balegyenes most aktuális szemléje Megjelenik: szükség szerint Szerkesztik: L.A. és barátai Terjesztik: a demokraták

balegyenes most

A www.balegyenes.info aktuális szemléje Megjelenik: szükség szerint Szerkesztik: L.A. és barátai Terjesztik: a demokraták

201. szám

2013. október 15.

Szilágyi Anna

Orbán a Hősök terén: a nagy beakadás „Hogyan lett a demokratából diktatórikus politikus?” – értetlenkednek sokan az 1989-es és mai Orbán Viktort összehasonlítva. A kérdésfelvetés azt sugallja, hogy a rendszerváltást követően Orbán gyökeresen megváltozott. Pedig a politikus egy tapodtat sem mozdult 89-hez képest. Akár egy beakadt lemezjátszó, ma is a Nagy Imre újratemetésén 1989-ben elmondott szónoklatát ismételgeti. Igaz, a beszéd más ügyet szolgált a rendszerváltás előtt és után. Míg 89-ben Orbán szónoklata a parlamentáris demokrácia létrejöttét segítette elő, ma beszűkítését célozza és lebontását készíti elő. 1989. június 16-án Orbán Viktor a magyar rendszerváltás addigi legmerészebb, legradikálisabb beszédét mondta el a Hősök terén, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén. A magyar ifjúság nevében szónokló fiatal politikus elsőként szólt nagy nyilvánosság előtt a pártállam korábban tabusított témáiról, a szovjet csapatok kivonását és a szabad választások kiírását követelte. A beszéd egyik pillanatról a másikra országos ismertséget és elismertséget hozott az akkor 26 éve ifjú számára. A váratlan, jelentős sikerrel Orbán Viktor láthatóan nem tudott megbirkózni. A szó szoros értelmében egy pillanat alatt lett ünnepelt politikai sztár, míg a legtöbb politikus számára hosszú és rögös út vezet a csúcsra. Pszichológiai műszóval élve, a 89-es élmény bevésődött Orbánba. A bevésődés magyarázhatja, miért ejtette a 89-es siker rabul Orbánt. Ő azt a szerepet akarja kényszeresen megismételni, újrajátszani és újraélni, amelyben 1989-ben a nagypolitika színpadán debütált. Az élmény újraéléséhez, az időutazáshoz szükséges körülményeket 2002-es bukása óta Orbán rendszeresen kommunikációs háttérembereinek segítségével teremti meg. A pártelnök és a stáb gondos szervezéssel és kreatív kommunikációs megoldásokkal alkotja újra a 89-es beszédhelyzetet. Legutóbb a Fidesz XXV. tisztújító kongresszusán, 2013. szeptember 28-án tették meg ezt, ahol Orbánt újból pártelnöknek választották. Lássuk, ezúttal hogyan oldották meg a feladatot.

A bevésődés (imprinting) a humán pszichológiában az élet egy korai, kritikus periódusban bekövetkező tanulás, beidegződés megnevezése. Az imprintingnek hosszú távon is domináns, meghatározó szerepe lehet az egyed személyiségében, viselkedésében és döntéseiben, s tartós és megváltoztathatatlan kötődést alakít(hat) ki egy bizonyos emberi típus, tárgy vagy helyzet iránt.

Orbán kihívó nélkül indult és mindössze egyetlen ellenszavazatot kapott. A tétnélküli szavazás és a győzelem megkoronázásaképpen a pártkongresszuson egy videoklipet vetítettek le az egybegyűlteknek. Az óriáskivetítőkön sugárzott másfél perces anyag hatvanegy snittjéből negyvenegyben maga Orbán Viktor volt látható (egy ízben csak gumicsizmás lábát mutatták). A többi kép a miniszterelnök működését megörökítő snittek mélyebb megértését segítette. A klip aláfestő zenéjéül a svéd Roxette együttes „Listen to your heart” („Hallgass a szívedre”) című romantikus világslágere szolgált. Az örökzöldre elsősorban azért esett a választás, mert ez volt a Fidesz 1990-es kampánydala. Igaz, a stáb időközben a szerelmes nóta szövegében rejlő újabb lehetőségeket is érzékenyen felismerte és kiaknázta. Arra a dalsorra például, hogy „tekinteted nekem üzen”, Orbán szemeit montírozták a klip nyitójelentében. A XXV. kongresszus közönségét alkotó pártpolitikusok – javarészt meglett emberek –, már a kisfilm e korai pontján állva, vastapssal jutalmazták az alkotást. A lelkes ünneplést maga a főhős a színpadról fogadta. Orbán a klipet sugárzó két óriáskivetítő között, az őt tapsoló nézőkkel szemben állt. Pillantását hol a róla szóló PR-filmre, hol az őt ünneplő tömegre vetette. Bár elfogódottnak tűnt, nincs okunk arra gyanakodni, hogy a miniszterelnök kínosan érezte volna magát a helyzetben. Inkább már a drukk adrenalinja dolgozhatott benne. Orbán ugyanis megint a Nagy Imre újratemetésén elmondott szónoklat megismétlésére készült. A Roxette-dal is érzelmi ráhangolódását segítette elő, 2013-ból a rendszerváltás korszakába repítve vissza a politikust. De 1989-1990 életérzését nem csak úgy általában élhette újra: a pártkongresszus helyszínén minden ugyanazt a helyzetet idézete. Akárcsak 1989. június 16-án, Orbán lelkes sokasággal állt szemben, s a kamerák is be voltak élesítve már, hogy beszédét az adást megszakítva, élőben sugározhassa a televízió. A 2000-es évektől kezdve Orbán minden fontosabb szónoklatát – köztük a rendszeres évértékeléseket is – a 89-es beszéd forgatókönyve szerint rendezik meg. Magyarán: odaadó tömegeket szerveznek a helyszínre és kihagyhatatlan, történelmi jelentőségű médiaeseményként tálalják a beszédeket a jobboldali televíziókban és rádiókban. Orbán helyszíni közönsége – akarva vagy akaratlanul –, statiszta, aki a Hősök terén 89-ben felsorakozó régi tömeg szerepét játssza el. Minthogy a 89-es tömeg csakugyan a nemzet egészét testesítette meg, ráosztott szerepe szerint a beszédek mai közönsége is úgy képzelheti, hogy a magyarság egészét képviseli a helyszínen.

A régi élmény újraélésének gyakorlatában a média távollevő közönségének is jut feladat. A tévénézők, rádióhallgatók azok szerepét játsszák el, akik 89-ben nem lehettek ott a Hősök terén, de a rendkívüli helyzetre való tekintettel élőben követték az eseményt. A 2000-es évek Orbán-szónoklatait pontosan úgy tálalják a nagyközönségnek, ahogyan a 89-es beszédet közvetítette a korabeli média. A beszédeket azóta is mindig élőben, a normál televíziós, rádiós adást megszakítva sugározzák. A közvetítés e kitüntetett módja azt üzeni: Orbán mai beszédeinek szintén történelmi jelentősége van, nem lehet róluk lemaradni. Ha a mai Orbán-beszédek körülményei nem a 89-es, hanem az ezt követő évtizedekben kialakult sokszínű, demokratikus politikai valóságnak felelnének meg, akkor Orbán nem tudná megismételni a Hősök terén, annakidején elmondott beszédet. Nem utalhatna például – mint a legutóbbi kongresszusi beszédben is –, önmagára és híveire „mi, magyarokként”. A rendszerváltás utáni Magyarországot ugyanis politikai, ideológiai változatosság jellemzi. Semmi nem indokolja a részt (azaz: Orbánt és párthíveit) egészként (azaz: nemzetként) feltüntető többes szám első személy használatát. Hogy Orbán mégis kitart emellett, az a 89-es élmény bevésettségét mutatja. A magyar ifjúságot képviselő szónok 89-ben is többes szám első személyben beszélt: „Mi az ő [Nagy Imre és társai] sorsukból tanulhattuk meg, hogy a demokrácia és a kommunizmus összeegyeztethetetlen.” A beszédstruktúra egy életre beégett Orbánba: hiába változott meg körülötte a világ, a politikus máig a nemzet szócsövének képzeli magát. A kormányfő ellenségképe sem sokat fejlődött az elmúlt évtizedek során. Orbán ellenségei 89-ben a kommunisták voltak. Ennek megfelelően, tizenhét évvel később, a 2006-os választási kampányban a keményvonalas kommunista vezetőket, Sztálint, Mao Ce-tungot, és Kim Ir Szent emlegette miniszterelnöki riválisa kapcsán. 2013-ban, pártja XXV. kongresszusán is még mindig az álruhás kommunista veszéllyel riogatta közönségét, – amelynek soraiban egyébként rendszerint a Fideszhez lecsatlakozott egykori MSZMP-tagok, Kádár-kori celebritások is helyet foglalnak. „A pufajkát öltönyre cserélték, de az alatta való mentalitás ugyanaz” – jellemezte politikai ellenfeleit Orbán. Korábban az Európai Unió brüsszeli döntéshozóiról rántotta le a leplet – ekként: „Jól ismerjük a kéretlen elvtársi segítség természetrajzát, és felismerjük akkor is, ha nem váll-lapos egyenruhába, hanem jól szabott öltönybe bújik.” A riportokat, amelyek szerint lánya esküvője miatt közpénzből újítottak fel utat és járdát, Orbán így cáfolta a Blikk olvasói kérdésére: „Ez egy igazi kommunista hazugság!” Mindez azt mutatja: Orbán a régi szembenállás foglya maradt. Ha demokratikus kihívás, kritika éri, kényszeresen a 89-es leckét mondja fel. Retorikájában az 89-es MSZMP helyét a politikai ellenzék és a demokratikus intézményrendszer, Moszkva helyét pedig Brüsszel vette át. Orbán politikai riválisait ma is úgy bombázza fenyegetéseivel és felszólításaival, mint a régi pártállamot, a nagy ellenfelet, akitől 89-ben a szovjet csapatok kivonását és a szabad választások kiírását követelte a nép nevében. „A népszavazás után vagy azt teszi a kormány, amit az emberek akarnak, vagy elkergethető lesz” – ezzel fenyegette 2007-ben a szocialistaliberális kabinetet az akkor ellenzékben lévő politikus. „Fizessenek a hazugok!” – követelte tőlük egy másik 2007-es beszédben. 2012-ben az EU számára tette világossá: „A magyarok nem fognak idegenek diktátumai szerint élni (…) Egyenlőséget követelünk a magyarnak!” A felszólítások és a fenyegetések a legutóbbi pártkongresszusi beszédből sem maradtak el. Csak néhány idézet: „Nem tűrünk el tovább magán-monopóliumokat!”, „Magyarország nem hagyja magát! Nem vagyunk, és nem leszünk Európa szolgái!”, „Meg fogjuk védeni Magyarország gazdasági függetlenségét!” A nemzet szócsövének 89-es szerepében ragadt Orbán 2013-ban még mindig az egész magyar nép, a teljes magyar nemzet nevében beszél, fenyeget és követel. Vélt vagy valós ellenfeleire – valójában demokratikus versenytársaira, a többi pártra, a nemzetközi cégekre, az Európai Unióra – az elnyomó 1989-es hatalom szerepét osztja. Magyarország 1989 óta többpártrendszer. Mai miniszterelnöke azonban politikai ellenfeleit mégsem pártjával, hanem, a 24 évvel ezelőtti helyzetnek megfelelően, a teljes magyar társadalommal ütközteti. Ahogyan a kongresszuson fogalmazott: ők „nem a kormány”, hanem az „ország ellenzéke”, ha akarnának, se tudnának megváltozni: „ők azok, és mindig ők azok, akik készen állnak arra, hogy Magyarországot ismét átadják a gazdasági gyarmatosítóknak.” 1989-es szerepe szerint Orbán ma is csak egy az egyszerű emberek közül, akiknek nevében az elnyomás ellen lázad. Az újrateremtett 89-es valóságban a mai követelések azt a látszatot keltik, mintha Orbán, a jelenlegi nagyhatalmú és jómódú miniszterelnök, még mindig bátorságával, nem pedig befolyásával és gazdagságával tűnne ki a többi ember közül. Nagy Imre újratemetése 1989-ben közösségi kiállásra teremtett lehetőséget az egypártrendszerrel szemben. Bár kívülről egyszerű kampányrendezvényeknek tűnnek, Orbán beszédeinek hallgatósága ma is úgy érzi: fontos rendszerellenes tüntetéseken vesz részt. A 89-ben valóban bátor Orbán ma, 2013-ban is előszeretettel kelti azt a látszatot, hogy példátlan, hősies tetteket hajt végre. A XXV. pártkongresszuson tartott beszédben például a „rezsiharc” meghirdetését tálalta rendkívüli merészségként. Mint fogalmazott, ezzel „végképp kihúztuk a gyufát” az EU-nál, fel kell készülni a „nehézfiúk klubjával” való küzdelemre. A kormányfői poszt betöltését is hasonlóképpen vezette fel: „Amikor 2010-ben elvállaltam a miniszterelnökséget, nem tolongtak a jelentkezők.” E narcisztikus beállítást tovább fokozva, politikai riválisait gyávának bélyegezte a XXV. kongresszuson: „Egyikük már 2

a ciklus közben nyúlcipőt kötött és lelépett a kormányfői posztról. Lasszóval kellett keresni bátor utódját (…) [aki] a ciklus végén angolosan távozott – még az országból is. A baloldali kapitányok szépen itt hagyták a zátonyra futtatott hajót, hogy egy luxusjacht fedélzetéről, biztonságos távolságból nézhessék a magára hagyott hajó süllyedését.” Miközben Orbán Viktor régóta a főváros egyik budai elitkerületében, pompás villában él családjával, szintén jómódú politikai riválisait „kivételezett gazdagokként” állítja szembe 1989-es önmagával. Megszólalásai rendre azt a benyomást keltik, hogy az ő hétköznapi valósága a „tanya”, az ellenségé pedig a „luxus-jacht”. Sokan várták, hogy a kétharmados parlamenti győzelem 2010-ben megnyugvást hoz. Ez azonban elmaradt. A választásos önkényuralom kiépítésén munkálkodó Orbán továbbra is 1989-ben él. A régi szerepéhez való kényszeres ragaszkodása azonban az általa létrehívott rezsim keretei között fölöttébb bizarr. A demokráciákban példátlan hatalomkoncentrációt megvalósító miniszterelnök önképe szerint még mindig, a 21. században is az elnyomás, a zsarnokság ellen folytatja a harcot. „Döntő ütközetre készül a posztkommunista baloldallal”, mert még nincs ott a „ponton az i”. A pártkongresszuson azt is elárulta: ha a Fidesz képviselői közül valaki hátráltatja a nagy küzdelemben, „az jön neki 25 évvel”. Jól látható: a mély 89-es élmény máig műfajidegenné tette a versengő demokráciát Orbán számára. Tavaly a parlamentben maga mondta ki: „Én a nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam. Hanem azok ellen harcoltam, akik csinálták a diktatúrát.” Bár a politikus a rendszerváltás időszakában másokkal együtt szerepet játszott a többpártrendszer megteremtésében, a demokratikus pályára valójában soha nem ment fel. Ellenzékben kerülni igyekezett a pályát, ha pedig megszerezte a hatalmat (1998-ban és 2010-ben), a pálya felszámolásába kezdett. Paradox módon, meghatározó 89-es élménye Orbánt a plurális demokrácia ellen oltotta be. A 89-es azonnali siker Orbánt alkatilag képtelenné tette a versengő demokráciában való részvételre és a versenyszabályok elfogadására. Emlékezzünk vissza: ha nagy ritkán rákényszerült a demokratikus versengésre– a legemlékezetesebb ilyen alkalom a 2006-os választás élő miniszterelnök-jelölti televíziós vitája volt –, Orbán lefagyott és megbénult. Orbán Viktor számára a versengő demokrácia idegen rendszer maradt. Nem akarja megismerni a szabályait, és nem akarja megérteni a kódjait. Gondosan kerüli azokat az újságírókat, akik komolyan vehető kérdéseket tehetnének fel neki. Tétnélküli versenyben indul a Fidesz elnöki székéért. Amint megszerezi a hatalmat, a közjogi méltóságok székébe, a kulcsfontosságú pozíciókba kádereit ülteti és gyerekek bábszínházává fokozza le a parlamentet. Olyan nem demokratikus rendszert kiépítésébe fog, amely éppen a pártok közti versengést korlátozza. Ideológiája ennek megfelelően katyvaszos. Orbán magát anti-kommunista európai konzervatívkereszténynek állítja be. Közben azonban a szocialista Kádár-rendszer iránti nosztalgiára épít (például a „rezsicsökkentés” meghirdetésével) és szélsőjobboldali, nacionalista kliséket használ („idegeneket” és „gyarmatosítást” emleget). 2010-ben Orbán akár konszolidációt is hirdethetett volna. Hogy a történelmi lehetőséget elszalasztotta, annak 89-es élményének mély bevésődése az oka. Mint akit ott felejtettek a színpadon, Orbán jelképesen azóta is a Hősök terén áll, és ugyanazt a beszédet ismételgeti. Szónoklatait még mindig lelkes tömegek hallgatják, és élőben sugározzák a televízióban. Egy új hír szerint Orbán legközelebb különösen hiteles előadással készül. 2013. október 23-án minden megszólalásig a régi helyzetet fogja majd idézni: Orbán Viktor csúcsélménye eredeti helyszínén, a Hősök terén szónokol majd. Az évtizedes tapasztalatok birtokában megint a régi beszéd megismétlésére számíthatunk. Orbán saját ünneplő közönségét a teljes nemzettel, mai önmagát a 24 évvel ezelőtti Viktorral azonosítja majd. Az MSZMP-t a Fidesszel szembeszállni próbáló mai politikai ellenfelekkel, az egypártrendszert a versengő demokráciával, az egykori szovjet megszállókat a nemzetközi gazdasági intézményrendszerrel és az Európai Unióval fogja megint behelyettesíteni. Ha mindez nem lenne Magyarország számára végtelenül káros, talán csak részvétet éreznénk. Ld. itt: http://hvg.hu/velemeny/20131009_Orban_a_Hosok_teren_a_nagy_beakadas

3

Barotányi Zoltán

Jöhet az új, parókanép – Bethlen vs. Orbán Most még csak a szobrát avatta fel Orbán Viktor, de gr. Bethlen István hamarosan ikonná válhat egy olyan rezsimben, amely a múltról csak allegóriákban és hasonlatokban bír beszélni. A modern magyar orbánista jobboldal vagy két évtizede kutat előképek után, s ebben már az első kormányzati ciklusuk is erős volt, – gondoljunk csak a legendás koronaúsztatásra. Ám igazából a Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) új áldott korszaka hozta el a minden részletre kiterjedő új nemzeti mitológia és emlékezetpolitika felépítésének igényét. Sok név előkerült az évek során a szakadatlanul folyó agyvihar közepette. De például Horthy (és tesszük hozzá: Teleki) kultuszát (pályájuk nehezen kimosható foltjai miatt) kénytelenek voltak takaréklángra állítani az emlékezet ihletett dizájnerei. A főként kétes közéleti, politikai szerepvállalásaik miatt előszedett írók (Wass, Tormay, Nyirő) pedig részben műfaji okokból, részben túlontúl vitt (jobboldali) radikalizmusuk miatt alkalmatlanok arra, hogy egy új rezsim múltban gyökerezését szimbolizáló, a mitikus-történeti térben centrális jelentőségű figurává avanzsáljanak. Bethlen azonban más – és nem csak azért, mert kanonizálandó életpályájában a többiekénél jóval több, a mával látszólag hasonlóságot mutató, párhuzamosnak tűnő motívumot lelt fel az Orbán kultuszán dolgozó tintanyalók serege. Bethlen az újabb keletű narrációban egyenesen a NER, az unortodox gazdasági és társadalmi programok korát megelőző képviselője. Orbán persze megtalálhatja néhai elődje szavaiban azon elemeket, melyek kellőképpen lecsupaszíthatók és kiüresíthetők ahhoz, hogy lózunggá változzanak. „Az erő az, ami egyesít” – darálja miniszterelnökünk, de ez csak verbális vaktöltény az erő – valójában gátlástalan voluntarizmus – újabb keletű kultuszában. Kár, hogy ez a politika az ország érdekeinek szempontjából jórészt csak kudarcokat szült – leszámítva természetesen a szűk hatalomtechnikai célokat: ezek elérésében Orbán és rezsimje kétségkívül jelentős eredményességi mutatóval teljesít. Orbán számára csak egy fekete-fehér papírmasé figura a jeles előd, akinek 1931-es beszédrészlete felidézésével jól oda lehet csördíteni a Tavares-jelentést állítólag diktáló belső árulókra és külső ellenségeinkre. („Mindig vannak, akik a gazdasági válságot más célokra is ki akarják használni. Ennek érdekében folyik magyar kormányzat befeketítése a külföldön is azért, mert azt remélik, hogy ennek révén a külföld majd ránk diktál olyan külső reformokat, amelyek segítségével majd hatalomra juthatnak.”) Pedig egészében nézve Bethlen mégsem lenne alkalmas, hogy példaképül szolgáljon a modern magyar (tömeg)demokrácia számára – annak ugyanis kérlelhetetlen ellensége volt. A szavazati jogosultság szűkítése és a nyílt szavazás bevezetése (Budapest és a törvényhatósági jogú városok kivételével) igazi kasztszellemből, a régi jó arisztokrata-nemesi politikai osztály kiváltságainak védelméből táplálkozott – még ha ezt kellő demagógiával (vö. a nyílt szavazás és a magyar lelkiség közti mély kapcsolat tételezése) igyekezett alátámasztani. Merő paradoxon, hogy a titkos (de továbbra sem minden korlátozás nélkül való) szavazás újbóli bevezetése után a szélsőjobb, a nyilasok előretörése következett, – s mintha ez egy pillanatra (az előzmények figyelembevétele nélkül) Bethlen nézeteit igazolta volna. Azt sem árt elfelejteni, hogy bár nem ő hozta a numerus clausust, de azért szükséges társadalomtechnikai eszköznek tekintette, s a századelő romantikus újkonzervativizmusának neveltjeként maga is vallotta: van zsidókérdés az országban. A törvény formális (a gyakorlatban korlátozottan érvényesülő) enyhítésébe is csak egy részben önérdekből is diktált, pragmatikus alku keretében, s persze erősödő népszövetségi nyomásra ment bele. József Attila BETHLEN ISTVÁN A napba bámul sebtiben hűl már a langyos Balaton, árnyéka hosszabb a vizen, mint ő maga a szárazon. Rólunk nem tud, hisz rá sem ér! S még száznál többen is vagyunk! És éretlenül ér a dér: savanyú szöllő az agyunk. Elhullunk, mint az ő haja. Hisz ott is, hol nem vágta gép, földünk kopasz. Idestova jöhet az új, parókanép. Ezt, mikor éhen összeestem, tisztes bosszúból verselém, mert meghalok, de ő e versben örökkön él e sártekén.

Az viszont kétségtelen, hogy a maga módján fellépett a harmincas-negyvenes évek zsidótörvényei ellen, ráadásul a polgári jogegyenlőség liberális elvére hivatkozva – speciel a szabadelvű hagyományhoz való mégoly ambivalens viszonyáról sem esett szó a mostani szoborállítás közben. Meg arról sem, hogy a Bethlen által felépített, mélyen antidemokratikus választási gépezetet idővel olyan méltatlan utódai (és ő Gömböst, Imrédyt, de Telekit is annak tekintette) működtették, akik azután ízlésének meg nem felelő, sokszor szélsőségesen jobboldali elemekkel rakták tele az ország házát (Bethlen párthíveit meg jól kiakolbólították onnan). Természetesen remekül lehet a néhai kormányfőre hivatkozni, mint a sokfrontos harc klasszikusára (aki a nácik elől bujkálni kényszerült, majd egy szovjet börtönkórházban, fogolyként érte a halál), de azt már nem ajánljuk, hogy néhai nagybirtokpárti földprogramját is elővegye a mostani agrárdemagóg rezsim – akkor, némi túlzással szólva, a Mészáros Lőrincek helyett inkább a Széchenyiek, Károlyiak, Festeticsek és társaik kapnák vissza a földet. Ám érteni véljük, mi az, amit oly ellenállhatatlanul vonzónak talál a mai utód a bethleni hagyatékban. Ez pedig bizony az autoriter polgári parlamentarizmusnak nevezett rendszer, ahol formálisan vannak választások, és ellenzék is kerül rendre a parlamentbe, de az országot csak egyetlen párt és leginkább annak a vezetője kormányozhatja a sajátos világlátása vezérelte korlátlan pragmatizmussal. S ha kell, e cél érdekében ezért minden eszközt be kell és be is lehet vetni. Ld. itt: http://magyarnarancs.hu/publicisztika/johet-az-uj-parokanep-bethlen-vs-orban-86873

4

Szilágyi Ákos

Megszorítottak és megszomorítottak Megszorítások márpedig nincsenek. Ha mégis vannak, akkor nem itt vannak, ha pedig itt vannak, akkor nem megszorítások, hanem lazítások, enyhítések, könnyítések, kedvezményezések. Mindenki tudja ezt, aki a Dankó Rádiót hallgatja, márpedig mi mást hallgatna, ha szereti a szépet és az igazságra kíváncsi, nem a hazudozásra. Dankó nem hazudik, hanem lángoló szívét magasra tartva, táncos léptekkel, nótázva vezeti a népet ezer árkon és bokron, buktatón és ugratón át a rezsicsökkentés szép új világába, melynek hatalmas ablakai a rezsieltörlés még szebb világára nyílnak. De lehet, hogy ez már egy másik mese, és nem a rádió, hanem Izergil anyó meséli Gorkij novellájában. Mindegy, fő, hogy igaz, hogy Dankó, és hogy a miénk. Ámde − a költővel szólva − ne lógjunk tovább a mesék tején, hörpintsünk valódi világot, habzó éggel a tetején! A megszorítások és fosztogatások, akár nagyvonalú engedmények és bőkezű osztogatások vásári-karneváli képében jelennek meg, akár valamilyen válság kellemetlen, ámde elkerülhetetlen költségeiként kommunikálják is őket szürkén és egyhangúan, nem azonos súllyal nehezednek az egyes társadalmi csoportokra. Nem ugyanannyit vonnak el mindenkitől, és nem ugyanannyit adnak mindenkinek, arról nem is beszélve, hogy még az ugyanannyi sem ugyanannyi egy gazdag és egy szegény háztartásban. A kérdés az: vajon a megszorításokat elsősorban a szegények, mélyszegények, elszegényedők rovására vagy a jómódú, gyarapodó, de legalábbis tartalékokkal rendelkező középosztály rovására hajtják-e végre. Akut gazdasági válságok, modellválságok idején (mint amilyen a szociális vagy jóléti állam jelenlegi válsága az Európai Unióban) liberális demokráciákban a megszorításokat döntően a középosztályon hajtják végre, antiliberális demokráciákban (a többség zsarnoksága, vezérdemokrácia, választásos autokrácia) viszont a szegényeken. Az utóbbi megszorítási típusnak az a nagy előnye a hatalmat gyakorlók számára, hogy legfeljebb elvontan, szociológiai témaként, személytelen statisztikai adatokban jelenik meg, politikailag nem. Egyrészt azért nem, mert az igazán szegények egy politikamentes világban élnek, mélyen a politika hallótávolsága alatt, politikailag némák, szervezetlenek, nincs politikai képviseletük, még csak sztrájkba sem léphetnek, mivel munkájuk sincs, egyáltalán semmivel sem rendelkeznek, amit megvonhatnának valakitől, és ezzel rábírhatnának valamire. Az igazán szegények nem azok, akiknek kizsákmányolják a munkáját, hanem akiket a kutya sem akar kizsákmányolni, mert a munkaerőpiacnak még a horizontján sem jelennek meg (a közmunka nem piaci kategória, és inkább a XVIII. századi dologház, kényszermunka kései leszármazottja a kaszárnyakapitalista államban, amely a szegényeket − a középosztály általános megelégedésére − közmunkával fenyí , fegyelmezi, ellenőrzi, tartja függésben: miután a bérmunka rabszíjáról lefűződtek, most az állam fűzi föl őket a közmunka még keservesebb rabszíjára, így minimalizálva a szociális eltartás költségeit és tartva féken milliós tömegek szociális indulatát). Ezzel szemben a középosztály, ha megszorítják, felüvölt, begerjed, kirohan az utcára, tüntet, fenyegetőzik (elég Görögországra vagy Spanyolországra, Portugáliára gondolni, vagy a legutóbbi időkből a magukat „valutakárosultaknak” nevező és szélsőjobb jelszavakat skandáló, dühödt magyar középosztályi tömegek bankellenes utcai akcióira, kicsit régebbről a nagygazdák traktoros, kombájnos haragnapi Budapestre vonulásaira és autópálya-blokádjaira, még régebbről pedig a taxisblokádra). Az egzisztenciálisan frusztrált, a lecsúszástól, talajvesztéstől, megszerzett pozíciói és javai elvesztésétől rettegő középosztály agressziója, lázadása, „forradalma” akut válságidőszakokban könnyen jut el akár a fasizmusig is. A kérdés mindig az: a középosztály mekkora részét és milyen intenzitással hatja át a kétségbeesés, a kiábrándultság, a megcsalatottság érzése, amely könnyen fordul át gyűlöletbe és agresszióba, ettől kezdve pedig a szélsőséges populista erőknek csak elő kell venniük a jól ismert céltáblákat – pártok, parlamentarizmus, bankok, bevándorlók, külföldi tőke, „nemzetközi zsidóság”, liberalizmus, Nyugat, romák, szegények –, hogy a középosztályi tömegek indulataik hosszú késeit beléjük vagdossák. Ha a válság sokkhatását, kilengéseit sikerül valamelyest csillapítani, kártételeit csökkenteni, költségeinek megfizetését az egész társadalomra szétteríteni, akkor a középosztály érzületi és politikai fasizálódása megáll a széleknél. Ha nem sikerül, akkor a fasizmus (vagy aminek éppen nevezik) többséget szerez magának a középosztályban. Innen nézve Magyarország és Görögország ma a gazdasági válság igazi kísérleti laboratóriumai: jól láthatóan mindkettőben növekszik a középosztályon belüli igény a fasizmusra, azzal a jelentős különbséggel, hogy Görögországban hagyományosan erős baloldali populista képviselete van a szegényeknek, a leszakadó alsó középosztálynak is, Magyarországon ezzel szemben nincsen. A jobboldali nemzeti populizmus államában a legtöbbet a külföldi nagytőkésektől, nagybankoktól és nagy szolgáltatóktól veszik el (egészen állami ellenőrzés alá helyezésükig, tényleges államosításukig, versenyből kiszorításukig menően), de − éles ellentétben a Chávez-féle baloldali szociálpopulista államoktól − nem azért, hogy az így szerze többletet (vagy annak akárcsak egy kis részét) a szegények között osszák szét, hanem azért, hogy a tehetős vagy feltörekvő középosztálynak adják, a „nemzeti középosztályt” erősítsék: a szegények − menthetetlenek és haszontalanok, csak viszik a pénzt, és semmit nem hoznak a poli kai konyhára. 5

A jobboldali populista rezsimek szociálpolitikájának legfőbb célja saját államhű, szolgalelkű középosztály gründolása, amely aztán hosszú időre kikezdhetetlen választási talapzatává válik a tekintélyelvű, centralizált hatalomnak. Ebben a jobboldali populista képletben a szegényeknek nincs helyük, a költségvetési takarékoskodásnak a szegényeken kell kezdődnie: a lehető legkevesebbet kell megadni nekik, és a lehető legtöbbet kell elvonni tőlük. Ráadásul ennek semmi akadálya, mivel a szegények politikailag nem osztanak, nem szoroznak: nincs komolyan vehető politikai képviseletük, és zömük nem vesz részt még a választásokon sem. A jobboldali nemzeti populizmus ideológiailag is a középosztályra épít, a középosztálynak kedvez, hízeleg, hisz végső soron a középosztály lázadásának politikai kifejeződése ő maga is. A szegények sokmilliós tömbjét nem tekinti a nemzettest részének, vagy ami ugyanaz: halálra ítélt részének, rothadó részének tekinti, amelyet le kell metszeni, vagy hagyni kell magától lerohadni. Az esélytelenek tömegétől, ettől az esélyesekre nehezedő irdatlan holtsúlytól − mondják − meg kell szabadítani az államot, különben az esélyesek és velük együtt a nemzet is összeroppan (az esélyesek tudvalevőleg a „nemzet gerincét” alkotják). Emlékezetesek a korporatív magyar állam szegényellenes szociálpolitikáját helyeselve igazoló nemzeti populista társadalomtudós legtaglózó szavai: „a társadalomnak legalább harmada végképp elveszett, már nem lehet visszahozni a nyomorúságból. (…) Gyakorlatilag leírhatjuk őket, (…) a még eséllyel rendelkezők megmaradása érdekében kegyetlen jövő vár rájuk”; „ezeket az embereket igenis ott kell hagyni az út szélén, mert ha nem így teszünk, akkor a többiek soha nem fognak célba érni”. A szegények életképtelenek, esélytelenek, halálra vannak ítélve: az erőforrások elpocsékolása lenne bármit is adni nekik, inkább elvenni kell, amit még lehet. És ez az elvonás − a szegények millióinak megszorítása − teljes gőzzel zajlott az elmúlt három évben: gondoljunk a munkanélküliellátások, a rokkantellátások, a közmunkásfizetések, a szociális támogatások drasztikus csökkentésére, a középosztályi nagy jövedelmek, fizetések adóreform címén történő növelésére és a kis jövedelmek jelentős csökkentésére, a szegények iskolai integrációja helyett szegregációjukra stb. stb. Így erősödnek az esélyesek, az életképesek, így erősödik a nemzeti középosztály és középosztályi nemzettudat állam és államisten segedelmével. Egy ország, amelynek politikai osztálya aggodalmasan figyeli a folyamatos népességcsökkenést jelző demográfiai mutatókat, könnyedén a semmibe taszítana, „leírna” magyar milliókat, a nincstelen magyarok népesedésével a jómódú magyarok népesedését állítva szembe, úgy kapcsolva össze a szociálpolitikát a népesedéspolitikával, hogy a „nemzetfenntartó”, „produktív” középosztály népesedésre ösztönzését (a családok előnyben részesítése lényegében a középosztályi családokra korlátozódik) az „improduktív”, „nemzetgyöngítő” alsó osztály (szegények, illetve mélyszegények, ezen belül különösképpen a romák) népesedésének visszafogására ösztönzése egészítse ki. Tulajdonképpen először fordul elő Magyarországon, hogy a politikai nemzetből vagyoni alapon kirekesztik a szegények millióit („kinek mennyije van, annyit is ér”, akinek tehát semmije sincs − semmit) mint leírható, értéktelen, felesleges, nemze etlen tömeget, amely a nemzeti középosztály nyakán csak kolonc. Egykor a jobbágyparasztságot is kirekesztették ugyan a nemesi nemzetből, de merőben rendi-politikai alapon, a zsellérek nincstelensége, földtelensége nem akadálya, hanem feltétele volt kiszipolyozásuknak. Később a zsidóságot rekesztették ki a fajpolitikai nemzetből származási alapon, még később pedig a gazdagokat − gyártulajdonosokat, földbirtokosakat, gazdagparasztokat, arisztokratákat − osztályszármazási alapon a „munkásparaszt nemzetből”. De olyan még nem volt Magyarországon, hogy azon az alapon akarjanak kirekeszteni a politikai nemzetből milliókat, hogy szegények, elesettek, nyomorultak, rokkantak, rászorultak, megszomorítottak. Márpedig ma ez történik. Annál dühödtebben, minél többen lesznek, márpedig a minden forrást saját középosztály gründolására összpontosító nemzeti-populista gazdaság- és szociálpolitika következtében a szegények, a leszakadók, a „munka világába visszahozhatatlanok” száma nőttön nő. (Megjegyzem, miközben a „nemzeti gerincű” és mintha keresztény új középosztály országhatárokon átívelő nemzetegyesítésről álmodik, ezen csakis a magyar középosztály képzelt politikai testének határokon túl nyúló egyesítését érti: a szociális határokon − osztályhatárokon, vagyoni-jövedelmi határokon, kulturális határokon − átnyúló nemzetegyesítésről, a határontúli szegényeknek a nemzetbe való fölvételéről egy hangot sem hallani. Persze aggodalomra semmi ok: aki nagyon szegény, annak politikai akaratából, lelkierejéből még az állampolgárság felvételére sem futja.) Az itt vázolt társadalmi csapdahelyzetből semmilyen irányba nem vezet politikai kiút. Kiutat az sem jelentene már, ha az állam teremtette új középosztályba nem inkorporált, abból egyenesen kitaszított, kegyvesztett, kukoricára térdepeltetett középosztályi csoportok tömegesen a jelenlegi rendszer ellen voksolnának, és a baloldali erőknek sikerülne megnyerniük a következő parlamenti választást, ami persze elképzelhetetlen. A helyzetnek, amelybe Magyarország került, már nincs pártpolitikai megoldása. A politikai katasztrófa már 2010-ben bekövetkezett a liberális demokrácia lerombolásával; most a társadalmi katasztrófa van soron, ennek elhárítása a tét, amihez a legnagyobb párt legnagyobb többsége sem lesz elégséges. Ha az antiszociális középosztályi rendszerváltás kedvezményezettjei továbbra is ragaszkodni fognak privilegizált helyzetükhöz, ha legalább rövid távon nem lesznek képesek lemondani az állami erőforrások egyoldalú kisajátításáról, a tartalékok föléléséről, a jövedelmeknek az új középosztályhoz történő drasztikus átcsoportosításáról, és ha a balközép és a jobbközép politikai és civil erők nem tudnak közelesen megállapodni a nemzeti megmentés ideiglenes egységkormányának felállításáról, akkor a politikai katasztrófát (a demokrácia pusztulását) gazdasági és társadalmi katasztrófa fogja követni Magyarországon, függetlenül a 2014-es választások kimenetelétől. Ld. itt: http://nol.hu/lap/hetvege/20130928-megszoritottak_es_megszomoritottak?ref=sso 6

A pusztító csodafegyver A rezsicsökkentés színtisztán választási kampányfogásnak lett kitalálva, eredeti funkcióját tekintve egy jól sikerült szlogennél vagy egy ügyes plakáttervnél nem több - illetve csak annyival több ezeknél, amennyivel jobb még a legjobbnál is. Először is nem a kampány kedvezményezettje és megrendelője fizet érte - és nem is keveset: az engedélyezett kampányköltés többszörösét -, hanem egy harmadik fél, a szolgáltatók. Az meg, hogy a szolgáltatóknak még rá is kell írniuk a számlára, hogy a fogyasztónak mennyit spórolt a kormány, világszabadalom, az orcátlanság apoteózisa, magas művészetté emelése, az orcátlanság netovábbja. Persze az ellenzéki pártok hülye helyzetbe lettek hozva, a rezsicsökkentés ellen érvelni nem tipikusan szavazóbarát húzás, különösen az alacsonyabb státuszú, bizonytalan szavazók körében nem az, és a következő fél évben mindenki előttük akar majd jófej lenni. Nincs és nem is igen lehet az MSZP-nek más ötlete, mint hogy még csökkentsenek rezsit, sőt rángatják az áfát is, aminek, tekintettel arra, hogy a magyar áfa világverő szinten magas, akár értelme is lehetne; viszont azt kétségkívül a költségvetésnek kéne állni. A rezsicsökkentés fedőnevű átverés így, ahogy van, tökéletes. Egy hátránya lehet: hogy rámegy a haza. A kártételek helyrehozhatók lennének; ha nem is egyszerűen és nem rövid idő alatt. És ezért ahhoz képest kisebbek is, ami pusztítást a rezsicsökkentés a fejekben végez. A rezsicsökkentés ugyanis azt állítja, hogy nem kell fizetni valamiért - pedig mindenki tudja, hogy kell. Azt állítja, hogy az olyan fogalmaknak, mint verseny, piacnyitás, egyenlő feltételek, a verseny állami szabályozása és felügyelete, - nincs értelmük, vagy ha elvben és máshol van is, hát itt, Magyarországon biztos nincs - pedig épp ezek azok az intézményes, jogállami eszközök, amelyek révén a közszolgáltatások árai és a közszolgáltatást végző magáncégek még ezeken a monopóliumok kiépítésére szerfölött alkalmas piacokon is kordában tarthatók lennének. Mivel a rezsicsökkentés mindenki rezsijét csökkenti, és azét csökkenti a legtöbbel, aki a sok gázzal fűtött úszómendencéjét nagyon fényes reflektorral világítja meg, amikor esténként csobban egyet, a rezsicsökkentés az igazságosság tárgyában is csak azt állítja, hogy a gazdagoknak akkor is jól kell járniuk, ha amúgy nem kéne. Csupa olyan dolgot állít, amire nem lehet virágzó országot építeni. Azt állítja, hogy havi két-három-négyezer forintért megvehető vagy. Annak a felfogásához pedig, hogy erre később így vagy úgy, de rá fogsz fizetni, s hogy ez milyen kevés ahhoz képest, amit ez a kormány elvett tőled, ostoba és tudatlan. Amikor a 2008. márciusi, ún. szociális népszavazáson elesett a 300 forintos vizitdíj, hosszú évekre, e pillanatban beláthatatlan időre elbukott minden olyan kísérlet, ami a magyar egészségügyet igazságosabbá és hatékonyabbá tette volna. A minden diák által fizetendő alacsony összegű tandíj elbuktatása a felsőoktatás mai káoszának, s nem utolsósorban az akkorinál nagyságrendekkel igazságtalanabb tandíjrendszer bevezetésének ágyazott meg. A rezsicsökkentés kezdeményezői ugyanazok; és ugyanaz a cinizmus is. Ld. itt: http://magyarnarancs.hu/aszerk/a-pusztito-csodafegyver-86592

Ember, akiben megszólalt a lelkiismeret… A Fidesz-KDNP-ből már nem Ángyán József az egyedüli ember, akiben megszólal a lelkiismeret. Debreczenyi János, Veszprém korábbi polgármestere szintúgy megcsömörlött, és emiatt ő is kilépett a Fideszből. „Tönkre teszitek és lejáratjátok a népet és az országot” – írja Antirasszista és Radnóti-díjas, egykori Fidesz-KDNP-s veszprémi polgármester, Semjén Zsolt KDNP-elnöknek írt levelében. A korábbi városvezető a levélében a következővel indokolta döntését: „Veszprém város polgármestereként keményen dolgoztam azért, hogy a 2010-es választásokon a FIDESZ-KDNP pártszövetség a 2/3-os többséget megszerezze. Kormányzásotokban azonban súlyosan csalódtam. Formálissá tettétek a demokráciát, megaláztátok a polgári értékrendet, sárba rántottátok a keresztény hit tanait. Tagsági igazolványomat visszaküldöm. Ilyen vezetés alatt és szellemiség mellett nem kívánok a párt tagja maradni. Imádkozom a mi Urunkhoz Istenünkhöz azért, hogy bocsássa meg a ti bűneiteket.”– zárta levelét Veszprém város egykori polgármestere. Tiszta, érthető beszéd, amely bővebb magyarázatra aligha szorul. Ld. itt: http://kanadaihirlap.com/2013/10/14/ember-akiben-megszolalt-a-lelkiismeret/ 7

trencséni

Hiába a hanta: ez bizony nem bővülés Sem az ipar, sem a kereskedelem nem teljesít úgy, ahogy azt a kormányzat próbálja kommunikálni. A csak szavakban létező, fellendülő, bővülő gazdaság a valóságban stagnáló képet mutat: az ipar még mindig nem heverte ki a tavalyi leállásokat, a külkereskedelem pedig nem bővül a várt szinten. A Központi Statisztikai Hivatal most hozta nyilvánosságra az ipar augusztusi termelési számait. Ez alapján "2013 augusztusában előzetes adatok alapján - az ipari termelés 1,4 százalékkal maradt el az egy évvel korábbitól." Vagyis a tavalyi, erősen recessziós évből mára sem tudott kilábalni az ipari termelés, annak ellenére, hogy az autóipari beruházások már teljes lendülettel termelnek. Bár kedvezőnek tűnik, hogy "az előző hónaphoz képest a szezonálisan és munkanaptényezővel kiigazított ipari termelési index augusztusban 0,7 százalékkal nőtt", az azonban aggasztó, hogy a termelés az idei év első nyolc hónapjában még így is "0,8 százalékkal alacsonyabb volt, mint az előző év azonos időszakában". A külkereskedelem sem áll valami fényesen a KSH adatai szerint: "2013 nyolcadik hónapjában az export euróban számított értéke 3,3, az importé 3,9 százalékkal csökkent a tavaly augusztushoz viszonyítva." Ugyan a külkereskedelmi mérleg a tavaly augusztusinál 15 millió euróval jobb képet mutat, ám ez csupán annak köszönhető, hogy a behozatal jobban visszaesett, mint a kivitel. Ilyen gazdasági adatok mellett nem csoda, hogy az Orbán-kormányzat reformokat tervez ... az eredményeket mérő mutatókban! A legújabb hírek szerint a kabinet elégedetlen a munkanélküliséget és a foglalkoztatottságot jelző KSH módszertannal, így új mérőrendszer kidolgozásán fáradozik. A Statisztikai Hivatal egyik módszere szerint foglalkoztatottak közé számítják a külföldön dolgozókat és a közfoglalkoztatásba szorult munkanélkülieket is. Ám a versenyszféra számaiból kiderül: jelenleg 70 ezerrel dolgoznak kevesebben, mint 2009-ben, és legalább 50 ezerrel csökkent a létszám a kormányváltás óta. Minthogy recesszióban lévő vagy stagnáló gazdaságban nem bővül a munkaerő-kereslet, ezért Orbán Viktor kormánya nem a gazdaságot akarja beindítani, csak a valóságot leíró számokat átalakítani. Ld. itt: http://www.stop.hu/gazdasag/hiaba-a-hanta-ez-bizony-nem-bovules/1184815/

Sorra szűnnek meg a magyar cégek Ezt közölte az Opten céginformációs szolgáltató, amely szerint a következő hónapokban tovább csökken a gazdasági társaságok száma. Az elmúlt három hónap minden idők negyedik legrosszabb negyedévének bizonyult a magyar vállalkozások számára, a törölt cégek száma jelentősen meghaladja a 2011-2012-ben megszokott havi hatezres átalagot. A csökkenés a szigorodó jogszabályok és az elnyúló gazdasági stagnálás együttes hatásának köszönhető. A törlési hullám a közlejövőben csillapodik ugyan, de a cégalapítások számában is erős a visszaesés, így a gazdasági társaságok számának további csökkenése várható. Ld. itt: http://www.eszakonline.hu/gazdasag/41-velemenyek/14324-hullanak-a-magyar-cegek

Ma lép életbe a szégyenletes törvény A mai napon a magyar állam végérvényesen kiírja magát a demokratikus társadalmak sorából. 2013. október 15-ével ugyanis életbe lép az a törvény, amely immár alaptörvényi felhatalmazással bünteti a szegénység egyik legszélsőségesebb megnyilvánulását, a hajléktalanságot. A ma életbe lépő törvény egy korábbi, a mostanival tartalmilag lényegében megegyező változatát az Alkotmánybíróság megsemmisítette. Ezen kívül éles kritikával illette a szabályozást a magyar és nemzetközi szociális szakma, elítélte az ENSZ és az Európai Unió számos képviselője, valamint egyházi szervezetek és nem utolsó sorban magyar választópolgárok ezrei is. Mindennek ellenére a Fidesz-KDNP frakció 240 képviselője igent mondott az embertelen szabályozásra. Az új törvény értelmében az, aki kimeríti az „életvitelszerűen megvalósuló közterületi tartózkodás” definícióját, és ezzel rendőri felszólításra sem hagy fel, szabálysértést követ el, amiért közérdekű munka büntetést szabhatnak ki. Ha ezt nem végzi el, akkor akár 50.000 Ft pénzbírságot szabhatnak ki rá. Ha ezt nem tudja kifizetni (miből is tudná?), akkor börtönbe kerülhet. Ld. itt: http://avarosmindenkie.blog.hu/2013/10/15/ma_lep_eletbe_a_szegyenletes_torveny

Nyomorban nem azok élnek, akik megérdemlik azt, hanem akik oda jutottak. Az a politikai hatalom, amely a kettő közti különbséget nem érti, az nehezen formálhat jogot arra, hogy azok is megbízzanak benne, akik ma láthatatlanok, de egyszer még hallhatóak lesznek. forrás: György Péter, ÉS 8

Alföldi Róbert az elveszett szabadságról és a remény színházának lélektanáról Konferenciát tartottak Bécsben, a Burgtheater fennállásának 125. évfordulója alkalmából. Alföldi Róbert a művészet szabadságáról tartott előadást, amelynek szövege itt olvasható. Magyar vagyok. Egy ország polgára, ahol viharos történelem után, több mint 20 évvel ezelőtt mégiscsak sikerült kikiáltani a demokráciát, a függetlenséget. A szabadság érzése, a belső felszabadulás arra sarkallt, hogy figyeljek, hogy lássak, hogy kérdezzek, hogy felelős értelmiségiként éljek és dolgozzak. Szabadon. Ami számomra egész életemben természetes állapot volt. Eddig. Manapság Magyarországon a független értelmiségiként való létezés lassan egyet jelent a hazaárulással, más szemszögből, ami talán még rosszabb, az elkárhozással. A kritikai gondolkodás, a kérdezés, a figyelem a társadalom állapotára, a történelmünkkel való elkerülhetetlen szembenézés, vállalása önmagunknak – mindez keresztényietlen, gyáva, perverz, dekadens, provokáló művészi és értelmiségi, sőt állampolgári viselkedésnek minősül, és ezért inkább csak eltűrhető, de nem elfogadott. Ma Magyarországon kétféle színházi szövetség van, egy liberálisnak és baloldalinak kikiáltott, és egy vállaltan konzervatív, jobboldali színházi szövetség, ami teljes körű hatalmat gyakorol a magyar színházi szakmán, és annak a kőszínháznak, amelyik bármennyire is működni szeretne, ildomos belépnie, mert különben gyanús lesz a hatalom szemében. Természetesen csak kőszínházakról beszélek, hiszen ez a szervezet – élén egy olyan kollégámmal, aki ma minden fontos színházszakmai vezető pozíciót betölt egyszemélyben. A hatalom gondolkodás- és ízlésigazodást vár el a színházi alkotóktól. Gondolkodás- és ízlésigazodást, egyféle, keresztényi világképet, a nemzet megmaradása szempontjából hasznos művészetet, a jelenleg regnáló politikai hatalomhoz való kritikátlan hűséget, a remény színházát, a csak pozitívan nyilatkozó színházi kritikát várja el a hatalom jelenleg a magyar színházművészettől. És a színházak felszentelését, ami megtörtént a Nemzeti Színház esetében. A jelenleg minden hatalmat és döntési helyzetet megszerző és azt agresszíven gyakorló, a jelenleg uralkodó politikai hatalom kegyeltjeiből álló grémium minden tagja valamiért meg van sértődve. Ki azért, mert úgy gondolja, hogy szakmailag el volt nyomva az elmúlt évtizedekben, ki azért, mert kisebbségi létben volt kénytelen megélni magyarságát, ki azért, mert évekkel ezelőtt valaki azok közül, akik megkérdőjelezhetetlen szakmai minőséget képviseltek, nem nyilatkozott róla szépen. Azok a kollégáim, akikkel együtt nőttem fel, akikkel fiatalon együtt játszottam, akik ugyanazt a színházeszményt vallották, – most egymás között, de nyilvánosan is, újságcikkekben buziznak, hazaárulóznak és védik a magyar nemzetet az olyan romlott és nemzetietlen alakoktól, mint én vagyok, vagy mint azok a művészek, akik nem hajlandóak beállni a sorba. Teljesen abszurd és érthetetlen, hogy ez megtörténhet. De mégis megtörtént két évtizeddel a rendszerváltás után, Európa közepén. Sokat beszélünk ma Magyarországon, persze nem a hivatalos fórumokon, a művészi szabadságról. Hogy létezik-e nálunk? Van-e művészi szabadság? Nem tudom. De választani még lehet. Mindenki, aki ma a magyar színházművészetben működik, biztos vagyok benne, hogy azt gondolja: ő a szabadságot választotta. Apró gyávaságok és önhazugságok miatt tarthatunk ma ott, hogy van balos és van jobbos színházi szövetségünk. Ezért hallgatunk mi, kőszínháziak, amikor az alternatívokat lehetetlenné teszi a hivatalos kultúrpolitika. És különben is: nem tőlünk vonják el a támogatást, és egyébként is, a lelkünk mélyén még örülünk is, hiszen hangosabb és nemzetközibb sikereket érnek el, mint mi, kőszínháziak. Irigyek vagyunk és féltékenyek. Mi is. Ezért fordulhat elő, hogy nagyon jól működő színházak éléről mindenkinek menni kell, aki nem áll be a kultúrharcosok és nemzeti kultúrát egyedül képviselők hangos és csahos sorába. A szakma nagy része hallgat. Mert ha nem velem történik, és akkor én még megúszhatom. Mert mindig találunk indokot, hogy csendben maradjunk, – még mi is, akik különbnek tartjuk magunkat azoknál, akik eladták magukat a hatalomnak. Gyávák vagyunk, féltjük a kis biztonságunkat, abban bízunk, hogy más viszi el a balhét, akkor mi háttérben maradhatunk, és ezért semmi mást nem kell tennünk, csak kicsit halkabban beszélni a világról, mindent kerülni, ami konfliktus lehet. Én megvívtam harcomat a politikával, a butasággal és az irigységgel a Nemzeti Színház élén. És itt, a Burgtheaterben nem arról beszélek Önöknek, hogy milyen színházat szeretek, hanem politikáról beszélek, társadalmi gyávaságról, azt mondom, hogy ŐK és azt mondom, hogy MI. Ugyanazon szabályok szerint működöm, mint amiket fájón és kétségbeesve elutasítok. Belekerültem a játszmába. Nem tudok a szerelemről előadást csinálni, mert csak és kizárólag, szinte már hisztérikusan csak és kizárólag arról tudok beszélni, hogy mi történik az országomban. Mert elveszett a szabadság. Ld. itt: http://7ora7.hu/hirek/alfoldi-robert-elveszett-szabadsagrol-es-a-remeny-szinhazanak-lelektanarol-aburgtheater-konferenciajan

9

Az 5. számú fidesznyik, Orbán kebelbarátja, képes a botrányos földügyekről így írni a kormánybarát szennylapban:

Sikerrecept Szeretne a kedves olvasó évi 40-50 millió forintnyi ingyenpénzt kapni az államtól? Figyelem, megmondjuk a tuti receptet: a biztos megélhetésen túl viszonylagos jólétet is garantáló égi adományért a következőket kell tennie. 1. Lépjen be a Fideszbe. Szervezzen gazdatüntetéseket a kormány ellen a Fidesz ellenzéki periódusában, de még véletlenül se lázítsa a gazdákat – bármenynyire indokolt lenne is –, ha a pártja kormányra kerül. Barátkozzon fontos fideszes politikusokkal, hívja őket gulyáspartikra, avatásokra. Ápoljon baráti viszonyt az agrárminiszterrel vagy még inkább a miniszterelnökkel, tegyen neki(k) kisebbnagyobb üzleti és baráti szívességeket. 2. Legyen néhány, a tyúknál nagyobb háziállata mutatóba, hogy „állattartó gazdának” minősüljön. De ha nincs, az sem akkora baj, végül is kényszerhasznosításra bárki kaphat földet: sem megindokolni, sem nyilvánosságra hozni nem kell a döntést.

„A békésen legelésző marhák seggébe kukucskáló Gőgös Zoltán MSZP-s lótifuti, békésen legelésző marhákat még soha nem látott fővárosi kékharisnyák, no és az Index nevű revolverportál aljas kis firkászai meg szerkesztői dudorásszák naponta a „híreket” földügyekben.” A stílus maga az ember. Meg az a párt is, amely ennek a szerzőnek a támogatását igénybe veszi, és politikai kommunikációját erre stílusra hangolja. balegyenes  most

3. Ha az első két pontban foglaltak nagy részét már sikerült teljesíteni, igényeljen földet az NFA-tól ideiglenes hasznosításra. Érdemes szólni a környékbelieknek, hogy ők ne fáradjanak ilyesmivel, mert az adott földterületet már elígérték. Ezek után már csak annyi tennivalója van, hogy várja a földalapkezelő levelét, illetve később az uniós támogatásokról szóló értesítéseket. Ha sikerül egy néhány száz hektáros földdarabra szert tennie, már a zsebében is érezheti a milliókat. Ugye, hogy nem is olyan bonyolult? A törvényesség miatt meg nincs ok aggódni, már hogyne volna törvényes mindez, hiszen magukra szabják a törvényeket. Hasznos mindez az államnak, az adófizetőknek, a mezőgazdaságnak? Na, ez az, ami senkit nem érdekel. Önt se zavarja: tartsa a markát meg a száját. Ld. itt: http://nol.hu/lap/allaspont/20131005-sikerrecept?ref=sso

Simicska agrárcégei is kaptak a milliárdos támogatásból Bár egyelőre még nem tette közzé a pályázat nélkül kiadott állami termőföldek használóinak névsorát a Nemzeti Földalapkezelő Szervezet (NFA), igazi nagyágyuk is szerepelhetnek benne, legalább is cégeiken keresztül. A Blikk megtudta, az ország egyik legbefolyásosabb üzletembere, a Fidesz egykori pártpénztárnoka, Simicska Lajos érdekeltségébe tartozó társaságoknak is juthatott a pályázat nélkül kiadott földekből. Az NFA azt válaszolta a lapnak, hogy hamarosan közzéteszik a megbízási szerződések közérdekből nyilvános adatait, vagyis hogy kiknek adták oda a 34 ezer hektárnyi állami földterületet művelésre. Ezekre idén összesen 1,6 milliárd forintos állami támogatást kaptak. A 444.hu közzétett egy képet, amelyen azt ábrázolta, hogy mekkora területet jelent az a 180 Margitszigetnyi földterület, ami felett Simicska és Nyerges cége rendelkezik: a háttérben Budapest lenne látható... Ld. itt: http://propeller.hu/itthon/2794234-simicska-agrarcegei-csak-iden-6

Krausz Tamás

Marx kirekesztéséről Aki világos észjárással követte a rendszerváltás utáni évtizedeket, látnia kellett, hogy a Marx és a kommunisták elleni differenciálatlan kampány koncepciózus, végiggondolt, üzletszerű volt, és ma is szigorúan a rendszer „menedzsmentjének” érdekeit tükrözi. Másképpen fogalmazva: annak a jelenségnek az alapvető okát, hogy Marx, Gorkij, Majakovszkij, Lukács György vagy éppen Ságvári Endre helyét az antiszemita-rasszista Wass Albertek, Nyírő Józsefek, Tormay Cécile-ek, Prohászka Ottokárok foglalták el, nem valamiféle „tévedésben” vagy a hatalmon lévők személyes rosszindulatában kell keresnünk. Inkább arról van szó, hogy a Kádár-rendszerrel összemérve, a kapitalizmus „második kiadása” szociális teljesítményében nyilvánvalóan elmarad. Ezért a magyar politika és az azt kiszolgáló értelmiségi-akadémikusi gárda egyik „kulturális küldetése” az államszocialista rendszer egész történetének kriminalizálása, amely számukra az egész baloldal karanténba zárását jelenti. Ez tükröződik Marx nyilvános „kirekesztésében” is, amelynek végső soron az a célja, hogy az új rendszer lezárja a szellemi tájékozódás kijáratait „balra”, vagyis lezárja a cselekvési területet a rendszerellenes mozgalmak előtt, és mind szélesebbre nyissa a kapukat a jobboldali-tekintélyuralmi és szélsőjobboldali tendenciák előtt. Ld. az ÉS nyomtatott kiadásában vagy a (fizetős) http://www.es.hu/krausz_tamas;miert_mumus;2013-10-02.html linken 10

Kökény Mihály

Egészségügy: megszólalt a vészcsengő Nem meglepő, hogy a Fidesz a rezsiháborús offenzíva mellékhadszínterére szorította az egészségügyet. Orbán és a kormánypárt vezetői láthatóan kerülik a számukra kényes témát, míg szóvivőik még mindig a "nyolc év" balliberális kormányzását kárhoztatva reagálnak az ellenzék egészségpolitikai kritikáira. Legfeljebb a 2010 előtt eldöntött, de általuk kisajátított uniós beruházásokkal fényezik magukat. Nincs szó a kórházak nyomorúságáról, a betöltetlen háziorvosi körzetekről, az iszonyú létszámhiányról. Már nem akarják megmenteni az ágazatot, elfeledték a Semmelweis tervet. A 2014-es költségvetés számait nézve sem büszkélkedhetnek. Ugyan az egészségügyre szánt források több mint 10 százalékos növekedését harsogják, de ennek hátterében a figyelmes olvasó könyvelési trükköt talál: az idei eredeti előirányzathoz hozzáadják a várható uniós kifizetéseket és ezt az összeget vetik össze a jövő év hasonló módon előállított summájával. A Fidesz tehát mellőzni készül választási kampányából az egészségügyet, hiszen tudja, hogy ezzel nyerni nem, csak veszíteni tud. Azt azonban elvárja kommunikátoraitól, hogy minden kellemtelen hírt semlegesítsenek vagy írjanak felül, amely ellentmondana az egészségügy bajait elfedő kormányzati propagandának. Emlékezzünk csak a Miskolci Kórház koraszülött osztályán meghalt kilenc apróság ügyére. Botrányos, hogy a miniszterelnök által elrendelt soron kívüli vizsgálat eredményei két hónap elteltével sem ismerhetők meg. Nem tudható, mi indokolta, hogy a szokásos hatósági vizsgálat helyett rögtön kiemelt bűncselekményként nyomoztassanak, mintha a halálesetek halmozódása a koraszülöttek körében az 50-es évek szabotázs ügyeinek egyike lenne. Feltételezhető, hogy vagy a miniszterelnököt vezették meg, amikor rávették erre az unortodox megoldásra vagy Szócska államtitkár ügyesen taktikázik és a miniszterelnöki szigor ellenére mindent megtesz az ügy eltussolására. Azt hiszik, hogy ha valamiről nem beszélnek, az nincs is. Még ennél is durvábban bánt az egészségügyi államtitkárság vezetése azzal a statisztikai adattal, amelyet a nagy nemzetközi tapasztalattal és gyakorlattal rendelkező Országos Epidemiológiai Központhozott nyilvánosságra: 2012-ben 2300-an haltak meg kórházi fertőzésben. A szakemberek arra figyelmeztetettek, hogy súlyos járványügyi vészhelyzet van és a betegek biztonságos ellátása érdekében sürgős, összehangolt kormányzati intézkedésekre, többletforrásokra lenne szükség. Az egészségügyi kormányzat megdöbbent, mert ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy az államosítást követően a kórházakban sokkal többen haltak meg fertőzés következtében, mint az azt megelőző években. Szócska és csapata teljes dühükkel nekiestek azoknak, akik a közzétételben közreműködtek. A parlamentben a kormány képviselője azt találta mondani "sajnálatosnak tartom, hogy ilyet egyáltalán leírtak egy kiadványban". Szóval az a sajnálatos, hogy leírták és nem az, hogy a közzétett adatok a valóságot tükrözik vissza és még véletlenül sem az önelégült kommunikációs paneleket. Néhány hete azt is felfedezték, hogy a várólisták adatai szintén nem vetnek túl jó fényt az általuk irányított egészségügyre. Rárontottak hát erre a nyilvántartásra is azzal a felkiáltással, hogy egyes megátalkodottak trükköznek a várólistákkal. Súlyos pénzügyi szankciókat helyeztek kilátásba, ha a kórházak nem teszik rendbe honlapjaikat. Hivatkoztak arra is, hogy örököltek egy kezelhetetlen adatsort. Ebben az érvelésben ott érhető tetten a sandaság, hogy a várólistákra vonatkozó jogi szabályozást az elmúlt három évben már többször módosították. S akkor az Országos Egészségbiztosítási Pénztár a minap közzétette diadalittas jelentését, hogy az adatok felülvizsgálata eredményeként nem 62.333 beteg várakozik, hanem csak 54.788. Tehát minden rendben van, ennyien nyugodtan várakozhatnak. Ez már összeegyeztethető az államosított egészségügyről sulykolt kommunikációval. Vagy talán még se? Némi meglepetésre a Kórházszövetség vezetője finoman ugyan, de visszautasította azt a vádat, hogy a kórházak manipulálják a várólistákat. A szegedi egyetem professzora pedig kimondta az igazságot: nem azért vannak várólisták, mert a betegek a választott orvosra várnak, hanem azért, mert az egészségbiztosítás nem ad több pénzt ahhoz, hogy több műtétet végezhessenek el. Szócska tehát igyekszik jól teljesíteni. Miközben tízmilliárdokkal kurtítják az ágazatot, ahonnan menekül orvos és beteg, az államtitkár nem mond pókerszámokat, viszont kijelenti, hogy „az egészségügy átalakítása nem egyéjszakás kaland”, meg az orvosok pályaelhagyását nem vonzóbb bérezéssel, hanem új motivációs erőtérrel kellene megállítani, továbbá a hálapénz morális kérdés, majd felnevelnek egy olyan nemzedéket, amely ebbe kulturálisan nem nő bele, s így tovább. A fásult és megfélemlített egészségügyi dolgozók pedig csendben vannak, vagy a lábukkal szavaznak. Ld. itt: http://www.nepszava.hu/cikk/1000001/ 11

Jakab Attila

Útban a szolgaság felé A maffia típusú „nemzeti-keresztény” rezsim megmutatta, hogy az emberek többsége, önként vagy némi kényszerrel, könnyen és gyorsan beletanul a szolgaságba. Vissza- vagy beleszocializálódik. Ez jól tetten érhető a mindenféle pozíciókba kinevezett huszon- és harmincévesekkel, akik esetenként a kontraszelekció leglebutítottabb formáját testesítik meg. Aki meg nem képes az át- vagy odaalakulásra, az marginalizálódik vagy előbb-utóbb elmegy; egy nyugodtabb, élhetőbb, kiszámíthatóbb szolgaságba. Amit megspórol, az nem más, mint a mai magyar szolga mindennapos osztályrésze: a kiszolgáltatottság, a megfélemlítés, a megalázás és megszégyenítés lehetősége, a kiszámíthatatlan önkény, a kényszerű képmutatás, alakoskodás és csúszás-mászás. Mindezek alól egyetlen személy kivétel: Orbán Viktor miniszterelnök. Tőle lefele gyakorlatilag mindenki szolga. Ezért is vált minden szinten törvényszerűvé a talpnyalás és a megfelelési kényszer. Ellenben, a frusztráció okozta feszültség levezetésére, szabaddá tették a lefele érvényesíthető dominátusi önkényt. A tanulatlan és műveltséghiányos vezető rétegnek törvényszerűen fél- vagy teljesen analfabéta alattvalók, illetve olyan műszaki és természettudományos végzettségű szakbarbárok kellenek, akiknek a „kulturális” igénye kimerül a fociban és a kereskedelmi tévécsatornák kínálatában. Ezt hivatott megvalósítani az oktatás minden szintjének az elsilányítása és szoros felügyelete; illetve „nemzeti-keresztény” nevelési rendszerré való átalakítása, amelyben fontos szerepet szánnak az elismert egyházaknak. A számolatlanul ömlő pénz fejében ki kell venniük a részüket a fiatalok agymosásából: vagyis a tekintély és a hatalom feltétlen tiszteletére való nevelésből. Valamit valamiért! Mi lehet a kiút? Első lépésként a helyzet tudatosítása; a civil társadalom erőteljesebb öntudatosodása. Hogy itt egyéni és strukturális problémák adódnak és kapcsolódnak össze. Második lépésben jöhetne a megoldások keresése. Ehhez azonban olyan politikusok kellenének, akiknél a politika nem annyira megélhetési szakma, hanem közösségi szolgálat. Vannak ilyenek ma, Magyarországon? http://www.galamuscsoport.hu/tartalom/cikk/332618_valamit_valamiert

12

Hány milliót egyetlen plusz szavazatért, Viktor? Vége van. Akarom mondani vége lesz majd egyszer. Ha. Igen, úgy értsd, ha minden jogorvoslati lehetőség elfogyott és a katonák (vég)kimerültek. Az eredményt lehet magyarázni megismételt Fidesz győzelemnek pont úgy, mint a mozgósításban elért ellenzéki sikernek. A különbség két hete 68, most 69 szavazat lett. Megérte? Igen? Akkor viszont engem kurvára érdekelne, hogy vajon hány milliót szántok egyetlen plusz szavazat megszerzésére? Mert a bérelt autókkal kirendelt aktivisták nem voltak ingyen, ahogy a hangoskocsik, plakáterdő, szétosztható tűzifa sem a felcsúti csűrből jött elő a jobb időkre elrakott tartalékból. Nyilván átgondoltátok mennyit érdemes költeni egy 500 fős szavazókörben, meg azt is, hogy ehhez az összeghez képest a rezsicsökkentéssel pont a picsába elmehettek, ha százezer számra kéne választókat megnyerni és urnákig elvinni jövőre. Érdekelne még az is, hogy ezt a józan ésszel nem indokolható összeget ugyan ki tolta bele egy akkora balfaszba, aki nem tudta ki a kampányfőnöke, és pontosan merre is található a kampányiroda? Ha ebből a pénzből Zsigó nertársat beíratjátok egy Hogyan Hazudjunk Fapofával tanfolyamra akkor is jobban jártok, mert szegénykémet csúnyán összezavarják a fejében cintányérral hancúrozó rakoncátlan majmok. Oké, világos, hogy a polgármesterképviselő szóvivő úr nem ért rá mindenre, hisz a jövőbelátó parafenomén tanfolyamot is csak el kellett végezni a választás végéig, nehogy ne tudhasson eredményt a csapat a hivatalos kihirdetés előtt, és egy kicsit sem gyanús a mód, ahogy ezt végül megtette. Micsoda pech, hogy lehet teljesen felesleges volt ez az egész, mert Szepessy Zsolt szerint most jött el a pillanat, mikor keresztbe szívathat titeket a 2010-es önkormányzati választási vereségéért. Hogy viccország törvényei annyira komolytalanok és betarthatatlanok, hogy ezt simán megtehette? Desajnálom, tényleg. Azt különösen, ha megint az Ismeretlen Mecénás elé kell járulni, hogyaszongya tesókám, bocsesz, kéne újra ugyanennyi, ugyanoda, ugyanerre, mer'hát a presztizs, ugye. Érted no, ennyi minden után már nem kulloghatunk félgőzzel, mint guzmicsricsi a második percben, ráadásul alig maradt Ismeretlen Arcú aktivistánk, aki ne követte volna az elmúlt két hétben Teket Melindát, felíratlan rendszámú autója Magyarország összes kölcsönzőjének és kivágatlan erdő a határban. Ezért egy szavazóhordó és faszállító kisvonat tervén is elgondolkodtunk, de el ne mond senkinek. Ha tanulságot kell vonni ebből az esetből az nem nehéz: semmi nem drága és semmitől nem riadtok vissza. Kiderült az is, hogy miként reagáltok arra, ha kimondják rólatok választási csalást követtetek el, meg az is, hogy 2014 választásainak csak akkor lesz értelme, ha az első másodperctől az utolsóig mindent lekamerázva dokumentálásra kerül. Pech, hogy akkor nem csak az ellenzék, hanem mindenféle hivatalos szervek képviselői is a felvételeket fogják böngészni, ahogy tették ezt Putyinnal is. Nekik pedig több kell majd a hitelességhez egy kérdések alatt összeomló Zsigó Róbertnél. Ld. itt: http://varanus.blog.hu/

13