Balla Zsófia
HOMOK ÉS VÍZ HATÁRÁN Tengered alatt hordalék, homok kering, súllyá dermed. Holt hold az alja. Emlékeid peremén lábnyomok: kagylók fülelnek, benned mint dobog sok eltört nő. Léptük a víz lenyalja. A szomorúság mélyében kövek. A bóját láthatatlan súlya tartja. Hajót a tőkesúly. Kő a követ, téged múlt fog, mint föld virágtövet. Kudarc ment meg, a vakfehér vitorla. A félelem is távlat. Nézd a holdad: anyád s szerelmek árnya egybeforrad. Éjszakádtól messze tenger a tér. Hosszú jövő kitágítja a múltat. Utad fordul, hol nyomod véget ér. (Závada Pálnak, 1993)
16
Zsófia Balla
AN DER GRENZE VON WASSER UND SAND Geschiebe und Sand zirkulieren in deines Meeres Tiefe, erstarren dort zu Schwere. Ihr Tiefstes: der tote Mond. Fährten an deinem Erinnerungsstrand. Muscheln belauschen das Pochen vieler zerbrochener Frauen in dir. Das Wasser leckt ihre Spuren. In der Traurigkeit Tiefe liegen die Felsen. Vom unsichtbaren Gewicht wird die Boje gehalten. Der Ballast hält das Schiff. Ein Stein hält den andren, dich hält Vergangenheit wie Wurzeln die Erde. Dein Scheitern wird dich retten, das blindweiße Segel. Auch die Furcht ist Entfernung. Sieh an deinen Mond: deiner Mutter Schatten verschweißt mit den der Geliebten. Der Raum ist ein fernes Meer jenseits deiner Nacht. Eine lange Zukunft erweitert die Vorzeit. Wo deine Fußstapfen enden, da wendet sich dein Weg. (Für Pál Závada, 1993)
17
Alfred Kolleritsch
STILLE Es geht in diese Höhle, deren Tiefe Stein ist, schwarz zerrissen wetteifern Wurzeln, Knochen, Farben überraschen. Ein Gang, kein Ausgang reicht den Schritten zu, ein Boden, nicht weit darunter nichts, vielleicht den Tanz im Schmerz getanzt, daß er das andere sei, und der Berg darüber, und das Himmelblau, die Vogelbahnen. Warten.
92
Alfred Kolleritsch
CSEND Befele itt ebbe a barlangba, mélyén csupa kő, kő, fekete hasíték verseng itt minden gyökér, csont, lenyűgöznek a színek. Ösvény, kijárat nem vonzza lépteinket, a talaj alatt nem túl mélyen a semmi, talán a talaj táncolja a fájdalom táncát, hogy ő a Másik, és felette a hegy, és az égi kékség, a madarak pályarajza. S a várakozás.
93
Alfred Kolleritsch
IHRE WUNDEN Über das Land verstreut die Handblätter, nie zuende gelesen sind ihre Spuren die Rätsel, das Unbedeutende, das Verwirrte. Wie die Hände gehalten haben, den Bogen, die andere Hand, über sie hinaus reichten Leidenschaft und Verklingen, und aus jeder Hand las der Tod das Zerdrücken der Welt. In den Knochenklammern geborgen: die Liebe ganz darin und berührt (wie die Frühlingsblume im Mund), feucht war die Grenze, der Strom, die Wärme: „Unsere Hände“, „Unser Abschied“. 94
Alfred Kolleritsch
SEBEK Szerteszórva az országban a kézalakú virág, nyomait senki se olvasta végig, titkait, jelentéktelen és zavaros rejtelmeit. Amit tartott a tenyér, az ívet, a másik kezet, s közben túlért rajtuk szenvedély és csillapodás, és a halál mindegyik kézből a világ szétzúzását olvasta ki. A csontkapcsokban elrejtve: érintésben az egész szerelem (mint tavasz virága a szájban), nedves volt a határ, a folyam, a melegség: „A mi kezünk”, „A mi búcsúzásunk”. 95
Alfred Kolleritsch
ABSCHIED Schön zusammengekehrt sind die Schritte zu einem Weg, und schon zeichnen die Vögel Horizonte, weit drüben warten die Wälder. Was werden die Felder uns geben? Unnahbar aber sind die Häuser, tiefe Gärten, von einem Arm zu anderen nicht meßbar, das Gewachsene lügt in den Gärten. Wir gehen fort mit den Wolken, als hätten sie Zeichen, Geliebtes hinterläßt eine Spur, vielleicht den schiefgewachsenen Zweig im Ort? Dort, wo sie den Platz haben, zu warten, zu trinken, ohne Scham auch den Steinen dankbar zu sein, ihrer Härte, dazustehen im Wind oder im Abendrot, ohne angekommen zu sein. 96
Alfred Kolleritsch
BÚCSÚ A léptek szépen úttá összeseperve, máris láthatárt rajzolnak a madarak, messze túl várakoznak az erdők. Mit teremnek majd nekünk a mezők? De a házak megközelíthetetlenek, mélyen ülnek a kertek, karnyújtásnyira mérhetetlenül, és a növekmény a kertekben hazudik. Mi elmegyünk a felhőkkel, mintha jelt adnának – szerelem nyoma tán mögöttünk itt e helyen a ferdén nőtt faág? Ott, ahol helyük van várni, inni, szégyen nélkül hálát adni a köveknek is, a keménységnek, hogy ott állnak a szélben vagy az esti vörösben, anélkül hogy bárhová megérkeznének. 97
Alfred Kolleritsch
DORTHIN Einmal zu leben, das in sich selbst verdrehte, dicht wie Glas und klar, einzuschenken, sich selbst beschenkend, der Glockenton zu sein, der ruft, ohne Schwelle, diesseits und jenseits der Schwelle ununterschieden hinzulachen, daß das Ohr das Lachen ist, das Auge der Apfelbaum, das Schweigen selbst der Blütensturm, zu schlafen im Schatten, der nicht geworfen ist, ohne Gut und Böse ins Lot geraten, ins eigene Gebirge, dem fernsten wohl, verwachsen.
98
Alfred Kolleritsch
ARRA Egyszer élni, a magunkba forgatott italt, mely sűrű és tiszta mint az üveg, pohárba tölteni, magunkat megajándékozva hívó harangszó lenni, küszöb nélkül, innen és túl a küszöbön egyformán nevetni, hogy fülünk legyen a nevetés, szemünk az almafa, és maga a csend a virágvihar, árnyékban aludni, melyet nem vet semmi, Jó és Rossz nélkül egyenesbe jönni, saját hegyeinkkel, nyilván a legmesszibb vidékkel, összenőni.
99
Alfred Kolleritsch
AN DIE MUSIK Ein Hornruf über die Saiten, Stimmen schütten das Blut dazu, Hände schwingen mit, reißen die Lippen auf, gehen ineinander Tod und Zähne, enteignet schwebt das Haus, das Wohnen überspringt die Ferse, ohne Erde, ohne Himmel, jetzt. Ein freier Abschied auch von den stillen Weidenbächen, dann verliert er sich im Gras. Es ging eine Zeit vorbei. Wo sie anders ist, zu tief ist dort der Anfang. Unbewohnbar die Fahrt, verwischt das Festgesetzte, das Fließen überlebt. Es trägt die Ruhe mit, das lange Überwiegen eines Tones. 100
Alfred Kolleritsch
A MUZSIKÁHOZ Kürtjel a húrok felett, hangok hintik hozzá a vért, kezek hullámlanak vele, felszakítják az ajkat, fog és halál egymásba olvad, kisajátítva lebeg a ház, egy láb átugorja az ott-lakást, föld híján, ég híján, most. Szabad búcsú ez a csendes fűzfák patakjaitól is, hangja lassan elül a fűben. Egyfajta időnek vége. Ahol az idő más, ott túl mély a kezdet. Lakhatatlan az utazás, elmosódik minden szilárdság, az áradás örökéletű. A nyugalmat sodorja magával, egy hang hosszú súlyát, túlerejét. 101
Alfred Kolleritsch
TAUTOLOGIE Mit jedem Satz, verklemmt in die Zeile, eingefault in die Schrift, ist mitgenannt, daß wir allein sind auf der Halde.
102
Alfred Kolleritsch
TAUTOLÓGIA Minden mondat, a sorba ragadt betűk közé belerohadt, néven nevezi, hogy egyedül vagyunk a lejtőn.
103
Alfred Kolleritsch
7 Der eine war der Sand, der andere die Welle, und umgekehrt. Fersen, Hände und Schenkel stiegen ans Land. An den Aufbruch der Fische hast du gedacht. Ich vermutete es.
104
Alfred Kolleritsch
7 Az egyik volt a homok, a másik a hullám, és viszont. Bokák, kezek és combok értek partot. A halak zendülésére gondoltál. Gyanítottam.
105
Alfred Kolleritsch
8 Große Schatten warfen wir an die Wand, im Spiegel Schilf, so leer waren wir, und weil wir uns liebten, ohne Ausdruck.
106
Alfred Kolleritsch
8 Nagy árnyakat vetettünk a falra, a tükörben sás, ilyen üresek voltunk, és mert szerettük egymást, kifejezéstelenek.
107
Alfred Kolleritsch
ZWEI WEGE Wasser geteilt in zwei Ströme, zerschnitten für den Saum hindurch, für die Berührung getrennt, das Ungewisseste, von zwei Organen geliebt, ineinandergefaltet, auseinandergerissen für so wenig dazwischen, für den Doppelkopf, für das Klärende und Verwirrende, zwei Hände graben links und rechts, Tag und Nacht, ohne Gegensatz, aber zwei Lungen atmen, zwei Ufer entlang, Wasser und Eis, übers Erfahren und das Erfahren, zwei Wurzeln gehören der Erde, zwei Rosen dazu, zwei streitende Namen, schmerzhaft beisammen, verfeindet, zwei Vögel fernwärts zum sich Entziehenden hin, jenseits der getrenntesten Berge „hinüberzugehen und wiederzukehren“.
108
Alfred Kolleritsch
KÉT ÚT Két folyamra osztva a víz, kettémetszve a tajtékon át, elválasztva az érintésben, a legbizonytalanabb, két szerv szerelmeseként egymásba hajtogatva, széttépve a kevésért, ami a kettő között van, a kettős koponyáért, világosságért, zűrzavarért, két kéz ás balra és jobbra, éjjel-nappal, ellenkezés nélkül, de két tüdő lélegzik, két part mentén, víz és jég, a tapasztalásról és a megtapasztaltról, két gyökér tartozik a földhöz, hozzá két rózsaszál, két veszekedő név, fájdalmasan együtt, és ellenségesen, két madár távolodik afelé, ami megvonja magát, hogy az óperenciás hegyeken „túlszárnyaljon és visszatérjen”.
109
Alfred Kolleritsch
Eins doppelt gespiegelt, mit gesenktem Mut und doppelgehörnt sprengt eine Sehnsucht die Tage, und die Luft glüht vor Haß, und er ordnet, als sei nichts geschehen, als heilte ein Kraut den Alltag. Und in beiden Ecken der Tod. Zwei Wege, mehr nicht.
110
Alfred Kolleritsch
Az Egyetlenegy kettős tükörben, csökkenő bátorsággal és kettős szarvval feszíti szét a napokat a vágyakozás, gyűlölettől izzik a levegő, és ő rendezgeti a dolgokat, mintha nem történt volna semmi, mintha egyetlen növény gyógyítaná a mindennapot. És mindkét szögletben a halál. Két út, semmi több.
111
Alfred Kolleritsch
VERWEIGERUNG DER NACHT Erwachen mit ihr, auf der Haut das Morgenlicht zählen, mit Sonnenblumen bedecke ich sie, schmücke ich die Kunst der Gekränktseins, ich entführe den Verlust in den aufsteigenden Nebel.
112
Alfred Kolleritsch
AZ ÉJSZAKA MEGVONÁSA Felébredni vele, a reggeli fényt számolni a bőrön, napraforgókkal takarom be, díszítem a megbántottság művészetét, eltérítem a veszteséget a felszálló ködbe.
113
Alfred Kolleritsch
VOR DER MAUER Als würde Vergessen etwas erklären, uns zwingen, den schönsten Tag und den ruhigsten Atem für die folgenden Tage zu leugnen, anzunehmen, daß das Blühen zuvor nur ein Schatten war, Maskerade des Empfindens. Vergessen erklärt nichts, es bricht mutwillig die Zweige, auf denen Versprechen Blüten zurückließen, einen Haufen Leben und Zuversicht und die Ruhe der Freude. Sie zu erhalten, wenn die Drohung beginnt? „Seine Linke liegt unter meinem Kopf, seine Rechte umfängt mich.“ Dem Hohelied vertrauen, daß es so war. Es war so. Dem Mißverständnis zu opfern, was ein Leben voraus schien, Liebe, kann nicht sein. In die Irre getrieben, beeilen wir uns, so zu sein, wie wir waren, wenige Stunden davor.
114
Alfred Kolleritsch
A FAL ELŐTT Mintha a felejtés megmagyarázna valamit, kényszerítene minket, hogy megtagadjuk a legszebb napot és a legnyugodtabb lélegzetet az elkövetkező időkben, s azt tegyük fel: csupán árnyék volt a virágzás korábban, az észlelés karneválja. A felejtés semmit nem magyaráz, vakmerően tördeli az ágakat, az ígéretek virágos nyomaival, egy halom reménnyel és élettel és az öröm nyugalmával. Hogy őrizzük őket, ha kezdődik a fenyegetés? „Az ő balkeze az én fejem alatt van, és jobbkezével megölel engem.” Hinni az Énekek Énekének, hogy ez így volt. Így volt. Feláldozni a félreértésnek, ami – úgy tűnt – megelőzte az életet, a szerelem, ez lehetetlen. Tévútra hajszoltan igyekszünk olyanok lenni, mint voltunk, pár órával előbb.
115
Alfred Kolleritsch
„Meinem Geliebten gehöre ich, und mir gehört der Geliebte, der in den Lilien weidet.“ In Feldern, die unsere waren, reichten wir uns die Versprechen, den Atem zu haben, uns zu bewahren, nie zu sagen “was reden wir noch“. Das Gehör zu verlieren füreinander, daß man den anderen gut tut, das bekennt und nicht vergißt, so zu bleiben, daß das Gebliebene Liebe ist. Schrecklich, wenn einen der Mut verläßt, im Versprechen der eigenen Wildnis zu irren.
116
Alfred Kolleritsch
„Az én szerelmesem enyém, és én az övé, aki a liliomok közt legeltet.” Mezőkön, a mi mezeinken ígértük meg egymásnak, hogy megőrizzük lélegzetünket, magunkat, és soha nem mondjuk „mit is beszélünk”. Kölcsönösen elveszíteni meghallását a másik iránti jócselekedetnek, ezt elismerjük és nem feledjük, úgy kell maradnunk, hogy ami megmarad, az szerelem legyen. Szörnyű, ha valakit elhagy a bátorság az ígéretért, hogy saját vadonában tévelyegjen.
117
Alfred Kolleritsch
VOLL UNGEDULD Feiern möchte ich: den weißen Nebel über dem Teich, dem großen Auge, der der Sonne Spiegel schenkt, dich feiern, die die Erwartung schenkt, ankommt, umfängt, es feiert der kahle Raum, mit uns der Atem, die Gipfel des Begegnens, zum nächsten Wiedersehen Hände sich reichen, durchbohrt von Trennung und Rätsel. Feiern möchten wir trotzdem, verwischen die Spuren im Sand, bejahendes Retten, verdammt zu lügen, mit dem Lot in das Äußerste stürzen, in den bleibenden Anfang, feiern die Falle, das Sichverzehren, das Kauen am Schmerz, mit Feuer. Daß die Trauer fehlt, das Wandern weitergeht, übergeht in die Wolkengeschwister, die sich verwandeln, unaufhaltsam wie das Geheime.
118
Alfred Kolleritsch
CSUPA TÜRELMETLENSÉG Ünnepelni szeretnék: a fehér ködöt a tó fölött, a nagy szem fölött, ahogy tükröt ajándékoz a Napnak, téged ünnepelni, aki várakozásra késztet, aki megérkezik és átölel, ünnepel a hideg tér, velünk együtt a lélegzet, a találkozás csúcsa, a legközelebbi viszontlátásig kezek dörgölődnek, átdöfi őket az elválás és a rejtély. Mégis ünnepelni szeretnénk, elmosni a nyomokat a homokban, megmenteni az igent, átkozottul hazudni, egyenesen zuhanni a végsőkig, a megmaradó kezdetekig, tűzzel ünnepelni a csapdát, az önemésztést, a rágódást a fájdalomban. Hogy hiányozzék a gyász, folytatódjék a vándorlás, olvadjon át felhőnővéreinkké, akik szakadatlanul változnak, akár a titok.
119
Alfred Kolleritsch
DÜRFTIGKEIT Es ist, geahnt, hergekommen so viel, über die reifen Äcker fort zum Abgrund der Städte, über die Sprache hinaus, das rasende Nennen, im Verlust des Genannten. Ungefragt bleibt das Trennende, hier der rote Mohn, hier das Getreide, das Himmelblau gegen die Wolken. Das Schauen beglückt an der Grenze des Schauens, hinüber sehen sie nicht, sie erleiden es, mehr nicht.
120
Alfred Kolleritsch
ÍNSÉG Jött, sejtettem, annyi minden, érett búzatáblákon át meg át a városok szakadékaiba, túl a nyelven, a rohanó megnevezésen, a megnevezett elvesztésén. Kérdezetlen az elválasztó határ, itt a vörös mák, ott a gabona, az égi kék szemben a fellegekkel. A látás boldoggá tesz a nézés határán, odatúl nem látnak, csak elszenvedik, semmi több.
121
Alfred Kolleritsch
ÜBERWINDUNG Scheitern, der heiße Nachmittag, ermüdend. Leicht sinkt der Kopf, die Luft erstarrt, freudig, Zeitweise des Vergessens, des Stillstandes, der Erschöpfung, weggelegt, verdorrt das Weggelegte. In welchem Schatten fühlt man die Frische? Am Morgen noch hat es entgegengetönt, stritten die Stimmen um Sanftmut und glaubten sich voraus, der Abend hebt die Lasten weg und findet heim in die Erregung, erstgeboren sind wir so.
122
Alfred Kolleritsch
FELÜLKEREKEDÉS Kudarc, a forró délután, elbágyaszt. Enyhén süllyed a fej, megmered a lég, örömmel, felejtés, nyugalom, kimerülés időköze jön, félretett, megaszalt félretettség. Melyik árnyban érezzük a frisset? Reggel még szembezengett, a hangok szelídségben versengtek és azt hitték, előnyhöz jutnak, elemeli a terheket az est és hazatalál az indulatba, elsőszülöttként vagyunk ilyenek.
123
Alfred Kolleritsch
ERSCHEINEN Als gehörten sie nicht her, lang überlebt, „Liebende“. Sie trauen es sich nicht zu: als Zeigende. Sie verlangen, Spuren zu leben, Vokale. Verstummen, erschrocken von Mythos, Vergleichbarem, sie ahnen, daß sie verraten sind, getrennt schon in ihrer Vorzeit. Ferne, unerreichbar sind sie, aufgebrochen dahin.
124
Alfred Kolleritsch
MEGJELENNI Mintha nem tartoznának ide, hosszan túléltek, a „szerelmesek”. Nem bíznak önmagukban, nem merik láttatni. Arra vágynak, hogy nyomokban éljenek, magánhangzó alakban. Elnémulásra, a mítosz rémületére, vagy hasonlóra. Sejtik, hogy elárulták őket, elválasztották már idejük előtt. Távoliak, elérhetetlenek ők, arra törekednek.
125
Alfred Kolleritsch
LOB DEN WÖRTERN Oder Schweigen, warum das Gefühlte sagen, den Tatsachen glauben wie den Schreien, Hautfetzen lieben die Schrift. Zum Todholen ist das Angebundensein, die Leichtigkeit fürs Wohlbefinden zu verraten, zu verzichten, der andere, voll Achtung, im milden Abschied, dem Gelächter nach. Einige Wörter sagen es, daß es uns geben muß.
126
Alfred Kolleritsch
A SZAVAK DÍCSÉRETE Vagy hallgatni, minek elmondani az érzést, hinni a tényeknek mint a sikolynak, a bőrcafatok szeretik az írást. Halált hozni jó a begombolkozás, a jó közérzet könnyedségének elárulása, a lemondás, a másik pedig csupa figyelem a szelíd búcsú közben, a nevetség után. Némelyik szó azt sejteti, hogy nyilván létezünk.
127
Alfred Kolleritsch
[FÜR WEN GILT ...] Für wen gilt dieser Aufbruch, der Absturz in die Schrift? Es war schön zu lesen, befreit vom schmutzigen Unverständnis, vom ratlosen Gottesgericht, vom verdorrten Augenlicht. Dich herholen. Wahnsinn genug erwartet dich, aufgestöbert erzeugst du Bücher. Wie am Anfang, schon immer.
128
Alfred Kolleritsch
[KINEK SZÁNOD...] Kinek szánod ezt a kitörést, az Írás fele tartó zuhanást? Olvasni szép volt, megszabadulni a szennyes értetlenségtől, a tanácstalan istenítélettől, a kiapadt tekintetektől. Magadat idetolnád. Őrület elegendő vár rád, – kiböngészett, most könyveket szülsz. Mint kezdetben, immár örökké.
129
Alfred Kolleritsch
[DORT DIE FONTÄNE ...] Dort die Fontäne aus dem See ragend, wehend, leise ins Wasser zurück, zuletzt als Staub. So zeigt sich Verschwinden, holt das Bleiben heim.
130
Alfred Kolleritsch
[OTT A SZÖKŐKÚT...] Ott a szökőkút a tóból magasodik, lobog, halkan vissza a vízbe, végül, mint a permet. Így mutatkozik az eltűnés, és betakarítja a maradást.
131
Alfred Kolleritsch
[ÜBERSTEIGE ...] Übersteige den Blick hinaus. Der See unten gehört dem Nebel. Die Berge gehören schon ihr, der Ferne. Gewonnen haben die Hände. Sie erregen die Wellen zwischen den Fingern. Es leuchtet das Wort, das sich selbst meint. Drängend, von der Sonne her. Die Wärme erzeugt die Sinne.
132
Alfred Kolleritsch
[SZÁLLJ TÚL...] Szállj túl a pillantáson. A tó odalenn a ködhöz tartozik. A hegyek már hozzá, a messzeséghez. A kezek győztek. Ők hevítik a hullámokat az ujjak között. Világlik a szó, ha önmagára hajlik. Szorongat, a Nap felől tűz. A meleg termeli az érzékeket.
133
Alfred Kolleritsch
[ZU LEBEN ...] Zu leben, ohne Scham, trotzig, wie Krähen sind, die ständig Heimgekehrten, auf den Feldern, grausam gleich, schwarz, zusammengeballt als Drohung, als Menschengesicht.
134
Alfred Kolleritsch
[ÉLNI...] Élni, szégyen nélkül, nyakasan, mint a varjak, az örök hazatérők, kinn a mezőkön, kegyetlenül egyformán, feketén, ököllé gyúrva, mint a fenyegetés, mint az emberi arc.
135
Alfred Kolleritsch
SO UMSCHREIBT SICH DAS SANFTE Bringt der Sog zu dir den Regen her, nimmt uns das Fließen mit, die Erlösung des Empfindens. Fängt sich die Erregung, öffnet sich der Weg, der in Gedanken mehr als er es fordert gegangen wird. Mit dem ganzen Leib, der sich als Umarmen zeigt, schreibt einer die Erzählung.
136
Alfred Kolleritsch
ÍGY JELLEMZI MAGÁT A SZELÍDSÉG Ha feléd sodorja az esőt a huzat, minket is elkap az ár, az érzés megváltása. Ha megfogan az indulat, megnyílik az út, amelyen gondolatban többet járunk, mint azt megkövetelnék. Egész testével, amely ölelésnek tetszik, írja valaki a történetet.
137
Alfred Kolleritsch
[IN GLUT VERSETZT ...] In Glut versetzt feiern die Körper. Die rechte Hand schwört, dich zu berühren, wund zu werden. Das Entzogene überwindest du mit Leidenschaft, strafst uns mit Hoffnung, als sei es für immer. Was die Tage verwehen, geht in der Erzählung weiter, als Gedachtes für das Leben.
138
Alfred Kolleritsch
[PARÁZSBA MÁRTVA...] Parázsba mártva ünnepelnek a testek. Esküszik a jobb kéz, hogyha megérint téged, sebbé válik. Amit megvontak tőled, azt szenvedéllyel győzöd le, minket reménnyel büntetsz, mintha örökre. Amit szertefújnak a napok, a történetben tovább él, mint amit az életnek szántak.
139
Alfred Kolleritsch
ERGEBNIS Wissen, dass man ganz in das Tödliche des Anderen gestellt ist, dass man ihn verliert mit der Liebe, mit den Fäusten in der Brust, wissend, dass man getroffen wird, dass es keine andere Bahn gibt für die Kugel, dass man daliegt, läppisch, herausgeschnitten aus der Berührung von Tag und Nacht, aber es ist eine Lust, wie die Leere die Leere ist.
140
Alfred Kolleritsch
EREDMÉNY Tudni, hogy egészen a Másik halála közepébe helyeztek, hogy elveszítjük őt a szerelemmel, mellünkben az ököllel, tudni, hogy eltalálnak, hogy nincsen más pályája a golyónak, hogy ott fekszik az ember, idétlenül, éjszaka és nappal érintéseiből kimetszve, – ám hogy ez gyönyörűség, mint ahogy üresség az üresség.
141
Alfred Kolleritsch
[SEHE ICH SIE ...] Sehe ich sie, weiß ich, mein Leben ist eine flüchtige Skizze, zu spät alt geworden. Sie stand vor dem Herz und schlug mit der stumpfen Seite des Beiles. „Ich kann nicht spalten.“ Kannte sie die brennenden Blätter hinter den Rippen? „Das alte Faß schmerzt“, dachte ich, „das Brennen, mein letztes Eigentum.“ Der Zorn ist trocken, die Abkehr knarrt. Einmal waren die Lippen feucht wie Hände.
142
Alfred Kolleritsch
[MEGLÁTOM A NŐT...] Meglátom a nőt, tudom: életem tünékeny vázlat, – túl későn öregedett meg. A szív színe előtt állt, és a fejsze tompa élével lesújtott. „Nem tudok hasadni.” Ismerte a perzselő lemezeket a bordák mögött? „Fáj a vén hordó”, gondoltam, „a perzselődés, ez az utolsó tulajdonom.” Száraz a harag, csikorog a megtagadás. Valaha nedvesek voltak az ajkak, akár a kezek.
143
Alfred Kolleritsch
[ICH BIN WACH ...] Ich bin wach, ich suche das Wort für das Wort, das dich einholt, heischend, wie der Wind zugreift, aufrührt, dich und dich selbst, das Licht und das Auge vereint. Aufgerufen und schweigend, reichst du tief in die Gewissheit des Geschriebenen.
144
Alfred Kolleritsch
[ÉBER VAGYOK...] Éber vagyok, keresem a szót arra a szóra, amely téged utolér és áhít, ahogy megragad a szél, felkavar, téged és önmagad, s egyesíti a szemet és a fényt. Szólongatva és némán, behatolsz az írottak bizonyosságának mélyére.
145
Alfred Kolleritsch
ABSEITS Trotz der Klarheit während des langen Schlafes öffnen sich die Augen erst im Erblickten, in den Feldern ihrer Festlichkeit. Das Tageslicht trägt sie über alles hin, sie sind Gäste im Ungesprochenen und geben die Splitter dem nie Ganzen.
146
Alfred Kolleritsch
LESBEN A világosság ellenére a hosszú álom alatt csak a megpillantott tárgyon nyílnak ki a szemek, csak ünnepeik mezején. Mindenen át viszi őket a nappali fény, vendégek ők a ki-nem-mondott szóban és a sohasem-Teljesnek adják szilánkjaikat.
147
Alfred Kolleritsch
DIE FRAU Ihre Augen sind eingesunken, zum Rosenstrauch wächst die Entfernung, fliehen nicht, vom alten Blick verlassen, die Pflanzen? Dem Garten fehlt sie. Das Abendrot glänzt in ihren Augen, als glühte Asche. Wo sie weggeht, ergreift der Verlust den Anfang, was nie Sprache war. Wohlvorbereitet sind die Worte ihrer Welt, sie überflackern das Verlöschen, sind Fleisch und Traum. Sie warf Fesseln, Knoten hielten Schilf und Eiche. Wir in den Ästen waren tag- und nachtgleich. So ist es erschienen. 148
Alfred Kolleritsch
AZ ASSZONY Szeme beapadt, rózsabokorrá növekszik a távolság, – nem menekülnek, a régi pillantást odahagyva, a növények? Hiányzik ő a kertnek. Szemében izzik az alkonyat, akár a parázsló hamu. Valamerre jár, kezdetét veszi a veszteség, – bár sosem öltött testet szavakban. Pompásan előkészítve világának szavai, túllobogják a kilobbanást, hús és álom ez a beszéd. Megbéklyózott, – csomók fogták a nádat, a tölgyet. Mi, ott az ágak közt, azonosultunk az éjjel, napvilággal. Így jelent meg. 149
Alfred Kolleritsch
ABSCHIED Es zieht hinab ins letzte Atemholen, nichts wartet, nicht einmal die Trennung, nicht Nacht, kein Felsenland. Erschöpft verschwunden, dunkler, als es hell erschienen war. Bergung? Das Dagewesensein, der große Wind, den deine Augen teilten. Um dich war Ruhe, war der Sog, dem keiner widerstand, wie wenn alles Mutter wäre, die Kräuter, das Felderrauschen.
150
Alfred Kolleritsch
BÚCSÚ Valami húz lefele, a végső lélegzet fele, semmi se vár, még az elválás sem, az éjszaka sem, a sziklatáj sem. Kimerült, eltűnt, sötétebben, mint ahogy megjelent. Menteni? Ittjártában, mint óriási szél, megosztotta szemeid. Nyugalom szállt körülötted, örvény, ellenállhatatlan, – mintha minden anya volna: a gyomok, a mezők surrogása.
151
Alfred Kolleritsch
ERNTE Er steht unter dem Apfelbaum, rote Bälle bewundern das Herbstlaub, warum sollen die Äpfel den Winter fürchten, sie lernen das Frieren, leuchtend und faul. Dabeizusein mit der Hand. Das Fallen spürt uns auf, den schwarzen Kernen zu horchen. Was immer die Reife bewegt.
152
Alfred Kolleritsch
ARATÁS Az almafa alatt áll, vörös labdák csudálják az őszi lombot, miért félnének az almák a téltől, megtanulják a vacogást, világítva és rohadtan. Jelen lenni ott a tenyérrel. A zuhanás kiszemel minket, hogy meghalljuk a fekete magokat. Melyeket mindig az érettség mozgat.
153
Alfred Kolleritsch
DAS VERLÖSCHEN (DES GEDICHTES) An diesem Nachmittag wenden sich die Teichrosenblätter, atmen Misteln auf den Bäumen. Frei weht das Eichenlaub, dem faulen Stamm zum Trotz. Und wie hinzugedacht zieht das Schwanenpaar: daß es die Sorge gibt!
154
Alfred Kolleritsch
KIOLTÁS (A KÖLTEMÉNYÉ) Ezen a délutánon elfordulnak a tavirózsa levelei, fagyöngyöket lélegeznek a fákon. Szabadon fújdogál a tölgylomb, dacol a lusta törzzsel. És mintegy odalehelve vonul a hattyúpár: létezik még a gond is!
155
ZSÓFIA BALLA Geboren 1949 in Klausenburg (rumänisch: Cluj, ungarisch: Kolozsvár), Rumänien. - 1972 Diplom an der Musikakademie Klausenburg - 1972-1985 Redakteurin ung. Musik- und Literatursendungen beim Rundfunk - 1978-1982 Leiterin des Literaturkreises der Klausenburger Literaturgesellschaft - 1985-1990 Korrespondentin der ungarischen Tageszeitung Előre (Vorwärts) - 1990-1994 Redakteurin bei verschiedenen literarischen Zeitschriften - 1993 Übersiedlung nach Ungarn. Publiziert seit 1965 Gedichte, Essays, Kurzprosa. AUSZEICHNUNGEN: 1992 Tibor-Déry-Preis, 1995 Soros Lebenswerk-Preis,
1996 Attila-József-Preis, 2003 Palladium-Preis WERKE IN DEUTSCHER SPRACHE:
Schönes, trauriges Land. (Übers. von Hans-Henning Paetzke) Frankfurt am Main: Suhrkamp 1998. Spirituoso. (Gedichte in 4 Sprachen, dt. Übers. Csaba Báthori) Pécs-Budapest: Jelenkor-Lettre, 1999. Schwerkraft und Mitte. (Gedichte, dt. Übers. Daniel Muth) Berlin: DAAD 2001.
GEDICHTE IN ANTHOLOGIEN (AUSWAHL):
Ungarisches Lesebuch. Hrsg. Hans-Henning Paetzke. Frankfurt/Main 1995. Anderntags. Neue ungarische Lyrik. Herausg. Paul Kárpáti. Köln/Budapest 1996. Jahrbuch der Lyrik 2000. Übersetzt von Zsuzsanna Gahse und Robert Staufer. München 1999.
ORIGINALTITEL:
A dolgok emlékezete. (Das Gedächtnis der Dinge. Gedichte) Bukarest: Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, ESPLA 1968. Apokrif ének. (Apokryphes Lied. Gedichte) Bukarest: Kriterion 1971. Vízláng. (Wasserflamme.Gedichte) Bukarest: Kriterion 1975. Második személy. (Zweite Person. Gedichte) Bukarest: Kriterion 1980. Kolozsvári táncok. (Klausenburger Tänze. Gedichte) 1Bukarest: Kriterion 1983. Aşa cum trăieşti. (So wie du lebst. Auswahl, in Rumänische übersetzt von Aurel Şorobetea, mit einem Vorwort von Grete Tartler) Bukarest: Kriterion, 1983. Hóka Fóka Fióka. (Gedichte für Kinder) Bukarest: Kriterion 1985. A páncél nyomai. (Spuren der Panzerung. Gedichte) Bukarest: Kriterion 1991. Eleven tér. (Lebendiger Raum) Budapest: Magvető 1991. Egy pohár fű. (Ein Glas Gras), Pécs: Jelenkor Kiadó 1993. Ahogyan élsz. (So wie du lebst. Ausgewählte Gedichte) Pécs: Jelenkor Kiadó 1995. Triangulum. (Marionettenspiel)Budapest: Seneca 1997. A harmadik történet. (Die dritte Geschichte. Gedichte) Pécs: Jelenkor Kiadó 2002.
BALLA ZSÓFIA Kolozsváron született, 1949-ben. - 1972 tanári diploma a Zeneakadémián - 1972-1985 között a Kolozsvári Rádióstúdió magyar adásának zenei és irodalmi szerkesztője - 1978-1982 között a kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kör vezetője - 1990-1994 között a Családi Tükör és A Hét című lapok irodalmi szerkesztője - 1993-tól Magyarországon él. Elsősorban verset, ezen kívül kisesszéket, irodalomkritikát, zenekritikát, gyerekverseket, bábdarabokat jelentetett meg. KITÜNTETÉSEI: 1992-ben Déry-jutalmat, 1995-ben Soros-életmű-díjat, 1996-ban József Attila-díjat, 2003-ban Palladium-díjat kap. NÉMETRE LEFORDÍTOTT KÖTETEI: Schönes, trauriges Land. (ford. Hans-Henning Paetzke) Frankfurt am Main: Suhrkamp 1998. Spirituoso. (Gedichte in 4 Sprachen, német ford. Báthori Csaba) Pécs-Budapest: Jelenkor-Lettre, 1999. Schwerkraft und Mitte. (Gedichte, német ford. Daniel Muth) Berlin: DAAD 2001. VERSEK ANTOLÓGIÁKBAN (KIVONAT): Ungarisches Lesebuch. Hans-Henning Paetzke szerkesztésében. Frankfurt/Main 1995. Anderntags. Neue ungarische Lyrik. Szerk.: Paul Kárpáti. Köln/Budapest 1996. Jahrbuch der Lyrik 2000. ford. Zsuzsanna Gahse és Robert Staufer. München 1999. KÖTETEI: A dolgok emlékezete. (versek, Bajor Andor előszavával) Bukarest: Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, ESPLA 1968. Apokrif ének. (versek) Bukarest: Kriterion 1971. Vízláng. (versek) Bukarest: Kriterion 1975. Második Személy. (versek) Bukarest: Kriterion 1980. Kolozsvári Táncok. (versek) Bukarest: Kriterion 1983. Aşa cum trăieşti. (román nyelvű versválogatás, Aurel Şorobetea fordítása, Grete Tartler előszavával) Bukarest: Kriterion, 1983. Hóka Fóka Fióka. (gyerekversek Nagy Géza rajzaival) Bukarest: Kriterion 1985. A páncél nyomai. (versek) Bukarest: Kriterion 1991. Eleven tér. (válogatott versek) Budapest: Magvető 1991. Egy pohár fű. (versek) Pécs: Jelenkor Kiadó 1993. Ahogyan élsz. (válogatott versek 1965-1995) Pécs: Jelenkor Kiadó 1995. Triangulum. (három verses bábjelenet) Budapest: Seneca 1997. A harmadik történet. (versek) Pécs: Jelenkor Kiadó 2002.
ALFRED KOLLERITSCH Geboren am 16.02.1931 in Brunnsee, Steiermark. - 1950-1956 Studium von Philosophie, Germanistik und Geschichte an der Universität Graz - Dissertation über Martin Heidegger - 1956-1993 Gymnasiallehrer in Graz - Lehraufträge an der Universität Graz - Mitbegründer und später Vorsitzender (bis 1995) der Künstlervereinigung Forum Stadtpark. Seit 1960 Herausgeber der Literaturzeitschrift manuskripte. Literarisch tätig seit 1948, Veröffentlichungen seit 1958. Zahlreiche Auszeichnungen, u.a. Petrarca-Preis (1978), manuskripte-Preis des Landes Steiermark (1981), Österreichischer Staatspreis für Kulturpublizistik (1994), Hanns-Koren-Preis 2002 VERÖFFENTLICHUNGEN: 1972 Die Pfirsichtöter. (Roman) Graz: Droschl Literaturverlag. 1974 Die Grüne Seite. (Roman) Frankfurt/Main: Suhrkamp. 1974 Von der schwarzen Kappe. Graz: Styrian Artline. 1978 Einübung in das Vermeidbare. (Gedichte)Salzburg: Residenz Verlag. 1982 Im Vorfeld der Augen. (Gedichte) Salzburg: Residenz Verlag. 1983 Absturz ins Glück. (Gedichte) Salzburg: Residenz Verlag. 1984 Landschaften. (Gedichte) 1985 Gespräche im Heilbad. (Prosa) Salzburg: Residenz Verlag. 1986 Augenlust. (Gedichte) Salzburg: Residenz Verlag. 1988 Gedichte. Ausgewählt von Peter Handke. Frankfurt/Main: Suhrkamp. 1989 Allemann. (Roman) Frankfurt/Main: Suhrkamp. 1990 Überschattungen. Zusammen mit Hannes Schwarz und Peter Strasser 1991 Gegenwege. (Gedichte) Salzburg: Residenz Verlag. 1992 Hemler der Vogel. Graz: Droschl Literaturverlag. 1993 Zwei Wege mehr nicht. (Gedichte) Salzburg: Residenz Verlag. 1995 Der letzte Österreicher. (Roman) Salzburg: Residenz Verlag. 1997 Die geretteten Köche. (Ein Lustspiel) Salzburg: Residenz Verlag. 1998 In den Tälern der Welt. (Gedichte) Salzburg: Residenz Verlag. 2001 Die Summe der Tage. (Gedichte) Jung und Jung Verlag. 2001 Die Verschwörung der Wörter. (Gedichte) Salzburg: Residenz Verlag. 2001 Marginalien und Widersprüche . Graz: Droschl Literaturverlag. 2003 Graz von außen. (Hrsg. mit Klaus Hoffer) Graz: Droschl Literaturverlag. 2005 Befreiung des Empfindens. (Gedichte) Graz: Droschl Literaturverlag. 2006 Tröstliche Parallelen . (Gedichte) Graz: Droschl Literaturverlag. Einige seiner Bücher wurden ins Französische, Italienische, Slowenische und Englische übersetzt.
ALFRED KOLLERITSCH Született 1931. február 16-án Brunnsee-ben, Stájerországban. - 1950-1956: egyetemi tanulmányok a Grazi Egyetem filozófia, germanisztika és történelem szakán. Disszertációjának témája: Martin Heidegger - 1956-1993: gimnáziumi tanár Grazban - Óraadó a Grazi Egyetemen - A Forum Stadtpark művészegyesület alapító tagja majd elnöke (1995-ig) - 1960 óta a manuskripte című irodalmi folyóirat kiadója Irodalmi tevékenységét 1948-ban kezdte, 1958 óta publikál. Számos díjjal tüntették ki, többek között a Petrarca-díj (1978), Stájerország manuskripte-díja (1981), Kulturális Publicisztikai Osztrák Állami Díj (1994), a Hanns-Koren-díj (2002) díjazottja. MEGJELENT KÖTETEK: 1972 Die Pfirsichtöter. (regény) Graz: Droschl Literaturverlag. 1974 Die Grüne Seite. (regény) Frankfurt/Main: Suhrkamp. 1974 Von der schwarzen Kappe. (Styrian Artline) 1978 Einübung in das Vermeidbare. (versek) Salzburg: Residenz Verlag. 1982 Im Vorfeld der Augen. (versek) Salzburg: Residenz Verlag. 1983 Absturz ins Glück. (versek) Salzburg: Residenz Verlag. 1984 Landschaften. (versek) 1985 Gespräche im Heilbad. (próza) Salzburg: Residenz Verlag. 1986 Augenlust. (versek) Salzburg: Residenz Verlag. 1988 Gedichte. (versek) válogatta Peter Handke Frankfurt/Main: Suhrkamp. 1989 Allemann. (regény) Frankfurt/Main: Suhrkamp. 1990 Überschattungen. Hannes Schwarz és Peter Strasser közreműködésével 1991 Gegenwege. (versek) Salzburg: Residenz Verlag. 1992 Hemler der Vogel . Graz: Droschl Literaturverlag 1993 Zwei Wege mehr nicht. (versek) Salzburg: Residenz Verlag. 1995 Der letzte Österreicher. (regény) Salzburg: Residenz Verlag. 1997 Die geretteten Köche. (vígjáték) Salzburg: Residenz Verlag. 1998 In den Tälern der Welt. (versek) Salzburg: Residenz Verlag. 2001 Die Summe der Tage. (versek) Salzburg: Jung und Jung Verlag. 2001 Die Verschwörung der Wörter. (versek) Salzburg: Residenz Verlag. 2001 Marginalien und Widersprüche. Graz: Droschl Literaturverlag 2003 Graz von außen. (Klaus Hofferrel közös szerk.) Graz: Droschl Literaturverlag 2005 Befreiung des Empfindens. (versek) Graz: Droschl Literaturverlag 2006 Tröstliche Parallelen. (versek) Graz: Droschl Literaturverlag Néhány könyvét lefordították franciára, olaszra, szlovénre és angolra.
QUELLENNACHWEIS – FORRÁS BALLA ZSÓFIA •
Homok és víz határán, Kettős apokrif, A képernyő imádása, A találkozás, Az alvó, Ég és föld, A harmadik történet, Csöndfoltok. In: Balla Zsófia: A harmadik történet. Pécs: Jelenkor Kiadó 2002.
•
Aki tiéd, csak azt, Csupasz fák, Bevezetés. Az új év hajnala, Anyám az angyal. Kézirat (Manuskript).
ALFRED KOLLERITSCH
160
•
Idylle, Stille, Ihre Wunden, Abschied, Dorthin, An die Musik, Tautologie, 7, 8, Zwei Wege. In: Kolleritsch, Alfred: Zwei Wege, mehr nicht. Salzburg: Residenz Verlag 1993.
•
Verweigerung der Nacht, Vor der Mauer, Voll Ungeduld, Dürftigkeit, Überwindung, Erscheinen, Lob den Wörtern. In: Kolleritsch, Alfred: Summe der Tage. Salzburg: Jung und Jung Verlag 2001.
•
[Für wen gilt …], [Dort die Fontäne …], [Übersteige …], [Zu leben …], So umschreibt sich die Sanfte, [In Glut …], Ergebnis, [Sehe ich sie …], [Ich bin wach …], Abseits. In: Kolleritsch, Alfred: Befreiung des Empfindens. Graz: Droschl Literaturverlag 2004.
•
Die Frau, Abschied, Ernte, Das Verlöschen (des Gedichtes). In: Kolleritsch, Alfred: In den Tälern der Welt. Salzburg: Residenz Verlag 1999.
