az iskolai élet különböz területei
155
Ballagási beszédek Poros András igazgató úr ballagási beszéde Kedves ballagó trefortos diákok! Engedjétek meg, hogy mielőtt hozzátok szólok, szeretettel köszöntsem mindazokat, akik elfogadták meghívásunkat, és jelen vannak iskolánk 2010. évi ballagási ünnepségén. Köszöntöm a szülőket, akik a mindennapok zökkenőivel együtt társaink voltak e hat év során. Együtt kerestük azokat az eszközöket, amelyekkel segítettük gyermekeik és tanítványaink önállósodási törekvéseit, kibontakozó terveik, vágyaik megfogalmazását. Köszöntöm tanárkollégáimat, akiknek a ballagás menetrendszerű pontossággal jelzi az idő múlását. Egy-egy osztály elengedése számvetéssel jár: hogyan formáltam diákjaim gondolkodását, ők hogyan formáltak engem, mit is kellene másképp tennem a nyomukban érkező új osztályokban. Különösen az osztályfőnök kollégák teszik föl maguknak ezeket a kérdéseket, akiknek életpályáján minden osztály egy jelentős stáció. Tanárkollégáim közül tehát őket köszöntöm mindenekelőtt: Csaba Orsolya tanárnőt, Bodó Márton és Kutrovácz László tanár urakat. Köszöntöm az alsóbb éves trefortosokat, akik a romokon virágot segítettek kihajtani: feldíszítették, méghozzá új, formabontó módon dekorálták az építkezés viszontagságaitól sújtott épületünket. Kedves búcsúzó diákok! Az utolsó gimnáziumi éveteket megnehezítették a külső körülmények, de bízom benne, hogy nem ennek emlékét viszitek magatokkal, hanem a hat évig biztonságot adó falak és légkör élményét. Sok tudást adtak át tanáraitok, adtatok át Ti is egymásnak, tudást, amelynek a nagyobb részét el fogjátok felejteni vagy leszorítjátok emlékezetetek alsó régióiba. Hiszen amit nem használ az ember, elfelejti. De ami ennél lényegesen fontosabb: remélem, visztek magatokkal olyan élményeket, amelyeket Németh László, az író és gyakorló pedagógus írt le a Megmentett gondolatok című írásában: „Egy jól sikerült tanóra a legcsodálatosabb dolog számomra. Ott ültünk egy üvegharang alatt, ami
156
az iskolai élet különböz területei
elszigetelt minket a világtól, és az emberi tudás egy kis részletét behúzva oda azt mintegy vegyi laboratóriumban elégetjük, analizáljuk, és közben valamit megtudtunk nemzetünk sorsáról, az egész mindenség szerkezetéről.” A közösséghez tartozást a jogok és kötelezettségek kettősségével szoktuk leírni. Most egy másik ellentétpárt használnék: adni és kapni. Kedves tizenkettedikesek! A ti itt töltött hat évetek az iskola számára sem marad nyomtalan. Ott vannak nyomai a kórusban, a színjátszó fesztiválok produkcióiban, a Trefort napi remek előadásaitokban, a nomádtábori segítő munkátokban, abban, ahogy az ökoparlamentben, a zöld dökben utódokat neveltetek magatok mögött. És ott vannak a hozzáadott értékek a kritikátokban, újító javaslataitokban, igényességetekben. És abban, ahogy magasra teszitek a mércét az utánatok jövőknek a sok jeles versenyeredménnyel. Mindezzel egyszerre adtatok és kaptatok. Azt kívánom, hogy további tanulmányaitok során, majd a munka világában, leljetek olyan közösségekre, amelyek igénylik, hogy adjatok magatokból és cserébe kapjatok is szellemi, érzelmi muníciót, mindig továbblendítő inspirációkat. Most néhány szóban külön búcsúznék a három ballagó osztályunktól. Kedves 12. a-sok! Nehezen indult, de szépen összecsiszolódott csapatot alkottatok. Sokan megfordultak az osztályotokban, összesen 43-an. Sok nehéz sorsot szemléltetek, kísértetek végig vagy félútig. Tanultatok türelmet, megértést, elfogadást és azt, hogy mennyire sérülékeny az élet. Nehezen szerettetek bele a tanulásba, volt tanulószoba, tanulópárok, de a végére csak sikerült a többségnek. Jómagam szívesen emlékszem a tavalyi, ütős, merész színielőadásotokra és a Trefort napi aktív közreműködésetekre. Most a 12. b osztályhoz fordulok. Közel s távolban az egyetlen osztály voltatok, akik ökoiskolai címünkhöz híven kisállattartással próbálkoztatok. Remek összmunka eredménye volt, amikor a Koccanás című előadásotokkal megnyertétek a színjátszó fesztivált. Egy más területen is öregbítettétek a Trefort hírnevét: ti adtátok a magját, lelkét, edzőjét az országos sikereket elért florballcsapatnak. Kedves 12. c-sek! A ti közösséggé válásotok a horpácsi verébtáborban kezdődött, és a rendszeressé vált kismarosi kirándulásokon folytatódott. A kenutúráitokon megtapasztaltátok, hogy „azért a víz az úr.” Az ország minden álló és folyóvizén eveztetek vagy legalább körbekerekeztétek a partját. A papírgyűjtést addig nyertétek meg folyamatosan, amíg már Ti lettetek a szervezői. Hat éve nem volt nélkületek színjátszó
az iskolai élet különböz területei
157
fesztivál, nyertetek többször is, a múlt szombaton pedig a vándordíjat is elvittétek. Ezt mindenképpen vissza kell hoznotok jövőre. Ezzel is bebiztosítottuk azt, hogy ne veszítsünk el titeket végleg. Amúgy sem búcsúztok egymástól, hiszen nyáron horvátországi túrára készültök. Visszagondolok a saját ballagásomra. Az akkori társadalmi viszonyok között előttünk kevesebb félelmet okozó bizonytalanság, kétség állt, de kevesebb lehetőség, döntési szabadság is. Nektek ma több a szabadságotok, de ez nagyobb felelősséggel jár. Ti döntitek el, hogyan szelektáltok a felszínes, könnyű kibúvókat kínáló bódító csodaszerek és a valódi megoldások között. Ti döntitek el, hogy a mai világ könnyen hozzáférhető tudásszeleteiből hogyan kovácsoltok magatoknak valódi tudást. Ti döntitek el, hogy az értékek, életformák zűrzavaros kínálatából hogyan választjátok meg a saját utatokat. Ha ezekhez a választásokhoz kaptatok némi útravalót iskolai éveitek alatt, akkor már érdemes volt trefortos diáknak lennetek. Sok bátorságot, józanságot kívánok nektek a rátok váró útelágazásoknál. Hamvas Béla szavaival köszönök el tőletek. „Az egész világ a tied. Ismerd meg, hódítsd meg, senki sem tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod. Felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál… Most eredj és élj, mert a világ a tied.”
Zubovics Evelin (12. c) ballagási beszéde „A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos; önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.” Ezzel a Márai idézettel szeretném felidézni a mi hat éven át tartó hullámvölgyekkel és hullámhegyekkel teli, Trefort csodaországbeli utazásunkat. Sok mindent magába foglalt ez a hat év. Voltak egyéni örömök, bánatok, sikerek, kapcsolatok, de mindezek mellett – és ez az, amit fontosnak tartok – voltak olyan pillanatok, programok, akár hosszantartó időszakok, amelyek nemcsak egy osztályt, hanem a teljes évfolyamot érintették. Elsősorban azokról az eseményekről beszélnék, amelyeket mindannyian átéltünk a ballagók közül. Ilyen volt az első tábor, amelyben mindannyian megrémülhettünk a sok új arctól. Egy új kaland kezdődött akkor, életünknek egy igen fontos és kiemelkedő időszaka. Ez volt az első lépés, hogy egy közösség tagjaivá váljunk. Aztán a verébavatással hivatalosan nemcsak az osztály-, hanem az iskola közösségébe is befogadtak. Persze voltak, akik útközben lemorzsolódtak. Sőt, az évek múlásával a korábban kialakult kapcsolatok is változtak, új barátságok jöttek létre, vagy éppen régiek mentek tönkre, szerelmek szövődtek és értek véget. Teltek múltak az évek és elérkeztünk a nomád táborhoz, ha úgy tetszik a félidőhöz. Talán ez volt a legfontosabb összekovácsoló erő. A nomádtáborban minden osztály
158
az iskolai élet különböz területei
egyenként megízlelhette, milyen a természet erőinek kiszolgáltatva csak a másikra számítani. Milyen versenyre kelni akár dacolva a többiekkel a tájséta során, felmérve lelki és fizikai teherbíró képességünket. Milyen saját kezűleg összeeszkábálni egy táborhelyet, amelyet esetleg elmos az eső, és amelyet folyamatosan újítani és tökéletesíteni kell a használhatóság, a lakhatóság érdekében. Mindannyian részesei voltunk annak az érzésnek, mikor este, holtfáradtan a tábortűz körül beszélgettünk, nevettünk, énekeltünk híres magyar slágereket, vagy persze az örök Beatles dalokat. Ahol elmerengtünk azon, milyen jó is, hogy tartozhatunk valahova, valakikhez. A következő jelentős állomás az erdélyi túra. Ez már más volt, mint az eddigi táborok, hiszen szinte felnőtt fejjel vetettük magunkat bele a tábori létbe, bizalmat kapva ezzel a felügyelő tanárainktól, amellyel ki így, ki úgy élt. Sok mulatságos pillanat is fűződik ezekhez a táborokhoz, amelyeket – az iskola közegébe visszatérve – az évfolyamtársainkkal is megosztottunk. A három osztályt többféle kapcsolat is összekötötte. A nyelvórákon és a faktos órákon kívül a különböző iskolai programok is: a 24 órás kosár, a művészeti nap, a diákszínjátszó, sőt az iskolai szervezésű és szintű táborok, mint például a sítábor, a döktábor, a nyelvi táborok. Nem beszélve arról, hogy idén az iskolai közösségi élet fő szervezői is az évfolyamunkból kerültek ki. Az utóbbi időben megrendezésre kerülő ART napok, a Komoly és finom, a Könnyű és finom, a diákönkormányzat, az ökoparlament mind köthetők a tizenkettedikes diákok neveihez. Ott voltunk a diákszínjátszón, a szalagavatókon és beleadtunk apait-anyait a papírgyűjtésbe, sőt a sportnapba is. Idén előadásokat tartottunk a Trefort napon sok munkát és energiát fektetve az iskolai programok megszervezésébe még így, érettségiző diákként is. Büszkén mondhatom, hogy ez a tizenkettedikes évfolyam nemcsak túlélte, hanem átélte ezt a hat évet, és szerves részéve vált az iskola mindennapjainak, mindannyian szívvel-lélekkel annak egy építőkövévé lettünk. Mindezek ellenére képmutatás lenne azt mondani, hogy nem voltak olyan pillanatok, vagy nem volt olyan időszak, ami bárcsak ne lett volna. Emlékszünk azokra a hónapokra, amelyek Bazsi és Vicu halálát követték, sőt néhányaknak ez nem is csak emlék, hanem maga a valóság, még ennyi idő elteltével is. Elvesztettünk két fantasztikus embert, de amennyire lehet, talpra álltunk, és ebben sokat segítettük egymásnak. Most pedig búcsúzva a gimnáziumi éveinktől akarva-akaratlanul megjelenik az arcuk előttünk, és a sok könnycsepp közül sokat értük, helyettük ejtünk. Vajon mit siratunk igazából, mi tesz minket szomorúvá ezen a szép napon? Talán a félelmeink és a sok emlék, ami eszünkbe jut. Búcsúzunk, mert ballagunk, de ez az egész elballagás csak egy hivatalos ceremónia, jelezve azon kötelezettség végét, amely a gimnáziumi évekre vonatkozik. Nem jelzi viszont azt, hogy mit jelentett a Trefort, nem jelzi a jelenleg bennünk felmerülő kérdéseket sem, sőt szinte teljesen mást közvetít, mint ami a valóság. Hiszen nem most vagyunk itt utoljára. Ballagunk, de nem végleg megyünk el, visszatérünk, mert itt nőttünk fel, mert ez volt a második otthonunk. Itt szereztünk életre szóló tapasztalatokat, akár kapcsolatokat, itt alakult ki a mostani életfelfogásunk. Valóban, ezek nagy szavak. Nem is arról van szó, hogy a trefortos éveket
az iskolai élet különböz területei
159
magunk mögött hagyva már nem lehet az élet könnyed és megvalósítható álmokkal, illúziókkal teli. De elmondható, hogy kilépve az iskola kapuján, magunk mögött hagyva az elmúlt hat évet a kamaszkorral együtt, terheket, felelősségeket, elvárásokat veszünk a vállunkra. Ezek közül néhányat a továbbtanulással kapcsolatban érezhettünk is az utóbbi időben. Döntéseket kell hoznunk és ezek a döntések mostantól kezdve az egész életünkre hatással lehetnek. Talán a Trefort idáig tartó meghatározó szerepe és a búcsú miatt járnak a fejemben az Ady Elbocsátó szép üzenetéből ismert szavak: „Hisz rajtad van krőzusságom nyoma.” Hiszen valószínűleg mindannyian örökre hordozni fogjuk a Trefort által ránk ruházott gazdagságot: tudást, tapasztalatokat és személyiségjegyeket. A másik gondolat, amely a ballagás kapcsán felmerült bennem az, hogy valójában nem is mi hagyjuk el az iskolát, hanem az veszi le kezét rólunk. Felnevelt minket, és most annak rendje és módja szerint elindít a felnőttkor rögös útján. Talán nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel, ugyanis a ballagással elveszik az az állandóság, ezáltal bizonyosság, amit a Trefort teremtett. Éreztem, hogy tartozom valahova, és most csak annyit tudok, hogy pár hónap múlva mindannyian egy új közösségbe próbálunk majd beilleszkedni, új kapcsolatok várnak ránk, egy új állomás, egy nagyobb, nehezebb és idegenebb élet, az a bizonyos nagybetűs. Úgy hiszem, hiába térünk majd vissza ide is, hiába látogatjuk meg az itt hagyottakat, tanárokat, diákokat, ez már nem a mi iskolánk lesz, hanem csak a múltunk. Egy azonban mindenképpen marad, ami összefűzi majd a trefortos éveket a jelenünkkel és a jövőnkkel: mi magunk. Mert a Trefort ugyan emlékké válik, de örökre bennünk él.
