezét. Olyan egyszerű és pajtáskodó hangon mondja, mintha tegnap látták volna egymást. Mintha ma éjjel nem tomboltak volna utcai harcok oda­ lenn a városban és az egész hegyoldalon; mintha a Moppelwahl-ok kastélyában volnának, vagy valami elegáns teniszversenyen; mintha egészen természetes volna, hogy Mimi itt van, ismeretlen hegyorom tetején, egy rosszhírű vendéglő kertjében és természetes, hogy ő maga idejött, ilyen korán reggel, a menyasszonya után. Mikor kezet szorítottak, mégis hozzáteszi: — »Nagyon aggód­ tunk érted mindnyájan, azt, ugye, elképzeled!? — No, de menjünk most, hogy minél hamarább lejussunk a hotelbe. A nagyanyád na­ gyon vár téged.« 414

Bánffy Miklós: Tannhauser és a kis princesss Megindultak. Mimi megriadt, bár nem mutatta. Attól félt, hogy a házba mennek vissza, vissza abba a terembe, oda a zongorához. Félt viszontlátni azt a padocskát, ahol a művész vállára hajtotta a fejét, azt a helyet, ahol csókkal kínálta, azt a helyet, ahol őt a zene, a holdsugár és a szerelem akkora boldogsággal fonta be ma éjjel. Félt, hogy ujabb csalódás éri és ezt az emlékét is megrontja. Nem itt mentek azonban. Az őrálló csendőr a kőpárkány felé kalauzolta őket, ott sétáltak el, megkerülve a házat. Mimi pillanatra megállt és lenézett. Odalenn itt-ott a városban még ég valami épület. Kormos füst­ jét a szellő kifelé sodorja., A kikötőben a móló mellett jókora hajó áll, honnan apró szürke pontocskák ömlenek ki, katonák, kik most szállnak ki belőle és tűnnek el a házak közt. Künnebb az öbölben két monitor fehérlik. A légben hidroplánok keringenek. — »Öh! mi egészen nyugodalmasan mehetünk le,« — mondta a fenség, — »én a tábornokkal beszéltem; a támadás le van verve és ami a partizánokból megmaradt, az átmenekült oda, a déli félszi­ get mögé. Ott volt az utolsó ellenállásuk is.« Megnyugtatásul mondta ezt, azt hivén, hogy a leány azért állt meg és tekint le, mivel aggódik. Pedig nem azért tette. Még egyszer le akart nézni innen, utoljára. Tudta, soha életé­ ben ide vissza nem jön. Akarta látni mégegyszer azt a panorámát, amit tegnap délután kissé lennebbről megcsodált és ami ma éjjel olyan tüneményes szépségben ragyogott a holdfényben. Az emlékébe akarta vésni, magával akarta vinni a képét. Itt nem érte olyan csalódás, mint a kertben. A hegyoldal, a ki­ kötő, az öböl és a tenger is távoli szigeteivel, most is gyönyörű lát­ vány; az a kevés piszkos füst, amit odalenn kisodor a szél a tenger felé, nem tudja elrontani. Igaz, hogy most reggel van és a keletről sütő napfénytől párahalvány minden és árnyéktalan, mégis ugyanaz. Olyan, mint mikor valami régi fényképet talál az ember: meg van fakulva, mégis ugyanaz az ismerős, kedves arc mosolyog reánk. Csak egy pillanatig állt, talán éppen ott, ahol őt a boldogság úgy elragadta, ott, ahol olyan rajongással mondta: — » . . . maga olyan nagy, nagy művész, mint senki...« Tovább mentek. Pár lépés után azonban Mimi megszólalt. Kissé akadozva mondta és a szókat keresve: — »Egy művész volt i t t . . . ő mentett ide f ö l . . . é r e t t e . . . érette kéne valamit tennünk...« — »Ö hogyne! Az az öregestápőr! Persze, hogyne, t u d o m . . . « — válaszolt kissé megvető mosollyal a fenség. — »ő jött le a hotelbe még hajnal előtt. Tőle értesültünk, hogy itt vagy.« — •»Valamit tenni kéne é r e t t e . . . Segíteni r a j t a . . . « — »No hogyne, hogyne! Bőségesen fogjuk honorálni, hogyne! — bár, hogy téged éppen idehozott, ilyen nem nekedvaló helyre, 415

Bánffy Miklós: Tannhauser és a kis princessz azt igazán nem tudom helyeselni!« — szigorúan mondta ezt a princ, nagyon elitélő hangsúllyal. — ^Nélküle ki tudja velem mi történik... én nagyon szeret­ ném, ha valamit...« — »No persze, persze!« — vágott be keményen Mimi szavába a fenség, mint aki erről többet akar hallani. —. »Majd elintéz­ zük! azt bizd rám, az csakis reám tartozik!« — és nyomatékkal nézve a leány szemébe, hozzátette: — »Számodra pedig, kedvesem, legjobb, ha ezt az egész dolgot elfelejted!« Elfelejteni...? Elfelejteni ezt az éjszakát? Elfelejteni azt a hatalmas zenét, ami elbűvölte ma éjjel; elfeledni azt a boldogságot, ami itt betöl­ tötte; elfeledni azt a lázt, ami megragadta; azt a gyönyört, amit a művész karjaiban érzett...« És őt is elfeledni? — Sohasem látni többé? De talán jobb így. Talán jobb, ha nem találkoznak újra. Ki tudja micsoda csalódást hozna, hogyha viszontlátná... Talán jobb í g y . . . Megkerülték a házat. Nem fordultak azonban a sziklalépcső felé, hanem továbbmenve az épületen és a pergolán túl, szélesebb garádicson lejutottak arra az országútra, ami onnan a hegység felől jön és széles kanyarodással levisz a városba. Ott várta őket még három csendőr és a családi autó. Széles Limousine. A fedele lehajtva. Beleültek. A hátsó ülésben a lány és vőlegénye. A soffőr mellé a komornyik. Kettő a csendőrök közül a pótüléseket foglalta el, géppisztollyal a kezükben. A másik kettő motorkerékpárra kapott. Így indultak le a hegyen. Övatosan siklott a gép az elég keskeny utón. Magos kőfalak között, sziklabevágások mentén és néha tunelszerű boltivek alatt, hosszú szerpentinben messzire kiiramodva az oldalba, majd visszavisszagörbülve ismét. A fenség most pár tárgyilagos szóval elmondta: miért utazott ide. A hadseregből kibocsátották három héttel ezelőtt. Az ő atyja és Mimi nagybátyja elhatározták, hogy ő és Mimi ne várjanak to­ vább, hanem tartsák meg az esküvőjüket. Azért jött, hogy ezt beje­ lentse és az időpontot megbeszélje. — »Mikor elindultam hazulról, persze még nem tudtam, hogy itt mit fogok találni. Ha tudom, hogy itt is kitör a háború, jobban siettem volna. Dehát így is jó; van, akire támaszkodjatok a hazautazásnál.* Mimi passzívan hallgatta. Belenyugodott. Most már mindegy minden! Fáradt volt és szomorú.

416

j

Bánffy Miklós: Tannhauser és a kis princessz Már jócskán lehaladtak, mikor meg kellett állniok. Éppen viadukton voltak, ami egyik sziklaszögletre támaszkodik ki. Menetoszlop jött velük szemben, sisakos szürke katonák, hegyi­ ágyút szállító öszvérek, és sok municiós szekér. Meg kellett állniok, mert itt szűk az út. Mimi visszanézett, föl & tető felé. A szeme fölsétált az oromig. Azt a csúcsot kereste, ahonnan lejöttek. Megtalálta. Ott van! ott messze fönn! — Az égbolt azúr hátterén, ott fehérlenek a pergola oszlopai. Így a távolból, olajfalombok gomolygásába fullad és akárha ezüstszürke felhőből nőne ki, újra görög templom most, Vé­ nusz istennő temploma. Ojra sudár oszlopsor, ami majdnem valót­ lan, annyira könnyűnek látszik, annyira csak fénylés és ragyogó fehérség, tündöklő vonalak ritmusa csak, ami az égen felhők fö­ lött úszik ahogy a délibáb, mintha álomkép lenne csak, mintha máris csak emlék volna, az antik világ visszacsengő emléke... De a gép megindult. Újra falak, házak, mind több, több ház, most már egymáshoz szorulva. Árnyékos utcák, hová néhol nehéz füst ömlik be valahonnan. Mindenütt piszok és korom. Egyik siká­ tor nyilasával szemközt sok apró lyukacska a falon, amit golyó­ szóró vágott a vakolatba. — Járókelő nincs. Csak néha sandit ki va­ lamelyik felső ablakból egy ijedt asszonyarc és rögtön vissza is hú­ zódik. — Nagyobb utcák torkánál géppuskák. — A dómtéren szur­ tos katonák pihennek, kigombolt gallérral, megrongyolt mundér­ ban. Az arcuk fekete a szénportól. Egy-két könnyebb sebesült is van köztük. Az éjjeli harc katonái ezek, akik súlyos tusában kiverték a városból a partizánokat. Némelyik összegörnyedve a templom lép­ csőjén alszik. — Most újra szűk és meredek utcák, aztán a gép be­ fordul a Piazza sarkán. Itt a Municipio előtt, a szárnyas kőoroszlán lábánál néhány ember áüingál, komor, néma emberek, akik gyana­ kodva és tán gyűlölettel néznek az elhaladó luxusautó után. A gép átfordul és pár perc múlva már kisurrant a há­ zak közül. — Ez már az a görbülő plátánus alléé, ami a szállodához vezet. Már itt a szállodakert vasrácsos kapuja! Most zárva van és panganétos őrség áll előtte, de a kürt tülkölésére azonnal kinyitják. Miközben nyílik a kapu, a csendőrök kiszállnak és ottmaradnak. — Most már úgy halad tovább a gép az Excelsior parkjában, mintha a fenség és Mimi valami kirándulásról térnének vissza. Minden pontosan olyan, amilyen tegnap délután volt, mikor Mimi kiindult innen. Mintha semmi sem történt volna. Mintha nem tombolt volna a harc pár száz méternyire innen, nem szólt volna az ágyú és a géppuska, mintha nem halt volna meg sok-sok ember, aki még tegnap élt, mintha a halál az ő csontújjaival nem karmolt volna végig a városon, a hegyoldalakon, az öböl egész félkörén mindenütt. 417

'Bánffy Miklós: Tannhauser és a kis princessz Virító azalea és kaméliabokrok, pázsit és virágágyak között, gondosan ápolt széles úton suhan el a gépkocsi. Kerekei alatt hal­ kan zizeg a kavics. Itt minden olyan finom, előkelő és tökéletes I Hamisított édenkert ez, hova csak jópénzű üdülők juthatnak be, más senki. Az Excelsior főbejáratánál széles vajsárga márványperron te­ tején, két gömbre nyírott babérfa közt a szállodafőnök áll örökös fekete zsakettjeben, a kezében tükörfényes cilinderrel. Mögötte a portás aranysújtásosan és a liftesfiú tömérdek rézgombbal. Hátrább a hercegné két szobalánya. Mind előrejönnek, mind hajbókolnak, mikor lefékez a gép, A komornyik kiugrik. Kétrét hajolva nyitja ki a kocsiajtót. Mimi kiszáll. Nem lép sem lassan, sem gyorsan; úgy megy föl a lépcsőn, ahogy egy princesszhez illik, aki igazi Moppelwahl! — A vőlegénye mellette. Kíséretük hódolattal követi őket, ceremoniás menetben, ahogy udvarnál illik. És Mimi most ismét itthon volt, itthon, az ő életidegen körében, az ő üvegburával lezárt világában. Mintha nem történt volna s e m m i . . . BÁNFFY

418

MIKLÓS

LÉGITÁMADÁS UTÁN

Még élek! Lassan szívom be a port, a füstöt és a mész szálló szagát. A nap elé fátyolt borzol a zord romlás, az égő olaj. Odaát a roppant, rengő köd alatt a volt gyárak csontváza görbül mind alább. Halálos csend. Kifulladtán liheg a kínzott föld. Hangyáit siketen dobja elő a megmaradt üreg. Fáradtan nézem, amint idegen arccal botolnak el a szórt kövek között, ezernyi zúzott cserepén. Egy tölcsér szélén állok. Valaki vigyázott rám. Pár méter csak's az agy, mely kábán nézi kedves tárgyai romlását, már csak szétfreccsent anyag. Nem érzek semmit, csak az állati könnyülést, hogy fenn ég van és szabad! Az állomás felé négy fáklya ég s az égre szórja gyászát azokért, kiket elnyelt a dicstelen sötét, mely engem s téged még ma el nem ért — Élek, é l e k ! . . . mindez milyen derék, ezt az érzést nem adnám semmiért! A hajlatban öt térdredőlt faház. Roncsolt bordáik között sziszegő nyelvvel nyúlkál a repedtcsövű gáz és keresi a holtakat. Merő nehéz arccal egy bús ember vigyáz arrafelé. Az ott most temető. De itt! itt! élünk. Ez a földdarab anyánk volt és nem mostohánk. Szelíd nyugvással dűlök el ölén hanyatt s kéjes fáradtság bágyaszt. Holnapig talán megvéd a sors. A madarak már kezdik újból. Hangjuk csupa hit. SZEMLÉR

FERENC 419

A V E R

Az volt a baj, hogy a dombról lefelé jövet a kanyarodónál meg­ változott a kocsiút. Közvetlenül a kanyarodóban, a homokos út he­ lyett csiszonkós aszfalt következett. Száraz időben fénylett az is­ tenadta, hogy rossz volt reánézni is. Az autók olyan fényesre járták, hogy az átiramodó macska úgy egyensúlyozott rajta, akár a kerí­ tés vékonyán. Ráadásul az eső is szemerkélt. Igaz, hogy csak páraszerűen, de eléggé ahhoz, hogy locsosan tartsa a városkát s azt a nagycsontú konflis lovat, amelyik lógósra hagyott gyeplőszárral ép­ pen iramodott lefelé, mert a vizes háton az ostorcsapás is duplán érzik. A kocsis látta a bajt, mert rántott akkorát a nagycsontú öreg száján, hogy úgy látszott, mentibe kecskebukát vet, ha engedik ugyan a szíjak. — Hó, te! — kiáltott is egy párat s hirtelen jött engedékeny­ séggel még az ostort is a tartójába dugta. Könnyen tehette, mert a forduláson az ostor sem segíthetett volna, nemhogy az ember. A nagycsontú hirtelen kapálódzni kezdett, mintha mászna, pedig valójában egyik lábán sem állott. Aztán, hogy a kocsi is nyomta, meg az egyik lába is beszorult a gyaloghíd tövébe, előbb térdre esett, majd az oldalára vágódott. A kocsi olyan hirtelen billent utána, hogy Lacigán úr a meny­ asszonyát éppencsak letuszkolhatta, őmaga már sokkal egyszerűb­ ben került ki belőle. — Hogy a nyavalya a kocsisába! — dühöngött ingerülten. — Vagy cammognak, vagy a lovat hajkurásszák, de sohasem tudnak rendesen járni. — Nem lett valami bajod, kedves — tapogatta körül a meny^ asszonykát? Neki nem, de annál több a szegény nagycsontúnak. Még háton fekve is úgy kapálódzott, mintha a mennybolton járna, s az ilyen külön vágtáért is fizetnék a gazdát. A hátsó része félig a kocsi alatt feküdt, csak a hám nem engedte, hogy egészen alája kerüljön. Már jól bennjártak a városban, éppencsak pár forduló kellett volna, hogy a Főtérre érjenek, s egy nap, hogy húsvét legyen. Hát ilyen alkalmatlan időben is kevés embert ér baj, pedig épp eleget forgolódik mindenki körül. Ember nemigen járt az utcán, de a szerencsétlenség olyan, mint a pletyka s a járvány: gyorsan terjed s szinte magától. Először csak két legényformájú futott arra, s mert éppen egy­ szerre indultak el, még négy másik ember is nekiiramodott. Ennyi 420

Lörincz László: A vér csak elég ahhoz, hogy a Laboda-utca sarkán a zöldségárus lehuzintsa a redőnyt s elóbégassa a nagy jajt: valakit leütöttek. Hát ez a valaki most éppen a nagycsontú volt. A kocsit már leszedték róla, de ez volt a dolog könnyebbik ré­ sze. Nagycsonturol egyelőre azt sem lehetett tudni, hogy él-e, mert a rángatódzást abbahagyta, s a szemeivel sem pislogott. — Hiszen megdöglött — mustrálgatta végig a zöldségárus, s mindjárt le is hajolt nagy szakértelemmel, hogy megvizsgálja az esetet. Ő csak ért hozzá, azért zöldségárus. — Él! — ujjongott fel. Éppen csak a lábáról ment le a bőr. — Ennyit mi is látunk — hangzott innen-onnan. — Fel kéne állítani. Na, ebben meg is egyeztek. Fel kéne hát. De hogy? Mert nagycsontúban semmi üyen irányú szándék sem mutatkozott. — Meg kell húzni a fülét — indította el a tevékenykedést egy trencskós ember, s mindjárt neki is állott, hogy ő majd felhúzza, csak tartsák, nehogy visszaessék. A kocsis azt mondta, hogy a farkánál fogva is emelni kell, de majd ő emeli. — Mind emelhetik, ha nincs alatta pokróc — szólt közbe egy idősebb ember. — Na, mozduljunk, emberek, mozduljunk. Mit gondolnak, paszszióból fogom a fülit. Ide a pokrócot a lába alá — kiabált a trencskós. — Oda mind rakhatja, nem azzal kapaszkodik. De elől is, meg hátul is nem jutott a pokrócból, így megegyez­ tek abban, hogy az oldala alá teszik, nehogy meghűljön. — Na most, egyszerre! Meg kell emelni! — Jézusmária, kihúzza a farkát — ijedezett egy asszony! — Ember, hát ne rángassa úgy, inkább nyúljanak alája s emeljék is. — Hát nyúljon alája a nagysága, ha úgy érti. Tudjuk mi hogy mit csinálunk — morgolódott a kocsis. — Jobb is, ha alája nyúl valaki — kajánkodott egy suhancféle. — Ott melegebb. Az eső mindjobban kezdett szemerkélni. Lacigán úr a kerítés hez szorítva a menyasszonya duzzogását hallgatja: — Szegény lo­ vacska, éppen akkor kellett így megjárja, amikor minket visz. — Nem baj, édesem, mindjárt talpra állítják s mehetünk tovább. — Nem is kéne megvárjuk, türelmetlenkedik a menyasszonyka, mind elázik a kalapom. Menjünk, s randit egyet a férfi karján. — Nem lehet szivecském, sutorász Lacigán úr nagy tétován: legalább mi ne hagyjuk cserben. Várjunk még. Jó? S már úgy látszik, hogy érdemes volt várni, mert olyanszerű mozgolódás támad. De csak újabb tevékenykedő érkezik, ezért a nagy forrongás. 421

Lőrincz László: A vér — Engedjenek, uraim, engedjenek — furakodik az újonnan jött. A tegnap épp így esett el egy a Petőfi-utca sarkán, azt is én állítottam talpra. A mentés átszerveződik. Aki eddig jobbról húzta, most balfelőlről rángatja. * — Jó lenne egy rúd — szólalnak meg végre. — Rúd, az nemigen van — veszi magára az indítványt az egyik bámészkodó, — hacsak ebből a vaskerítésből nem török, ni. — S tesz úgy, mintha csinálná is. — Mi történt, emberek — kíváncsiskodik egy elkésett. — Elesett — felelik kurtán. — Elütötték. Egy asszony a pontos részleteket is tudja, hát mesélni kezdi. Egy autó hirtelen nekikanyarodott s megijedt szegény. Még jó, hogy nem került alája. — Jaj Istenem, fel kéne állítani. — Anyuka, emelj fel, nem látom a lovacskát. — Hadd el kisfiam, ne is nézd, majd felállítják a bácsik. A gyermeket elvonszolja, közben éktelenül szidja a soffőröket, akik­ től az embernek mostanában egy perc nyugalma sem lehet. Folyton száguldoznak s tülkölnek ha kell, ha nem. A ló megmozdul, a szemeit kinyitja. Erre a trencskós ember még veszettebbül kezdi ráncigálni a fülét. A farkát már ketten is fogják. A kocsis munkája teljesen háttérbe szorul, a trencskós em­ ber valósággal a fülénél fogva vezeti a küzdelmet. Most éppen ordít: — Menjenek arrébb, uraim, menjenek arrébb, mert letapos va­ lakit amikor áll fel, s én nem felelek semmiért. Valahonnan rendőr is érkezik. — Biztos úr kérem, biztos úr, egy ló az utcán. Fel kéne emelni. A rendőr kicsavarodott felsőtesttel előre furakodik s már ren­ delkezik is széles gesztusokkal: — Maguk állítsák fel — int a serénykedők felé —, a többiek pedig húzódjanak hátra. — Tessék a gyalogjárón maradni — kiabál harsány hangon! — Hátrább kérem, még hátrább! A tömeg csak alig mozdul. — Szegény fuvaros — sóhajtozik a zöldségárus. — Szegény ló — sajnálkoznak a többiek. — Biztosan a májára esett. — Le kéne lőni, hogy ne kínlódjék. • Mindenki ideges, hogy mért nem történik már valami. Az em­ berek pusmognak, a rendőr üvölt: — Megmondtam kérem, megmondtam, hogy maradjanak a gyalogjárón. Ne akarják, hogy goromba legyek. Mert tudok ám az is lenni, — s már nyomkodja is a tömeget a kerítés felé. A forgalom teljesen leáll, a kocsiúton az autók is elrekkennek. Újabb és újabb bámészkodók kerülnek elő, emberek, kik tegnap, teg422

Lőrincz László: A vér napelőtt, hol itt, hol ott, akárcsak most a nagycsontú épp úgy el­ vágódtak a sikamlós aszfalton. Talán még bicegnek is, Most csodál­ kozva nézik a konflislovat s eszükbe se jut magukra gondolni. — Elesett? — csodálkozzak körül. — Hogy esett el? Kosarakat nyomnak egymás oldalába, ballábukkal a jobblá­ bukra taposnak, de állnak és várnak rendületlenül. És állni fognak mindaddig, amíg a jóöreg nagycsontút talpra nem cibálják, vagy meg nem bizonyosodnak arról, hogy valóban a májára esett s már legfeljebb csizmaszárnak ha jó. Mert legrosszabb a bizonytalanság, az események kétséges volta. Nagy kár ha megdöglik, de még nagyobb ha nem bizonyosod­ hatunk meg róla. Nagycsontú körül úgy összetotyogták a lacsakos. aszfaltot, hogy felülről nézve olyan, mint egy beszennyezett margaréta. Nyom­ nyom mellett, megannyi ázott sziromlevél a barnálló bibe körül. Emberek párállnak, eltévedt kezek markolásszák egymást, indulat és türelmetlenkedés váltakozik, majd a nagycsontút a másik olda­ lára fordítják s nyomában — jaj Istenem! — véres marad a pok­ róc, véres marad az aszfalt. Olyan, mintha a bordája alá futott volna a bőre. Vér. Nem az én vérem, Péteré, hanem a Pálé, s ez sokkal borzal­ masabb. Még Lacigán úr is elfordítja a szemét, pedig ő saját bevallása szerint már nagyon sok vért látott. S mikor a nagycsontút végre sikerül talpra állítani, hogy eltá­ mogathassák, az emberek úgy szélednek el, hogy hirtelenében pi­ rosnak látják a villanegyed oldalát is. A sikamlósság átrágja magát a vékonyult cipőtalpon s kúszik, kúszik nagysunyin feljebb és feljebb. Pár pillanat alatt átitatja a szívet, az agyat, de egyesek már az ízét is érzik. Sós — mondanák, ha beszélnének. Édeskés — mo­ tyogná a száj. Lacigánék úgy összebújnak, mint a megmenekültek. — Rémes volt — halványodik el a menyásszonyka. — Undorító a véresi látvány — erősíti meg a szót a férfi. Aztán arról kezd beszélni, hogy életében már mennyi vért lá­ tott. Vért. Pirosat, kéket, talán még zöldet is. Látott olyat, amelyik borda közül szivárog, s még jó, ha nem a halántékból. Mert olyant is látott. Olyant is, mást is. Sokfélét. Emlékszik, a homloktól jövet pillanatok alatt megtelt a szemöldök bozótja, s csurgott, csurgott, mintha csak azért lenne. Az arcvonások gyorsan irányt szabnak neki, kinek a nyaka felé, kinek az álla hegyére. Neki épp a nyakába folyt egyszer, s mutatja is, hogy honnan. Akkor megirtózott a vér­ től. Nem annyira a színétől, mint inkább a fogásától. Megirtózott. Ügy megirtózott, mint soha máskor, csak egyszer, gyermekkorában, 423

Hobán Jenő: Vers mikor a nagyapja gyíkot nyomott a markába. Mert az is olyan volt, sikamlós, undorító. Egy kicsit elhallgat, majd arról folytatja, hogy nem szép a véres halál, hogy sokkal szebb ha az ember gutaütést kap, vagy szíven vágják s a vére bőre alá szalad. De csak a bőr alá, kinnebb soha. Ügy délfelé jár az idő, mikor a Minorita-utca sarkára érnek. Nem kocsin persze, gyalog. Mert mostanában kocsin se jó járni. Lacigán úr hirtelen megáll s a menyassonya kezefejére ijed, mely­ ből gyengéden vér buzog elő. Karcolás, már félig heggedő. Gyöngé­ den a tenyerébe fogja s babusgatni kezdi, mint a nagybeteget szokás. — Szegénykém, látom megvérezted magad. Engedd meg, hogy meggyógyítsam a vérző sebecskédet. S az ajkához emeli. LŐRINCZ LÁSZLÓ

MESSZE MENT BARÁT UTÁN Megjött a hír. Idézlek, volt barátom. . . . Fehér gyász gyűl az elárvult határon. Az ég mogorva, ködökkel borongó s a föld — virágok ágya — most koporsó... Halott, idézlek. Csak így, sírni gyáván, vacogó dallal szólítgat az árván maradt lélek: — ő, konok rém az élet! Vívj vele értünk... Immár jó a vérted. HÓBAN JENŐ

424

HORVÁTH IMRE: KIS VERSEK

NOVEMBERI KERTEK Mosolyognak, akár a szenvedők, kiket az ég vak büszkeséggel vert meg. S ha vesztett is szépségük már erőt, még hódítók a novemberi kertek, mint a nők, kiknek lábai előtt ifjú korukban királyok hevertek. FÁK ÉS MADARAK Fa nélkül egy fillért se ér a táj. S üres a fa, ha nincs rajta madár. Én azt hiszem: nem kelne fel a Nap, ha nem volnának fák és madarak. VIGASZTALÓ Szívem, melyből kiszállott az öröm, üres, akár egy téli fecskefészek. De oly igaz, hogy lesz még Örömöm, minthogy egyszer a fecskék visszatérnek. IFJÜ NYÁR Te a fát és az erdőt kedveled. Én a fákban felpezsdülő nyarat. Fa és erdő megvénülnek veled — s az ifjú nyár mindig ifjú marad. ESŐCSEPP Felhő volt ő, felhő volt még egy perce. Majd záporként a lombokat tördelte. Nem zápor már: erőtlen, kicsi csepp lett: felhők jöttén a falevéllel reszket.

KÖNYVEK

ÉS

ÍRÓK

MEGREZZENT AZ ALFÖLD CSENDJE — Gulyás Pál halálára — Azt mondják, az igazi, hatékony költő nemcsak verseivel tűnik ki kortársai közül, hanem halálával is. Egyszerre hiányolni kezdjük. Észre­ vesszük, hogy nem. ír. S ezt azok is észreveszik, akik talán nem is tudnak a haláláról, csak keresgélnek a folyóiratokban, hiába persze, egyre csak hiába, mert nincs már. Miért nem ír? — töprengnek magukban. S ha tör­ ténetesen az elhunytnál torzóbb, izmosabb képességűek töltik is be he­ lyét, hiányérzetünk továbbra is megmarad. Mert ezeket a költőket nem lehet pótolni. Olyanok ők, mint szellemi esték előttünk kedves műsorszá­ mai. Kicserélhetetlenek. Írhatnak mások kicsi házról, Debrecenről, Bihar­ bojtról vagy vásárfiáról, mi mégis »őt« akarjuk, mi mégis »őt« is akarjuk. Most éppen Gulyás Pált akarnók. Halála és döbbenésünk között még nincs meg a megfelelő távlat, de már berzenkedik bennünk az Őt kereső érzés, pedig csak ez év májusában temettük el. Egy darabig még ámíthatnók magunkat, hiszen bizonyára maradtak »hátrahagyott« versei, de ezeknek a sajtó alá rendezése az ol­ vasóra nézve mindég kegyetlen. »Poszt humusz« versei — nyomtatják ök­ lömnyi betűkkel. Pedig be jó is lenne másként tudni! De lassan-lassan kifogyunk ezekből is, s nem marad más, csak az im­ már lelkünkbe lopódzottak, újra meg újra elolvasottak recitálása. Előkerül­ nek ismét a debreceni éjszakák, az esti kódorgások, a kakuk és a kakas, mely »bűvös kört ír le a porba s mint a huszár a lovára, fölkap kender­ magosára.* Még nem tudnám pontosan megmondani, hogy mely versei maradnak számomra örök útravalóul. Egy jónéhányat azonban már kitörölhetetlennek érzek: aki a verseket megérti.« A földet csak az érti meg, támadt futócsillag, holt férfi! Menj, vándorolj, te hirtelen » ... A kicsi ház hangulati képének élénkségét sem kell féltenem az időtől. Művészibb kezek vésték be annál, semhogy az újonnan jövők kiszorít­ hassák: 426

j

Könyvek és írók »Van egy piciny szőlőm nekem, mely ugyan szőlőt nem terem, mert ez a szőlő kifogyott és nem terem, csak giz-gazot. Félhold az egész, de rajta van egy kicsi ház, kéménye vígan dudorász, füstfelhőket pipál az égbe, mert ott lakik egy kis parasztlegényke. ....« Még nehéz lenne megfogalmazni, hogy mit jelentett nekünk Gulyás Pál. Mit jelentett nekünk, főként fiatal nemzedéknek. Mert az idősebbek kezdeti véleményét hallottuk. Túl egyszerű a stílusa — olvasták rá pá­ lyája első felében. Egyhangú ének, fuvolaszerűen monoton. Mondanivaló­ ját néha szólamszerűen közli, túlságosan a közbeszédhez alkalmazkodó. Impresszionista, a pillanat hevületében alkotókat is felülmúló közvetlen­ séggel és könnyedséggel. De hallottunk egyebet is, s ez fokozott olvasá­ sára késztetett. Mythikus lélek, a botanika misztikusa, ég és föld közötti lény, s csak azért nem száll el tőlünk, mert aki az Alföldet járja, annak ólom a csizmája talpa. Aztán ahogy nemcsak a verseit olvasgattuk, ha­ nem költészetének titkaival próbáltunk megismerkedni, átlényegültek a ki­ fogásolni valók. A szinte szándékolt ügyetlenségek mögül kikandikált a gyermeteg lélek és a férfikomolyság közti nagy feszültség. ^Március van, harap a szél, az orgona messze van még. Esv naev kapukulcs kezemben,

Nyomdatechnikai hibából a sorok felcserélődtek. A helyes szöveg a követ v

ltezö:

i

»... Menj,'vándorolj, te hirtelen támadt futócsillag, holt férfi! A földet csak az érti meg, aki a verseket megérti.*

ív t

•

•

•

•

*

'

.

•

,

•

Útjelző marad. És éppen ezért nehezebb elbúcsúzni tőle. A magatartásától

427

Könyvek és Írók is nehéz. Mert kevés olyan költőnk van, akinek élete és költészete ennyire egybeforrott, egymásból eredő lenne. A vers nagy életfedezet nélkül bizo­ nyos mértékben mindég csak reprodukció. Művészet ez is, tagadhatatlanul az, de az ilyen verseket csak úgy olvasom, ahogy cukrászdába is járok. A Gulyás Pálét, ahogy enni szoktam. És ebben az értelemben mostanában egyre többet enni szeretnénk. »Egy madár repült el fölöttem, a levegőben nagy hidat hagyott. Ezen a hídon biztosan elérném a legelső boldog virradatot« — írja utolsó ver­ sei egyikében. Hisszük, hogy eí is érte, s mi szomorúság közt is boldogok lehetünk, mert Ember és Könyve nem szállhat együtt a sírba. Az utódlás nem könnyű dolog. Lehet, hogy halálával szemünk elől jóidőre becsukódtak az Alföldi rejtett kapui, a növények misztikus titkai, Fűző Péterek és Somodi Borbálák együgyű viseltes dolgai, de ha fellapoz­ zuk a kötetét, Árkádia húrjain felújul a dal: »Üsd össze a bokádat, kölök, kanállal esszük a ködöt.« LŐRINCZ LÁSZLÓ

REVICZKY GYULA ÖSSZEGYŰJTÖTT MÜVEI — Sajtó alá rendezte és bevezette: Paku Imre. Athenaeum kiadás. Bp. 19^. — A múlt század 70-es, 80-as éveinek irodalma, irodalmi tudata, korhangulata ma még felfedezésre, újjáértékelésre vár. Ebben a korszakban a költészetben Arany János és iskolája, a prózában Jókai és Mikszáth, a műbírálatban pedig Gyulai és a körülötte élők jelentették a kortársak számára az alkotásokkal elérhető legmagasabb színvonalat. Az irodalmi közízlés pedig túlságosan irodalomtörténetivé, csak hatásokat, közös ere­ dőket látóvá változott. Igen-igen rendjén valónak tartota ez az ízlésbeli irányzat mindazt, amit a hivatalos irodalmi közvélemény elfogadott. El­ térőt, azelőtt soha nem hallottat nem akart és talán nem is tudott volna befogadni. Így vált lassanként a századvégi műbírálat és ennek nyomán a közízlés szerint is Vajda János a borongós, zavaros magányosság, Komjáthy Jenő pedig szinte a túlzott elvontság és érthetetlenség iskolapéldájává. Talán ebből érthető meg, hogy az irodalomtörténet miért skatulyázta Reviczkyt e két nagy félreismert, megnemértett mellé, iskolás rendszere­ z e d triásszá szelídítve a három elhatárolható költő egyéniséget. ' Reviczky, ha rokona is e két mélyen látó, a lassan-lassan elsekélyesédő Petőfi—Arany epigonizmusból új utat vágni szándékozó költőnek, mégsem illeszthető be fenntartás nélkül a mesterkélt hármasságba. Ami talán megtévesztette, a sainte mindenkor csak általánosságra figyelő irodalomtörténeti rendszerezőket, az a mindhármukban meglévő, adat-

428

Könyvek és írók szerűen talán ki sem mutatható, kortársaknál gyakori hangulat, gondolat és felfogásbeli rokonság. Emberi és költői alakját kell pontosan felmérnünk ahhoz, hogy ki­ bogozzuk, miért is tűntek el versei néhány évtized alatt, elmerülve a Képes Remekírók csillogó, aranyozott „halhatatlanságába". Miért ma­ radtak igazi formaművészettel megírt versei sokáig csak a széplelkek emlékkönyveibe iktatott versrepertórium darabjai. Közben korának más, csak a szépen hangzó formával, ügyes epigonsággal verselő költői nép­ szerűséget és anyagi sikert értek el. Akkor élt és alkotott, mikor szinte három évtizedes kényszerű hallgatás után soha nem álmodott virágzásnak indult irodalmunk. A kor nélkülözte az irodalmi alkotásokhoz szükséges bölcseleti alapanyagot. Ehelyett a Gyulai megfogalmazta népies-nemzeti esztétikai irányzat dogmáiból vonta le a maga költői szabályait. Reviczky maga keresett egyéniségének bölcseleti alapot. Schopenhauerben és az őt népszerűsítő, harmad-negyedrangú bölcselőkben. A korhangulat viszont a nemzeti derűlátás jegyében kötelezővé tette a mélyebb problémáktól mentes életszemléletet, tehát nem volt hajlandó befogadni a versben és prózában más hangot megütő költőt. Vele szinte egyidőben így járt a csak nem régen méltó irodalomtörténeti helyére állított Tolnai Lajos. Reviczky valójában több volt mint egyszerűen bölcselő hangot megütő költő. A mindennapokhoz próbálta alkalmazni azt, amit Schopenhauer a céltalan, értelmetlen, csak szenvedésekkel teli földi létezésről mondott. Ezért tűnik olyan nagyszerűen összhangzónak nála élet, sors, költői hiva­ tás és műalkotás. Az élet nagy fogalmai — boldogság, hit, eszmény — és az élet kegyetlen realitása szövődnek verseiben halhatatlan formává, csak egyféleképpen kimondható verssé. A terjedő, szinte évek alatt való­ sággal kötelezővé váló ateizmussal viaskodik és Istent keresésére az észre, ösztönre épített schopenhaueri rendszer nem tud válaszolni. Így hányó­ dott Reviczky, míg végülis eljutott a végső életbölcseleti megfogalmazásig, hogy a „világ csak hangulat", összegyűjtött műveinek kiadása különösen azért érdemel figyelmet, mert a valóban teljesen elfeledett prózaíró Reviczkyt eleveníti fel. Az esztéta, műbíráló, elmélkedő költő tanulmányai, eikkei, színes újságírói jegyzetei egy hivatására készülő, önmagát sok­ irányban mívelő egyéniséget mutatnak. Olykor kritikai hangja, esztétikai fejtegetéseinek a maga korában példátlan bátorsága az ugyancsak elfele­ dett kortársát, Zilahy Károlyt juttatják eszünkbe. A korabeli felszínes, pátoszban elmerülő kritikái hang mellett Reviczky megfontolt, alapos okfejtésű írásai is maradandó értékűek. Talán éppen a kortárs kritika hibájául róható fel az is, hogy ha meg is dicsérte a költőt, verseinek mélyebb lényegéig nem jutott el. A nép­ szerűséghez és az általa mindig csak vágyott jó anyagi életmódhoz ez a „ tudatosítás, elemzés kellett volna. Ezt nem kapta meg Reviczky. Életének utolsó éveiben már hiába volt a gyorsított népszerűsítés, az olvasók nem fogadták be. Kiemelkedőt, egy-két önképzőkörben talán örökké élő versen kívül, nem alkotott, de minden verse, prózai írása a nagy egészet nézve egy kifejezésben és formában biztos, sok egyéni vonást mutató költőről tanús­ kodik. Verseinek értékelését, költészetének felmérését azóta az irodalom­ történet jól-rosszul, de elvégezte. Így munkái gyűjteményes kiadásának igazi érdekességét számunkra prózai írásai teszik. Ezekkel együtt kapja 429

Könyvek és írók meg helyét irodalmi tudatunkban, mennyiségileg és minőségileg egyaránt fölmérve munkásságát. Munkáinak gyűjteményét Paku Imre kellő gonddal és körültekintéssel rendezte sajtó alá. Néhol agyán a verseknél talán nem ártott volna a költő belső fejlődését, verseinek keletkezését, időrendjét megvilágító néhány soros magyarázat. FICZAY DÉNES

DSIDA JENŐ VÁLOGATOTT VERSEI — Rónay György bevezetőjével. Révai kiadása. Bpest. — »Elképzelhet-e valaki szebb transsylvan magyar nyelvmívelést, mint Dsida válogatott verseinek egy népszerű kiadását« — írja Molter Károly 1938-ban, egy hónappal a költő halála után. Hátrahagyott versei még abban az évben megjelentek, de a válogatottaké egyre késett, s hogy miért nem Erdélyben valósult meg, nem tudom. Pedig újonnan való kiadása mind szükségesebbé vált, hiszen kötetei szinte hozzáférhetetlenek, s így az em­ berek érdeklődéséből, talán a kor hatására is, versei lassan-lassan kezd­ tek kiszorulni. Lármásan lázadók idején »a könnyű, halk beszéd« nehezen jut az emberek szívéig. Mert Dsida Jenőtől távol állt minden forradalmi­ ság, ő ugyan az ilyesmit csak forradalmaskodásnak nevezné. Az ő forra­ dalma negatív forradalom. Kortársaihoz viszonyítva az időszerűtlenség forradalma. Gyermekien komplikált lénye élete utolsó felében is csak nagykorúsítottalak nevezhető. »Ügy lett költő, ahogyan a játék komolyo­ dik el s telik meg élettel.« És ez az élet, ez különböztette meg nagyon, ez tette őt sajátosan mássá. Komoly élet volt a maga nemében, csak korához képest különös. Míg mások a termést kalászban aggódták, ő tavasznak örülve még zöldön letépte. Az életnek csak személyéhez tapadó kis örömei foglalkoztatták. Monostor-erdei kóborlások, állandóan kísértő gyermek­ kori képek, apróságok, melyek jelentőségükben óriássá nőttek, akárcsak hajának lassú ritkulása, mely több mint száz-soros elégia írására késztette. Már szinte érthetetlenül elvonatkoztatta magát mindentől, ami a politi­ kumnak csak parányi gyanúsítottja is lehet. A »nagy szavak«-tól néha már betegesen írtózó művészi fegyelme még Tóth Árpád szubtilis lényé­ nél is messzibbre sodorta. »Kicsit nagyképűek vagyunk s olyan jelmondatunk is: „Századokra termelj s tekints magad halálos komolyan!"*

430

Könyvek és Írók

.

»Lassan készülj el szépséges, komoly nagy költemény, magadat szövögetve, soronkint nőve csak naponta, hogy (' '.,\ 'megfontoltan és bölcsen gazdagodj.«

Hőskorban élt, kisebbségi élet fáklyalobogtatói és szociális gondoktól emésztettek között. De az elnyomottság egy félsorában sem mutatkozik, s még önmagáért sem tud kiabálni. íme, hány meg hány elem ahhoz, hogy elnépszerűtlenedjék. Nem értéke miatt, csak csendességéért. Pedig annál, aki kora csábító olvasmá­ nyai közepette jobbkezében Sokratesszel tűnik el a kert bozótjában, s élete szépfelét élet-halál lebegés közt tölti a nélkül, hogy fegyelmét egy pilla­ natra is lázadóvá tenné a korai elmúlás tudata, — hűsiség ez is. Ennek az igen korán eltemetődött költészetnek az emberek szívébe való visszavezetését lenne hivatott szolgálni az idei könyvnapokra meg­ jelent kötete. Mert nem igaz, hogy Dsida versei távol állanak az emberek lelkétől. Sőt. Annyira közel, hogy az olvasó az Élet és Ember kapcsola­ tában, mikor a legőszintébb akar lenni önmagával szemben, akkor a dsidai eszményhez menekül. Akkor a politikus és a forradalmár, a tudós és a bankár magánéletet kezd élni. És épp olyan apróságoknak örül, mint Dsida. Teljes érdeklődését pillanatnyilag ezek az apróságok elégítik ki. A válogatásnak a dsidai arculat teljes, és kimerítő anyagú kifejezési módját kellett volna szolgálnia. Dsida költészetét a válogatott versek sok­ kal közelebb férkőztetik hozzánk, mint mondjuk az összes versei; hiszen azt a Dsidát, aki ilyen irányban bontakozott ki, költői élete második sza­ kasza adja, az előző csak nagyon szórványosan. Érthetetlen tehát, hogy költészetének éppen erre a szakaszára fordított a válogatás a legkevesebb gondot. A válogató mellőzte az egész „Tükör előtt" című ciklust, mely költői egyéniségének talán a legkiforrottabb és mondanivalóban leggazda­ gabb kifejezője. De ezen kívül hiányzik számos olyan verse is, melyet a legszigorúbb válogatási szempont sem mellőzhet. Hulló hajszálak elé­ giája; Február, esti hat óra; Most elmondom; így dúdolok az uccán; örök útitársak; Tíz parancsolat; s számos más is, — egytői-egyik olyan versek, melyek nélkül a kötet a válogatott címet legfennebb csak bitorolja. Nincs annyi verse Dsidának, hogy a kimaradt verseket mellőzni lehessen. Már pedig annyi maradt ki indokolatlanul, hogy azokból pótlólag egy legalább ilyen értékű újabb „Válogatott versek"-et is ki lehetne adni. Aki egy halott költő válogatott versei elé bevezető tanulmányt ír, annak a válogatást is komolyan kell vennie, nem nyugodhat meg egy felületesen összeállított gyűjteményben. LÖRINCZ

LÁSZLÓ

431

Könyvek és Írók TRÉFÁSSZAVÜ MAGYAROK — Vidám népmesék mindnyájunk kedvére, összeválogatta és beveze­ téssel ellátta Ortutay Gyula. Pohár­ nok Zoltán fametszeteivel. Dante könyvkiadó, Budapest. — Az ezerszámra megjelenő ferde­ ízlésű és magyartalan „ifjúsági" művek áradatában, amelyek — egy igen találó meghatározás szerint — „nénik" és „bácsik" értéktelen gügyögései, egyre égetőbbé vált s ma is állandóan sürgető feladat vissza­ vezetni az olvasóközönséget az ér­ tékes és igazi magyar forráshoz, népünk hagyományaihoz. Epikai kincseink népszerűsítésének és tu­ datosításának egyik igen célszerű és kamatozó módja a meséskönyvek összeállítása és kiadása. Meseanyag bőven van, mert hi­ szen tudósaink már egy évszázad óta szorgoskodnak, hogy vaskos kö­ tetekbe zárják azokat az egyszer tréfás, máskor csodálatos, vagy tündéries, néha hosszú és sokszor egész kurta, de mindenképpen érde­ kes történeteket,, amelyeket szerte az országban lejegyeztek. A mesés­ könyv kiadójának — ha nincs al­ kalma, vagy, ha nem akar szemé­ lyesen meséket gyűjteni — csak ehhez a felhalmozott anyaghoz kell fordulnia s olyan meséskönyvet vá­ logathat és kerekíthet, amilyet akar. Ortutay Gyula, híres mesekuta­ tónk, új munkájával ehhez a válo­ gató módszerhez folyamodott s a Tréfásszavú magyarokat a közön­ ség számára ismeretlen és hozzá­ férhetetlen tudományos gyűjtemé­ nyekből szerkesztette. A válogatás szempontja már a kötet címéből ki­ világlik s így a Bevezetőből csak a tréfás mesék titkára vezérlő részt ízleljük: „Érezzük meg a tréfákban is, hogy elmúlt seázadok, külön­ böző népek vidám bölcsesége rejlik

432

bennük s elsősorban is vidám ma;gyar bölcseség. Így lesz jó taní­ tónk: jókedvű és bölcs." Ortutay műve a jó meséskönyv valamennyi fegyverével fel van vér­ tezve: felölel minden magyar tájat, hogy népünk vidámságának minél pompásabb sokféleségében gyönyör­ ködhessünk; megtartja az eredeti tájnyelv ízét s csak a régies helyes­ írást egységesíti; a városi ember és a gyerek számára érthetetlen táj­ szavakat megmagyarázza; bevezető­ jében elvezet a mesék s különösen a tréfás mesék megértésének és él­ vezésének világába; a mesék lelő­ helyeit, forrásait mindenütt ponto­ san feltünteti, hogy se a kíváncsi érdeklődő, se a szakember ne ma­ radjon bizonytalanságban. Minden meséskönyvünkre úgy kell tekintenünk, mint szellemi sza­ badságharcunk hős katonájára, aki — száz évvel később ugyan, mint kellett volna — a fiatalságunk lel­ két milliószámra ellepő Anderse­ nekkel, Grimmekkel és Ezeregyéjszakákkal harcolva, végre magyar szellemű epikát, magyar ruhájú gondolatot akar és mer Magyar­ országon a magyar gyermekek szí-, vébe csempészni. Ortutayt különös tisztelettel nézzük e szellemi felsza­ badításban, mert ő az egyik kezde­ ményező s ugyanakkor a legtermé­ kenyebb és leghozzáértőbb művelő. Meséskönyvét — amint maga mondja — elsősorban felnőtteknek szánta. Hosszú sor lenne most ar­ ról elmélkedni, hogy magyar társa­ dalmunk mennyire érett meg a meseolvasásra s mi még eeen a té­ ren a tennivaló. Megjegyezzük azonban, hogy Pohárnok Zoltán fa­ metszeteinek nagyrészét a gyerekek valóban nem értik meg, csak a fel­ nőttek; ezek közül is csak azok, akik a mesét már rég ismerik, vagy előzőleg elolvassák. Faragó József

Könyvek és Írók REPEDT CSUPOR — Bözödi György novellái. »Móricz Zsigmondit könyvkiadóvállálat kiadása, 19^. — A népet az irodalom számára nem a mai író fedezte fel, de még nem is Petőfi, ahogy az napjaink­ ban a köztudatban él. Az irodalom­ történeti vizsgálódás tisztán látja, hogy a nép kezdettől fogva alanyi és tárgyi tényezője volt az iroda­ lomnak. Petőfi újítása csupán ab­ ban van, hogy a népet a költői szemlélődés, irodalmi érdeklődés középpontjába állította. Az új népi irodalom is ezt cselekedte. Ez a népfeléfordulás azonban alapjában és lényegében eltérő Petőfi népies irodalmi forradalmától, ő az iroda­ lom tárgykörét akarta szélesbíteni, új hanggal, színnel gazdagítani. A mai népi irodalom a gyakorlati se­ gíteni akarás szándékával közele­ dett a néphez. Petőfi még felma­ gasztalta a népet, a mai író az árnyoldalait sugarazta be. Sebeibe nyúlt és gennyet mutogatott, hogy megrázzon, megborzongasson s így tettekre serkentsen. Hatása ellen­ állhatatlan volt, visszhangjából gaz­ dag szociológiai irodalom bontako­ zott ki. Az irodalom ismét utat mutatott, a politika szövetségeséül szegődött. Százados magyar ha­ gyományt követett, de közben idő­ feletti létét, maradandóságát koc­ káztatta: az esztétikai szempont nemegyszer elsikkadt a politikai mellett. A kettő pedig nem zárja ki egymást, azokat összeegyeztetni ép az író-művész feladata, aki mű­ vének sorsa felett is úgy ítélkezik, ahogy mulandó anyagát időtálló formában halhatatlanítja. Bözödi novelláskötete a Repedt csupor a kétféle szempontnak töké­ letes egybehangolását példázza. —

Másnemű írásaiban bizonyságát ad­ ta, hogy a nép sorsa, múltja, jelene elevenen és közvetlenül érdekli. Novelláskötetében is hű marad ed­ digi érdeklőlési köréhez s szeren­ csésen megtalálja a kifejezés mű­ vészi hatásának a mikéntjét. Nem panaszkodik senki ellen, nem köve­ tel szociális reformot, hanem mint­ egy természetes állapotot érezteti, hogy a föld nehéz, a halál megrit­ kítja az élők sorait, hogy a nyomo­ rúság miatt Regátba vándorol a fiatal nemzedék, hogy a zsidó mal­ mos csalja az örletőket, hogy Ame­ rikából nem jön haza a kivándo­ rolt édesapa, hogy a megszálló ro­ mánok elnyomása sehogysem tet­ szik a székelyeknek. Mindezt el­ mondja anélkül, hogy túllépné akár az irodalmi kifejezhetőség, akár fa­ luja határát. . Bözödi nem idealizálja a falut, élet- és természetábrázolásában a a valóságot keresi. S ép ennek a valóságábrázolásnak az erejével fog meg. Jókedve, bánata, haragja, bosszúja, élete van ennek a falu­ nak. Ott görnyed, izzad, táncol, mulat, dacol és veszekszik a sze­ münk előtt. Szénájának illata meg­ csapja az orrunkat, humora meg­ mosolyogtat, gyásza részvétre in­ dít. Nemcsak az emberek élnek és mozognak, de még a természet is megelevenedik. A temető beszél a faluval, a pópijomfa beleszól Köntés Gáspár életébe, a nap melegen kacag az emberekre, a mezei virá­ gok s fák levelei minid feléjük inte­ getnek. De mennyivel masabb ez a természetszemlélet, mint a Tamási elbeszéléseiben. Ott hűséges test­ vér, közvetlen jóbarát a természet, akit nem illet csodálat. Bözödi em­ berei gyönyörködnek a természet­ ben, csodálják és tisztelik végtelen­ ségét, mely őket is nyugalommal tölti el.

433

Művészeti Szemle De nemcsak valóságábrázolása, természetszemlélete érdemel figyel­ met, hanem lélektani megfigyelé­ seinek mélysége, a mítoszokra, ba­ bonára fogékony néplélek sejtelmes ábrázolása is. Sikerülten rajzolja a »Repedt csupor« c. elbeszélésében a gyermek Boldizsár Jánoska ke­ serves tobzódását a dac és bosszú közt anyja igaztalan büntetése miatt, s egyben bántó él nélkül pel­ lengérezni ki a pózból fegyelmező szülőt. Az »Eladó temető« valóság­ ból, népmeséből, mitikus termé­ szetszemléletből szőtt elbeszélése mélyén valóságos tragédia örvény­ lik. A vagyonából kiforgatott, fa­ lujából kiutasított, de attól szaba­ dulni nem tudó Köntés Gáspár

árúbabocsátja utolsó vagyonát, a sírhelyét, s azután kidönti a pópijomfát, amelyik őt eltanácsolta a faluból, s maga is ott pusztul an­ nak súlya alatt. Az ő sorsa, meg­ dicsőülése egész székely népének tragédiáját is jelképezhetné. BÖzödi nemcsak avatott ismerő­ je, de rajongó szerelmese is a szé­ kelységnek. A szülőföld vonzása, a sokat szenvedett nép feltörő sors r élményei kiváló íráskészséggel pá­ rosulva vezették Bözödit arra az útra, melyen méltó folytatója l e h e t " annak az írói hagyománynak, mely­ nek Tamási Áron olyan magas mér­ téket állított.

MŰVÉSZETI

Isák József

SZEMLE

AZ ÜRHATNÁM POLGÁR — Moliére komédiája a kolozsvári Nemzeti Színházban — Moliére komédiájának története talán IV. Henrikig nyúlik vissza. Tyúkot ígért minden paraszt fazekába, virágzóvá fejlesztette az ipart és kereskedelmet. A kalmárok, takácsok, ötvösök és kocsigyártók pénzes­ zacskója egyre kövérebbre hízott. Ahogy a polgárság gazdagodott, úgy .szegényedett a nemesség. XIV. Lajos udvarának már komoly versenyt jelentett a pénze segítségével uborkafára kapaszkodó párizsi polgár, aki a főnemes életmódját kezdte utánozni. így kapta „nagy pártfogójától" XIV. Lajostól Moliére a témát: írjon zenés-táncos komédiát, amelyben az ilyen főnemest játszó, sokpénzű bourgeois-kat figurázza ki. Nekünk magyaroknak is van némi közünk a darabhoz. Akkortájt nagy török-imádatba esett Párizs. Török ruhadarabokat, bútorokat és szokásokat kezdtek divatba hozni. Ezt a hóbortot a bujdosó fejedelem, n . Rákóczi Ferenc Törökországból Párizsba vándorolt környezete is ter­ jesztette. XIV. Lajost bosszantotta a dolog, ilyesformán került nyilván egyenesen az ő szándékai szerint az V. felvonásba a „mamamusi" avatás. Nem tudjuk, Moliére milyen érzelmekkel fogadta a megrendelést. De tudjuk azt, hogy magas pártfogója hozzászoktatta az effélékhez. Moliére most is kihasználta a helyzetet és a királyi palástba takaródzva nyíltan

434

Művészeti Szemle csúfolkodott mindenkivel. Nem csoda, hogy élete végén haragosa volt egész Franciaország. Amint a komédiából látjuk, nem tartotta többre az udvar tányérnyaló főnemeseit, mint a hájfejű, úrhatnám posztókeres­ kedőket. Csúnyán kifigurázza Jourdain butaságát, de Dorante gróf és bájos kedveséről is kevesbbé előnyös arcképet fest. Semmiesetre sem olyant, amilyent a „Troup de Monsieur" igazgatójától kívánt volna a főúri néző. A művészeknek is kijut a fricskából, de nem kíméli saját közönségét se. A táncmester így beszél: „ . . . igen bosszantó minden mű­ vészetben, ha ostobák előtt lépünk fel s buta ember barbár ítélete alá bocsájtjuk alkotásunkat." A közönség — a mindenkori közönség — nincs elkészülve ilyen orv­ támadásra és jót nevet saját ostobaságán, mert minden néző saját szemé­ lyére nézve — kivétel. Érdekes lenne tudni, hogy a színpadon mókázó Moliére mit gondolt egy-egy nevetőroham kitörésekor? Nem volt ő „be­ felé síró, sem szarkazmussal ostorozó társadalomjavító. Vérbeli komédia­ író kajánságával figyelte korát, önmagát is belevéve és elégedetten mo­ solygott, mikor minden sorát maga az áldozat — a néző — igazolta derültségével. A színlap műfajilag balett-komédiát jelez. Énekes és táncos víg­ játékot. Mai nyelven: operettet. De míg ma az operetten zenébe és táncba burkolt bárgyúságot értünk, nála még erősen ragaszkodik a műfaj a dráma szabályaihoz. Nagyjából ezeket kell meggondolni a rendezőnek, hogy hű tolmá­ csolója legyen a mai színpadon is „Az úrhatnám polgár"-nak; és a néző­ nek, hogy helyesen értékelhesse az előadást. A klasszikus drámai alkotások élvezhetőbbé tételének ürügye alatt korunk színháza sok ízléstelenséget követett el. Ezúttal teljes hűséggel lehet és kell játszani „Az úrhatnám polgár"-t. Hiszen, ha tudjuk is, hogy megrendelésre, korabeli visszásságot gúnyol, örök emberi az, amiről hal­ lunk. Kétezer év múlva éppen úgy meglesz az alkalomszerűsége, mint a mi barok-hajlamú társadalmunkban; és ha születne új Moliére, számára is jó komédiatárgy volna. A Moliére-i játék hősei már Plautus vígjátékaiban felismerhetők, de találkozni fogunk velük ezután is, míg csak emberi élet folyik a földön. Igen helyesen oldotta meg tehát Tompa Miklós a feladatát, mikor úgy játszatta el a játékot, ahogy Moliére megírta. Nem keresett erőltetett magyarázatokat, nem latolgatott, alakított, hanem engedte érvé­ nyesülni az eredeti játékot. Tompa Sándor Jourdain szerepében talán a szokottnál gyengébb, de elég jó alakítást nyújtott. Szereptudása mintha kissé hadilábon állna. Az együttes többi tagjai sem mutattak különös teljesítményt, de egyen­ l e t e s , jó előadást láttunk. Nagyobb hibát csak Andrási Márton követett el, de ebben a rendező is ludas. Első jelenései alkalmával ostoba, tyutyi-mutyi alak. Az V. felvonásban csodálatos átalakuláson megy keresztül. Egy­ szerre ravasz és számító lesz: irányítója a további eseményeknek. A szerep felépítésében tehát törés mutatkozik attól eltekintve, hogy Moliére szolgái kevés kivétellel mind okos és ravasz fickók. (A Napkirály pártfogoltja, az arisztokrácia fényében sütkérező költő okos szolgákat szerepeltet. Ma, mikor gyors iramban haladunk a superdemokráciák felé — figyeljük meg — a szolgák nagy többsége hülye, de legalább is kedvderítően ostoba.)

435

Művészeti Szemle ' ű s

.

,

:

A sikerhez hozzájárult Lully szép, bárok zenéjének betanításával és vezénylésével Endre Béla és a balett-kar Keresztes Katalinnal. Varga Mátyás stílusos, nemes pompát sugárzó díszletei nagyon szépek, csak nem Jourdain úr ízlése szerint valók. Tehetséges szcenikusunk kissé l'art pour l'art műveli mesterségét. A darabbal nemigen törődik. A témában rejlő bő humort csak az égboltra vetített angyalkoszorúval érzékeltette némileg. VITÁNYI

AZ ERDÉLYI

HELIKON

JÁNOS

HÍREI

Az Erdélyi Szépmíves Céh az idei könyvnapra könyvnapi könyveként Tompa László válogatott verseit adta ki Gróf Bánffy Miklós rajzaival. — Ugyancsak a könyvnapra jelent meg az Erdélyi Szépmlves Céh kiadásában a múlt század nagy erdélyi festőjének, márkosfalvi Barabás Miklósnak híres önéletrajza Bíró Béla sajtó alá rendezésében; valamint Jékely Zoltán »Angalit és a remeték« című verses színjátéka.

* Az Erdélyi Helikon e száma Bánffy Miklós legújabb müvét: »Tannhauser és a kis princessz« című kis regényét közli a maíga egészében. — Technikai okokból az »Egy olvasó naplója* című közleményünk folytatását a folyóirat következő számában fogjuk közölni. * HIBA KIIGAZÍTÁS. AZ Erdélyi Helikon megelőző, júniusi számában Vitányi János »Angalit és a remeték« cimü szemlecikkébe a 364. oldalon több nyomdahiba csúszott be. A harmadik bekezdés első öt sora helyesen igy hangzik: >Kifogásunk szinte nem is lehetne, ha kerete nem Volna. Vagy helye­ sebben: ha az egyébként szükséges keretet szerencsésebb irői ötlet, vagy ugyanolyan művészi ihlet alkotta volna meg, mint a beléje foglalt költői játé­ kot. De a keret szükségességét ép úgy nem lehet vitatni, vagy talán még annyira se, mint pl. a Szentivánéji álom keretét.«

Felelős kiadó és szerkesztő: KOVÁCS LÁSZLÓ• 436

j

í| •

CLAUDE PIERRE:

Gróf MIKÓ IMRE képmása

Aquarell-miniatür. Mérete: 16X22 cm. Jelzése: Claude Pierre 1836. Az Erdélyi Múzeum levéltárában.

ERDÉLYI BIEDERMEIER MŰVÉSZET •

„Váljon nem lehetne-é a' nemzeti álmot alvó Erdélyt felébreszteni, 's a' gondolkodás pályájára felhívni?" — így sóhajt fel egy névtelen hazafi 1829-ben az „Erdélyi Híradó" hasábjain. A cikk elmereng a gaz­ dag múlton s a sivár jelenen, kutatja a „minden tőrekedés nélkül halva élő" Erdély évszázados elmaradottságának okait s józan szemmel meg­ látja az okok közt a nagyfejedelemség „önnön tunyaságát" is. Valóban, az I. Lipót által 1690-ben kiadott ú. n. leopoldi diploma óta az élet mintha megszűnt volna Erdélyben. A fejedelemség névlegesen egyideig még fennállt, majd teljesen megszűnt s teljessé lett a Habsburgok uralma. Elernyedt az erdélyi lélek s másfél évszázadig tartott, amíg újra magára lelt A 19. század elején a magyarországi reform-országgyűlésekéit, már az új idők ígérete bontakozik ki, de Erdély országgyűléseire nem jut el az idők szava, sőt éppen ezekben az időkben, 1810-től 1834-ig nincs is országgyűlés Erdélyben. Ebben az évben összehívják az erdélyi rendeket, de az erdélyiség tudata ekkor még nem ébredt fel: az országgyűlés bot­ rányba és tehetetlenségbe fúl. A korszerű eszmék csak lassan és. félig érvényesülnek: a negyvenes évek országgyűléseinek sikerül törvénybe iktatniok a magyar államnyelv érvényét, de a szászok és románok nem fogadják el. Későn és rosszul jön az úrbéri rendezés is, megnyugvás helyett még tovább szítja az ellentétet a nemes és jobbágy között, pedig ez az ellentét Erdélyben mindig nagyobb volt, mint Magyarországon, — hiszen ekkor még sokan éltek azok közül, akik végigélték az 1784. évi Hóra—Kloska-féle szociális lázadást. Erdély társadalmi tagozódása részben oka, részben okozata volt a hosszú tespedésnek. A főnemesség szélső aulikus szellemének jellemzéséül elég, ha legkiválóbbjának, Wesselényi Miklós bárónak egy mondatát idéz­ ni zük: „Ki ne lenne teljesen meggyőződve, miszerint nem csak öregbedése , s fejlése nemzetiségünknek s alkotmányos létünknek,' sőt létünk s fenn­ maradásuk is egyedül mostani uralkodóházunk alatt és által lehetséges". A kormányszék (gubernium) által képviselt bécsi hatalom fenntartás nélkuukiszolgálása e kor mágnásainak főjellemvonása. Erdély sorsa nem érdekli őket, hanem csak kiváltságaiknak minden áron való biztosítása, —-ezért versengve keresik Bécs kegyét, a császári udvar sugarainál mele­ gednek s lélekben-nyelvben egyaránt idegenné válnak. Erről az arisz­ tokráciáról a közéjük tartozó Wesselényi Miklós írja, hogy „felülről néz le mindenre, kinek kutyabőr nem javítja sorsát, pedig soknak legkisebb érdeme sincs praerogativái bírásában, mellyeket Isten tudja hányadik szépapja érdemmel vagy anélkül kapott; akinek pedig igen hihetőleg már egy csöpp sem kereng véréből a mostaninak ereiben". Ugyanez a szem­ lélet nyilatkozik meg az egykorú napilapok és folyóiratok soraiban is, melyek buzgón és pontosan beszámolnak arról, hogy X főhercegnő ezen . a héten honnan hová utazott s hogy kik vettek részt Y gróf házibálján. Az arisztokráciáról .mondottak vonatkoznak az erdélyi főpapságra is, mely ' nemcsak nyelvében és szellemében, hanem azonkívül még származásában is idegen volt Erdélytől. Mindez természetesen kihatott a művészeti életre is. 'i :

437

Bíró Béla: Erdélyi biedenneier

művészet

„Erdélyben a Grófság és Báróság behozatala valóban igazi vesze­ delme volt az országnak: jóbirtokú nemes emberekből igen szegény mág­ nások lettek" — állapítja meg' Wesselényi Miklós. A mágnássá nem lett jóbirtokú nemesség, mely az erdélyi társadalom gerincét alkotta, legna­ gyobbrészt teljes szellemi tunyaságban élte életét, nem írt, nem olvasott, közügyekkel nem foglalkozott. Á nép széles rétegeivel való kapcsolata, csak úgy, mint a főnemességé és főpapságé, a földesúr és jobbágy viszo­ nyán alapult s lényege a jobbágyból minél több pénzbeli és természetbeni teljesítmény kisajtolása volt. Ennek szolgálatában állott az egész magyar közélet, de még fokozottabban az erdélyi s ezt a szellemet védelmezte minden erejével a vármegye, az a szerv, melynek egyébként a Nyugattól való százesztendős elmaradottságunkat köszönhetjük. Nyugaton ebben az időben vált döntő társadalmi tényezővé a _harmadik rend, a polgárság. „A középrend az, mely a világon legtöbb miveltséget terjeszt és bír" — állapítja meg Wesselényi, de amint Erdély pol­ gárságát vizsgálja, arra az eredményre jut, hogy az „nem tekinti magát a nemzet részének, az országban létező külön felekezet, melynek célja s arra vezető útja más, mint a nemzet nevét viselő nemességé". Erdélyben a nemességre és jobbágyságra tagozódott társadalom nem is termelhetett ki erős és nemzeti érzésű polgárságot. ÁM itt ehhez a réteghez tartozott, az jórészt idegen származású és nyelvű volt, a magyarság sorskérdései és Erdély sajátos problémái nem érdekelték, igényei nem terjedtek túl a szerény polgári jólétre való törekvésen. A magyar elemet e rétegben a nemesi társadalom polgáriasult egyedei képviselik. A nép széles rétegei, magyarok, székelyek, szászok és románok egy­ aránt a jobbágyság embertelen sorsát viselték, semmiféle joguk nem volt, vérükkel, pénzükkel és munkájukkal uraikat szolgálták, — hatásuk a szel­ lemi élet kialakítására nem volt és nem lehetett. Wesselényi, maga is feudális földesúr, ezt írja róluk: „Hogy butaság, henyeség s számtalan ocsmány bűn s fortélyosság uralkodik köztük; — hogy sok az alattomos kétszínű, kártékony, azt nem tagadom; de az elvadult erkölcsök- s míveletlenségükből származik; ennek pedig mi vagyunk okai, kiknek módjuk volt, hatalmokban állott őket mívelni s állati durvaságukból kiemelni." Majd ezeket írja a földesúrról: „Húzd le az akasztófára való parasztját! így végzi sok cikornyás teremtették s ocsmány káromlásokkal bő intésit; hideg vérrel pipa dohány mellett vágatja 25-ig, párnát hozatván azalatt magának, hogy a tiszti ház előtt lévő fapadon ülve gyengéd úri teste ne fájjon". Wesselényi írásain kívül egyéb egykorú erdélyi adatok is azt tanúsítják, hogy itt a paraszt sorsa sokkal rosszabb volt, mint Magyar­ országon, a jobbágy szinte rab sorsbán élt. Fentiekre ki kellett térnünk, mert épen Erdély sajátos társadalmi tagozódása tette mássá az erdélyi biedermeier-művészetet, mint amilyen az a Királyhágótól nyugatra volt. Nyilvánvaló, hogy a vázolt viszonyok közt a művészeti élet kibontakozása is alig haladt előre. AJssta u szobrász, színész a társadalom számkivetettje volt, magárahagyva eJ3ÉaTIS3őtt á ma^arjugj^on.~"A~|[j!§^ úgyszólván kizárólag idegen művészek oldották jneg_ada>nralj»J:őpapok vagy egy-egy nagyobb közület megbízásából, — de tartozunk a tárgyilagosságnak annak meg­ állapításával, hogy nem is volt magyar művész, aki e feladatoknak ínég tudott volna felelni. Így például Csűrös Antal kőszobrász 1820-ban meg-

438

""

Bíró Béla: Erdélyi biedermeier

művészet

bízást kapott a Karolina-emlékmű sasainak kifaragására Kolozsváron, de silány művét nem vették át s még az előleget is visszapereítek tőle. Nagy ritkaság volt a századforduló éveiben, ha egy erdélyi ifjú a művészpályára lépett s Bécsbe is eljutott. Ilyen nevet a fiatalon elhunyt Kóréh ggigmondén kívül alig is ismertünk. / Ha nincs is a* 19. század elején szerves művészeti élet Erdélyben, a húszas évektől kezdve mind nagyobb számban kezdenek feltünedezni az egyes művészek. Útjukat magányosan járják, egymással nincs vagy alig van kapcsolatuk, tanulmányaikat legjobb esetben Bécsben végzik, távo­ labbra csak egy-kettö jut el közülük. TérmrazetesTéEaT,'"Eogy egész éle­ tükre szóló művészi útravalójukat is Bécsből hozzák magukkal s még jó, ha első kézből. Ebből az útravalóból juttatnak ^Erdélybe. yaJp. yisjzatéré*?jjk,,HtánilTPnr"t"lrnt azoknak a mind nagyóBb számban köréjük sereglő tanítványaiknak, kik nem juthattak el Bécsbe s kiknek a Bécset-járt művész közelsége a magasabb művészi tanulmányok lehetőségét vagy legalább annak illúzióját jelentette. Honnan, kikből kerültek ki ezek az első, úttörő művészek? Társa­ dalmi hovatartozandóságukat vizsgálva, azt látjuk, hogy nagy többségük­ ben a szegényebb nemesi réteghez vagy annak polgáriasult elemeihez tartoznak. Ha még urak a maguk hét szilvafáján, akkor félve őfizEednek attól, hogy a művészetük egyébnek lássék úri kedvtelésnél s elképzelhe­ tetlennek tartják, hogy pénzért áruba bocsássák alkotásaikat. (Pl. Bája István.) Akadnak főúri művészkedők is, olykor figyelemreméltó tehetség is bukkan fel köztük, de művészetük nem jut túl azon az exkluzív rétegen, amelyhez tartoznak s csak az utóbbi hónapokban sikerült egyik kiváló képviselőjüknek, gróf Horváth-Tholdy Jánosnak remek biedermeier-kari­ katúráit felkutatni. Akiket anyagi helyzetük arra kényszerített, hogy művészetükkel, egy­ ben kenyerüket is megkeressék, igyekeztek ennek legalább a látszatát elkerülni s örökös keserű harcban álltak társadalomszemléletükkel (Sikó Miklós), de akadt köztük olyan is, aki tudatosan és büszkén vaUottajíIethivatásának a művészetet (Barabás Miklós, Simó Ferenc). A szorosan vett polgári réteg a maga igénytelenségében és józanságában alig adott ebben az időben művészt Erdélynek, a jobbágyság széles rétegei meg éppen semmi részt nem vehettek a szellemi életnek ebben a megnyilat­ kozásában. * Mit hoztak Erdélybe a Bécset-járt művészek? A császárváros éppen ebben az időben válik a biedermeier-élet központjává. Biedermeier alatt tudvalevőleg a napóleoni háborúk és a negyvennyolcas forradalmak kö­ zötti időszakot értjük, azt a polgári világot, mely a hosszú háborúk utáni békés virágzás e néhány évtizedében bontakozott ki s mely a kor művé­ szetét is a maga egyéni életformája szerint alakította át. Főszintere Bécs, tágabb területe az egész német „élettér", köztük Magyarország is, ahol Lyka Károly nyomán „táblabíróvilág" néven lett sajátos magyar, művé­ szettörténeti fogalommá. Felbukkan Európa többi országaiban is, Francia­ országban „goűt prudhommesque" nevet adott neki a mai művészettör­ téneti kutatás, ugyanezt értjük a „Lajos Fülöp-stílus" alatt is. Ma már egész kis könyvtárt tesz ki a biedermeier irodalma. Magyar vonatkozás439

Bíró Béla: Erdélyi biedermeier művészet ban Zolnai Bélának nemrég megjelent értékes könyve kimerítő képet ad e korról s ezért itt csak röviden utalunk a biedermeier lényegére, mely alapvetően hatott ki az egykori Erdély művészetére is, akár itt működött bécsi művészek, akár Bécset-járt erdélyi művészek útján. A biedermeier-lelkiséget a kor politikai viszonya] fejlesztették ki. Napóleon bukása után a szentszövetség jegyében folyó európai élet itteni irányítója Metternich volt s ez a szellem hatott ki az erdélyi guberniumra is. A hosszú háborúk után lankasztó fáradtság ült a népeken s ezekben a nyomasztó, de kirobbanni nem tudó atmoszférával telt évtizedekben alakult, ki az az alapjában melankolikus és borús optimizmusú bieder­ meier-embertípus, mely már nem azonos a világegyetemmel, mint a roman­ tika képzelte, hanem csak szűk korlátok közé zárt paránya a mindenségnek. Ebben a keretben alakulnak ki szükségszerűen a biedermeier jelleg­ zetességei: a családi élet kultusza, a polgári jólét és biztonságérzet mint életcél, a törvénytisztelet, visszavágyódás az idilli gyermekkorba, a zene és ének ápolása, csendes cukrászdái és kávéházi összejövetelek, a patrio­ tizmus, művészetben pedig a festészet és a leíró irodalom benső kapcso­ lata. Zolnai Béla egy mondatban következőképen foglalja össze a bieder­ meiert: „a reál-idealizmus polgári világnézete, antikizáló és romantikus inspirációk között a maga önkifejeződését keresve, szelíd lemondással menekül a politikai életből a családi kör magányába, az érzelmek és képzelmek, a hasznos mulatságok és nemes időtöltések otthonába..." Ma divatban van a biedermeier. A háborús idők állandósult zaklatottságában a béke, derűs nyugalom, jólét, intim örömök vágyálmainak beteljesülését jelenti, sok olyan vonással is gazdagítva, melyek eredetileg nem voltak meg benne. Ilyen mai biedermeier-jelenség például a második világháború előtti években a társasutazások népszerűsége vagy roman­ tikusan rendezett csoportutazások „az ismeretlenbe", a strandkultusz, a turistaság, a vadevezös-romantika, a bridzs-szalonok élete stb. Napjaink­ ban szinte túlságosan kitágult a biedermeier fogalma, némileg hasonlóan a klasszicizáló kor antikimádatához, mely a maga elragadtatott szemlé­ letében az antik világot olyannak látta, amilyen az a valóságban sohasem volt. Nem véletlen, hanem a lelkekben élő ötudatlan vágyakozás helyes felismerése hozta színre a kolozsvári Nemzeti Színházban is óriási siker­ rel a biedermeier-világot szerencsésen idealizáló „Három a kislány" dal­ művet, a legbiedermeierebb zeneszerzőnek, Schubert Ferencnek dalaival és az egésznek telivér biedermeier cselekményével. Megszaporodott a badacsonyi Kisfaludy-ház látogatóinak száma is. Napról-napra látnj, meg­ illetődött némasággal szemlélődő látogatókat fenn a Himfy-dalok költőjé­ nek szobájában, ebben az utolérhetetlenül magyar biedermeier-hangulatú kis helyiségben. Az irodalomban pedig, mint Zolnai Béla könyvében meg­ jegyzi, ma már valósággal recept lett a biedermeier. Ha eltűntek is a szilárdan épített régi polgári házakból kilépő kék­ frakkos, kürtőkalapos, komoly bajusszal és körszakállal ékesített tisztes polgárok, oldalukon nalcsont-míderes, pirospozsgás, kissé hízásra hajló élettársukkal, előttük pedig illedelmesen lépegető, apró felnőtteknek öltöz­ tetett gyermekeikkel, a biedermeier élő valóság ma is. Nem egy vidéki úriházban találjuk meg napjainkban is e csendes nosztalgiával vissza­ kívánt kor kellékeit: a pipatóriumot, a zenélő órát, a háziasszony kopott leánykori emlékkönyvét és a családfőnek ugyancsak kopott karosszékét,

440

Bíró Béla: Erdélyi biedermeier művészek melyből patópálos bölcseséggel nézi a világot. Ezzel a légkörrel, mint „csúf rontás"-sal kellett Ady Endrének is harcolnia... A magyar szellemiség alapjában biedermeier-jellegű. Azzá teszi az aktivitás hiánya, a fölényes szemlélődésre való hajlam, a józanság és a transzcendentális törekvésektől távolálló reális beállítottság. E szellem­ nek, mely á polgárság erős vára volt a rokokó után a kozmopolita léhaság ellen, nálunk Deák Ferenc a főképviselője. * Erdélyben más a biedermeier-élet, mint a Királyhágótól nyugatra. A nagyfejedelemségnek nemcsak flórája-faunája legsajátosabb egész Európában, hanem egész sor népfaj és hitvallás éli itt a maga külön életét, külső behatásoktól meglehetősen függetlenül. A biedermeier-borban sem a szászság, sem a románság1 nem ad-művészt Erdélynek. Előbbiek kevés művészeti igényét kielégítette az a néhány, ideig-óráig közéjük tele­ pedett osztrák művész, akit a szászság a vérségi kapcsolat folytán' magáé­ nak tartott, a románság pedig nem volt még a műveltségnek azon a fokán, amelyen művészi igényekről szó lehetett volna. A Bécsből hazatért ma­ gyar művész úgyszólván teljesen a magyar társadalomtól várhatott csak foglalkoztatást, ez azonban a fennebb vázolt társadalmi állapotok miatt csak igen csekélyke lehetett és volt. Simó Ferenc komoly bécsi és pesti sikerek után hazatérve Erdélybe, Kolozsváron boltcégérek festésével ten­ gette életét. Barabás Miklós pedig rövid ideig tartó próbálkozás után sietve hagyta el szűkebb erdélyi hazáját, hogy végleg Pestre költözzön. Mások, mint a dévai Bája István, nem szorulván rá, hogy művészetükből tartsák fenn magukat, a maguk gyönyörűségére festegettek tájképeket és miniatűr képmásokat ismerőseikről, műveik elkallódtak s művészetükről ma már nevükön kívül alig tudunk többet. Szinte csodának kell tekintenünk, hogy a sivár viszonyok ellenére is egyre szaporodik e korban az Erdélyben letelepült művészek száma s kép­ viselve van köztük a képzőművészet mindhárom ágának művelője. Leg­ simábban az építészek illeszkednek bele az erdélyi életbe, mivel hivatásuk szoros kapcsolatban van a gyakorlati élettel és annak szükségleteivel, — de ők mondanak le leghamarabb is a művészeti törekvésekről.' A kül- . földet-járt, magasabb felkészültségű építészek közt Böhm (Béhm) János ''•• neve érdemes említésre, ki bécsi tanulmányok után Kolozsváron telepedett le s egész sor középületet és lakóházat épített. A szobrászok közt a már említett Csűrös Antalén kívül Simon kőmetszőnek és Schmelzer kőfaragó­ nak a neve maradt fenn, utóbbit egyik megbízója, gróf Bethlen Cajos toronyba záratta, míg megrendelt művét el nem készítette... Egyikük sem volt még csak közepes művész sem, munkásságuk a mesterség szín­ vonalán mozgott. Művészi képességű és alkotni vágyó építész-szobrász az elszegénye­ dett Erdélyben nem is élhetett meg. A devalvációs világban megszűnt a mágnások nagyszabású kastély-építkezése és alig volt említésreméltó köz­ építkezés. A^yidéki nemesi kúriákat névtelen pallérok építették, harmad­ kézből kapotrtlasszicizáló elemek felhasználásával, puritán egyszerűség* gel. Ugyanígy nem jönnek művészszámba a városi lakóházak építői sem, bár az általuk emelt egyszerű tagozású, szilárd megjelenésű és kedvesen 441

Bíró Béla: Erdélyi biedermeier művészet naiv empire-elemekkel díszített épületek igénytelenségükben is jellemző és hangulatos emlékei koruknak. (Lásd a kolozsvári óvár utcáit.) Ugyanez mondható el az egykorú szobrászat alkotásairól is. Szobrá­ szati munka, amiért fizettek is, a jelentéktelen épületdíszítő-szobrászat mellett, egyedül csak a síremlékfaragás terén kínálkozott. Nem jelenté­ kenyek a fennmaradt művek, de éppen olyan híven megőrzik a biedermeier­ világ hangulatát a házsongárdi temetőben, mint a zegzugos utcák vastag­ falú, apró házai az óvárban. Az egyetlen jelentékeny, alkotás, a kolozsvári Karolina-emlékmű, nem erdélyi mester művé s domborművei nem az erdélyi, hanem a bécsi biedermeier világát tükrözik, ezért itt nem té­ rünk ki reá. A festőknek számban egyre fokozódó tábora messze felülmúlta az építészekét és szobrászokét. A tízes években Kazinczy még csak" kefkolozsvári festőről tud, de egy évtized múlva már egész sor kisebb-nagyobb festőtehetség bukkan fel Erdély városaiban. Másutt, mint a városokban, aligha is kereshették volna boldogulásukat, hiszen ott élt az arisztokrácia, a főhivatalnok-réteg, az előkelőbb nemesi társadalom és a vagyonos pol­ gárság, melynek művészi igényeire még úgy-ahogy számíthattak. Meg­ élhetésükhöz azonban mindez kevés volt. A megrendelések úgyszólván kizárólag csak egy-egy képmásra szóltak, gyéren jöttek s a művész vá­ laszthatott: cégért fessen-e, vándoroljon-e egyik előkelő mecénástól a másikig a foglalkoztatás reményében, vagy pedig művészetét aprópénzre váltva, rajzleckéket adjon széplelkű kisasszonyoknak. Példát mindegyikre találunk. A nagyszebeni Neuhauserek már eleve lemondtak a magasabb művészi igényekről s valóságos rajztanár-dinasztiát alapítottak. Ugyan­ csak a rajztanárság soványkás, de viszonylag biztosabb megélhetést nyújtó útját választotta Ágotha János is, ki közben azért festegetett is és lojális biedermeier-polgárhoz illően elsősorban Ferenc császárról készí­ tett életnagyságú arcképet. Jellemző a korra, hogy még erre a képre sem akadt vevő. Az „Erdélyi Hiradó" ugyanis ezeket írja 1836. márc. 26-i szá­ mában : ,,A' művészet lelkes barátjait a' honi mívelődés szép előmenetéből származott meglepő jelenet és örömérzet lepte meg ma; midőn ifjú ma­ gyar művész székely udvarhelyi Ágotha János úr, a' mostan dicsőségesen uralkodó császári királyi apostoli Felségnek természeti nagyságban nagy szorgalommal, pontossággal és csinosan olajba festett melyképét a maros­ vásárhelyi nemzeti Casinonak ajándékozta..." Marosvásárhelyen műkö­ dött Szabó János festő és kőrajzoló is, a „Szabó pictor"-nak ismert jobb sorsra érdemes, komoly tehetségű művész, aki képmásfestővé lett, mert Erdélyben mássá nem lehetett. Erdély festői közül itt csak azokról emlékezünk meg, akik koruknak és a biedermeier-szellemnek legjellemzőbb képviselői voltak. A sort BarabJis„Miklóssal kell kezdenünk, azzal a művésszel, kinek ifjúkora, művészi elindulása és első sikerei elválaszthatatlanul összeforrtak Erdéllyel. Bara­ bás abból a polgáriasult székely nemesi rétegből származik, amelyet ke­ ménnyé, szívóssá, az élet küzdelmeiben edzetté tett a szegénység és a mindennapi küzdelem a létért. Nem kerget elérhetetlen vágyálmokat, a michelangelói lelki vívódásokat nem ismeri, alkalmazkodik a körülmények­ hez és azokat hasznára fordítja. Polgári jólétre törekszik s amikor látja, hogy azt Erdélyben nem érheti el, habozás nélkül hagyja el szülőföldjét és költözik Pestre.

442

Bíró Béla: Erdélyi biedermeier művészet Műveiről húszéves korától kezdődőleg pontos jegyzéket vezet s ez a jegyzék „Académiából ki jöttöm után készített munkáim *s azokbóli jövedelmemnek jegyzőkönyve" címmel a művész legértékesebb hagyatékai között foglal helyet.* Az 1830. évtől kezdődőleg vezetett feljegyzések Erdélyben készült műveivel kezdődnek: Kolozsváron és Nagyszebenben rajzolt-festett művei úgyszólván kivétel nélkül arcképek, melyek sorában gróf Teleki Jánostól Dobrai szabó legényéig képviselve van a társadalom minden rétege. Később is el-ellátogat Erdélybe, 1838-ban a pesti nagy árvíz idején hónapokat tölt szűkebb hazájában s válogatás nélkül vállal minden munkát. A grófi képmások mellett megrendelésre tusrajzot készít »egy paraszt leányról 's szeretőjéről" sőt boltcímert is fest minden gátlás nélkül, jegyzőkönyve szerint ugyanis készít „egy medvét kutyákkal vias­ kodva czímernek bolt elejébe Kolosvárt, Schwarzlnek." íme a-biedermeier­ kor erdélyi festője: ugyanakkor, amikor bécsi kor- és pályatársait az „akadémiai festő" nimbusza övezte, Erdélyben a beérkezett művésznek i§ boltcímert kellett festenie, hogy megélhessen. A művész társadalmi értékelésére vonatkozólag elég elolvasni Barabás önéletrajzának idevonat­ kozó részeit. Barabás Miklós hosszú művészi pályáját nem tagolják a stílusválto­ zások és belső forrongások mérföldkövei. Formanyelvét, technikáját évtizedek során alig változtatja, legfeljebb azt állapíthatjuk meg, hogy minél magasabbra emelkedik a technikai tökéletességben, annál inkább veszítenek művei a faitalság frisseségéből és üdeségéből. 'Ügy egyéni stí­ lusára, mint a biedermeier-felfogásra legjellemzőbb alkotásainak egyikét: „A három testvér"-t (3. kép) a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Mú­ zeum őrzi. A három nőalakot nem kapcsolja mélyebb lelki egység egy­ máshoz, formai összekomponálásuk laza, de mindez nem is fontos az egykorú megrendelőknek. Fő az, hogy amit ők kívánnak, az maradék nél­ kül megvan a képen: a vasárnapias kicsinosítottság, a kissé szépítő haj­ lamú portréhűség, a mindenre kiterjedő gondos részletezettség é s a z ecset járásából semmit el nem áruló tükörfényes képfelület. Erdélyi ízt, vagy az erdélyiségnek bármily halk fuvalmát ne keressük ezen a képen. A biedermeier festő ugyanígy fest szerte Európában, akár Waldmüllemek, akár Borsosnak, akár Barabásnak, akár Simónak hívják, — legfeljebb a művészi tehetség foka. tesz különbséget alkotásaik között. Barabás erdélyi életének útja rögös ugyan, de nem teljesen töretlen. A kietlen parlag első feltörését a saját művészetének feláldozásával kilenc évvel idősebb kórtársa, kis-solymosi Simó Ferenc végezte el. 1827-ben már mint jónevű művészről ír róla a „Tudományos Gyűjtemény" s megjósolja, hogy „ha több 's nagyobb munkáknak eleibe adásával segítődik, nevezetes • képírónkká válik". Simó a legjobb úton is volt ahhoz, hogy a hozzá fűzött , reménykedéseket valóra váltsa: az 1820-as évek második felében a buda­ pesti közönség szinte versengve foglalkoztatta a „bájecsetű magyar kép­ író"-t. Tehetsége azonban kevés volt a^jafivjgzi hírnév fenntartásához, népszerűsége megkopott s 1831-ben visszaköltözött erdélyi hazájába. Kolozsváron az egykor ünnepelt „akadémiai festő" 32 éves korában azt kénytelen csinálni, amit Barabás is csinált: fűszerkereskedők boltajtójára római császárt és tengeri hajót f e s t . . . * Lásd: Bíró Béla, Barabás Miklós önéletrajza. Kolozsvár, 1944. Erdélyi Szépmíves Céh.

443

Bíró Béla: Erdélyi biedermeier művészet Erdély még ezen az áron sem tudott eltartani egy művészt. Simó Ferencnek teljesen fel kellett áldoznia művészetét a megélhetésért ^rajztanitói állást vállalt s ezzel búcsút vett művészi álmaitól, — ali^ffir-" mineöt éves korában. Nevét néhány portrén kívül ma már csak"a' kolozs­ vári egykori „Normál Rajzoda" okmányai őrzik. Pedig nem volt tehet­ ségtelen. Néhány képmása odaadó természetmegfigyelésre és komoly festői készségre vall, különösen fiatalkori művei közt találni értékes dara­ bokat. Ezek közt foglal helyet a képünkön bemutatott vízfestményű női képmás is 1837-ből. (2. kép.) A biedermeier-művészek által4ban„jó_J,ajzolók és jó arcképfestők, — ezt tanúsítja ez a képecske is. Á művész szinte kínos gonddal követi modellje arcának minden vonását, a hajat úgyszólván szálankint festi reá képére s nagy igyekezetében észre sem veszi, hogy,a kevésbbé fontosnak tartott fület milyen bántóan magasra rajzolta... Az arc azonban hasonlít, fotografikus értelemben kifogás­ talanul élethű, — ez pedig a biedermeier-közönség igényeinek alfája és Omegája. A fenti két művész nevét nemcsak a művészettörténet tartja számon, hanem a nagyközönség szélesebb rétegei is. Vannak azonban a bieder­ meier-kor Erdélyének olyan művészei is, akiket a művészettörténet is csak alig vagy egyáltalában nem ismer s akikről erdélyi viszonylatban itt emlékezünk meg először. Az egyik művész, Claude Pierre, nem erdélyi származású, de életének javarészét Erdélyben töltötte, mint főúri családok kastélyról-kastélyra adott vándorló házifestője. Miniatürfestő Claude Pierre is, mint bieder­ meier-kortársainak legtöbbje s mint azok, ő is főleg képmásokat fest. Elnémetesedett francia család sarjaként Mainzban született 1803-ban, keresztnevét néha franciásan Claude-nak, néha németesen Klaudius-nak írja. A bécsi akadémián tanult s résztvett annak kiállításain. Rendkívüli rajzkészséggel rendelkezett, kifogyhatatlan kedvvel és ötletességgel vetette papírra modelljének vonásait, a mellett vidám kedélyű, bohémségre hajló természet volt. A magyarországi arisztokrácia már fiatalon felkarolta s igy került Erdély főúri köreibe is. Kevés művét ismerjük, de ez a néhány valóságos mestermű a maga nemében. Technikája a miniatürfestés kény­ szerű határain belül bravúrosan merész és nagyvonalú, felfogása mentes minden érzelgősségtől és éppen ezzel ad új áztat a biedermeier-művészet­ nek éppen erdélyi munkássága során. Itteni művei közül kiemelkedik gróf Mikó Imréről készített aquarellminiatürje 1836-ból. E képecskén hiába keressük a biedermeier vasárnapias ünnepélyességét, ünnepi kicsinosítottságát és „idealizáló" édeskés­ ségét, (első kép.) A markáns férfiarcon hamiskás mosoly bujkál, a ferdén 'fejébecsapott selyem házisapka alól kibúvik fésületlen haja, a nyakkendő hanyagul van megkötve s ugyanolyan hanyag tartású a vállravetett prémszegélyű bunda is. Hogy a kép kedélyes fesztelensége teljes legyen, a gróf hetyke pipát tárt egyik szájszegletében. Merőben más hangulatú festmény, mint a Barabás-féle ünnepélyesen kicsinosított „Három testvér" vagy mint a Simó-féle száraz józanságú női képmás, — és mégis mara­ déktalanul árasztja a biedermeier-hangulatot. Nem reprezentatív célra készült, nem a nagynevű mecénás-főurat állítja elénk, hanem az otthon kedélyes csendjében megpihenő s házipiktorával meghitten elbeszélgető biedermeier-polgárt. Ezért a kép nem is foglalt helyet a főúri szalon többi 444

BARABÁS MIKLÓS: A HÁROM TESTVÉR A Székely Nemzeti Múzeum tulajdona.

NÖI KEPMAS SIMÖ FERENC: Jelzése: ,,Sept. 22. n. 1837." Vízfestmény. Mérete: kb. 18X24 cm. A Szépművészeti Múzeum tulajdona.

!

,- 4F aj

•a!

i-n

u

c2 ü x

ne . S

§1 QJ

^

í»

« w

« -

<M

S-S W


/

^í

^

ói 5 £ 00 «J> T-t

>-= * i* g ö

i <>•

K

N

H «!

| > »

tó O

X X ü l-H

>

9

o

I H tó O

I

Bíró Béla: Erdélyi biedermeier művészet képmásai között, hanem el volt rejtve a gróf intim tárgyai között, onnan bukkant elő. Ugyanott^ rejtőzött Claude Pierrenek egy másik műve is: egy rajz, melyen valamelyik barátját örökítette meg aktban, háttérben műteremfallal, melyen rajzszeggel odatűzött képmás- és egyéb vázlatok láthatók. Claude Pierre művészete szerves része a biedermeier-kori Erdély művészetének s munkásságának további felkutatása épp olyan jelentős feladata az erdélyi művészettörténelemnek, mint az ugyancsak erdélyivé lett Melka Vince műveinek összegyűjtése. A másik ismeretlen művész egy főúri műkedvelő: gróf PetrichevichHorváth-Thőldy János generális és gárdakapitány, aki az 1830-as és 40-es években számos, gondolatban és technikában egyaránt szellemes karika­ túrát rajzolt, csak úgy a maga gyönyörűségére. Rajzai részint színezetlen céruzarajzok, részint vízfestékkel színezettek, találni köztük természet utáni stúdiumokat és ötletes karikatúrákat egyaránt. Előbbiek száma kevesebb, de éppen ezek nyújtanak bepillantást a jellegzetesen erdélyi biedermeier-világba: a mágnások egykorú életébe, mely a puritánabb erdélyi szellemnek megfelelően külsőségeiben is egyszerűbb volt, mint az Erdélyen kívüli mágnásoké. Egyik miniatürszerűen kisméretű, üde víz­ festményén a műkedvelő gróf, kinek művészi felkészültsége messze meg­ haladta a dilettantizmus szokványos fokát, egy zongoraleckét örökített meg. A főúri kastély kisméretű,szobájának fala fehérre meszelt, zsalu­ gáteres ablakán nincs függöny vagy egyéb dísz. A széles deszkákból álló padlózaton szinte érezni a friss súrolás szagát, szőnyeget hiába keresünk rajta. Kevés a bútor is: a sarokban heverő húzódik meg, a biedermeier­ kor jellemző csíkos huzatával, előtte alacsony asztalka áll, rajta imakönyvvel, tükörrel, néhány miniatűr-képmással és toalettszerekkel. A szoba közepét egyszerű vonalú zongora foglalja el, tetején miniatürképekkel, előtte pedig két hölgy ül összecsukható hajószékeken, a négykezes darab feladatában elmerülve. Falrafüggesztett polcon néhány vaskos könyv sorakozik, ez a fal egyetlen dísze. A bájos kis kép a maga őszinte egy­ szerűségében a biedermeier meghitt hangulatát árasztja, de bepillantást nyújt az erdélyi biedermeier külön világába is. Hamisítatlan termékei a kornak Petrichevich Horváth-Tholdy János színes karikatúrái is. Egyik — kortörténeti jelentőségű — művén Wesse­ lényi Miklós párbaját örökítette meg utolérhetetlen humorral, másikon az erdélyi közélet felé vág fintort, ismét másikon az egykorú katonaélet furcsaságainak állít emléket. Nem feledkezik meg szűkebb körének hölgytagjairól sem: egyik rajzán a kérőket könnyelműen kikosarazó három főúri dáma szomorúan ül az üres kosár körül. Igazi biedermeier-téma... {4. kép.) A rajz- és karikatúra-sorozatot ma gróf Bánffy Miklós őrzi három testes albumban. Mivel Horváth-Tholdy János leszármazottjai ma is Er­ délyben élnek, valószínű, hogy sikerülni fog a már így is gazdag sorozatot még további, ezután felbukkanó darabokkal gazdagítani, kiadásuk min­ denesetre komoly értékkel gyarapítaná a magyar biedermeier-művészet archívumát. A többi, mindmáig álig ismert vagy teljesen ismeretlen erdélyi biedermeier-művész munkálkodásának felkutatása a jövő feladata. Leg­ többjük az erdélyi művészek szokványos útját járja: vándorolnak faluról445

Cseres Tibor: Vers falura, mecénástól-mecénásig, rendszerint Bukarestet is megjárják, el­ aprózzák fogyatékos művészetüket, koplalnak és végül belehullanak az ismeretlenségbe. Ilyen a hányatott életű vándorpiktor; Mester Lajos, a valamivel jobb sorsban élő „Szabó pictor", az alig ismert Túri Jobbágy Károly és a még ismeretlenebb Lestyán János,. — a kutatás újabb és újabb neveket hoz felszínre. Másutt e jelentéktelen művészeket, .kik- az élő művészet mögött meghúzódva s arra befolyást nem gyakorolva mun­ kálkodnak, nem tartja számon a művészettörténet, de nálunk, különösen Erdélyben ez a másod-harmadrendű művésznemzedék jelenti ebben a kor­ ban az telő művészetet, melynek sovány talajából a század második felé­ ben szinte váratlanul szökken magasba a magyar művészet virágzó fája. BÍRÓ BÉLA.

SZÉGYEN NÉLKÜL Villámló kések körme előtt éltem, haragos füveken, tűzfolyó tükrében. Sarjadzó hajjal így lettem öreg. Ijedelmeimre nincsen már bocsánat, megrántom a nyelvem, befogom a számat s másképp nevelem majd gyermekeimet. Kivirágzik rajtam a tanulság, mint fiatal lány kezében a zöld ág: tépegesd le rólam a magadét. Szeret, aki szeret — tisztel, aki tisztel, bemázolom magam korommal és liszttel, így emlékezzél rám, mikor hazatérsz. Nevetve kérdezd attól, aki hallgat, hány esztendőért vette a nyugalmat? S ne tartsd meg szavát, hogy tovább repülhess. Amíg figyel, botránkozik a gyermek, így tekintek rád, nem kérve engedelmet beszédemért, míg tenyeredben fürdetsz. CSERES TIBOR

446

PLATÓN OLVASÁSAKOR (PHAIDON XVIII. ÉS XXXIII. RÉSZ)

Sziklák mélyén, holt istenek közül, egy alig hallható kor omló sáncai alól, régi hangodra ismerek. Fülembe egyre javuló jóslatként száll az üzenet. Ami azóta rám esett, a tenger hús, a földnyi vas, korhadó törzsem és inas tagjaim folyton kövesebb Ifjúsága — mert felvirradsz nékem — mind előkészület. S a bölcs, lám, szinte megzavart: „Túllép a szó azon, aki átlépi őt, s úgy mondja ki szívét, mint árvizet a p a r t . . . " Én muzsikád kimondani most kezdem csak, hogy fogva, tart. „Nagy ijedelem s nagy veszély, nem-képzelhető földi rossz les arra, akit bor kínoz s dúdol a mámortól s beszél. S ki titkait, bár nem ivott, árasztja, soká az sem él." De én tudom, hogy magam így szelídülök S ha rátekintsz, néz a vad is. A nyakas érc porladni kezd, a sok hamis szentül s míg szemeddel dicsérsz, fénylik és zeng a hitvány anyag is. CSERES

TIBOR

AZ OSTOBA LI — KÍNAI MESE —

Hosszú utazás közben mindig megörül az ember, ha valaki ismerősre akad, akivel kissé el lehet diskurálni. Ez különösen akkor áll, ha olyan vonalon utazunk, amit vagy dosztig ismerünk és már meguntunk, vagy ha a sötétség, vagy az idő miatt nincs mit látnunk a vagonablakból. Ez utóbbi volt az eset midőn Basel után átmentem az Arlberg-expressz étkezőkocsijába, és ott Dr. Vo-Ti-val találkoztam, a Bécsben székelő kinai követség egyik tanácsosával. Csak felületesen ismertem abból az időből, midőn még dolgom volt idegen diplomatákkal és Dr. Vo párszor megfordult Budapesten is, hiszen a bécsi követség nálunk is képviselte Kínát; mégis megörültem neki, te­ kintve, hogy Baselból kirobogván semmit, éppen semmit sem láthatott az ember abból a gyönyörű tájképből, ami máskor úgy el tud minket szó­ rakoztatni. Akkora szürke köd volt, földigérő, sűrű, szürke köd, akár a Nirvána közepén utaztunk volna. Ilyenkor jó az útitárs, pláne délebéd alatt. összeültünk hát egy asztalhoz. Kellemes társalgó volt a tanácsos, ahogy a kínaiak rendszerént. Jól­ táplált kövéres ember, az arca annyira kerek és halovány, mint egy Lon­ don-pepin alma — majdnem humorosan hatott, hogy az alma vaskos pápa­ szemet visel, bizonyára öt-hat dioptriás lencsékkel. Sok mindenről esett szó. Csupa nemzetközi téma, népszövetségi és más külpolitikai hírek, apró és érdektelen fölületességei a diplomata tár­ salgásnak. Így folyt ez sokáig. Kezdtem unni azt a sok banalitást, amit nagy udvariassággal cserél­ gettünk. Gondoltam: próbáljunk valami érdekesebbre térni. Kínában akkoriban szörnyű polgárháború dúlt. Csan-Tszo-Lin tábor' nok északon, Sang-Hai-Sekk és más generálisok, kinek nevét soh'sem tud­ tam megtanulni, délen vagy nyugaton, mind egymással hadakoztak. — Mindenik mindenik ellen. Nagy és döntő csatákról olvastunk, melyekben az ellenlábas hadseregét mindig pozdorjává verték. Csak az volt a külö­ nös, hogy a tönkretett ellenfél néhány hét múlva újra talpraállt/ és most már ő semmisítette meg az azelőtti győzőt. — Arról is olvastunk, hogy a széjjelvert hadak átalakulnak rablóbandává, nagy városokat sarcolnak meg, vagy kifosztanak és fölgyújtanak; azt is, hogy pénzszerzés okából angol vagy amerikai nőket, misszionárusokat vagy tudósokat kapnak el és csak súlyos dollárokért bocsátják újra szabadon. Valódi pandaemoniumnak hatott mindez. Hát megpróbáltam erről hallani valami magyarázatot.

448

Bámffy Miklós: Az ostoba IÁ Óvatosan akartam a tárgyhoz közeledni. Azzal kezdtem tehát, hogy megkérdeztem: milyen hírei vannak hazulról? — „Nagyon jók", — válaszolt Dr. Vo, — „minden a legszebb rendben van." — „Igazán?" — mondottam, de aztán megkockáztattam azt a meg­ jegyzést, hogy legalábbis a lapok szerint ott mintha valami polgárháború dúlna. — „Polgárháború?! Nálunk!? — Nem, az nincs, nálunk tökéletes béke van, teljes csönd és béke." Ügy elképedtem erre a váratlan állításra, hogy csak dadogva vetet­ tem közbe: — „Dehát az az északi generális és a déli, meg a nyugati, azok úgy olvastam folyton háborúskodnak, csatákat nyernek vagy vesztenek sok­ ezer halottal, városokat vesznek b e . . . " Dr. Vo kellemesen mosolygott: — „No hogyne, hogyne, azok verekednek egymással..." — „És az nem polgárháború?" — „Persze, hogy nem! Ez csakis a tábornokok dolga, azért tábor­ nokok, ök egymással viaskodnak, hogy maguk közt eldöntsék: melyik marad fölül, fis ez jó, mert mihelyt eldől, melyik a legerősebb, akkor át­ veszi a hatalmat és egyesíti Kinát. — De ez korántsem polgárháború! A polgárság teljes békében él és az országban tökéletes rend és nyuga­ lom van." Látva csodálkozásomat folytatta: — „Mi az ilyen dolgokat másként tekintjük mint önök, ebben a kicsi • Európában. Mi kínaiak ezredévek távlatából Szemléljük az eseményeket. Kína hosszú történelme folyamán többször szakadt darabokra és számára ez mindig nagyon káros volt. Ezért tehát üdvös és hasznos minden, ami bármi úton az egységhez visz vissza minket. — Az mindegy, milyen az az út; fő, hogy végül az egyesítéshez vigyen és igazában minden út oda is vezet fis az is mindegy, hogy meddig tart ez a tusakodás a tábornokok között. Szamunkra akár egy emberöltő csak egy röpke pillanat. Az idő nálunk nem számit Az idő európai fogalom. Itt mindenki siet és pláne Amerikában! Ott már egészen őrülten sietnék! De mi tudjuk, hogy sietni bolondság, mert az élet az ő kérdéseit akkor oldja meg, amikor érettek a megoldásra." Így beszélt Dr. Vo. Kedélyesen mosolygott rám, ahogy gyerekre mo­ solygunk, ha valami olyat magyarázunk neki, amiről tudjuk, hogy amúgy sem értheti meg. ' Aztán ásítást nyomott el: — „Megbocsát uram, de én most visszamegyek a fülkémbe és kissé ledőlök. Ezt a szörnyű európai kosztot csak úgy bírja a gyomrom, ha ét­ kezés után félórára lepihenek." Fölkelt és távozott. Alig ment el Dr. Vo, midőn egyik szomszédos asztaltól fölugrott egy

449

Bánffy Miklós: Az ostoba Li másik kínai. Ez egészen más mint Vo. Fiatal és sovány. Hosszucska haja nincs atlasz-simára kenve, ahogy a kövér tanácsosé, hanem viharosan áll égnek, ezzel is jelképezve az ő forradalmi indulatát. Okuláréja mögül a szeme úgy villog, mint a zsarátnok. Hirtelen lép hozzám és szaggatott szóval mutatkozik be: — „Én a Shang-Khai-Herald tudósítója vagyok, Mr. Jepherson Kiang, és nem tűrhetem, hogy Ön annak a sok butaságnak a benyomása alatt maradjon, amit ez a Dr. Vo mondott önnek a mai Kináról!" És most hadarva beszélt, nagyon amerikaias kiejtéssel. Elmondta, hogy ő és társai az új Kina! ők igenis sietnek, ők modernek, egészen modernek. És igenis van polgárháború. Igenis van! és kell is, hogy legyen, mert ki kell irtani az olyan ósdi kínaiakat, amilyen ez a Dr. Vo is, akiknek az idő nem számit. Akik régi tunyasággal mindent mentire hagynak. — Így beszélt Mr. Jepherson Kiang sok-sok ismétléssel és roppant mérgesen. Hiába is kínáltam székkel, de nem ült le, hanem állva szónokolt be­ lém. Végül hosszú mutatóujjával felém szúrt, mintha át akart volna döfni és azt mondta: — „Én ezért arra szólítom önt fel: mondja meg ennek a Dr. Vo-nak, hogy ő olyan korlátolt és káros, mint az ostoba Li. Mondja meg: ezt izenem neki én, Mr. Jepherson Kiang. Olyan ostoba, mint az ostoba Li!" — „Ki az a Li?" — kérdeztem én. — „Az mindegy! Azt 8 majd tudni fogja! Azt mindenki tudja nálunk!" — „De miért akarja ezt reám bízni? Miért nem mondja meg neki ön?" A heves ifjú azonban tiltakozott: — „Én?! Én nem! Nekem erre nincs időm. Itt Zürichben ki kell száll­ nom. Különben is én szóba nem állok az ilyen kártékony féreggel, mint ez a Dr. Vo. — De ön, ön mondja meg! Mondja meg! Mondja meg! — és miután minden „mondja meg"-nél felém döfött az ujjával, átperdült a sarkán és kirohant az étkezőből. * Hát persze eszem ágában sem volt ilyen goromba izenetet átadni. De ettől a névtől: „az ostoba Li" nem tudtam szabadulni egész délután. El­ határoztam hát, hogy vacsoránál majd megkérdezem Dr. Vo-t. Úgy is történt. Mikor feketekávéhoz jutottunk felvetettem a kérdést. Dr. Vo kacagott: — „Az ostoba Li? — ó, az minálunk a butaság prototípusa. Idők folyamán mesealak lett belőle, pedig valóban élt, mégpedig az önök idő­ számítása szerint, a XIII. század második felében, és Hiao-Nan ország utolsó fő-mandarinja volt. — Hiao-Nan-ról nem sokat tudunk. Bizonyos csupán az, hogy nem tartozott a tulajdonképpeni Kínához. Állítólag más nyelvű nép lakta, bár a kultúrája persze és a vallása okvetlen rokona lehetett a miénknek, önálló kis országocska volt valahol a Yang-Tsze felső* folyásán, de hogy valóban hol, azt már nem tudja senki, mert a mongol hódítás után nyoma vész.

450

Bánffy Miklós: Az ostoba Li — „Ahogy ön is tudja talán, a XIII. században Kina már régóta több részre volt bomolva. Az északi tartományok, mióta Dzsingiz-khan elűzte onnan a Csin dinasztiát, már a barbár mongolok kezén vannak. Ezek nagykhanja Kublai. Uralma a Sárga-tengertől a Duna torkolatig és a Persaöbölig nyúlik végig egész Ázsián. — Délen azonban még a Sung császár uralkodik a mai Kina kétharmada fölött. Ez ellen indított háborút Kublai khan akkor, hogy ezt a birodalmat is meghódítsa. Ilyen volt a helyzet midőn Hiao-Nan csungli-jamen-je élére került az „ostoba Li!" — „Dehát hogyan lett ez a Li főminiszter, ha annyira buta volt?" — kérdeztem. — „Hát éppen ez az, amit a népmese magyaráz el nekünk. — Ha érdekli, hát elmondom." * „Li jókülsejű ifjú ember volt. Elég módos is, hiszen az apja mint Hiao-Nan egyik tartományának kormányzója halt meg, és e minőségben persze csinos vagyont harácsolt össze, amit a fiára' hagyott. Li-nek volt tehát egy szép háza a városon kívül, ami csinos kertben állt volt; sok rizsföldje, amit számára zsellérek műveltek és a dézsmát évente becsület­ tel beszolgáltatták, tehát semmi gondja sem volt ezzel; és volt bájos fele­ sége is, aki nyilván nagyon szerette őt, hiszen mindent a kedvére tett; és volt sok jóbarátja és ivópajtása, kik nagyon ragaszkodtak hozzá és akármikor hívta őket, mindig eljöttek és mulatoztak vele. Li tehát gond nélkül élte világát és boldogan. Csakis egy dolog zavarta kissé ezt a boldogságot, mégpedig az, hogy reájött, miszerint ő nagyon ostoba. Egyetlen vizsgát sem volt képes le­ tenni. Mindeniken csúfosan megbukott. Hát ez baj, hiszen már abban a régi időben is, midőn e történet játszik, jócsaládbeli embernek a rangjá­ hoz tartozott, hogy legalább a legalsó mandarin fokozatig eljusson. Dehát képtelen volt tanulni. A tudomány nem akart bejutni a fejébe. Nem és nem! Hiába rugaszkodott neki három-négyszer, hiába magolt a legvas­ kosabb könyvekből, nem maradt meg benne éppen semmi. A tudás úgy párolgott el belőle, mint a kámfor. Li nem nagyon bánta volna a maga ostobaságát, ha az emberek nem hányták volna a szemére. Ha nem úgy beszéltek volna róla: — „az ostoba Li." Ha a barátai nem úgy kezdték volna a szót: — „te Li, aki olyan ostoba v a g y . . . " Ha a felesége nem úgy becézte volna: — „te kedves buta em­ ber." — Hát igen! Az ilyen mégsem kellemes. Li ugyan túltette magát ezen és bölcs tunyasággal vállalta, hogy ő ostoba. Végre is nem lehet mindenki lángész! Csakis akkor fájt neki ez, ha kissé részeg volt. Ha még nem nagyon, hanem csak egy kicsit. Akkor igen, akkor bánkódott ezen. fis ez a bánat csakis úgy múlt el, ha többet ivott, hogyha tökrészeg volt. Akkor ismét jókedvű lett, magabizó és boldog. Ezért volt hát gyakran részeg, éspedig nagyon. Egyik este megint nagy dáridót csaptak, Li és a barátai. Végig451

Bánffy Miklós: Az ostoba Li járták az összes kocsmákat, az egyikből ki, a másikba be. Már azt sem tudták, hogy hol járnak. Ittak és gajdoltak és mind mentek tovább, to­ vább, míg végül a városon kívül találták magukat. Késő éjjel volt már. Ott oldalvást valami ligetécskét láttak. Előtte hatalmas kapu. Benn ^ a fák között épület. Befordultak oda. Fölmentek pár lépcsőn és benyitot­ tak. Azt hitték ez is valami kocsma. Pedig nem az volt. A pokol istenének a temploma volt! Hát erre borzasztón megijedtek. Ide még nappal is dideregve hoztak áldozatot a népek, — de éjnek idején a rettentő isten szentélyében állni az borzasztó veszedelem. Halálfia az, aki éjjel ide belép. Irtózatos bálványkép előtt álltak. Szörnyű sárkányon ül az isten, amiből tűz lövell ki és tizenhat kezében tizenhat embert szorongat; a haj­ zata csupa vipera; szájából sok agyar meredezik elő, amivel rágcsálja a beleakadt halottakat; vér csurog végig az állán és lecsöpög dobkerek hasára; ott is számtalan kígyó gyűrűzik tátott torokkal és mindenikében elkárhozott lelkek rángatódznak szétcsámcsogott tagokkal. Szinte hallani lehet a jajgatásukat! — Az isten lábánál mécsesek, amiben olvasztott vaj ég. Ezek imbolygó fényében mindez él, mindez mozog, a szemek villognak, a kígyók gyűrűznek, a vér piroslik, a lángok füstölnek. Borzalom! Bor­ zalom minden! Az ivó pajtások majdnem kijózanodtak ettől a szörnyű látványtól és az ijedtségtől. Sarkonfordultak rögtön, és hanyatthomlok kimenekültek onnan. Li azonban nem ijedt meg és nem futott el. Sőt! Odalépett az istenhez. Odalépett és mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna, azt mondta: — „ö te szegény isten! Itt ülsz a sötétben és nincs semmi társaságod. — Hát gyere holnap éjjel hozzám és én olyan bort adok neked, hogy olyan finomat még a pokolban sem ittál!" így beszélt Li és barátságosan ütött egyet a bálvány hasára, akárha a komája lett volna. Aztán, mint aki dolgát jól végezte, megfordult és kitántorgott a templomból. Az ajtóban még hallotta azt a választ, amit utána dörgött a pokol-isten: — „Ott leszek!" —, de ez reá. akkor semmi benyomást sem tett, mert arra kellett vigyáznia, hogy el ne vágódjék a lépcsőkön. Hát ez a meghívás roppant nagy ostobaság volt. A legnagyobb, amit idáig Li valaha is elkövetett. így tartotta a felesége, így az egész házanépe, így a barátai, mikor másnap elmondotta nekik. És így tartotta ő is szegény, mikor kijózano­ dott. De hát mit tehetett a szegény Li? — Ha meghívta már a pokol-istent, hát helyt kell állania, meg kell várnia, lesz ami lesz! Elrendezett tehát mindent az isten fogadtatására. Asztalára hatalmas korsókban a legjobb borait rakatta és valami falnivalót is, bár ismeretes,

452

Bánffy Miklós: Az ostoba IÁ hogy a pokol-isten emberi hullákkal táplálkozik csak, vérrel és zsigerekkel, nem pedig szekfüszeges pogácsával. Mikor pedig beköszöntött az este, sírva búcsúzott el szerető nejétől é s minden hűséges cselédétől, el minden ivópajtásától is és minden kincsét szétosztotta közöttük. Aztán mindenkit elküldött a házától, hiszen a ház bizonyára porrá ég, ha a pokol királya ide belép. Hát ne érjen mást a pusztulás, csak őt! Mikor egyedül maradt, leült az asztal mellé, a lógó lámpa alá és el­ mélázott. ő milyen szamárságot csinált! Ő, aki még sok-sok évig boldogan és gondtalanul élhetett volna, ilyen fiatalon már meg kell, hogy haljon. Magára haragította a legrettenetesebb istent. Szemtelenül beszélt vele és óh szörnyűség: még a hasára is ütött! Ilyen orcátlanság! — És most jön a bűnhődés, a rettentő bűnhődés. Ma éjjel meghal. És szörnyű kínok várják a túlvilágon. Porcról porcra törik a csontjait, tüzes nyársat dug­ nak a hátuljába, olvasztott ólmot Öntenek a torkába, a tagjait egyenként kitépik, kígyók fiadzanak meg a gyomrában, patkányok rágják szét a máját és a zúzáját és ezer és ezer ilyen kínt fog szenvedni az idők végéig. És ez mind azért zúdul reá, mert olyan részeg volt! Borzasztó félelem töltötte be egész lényét és közel volt a síráshoz. Ez azonban baj volna és szörnyű szégyen. Ha már el kell pusztulnia, hát haljon meg becsülettel és fölemelt fő­ vel, ahogy jócsaládbeli kínaihoz illik. — Néhány pofa bort hajtott tehát föl, hogy erősítse magát. Nem sokat, nehogy igazán berúgjon újra és el­ veszítse még azt a kicsi ítéletét is. Csak két-három pohárral ivott, hogy elzsongítsa a félelmét. És v á r t Most! Most jön a pokol-isten! Döbbenetes léptek a küszöbön. Az egész ház meginog. A papír abla­ kok megzörrennek. A szarufák recsegnek és cserép hull le a fedélről. Ki­ tárul az ajtó és megjelenik benne a szörnyűséges bálvány. Alig fér be a nyilason, mégis bejön. Itt van. Li illedelmesen fölállt, lehajolt a földig és alázattal rebegte: — „Bocsáss meg iszonyatos nagyúr, hogy én, nyomorult ember, olyan vakmerő voltam, téged hozzád méltatlan és silány viskómba meghívni." Ez szokásos udvariassági formula Kínában, amit a vendéglátó min­ denkor elmondani tartozik. Li-nek azonban más, okosabb, nem jutott eszébe. Különben úgyis mindegy, gondolta ő, akármit mond, agyonzúzzák őt most és pozdorjává törik! Kettégörnyedve és szemlehúnyva várta a halálos csapást. Nagy meglepetés volt hát számára, mikor ez nem következett be, ha­ nem valami dörgésszerfi hang megszólalt fölötte és a dörgésben ezeket hallotta: — „Emelkedj föl, fiain Li, és ha már meghittál, hát üljünk asz­ talhoz!"

453

Bánffy Miklós: Az ostoba Li Li fölnézett és amit látott, az valamennyire megnyugtatta. Igaz, hogy rémületes ez a vendég, a haja csupa kígyó, a szeme vérben forog, ajkai közül hat irtózatos agyar meredezik elő, de a nézése mintha barát­ ságos akarna lenni és talán mosolyogni próbál a szája, már amennyire visszakunkorodó agyarai engedik. A túlvilági vendég helyetfoglalt az asztalnál és Li egy félputtonyos kupát megtöltött színültig és elébe tette. Aztán maga is leült szemben a bálvánnyal, ö is iszogatott szerényen, de a keze még mindig reszketett. Így ültek jóidéig, mialatt a pokolisten öntötte magába a borokat. Sőt a szekfüszeges pogácsát sem vetette meg, hanem be-bedobott olykor hatot­ nyolcat is egyszerre a rettentő szájába. Néha egy-egy szót váltottak. — „Űgy-e ez ürmös?" — „Ez a muskotály, ez is kitűnő!" — „Ezt az öreg máslást vájjon honnan szerezted?" — és Li udvariasan felelgetett, bár rázta a félelem. Végül az isten tova tolta magától a kupát, merően nézett Li-re és azt mondta: — „Mit tehetnék érted, barátom Li ? Akármit kérsz tőlem, én szívesen megteszem." — „Hogyan?" — csudálkozott a háziúr, — „hát nem haragszol reám? Nem haragszol, hogy én, nyomorult halandó, vendégül hívtalak olyan szemtelenül?!" — „Már hogy haragudnék!" — válaszolt az irtóztató vendég, — „há­ lás vagyok érte! Időtlen idők óta ez volt az első barátságos szó, amit hoz­ zám intézett valaki. Az emberek mind félnek tőlem és utálnak. Éppen csak bekukkintanak hozzám, aztán menekülnek. Az áldozati csészékbe valami olvasztott vajat löccsintenek elém, aztán elfutnak. — Ha tudnád, fiam Li, mennyire utálom én az olvasztott vajat! Ital az egy isten szá­ mára? No úgy-e nem?! — És mindig egyedül vagyok ott abban a nyirkos és sötét templomban és nincs senki, akihez egy szót szóljak! — Te pedig meghívtál kedves és derűs házadba, kitűnő borokkal tartasz és ilyen jó édes pogácsát is süttettél nekem. Végtére még egy isten is megunja min­ dig csak hullákat enni nyersen! — Hát mindezért én hálás vagyok neked Li és meg akarlak jutalmazni. Kérj tehát amit akarsz, én megteszem." Hát ez nagy megkönnyebbülés volt és öröm. Mivel pedig Li idáig nem sokat, de mégis csak jónéhány pohár bort ivott, hogy lépést tartson a vendégével és így még csak kicsit volt részeg, hát persze az ő ostobasága miatti bánat uralkodott rajta. Azt kérte tehát az istentől: okosítsa őt meg, akkor letehetné legalább az első mandarini vizsgát és nem csúfolnák őt többé az emberek a butasága miatt. — „Könnyű dolog e z ! " — felelt a pokol ura, — „Éppen tegnap halt meg egy százesztendős bölcs. Annak az agyvelejét fogom a te koponyádba áttenni." Hát így történt. A pokol ura körülszelte Li fejét, szépen kivette onnan azt a kicsi agyát és a százesztendős bölcsét belerakta. Aztán elment. 454

Bánffy Miklós: Az ostoba Li Li mindebből semmit sem érzett, hiszen álomba volt varázsolva, és midőn másnap reggel fölébredt és megnézte magát a tükörben, csak vé­ kony vörös csík jelezte a homlokán, hogy valami történt. Pedig óriási változás ment vele végbe. Li most már okos volt, rettentően okos. Olyan okos, mint senki. Azon­ nal nekiment a mandarin vizsgáknak és pár nap alatt nem is egyet, de ahány csak volt, mindeniket letette roppant dicsőséggel. Azonnal a leges­ legfelső fokozatba került. Hát ennek persze azonnal hírement, hiszen ilyenre idáig senki sem volt képes. Az emberek csodálták, hódoló tisztelettel hajlongtak előtte és min­ denki tanácsért jött hozzá. Így az egész országban hírneves ember lett. Tehát boldog volt? Nem! nem volt boldog! Sőt! nagyon szerencsétlen volt. Igen. Mert reájött rengeteg dologra, rengeteg szomorú dologra, amiről ed­ dig fogalma sem volt. Reájött, hogy régi cselédei évek óta lopják; hogy becsületeseknek hitt zsellérei állandóan csalják és károsítják; rájött, hogy tömérdek jóbarátja nem azért jár hozzá, mert szeretik őt, hanem, hogy vele fizettes­ sék az ő dorbezolasaikat, kölcsönt kérjenek tőle, amit soh'sem adnak meg és minden módon kihasználják. És reájött, hogy hűséges felesége, akiről azt hitte, hogy imádja őt és akit a nők mintaképének tartott, —"• a világon mindenkivel megcsalja! Még azt az éjjelt, azt a rettenetes éjjelt, mikor ő szembenézett a halállal és az elkárhozással, mert a pokolisten jött hozzá, — azt az éjszakát is egyik szeretőjénél töltötte az a szívtelen bestia! Hát ez szörnyű katasztrófa volt szegény Li számára. Egész világa összeomlott. Búba borulva járt-kelt, mardosó bánatban és semmiben sem talált örömöt, hiszen mindennek meglátta minden árnyoldalát, látta az emberek gonoszságát, és ami még rosszabb! — előre látott mindent, a pusztulást, öregedést, betegséget és halált. Mert ő most már mindent tud, mindent lát és az élet szörnyű könyörtelensége ott van mindig a szemei előtt. Fájdalmasan gondolt hát vissza a múltra, arra a boldog múltra, mikor ő még buta volt. Most vége ennek. Végleg és örökre vége! És miért? Azért, mert ő olyan éleseszű. Azért, csakis azért! De ez az éleslátás lett a mentsége is. Ilyen nagyelméjű lévén, reájött ugyanis arra, miként szabadíthatja ki magát ebből a szörnyű sorsból. Vissza kell butulni! Igen! Visszatérni az ostobaság bűbájos palástja alá. Akkor majd újra boldog lesz. Akkor újra elhiheti, hogy cselédei tisztessé­ gesek, a barátai igazi barátok és a felesége hűséges angyal, aki őt, csakis őt szereti. — Igen! Ez az egyetlen menekvés!

455

Bánffy Miklós: Az ostoba IÁ Gyorsan határozott. Elzarándokolt a pokolisten templomába, és hogy kedvébe járjon, két veder édes óbort vitt oda magával és sok mézes pogácsát. Ezeket rakta le az oltár szélire, a bálvány lábaihoz, aztán letérdelt. — „Hatalmas isten!" — mondotta és esengve nyújtotta föl a kezeit, — „Hatalmas isten! nagyon nagy kéréssel járulok hozzád!" — „Beszélj, fiam Li, mit kívánsz — hiszen tudod, én akármit szívesen teszek a kedvedért!" — szólt hozzá barátságosan a pokol királya. — „Arra kérlek uram, add vissza nekem a régi agyamat, azt a jó, azt a kitűnő ostobaságot, amit elvettél tőlem. Mióta eszes vagyok, azóta szörnyű boldogtalanságban élek." A bálvány kacagott. A nevetése olyan, mintha kősziklák görögnének le végtelen hegyoldalon. — „Hát én ezt gondoltam, fiam Li, — gondoltam, hogy baj lesz ebből. A mindenttudás rosszabb, mint az én legválogatottabb poklom. — No de sebaj! azonnal segítek rajtad, hiszen ezért őriztem meg a te tökéletesen buta agyvelődet." És valóban alig telt el pár pillanat, Li visszakapta az ő régi agyát, és mikor eltávozott az istentől, most már olyan vígan, gondtalanul ment, mint régen, butaságának legragyogóbb eveiben. #.

És most kapcsolódik be Li élete a történelmi hagyományba. Igaz, hogy ő most újra ostoba volt, olyan végtelenül és tökéletesen ostoba, mint azelőtt, de erről nem tudott senki! És nem is vette észre senki! Akármi butaságot mondott, az emberek azt hitték, hogy az valami mélységes bölcseség. Olyan nagyon mély és olyan nagyon bölcs, hogy ők már meg sem érthetik az ő korlátolt eszükkel. Ezért mindenki úgy tett, mintha fölfogná annak a butának látszó mondásnak csodás értel­ mét; meg is magyarázták egymásnak és miután hosszasan elvitatkoztak róla és el is gyönyörködtek fölötte, roppant büszkék voltak arra, hogy a mondás mélységes jelentőségét meg tudták találni. — Li pedig éppen azért, mert újra buta volt, elhitte magáról, hogy végtelenül bölcs és azt tartotta, hogy ő a világ verese. Nőtt, hasasodott tehát Li hírneve. Már az egész ország minden zugá­ ban tudták, hogy ilyen nagy bölcs él a körükben és sokan járultak elébe, hogy tiszteljék és csodálják és hogy tanácsot kérjenek tőle. Így történt azután, hogy az ország fejedelme is hallott erről az iga­ zán rendkívüli emberről, ő éppen nagy gondokban volt, mert Kublai khan akkor indított háborút a Nanking-i császár ellen. Hát ez kényes helyzet volt az ő kicsiny országa számára, hiszen a kicsiknek könnyen bajuk esik, ha nagyok verekednek egymással. Azt gondolta tehát: a legokosabb em­ bert kell meghívnia a csungli-jamen élire, hogy annak tanácsával élhes­ sen. Ez a legokosabb ember; nyilván ez a Li, akiről tudva van, hogy ami456

Bánffy Miklós: Az ostoba IÁ hez más embernek sok-sok év kell, 15—20 esztendő, egyetlen hét alatt gyűrte le ő az összes vizsgáit. Így lett tehát fő-főmandarin Li és minden dolgok intézője. Dr. Vo hirtelen elhallgatott itt, az arca eltorzult és a kezével a gyomra tájához kapott. — „öh! ez a szörnyű európai konyha!" — kiál­ tott föl. Majd csöngetett a pincérnek és szódabikarbónát kért. Mialatt azt előszedték és elhozták, megkérdeztem: — „No de mi történt azután?" — — „Azután... ? — Azután az történt, hogy Hiao-Nan érdeke lévén pártatlannak maradni, Li ezt úgy oldotta meg, hogy hadat izent minden­ kinek, Kublai khannak is és a Sung császárnak is. Ezt tartotta Li az igazi pártatlanságnak. Hát ebbé persze tönkrement az országa és eltűnt a föld színérőL A mongolok elárasztották és elpusztították olyan alaposan, hogy ma azt sem tudjuk, hogy igazában hol volt. Talán kár, hogy így történt. Állítólag fínom költői voltak és tudományos irodalma. De ezekről ma már nem tudunk semmit. Az egyetlen emlék, ami onnan fennmaradt: ez a kis népmese, amit elmondtam, fis egyetlen dicsősége maradt fönn, hogy a tökéletes ostobaság prototípusával ajándékozta meg az utókort. Igaz, hogy ez is valami. Más kis országocskából ott a távolkeleten, még ennyi sem maradt fönn." Most fölkelt Dr. Vo. Kövér arca még a rendesnél is halványabb volt. — „De bocsásson meg uram, — vissza kell sietnem a hálókocsiba. — Ez a borjúbecsinált, amit megettünk... ez a szörnyű borjúbécsinált...!" És elsietett nagyon gyorsan. BÁNFFY MIKLÓS

457

MENEKÜLÉS

Futok. Köröttem zúgva zeng a fenyves. Valaki egyre űz. A máskor csendes ösvényen óriás láb lépte dobban. , Futok. Alattam száraz rőzse roppan, fölöttem nyugtalan gallyak zihálnak és fölrebbennek furcsa, kusza árnyak. Tán milliónyi éve így futok már. Már lankadok. Az éj lábam befonja, mint gyilkoshurkú, rettentő szurokszál. Valaki űz. A lúcok lusta lombja arcomba csap és homlokomra pergő ritmust dobol az ismeretlen erdő. Futok. A föld halkan, lihegve döng fel. Mögöttem gyors innal, komor közönnyel rohan a rém az éber éjszakában. Egy perc: utolér s megragadja vállam, hogy roppant sarkai alá teperjen és éhesen fölfalja béna lelkem. Futok, talán már milliónyi éve, bomlott ideggel, botladozva, kábán, a győzedelmes hajnalfény elébe, amely az őrült erdő szélén vár rám, mely rengve reszket rémítő ütemre és átkokat nyög borzadó fülembe. A vad fenyők bőröm sebesre tépik. Futok, talán még milliónyi évig, amíg a hajnal rózsavére hull rám, vagy míg megöl a szörny s lelketlen hullám kaján vigyorral két karjába véve, belehajít a nagy feketeségbe. JANOSHAZY

GYÖRGY

EGY OLVASÓ NAPLÓJA

A FELSŐBBRENDŰ

EMBER

Ha valaki jól végig gondol a XIX. század második felének és a XX. század elejének európai irodalmán, e két gondolat (a szociális kérdés és a felsőbbrendű ember) jegyében osztályozhatja ezt az irodalmat. Hamar észreveszi azt is, hogy ennek az irodalomnak napi sikereit olyan művek aratták, amelyek a szociális kérdés kiszolgálói. Ezzel szemben a nagy irodalom, ha természetszerűleg a kor levegőjében izzó szociális gondolatot nem is léphette át, igazi titkaival, legizgalmasabb kérdéseivel mégis mind­ egyre ott kering a felsőbbrendű ember problémája körül. Még akkor is, ha a problémát nem így nevezi meg, hanem egyszerűen csak az egyéniség jogáról beszél. Vagy az „én" különböző fok-változatait játssza egészen a büszke, nagybetűs Én-ig. A maga különvalóságát és ezzel együtt remény­ telen magányát, vagy társadalmi vonatkozásban a maga nagy antiszociális problémáját fedezi föl. Az Én költői és szellemi játékosai mind annak az útnak különböző lépcsőfokain állanak, mely a nietzschei felsőbbrendű em­ ber felleges magányába kanyarog. A korszakon végigömlik, — mint kifogyhatatlan hordóból — a szo­ ciális gondolat. A szellem egyik fele ennek az óriási hordónak a tetején áll, hangosan, és mind nagyobb tömeggel körülvéve. A másik fele a leg­ változatosabb utakon menekül a tömegből és önmaga felé fordul. A közös­ séggel szemben félfedezi a végtelen világú egy-et, az én-t. A kifürkész­ hetetlen, társtalan és szociálisan kibékíthetetlen embert. Ez az út elkerül­ hetetlenül metafizikai bozótokba vezet. Az isten-keresők titokzatos erde­ jébe. Vagy föl egyenesen a mitológia fellegeire. Itt a szociális kérdés szfikre-zárt világával vagy sivár, sematikus ellenzékiségével szemben elő­ kerül az ember és a világ minden nagy kérdése. Hajnali frisseségben. Mint új világ küszöbén. Űj feleleteket kívánva. A régi világ látszólag örökre elmerült, mihelyt a szabadjára engedett természettudomány a megismerés leggyermekibb útján elindult, hogy megfejtse a világ összes csodáit. Ez a diadalmas „tantárgy", ha nem is tudta a régi komoly tudományok mindenikét a helyéből kitúrni, a maka­ csul megmaradókra legalább a maga módszereit próbálta rákényszeríteni. Pedig, ha meggondoljuk, még Faust is jobb módszereket használt a világ megismerésére, amikor megkérdezte a kabalát és ellátogatott a boszorká­ nyok szombatjára is. Ez a természettudományos korszak mosolyogta le például a filológiát, s a „tudni-nem-érdemes" tudományának nevezte el. Ma aztán már nem kell mélyenlátónak lenni ahhoz, hogy megjósoljuk, milyen hamar rá fog ébredni az ember, hogy számára a tudni legkevésbé érdemes tudomány a mai természettudomány, ü g y fogja rendre elhagyni, ahogy a felnőtt ember hagyja el a „gyermeki dolgokat". Még jó lesz, ha

459

Kovács László: Egy olvasó naplója (5.) nem fog túlságos undort vagy utálatot érezni miatta önmaga iránt... Ez a tudomány a maga természet-bölcseletével igazolni sietett egyfelől a tömegbe-kényszerült ember társadalmi forradalmát, s másfelől ugyan­ akkor hasonló készséggel igazolta azokat, akiknek bűnei és társadalmi visszaélései miatt az emberek tömegei forrongtak. Igazi bibliai méretű sátáni destrukciót művelt. Milyen kétessé válik emellett az a haszon, amelyet az embernek valóban hozott. Lehet, hogy az egyes ember ma talán nehezebben hal meg De viszont mennyivel reménytelenebb a halála. És mennyivel silányabb lett az élete, mióta a „létért való harc"-ban telik el, s nem valamely magasabb küldetésben... Nem csoda, ha a szellem ebből a természettudományos világból úgy próbált menekülni, hogy kitalált egy magasabbrendű fajtát, a felsőbb­ rendű embert. És nem csoda az se, hogy ezt a magasabbrendű emberfaj­ tát — amely valójában mindig is létezett — éppen egy klasszika-filológus tanár fedezte föl és nevezte m e g . . . A korszak nagy felfedezői egyébként a természettudósok voltak, de ezek az emberben is mindegyre az állatot találták meg. Természetes, hogy így aztán még arra az útra se akadhattak rá, amelyen megláthatták volna a felsőbbrendű embert, úgy, ahogyan egy-egy új pillangóra, új növényre vagy új bacillusra rá-rábukkantak. Ezek a természetbúvárok nyilván ma se hiszik komolyan — legalábbis titokban bizonyára kételkednek benne —, hogy ez a felsőbbrendű ember valóban létezik, ők legfennebb különleges hormon-ingereket, rendellenes agy- vagy idegműködést tételeznek föl. Ha­ sonlóan az egyszerű ember bába-képzeletéhez, amely az emberi kedély ki­ fürkészhetetlen titkát a gyomor állapotából vezeti le. Még örülhetünk, hogy nem találták meg mindenegyes rendkívüli képesség mögött a vérbajt. Hiszen majdnem attól lehetett már tartani, hogy törvényszerű összefüg­ gést derítenék ki a zseni és a vérbaj között. Ebben nyilván az zavarta még a természettudományos észjárású kutatót, hogy nem mutatkozott az ellenpróba. Nem lett minden gáláns betegből — mondjuk — Széchenyi vagy Ady. Sőt, sehogyan sem lesz valakiből mégegyszer az. A rendkívüli ember örök titka marad valami más, emberen kívüli erőnek vagy akarat­ nak. Egyébként kétségtelenül érdekes „biológiai népünnepély" lenne, ha mondjuk például á mócvidék minden második románja, tekintettel a vér­ bajára, nyugtalan lángész volna, s nem csupán abroncsolni járna le a havasokból. Az a felsőbbrendű ember, akit Netzsche „fedezett föl", majdnem félel­ més és riasztó a" polgár számára. Talán mert túlságosan messze távolodott tőié. Magánya zord és majdnem embertelen. Nemcsak otthagyta a társa­ dalmat, de ellenségesen helyezkedett vele szembe. Vagy, ha törődik vele, ezt csak mint felsőbbrendűsége eszközével teszi. S mintha elfogadná néha a maga törvényéül is a polgárvilágban olcsón viruló természettudományos jelszavakat. Főként éppen a szatócs-darvinizmust, nyíltan lépve túl az erkölcs világán, hogy így győzzön az élet felett, s így valósíthassa meg felsőbbrendűségét. A létért képmutatóan verekedő, másokat útjából félre-

460

Kovács László: Egy olvasó naplója (5.) lökdöső, vagy a mások kezéből a kenyeret is kiütő darvinista kis-polgárral szemben ilyenkor csak abban különbözik, hogy észközei jóval nagyobbszabásúak. Majdnem sátáni méretűek, fis ezeket az eszközöket nála nem fedezi képmutató erkölcs. Magasabbrendű erejében vagy akaratában gyö­ nyörködve mintha a saját leggyülöletesebb fegyverével állana bosszút a kispolgáron. Ilyenkor nem azért felsőbb-rendű, mert a felsőbbrendűség hatalma alatt áll, hanem mert feléje tud kerekedni az átlag-embernek. A nietzschei felsőbbrendű ember keserű és boldogtalan. Friss csömö­ rében mintha nem akarna emberi is lenni, csupán felsőbbrendű. Sértődött nemes, aki inkább elűz minden örömöt magától, semhogy várából leszállna. Részvétet vagy tiszteletet csak a társaival szemben érez, akik a múlékony idő fölött századok vagy évezredek távolából szólanak hozzá. 'Nem azért felsőbbrendű, mert nagyobb alázatra, nagyobb szenvedésre vagy nagyobb engedelmességre képes valamely nálánál is hatalmasabb értelem vagy eszme érdekében. Ez a felsőbbrendű ember ég és föld között lebeg. Nem azért hagyta el a „földet", mert közelebb akart jutni az éghez. És nem is égi küldött, aki az emberekhez érkezik. A levegőben lóg, mint Aristophanes „Felhőkakukvára". Egyformán lázad az égi és földi kötöttség ellen. Csalódott­ sága egyetemes. A maga külön mítoszi világára vágyakozik.' Ezért lelke­ sedett Nietzsche Wagnerért, aki zenedrámáiban fórmálgatott olyan mí­ toszi világot, melyben az ő szelleme is majdnem megtalálta már a maga otthonát. Csak akkor fordult el tőle is csalódottan, amikor ez az új po­ gány mithológia a „Parsifal"-ban végre ismét csak a keresztény miszté­ riumok világába tért meg. De ez a felsőbbrendű ember így is távoli, romantikus és irreális lény maradt, akit Shaw tett reálissá és hozott le újra közénk. Majdnem úgy, mintha arra akart volna megtanítani minket: hogyan tudjuk magunk kö­ zött a felsőbbrendű embert felismerni. A FELSŐBBRENDŰ EMBER ÉS A SZENTEK ' Shaw-nál a felsőbbrendű ember kilép a bengáli fényből és a zene varázslatából. A romantika ünnepi ruháját leveti. Majdnem hétköznapi emberré válik. De aztán hamar kiderül, hogy ezt csak azért teszi, hogy új értelemben nőjön meg előttünk. A felsőbbrendű embert azért hozza kö­ zénk, hogy a mi közvetlen emberi mértékeinkkel növelhesse meg. A ro-< mantikát nemcsak az alakról faragja le, hanem az életéből is valósággal kifüstöli. A szoborrá merevített vagy félistenné eszményített hőst közvet­ len környezetébe, józan emberi valóságába vezeti vissza, hogy ennék az eleven valóságnak a hősévé formálja át. így emeli aztán néha a réginél is magasabbra. A romantikus hős helyébe az ő igazi felsőbbrendű embere lép. A magasabbrendű erő megszállottja... Azért lépteti le talapzatáról a szobrot, hogy felemelőbb talapzatot építsen alája. 461

Kovács László: Egy olvasó naplója (5.) Ez a felsőbbrendű ember nagy reálista. Természetesen nem közönsé­ ges, kispolgári értelemben. Érzékei elfinomultabbak. Képzelete gazdag és átható. És reálizmusa önzetlen: valami magasabbrendű akarat szolgálatá­ ban áll. Ez adhat neki jogot arra, hogy esetleg áthágjon az emberi korlá­ tokon vagy megsértse a polgári morált. Magánossága kettős: elfinomultabb érzékeinél fogva másképpen lát, mint a körülötte élő emberek; és magánossá teszi főként az, hogy magasabbrendű akaratot szolgál. Sőt, külön szerencséje, ha csupán magánosan vagy idegenül él az emberek között, s nem egyúttal üldözöttként. Más ez a felsőbbrendű ember, mint a Nietzsche társadalomból ünne­ pélyesen és sértődötten kivonuló hősei. Ez ott maradt az emberek között. Magánya nem teátrális hegyfok, hanem felsőbbrendűségéből eredő min­ dennapos eleven élmény az embersűrűben. Élete szünetlen konfliktus vagy drámai szembenállás az értetlenséggel, félreértésekkel vagy a pillanatnyi­ lag győzelmes alacsonyabbrendűséggel. Végzetük előtt meghajolnak. S az emberiségtől vagy közösségüktől nem szakadtak el. Hogyan formálódott ki Shaw-nál a felsőbbrendű embernek ez a képe? Shaw-t szinte szelleme ébredésével és majdnem egyforma erővel ra­ gadja meg a modern Európa két szemben álló és egymást majdnem telje­ sen kizárni látszó nagy gondolata: a szocializmus és a felsőbbrendű em­ ber eszméje. Ügy hordja e két gondolatot lelkében, mint eleven paradoxon. Shaw-val kapcsolatban gyakran használják a paradoxon szót, s több­ nyire igen felületesen. Nagy ellenfele, a katolikus Chesterthon viszont azt mondja, hogy Shaw-nak éppen az a baja, hogy nincs érzéke a paradoxo­ nok iránt. Ebben sok igaz van. Shaw a világosságot, a szellemi tisztasá­ got, az emberi ésszel megragadható nagy valóságot keresi, ő nemcsak követni akarja Istent, de látni is akarja azt az utat, amelyen Isten az embert vezeti. Tehát nem békülhet meg a Chesterton-féle paradoxonok­ ban. Chesterton azt nem látja, hogy Shaw egész szellemi és lelki alkatá­ ban paradox egyéniség. Egész életművén végig a felsőbbrendű ember eszméje és a szociális gondolat hadakozik egymással. Mint szocialista ezért helyezkedik szembe a marxizmussal és a proletár forradalommal. S mint a felsőbbrendű ember híve a társadalom darvinista hőseivel és a kö­ zösségért felelősséget nem érző nagyemberekkel. E két gondolat harcából származnak életművében mindegyre azok a látszólagos ellenmondások,.. amelyek a felületes szemlélőt megzavarják. Ezért lehetett hallani róla nem egyszer azt, hogy csupán bohóckodik, de semmit sem vesz komolyan, még saját magát se. A szellemi sémákra beállított emberek hamar megzava­ rodnak, mihelyt valaki szélesebb és gazdagabb szellemvilágot tud össze­ fogni és magasabb harmóniában megbékéltetni. Ilyenkor, hogy szellemi nyugalmukat meg ne zavartassák, inkább másokban hajlandók zavart látni. Nincs a modern Európában még egy olyan alkotó, aki Shaw-nál ko­ molyabban venné éppen a legnagyobb és legszentebb dolgokat, ő a nagy földi igazságok békéjét keresi. Ez pedig csupán a Valóság isteni szín-

462

Kovács László: Egy olvasó naplója

(5.)

játékában, az-emberi élet nagy misztériumában lelhető meg. Vagyis a hívő ember lelkében. Hyen keresztény értelemben vett hívő ember Shaw. Így érthetők az iskolás reálizmus, a „győzedelmes" természettudomány, s a darvinista és materialista polgár-ideológia világában ilyen kijelentései, hogy az egyetlen igazán érdekes és érdemes tudomány a theologia. De hát ez azért nem óvhatja meg őt attól, hogy mindenféle farizeusok és írás­ tudók szemében ne ő legyen a cinikus és istentelen ember. Sőt, ez majd­ nem elkerülhetetlenül vele jár az erős és igazi hittel. A társadalomban a hívő ember a „legveszélyesebb". Hiszen ő az, aki nem a világi vagy emberi törvényekre, hanem az isteni parancsokra hallgat, ő az, aki a legnagyobb követelésekkel lép fel. Az egyház szempontjából, amely mindegyre meg­ merevül, ezért áll elő az a különös helyzet, hogy a szent néha alig külön­ böztethető meg az eretnektől. Nemegyszer csak akkor, miután már együtt égett meg a máglyán az eretnekkel. Az egyháznak az ilyen hívőkkel van a legtöbb baja. És mégis ezek hozzák életébe az igazi megújító erőt. Ezek reformálják, vagy ezek békítik ki újra meg újra az Isten akaratával és a valóság folyton változó meg bővülő képével. S minden egyház addig élő hatalom, amíg meg tudja tenni, hogy esetleg szentté avatja azt, akit egyszer, mint eretneket megégetett vagy kiközösített. A Shaw felsőbbrendű embere tehát nem vonul ki azzal a sértődött­ séggel és megvetéssel az emberek közül, mint a Nietzschejé; bár saját reménytelen helyzetét éppen úgy érzi az emberek között. Azért felsőbb­ rendű, mert felsőbb akaratnak engedelmeskedik..Ez az akarat társadalmi felelősséget ruházhat rá. S így felsőbbrendűségét a szociális jólét, az em­ beri közösség, vagy a nemzet szolgálatába kell állítania. Sőt, Shaw-nál ez majdnem legfőbb ismertető jele a felsőbbrendűségnek. Még akkor is, ha a hős néha lázong a felsőbb parancs ellen, alkudozni próbál vele, ki akar bújni az engedelmesség alól, vagy éppen úgy érzi, Jiogy csapdát állí­ tott neki Isten. A hit világossága mellett így békül meg Shaw-nál, mint nagy misz­ tériumjáték örök változataiban, a szociális gondolat és a felsőbbrendű ember. Így látszik természetesnek az az út, amelyen Shaw az ő felsőbb­ rendű emberével a keresztény szentekhez érkezik el. Nem véletlen csoda tehát — mint ahogy Huizinga gondolja — a z ő Szent Johannáról szóló darabja. Természetesen visz hozzá az út. És nem színpadi fogás például az, hogy egyik felsőbbrendű emberével, Caesarral, mint profán keresztelő Jánossal, megjósoltatja Jézus eljövetelét. Hősei útján mindegyre „damaszkuszi. fények" gyúlnak. Gondoljunk csak az olyan különös és megragadó alakokra, mint például a lókötő Blanco Posnet, vagy Brassbound k a p i t á n y . . . Bármilyen furcsán hangzik is: Shaw darabjaiban majdnem olyan fontos szerepet kap néha a „csodás elem", akár a hősi vagy naiv eposzokban. De ez a csodás elem keresztény. Szent Johanna úgy érintkezik a szentekkel, akár a homerosi hősök a görög istenekkel. Állandó érintkezést tart fenn velük, őket kérdezi meg fontos döntései előtt. A harc közben is mindegyre hozzájuk fordul taná-

463

Kovács László: Egy olvasó naplója (5.) csért. Határozottságát és biztosságát tőlük kapja. Néha meg egyszerűen kedvenc szentjeinek parancsait közvetíti az emberekhez. A dráma iskolás elveivel ez látszólag a legnagyobb ellentétben áll. De csak látszólag. Mert a mai néző azért jól tudja, hogy az istenek részé­ ről való beavatkozás valójában a hős lelkében lefolyó színjáték, fis aztán Shaw hősei többnyire magukban is hordják ennek a nagy játéknak elő­ feltételeit. Felsőbbrendű emberek. Az isteni és emberi drámai küzdelmét játsszák. Valójában mind misztérium-játék hősei... De meg aztán Shaw eléje 'is megy az esetleges kritikai kifogásoknak azzal, hogy darabjait misztériumnak, melodrámának, krónikás színműnek, anekdotának, stb. nevezi; vagy a műfaji jelzés helyett egyszerűen azt írja: „Három felvo­ nás", fis főként minduntalan hangsúlyozza, hogy számára a színpad csu­ pán alkalom a prédikálásra... Persze ez mit se segítene, ha nem volna ő komoly színpadi költő. Csupán azt jelenti ez, hogy formailag, — mint mindén valamire való alkotó — a maga egyéni útját járja. Életművének nagy mondanivalója vagy szellemi útjának nagy ered­ ménye számunkra az, hogy a felsőbbrendű embert újra visszavezeti az emberi társadalomba és felelőssé teszi a közösségért. Vagy mai termino­ lógiával szólva: ráruházza a szociális kérdés megoldását. — Oj összhangba hozza és kibékíti a modern ember világképét az isteni kijelentéssel. A természettudomány a maga „nagy eredményeivel" ebben a világképben ismét a maga szerény polcára kerül. Ezzel szemben legérdekesebb és leg­ érdemesebb tudományként az ember számára a theologiát állítja. Így nála ismét arra az első helyre kerül ez a tudomány, ahol valaha a közép­ korban volt. Az az érdekes kérdés merül fel most már, hogyan jut ide lelki és szellemi útján a kálvinista vagy — a Chesterton szavával — az „eret­ nek" S h a w ? . . . És hogyan lesz a szellem ilyen komoly és szent anyagából vígjáték?... Hogyan lett Shaw, mint alkotó, korának legnagyobb komé­ dia-költője?... KOVÁCS LÁSZLÓ

464

QWERTZUIOP

— Bevallom, abban az időben nem foglalkoztam eleget édesapám nagy ügyével. Pár hónap választott el az esküvőmtől, csaknem min­ den délutánomat a menyasszonyomnál töltöttem. Mikor — mindig késve — hazaérkeztem, édesapám már lefeküdt, vagy hallgatag pa­ sziánszokba mélyedt. Szegény aggódó édesanyám, miközben a vacsorá­ mat melegítette, a resó mellett panaszolta el a nap csapásait. Nem láttam embert úgy szenvedni, ahogyan az apám szenvedett. Ehhez tudnod kell, hogy maga volt a feddhetetlenség, öltözetében époly tökéletes volt, mint jellemében. Nálunk, gyermekeinél épúgy nem tűrt semmi gyöngeséget, mint az alkalmazottainál. Nem mintha a szíve lett volna kemény, vagy a fantáziája hiányzott volna. Hiszen mindig megbocsátott, de éreznie kellett mindenkinek, hogy nem is ő haragszik, hanem a megzavart erkölcsi vagy társadalmi rend. Magyar beszédének tökéletessége és ítéleteinek tökéletessége megföllebbezhetetlen volt és gyönyörű. Ha a római jellemre gondolok: ma sem tudok másra gondolni; ha az igazi úr jelenik meg lelki szemeim előtt, nem érzem elfogultságnak, hogy őt idézi fel az emlékezetem. És ezért szenvedett olyan kimondhatatlanul abban az időben. Egyszerű történet bíz ez: valaki ki akarta túrni a vállalatból s ezért ügyesen csoportosított esetekkel gyanúba hozta. Addig nem mertek menni, hogy a tiszta kezét (ó, milyen szép, finom kézé volt, azóta s^em láttam hasonlót!) gyanúsítsák; azt hintették el a köztudatban, hogy a szeme nem volt elég éles és nem vette észre a visszaéléseket (ha ugyan v o l t a k . . . ) . S amint az ilyen kis firkászok tudják, gálád kis hidakat vertek az úri mivolta és élete, meg az állítólagos felületessége között. Róla, akinek az egész élete a hivatalban „zajlott le", azt állították, hogy egy letűnő nemzedék embere, akinek az iroda még mindig csak csak mellékfoglalkozás. Előnyöket emlegettek, amelyek minden válla­ latvezetőnek kijártak akkortájt, de a vádtömegben mégis jólfestettek... szóval, szörnyű kis perfidiák voltak, a mérges vidéki lapból egy-két fővárosi is átvette őket, mert az utódnak jó kapcsolatai voltak és mert az ilyen leleplezésekben annyi olvasó rossz ösztönei elégülnek ki a le­ hető legtisztességesebb formában. Hiába vigasztalták a barátai — azok sem úgy vigasztalták, ahogy kellett volna, mert éppen a délutáni hivatalbanülése miatt nem járt eleget a sörözésekre s ezért büszkének tartották —; hiába aludt el a dolog a pesti lapokban: őt oly mélyen érte a seb, hogy aki, mint mi, közelről ismerte, alig remélhette teljes gyógyulását. Azt hiszem, boldog sohasem volt, ehhez nem volt tehetsége; megnyugvást az adott neki, hogy kötelességét mértéken felül teljesíti s ezért minden jóravaló polgár tiszteletét érdemli ki. Nem hiába volt Arany a kedvenc költője, Ö is elmondhatta, hogy „mocsoktalan nevet" hagy ránk, „s a tömegnél hitvány érdemet". Most, úgy érezte, ez a név kapott mocskot s az érdem lett csakugyan hitvány. Nem tudta fölvenni a harcot, — a kedvünkért sem tudta. Most már 465

Fehérvári Antal:

Qwertzuiop

csakugyan büszke volt, büszke ahhoz, hogy meglapuljon, hogy vitatkoz­ zék, hogy alkudozzon. Igaz, a vállalat sem állt melléje úgy, ahogy elvár­ hatta volna. Hat hónap múlva nyugdíjba ment s ezzel szenvedései fokozódtak Csöndes ember volt; azt nem lehetett remélni, hogy kibeszéli, agyonbeszéli a baját. Szégyelte volna, hogy ellenfeleit akár mi előttünk is ócsárolja, pedig talán ez is hozott volna némi enyhülést. A vigasztalást nem hallgatta meg; nem adott jogot senkinek arra, hogy részvéttel fölényeskedjék felette. így aztán egészen befelé fordult. Bizonyára vége­ láthatatlan monológokkal kínozta magát: védőbeszédekkel, válaszcikkek­ kel, talán önvádakkal is, ki tudja? Rengeteget olvasott, azért is, mert nagyon el tudott mélyedni benne, de azért is, hogy ne szóljunk hozzá. Sohasem kaptam rajta, de biztos vagyok, hogy könyvének egyik-másik lapját sokszor kezdte újra, mert közben magával beszélt — mindig ugyanarról. Vagy fordított egyet és nem értette, mit folytat. Az első nyugdíjas hónapok után biztattuk, vállaljon valami állást. Sokszor hallottuk, milyen veszedelmes a korai penzió. De erről tudni sem akart. Ha nem kellett itt, ha nem tudták visszatartani, akkor nem alkal­ mas másutt sem. Nem kapott elégtételt s ezt bizonyára senki sem felej­ tette el; ő igazán nem tudja elfelejteni. De dolgozni nagyon szeretett. Tanulni kezdett — nyelveket, ame­ lyeket sohasem lesz alkalma beszélni; tudományokat, amelyeknek leg­ feljebb egy másik életben veheti majd hasznát; játékokat, amelyeket más csak játszik, de ő tökéletes akart lenni bennük. , Néhány barátja mégis volt. Ezek egyszer Heredia szonettjeit aján-/ lották figyelmébe. Megtetszett neki az egyik s erre nekiült legépelni vala-^ mennyit. Régi szép kék hivatali papíroson, hibátlanul. Lassan, nagyon lassan, tökéletesen. Másszor Schopenhauert írta le így, vagy Keyserlinget. Ha a lelke nem lett volna megtörve, talán visszatért volna gyermekkora kedvenceihez is: Aranyhoz és Schillerhez és fordított volna, mert iro­ dalmi ambíciókat fojtott el a hivatali érvényesülés kedvéért és azt hi­ szem, írónak kellett volna lennie, akkor föl se vette volna a támadást: a polgári megbecsültetés homlokzatán nem tűrhette a sarat, a művész megbecsültetésének nincs egyetlen kézzelfogható, anyagi homlokzata. Órákat ült az írógép mellett és édesanyám ilyenkor föllélegzett szegény, mert máskülönben irtózatosan félt, hogy a tétlenség megöli apá­ mat. Mi pedig megszoktuk, hogy édesapám céltalan, nem: magasabb célú munkákon dolgozik s majd egyszer, sok év múlva derül csak ki, mi mindenre volt ez jó. Nekem egyébként is tetszett ez, mert újságírónak készültem és szép­ irodalmi zsengéim bimbóztak ebben az időben. Kerestem az „ősöket". Édesapám, a mérnök, aki ime, ír és filozofál — nagyon jól jött nekem. De a tevékenység nem gyógyíthatta meg a lelkét. A sebe, mondom, olyan mély volt, hogy a halál sóhajtozott fel belőle. Az írógép katto­ gása nem harsoghatta túl ezeket a jeges sóhajokat. Amikor az esküvőn túl voltunk, már nem laktam otthon, még ritkáb­ ban láttam őt. Az életének megint megvolt a szokott medre: olvasás, gépelés, ebéd után egy kis szieszta, kaszinó, öreguras séta, vacsora után olvasás, olvasás végkimerülésig. Sohasem mondta s nem is tudtuk meg:

466

Fehérvári Antal:

Qwertzuiop

könnyen aludt-e el vagy nehezen; nem panaszkodott. Az új világgal nem tudott kibékülni, de ha elítélte, elvi síkban maradt s hamar elhallgatott. A fiaival gyöngéden udvarias volt és elismerte, hogy ez a világ már az övék. Az övé pedig a Walhalla, ahova bús istenek zárkóznak, miután fel­ vonták maguk mögött a szivárványhidat. Más dolgunk volt; megnyugtattuk magunkat. Megjöttek a gyerekek és ő nagyon szerette őket. Különösen a nagyobbik fiúra volt büszke, pedig most már tudom: keservesen fájt neki, hogy a „trónörökös" nem láthatta őt tekintélye teljességében. Hogy nem adhatta át neki a tökéletes férfi­ nek legalább a látomását... De í g y . . . még attól is óvakodott, hogy egy szóval, egy szemöldökrebbenéssel belefolyjon a nevelésbe. Mi, cserzett lelkek nem is sejthettük, mi minden sajgott benne; mennyi örömünk bukott bánatba nála, mennyi tompa, alaktalan szót ér­ zett tőrszúrásnak. Régebben előfordult néha, hogy napokig nem szólt hozzánk, ha valamivel megbántottuk; most „nem volt joga" érzékeny­ kedni. Amióta nyugdíjba ment, feladta a homlokzatot; csak lelke kert­ jébe bámult mereven, a hátsó ablakokon át. De azt is úgy, hogy ne kap­ hassuk rajta. Hogy mit gépelt, csak gyaníthattuk. A finom kék íveket mindig el­ zárta, mikor ebédelni hívták. Egyszer mégis megláttam, mit ír. Nagy lakásuk volt; ezt megtarthatták, mert az új vállalati vezető villát épített magának a vállalat költségén. Modern ember volt minden-

jképen. '

Ebben a nagy lakásban, amely olyan népes volt mindig, mint a szál­ loda, időről-időre fészket raktak a fiúk, leányok, menyek, vők. A nagy udvar közepén kerek orgonás virult; az öreg bokrok sűrűjét erdőnek tar­ tották a gyerekek és úgy vágytak utána, ahogy a meséik erdeje után. Azon a tavaszon mi is ott töltöttünk pár hetet a gyerekekkel. Nagy­ apa szeretetteljesebb és komorabb volt, mint valaha. A vadszőlővel be­ futtatott ámbitus homályában volt az írógépasztala; onnan nézett ki a fiúkra, akik az orgonás vadonon próbáltak áttörni s a virágos vesszőkkel küszködtek. De keveset szólt hozzájuk, csak nézte, nézte őket. Ügy lát­ szik, nehéz napjai voltak. Nehezen is mozgott. Aránylag korán tette magát öregnek s a csont­ jai, izmai beletörődtek: hát jó, adjuk meg magunkat; óvatoskodjunk, pi­ henjünk, mintha itt lenne az i d ő . . . Az öreges járásnak megvolt a maga lélektani magyarázata: az öregség tisztelettel jár, h á t . . . és az elesettség mentőkörülmény. Ügy tartotta maga elé ezt a koravénséget, mint egy pajzsot. Egy kicsit fájdalmas is volt látni, mennyire nem mer a gyerekekkel menni és milyen nehezen áll föl, amikor Lacika, a trónörökös, aki egyéb­ iránt nyilván „megértette" nagyapát, felráncigálja a gép mellől: mutatni akar neki valamit. Aztán mégiscsak sikerül és nagyapa lemegy az ud­ varba, ahol az orgona virágzik és a kendermagos tyúknak kiscsibéi kelnek. A szoba ajtajából néztem ezt a jelenetet. De ma sem tudom, mi volt a nevezetesség, amiért Lacika elcipelte nagyapát. Mert közben lepillantot­ tam az írógépre és a szép, rendes sorok közt (ezeket tegnap írhatta) egy furcsa szó ütötte meg a szememet: QWERTZUIOP.

467

Fehérvári Antal:

Qwertzuiop

Kétszer, háromszor, tízszer ugyanez a szó. Mi ez? Valamelyik boldogtalan inka neve? Vagy amerikai detektív lehetetlen álneve és fordítva van értelme? De akkor is miért ennyiszer? Hamar végigfutottam a tegnapi szöveget. Schiller „Fiesco"-jának fordítása volt. Ebbe semmiesetre sem illik a bozontos név. Csupa jól végiggondolt történelembölcseleti okoskodás közé. Egyszerre belémszúr a csúnya szó. A szivemig nyilallik a szúrása. QWERTZUIOP... az í r ó g é p . . . az írógép első rendes sorának betűi abban a különös sorrendben, amelyet valamelyik amerikai szakértő álla­ pított meg. A szélen a ritka, középen a gyakoribb betűk, vagy valami ilyenféle. Hát az én édesapám csak ül a gép előtt és hogy fel ne tűnjék a csöndje, kopog, kopogja a betűket értelmetlen sorban! ö, aki maga a pedáns céltudatosság s aki a legkönnyebb regényt se olvassa úgy, hogy utána ne nézzen az idegen nevek kiejtésének és a kalandok pontos föld­ rajzi fekvésének. Ő, aki vaskézzel fogja fájó szívét és vasálarc alá kény­ szeríti az arca izmait! QWERTZUIOP . . . kemény és éles szó. Rosszindulatú hangutánzások mérges keveréke. Békavartyogás, kardcsörgés van benne, exotikus hül­ lők fejhangja, zuhanás a semmiségbe, — mit tudom én, mi minden! Sze­ retnék rátaposni, de inkább félrehúzódom, mert nagyapa jön már vissza s amint Lacikának hátat fordít, visszatelepszik szemébe az árnyék. Ebben az órában tudtam meg, hogy édesapám sebe tovább mélyül s most már az ellenállóerő gyökerét nyitogatja. Ebben az órában tudtam, hogy nem akar, nem tud élni és nemi is fog már sokáig élni. Így is másfél év telt el, míg kialudt. Abba halt bele, hogy nem táp­ lálkozott. Nem éhségsztrájk volt ez, hanem az életunalom természetes reflexe. Az írógépét én örököltem, de hónapokig nem írtam rajta semmit. Inkább a szerkesztőségi rossz masinákkal bajlódtam, pedig minden má­ sodik betűjük kiugrott és az ó'-re kézzel kellett rárakni a vesszőket. Gyű­ löltem ezt a| gépet, mint az árulót szokás. El fogom adni — gondoltam — és ha lesz pénzem, más rendszerű gépet veszek. Pedig valamikor nagyon szerettem ezt a márkát: erős volt, egyszerű és kitartó. Katonás fegyel­ met tartott a betűi felett: húsz év alatt sem süllyedt vagy emelkedett egyik sem. Amikor az ügynök megérkezett, én fogadtam. — Itt az eladó gép? — kérdezte olyan hangon, mintha a vízbefutó­ nak nyújtana vele szalmaszálat. Vagy mintha a gép ismeretlen hulla volna, amelyet hajlandó eltávolítani. Már nyitottam is neki a szobába vezető ajtót. A szobából fényözön ömlött ki a sötét kis előszobába és majdnem el­ sodort bennünket. Az írógép fel volt fedve, viaszosvászon takaróját ügyetlen kéz gyűr­ hette hátra, de nem tudta egészen lehámozni. A gép előtt Lacika ült és egy ujjal, nagyon gondosan pötyögtetett. Kis szelet papírra, ami ferdén feszült a szűkrehúzott tapadókarok között. Annyira el voíti merülve a munkába, hogy nem vett tudomást rólunk. 468

Horváth István: Vers — Lacika! — kiáltottam rá félig csodálkozva, félig szemrehányóan. Lacika a csodálkozást érezte csak, a szemrehányást nem. Ezt el­ mellőzhető nevelési velejárónak gondolta. Csodálkozást érzett, ami csodá­ lat is lehetett Ezt abból következtettem, hogy tetszelegve, sőt némi rajongással nézte művét, aztán felpillantott: — Apuka, én író leszek! És a leírt sorra mutatott. Ez volt a mű: QWERTZUIOP... Háromszor, négyszer, tízszer. Nem volt könnyű visszanyomni a könnyeket, amik a szemem szögle­ tében gyűltek. Hiába minden: a nagyapa után az unoka... mind írók szeretnénk lenni és talán neki, a sugárkoronázta ártatlanságnak, akire minden el nem végzett munkánkat bízzuk, neki talán sikerül. QWERTZUIOP... Rejtelmes, különös szó. Van benne valami pezsdítő zamat, munkára serkentő, éles fűszer. Jövőt rejt, mint az inkák titokzatos csomóírása. ,— Apuka, úgy-e szépet írtam? — sürgette Lacika. _^J Én nagyapára gondolok, aki ennél a szónál hagyta abba üzenetét utódaihoz, S az unoka most megkapta az üzenetet. Az ügynök krákog, aztán megszólal: — A márka bizony nem divatos... — Köszönöm — fordulok hátra büszkén —, ez a gép nem eladó. FEHÉRVARI

ANTAL

HALVÁNYODOTT AZ ÉJSZAKA Halványodott az éjszaka: pirult, mint a vas a tüzen. Most is latom, álló-délben, mert megint a falum ü z e n . . . Kakas szól. A hangja perdül, mint búzaszem földre' szórva, Oson a hold, csillag remeg a hajnali kakas-szóra. Garsa felöl sóhajt a szél. Morog a bükk, mint zsémbes vén. Zörgő zúzmara zöngicsél zizegve az ágak hegyén. Kútban kucorog a meleg, fagy lesi a káván ülve, Jég-szuronnyal ijesztgeti: fél a meleg, menekülne. Próbál szállni, ki a kútból, s útja egybe halálig ér. Kút-ostorán, párájától tenyérnyit gyapjadzik a dér. Nyugat felől felleg úszik: valaki az eget törli S a csillagok gyémánt porát, vülogva a földre őrli. A holdat is megtöröli, s árnyékát a földre veti. Aztán ezüst zászlóvá lesz: kacagó szél lebegteti. Angyal lába jár a falun, gyűjti össze égi kincsét S a lelkekre vissza rakja az ébrenlét sok bilincsét. 469

Gyufa lobban, szökik* a láng, száll az álom, jön a való. Pók igyekszik rejtekébe, egér fut az asztal alól. Beszélni kezd minden, amit tegnap mára kigondoltak, S azt mondják, hogy az álmokat álmodják tovább a holtak. Az asztalon éles kések, kolbásztöltőt hagyma fon át. Táncol rajtuk a lámpafény s halál reszeli a fogát. Valakit künn fog a kutya. — Eriggy hej! — a gazda mondja. S míg a gazdasszony kifordul, az üvegre esik gondja. Nehéz lábak tiprásától csikorogva sikolt a h ó . . . — Jaj, ne bántsd a disznó-ölőt!... kusté f é l r e . . . cúj e l ! . . . ha, hó! Erre koma, itt az, ajtó! — A hideg is velük tolul, Táncol a gyermekek hátán, hosszú ingük alá szorul. Komának a szemöldökét zúzmara cifrázza szépre, A bajuszán jégcsap zörög, amint lezökken a székre.' Tűz pattog a kemencében, siratoznak az ablakok. Hervadnak a jégvirágok, a tündéri szép alakok. Koccannak a pohár-szélek: hálálják az Istent vele, Hogy a gazdának egy évre megint lehet eledele. »Aggyon Isten jövőre i s . . . Minden szegény-házhoz aggyon, Ne legyen ember a földön, aki éhesen maradjon.« — »A Jóisten hallgassa meg!« Isznak s szemük virágot hajt. Befedi a tüskék nyomát, rosszvilágot, tengernyi bajt. Ahány gyermek, annyi csillag: az égen sem ragyog szebben, Mint ahogy az öröm csillog a kacagó gyermek szemben. Csak a gazdasszony szótalan, nem tudja, hogy búsul, örül. Ügy van, mint virágközt fekvő, kit rossz-illat vészen körül. Halványodik az éjszaka, halál oson az ól felé, S aki mindég csak becézte, az csalja a halál elé Szegény disznót, édes szóval, s míg röfögve felé lépik, Kemény markok megragadják,.leteperik, földre tépik. Belésikolt a hajnalba vádolva az ítélt állat. Gazdasszonya könnyes szemmel tartja már a véres tálat, S még akkor is simogatja, mikor a kés gyilkos éle Utat hasít szíve falán, belé szúr az életébe. Gyufa villan, szalma lobban, koma arcán fény bokázik. Láng harap a setétségbe, nyelvén szikra sziporkázik. f~ Ezer apró, szikra csillag, nagy akarva égre szállnak, ' De az éjszaka elnyeli s hullongó korommá válnak. Lobog a láng és az öröm túl lobog a setétségen. Rózsaszínű hajnalképen visszaverődik az égen. Ahány gyermek, annyi máglya, apró tűz, a nagy láng körüL Sül a farok, perceg a fül. A gyermek had annak örül. Veréb repül a kazalból, varjú csapat károgva száll. Szarka csereg; kutya, macska száját nyalva, jóllakva áll. . . . Egy életnek pusztulásán mennyi élet öröme hait. — Oda küldök varjúképben én is egy fekete sóhajt. HORVÁTH 470

ISTVÁN

KÖNYVEK

ÉS

ÍRÓ K

KÉT HÁBORÚ KÖZT — Kovács Endre könyve. Bp. 19kh- Turul kiadás. — Zavaros, vajúdó időkben az írói önvallomások, nemzedéki dokumentum* jellegü vallomások megsokasodnak. Az egymást felváltó szellemi örtállók mintegy önmaguk szobrát alkotják meg sokszor korai önéletírásukban vagy kortársaik arcképét, magatartását megmutató nemzedéki vallomásukban. Ko­ vács Endre könyve is ilyen nemzedéki vallomás-féle és egyben kísérlet arra, hogy mi is maradt meg abból, amit néhány év előtt „felvidéki szellemként" magasztaltak vagy ócsároltak. Az Európa-járók módszerével utazási keretbe "foglalja önmaga és nemzedéke — felvidéki írónemzedék harmincas évjáratáI nak — történetét, lélekrajzát, harcait és elhallgatását. Könyvének elsőrendű r~ dokumentum-jellege van. A 30-as évek felvidéki reformszelleme, az akkor kor­ szerűnek és haladónak hitt demokratikus életfelfogás átcsapott a Csonka­ országba és több-kevesebb késéssel az utódállamokba, önmagunk revíziója . szempontjából elsőrendű feladat annak tisztázása, hogy Zilahy Lajos és a „márciusi front" sok újítást eredményező kísérletei mennyiben rokonhangúak, sőt azonosak a kortárs felvidéki szellemmel. Jőcsik Lajos „Iskola a magyar­ ságra" c. könyvében már megkísérelte a cseh uralom alá kényszeritett, kisebb­ ségi sorsba taszított magyarság és gondolkodó magyar ifjúság lélekrajzának rögzítését. Balogh Edgár is több-kevesebb sikerrel írt hasonló célzatú tanul­ mányokat, inkább a politikai irányban elferdült felvidéki szellemről. Kovács Endre azonban ezeknél jóval többet ad könyvében. A lázas, mind a csonkaországban, mind pedig az utódállamokban hitvallásokkal, elméletek­ kel teli világ életereje, kísérletezéseinek özöne csap ki müvéből. Pozsonyból, műveltségünk e nagymultú őrhelyéről indult el részben a felvidéki írónemzedék, amelynek Kovács Endre is tagja volt. A hagyománnyal, kőbe, emlékbe vésett múlttal teli felvidéki város különös igézete, az uralomváltozással együttjáró felszínes átalakulása, a tespedő, 1918 után még évekig az ál-magyar műveltségből táplálkozó idősebb nemzedék tévedései és sok más adottság indította el a józan, bírálatra és építésre egyaránt kész felvidéki ifjú trónemzedéket. A regös mozgalomból, magyarságmentő szervezetté átalakított cserkészetből, Prohászka-körökből elindult ifjúság az egyetemi évek alatt Po­ zsonyban és a cseh egyetemeken talált rá önmagára, kísérelte meg a jövő magyar művelődési és politikai útjának keresését A nyárspolgári és ezzel együtt reális cseh megszállók életszemlélete, a forrófejű, lázadásra, neki­ futásra és elernyedésre mindig kész szlovákok között a magyar egyetemisták társtalanul, magánosan keresték a maguk útját. A közösségi életforma, a szervezettség kérdése volt az első, amivel mélyebben foglalkoztak. A felvidéki magyarság belső szervezettsége az uralomváltozás után éppen úgy szétbom­ lott, mint más megszállt tájakon. A vidéki magyar élet itt is még sokáig Pató Pál-os, hejehujázó volt. A szellem, amit a lapok és irodalmi egyesületek termeltek évekig a pesti „export-szellem"-nél alig volt több. Kovács Endre nemzedéke önmaga és a múlt felé fordulva kísérelte meg az útkeresést. A

471

Könyvek

és írók

társadalom szerkezetének átalakításában, a gazdasági Önállóság megvalósítá­ sában, egyszóval a szociális megújhodás szükségszerűségében vélték meg­ találni életüket és népüket kormányzó igazságot. Prága amerikai iramú fejlő­ désében, anyagelvüségre és hamis demokráciára berendezett szellemiségében a néphez való visszatérést hirdették szóban és írásban. Habzsolták az élet szel­ lemi javait és építették a minőségi, szociális igazságú, apró felvidéki pers­ pektívája országot. Tanulni akartak mindenből és mindenkitől. Ez a mérhetet­ len tudásvágy és a mellette fel nem lépő nyakló vezette azután a mozgalommá sikamlott felvidéki széllemet a magyar nemzeti eszme szempontjából káros utakra. Kovács Endre csiszolt és szuggesztív irásmüvészettel valóban az olvasó­ gondolkodó szempontjából is felidézhetövé teszi a felvidéki nemzedék és hős­ kor környezetét, lélekrajzát; kis túlzással azt is mondhatnók, hogy az élet­ rajzát is. Megismerjük könyvéből a felvidéki világot, az eltelt esztendők alatt történelemmé szépült kisebbségi sorsot a maga minden hősies nagyszerűségé­ vel és a külvilágtól elzárt, vegetatív kicsinyességével. Sokszor úgy érezzük, hogy könyve mintha rokonhangú volna Bözödinek a néhány év előtt megjelent, jobbára adatokat és tényeket rögzítő, az erdélyi fiatalság megszállás alatti életének történetével. Azonban a kettő összevetéséhez még hiányzik a kellő távlat és a minél több Kovács Endréhez hasonló dokumentum. Ismerve a felvidéki szellemnek azokat az eredményeit is, amiket a szerző könyvében nem mond el, a megszállás alatti szlovenszkói, ruszinszkói magyar fiatalság szépíróit, társadalomvizsgálóit, közíróit, valóban alkotó nemzedéknek Ítélhetjük. Ha müvekben nem is adtak olyat, mint pl. az erdélyi harminc­ évesek nemzedéke, szellemi, szociológiai, művelődés- és társadalom-bírálói hatásuk kétségtelenül nagy volt és sokban ma is nagyhatóerejü. Nagy értéke, mondhatnánk azt is, hogy nemzetpolitikai értéke Kovács Endre könyvének az, hogy összegezi a cseh és szlovák szellemnek mindazokat a tényezőit; amelyek nemzedékét többé-kevésbbé munkára ihlették, külső vagy belső szempontból befolyásolták. Ugyanakkor pedig a mai szlovákság igen sok kérdésére az együttélés alatti eseményekből, tényekből nyújt betekintést. FIOZAY

KALOTASZEGI NÉPMESÉK — Kovács Ágnes: Kalotaszegi népme­ sék i—//. üj Magyar Népköltési Gyűj­ temény (szerkeszti Ortutay Gyula) V—VI. Kiadja a Pázmány Péter Tu­ dományegyetem Magyarságtudomá­ nyi Intézete és a Franklin-Társulat Budapest. — Kalotaszeg a varrottasairól, visele­ téről s faragványairól, vagyis általá­ ban népművészetéről ismeretes. Er­ ről az egyoldalúságról egyetlen pil­

472

DME8

lantás meggyőz. Malonyai Dezső hí­ res összefoglalója (1907) ma már könyvészeti ritkaság s népköltési anyagot nem tartalmaz. Folkloriszti­ kai szempontból sokkal jelentősebb Jankó János régi s nagyrészt elavult monográfiája (1892). Kós Károly népszerűsítő s Szabó T. Attila tudomá­ nyos müvei egészen más irányúak. Bene Lajos bikali tanító adott ugyan ki népmeséket, de átírva, »ifjúsági« módon, egészen távol ízlésünktől és igényeinktől. Említsük meg végül Szentimrei Jenő Kalotaszegi Ballada

Könyvek és Írók c játékát, amely hatékonyan szolgál­ a gyűjtemény bevezetőjének olvasója. A műben — viszonylag — sok a ta a kalotaszegi tánc- és énekhagyo­ sajtóhiba, ami a szép és a tudomá­ mány népszerűsítésének ügyét. Kovács Ágnes két hatalmas kötet nyos könyvnek nagy gyengesége s a kalotaszegi mesével lepte meg a tu­ gyűjtemény kiadójának felületességé­ dományt és az érdeklődőket. A me­ re mutat. A mesélők szószerinti mondatainak sék száma 95; születésük helye a vi­ mondattöredékeinek, lágtól eldugott kis falu, környékszer- közlésében a gyűjtő nem egyöntetű: a bevezetőben egyszer idézőjelben te híres mesélők hazája: Ketesd. A közli őket, máskor dülten szedve, har­ mesékről nem sokat mondunk, a ter­ jedelmes (82 lapos) bevezetőről azon­ madszor idézőjelben és dűlve. Azt ír­ ban megjegyezzük, hogy mindenki­ ja Kovács Ágnes mindjárt a 6. lapon, nek el kell olvasnia, aki müveit em­ hogy a gyűjtés 27 mesélő 96 meséjét bernek érzi magát. Különös és ro­ tartalmazza, holott bármiként szá­ konszenves világba vezet Kovács Ág­ moljuk is, a mesék száma csak 95. nes, hol a mesélés nem vásott, vagy Az ilyenek természetesen csak »szépilledelmes gyerekek szórakoztatására séghibák'X, de nem vonnak le a köte­ és >tanítására« szolgáló müvelet, ha­ tek értékéből. Az ttj Magyar Népköltési Gyűjte­ nem meglett emberek téli foglalkozá­ mény eddigi darabjaiból gyűjtőik sa, s ráadásul olyan komoly foglalko­ (Ortutay Gyula, Dégh Linda) képek­ zása, hogy oda az asszonyok lábukat sem tehetik. Az Ortutay Gyula által kel díszített, nem fonetikusan közölt, szerkesztett ú j Magyar Népköltési csinos meséskönyveket is szerkesztet­ Gyűjtemény mindenik kötete azzal tek; várjuk, hogy Kovács Ágnes is büszkélkedhetik, hogy a magyar mese­ megajándékozza a magyar gyereke­ ket s a szélesebb olvasóréteget egy kutatást fokról-fokra nyugateurópai szép Kalotaszegi Meséskönywel. magaslatokra emeli: a mesék egy­ szerű közlése helyett széleskörű kör­ Faragó József nyezettanulmányt, egyéniségkutatást végez s a mesélöt és a mesét, bele­ állítja abba a társadalomba és ha­ gyományvilágba, amelyből csírázott s AZ OJ ERDfiLY HAJNALÁN amelytől el nem választható. Kovács —Polöni Farkas Sándor naplója. Sajtó Ágnes méltó módon folytatja e sajá­ alá rendezte és bevezetéssel ellátta tos vizsgálódást s bevezető tanul­ Jancsó Elemér dr. Erdélyi ritkaságok, mánya — ha talán a tudósok belé is Kolozsvár, 1944. — kötnek majd egyik-másik állításába Bölöni Farkas Sándor halálának —• érdekfeszítő és lenyűgöző a szó igaz és romlatlan értelmében. Mint századik évfordulója alkalmi indítéka változik a mesélökészség kor és nem volt a Farkas-kutatások megindulásá­ nak. Az új szempontú életrajzzal és szerint? milyen az igazi mese? ho­ a mélyreható méltatásokkal egyidőgyan terem és hogyan változik a me­ ben megindult a már kiadott és a se? milyen nyomot hagy a mesén a még kiadatlan Farkas-írások újabb mesélő és a környezet? mi a haszna kiadása. így látott nemrég napvilá­ a mesének? mikor és hol mondják a got az eddig csak szemelvényekben mesét? miért egyformák a mesék és megjelent naplója. Az egy évi feljegyzéseket magában miért különböznek egymástól? miben hasonlít a sámán a mesemondóhoz? foglaló naplótöredék nemcsak Bölöni Farkas Sándor életébe, lelkivilágába, — ilyen és ehhez hasonló kérdések de korának politikai viszonyaiba is százaira talál megjegyzést és feleletet mély bepillantást enged. Szerzője nem

473

Könyvek és, írók gondolt egy pillanatig sem vallomá­ sainak á nyilvánosságra hozatalára, így szubjektív líraisága kétszeres hi­ telt és figyelmet érdemel. Ügy elmél­ kedik, úgy tobzódik, úgy szenved éa játszik emlékeivel, mint aki Senki szi­ getén önmaga ellen sző összeesküvést. Egész mezítelenségében tárulkozik ki —, nem kell szégyenkeznie, szere­ pet játszania, mert a szereplő és néző egy személy. Minden kötöttség, meg­ gondolás nélkül vezeti naplóját napról­ napra, úgy, ahogy az élet benyomásai érkeznek és váltakoznak, ahogy a lé­ lek továbbrezgi és felemészti azokat. Ez a spontán megnyilatkozás, őszinte­ ség és keresetlenség az igazi napló­ nak a legfőbb ismérve. Találóan álla­ pltja meg Jancsó Elemér, hogy „Bölönl Farkas Sándor naplója méltó folytatása a régi erdélyi hagyomá­ nyoknak." Farkas Sándor 1835. január 1-én kezdette vezetni naplóját s a követ­ kező év januárjában hagyta félbe. Te­ hát amerikai útja s a széles vissz­ hangot keltett Utazás Észak-Ameri­ kában első kiadása után örökítette meg egy évi emlékeit. Silete alkonya felé, mint maga is érezte, betegeske­ dése, félbehagyott munkál miatt való bánkódása epesztő nyugtalansággal sodorták a vég felé. A romantika korában élt, de amint azt Jancsó Ele­ mér megállapítja, a preromantika megszállotja volt. Nyugtalan, tépe­ lődő; kiegyensúlyozatlan lélek, mint a francia Chateaubriand. Féltékenyen őrködik magányosságán, keserűen s megbántottan tiltakozik a világ ellen, még ha ez kitüntetéssel is zavarja. „A mai du siecle" jól ismert tünetei ezek. Fokozott érzelmi élet, az emlékektől való szenvedés, azok állandó hajszo­ lása s a bennük való gyönyörködés ennek az áramlatnak állandóan viszszatérő jegyei. íme Bölöni Farkas Sándortól a bizonyíték: „Egész nap jártam, utcán és mezőn, céltalanul. Szaggat és marcangol valami belől, nincs sehol nyugtom, üldöznek érzel­ meim, fájdalmas minden emlékezetem. S mégis kedvesnek tetszik." A roman­ tikusok szertelensége, a valóság iránti érzéketlensége vezette szerelemben, barátságban és politikában egyaránt. Ezért várta mindenütt kiábrándulás

474

és csalódás. A képzeletben megszépült ideált kereste a szerelemben, a leg­ magasabb etikai elvek szerint élő em­ bert a barátságban s a „morális prin­ cípiumok" szerint megvalósuló reform­ társadalmat a politikában. Az ideált a valóságtól, a gondolatot a tettől át­ hidalhatatlan szakadék választotta el Bölöni Farkas Sándornál s közöttük való vergődése csak kiábrándultságát fokozta. Csalódottsága közepette is megmaradt az etikus életszemlélet magaslatán. A tiszta jellemet, az egyenességet, őszinteséget a legtöbbre becsülte. Nagy barátságainak emlékét is hí­ ven őrzi naplója. Döbrenteivel való összekülönbözése fájdalommal tölti el, de annál nagyobb a kibékülés öröme. Wesselényi Miklós iránti szeretetének és csodálatának nem egyszer ad ki­ fejezést. Aggodalommal figyelte sor­ sát a politikai helyzet bonyodalmában s minden alkalommal maga Is hitet tett a reformállam eszméje mellett. Odaadó szeretettel várta hazája sor­ sának jobbra fordulását. Állandóul a Nyugaton látott eredmények megvaló­ sulását sóvárogta s kétségbeesett le­ mondással fájlalta azok késését. Az ö lelkében is felágaskodik a nemzetfél­ tés halálborongó sejtelme, mely állan­ dó remegésben tartotta a romantika íróit és költőit. Jancsó Elemér szép bevezető tanul­ mánya értékes útmutató szempontok­ kal vezeti az olvasót Bölöni Farkas Sándor egyéniségének a megértéséhez. Az erdélyi napló és emlékirat hagyo­ mányához mérve értékeli Bölöni Far­ kas Sándor naplóját s külön kiemeli annak önjellemző és korfestő részelt. Tudományos alapossággal s mély In­ tuícióval deríti fel s magyarázza vi­ lágnézetét, élet- és nemzetszemléletét és mutat rá a „félbemaradt tehetség" erdélyi tragédiájára. Isák József. ANDRÉ GIDE: A NÖK ISKOLÁJA — Vigília kiadása. — Gide írói nagyságát akármelyik müve jelzi; kevés író tudja nívóját ilyen következetesen betartani. A francia regény modern klasszikusának legeredetibb jellemvonása, hogy a

*£*-•;'

ÉttorevéteUk megszökött, köznapinak látszó történéseket, regényes eseteket mindenkor új színben, új változataiban tudja bemutatni. A banalitások területéről a lélek szárnyain magasabbrendtt vi­ lágba lendül, valósággal a szokványos, mindennapos események költői érté- • keit hozza következetesen a felszínre. A nök iskolája ebben a vonatkozás­ ban egyik legvirtuózabb alkotása; nemcsak a regénymüfajt képes az ön­ vallomás keretébe, formájába beleját­ szani, hanem az ábrázolás közvetlen­ ségét is komoly társadalmi észrevéte­ lek közlésére tudja felhasználni. A regény cselekménye roppant egyszerű: először elbeszéli a feleség szerelme és házassága történetét, azután ugyanezt a házassági történetet a férj adja elő saját szavaival. Ugyanaz a história a két szereplő előadásában más és más színt, beállítást, menetet, magya­ rázatot kap: a regény lélektani pél­ dázata, ha ugyanazt az esetet ketten mesélik el, az egyik elbeszélés merő­ ben különbözni és módosulni fog a másikéhoz képest. Az olvasó szabad tetszése mostmár, hogy melyik válto­ zatot fogadja el magáénak. Gide nem a szerelmi érzés fejlődés­ történetére fekteti a fősúlyt, hanem arra a folyamatra, ahogy a szerelmi boldogság átváltozik lassanként ki­ ábrándulássá; csalódássá azonban

mégsem válik, mert annak bekövet­ kezte előtt meghal a nő. Apró, finom lélektani mozzanatok nagyszerű szö­ vedéke ez a kettős menetű házassági történet. JSveline előadása szerint a férj képmutató, hivalkodó, önző terem­ tés, ezért nem méltó a tiszta szere­ lemre, tehát jogosan kiábrándulhat belőle; Róbert* szerint felesége kiáb­ rándulását, lassú csalódását nem azö magatartása okozta, hanem a kör­ nyezet hatása kapta el, és sodorta lel­ két másfelé. Gide az állásfoglalást az olvasóra bízza, hogy a férjnek-e, vagy a feleségnek adjon-e igazat. Az olvasó néhány pillanatig tanács­ talan, nem tudja eldönteni, hogy Gideben a társadalom élesszemfl megfigye­ lőjét csodálja-e jobban, vagy a gon­ dolkozó elme pompás megnyilatkozá­ sai előtt hódoljon-e inkább, vagy eset­ leg az alkotóművész teljesítménye iránt adózzon-e teljes elismeréssel. Hamarosan dönt, mert átadja magát, önkénytelenül is Gide egyéniségének határozott, klasszikus vonású mé­ lyére lopódzik, ahonnan nemesség, humánum és bölcseség ered. Zigány Miklós magyar fordítása minden vonalon követni tudja a nagy francia írót: világos, könnyed, zenélő magyar nyelve a stílus bájával és a kifejezés biztonságával, erejével, vilá­ gosságával hat. Paku Imre.

É S Z R E V É T E L E K NÉHÁNY UTŐGONDOLAT EGY NÉPRAJZI CIKKHEZ Kitűnő néprajzkutatónk, Qunda, Béla „Társadalmi tényezők és népi művelt­ ség" címen gondolatébresztő tanulmányt irt az Erdélyi Hejikon f. évi 7. számá­ ban. Mindenkép szükséges, hogy tágabb szemléletű, elvi jelentőségű néprajzi tanulmányok lássanak napvilágot, de fontosnak tartjuk, hogy az effajta írások­ nak kellő visszhangjuk legyen és ugyanazon tárgyhoz más is hozzászóljon. A tudomány végeredményben közösségi munka; annál eredményesebb, minél több oldalról világítják meg a kérdést. Ezt a célt szolgálja az alábbi szerény hozzászólás. A következő sorok Gunda értékes cikkének mindössze néhány kiragadott mondatához fűznek egy-két észrevételt. Kétségtelen, hogy a néprajz közös nevezőre akarja hozni a dolgokat, azonos elv alapján óhajltja megfejteni a jelenségeket. Az ember azonban sokkai bonyo­ lultabb, semminthogy egyetlen képlettel kifejezhető legyen. Amit tehát a néprajz

475

Észrevételek tételként állit, igaz lehet, de ugyanakkor számtalan esetben ennek az ellen, kezöje Is érvényes. Gunda tételeit elfogadom, de hozzáteszem, hogy gyakran e tételeknek ellenkezője Is igaz. Erre csak néhány példát! „A néphagyományok elsősorban a közösségi jellegű megnyilatkozások és intézmények keretében maradnak meg, ott élnek tovább. Ahol a közösség az ellenőrző szerepét elvesztette, nem uralkodhat a kultikus, mágikus cselekedetek felett, ott ezeknek a cselekedeteknek a napjai meg vannak számlálva", írja Gunda. Példának felhozza, hogy a menyecske esetleg nem hisz a kenyérsütés babonálban, de ugyanakkor a fonóban szigorúan betartja az ott érvényben lévő szokásokat. Ha Gunda e tétele minden esetre érvényes, úgy a népi orvoslás összes módja rég kiveszett volna, hisz az ember betegsége Igazán a legrejtettebb magánügy, amihez a közösségnek semmi köze sincs. Mégis azt tapasztalhatjuk, hogy a legpolgárosultabb,-igen fejlett faluban, ahol úgyszólván már semmi „népi" sem található, se fonó, se legényavatás, a lakodalom teljesen városi formák közt zajlik le, ugyanott még alkalmazzák gyógyításra a szenes vizet. Mennyire szívósak a baromfitartással kapcsolatos hiedelmek, pedig azt, hogy a tyúk hogyan tojja el a tojást és közben mit csinál a gazdasszony, a közösség nem figyeli meg. Sőt ép elégszer a hagyományok szemérmesek, elrejtőznek: a ráolvasást a világ minden kincséért sem árulná el a javasasszony. De tovább mehetnénk. Ha az egyén már csak a közösség ellenőrzésétől félve őrzi meg a hagyományt, úgy annak a hagyománynak megszámolták nap­ jait. A hagyomány eredetileg a lélek, a szellem mélyébe vésődött: ha onnan egyszer letörölték, a közösség már aligha tarthatja huzamosabb Ideig életben. A természetes állapot az volt, hogy a közösség ugyanazt kívánta, ami az egyén mélyéből fakadt, mindkettő egyformán őszinte megnyilatkozása volt a népnek. „Aránylag a viseletet őrzi legjobban a nép, ímert tudat alatt és tudato­ san is érzi, hogy sajátos ethnikumának ez a legjobb kifejezője", mondja Gtmaa, felhozva példának a matyót, akinek a hitvilága teljesen szabad lehet, de a rúnájához ragaszkodnia kell. Nem foglalkoztam a matyókkal, de biztos vagyok benne, hogy még elég gazdag a hitviláguk. Ez a hitvilág már akkor is tulaj­ donuk volt, amikor matyó viseletnek hire hamva se volt, és meglesz ötven-száz esztendő múlva, ha töredékekben Is, amikor a matyó öltözet már teljesen eltűnt. Vannak palóc falvak, ahol az ú. n. népviselet egyik évről a másikra úgyszólván szempillantásra tűnt el. Hiedelmek elpusztulásához azonban emberöltők szükségesek. Az igaz, hogy a régi ekét a földmíves gazdasági okokból megtartani kénytelen, ugyanakkor a hozzá kapcsolódó hiedelmeket elhagyhatja (375—6. 1.). Ennél mégis gyakoribb, hogy az eke új, a „babona" pedig a régi. Különben is kényszerítő körülményeket (pl. szegénység, pénztelenség) csak külső tényezők­ nek vehetünk fel, sokkal lényegesebb ennél a szellem önálló választása, el­ határozása. Néprajzilag fontosabb a „babona", amiben hogy higgyünk, senki sem kényszerít, és mégis hiszünk, mint a faeke, ami csak azért van, mert üres a buksza. Elhisszük, hogy társadalmi tényezők befolyásolják a népi műveltség ala­ kulását. Azonban e társadalmi tényezők, mint a szegénység (a régi ekénél), a megszólás (a matyó ruhánál) külsődlegesek, kevésbbé mélyrehatóak, ügy látom, a népi műveltség változásánál túlságosan a felületre, a kűlsőlegesre figyelnek. A nép sokat hangoztatott polgárosodása inkább csak külsőleges, nem mélyreható. Alig láttam nyomát, hogy a nép valahol Is lényegében, a szellemé­ ben akarna megváltozni, inkább a külsőt utánozza. Még azt se hiszem, hogy

476

Észrevételek jól akar élni, — mert kizárólag az úri rend formáit veszi át, nem a valóságos jólétet. Sp a minap láttam az egyik hirtelen meggazdagodott falusinál, hogy két szobáját a legmodernebb bútorokkal rendezte be, ezer pengőért kifestette, de ö maga e szobákat sohse használja, a harmadik nyomorúságos kis zugban lakik, összezsúfolva családjával. Arra pedig nem is gondolhatunk, hogy maga­ sabb szellemi érdeklődést mutasson. Vájjon odafigyelnek a rádióra, ha az egész nap szól is? — A szellem nem polgárosul. Hiába táncolják a legmodernebb táncokat az úri ruhába bujt, dauerolt hajú lányok, ha. táncszünetben körbefogódzva uni sono dalokba kezdenek és akkor egészen régies, „parasztos" izu lesz együttes daiolásuk. Azt írja Qwnda: „A nép a jövőbe s nem a múltba tekint. Kegyetlenül taszítja el magától a múltját, s ezt semmiféle mesterséges injekciózással meg­ akadályozni nem lehet". Ez a szabadulás, ismétlem, csak külsődleges, csak for­ mai. Vannak általános lélektani törvények és ez alól a nép se vonhatja ki magát. Ilyen pedig az, hogy a szellem a már egyszer kitaposott, bejárt Utat nem szívesen hagyja el. Alapjában véve konzervatív, mert ez így kényelmesebb. Van ugyan az emberben hajlam a tökéletesedésre, törekvés a fejlődésre, de a népnél ez inkább az utánzásban merül ki. Általában a házát sem a saját, a falusi mezőgazdálkodás rendjének megfelelően alakítja át, hanem a városit utánozza, ha még olyan célszerűtlen is a falusi élet üzemrendjében. Meglehet, hogy máskor nem így volt, de az utóbbi évtizedek liberális szelleme mindenesetre lehetővé tette, megadta a módját a korlátlan — utánzás­ nak és majmolásnak. A felfelé törekvésnek belső igényekből, belső mohó szomjúságból kellene fakadni, de nem utánzási ösztönből. Kivételek természetesen vannak, lángész a falun is születhetik, de a néprajz nem az egyéni kivételekkel foglalkozik, hanem a közösséggel. Természetes dolog, hogy gyöngyösbokréta-szerü mozgalmakkal bizonyos hagyományos formák nem tarthatok életben, nem szólva arról, hogy egy nyolc­ van éves népviselet egy pár ezeréves „baboná"-hoz képest nem túlságosan hagyományos. De ahogy a falu is csak külsőlegesen, formailag polgárosul, és nem szellemében, hasonlókép a városi szemlélet is csak a falu külsőségeit, formáit akarja megőrizni. Mert egyrészt nagy hangon buzdítják az „ősi" (— nyolcvan, vagy mondjuk száz éves) népviseletének, sokszor nem ép „magya­ ros" táncainak és egyéb, szemet vidámító dolgok hü megőrzésére, másreszt azonban tüzzel-vassal irtják a „babonát", a „kuruzslás".t, meg a boszorkány­ ságot. Miért tartsa akkor életbe a szegény falusi ember az egyiket, amikor a másikat ki kell irtania? Mi történnék, ha ijedtében felcserélné a dolgokat (— elvégre a szegény jámbor falusi embernek nincs módjában néprajzzal, etimológiával, pláne folklórral foglalkozni — és a javast megtartaná, a cifra szűrt meg lehántaná testéről — merő városi hírverés hatására). • A nép utánoz, mert még nem tudja, hogy az úri életforma se csalhatatlan. Nem tudja, hogy a forrón óhajtott városi környezet, a magasból lekerült holmi se jobban véd pl. egy elemi szerencsétlenségtől, mint a hagyományos varázsszó vagy a visszájáról elmondott ima. Alapjában véve eddigi szemlélete biztonságo­ sabb életet nyújtott, mert a rontó szellemekben nem lehet csalódni, azok biz­ tosan eljönnek, azokkal minden megmagyarázható és megfejthető. De a tech­ nikai találmányokban olykor csalódik az ember, a tudománnyal pedig csak keveset lehet megfejteni. A nép ma, ha meggondoljuk, még „babonásabb", mint régen volt. Mert korábban, amit tett, azt mindenki természetesnek tartotta. De sokan ugyanezt

477

Éamrevételek ma kigúnyolják és ha ö ennek ellenére ragaszkodik hozza, ez kitartóbb, maka­ csabb hitet jelent, mint régen. Mondom, bonyolultabb a néplélek, semhogy azt egyetlen világos képlettel megfejteni tudnók, Külső, feszlnes polgárosodás alatt mély rejtelmeket hordoz magában. Ha Így mondom, ez dualisztikus felfogast jelent. Ebben az alakban talán megállhatja a helyét a dualizmus, de ügy semmi esetre sem, hogy „tárgyi néprajz — szellemi néprajz". Igaza van Qunddnak, hogy „ . . A kultikus csele, kedetek a népi műveltség osztatlan formájában teljesen egyenértékűek a fizikai cselekedettel, a munkával, a tárgyi formákkal s nem választhatók el egymás­ tól . . . A népi műveltséget mesterséges, erőszakolt dolog tárgyi és szellemi részre különítve s éppen igy mesterséges és erőszakolt a néprajzi műveltséggel foglalkozó tudományt, a néprajzot tárgyi és szellemi néprajzra osztani"..— Ezt mindenkor vallottuk és helyesnek tartottuk. Azonban itt is volna szerény meg-, jegyezni valónk. A népi lélek kettős: egyrészt józan, racionális, másrészt a természetfelettihez „hüz", — tárgyilagos kritikával a kívülálló megfigyelő legalább igy látja. A néprajzkutató pedig tárgyilagos akar lenni és ösztönszerű­ leg is kettéválasztja a népi jelenségek egységét: racionálisra és Irracionálisra. Ha Ounda egész helyesen elvett a „tárgyi" és „szellemi" néprajz megkülönböz­ tetést, emutett példáiban mégis mintha e kettöségre utalna: a matyó viselet — hiedelemvilág, a régi eke — a földmivelés „babonái" stb. Tárgyilagosán egységet mond, de ugyansikkor példáiban az ü. n. „szellemi" néprajz elszakad a „tárgyi" néprajztól. A kérdést tovább vezethetjük. Ez azonban inkább a néprajztudomány gya­ korlati területére tartozik. Akármilyen helytelen a tárgyi-szellemi néprajzra, való merev kettéválasztás, közösségek (faluk) vagy tájegységek monografikus feldolgozásánál mégis az áttekinthetőbb leirás szempontjából célszerűbb. Tud­ juk, hogy az élet egységes, megbonthatatlan, de annak ilyenforma ábrázolása csak táblázatokban sikerülhetne, mert ebben az esetben, szimultán előadásban, valóban egymás mellé kerülnének az összetartozó jelenségek (pl. az eke leírása — rítus, borona leírása — rítus, vele együtt a szántás, stb.). Pontos leírásnál azonban e kétdimenziós ábrázolás elégtelennek mutatkozna, — egy fiatalabb kollégánk szellemes mondásával: — szoborba kellene mintázni a néprajzot. Mindez igy kivihetetlen, egy cselekmény leírását igen zavarna, ha minduntalan megszakítanánk a kultikus szokások megemlítésével. De ami még ennél is fontosabb: a „babonák", hagyományok, hiedelmek, szokások nagy része közös nevezőre hozható, mondjuk pl. a similia simlUbus elvével megmagyarázható. Helyesebb tehát akkor, ha a lélektanilag is összefüggő hagyományok, hiedel­ mek, szokások egymás mellé kerülnek, ahogy a tisztán racionális elgondolása gazdálkodás, építkezés technikája és egyebek a maguk helyén külön tárgyaltat­ nak. Egy népi orvosló cselekedet és az eke megvarázsolása lélektanilag sokkalta közelebb áll egymáshoz, mint az ekevas méretének, alakjának, a szántás közti használati módjának leírása ugyanennek a vasnak a megvarázsolásának tárgyalásához. , A néplélek egység, de a tudomány rendszer, felaprózás, elkülönítés. A nép­ ről mi nem fényképeket akarunk készíteni, amin lehetőleg minden megvan (— ahogy a műkedvelő néprajztudós fényképén a húsvéti piros tojást író ünneplőbe öltözött asszony látható, százféle festett tojással, a hattérben díszes szőttessel, hímzéssel, stb.), inkább bonctani ábrákat, anatómiai leírásokat, amik­ ből az érrendszer, az idegeik lefutása, a csont szerkezete és egyebek le­ olvashatok. DR. VAJKAI AXTSSL

478

Észrevételek MEGJEGYZÉSEK VAJKAI AURÉL HOZZÁSZÓLÁSÁHOZ 1. Vajkai a népi orvoslással próbálja cáfolni azt a tételemet, hogy a nép­ hagyományok elsősorban a közösségi jellegű megnyilatkozások és intézmények keretében maradnak meg. Azt írja, hogy az ember betegsége igazán a leg­ rejtettebb magánügy, amihez a közösségnek semmi köze, mégis a legpolgárosultabb faluban is alkalmazzák a szenes vizet. A betegség és gyógyítása •nem magánügy. Hiszen bizonyos betegségekről támadhatnak hiedelmek, bizo­ nyos betegségben szenvedőket a közösség kiközösíthet, távol tarthat magától, — amire a természeti népeknél bőven van példa. A Borsa-völgyében 7 vagy 9 öregasszony összeáll és egy éjszaka inget készítenek a kolera elhárítására. A kész inget fára teszik, kiviszik a határba s a néphit szerint megáll a beteg­ ség (Vajkai: Népi orvoslás a Borsa völgyében, Kolozsvár, 1943. 112.). A . példából világosan láthatjuk, hogy a közösség egyáltalán nem tartja magánügyének azt, hogy valaki kolerába szenved-e vagy sem. Sőt igyekszik megakadályozni a kolera terjedését. Nem magánügy a különböző népi gyógy­ módok alkalmazása sem. A különböző népi gyógymódok — bármilyen műve­ lődéstörténeti rétegbe tartoznak is — a népi organizmus szerves részei. Míg ezekbe a külső organizáció (orvos, becsukják a javas asszonyt, stbj) bele nem avatkozik, míg a nép előtt az orvosi és népi gyógymódok közötti különbség értéke nem tudatosul, addig természetesen a hagyományos formákhoz alkal­ mazkodik vagy a kettőt egyszerre alkalmazza. Vajkainak az a nézete, hogy igen fejlett faluban, ahol úgyszólván már semmi „népi" (fonó, legényavatás, lakodalom) nem található, mégis alkalmazzák a szenesvizet, — teljesen speku­ latív, elméleti. Ilyen falu a valóságban nincs, így megjegyzéseit is felesleges tovább cáfolni. Ha még használják a szenesvizet vagy valami ahhoz hasonlót, akkor még bőven akad más ,tnépi" megnyilatkozás is a faluban. 2. A matyóknak gazdag a hitviláguk, de azzal saját ethnikumukat többek között azért sem fejezhetik ki, mert a hitvilág elemei messze túlterjednek azon a néhány falun, amelyben a matyók laknak. A matyó és palóc hitvilág kö­ zött sokkal nagyobb a hasonlóság, egyezés, mint a viselet között s a hitvilág elemeit mar csak azért sem tarthatjuk külön a matyó ethnikumra jellemző­ nek. A hitvilág elemei hozzátartoznak a matyó ethnikumhoz, de kifelé nem fejezik ki. 3. Tanulmányomban a 375—6. lapokon mondottakat más vágányra tereli Vajkai. Azt egyáltalán nem tagadom, és nem is tagadta egyetlen ethnológus sem, hogy egy új tárggyal olyan babonák élhetnek, amelyek nem a tárgy eredetének műveltségi köréből származnak. 4. Arról felesleges vitatkozni, hogy a nép lényegében, szellemében meg akar-e változni? „Inkább a külsőt utánozza. Még azt sem hiszem, hogy jól akar é l n i . . . Arra pedig nem is gondolhatunk, hogy magasabb szellemi érdek­ lődést mutasson", — írja Vajkai. Ez az álláspont — a torz példákkal együtt — reakciós álláspont s olyan polgári Ideológia vetülete, amelyen már régen túl­ vagyunk. A székely kollégiumokba járó .harisnyás diákok, az öntudatos alföldi gazdaréteg társadalmi, gazdasági, szellemi igényei ennek mind az ellenkezőjét bizonyítják. Természetesen bőven vannak esetek, amikor még,csak az üres formákat ragadta meg a nép, azokat utánozza, de mar ez is azt jelenti, hogy rombolja hagyományos élete korlátait. Ha valamit célszerűtlenül vesz át és utánoz, a népnevelésen és a népmüvelésen a feladat, hogy helyes mederbe terelje a népi igények korszerű megvalósulását. Hogy a felfelé törekvés meny­ nyire belső igényekből, szomjúságből fakad, arra jő példák a magyar törté­ nelem jobbágymozgalmai, a századeleji alföldi agrármozgalmak, amelyek nem­ csak a gazdasági helyzeten változtattak, hanem új népi ideológiát is terem­ tettek. Ehhez csak a kubikusok egy-egy eszmecseréjén kell résztvenni vagy elolvasni Áchim András képviselőházi beszédeit. Ha az utóbbi évek „liberális szelleme" megadta a módját a korlátlan utánzásnak, — reméljük, hamarosan eljön az a szellem, amely lehetőséget nyújt a korlátlan szabad fejlődésnek.

479

Észrevételek 5. A hagyomány nem mérhető idővel. A nyolcvan éves népviselet, ha azt a közösség magáévá tette, éppen annyira hagyományos, mint a párezer éves „babona". A hagyományt nem az időhöz, hanem a közösséghez kell vi­ szonyítani. 6. Ha a „rontó szellemekben nem lehet csalódni", ha a varázsszó jobban véd, mint a magasabb rétegből lekerült holmi, — miért van az, hogy mégsem a varázs-szavak diadalmaskodnak? Miért nem veszi át a polgári élet ezeket a varázs-szavakat? Miért vészit a regős ének sokoldalú termékenység-va­ rázsló értelméből? Vajkai álláspontja szerint ma akkor arra kellene töre­ kedni, hogy az Európa feletti légi teret ne Láberator-bombázók és V. 1-ek népesítsék be, hanem söprün lovagló gellérthegyi boszorkányok. 7. Azt írom, hogy a néprajzot mesterséges, erőszakolt: tárgyi és szellemi részre osztani. Ezzel kapcsolatban azt mondja Vajkai, hogy „ezt mindenkor vallottuk és helyesnek tartottuk". Nem tudom kikre gondol. Hogy nem így volt és nem így van, legyen szabad hivatkoznom „A magyarság néprajza" köteteire. A munka második kiadásának a negyedik kötete a hetekben hagyta el a nyomdát. Az első két kötet „tárgyi néprajz", a másik kettő „szellemi néprajz". Ami azt jelenti, hogy az első kötetben ismerkedünk meg a ház­ építéssel, de az építőáldozat emlékeiről csak a negyedik kötet szól. Ezt a mesterséges széttördelést éppen az összefoglaló jellegű, monografikus mun­ káknál nem helyeselhetjük, firzi ezt a második kiadás előszó-írója, Viski K. is. E sorok írója volt az, aki ezt a beosztást, szemléletet éppen a munka első kiadásáról írt ismertetésében helytelenítette (Finnisch-ungarische Forschungen, XXVI, 1940. 79.). Más az, ha egy részletkérdést dolgozunk fel. Akkor nyugodtan foglalkozhatunk érdeklődési körünknek, problémánknak megfelelően külön a tetőszerkezettel s külön az építőáldozattal. Annak ellenére, hogy a tárgyi és szellemi néprajz megkülönböztetést nem helyeslem, Vajkai példáim­ ban kettősséget lát. A figyelmes olvasó észreveheti, hogy példáimat a népi műveltség legtágabb területéről sorakoztattam fel; az ekével természetesen nem értethettem meg a szántáskörüli rítust, a szántáskörüli rítussal pedig nem érzékeltethettem az eke formáját, mindkét természetű példa azonban a mező­ gazdálkodás egészének, mint munkafolyamatnak, életformának a megértésé­ hez vezethet. Éppen a közösségek, tájegységek monografikus feldolgozásánál oldható meg az egységes ábrázolás: a munka, a ritus, a tárgy összefüggésének, egybetartozásának bemutatása. Hogy ez lehetséges, a nagyszerű példákból D. Zeleninnek a keleti szlávokről írt monográfiáját említem meg, amely; monográfiá­ ban az orosz pásztorélet tárgyai mellett ott találjuk a különböző „babonák" bemutatását. — Azt írja Vajkai, hogy a „babonák... nagy része közös neve­ zőre hozható", „egy népi orvosló cselekedet és az eke megvarázsólása lélek­ tanilag sokkalta közelebb áll egymáshoz, mint az ekevas méretének, alakjá­ nak . . . leírása", stb. Az ethnólógus azonban, nem a lélektan módszerei, szem­ pontjai szerint dolgozik, kutat, csoportosít, hanem az etimológia módszerei, szempontjai szerint. Egy monográfia írásánál nem azt keresi, hogy lélek­ tanilag milyen jelenségek állanak kapcsolatban egymással, hanem a népélet egy-egy részét összes megnyilatkozásaiban úgy igyekszik feltárni és bemu­ tatni, amint az a tájban és a társadalomban megjelenik. Az egész hozzászóláshoz még csak ennyit: a lelki tényezők kérdését magam is éppen olyan fontosnak tartom, mint Vajkai.' A nép sajátos lelkisé­ gének a műveltség alakulásánál való szerepét hangsúlyoztam is, — de írásom célja elsősorban egyes társadalmi tényezők szerepének a vizsgálata volt. GVNDA Felelős

480

kiadó és szerkesztő:

KOVÁCS

LÁSZLÓ

BÉLA

TARLÓZÁS*

A gabona már kévékbe kötve, kalangyába rakva. Holnap reggel már jön a szekér, vagy tán holnapután, és be­ hordja a szérűbe, hol elkezdődik a cséplés. Az érett kalászból kiverik a búzaszemet, hegy a benne alvó erő új életet adhasson: kenyér legyen belőle vagy mag; mag, ami el­ vettetik az anyaföldbe. És újból kezdődik az élet örök körforgása: búzaszem, amit beborít a hant, — zsenge csíra, aki kisarjad onnan, — ifjú palánta, ami megbokrosodik hamarosan és zöldelő reménységet önt az előszült vidékre, — hogy majd, ha új tavasz lesz, virágot hajtson és a virágja ismét búzakalászt hozzon, amit majd újra learatnak. Most azonban még ott sorakoznak a kévék a mezőn. A búza­ keresztek hosszú lánca mind egy irányba mutat, napnyugatra. Mindenik ormán ferdén ül a „pap", a legfelső kéve. Messziről úgy hinnéd: rézruhás óriások térdelnek a tarlón. Végtől végig ott térdepelnek egyik a másik mögött, mindenik a lemenő nap felé fordulva, mintha, mielőtt leáldozik, meg akarnák köszönni neki azt az érlelő meleget, amit reájuk ontott, alázatban borulnának le és hálaimát rebegnének azért, hogy betölthették a hivatásukat. Mintha búcsút is vennének tőle most, mielőtt eltávoznak innen, hol egykor ifjú fűszálként kezdték az életüket, majd hullámzó zöld vetéssé serkentek teli erővel és reménnyel, aztán arannyá őszülve és terméssé gazdagodva a teljesített föladat alázatával hajtották meg kalászfejeiket. Mert testük megtöretik, magjukat kimorzsolja a gép, száruk összeroncsolva alommá lesz nemsokára. Ezért vesz búcsút a learatott búza a naptól, Isten képétől, búcsút vesz attól a mezőtől is, ahol világra jött, attól a vidéktől, melyet fölékített szépséggel, azoktól a domboktól, hegyektől is, kik távol­ ról tekintettek reá egész élete során és akik ottmaradnak mozdu­ latlanul és örökké. Az aratók már eltávoztak. Holnap itt lesznek a gereblyék, utá­ nuk pedig az ekék, akik fölszántják a földet. De ma még csönd van itt és már esteledik. Ilyenkor jönnek ki a tarlózók. Egy-egy öreg nő, egy-egy leányka jár lassan a kalangyák sorai közt. Legörnyedve jár. Lassan, figye­ lemmel. Az elhullott kalászokat keresi. Azokat gyűjti össze. Amit a * Az Erdélyi Szépmíves Céh legközelebbi kiadványának bevezetője.

481

Kacsó Sándor: Ver*

marokszedő elejtett, a kévekötő kihullatott, összegyűjti ezeket, per­ sze nem mind; csak azt, amit meglát a szürkületben. Nem sok ez. Kevés. De annak, aki fölszedi, annak értékes mégis. Hosszan elnézem őket. fis elgondolom, hogy én is így tettem. Végigjártam azon a mezőn, ahol eddigi műveim teremtek és talál­ tam elhullott témákat és ottfelejtett írásokat, amiket fölvettem újra, hogy összegyűjtsem ebben a kötetben. Némelyik csak mint motívum élt bennem, némelyik csak vázlatban volt meg, másik csak mint régi beszámoló. Némelyik csonkán, vagy ha készen is, de félre­ hányva ama sok félbenmaradt jegyzések és tervek garmadája közé, ami a fiókokban összegyűl és elporosodik. Hát ezek következnek i t t Marokra kqtöttem őket. Régi kalászok ezek, abból a tarlóból, honnan fölszedtem őket sok más kalász közül, ami ottmarad és amit majd befordít az ekevas és el­ borít a rög. Tarlózás ez az éjszaka küszöbén. Bonchida, 19fá aug. 11. BANFFY

MIKLÓS

KISVÁROSI ÁBRÁND Kis Annának Isten jól kiadta dolgát: Varrótűvel méri a munkanap hosszát. Fejecskéje- hajlik idegen selyemre S fáradt gondolatok gyalogolnak benne. Apró a tű nagyon s hosszú a nap estig, Sávé sokszor lázad, sokszor megmelegszik. De egyszerre, nézd csak, tavaszi fény árad S mi eddig gyalogolt, szárnyat kapott, szárnyat. Sebes kicsi kézzel belekap a fénybe S egy kis fénynyilacskát kiragad belőle. Jaj, kell a sietség, mert ez most a tűje, Hogyha nem sietne, egybe tovatűnne... 482

De, ha tűje sugár, mi a cérna benne? Oh, a tavaszi szél megfelelő lenne. Pödörinti ujjal, méri a karjával, Szalad a szellőcske a tű fokán által... Kis kacér gonosza, tán él is szaladna, De még idejében bogot kap a farka. Készen a tű s cérna, de most hol a kelme? Tavaszi kékségnél jobb mi is lehetne? Ebből lesz csak ruha! Csodaszép s nem másnak! Nem, nem senki másnak, csakis Kis Annának. Vasárnap délután majd kisétál benne, Majd kisétál benne ide a berekbe. Haját borzolgátja tavaszi szél ujja S csodakék ruháját harangosra fújja. De jaj, gonosz szele, kedveli a tréfát, Viszi el magával testvérét, a cérnát. Gonosz volt a tű is, vagy varázslat dolga? Lehull és elrepül a szép ruha róla. Jaj, hogy pironkodik, dehát mit tehetne? Csak áll a sugárban, mintha tündér lenne. Sikoltani se tud, dermedt keze-lába, Mikor jön a herceg s tündér-módra látja. Herceg, ha ráragyog két szép szeme-párja, Sofför, ha sapkáját löki kicsit hátra. A többi már könnyű; nem telik négy hétbe, Elég lesz három is, a kihirdetésre... S lesz nagy lakodalom, tortás, nyoszólányos! Nem látott még olyant ez az irigy város. Magam is ott leszek s kapdosom a lábam, Hogy a térdig jóban meg ne botorkázzam. KACSÓ SÁNDOR

483

KI AZ EMBER?

Athén mellett a csobogó Illisszos folyó partján, hűs liget fái között sétálgat Sokrates tanítványaival és a filozófia nagy kérdéseiről beszél­ get. A levegő tavaszi virágok illatától terhes: a kék jácint fényes fürtje, a sárga krokus ragyogó aranya, az anemonék puha színei, a csillagvirág hófehér fátyola, az énekes madarak csattogó éneke, az ibolyák áradó illata s a rájuk boruló végtelen égboltozat kék sátora fogja ünnepi ke­ retbe a nagy bölcselő minden mozdulatát. A szavait leső tanítványok meglepetten hallják a mester kijelentését: mit nekem a természet s an­ nak minden dolgai, hiszen még azt sem tudom, hogy kicsoda az ember? A mester nem tudja, hogy kicsoda az ember, — pedig hát mindenki tudja, látja, tapasztalja, hogy ki s mi az emberi lény a maga mindennapi életében, tevékenységeiben, szavaiban, érzéseiben, gondolataiban, jóllehet gondolatait különösen igyekszik titokban tartani, sokszor önmaga előtt is. Sokrates beszélgetései azonban világos öntudatra hozzák a máig is érvényes tételt: az ember nem tudja, hogy ki az ember. Bölcselők, tudósok, írók és poéták tesznek vallomást minduntalan, hogy az ember az a mélységes titok, amelyet minden időkben homály, setétség és bizonytalanság köde takar. Vájjon ki merné állítani, hogy az em­ ber lényegét teljesen és tisztán képes kifejezni és ki tudná megmutatni, hogy az ember embersége miben és hogyan nyilatkozik meg? Hiszen még az emberi testet sem ismerjük, hogyan ismernök hát a lélek mélységeit és a szellem magasságait ? Látjuk ugyan az emberi cselekedeteket, a minden­ napi és világindító tettéket, a kitörő érzéseket és szenvedélyeket, a tudós gondolatokat és ábrázoló, kifejező művészi alkotásokat, látjuk a vallás megragadó nyilatkozatait, de nem tudjuk, hogy mi teszi ezeket valóban em­ beriekké és teljesen bizonytalanságban vagyunk a felől, hogy ki is az az ember, akiről azt tanultuk, hogy a teremtés koronája és akiről azt látjuk, hogy ingatagon, igaz és csalóka fényben csillog előttünk és a történelem színpadán. Ezért sűrűn vetődik fel a kérdés, éppen azokban a korszakokban, ami­ kor emberi értékek forognak kockán és az ember minden korlátot áthágva . t ö r a maga pusztulása felé, sűrűn vetődik fel a kérdés: ki az ember? Ves­ sük fel hát mi is ezt a kérdést. Két emberirtó háborút látott korunk elég sötét, reménytelen, ijesztő ahhoz, hogy az emberi lélek magába vonulva tartson vizsgálatot és lelkiismeretére hallgatva keresse lényegének pusztíthatatlan vonásait. Lássuk: miben áll az ember emberi mivolta? — mi­ féle tényezők fonódásának köszönhetjük az ember életét? — miféle helyzet az, amelyben az ember minden más élőlénytől elkülönözötten éli a maga •emberi életét? — miben különbözik az ember léte a lét minden más meg­ nyilvánulásától ? Tudjuk, hogy nehéz kérdések ezek. De azt is tudjuk, hogy nehéz kérdések vizsgálata is éppen emberi feladat. Ki az ember? Erre a kérdésre legegyszerűbb felelet ez: az ember élő lény s része az egyetemes létnek. A felelet egyszerű, de önmagában véve sokat nem magyaráz. Kiindulási pontnak azonban alkalmas. Ha tovább in­ dulunk a kérdezés útján, reájövünk arra a tényre, hogy az ember, mint

484

M. Bartók György: Ki az ember f

minden élő lény, testtel bír s ez a test, a közfelfogás szerint is, anyagból áll, látható, tapintható anyagból, amely keletkezik, változásokon megy át, gyarapodik és ismét csökken, fejlik, egy ponton túl visszafejlik, napról­ napra siet a halál felé, míg végül megsemmisül. Az anyagból álló és élettel felruházott testnek legmélyebb tragikuma éppen az, hogy fejlődése egy^ szersmind rohanás a halál és megsemmisülés felé: minél inkább nő az élet, annál inkább fogy. A tragikus sorsú emberi testnek különböző szervei fejlenek ki az em­ beri fejlődés történetének folyamán s magában az egyéni életben is. Ezek a szervek azonban már magukon túlra utalnak, azaz a test anyagi termé­ szetéből azokat megérteni nem lehet. Én látom a fület és ismerem annak anatómiai alkatát alaposan, megtudom mutatni az idegeket, amelyek a füllel, mint sajátosan halló idegek összekötve vannak, tudom azt is, hogy az agyvelőben van a hallás középpontja, és mindezek ellenére mégsem tu­ dom megmagyarázni magamnak a hang jelentését. Látom a szem testi al­ katát, idegszerkezetét, tudom központját az emberi agyban, és mégis merő­ ben ismeretlen) előttem a fény, szín jelentése. Ugyanez az eset a testnek többi szerveivel is. A test a maga anyagi mivoltában semmit sem tud ma­ gyarázni abból, amit életnek nevezünk és még kevesebbet magából a sajá­ tos emberi életből. Az élet jóval több, mint az anyag, ha ugyan van egyál­ talában anyag, amint ezt az újabb fizika kétségbe is vonja. Már a primitív ember kénytelen volt az emberi élet tüneményeinek magyarázatára a testtől elfordulva magasabb és titkos erők, lények, iste­ nek segítségéhez folyamodni. Test nélkül nincs ugyan ember, de a test még nem elég arra, hogy előálljon az ember a maga örök emberi jellemé­ ben. Ez a tény minden versengés felett álló tény már kezdettől fogva. Kell lennie valaminek, ami a testben lakik s a test minden mozdulatának for­ rása, azt szabályozza, a felett uralkodik, annak életet kölcsönöz s ami a test pusztulása után is fennmarad éppen ennél a felsőbb jelleménél és ér­ tékénél fogva. Lehet, hogy ez a valami is anyagi természetű, de minden esetre finomabb anyag, mint amilyenből testünk gyúrva van. Ezt a finomabb és előkelő anyagot szinte minden nép a levegő és a lehelet képére gondolta el s ezért nevezte olyan szóval, amely alakilag a lehelet, levegő szóval van szoros kapcsolatban. Ezért nevezte azt a ma­ gyar nyelv Ulek-nék, amely szó a lehelet szóval közel rokon. A lélek hát az a testben lakó magasabb erő, amelyből származik a test élete és minden magasrangú tevékenysége, kezdve a tudattalan mozgástól fel a legmaga­ sabb öntudatos gondolatokig. A test önmagában véve a lélek ereje nélkül semmiféle tevékenységre nem képes: hallás, látás, szaglás, ízlelés, tapin­ tás, járásunk egyensúlyozása, meleg és hideg, kemény és lágy, sima és érdes stb. egytől-egyig a lélek közbeléptének köszönhetik eredetüket. Azaz: a' testen kialakult életszervek valójában nem a test, hanem a lélek szervei és eszközei, amelyeknek révén a lélek a testet a nagy létezőnek egyete­ mébe bele tagolja és életét ott lehetővé teszi. Lelkednek köszönheted, hogy ozínt látsz és hangokat hallasz, mert a lelken kívül csak különböző hul­ lámok áramlása van, amelyeket azután a szem fénynek és színnek, a fül segítségével hangnak fog fel. A lelken kívül csak kémiai változások van­ nak, amelyet a lélek izeknek fog fel és az atomok különböző alakulásai, amelyek a lélekre, mint kemény és lágy, sima és érdes stb. hatnak. Ha nincs lélek, a test kialakult szervei halottak maradnak, mert hiányzik be­ lőlük a lélek élete.

485

M. Bartók György: Ki az ember* Ezért azt állítjuk, hogy nem a lélek van a testben, hanem a test van a lélekben. Ez pedig azt jelenti, hogy a lélek a fő és elhatározó tényező az ember életében és nem a test a maga látható és tapasztalható kiterjedettségében. A test csak másod sorban következik; ha nincs lélek, a test nem-létezőnek tekinthető. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy a lé­ lek test nélkül is létezhetik. A lélek éppen oly kevéssé létezhetik test nélkül, mint test lélek nélkül. Akármilyen nagyon szégyelte magát a görög bölcs, hogy teste van, test nélkül élni nem tudott volna, fis bár­ mily nagy mértékben is imádja testét a mai ember, ez a test lélek nélkül. hitvány rongy csupán. Nincs mit szégyelnünk testünket; de nincs is miért kérkednünk vele. Ha a test és a lélek viszonyát mélyebbről tekintjük: a test a lélek műszere, és a lélek a test tnegelevenítője. Ahol élet van, ott van lélek. Sőt azt kell mondanunk, hogy az ember, mint létező, nem test, hanem lélek. A létező ember csak a külső tekintet számára jelentkezik testül, amely test azonban csak a lélek által van és létezik. Ha nem lenne lélek, nem lenne test: a lélek a lét elve és alapja. Ebből az következik, hogy a test, legyen bármily erős, szép és kiváló, az emberre váró nagy feladatoknak megfelelni csak akkor képes, ha derekas az a lélek, amelyben a test léte­ zik. Az emberi testet éppen az emeli minden más test fölé, hogy benne tökéletes lélek lakik, tökéletes, mert nemcsak ösztönök, hanem gondolatok által is vezettetik. Az emberi test tökéletes a maga nemében, ha tökéletes lélekben vesz részt. Ha ilyen szoros kapcsolat van a test és a lélek között, akkor világos, hogy nincs külön világa a testnek és külön világa a léleknek. A test világa és a lélek világa egybefonódva van: az ember a test és lélek világának ebben az összefonódottságában létezik. Aki kívülről néz engem, testnek lát s legtöbbször testem után ítél is meg az első pillanatokban, fin azon­ ban nem testnek, hanem léleknek látom magamat, mert belülről nézem s ezért jobban is ismerem magam, mint az, aki csak kívülről néz engem. Ha azonban csak kívülről nézem magamat, csak testem szerint ismerem is meg magam; amint csak teste szerint ismerem meg minden embertár­ samat, akit csak kívülről pillantok meg és tapasztalok. Innen van, hogy magamat akkor látom legjobban, hogyha setétben elmélkedem magamról vagy behunyt szemmel vizsgálom magamat. Ha pedig ilyen módon nézem magam, felette állok minden testi-lelki kettős­ ségnek, minden ilyen külsőleges duálismusnak és igazán csak az én lé­ nyem mag-ját látom és észlelem, azt a magot, amelyből kinő, kialakul, ki­ teljesedik egész Magam. A lélek bensejében összehúzódó és önmagát egyetlen pontban szemlélő fin egy-egy termékeny pillanatban saját képét ragadja meg és magának világos tudatára jut. A lélektől függ az ember egész existentiája. Ezért nyilvánvaló, hogy az embert kívülről tekintő embertan soha az ember lényegéhez férkőzni nem képes. Kívülről csak az emberi testet látom, amely pedig csak mű­ szere a léleknek, amelytől függ az ember egész lényege és a világban való kiállása. Nem a koponya formája, nem az arc színe, nem a haj, nem a termet kicsinysége vagy nagysága, nem az orr és szem állása stb. te­ szik az! embert. A lélek és a szellem teszi őt. A természettudományi an­ tropológia az emberben csak egy darab természetet lát, mert csak kívül­ ről nézi. Pedig az ember több, mint puszta természet, méltán beszélt hát Leibnizi a természet és a kegyelem világáról, mint két különböző világról.

486

II. Bartók Györgb: Ki az embert A mindennapi tapasztalat megmutatja, hogy az embert a maga em­ ber-voltában csak a lelki tapasztalat alapján tudjuk megismerni. Csák a lélek felől tekinthetjük és szemlélhetjük az embert, mert a lélek látja önmagát és a testet is, míg a test nem látja s tehát nem tudja szemlélni még önmagát sem, nemhogy a lelket. Csak a lélek tud a testről, mert benne van a test, a test pedig nem tud a lélekről, mert hiszen önmagában véve valójában nem is létező, hanem a nem-lét körében teng. Az ember sorsa tehát — amint később tüzetesebben beszélünk erről — lelkétől függ. Olyan az életem, amilyenné a lelkem formálja. Sőt a lé­ lek formálja a testet magát is, mint emberi testet. A lélek értelme sugár­ zik a szemekből, szól felénk az ajkakról, a tagjaink lejtéséről, járásunkból — s kelésünkből, cselekedeteinkből és kiállásunkból. De a lélek is, mint létező és létet formáló, csak a testen át és annak segítségével pillantja meg önmagát: mi el sem tudunk képzelni testetlen lelket. A testhezkötött lélek csak akkor tud magáról, hogyha tevékeny s csak akkor tevékeny, ha rendelkezésre állanak a test műszerei Ha nincs szem, hiában való a látás ereje, ha nincs fül, hiában való a hallás ereje — jóllehet a siket Beethoven lelke tovább muzsikált — és hiában van erőnk a járásra, hogyha lábaink megtagadják a szolgálatot. Mert bizony nem szemünk lát, hanem a lelkünk, nem a fülünk hall, hanem a lelkünk, nem mozog lábunk, ha lelkünk nem mozgatja. A lélek tudattalan kény­ szerrel hat a test műszereire s ezek természeti kényszerűséggel teljesítik parancsait. A lélek a test műszereivel át akarja, hatni az egész minden­ séget, mert ha át hatni nem tudja, akkor nem is tudja azt megismerni: én csak annyit tudok ebből a végtelen világegyetemből megismerni, amennyit a magam functioival látással, hallással, ízléssel, szaglással stb. azonosítani tudok. Amit a magam lelkének erőivel azonosítani képtelen vagyok, én számomra ismeretlen marad, mint azok a kosmikus sugarak, amelyekhez eleddig semmiféle műszerrel hozzáférkőzni nem tudtunk. A lélek áthatja hát a világmindenséget: a hullámokból, amelyek halló idegeit érik, hangokat készít, a hullámokból amelyek látó idegeire hatnak, színeket varázsol elé és fényt mutat, a kémiai elváltozásokból, amelyek ínyét és nyelvét érintik, szagokat és illatokat készít és a dolgok mekhánikai hatásaiból a keménységet és puhaságot, az érdest és a simát '«tbi közvetíti az emberrel. De még tovább megy, amikor a különböző tár­ gyaknak reá ható ingereiből képeket készít, akár tetszik az embernek akár nem, s a dolgok, jelenségek képeinek érintésére élvezetet és fájdal­ mat érez, harag kel benne vagy enyhe öröm, szenvedély vágy vágyakozás, törekvés vagy elpihenés, s az ember éppen ezekben és ezek által létezik s nyilvánítja ki a maga embervoltát. A puszta testben csak az állat van; az ember a lélekben van. Van lélek az állatban is, sőt a növényben is van lélek, de a maga teljességében az embernél jelentkezik. Vagy mondjuk egy kissé illedelmesebben és szerényebben: az emberben a lélek magasabb foka jelentkezik mint a növényben és az állatvilág tagjaiban. A lélek alakítja az embert. A kérdés azonban az, hogy miből és mi szerint alakítja a lélek az embert és annak életét? Abban a megtermé­ kenyített csírában, amelyet az anyaméh melenget és körvonalaiban kiala­ kít, benne van az elkövetkezendő ember a maga teljességében. Nincs semmi az emberben, ami ebben a substantiális csírában benne ne lenne: az emberbe kívülről semmi bele nem kerülhet, még ha katasztrofális erők lépnének is közbe. Az ember mindig az lesz, ami. Az egész életen át az

4&7

U. Bartók György: Ki az emberT fejlik ki, ami ebben a substantiális csírában már benne van, hogy a fejlés tetőpontjára érve, onnan ismét a visszafejlés folyamata vegye át a szót. Az ember akkor válik igazában Önmagává, amikor ez a substantiális mag kifejti mindazt az erőt, képességet, ami benne lappangott elejétől fogva. A lélek azonban az embernek, mint szerves Egésznek és oszthatatlan egységnek, nem a legvégső elve. A lélek felett ott áll az embernek, mint existentiával biró létnek, főelve: a szellem. Mondhatnók, hogy a szellem a léleknek legkiemelkedőbb és legelőkelőbb része, amint ezt Augustinus a Szent írás és a Pfotinus tana alapján tanította. Ha azonban feladatát és rendeltetését tekintjük, akkor azt kell mondanunk, hogy a szellem ott nyilatkozik meg, ahol a lélek azt hozza létre, aminek lennie keU, azaz a széUem a jelentések és értékek világa. A lélek arra tör, hogy legyen az ember, a szellem ellenben arra indít, hogy az ember olyan legyen, mint a milyennek lennie kell. A szellem tehát a létesülés dolgába nem szól bele; bele szól azonban abba, hogy ezen létesülés folyamatában emberi és szel­ lemi értékek valósuljanak meg. Ha az érzéki dolgok és jelenségek világa: természet, akkor a jelentések és értékek örökkétartó világa: szellem. Amíg az érzéki világ azaz a természet csupa külsőség, addig a szellem azaz az értékek és jelentések világa merő belsőség. Ennek a szellemnek belső mélyeiből fakad fel az igazi és tiszta élet, tehát az igazi és tiszta lét, amely felette áll térnek és időnek, mert mindakettőt ő maga teremti. I t t csillám lanak elénk az igaz, a szép, a jó, a szentséges és a tökéletes eszméi, mint azok az örökkévaló és végtelen értékek, amelyeknek megva­ lósítása kölcsönöz igazi értelmet az emberi életnek. Amint előbb mondottuk: a lélek voltaképp a dolgot megtekintve a maga erői segítségével ragadja meg a világot s ezekkel a maga erőivel azonosítja azt, amit a világban talál. Így valóban mi is, mint az elfeledett erdélyi magyar filozófus, Kazinczy barátja: Sipos Pál, felvethet­ jük bátran a kérdést; vájjon a lélek van a világban vagy a lélekben van a világ? Bizonyára a világ van a lélekben. — Ugyanezzel az esettel ál­ lunk szemben akkor is, ha a szellem és az értékek, örök jelentések viszo­ nyát kérdezzük. Mi az igaz, mi a szép, mi a jó, mi a szent és tökéletes? Maga a szellem, amely igaz, há gondolatban valósul meg, jó, ha cseleke­ detekben nyilvánul, szép, ha alkotásokban lesz láthatóvá, szent és tökéle­ tes, amikor az istenhez emelkedik fel, hogy őt szemlélje a világegyetem minden dolgaiban. A lét s tehát az ember is a szellemben és a szellem által teljesedik ki. A kiteljesedésnek ezek a pillanatai valóban termékeny pillanatok, telve ünnepi hangulattal, felemelkedéssel és megtisztulással. Ezekben a pilla­ natokban eltűnik előlünk minden, ami véges, érzéki, földi és mulandó, ami részszerű és viszonylagos, ami időben és térben jelenik meg s az idő maga örök jelenné lesz. • Három alapelv egybefonódása az ember: a test, a lélek és szellem egybeömlése. De most új kérdés merül fel előttünk: vájjon, ha ezt a há­ rom) alapelvet, ősi alapot megtekintettük s az emberi egységet, mint szer­ ves Egészet megértettük, ez által arra a kérdésre is adtunk feleletet, hogy ki az ember? Erre a sorsdöntő kérdésre feleletet nem adtunk. A test, lélek, szellem egybefonódását: az embert mi teszi emberré? Ez itt a kérdés, amely elől menkülni nem tudunk. Itt van körülöttünk a végte­ len lét, amelynek mi csak egy egész jelentéktelenül kis részét tudjuk ta­ pasztalatunkkal megközelíteni s most arra vagyunk kíváncsiak, hogy hát

488

M. Bartók György: Ki az embert mi különbözteti meg az embert, mint ennek a létezőnek egy elenyésző részecskéjét a lét többi részeitől? Vagy mondhatjuk így is: mi jellemzi az emberi létet, mint létet? Mi az a sajátos vonás, ami által az ember, mint ember áll előttem? Teste van a növénynek és állatnak is; van lelkük is; az embernek azonban van szelleme azaz lelke felemelkedik olyan ma­ gasságokba, amelyekről sem a növény sémi az állat még csak nem is álmodhatik. Vájjon, ha azt mondjuk, hogy az emberben a szellem ereje tör elő, ezáltal kellőképpen jellemeztük-é az embert? Vájjon talán még vilá­ gosabban áll előttünk az ember lényege, hogyha azt mondjuk: az ember két világ, az érzéki és szellemi világ határán áll és ebben rejlik tragikuma is? Ezek a kérdések méltán merülnek fel a filozófus előtt s az adott feleletek kétségtelenül tartalmaznak olyan vonásokat, amelyek az ember lényegéhez tartoznak, de együttvéve sem meríti ki az ember sajátos jelle­ mét. — Próbáljuk hát meg nem görög vagy német vagy angol vagy fran­ cia lélekkel, hanem magyar lélekkel keresni az ember lényegét. Induljunk ki abból a tényből, amelyet mindenki tapasztal minden időben. Az embert, mihelyt erre a földre született, a világ ezer meg ezer támadása éri azokban az ingerekben és benyomásokban, amelyeket érzék­ szerveinek segítségével lelkünk kénytelen felfogni és a maga módja sze­ rint fel is dolgozni, ha élni és kialakulni akar. Minden inger egy-egy tá­ madás s a léleknek minden pillanatban résen kell lennie, hogy ne csak felfogja ezeket az ingereket, hanem azonnal reagáljon is azokra. Ez az örökös résen-lét az, amit a magyar gondénak nevez a amely iránt oly véghetetlenül fogékony. A világba és létbe beleállított ember: a gondba állított ember. Az inger a külvilág felől jő és a külvilágé; a gond belülről fakad és a léleké. A gond a legemberibb kategória. Az ember, mint élő lény örökös létesülésben van, állandóan változik, gyarapodik, nő, enyészik, megcsökik, silányodik és keresi a maga önfenn­ tartását. Ez a létesülés az ingerek nyomán támad és az ingerek feldolgo­ zásában mutatkozik. Ha nem lenne inger, nem lenne gond, de nem lenne létesülés sem. De tovább menve: ha csak inger lenne, még nem lenne gond. Hiszen a növényeket és állatokat is, talán még több inger támadja meg, mint az embert s mégsincsenek gondjaik. A kis gyermek is gondok nélkül éli életét, pedig neki is vannak ingerei és ő is visszahat azokra kénytelenül. Gond csak ott lepi meg a lelket, ahol kifejlett tudat és öntudat lesz úrrá a fejlett lélek felett. Az ember a maga fejlettségében tudja, hogy ő van sj tudja azt is, hogy a külvilág van a maga szüntelen támadásaival. A maga létezéséről tudó Ember a gond gyermeke. A gondban élő ember gondban él, mert reá nézve a lét maga örök probléma marad. A lét nem probléma sem a növényre, sem az állatra nézve; reájuk nézve a lét kény­ szer,, amelyről maguk nem tudnak. Ez a sajátos emberi lét és élet arra kényszerít, hogy mi örökösen e létnek járjunk utána s bizony mi ezzel az élettel készek nem lehetünk addig, amíg az élet nem lesz kész velünk. (Kierkegaard). Milyen pompásan fejezi ki ezt az existentiális tényt a magyar ember, amikor igazi embernek a gondos embert vallja. Gondos embernek, akinek a külvilág minden mozzanása gondot okoz s ebben a maga gondjában nem kapkod ide s tova, mint az értelmetlen állat, hanem értelme segítsé­ gével s tehát higgadtan igyekezik létét menteni minden támadással szemben.

489

M. Bartók György: Ki az embert Ezzel a mindennapi gonddal jár együtt a mindennapi és szakadatlan küzdélem. Az embernek, ha élni akar, küzdenie kell mindazzal, ami létében támadja és öntudatának, Magának zavartalanságát akadályozza. Zavart öntudat és korlátok közé vetett Maga mindenképpen az ember életének fenyegetettségét mutatják. Ez a fenyegetettség a gondot olykor-olykor félelemmé torzítja, mikor is az ember a Sors fenyegetéseiről beszél, holott ez a Sors jól megtekintve nem egyéb, mint semmi. A félelem tehát mindig a semmire vonatkozik, mert hiszen csak attól félünk, amit eljövendőnek gondolunk, tehát olyan valamitől, ami nincs is. — Az ember tehát küzd a maga léte érdekében, de ez a küzdés mindig „gondos" küzdés, azaz óvatos, megfontolt, kitervelt küzdés. Az állat, ha megtámadják, maga is támad, védekezik, ösztönösen áll ellent, de sohasem „küzd" abban az értelemben, amint ezt Madách is mondotta: küzdve küzdj és bízva bízzál. Az ember küzdelme tudatos küzdelem, amelyet a gond szül és az értelem vezet. A gondot és küzdelmet tehát a tudat és öntudat teszi lehetővé, fin létezem és tudok is erről a létezésemről, sőt képes vagyok még maga­ sabbra szállni, mikor is még a létezésemről való tudomásomról is tudok azaz öntudatosan létezem a szellem erejénél fogva. Az állat is, a növény is létezik, de erről a létezésről tudattal egyik sem bír. Sem a liliomnak, sem a dalos madárnak gondja nincs. Ha tudata volna a liliomnak, úgy védené tiszta fehérségét, ha reácseppen a sár; ha tudata volna a fülemilé­ nek, talán vigyázatosabban énekelne a májusi éjjeleken. Az állat ösztönö­ sen végzi tevékenységeit; az ember a maga ösztöneit a tudat vezetése alá helyezi: Platón bizonyára másképpen élvezte éhsége csillapítását s a dús symposiont, mint az agora valamelyik naplopó tekergője. Minden emberben azonos a tudat, öntudat és a gond. A különbség csak az, hogy a tudat és öntudat voltaképpen megelőz minden tapasztala­ tot, a gond ellenben a tapasztalat nyomába hág. Amint nő hát a lélek öntudata, olyan mértékben nő a gond és tombol a küzdelem. Egyik sem kívánatos, sem a gond sem a gond által indított küzdelem, de nélkülök nem lehetne emberi élet kialakulása és nem lehetne emberi kultúra. A tragikum azonban abban nyilvánul meg, hogy a kultúra sokszor visszafelé fordul: saját fegyvereit használja fel arra, hogy emberek létét veszé­ lyeztesse, megszüntesse harcban, háborúban és egyéni támadásokban. Amint mondottuk, az ember a maga ösztöneinek kényszere folytán tör szüntelen önmagának fenntartására, de ehhez az ösztönhöz az értelem gondja adja az emberi színt és jellemet. Az értelemnek ezt a gondját ne­ vezi a magyar ember gondolatnak, amely nem egyéb, mint az emberi lét­ ről való gondoskodásnak legmagasabb és legszebb fegyvere. Az emberi létért való gond szüli és teremti aj gondolatot, amely a földben gyökere­ zik, de az egekbe vezet. Az ember a gondban fogant gondolat által emel­ kedik fel a lét legmagasabb fokára, hogy innen betekintse a világegyetem végtelenségét, belásson a jövő műhelyébe és a pillanatban megragadja az örökkévalóságot. De ez a gondolat önmagában véve éppen olyan kevéssé elegendői, mint amilyen kevéssé elégséges maga a gond. A gondhoz is, a gondolathoz is hozzá kell járulnia a törekvésnek, hogy megvalósítsam azt, amire gondom van és amit gondolkozásom által megvalósítani akarok. A gondban fogant gondolat vezeti az embert az igazsághoz is, amely­ nek egyenesen kosmikus értéke van. Az igazságban a végtelenség vágya és szenvedélye lüktet, amely egyszersmind az emberi létnek is legmaga­ sabb foka. Az igazságban álló ember képes széttekinteni a kosmos min-

490

M. Bartók György: Ki az ember f

den viszonylatán és megpillantani azokat az összefüggéseket, amelyeknek középpontjában maga az ember s Maga az igazságban álló ember van. Ezért teszi az embert szabaddá az ismeret: korlátokat nyit fel előtte, gondoktól szabadít meg, a szellemnek kapuját tárja fel és az Isten kö­ zelébe vezet. A gondos ember gondolat által ragadja meg a dolgokat s imigyen az igazság birtokába jutván, szabad lesz minden nememberi ha­ talmasságtól. Akinek nincs gondja, annak nincs gondolata s akinek nincs gondolata, az nem tesz szert igazságra és az igazság által szabadságra, íme, így forog az emberi lét kereke a gondtól, a szabadság, a nem-léttől az igazi lét, a testiségtől a szellemiség felé, míg a szellem ormán kielégü­ léshez jut az, ami az emberben örökkévaló t. i., maga a szellem. A szellem által jut az ember az örökkévalóság birtokába. A test idői s idői is marad a fejlettség legmagasabb fokán is. Á lélek örökkévaló. A test és a lélek pedig a szellemben egy magasabb synthesisbe jutván, a lélekből és a mulandó testből álló ember is részese lesz synthesis által az örökkévalóságnak. A test és a lélek ehhez a földhöz köt; a szellem az ember életét a végtelenségbe tágítja ki, még akkor is, hogyha az örökké­ valóságnak részese csak egy pillanatra tud lenni. Örökkévaló csak az által leszek, hogy magamat egy örökkévaló, a szellem elé vagy a vallás nyel­ vén szólva: az isten elé állítom. Előbb hát tudatára kell jönnöm annak, hogy én egy szabad és önálló Maga-m vagyok;, hogy azután e szabadság­ ban megállva, az örökkévaló szellemmel jussak elszakíthatatlan kapcso­ latba. Ebből pedig az emberre, mint emberre nézve az következik, hogy, aki nem tud az örökkévaló szellemmel kapcsolatba jutni, az mint ember nem is képes magát kiteljesíteni. A végesség határán való megállás nem em­ ber sajátosság. Vagy mondjuk talán világosabban: aki a véges határaihoz tapadva a szellem felé emelkedni nem tud, az a maga emberi lényegét sem tudja igazán megragadni és kifejteni. Merőben féleges képet rajzolnánk az ember belső alkatáról, hogyha nem tudnánk reá mutatni arra a nagy jelentőségre, amellyel az ember lényegének kifejlése szempontjából a hit bir. Senki a szellem kapuján be nem léphet, aki hit nélkül tengeti életét. A fogalmak és ítéletek diszkurziv munkája hirtelen véget ér s az ember a kétségbeesés rabja lesz, hogy­ ha a hit ösztönös bizonyosságával a szellemet és a benne rejlő világot megragadni, magáévá tenni nem tudja. Ezt a tényt magyarázni alig le­ het. Meg kell élni azt. Mi a hit? —<• erre a kérdésre csak az tud felelni, aki hinni tud; aki pedig tud hinni, annak felesleges a hit lényege után ku­ t a t n i A hit élménye megmutatja neki, hogy a hit voltaképpen nem egyéb, mint egybeforrás a végtelen, örökkévaló szellemmel. Ezért a hit nem lehet tétovázó. Vagy hiszek, vagy nem hiszek. Vagy hiszem, hogy van Isten, aki gondomat viseli, vagy nem hiszem. Átmenet és fokozat nincs. Az emberség legmagasabb fokára jutott ember az, aki a hitben áll. Azaz: a szellemben, a létező istenben áll. Ez az emberség legmagasabb foka, de egyszersmind az emberség legyőzése is. E legmagasabb ormán az em­ berségnek u. i. megszabadul az ember minden gondtól, szabaddá lesz, mert tudja, hogy a szellem birodalmában lehull róla minden korlát és megsemmisül minden nyomor, amely a testi élet múlhatatlan kísérője. Le leéli hát győznünk az embert, hogy igazán emberek lehessünk. Az ember, aki az érzéki és a szellemi világ határaira kivettetve, tör előre önmaga és fenntartása és létezése érdekében, e helyzetéből következő

491

Horváth István: Vers gondokból és küzdelmekből csak úgy szabadulhat ki, ha a szellemvilágba emelkedik a hit szárnyán, hogy ott legyen teljessé az ő ember-volta. Aki hát igazi ember akar lenni, annak zarándok-útra kell kelnie nem külső te­ reken, hanem saját bensejében, mert ott van a végtelenség és örökkévaló­ ság, szabadság és nyugodt elpihenés, BARTÓK GYÖRGY 1944. m . 9.

FUSSON AKI FUTHAT!... Fusson akinek még nem üszkös a lába! Pusztulást vét a föld. Tűz, tajtékos láva főzi hegyeinket. Korom szál a napra. Nincs idő megállni, nincs egy pillanatra. Halálos csermelyek üldözik a sarkunk. Nyújtsuk a kezünket, kik egymásba martunk! Segítsük a sántát, ügyeljünk a vakra! Nincs idő megállni, nincs egy pillanatra. Megdühödt a föld, mert mérgünk beié-martuk. Sajtó lett az ég s jaj, magunkra csavartuk: összenyom a földdel, vérünk kerül csapra. Nincs idő megállni, nincs egy pillanatra. Vonaglik a világ, sírok élre állnak, halottak sikoltnak ölén a Halálnak, tűz száll templomokra, ördög ül a papra. Nincs idő megállni, nincs egy pillanatra. Fusson akinek még nem üszkös a lába és futása nyomát vágja fűbe, fába! Rója nagybetűkkel az égboltozatra: nincs idő megállni, nincs egy pillanatra, mertipusztulás ásít,, hogy magába-nyeljen s nincs aki értünk egy jó szót se emeljen... Acélt fennek ránk, mint vészre-ítélt vadra. Nincs idő megállni, nincs egy pillanatra. Fusson aki futhat, de csak nyitott szemmel! Igazunkat védje magyar szerelemmel s úgy borítsa r á a homálybontó napra, hogy lássa a világ bár egy pillanatra. HORVÁTH

492

ISTVÁN

MEGISMERKEDEM NAPSUGÁRRAL

Abban az évben ott laktam én is nem messze, az irtás fölött, ahol a fenyvesek kezdődnek. Kalibám egy sziklának támaszkodva állt s ha ki­ ültem' elébe: szemem az irtáson végig egészen le a patakhoz látott. Láthattam a szarvasokat, amint a dőlt fák között legelve átvonultak. Az őzeket, amint karcsún és óvatosan kiléptek a szálerdőből és halkan megindultak a forrás felé. A medvét, ahogy két marokkal habzsolta a málnát. Az életet láthattam, amint a maga békés rendjén elvonult kalibám előtt. fis láthattam a hegyeket. Ahogy ott álltak kereken, nagyon komolyan és nagyon méltóságosan és olyan szépen, amilyen szépen csak a hegyek állhatnak Isten színe előtt. Olykor lilák voltak, olykor kékek, mint a harangvirág. De gyakorta voltak szürkék is, ha felhőt borított föléjük az ég s máskor szelíd rózsaszínűek, ha a nyugvó nap mosolyogva búcsúzkodott tőlük. Kalibám előtt tisztás nyújtózkodott. Fenyők őrizték kereken. Szépek voltak s illatuktól néha megsűrűsödött az éjszaka. Fönt tömött, sötét fenyves. Többnyire hallgatott. De ha megzúgatta a szél: a zúgás messzire elhallatszott s olyan volt, mint egy forradalmi zsoltár, mellyel lázadó papok hívják segítségül Istent a világ bűnei ellen. Két oldalt szelíden lélekzett a bükkös. Tág boltívei alatt a csöndet őrizgette. S lent a hegyoldalban szélesen terült el az irtás. Tavasztól őszig színét változtatta virágnyílások rendje szerint s virágai kunyhómig kapaszkodtak. Valahányszor lentről jött a szél: illattól súlyosan érkezett s terhét lerázta kalibám előtt. Volt ott.két juharfa is. Nyurgák, idétlenek. Valami furcsa szándékú sors megkímélte a .fejszétől őket. Egymásnak dőlve álltak a csupaszra tarolt hegyoldalon, málna- és vadbozót között, mintha ölelték volna egy­ mást. És amikor szél járt a hegyen, furcsán csikorogtak. Mintha sirattak volna valamit. Talán az erdőt, aki elpusztult mellőlük? Sokat tűnődtem ezen, üldögélve a kaliba előtt. Míg a patak zúgott lent s az égen futottak a felhők. Surranó széllel illatok jöttek el elmentek megint. A málnavészben szarvasok csörtettek, őz böffent a bükkösben riasztva s a forrás fölött medve váltott át. A kalibámban lakott egy pele. Néha felkúszott a puskámhoz és meg­ szagolta. Egy éjszaka kirágta a tarisznyámat is. Félnapig foltoztam rajta a lyukat. Űj szöget kellett verjek a gerendába s úgy akasszam föl, hogy ne érhessen hozzzá. A pele szürke volt s fehér foltot viselt az oldalán. Még Napsugárnak is szólottam róla. Nevetett akkor és megígérte, hogy följön, megnézi. Ez még akkor volt, mikor először találkoztam vele. Ügy esett, hogy őzbakot lőttem aznap. Június volt. Pirosak voltak már az őzek s a levegőben gyantaszag úszott. Akkor virágoztak a fenyők.

493

Wass Albert: Megismerkedem

Napsugárral

Egy combot tartottam meg az őzből. A többit levittem a faluba, sót vettem érte s kenyeret. Néhány tojást is adtak s fiatal hagymát. A hagymáról jutott eszembe, hogy orda, vagy sajt kellene hozzá. Egy darabot a húsból félretettem s úgy tértem vissza, hogy a tisz­ tásnak kerüljek, ahol a juhok laktak. Cserélni akartam az öreggel, sajtot s ordát a húsért. Akkor még nem tudtam, hogy Véncsont a neve. Csak úgy ismertem: a juhász. A fák árnyéka már átnyúlt a tisztáson, mire .fölértem. Lentről jöt­ tem, a forrás felől s egy pillanatra megálltam a nyírfa mellett. Akkor láttam először. Szép volt. Soha sem láttam még olyan szép nyírfát. Meg­ simogattam. Az érintéstől mintha megremegett volna. Kérge fehér volt, puha és jószagú. 'A fák alatt, ahol a karám volt, éppen fejték a juhokat. Néhány vén jószág bégetett, a többi csöndben és tömötten állt. Bundájukból vastagon és párásán áradt a juhszag. Az öreg a karám cölöpjének támaszkodott és nézte a fejést. Ahogy közeledtem, a kaliba tövéből két nagy fehér kuvasz szökött föl s ugatva rohant felém. A karám mögül előkerült egy kisebb s éles hangon ugatott az is. —' Csiba nye, ho! — riadt rájuk az öreg s a kutyák úgy álltak meg, mintha földbe nőtt volna a lábuk. Megnéztek, felém szagoltak, aztán meg­ fordultak s lustán visszamentek a helyükre. Csak a kis tarka ugatott éles kölyökhangon tovább, de nem jött közelebb az sem. Nem szóltam semmit, pedig talán úgy illet volna, hogy megdicsér­ jem az öreget, vagy a kutyáit, amért olyan jól szoktatta őket. Közelebb mentem, köszöntem s elővettem a húst. Az öreg fogadta a köszöntést, megnézte a húst, de nem nyúlt hozzá. — Miféle? — kérdezte. "— őz. — őz — ismételte az öreg —> az jó. Ekkor megszólalt a juhok között egy hang. — Miért lőtte meg szegényt? Furcsa, bársonyos hang volt. Leánykahang, de kissé mély és rekedt. Homály volt már a fák alatt s a juhok is úgy együtt voltak, hogy nem láthattam jól a leányt, aki ezt kérdezte. Csak egy piros szoknyácskát láttam, fehér inget, s egy befont, kislányosan karikába feltűzött vöröses­ barna hajat, piros pántlikával. Olyan különös színe volt annak a hajnak, ott a fehér juhok között, hogy néhány pillanatig bámultam rá. Valahogy . a fenyők kérgére emlékeztetett, amikor reásüt a nap. Szinte gyantaszaga volt a színének. — Mi az? — kérdeztem csodálkozva. Az öreg csorba szájával elmosolyodott. — Az onokám. Nem szóltam semmit, de ha jól visszaemlékszem, bosszankodtam egy

494

Wasa Albert.' Megismerkedem

Napsugárral

keveset. Elvégre mi köze hozzá egy csitri kislánynak, hogy mért lőttem meg az őzet? Még ha az öreg unokája is. Az öreg észrevehetett valamit, mert hozzátette: — Kicsit bolondos. Fiatal — és újra mosolygott a szakálla között. A cseréről kezdtem beszélni. Az öreg újra megnézte a húst,' de nem vette a kezébe most sem. Megszagolta. Aztán megcsináltuk a vásárt, — Tegye csak oda le. Majd az onokám átveszi. Nem nyúlhatok hús­ hoz, én csinálom a sajtot. Letettem a húst a fatönkre, a lapuval együtt, amiben hoztam. Aztán bementünk a kalibába. Fönt, a polcon, szép sorjában álltak a sajtok. Kerekek voltak és fényesek a zsírtól. Erős sajtszag volt a kalibában. Az öreg kimérte kis rozoga mérlegen a sajtot és az ordát, ami járt nekem a húsért. Betettem a tarisnyába, aztán kimentünk. Fölnéztem az égre: már alkonyodott. Tisztán emlékszem: a hold fönt volt az égen. Akkor láttam meg a sarlóját, amikor fölnéztem. Kicsike, vékony sarlója volt, de tisztán látszott két vaskos bükkfaág között. Olyan volt, mintha valaki csak úgy, játékból odaakasztotta volna. Mondjuk egy kislány. Akinek piros pántlika van a hajában s a hajának olyan a színe, mint a fenyő kérgének,, ha rásüt a nap. De akkor nem gondoltam erre. Csak láttam, hogy ott van a hold, meg hogy hamarosan este lesz. Búcsúzni kezdtem. — Várjon még .— mondta az öreg — egyék velünk. Bálmost eszünk ma. Szeretem a bálmost, és így maradtam. Bár tudtam, hogy nehéz onnan az út sötétben a kunyhómig, mert sziklákon kell keresztül másznL Mégis maradtam. Leültem a fatönkre és vártam. Közben elvégezték a fejést. A leány s egy sánta legény, akinek ravasz, hegyes orra volt s homlokára húzott kalapja alatt a szeme se állott jól, odavitték a tejes csebret az öreghez, aki megkavarta a kezével, szájához emelte és megkóstolta. Aztán oltót tett a tejbe. A leány felkapott egy vödröt és leszaladt vele a forráshoz. Sokáig maradt ott Mikor visszajött, a vödörből vizet locsolt a sánta legény kezére. — Magának nem kell? — fordult felém. Nekem sem ártott volna, mégis azt feleltem: — Nem. És egy kissé keményen ejtettem ezt a szót. A sánta legény felszította a tüzet. Néhány fenyőhasábot rakott reá és egyszeribe felszöktek a lángok. A leány kis főzőüstben málélisztet kavart a bálmoshoz, a tűz fölött. A lángok megvilágították az arcát. Nem nagyon néztem oda, de láttam, hogy egészséges, piros arca van. Kerek. • A szája apró, az orra pisze. Szemét furcsán összehúzta, mert a szél feléje kergette a füstöt. — Idébb húzzuk ezt a fát — mutatott az öreg a jókora rönkre — mind elférünk rajta. —i Gyere csak — szólt oda a legénynek — hárman tán elbírjuk. Nem tudom, mi ütött belém, mert nem szoktam az erőmmel kérkedni.

495

Wass Albert: Megismerkedem

Napsugárral

Nem szóltam semmit, csak letettem a puskát, meg a tarisnyát, odaléptem a fához és mielőtt az öreg meg szolgája segíthettek volna, lehajoltam, átkulcsoltam két karommal s egy rántással a vállamra emeltem. — Hova tegyem? — kérdeztem, de lihegtem egy kicsit. — A teremtésit! — szaladt ki az öregből a csodálkozás, de aztán utána tette gyorsan — ide ni! S jobb felől a tűz mellé mutatott. Léptem néhányat s nagy zuppanással leeresztettem a fát. Még el is igazítottam a földön, hogy jól ülhessünk rajta. A sánta legény ámult szemekkel nézett rám. — Erős, mint egy bivaly — mondotta elismerőleg s megcsóválta a fejét. A leány csak akkor nézett reám. Addig mintha észre se vette volna, hogy mit tettem. Huncut kis ráncok szaladtak össze szeme körül a nevetéstől. — Borzas bivaly — mondotta és nevetett Fejemhez kaptam Hajam valóban borzosan lógott a homlokomba, talán a mozdulattól, ahogy a fát letettem. Bosszúsan simítottam hátra. Az öreg talán megláthatta mozdulatomban a haragot, mert így szólt: — Mindenkit elnevez ez a leány — mondotta és nevetett hozzá, fur­ csán, öreges vigyorral — én Véncsont vagyok, ez meg Sánta Menyét — és a legényre mutatott. Első pillanatban csak azt éreztem, hogy valóban jó neveket adott ez a leány. Mintha valahogy megtalálta volna velük a lényeget. Azt, ami belül van az emberekben, de ami azért kívül is látszik. Mert az öreg igazán véncsont volt s a sánta legényre is ráillet a menyét. Annyi sok hegyes ravaszság lapult az arcában. De a következő pillanatban már bosszankodtam. Micsoda jogon ad nevét nekem ez a csitri? Elfordultam és nem néztem reá. Nem is szóltam semmit. Azt akar­ tam: érezze, hogy haragszom. ' Talán valóban megérezte, mert egyszerre nagyon komoly lett. Kavarta a bálmost és a tűz fényénél egészen szomorúnak látszott az arca, ahogy néha oldalról megnéztem. Már bántam, hogy, éreztettem vele a bosszúságomat. Szebb volt, amikor kacagott. Közben beesteledett. Az ég sötétkékre mélyült s a hold sarlója csil­ logni kezdett rajta, mint az ezüst. Lent a bükkösben föltámadt a szél és a katlanok páfrányszagú hűvös levegőjét hozta. Éreztem benne a bükkfagomba szagát is. • A bálmos elkészült. A leány bement a kalibába s Három cserép­ tányért, három fakanalat hozott. Elém is tett egyet. Elsőnek az öreg vett az üstből. Aztán a leány elém tartotta. — Vegyen, Borzas Bivaly. Meghökkenve néztem rá. ő nevetett. Megint azzal a furcsa, kissé rekedt nevetéssel. — Vegyen már, na.

496

Wass Albert: Megismerkedem Napsugárral — S téged hogy hívnak? — kérdeztem, mialatt kanalammal mélyen belevájtam a forró bálmosba. — Napsugár vagyok — felelte a leány és gyermekesen összecsücsö­ rített szájjal fújta el szeme elől a füstöt. Aztán odanyújtotta az üstöt a sánta legénynek. — Ki adta ezt a nevet? — kérdeztem az első falat után. — Én — mondotta — nem szép? — Szépnek szép — bólintottam — de én nem ezt adtam volna. — Hát mit? — kérdezte és úgy nézett reám, mint a kisgyerekek, amikor mesét mond nekik az ember. — Például azt, hogy Haszontalan Csirke! A leány arca bosszúsra fintorodott. Néhány lépéssel odébb ment, leült a földre s"&z üstöt maga elé tette. Az öreg rekedten nevetett. — Khe, he he. Haszontalan Csirke! Jó név, bizony jó! A sánta legény is kuncogott, de nem szólt. Egyikünk sem szólott többet. Ettük a bálmost. Jóízű volt és meleg. Még most is számban érzem az izét s ha visszagondolok reá, azt hiszem, olyan jó bálmost nem ettem soha az életben. A leány is evett. Neki már nem jutott fakanál, kezével markolta ki a bálmost az üstből. Szép, keskeny kis keze volt Barna. Olyan, mint egy kis puha madárfióka. És nem zsírozta össze a száját, ahogy evett. Megettük a bálmost. A leány összeszedte az üres tányérokat, az üstbe vizet töltött s a tűz fölé akasztotta melegedni. Legszívesebben azonnal indultam volna, de nem akartam megsérteni az öreget. Ültünk a fatönkön, hárman, szemben a tűzzel s árra gondol­ tam, hogy né, hárman ülünk itt, nem beszélünk semmit és háromfelé gondolunk bizonyára. Pedig valamiben egyek vagyunk mind a hárman. - Abban, hogy mind a hármunknak nevet adott egy nem éppen szép, de furcsa leány. Az egyik Véncsont, a másik Sánta Menyét, a harmadik pedig Borzas Bivaly. S a leány Napsugár. Talál hozzá ez a név? Úgy éreztem, hogy nem. Jobban találna az, hogy Haszontalan Csirke. Hosszasan ültünk úgy, a nélkül, hogy beszéltünk volna. Jó csönd volt és szép langyos békesség. Az égen kigyúltak a csillagok és éppen szem­ ben velem ragyogott Tündérszép. Sárgás-rózsaszínes volt a fénye. Nem tudtam biztosan, hogy a pirkadásra emlékeztet-é, vagy az alkonyodásra? — Az ott az én csillagom — szólalt meg hirtelen a leány s csak akkor láttam, hogy közben odaült mellém, a fára. — Álomhozó — mondtam, mert valóban arra mutatott. Bólintott. — Stzép neve van. Olyan, mint a simogatás. — A nyírfa is szép — mondottam hirtelen, mert megláttam fehér törzsét csillogni lent, az éj csillagporos fátylai között és eszembe jutott, hogy milyen szép volt, amikor eljöttem mellette. A leány reám nézett. Éreztem a szemét, ahogy végigjárta az arcomat.

497

Wass Albert: Megismerkedem Napsugárral — Maga hol lakik, Borzas Bivaly ? Érdekes, már nem is haragudtam, amért Borzas Bivalynak nevezett. — Az irtás fölött — feleltem — ahol a szikla van s a fenyők kezdődnek. — Tudom — bólintott komolyan és az arca csepett sem volt gyer­ mekes akkor — ahol az a két juharfa van. — Ismered őket? — kérdeztem csodálkozva. Üjra bólintott, komolyan. — Ismerem. Sírnak, amikor szél van. Megdöbbentem. Vájjon honnan ismerheti az én fáimat ez a leány? — Hát a pelét ismered-e? — kérdeztem később. Megráztam a fejét és ez újra gyermekes mozdulat volt. A piros pántlika lobogott tőle. • — Nem. Hol lakik? — Nálam. A házban. Szürke és fehér folt van az oldalán. —r Érdekes — mondta és a szája egy kissé nyitva maradt. Pirosak voltak az ajkai a tűz fényénél és valahogy a harmatos pipacsbimbóra emlékeztettek. Láttam a fogait is. Sűrűn, aprón és fehéren álltak az ajkai mögött, mint a gyöngykása. A szemfoga hegyes volt és kissé előbbre . nyúlt a többinél. — Gyere el egyszer s nézd meg. — Elmegyek — mondotta halkan, de már akkor a csillagokat nézte,, melyek sűrű ragyogással lepték a kék-fekete eget s ezüst port szitáltak az erdők fölé. Valahol messze, lent a fák közt megszólalt az öregbagoly. Mintha az éjszaka szólalt volna meg, olyan volt a hangja. Az öreg sóhajtott s megigazította a tüzet. Sánta Menyét a bocskorszíjait nézegette. Fölálltam. Nyakamba akasztottam a tarisnyát, vállamra vettem a puskát. Senki sem marasztott. Éjszaka volt már. — Jóéjszakát — mondottam — s köszönöm a vacsorát. — Jóéjszakát — felelték ketten. Csak a leány nem szólott semmit. Álomhozót nézte, a csillagot. Szeme rátapadt s ahogy a tűz az arcába világított, úgy rémlett: sötétzöld szeme van. Mint a patakok vizének, kora tavasszal. Olyan színű éppen. Már a fák alatt jártam, mikor utánam szólott, azon a furcsa, halk, bársonyos hangon: — Jóéccakát üzenek a pelének, Borzas Bivaly... Mint a tűz fénye, úgy szaladt utánam a hang a fák között. S még tovább, még a sziklákon is kísért. Még azután i s . . . Ma is. Néhány nap eltelt s nem történt semmi. Azaz, bizonyosan történt akkor is sok minden. Éppen úgy, mint minden nap odafönt a hegyen azelőtt is és azóta is. Néhány fa bizonyára ledőlt s egynek-egynek bizonyára a roppanását is hallottam jártomban az erdőn s talán némelyiket láttam is, ahogy zöld lombbal, de már halálra ítélten elnyúlt a nyírkos, mohalepte földön s elzárt egy ösvényt,

498

Wass Albert: Megismerkedem Napsugárral vagy egy vadcsapást. Bizonyára egyéb is halt meg azokban a napokban, őzgidó, vagy vadgalamb, hiszen az élet abból áll, hogy folytonosan múlik valami. De ugyanakkor néhány új virág is kinyílt bizonyosan s nőttek a fák is, új rügyet fakasztottak, tombot, ágat. fis bizonyára született szarvasborjú is valahol a málnavész sűrűjében azokban a napokban. Mert a múlás abból is áll, hogy valami új mindég elkezdődik. Néhányszor bizonyára lementem a patakhoz s ha meleg volt, meg is feredtem a vizében. De mindenesetre hosszasan álltam ilyenkor a partján, hallgattam a zúgását s néztem a köveket és a kövek között a halak játékát. Egészen bizonyosan öltem is azokban a napokban, ha mást nem, néhány mogyoróstyúkot, vagy vadgalambot. De valószínűleg őzet. Mert az őzek már pirosak voltak akkor és a bakok szépen fejlett agancsaikat dühös örömmel dörzsölgették simára az irtás fiatal fáin. Gombát is szedtem. Rókagombát bizonyára s hiribit. Annak az ideje volt. Ma már nem emlékszem pontosan azokra a napokra. Az idő össze­ folyt fölöttük, mint reggelenként a köd. Tehát valószínűleg sok minden történt velem azokban a napokban is: harangvirágok simogatták meg a kezemet, ahogy keresztül mentem az irtáson. Néhány őz itt-ott böffenve megugrott, csörtetéseket hallottam a sűrűben. Egy-egy fa nagyon szép volt és néztem sokáig. Meg egyéb. Ma mégis úgy emlékszem vissza, mintha semmi sem történt volna azalatt. Azt sem tudom már, hány nap telt el így. Csak arra emlékszem, hogy ott ültem éppen, néhány lépésre a kunyhótól, azon a vén bükkfarönkön, ami ülésnek szolgált. S ahonnan látni lehetett jól végig az irtást, meg a kunyhó mögötti sziklákat, fis látni lehetett a tisztást, meg a fenyvest, amelyik ott kezdődött mindjárt a gerincen, ahonnan lábam a tisztáson át ösvényt taposott a kunyhóig, mohán, gyepen, virágokon s gyomokon keresztül. ( Ott ültem s olajoztam a puskámat. Zápor fogott el reggel s délre már kk sárga rozsdafoltokat láttam puskám csövére települni Azért olajoztam. Koradélután volt, emlékszem. Langyos fenyőszag úszott a levegőben és szél is volt. Hintázta a fenyők ágait, melyeken nagy világoszöld boj­ tok bólogattak és sötétpiros tobozvirágok. Néha felhőként szállt föl a zöldes-sárga virágpor s mint valami tépett fátyoldarab lebegett át az irtás fölött Nagyon szép délután volt. Egyszer csak éreztem, hogy valaki jön. Nem a mozgást éreztem meg a hátam mögött, ami származhatott volna bármitől. Azt éreztem meg, hogy v a l a k i jön. Hátranéztem. Az ösvényen, fönt, ahol a fenyők közül a tisztásra letért, egy leány állott és nézett felém. Nem a szemem ismert rá. Megéreztem. Nap­ sugár volt. Mondom, nem a szemem ismert rá. Nem úgy, hogy né, piros szok­ nya, szalag a hajban, rőtbarna haj. befonva, meg egyéb. Nem a kép, amit szemem befogott, hasonult össze egy másik képpel, amit néhány esté­ vel azelőtt láttam. Nem. Egyszerűen éreztem és tudtam, hogy ő az. 499

Wass Albert: Megismerkedem

Napsugárral

Ott állt éppen, ahol az utolsó fenyő még kinyújtja bojtosvégű ágát az ösvény után. — Oda mehetek? Ügy csengett ez a kiáltás végig a csenden, mintha egy marék ezüst­ csengőcskét lőttek volna ki ezüstpuskából. Éreztem, hogy a nagy sötét sziklák megborzongtak mögöttem a hangtól. •— Miért ne jöhetnél? — feleltem, de nem kiáltottam, csak éppen fölemeltem a hangomat kissé, hogy átívelhesse a csöndet, ami a tisztást közöttünk megtöltötte. Megértette. Láttam, ahogy megindult az ösvényen, felém. Könnyű kis piros szoknyácskája alól térdig kivillant barna lába, ahogy a csalánok között ügyesen emelgette. Az ösvény azon a részen sűrű csalánoson tört át. Mikor irtották az erdőt, emberek tanyáztak ott. S az emberek nyomán sokáig csalán nő az erdőn. Letettem a puskát és néztem, ahogy jött. Olyan volt a térde, mint egy kicsi kerek zsemlye, amit nagyon sok szeretettel sütöttek valakinek és egészen barnára. De azért puhának sült és illatosnak. Közeledett, jött s megállt előttem. — Hol van a pele? — Ezért jöttél? — csodálkoztam rá és mintha csalódást éreztem volna abban a percben. Pedig ugyan miért jöhetett volna másért? Szemben állott a nappal. Gyér bükkfák lombján keresztül hullt reá a fény s valami szelíd és tétova rezgés ült így az arcán, mely barnapiros volt, tiszta és egészséges. Azonnal láttam, hogy olyan arca van, amelyik könnyebben nevet, mint sír. Pedig komoly kis arca volt, ahogy ott állt előttem. És homloka alatt a szeme olyan tiszta, mint a ragyogó nyári hajnal, napkelte után. Mikor a köd már leült s csak harmat csillog a fű­ szálak hegyén. , — Ezért — felelte komolyan. És a szeme zöldesbarna volt, ahogy reám nézett. Szelíd és békés vi­ zekre emlékeztető. Megláttam a szemöldökét is. Ritka volt és borzas. Valamivel sötétebb, mint a haja. Nagyon kedves szemöldöke volt Felkeltem a rönkről. — Nem tudom, hogy megleljük-e. Nem ketrecben van, hogy mindég mutogatni lehessen. Nevetett és újra láthattam a fogait, mint akkor este. — Szép is lenne, ketrecben! — Láttam már állatot ketrecben — mondottam — igaz, hogy nem pelét. Szája mellől eltűnt a kacagás. — Látott? Miféle állatot? — Mókust. Meg rókát. S madarat is. Galambot, pintyet, r i g ó t . . . Szeme elborult s felhő ereszkedett az arcára. Homlokát köd lepte el, mint ősszel a hegyek tetejét.

— Mókust...? Rigót...? Éltek...? — Éltek.

500

Wass Albert: Megismerkedem

Napsugárral

Csöndesen megingatta a fejét. Szeme elkalandozott a távoli fák közé. — Nem éltek. — Ettek! Ugráltak! — Nem éltek. Csak ugráltak és ettek. Ha mondja, akkor lehet. De nem éltek. — Akkor mi az: élni? Rám nézett. Egyenesen a szemembe. Szemöldökét furcsán fölhúzta, néhány kis kusza ránc képződött a homlokán tőle. Így nézett egy pil­ lanatig, aztán hirtelen nevetés szaladt át az arcán. Kedves, gyermekes nevetés. — Maga nem tudja, Borzas Bivaly? Nem tudja? Elmosolyodtam én is. —' Tudom. Csak úgy kérdeztem. Nevetett. — Élni? Hát élni! Én is nevettem. Olyan volt, mintha egyszerre egy öl napsugarat zúdí­ tottak volna körénk. — Gyere — mondtam és megindultam a kunyhó felé. Halkan jött mögöttem. Csak meztelen talpainak puha súrlódása hal­ latszott a füvön. Bementem a kunyhóba. Megálltam és figyeltem. Hallottam, hogy mögöttem van, egészen közel. Hallottam könnyű lélekzését és valami furcsa, friss nyári virágokra emlékeztető illatot éreztem. Csönd volt a kunyhóban. A pele nem mozgott sehol. — Nincs itt — mondotta súgva mögöttem. — Itt van — feleltem vissza súgva én is — mindég itt van. Csak most nem jár. — Várjuk meg — súgta. Körülnéztem, aztán lábujjhegyen a fekvőhelyhez mentem, ő jött mö­ göttem. Leültünk. A fenyőrudak csikorogtak halkan kettőnk súlya alatt. Megtapogatta ágyamon a friss fenyőbojtot és elmosolyodott. — Jó szaga van. Én is ilyenen alszom. Intettem, hogy legyünk csöndben és attól kezdve nem szólott többet. Ültünk egymás mellett. Piros szoknyácskája szétlebbent, ahogy leült volt és csücskével elfödte térdemen a szürke bőrnadrágot. Olyan volt, mintha sáros ösvényre piros vadrózsa hullott volna. Nagy csöndben ültünk. Nagymessze valahol egy harkály kopogta­ tott. Mintha a csönd szíve vert volna. Hallani lehetett, ahogy a szellő végigmotozott kint a bükkök lombja közt s aztán tovaosont megint. A lány a kunyhó belseje^ nézte. Vadbőröket, aganscsokat, a tarisz­ nyámat s mindent, ami ott volt. Én meg őt. Néztem a lábát. Akkora volt csak, mint egy gyermeké. És mégis más volt. Barna bársonyosságaban s apróságában is volt valami az érett gyümölcs gömbölyüségéből. Talán málnára, vagy eperre emlékeztetett, nem tudom miért.

501

Wass Albert: Megismerkedem Napsugárral Néztem a kezét. Fürgének látszott, de puha volt mégis és szelíd, mint a fürjcsirke. Karjai könyökön felülig szabadon voltak s bársonyos barnaságukon kis aranypihék csillogtak. Néztem furcsa, barnarőt haját. Arcának szelíd vonalait s a nyakát, ahogy karcsú íveléssel elbujt a fehér ing mögé. Aztán összetalálkozott a szemünk. Mélyen, hosszasan néztünk egy­ másba. Majd elmosolyodott és a nyitott ajtón át kinézett a napsütésben nyújtózó fenyvesekre. Ajka nedvesen csillogott a mosoly fényéfBl s elő­ ragyogtak a fogai. És abban a pillanatban megéreztem, hogy nyár van. És hogy ketten vagyunk. Szemem előtt mintha láng szökött volna végig, mely sűrű vérré vált bennem hirtelen. Izmaim alatt forrón sütöttek a csontok és az iz­ mok csomókká sűrűsödve megvonaglottak. Mozdulat készült bennük. Megérezte. Hirtelen rám kapta a szemét s a mosoly úgy rebbent el az ajkáról, mint parti fecske, kit solyóm riaszt. Szeme nagyra tágult s mélységesre mélyült, mint a tó, kinek tükrét riadt szél borzolja. Szája megnyílt kissé, talán szólani akart. Ijedtség ült a szögletében. Abban a pillanatban megmozdult valami felettünk s a padlásgeren­ dák közül fürge ugrással leszökött a pele. Dermedten csudálkozott reá a szemünk. A pele meg ott ült előttünk a földön és ő is minket nézett. Kis fekete orrával felénk szimatolt. Sze­ me, mint két fényes gombostű fej szaporán ugrált kettőnk között. És akkor Napsugár csöndesen előre hajolt. Lassan, nagyon lassan kinyújtotta a kezét. A pele idegesen szagolt a kéz felé, de nem ugrott el. Nemi ugrott el akkor" sem, mikor a könnyű kis ujjak már a szőréhez értek. Kis fekete orrával a körmöket szagolgatta. Majd hirtelen nekilen­ dült és egy sebes iramodással fölszaladt a leány karján, egészen anya­ káig. Ott leült megint és a haját, meg a fülét kezdte szagolgatni. — Milyen kedves — súgta halkan a leány és mosolygott. Zavartan és csodálkozva néztem a' pelét. Velem soha sem csinált ilyet pedig régóta ösmertük egymást. Ha én olykor tréfából feléje nyúj­ tottam a kezemet, prüszkölt és elugrott. És most csöndesen ült egy ide­ gen leányka vállán, nyakát, fülét, haját szimatolgatta és nem látszott rajta semmi félelem. A zavar okozta-e, ami bennem volt, nem tudom. De hirtelen kinyúj­ tottam kezemet a pele felé, mintha meg akarnám fogni. Prüszkölt és egy szökéssel a fal gerendáin termett. Onnan nézett vissza. Majd újra prüsz­ költ és föliramodott a padlásra. Eltűnt. . A leány arcán bosszúság futott át. — Elkergette — mondta és a pele után nézett. — Nem akartam — mentegetőztem zavartan és éreztem, hogy fél- • szeg vagyok és ostoba. Csak állt az ágy mellett és a padlás gerendáit nézte, ahol a kis szürke állat eltűnt. — Ne haragudj Napsugár — kérleltem halkan. Rám nézett és mintha megsajnált volna, elmosolyodott.

502

Horváth Imre: Vers — Furcsa vagy, Borzas Bivaly — mondotta, de a mosolya mögött a hang nagyon komolyan csengett — nem tudom, haragudjak rád, vagy féljek tőled. Akkor tegezett először és ez olyan volt, mintha mélységes mély köd­ ben járva hirtelen rám sütött volna a nap. — Akkor inkább haragudj, Napsugár! Rámosolyogtam, de ő hirtelen elkomolyodott. Szemét összehúzta, élesen megnézett. — Majd gondolkodom, hogy melyiket válasszam. Azzal megindult, lassú, puha lépésekkel és kiment a kunyhóból. Mire meg tudtam mozdulni, hogy utána menjek, már ott haladt a csalánok közt kígyózó ösvényen. Nekidőltem az ajtófélfának és néztem, ahogy egyre gyorsuló léptek­ kel, a nélkül, hogy egy pillantással is visszanézett volna, átment a tisz­ táson és eltűnt a szótlan fenyőfák alatt. WASS ALBERT

ARADI

ELÉGIA

Izgalmas rajz! Papír s irón se kellett és pontosan, tág arányaival felvázoltam agyamban már a tervet, de megzavart mindig valami baj. A terv kész volt s a munka nem ment mégsem! Ám most egy hang tettre hív, agitál, hogy épüljön fel, már tovább ne késsen magam terében az aradi táj. Hol kezdjem el? Talán ott, ahol kezdték a régi, régi templomépítők. Tornyot rakok, feltűzöm a keresztjét vonok köréje egy parányi kört. Ez a templom a Flórián kápolna. Megkerülöm félig mohos falát: kertjében, — mintha virágot ápolna — egy lány hajlong. Szemem épp odalát.

503

Mi jelölje a lágy Marost? Folyópart nincsen enyhébb, derűsebb, szabadabb! A híd felé lelkes motorhajó tart s a háttérhez béna börtön tapad. Szemben a Kultúrpalota. Tövében pár olcsó park. Oldalt gesztenyefák. Hulljon a lombjuk! Hogy ott jártam, éppen akkor is egy-egy falevél levált. Épülj tovább te táj s mint papírbábut tologassam falaid közt magam! A sugárút sugárzó térré tágult s minden házban vinnyogó banda van. Az ivókban a ménesi borpince küldözgeti mérges, vörösborát. A tér felett óra üt óvón intve: hajnalodik, gyűlnek már a kofák. Aranyfényben alszik az Angyal ucca. Akác ucca — s az egész szerb sziget: a „Rácfertály". Ha álmát kialudta, minden zugát zajos nép tölti meg s zörögni kezd e bentépült külváros, amely olyannak tűnik ósdi, vén házaival, mint kopott, ezüstláncos medália a város víg szívén. Hűvös szél leng. Ott lentebb van a Haltér. Zene, lányok és lányok és zene. Pár fal közé annyi kedv s annyi dal fér, hogy egy matrózkorcsmába illene. Itt ődöngök nyakam vállamba húzva s elfojtva egy kacagtató sikolyt: szinte félek, hogy a fejem bezúzza, olyan lent füg a lámpaszerű hold. Építsek még? Jaj, felépíthetetlen minden füttyével a városliget s az ősz, mely ott lepett meg a ligetben. . . . A perronon vagyok. Mozdony sziszeg. Temes felől most pöfög be sötéten s már indul is a menekült vonat. S ím, a zsúfolt ablak szűk keretében döcögteti megdöbbent arcomat. HORVÁTH

504

IMRE

SHAKESPEARE — EGY OLVASÓ NAPLÓJÁBÓL —

1. Néhány hete kis magyar könyv jelent meg róla.* Nem olyan szemé­ lyes vallomás-féle, amilyen időnként róla napvilágot lát. Nem költé­ szetével való friss találkozás élményének vagy felgyülemlett esztétikai él­ ményeknek kivetődése. fis nem is valami egyéni mondanivaló megnyilat­ kozása a filológiai és művészeti szempontból egyaránt gazdag kérdésben. A kis könyv a művelt magyar számára készült ügyes tájékoztató. Rövid összefoglalása annak, amit róla az irodalomtudomány mai álláspontja sze­ rint biztosan állíthat. Vázlata annak a gazdag filológiai és esztétikai kér­ dés-csomónak, amelyet rejtélyes alakja és nagy életműve az idők" folya­ mán fölvetett. A világirodalom egyik legnagyobb alakja ő. S az európai múlt leg­ elevenebben ható szelleme. Az egymást követő nemzedékek, főként a ro­ manticizmus óta, egymásnak adják át, s a maguk új meg új életszemlélete szerint értékelik át. S ebben az átértékelésben semmit nem veszít. Sőt, frissül és nő iránta az érdeklődés. S mivel életműve gerincét drámák al­ kotják, ez a legelevenebben ható műforma is hozzájárul, hogy az érdek­ lődés iránta sohse lanyhuljon el. Komoly európai színház műsorából nem hiányozhatnak drámái; néha mintha éppen versengenének darabjai műsorra-tűzésével. Így aztán darabjainak új meg új előadása történeti alak­ ját és életművét is mindegyre aktuálissá teszi nemcsak az irodalommal és költészettel foglalkozók, hanem esetleg az irodalomtól távolabb élők számára is. Nem kövesedik meg értéktudatunkban. Nem hagyhatjuk ma­ gunk mögött iskolai emlékként száradni Mindegyre találkozunk vele. Nekünk magyaroknak szinte nemzeti költőnkké, lett: művei méltó átültetésében legnagyobb költőink versengtek a múltban és versengenek jelenünkben is. Az új meg új átültetések révén megújulnak maguk a művek is, vagy legalább is frissül irántuk az érdeklődés. Nálunk tehát már az ilyen külső körülmények is ébren tartják és aktuálissá teszik alakját. De ha nem is volna meg ez az életműve szelleméből és formájából eredő és néha külső körülményekkel is ébrentartott aktualitása, maga az egész Shakespeare-probléma így, életműve örök elevensége nélkül is tanul­ ságos és érdekes volna a kultúra életjelenségei iránt érdeklődő minden művelt ember számára. • Országh László: Shakespeare. Magyar Szemle Társaság. Budapest.

505

Kovács László: Shakespeare 2. Mintha az emberi szellem az ő alakjában nemcsak a nagy költőt, de a költő sorsának örök szimbólumát is meg akarta volna teremteni. Ránk maradt a hatalmas mű, de mögötte az ember megfoghatatlan. Csupa le­ genda. Majdnem mitoszi lény. A költőről, amint végig haladt a rövid emberi életen, alig maradt egy-egy ritka „lábnyom". Majdnem csak az a pár „anyakönyvi adat", amely minden halandónak kijár. Mintha a szellem csupán játékot űzne velünk: emberi jelt ad és eltű­ nik. Vagy talán az ember akart magáról mégis pár bizonyítékot hagyni itt; hogy valóban élt; hogy a legendának meg legyen a fogantyúja itt az emberi valóságban. A jel annyira kevés volt, hogy, különböző elméletek épültek a költő személyéről. Az a pár apró nyom, vagy semmitmondó polgári adat olyan emberre mutatott először, akinek nem akarták elhinni a nagy életművet... Elhigyjék-e a stratfordi vadorzó suhancnak? Vagy a színház előtt urak lovait őrző anekdótabeli legénynek? Ezt kérdezték és így gondolkoztak róla. S a szellem magas rangjához magasrangú urat képzeltek el. Így akarták megfejteni a költő legendáját. Pedig hát jól ismerve Shakespeare életművének szellemét, — ha már választani kellene a két legenda között — inkább el lehet ezt hinni egy szegény-legénynek, mint egy nagyúrnak. Előkelő úr honnan szerzett volna olyan ijesztő életismeretet? Honnan Ismerte volna úgy csavargók és kivetettek életét, ahogyan ezek a shakespearei világban járnak? S vájjon ennyire „emberek" lennének-e az élet csúcsain állók, a Shakespeare királyai; viselkednének-e ennyire nem elő­ kelően az előkelők, ha előkelő úr írta volna meg ő k e t ? . . . Vájjon ma­ gasrangú szerző egyáltalán panaszkodott volna például a „hivatalnak packázásairól", ráadásul egy királyfi száján keresztül, mégha a legnagyobb költői intuíciót tételezzük is föl róla? Vájjon volt-e valaha kor, amelyben a hivatal, vagy a bürokrácia előkelő urakat keserített halálra, s nem kis embereket? Nem. Ha csupán arról a két lehetőségről lenne szó, hogy az a suhanc korában vadorzáson rajta-kapott, s később a színház előtt urak lovaira vigyázó szegénylegény, vagy pedig filozófiával foglalkozó lord írta-e a shakespearei drámákat: bizonyos, hogy minden józan és komoly érv inkább a szegénylegény mellett döntene. Dehát nem szükséges ma már e két lehetőség közt választani A ritka „lábnyomok" és gyér adatok vidéki, kisvárosi származású emberre mutatnak, aki rendes iskolában kezd tanulni. Majd hányatott élet és nyugtalan szellem az éppen fellendülő londoni színházak világába sodorja. A költőnek itt kell megélnie. És S a maga módján hűen ki akarja szol­ gálni az akkori színházat és ennek közönségét. Igyis teljes marad a le­ genda. Az akkori Anglia legnevezetesebb embere ígyis hűen képviseli éle­ tével a költő-sors örök szimbólumát. Ki törődött akkor a kültelkeken hányódó színésszel és játékrendező­ vel? Még jó, hogy megélhetéséért hadakoznia, kenyeréért verekednie és pereskednie kellett, mert így legalább hivatalos iratokon ránk maradha-

506

Kovács László:

Shakespeare

tott az aláírása. Ma az irodalomtudósoknak és kutatóknak az ö esetében a művek sorai között, a költői szavak virágos kertjében kell vizsgálódniuk, hogy megtudjanak valamit az emberről. így fordul meg az ő esetében ideálisan a szerep: nem az élet külső eseményei magyarázzák és kom­ mentálják a költő művét néha illetéktelenül; hanem maga a hatalmas mű, a költő életének „jobb része" rejt vagy árulhat el titkokat a gyarló és esendő emberről. Amit belső életéről tudunk, majdnem csak a műve. Tit­ kaival megbujt a nagy mű mögött, fis talán örökre már. Alig hihető ugyanis, hogy valahonnan még előkerüljön olyan rávonatkozó döntő érte­ sülés, amely lényegesen egészíthetné ki azokat a sovány adatokat, ame­ lyeket a tudomány eddig felkutatott. Ezek az adatok szinte csak arra a tanúskodásra jók, hogy valóban éty*És talán ma már arra is, hogy valóban ő volt, — és senki más, — aki a hatalmas költői életművet megalkotta. Lényegében csupa külsőség, amit á tudomány fel tudott hajszolni róla. Olyan száraz, polgári életada­ lék, amely nemhogy bevilágítaná, de még rejtélyesebbé teszi az alkotó és műve viszonyát. Tudjuk születése idejét. Házasságát. Londoni éveinek s így színház körüli életének valószínű idejét. Szülővároskájába való vissza­ vonulását. Halála idejét és sírját. Majdnem semmi olyant, ami bevezetne, Vagy csak pillanatra benyitna az alkotó műhelyébe; s megmutatná: az élet gyarló emberi tényei és kicsinyességei között hogyan épül a mű. Ho­ gyan gyűl és halmozódik az a gazdagság, amely a világ egyik legnagyobb szellemi öröksége lett. Vagy annak az ijesztően nagy életismeretnek tit­ kaihoz vezetne el, amely műveiben mindig megdöbbent. Legalább egy-egy lépcsőfokát világítaná meg annak az útnak, amely az élet rejtett mélyei­ ből majdnem az érzéketlen, hideg, égi közöny magasságáig ér fel; ahon­ nan úgy szemléli életünket, mintha számára majdnem érdektelen volna már. Milyen fájdalmak, ijesztő csalódások, sötét kalandok, tört remények építik, vagy rakják ki e szellemi magaslat felé az u t a t ? ! . . . Valóban, mintha a sors tréfálna, vagy a véletlen játszana az iroda­ lomtudománnyal: a ránk maradt adatok egyetlen titkot nem fednek föl az ember és a művész viszonyáról. Akkor, amikor polgári életkörülmé­ nyeiről mégis aránylag sokat tudunk meg. Tájékozódunk családi viszo­ nyairól. Megismerjük gyermekeit. Megtudjuk, hogy lányait hogyan adta férjhez. Csak éppen szellemi teremtményeiről nem árulnak el ezek az ada­ tok még véletlenül se semmit. Pedig ha valakinél, nála valóban izgalmas éa tanulságos volna legalább valamit megtudni a költő műhelytitkaiból. Legalább biztos nyomokat lelni, amelyeken elindulhat a tudomány a leg­ csodálatosabb formai és gondolati gazdagság megfejtése felé. Támaszt kapni a kutató képzeletéhez: honnan és hogyan szerzi a világ legkészségesebb költői hangszerét? Hogyan gyűl egybe a világ leggazdagabb egyéni szótára, amelyben a naiv népi szókincs és néha a tudós szákkifejezéseinek a tára együtt található. Hiszen például a növény- és virágnevek szokatla­ nul gazdag ismerete miatt akadtak, akik botanikus szakembert sejtenek benne. S hogy a sors játéka tökéletes legyen a kutatás számára: fenn­ maradt az aláírása, és az arcképe. 507

Kovács László: Shakespeare Még arról is tájékozódunk a fennmaradt adatokból, hogy londoni ke­ resetéből szülővároskájában házat vásárolt. Arról azonban, hogy hogyan gyűl élete „jobbrészének aranya", az a nagy örökség, amelyét minden időkre ránk hagyott: semmit. Az ember ott áll majdnem megfoghatóan műve hatalmas függönye mögött. Majdnem. Ez a függöny mindegyre meglibben, vagy mintha áthallanánk rajta az ember saját keserű szavát, vagy széles egészséges nevetését. Ilyenkor úgy érezzük, hogy a függönyön át majdnem megfogtuk már az embert, mintha magáról nyilatkozott volna. De a függöny nem hasad meg. Álarc mögül hangzott a nyilatkozat. Hátha most is csupán a színész játszott dús képzeletével ? ! . . . Tudjuk, hogy ott van ő valóságosan, ott kell lennie a megszámlálha­ tatlan álarc mögött. Saját szivét dobbantja a tarka kosztümök alatt. Az ő lelke és magas szelleme jár-kél a szavak végtelen erdejében, a költői képek csodálatos paradicsomkertjében. De mégse ragadhatjuk úgy meg őt, hogy egyenesen és biztosan rámutathatnánk. Akárhogy elmélyedünk a problémában, megállít a kérdés: meddig van ő és meddig a j á t é k ? . . . Olyan színészt képzeljünk el, akit álarc nélkül nem látunk soha. S nem tudjuk, melyik álarc mögött szenved vagy örül ő maga. Álarcot látunk akkor is, amikor esetleg „meztelenül", saját arcával lép elénk. Megjátszik minden szenvedést és minden örömöt. Közben belejátssza a maga külön, valóságos drámáit és komédiáit. De nem tudjuk meg soha, mennyi ebből az álarcé és mennyi az övé. Saját gyarló életének, földi nyomorúságának szemétdombját, amelyben vég nélkül lehetne turkálni a tudománynak, a sors játéka és a feledés örökre a nagy emberi avarba söpörte. A költő elbujt előlünk a műve mögé. Éppen az a költő, aki talán egyébként a legkészségesebb megnyilatkozó a világon. 3. Én valóban úgy képzelem el őt, mint határtalan színész-lelkületet. Olyan Színészt, aki úgy el tudott veszni szerepeiben, ahogyan műveiben a költő tűnik el. Bele burkolózott nagy játékaiba, s mint varázsló, a saját lelkét, saját szellemének és művészetének varázs-szereit is láthatatlanná tette. óriási színháznak látja a világot. Talán csak ezt akarta nekünk meg­ mondani. Ezt a nagy színházat akarta a kis londoni deszka-színre vagy a maga költői színpadára varázsolni. Ezért olyan kifogyhatatlan és válto­ zatos. Nála nincsenek olyan jelentéktelen szerepek, amelyek a játékban valójában csak szükséges, élő kellékek. Ha csupán pár szó jut is nekik, úgy megeleveníti őket, mint kunt a valóság nagy színháza. Nincs hangulat egység. A tragédia mellett a tréfa virágzik. A legdrámaibb pilla­ natot felváltja a könnyű, gondtalan, idilli játék s néha a tragikus hősnek valósággal vidám ellenpárja van. A tragikai „bonvivánnak" buffo-ellenpárja.

508

Kovács László: Shakespeare „Színház az egész v i l á g . . . " Ez a gondolat vissza-vissza jár. „Az élet csak egy tűnő árny, csak egy Szegény ripacs, aki egy óra hosszat dül-fúl, és elnémul: egy félkegyelmű meséje, zengő tombolás, de semmi értelme n i n c s . . . " Ilyen kijelentésekre akadunk. Majdnem ez a szellem leng az ő költői világa felett. A nagy játék közönye és részvétlensége. Majdnem. Mert ő a nagy játékszerző és színházvállalkozó jól tudja mégis, hogy a nagy világ-színpadon, akár a kicsin, vannak, akik rosszul és akik jól játszanak. Nagy különbség ez. Bár a kép így is majdnem embertelen. Nem ámít a viglutó olcsó játékaival. Ha kedve könnyű játékra áll, a tündérekkel együtt vet gáncsot, és nevet az embereken. Nem kicsiny elképzeléseink kedvéért fordít mindent jóra. Nem változtat vagy javít a világ képén. Így alkot­ hatja meg nagy tragikus színjátékait; olyan sötét következetességgel, ahogy a valóság teszi, fis így tud majdnem tündéri-gomolyagszerfi vígjá­ tékokat írni; a képzeletnek olyan pillangó-szeszélyével, amilyennel néha maga a valóság játékrendezőjei dolgozik. Az a nagy Part pour Part költészet ez, v a g y — ha úgy tetszik — já­ ték a játékért művészet, amely nem akar beleszólni a javíthatatlan em­ beriség dolgaiba. De számunkra mennyivel több lesz így minden irányzatossági vagy foltozgatási szándék nélkül. Alig van költő, aki az embert, hogy javíthasson a sorsán, a nagy előfeltételhez jobban hozzásegítené. Mély és éles tükröt állít eléje. Szembe fordítja vele egész gyarlóságát és vadságát. Talán ő a legnagyobb önismeretre-tanító költő. Hogyan lehet a legnagyobb tragédiák szerzője vagy elindítója a túlhajtott emberi érzés és szenvedély... És hogyan válik tündér játékká az élet, ha valahol sze­ retet vagy jóság csöppen b e l é . . . Mivel színháznak látta az egész világot, nem kellett neki mondani­ valóihoz alakokat elképzelnie. Nem kellett alakokhoz mesét keresnie vagy kigondolnia. Mindegy volt honnan kapja a mesét. Jó volt bármilyen epi­ kus folyású, akár a legdrámaiatlanabb történet is. Ügy bánt el vele, akár a valóság. Drámaian motiválta. Az olasz novellát, az angol hős-mondát, vagy a Plutarchos-életrajzot a maga pazar költői öltöztetőjébe vitte. Eb­ ből az öltöztetőből aztán véres tragédiaként, víg- vagy regényes játék­ ként lépett színpadra az epikus történet. A Shakespeare-filologia ma már talán az egy „Vihar"-t kivéve pontosan ismeri mindenik darabjának for­ rását. Sőt, talán még az is jó volt, vagy éppen szándékos, hogy közönsége így előre ismerte a játék meséjét. Ebben a tekintetben majdnem az volt a helyzete közönségével szemben, mint a görög dráma-költőnek. Ismert történetet vagy kedvelt meséket dramatizált. Az volt a közönség számára érdekes, hogy a színpadon hogyan, elevenítette meg az ismert történetet a költő. Csak a polgári gondolkozás vitte ebben a tekintetben arra a bal-

509

Kovács László: Shakespeare útra az irodalmat, hogy meséket és ötleteket véd meg. Ha a rossz költő ma egy jó témát elvetél, igazi művésznek hozzányúlni már nem szabad. Még ha véletlenül maga talál rá újra a hasonló mesére, így is plágium­ váddal kerülhet bajba. Shakespeare közönsége nem egy történetet látha­ tott színpadon két három feldolgozásban is. Éppen ez a körülmény adott érdekes problémát a Shakespeare-kutatásnak: nem egy, ma Shakespeare művének tulajdonított darabról derítette ki vagy gyanítja, hogy csupán javított vagy tovább dolgozott valamely már meglevő darabon, amely tehát nem egészében az ö v é . . . A közönségnek viszont így finomulhatott a művészi ízlése, s így fejlődhetett maga a dráma arra a magaslatra, ahova Shakespeare művészete emelte. A mese olyan e művészet számára, mint a téli fa-ág, amely benyúlik a tavasz nagy műhelyébe. Egyszerre élet járja át és a csodás öltöztetőben dús virágzásba szökken. Ennek az öltöztetőnek majdnem egyetlen kelléke a szó. Shakespeare színpadán majdnem mindent a szónak kellett elvé­ geznie. Belerejtve a párbeszédekbe a szónak kellett megadni a színt, ahol a jelenet jászódik; a szónak kellett megfesteni a díszletet, fölidézni a táj vagy környezet hangulatát. A szónak kellett fölgyújtani a képzeletet, hogy a néző előtt a szürke deszka-színen királyi paloták, kunyhók; csata­ mezők, tenger, erdők, tisztások, utcák, sírboltok, csapszékek váltakozza­ nak. A szó e drámák fő-játékosa. Majdnem olyan filmnek lehet tekinteni a shakespearei játékot, amely a történetet csak a szóval, a fülnek per­ geti . . . Ma a naturalista színpadon a Shakespeare-dráma ezért hat néha túlterheltnek és bőbeszédűnek. A naturalista színpad és a shakespearei szöveg együtt néha pleonazmus... A shakespearei színjáték ezzel az adottságával és tulajdonságával a népi játékokra emlékeztet. Alig van szüksége mai értelemben vett szín­ padra. Szereplő személyei éppen úgy mehettek vele egyik helyről a má­ sikra, mint a népi játék szereplői A mai nagy színpadi apparátushoz szo­ kott néző nyilván úgy gondolja, hogy nagyon szegényes lehetett így a játék illúziója. Ebben azonban alaposan téved. Csupán a néző képzeleté­ nek kellett így nagyobb munkát végeznie. Arról a nagy összjátékról van itt szó, amelynek minden művészetben1 meg kell lennie. A képzeletet moz­ gásba indító alkotó és az alkotást láthatatlanul kiegészítő, befogadó já­ tékról. E két művelet lelki-szellemi egyensúlyában rejlik minden igazi művészi hatás. Ez a titka a „primitív" népi játékok varázsának is. Ha felosztanék drámái dús költői szó-fűzéreit, letépnők róluk a mo­ tiváló gondolat gazdag öltözékét, könnyen kiderülhet, hogy száraz meseág, élettelen váz marad a kezünkben. Néha meg éppen cikornyás rémmese. Mindenesetre nem az a várt vagy elképzelt klasszikus, szilárd és logikus építmény, amely önmagában is érezteti a jó drámai művet. Ami így marad, legfennebb elfogadható epikum. Drámává a világ legkészségesebb, legpazarabb költői nyelve teszi. Ez a nyelv öltözteti-csomjózza. Valósággal a szó fűti bennük drámává az epikumot.

510

Kovács László:

Shakespeare 4.

Volt-e sikere a maga korában, mint ahogy a mai Shakespeare-kutatás elképzeli?... Én nem hiszem. Legalább is nem lehetett olyan komoly, je­ lentős sikere, amely legalább részben annak a nagy költőnek szólt volna, akinek mi látjuk ma. Az örök tétel alól ő se kivétel: minél nagyobb, szel­ lemileg minél gazdagabb és tartósabb a mű, igazi értékeire annál nehe­ zebben ébred a felismerés. A nagy írónak nagy olvasói is kell szülessenek. Környezete szemében legfennebb ha a maga törvényeit követő „rendetlen" lángész lehetett. De bizonyosan nagy magányos volt; sőt talán éppen szemben kellett állania a körülötte élői világgal. Nem lehet a nagy alkotó­ nak egyszerre két közönséget meghódítani: azt, amelyet maga körül lát és azt a másikat, amely későn, halála után rendre gyűl művei köré. Ha tüneményszerű gazdagságát legalább részben felismerték volna kortársai, elképzelhető-e, hogy ne őrizték volna meg emlékét?! HL lehet-e képzelni azt, hogy semmi feljegyzés ne maradt volna róla? Sőt, hogy több, mint egy századnak kellett halála után eltelnie, amíg művei rend­ kívüliségét kezdték felismerni. Addig csupán pár színész őrizte emlékét. Néhány jó „szerep". Még szerencse az, hogy halála után pár barátja ki­ nyomatta műveit, különben ezek is úgy belevesztek volna az időbe, mint magának az embernek emléke, akit ma olyan kitartó szenvedéllyel, hiába próbál fölidézni a vele foglalkozó tudomány. Csak így lehetett az, hogy Anglia legnevezetesebb emberéről, arról az emberről, aki Carlyle szerint többet jelent Angliának, mint összes gyarmatai, — művein Mvül alig tu­ dunk valami lényegeset. Sőt, amit tudunk róla, nemhogy fölfedné élete titkait, de még rejtélyesebbé teszi magát az alkotót. Majdnem úgy áll vele szemben mai napig a tudomány, mint Homérosszal, az első európai költővel. KOVÁCS

LÁSZLÓ

511;

JÚLIUSTÓL — AUGUSZTUSIG Akkor történt, amikor az emberek olyan szerencsétlennek érezték magukat, akárha járványos időben élnének. Minden idő rossz idő — sirán­ kozott az ilyefalvi tejesasszony —, de ez a mostani még a mindennél is rosszabb, s már szedte is elő a pántlikás szélű zsebkendőt, hogy egyik csücskével a fiáért hulló könnyét, a másikkal meg az emberéért folydogálót szárítgassa. Mert mind a ketten oda voltak, ahogy mondogatni szokta. Jancsi, a fia, ő úgy oda volt, hogy hazahozni már soha, legfennebb csak utána menni lehet. Még a tavasszal odalett. Azóta az ilyefalvi asszony egyedül hordja a tejet s a keserűséget. S úgy hordja, mintha a tejesdézsán mindennap több lenne egy lyukkal. Hiszen pusmognak az emberek máskor is éppen eleget, de az ilyen háborús időben még az elégnél is többet. Most éppen arról pusmogtak, hogy nagy támadás lesz s az elesetteket pótolni kell, ami pedig csak úgy lehetséges, hogy az ifjakat hirtelen megnövesztik. Az ifjú embernek amúgy is lenne nőnivalója, hát miért ne segítsen rajtuk az állam. Jó nyárfelé járt az idő, amit abból lehetett tudni, hogy a tyúk ha karrintásra nyitotta a száját, tüstént a víznek futott, akárcsak az ember. Az italos ember. Mert az is ilyen. Az ilyesmi az embernél néha rossz, néha azonban éppen jó, akárcsak az öreg Rájmes esetében, ki szomszédos lévén a kocsmával, olyan bolondokat beszélt, hogy akik béke időben eszelősnek tartották, most egyszerre tisztelni kezdték s azt mondták rá, hogy bátor ember. Igaz, hogy azt is mondták, nincs sok veszteni valója, mert idestova nyolcvan esztendős. Ez az öreg Rájmes híresztelte el azt is, hogy a fiataloknak a civil­ életből immár csak egy hónapjuk van hátra, írva is, mondva is. Ez az egy hónap pedig annál, aki addig is legényember volt, legfennebb csak arra elég, hogy tovább is az maradjon, mert ki hallott olyant, hogy egyhónapos asszonyt hagyjunk a házunkban, s az elmaradt élet keserűségét Hát az öregebbek így is gondolkoztak, mert ők az egybekeléshez latolgattak ele­ get. Ráértek várni, míg az utolsó pántlika is a helyére nem került, s a görbén szegett holmit is ki nem igazították. De jaj, ez a mostani fiatalság, úgy látszik, másképpen vélekedett, mert amikor a bolond Rájmes szava beteljesedett s még írva is bebizonyo­ sodott, hogy a polgári életből immár egy hónap ha futja, történetünk hőse egy estefelé időben Pünkösdkére nézett, s csak úgy hirtelenül azt mondta: egy hét múlva megesküszünk. Jó? Az asszony nép, még akkor is ha csak leányka, ilyenkor előre nagyon megriad, s boldog ijedtségben azt válaszolja, hogy jaj, lelkem, hiszen még semmi sincs készen, se abrosz, se törülköző, s bizony még ágy se, aztán gyorsan a jövendőbelije nyakába csimpaszkodik, de olyan bűnbánóan, mintha az ő hibája lenne, hogy a törülköző szövetlen, az ingnekvalóját vizslató ujjú boltossegédek fogdossák, s az ágydeszkák valahol a fenyves-

512

Lőrincz László: Júliustól — augusztusig ben hajladoznak nagy nyersen, most éppen mókusok bámészkodnak rajtuk. Hát ilyesmit mondogatott Pünkösdke is, s érvelt, hogy várjanak leg­ alább két hetet, mert addig csak lesz valahogy. Addig tán felsegélyezi a rokonság, ki egy párnával bár, ki egy-két edénnyel, s hátha valaki ágyat is adna. Mert sokminden kell a házasélethez, fontoskodtak az öregek. A szerelem csak arra jó, hogy össze-össze veszítse a párocskákat. Már pedig Pünkösdkééknek fiatal szerelmükön kívül egyebük se volt, hacsak azt a rövidnek ígérkező életet nem számítjuk hozzá, amiből nekik kettőjüknek ez idő szerint legfennebb egy hónap ha jut. S mintha hajadont s asszonytalan férfit a menyországba be se fogad­ nának, olyan igyekezettel kezdték el a készülődést. Úgy határoztak, hogy előkészület képpen először megkéri ki-ki a maga kezét a saját szüleitől, s Pünkösdke mindjárt el is indult. A nap olyan barátságosan sütött, akárha biztatgatni akarná, sugaraival nagvosaii melengette a Pünkösdke vállát, de azok bizony keskenvkék voltak * lefelé csapottak, hogy mée: a napsugár se isren tudott meerállaroodni rajta. Asszonyforma seholse kerekedett a vékonyka testen, s ezt Pünkösdke is tudta. Csakhogy egyebet is tudott. Azt is tudta, hogyha most nem lehet azé, akit szeret, akkor tán nem is lesz soha az életben. Ez a tudat aztán úgy megnövelte, talán még a termetében is, hogy a keresztanvja háza előtt már meg sem állt, pedig kezdetben azt tervezte, hogy a vállalkozás­ hoz őt is segítségül hívja. Otthon a szót alighogy kiejtette a száján, az anyja menten elsírta magát, és sírt, sírt, úgy sírt, mintha a sírással az életet is meghosszabbíthatná. Pünkösdke szemei pedig sütöttek, mint aki azt akarja mondani, nézd édesanyám, te huszonhat esztendeje élsz házaséletet, olyan szépet, hogy ennél szebbet csak nagyanyám élt, ő is csak azért, mert negyven esztendeig élhette. Most nekem mindezt a sok szépet egy hónap alatt kell leélnem. Igaz, hogy ennyi idő alatt még anya sem lehetek, pedig be jó lenne, ha ez a mostani világ a maga nagy tudományával a kilenc hónapot két hétre rövidítené. Akkor pár napocskáig dédelgethetnénk a gyermekün­ ket is. Mikor aztán a Pünkösdke anyja lecsillapodott, kezét a leánya fejére tette s azt kérdezte: hát úgy gondoljátok? Mondani se kell, hogy Pünkösdkéék éppen úgy gondolták. Azazhogy mégsem egészen úgy, mert a mama eddig egyetlen leányát sem adta férjhez uszályos fehér ruha 9 mirtuszkoszorú nélkül, márpedig a csinálásához idő kell, többecske, mint amennyit Pünkösdkéék számítottak a készülődésre. Az első hét végére a szülőket végre sikerült lebeszélni a fátyolos esküvőről, a második hét pedig azzal telt el, hogy a fiatalok lakást hajkurásztak, mert semmi kép­ pen sem akartak bár arra a pár napocskára a szülők szeme elé költözni, így történt, hogy a városnak éppen azon szélébe kerültek, hol a pletyka­ járás a legnagyobb, mert aj pék szakasztott annyira lakik, mint a fűszeres, 513

Lörincz László: Júliustól — augusztusig ez pedig a kocsmával együvé tartozik. Még be se költöztek s már min­ denki tudta, hogy se bútoruk, se edényük, s talán bizony még fehér­ neműjük sincsen. A felvégen már azt is suttogták bizalmason, hogy ejsze afféle vadházasok, s nagy szerencsén mullott, hogy tán még a templomok­ ban is ki nem prédikálták őket. Pedig lett volna mit. Nem azt ugyan, amit a város vett a szájára, hanem azt, hogy vannak emberek, s ezek a mai fiatalok úgy látszik éppen ilyenek, akik utolsó kapaszkodásig meg­ érdemelten boldogok szeretnének lenni. Emberek, akik. elől a boldogságot lakattal zárják el, de ők ha kell, a kulcslyukon is bemásznak érte. S ha valakinek a boldogságra rövid idő adatott, Pünkösdkééknek két­ szeresen az, mert a hónapból két hét a készülődéssel úgy oda lett, ahogy az üyefaiyi. tejesasszony fia, csakhogy ezért az időért érte menni sem lehet. Július derekától augusztusig csak annyi idő van, hogy két ember a napokat futva összeszámlálhatja akár az ujjain is. Az ilyen számlálgatáanak aztán az az eredménye, hogy a fiatalok riadtan összebújnak s a szám­ lálást gondolatban élűiről kezdik, mert hátha tévedtek bár egy napot De abbiza nem. Most éppen huszadika volt, hitük szerint Jeromos hitvalló napja. Szobácskájukat már csinosocskán feldíszítették, igaz ugyan, hogy inkább virággal mint bútorral, s mert annyi virágot, hogy a szobában több legyen, mint a kertben, nem tudtak összehordani, jobb szerettek üldögélni a diófa alatt, mely hűvös is volt és tapasztalt is: az ágait olyan megértő mélyre eresztette, mint a kotló aj szárnyait ha csibe van alatta. Mire végre teljesen berendezkedtek, soványka batyuikkal megtöltött ték a szobácska zugait, elhatározták, hogy nászútra is mennek. Miért ne? kapta fel a fejét a fiatal férj. Éppen az asztal szélén ült s nézte a rendet, melyet egy „életre" egyengettek otthonossá. A két kezén az togad^&g barázdákat vont a porból, mert nagy dolog a rendezkedée. Jaj; ki is hinné, hogy mennyi vesződség van vele. Kinek kevés a holmija, annál százszoros a gond, hogy miként is helyezze el őket. Volt egy pár darab könyvük s hat rámázott ceruzarajzuk is. De nem mindegy az, hogy melyik falra mi­ lyen kép kerül, s a könyveknek is megvan a maguk sorrendje. Elől a tu­ dományos könyvek állítódnak a polcra, azután a szépirodalom. De a köny­ vek színei is megnehezítik a rendezést, mert az se mindegy, hogy zöldhátú következik-e a fekete után, vagy sárga. Egyáltalában semmi sem mind­ egy. Mindennek megvan az előre elrendelt helye, melyre feltétlenül csak az kerülhet. Nem csoda hát, hogy ilyen fáradságos munka után a gyer­ mekférj valósággal pehelykönnyűnek érezte Pünkösdkét, mintha az aszszony a szoba rendjében csak a férje öléből tudna gyönyörködni. — Hová utazunk el? — cirógatta az asszonykát. Párnapra persze, s már sorolta is a közeli fürdőhelyeket. — Csukásra, jó? — erősködött a férfi. Pünkösdkének mindegy volt s hogy egy percet se veszítsenek, hát csomagolni kezdtek. Csak most látták, hogy egyáltalában kár is volt ki-

514

LáriHcaLászló: Júliustól — augusztusig pakolni, mert bárcsak pár napra mennek, mégis magukkal kell vinniök majdnem mindenüket. Az állomásra menet a postakocsis időkre gondoltak, amikor az induló nászpárt még a szomszédság is kikísérte, s a lovak hámjába fenyőgallyat aggattak. A hatalmas málnákat különös gonddal csatolták hátra, s jaj, mégis otthon maradt valami. A menyasszonyt hosszú ruhájában úgy kel­ lett felsegíteni, valósággal ölbe kapva, s a drága jó szülők annyi ízes­ féleséget raktak az elemózsiás táskába, hogy akár a kocsin is elnászhetezhettek volna. Igen, ilyen is volt, mosolyodtak el, s Pünkösdke kurta kosz­ tümruhájában felépett a vonatra. A kupékban szabadságos és bevonuló katonák szorongtak, s ahogy a nyílt mezőre értek, a délutáni bágyadtságban, valahol hátul, a szerel­ vény végefélőiről felhangzott az ének: Fekete gőzös jaj de nagyon robogott, mikor engem Galíciába hozott. Fekete gőzös vigyél vissza-ja hazámba, hej, hadd boruljak a kisangyalom vállára. S mintha a nóta ütemét nem is ritmussal, hanem el-elmaradó búza­ táblákkal mérnék, olyan volt körülöttük minden. Egy hídnál öregkatona állt vigyázzban, s odébb egy fiatalabb rávillantotta szemét Pünkösdkére, kinek a szívében a nóta s a vonatkattogás úgy összefolyt, mint szemei előtt a gabonatáblák a ki-kibuggyanó könnytől. Mert ilyen a szem, egy­ féleképpen méri a boldogságot is, meg a szomorúságot is. S nehezen tudta volna megmondani, hogy most éppen melyiket méri. — HAT ITT VOLNÁNK, Pünkösdke, — ölelte át a fiatalasszony de­ rekát a férje, s bámultak a tovatűnő vonat után, mely mögött úgy úszott a nóta utolsó sora, mintha nyúlna. Ráültek a csomagjaikra s a fürdő felé kémleltek. Egy borvizes asszony üres korsókkal a kút felé szedegette a lábát, s a kőbánya felől mozdony pöfögött. Egyébként se ember, se hang sehol, mintha egyenesen eltiltották volna. A Karolina-villa ajtait is becsukták, talán hogy a nyaralókat nehogy kilopja valaki. Kár lett volna az igyekezetért, mert Jám, amikor a takarító asszony végre elő­ került, olyan kéztördelő ijedtséggel meredt reájuk, akár a talált pénzre. — Jaj lelkeim, nyitom már, . . . melyiket is nyissam? — forgolódott nagy igyekezettel. Tudják, kérem, nem jön ide az idén a kutya se. Vaíami tisztek laktak csak, de azok se sokáig. A szobák is úgy vannak, ahogy éppen éri az ember őket. Kinek takarítsunk. — Mózsi, te, Mózsi! — kiál­ tót végül akkorát, mintha segítségért esengene. Vidd fél a csomagokat, te, vendégek jöttek. Aztán csak mondott, mondott, hogy nem is élet az élet, s tán jobb lett volna meg se születni. A harmadik emeleten kaptak szobát, mert „tetszik tudni" csak ez

515

Lőrincz László: MUusiól — augttszturtg az emelet van rendben úgy, ahogy, vádolgatta a takarító asszony a szezont. A szoba kicsike volt, de az ablaka épp a tóra nézett. A kurtaevezőjű bárkák a partra vontatva a gyomrukon feküdtek, mint sötét pincebogarak. Pünkösdke kibontotta a haját, s a fejét hátrafelé kidugta az ablakon. A férfi támaszkodó karokkal az asztalnak dűlt, s úgy néztek össze, mint akik el akarják magukat tenni egymásnak. . . . Majd hozzáláttak, hogy másodszor is elrendezkedjenek a rövid életben egy még rövidebb időre. ""EGYHETÜS HAZASOK voltak, amikor a nászútról hazatérve az ud­ varon éppen abban gyönyörködtek, hogy a sárga rozsa akkorára bomlott, mint egy jófajta birsalma. Pünkösdke a sziromlevelek közé dugta az or­ rát, m i i t aki attól fél: jaj, másnapra ezt s letépi valaki. Csak szagolgatta nagyhosszan, mígnem a könnye is kiszökött belé. — Mi bajod, Pünkösdke? — kapta el a férfi a borzoska fejet. — Semmi — zokogta el magát olyan keservesen, ahogy csak párna­ pos asszony tud sírni. — Semmi — húzta össze a száját s a szemét is nyomban. — Csak arra gondoltam, hogy miért kellett éppen most szüles­ sünk. Te elmész s én ittmaradok. Lehet hogy gyermekkel, akit talán sohasem látsz meg. — Te felnevelnéd akkor is, Pünkösdke, — férfiaskodott a társa. — Te felneveled. Ügy-e hogy felneveled? ü g y felneveled h o g y . . . — keres­ gélt a hasonlatok között, de jobbnak látta, ha magasra kapja az asszony­ kát s megforgatja jó htalmason, mintha csak azt akarná mutatni, hogy milyen erősre nevelje fel. Ettől kezdve kerülték a rózsabokrot, mintha csak azért lenne, hogy kibomló virágaival elszomorítsa a fiatal asszonyokat. JÜLIUS UTOLSÓ napjaiban az ilyefalvi tejesasszony egyszercsak szekerestől elmaradt. Három nap múlva került csak elő, de ekkor már olyan pirosak voltak a szemei a sok sírástól, hogy az emberek ha csak reánéztek, m á r tudták is, hogy mi a baja. Odalett az ura is, bólintottak gzótlanul. Az ilyen baj aztán sohasem jár egyedül. Az emberek ballagóbbak lettek, s még Tekoncia néni is vecsernyézni kezdett, pedig azt mond­ ják, azelőtt a templom tájékát is kerülte. S mikor mindenki hagyatékozott magában, mikor az idegen mezők úgy nyelték a vért, mint az októberi föld az őszi esőt, s a sutorászók egymás fülébe úgy bedugták a kesergést, mintha ólmot öntöttek volna, Pünkösdkéék magukba vonulva, szobácskájuk rejtekében vagy a diófa alatt eltemetkeztek a keserűség és az em­ berek elől. Annyi joguk csak van a boldogsághoz, duzzogtak magukban, hogy párnapos életre eltemetkezhessenek. 9 míg körülöttük a siránkozás nőtt, egyre csak nőtt, ők az alatt a pár nap alatt boldogok voltak. Olyan boldogok, hogy szemük előtt a barackfa másodszor is ki­ virágzott. LŐRINCZ LÁSZLÓ

516

MŰ V E S Z E T I

SZEML E

HET MŰVÉSZ CSOPORTKIALLTTÁSA Hét művész csoportkiállítása jelzi a kolozsvári képzőművészeti évad korai kezdetét. A katalógus címlapjára írt „első" szócskát Ígéretnek vesszük, hogy a Műcsarnok vezetősége ezt az igen szerencsés kezdeményt -— csoportkiállí­ tás rendezését néhány, nem is egyetlen művészeti csoporthoz tartozó művész müveiből — rendszeresíteni kívánja a jövőre.. Szerencsés az elgondolás, mert útját állja az egyes csoportok „klikké" fejlődésének, egymástól való szere­ tetlen és merev elzárkózásának, és szerencsés tehnikai szempontokból is: .mert hljjan van a „kollektív" tárlatok nehézkes, hatalmas szakmai és tár­ sadalmi apparátust megmozgató igényességének. Bensőséges kapcsolat, a szé­ pet szerető közönség és az alkotó között: a „müpártolás" egyre rosszabbá való ize nélkül. A kiállítás anyagán érzik is, meg nem is, hogy a háború néhányadik évét éljük. Most nem a témára gondolunk 'elsősorban. Nem „Tépéscsinálók" és „A vak hős" című képeket hiányoljuk. (Már csak azért sem, mert egy „bensőségesének jelzett kiállítás során nem is kívánnék felvetni ezt a ma európaivá nőtt problémát: a művészet és propaganda kibogozhatatlan kér­ dését. ) Csak megállapítjuk, hogy a hét kiállító teljes szemléletével elfordul attól a mindennaptól, melyben az embertelenség mindennapivá vált. Líra, líra és lírai szemlélet; hét, a szép világába merült szempár birodalma. Egyetlen szobor (Vida Géza: Elővezetve) beszél némi szociális problematikáról, a ma­ gyar szobrászok pár évvel ezelőtti főtémájáról, s már e pár év késéssel is anakronizmusnak érezzük. Két-három figurális téma, elbeszélő szemlélet, s aztán tájkép: felhők, fák, virágok. Ismételjük: egyelőre nem hogy tanulságot, még csak következtetést sem kívánunk vonni ebből az észrevételből, csak regisztráljuk. ABODI-NAGY BÉLA még szemmelláthatóan keresi önmagát. Ez egy­ formán illik tehnikájára, művészi felfogására, és témáira. A „Szénahányők" színei Nagy Istvánt juttatják eszünkbe, ám primitívizmusa — a jobboldalt álló kislány alakja <-— mesterkéltségében inkább holmi néger vagy haváji mintaképet követ. Feleslegesen. Kultúrált művész lehet egyszerű, legegysze­ rűbb: de primitív úgy sem lesz, bármilyen primitívséget utánoz. Az „Étel", valamint „N. Sz. T. százados arcképe" című képein kusza ecsetvonásokkal visz dinamikát munkájába, sokszor igen szerencsésen. (Az arckép mint arc­ kép egyébként izmos jellemző készségéről tanúskodik; jó arcképfestővé lesz, ha foglalkozik vele; modellje tipikusan nehéz portré-feladat.) A vonalas tehnlka azonban nagy mesterségbeli tudást is igényel; a legkisebb bizony­ talanság is megbosszulja magát: a dinamikából zavaros csomósodás lesz; így a „Boglyák" középső részén, vagy a jelzett arckép balkarján. Színezésébe is csúsznak be félrefogások; a színskálának is vannak törvényei, harmóniája, dlsharmóniája. Ám a „vasárnap" kanári sárga fényfoltjai gixerek, nem disz­ harmóniák. ANDRASSY ZOLTÁN sorozat vízfestménnyel szerepel: rendkívüli fejlődés­ nek beszédes tanújával, melyet a sorozat első és utolsó darabja között megtett.

517

Müvéazeti Szemle A „Havasi legelő", a „Marika", „Csiki leány" ecsetjárása még sántit, száraz, át-átlép a szorosan vett, grafika,. sőt rajz mesgyéjén. A „Bagolykö" sziklája is inkább tempera, mint akvarell hatást kelt. Ám a „Felhő a Hargitán" és a " „Legelő" maga a vérbeli akvarell kép. I t t hangsúlyt elsősorban a „kép" szóra tettünk. Rajtuk az „akvarell-tehnika" még nem lett öncéllá, mintahogy azt az utolsó pár év vízfestőinél egyre gyakrabban láthatjuk. A „mosás", „csurgatás" és egyéb tehnikai mesterfogások támasztotta foltok, ködök és sejtelmek, még ha igen szépek is, inkább a modern pszichológia körébe vágnak, mintsem a festészetébe. Andrássynál ez a tehnikai virtuozitás nem lépi túl a líra szub­ jektív fegyelmét. A kép marad a domináns elem: az ábrázolás. A festék, az ecset, a víz csak ennek a szándéknak engedelmeskedve nyer létjogot. Objektív mondanivaló és szubjektív előadásmód egyensúlya teszi e pár képet feledhe­ tetlenné. Alkotójuk festő, a szó légkitüntetőbb értelmében. FÜLÖP ANTAL ANDOR utóbbi szerepléseiben bizonyos — nem okvetlen üdvös — megállapodotjtságot mutat. Témái, előadásmódja, sőt munkáinak szintje is mintha standardizálódnék. Szépen ragyogó sárga színskálája már annyira vérévé vált, hogy egyébként pompásan megkonstruált téli képén („Müteremház") is sárga és ismét sárga havat fest. Mintha aztán maga is érezné, a „Szép Irén" és a „Teljes napraforgók" színskáláját már a szürke és barna dominálja. Épen ideje. Művészre nem leskődhetik nagyobb veszede­ lem, mint a magamegelégedés, vagy ami ennek tanújele: a megállapodás. Még ha sikerült is olyan különleges paradicsomot teremtenie magának, mint a „Birsalmát szedő lány" zárt és boldog világa: ki kell szakítania magát a bűvös, vagy kényelmes körből. A világ nem csak krémszínű és rózsaszín, és nem mindég befejezett. SZOLNAY SÁNDOR kiteljesedésének örvendő tanul vagyunk minden újabb képe láttán. Két évtizede követjük figyelemmel önmagával, vagy művé­ szetének angyalával vívott tusakodásait; s most, mikor maga példájával is igazolja a régi hiedelmet: hogy a jó piktor negyvenedik évén túl érik be, jóformán alig találunk kifejezésre, melyet már el ne mondottunk volna mun­ kájáról. Ecsetje a tiszta líra útjait járja. Valahol az impresszió és expresszio­ nizmus határán, azon a határon, ahol a kép még olajfestmény marad: szinte fájdalmasán finom, véglete az olajpiktmrának, és még sem akvarell, sőt mintha a kör túlsó extrémitásán helyezkedne el. Tehnikai paradoxonok e képek, mint az üveghang a hegedűn. De ragyogásuk, színeik belső csillogása és tömörsége minden kétséget eloszlat. Ezt csak festő és csak vásznon cselekedheti. A „Májusfa" ragyogó zöldje, a „Tüzliliom" már-már grafikába csapó piros játéka a harmincas évek francia törekvéseinek és Erdélynek tökéletes szintézise. BENCZEDY SÁNDOR mindössze két kisméretű szoborral szerepel; annál több hatásról tanúskodik azonban a két ágyagszobrocska. Tanagra — nem is' rossz átvételben egyiptom, Maillol, Medgyest... Am a „Falu bírája" — csinált primitívségén valami furcsa szellemesség világol át. A népmesék, falusi versi­ kék leegyszerűsödött tréfája, a „vicc" ellentéte, amely a kis tanulmányban még igen jóízű magyaros ízzel is keveredik. Nem baj, hogy) sok helyről tanulja a mesterséget, ha egyéniségének valóban ilyen mély gyökerei vannak. SZERVATIUSZ JENö, legtermékenyebbnek ismert szobrászunk ez alka­ lommal mindössze három munkával szerepel. Fél életnagyságban mintázott „Akt"-ját valahogy élettelennek érezzük, eredetiség híján való tanulmánynak. Kétségtelenül része van ebben az ítéletben a szobor nemtelen anyagának. Ami agyagban, kőben, fában életet lehellö forma, a gipszben sivár, fehér felületté

518

ANDRÁSSY ZOLTÁN:

SZOLNAY SÁNDOR;

KÖZELEDŐ VIHAR

OKTÓBER

f

fSZEBVÁTIÜSZ J E N Ő :

AZ UTOLSÓ BORJÚ

ABODI-NAGY BÉLA:

ÉTEL

Könyvek és trák válik. Ezzel azonban számítania kellene nem az alkotónak, hanem a kiállító­ nak. A régi, magabiztos Szervátiusz munkája „Az utolsó borjú". Kerek, igazi térbeli kompozíció, amely nemes anyag után kívánkozik. VIDA GffiZA romantikus hevületében túl sokat, mindent akar mondani. A „Bányászok" komoly, becsületes plasztikája dicséretet is érdeméi, noha mondanivalója minden egyéb csak nem új és egyéni. A Meunier-lskolán nőtt századelő összes munkásbiztositójának lépcsőházát ezek a bányászok díszítik. Több az egyéni íz „Elövezetve" című kis szobrában. Még a novella ízű cím sincsen ártalmára kifejező erejének. Amint azonban a novella előtérbe kerül .ügy sorvad művében az igazi szobrász!. A „Kikötve" drámai címe alatt kiállí­ tott faragvány semmiképen sem szobor. Tekintsünk el esztétikai igényeinktől, s csökkentsük őket a szobor elemi fogalmaira: hasztalan. A szobrász ez alka­ lommal sem a valóságtól rugaszkodott el valamely „izmus" indítására, nem absztrahálta a realitást elvont finomságú ábrázolásáig, hanem egyszerűen nem ismeri a valóságot. Azt hisszük, a kikötést is csak hírből ismeri. Ha leroskadt figurája kinyújtaná a lábait: kutya baja sem lenne. Álldogálhatna a két oszlop kőzött élete végéig; semmi oka nincsen, hogy a kötelékeire nehezedjen. Viszont: ha állana, gúzsait épen fordítva kellett volna, hogy rákösse az, akifgy meghóhérőlta. Fadrusz János állítólag a keresztre köttette önmagát, mikor „Feszületét" faragta. Ha nem is kívánjuk Ifjú utódjától, hogy kiköttesse magát testben: lélekben feltétlenül tegye meg, ha témájául választotta a testi szenvedést. VASARBELYI Z. EMIL

% Ö N Y V EK

ÉS

ÍRÓK

IFJÜSÁGI NÉPKÖLTÉSI GYŰJTEMÉNY '-

Szende Aladár: Süss föl nap! I—II. Turul kiadás, Bp. 194%.

',,Könyvkiadásunk arculatából, a magyarságtudomány némelyik ágá­ lnak erőfeszítéseiből, váratlan előretöréséből s az ifjúság lelki képének vizsgálatából kétségtelenül megállapítható, hogy a magyar néphagyomá• '.'jj&yok most élik felszabadulásuk kezdőkorát: végre tudatosan is megin\,lp&t az a nagy folyamat, amely a népkultúrát a nemzeti műveltség alap'>*0ii$$i uralkodó színévé akarja tenni egy sajátosabb és magyarabb :— s itübálfogva számunkra egyedül értékes, igaz és elfogadható — szellemi tní&g kialakítása érdekében. *"-*-** "Óíak a késő utókor tud majd ítélkezni, hogy e nagy erőfeszítés di.fa&é, -amely néhány (ez esetben is) idegen példán felbuzdulva, a meg.löilMtság dühével veti magát a kijelölt útra, vagy a történelmi fejlődés .-% & .nemzeti lét mélyében gyökeredző parancs, amely minden gáncs és ÍB^tézaég ellenére megvívja végül is győzedelmes harcát. Szellemi életünk í é ^ ^ b j a i az elrendeltség bizonyosságával hiszik és vallják ez utóbbit s Tran valami meggondolkoztató abban, hogy miközben az ország a bizony­ talan " jöVőnek s az egyre nehezebb harcnak emberileg nem befolyásol-

519

Könyvek és Írók ható mélységei fölött lebeg, azalatt a feledésbe ülepedett s csak egyik napról a másikra élősködő kulturális programmok, szellemi találmányok és divatos koreszmék fölött egyre tisztábban ragyog az örök forrás: a magyar néphagyomány. Minden kezdet nehézségekkel küzd s korszakfordulók idején különö­ sen sok az olyan jelenség, ami megfelelő távlatból még a kísérlet elne­ vezést sem érdemli meg. A néphagyományok terjesztésére is felhasznál­ juk az írásos kultúra minden segédeszközét: ponyvakiadványok, színes és egyszerű meséskönyvek, daloskönyvek, játékoskönyvek, s a hagyo­ mánynak majd egyik, majd másik ágát tartalmazó művek népszerűsítik és tudatosítják a népi közösség szellemi kincseit. Nem tudjuk egész bi­ zonyossággal, hogy egyikük miért jó, a másik meg miért rossz, de á ké­ sőbbi kísérleteknek használunk, ha rávilágítunk az újonnan megjelentek sajátosságaira, erényeire és fogyatékosságaira. 1. Szende Aladár ifjúsági népköltési gyűjteménye méreteivel (612 lap) minden eddigi hasonló kiadványt felülmúl. Helyesnek ítéljük e pom­ pás gazdagságot, ha arra gondolunk, hogy a mindössze 10—12 darabot tartalmazó meséskönyvet a gyerek egy-kettőre kimeríti, megunja és rö­ vid használat után az elrontott, elfeledett játékszerek poros lomtárába helyezi. 2. Egészen új a két kötet anyagának összeválogatási szempontja is: nemcsak meséket tartalmaz, hanem a kis játékdaloktól a balladákig az epikus néphagyományoknak lehetőleg minden ágát felöleli. Bizonyos, hogy e változatos sokszínűség csak megkönnyíti a könyv útját az olvasó szívéhez. 3. Szende az anyag csoportosításában valamelyes rendszert követ s e rendszer alapja a gyermekből ifjúvá serdülő fiatal lélek felfogóképes­ sége, fokozatos komolyodása és érdeklődésének mélysége. Az első lapo­ kon még csak gyermekeknek való kis elbeszéléseket s apró játékdalokat találunk, de a hang fokról-fokra változik a „legnehezebb" mesék és bal­ ladák felé. A szerkesztő könyvét nem közvetlenül a gyerekek, hanem a szülők kezébe szánta vezérkönyvnek. Csakugyan szükséges, hogy az eset­ leg kellő pedagógiai gyakorlattal nem rendelkező nevelőt ez a célszerű elrendezés kisegítse az anyag elosztásának zavaraiból. Tanulság kedvéért a Süss fel nap! hiányosságait is vegyük szem­ ügyre, mert vizsgálódásunk csak így szolgálja a későbbi kiadványok hasznát: 1. Eligazítójában magyar szellemi viszonyokra alkalmazott örökér­ vényű igazságokat mond Szende, de korántsem fejti ki, hogy hogyan ér­ telmezendő a magyar nép természete, észjárása szerinti nevelés. Mind­ annyian érezzük és magától értetődőnek találjuk az ilyen állítások valódi voltát,- de a nevelők kezéből még mindig hiányzik egy olyan kis vezér­ könyv, amely logikus rendszerezéssel s átlátszó példákkal segítené a ter­ jedés folyamatát. 2. A források közül feltétlenül kihagytuk volna Dégh Lindát, ősz Jánost s különösképpen a Tréfás és csúfolkodó erdélyi népköltészet című antológiát. E művek már amúgy is népszerűsítő jellegűek, maguk is me­ séskönyvek s egész bizonyos, hogy a Süss fel nap! vásárlóinak könyves­ polcait már rég ékesítik. Amíg a mesék népszerűsítő kiadásának nem

520

Könyvek éo írók lesz átfogó, minden szempontra kiterjedő rendszere, addig feltétlenül óva­ kodnunk kell ugyanazon darabnak többszöri közzétételétől; Ezzel egy-, részt felesleges munkát végzünk, mert mesekedvelő közönségünknek semmi újat nem adunk, másrészt még mindig számtalan az olyan darab a tudományos gyűjteményekben, amelyeket a gyerekek és nevelők hírből sem ismernek. 3. Igen nagy hiba, hogy Szende nem jelölj meg pontosan anyagának lelőhelyét, hanem ilyen semmitmondó megjegyzéseket tesz: Bartók Béla gyűjtése; Kalmány Lajos: Hagyományok; Ipolyi Arnold népmesegyüjteménye; stb. Azon törheti a fejét szegény érdeklődő, hogy az ilyen tág megjelölések Baranyát takarják-e, vagy Moldovát? A népszerűsítésnek ez a „keresztlevél" nélküli felületes módja nem egyedülálló, s itt volna az ideje, hogy véglegesen száműzzük gyűjteményes kiadványainkból. -a. Kicsiség, de végtelenül nagy a fontossága : nincsenek a tájszók csillag alatti jegyzetben megmagyarázva. Melyik szülőtől, nevelőtől ki„ vánhatjuk, hogy Nagymagyarország valamennyi nyelvsajátságát és táj­ nyélvét ismerje ? Vagy van-e kellemetlenebb helyzet, mint amidőn sem a gyerek nem érti a szót, sem a felnőtt nem tudja neki megmagyarázni? 5. Általános „könyvpolitikai" kérdés ugyan, de. jó megemlíteni, hogy a. két kötet megfizethetetlenül drága. Egy kiadvány akkor hatásos, ha sokan vásárolják, illetőleg olvassák; akkor vásárolják sokan, ha olcsó. Olyan élv ez, amelyet a jövőben — bármilyen eszközökkel, még áldoza­ tok árán is — meg kell valósítanunk. Szende Aladárnak sok az erénye, sok a fogyatékossága, de bizonyos, hogy- az epikát népszerűsítő irodalmat egészen sajátos művel gazdagí- totta. • , . • FARAGÓ JÓZSEF

MAGYAR DUNÁNTÚL — Várkonyi Nándor könyve: Turul kiadás Budapest, 1944. — Analitikus részletmunkákban egyik tájegységünk sem szűkölködik, de valamennyi a saját tárgykörére korlátozza anyagát. Egyik csak geológiai felépítésével és földrajzával, másik esemény- és településtörténetével, a har­ madik irodalom- és művészettörténetével foglalkozik s így tovább. A vizsgáló­ dásoknak ez a természetes1 rendje azt is magával hordja, hogy különböző szem­ léletekkel építtettek fel, s összességükből hiányzik az egyöntetűség és összttángzatosság elve. Ennek a megvalósítása valamennyi tájegységünket illetőleg a szintetizálóra vár, aki kiküszöböli az ellenmondásokat és úgy fűzi megálla­ pításait egymás mellé, ahogy azok á valóságban egymást megmagyarázzák és kiegészítik. Ennek a felette nehéz feladatnak a megoldására szolgáltatott sikeres példát a Magyar Dunántúl szerzője. „A táj és nép együtt alkotja az országokat." Jelentős álláspont, mert a aserkezeti felosztás épúgy, mint a módszer ehhez igazodik. Várkonyi könyvé­ nek első részéhen tudományos kutatásaink valamennyi jelentősebb eredményét felhasználva rekonstruálja a Dunántúl geológiai felépítését az őskortól az új­ korig. A talaj ilyen ismeretét feltételezi a növény- és állatvilág bemutatása, fBéfynek majdnem a függvényeként alakul az emberi élet. Az éghajlat, a csapadék, szelekjárása elsőrendű tényezők, melyeknek szintén tág! teret szentel.

521

Könyveh éa írók Ha ezekben a szaktudós jártasságával lep meg, a tájak vizsgálatiban az Ihletett költő szemlélődésével örvendeztet. Sétára hívja az olvasót a Dunántúl „népi földrabroszán". A Balaton partjáról, a Dunántúl szívéből indít útnak a Bakonyba, Vértesbe, onnan a zsugorodó Fertő nádas partjára; majd a Tátika ormáról egy körképet ad. A tájak lelke itt bontakozik ki, Somlyó, Kemenes, Göcsej ide integetnek, a Bakony, Badacsony, Balaton minden pompája ide mosolyog. Göcsejből a zala-somogyi dombok közé vezet, onnan a Völgységbe, ahova már a Mecsek csúcsai kéklenek; a Sárközből aj Mezőföldön át egy utolsó pihenőre a Balaton partjára viszi vissza az olvasott. Megjelenítő ereje, ízes előadása felejthetetlen élménnyé varázsolja e hosszú sétának! minden szakaszát. Majd azt mondhatnók, hogy az idegenvezetés magas iskoláját teremtette meg ezen „az idillikus szépségű, benső bájú vidék" tájain. A következőkben a dunántúli tájköltészetet mutatja be az irodalomtörténész avatottságávaL Az első rész utolsó fejezetében a Dunántúl lakóit sorakoztatja fel a történetelőtti időktől a magyar honfoglalásig. Rámutat a kelták civilizációjának életerejére, a rómaiak pannóniai berendezkedésére; az avar-magyar történeti folytonosság ' kérdését illetőleg a, legfrissebb kutatások alapján állapítja meg, hogy „az avar­ ság korántsem gyengült meg annyira a magyarok bejöveteléig, mint az eddigi felfogás tartotta, csupán önállóságát vesztettq e l . . . A magyarokat mint rokon­ népet fogadták, törzsszövetségre léptek velük, s vezéreik részt vettek a nép kormányzásában." Könyvének második részében a magyar Dunántúl történetével foglalkozik. Nemannyira a köztörténet adatai, mint inkább a helyi vonatkozások érdeklik. Természetes, hogy helyenként, szemléletkörét kénytelen a dunántúli terüle­ teken kívülre is kiterjeszteni. Lényegében azonban megmarad eredeti cél­ kitűzése mellett^ Tudományos tárgyilagossággal, elfogultság nélkül mutatja be azt a történeti sorsot, mely semmivel sem volt könnyebb a más magyar tájakénál. A török hódítás itt éreztette legerősebb nyomását s a pusztító hadjáratok százötven éve alatt a dunántúli magyarság lélekszáma az egyhar­ madára csökkent. Így lett ez a föld a török hódoltság megszűntével a szom­ szédos német népfelesleg első befogadója, hogy később olyan tetszetős tételekre szolgáltasson alapot, mint a, német tudósok „néptalaj" éa „kultúrtalaj" fikciója. Kerülve minden polémiát a történeti bizonyítékok erejével igazolja, hogy a magyar; honfoglalók itt számottevő német elemre nem találtak s azok a közép­ korvégi beszivárgások, melyek a határvidéki városokra korlátozódtak kultúrtalajukat nem terjesztették tovább. Utóbb az osztrák politika tervszerűen tarkította meg ezt a megritkult magyar néptalajt idegen elemekkel. Bzeklpöl a parasztság megerősödött, de a városi polgárság az abszolutisztikus Habs­ burgokkal szemben közösséget vállalt a magyarsággal s hozzáhasonuit. A Dunántúl élettörténetének keretében módot talál Várkonyi arra is, hogy a templomépítő kultúráról, gazdasági helyzetről, irodalmi megmozdulásokról számot adjon. Sajnálattal kell megjegyeznünk, hogy a dunántúli magyar nép­ jellemről kevesebbet szól, mint a. keltáról. Kiváló munkájában pedig egy ilyen fejezetnek csaknem valamennyi előfeltételét megteremtette s ha ezt megteszi egyben ösztönző és útmutató példát szolgáltathatotti volna a csak hipotézi­ sekkel dolgozó néplélektankutatásnak egy ilyen szilárd alapokon nyugvó konkrétizálódás f e l é . . . Mindez azonban korántsem csökkenti a munka, értékét, mely kiváló érdemeinél fogva az ezirányú további feldolgozások mintaképe lehet. Az avar-magyar történeti folytonosság tétele, melyet az előbb már klemelr tünk Várkonyi megállapításai közül, nemcsak a székelység, de; az egész Erdély dunántúli kapcsolataira hívja fel a figyelmet. Tudós-kutatóinktól ennek a kap­ csolatnak minél alaposabb és részletesebb feltárását, minél szélesebb körben való tudatosítását várjuk, hogy ezzel Is közelebb kerüljön egymáshoz hazánk­ nak e két sok vihart látott nagytája. ISAK JÓZSEF

522

Könyvek és írók GOGOLJ: A KÖPENYEG — Olcsó könyvtár. Oj folyam. Franklin Társulat. Bpest. — Az „Olcsó könyvtar" újra megindí­ tott sorozatában jelent meg ismét magyarul ez a kis remekmű. Mind­ össze harminc és egy pár oldalas no­ vella. De, aki egyszer elolvasta, nem felejti el. Irodalomtörténeti neveze­ tessége, hogy ez a novella üti meg azt az elbeszélő hangot, amely azután haitalmas szimfóniává nőve árad a nagy f # w e z regényirodalomból, ^ g ű mindnyájan Gogolj köpenyéből fSHlÉttŰi^ki" —, mondja Turgenyev a p^H|pn&M£- tett orosz regény virágí^löK^ÖÖi.-.,'Akkor, aihikor az övén 4$ra*%$Mio$ ée Dosztojevszkij elberm)& művészete is kibontakozott már. jíínüia égy egész nemzeti irodalom ^feettő Jegyeit, megkülönböztető jelle­ méi; hordaná ez a kis novella. Minden­ esetre megtaláljuk benne a nagy orosz elbeszélő irodalom jellemző tu­ lajdonságait. Erős reálista színeket, de ezzel együtt a részvét állandó, majdnem szubjektív jelenlétét, amely mintegy zenei, érzelmi aláfestést ad ; az élénk reális rajznak. S ezt rend­ kívül vonzóvá és meleggé teszi. Erős humánus hanggal, néha meg épen bibliás hangulattal látja el. — Az európai, vagy inkább a francia reáliz- „ ,isus két fő-elve közül a „személytelenfléget" teljes erővel érvényesíti, a "- .-JBpeytetenség'' helyett azonban me./;,J«g,Jimberi érzéssel kíséri hőseit. És -' • «B többnyire magába a reális rajzba rejtőzik el, vagy mint zenei hangulat ltatódík rajta át. Az is érdekes jel­ lemvonása az európai realizmussal szemben, hogy részvéte nem korláto• j zódik társadalmi osztályok szerint, hanem egyformán árad szegény és gazdag, úr és szolga felé. A minden­ képen gyarló, esendő és bűnös ember­ nek szól, s nem a szociálisan elnyo­ mottnak. Sőt néha, amint például Tolsztojnál látjuk, irigységgel nézi a társadalmilag kötetlen, éppen sze­ génysége és kivetettsége miatt sza­ bad, s Istennel, vagy az emberi élet nagy kérdéseivel bátrabban vagy nyu­ godtabban szembenálló szegényt. MindMenjaek alapmotívumait szinte zeneileg megadja Gogolj e kis novel­

lája. Sőt, az európai novella zártsá­ gával, pontos, majdnem drámai szer­ kesztésével szemben ez a novella az orosz elbeszélés formai mintáját is szol­ gáltatja. Vagyis a formailag nyitot­ tabb kitérőkkel, részletrajzokkal sza­ badabban bánó novella mintáját. Számunkra e novellának külön érde­ kessége, hogy Arany János fordította magyarra, amikor mint szerkesztő meg volt „szorulva" és szépirodalmi lapja számára novelláról kellett gon­ doskodnia. Sőt, a novella hősének ne­ vét kisebb cikkeméi írói álnevéül is használta azután. Tőle kérte el Gyulai Pál az „Olcsó könyvtár" sorozatában való közlés céljából, ahol a fordító megnevezése nélkül jelent meg. Most az „Olcsó könyvtár" új folyamában újra megjelent Voinovich Géza rövid előszavával. Természetesen most már megnevezve a kis remekmű illusztris magyar fordítóját is. Kovács László

VEDfflKI KÖLTŐ KÖNYVEI — Pákozdy Ferenc két kötete. — Valamikor a magyar vidék tarto­ gatta, rejtette, őrizte az irodalom szent tüzét, és akkor igazán nagy volt a vidéki költő becsülete. A mostani fel­ fogás szerint „vidéki" jelző a költő neve mellett a marasztaló ítélet kez­ dete s csak néhánynak sikerült ki­ verekednie magát a vidékiesség közö­ nyéből és a belőle származtatott kö­ vetkezmények felületességéből. Nem az alkotás színhelye kölcsönzi az igazi nagyságot, hanem az alkotások súlya, becse, színezete, színvonala, eredeti­ sége, — hangzik Juhász Gyula, Oláh Gábor, Móra Ferenc, Gulyás Pál élet­ sorsából, Tompa László székely ma­ gányából és az erdélyi irodalom szín­ gazdagságából, tiszta erejéből az eleven tiltakozás. Pákozdy Ferenc, aki néhány kitűnő versével már évekkel előbb magára vonta a figyelmet fővárosi lapok és folyóiratok hasábjairól, makacsul és következetesen ragaszkodik vidéki ma­ gányához. A hódmezővásárhelyi szülő­ föld visszahívó szavához igazodik. Most két kitűnő könyvével tesz bizonyságot

523

Könyvek arról, hogy az elvonulás csöndje és vívódása mily gazdag lehetőségeket rejteget magában, a közvetlen baráti kör ajnározó szeretete mekkora ter­ mékenység forrása lehet. Egyik müve saját kiadásaként, mindkettő pedig baráti áldozatkészségből jelent meg. A költő müveivel fizetett a közelállók jószívűségéért], nem barátai unszolá­ sára, hanem sürgetésére jelentek meg könyvei. Egyik kötete saját verseit szedi csoportba, a másik Shakespeare szonettjeit szólaltatja meg magyarul; az előbbi egyénisége titkait, melyéket a vidéki élet nyomott mélyre, hozza felszínre, a másik az igazi nagyság­ gal való nemes versenyéről tanúskodik. Förgetegben címen száz és néhány versét sorakoztatja egymás után, azo­ kat, melyeket a Tissa sirálya meg­ jelenése óta írt. A vidéki költő általá­ ban, köztük Pákozdy is, valahogy me­ legebben, őszintébben, naturalisabban dalol, az egyénisége nyíltabb, eleven vonása erősebb, teljesebb, mint a vá­ rosi költőé? az előbbi egyszerűbb, köz­ vetlenebb, az utóbbi viszont össze­ tettebb. Pákozdy verskultúrája ön­ magából sarjadozott, saját hangja változatain szólal meg emlékező lírája, környezetének boldog derűje, övéinek szeretete: humánus költő, aki az élet melegét, a szeretet hevét és szeszélyét egyéni hangmenetbe öltöztetve sugá­ rozza, sugallja. Bizonyos elbeszélés­ jelleget hordoznak versei, a félmúlt gyűlöletét, az eltűnt idők megszépítő távolságát érzékeltetik. A költő nem akar mást, mint lelke távlatait le­ mérni és értékelni: ez a távlat olykor kicsiny és a mérték alacsony, ezért háborog, lázadozik gyakran, korlátai ledöntésére tör. Lírájának epikai magva onnai} származik, hogy Pá­ kozdy is, mint általában a vidéki szemléletűek, mindent a történés szemszögéből lát, természetes, hogy legsajátabb érzelmei történésekben tükröződnek, élednek újra. Shakespeare szonettjei az ő fordí­ tásában úgy hangzanak, mintha iro­ dalmunk vaskorát élnénk. E kijelentés egyáltalán nem nagyzó: magyarabban kevesen szólaltattak meg idegen költő­ ket, mint a szonettek Shakespeareját Pákozdy. A másfélszáz fordítás úgy hat, mintha valaha nyelvünkön íródott 524

és Irak

eredeti versek volnának: a magyar tájszavak, amint a Hamlet magyar szövegében is, Shakespeare szavaivá, gondolatainak, érzéseinek alkalmas kifejezőivé válnak. Pákozdy Ferenc érti a módját, hogyan hozza közel egymáshoz az idegen szöveg szelle­ mét és a magyar nyelv kifejező lehe­ tőségeit, azonkívül az idegen formát bele tudja játszani a magyar nyelv szellemébe. Pákozdy szonettfordításai jó magyaros szelleműek, a mellett mű­ vésziek és szinte hibátlan teljesítmé­ nyek. A vidéken megjelent fordítás­ kötet nemcsak külső megjelenésével jelkép, hanem belső értékeinél fogva is példázza, hogy az emberiség legne­ hezebb napjaiban távoli, nem sejtett helyen gyuládnak fel az emberiség őrlelkének fényei és világítanak egy­ másnak. Mindkét kötetnél Pákozdy Ferenc eredeti, ízes magyar nyelvét kell ki­ emelni és dicsérni;, olyan korban, ami­ kor a magyar nyelv alakja torzul, szelleme idegenül, örömmel kell fel­ figyelnünk, ha valaki, mint Pákozdy, a magyar nyelv évszázados zamatával, régi jó ízeivel él és szól. Páku

Imre.

GIONO: SARJÜ — Révai-kiadás. — Az újjászületés nagyszerű alanya és közvetítője a nő; a homéroszi boldog derű idején a nő nemcsak az -életadó családi ház legfőbb ékeként örvendett tiszteletnek, hanem a nő alakja köré szőtte legszebb elképzeléseit a mito­ lógia és költészet. Évezredek óta tud­ ja az emberiség, hogy az élet csatáit, a lét küzdelmét a nők vívják és nye­ rik meg. Az anyaság misztériumánál csak az anyaföld áldása biztosítja job­ ban az élet folytonosságát A nő és a föld újjáteremtő erejének­ hatalmas himnuszát zendítette még Giono legutóbb magyarul megjelent regénye, mely a világhír fémjelzésé­ vel épp akkor került olvasóközönsé­ günk elé, amikor a magyarság szem­ tanuja a rombolás szelleme vakdühé­ nek, amikor a romok helyén kell új

Könyvek éa írók életet kezdeni. Valóban Giono regénye az emberiség legnehezebb napjainak egyik jótéteménye; a pusztulás, a ro­ mok helyén új élet reményében élő emberi akarat ékesszavú dicsőítése; tanulságos példázat arról, hogy a férfi ereje, az asszony és a föld termékeny­ sége a hatalmas pusztítással szembe­ száll és a legelemibb adottságok se­ gítségével életet varázsol a romok he­ lyére és a kopár földet termésre kény­ szeríti. Giono a rombolás szellemével szembeállítja az ősi, életadó elemek természetes ösztönét, erejét és hatá: .félreérthetetlenül kinyilatkoztatjibgy 6. nö és a természet anyaBfigii az élet legyőzhetetlen fegyvere. . A* elpusztult alpesi falut egyremásra elhagyják az emberek, csak Panturle marad a romok között, éle­ tét otti vadember módjára tengeti. Egyszer baleset éri, a vándorköszörűs véletlenül arra járó felesége menti meg; a megmentett élet öröme az egyikben mélységes szánalmat, a májsikhan pedig, az élet igéretét sugalló é%%elem hatalmas érzését ébreszti fel. Ezután Arsule elszökik a köszörűs kocsija mellől és vállalja a nagyobb igát Panturle oldalán. Fokról-fokra haladnak előre, hogy életüket beren­ dezzék, a nő varázsos keze nyomán megszépülnek a romok, melegség és fény szüremlik a sötét odúba. Hamar lehajtják álomra fejüket a maguk ké­ szítette ágyon; bogyók, gyümölcsök ize mellett egyetlen kecskéjük teje táplálja őket. A föld a hajléknak és tápláléknak valót csak úgy ontja: a kenyér illata után vágyakozva kezde,Q6K a föld müvelésébe és amikor az első cipó asztalukra kerül, az aszszony anyaságáról tesz vallomást. Arsule és Panturle úgy hódította meg a természetet, mint ahogy az ősember Ismerte fel rendre, hogy az élet min­ den eszközét munkával lehet és kell előteremteni A szülőföld odakötő sze­ retete és odahívó szava a leghatalma­ sabb erő, mely maradásra és új élet kezdésére késztette ezt az emberpárt. A mai ember látva láthatja Giono hősei küzdelméből, hogy a romok he­ lyén újra sarjad az élet attól a pilla­ nattól kezdve, amikor az első kéz­ mozdulat megkezdi a romok átalakí­ tását, eltávolítását, amikor az eke az

t

első barázdát megvonja a parlagon, és amikor a nö az új élet Ígéretéről szerez tudomást. Gloho müve az emberiség legsúlyo­ sabb napjainak bátorító, vigasztaló könyve, az új életre vezető küzdelem tankölteménye, az élet hőseinek eposza, melyből az emberiség évezre­ des életparancsa fejeződik ki: az élet újra sarjad a rombolás, a pusztulás helyén. — Illyés Gyula fordítása va­ lóságos élmény, annyira életteljes magyar szövege. Pdku Imre

EGYSZERŰ CSALADBÖL SZÁRMAZOTT — Buffy Péter regényé. Franklin Társulat kiadása, Budapest. — Vájjon lehet-e boldog a dekadenssé finomult, sok őst számláló dzsentri család sarja proletár leánnyal? Ele­ gendő erőt ad-e a szerelem az előíté­ let, születés és gondolkozásmód által emelt válaszfalak lerontásához? Ez a könyv problémája. Dús forrású, szub­ jektív vallomások övezik az előkelő rokonságú férfi és az „egyszerű csa­ ládból" származó nő házaságának tör­ ténetét. Az ötágú koronás rokonság az orrát fintorgatja a kofa leánya mi­ att: a proletárok számára pedig a hat­ ványozott kisebbrendűségi érzés foly­ tán lesz a normálisnál is elviselhetet­ lenebb az előkelő környezet. Az eskü­ vőn egy-padba kényszerült méltósá­ gos asszony és kofáné meghökkenve és gyanakodva veszi tudomásul egy­ más jelenlétét. Mindketten kényelmet­ lenül érzik magukat. Évszázados öröklött beidegződések és tudatalatti sérülések szakadékjai szelik át a két életet. Elkerülhe­ tetlen tragédia körvonalai bontakoz­ nak ki, de meglepetésünkre „a ter­ mészet lágy ölén" feloldódással vég­ ződik a történet, egy fiatalkori ba­ rát váratlan, de áldásos felbukkanása révén. Mintha csak mesét olvasnánk, amelyben minden veszély ellenére Jancsi és Juliska még ma isj élnek, ha meg nem haltak . . . A könyv nyilvánvaló és szembetűnő hibái ellenére sem érdektelen. A vézna

525

Könyvek éa írok meséhez képest rengeteg szubjektív anyagot tálal fel, de többé-kevésbbé indokkal, mert a történetet egy haj­ nali beszélgetés keretébe helyezi. A sokszor megírt és sokat vitatott kér­ désről újat ugyan nem mond, de érde­ kesen mondja, annak ellenére, hogy analitikus, Freud-i módszereket kö­ vető témakezelése elavult. A regény alakjait portrait-szerüen sorakoztatja elénk. Mintha vázlatkönyvet lapozgatnánk'és a tanulmányfejek között öszszefüggéseket fedeznénk fel. A mese folyamatossága és az írás egysége megérzi ezt a szokatlan módszert, de rengeteg megfigyelés, jellemző apró­ ság elmondását teszi lehetővé. A téma meglátásához sincs még meg a helyes érzéke. A magára kényszerített anali­ tikus póz miatt sokszor súrolja a giccs határát. A szinte kiáltó groteszk és szatirikus lehetőségeket nem veszi észre. Az első könyv hibáit magánviselő Írás ellenére is figyelemmel várjuk az író további mondanivalóit. Mert ez a könyv még csak „olvasnivaló" a szó rosszabbik értelmében; figyelemre­ méltó stíluskészség és Krudy-hatások szerencsés keveredése. Vitányi János

LÁNGOLÓ NAPOK — Szemlér Ferenc versei. Franklin Társulat kiadása. — Szemlér Ferenc utolsó kötete ko­ moly és örvendetes fejlődésről tanús­ kodik. Korábbi verseinek sokszor sab­ lonosán és élettelenül csengő hangja alig-alig kísért. A — most már neme­ sebb értelemben vett —^ hangulatvers ugyanebben a könyvében is helyet kap, ezúttal azonban már mélysége­ sen emberi és őszintén egyéni mon­ danivalóval lép elénk, a lélek rejtett és sötét rétegeiből hozza fel az ember­ élet döbbenetes problémáit. A formá­ val való virtuózkodási hajlam maradt meg leginkább, mint előző köteteinek öröksége, de öncélú jellegét ez is el-

Felelős kiadó és 526

vesztette. Különösen jó hatással volt a költőre az utóbbi évek nagy erővel feltörekvő népi költészete, melynek figyelemreméltó nyomait találjuk kö­ tetében. Ez a hatás, mely több ver­ sében szerencsésen olvad össze Ko­ rábbi, a nyugatosokéval rokon stílu­ sával, nemcsak formai megnyilvánu­ lásaiban befolyásolja költészetét, ha-, nem jelentős elváltozásokat idéz elő legbensőbb lényegében tó, valósággal új irányt szab annak. Főképen a Láng, jég szerelmi verssorozata és né­ hány istenkereső költeménye tűnik kJ merészen új hangjával, mely az Úl magyar költészet legbátrabb át^B?» mellé emeli. Sajátosan fanyar, leegy­ szerűsített alakjában is. sokszínű és plasztikusan kifejező nyelve, gazdag és egyéni szókincse, természetes és töretlen zeneisége, bővérű tempera­ mentumából táplálkozó érzésvilaga, melyet immár teljesen felszabadult, gátlásnélküli nyíltsággal tár a közö­ nyös világ elé, az elégedetlenség és . néha szinte szkeptikusan ható reotéq$£ •'• telenség, kiábrándultság kesernyés' illata, mely szavaiból, rímeiből, árad, élményeinek, gondolatainak igaz em­ beriessége és vakmerően meztelefe • megjelenítése, formájának technikai • csiszoltsága és hangjának megnemalkuvó ércessége az érett, kialakult férfiköltőre vallanak, ki már túljutott fiatalkorának öncélú formakultuszán és magakeresésén, hogy szégyen éu ál­ szemérem nélkül öntse versbe |L 1aest és lélek lázas vergődését, vajúdását az ezerarcú élet hínárjában. Szemlér Ferenc jóformán elején áll még1 az út­ nak, most kezdi beteljesíteni azt az ígéretet, melyet előző kötetei mutat­ tak. Néhány újabb verse, a gondola­ tok mélységével, az érzések forrósa- ' gával, a kifejezés választékos azjnességével és a forma kerekségével és befejezettségével mér komoly értélje modern irodalmunknak és ennék- az érdekes és eredeti költőnek méltó hé.' ; lyet biztosítanak az új erdélyi magyar költészetben. Jánosházy

: KOVÁCS

LÁSZLÓ

Oyörgy