Baleset hetedhét határon túl

Baleset – hetedhét határon túl Ha külföldön elmarad a sérült orvosi ellátása...

Estefelé már nagyon fájt a lábam. Főleg miután beraktuk a harmadik párnát. „Akár 4-5 is mehet alá!”, mondta az orvos, ám szavait elengedhette füle mellett a nővér. Talán nem is volt kéznél több párna az osztályon, hiszen úgy láttam, végül elég rongyos cihát töltött meg vatta- és szivacstörmelékkel. Riadtan tiltakozik a „do you speak English?” hallatán a csoszogásával japánokat idéző nővér, mintha nem tudna mit kezdeni az idegen szóval, a külföldiekkel. Spanyolul tudakolna valamit, kérdéseit le-föl járkálással próbálja érthetőbbé tenni, de így sem értem. Talán hozhatna enni, ha éhes vagyok! – gondolom, elvégre az ebéd ma kimaradt az életemből. Azért mégis csak így kérdezek vissza: „comer?” Bólogat, hogy sí, de csak akkor elégedett, amikor több kísérlet után végre (spanyolul) rátalálok a testsúlyomat jelző számra. Csak összehoztuk – összegzem magamban, elvégre a testsúlynak mind az evéshez, mind a mozgáshoz lehet, nem is kevés köze. De legalább a barkochbázás még jól megy – íronikus, ahogy felcsippentem a siker morzsáját a sürgősségi osztály fülkéjének ágyán, egy totál kudarcba fulladt nap végén. Mert nem lennék itt, ha a templom lépcsőjén nem döntök olyan fatálisan rosszul; ha nem lépek a kerekes-székesek rámpájára, ahonnan már csak lelépni, vagy lecsúszni lehetett volna a 2-3 lépcsőnyi – tehát alig mély – semmibe. Ha egyáltalán így történt. Mert a rámpa képe, színe, felülete örökre bevésődött ugyan az agyamba, meg az érzés is örökké bennem van, ami akkor támadt, amint eltűnt talpam alól a biztonság, és ahogy esésem előtti töredék másodpercben reménytelenül keresgélem a levegőben lábammal a fix pontot. A rákövetkező pillanatban már a templom padozatán fekve nézem megemelt lábszáram. Ott a végén a lábfejem, idegenül önálló életre kelve jobbra kidőlve, mint a karóját vesztett hervadt virág. Látom társaim kétségbeesett arcát, a telefonáló idegenvezetőt. Töpörödött kecsua anyóka hoz vizet – a mellettem guggoló Noel megkönnyezi a gesztust, lám, honfitársai ilyen melegszívűek. Ildi mögöttem guggol – fogni, tartani, vigasztalni akar. Jelzi, velem érez. Percek alatt jön a mentő. Az ápoló jól tud angolul. Lábfejem felfújt nylonzsákba kerül. A klinikán kerekesszékbe ültetnek. Készül a röntgen, két nézetből is. Dr. Lizardo Lozada Cerna tájékoztat: többszörös (bel-, külboka, fibula, sarok) törés. Nekem angolul, részletezi, hogy most igazán nem tudja eldönteni mi legyen: szegecseljen, lemezzel rögzítse a szárkapocscsont darabjait, átfúrja-e őket, nem túl porózusak-e, mit kezdjen a saroknál, másutt letört szilánkokkal. „Ez olyan, mint egy puzzle. Még nem tudom, hogy rakjam ki a megoldást. Egyelőre várunk!"

– tájékoztat és addig is, a még formázható gipsz alatt megpróbálja helyrehúzni a lábfejemet. Közben egy biológusnak nevezett férfi vért vesz, egy nővér branült rak kézfejemen a vénába, egy másik heparint ad. A vállamba. A helyén másnapra tenyérnyi kék folt lesz, ami 18 héttel a baleset után, még halványan látszik. Az 1. nap 2011. július 14. délutánját – talán az izgalom okozta magas endorfin szint miatt – felpörögve ám mégis szinte kábulatban töltöttem a sürgősségi részleg megfigyelőjében. Alig emlékszem, miként oldottam meg az akkor a legfontosabbnak vélt, igen kritikus feladatot, a vécéig való eljutást. Az utazás második hetének végére ugyanis, már a csoport minden tagja hasmenéssel kínlódott, és ez alól én sem voltam kivétel. Akrobata mutatvánnyal felérő logisztikai feladat volt, hogy időben üljek át a kerekes székbe, hogy egy lábbal elhajtsam magam a szomszéd fülke végéig, mindeközben kikerüljem az akadályokat. és végül a folyosói mosdónál befűzzem magam a vécéajtó keretének tű-fokán. De ez székestül bizony lehetetlen, fel kellett állni, majd egy lábon elugrálni a vécécsészéig. A nehezített pályán, sehol egy fogódzó – csak az erre alkalmatlan mosdó, meg az üres papírtartó. Lázmentesen is lázálmot látok: súlyom alatt nagy reccsenéssel kiszakad a falból a mosdó,és víz áztatja el friss gipszemet. Nem tudom felidézni, hogyan álltam fel a földről, miután egyszer szorításom lecsúszott a mosdó széléről. Az ʼúristen, most mibe ültem?ʼ érzésre emlékszem, meg arra, hogy lábfejem nem fájt, bár rá kellett lépnem. Különben nem tudtam volna felemelni magam. A földön ücsörögve és a felállást tervezgetve megláttam a kezembe szerelt branül kupakját, amit a nővér már nagyon keresett rajtam. Azt hittem, rámolásnál sodortam le a kézfejemről. (A felmosás gyakoriságára következtettem abból, hogy utolsó sürgősségis vécé-látogatásom alatt, másnap délben, a rózsaszín kupak még mindig ugyanott hevert.) Folyton arra koncentráltam, kéznél legyen az alkoholos kendő – ugyanis ez adta az elemi higiénét. Ha véletlenül arra járt egy nővér, és ki akart gurítani, meg kellett értetnem vele, szorosan az ágy mellé állítsa le a széket, a lábtartót ne csapja le, mert akkor ép lábammal nem tudok közel lépni az ülőkéhez. Ha pedig nem tartja hátulról, a szék a lendülettől kigurulhat alólam. Visszaúton azt kellett kérni, úgy toljon az ágy mellé, hogy elsőként gipszelt lábam lendíthessem fel rá. Délután fontos dolgom akadt. Csomagoltam. Társaim a hotelban száradó holmim is összeszedték, behozták. Egy bőröndbe kellett mindent összeraknom, hogy könnyebben

IME XI. ÉVFOLYAM 2012.

1

vihessék magukkal tovább. Mostantól kezdve nekem egy fél pár szandál is elég... A fal melletti asztalra kikészített vacsorámat látva, a szomszédban alvó beteg látogatója megkérdi, nem ennéke. A leves kihűlt, de a spenótos lepény jól esik. A piros zselé (jello) kellemes amerikai emlékeket ébreszt. Társaim látogatóba jönnek – vizet, olvasnivalót hoztak. Bár csak heten vannak, két részletben tudnak körülállni. Már elmúlt 9, mikor búcsúznak, reggel korán indulnak Cuzcóba. Magamra maradok a hullámokban rám törő iszonyatos fájdalommal. Ráz a hideg, vacogok. Jön a hasgörcs is. A tolószék a falnál áll. Fél óra, míg egy lábon eljutok odáig, onnan a vécéig. Minden erőm össze kell kaparnom, hogy két kézzel fel tudjam nyomni magam az ülőkéről. Valahogy visszatáncolok a székig, aztán bezuhanok az ágyba. 2. NAP Hajnali 3-kor már nem bírom elnyomni a hascsikarást, menni kell. Fájdalomcsillapítót is kérnék, de nincs erőm körbegurulva nővért keresni. Az ágy fejénél lévő telefonkagylót hiába emelgetem, süket. Pirkadattól minden neszre reagálok: szenyorita! – végre fél 6-kor siker koronázza nyöszörgésem (I have strong pain, please help). Két ampulla folyadékot kapok a kanülbe. Egy óra múlva enyhül a kín (úgy mondta, 20-30 percen belül fog, és a hatás 4-6 órán át tart. Nem tartott addig!). Álmos nővér nem köszön, csak meglepőt kérdez: „dolor, donde?” Na, vajon hol fáj? Kínjaimat tetézi férjem sms-e: ne utazzon-e ide, most azonnal! Fél 7-kor megtudom: vérnyomásom, szaturációm, hőm rendben. A nővér a székletszámról érdeklődik (kettővel megúsztam). Végzős orvostanhallgató jön (fél 9), ő magasnak találja a 140-es vérnyomást. Arra fogom, éjjel alig aludtam – elfogadja a magyarázatot. A baleset részleteiről kérdez, a helyszínt spanyolul mondja: iglesia. 9-kor mosolygós kislány, fején hajháló, hozza a reggelit: frissen facsart ananászlét, 2 croissant (féle) péksüteményt, lekvárt, főtt tojást, tejeskávét. A tálcán megint valódi horgolt csipke az alátét. 9:30 – óriási felfedezés arról, hogyan megy itt a tisztálkodás! Nagydarab, férfias arcú (talpig nylonkötényben, ő lehet a mosdató) nővér megsejti, hová indulnék. Térül-fordul, majd kezembe nyom egy műanyag flakont, félig töltve langyos vízzel. Pantomimmal eljátssza, üljek a vécére, és zutty, ezt oda be, a lábam közé. Ilyesmit már láttam Kubában, de ott legalább tiszta vödörből, tiszta merítővel kellett öntenem magamra a meleg vizet. Itt inkább maradok az alkoholos kendőnél és a törülköző sarkánál. A vécé melletti mosdócsap vize mindig hideg, a folyosón viszont reggel langyos víz folyik, ott lehet (érdemes) fogat mosni. Még 10 sincs, mikor biztosítómtól megjön az üzenet: engedélyezték az azonnali műtétet, az orvosi költség kerete 4, a hazaszállításé 6,5 millió. Ebbe csak beleférünk! Csoszogó nővér meg akarja igazítani az ágyam, a két nehéz pokrócot és a vastag dísztakarót ráhúzná sérült lá-

2


bamra, amitől csillagokat látok. Gyorsan félretolom. „Nem tetszik ez a szép takaró?” – értetlenkedik. Nem tudom spanyolul elmondani, a súlya nem tetszik. A lábamnak! 11-kor jön Lizardo – CT-re van szükség, látni akarja a szilánkok elhelyezkedését is. Éjjel nem találtam csengőt, mondom neki, pedig fájdalomcsillapítót kértem volna. Odainti a nővért, aki közli, a telefon süket – ennyiben maradnak! Éjszakai kínjaim hírének örül, mert azt hitte, kóros oka lehet, amiért tegnap nem üvöltöttem a fájdalomtól. „Ennyire cukros? Neuropátiás a lába? Ezért tűrte úgy a sürgősségin a lábfeje visszacsavarását? Hát jó tudni, legalább képes érzékelni a fájdalmat!” – zárja le magában. Még megemlíti, az utazásunk szervezője érdeklődött rólam. Megígéri, hoz kölcsönbe angol-spanyol szótárt. A CT után a hűvös előtérben felejtenek. Vacogok, és közben 21 ezer forintnyi összeget gombolnának le a felvételért. Avval hárítom, majd a biztosító fizet. Elvégre tegnap délben kollégái a klinika irodáján, 2500 sol (nuevo sole) kauciót azonnal lehívtak a bankkártyámról. Miért is fizetnék mindenért külön? Telefonomon az újabb üzenet, a biztosító perui partnere elküldte a részletes diagnózist, várják a műtét részleteit. Bár műtét nincs, így a részletek ismeretlenek! „Hervasztó” – összegzi Lizardo a CT-t, „drámaian törtek a csontok. Sok kicsi puzzle-t látok, meg kell tervezni, hogyan lehet kirakni. Egyelőre nem tudom, így várunk 2-3 napot!” Azért szívesen beszélget velem, elvégre érdekes témákról tudunk tárgyalni, mondja, és beavat családi hátterébe is. Harmadik generációs perui, skót nagyapja vasútépítőnek érkezett, majd itt ragadt. Az emeleti különszobámban tévé és bőrgarnitúra, de az ágy nincs befékezve, ahogy ráülök, elgurul alólam. Be kell szorítanom a fotel és az éjjeliszekrény közé. Nincs kerekesszék, járókeret. Van viszont egy műanyag szék. Gipszes térdem az ülőkére téve magam előtt emelgetem, az ép lábbal 6-8 aprót lépve elérem a vécét. Olyan gyenge vagyok, hogy kiizzadva, remegve rogyok be az ágyba. Eszembe sem jut kinézni az ablakon, mi van odakinn. A hangok alapján forgalmas tér lehet. Éjjel-nappal nagy a zaj, és dől be a kipufogó szag. Az ablak szélső üveglamellái nyitva, segítség kell a bezáráshoz. Mint majd minden lámpagyújtáshoz-oltáshoz. „Luxus-szobámban” nincs kapcsoló az ágy fejénél. Nővérhívó van – igaz, a legjobb nővér legrövidebb reakció ideje 35-40 perc volt. Nyolc körül az endokrinológus elmondaná, kicsit magas a cukrom, de nem megy, mert az angol szavak nem jutnak eszébe, spanyol szavait meg minduntalan megakasztja telefonja csörgése. Panaszkodom neki a hasmenésre. ʼNo problemʼ rendezi el, ha 3-4-szer megy, az turistánál nem rossz. Csak nem fekvőgipszben – mondanám. Jó tanácsa: minden vécézés után igyak egy pohár vizet. Fél óra múlva 2 tablettát kapok a gyomromra. Kérek fájdalomcsillapítót. Már 9 óra, de csak a lázmérős nővér jön. Neki is szólok ʼyo tengo dolor. Muy fuerte.ʼ Orvos jelenik meg, tenziót mér. Kínomban elaludnék, de este, éjjel tűzijáték petárdái durrognak. A hajnalos nővér szerint ʼfiesta espanolʼ van.

3. NAP Fél 5 előtt ébredek – nyugtázom, nekem is lehetne ünnepelni valóm, egyszer se kellett vécére menni. Emellett még az éjjel sikerült leszerelni magamról az ágy teljes szélességét elfoglaló fém félgömböt. Ez volt hivatott gipszemtől távol tartani a nehéz pokrócot. Csakhogy a másik lábam is kalodába zárta, térdem rendre bevágtam. Sötétben kesergek, vége az utazásoknak, ketyeg a csont-bomba. Egy órával később megkezdődik „az élet”. Hová sietünk? A nap első kérdése, hányszor voltam kinn. Jelentem, egyszer sem. Nem hisz a fülének, vagy nekem. Megismétli, hangosabban. Nyilván süket is vagyok, nem elég, hogy nem tudok spanyolul! Bár értem az orinar szót (igaz, urinarnak értettem). Válaszolok nada, nunca, no orinar. Tegnap neki adott át a sürgősségis nővér a következő szöveggel: kommunikálni nem lehet vele, egy kukkot sem ért. Szóval, én volnék ez a kretén idegen. Kimerülten dőlök be az ágyba. Jönnek otthonról az smsek. A harmadik traumatológus ismerős is azt sürgeti, miért nem műtenek már?! A reggelit megint csipketerítős tálcán hozzák: friss gyümölcslé, péksütemény, nagyon sós vaj, sűrű tápióka. Délelőtt folytatódik a durrogtatás. A szomszédban folyamatosan öklendezik valaki. Műtét utáni ébredező? Rosszul altatták? Dietetikus nővér akarja megbeszélni, mit kérek ebédre. Az opciók: carne és pollo. Kérdi, fogyasztok-e tejet, tojást, gyümölcsöt, meg carne rojas-t. Ha vörös húst nem eszem, jó-e ha a vacsora-hamburger a déli főtt csirke nyesedékéből készül? Nagyon várom, hogy felbukkanjon Lizardo Lozada. Mikor műt már? Kérném, hogy ragasszák át a kanült a kézfejemre, most a tenyeremre csüng, nem tudok kezet mosni, a higiéniai törléseknél is zavar! Még nincs dél, végre megjelenik a doktor s vele a helyes kecsua-indián gyakornok. Két oldalt kis ablakot nyit a gipszen. A boka belső, külső részén is bevérzést lát (én csak kék foltot, kevésbé durva, mint a vállamon lévő), ebbe nem vághat szikével, súlyos fertőzést idézne elő, magyarázza. Minimum egy hét várakozás következik, „nyugtat”. Hétfőn majd jelentést ír a biztosítónak. Újra megígéri a szótárat, igen, küld informatikust. Helyette csak az ebéd érkezik: currys csirke, párolt zöldséggel, meg az a rezgő zselé. A vizitelő doktornőtől megtudom, a városban két magánklinika van, ezt Lizardo apja alapította, itt nincs mikro-sebészet, a másikban több ortopédiai műtétet végeznek. Indiai külsejű nővér lázat mér, társa adja a heparint. Bal vállam színe elriasztja, a jobb vállat választja. „Vámpírok jártak válltáncot” – viccelődik Lizardo, de ő se szól, hogy a hasba szúrják. Délután üzen a csoportom. Gyűjtöttek nekem követ, látták a kondorokat. 5 előtt 3-fogásos vacsorát hoznak. Ízletes a zöldségleves, a két kicsi húsgombóc (csirke-falatkák). A mai zselé sárga. Ránézni se bírok már (banyatakonynak nevezem).

Alkonyatkor érdeklődnek, hányszor voltam pisilni. Kétszer, vágom rá, aztán javítom: 3-szor. Persze fontos ez? Strigulázza valaki? Ez a belgyógyászati ellenőrzés? 8 körül újabb nővér hoz friss teát éjszakára. 4. NAP Vasárnap hajnali 4-kor ébredek, otthon már 11 óra van. Családom nem bírja elviselni, hogy semmi hír a műtétről. Traumatológusok tanácsára elkezdték szervezni a biztosítóval a haza-utat. Felhív egy orvos-barát – azt fejtegeti (hosszasan), nem olyan egyszerű a szállításom, nehéz három csatlakozó járaton 4-5 üres helyet találni (ő így tudja, tévesen, mert valójában 9 széket kell megvásárolni!) az ágyam megépítésére. Azt persze nem értem, miért kellene feküdnöm. Az ágyban is ülök, felpolcolt lábbal, már 4 napja. A repülőn is megtenné ugyanez ugyanígy. Nincs fél 6 se, már kivitték az éjszakai teát (a friss csak 8 után érkezik). Sötét van még, amikor vastag kabátban jön a biológus vért venni. Kinn nagy a hideg, mondja. Bamba arcú nővérke kérdezgeti, hogyan közlekedek. Bemutatom a székre térdeplős módszert. A szobában sertepertélve vár, lesi, nem kell-e segítség. Frío? – kérdem tőle is, látva több rétegű ruházatát. Nyolcra jön az este megismert kedves nővér. Míg nyelvem alatt a hőmérő, a középkorú Margarita elmagyarázza Mariának, az Almodóvar filmből szalajtott társának, hogy magyar vagyok. Megfigyelem, most nincs hányingerem a hőmérőtől. Hamarosan megértem, miért. Margarita letörölte a végéről a fertőtlenítőszer sárgás, olajos guzmiját. Amikor legközelebb a bamba kisnővér kiveszi a tartóüvegből, s nyomná rögtön a számba, résen vagyok, alaposan letörlöm egy zsebkendővel. A lány nagy szemekkel figyel, de legközelebb is elég neki, hogy csak lerázza azt a 36,2-t. Két nap után sebes a számszéle – egy túlbuzgó fiatal doktornő herpeszre gyanakszik – kézzel-lábbal (féllábbal) elmutogatom neki, a fertőtlenítő áztatólét nem bírja a nyálkahártyám… Margarita beköti a branülbe a fájdalomcsillapítót (ez az utolsó adag, ám a véna-kanül még 29 órával később is a kezemben). Az ejtő-tartályból melléenged valamit – ez az ő módszere. Figyelmes, rákérdez a térdemen lévő mandulányi sebre. Bemutatom neki is a székre támaszkodós közlekedést. Aha, már érti, miért tiltakoztam az ágytál ellen, mondja, és hamarosan járókerettel tér vissza. Mariával szeretik ápolni a turistákat, mondja, nekik több figyelemre van szükségük, mert távol vannak otthonuktól. Sms a biztosító munkatársától (fél 10) – a szállítás intézéséhez orvosi információt várnak. Mintha rendelésre érkezne dr. Lizardo. A jó hírrel kezdi: nem vagyok cukros. Értékem 86 (a két határérték: 60-110). Előadja tervét: hétfőn reggel megnézi, van-e már vérömleny a bokánál. Ha van, kiszívja a szövetnedvet, pénteken megműt. Első ízben javasolja, mozgassam a lábujjaim, emelgessem a térdem. Már menne is, mikor beavatom – terve nem vág egybe a miénkkel, idegesen vágja oda, evvel súlyos kockázatot vállalok, saját felelősségre! Ő semmit nem ír alá. Az én koromban,


3

ilyen súlyos traumával nem lehet utazni! („you are old, very old” – ismételgeti. Eddig middle aged woman voltam). Azt nem fejti ki, miért kisebb a trombózisveszély műtét után, mint jelen állapotomban. Példabeszéde: térdszalag műtét után 4 hétig fektetett itt egy velem egykorú (azaz nagyon öreg!) németet, a mentőgép 50 ezer euróért vitte haza. A csípőcsont-törött angol nőt csak 3 hét után engedte el. Távoztában az ajtóból szól vissza: reggelig ad időt gondolkodni, majd akkor közöljem döntésemet. Döntöttem. Megyek haza. A délutáni teát hozó fiatal nővér úgy szól hozzám, mintha hülye, legalább is süket volnék. A savanyú arcú, mosolytalan ötvenes meg úgy nyomja a spanyol mondatokat, mintha értenem kellene. Elsőként kérdezi, a karomba, vagy a hasamba kérem-e a heparint. Megállapítom, az indulás hajnalán jobban adtam be magamnak. Ő szinte a köldökömbe döfi, merőlegesen. A lábam miatt már nem kapok vénásan „painkiller”-t. 4-kor jövök rá, 2 napon át itt milyen nyugodt volt minden. Mostantól hangos lamentálás, öreges jajveszékelés dúlja fel a csendet. Amikor már nagyon zavar, 14-16 ugrálással elmegyek az ajtóig, becsukom. Este megkapom az ebédről maradt menüt. 7-kor szemétgyűjtő ürítés, a kék egyenruhás fiún szájmaszk. Engem véd magától, vagy magát védi tőlem? A tévében perui ásatásokat látok. Közben lázmérés – már megint csorog a fertőtlenítőszer a hőmérő végén, de most ismét éber vagyok. Bugyutaarcú nővérke kérdi, égve hagyja-e a villanyt „sí”, bólogatok. Erre leoltja. – Milyen jól megértjük egymást! Aludnék, ám hozzák a 2 szem antibiotikumot. Elalszom, megint ébresztenek. Maria vérnyomást és szaturációt mér. Ő a kijelzőt nézi, én az ő arcát – Almodóvar mozit látok: szénfekete festett haj, erősen túlrajzolt szemek, vöröslő száj, az öregedő arc minden vonása le-föl jár, mintha belül párbeszédet folytatna magával. Véreset fújok a zsebkendőbe – nyilván a heparin miatt. 5. NAP Nagyon rövid éjszaka után a legrosszabb napom kezdődik. Az otthonról kapott smsektől akár újra rosszul lehetnék: a T-Mobile arról értesít, magas forgalmam miatt korlátozni kívánják a SIM kártya használatot. Lányom írja, Lizardo hozzájárulása nélkül, a biztosító nem indítja meg a hazaszállítást. A hajnali magányban, rám tör a pánik. Mi van, ha hetekre itt ragadok – és nem műtenek! Ami tán jobb is, már egyáltalán nem bízom Lizardóban. Amíg működik a telefonom, gyorsan megírom a biztosító munkatársának, itt semmi nem történik még napokig, azalatt hazaérek. Vigyenek már el innen! Az otthoni orvosokra bíznám lábam, a sorsom! Derül a hajnal: hamarosan megtudom, a telefonos ügyfélszolgálaton megértették a helyzetem, kapcsoljam ki az

4


adatroaming szolgáltatást. Ami Lizardo hozzájárulását illeti, ha kell, pótolni fogja a biztosító szakértője. Az internetről látják otthon, két Lizardo Lozada ortopéd-traumatológus dolgozik a klinikán, csak harmadik nevük más. (A nap folyamán megerősíti egy orvos, ez így van, és ez sok félreértésre ad okot!) Késő délelőtt jön Lizardo – tán kifújta dühét. Közlékeny: orvosi riportját elküldte Pestre, ha megjön az űrlap, kitölti, ráírja javaslatát. A kanült ki lehet venni a vénámból, telefonvonal nincs, informatikust küld. Percek múlva szép-arcú nővérke kiveszi a kanült. Az ÉS-t olvasom, előveszem a könyveim. Agatha Christiet (5 kismalac) Lizardo is megnézi. A Rejtő könyvön (Az elveszett légió) jót mulat – a borítón egy csontváz jobb lábfeje! Ma is currys csirke az ebéd, a krumplival, grízzel dúsított zöldségleves és a guayaba kompót finom – csak ne volna állandó szereplő a banyanyál a 12 nap során kettes váltásban érkező ételosztók kezében. Késő délután szaladnak, üljek át a székbe, a konzul hív. A nővérpulthoz gurít. Az utunkat szervező Jorge (apja magyar, néprajzot Pesten tanult) keres. Tőle hallom, a limai tiszteletbeli konzul is érdeklődik, csak a klinikát ritkán lehet elérni. A pultnál megmutatják a dossziémat, már benne a hazai biztosító űrlapja. Mikor utazom? – kérdi az ügyeletes. Az informatikus mellette áll, Margarita kap az alkalmon, kezébe nyomja telefonom. A csíkos öltönyös, zenész külsejű barna fiatalember azonnal rávarázsolja az internet-kapcsolatot. Dőlnek a mail-ek. 6. NAP (július 19. kedd) Hajnali 4-kor ébredek, friss otthoni levelek várnak. 5:10kor lámpát gyújt a nővér. Mi baja? Nem őt kellene hőmérőzni inkább? 8-kor jön két segédnővér, kérek-e ma is tiszta lepedőt. A finom kávé, péksütemény után is fáj a gyomrom. Szóljak? Tízkor a diétás-nővér érdeklődik, jó-e a tészta, estére jöhet-e hamburger. És ha csirkéből készül? Angolul jól beszélő csinos doktornő látogat meg délben, üzenetet hozott: Lizardo doktor még nem látta a biztosító űrlapjait, de jelentkezni fog. Panaszkodom a gyomorfájás, hányinger, szédülés miatt. Fonendoszkópot tesz a hasamra, kezdődő gasztritiszre gyanakszik. A lábamra mutatva kérdi, ez mióta van. Meghallva a 6 napot, sziszegve jegyzi meg: „az nagyon sok idő, ezért van rosszul, tán fertőzés indult meg a csontoknál! Miért nem megy már haza?” – ha saját felelősségre indulok, nem tarthatnak vissza, mondja. Döbbenten hallom tőle: „Ez egy rossz orvos. Nem lehet ennyi időt várni!” Nem hiszek a fülemnek, az emlékezetemnek se hinnék, ha nem jegyeztem volna föl szavait. (Mintha erre rímelne, első alkalommal van hőemelkedésem: 37,6. – otthonról üzenik majd erre, szepszisben magas lázam volna, de ha nem nyílt a törés, semmi nem fertőződhet!) Az addig nem és utána se látott doktornő még megígéri, szól az osz-

tályos orvosnak, küld vele kanalas gyógyszert. Városukban túl fűszeres a koszt, ez is betesz a külföldi gyomornak. Végre 13:45-kor visszajön az internet – két családtag is az otthoni számítógép mellett ül. Értesítenek, Lizardo megígérte a biztosítónak, küldi a kért papírokat! Én meg panaszkodom, hogy Lizardo szombat óta, már 3 napja, be se nézett a gipsz kis ablakán, hogy milyen a bőröm! Gabriel, egy fiatal orvos arról beszél délután, együtt vannak a papírok, már csak kis apróság kell, és mehetek. De Lizardo most a másik klinikán műt. (Eddig úgy tájékoztatott valaki, kizárólag itt dolgozik.) Tablettát ígért a gyomorfájásomra, ami 1 órája nem ért ide (5 órája a gyógy-lötty se). Bárcsak este se talált volna rám az a tabletta, gondolom később, mert kiderült, bélmozgatót kaptam. Ettől kezdve nem csak a gyomrom, a beleim is fájnak. Gabriel újabb híre, kitölti, és majd elküldi ő a nyomtatványt. A kérdésre: egyedül utazom-e, mikor, kell-e kerekes szék a reptérre? adjam meg én a választ – mintha kívánsághangverseny volna. (Otthoni mail hasonló témában: egy másik mentőszolgálat elvitetne Limába, majd Bécsbe, onnan mentőautóval a pesti kórházba. Igaz, ez megkavarná a már megindult szervezést.) Este 6-kor mégis csak hozzám ér Lizardo, aki másnap este akar felkészíteni az utazásra. „Mi van, ha előbb indulhatok?” – kérdem naivan. „Akkor megcsinálom most!”. És megcsinálta! Felvágta a gipszet, letekerte a nedvedző bőrbe tapadt gézt, alaposan meglocsolta jóddal (rá párnára, takaróra, mintha nem érdekelné a klinika berendezése). Megszemlélte a bőrt, majd két kézbe véve a lábfejet, megpróbálta tengelybe húzni. Ha lehet csendesen üvölteni, így tettem. Lizardo elmormogott egy ʼcarambaʼ káromkodást a fogai között. Én is mondhattam volna, például azért is, mert Gabriel bemosakodás, kesztyű nélkül ragadta meg a lábam, mikor Lizardo rámordult, hogy tartsa, mert leesnek a steril gézlapok. Némelyik ráncosan a bőrbe tapadt, tudtam, ezek a meggyűrődött lapok nagy kínt fognak még okozni érzékeny bőrömnek a szoros gipsz alatt, mégse szóltam, mert féltem Gabriel nem steril érintésétől. Ájulás kerülget a fájdalomtól – a visszarakott gipsz nyomja a törött csontot a bel-bokánál. Megnyomom a nővérhívót (19:33), 3, majd 9 perc múlva újra csengetek. Fájdalomcsillapítót kérnék, de 8 után is csak a biztonsági őr kukkant be, meg a teás nővér, aki nem adhat gyógyszert. Két óra elteltével kapok 3 db „painkiller” tablettát. 7. NAP Hajnalban ébredek. Már fél 2, nyugtázom, nincs erős fájdalmam. Visszaalszom. 4 tájban a téren felvijjog egy autó, 7-ig abba sem hagyja! Olvasom a családi maileket – férjem megint azzal „fenyeget”, ha 24 órán belül nem vagyok otthon, repülőre ül, s hazavisz. Megkérem lányom, kötözze le őt a fotelba. De lányom se tudom megnyugtatni, mert csak azt ismételgeti,

még nem küldték vissza a 2 oldalas kérdőívet, a biztosító meg e nélkül nem tud jegyet rendelni a légitársaságoknál. Fél 6-kor az éjszakás nővértől kérek fájdalomcsillapítót. A szakápolóhoz fél 7-ig ez még nem jutott el. Közli, éjjel kerestek Limából. Megkérem, ha megjön Gabriel doktor (Habrier Postigas? – kérdez vissza, ebből megtudom az orvos teljes nevét) okvetlenül küldje be hozzám „es muy importante hablar con el”. Margarita érdeklődik 8-kor, hogy vagyok. Rosszul. Fáj a lábam, ráadásul nem tudok utazni, mert nem küldik vissza a papírokat. Megölelget, ígéri, idehozza Gabrielt. Reggeli után megigazítják a takaróm. Mutatom mennyi gipszpor, jódnyom maradt az ágyban. Gabriel helyett érkezik az általa felírt kapszula – kihagynám, de míg le nem nyelem, szállítója nem mozdul mellőlem. 10:55-kor jön Gabriel. Erősködik, ő mindent elküldött „hazámba”. Majd kacarászva korrigálja magát, vagy csak akart, mert hallja az irodán, a papír beakadt a fax-gépbe. De ha fontos, megnézi még egyszer. Otthoni tanácsra azt kérem, hozza ide a kitöltött lapokat, a telefonnal lefotózom. Bólogat, megérti, a csúszás napokkal hosszabbíthatja meg az ittlétem. „I know. Donʼt worry” – lapogatja vállam behízelgő arccal. Ha tudnék, elugranék előle. Húsz perccel később üzenet otthonról, az űrlap második oldala most érkezett! Azon van aláírás, ennek alapján már hivatalosan meg is indították a szervezést. Jöhet büszkélkedni Gabriel, már azt is tudom, a nagykövet érdeklődése is gyorsította a papírmunkát. A délutáni újabb telefont szívesen kihagytam volna, olyan fáradt voltam a hajnali ébredés után. De Maria lelkesen ismételgette Hungría. Mire átkászálódom a székbe, s kigurít, a vonal megszakad. A kudarc miatt Maria eldöntötte, kell telefon az ágyam mellé, nehogy ismét hiába keressen az argentínai magyar nagykövet. Így aztán, negyed órán belül, dobozzal a hóna alatt, jön a csíkos öltönyös, s beszereli a készüléket. Ettől kezdve működik a „skype”. Megköszönöm Mária segítségét – a kezemet szorongatja: „mindent az Úr intéz, neki jár a köszönet minden jóért!” (és a bokatörésért, a templomlépcsőn? – kérdem csakis magamtól.) Délutáni hír, orvos-kísérőm pénteken indul Pestről. Még mindig álmos vagyok, de 4-kor már nem érdemes elaludni. Amúgy is újabb doktornő érdeklődik, hogy vagyok, mikor lesz a műtét, mikor utazom? „Felises fiestas Patrias” látom piros-fehér-piros kokárda alatt a TVPerú esti reklámjában. Margarita most kérdi először, mi történt a lábammal, hány helyen tört és miért nem műtötték eddig? Egyszerűbb azt elmondanom, merre jártam, hová nem jutottam el. Ez alkalom neki arra, hogy lelkesen dicsérje országa szépségét, amiből ő még semmit nem látott. A bamba nővérkét extra feladattal terhelem: levertem a hőmérőt, az ágy fejénél gurulnak a mini higany-gömbök a padlón. Puszta kézzel próbálja fölszedegetni. Minél szorosabban fogná, annál több golyóra esik szét. Sorban adoga-


5

tom a papír-zsebkendőket, végül sikeresen felkotorta egy papírra. Megegyezünk, mercurio es peligroso. Vajon hová vitte kidobni?... 8. NAP Egy hete vagyok itt. Erős szél volt az éjjel (otthon is). Minden nesz felhallatszott a térről. Éjfélkor aludtam el, 1-kor, 3 után is felébredtem. 5-kor megkezdtem hát a napot. Hamarosan Margarita is – vérnyomás 120/80, szaturáció 97/78. Az első skype-hívást várom, az elkeserítő sms után, hogy a légitársaságok orvosai 72 órán belül szoktak dönteni a szállítás módjáról. Lehet sürgetni? Mikor indult az engedélyeztetés? Tájékoztatást kapok otthonról, az első osztályon található ággyá alakítható ülés, a legtöbb járaton csak business class van, ahol a széket le-, felszállás alatt egyenesbe kell állítani. A protokoll nem enged ott utazni, mert előfordul, hogy olykor 10 percen túl lógna a lábam. Ezért építik kilenc (azaz 9) szék fölé az „ágyam”. Alig múlt 8 – ilyen korán még sosem hozták a reggelit. Aztán megint ágyneműt akarnak cserélni. Tízkor itt a diétás, megdicsérem a csirke-burgert, csak túlságosan száraz volt. Majonézt nem adhat, mondja, a klinika előírása szerint nem tartanak. Vizitbe hetedéves hallgatónő jön. Fél 12-kor a biztosító munkatársa hív, holnap este Limába érkezik a magyar doktornő, engem is odaszállítanak. Hétfő estig hotelban leszünk. A konferenciavonal hibáira hivatkozva, sietve búcsúzik. A tantusz csak ekkor esik le nálam: mit csinálok 3 napig egy hotelban, ahol nincs járókeret, kapaszkodó a vécén, fájdalomcsillapító (akár vénásan), ágyba hozott koszt, orvos-nővér szolgálat! Ki találhatott ki ilyet? Azonnal írok haza a családnak, magyarázzák el az ügyintézőknek, ez biztosan nem lesz így jó. Gyorsan jön a válasz: kifogásom elfogadva. Újabb verzió: csak hétfőn visz a fővárosba a katonai mentőgép. Megüzenem Lizardonak, hétfőig maradok a klinikán. 9. NAP (júl. 22., péntek) Nem volt könnyű az éjszaka. Nem találtam olyan helyzetet, amelyben ne fájt volna a lábam. Sokat voltam ébren. Aggódok, hogy kezd fájni a bal bokám, nehezen viseli a testsúlyom. A járókára támaszkodó két kezem nyeregízülete is fáj. A tenyeremen lévő hólyagok már nem is számítanak. 6-kor már azt olvasom, a doktornő éppen az óceán felett repül, Limában átszáll, még ma este városomba ér. Reggel meglátogat. 10:32 – már nagyon fáj a belső bokámnál, egyre jobban lüktet a vádlimnál, most ott szorít leginkább a gipsz. 10:40 – Lizardo jön, csodálkozik, hogy nem ma megyek. Kollégái nem adták át az üzenetet. Búcsúzna, hétvégére Dél-Peruba utazik. Mivel fájdalmat jelzek, lebontja a gipszet.

6


Nem tudja egyszerűen leemelni a lefűrészelt tetőt (mit csináltam volna én, ha repülés közben megduzzad a lábam?) Tovább kell hasítani, feszíteni. Ettől is nagyon fáj. Lefejti a hatalmas hólyagba ragadt gézt – megjegyzi „You have a huge blister. A szövetekben megindult a károsodás. No, végig erről beszéltem!” (hangjában büszkeséget vélek fölfedezni, hiszen emlegetett valamit, valóban, jövő időben, amikor még semmi sem látszódott! Saját előrelátását dicséri? De miért nem tett azért valamit, mondjuk miért nem operált meg, hogy ez ne következzen be? No, erre nincs válasz, persze…) Felszúrja a bokától a vádli fölé nyúló hólyagot (ez feszített!) – halványsárga, rózsaszín nedv csorog – szerte szét, a párnára, lepedőre. Átáztatja a matracot, foltos lesz a pokróc, az ágytakaró. Mondja, ne izgassam magam ezen, nem az én holmim szennyeződik. A hólyagból a végén vér jön, a kül-bokámnál is. Összegzése „a műtétig heteket kell még várni!” Ezúttal nem csavargatta pozícióba a lábfejem, mégis fájt a legkisebb mozgatás is. Lábam visszaengedte a félbevágott gipszcsizma aljába, felajánlva, nem rakja vissza a tetőt, hadd levegőzzön. Majd Cynthia doktornő (a klinika-vezetőt az előbb ő hordozta körbe) jön, rögzíti a gipszet. Nem bízok azonban semmit a véletlenre. Fél óránál hamarabb még nem reagáltak a csöngetésre. Lám, máris föl kell állni az ágynemű cseréhez. Mit csinálok rögzítő gipsz nélkül? A segédnővérek kesztyű nélkül húzzák le a véres huzatot, undorral nézik, a párna is átázott. Elvitték, újat nem hoztak, pedig hiányzott a támaszték. Csöngettem érte. 1 óra, majd fél óra elteltével ismét, hiába. Nem hoznak párnát, segítek magamon. Kiszedem a hátam mögül, támaszkodni jó a bőrgarnitúra párnája. 15:15 Lizardo küldött egy orvost, hogy vegye le rólam a gipsztetőt. Megkérem, várjon, míg kimegyek a mosdóba. Inkább viszszajön, mondja, de többé sose láttam! 10. NAP (SZOMBAT) 8-kor ismerős hetedéves jön, kék overallban. Megnézi, tudom-e mozgatni a lábujjaimat (ez a legfőbb diagnosztikus jelzés), ami most újdonság: megszorítja, figyeli, hogyan fehéredik el, mint tér vissza a színe. Fél 10 körül megérkezik a magyar doktornő, a leendő kísérőm – a Europe Assistance helyi képviselőjével, akinek helyismerete jól jön. Megkérem, vegyen keserűcsokoládét (chocolate negro) a gyerekeimnek, a maradék száz solomért. Megtárgyaljuk, milyen beteg ötlet volt, hogy 3 napig hotelben legyünk Limában. Hamar kiderült a neonatológus mentős számára is, körülöttem nincs tennivalója, körülnézhet ma Arequipában, holnap elmehet a Colca kanyonba. Nagy nemzeti érzésről árulkodó zenemű dallama árad a PerúTV-ből – átszellemülten mondja a karmester a szöveget a kórussal együtt. Ünnepi gála a Gran Teatro Nacional-ból. Egyre jobban fáj a lábam, kiráz a hideg. Hullámokban tör rám a kín, pihegek, mint a vajúdó nők. Végül megnyomom a hívót. Háromszor is. Húsz perc múlva kérdik, mi van „yo

tengo dolor, muy fuerte. Analgetico por favor. No puedo esperar” – ezt a mondatot egy filmből tanultam. Nem tudok várni! Jött is elég hamar a nővér. 1 db painkillert és 2 bézs antibiotikumot hozott. Magyarázta, 20 perc múlva hatni fog, de majd még visszajön... 11. NAP (júl. 24., vasárnap) A szer egy óra múlva se hatott. Mintha baltával hasogatták volna a csontom. Egész éjjel égett a villany a fejem fölött, hisz ígérte, visszajön még. Közben reggel lett. 6 előtt rám nyit a legtöbbet látott segédnővér – már ő se törli meg a hőmérő végét. Kérek fájdalomcsillapítót, de csak a vérnyomásmérős érkezik. Elkínlódik vele – a mandzsettába beakad a gumicső, a doboz folyton lecsúszik az ágy széléről, a térdével próbálja megtartani. A szaturáció mérőt korán kapcsolja be, csipogása miatt nem hallja, mikor jelzi az értéket a higanyos mérő. Kezdi újra. Fél 7 óta lélekharang szól, még sokáig. A közelben egy baba sír. A csoportom lassan Párizsba ér. Várom a kávét és a foszlós péksüteményt. Vakító napsütés odakinn, fejem fölött még ég a villany. Nincs kinek szólni. Fél 8-kor kérek fájdalomcsillapítót – tíz percen belül megkapom. Paracetamol a neve. Ma kissé poshadt narancsból facsarták a lét, de a tápióka jó – ez Avena Kuaker (con leche) írja fel egy papírra Yolanda. Nem kaphatnék vacsorára csak ezt? – majd továbbítja a kérést. (Igazi siker. Megértette, továbbította, és azt kaptam!) Délben Ördög Nóri szépségű kisdoktor jön. Kék céduláról olvassa, holnap távozom. Kérdi, hogy vagyok, fáj-e. Most nem nagyon, de bármikor rákezdhet. Tratamiento magyarázza, amit nem értek. Ismételgeti a viajar igét, mintha azt mondaná, utazom, és majd minden jó lesz! 13:30 telefon otthonról, megtudom, kedden éjjel érek Pestre. Sötétedéskor szunyókálnék, de megzavar a szokásos esti ügymenet. Minden alkalommal leoltják a villanyt. Fél 7kor megdühödök, műsoron kívül kimegyek pisilni, csak hogy felgyújthassam. Ma igen korán kezd fájni a lábam. Buta arcú nővérke sárga színű vattával törli a hőmérőm, tehát mások guzmija már a vattán van. Jut eszembe, felfigyeltem már a vatta színére. Hogy van itt a higiénia? Mennyit emlegette Lizardo a kórházi fertőzés témáját – ezért is akár! 12. NAP (az utolsó) a perui klinikán hajnali 1-kor felébredek. Erőltetem, hogy vissza tudjak aludni, de 4 után már nem megy. Elkezdődik életem – eddigi leghosszabb napja. Még nincs fél 8, amikor megjelenik Lizardo. Megtisztítja a hólyag környezetét. Magabiztosan kijelenti, láthatóan szépen javul a bőröm, 2-3 napon belül lehet műteni. Korábbi ba-

rátságos viselkedéséhez mérten igen kurtán-furcsán búcsúzik. Üdítő ellentéte a bűbájos konyháslány, Yolanda, aki jó egészséget, gyors gyógyulást kíván kedvesen. Nekilátok öltözködni. 9:55-kor „ördögnóri” érdeklődik ismét, mikor megyek. Még csak annyit tudok, bármely percben érkezhet a magyar doktornő, majd mondja a menetrendet. Megígérem, értesítem. 10:10-kor megérkeznek. A biztosító képviseletét ellátó sombrerós helybelinek sok feladat jut: az orvosi papírok begyűjtése mellett, segítenie kell dollárra váltani a nagy öszszegű perui sol-t, amit beszállításomkor, biztosítékként, levontak a hitelkártyámról. Visszaadják, mert a biztosító nyilatkozatban vállalta költségeim fedezetét. 11:30-ra minden cuccom összerakva. 5 perccel később sms jön a biztosítótól Pestről, a mentő 12:30-1 óra között vesz fel, a helyi reptérről 2-kor indul a gép Limába. AeroMed uniformisban három férfi (orvos, ápoló, szervező) érkezik fél 1-kor. A szoba sarkában lerakják a hordágyat, az újraélesztőt és egyéb mentőfelszerelést. Örömmel nyugtázzák, hogy még az ebédet várom. Addig elmennek levegőzni. Programjuk csaknem 2 órásra nyúlik. Eközben a kórház személyzete aktivizálódik. Fehér köpenyes férfi gurulós ágyat tol a szobába – hordágynak látszik, túl magas, lába nem állítható. Türelmetlenül toporog, mutogatja, feküdjek át oda. Visszamutogatok, sehová nem fekszem át, ebédelek, és várom a légi mentőket. A fehér álruhás (kiderül, a klinikai mentő sofőrje), segítséget szervez. Felvonultatja a kék egyenruhás takarítófiúkat, akik 12 napon át szemlesütve söprögettek körülöttem, most betegszállítónak csapnának fel. Akár a segédnővéri rangban lévő termetes nő, aki eddig csak ágyneműt cserélhetett. Közös nyelvünk nincs, de tán megértik, az AeroMed emberei a mérvadók. Ám nem tágítanak. Újabb erősítésük egy fiatal orvosnő, sztetoszkóppal a nyakán. Beletúr a mentősök irataiba, talál egy limai központi számot, felhívja a főnököt, vezényelje már ide a mentősöket. Amíg intézkedik, kísérőm fontos „ügyrendi” megjegyzést tesz: a repülőn végig feküdnöm kell, s a 12 órás járatra katétert fog betenni. No, azt ugyan nem, vetem ellen, bármi módon ki fogok ugrálni a vécére. A repülőn megbízható kapaszkodók vannak. Legfeljebb majd nem iszom. Rám hagyja. Jócskán elmúlt 2, amikor az Aeromed csapata jókedvűen betoppan. Az Ibérica mintaboltjában meg egy helyi pékségben vásároltak be. Sok csokit, egy hétre elég zsömlét vittek Limába, ahol, mint mondják, ilyen finomat nem lehet kapni. Díjazzák az ötletem, ha hordágyukat mellém rakják az ágyba, átsasszézok, ők meg átemelnek a gurulós ágyra. A mentővel a reptérig tíz perc az út. Egyetlen gépként a II. világháborúból itt maradt Piper Cheyenne áll a betonon. A gép 2 pilótája mögé öten kényelmesen beférünk. A géptest egyik oldalán egyszerre 4 kicsi ablakon át bámulhatom – két órán át – a Csendes óceán partja mentén húzódó sivatagos hegyek rajzolatát. Fél 6-ra Limába érünk. Mentőautó visz a betonon a „szolgálati” bejárathoz, kísérőm az útlevelemmel a hivatalos


7

bürokráciát járja. A katonai gépeket kiszolgáló területen több fegyveres a mentősök táskáit is átvizsgálja. Két órán át tart az ügyintézés. Már fél 8 van, amikor a hátsó lépcsőn ölbe kap a két fiatalabb mentős – szerintük is biztonságosabb így, mint a függőlegesre állított hordágyon imbolyogni a meredek lépcsőn. Csak egyszer kell pihenőt tartaniuk. Elég erősek, és kellően rugalmasok, holott a nemzetközi protokoll a fektetéses szállítást írja elő. Ahogyan azt is, hogy végig hordágyon legyek. Elborzadok, amikor meglátom, ez mit is jelent. Az utastér legvégén kilenc ülést előre-, hátrahajtottak, a vékony csövekkel határolt, föléjük épített állványzat jelenti számomra az ágyat. Gondosan körbe van függönyözve, a karnyújtásnyira lévő többi utas ne zavarja privát szférámat. Vagy fordítva, ha gipszem taszító látvány volna. Részben miattam fél órás késéssel indulunk (8:30), addig nem engedték beszállni az utasokat, amíg akkurátusan le nem szíjaztak a kényelmetlen, keskeny priccsen. Kínomban hát alvásba menekülök, és kipihenten ébredek reggel fél 7kor (európai idő szerint kora délután, fél 2 van). Megtudom, a kísérő orvosnő egész éjjel hányni járt, utolérte a turisták hasmenése, valami helyi kosztot evett a Colca kanyonban. Amsterdami érkezésem „európai” – a széksorok között könnyedén mozgó, karfa nélküli, alacsony széket gurítanak az ágyam alá. Rám bízzák, nekem hogyan biztonságos lemászni. Eltolnak a bejáratnál lévő állítható kerekes ágyig, amit liften visznek a betonon várakozó mentőautóig. Megyünk a kórházépületbe, ahol szobát kapok. Kényelembe helyezem magam az ágyon, kísérőm elmegy nézelődni. Egy holland orvos megkérdi, kérek-e levest, teát. A kiszáradás ellen küzdve, ebben a sorrendben kérem, még a repeta is jól esik. Olvasok, fel se tűnik, elszaladt a 2 óra, itt vannak újra a mentősök. Ideje beszállni.A beszállás most is olajozott, de az európai járaton a 9 ülés fölé épített fekvőhely még kényelmetlenebb. Itt még felülni se lehet, annyira közel van a fejem fölött a csomagtartó. A repülés során első ízben kérek fájdalomcsillapítót, és ekkor derül ki számomra, hogy neonatológus kísérőm orvosi táskája mindössze a hátizsákjában lévő tárca, benne egy-egy rágó, illetve egy egyben lenyelhető gyógyszer dobozával…

Sima leszállás Ferihegyen, itt is mentőből-mentőbe érkezem. A járat késése ellenére, még nem kell lapot hajtani a naptárban, amikor beérkezem a budapesti kórházba. A felvételi pulttól a mentők felvisznek az osztályra. Az éjszakás nővér nem sok energiát fordít a finom fogalmazásra, visszaparancsol a földszintre. A sürgősségi osztályon kell megvárni az ügyeletes orvost, aki még a műtőben van. A családot hát hazaküldöm, a szobámat majd megkeresik reggel. Annyit már most tudok, reggel 8-ra műtétre vagyok kiírva. A felvételes orvos a lábamat látva kétli ugyan, hogy ezt meg lehetne reggel műteni, de lezárja avval, majd a főorvos eldönti! Hajnali fél 3-ra érek a kijelölt 4 ágyas kórterembe. A kerekesszékből átülök az ágyra, üdvözlöm a nővért, s megkérem, hozza közelebb az egyik járókeretet. Hadd menjek vécére. A nővér erős, rendreutasító hangján nem hajnali fáradtsága, csak dühe hallatszódik: „Maga nem megy sehova! Ki engedte meg, hogy vécére menjen evvel a gipsszel? A járókeret a másik betegé. Vagy hozott talán magával?” „Külföldről jöttem, több mint 30 órája úton vagyok. Három dolgot szeretnék: pisilni, kezet és fogat mosni” „Mit képzel? Itt akar hangoskodni éjjel, az operált betegeket zavarva?” – szinte kiabál. Halkan előadott utolsó érvem: „könnyebb magának is, ha kimegyek, nem kell ágytálat használni”. „Azt hiszi, eggyel több vagy kevesebb, számít az nekem? Különben azt csinál felőlem, amit akar, de járókeretet nem adok!” – süvít a hangja, azzal már be is nyomja alám az ágytálat. A balesetemet követő 14. nap hajnalán tehát megismerem az ágytálazást. A kézmosást megoldom a velem lévő – kamilla illatú – alkoholos kézmosó zselével. A fogmosás viszont ezúttal elmaradt. Jó darabig nem jön álom a szememre. Hazaértem! Fazekas Erzsébet

A cikk rövid változata megjelent a Népszabadság Hétvége mellékletében (2012. jan. 14.) – http://nol.hu/lap/hetvege/ 20120114-tizenket_nap_egy_puzzle-ra

8


Baleset hetedhét határon túl

Recommend Documents