Balázs János. Csabákra várva. Szemelvények egy televíziós riporter naplójából. Világhírnév Kiadó. Kolozsvár, 2009

Balázs János

Csabákra várva Szemelvények egy televíziós riporter naplójából

Világhírnév Kiadó Kolozsvár, 2009.

Descrierea CIP a Bibliotecii Nationale a României BALÁZS JÁNOS Csabákra várva / Balázs János. - Cluj-Napoca: Világhírnév, 2009 Bibliogr. ISBN

Csabákra várva Világhírnév Kiadó, Kolozsvár, 2009. Lektorálta: Tamási Attila Borítóterv: Nagy Csaba Borítófotók: Balázs János Készült az Eurocolor Nyomdában, Zilah Kiadja a Világhírnév Kiadó Felelős kiadó: Szegő József www.vilaghirnev.net email: [email protected]

Tartalomjegyzék Előszó....................................................................................... 5 Csabákra várva ......................................................................... 7 Élt egyszer egy gróf… ............................................................. 13 A két utolsó székely ................................................................ 21 Székelyek nyomában, mostanában ......................................... 27 Rozsdás vasak, várakozó emberek ........................................ 34 Nekik van igazuk .................................................................... 38 A délkeleti végvár .................................................................. 43 Túl a Vörös-torony romjain ................................................... 55 „Csecsenföldön”, Hunyad megyében ..................................... 58 Beszéd és könyörgés ............................................................. 63 Táblák, pénzek, emlékek ....................................................... 67 Szakadát: jelen ...................................................................... 72 Tornyokról, fákról ................................................................. 78 Hézagos önismeret ................................................................ 82 Fény a bányatavaknál ............................................................ 87 Schola Johannisburgban ........................................................ 91 Magyarok a havas alján ......................................................... 97 Templomok Fehér megyében .............................................. 102 Hol volt(unk), hol nem volt(unk) .......................................... 117

Előszó Magyarázattal tartozom: e kötetbe gyűjtött írások az évek során a Brassói Lapokban jelentek meg nyomtatásban. Filmváltozatukat pedig a Román Televízió magyar adása sugározta annak idején. A „média”, azaz a hordozó sajátosságainak megfelelően a filmváltozatban több a képi információ és a hangulati elem, az írott változatban több az adat. Ezen túlmenően a riportok témája és üzenete is ugyanaz. Dél-erdélyi újságíróként írok magunkról, dél-erdélyiekről. Arról, ami velünk történt és történik: hátha valaki elolvassa, és még valami hasznát is veszi annak, amit mi megtapasztaltunk (tapasztalunk). Aki előbb vagy utóbb hasonló helyzetbe kerül(het). Magyar közösségként való eltűnésünk kiterjedt vidékekről immár befejezett tény. De ez a folyamat nem egészen egyértelmű, 5

nem szükségszerű és nem is visszafordíthatatlan. Példát is mondok (ez a könyvben nem szerepel): az a fogarasi magyar iskola, amit még Erdély első protestáns fejedelmei alapítottak, és ahol magam is nyolcadikos koromig tanultam, ma már nem létezik. Alakult ellenben a közeli Kőhalom városában egy elemi szintű magyar tagozat, amelynek végzettjeire ma már magyar tannyelvű középiskolai osztály is alapul. Mert került valaki (történetesen református lelkész az illető), aki szívügyének tekintette a dolgot, és egy bentlakást is összehozott a környéken kallódó, magyarul tanulni akaró kisdiákok számára. Ilyen egyszerű ez. Illetve…, dehogy egyszerű! De beszéljünk róla, mert fontos. A riportok pillanatképek. Fontos tartozéka mindeniknek a végéről az évszám: akkor én ott ezt láttam. Ma már más a helyzet. Némiképp, vagy alapvetően. Úgy gondolom, hasznos lenne folytatni a történeteket. De ezt végső soron döntse el az Olvasó. Balázs János

Brassó, 2009. december 14.

6

Csabákra várva Érdekes felvetést hallottam minap az állatvilágban is tapasztalható önzetlenségről, önfeláldozásról. Közhelyszámba megy a kicsinyeit az önfeláldozásig védő anyaállat példája. De az is előfordul gyakran, hogy a falkát, csordát nyájat kerülgető ragadozóval szembeszáll a vezérállat – még akkor is, ha jóval gyengébb, mint a támadó. És gyakran alulmarad a küzdelemben. Nos, a kérdés így hangzik: ha működik – márpedig működik – a természetes kiválasztódás, akkor hogy maradhat fenn ez a tulajdonság, hogy öröklődhet tovább az altruizmus, mely egyértelműen hátrányos az egyén számára? (Az önzetlen, önmagát feláldozó egyednek kisebb az esélye a túlélésre, mint az önzőbb másiknak, amelyik elfut.) Miért is van akkor az, hogy nem csak az önzés öröklődik? A válasz: az önzetlenség kontraproduktív ugyan az egyén számára, ellenben a túlélésért folyó küzdelemben mérhetetlen előnyökhöz juttatja az egész csoportot. Példánknál maradva, a nyájat támadó ragadozók falkájával szembeszálló vezérállat lehet, hogy alulmarad, ám a nyáj eközben elmenekül. S a biztonságba helyezett fiókák között ott vannak az önzetlenséget átörökítő géneket hordozó egyedek is. Az önzetlenség felette hasznos voltáról fecsegni – itt és most – ugyancsak kontraproduktív. De azért meg kell tenni.

A vakolat nem vétett, mégis leverik Szászvároson (Oraştie) ahol (mint az iskolában is tanultuk) fűvel benőtt egykori dák várak tövébe szászok telepedtek, gazdálkodtak, ipart űztek, megtollasodtak, majd a történelem kerekének fordultával kilátástalan helyzetbe kerülve visszatelepültek a nyolcszáz esztendeje elhagyott „anyaországba”, átengedve településeiket a hajdani dákok mindenünnen előszivárgó kései leszár mazottainak, nos ott a múlt nyáron egy ősöreg ferences kolostor falairól 7

kőműveslegények verték le szaporán a sok százados vakolatot. Szállongó mészpor lepte be mindenütt a patinának nevezett régi koszt. „Hát ezt vajon minek csinálják?” – csodálkoztam, mintha valakik a szemem előtt egy hótt lovat patkolnának. Jártam ugyanis még évekkel előbb arrafelé, a dél-erdélyi szórványban élő magyarok nyomait kutatván. Akkor is egy ferences atya nyitott ott hosszas csengetésre ajtót, és érdeklődő szavaimra szinte azonnal az orromra is csukta. (Nem csoda, szekus iskola is működik a városban, s bizonyára szakmai gyakorlatra oda szokták kiküldeni a növendékeket, innen a minden érdeklődővel szembeni mély bizalmatlanság.) De azért annyit akkor is megtudtam, hogy magyarok szinte nincsenek is Szászvároson. Akik azt a templomot látogatják, azok sem bősz magyarok elsősorban, hanem jámbor katolikus hívek. (Életem nagyobbik felét én is Dél-Erdélyben éltem le: ismerem a jelenséget. De akkor rá két évre miért verik le ott olyan szorgalmasan azt a vakolatot?!) Egy csíki székely rendelte el, aki a közeli Dévára került, és onnan intézkedik. Böjte Csaba atya amúgy ferences szerzetes, aki dévai rendházfőnökként nem fér a rendházába, és megvásárolta a kolostor melletti toronyblokk lakásait is. Akkor, amikor az általa istápolt gyerekek annyian voltak, hogy már nem fértek el a dévai ferences kolostorban. Nos, ő az, aki nem hagyja, hogy a szászvárosi kolostornak rendjén beomoljon a teteje és udvarát felverje a dudva: fel kell újítani az épületet, ki kell pucolni az udvart. Kell a hely az árváknak. És a szegény sorsú gyermekeknek, akikből egyre többet és többet termel megbicsaklott értékrendű társadalmunk.

Nagy családban nincs nyafogás A dévai kolostor jókora ebédlőjének ajtaján felirat: azt tudatja, melyik csoport gyerek, „melyik család” mikor étkezhet. Három váltásban tálalják ott a reggelit, ebédet, vacsorát, rendnek 8

kell lennie, különben tülekedés lesz. A kolostor celláiból hálótermek lettek. A nagyobb helyiségekből osztálytermek. Aki itt él, aki itt (vagy a szomszédos tömbház valamelyik lakásában lakik) annak tanulnia is kell valahol. A rendházfőnök tehát iskolát is működtet számukra. Apropó, család: egy „család” itt 10-12 gyermekből áll, akik egy szokványos tömbházlakást foglalnak el, s velük él, lakik a nevelő is: a Kolozsi házaspár például, István és Noémi. – Nekünk nem volt gyermekünk, ezért döntöttünk úgy, hogy Dévára költözünk – meséli az asszony. – Feladtuk régi munkahelyünket és egykori lakásunkat, és eljöttünk. – Megtalálták itt számításaikat? – kérdezem a jelen levő férjet is. – Gyermekek között szerettünk volna élni, az igaz, de arra nem gondoltam, hogy pont tizenkét gyermekből áll majd a családom – válaszolja. – Egy kicsit féltem, hogy betegeskednek, hogy éjszaka fáj a foguk, hol ennek, hol amannak… Előfordul ilyesmi is, nem mondom, de hamar kiderült, nem olyan kényesek ők, mint az egykék. Jól elvagyunk itt együtt. – Olyasmit kapunk tőlük, amit mástól, felnőttől nem: szeretetet – pontosít az asszony. Déván a nevelők munkaideje „kötetlen”: együtt élnek neveltjeikkel, reggel iskolába küldik őket, délben hazavárják, segítenek, ha kell, a tanulásban, este beszélgetnek, együtt játszanak, szórakoznak (a Kolozsi-családnál énekelnek, gitároznak), hétvégeken kirándulnak. Éjszakánként a nevelők (vagy a nevelő, hiszen nem csak házaspárok, hanem egyedülállók is jelentkeznek nevelőnek) ugyanazon lakásban alszanak (esetleg egy másik szobában), mint a gyermekek. Családi környezetben igyekeznek nevelni a családi környezetet egyébként nélkülöző gyermekeket. Abból a felismerésből ki in dulva, hogy nem csak élelem, ruha meg cipő kell a gyer meknek, amíg felnő, hanem meghitt családi környezet, azaz – már-már közhellyé koptatott szóval élve – szeretet is. 9

A tévé sokkoló szociális riportjainak képsoraiból megszokott bizalmatlan tekintetű utcagyerekek látványának, a gyermekmenhelyekre látogatót kísérő morcos tekinteteknek vagy éppen a kihívó csibészségnek itt egyszerűen nyoma sincs. Pedig ők is ugyanazon környezetből – többnyire az utcáról – kerültek ide.

Ördögfióka a kolostorban Szünetben a hatodik osztályban kedves, élénk tekintetű kislánnyal találkozom. Kérésemre rendkívül udvariasan, kedves házigazdaként végigkísér a kolostorban, megmutatva az egész intézményt, elmagyarázva működését. Az elsők között került ide, hét évvel ezelőtt. De most már nem itt lakik, „kintlakóvá” vált: egy dévai házaspár magához vette, ők nevelik. Nagyon szereti nevelőszüleit. De iskolába ide jár, társai közé. Kérdezem: régi családjával tartja-e a kapcsolatot, látogatják-e őt? – Igen, voltam a nyáron is az édesanyámnál – válaszolja kedvesen. Később súgta meg valaki, jól tettem, hogy nem firtattam tovább e kérdést: tényleg kívánkozott haza, s felkereste a vakációban az édesanyját, de éjszakára már nem maradt ott. Az édesanyja ugyanis utcanő, s a leánya ezt tudja róla. A kis Maxi csak elsős, de olyan ördögfióka, hogy mindenki ismeri. Töri a magyart, ami nem is csoda, hisz Lupényban, az utcán tanult meg beszélni. Nyolcan vannak testvérek, közülük négy nek a nevelését Csaba atya vállalta magára. Istvánkáék Nagyváradon heten voltak, most hárman közülük itt vannak… Miki nem a testvéreiről beszél, hanem arról, hogy amiután az édesapja meghalt és eltemették, az édesanyja megkérdezte őt, akarna-e inkább Dévára jönni? És ő úgy döntött, hogy akar ... Minden gyermek külön történet, ha úgy tetszik, külön tragédia. Vagy kezdődő tragédia...

10

A kanalat nem kell megenni A dévai kolostorban 204-en vannak. És mintha nem lennének elegen… Szemtanúja voltam a nyáron, hogy amíg a „saját” gyermekei itt-ott táborokban vakációztak, Csaba atya egy újabb mikrobusznyi koszos és toprongyos utcagyereket hozott magához a kolostorba, úgymond „nyaralni”: megfürdették, tetvetlenítették őket. Az egyik kis srác folyton izgett-mozgott: rühös volt a füle tövétől a sarkáig. Nem lepődött meg senki: ott volt kéznél a gyógykenőcs. Új ruhát adtak rájuk („vadonatúj second-hand” – ilyenben jár ma Románia lakosságának nagy része). Vitték őket az ebédlőbe. A kiéhezett, sovány gyermekeknek minden újdonság volt. Sokuknak még a kanál is. Egy kedves nevelő néni megmutatta annak, aki nem tudta, hogyan kell a kanállal enni. A szomszéd asztalnál Balázs testvér (szintén fiatal ferences) kanalazta ugyanazt a levest. Ráismerek: ő volt az, aki az imént rövidnadrágban és trikóban fürdetett, tetvetlenített. Ez volt egy szállítmány „utánpótlás”. Körülnézek most a zsivajgó, vidám gyermektársaságon: mintha valamelyik jól karbantartott, tekintélyes belvárosi iskolánk folyosóján lennénk, nagyszünetben. A nyáron látott kiéhezett purdék és riadt csibészek közül egy sincs itt. Pedig mind itt vannak. Kérdezem Csaba atyától, miből tartja el őket, amikor manapság sokan azért nem vállalnak második, harmadik gyermeket, mert az eltartásuk sokba kerül? – Az állami gondozottak eltartására szánt összeget, minden egyes gyermek után, átutalják a hatóságok – válaszolja. – Ez a szükséges pénznek nagyjából a felét teszi ki. – És a másik fele? – Az is kikerül mindig… 11

És elmeséli nevetve, hogy egy alkalommal éppen egy, az épületben dolgozó kisiparos elöl próbált eliszkolni, mert épp nem volt pénze, amiből az elvégzett munkát kifizesse, amikor egy férfi útját állta. Borítékot tett a zsebébe azzal, hogy a fiának valamilyen vizsgája sikerült, és ezt az összeget a szegények javára küldi, adományozza. Közben melléjük ért a becsületes munkája bérét követelő iparos is. Nem iszkolt tovább: fizetett. Immár volt miből. Adott az Isten. – És máskor is ad. A télen két háromszéki falu küldött vagy húsz tonna burgonyát. Karácsony előtt egy dévai vállalkozó adott egy tonna banánt. Nagyon sok jó ember van az országban. És külföldön is.

Finálé Pár hónappal ezelőtt egyik tollforgatásból élő kollegám, a napjainkban szolgáló ferences szerzetesekről elmélkedvén nyilváno san, azt a véleményt fogalmazta meg és küldte nyomtatásba, mely szerint jobban tennék az atyák, ha mind családot a lapí ta ná nak és gyer meket nem zené nek, nem fogyna akkor annyira a magyarság. De ő bizonyára Böjte Csaba atya dévai munkál kodásáról nem hallott. Csaba atya nem is azért csinálja, hogy halljanak róla. Marosvásárhelyt Pál atya sem a nyilvánosság kedvéért istápol öregeket és árvákat. És ez még csupán az erdélyi ferencesek tevékenységének egy része. Ők úgy érzik, hasznos az a közösségnek, amelyhez tartoznak, ha önfeláldozó módon, teljes energiájukat, egész életükön át 12

arra fordítják, hogy embertársaikon – s közülük a leginkább rászorulókon – segítsenek. Az Evangélium szellemében. Erdélyben jelenleg csupán 64 ferences szerzetes él. Jó részük nagyon idős. Más részük nagyon fiatal. Bőjte Csaba a rendben alig-alig létező középnemzedékhez tartozik. Egy közösség – bármilyen közösség – túlélési esélyeit, életrevalóságát jelzi, hogy hány önfeláldozó, altruista egyed található soraiban. (2000)

Élt egyszer egy gróf… Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület évente kiosztja a Kún Kocsárd-díjat, amit az erdélyi közélet azon személyiségei kapják, akik az elmúlt esztendőben a legtöbbet tették a szórványban élő magyarságért. Tekintve, hogy a romániai magyar kisebbség jelentős hányada (egyharmada) él olyan településen, ahol számaránya tíz százalék vagy ennél is kevesebb – tehát az asszimilációnak leginkább kitett körülmények között –, biza szükség is van azok munkájára, akik e beolvadás által veszélyeztetett csoport érdekében tesznek valamit. Szükség van évente egyszer, akár jelképesen is elismerni munkájukat a Kún Kocsárd-díjjal. És szükség lenne ma is Kún Kocsárdokra. Gróf volt, gazdag volt, Dél-Erdélyben birtokolt. Nevéhez fűződik Algyógy (Geoagiu-Băi), a fürdőhely kiépítése is. Mesélik, hogy idős korában Párizsban, egy orvos pro fesszorral kezeltette reumáját. Szó szót hozott, és kiderült, hogy a páciens, a különös nevű gróf erdélyi. – Van ott maguknál, Transsylvaniában egy gyógyfürdő, a rómaiak Hydata néven emlegették – jut eszébe a tudós profeszszornak. – Pont a maga betegségét, a reumát gyógyította sikeresen az ottani gyógyvíz. Megvan-e még? 13

– Meg – válaszolta a fáma szerint kissé szégyenkezve a gróf. Az ókori Hydata ugyanis Algyógy, az ő szülőfaluja volt. És az a bizonyos nevezetes gyógyvízforrás az ő birtokán bugyogott. Tudta ugyanis, a környékbeliek oda jártak bajaikat kezelgetni (nem Párizsba), s oda járt idősebb korában Bod Péter uram is, az író és tudós lelkipásztor, aki Olthévízről a környékre, a Gyulafehérvár közelében levő Magyarigenbe került papnak. Tudta mindezt a gróf, s amikor hazament, megkezdte birtokán a modern gyógyfürdő kiépítését. A többi már könnyen ment: a fürdő köré villák, szállodák épültek, vendéglők nyíltak, és megtelepedett ütött-kopott hokkedlijén az első vattacukorárus. Azaz beindult a fürdőélet.

Egy esztergált fadarab Szilágyi Endre szászvárosi (Orăştie) tiszteletes, aki a maroknyi algyógyi református lelki gondozását is végzi, kinyitja a wertheimkasszát, és előveszi az egyházközség féltett kincsét: egy jó tenyérnyi, rózsafából esztergált kis kelyhet. A kehely 14

talpán finom véset: „Kún Kocsárd, 1854, Komárom”. Íme a perdöntő bizonyíték, mely rávilágít a hézagos Kún Kocsárd-életrajz egyik bizonytalan pontjára: a gróf nem Kufsteinban, és nem egyebütt raboskodott, mint utóbb vélték, hanem Komáromban szenvedett várfogságot az 1848-as szabadságharcban vállalt szerepe miatt. (A magyar forradalmi kormány Hunyad vármegye főispánjává nevezte ki.) A rabsága idején készített kis kelyhet emlékül haza hozta, és szülőfaluja református egyházának ajándékozta. Kún Kocsárd gróf családja a Székelyföldről származott. Apja Kún István, anyja a Gyergyó vidékén ismerősen csengő nevű Lázár család sarja, Klára. A Kocsárd név csak ma tűnik különösnek: 1803-ban, amikor született, nagyon divatos név volt a Gothárd, ennek magyarított változata a Kocsárd. Az ifjú gróf nyilvános iskolákban tanult, Szászvárosban, Nagyenyeden és Kolozsvárt. Bécsbe, a mérnöki akadémiára is elkerült, ám jobbnak látta, ha inkább jogot tanul idehaza. 22 éves korában már alispán, de hamar megunta a megyei szolgálatot és hazatért jókora birtokára gazdálkodni. Ahonnan csak az 1848-as forradalom hírére mozdult ki és vállalt hivatalt. Közszereplését a császár 7 esztendei várfogsággal „jutalmazta”. Birtokait a környék román jobbágyai feldúlták, az uradalom magyar cselédségét a forradalom kitörését követő erdélyi polgárháború során megölték, holttesteiket Algyógyon, a kastély udvarán levő kútba dobálták. Az algyógyi tragédia az erdélyi Hegyalja azon véres eseményeinek sorába tartozik, amelyek az akkori időkben a vegyes lakosságú falvakban gyakoriak voltak. A rabságából kiszabadult Kún Kocsárd romokban heverő birtokán újrakezdte a gazdálkodást. Pár év múlva ismét ő a vidék egyik leggazdagabb földbirtokosa. 1866-ban Hunyad megye országgyűlési képviselőjévé választották, majd főispán lett. 1868ban egészségi állapotára hivatkozva lemondott, és többé nem is vállalt állami hivatalt. A teleket Szászvárosban töltötte, ahol a dúsgazdag főúr – mint feljegyezték – a helyi notabilitásokkal, ba15

rátaival krajcáros alapon nagyokat tarokkozott. A pénz ugyanis egyébre kellett: Kún Kocsárd 1834 óta a szászvárosi református középiskola főgondnoka volt. Megválasztották, elvállalta. És attól kezdve szívügyének tekintette az iskola sorsát. Saját költségén még egy emeletett húzott az épületre, majd ugyancsak a zsebébe nyúlt, amikor egy új épületszárny felépítése vált szükségessé. Az emígy kibővített iskola az egész környék, a mai Hunyad és Fehér, sőt Szeben megye egy részének is leglátogatottabb magyar iskolájává vált. Messze földön a leghíresebbé. Természetesen nem csak reformátusokat vagy magyar nemzetiségű diákokat fogadtak be. Az itt végzett diákok közül a mai olvasó számára is sokat mond Aurel Vlaicu repülőgépkonstruktőr vagy Groza Péter, a későbbi miniszterelnök neve. A környék magyar értelmiségijei közül nem egy ma is büszkén emlegeti, hogy ő is a szászvárosi Kún Kocsárd Kollégium végzettje – holott az az iskola már rég nem Kún Kocsárd Kollégium, hanem Aurel Vlaicu Középiskola.

16

Ez történt… A Kún Kocsárd bőkezű támogatásával kibővített iskolaépület a századforduló táján már nem felelt meg a korszerű oktatás követelményeinek. Ezért pár száz méterre ettől 1910-ben egy új, korszerűbb iskolaépületet emeltek. (A Szászváros központjában álló régi iskolaépület ma városi kórház.) Az új épület a Kún Kocsárd Református Kollégium nevet egészen 1927-ig viselte. A középiskola nyilvánossági jogát 1923-ban megvonták. (Azaz az általa kiállított bizonyítványt az állam többé nem ismerte el.) Ekkor a református egyház az iskolát feloszlatta, és az épületet 1927-ben eladta egy magánzónak, aki azt a román államnak ajándékozta. Az épület főbejárata mellett kétoldalt, egy-egy talapzaton Kún Kocsárd, illetve egy őt követő főgondnok, gróf Kuun Géza történész bronzszobra állott. Ma e talapzatokon Aurel Vlaicu kisméretű mellszobra, illetve repülőgépének makettje található. A bronzszobrokat sikerült a beolvasztás elől a szászvárosi református templom tanácstermébe menekíteni. Ma is ott feketéllnek. „Gróf Kún Kocsárd középtermetű, szikár ember volt. Élénk véralkatával járó derült nyájassága élete végéig el nem hagyta. Mély vallásosság, tiszta emberszeretet és szigorú igazságérzet töltötte el lelkét. Keresetlen egyszerűsége tisztes előkelőséggel párosult” – írta róla egy kortárs. „Kún Kocsárd gróf egymaga egy kultúregyesület, aki többet tett az erdélyi rész magyarságáért, mint amennyit a társadalom együttvéve még hosszú ideig tehet.” E szavak pedig az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az EMKE alakuló gyűlésén hangzottak el, Kolozsvárt. Nagy szavak. A gróf ugyanis mintagazdaságként vezetett algyógyi birtokát, úgy, ahogy volt, kastélyával és két szászvárosi házával együtt az EMKÉ-nek adományozta. Azzal, hogy a birto17

kon székely és csángó fiúk részére mezőgazdasági iskolát létesítsenek, ahol a fiatalok – jövendő kisbirtokos gazdálkodók, földművelők – elsajátíthassák a korszerű gazdálkodás elemeit. Mind elméleti, mind gyakorlati ismereteket. Tanulótermekül a kastély szobái, szállásul a célszerűen átalakított melléképületek szolgáltak. Ez az iskola 1892-ben alakult. Az adományozott birtok területe 756 hold erdő (1 katasztrális hold egy fél hektárnál valamivel nagyobb terület, pontosabban 5754,6 négyzetméter), 406 hold legelő, 349 hold szántóföld, 67 hold gyümölcsös, 55 hold rét, 34 hold kert, 6 hold szőlő, 2 hold füzes és 33 hold beltelek és terméketlen – mint egy utóbbi jelentésben olvasható. Forgalmi értékét ekkor másfél millió(!) koronára becsülték. Az algyógyi mezőgazdasági iskolában az első években évente negyven, a századforduló után pedig évente hatvan növendék végzett. Sokan közülük árvák voltak: Algyógyon ugyanis a gróf adományából árvaházat is fenntartottak. Reális szükségletet elégített ki ez az iskola: amikor a Székelyföldről a szegénység miatt tízezrek fogtak a kezükbe vándorbotot, s amikor egész Magyarországról több százezren „tántorogtak ki” – ugyanezért – Amerikába, Dél-Erdélyben, Algyógyon – egy különc gróf furcsa ötlete folytán – a korszerű, intenzív mezőgazdálkodás fortélyaira okították a holnap gazdálkodóit. Így van: furcsa ötlet, mert akkor sem és később sem szokták a földesurak minden vagyonukat (vagy vagyonuk nagy részét) csak úgy közcélra felajánlani. Annál nagyobb tisztelet és megbecsülés kell hogy övezze Kún Kocsárdot, aki ezt önzetlenül megtette. A gyógyi földművesiskola diákjai – egykor, a századelőn – minden évben május 5-én, az alapító születésnapján megkoszorúzták Kún Kocsárd sírját. Nem az algyógyi temetőben, mert a sír nem ott van, hanem a falu fölött, az egész völgyre tekintő Kőalja nevű mészkőszikla egyik üregében. A sziklaüreget a hagyomány 18

szerint a már idős gróf saját kezűleg véste-bővítette-faragta sírbolttá. Ide is temették aztán 92 esztendős korában, 1895. január 11-én.

Kincsek, kártyák, emlékek A sírkamra nehezen megközelíthető helyen fekszik: magasan a hegyoldalban. Az oda vezető ösvényt mára benőtte a vadon. A 94 esztendős Simon Lenke, a kevés algyógyi református egyike, mint mondja, még járt ott, úgy ötven-hatvan esztendővel ezelőtt, és jól emlékszik a sír körüli vasrácsra is. A falubeliek is tudnak a sírról: „Piatra lu’ Gota” (Gothárd köve), emlegetik a Kőalját. A sírhoz Gudor András gyulafehérvári lelkipásztor kalauzol el. Ő még tudja, hol van, az Algyógyon évente táborozó diákokkal olykor-olykor még felkeresi. De nem csak ő: sírrablók fantáziáját is megmozgatta a kősziklába vésett kripta; feltörték, jól látszik, nem is egyszer, a sírüreget elzáró téglafalat megbontották, a sírt lezáró bentonlapot betörték, a fémmel (talán ónnal?) borított koporsó deszkaszilánkjaival, lemezdarabkáival tele az erdő. Ki tudja, milyen kincseket sejthettek ott, a sírban. Pedig az igazi kincsek ott vannak a sziklasír előtt, a völgyben: az egykori Kún-birtokon ma is mezőgazdasági szakközépiskola működik. A régi kastélyépület helyére új, nagyobb, korszerűbb iskolaépületet emeltek „még a magyarok idejében”, magyarázza a gondnok, de erről közelebbit nem tud. S az iskola körül az egykori kastélykert felparcellázva szántónak, gyümölcsösnek, szőlőnek. S ott vannak az igazi kincsek, ott vannak a sziklasír mögötti völgyben is, ahol nemrég római fürdők nyomait tárta fel a régészcsákány, és ahol a reumás gróf építtette fürdőt, igaz, felújítva, de ma is használják, s amely körül élénk fürdőélet zajlik ma is.

19

Hogy mi emlékeztet ma Algyógyon vagy a közeli Szászvárosban Kún Kocsárdra? „Semmi” – sommáz a sokat megélt Simon Lenke néni. Igaza van. Pedig a szülőháza is áll még (legalábbis a Vasárnapi Újság című budapesti lap 1895. évi 6. számának illusztrációja ezt, a ma is meglevő épületet ábrázolja). Ma Ion Samoilescu, a mezőgazdasági szakközépiskola nyugalmazott igazgatója lakja. Tudja, persze, hogy a ház a Kún grófoké volt, bár ő nem tőlük, hanem egy zsidó építésztől vásárolta meg annak idején. Egyebeket is tud az igazgató úr, nemsokára el is mondja, miket: nemcsak a házát kártyázta el a gróf úr, hanem még a feleségét is. Biza. Ráhagyom. Forgatom a kis, megfakult fényű rózsafakelyhet: ennyi, ami biztosan a különc gróftól maradt. Aki hét évet ült, csak mert a forradalom alatt egy hivatalt elvállalt. S olyannyira nem hivalkodott szenvedéseivel, hogy kívülállók számára még fogsága helyszíne is ismeretlen maradt. Aki 53 éves korában szabadulva kezdte elölről az életet, és virágoztatta fel porrá és hamuvá tett birtokát azért, hogy az egészet aztán az iskolákra költse, ott, ahol az állami bürokrácia nem alapított elég iskolát. Aki – és ez a kevés életrajzi elem egyike, amit biztosan tudunk róla – agglegény volt, soha nem alapított családot. Hogy Kún Kocsárd emléke miért nem elevenebb, hogy emlékét Algyógyon miért nem jelöli bár egy kopjafa vagy emléktábla, ez költői kérdés, amit amióta a költők politikusokká lettek, nem is illik feltenni. Marad a válasz: ha nagyjainkat mi magunk meg nem becsüljük, más ezt biztosan nem teszi meg helyettünk. (1998) 20

A két utolsó székely A történet jó kétszáz évvel ezelőtt kezdődött, Erdélyben. Mária Terézia határőrezredek felállítását rendelte el, a csíki és háromszéki székelyek tömegesen jelentkeztek, mert ezáltal régi szabadságjogaik visszaszerzését remélték. Nem első és korántsem utolsó eset a történelmükben, hogy várakozásaikban csalódtak: a katonáskodás mellett továbbra is adófizető polgárai maradtak volna a birodalomnak. Amilyen tömegesen jelentkeztek szolgálattételre, most olyan tömegesen tették le a fegyvert. A császár sorozást rendelt el. A sorozóbizottságok elől tömegesen szökdöstek az erdőkbe. A sérelmeik orvoslására egybegyűlt kérelmezők közt pedig az osztrákok vérfürdőt rendeztek; 1764. január 7-én kétszáz székely esett el Madéfalván. A madéfalvi veszedelem hírére sok száz székely család kelt át a Kárpátokon. Moldvában, a bojári birtokokon szívesen fogadták a munkabíró, szorgalmas menekülteket.

Változik a szín: Moldva északi részét, Bukovinát 1774-ben az osztrákok megszállják. Miért ne tennék: övék Erdély, övék Galícia, miért ne csatolnák a birodalomhoz e két tartomány között levő Bukovinát is? Abdul Hamid szultán egy évvel később átengedi a területet az osztrákoknak, Ghica moldvai fejedelem tiltakozása dacára. Ekkor még a császáriak sem sejtik, hogy a főleg bükkerdővel borított vidék talaja mennyire termékeny, altalaja mennyire gazdag. Amit azonnal tapasztalnak az, hogy a tartomány gyéren lakott: 1775-ben a katonai hatóságok 79 513 lakost számlálnak. Alig 7,6 lakos jut egy négyzetkilométerre. A termékeny földeket megművelni, az erdők fáját feldolgozni, az érceket kitermelni munkáskéz kell. A birodalomnak a21

dófizető polgárok kellenek. Megindul a tartomány betelepítése a birodalom minden részéből érkező osztrák alattvalókkal, de nem csak. Mártonfy Mór, a csíki származású, évek óta a moldvai csángómagyarok közt tevékenykedő ferences atya osztrák hatósági buzdításra 1776/77 telén mintegy száz Moldvában élő magyar családot rávesz arra, hogy Bukovinába áttelepedjenek. A telepesek Szucsáva és Rădăuţi (Radóc) között Istensegíts és Fogadjisten falvakat (Tibeni, illetve Iacobeşti) népesítik be. II. József császár 1783-ban felkeresi birodalma eme új tartományát, hogy saját szemével győződjék meg a bukovinai helyzetről, és intézkedjék. Gróf Hadik András altábornagynak, Erdély katonai kormányzójának írta e látogatás nyomán: „Bukovina népességének növelése elsőrendű gond legyen.” A császári parancs nyomán a iaşi-i konzult utasítják, kutassa fel és írja össze a Moldvában letelepedett székely menekülteket. S bár a bojárok a Divánnál tiltakoznak a birtokaikon megtelepedett jó munkaerő védelmében, a moldvai fejedelem már nem mer Bécscsel ujjat húzni, és az összeírtakat katonai fedezet mellett kísérik át Bukovinába. Így épül ki 1785-ben és 86-ban Hadikfalva, Andrásfalva és Józseffalva (Dorneşti, Maneuţi és Vornicenii Mari). A székelyek tömeges betelepítésének ezzel vége. Az érkezők az államtól némi segélyt kapnak (a férfiak négy, a nők három, a gyerekek egy krajcárt napjára, amíg erre rászorulnak), s földet is (ki amennyit meg bír dolgozni), no meg kölcsönöket mezőgazdasági eszközök beszerzésére. 1880-ban már 9887 magyar lakója van Bukovinának. Az öt magyar falu lakói szépen gyarapodnak.

„… él még Nagy János és Szőcs Gergely” Az öt falu egyike sem fekszik főútvonal közelében. Csupán Hadikfalván halad át a két kisvárost, Radócot és Szeretet összekötő műút. És Hadikfalván vasútállomás, vasúti csomópont van. 22

A vasút Istensegíts mellett is elhalad. A vasúti megálló mögött, a dombon elhagyott temető. Hányszor elhaladhat mellette a gyanútlan arrajáró, amíg rájön, hogy a fűvel benőtt kis talajegyenetlenségek tulajdonképpen régi sírhantok. A volt temető közepén barnára pácolt faoszlop. Nyers fából faraghatták, mert már elhajlott. Faragása sem kopjafáé. Felirata: „Istensegíts 17761941” Állították: 1994. VII. 3-án. Buzilă Damaschin görögkeleti (ortodox) lelkipásztor készségesen megmutatja a templomot: Mártonffy Mór ferences atya, a betelepülők papja itt, Istensegítsen szolgált, innen látogatta a többi faluban letelepült székelyeket. A templom valamivel utóbb épülhetett. Főoltára ma is érintetlenül megvan az utóbb ortodoxszá alakított templomban, az ikonosztáz mögött. Az orgona elromlott, azt kidobták, de megmaradt a padok egy része. A temetőben azt az oszlopot a Magyarországról hazalátogató moldvai magyarok állíttatták. Minden nyáron jönnek látogatóba, több autóbusszal is. – De itt, Istensegítsen vagy Tibeni-ben egy magyar sem él már? – De, hogyne élnének: él még Nagy János és Szőcs Gergely. (A pópa magyar fül számára is jól érthetően ejti a két, számára igazán idegenül hangzó nevet. Utóbb elárulja, maga is ért valamicskét magyarul, hisz nemrég egy hónapot töltött Dél-Magyarországon, az Istensegítsről elszármazottak vendégeként.)

„Minek elmenni?” A 77 esztendős Nagy János jókora ősz bajuszával messze kirí csupasz állú környezetéből. Szeme vidáman csillog. Mintha várt volna, évtizedek óta várt volna ránk, erdélyiekre, hogy nekünk is elmondhassa: mindenek dacára, Istennek hála, megvannak. 23

Az igaz, hogy neki a felesége román, hogy tanító fia már csak érteget magyarul, beszélni még ő sem nagyon beszél, mert nincs akivel, esetleg ha magyarországi rokonok nagynéha meglátogatják. De azért megvan, jól van. Az ő családjában mindkét húsvétot megtartották – újságolja. Koccintunk. Emlékszik, hogyne, jól emlékszik arra, amikor a háború alatt kiürült a falu, a lakosok egyszer csak felkerekedtek, s elmentek. – Elmenekültek? – Nem, nem menekültek. Csomagolt mindenki, és ment. – Mindenki? De János bácsi maradt...! – Az én apám azt mondta: „Minek elmenni?” Így mi maradtunk. De a nővérem, aki férjnél volt, vagy a bátyám családostól, ő is elment. De nem volt jobb ott, ahova mentek, legalábbis eleinte. Sokat szenvedtek, sokan meghaltak.

… a parcellák felosztva egyre kisebbedtek, csak a nyomor nőtt A múlt század végén a bukovinai székelyek – akárcsak a közelmúltban a moldvai csángók – „divatba jöttek” Magyarországon. Történészek, néprajzkutatók keresték fel őket, és moz24

galom indult „hazatelepítésükre”. Több tucat család át is költözött az öt bukovinai magyar faluból az erdélyi Hunyad megyébe, Cser nakeresztúrra, Dévára (itt a Ceauşescu-éra utolsó éveiben kezdték bontani a máig Csángótelepnek nevezett városnegyedet), valamint Marosludasra. 1923-ban pedig a Háromszék megyei Szentkirályra költözött több bukovinai székely család. Sok család pedig meg sem állt Kanadáig. A bukovinaiak kivándorlásának meg volt a maga oka: elszaporodtak, föld többé már nem állt rendelkezésre korlátlan mennyiségben, a parcellák felosztva egyre kisebbedtek, csak a nyomor nőtt. 1940-ben Józseffalva leégett. Észak-Bukovina a Szovjetunióhoz került; Hadikfalva lett az utolsó vasútállomás a szovjet határ felé. A környékbeli németeket a hitleri Németország, valamint az Antonescu-kormány közti egyezmény értelmében hazatelepítették. S amikor az andrásfalvi zsidó kereskedőt és családját is összeszedték, elvitték, hogy többé nem lehetett hallani róluk, az emberek megriadtak. Német Kálmán, Józseffalva volt katolikus lelkésze Budapesten próbálta a bukovinai székelyek kitelepítésének ügyét újból felmelegíteni. „Itt a népnek az lenne a kérése, hogy ne Erdélybe kerüljünk, hanem valahová az ország belsejébe. Mert egyrészt azt mondják, én is azt mondom, hogy mü voltunk már eleget vegyes vidéken és az országfelforgás minden átkában és rettegésben, és igen szépen megkérjük Főtisztelendőségedet, hogy továbbra is pártolja a mi ügyünket” – írta Német Kálmánnak Mátyás Mátyás andrásfalvi földműves. A magyar kormánynál több kitelepítési terv is létezett, végül a legrosszabb változatot hajtották végre: akkoriban csatolták Bácskát Jugoszláviától Magyarországhoz. 1941. május 9-én a magyar kormány úgy döntött, hogy a Bukovinából kitelepülőket a Bácskába telepíti. Dombvidékhez szokott népet a síkságra, a nacionalista indulatok fellángolásától megriadt népcsoportot 25

egy másik darázsfészekbe, elkeseredett nemzetiségek lakta vidékre vinni aligha vall különösebb államférfiúi bölcsességre. Az öt bukovinai falu 13 500 lakója 28 bácskai faluba települt. 1944-ben, amikor Tito partizánjai közeledtek, alig pár óra alatt csomagolni kellett ismét, s menekülni. A foglyul ejtett bukovinai székelyek közül 43-at Szabadkán a szerbek kivégeztek. A többi megmenekült ugyan, de földönfutóvá lett.

„Akik elmentek, erőst ráfizettek” Szőcs Gergely a bukovinai Istensegíts másik magyarja. 1941-ben az ő édesapja is a maradást választotta. Vasutas volt, gondolta, nem bántják. Nem is bántották. – Mindenki ládákat szegezett, csomagolt – emlékszik ma Szőcs Gergely 1941 nyarára, a kitelepedés idejére, amikor Hadikfalva állomásáról naponta indult szerelvény Magyarország felé az áttelepülőkkel. – Az emberek eladták mindenüket, semmiért; amire nem került vevő, azt itt hagyták s mentek. Puszta maradt a falu. Szép nagy falu volt Istensegíts, 900 házszámmal. Mindenki elment, vagy két-három család maradt csak. Helyükbe románok jöttek, Észak-Erdélyből. Mócok. Azok erőst nem szerettek itt. Rongálták a falut. A szép gerendaházakat, csűröket lebontották, a gerendákból kádakat, hordókat, ilyesmit készítettek, azt eladogatták. ‘44-ben aztán mentek is vissza. A helyükbe innen, a környékről jöttek mások; de ezek sem valami jó gazdák. A jó gazdák nem jöttek – foglalja össze az önkéntes telepítés lényegét Szőcs Gergely. Csendes hangon, tárgyilagosan, sok mai erdélyi magyart megszégyenítő tiszta kiejtéssel, szabatossággal, ő még megérte, hogy volt magyar tanítója az istensegítsi iskolának, aki hetente kétszer anyanyelvet is taníthatott, s megérte azt is, hogy a tanítót a szomszédos román faluba helyezték, nekik pedig más tanítót hoztak. „Akik elmentek, erőst ráfizettek” – sommáz Szőcs Gergely. Egy nagybátyja halt meg ‘44 őszén a Bácskában. Ami pe26

dig a mát illeti: négy gyermeke van, három lány s egy fiú, de egyik sincs a faluban. És a lánya, aki Csíkszeredába ment férjhez, az magyarul is tud. *** Buzilă Damaschin, az ortodox pap előzékenyen magyaráz: azokat a házakat, melyek az utcával párhuzamosan épültek, moldovaiak, bukovinaiak építették, azokat pedig, amelyeket az utcára merőlegesen, befelé, a kert felé, főleg ha faragott tornácuk is van, a székelyek, egykor. Biza, a mai 360 házszámnak úgy majdnem a fele ilyen. Ezek megmenekültek attól, hogy az egykori telepesek hordót faragjanak belőlük, és a mostani telepesek laknak bennük. Gyermekek, bámész suhancok csapata kísér végig a falun. Szemmel láthatóan nem értik, mit mind keresgélünk, fényképezgetünk. Tudják, hogyne, hogy valami magyarok is éltek itt egykor: rokonaik, leszármazottaik nyaranta olykor ide látogatnak. De most? Most az öt faluban összesen két magyar él. Még élő tagjai egy hányatott sorsú kisközösségnek. (1998)

Székelyek nyomában, mostanában Bonyhád néhány ezer lakosú kisváros, a Balatontól délre, Szekszárd közelében. A Völgységnek nevezett vidék központja. És egyik központja a második világháború utáni nagy magyarországi népmozgásoknak is. Politikusok, akiknek agyában (hadd ne minősítsük, milyen agyában) manapság ismét föl-fölmerülnek olyan fogalmak, mint lakosságcsere, kitelepítés meg áttelepítés, jól tennék, ha elmennének Bonyhádra, a Völgységi Múzeumba körülnézni, esetleg egy-két idősebb emberrel (akik mindezt átélték) elbeszélgetni. Pedig hát a múzeumban nincsenek horrorba illő megdöbbentő dolgok. Szó sincs ilyesmiről; néhány fénykép van, bútorok, 27

varrottasok, népviselet. Szőts Zoltán, az igazgató mintegy mellékesen megjegyzi, mennyi utánajárásba került, amíg egy-egy ilyen régi fényképre rábukkant. A többezer embertől néhány fényképre. Vagy amíg hallott olyan idős néniről, aki a sok hányattatás közepette is megőrizte a hajdani ünneplője va’egy darabját, amikből aztán rekonstruálni lehetett az egész öltözéket. Ami pedig a bútort illeti, az mind leírás, elbeszélés alapján készült, napjainkban. Ami a Völgységi Múzeumból az utánajárás, a türelmes és szorgalmas egybegyűjtés dacára HIÁNYZIK, abból lehet megérteni, mit jelent az áttelepülés vagy háborús körülmények közt a menekülés. Amikor az ember a puszta életét menti, s viszi magával a legszükségesebbet. A „legszükségesebbek” közül pedig valahogy a muzeális értékek általában hiányzanak. És a szemtanúk, akik mondjuk gyerekként, ifjúként átélték azokat az időket, ők is egész hétköznapi dolgokról mesélnek. Például Márton Márton, zombai házának teraszán, miközben saját zamatos borával kínálja a messziről érkezett érdeklődőt: „Jön a fiam a minap, hogy itt van két idegen, munkát keresnek, alkalmazza-e őket? Mondom neki, és ezt te tőlem kérded, fiam? Mire elszégyellte magát: ment, és azonnal alkalmazta őket.”

28

„Hazajárók” Jónás János bonyhádi plébános az anyakönyvet lapozza, és olvassa a bejegyzettek születési helyeit: Déva, Andrásfalva, Istensegíts, Daruvár, Fülek, Gyergyóalfalu, Milwaukee, Hadikfalva, Gyergyószárhegy, Csernakeresztúr, Andrásfalva, Kassa, Istensegíts… Maga a plébános is a Felvidéken, a mai Szlovákia területén született, családját a háború után telepítették erre a vidékre. A háború utáni Csehszlovákia hatóságai meg akartak szabadulni a területükön élő magyar kisebbségtől, s megkezdték kitelepítésüket. A szövetségesek tiltakozására elálltak ugyan a tervtől, de az a több tízezer család, akiket már áttettek a határon, Magyarországon maradt. A magyar hatóságok pedig a Völgységbe irányították egy részüket, az országnak arra a vidékére, ahol a magyarok akkor számbeli kisebbségben voltak. S ide irányították a Bácskából, a Tito partizánjai elől elmenekült bukovinai székelyeket is. E gazdag, bőven termő vidék a török uralom idején elnéptelenedett. A XVII. században az osztrák katonai közigazgatás németekkel, svábokkal népesítette be a környéket. Többségben ők lakták a Völgységet a második világháború utánig. Ekkor házaikat, földjeiket a menekült, illetve betelepült magyaroknak juttatták, őket pedig Németországba telepítették. Ma sokan közülük turistaként „hazajárnak”. Pont úgy, ahogy az Észak-Moldvából, Bukovinából ide került, ugyancsak hányatott sorsú bukovinai székelyek is gyakorta felkeresik a Szucsáva folyó melléki szülőfalujukat: Hadikfalvát, Fogadjistent, Andrásfalvát, Istensegítset és Józseffalvát.

„A legnagyobb tragédia” Fábián Gergely, az 1989-ben megalakult Székely Szövetség elnöke „a legnagyobb tragédiának” nevezi mindazt, ami az 1941-es bukovinai kitelepítés utáni években velük történt. 29

Pedig 1943-ban még úgy hitték, annyi hányattatás után végre révbe értek. Bukovinából való kitelepítésükre annak nyomán került sor, hogy ők a világháború előestéjén magukra maradva, a túlfűtött nacionalizmus légkörében a szomszédos falvak román lakosai által olykor bántalmazásoknak kitéve kérték az átköltözést. A magyar hatóságok előbb Észak-Erdély szórványvidékeit akarták benépesíteni velük, majd szóba jött, hogy Horthy kenderesi birtokán kapnának új otthont, végül kihasználva azt, hogy a bécsi döntés következtében Magyarországhoz került Jugoszláviától a Bácska, oda vitték őket. Megérkeztükkor még látták, amint a húszas években oda határőrökként betelepített szerb lakosokat családostól teherautókra pakolják és elszállítják… A háborús évek az otthonteremtés, a gyarapodás évei voltak számukra. Olyan is volt (a mai Völgységi Múzeum egyik fényképe tanúsítja), aki ott, a délvidéken, a síkon hogy, hogy nem, de egykori bukovinai faházának mását építette fel magának. A közösség erejéből még arra is futotta, hogy 14, jókora asztallapnyi fatáblára faragják a bukovinai székelység hányattatásának 14 stációját: Csaba népének megérkeztétől a madéfalvi veszedelmen, a Moldvába való menkülésen át a Hadik András tábornok utasítására és Mártonfi Mór ferences atya vezetésével végrehajtott bukovinai falualapításokig, majd a Magyarországra való megérkezésig és új otthon alapításáig. E fatáblákat – amelyeken erdélyi szem és ízlés számára feltűnően sok a sorsát feje fölött intéző földi hatalmasságok előtt térdeplő székely – egykor a Bácsjózseffalvi vasútállomáson helyezték el. Most a bonyhádi múzeum féltett kincse. De e fatáblákon megörökített hányattatás váratlanul folytatódott: egy este kidoboltatták, hogy másnap hajnalban ki kell üríteni a falvakat, mert jönnek az oroszok, jönnek a szerb partizánok. Márton Márton kilenc éves volt akkor, jól emlékszik: egy tehenüket hajtotta az úton. A tehén vemhes volt, vagy harminc kilométer után nem bírta az utat, lefeküdt az árokba, ott kellett 30

hagyni. Menni kellett. A menekülők egy csoportja talán elmaradt vagy félrevezették őket a partizánok; elfogták, őszig dolgoztatták, majd egy éjszaka mind egy szálig agyonlőtték őket. Márton Márton egy listát mutat. 42 nevet tartalmaz, a kivégzettek neveit. De nemrég tudta meg, hogy 43-an vannak, az utolsó nevet még nem íratta fel a nyomtatott listára. Igen, járt ott, Jugoszláviában az utóbbi években. Mutatták a tömegsír helyét, agyagot termeltek ki ott egykor téglagyártáshoz. Egy emlékkeresztet állítottak – ők, a túlélők, az áldozatok rokonai, egykori ismerősei. Az öt bukovinai faluban is mindenütt, a templom mellett vagy a temetőben állítottak egyébként kopjafát vagy keresztet. A kilencvenes években, természetesen, mert korábban nem lehetett. Néhol most sem ment ez simán. Hadikfalván például, mesélik, a hatósági rábólintás megvolt ugyan, de amikor megérkezett az öt busz, és kezdtek kiszállni az ünnepségre hazalátogatók, elterjedt, hogy jönnek a magyarok, s kérik vissza házaikat és földjeiket. Jött a rendőrség. Megjelentek a csendőrök. Már több volt az egyenruhás, mint a megemlékező. De incidens nem történt, és az a kereszt ott most már senkit nem zavar. Másutt (okulva talán az esetből) meghívtak, vendégül láttak néhány bukovinai családot Magyarországra. Ők láthatták, amit láttak, és most már senki sem hisz olyasmit, hogy a bonyhádiak visszakívánkoznának Moldvába. Látogatóba – igen. „Olyan ott minden, mint ötven évvel ezelőtt: még a házunk is, amiben laktunk. Csak kopottabb” – említi valaki. Márton Márton pedig ismét a fiával példálózik: „Amikor Horthy hamvait hazahozták, mondta, minek akkora cécó? Akkor nem szóltam semmit, de amikor ellátogattunk Hadikfalvára, a szülőfalumba, akkor megmondtam neki: látod, ha nincs Horthy, akkor te ma itt élsz, és még magyarul sem tudsz. Erre ő nem mondott semmit.” 31

„… hátha menekülni kell megint” A háború utolsó hónapjaiban a Délvidékről Magyarországra visszamenekülő székelyeket Szálasiék Németország felé akarták irányítani. De erre a bukovinaiak nem voltak hajlandók. Aztán híre ment, hogy az új hatóságok a Völgységben jelölnek ki otthont a számukra; gyülekezni kezdtek Bonyhádon. Végül 28 községbe osztották szét őket. Egy-egy bukovinai falu lakói addig forgolódtak, cseréltek, amíg hogy, hogy nem, de ugyanabba a faluba kerültek. Kakasdon például ma is csak istensegítsiek élnek, Zombán, Tevelen vagy Kiszomboron hadikfalviak, Bonyhádon andrásfalviak és istensegítsiek, és így tovább. De a letelepítést nem tekintették véglegesnek, annyira hozzászoktak a vándorláshoz. „Az istállóban a hámot nem vették le a lovakról, a sátrakat éjszakára rajta hagyták a szekéren, mert hátha menekülni kell megint. És tartott ez úgy az ötvenes évek elejéig” – meséli Fábián Gergely. A hosszú hányattatás után a gazdag Völgységbe érkező, lerongyolódott jövevényeket az ott lakók kiközösítették, megvetéssel sújtották. Aki ezt átélte, egy sem felejtette el, ma is emlegeti. De hozzáteszi azt is, hogy szorgalmasabb tudott lenni, mint a helybéliek közül sokan, több mindenhez értett, s ha nem, akkor is belefogott, és hát – pont, mint odahaza – segítették is egymást: munkával vagy jó tanáccsal. Ma már nem nézi le őket senki: még a szőlőművelést is mind megtanulták. Borvidéken biza ez fontos eleme nem csak a boldogulásnak, hanem a közmegbecsülésnek is. Márton Márton ezúttal a két lányát említi; mindkettőnek emeletes családi házat építettek. (A családi házak jó része emeletes Zombán.) S amíg mutatja a két házat, ott, a fák között, az ő házától jó ötven méternyire, akaratlanul is belepillantok kérges tenyerébe. Biza egy tenyér magától nem kérgesedik ki ennyire. Ez egyrészt. Másrészt pedig – immár hazagondolva – nem Márton Márton az egyedüli kérges tenyerű székely, akivel összeho32

zott a sors, de egyiknek sem láttam még eddig a traktor mellett egy Suzukit is az udvarán.

„A kakasdi az egyik legjobb csoport” Kakasdon más meglepetés: a nemrég épült, modern művelődési otthon előtt elhaladva (hétköznap és estefelé) ismerős, hazai dallamok ütik meg fülünk. Bemerészkedve a festett kazettás mennyezetű nagyterembe, látjuk ám, hogy ropják a táncot, fiatalok s idősebbek vegyesen. A néhai Sebestyén Ádám, a bukovinai székelyek történetével foglalkozó autodidakta kutató által létrehozott hagyományőrző együttes egyik próbájára csöppentünk. Az együttest ma Sebestyén Brigitta vezeti, aki amúgy Déván született, és pedagógusként onnan vándorolt ki a bukovinai – bocsánat: immár völgységi – székelyeknek székely táncokat betanítani. – A kakasdi az egyik legjobb csoport – ismeri el Fábián Gergely, a hagyományápolás céljával létrehozott Székely Szövetség elnöke. Legközelebb Bonyhádon lépnek fel, majd a nyáron Lengyelországba látogatnak, az évente megrendezett Bukovina-fesztiválra, ahol ők képviselik a hajdan soknemzetiségű Bukovina magyarjait. De készülnek Radócra is (Rădăuţi), ugyancsak székelyekként. Fogas kérdés: ki is ma a bukovinai székely? Bukovinában ketten élnek még, gyerekeik közül már egyik sem székely. (Nyelvtudástól függetlenül, nem tartják magukat annak, hát nem azok). A Völgységben élők közül a „haza”-látogatók még székelyek, a gyerekeik már nem azok, táncos lábú unokáik ugyan nem. Szőts Zoltán múzeumigazgató apja is, anyja is istensegítsi, ő Magyarországon született. Felkereste, meg is találta a nagyapja házát Bukovinában, ivott a gémeskút vizéből, de a családja völgységi, két sógora német, a harmadik felvidéki, a negyedik székely. És így teljes a kép.

(1998) 33

Rozsdás vasak, várakozó emberek Szombat, délután öt óra. Köllő Tibor plébános már bement a hegytetőn álló kis katolikus templomba. Azt mondta, hogy az időpontra való tekintettel alig lesznek hívek. De még meg sem kondul a harang, egyenként, kettesével férfiak, nők, gyerekek jönnek fel a betonnal kiöntött lépcsőn a hegyre, és mennek be a templomba. Van, aki románul köszön rám. Akinek magyarul köszönök, tétován bár, de magyarul válaszol. Húszan lehetnek? Huszonöten? Vasárnap ezek szerint jóval többen vannak. Két kamasz a templomajtó előtt váratlanul jobbra tér, be a bokrok közé. Egy jókora árok van ott, az alján némi víz is folyik. Valamikor a Sztrigy vize zúgott itt, s hajtotta a hegy aljába épített kisebb vízerőmű turbináit. Ma a turbinateremben csend van. Az ablakok betörve. A terem üres. A két rosszcsont kővel célba dobál az árokba. Majd a hajdani zsilipek rozsdamarta acélsínjein egyensúlyoznak. Kihallatszik a templomból a szentmise. Magyarul. A srácok a szertartás után kezdődő bibliaórára várnak. Beszélgetnek egymás közt. Románul.

Vagy százharminc esztendeje nem dongtak a méhek Friss tavaszi szél borzolja a füvet, és a virágba borult gyümölcsfákon méhek donganak. Természetellenes és furcsa. A helyszín ugyanis Kalán, Hunyad megye. Itt vagy százharminc esztendeje nem dongtak a méhek, vagy ha mégis, nem hallotta őket senki. Itt, amióta 1870-ben a Brassói Bánya és Kohómű Rt. az első kohót felépítette, vöröses por és fojtó füst lepte be az egész völgyet. (1875ben felépült a második kohó, 1877-ben elkészült az öntöde és a gépműhely, 1881-ben a hengermű, 1896-ban pedig egy új, koksztüzelésű magaskohó. Az újabb, nagyarányú ipartelepítésre Kalánban majd az 1970-es években került sor.) Aki erre járt, azt az 34

országút egyik oldalán a vasmű, a másik oldalán a kokszolóüzem fogadta. Zúgás, csattogás, sivítás, csörömpölés. Ki-kicsapó lángnyelvek. Füst és por. Most csend van, zöldell a fű, és a friss tavaszi szellő sem kavar port a romok között. Egy szekér jön az úton, göthös gebe húzza. Jókora, henger alakú rozsdás vasalkatrész van a szekéren. Meg négy-öt roma atyánkfia. Aki közülük a gyeplőt fogja, megcéloz egy nyitott kaput. De túl hirtelen kanyarodik a szekér, és a vashenger lefordul róla: riadtan ugrálnak le jobbra-balra a hengeren ücsörgők. Még jó, hogy az a több mázsás valami nem nyomott oda valakit. Nosza nekihuzakodnak visszaemelni a vasat a szekérre. Nyögnek, káromkodnak. Nehéz munka a vasgyűjtés. Még akkor is, ha itt van az ócskavas – AZ EGYKORI VASGYÁR: MINDEN GÉP, CSAVAR ÉS TRAVERZ – a közelben. A gyár évek óta áll. Elhordják darabonként, és eladják ócskavasnak. Ám ne szóljuk meg a kalániakat, akik ma ócskavasgyűjtésből élnek. Ők a mindennapi betevőért teszik. Mutatnak a síkon néhány kacsalábon forgó villát. Itt is vannak, mint minden város szélén. (Kalán nem New York, itt mindenki ismer mindenkit.) Tulajdonosaik mind-mind vezető beosztásban voltak akkor, amikor a kaláni vasmű csődbe ment. Most nagybani ócskavas-kereskedők.

A legösszetartóbb közösség Van a Sztrigy vize partján, a domboldalban egy elhagyatott, régi templom. Aki a kaláni magyarok nyomát keresi, innen kell kiindulnia. A templom valamikor az utolsó Árpád-házi királyok idején épült. Egy még régebbi fatemplom helyére. Szent György tiszteletére szentelték. Innen a falu neve: Sztrigyszentgyörgy. Közigazgatásilag ma Kalánhoz tartozik. Az egykori katolikus templom a reformációkor a hívekkel együtt reformátussá lett. A hívek időközben elenyésztek. (Akárhány hasonló történet létezik a hadak által sűrűn felkeresett Hunyad megyében.) Az üres templomot a református egyház valamikor a két világháború között eladta a görögkeleti egyháznak. De ma már az ortodoxok 35

sem használják, mert a domboldalon, kissé feljebb új és tágasabb templomot építettek maguknak. Az első vasmű létesítésével annak idején értő szakmunkásokat Csehországból, illetve Sziléziából hoztak. Az ő leszármazottaik a Kalán óvárosában, a vasgyár közvetlen közelében lakó cseh meg lengyel nevű katolikus magyarok. 1911-ben Szucsáva közeléből, Bukovinából érkezett 57 magyar család (az 1764-ben, a madéfalvi öldöklés nyomán Moldvába menekült székelyek leszármazottai). És érkeztek, kisebb számban ugyan, az 1970-es, 80-as években ipari munkára székelyek, illetve Bákó megyei csángók is. Összesen magyarok mintegy nyolcszázan vannak. Nagy részük katolikus. A legösszetartóbb közösség a Sztrigyszentgyörgyön letelepedetteké. Ma is bukovinai székelyeknek nevezik magukat. Egymás szomszédságában élnek, és számon tartják egymást. Antal János nyugdíjas öntőmester mutatta az 57 családfőről készített listát. Annak idején még a közösség kántora állította össze, azóta kézről kézre jár. Antal Jánost 1996-ban városi tanácsossá választották, ő tehát a rangidős, a lista most nála van. Mindenki tudja, hogy Kozsán Anna néni még Bukovinában született, szülei 1936-ban érkeztek ide (amikor ő csupán pár hónapos volt), a bevándorlók utolsó hullámával. Édesapja akkor már az öntödében dolgozott – a családot hozta maga után ‘36-ban. Telket vettek, házat építettek. A házépítésről mondta Antal János, hogy az egykor mind kalákában történt. A kaláka szokása ma is él, bár házépítésre már nemigen van szükség. Amikor felkerestem, Antal János a garázsban néhányadmagával épp egy vetőgépet barkácsolt – kalákában. Akinek készült, ott szorgoskodott maga is, vasat hajlított, hegesztés után leverte a salakot. Tudja, hogy legközelebb, ha úgy adódik, munkával kell visszafizetnie a kapott munkát. Mert a pénznek itt szűkében vannak. 36

Még a gyermekek is csendben hintáznak A takaros, jólétről tanúskodó családi házak, díszes vaskapuk és lecementezett udvarok dacára itt még a legjobban a nyugdíjasok élnek. Akiknek a jövedelme, ha kicsi is, de legalább biztos. Kalánban ugyanis, ha a vasöntöde áll, nem mozdul semmi. Ha Kalánban húsz évvel ezelőtt a 14 300 lakosból 8 900 alkalmazott volt, most a fizetésből élők száma alig néhány száz. Ennyien tudták még megőrizni munkahelyüket a jogilag, meg a szó szoros értelmében is szétdarabolt vasműben, melynek maradéka boldogabb időkre, és egy, a láthatáron talán-talán már feltűnt arab befektetőre vár, aki majd remélhetően lendít a dolgon. A magától adódó kérdésre, hogy itt akkor miből élnek az emberek, torz fintor előzi meg a választ. Itt egykor nagyon jól kerestek a vasmunkások, az öntödei, kohóipari dolgozók. A tartalékok még nem merültek ki teljesen. Az idősebbek a nyugdíjukból élnek. A fiatalabbak az idősebbek nyugdíjából. Éhezni nem éhezik senki, mert ami kell, az a jókora kertekben megterem. (És tényleg, minden kertben fóliasátrak, melegágyak sorakoznak, az emberek a friss tavaszi szélben ásnak, veteményeznek...) Dolgozni külföldre viszonylag kevesen mentek, néhányan Portugáliába, páran Magyarországra. Még elevenen él a tanulság: az 1911-es nagy bevándorlást követően néhány elégedetlenebb nem érte be azzal, amit itt talált, hanem tovább vándorolt, tova Brazíliába. Onnan két család tért vissza azzal, hogy ott is csalódtak várakozásaikban. A többieknek a nyomát elvesztették. A kalákázás csak arra jó, hogy kézügyességüket ne veszítsék, kisipari vállalkozássá nem nőhet ki a dolog, mert ezen a vidéken mindenki vasmunkás, és senki sem megy a szomszédba, ha vasmunkát akar elvégeztetni. Így aztán várnak. Most egy arabra. Vagy bárki másra, aki majd megmondja, hogy mit kell csinálni. Várnak, boldogabb időkre. A kérdést, hogy lesz-e itt még olyan világ, amikor alkalmazottnak lenni a legjobb és legkényelmesebb megoldás, fel sem 37

igen teszi senki. S ha fel is teszi, s a szekereken széthordott gyár láttán meg is találja a választ, azt, hogy itt a romok alól kibányászott ócskavasból egyhamar új munkahely nem lesz, sokan akkor sem tehetnek egyebet, mint hogy várnak tovább. Mert mit is tehetnének? Ókalán ütött-kopott házai csendesek. Újkalán tömbháznegyede még a hétvégén is csendes, kihalt. A központi cukrászdában, a vendéglőben alig ücsörög egy-két asztalnál valaki. Még a játszótéren a gyermekek is csendben hintáznak. Vagy homokoznak. A Sztrigy túlsó partján a kihalt gyár feketéllik. A múlt. Jelenleg az egyetlen fémre csapódó fém a hegyen a templom kis harangja, mely délutáni misére hív. (2002)

Nekik van igazuk Tiritarka társaság szokott minden évben egybegyűlni hol itt, hol ott Kelet-Európában. Egyet-egyet énekelnek, táncolnak, elköltenek néhány sört és flekkent. Egykori és mai bukovinaiak ők: lengyelek, németek, szlovákok, örmények, ukránok, románok, sőt még magyarok is. A zsidókról nem tudok, hogy e folklórfesztivál erejéig bukovinainak tartanák-e magukat, ám szép számmal éltek egykor ők is e tájakon. Amíg szét nem szóródtak. Mint a többi nemzetiség is, a múlt század történelmének viharaiban. Eme etnikai sokszínűség kialakulásának története van. Bukovina kultúrák, népek, vallások határvidékén, hadak útján fekszik. Itt találkozott a bizánci eredetű kultúra és a görögkeleti vallás a lengyel katolicizmussal és a nyugati lovagkultúrával. Ez a török terjeszkedés északi határa. S amikor új birodalmak jelentek meg kontinensünk e részén, itt csaptak össze az osztrák és orosz nagyhatalmi érdekek is. 1775-re a bécsi befolyás bizonyult erősebbnek, és Ausztria bekebelezte e gyéren lakott, jobbára erdő borította vidéket. A múlt században néhány évtized alatt néhányszor gazdát cserélt e terület (ma országhatár szeli ketté). Egykori sok nyel38

vet beszélő lakói szétszéledtek: a németek Németországba, a lengyelek Lengyelországba, a magyarok Magyarországra, az örmények és zsidók szerte az egész világba. Így kerültek bukovinai székelyek 1911-ben Erdélybe, Dévára, s Déva mellé, Csernakeresztúra és Sztrigyszentgyörgyre. Így kerültek sokan (már a második világháború után) a Balaton mellé, Bonyhád környékére. Akik mostanában évente azokon a soknyelvű, soknemzetiségű találkozókon részt vesznek, azoknak elődei mind-mind földönfutókként érkeztek egykor Bukovinába. Ott egymás mellett élve, egymás megbecsülését tanulták meg nemzedékekre szólóan, s mindenekelőtt azt, hogy érdemes egymással találkozni olykor. A kapcsolatot tartani. Ilyen is van. (Minden kormánytámogatás nélkül.) És erről is kell szólni, nem csak az egymásra agyarkodás különböző esteiről. Elvégre (a tapasztalat szerint) csak azok acsarognak, akiknek boldog életéből hiányzik az egymásra utaltság és egymástól való tanulás semmivel sem pótolható, termékenyítő élménye.

Ki egy ágyat adott, ki egy hímzett párnát Romániából, Hunyad megyéből a csernakeresztúri hagyományőrző csoport szokott részt venni a Bukovina-találkozókon. A település 8 kilométerre van Dévától, közigazgatásilag a városhoz tartozik. Bejáratánál kétnyelvű felirat: Cristur-Csernakeresztúr. A helység túlsó felén, Vajdahunyad felé, a felirat magyar részét bemázolták. De ezt nem a bukovinai székelyek tették. Sőt: sem a kétnyelvű felirat vívmányával nem büszkélkedett senki, sem a festékszórós ármánykodásra nem panaszkodtak. Elvégre Erdélyben ez is, az is természetes: a többnyelvűség éppúgy, mint az, hogy a homogénebb tájakról érkezettek felfogása nehezebben barátkozik meg a mássággal. Addig is szégyellhetik magukat, szegények... Csernakeresztúr lakóinak háromnegyede magyar. Nagy részük katolikus, azaz a bukovinai székelyek leszármazottja. A 39

reformátusok őslakosoknak számítanak, a középkori Hunyad vármegye magyar lakosainak maradékai ők, akiknek települését első ízben 1302-ben említik az okiratok. Hajdani templomukból mára csak egy zömök harangláb áll még a falu fölött, a hegyoldalban. A Telep, a katolikus magyarok utcája elüt a falu többi részétől. Nyílegyenes, széles út, ha leaszfaltoznák, akár négysávos is lehetne. Egy hibája van, hogy nem vezet semerre: csak neki a hegynek. A közeli Nagybarcsáról származó Barcsai grófok hasítottak ki annak idején birtokukból egy darabot, s juttatták a Moldvából betelepülteknek. Az utcát mérnöki kéz rajzolta egyenesre, az egy időben épült földszintes téglaházak is mind egyformák: az udvarról a pitvarba lépni, innen jobbra, illetve balra egy-egy szoba nyílik. Az elsőt csak ünnepi alkalmakkor használják, a hátsóban zajlik a család mindennapi élete. Amikor a kilencvenes évek derekán egy régi házat a közösség múzeum céljára megvásárolt, nem kellett sok átalakítás, mindössze az utcai szoba divatosabb három táblás ablaknyílását kellett visszafalazni, s helyette két kisebb ablaknyílást vágni, mint az eredetileg volt. A szobaberendezés kikerült helyből: ki egy ágyat adott, ki egy kasztent, ki egy hímzett párnát, vagy megsárgult, régi fényképet. Az 1880-as években készült, bukovinai székely szobabelsőt ábrázoló rajzot mutatok helybéli kísérőmnek, Blozs Simonnak: – Ismerik, ugye, ezt a rajzot, hisz látom, ennek alapján rendezték be a szobát... – Milyen rajz ez? Nem láttam mostanig... Ezt a szobát pedig a keresztúri idős asszonyok rendezték be, úgy, ahogy ők tudták, hogy kell.

Váratlanul felértékelődtek a kapcsolatok Végül is furcsa, de így van: bár több mint kilencven esztendeje eljöttek ide Bukovinából, és a leghalványabb személyes emlékek sem maradtak az ottani létről, a rokonok – harmadik, ne40

gyedik unokatestvérek – ma is számon tartják egymást. És nem csak egymás között a keresztúriak, hanem a dévaiakkal, sőt a magyarországiakkal is. Ahányszor csak lehetőségük adódik, fel is keresik egymást. Váratlanul felértékelődtek ezek a kapcsolatok az utóbbi években, amikor súlyos munkanélküliség köszöntött erre a vidékre: a vajdahunyadi, illetve a kaláni kohászati üzemek tömegesen bocsátották el munkásaikat. A csernakeresztúriakat külön sújtotta a dolog, hiszen (visszakapott) földjük általában sokkal kevesebb volt, mint amennyiből mezőgazdálkodással meg tudtak volna élni. Kis telkük is, amelyen a családi ház áll, inkább az ipari munka mellett végzett háztáji gazdálkodásra, semmint a farmgazdálkodásra, pláne korszerű mezőgazdálkodásra alkalmas. A Magyarországon munkát kereső fiatalok közül sokan számítottak, és nem hiába számítottak a már ott élők rokoni támogatására. Ők már aligha települnek vissza... Magyarországi rokoni kapcsolatból nő ki – még kezdeti fázisban van ugyan, de már működik – a csernakeresztúri faluturizmus is. Mint másutt Erdélyben, itt is azzal kezdődött, hogy egy autóbusznyi magyarországi vendéget el kellett szállásolni. Ma már azok, akiknek lehetőségük van szállást-ellátást nyújtani, számon tartják egymást, s szervezett formában tartják a kapcsolatot egy magyarországi utaztatóval. A gond csak az, hogy az érkező vendégek – nyári idényben hetente-kéthetente egy-egy autóbusznyi turista – általában csak egy éjszakát maradnak itt. Holott többnapos programot is tudnának kínálni a környék nevezetesebb látnivalóiból: fel lehetne keresni innen a vajdahunyadi várat, Hátszeg vidékét, a Retyezátot, Déva várát, Marosilyén Bethlen Gábor fejedelem szülőházát, Marosnémetiben a Gyulayak kastélykertjét, benne Kazinczy Ferenc kedvenc tartózkodási helyével, Piskin az Ocskay-féle arborétumot, a piski csata színhelyét, a Kenyérhegyet és alatta a Kenyérmezőt, Algyógy fürdőt. Igaz, hogy mindezek felkereséséhez – útikönyvek és eligazító táblák híján – jó helyismerettel rendelkező kalauz is szükségeltetik, de megéri. Erdély 41

és Magyarország történelmének sok jelentős eseménye zajlott ezen a vidéken, ahol a Sztrigy vize a Marosba szakad. A csernakeresztúri faluturizmus és a hagyományápoló csoport egyik szervezője Szabó Juliska. Nem, nem szakképzett pedagógus, hanem a dévai Corvin nyomda egyik alkalmazottja. Az előadásrendezés, a néptánctanulás és színpadképes népdaléneklés viszont mégis bizonyos rendezői ismereteket követel. Kérdezem, honnan rendelkezik ilyesmivel? – Hát onnan, hogy itt mindig is léteztek műkedvelő csoportok. Közülünk való pedagógus nem volt, de mindig akadt valaki, aki egy előadást összehozott. Erre igény is volt, meg vállalkozó is akadt mindig. Ha pedig valamit nem tudok, vagy valamiben nem vagyok biztos, megkérdezem édesanyámat... Ő sem pedagógus, de tudja. A nagymama-korú Szabó Juliska édesanyja, a 84 éves Rokaly Zena a Bukovinából hozott hagyományok kiapadhatatlan forrása ma is. Nem kell sok biztatás, hogy elénekeljen néhány soha nem hallott népdalt, s egy idő után csupáncsak azért hagyja abba az éneklést, hogy megmutathassa sajátos varrott díszítéssel készült ingeit, az ünneplő karincát, a rokolyát.

A szomorú dalokat éneklik a legszebben ma is Tóth János római katolikus plébános hatodik éve szolgál Csernakeresztúron. Megfigyelése szerint – márpedig ért hozzá, hisz az általa betanított templomi kórussal hangfelvétel is készült, s ezt kazettán kiadták – a csernakeresztúriak, a hányatott sorsú bukovinai székelyek leszármazottai a szomorú dalokat éneklik a legszebben ma is... Itteni szolgálata legnagyobb eredményének azt tartja, hogy e változó világban sikerült a rábízott mintegy hétszáz léleknek a megmaradáshoz némi segítséget nyújtania. Konkrétan: a keresztúri magyarok körében nem volt divat a továbbtanulás. Nem nagyon került ki innen egyetemet végzett értelmiségi. Évtizedenként egy vagy kettő legfeljebb. A fiúk, mihelyt felcseperedtek, jól fi42

zető ipari munkára mentek valamelyik környékbeli gyárba. A lányok korán férjhez mentek. Most, hogy a gyárak sorra zárják be kapuikat, a plébános a saját érdemének is tartja, hogy már legalább féltucat fiatal egyetemre jár, a tanulás általi érvényesülés útját választotta. Fáradhatatlan aprómunkából születnek az eredmények: Tóth János plébános minden reggel beül a mikrobusz volánja mögé, és tucatnyi keresztúri fiatalt visz be Dévára iskolába, magyar nyelven tanulni. És minden délben ismét kocsiba ül, hogy hazahozza őket. Csernakeresztúron ugyanis az I-IV. osztályos iskolán kívül, ahová 21 gyermek jár, nincs más lehetőség anyanyelven tanulni. Magyar középiskolai osztály természetesen csak Déván létezik. Mindentől eltekintve, nem tudok közelebbi környezetünkben, vagy akár a Székelyföldön olyan kisközösségről, melynek igénye, de ugyanakkor akarata és kitartása is lenne arra, hogy önerőből saját népdalaival, néptáncaival eljusson Lengyelországba vagy Magyarországra. Azzal az ürüggyel, hogy a nagyszülők valamikor, valahol szomszédok voltak. – Végül is nem kerül ez olyan sokba: csak az útiköltség. Az élelem otthonról kikerül. Némi zsebpénz is. Meg aztán: megéri – sommáz Szabó Juliska. Úgy lehet, neki van igaza. (2002)

A délkeleti végvár A templomban vasárnap (március 24-én) 26-an voltak. Három hívőt Nagy Endre tiszteletes a közeli Brăiláról hozott át gépkocsin. Istentisztelet után aztán hazafuvarozta őket. Galac az egyik legnagyobb dunai kikötő. Tengerjáró hajókat is fogad. A galaci református gyülekezet kicsi: mintegy negyven családot, alig félszáz lelket számlál. Egyik sajátossága a ve43

gyes házasságban élők nagy száma. Mindössze három család van a városban (a tiszteletesék családját is beleszámítva), ahol mindkét házastárs református, illetve magyar. A másik sajátossága az – lévén ez az egyetlen templom messze vidéken, ahol magyarul folyik az istentisztelet –, hogy még a presbiterek között is vannak más vallásúak, például katolikusok. – Több alkalommal megtörtént – meséli Nagy Endre –, hogy istentisztelet után megjegyezték híveink: „Tiszteletes úr, most is többen voltunk katolikusok.”

Bukarest, „… a második legnagyobb magyar város” A Révai Lexikon még úgy tudja, hogy Galac mellett a Vadul Ungurilor (Magyar-Rév) nevű helység Árpád hadainak átvonulását idézi: honfoglaló őseink itt keltek át a Dunán 893-ban, amikor Simeon bolgár cár ellen vonultak. A Vadul Ungurilor ma is létezik, Galac egyik külvárosát hívják így, csakhogy nem a Duna melletti városnegyedet, hanem éppen a város túlsó felén a Brateş-tó melletti részt. Az itteni magyarok szerint nem annyira Árpád átkeléséhez, mint az idők folyamán ide érkezett s itt letelepedett nagyszámú magyar lakossághoz lenne köze. A moldvai csángókról az első számszerű jelentést közlő Bandinus püspök 1646-ban, Moldvát beutazván, 70 katolikus magyart talált Galacon. Torkos József 1747-ben készített útijegyzetében olvasható: „havas aly-földiben majd minden nevezetesebb városon és falun vagynak magyarok is, kik közül némelyek önként, mesterségeknek folytatására nézve bémenvén, szerte-széllyel letelepedtenek.” Egy évszázad múltán egy másik utazó, Imets Sándor szerint Galacon és Brăilán már 1868-ban annyi volt a székely kikötőmunkás, hogy „rengett bele a Duna partja”. Mivel ma sem tudjuk, szám szerint hány székely kell ahhoz, hogy megrengesse 44

Galacnál a Duna-partot, maradjunk abban, hogy azért lehettek egynéhányan. Számokat L. Colescu, a bukaresti Földművelésügyi Minisztérium akkori igazgatója egy francia nyelvű jelentésében közöl. Ezek szerint – nagyjából Imets uram ottjártakor – a Román Királyságban 104 108 „osztrák és magyar alattvaló” élt. Ebből Moldvában 24 529, Munténiában 63 302, Olténiában 14 160, Dobrudzsában pedig 3117. Az adatok „szépséghibája”, hogy magyar meg osztrák alattvalókról beszél, márpedig az erdélyi románok és szászok is osztrák alattvalóknak számítottak akkoriban a Kárpátokon túl. Korabeli szerzők becslései szerint mintegy húszezer lehetett ekkor a Regátban élő „magyar anyanyelvű osztrák alattvalók” száma. Mindenesetre Galacon, Brăilán akkoriban alakult a református egyházközség. A Bukarestben nevelkedett Barabás Endre (maga is kivándorló szülők gyermeke) a Közgazdasági Szemle 1901-es évfolyamában írja, hogy a múlt század 60-as, 70-es éveiben a ókirályságban „a kisipar csaknem kizárólag a magyarok kezében volt”. Sebestyén Ede, a romániai magyarok életéről 1904-ben tudósító újságíró román forrást idéz: „Meglepően nagy az országban az intelligens magyar elem: nagykereskedők, magyar és külföldi gyárak képviselői, s ezeknek, valamint a magyar hajózási és ipari vállalatoknak a tisztviselői. Az iparosok túlnyomó részben cipészek, kovácsok és kocsigyártók, kik kisebb-nagyobb jómódban vonulnak vissza mesterségüktől s aztán itt is maradnak; ipari munkás is sok van, különösen a Prahova-völgyi gyárakban s a moldvai és galaci fűrészüzemekben. A többséget mégis a kocsisok, szolgák és cselédek teszik közöttük, s kevés olyan úri ház van az országban, ahol magyar cselédet ne tartanának. Sok magyar cselédje van a legnagyobb román úrnak, a királynak.” És a már idézett Barabás Endre: „A székely szakácsnők és szobalányok annyira megszokottak, hogy ma már csaknem nélkülözhetetlenek Romániában. Talán rendes voltuk, megbízhatóságuk 45

és a tisztaságukba vetett hit ösztönzi őket oly jól megfelelni szolgálatuknak, mint aminőhöz már hozzászoktak a román boérok (földesurak). Nem ritka eset az sem, hogy egy-egy ilyen kiváló szakácsnő egész életét éli át egy helyen, sőt, gazdája férjhez is adja, úgy, hogy férjével együtt lakást és ellátást biztosít neki. A bérviszonyok franciásan nagyok s általában a gazdag boérok luxust űznek a cselédtartásból.” A századforduló táján, az Amerikába irányuló nagy székely kivándorlás idején (magyar hivatalos adatok szerint) évente tízezernél több erdélyi magyar települt át a Kárpátokon túlra. Nekik köszönhetően lett Bukarest – a közhiedelem szerint – „Budapest után a második legnagyobb magyar város”, és az áttelepülőkből jutott bőven a többi – ekkor iparosodó – „regáti” nagyvárosba is: Ploieşti-re, Galacra, Craiovara. A századelőn (1902-ben például) magyar tannyelvű katolikus iskolák voltak Bukarestben (311 tanuló), Giurgiuban (36 tanuló), Piteşti-en (30), Tîrgoviştén (31). Református iskolák pedig Bukarestben (291 tanuló), Brăilán (81), Galacon (38), Piteşti-en (38), Ploieşti-en (40). Ezen iskolák jó része a második világháborúig működött, merthát Erdélyből jött az „utánpótlás”, a két világháború közötti kivándorlást most országhatár sem akadályozta. Az 1930-as, hosszú ideig a legalaposabbnak tartott népszámlálás adatai szerint Munténiában 33 806, Dobrudzsában 2194, Moldvában 20 964, Olténiában pedig 2557 magyar élt. Főleg nagyvárosokban: Bukarestben 24 052, Galacon 2155, Brăilán 1149, Ploieşti-en 1591, Konstancán 1142 stb. Ma a Kárpátokon túl magyar nyelvű oktatás csupán a bukaresti Ady Endre Középiskolában folyik. A kérdés MA nem az, hogy hol vannak az egykori iskolák, hanem, hogy hol vannak a Kárpátokon át több nemzedék óta folyamatosan kivándorló magyarok és utódaik. Mert a kivándorlás a második világháború után is – természetesen – folytatódott.

46

… pont magyar sírok ne lennének? Ma Galacon, az 1860-ban alapított református egyházközségben, a Szász-testvérek kivételével (Ferenc 21, Erzsébet 24 éves) nincs egyetlen felnőtt korú, Galacon született hívő sem. Azaz lehet, hogy van, csak az egyháznál épp nem tudnak róla. Idősb Szász Ferenc életútja szokványos: Besztercéről jött, kőművesként Galacra, 1970-ben. Feleségét, a sófalvi (Hargita megye) születésű Bálint Erzsébetet a tengerparton, Eforian ismerte meg. Szász Ferenc egy szezont a tengerparton dolgozott, későbbi feleségét idénymunkára kiszolgálólányként szerződtették az üdülőhelyre. Miután összeházasodtak, a család Galacon telepedett le: „Mert a férjemnek ott volt a munkahelye és volt lakása” – mondja ma Szász Erzsébet. Itt született a két gyermek is, akik magyarul tudnak ugyan (a családban nyilván megtanultak), évente többször ellátogatnak Erdélybe, de elköltözni nem szándékoznak: „Itt könnyebb a megélhetés, olcsóbb az élet” – sommáz ifjabb Szász Ferenc. A háromszéki, nagybaconi születésű Bardócz István tervezőmérnök a galaci kohászati kombinátban. 1966 óta él Galacon, a jobb kereseti lehetőség és a felkínált lakás miatt jött akkor, amikor a szülőhelyéhez közeli iparközpontban, Brassóban kilátása sem lehetett jó lakásra. Többen jöttek, társai közül már csupán ő van itt. Érdekes történetet mesél a hetvenes évekből: „Találkoztam egy öreg nénivel a temetőben. Akkoriban többször láttam, egyszer megszólítottam. Kiderült, még tud magyarul, pedig sohasem járt Erdélyben. A dédnagyapja honvéd volt az 1848-as forradalomban, ő menekült ide, családostól. A néni nagyapja még gyermek volt akkor. A néni a nagyapja és az édesapja sírját látogatta, gondozta. E sírok ma is megvannak a galaci temetőben. Az egyik sírkő alatt Gáll János (1834. jún. 2.-1922. nov.1.) a másik alatt Gáll Ignác (1873-1928) nyugszik. «Nyugalmuk legyen csendes, emlékük áldott» – írja magyarul a sírköveken”. 47

A temetőnek ezen a részén vannak német, angol, norvég, japán sírok is (Galac kikötőváros!), pont magyar sírok ne lennének? Családi sírhelyek is vannak, a Maksay családé például. A középnemzedék Macsai, az újabb már Maxainak írja a nevet. A családnév-módosulás persze nem magyar sajátosság: itt nyugszik Müller Hans és neje, Zenovia, valamint leszármazottaik, akik már Miulerek.

„felhívtam minden magyar nevű galacit” Dr. Mezey Géza gépészmérnök a galaci (és Galac megyei) RMDSz elnöke. – ‘90 januárjában, mindjárt a változások után megalapítottuk mi is az RMDSz-t. Az úgy történt, hogy felhívtam az öcsémet Bukarestben, ő pilóta volt akkor, s mondta, hogy épp alapítják az RMDSz-t a fővárosban. Kérdeztem, mi kell ehhez. Azt mondta, ha vagyunk hárman, már szervezkedhetünk is. Összegyűltünk öten, és létrehoztuk mi is a szövetség helyi szervezetét. Utóbb aztán mások is beiratkoztak, a legtöbben úgy negyvenen voltunk. – A választásokkor hány szavazatot kapott az RMDSz? – Érdekes: ‘90-ben több, mint 750-et, s ‘92-ben is négyszáznál többet. – Mi ennek a magyarázata? Van itt ennyi magyar? – Nem tudom. – Mégis, hány magyar él itt? – A ‘92-es népszámlálás szerint a városban 373-an, a megyében pedig összesen 434-en. A városi telefonkönyvben nagyon sok magyar név található: Gábor, Bálint, Kiss, Gáll, Szabó, Szilágyi és mások. Az első választások előtt megtettem, hogy felhívtam minden magyar nevű galacit a telefonkönyvből. Nagyon sokan elismerték, hogy ők tényleg magyarok, és voltak egynéhányan, akik ennek ellenére azt mondták, hagyjak nekik békét, ők nem akarják, hogy a magyar ügyhöz közük legyen. 48

– Mit gondol, miért? – Gondolom, ez egyéni választás és vállalás kérdése. A székelykeresztúri Fazekas Lóránd hajómérnök a legrégebbi galaci magyarok egyike. 1952-ben egyetemistaként került a városba. – Elhatározták, hogy negyed évet is indítanak a galaci hajómérnökin, így átirányítottak néhány egyetemistát Bukarestből és Kolozsvárról. Én a kolozsvári Műegyetem hallgatója voltam akkor, így kerültem Galacra. – És hogy maradt itt? – Nagyon rendes emberekkel találkoztam itt. Köztük a feleségemmel. Ő bukovinai születésű, itt ismerkedtünk meg Galacon. Másrészt a hajógyárban már korán vezető beosztásba kerültem. Így. – Ezek szerint az előléptetésnél nem volt hátrányban azért, mert magyar? – Sőt, a hajógyárban előnyben részesültem: ha magyarországi küldöttség érkezett, én fogadtam őket, s ha kiküldetésbe

49

kellett menni – nem csak Magyarországra, hanem Jugoszláviába vagy Csehszlovákiába is, tehát ahol még magyarok élnek –, oda is rendszerint engem küldtek. Nézze, az én nemzetiségemet 1990-ig itt, Galacon nem firtatta senki. Akkor történt, a parkban, hogy valaki megszólított, miért beszélgetek az unokámmal magyarul. És 92-ben ismét történt egy ehhez hasonló eset. Persze, nyomban megfeleltem nekik, nem is erről van szó, hanem a közhangulat módosulásáról. Én egyébként azt tartom, hogy jobb, ha az unokám megtanul tőlem magyarul jól, mint románul rosszul.

„Nemcsak templom lesz ott, hanem egy hely, ahol összegyűlhetünk” Nagy Endre református lelkész immár tizenkét esztendeje szolgál Galacon. Amikor ide került, a nyolcvanas évek elején, valamivel népesebb volt a galaci gyülekezet: itt voltak nagyobb számban a hatvanas-hetvenes években érkezettek, akik a kohászati kombinát építésekor jöttek, s akiknek egy része aztán a kilencvenes években, a változások után haza költözött. Volt néhány tucat magyar egyetemista is akkoriban Galacon; most, hogy élelmiszeripari szakembereket Aradon és Nagyszebenben is képeznek, az erdélyi fiatalok már nem jönnek el ilyen messze. És amikor Nagy Endre tiszteletes ide került, nagyon sok magyar orvost, tanárt, állatorvost – erdélyi egyetemek végzettjeit – helyeztek ki a Kárpátokon túlra, így Galacra is. „Galacot szívesebben választották, hisz amellett, hogy nagyváros, légvonalban Háromszéktől tulajdonképpen nincs is olyan messze” – mondotta Nagy Endre. Ami a galaci gyülekezet jövőjét illeti, a tiszteletes elég borúlátó: „A forradalom után több család – elsősorban a színmagyar családok – visszaköltöztek Erdélybe. Az egykor ide helyezett fiatal értelmiségiek java része nem hogy elment innen, de zömük – tudomásom szerint – nincs az országban sem. Az itt maradottaknál második generáció nem létezik. Nincs ebben semmi külö50

nös, Amerikában vagy Ausztráliában sem őrzi meg a kivándorlók második nemzedéke sem a szülők anyanyelvét, sem nemzetiségét. Jövője – véleményem szerint – inkább a konstancai gyülekezetnek van: ott most templomot építünk, ez a gyülekezet létszámban is nagyobb, életképesebb. Amire nekünk itt, Galacon (de Konstancán is) szükségünk lenne, az néhány kétnyelvű ábécéskönyv: a gyermekeinknek segédeszköz ahhoz, hogy megtanuljanak írni-olvasni magyarul. Ezt saját erőből nem tudjuk beszerezni, s az idevágó ígéretek csak ígéretek maradtak...” A galaci missziós református egyházközséget 1974-ben szervezte újjá Nagy László tiszteletes. Amikor a jelenlegi lelkész, Nagy Endre 1984-ben ide érkezett, 302 lelket számlált az itteni missziós gyülekezet. A hívek nagy része Galacon, illetve Brăilán élt, kisebb hányada Konstancán. Időközben a helyzet gyökeresen megváltozott: ma már a konstancai gyülekezet a legnépesebb. – Miért van ez így? Mi történt itt időközben? – kérdeztük Nagy Endre tiszteletestől. – Egyrészt Konstancán is többen lehettek, de nem tudott senki róluk. Az ottani gyülekezetnek temploma sincs. 1911-ben próbálkoztak templomépítéssel, ekkorra össze is gyűlt a szükséges pénz, de a világháború kitörése meghiúsította a tervet. Ezután először most, a legutóbbi években nyílott lehetőség templomépítésre Konstancán. Másrészt a ‘89-es változások után Galacról, Brăiláról nagyon sok színmagyar család visszaköltözött Erdélybe. És Erdélybe, vagy még inkább külföldre mentek a nyolcvanas években Regátba kihelyezett fiatal értelmiségiek. Konstancára viszont még mostanában is költöznek magyarok. – Nocsak! És miért, hiszen most nem helyeznek ki erővel senkit? – Jómagam több magyar családról tudok, akik az utóbbi két-három év folyamán érkeztek Konstancára. Hiába, Konstanca kikötőváros, és más perspektívát kínál mindenféle téren. És ez érződik a gyülekezet életében is. 51

– Miképp? – Nagyon sok az értelmiségi. Majdnem minden családnak a megélhetése valamilyen módon a tengerészethez kötődik. Nem azt mondom, hogy valamennyien hajósok, hanem hogy van bár egy családtag, akinek a munkahelye révén köze van a tengeren túli kereskedelemhez, például. Ennek megfelelően anyagilag is valamivel jobban állnak. Nagy Endre tiszteletes megfigyelése a galaci gyülekezet létszámának megváltozásáról tulajdonképpen az egész Kárpátokon túli magyarságra is vonatkoztatható. Az 1977-es és az 1992es népszámlálások adatait összevetve (merthát más adatok nem állnak rendelkezésre), kitűnik, hogy kivétel nélkül mindenütt, minden regáti megyében jelentősen csökkent a magyarok létszáma 1977 és 1992 között. A „hiányzók” elvándoroltak vagy beolvadtak. Utánpótlás Erdélyből nem érkezett. Konstanca a kevés kivétel egyike. Egyelőre. Szabó Eszter 1969 óta lakik Konstancán. – A férjemet követtem, őt tisztként ide helyezték ki. Halála előtt – 1991-ben – a Tengerészeti Főiskola műszaki osztályának volt a parancsnoka. Ő dési magyar volt, én Aranyosgyéresen születtem. Van egy kislányunk, azaz már nagy lányunk, hiszen mérnökként a csernavodai atomerőműnél dolgozik. Megbecsülik, mert jó mérnök, több nyelvet beszél... – Magyarul tud? – Persze. Tökéletesen... – Elmondaná, hogy tanították meg...? – Hat éves koráig Désen nevelkedett, a nagyszülőknél, utána itt román iskolába járattuk, mert más nem volt. Odahaza aztán elővettük az ábécéskönyvet, hol én, hol az apja, mikor melyikünk ért rá. Így. – Építenek mostanában egy református templomot itt, Konstancán... 52

– Nem csak templom lesz ott: berendezünk egy könyvtárat adománykönyvekből, és egy parabolaantennát is felszereltetünk, hogy lehessen fogni a Duna-tévét. Nem csak templom lesz ott, hanem egy hely, ahol összegyűlhetünk. Zsil-völgyi bányászcsalád gyermekeként 1965-ben került Konstancára Nagy János. Ma hajóskapitány. – Gyermekkori olvasmányélményeim, a Verne-regények hatására jelentkeztem a tengerészeti főiskolára. – És... teljesült a vágya, bejárta a világot? – Hát Dél-Amerikát délről még nem kerültem meg, és Ausztráliában sem jártam. Egyebütt nagyjából igen. – Ma járnak a Tengerészeti Főiskolára magyar diákok? – Most végzi az ötödévet egy – ha jól tudom – szovátai gyerek, Pap Domokos. – Különben hány magyar él Konstancán? – Hétszáznál biztosan több. A legutóbbi választáskor például több, mint kétezer szavazatot kapott az RMDSz jelöltje. – Találkoznak? – Mi, magyarok? Havonta egyszer, istentiszteleten, amikor lejön Galacról Nagy Endre. – No jó, önök, a reformátusok... – Én katolikus vagyok...

„Konstanca a legkeletibb magyar végvár” – Tiszteletes úr, elbírja ez a kis a gyülekezet a templomépítéssel járó anyagi áldozatot? – A templommá alakítandó házat ‘94 nyarán vásároltuk, 83 millióért. Az itteni árviszonyok szerint elég olcsón. Amikor belevágtunk, egy garasunk sem volt. Aztán eladtuk Brăilán a templom melletti, amúgy sem használt telek egy részét 20 ezer 53

dollárért, külföldi segélyért is folyamodtam, s így meglett a vételár. Az épület átalakítása külön történet: kölcsönökért összejártam fél Erdélyt. A konstancai gyülekezet tagjai is jelentős áldozatot vállaltak: az építőmunkások ebédjét minden nap más és más állta. Volt, aki főzött, volt, aki a vendéglőből hozatott ebédet, s olyan is volt, aki megfizetett valakit, akinek ideje és lehetősége is volt arra, hogy ebédet főzzön. Nem kis dolog volt ezt biztosítani két hónapig, nyáron, amikor időnként nyolc-tíz építőmunkás is dolgozott az átalakításon. De meglett. – Az épület Konstanca belvárosában van. Milyen helyiségeket foglal magába? – Lesz egy több, mint száz férőhelyes nagytermünk, könyvtárunk, vagy hat vendégszobánk, konyhánk, fürdő. Ennyi. Nyáron vendégeket is fogadnánk – ilyen szempontból befektetésnek sem volt rossz az ingatlan megvásárlása és felújítása. – Az első istentiszteletet a felújított templomépületben mikor fogják tartani? – Idén júniusban, remélem, erre is sor kerül. „Konstanca a legkeletibb magyar végvár” – jegyezte meg egy adott pillanatban Nagy János hajóskapitány. A legkeletibb, de korántsem az egyetlen. Munténiában, Havaselvén minden nagyobb városban és falun is élnek magyarok. Az 1992-es népszámlálás adatai szerint 15 344-en. Sorsuk, hivatásuk nemzedékek óta vet a Kárpátokon túlra Erdélyből magyarokat. Ahol legkésőbb gyermekeik – már a második nemzedék – feladják. Elhagyják a szokásaikat, a nyelvet, a vallást. Ez a szabály. Kivétel csak ott adódik, ahol sikerül – egyházaink segítségével – valamilyen közösséggé szerveződniük. Ez nem romániai sajátosság, ez a bevándorló sors szerte a világon. Ahogy Tom Lantos amerikai szenátort magyarként számon tartjuk, tudjunk arról is, hogy Háromszéktől alig százvalahány kilométernyire, Galacon is élnek még – NEMZEDÉKEK 54

ÓTA – magyarok. Akikről mi, Erdélyben élők nemzedékek óta következetesen megfeledkezünk. Ők nemzedékek óta tűnnek el nyomtalanul a nagyvárosok minden jövevényt befogadó olvasztótégelyeiben. E törvényszerű folyamatot nem hogy megállítani, de még fékezni is alig tudja két református lelkész: egy Ploieştien, egy meg Galacon tevékenykedik. Kettejükre vannak bízva (Bukaresten kívül) a Kárpátokon túlra szakadt lelkek. (1996)

Túl a Vörös-torony romjain Hetedhét orsz..., azaz magyarok lakta szórványvidéken is túl, még a Vöröstoronyi-szoroson is túl, az Olt túlsó partján, Olténia kapujában, Râmnicu Vâlcean is élnek magyarok. A hatóságok megszámolták őket: 1992-ben 298-an voltak. 1996. március 30-án RMDSz-szervezet alakult Râmnicu Vâlcean. A hírt – az RMDSz kolozsvári Ügyvezető Elnökségének tájékoztatója alapján – átvette, és közölte a hazai magyar sajtó. Várható lett volna, hogy az erdélyi magyar sajtó (újságok, tévék, rádiók) riporterei megrohanják Olténiát a Kárpátokon túlra szakadt (öntudatos, megmaradásuk érdekében szervezkedő) magyarokról tudósítani. De nem így történt. Az udvarhelyi helyi tévé forgatócsoportján kívül nem merészkedett ide senki. Pedig Lázár Rozália Zelma, a frissen alakult érdekvédelmi szervezet elnöke külön levélben fordult a különböző szerkesztőségekhez: tudósítsanak róluk, mert segítségre, támogatásra lenne szükségük. Csupán Zsigmond László 83 éves málnásfürdői nyugalmazott pedagógus írt Lázár Rozáliának: levelében kérdezi, kikből áll a Râmnicu Vâlcea-i magyar közösség, hányan is vannak, mennyi közöttük a vegyes házasságban élő, mennyi az öreg, mennyi a fiatal, hogy aztán a válaszok függvényében „a legtöbbet tehesse” értük. JÓ KÉRDÉSEK, és Lázár Rozália Zelma boldog lenne, ha maga is tudna válaszolni rájuk. Csakhogy az idegenbe szakadtak nem ismerik egymást. Honnan is ismernék? Hol is találkozhatnának? 55

Lázár Rozália Zelmával Râmnicu Vâlcea-i lakásán beszélgetünk: – Tényleg, hogy is jött össze az a tizenkét alapító tag, aki aztán létrehozta a szervezetet? Hiszen aki ide költözött, az egy nagyvárosba (megyeszékhelyre), teljesen idegen környezetbe csöppent, és senkinek sincs a homlokára írva, hogy magyar, hogy össze lehessen hívni őket valahová... – Már évek óta próbálkozunk a szervezet létrehozásával, és örvendünk, hogy ez végre sikerült. Az egyik gond tényleg az volt, hogy nem ismertük egymást. Most sem ismerünk mindenkit. Nincs hogy. Pedig a szervezetünknek már 55 tagja van. Hogy ismerkedtünk meg? Az utcán. Vagy sorbanállás közben. Olyan ismerősöm is van, akivel az orvosi rendelőben találkoztam először. Amíg sorunkra vártunk, szóba elegyedtünk, és kiderült, hogy ő is erdélyi és magyar. Aztán, ahogy elkezdtem a tagokat toborozni, minden ismerős tudott még egy-két másik magyarról. Olyan is volt, hogy elmentem a megadott címre, és miközben a tömbház lépcsőházában a kifüggesztett névsort olvastam, egy másik magyar nevet is találtam. Becsengettem, és... szóval ő is alapító tagunk. ` – Én meg úgy jártam (nagy tagtoborzó buzgalmamban) – szól közbe Păltineanu Annamária –, hogy a piacon hallottam, amint ketten magyarul beszélnek, s nagy örömmel megszólítottam őket, de hát magyarországi turisták voltak. Păltineanu Annamária az Arad megyei Gyorokról származik. A nővére Brassóba jött férjhez, ő a Cenk alatti városban ismerkedett meg későbbi férjével, aki akkoriban diák volt az erdészetin. Aztán követte férjét, a frissen kinevezett erdészmérnököt. Ennek már 29 esztendeje. Két gyerekük van, egy fiú s egy lány. Mindketten még tudnak magyarul. Az unokák már kevésbé. Veress János az Olton épült vízerőműveknél kapott egykor munkát. Tervezi, hogy nyugdíjasként most már „hazaköltö56

zik” Erdélybe. A lánya tanítónő. Székelyudvarhelyen végzett, a Benedek Elek Tanítóképző román tagozatán. Kihelyezéskor a szíve neki is „hazahúzott”: immár Vâlceara. Stoica Sándor-Ovidiu édesanyja magyar. Veronka néni takarítónő. Mesélik, kiszökött a könny a szeméből, amikor az RMDSzelnök neki is átadott egy könyvet (címe: Magyarnak lenni), az udvarhelyi reformátusok ajándékát. Tehát mégiscsak tartoznak valahova, valaki gondol rájuk is... Kádár Domokosnak a felesége német. Hermina asszony évekkel ezelőtt beteg volt, kezelésre utazott a közeli gyógyfürdőre, Călimăneştire. Aztán a család ide költözött. A Német Fórum már évekkel előbb megalakult Râmnicu Vâlcean. Az RMDSz e havi összejövetelének témája az EGYÜTTÉLÉS, s a németekkel, valamint a zsidó hitközösséggel közösen tervezik megtartani. A helyi zsidó közösség vezetője dr. Teleki Sámuel orvos. – Mi nem politizálni akarunk – szögezi le Lázár Rozália RMDSz-elnök. – Eleinte sokat gondolkodtunk, alapítványt hozzunk-e létre vagy valamilyen kulturális szervezetet, végül az RMDSz megalapítása tűnt a járhatóbb útnak. Egy saját kulturális szervezet bejegyeztetésével járó hivatalos hercehurcát végig sem tudtuk volna járni. Ahhoz ilyen ügyekben járatos, képzett emberek kellenek, ahhoz pénz kell. A papírkereskedésben egyetlen aktalyukasztó vagy tizennégyezer lejbe kerül. Honnan lenne ennyi pénzünk, amikor az RMDSz-nek olyan tagjai vannak, mint az özvegy G.-né, aki egymaga neveli négy unokáját, s élnek mind az öten a gyermekpénzből? G.-né erején felül költekezett, amikor az RMDSz-nek tagdíj címen ötven lejt befizetett... Sokan be sem mertek iratkozni a szervezetbe, a más nemzetiségű házastárs erős gyanakvásával is találkoztunk, hogy hát vajon mit akarunk mi csinálni? Mit is akarhatnánk? A választásokon nem indulunk, ahhoz túlságosan kevesen vagyunk, és nem is akarunk politizálni. Össze szeretnénk gyűlni időnként, találkozgatni egymással, be57

szélgetni, olvasni. Segíteni egymáson. Jó lenne, ha kapcsolatba tudnánk lépni valamelyik erdélyi szervezettel, várossal, faluval, magáncéggel, bárkivel, aki valamilyen módon segítségünkre lehet: könyvekkel, irodafelszereléssel vagy használt ruhával. Lenne, akinek kiosszuk. Merész célunk egy saját székház. Nem is ház, hanem egy garzonlakás, amit megvásárolhatnánk. (Mifelénk olcsóbb.) Ott könyvtárat is berendezhetnénk, oda összejárhatnánk. Összejöveteleinket eddig magánlakásokban tartottuk. Termet bérelni a városban lehet, de az nekünk ismét megfizethetetlenül sok. A megyeszékhelyen, Râmnicu Vâlcean kívül – a telefonkönyv is tanusítja – vannak még magyar nevűek Călimăneşti-en, Olăneşti-en, Drăgăşani-ban, Brezoi-on is. A legutóbbi választásokon több, mint nyolcszáz szavazatot kapott a megyében az RMDSz. (A szebeniek állítottak jelöltet, a szavazatokat az „országos kosárba” begyűjtendő.) Hivatalos adatokon innen és túl, több, mint nyolcszázan érezték ebben a megyében, hogy a magyarok érdekvédelmi szervezete valahol az ők érdekeiket is védi. Divat manapság az elnéptelenedő erdélyi falvak, romos templomok (különben korántsem szívderítő) látványa fölött sopánkodni. Jaj, hol vannak az elvándoroltak? Hát, aki nincs Magyarországon, az idehaza van, városon. Erdélyi vagy ókirályságbeli városokban. Ott, ahová jó- vagy rosszsorsuk vetette őket. (1996)

„Csecsenföldön”, Hunyad megyében Minap Nagyenyeden megtartották az erdélyi történelmi családok leszármazottainak találkozóját. 1990 óta immár harmadik alkalommal. Erdély politikai, gazdasági és művelődési életében egykor meghatározó szerepet játszó főnemesi családoknak mára nagyon kevés tagja van életben. Ők viszont ma is, az idők 58

viszontagságai dacára, számon tartják egymást, és felelősséget éreznek közösségükért. (Ma is. Hisz csak a propagandistákká silányított történészek szövegei nevezik őket egyoldalúan „kizsákmányolóknak”, ugyanis mindenekelőtt ők voltak, akik századokon át katonáskodtak, békésebb időkben (minta)gazdálkodtak, illetve az egyházakat, az iskolákat, az irodalmat és a művészeteket anyagilag támogatták. Egy résztvevő mesélte: a szerényebb mai lehetőségeikből arra talán futja, hogy Erdély kiváló fejedelmének, Bethlen Gábornak ma is álló szülőházát megvásárolják, az épületet kitatarozzák, s benne a fejedelmet idéző emlékszoba mellett cserkésztábort létesítsenek. Háborúk és bulldózerek pusztította tájainkon legjobb tudomásom szerint Mátyás kolozsvári szülőházán kívül a Bethlen Gáboré áll még a Hunyad megyei Marosilyén (Ilia). Ott, az országot átszelő nemzetközi műúttól egy kőhajításnyira egy csúf betonkerítés és egy elhanyagolt park százados fáinak jótékony takarásában. A reneszánsz épület – kívülről legalábbis – eddig még nem szenvedett helyrehozhatatlan károsodást. Belülről – nem tudni, hisz a jelenleg raktárnak használt épület minden ajtaján jókora lakat lóg, minden arra vetődő becsületes embert eleve visszariasztva a behatolástól. A tető gerendái állnak még, szélüket csak itt-ott kezdte ki a korhadás, egy reneszánsz kő ablakkeret is be van falazva, de megvan még, és a parkban az embermagasságú bogáncsot sem (lenne) nehéz lekaszálni ahhoz, hogy Báthory István fejedelmünk hűséges hívének, iktári Bethlen Farkasnak szóló adományán, a marosilyei birtokon álló kúria ismét a céltudatos és reálpolitikus erdélyi fejedelem, az 1580-ban itt, Marosilyén született Bethlen Gábor emlékéhez méltó állapotba kerüljön. Hátha nem csupán a létszámában és erejében ugyancsak megfogyatkozott erdélyi történelmi családok leszármazottainak szívügye egy Bethlen Gábor-emlékház létesítése, hanem – például – Hajdu Gábor szenátornak, az RMDSz Bethlen Gábor frakciója (platformja vagy miegyebe) oszlopos tagjának, Románia je59

lenlegi egészségügyi miniszterének is? A fejedelmi szülőházat ugyanis a marosilyei kórház használja jelenleg lomtárnak.

Csak értették dolgukat a régiek Ilyesmi is csak a történelmi műemlékekben bővelkedő Hunyad megyében lehetséges: a falusi portán egy elég jó állapotban levő bástya áll. Kőből és téglából épített jókora várfal. Mellvéddel, lőrésekkel. A porta gazdája megilletődötten magyaráz: csak értették dolgukat a régiek, ha cement nélkül, minden nélkül úgy összeragasztották azokat a köveket, hogy még ma sem lehet a falat elbontani. Összenézünk alkalmi idegenvezetőmmel, Zudor Endre vajdahunyadi történelemtanárral: öt perccel azelőtt, hogy a bástyás portára betértünk volna, pont arról beszélgettünk, hogy milyen feltűnően sok a faragott kőből épült kerítés meg istálló a faluban, Aranyin, s milyen feltűnően fogyatkoznak évről évre a falu szélén Kapivár még megmaradt falai. Annak dacára, hogy az egykor jól megépített falak ma nehezen bonthatók. Kapivár a Maros partján, a völgyet uraló Aranyi-hegy tövében állt. Úgy van, a hegy tövében. Ha a hegyre építik, nehezebben ellenőrizhette volna az éppen itt erősen összeszűkülő Marosvölgyön átvezető utat. A Maroson vezető vízi utat, ahol csónakon sót, tutajjal fát szállítottak, s a folyó mentén vezető szárazföldi utat, azaz a Dél-Erdély és Magyarország közötti fő közlekedési útvonalat. A Maros túlpartján Piski ma vasúti csomópont. Piskinél, e szűk völgyben állította meg 1849. február 9-én Bem maroknyi hada az őt üldöző osztrák túlerőt. Pár kilométerrel odább, Alkenyérnél (Sibot) Báthory István vajda állta útját a rablott zsákmánnyal kifelé igyekvő töröknek, és Kinizsi Pál temesi ispán segítségével fényes győzelmet aratott (1479. október 13.). És ugyanitt, e völgyben akart volna Ceauşescu vízerőművet építeni a Maroson. (A piski híd mellett, az országúttól kőhajításnyira áll még a régi csárda, ma is kocsma, azaz bár, oda be lehet térni, nem 60

csak egy sörre, de kegyeletből is. E csárda birtokáért közelharc folyt a császáriak és a honvédek között. Csakhogy eddig még senki nem ért rá emléktáblát helyezni oda.) Nos, e völgyszűkületet ellenőrizte túloldalt a Kapivár. S hogy tévedés ne essék a vár szerepét illetően, a várromok közvetlen közelében állnak a hajdani vámház romjai is. (Pont, mint Törcsvárnál: valaki, ha nem fizetett a vámnál, nem haladhatott tovább a vár alatt. Mert a várbeli népség, katonaság a középkorban még félve tisztelt karhatalom volt.) A félelem és rettegés Apafi Mihály fejedelem idején harapódzott el ugyancsak, amikor e várban és messzi környékén Kapy György Hunyad megyei főispán parancsolt. És nem csak parancsolt, hanem hatalmaskodott és kegyetlenkedett olyannyira, hogy a rettegett urat Apafi fejedelem elfogatta és Déva várába záratta. Mesélik ma is, hogy egyszer szilaj legények, tutajosok hajózván el a vár alatt a Maroson, felkiabáltak a Kapy-lányoknak a várba. Kiabáltak, nyerítettek, talán még integettek is. Kapy György uram felbosszankodott, a tutajt kihalásztatta, a legénye-

61

ket illetlen viselkedésükért elfogatta és – mint a lovakat – lábukat (meztelen talpukat) megpatkoltatta. A Kapy család századunk elejére kihalt. Napjainkra váruk falával együtt emlékük is nyomtalanul elenyészik. Csak azok a kövek ne lettek volna úgy egymáshoz ragasztva..

Hadak útján könnyen tűnnek el falvak Petrény, a Sztrigy mellett, Groza Péter szülőfaluja (édesapja a falu papja volt). A faluba a Sztrigy vizén át jókora betonhíd vezet: a miniszterelnök ajándéka szülőfalujának. A falu fölött, a bokros, bozótos hegyoldalban (aki tudja, hogy hol keresse) kőfal romjaira bukkan. A falubeliek tudják, hogy templomrom ez. Úgy tartják, hogy aki a megszentelt kövekhez nyúl, azt előbb-utóbb valami szerencsétlenség éri. El is mesélik, hogy egy falubelijük innen, a romokból termelt ki házépítéshez követ magának, de pórul járt, mert szénahordás közben, a hegyről lefelé jövet leesett, s saját megrakott szekere gázolta halálra. Nem is nyúl a megszentelt romokhoz senki. Ennek ellenére alig áll már egy kicsiny faldarab. Körötte néhány jókora faragott kő sírkereszt. Alakjuk alapján katolikusok készíthették. Felirat sehol: rég lemosta azt az eső, a hólé. Az egykori cinteremben rókavár. Három bejáratát is felleltük a bozótosban. A lompos farkú ravaszdi stratégiai ponton tanyázik: a falusi tyúkketrecek közelében, mégis jól elrejtett, ritkán látogatott helyen. Ma már csupán e falmaradvány és három-négy sírkő maradt a faluból, mely hajdan a Szentimre nevet viselte. 1380-ban Zenthemruh, 1431-ben Strigzenthemrich, 1587-ben Zentt Imreh. Azután semmi. A falu eltűnt. (A közelében kiépült Petrény már újabb település.) Hadak útján könnyen tűnnek el falvak, lakóikkal együtt, nyomtalanul. Hunyad megyében sem ez az egyedüli. És még csak hadak sem kellenek sokszor. Marosnémeti (Mintia) református temploma áll, nem romos még. A népszám62

lálás szerint még a magyarok sem pusztultak ki teljesen innen (a falunak nevet adó németek igen). De a jókora református templomhoz nem vezet út, még ösvény sem. Az 1642-ben, Gyulay Ferenc váradi főkapitány által épített kastély megvan még a Maros partján. Vakolata mállik, ablaktáblái betörve. Pedig hát használták a legutóbbi időkig, talán még ma is használják: a Hunyad megyei agronómusok háza ez. A kastélykertben már hiába keressük az obeliszket, melyet a százados platánok alatt, Kazinczy Ferenc kedvenc tartózkodási helyén állított az utókor. (És eltüntetett egy még utóbbi kor.) Van ellenben a kastélykertben vagy három újabb kori létesítmény is: vécék. Az agronómus-társadalom közmondásos szabadtéri eszem-iszomjainak mellékes, ám nélkülözhetetlen tartozékai. *** Kaszások igazítanak útba, juhászkutyák kergetnek meg, míg elérünk a dombok között a La trei ţâţe (A három kebel) nevezetű helyre. Ahol mesébe illő szarvasgomba terem. És ahol három jól kivehető mesterséges földhányás magasodik: kurgánok. Ázsiai fejedelmek temetkezési helyei. Hogy kik nyugosznak (esetleg lovastól, fegyverestől, rabszolgástól, netán feleségestől) alant, nem tudni. És nem is írom ide, hogy hol van az a La trei ţâţe, hadd maradjon titok, míg egy másik kor jő, talán tárgyilagosabb, mely nem csupán dák maradványokat keres (és talál!) Hunyad megyében, mert van ott – olyan, amilyen, de van – egyéb is. Bőven. (1998)

Beszéd és könyörgés Divatba jöttek a falutalálkozók. Azok, akik honn maradtak, olykor keresve keresik az alkalmat, hogy az elszármazottakat bár egy napra, bár egy ünnepre hazacsalogassák. És ők jönnek 63

is szívesen, alig várják, hogy jöhessenek, hogy okuk legyen hazalátogatni. Hisz többségüket szakmája, munkája, megélhetése szólította el, nem haraggal vált meg ifjúkori környezetétől. Egy-egy ilyen falutalálkozó olykor kétségbeesett segélykiáltással ér fel: egy végzetesen sorvadó közösség segélykiáltásával. A Hunyad megyei Lozsád a megye egyetlen olyan faluja, ahol a magyarok többségben vannak. Az 1992-es népszámlálás szerint a 264 lakosból 170 a magyar. Többség, ugye? Ma már a református egyház nyilvántartása szerint csak 134. Még mindig többség. Lozsádnak joga lenne kétnyelvű helységnévtáblára. Megvan az is, a Megyei Tanács elkészíttette nekik (a Hunyad megyei alprefektus magyar; igen, ő az, akit hírbe hoztak, mint Clintont), csak éppen nem teszik ki. Miért? Azért. „Jobb, ha nem piszkáljuk...” – vélik. Ők jobban tudják. „Nem ez a legnagyobb gond” – teszik hozzá. Igazuk van. Tényleg nem ez. De nekünk még ez is. A kövezett út gödreit kerülgetve, a faluból úgy ki lehet menni, hogy észre sem vesszük. Mert le kell térni, azaz fel kell térni egy még kövesebb, még gödrösebb úton, a szélső házak mellett, a völgybe. Domboldalra épült házak, nagy kertek, sok gyümölcsfa. Nincs is a falunak olyan pontja, ahonnan minden ház, vagy akár minden utca látszana. Pedig nem nagy a falu. Mesélik, híres bortermő vidék volt valamikor, amíg a peronoszpóra el nem pusztította a szőlőtőkéket. Akkor kezdtek gyümölcstermesztéssel foglalkozni, a borászat feledésbe merült. A dombtetőn a templom. Messziről, a falun kívülről látszik, a faluból már kevésbé: eltakarják a szűk völgyek dombhajlatai s a fák. Isten háza száz éve épült. Ezt ünneplik. Azaz ez az ürügy a találkozóra. Mert a falu és egyháza sokkal régebbi: Zudor Endre történész, a falu szülötte szerint Lozsádot az 1241-es tatárjárás elpusztította, lakóit részint leöldösték, részint rabszíjra fűzték, ám a fogságból – a hagyomány szerint – hét fiatal pár megszökött, s a felperzselt falu közelében, egy szűk és zegzugos völgy64

ben letelepedett. Ők lennének az új alapítók. Magyar lakói egykor kisnemesek voltak. A kérdésre, hogy tudott a környező román falvak gyűrűjében egy kis magyar település századokon át fennmaradni, a tanár úr helyesbítve válaszol: Lozsád nem is volt olyan kis település, a századforduló táján nyolcszáz lakójából 450 magyar volt. Ők építették a régi templom helyére a mait. Az egykor lebontott templom egyik faoszlopán véset állott: „A.D. 1666 Építtette Barcsai Gáborné” felirattal. De még ez sem a legelső templom, hiszen a lozsádi lelkészek névsora 1640 óta teljes. Pontosabban, az utóbbi években kissé foghíjas: Kún Árpád tiszteletes a közeli Bácsiból szolgál be, és nem ő az első a közelebbről-távolabbról beszolgáló lelkészek sorában. A dicső múlt mesévé, legendává lényegült, vagy távoli könyvtárakban enyésző, szétszórt adatokká zsugorodott. A dicstelen közelmúlt ellenben rányomja bélyegét a mindennapokra. Lozsádon két iskolaépület van: az egyik a „magyar iskola”, a másik a román, az állami. Hirtelen nehéz lenne megmondani, melyik a romosabb. Pedig az egyiket ma is használják. Román tagozat, I-IV. osztály működik benne. Szép, jó házat ajánlanak megvételre, jó nagy udvarral, kerttel, olcsón. A kapuja mögött embermagasságú a gaz. Utolsó gazdája két éve meghalt. „Itt is egy agglegény él, amott is egy agglegény él” – kalauzolnak a faluban. Hogy miért annyi az agglegény, okát nem tudják (itt sem): „így adódott”. Zudor Ilona néni még emlékszik, hogy a világháború után, úgy 46-48-ban, amikor Székelyföldön az a nagy szárazság volt, több székely lány jött férjhez Lozsádra. Azok a legények vették el őket, akik feleségnek nem kaptak lozsádit. Az egyik például, mert néma volt. Az ő szomszédasszonya is így került a Székelyföldről Lozsádra. (Ma is mennek vállalkozó kedvű székely lányok férjhez idegenbe. Igaz, egyik sem Lozsádra.) A falu legnagyobb, romjaiban is impozáns épületei az egykori téesz-istállók. Üres valamennyi. 65

Lozsád egyetlen „műútja” olyan százötven méter hosszú: be kell térni az egyik volt silógödörbe (annak az alja betonozott), onnan ki kell kanyarodni a téesz-udvarra, mely a mérlegig ugyancsak le van betonozva, és kész. Mindenki erre jár, és érzi a komfortot. Van ilyen jókora silógödör vagy három. Ha varázsló lennék, meghagynék egyet Lozsádon műútnak, a másik kettőt átvinném városra, valemelyik blokknegyedbe. Hogy örvendenének ott a gyerekek, lenne ahol kerékpározni. Itt nem biciklizik senki. Vakációban sem. Nem minden városon született és tömbházban felnőtt gyermek érzi jól magát falun. Ahol vele egykorú játszótársa sincs. Egy nagymama mesélte: három unokája közül egy tud magyarul, a Claudiu, a másik kettő nem szeret falun, nem is jönnek, városon, a közeli Szászvárosban pedig hol is tanulhattak volna meg magyarul? A „magyarnak lenni” kérdésénél egyelőre itt fontosabb a „lenni, vagy nem lenni?” Ami még mindig kérdés, és válasz nincs rá. Székely Attila fiatal: a harmincas éveit tapossa. Itt született, itt él. Ő a református egyház gondnoka és a Községi Tanács egyetlen RMDSz-es tagja. Két kisgyemek apja. Jó gazda: traktorja, kombájnja is van. De a választ ő sem tudja. Ingázik a közeli Szászvárosba. Mert az ipari munka most is, még mindig, ha nem is kifizetődőbb, de biztosabb. De kifizetődőbb is. „Amíg egy liter borvíz 1500 lej, egy liter tej pedig az átvételkor 1400, addig...” Addig – lehetne folytatni – legalábbis meggondolandó, hogy az ember mibe fektesse a pénzét (ha van): egy borvíztöltödébe vagy fejőstehenekbe? Amiket még gondozni is kell. Azért, persze, a földművelés sem lehet annyira ráfizetéses, hogy ne érné meg traktort, tárcsát venni, vetőgépet beszerezni, még akkor is, ha a „munkanap” számára délután ötkor kezdődik (amikor az ingázóbusz hazaér), és este sötétig tart. A mun66

kahét ellenben hosszabb: a vasárnap sem szabad, és az állatokat az istállóban még húsvétkor sem lehet étlen-szomjan tartani. Lozsád határa jórészt parlagon van. Székely Attila megadja a magyarázatot, miért: az ő korosztályabeliek vagy tízen vannak még. Zömük ingázó. A falu határa pedig ezer hektárnál is nagyobb: nem győzik. A hajdani népes falu idillikus állapotának elsiratásánál fontosabb és húsbavágóbb a jelen: ez az átmenetinek nevezett állandósult bizonytalanság. Amikor egy ember, aki tud is, akar is dolgozni, két-három évnél hosszabb távra tervezni nem mer. Mert az eddigi tapasztalatok alapján semmi sem biztos. A kérdésre, hogy milyen lesz Lozsád tíz év múlva, miképp képzeli el az ő, a családja helyét itt vagy egyebütt, bizonytalan vállvonogatás volt a válasz. Az átlagon felüli, módosabb falusi gazdaság, a traktor, a kombájn dacára. Hát lehet itt tudni, mi lesz? Persze, lehet mind hajtogatni (még el is lehet hinni), hogy enni mindig kell, hogy a legesleggazdagabb országokban sem maradhatnak hektárok ezrei parlagon, de a Lozsádhoz hasonló, sorsára hagyott sok száz erdélyi falu helyzete példázza: hinni esetleg még lehet, de biztosat tudni még mindig nem lehet. Semmit. Ezért segélykiáltás egy-egy ilyen – bármilyen ürüggyel összehívott – falutalálkozó: kitárt kapuk, kitárt szívek fogadják a hazalátogatókat, a vendégeket. „Látjátok feleim szümtükkel, mik vogymunk…” (1998)

Táblák, pénzek, emlékek „Itt van az önök pénze” – áll a jól ismert felirat a bekötőút elején. Ez kellemes meglepetés: ott, ahol gidres-gödrös, feltört, s csak tél-túl kifoltozott útra vártunk, egész jól lehet haladni 67

a dombok közt kanyargó, nem túl széles, de legalább újonnan leaszfaltozott műúton. Jól lehet haladni kocsival. Egy vackorfa alatt fiatal roma házaspár álldogál a szemerkélő esőben autóstopra várva. A községközpont, Nagyselyk ide tizenkét kilométer (két óra gyalog): nekivágtak. Jött az eső: behúzódtak a vackorfa alá. Nem állunk meg: ellenkező irányba igyekszünk. Bolyára. Mindmáig a leghíresebb erdélyi tudóscsalád származásának helyére. Nem sasfészek, csupán egy roggyant kúria egy eldugott dél-erdélyi faluban (ahova még a nemzet napszámosai, a pedagógusok is gyalog ingáznak télen-nyáron). De még megvan. A kis falunak dicső ugyan a múltja, de még körvonalakban sem dereng a jövője. Hiába írják az oklevelek, hogy ma is meglevő kastélyát, még 1326-ban, Bolyai Ákos emeltette, ha ma félve lép környékére az arrajáró. No nem mintha a sűrű bozótban medve bukkanna eléje, hanem a repedezett, alig álló jókora falak bármelyik pillanatban, még a lábdobogásra is leomolhatnak. Kár értük. (És hát kár ugyebár azért is, akit esetleg betemetnek, mert

68

az sem dugja többé aztán az orrát ilyen helyekre kíváncsiskodni.) Tíz évvel ezelőtt még orvosi rendelő működött a kastély egyik szobájában. Akkor még – igaz, nem kevés pénzből – ki lehetett volna javítani az épületet. Ma már nehezebben. Tíz évvel ezelőtt még – kellő óvatossággal – be lehetett lépni a várkápolnába, az épület leghíresebb, művészettörténetileg legértékesebb részébe. Látszottak még a katolikus falfestmények maradványai, s az ezt követő protestáns kor festett kazettás mennyezetének roncsai. (Ezektől kellett akkoriban félni: hogy ami még megvan, a fejünkre potyog.) Aki még korábban járt ott (például az ötvenes években), a leírások szerint még láthatta a kastélyt hajdan birtokló főurak címereit is a karzaton. Például a kápolnát felújító Tholdy Ádámét és feleségéét, Teleki Krisztináét. A szalontai Tholdy család egyébként 1629-től birtokolta a bolyai kastélyt, tőlük az ÜrmösiMaurer család örökölte, még a múlt században. Az első világháború után ők adták el az épületet a román államnak. Most az egykori kápolna falai közé lépve tetőcserepeken, vakolaton taposunk, a szabad ég alatt. A még le nem hullott vakolaton falfeliratok esőverte, kifakult nyoma. Mellettük az omladékon kilátni a szomszédos hegyhátra. A bolyai kastélyt az „olaszbástyás”, kora reneszánsz erdélyi várkastélyok között tartja számon a művészettörténet. Szabálytalan négyszög alakjából következtetik, hogy korábban épült erdélyi társainál. Erődített lakóépület volt, a földesúr és családja kényelmére építve, de úgy, hogy alkalomadtán, ha kellett (és olykor tényleg kellett), ki is lehessen lőni az ablakon, vagy kétoldalról kereszttűz alá lehessen fogni a kapu előtti teret. A dicső múlt kellően restaurált emlékei hozzásegíthetnék Bolya (vagy annyi más erdélyi falu) lakóit a bizonytalan jövő bizakodóbb vállalásához. És nem kell messzire menni példákért: Gyergyószárhegyen a Lázár-kastély helyrehozatala rég megérte a ráfordított pénzt és fáradtságot. Nem számoltam, hány család jövedelmét egészíti ki nyaranta a pánkósütés vagy a szállásadás, 69

de tudom, hogy ott minden ház, minden telek jóval drágább, mint egyebütt, a szomszéd falvakban, merthát turisztikai övezetről van szó. Pedig a hegy ott is hegy, s az erdő ott is erdő. Bolya szerencsés helyzetben van: itt a kastély, és a Bolyaiak hírnevéhez nem kell cégér. (Sőt lenne még legenda is: állítólag régen apácák lakták a kastélyt, akik biza olykor félrejártak, s emiatt nem lelik nyugalmukat ma sem, lelkeik ma is kísértenek... Rég lehetett: a mai falu idősödő lakóitól az apácák bizton megmaradhatnának erényeseknek.) A matematikus Bolyaiak nem voltak kastélyos uraságok. Annak dacára, hogy legrégebbi ismert ősük, Ákos építette a falu melletti magaslaton azt a kastélyt. (A kastély gazdáinak sorát hétszáz évre visszamenőleg ismerjük, de apácák nem voltak közöt tük.) A kastélyépítő Bolyai Ákos utódai elszegényedtek, lakóházuk – bár még mindig díszesebb a többinél – beszorult a falu szász, magyar meg román jobbágyainak házai közé. Ma is áll. Pontosabban ma is megvan. Részben. Itt született 1775. február 9-én Bolyai Farkas, Erdély polihisztorainak egyike. Aki nem csupán a matematika alapjairól értekezett, hanem drámákat (Öt szomorú játék, Nagyszeben, 1817, vagy A párisi per, Marosvásárhely, 1818), tankönyveket (matematika- és fizikakönyveket), magyarul és németül, erdészeti szakmunkát is írt (az elsőt Erdélyben), marosszéki népszokásokat gyűjtött és jegyzett le, a mezőgazdasági munka szervezéséről értekezett, kályhát rakott (kevés fát égető, jól melegítő kályháinak csodájára jártak a kortársak), miközben közel fél évszázadig volt a marosvásárhelyi református kollégium tanára. S bár matematikusként fia, a „semmiből egy más világot” teremtő Bolyai János túlszárnyalta őt, tudománytörténészek kiderítették, hogy meglátásai, levezetései, következtetései (az utóbb halmazelméletnek, illetve matematikai logikának elnevezett területeken) megelőzték korát. 70

A szülőház akár zarándokhely is lehetne: ha csak a Bolyaiak nevét viselő társaságok, alapítványok tagjai vagy kedvezményezettjei jövögetnének néha el, máris fellendülne a vidék idegenforgalma. De hát itt egyszerűen nincs mit látni. Egy tornácos, régi ház áll a falu házai között. Valamikor néptanács volt itt. Meg szász iskola. Meg klub. Meg orvosi rendelő. Most semmi sincs. Még az orvosi rendelő is átköltözött egy, valamelyik nyugati segélyszervezet által hozott, s a faluközpontban elhelyezett konténerbe. Azt legalább fel lehet szerelni minden szükségessel, s ha hetente egyszer-kétszer eljön Bolyára a körorvos, nem kell félnie, hogy a plafon rászakad. Az egykori Bolyai-kúria hátsó fala kidőlt, s nemcsak a plafonja, de a padlója is beszakadt. Szabó Károly nyugalmazott bolyai tanító meséli: amikor a Szeben megyei RMDSz a Bolyaiakat idéző bronztáblát akart elhelyezni, semmint a szülőház romjaira, hát inkább a templom falára tették. 71

A Bolyai-életrajz kutatói időközben kiderítették, hogy a szülőház tulajdonképpen 1800-ban kigyulladt, Bolyai Gáspár (Farkas édasapja) az ablakon kiugorva menekült a lángok elől, s családjával a következő télen a szemközti hegyoldalon levő szőlősben, a présházban húzta meg magát, amíg a házat ismét lakhatóvá javíttatta. De ekkor Farkas már rég nem élt itt: a jénai, göttingeni egyetemeket járta. Bolyán amúgy is alig tartózkodott. Miközben a volt Bolyai-kúria romjait fényképezgettem, arra járt Nagyselyk község alpolgármestere. „Na, mit szól hozzá, mit kéne az épülettel tenni: lebontani vagy kijavítani?” – tette fel a kérdést. Majd meg is válaszolta: „Mert nincs pénz még a bontásra sem...” Mint mondani szokás, „ezúton fordulok mindazokhoz”, akiknek van pénzük egy-két filmkockára, s ha arra járnak (Nagyszeben és Medgyes között), ne sajnáljanak egy kis kitérőt a műúton, fényképezzék le, ami még nem omlott ott össze. Mégiscsak az egyik legnagyobb erdélyi tudósunk szülőháza az. (1999)

Szakadát: jelen Csuszák lángjánál a vasrúd felizzik Nánási István veri a vasat. Ritmusra. 19 éves fia vele szemben áll, s a pöröllyel ő is oda-oda vág. A tűzben izzított vasdarab enged a csapások alatt, s patkó alakúra hajlik. Nánási István géplakatos volt. Most gazdálkodó. Mellesleg kovács. Mellesleg állattenyésztő. Mellesleg pálinkát is főz. Meg kell élni. Öt gyermeke van. Sok olyan filmet látni, melyben azt mutatják be, mi lesz az atomháború után. Hogy próbálnak a túlélők megélni a romokon, a roncsokból létfenntartási eszközöket barkácsolva. Valami ilyesmi történik ma sok helyt falvainkban. Pedig nem atomhábo72

rú zúgott el felettük, csupán egy rendszerváltás. És nem lett minden sivataggá, nem lett minden rommá. Mégis, sok szempontból nulláról kell kezdeni mindent. Pontosabban ott kell toldozgatva folytatni, azon a szinten, ahol negyven-ötven esztendővel ezelőtt abbahagyatták, erőszakosan megszakították, más irányba terelték a fejlődés lassú, ám természetes menetét. Ez a jobbnak vélt irány, a központi utasítással tetézett közös gazdálkodás idők múltával egyre inkább zsákutcának bizonyult. Teljes csődnek. Az évtizedek során meghonosodott közösből való lopicskálás a rendszerváltás nyomán szemérmetlen szabad rablássá változott. Míg ki nem derült – néhol korábban, másutt később –, hogy hordani és herdálni is csak addig lehet, amíg van, amit. Utána neki kell látni, és folytatni a munkát, a termelést. A létező szintről. A romokról. Nánási István Szeben megyei, oltszakadáti lakos a közeli Felek (román neve Avrig) üveggyárában volt géplakatos. Az ottani herdálást követő racionalizálás nyomán munka nélkül maradt. Odahaza gazdálkodni kezdett. Rövidesen rájött, hogy a szakadáti dimbes-dombos vidéken az állattenyésztés kifizetődőbb. Erre tért rá. Aztán vásárolt egy fél téesz-istállót: mert a 2-3 tucat szarvasmarhát már nem lehet az apáktól, nagyapáktól örökölt szűk udvaron, kicsiny istállóban tartani. A faluvégi, cementtéglás istálló mellé hulladékdeszkából egy fészert tákolt. Ez a kovácsműhely. Itt hasznosítja géplakatos-tudásának maradékát. Mert nem volt olyan nagy kunszt számára kováccsá átképezni magát. Azt a fészert pedig nem kell lenézni: még ha mindenhol kilátni meg belátni rajta, azért háromfázisú áramot is vezettek belé, a köszörű meg a villanyhegesztő számára. A fészerben egy rongyos zsákból kimarkolt kukoricacsuszák lángjánál izzítják a vasat. Csuszák lángjánál a vasrúd felizzik, főleg, ha a fújtatót is ráteszik. Nem kézi fújtató az, villanymotor hajtja. Lehet, hogy nem épp mosógépmotor, de olyan. Nánási István módos ember Szakadáton. Traktorja van, s gépei. Nemcsak munkás, élelmes. Kinn, a falu határában, a he73

gyen legelnek ilyenkor, nyáron a tehenei. Bérelt földön, mert a sajátja nem elég. Mutatja a völgyben a szajvánokat. Egykor háromezer juh számára épültek, most nincs bennük egy fia állat sem. Az állami gazdaság addig működött, amíg el nem adogatták, el nem herdálták nemcsak az állatokat, hanem még az épületeket is. Aztán a vezetőségből ment ki merre látott. Az épületek most elhagyatottak, romladoznak. Gazdára várnak, aki majd a nulláról (vagy csaknem onnan) indulva valamit kezd bennük. Nem folytatja, de érződik, hogy utánagondolja: mint ő a falu végén egy fél kollektívistállóban.

„Török van a nádasban...!” Orbán László evangélikus lelkész fiatal ember. Nemrég végezte a teológiát, nemrég került ide. Optimista. Hogy az ipari munkán való érvényesülés lehetőségei beszűkültek, egyre több szakadáti fiatal marad – jószántából vagy kénytelen-kelletlen – a faluban. A fogyás megállt. Évek óta több a keresztelés, mint a temetés. Nem sokkal, de több. És ez jó. Nem könnyen, de az emberek megélnek. Nem mind állattenyésztésből, mint Nánási István, de megélnek. A falu határa felerészben az Olt menti jól termő árterületre esik, csak felerészben a domboldalra. És ez máskor is eltartotta a falu népét. Az udvarról gyerekzsivaj hallatszik. A tiszteletes asszony (amúgy tanítónő) gyűjti össze délutáni foglalkozásra (ilyenkor, vakációban is) a falu gyerekeit. „...Török van a nádasban!” – hallatszik a vékony gyermekhang a papilak udvaráról. „Hol a török?” – kérdezi a többi kórusban. „A nádasban!” – hangzik a megerősítés. Kezdődik a fogócska. A „török” kiugrik a krizantémok közül, és megfog egyet. Most már ketten bújnak a krizantémok közé, míg a többi körbejár, énekel. A gyermekdal végén ismét felharsan a vészkiáltás: „Török van a nádasban...!”. Legalább háromszáz esztendő eltelt azóta, hogy nem járt török az Olt menti nádasban, és ma már szívesen játszott gyer74

mekjátékká szelídült a hajdani vészkiáltás. Ami nem is lehetett olyan ritka itt, ezen a vidéken, hadak utján, a Vöröstoronyi-szoros bejáratánál. Ahol történészek feltételezése szerint a szász betelepítés után is helyükön maradtak a határőr székelyek. Krónikaírók jegyezték fel, hogy 1217-ben, az Al-Dunánál, Vidinnél „szebeni székelyek” is harcoltak a szász ispán parancsnoksága alatt. A környékről – például a szomszédos Hortobágyfalváról – azóta (rég) eltűntek. Oltszakadáton megmaradtak. S az, hogy megmaradtak, kisebb csoda. Bizonyára itt mindig időben felfigyeltek, ha „török van a nádasban”. De nem csak. Koppándi Jánosék házánál járva (a hagyományos és minden vonatkozásában különös szakadáti magyar népviseletet mutatták meg) valahogy szóba került az itteni házépítési mód. El mondták, hogy az ő pincéjükben is van egy elfalazott rész, ahová régen az értékesebb holmikat, s a gabona egy részét dugták. Aki lemegy, még ha keresi is, aligha veszi észre. És a szomszédban is van ilyen. A régi házaknál mindnél. De ezt másnak, még a szomszédnak sem mutatják meg soha. A tiszteletes úr hallgat. Már az utcán vagyunk, amikor elárulja: ‘96-ban, mikor ide került, és számba vette új lakhelyét, a papilak pincéjében is (ahová egy pohár jó borra olykor meghívja vendégeit, barátait), egy gyanúsabb helyen, a falat megkopogtatva ő is egy ilyen üregre bukkant...

Öreglegénynek lenni nagy megtiszteltetés Szakadát falutörvénye 1582-ből származik, és máig fennmaradt. Ebben írja, hogy mivel Szakadáton két „natio” él, mindkettő (mármint a magyar és a román) köteles a papilak, a templom és az iskola gondját viselni. És azt is írja, hogy a magyar folnagy (bíró, eredeti értelemben: majorosgazda) köteles maga mellé két magyar és két román esküdtet venni segítségül, a 32 tagú tanácsban pedig 16 magyar és 16 román gazda legyen. 75

Ma kellőképp elcsodálkozhatunk azon, hogy már négyszáz esztendővel ezelőtt volt a faluban iskolájuk. És hogy gondoskodtak a már akkor vegyes lakosságú községben az együtt élő „natio”-k megfelelő képviseletéről a helyi tanácsban. (Hogy ne mondjuk, önkormányzatban, mert az egyeseket manapság irritál. Akik azt hiszik, hogy kormányozni bölcsen csak ők tudnak, most és Bukarestben.) És kellőképp elcsodálkozhatunk azon is, hogy itt négyszáz esztendő nem volt elegendő ahhoz, hogy a magyar kisebbség asszimilálódjék. Mert tévedés ne essék, Szeben környékén legalább nyolcszáz esztendeje nem volt soha sehol többségben a magyarság. De néhol – például itt is – a kisebbségben is fennmaradt. Szakács Anna nyugalmazott tanítónő itt született, s tanítói pályafutásának jó részét itt töltötte. Őt kérdezem. Hisz a szakadátiak a megmaradást nem bízhatták a véletlenre. Mit csinálnak ők másképp, mint egyebütt? „A szakadáti ember körültekintő és óvatos. Tiszteli a másét, ugyanakkor ragaszkodik a magáéhoz. A viselet, a szokás, a nyelv, a vallás megtartása mind ide tartozik” – válaszolja. Példát is említ. Ma is, karácsonykor a falu legényei (annyian, ahányan még vannak) megválasztják a vezetőiket. Az öreglegényt, a nagypolgárt és a kispolgárt. Öreglegénynek lenni nagy megtiszteltetés, mert mindig a legbátrabbat, legügyesebbet, legtisztességesebbet választják e tisztségre. Ő vezeti a fiatalságot abban az esztendőben, szervezi a mulatságokat, összejöveteleket. A nagypolgár az ő helyettese. A kispolgár feladata felügyelni a rendre és tisztaságra, a lányok táncba vitelére. Minden mulatságon végig jelen van, és felügyel a rendre és a jelenlevők illő viselkedésére a legények apjának nevezett személy, aki az egyházi presbitérium tagja, és így kapja e megbízatást. Húsvétkor ma is együtt járnak a legények öntözni, muzsikusok kíséretében. Húsvét másodnapján pedig itt is ősrégi szo76

kás a kakasütés. (Mint mifelénk, a Brassó melletti Apácán a kakaslövés. Csakhogy itt nem lövik, hanem ütik...) Nevetve meséli a tiszteletes: másodnapján déltájban megjelent nála a PRO TV egyik riportere, hogy jött a népszokást lefilmezni. Mondja neki, hogy már elkésett, az délelőtt zajlik. De őket érdekli, üssenek meg még egy kakast, erősködött a másik. Mire egy jelenlevő legény vetett véget az alkudozásnak: ha érdekli őket, jöjjenek jövőre, és jöjjenek időben, akkor nem késnek le semmiről. Ez szokás, és nem a tévé vagy a cirkusz kedvéért csinálják, hanem csak. És kész. És mesélte valaki, hogy a helyi román legények puhatolóztak: ütnék ők is a kakast, úgyis kevesen vannak a magyarok... Nem kevésbé határozott volt az udvarias elutasítás: ez magyar húsvétkor zajló magyar szokás. Szakadát ma közigazgatásilag a szomszédos kisvároshoz, Felekhez tartozik. A 129 egyházfenntartási járulékot fizető szakadáti magyar az idei helyhatósági választáson nem tudott egyetlen képviselőt sem küldeni a Városi Tanácsba. Önkormányzatba.

Itt a gyerekek még összegyűlnek játszani Szakadát evangélikus temploma a XIII. század elején épült építészeti remekmű. Hajdan háromhajós volt, aztán a két szélső oldalhajót (bizonyára a gyülekezet fogytával) lebontották. (Vízaknán láttam hasonlót: mivel a hatalmas templomot télen nehéz kifűteni, oldalt a boltíveket bedeszkázták. Itt falaztak. És a „feleslegessé lett” részt elbontották. De míg Vízaknán a deszkázás újabb kori „találmány”, Szakadáton a templom szűkítése láthatóan már néhány száz esztendővel ezelőtt lezajlott.) Ami megmaradt, az is Dél-Erdély egyik szép, építészeti ritkasága. Kérdezem a messziről jött tiszteletest, mit furcsállt a leginkább, amiután megismerte jobban a falut. Mosolyog. Több mindent. De azért kiemel valamit: hogy itt szinte nincs is vegyes házasság. Valahogy nem divat. Viszonylag sok a családtalan vénle77

gény, ez igaz. De a legények Bürkösről, Vízaknáról, Kiskapusról hoznak magyar feleséget maguknak. Olyan is van, hogy Máramarosból. Bürkös 35, Vízakna és Kiskapus vagy 40 kilométerre van ide. Ennél közelebb magyarok (legalábbis tömegesen) nem élnek. Ide kívánkozik az is, hogy Szakadátot futólag felkereső idegenként engem egyéb lepett meg: az, hogy itt a gyerekek még összegyűlnek játszani... Itt még nincs kábeltévé. (2000)

Tornyokról, fákról A forgalmas műút mellett az országúti parkoló olyan, mint bármelyik másik e hazában: aszfaltozására nem gondolt senki, a gépkocsik, amelyek letérnek a kavicsra, gödrökbe döccennek, az utasok, akik kiszállnak, tócsákat kerülgetnek. Van itt kártyás telefon is. Egy butikos bódéjában kekszet árul és sört, egy idős bácsi összecsukható asztalon füstölt és füstöletlen sajtokat, két leányzó alig-szoknyában pedig magát árulja. A sűrűn elzúgó kamionok vagy az elsuhanó személygépkocsik közül mindig akad, amelyik letér ide. Az utas kiszáll, megmozgatja elgémberedett tagjait, és körülnéz, olykor válogat a kínálatból. A zsúfoltság ritka, a forgalom stabil. Az árak mérsékeltek. Ami másutt nincs, az egy, a hegyoldalra támaszkodó jókora, szögletes bástya, mely várfalban folytatódik. A kiugró mellvéd, a lőrések hatalmas sakkfigurához teszik hasonlatossá. Szögletesre faragott, mohos kövei ma is jól illeszkednek egymáshoz. Régi leírásokból tudjuk, hogy hajdan e bástya fala végig pirosra volt befestve. Nevezetessége, hogy nevet adott az egész vidéknek: innen nyílik a Vöröstoronyi-szoros. A helyszín Dél-Erdély, Szeben megye, Boica falu déli széle. Valamikor, bő százötven évvel ezelőtt, itt kapaszkodott fel a falu megetti hegyhátra Ludwig Rohbock, a Magyarország és 78

Erdély képekben című, 1856-ban Darmstadtban kiadott pazar album illusztrátora, hogy elkészítse vázlatrajzát. Az utóbb acélba metszett rajz másolatával a kezemben kapaszkodom a vízmosások szabdalta hegyoldalon. A kíváncsiság hajt: vajon mi változott, mennyi változott másfél száz év alatt a tájból? Nos, a legszembetűnőbb változás az, hogy a szorost védő bástya, illetve várfal az egykori rajztól eltérően idefentről ma már nem látszik. Az időközben felnőtt fák eltakarják. Az ágak közül ki-kivillan néhol az épületek cseréptetejének pirosa, az épületfalak sárgája. A hely ugyanaz, semmi kétség: ugyanúgy látszik az Olt kanyarulata, mellette az országút, s ugyanazon szög alatt dőlnek a környező hegyhátak is. Mégis, mekkora különbség! Egy másik, felirata szerint ugyancsak ezen a vidéken készült metszetrajz helyszínét nem is sikerül megtalálni: a legidősebb megkérdezett helybéliek sem tudták megmondani, hogy az a kőhíd merre lehetett. Talán a Cibin folyó hídja lenne, mely itt, Talmácsnál ömlik az Oltba, talán a Lotrué… És ezúttal sem a hegyek, sem az országút vonala nem tudott eligazítani. Holott végül is csupán százötven esztendő telt el azóta, hogy a művész erre járt. Maradjunk abban, hogy ha mai szemmel akarunk a múlt dolgaiban eligazodni, még kedvező esetben is számítanunk kell arra, hogy időközben valami felnőtt, és zavarja a rálátást. Három kilométerrel délebbre, már benn a szorosban egy másik, láthatóan jóval régebbi bástyatorony félig leomlott fala magaslik az Olt mellett. Ezt a krónikák már 1383-ban létezőként említik, s azt is tudjuk, hogy 1411-ben várnagya van. Ezt a védművet 1533-ban az Olt árja rongálta meg, minek következtében Zápolya János 1538-ban elrendelte, hogy állítsák helyre. Így építették a szászok a szoros bejáratánál álló másik, szögletes bástyájú erődítményt. Egy 1583-ban keltezett feljegyzés szerint Báthori István fejedelem azt rendelte el, hogy e várat 32 katona őrizze. Békeidőben azonban mindössze nyolc baka teljesített itt szolgálatot, egy szász várnagy parancsnoksága alatt. Amíg meg nem je79

lentek Erdélyben is az osztrákok, azután ők látták el a szoros védelmét. Mely máig a legnagyobb forgalmú út Erdély és Havasalföld között. E nagy forgalom és (mai szóhasználattal) geostratégiai helyzet magyarázza, hogy egy harmadik várrom is létezik a szorosban, még délebbre, a Lotru torkolatánál, Latorvár romjai. Ezt már 1223-ban a hozzá tartozó hét faluval, vagyis a „Lothur” partján lévő földdel együtt IV. Béla királyunk Corlardnak, a talmácsi ispánnak ajándékozta. Az utolsó írott emlék róla 1468-ból, Mátyás király korából száramazik. Utána ismeretlen körülmények közt elpusztult. Van egy negyedik vár is, a szoros erdélyi bejárata közelében, egy dombtetőn, ennek romjait „Talmácsi vár” néven emlegetik, s ugyancsak a középkorban vigyázta a szorost. Ma maroktelefon-átjátszó magaslik udvarán. Mindez csupán azért érdemel említést, mert kevés olyan hely van az országban, mely az „egy négyzetkilométerre jutó” természeti szépségek és történelmi nevezetességek tekintetében felvehetné a versenyt a Vöröstoronyi-szorossal. Ennek dacára a szoros erdélyi oldala – legalábbis idegenforgalmi szempontból (a butikost, a sajtárust, s a leányzókat leszámítva) – teljesen kihasználatlan. Holott a rómaiaktól kezdődően a legutóbbi évtizedekig hadak és kereskedők jöttek-mentek itt állandóan. Ma is jönnekmennek, tehát még idecsalogatni sem kell senkit. Csak felfigyelni kellene a dolgokra. Hogy Zsigmond király erre ment ki megverni a törököt, önmagában nem sok turistát érdekel, de az talán inkább, hogy 1849-ben, Nagyszeben elfoglalása után Bem tábornok is erre verte ki az oroszokat. A szorost védő várban hat ágyút hagyott, bőven elégnek ítélve ennyit bármekkora erő ellen, olyannyira, hogy az ágyúk kerekeit leszereltette, s a vontató lovakkal együtt magával vitte. Egyértelművé téve mindenkinek: innen nincs visszavonulás. 80

Az országúti parkoló mellett, a hegyoldalban, a bástyatorony tövében katonasírok sorakoznak. Nem honvédsírok, mint elhanyagoltságukból következtethetnénk, hanem román katonák sírjai. 1916. augusztus 27-én Románia hadat üzent a Monarchiának, hadserege pedig behatolt Erdélybe. Egy hónapig tartott a kaland, szeptember 26-28. között került sor a nagyszebeni csatára, ahol a megtámadott központi hatalmak sebtében összevont hadai legyőzték a támadókat. Egy sikeres átkaroló hadművelet következtében pedig, a behatolók hátához kerülve, lezárták a Vöröstoronyi-szorost, elvágva ezzel nemcsak a román hadsereg utánpótlási vonalát, hanem visszaútját is. Nagy mennyiségű hadfelszerelés maradt akkor a győztesek birtokában, hiszen a hegyi ösvényeken menekülők a puszta életüket mentették. Nos, e csata elesettjeinek, hősi halottainak sírja van a szoros bejáratánál. „Több megbecsülést érdemelnének” – szólal meg mellettem egy idős, testes férfi. (Mint utóbb elmondja, maga is volt katonatiszt.) A „megbecsülés” egyelőre abban nyilvánul meg, hogy az egyforma kőkereszteket mind egyformán bemeszelték. Egyébként a halottak emlékére (román szokás szerint) szentelt kút törmelékkel van feltöltve, a környék pedig jócskán szemetes, mint egy akármilyen elhanyagolt országúti parkolóban, nálunk. Valóban, a halottak több megbecsülést érdemelnének, még akkor is, ha egy kudarcba fulladt támadás nyomán, egy elvesztett csata elesettjei ők. Elvégre azok a fiatalemberek (és sok-sok ezer társuk), akik tették a kötelességüket mindhalálig, nem hibásak, hogy akkori tetteikkel nem dicsekedhetnek a nagyszájúak ma. Hordószónokok nem döngethetik a mellüket, és botcsinálta patrióták nem lengethetnek ma zászlókat. Mert ha igen, bizonnyal kijárna a csinnadrattás koszorúzás számukra is. De így tisztességből, kegyeletből kevés jut. Újabb bizonyságául annak, hogy az időközben felnőtt fák könnyen elfedik a mai szem elől a múlt még fellelhető nyomait. 81

S ha ők így, jobb ráemlékezést sem Zsigmond király, sem Mátyás király, sem Bem apó nem várhat. Bízhatunk, persze, egy igazabb kor eljövetelében. S addig is próbáljunk meg nyitott szemmel járni: itthon, e hazában. (2002)

Hézagos önismeret Rendkívül érdekes vidéken élünk. És ezúttal nem Dél-Erdély semmivel sem összehasonlítható tájaira gondolok, hanem az emberekre, akik benépesítik e vidéket. A szüntelenül változó valóságra. E változás egyes pillanatait olykor rögzíteni lehet ugyan, de a megállapítások a következő pillanatban már csak részben igazak, vagy egyáltalán nem helytállóak. A Fogarasi-medence, az Olt völgye Románia egyik leggazdagabb vidéke volt még tíz évvel ezelőtt is. A férfinép ingázott Fogaras, Viktóriaváros vegyipari kombinátjaiba, Mirsa „gépgyárába” (a vegyiparban, a hadiiparban kiemelkedően jó fizetések voltak), odahaza kiváló burgonyát termett a határ, és közel voltak a havasok, melyeknek legelőin minden házból legelt néhány birka. A föld ma is jó burgonyát terem, a hegyi legelőkről sem tűntek el a juhnyájak, a két vegyipari kolosszust sem zárták még be teljesen, ám a hajdan jómódról tanúskodó falusi házakon ma inkább a kopott elegancia látszik: a munkanélküliség letagadhatatlan jele. Az iparban nagyon kevesen őrizték meg munkahelyüket, s az ő keresetük sem kiemelkedő: legalábbis, aki egykor négy-öt ezer lejes havi fizetéshez szokott, mihez kezd ma két-három millióval? A férfinép Olaszországban, a merészebbje Spanyolországban vendégmunkáskodik. Van, aki odakint feltalálja magát. Ám szól a fáma olyan gyári mesterről is, akit alkalmi munkára kora miatt nem alkalmaznak, szegénykonyhán tengődik, és nincs pénze hazautazni sem. Most ez a pillanatnyi helyzet. Fogarasföld Románia „legrománabb” vidéke: úgy tudjuk. Most legalábbis. Innen származott a legendás havasalföldi hona82

lapító Radu Negru, és Coresi diakónus a Fogarasi-havasok északi meg déli lejtőin beszélt nyelvjárást használta az első román nyelvű nyomtatványaiban, ezen alapul tehát a mai román irodalmi nyelv. Holott mindig is vegyes lakosságú vidék volt ez. Ma is az. (Hihetetlenül hangzik ez ma, nemdebár?) És nem csupán szászok éltek Feleken (Avrig), Kercen (Cârţa), meg Sárkányban (Şercaia), meg végig az Olt túlpartján levő falvakban nyolcszáz esztendeig, azaz napjainkig bezárólag, hanem mindeközben magyarok is. És ezúttal nem arra hivatkozom, hogy minden népszámlálás kimutat több-kevesebb magyart az Olt menti falvakban is – ők jobbára a kollektivizálás elől, vagy/és ipari munkára jöttek, egyenként vagy családostól, és vannak, amíg meg nem halnak –, hanem arra, hogy van néhány olyan magyar közösség ezen a vidéken, amelynek eredete idők homályába vész. Brassó megyében van Halmágy (Halmeag), Kóbor (Cobor), Dombos (Văleni), kissé északabbra Nagymoha (Grânari) és Nagysink (Cincu). Az Olt mentén lejjebb, immár Szeben megyében Szakadát (Sacadate). Itt a százharminc evangélikus magyar lelkipásztorának, Orbán Lászlónak esze ágában sincs, hogy a létszámon búsongjon. Itt a lélekszám nagyon rég óta kétszáz alatti. Keresztes Kálmán nagyszebeni tanár tényként közli, hogy a szakadáti közösséget tudomása szerint már száz esztendeje elparentálták: a Nagyszeben és vidéke című helyi lap 1902-es számában egy tudós szerkesztő megállapítja, hogy egy ilyen kisszámú közösség teljesen életképtelen. A kép teljességéhez hozzátartozik, hogy az utóbbi évszázadban több dél-erdélyi település magyar lakossága teljesen elenyészett. A Vizakna (Ocna Sibiului) melletti Alamoron (Alamor) nincsenek – Vizaknán még vannak –, a Szakadát melletti Hortobágyfalván (Cornaţel) vagy a Fogaras melletti Vajdafalván (Voivodeni) sincsenek. Az Ágota melletti Bürkösön (Bârghiş) vannak, sőt, most két éve a helyi iskolában, az I-IV. osztály számára magyar tagozatot is létesítettek, de mellette Kövesden (Coves) tavalyelőtt temették az utolsó reformátust. Stb., stb. 83

Izgalmas, és egyelőre megválaszolatlan kérdés, milyen történelmi viharok nyomán kerültek arra a vidékre, és miképp maradtak ott meg. A vidéken amúgy nem ritkák a magyar helynevek. A Brassó-Nagyszeben műúton haladva Fogarason, illetve Alsóárpáson túl útjelző tábla mutat az Olton túli Hortobágyi dombvidék irányába: Noul Român 2 km. Régi nevén Oláhújfalu. Újfalu is, román is, a Fogaras-földön is; itt aztán végképp nem keresne senki régi magyarokat. Pedig vannak. Benkő József, a tudós középajtai pap 1778-ban megírt munkájában nem említi ugyan, hogy itt önálló református egyházközség létezne, úgy tudja ellenben, hogy itt született az 1500-as években Pécsi Zsigmond, a külországi akadémiákon kiművelt, s utóbb magas hivatalokra jutott híres férfiú. A Révai Lexikon szerint pedig az erdélyi származású Pécsi (illetve Péchy) Zsigmond volt az utóbb elhíresült Sáros vármegyei Péchy-család egyik ágának megalapítója, mely család később grófi címet szerezvén több magasrangú hivatalnokot, főispánt, királyi biztost, jogászt és politikust adott a hazának. Egyértelmű bizonyíték arra nincs, hogy ez a Pécsi ugyanaz a Péchy lenne. Van viszont a faluban egy Pécsi-kúria. Sokkalta újabb épület, semmint ama XVI. századi erdélyi nemesúr szülőháza lenne, vannak viszont mögötte a hegyoldalban kibetűzhetetlen feliratú, földbe süppedt réges-régi sírkövek. És tudja azt is mindenki, hogy a téesz-irodák itt, a Pécsi-kúrián voltak, és itt működött a kúria épületében a szebeni szövetgyár egyik kihelyezett részlege is (a helyi női munkaerő foglalkoztatására). Azt viszont, hogy melyik Pécsi lakta ezt (vélhetőleg még a két világháború között) utoljára, vannak-e leszármazottai, kérik-e vissza a család egykori tulajdonát, senki nem tudja. Hiába, az emberi emlékezet véges. A vidéken élő magyarokról pedig nagytiszteletű Benkő József nagyajtai lelkész óta alkalmasint nem írt senki. Hiteles, korszerű igényeket is kielégítő népszámlálás Erdélyben 1850-ben volt. Ekkor a felmérést végzők itt, a 850 lelket 84

számláló faluban 103 reformátust találtak. (A többiek görög-katolikusok, azaz a legnagyobb valószínűséggel mind románok voltak.) Legnépesebb 1910-ben volt a falu, a 938 lakóból ekkor 122 volt református, 1992-ben pedig a 448-ból 40. Az idei népszámlálás végleges eredményei nem állnak ugyan rendelkezésre, ám a 81 éves Valetzki Mária kapásból sorolja: – Hét egész család van, és van még néhány fél család, ahol vagy a férj, vagy a feleség református. Legtöbben a Turiak vannak. Turi Bálintnak 12 gyermeke van, de sokan közülük már elszéledtek, megnősültek vagy férjhez mentek. Van a Boér Gábor, de ő csak a feleségével, mert a gyermekei már ortodoxok. Van a Korponai Árpi a feleségével és a fiával, a többi gyermeke már nem itt lakik. Van a Gábor Mihály. És vannak a Nánásiak, ők már több család, de nem mind reformátusok. És vagyunk mi. – Gyerekük van? – Nekünk? Egy lányunk. Ő Ágotán él. Korponai Ilonka a Brassó megyei Krizbáról került Újfaluba. Nyugdíjas, a Pécsi-kúrián működő textilműhelyben dolgozott, férje a viktóriavárosi vegyipari kombinátba ingázott. Az asszony Krizbáról Újfaluba mondhatni véletlenül került: a férjének volt egy katonabarátja Krizbán, őt látogatta meg, így hozta őket össze a sors. Nem lehet véletlen viszont, hogy a magyar feleségek többsége mind más-más helységből került ide: Nánási Piroska Bürkösről, Valetzki Mária pedig ugyancsak egy szórvány-faluból, a Brassó megyei Dombosról. A lányokat pedig Szakadátra, Szebenbe, Fogarasra, Vizaknára, Ágotára viszik innen férjhez. Azaz vitték. Most már kitágult a világ: a Korponai család egyik tagja a Hunyad megyei Algyógyon él, a másik Amerikából írogat haza, s onnan üzenget a két kisunoka is, de Nánási János lánya a közeli Németországból már gyakrabban hazalátogat. 85

Az újfalusi református templomon látszik, hogy annak idején nem hét egész és néhány fél református család igényeire épült. Mellette a tágas paplak. 1958-ban halt meg az utolsó református lelkipásztor, helyébe azóta sem jött senki. Havonta egyszer szokott kijárni a lelkész. A 26 kilométerre levő Ágotáról Kozma Endre gépkocsin érkezik. Előtte – mesélik – a bürkösi Sebe Ferenc évtizedekig kerékpáron tette meg télen-nyáron a közel harminc kilométernyi utat. A jókora templomkertben huszonéves fiatalember forgatja a sok esőtől megfeketedett szénát. Nagyon kellhet az állatainak. Lesz, ami lesz, magyarul szólítom meg. Törve bár a nyelvet, de magyarul válaszol. A már említett tizenkét gyermekes Turi család tagja. A tavaly Görögországban dolgozott, s megtakarított pénzén idehaza két borjat vásárolt. Azoknak kaszál. Próbál megkapaszkodni: idehaza munkalehetőség nincs, most dolgozik ugyan Árpáson, a községközpontban egy vállalkozónál, de munkakönyvet az sem ad. Csak munkát. Igazából elmenni sem érdemes, itthon dolgozni sincs mit. Szó sincs róla, nem panaszkodik, csak ez van. S maga sem tudja, próbáljon-e szerencsét ismét a nagyvilágban, vagy maradjon veszteg. Értem. És nem kérdezem, hogy ha marad, honnan akar majd feleséget hozni. Pedig valami már mozdul errefelé is: a falut a nagyvilággal összekapcsoló két kilométeres bekötőutat korszerűsítik. Jól alapozott, széles betonutat építenek a négyszáz lakosnak, amikor – összehasonlításképpen – a Hargitán, a Gyergyót Udvarhellyel összekötő (egyébként stratégiainak mondott) útra évtizedek óta nem jut egy kilométer aszfalt. De inkább ne hasonlítgassunk. Dél-Erdély az más… (2002)

86

Fény a bányatavaknál Vízakna változik. Aki e Szeben melletti, nagyközség méretű kisvárost időről időre felkereste, annak olyan érzése támadhatott, hogy ebben a völgyben évtizedek óta megállt az idő. Ami viszont idén beindulni látszik, olyan természetű átalakulás, melynek hatására pár év múlva a fürdőhely akár a felismerhetetlenségig korszerűsödhet. Kezdjük azzal, ami századokon át irigyelt gazdagságát biztosította: a sóval. A vízaknai református templom azért DélErdély egyik legrégibb és legimpozánsabb épülete, mert amíg másutt kicsiny kőkápolnák vagy fatemplomok építésére is alig tellett, itt a sóvágók jövedelméből futotta egy jókora kőépület felhúzására. Olyanra, amelynek bejárata fölött a kőfaragvány – az életfát őrző két oroszlán – az esztergomi királyi palota kápolnájának hasonló faragványára emlékeztet. S mert a középkor építészetében minden elem jelkép is egyszersmind, vagy legalábbis soha nem véletlenszerűen kerül a helyére, sejthető, hogy e hasonlóság a vízaknaiak és az Árpád-házi királyaink közötti közvetlen kapcsolatra utal. A múltról (és a sóbányászat biztosította magas jövedelmekről) még annyit, hogy a vízaknaiak (e kisváros néptelen utcáit taposva, ki hitte volna?) valamikor ujjat húztak a nagyhatalmú erdélyi püspökkel is. És mert az nagyon megharagította őket (kivégeztette bírójukat), fegyveresen rátámadtak a püspökre, és felégették Gyulafehérvárt. A tatárdúlás sem okozott nagyobb kárt, mint 1277. február 21-én a vízaknai szászok. A javításokra IV. László király a tordai sóbányát adományozta a káptalannak; a só a középkorban nagy és biztos jövedelemforrásnak számított. A bányaművelés úgy zajlott, hogy a sótömbbe kútszerűen leástak, majd odalent fokozatosan egy boltíves üreget alakítot87

tak ki. A sót mindig a lábuk alól termelték ki, míg végül a keletkezett hatalmas, süveg alakú üreg annyira mélyült, hogy belőle már nem lehetett felszínre küldeni a sót. Akkor új üreg mélyítésébe kezdtek. A talajvíz, az esővíz e felhagyott sóaknákat kikezdte, s azok idők jártával beomoltak. A helyükben sós tavak keletkeztek. Itt van Szeben, illetve egyesek szerint egész Dél-Erdély „tengerpartja”. Lokálpatrióták szerint jobb, mint „az igazi”. A korábban beomlott aknák időközben eliszaposodtak; ezek sós iszapjának gyógyhatása a techirghioli iszapnál is jobb. Ezt orvosok is mondják.

Mind a sós vízben akartak megmártózni Bár már 1595-ből írásos nyoma van annak, hogy a vízaknai sós tavakat a környékbeliek fürdőzésre használták, a modern értelemben vett fürdőélet a XIX. század utolsó évtizedeiben kezdett kibontakozni. De akkor annyira, hogy száz esztendővel ezelőtt a Monarchia egyik legfelkapottabb fürdője Vízakna volt: kiépített szabadtéri strandokkal, fedett fürdővel, kádakkal, iszappakolással, vendéglőkkel, szállodákkal. Volt vasútállomás, volt rulett, volt nyilvánosház. A vasútállomás egyedül az, ami mindebből funkcionálisan megmaradt. A többi ismét kezd hamvaiból feléledni. Keresztes Kálmán nagyszebeni tanár és lokálpatrióta szerint a vízaknai fürdőhely száz esztendővel ezelőtti kiépülése tulajdonképpen egy véletlennek köszönhető. 1849. február 4-én a szabadságharc egyik legvéresebb csatája zajlott Vízaknán, pont a sóbányák környékén. A Bem József vezette szabadságharcosok súlyos vereséget szenvedve menekültek Déva felé. („Négy nap dörgött az ágyú Vízakna és Déva között…” – írta Petőfi Sándor, aki egyébként pár nappal azelőtt érkezett Bem táborába, és a vízaknai csatában szagolt először puskaport.) Déva előtt, Piskinél aztán megfordult a hadiszerencse, 88

és Bem lett az üldöző, legyőzve Erdélyben az osztrákokat és kiszorítva innen az oroszokat. Hanem Vízaknán a háromszáznál több elesett honvéd holttestét – mert a februári fagyott földben ennyi sírt megásni körülményes lett volna, az akkor már vízzel elöntött, felhagyott Nagy Sóaknába dobálták. A sóakna évek múltán beomlott. 1893-ban aztán, egy nagy felhőszakadás öt honvédtetemet a felszínre vetett. Nagy volt a szenzáció! Az újságok megírták, hogy a holttesteket a sós víz kiválóan konzerválta. Az országos hírverés megtörtént, már csak szállodát kellett építeni a nagyszámú odalátogatónak, akik mind sós vízben akartak megmártózni. Megjegyzendő, hogy az egykori fürdő nem a Honvéd-tó partján épült ki. Az megmaradt kegyhelynek, a tömegsír fölött emlékművel. Ezt az emlékművet a második világháború idején fellángolt nacionalista indulatok következtében bedöntötték a tóba. Ma már ez a tó és környéke a legforgalmasabb, a fürdőzők által a leglátogatottabb. A honvédekről néhány idős helybélin kívül nem is hallott senki.

„Maradnak a legjobbak: aki bírja, marja” Ilie Oprişor vízaknai polgármester a fürdőtelepet bemutató első szavaival felhívja a figyelmem arra, hogy ott még a nádfedeles mititej-sütöde felett is leng a román trikolór. Ez egyébként a legmagasabb román nádfedeles építmény ott, az Avram Iancutó partján, amely pedig Romániában a legmélyebb bányató. Szó nélkül elhiszem neki, mint ahogy most vagy három éve a tordai polgármesternek is elhittem, hogy az ottani beomlott sóakna helyén keletkezett Nagydürgő (Dârgău) a legeslegmélyebb. Egy valamit nem hiszek: az Avram Iancut. Hisz az a tó az idénig még a Honvéd-tó névre hallgatott. Most is hallgat. Nem egyedi eset. Régi turistakalauzokból megtudni, hogy Vízaknán a tucatnyi tó és tavacska közül a legsósabb a Thökölytó vize. Annyira sós, hogy nemcsak elmerülni, de készakarva a 89

víz alá bukni sem lehet benne. Ma úgy hívják, hogy Brâncoveanu-tó. Vize ma is ugyanolyan sós. Maradjunk abban, hogy a kurucvezér Thököly Imrének sem volt több köze hozzá, mint kortársának, Constantin Brâncoveanu havaselvi fejedelemnek. Olyan ez a névadás is, mint a trikolór a nádfedélen. De azért van itt egyéb is. A tavak környéke, ahol tavalyig alig két-három ócska bódéban lehetett ezt-azt, kekszet vagy sört vásárolni, akkora sorokat állva ki a kánikulában, hogy inkább sör sem kellett (a kekszről nem is beszélve), ma tele van „szórva” bódékkal, kifőzdékkel, teraszos vagy napernyős sörözőkkel. És mind tele van. Nem csoda, hisz nyáron, hétvégeken harminc-negyvenezer fizető fürdőző van a tavak környékén. (Csak felbecsülni lehet, hogy hányan nem fizetnek, kerítés ugyanis csak a terület forgalmasabb felét keríti.) S nemcsak teraszt emeltek, van, ahol nagyobb, tartósabb épület számára öntik a vasbetonalapot. A Fekete család például a sörözője mögött télen is használható, fűthető fürdőépületnek alapoz. „Igen, mert itt az idény most addig tart, amíg a napos idő: június végétől szeptember elejéig – magyarázza Fekete Árpád, egy huszonéves vállalkozó. – Ha az eső tartósabban beleesik, évente még két hónapot sem tart a szezon. A sós víz és a gyógyiszap viszont itt van egész évben.” Fekete Árpád, fiatal kora dacára, tapasztalt vállalkozó (azaz annyira tapasztalt, mint mindenki más mifelénk): egy évtizeddel ezelőtt, serdülőként édesapja főtéri üzletében állt a pult mögé, illetve beszerzőként ismerkedett a kulisszák mögötti fogásokkal. Feketéék üzlete most is megvan, ám a fiatalok, Árpád és nővére, Melinda már saját cégeik ügyeivel foglalkoznak. Ami már nem kisbolt, hanem fedett fürdő meg szálloda. A fürdőtelepnek az utóbbi időben tapasztalt viharos kiépülte azzal hozható összefüggésbe, hogy alig ezen a tavaszon tisztázódott a terület jogi helyzete, és került a helyi önkormányzat tulajdonába. Mely mindent, amit lehetett, bérbe adott. Emlegetik 90

persze, hogy a tanácsosok felosztották maguk között a koncot, volt, aki kempinges lett, a másik butikos, a harmadik a beléptidíjakat szedi. Mindez aligahanem igaz, hiszen érdeklődnöm sem kellett sokat, hogy kiderüljön, az egyik butikos amúgy városi tanácsos, a kempingfőnökről sem titkolják el, hogy a helyi politikai élet markáns szereplője. De – itt is – aki bírja, marja. A kérdésre, hogy azért nem igen sok-e a kifőzde, sütöde, áruda, sörözde meg miegyéb itt, a napozók között a sós homokon, a fürdőhely egyik nagyszebeni szerelmese megnyugtatóan legyintett: – Ne búsulj, majd a konkurencia révén kirostálják egymást. Maradnak a legjobbak: aki bírja, marja. A kisváros mintha csipkerózsika-álmából ébredne: a fürdőtelephez közeli utcákon szállodák, panziók nyíltak. Egyelőre még gyér a forgalom, hisz aki jön, azt szokta meg, hogy sátrat is kell hoznia magával, ha netán maradni akar, de már valami beindult. Házakat tataroznak, építkeznek, javítanak. Szokatlan látvány ez ott, ahol – régi képeslapok tanúsága szerint – Monte Carlo hangulatát idéző épületeket hagytak meglazult cseréppel, kimeszeletlenül elenyészni. Itt mintha látszana már némi fény az alagút végén. (2003)

Schola Johannisburgban Nagyszeben régi neve Hermannstadt, azaz Hermann városa (feltételezhetően a várost megalapító szász telepesek vezetőjéről lett így elnevezve). Mai neve – egy újkeletű „politikai” vicc szerint – Johannisburg. Klaus Johannis, a szász nemzetiségű polgármester megválasztása a legutóbbi helyhatósági választások nagy meglepetése volt. Nemcsak az országban („Nini, a szebeni románok egy 91

szászt választottak polgármesternek!”) hanem ott helyben, Nagyszebenben is. A választás előtti közvéleménykutatások ugyanis alig hat-hét százalékos szavazatarányt jósoltak neki, valamelyik sokadik helyre tippelve őt, az RTDP-s, parasztpárti, liberális stb. jelöltek mögött. Ennek ellenére nemcsak hogy a második fordulóba jutott, hanem végül a voksok hetven százalékát besöpörve győzött. Hogy jó-e ez vagy rossz? A szebeniek még eddig meg vannak elégedve polgármesterükkel. A város még a megszokottnál is tisztább, a közszolgáltatások jól működnek, az ügyintézés gyorsabb, gördülékenyebb. A városközpontban kevesebb a koldus, mint Brassóban, több a sétáló, kevesebb az őgyelgő, több az ügyes-bajos dolgai után siető járókelő. A polgármester javára írják (okkal-e vagy ok nélkül, nem tudhatom), hogy a városban fölpezsdülőben a gazdasági élet, hogy lépten-nyomon korszerűsítenek (például a repülőteret is), hogy rövidesen megtelepszik a környéken a Metro...

Nem „küzdött”, „harcolt”, vagy „követelt”, hanem elintézte Ami pedig a létszámában megfogyatkozott szebeni magyar közösséget illeti, számukra külön kedvezett a kisebbségi polgármester: elsőként ő hagyta jóvá, hogy az Octavian Goga Középiskolában, a magyar tagozaton ezen az őszön ismét indulhasson kilencedik osztály. Közbenjárására pedig meglett a Tanügyminisztérium különleges engedélye is ehhez. Minderre azért volt szükség, mert ebbe a kilencedik osztályba idén mindössze hat tanuló felvételizett. Klaus Johannis tanáremberként és kisebbségi politikusként fontosnak tartotta, hogy Szebenben ne szűnjön meg a magyar nyelvű középfokú oktatás, és ennek érdekében intézkedett. (Nem „küzdött” „harcolt”, vagy „követelt”, hanem elintézte.) A szebeni magyarok prominens képviselőinek különben nagyon meg van a véleményük a maguk „küzdelmeiről” sűrűn 92

nyilatkozgató kisebbségi politikusokról. Jelesen az RMDSz vezetőiről. Mint mondták, mind jártak Szebenben: amikor sürgősen vízumra volt szükségük. S ezt a főtér sarkán, a Német Demokrata Fórum épületében, a volt Dunărea vendéglő fölött el is intézték. Az emeleten a szomszéd ajtó a helyi RMDSz helyiségébe nyílik. De évek óta le nem nyomta a kilincset egy is, hogy bár megkérdezze: hogy vagytok? Biztos nagyon sietett mindenik... Szombatfalvi Török Ferenc szebeni RMDSz-elnök évekkel ezelőtt még csupán azt sérelmezte, hogy Szőcs Géza (az országos RMDSz akkori alelnöke) még díszlépésben és oda sem nézve vonult el az ajtaja előtt, vízumért. Azóta ezt a díszlépést sok más honatyánkfiától is megtapasztalta. Pedig lehet, nem ártana kissé jobban odafigyelni arra, ami mostanság a „végeken” zajlik. (De ezt már nem a szebeniek mondják, hanem a végeken portyázgató riporter.) És hogy valami jót is mondjak: a Szeben megyei Bürkösön ettől a tanévtől magyar tannyelvű első osztály indult – nyolc gyerekkel. Ott az utóbbi években nem volt magyar tannyelvű oktatás. Most van. Helyi, megyei szinten szót értettek, és elintézték. (S amíg az RMDSz legutóbbi országos tanácskozásán is meddő vitákban csaptak össze a mérsékeltek és radikálisok, valahol elsikkad a felismerés: az érdekérvényesítés eredményessége biza elég mérsékelt. Még jó, hogy van néhol egy-egy Johannis...)

Közöttünk mintha több lenne a nagyon szegény ember A 4100 szebeni magyarnak legalább a fele római katolikus – véli Oskar Raicea, a főtéri templom plébánosa. Szerinte a ‘90-es évek elején tapasztalt erőteljes kivándorlás mára megszűnt: aki el akart menni, akkor elment. Aki maradni akart, itt maradt. A megmaradásról már megoszlanak a vélemények. Keresztes Kálmán matematika szakos tanár, az Octavian Goga Kö93

zépiskola aligazgatója egy táblázatot mutat: a középiskola magyar tagozatán a tanulók létszáma szerepel benne, osztályonként, 15 évre visszamenőleg. Mert jó hír ugyan, hogy ott az idén hat gyerekkel is indult kilencedik osztály, de folyamatában szemlélve a tanulók létszámának alakulását, a helyzet elég lehangoló. 198586-ban 37 gyerekkel indult a kilencedik osztály, és 1989-90-ben is negyven gyermek kezdte az évet. A csökkenés azóta folyamatos. A magyarázat: a ‘80-as években a szebeni magyar tagozat ipari kémia profillal rendelkezett, több tanuló érkezett a Székelyföldről is, ahol ilyen szakképzést nem nyújtottak. ‘90 után a Székelyföldről már szinte senki nem jött. És Vízaknáról, Oltszakadátról is egyre kevesebben (Szeben közelében e két helységben van még magyar tagozat). A Medgyes környéki falvakból Medgyesre járnak a gyerekek, bár az erőfeszítések dacára idén ott nem indult kilencedik osztály. Az iskola korábban népes internátusában most alig féltucatnyi vidéki gyerek cselleng. Pedig a helyi RMDSz mikrobusza minden hétvégén viszi-hozza őket Vizaknára, illetve Szakadátra. Az okok többfélék. Az elvándorláson-kitelepedésen kívül sokak számára luxus az anyanyelven való tanulás. Az aligazgató csendes szóval megjegyzi azt is, hogy a város iskoláiban a magyar tagozatra járók között valamilyen oknál fogva aránytalanul magas a szociális ösztöndíjban részesített tanulók száma. Magyarán: hogy, hogy nem, de közöttünk mintha több lenne a nagyon szegény ember. Aki munkát keresni jött egykor Erdély kevésbé iparosodott vidékeiről, s munkahelyét veszítve is még itt van. Ha még itt van. A számok minden vélekedésnél beszédesebbek: a reformátusoknál tavaly volt 18 temetés, 7 házasságkötés és 2 keresztelő.

Jó tanerőben nincs hiány. Diák van kevés. És ismét egy jó hír: az Octavian Goga Középiskola azért a város egyik legjobb középiskolája. 470 diákjából a magyar ta94

gozatra tavaly 46-an jártak. A tantárgyversenyek országos szakaszára az iskola 12 diákja jutott el. Ebből 4 a magyar tagozaton tanult. Közülük kettő díjazott lett. Ezt tessék utánuk csinálni! Keresztes Kálmán a negyvenes éveit tapossa, és itt-ott őszülő halántéka feljogosítja némi nosztalgiázásra: amikor ő fiatal tanár volt, bezzeg az igazgatót félve tisztelte mindenki. Most tőle egyik fiatal kolléga sem fél. Nem fél a kutya sem tőle, vagy kutyába sem veszik, valahogy így fejezte ki magát. De a munka, az megy, és ennyi elég. Folytatja: a történelmet Şerbănescuné Buczi Olga tanítja, a Brukenthal Múzeum kutatója. Néha magával viszi a tanulókat a múzeum könyvtárába. Hogy ott miket böngésznek, ő nem tudja, de az iskola benevezett egy középiskolák közötti történelemversenyre, és a 106 jelentkező közül Buczi Olga diákjai már a legjobb 18 között vannak. Ő, az aligazgató akkor döbbent meg, amikor látta, milyen nagyhírű székelyföldi iskolák képviselői hulltak ki a selejtezőn, miközben a szebeni magyar tagozat csapata továbbjutott. Most készülnek a legjobb 7 közé való jutásra. S zárja: jó tanerőben nincs hiány. Olyannyira, hogy akár minden tantárgyra két szakképzett magyar tanerő is jutna. Diák van kevés. Emiatt több tanáruk az egyetemen igyekezett katedrát találni magának...

Így válik az identitásőrzés luxussá Pár évvel ezelőtt Szombatfalvi Török Ferenc RMDSz-elnök még büszkén emlegette, hogy nem múlik el nap, hogy a székházban ne rendeznének valamilyen tevékenységet. És mindeniken van egy törzsgárda, és mindig van új jelentkező is. Az ősz beálltával kezdik a szüreti bállal, folytatják előadásokkal, táncos összejövetelekkel, maszkabálokkal, tavaszig. Az RMDSz-irodában minden jelentősebb hazai magyar lapot meg lehetett vásárolni, vagy ott hevert az asztalon, fel lehe95

tett lapozni, el lehetett olvasni. Ugyanott könyveket is árusítottak. Az utcáról mindig be-betért valaki. Benne volt a székház légkörében, hogy a szebeni magyarok magukénak érzik azt, szívesen jönnek ide, alig várják, hogy egymás társaságában lehessenek. Röpke pár év alatt mindez nagyon megváltozott, kezdve attól, hogy az egykor újságoktól roskadozó asztalokon már-már kínos rend van. A legutóbbi bálon tavaly mindössze 17-en jelentek meg. Az idén aztán már csak március 15-ét ünnepelték meg. Senki sem beszél arról, hogy mi várható jövőre. Pedig a székház személyzete, a helyi RMDSz vezetősége most is ugyanaz, mint pár évvel ezelőtt. Sőt, még a tagság sem cserélődött ki azóta. Ki tudja, időközben miért ment el a kedvük a bálozástól? Tudni nem lehet, csak sejteni. Az elhúzódó gazdasági válság, az elszegényedés a kiskeresetűeket, a bérből élőket sújtja mindenütt a leginkább. A túlélésért folytatott mindennapi igyekezet közepette pedig közösségi életre, kikapcsolódásra vajmi kevés idő és energia jut. Főleg, ha ez a közösség az egyénnek a túléléshez fogódzót nem tud nyújtani. Így válik az identitásőrzés luxussá. Bizonyára a fenti magyarázat csak egy a sok közül. Egy kisközösségben mindez súlyosabb kihatásokkal jár. Csíkszeredában, ha egy évben kevesebb a gyermek, és eggyel lecsökken a középiskolai osztályok száma, a következő évben, ha ismét több a nebuló, az osztály különösebb megrázkódtatások nélkül újraindul, -alakul. Szebenben, ha egyszer megszűnik – ha mégoly jó is – újjáalakulni még egyszer nem tud. S akkor egy fél megyényi terület szórványmagyarsága marad magyar középiskola nélkül. Szebennek veszteség, ha a magyar kisebbség iskolája megszűnik. A német kisebbségnek sem jó, ha egymaga marad iskoláival a városban. Mindezt a jelek szerint nagyon jól megértette Johannis úr. Vajon miért csak ő? (2001) 96

Magyarok a havas alján Tulajdonképpen senki nem tudott elfogadható magyarázatot adni arra, miért is hívják a Torda melletti Várfalvát románul Moldoveneşti-nek. Így van, fel sem tűnik ez senkinek, kivéve a vidéket először felkereső idegennek. Aki azt is megkérdezi, ha már itt, Aranyosszéken jár, hogy székelyek közé került-e? Hát nem. A távoli ősök valóban székelyek lehettek, Lőrinczi Károly aranyosrákosi tiszteletes szerint valószínűleg Csíkrákosról jöttek az Aranyosrákost megalapítók, de ez valamikor a XIII. században volt. Olyan rég, hogy ma már Székelyhidason például nincs egyetlen magyar család sem. Várfalva község hét faluból áll: az említettek mellett ide tartozik még Kövend, Bágyon, Sínfalva és Kercsed. Mészkő már nem, az a szomszédos Szentmihály községhez tartozik, amelynek stílszerű neve Mihai Viteazul. Mészkőé Cheia, merthát ott van a Tordai-hasadék. Várfalva község tehát Torda városa és Torockó vidéke között fekszik, az Aranyos folyó közelében, a hegyek lábánál. Falvai egy csokorékban, közel vannak egymáshoz, mindenünnen mindenüvé ellátni, és mindenünnen látni a Tordai-hasadékot. A lakosság létszáma nem éri el a négyezret sem, a környező román többségű vidéken magyar többségű szigetnek számít. A környékbeli románok – az őshonosak legalábbis – valamennyien beszélnek magyarul is. Vegyes házasságból származó román emberrel is találkoztam, aki elmondta, hogy ő unitárius. Annak idején így jött ki a lépés. Ez Erdély.

„Aki bírja az iramot, annak jól megy” A vidéken áthaladó műút mentén, ha nem is minden kapuban, de legalább minden második-harmadik porta előtt kis asztalkán zöldséget árulnak: paradicsomot, paprikát, uborkát, murkot, paszulyt, ám mindenekelőtt hagymát. Híres zöldségtermesztő 97

vidék ez, a még híresebb tordai hagyma termőhelye. Több oka van ennek. Az Aranyos menti kövér, homokos föld kiválóan alkalmas a zöldségtermesztésre. A zöldséget jól el is lehet adni a környező iparvidék (Torda, Kolozsvár, Aranyosgyéres) városlakóinak, illetve a Nyugati Szigethegység hegylakóinak. A termőföld – a lakosságszámhoz viszonyítva – kevés, tehát olyasmit kell termelni, ami kis területen, legfeljebb 2-3 hektáron termesztve is akkora hasznot hajt, hogy egy család megélhet belőle. Főleg manapság, amikor a falvak népe kiszorult a városok csőddel küszködő iparvállalataiból, s kénytelen-kelletlen visszatért a föld mellé gazdálkodni. Érdekes kettősség figyelhető meg ebben is: van, aki véglegesnek tekinti e visszatérést, és van, aki nem. Tóth Eszter a sínfalvi kollektív gazdaságban dolgozott egy életen át. Szakember: középfokú zöldségkertészetit végzett. Most, idősen, özvegyen abból a földből él, amit a közös felbomlása nyomán visszakapott. A téesz-nyugdíj különben kenyérre sem elég. Három évvel ezelőtt balesete volt, eltört a lába. Emelni azóta sem tud. De azért kint van a mezőn, szedi a hagymát arról a harminc árról, ami most az övé. Biza kiszökik a könny a szeméből, amikor a megélhetés kerül szóba. Két fia meglett ember már (egyikük elvált), és mindkettő munkanélküli. Ebből a földből kell jusson nekik is a mindennapira. Kanyaró Pál várfalvi polgármester, amikor említem, kivel találkoztam a mezőn, csak legyint: találkozhattam volna bárkivel, hasonló történetet hallhattam volna. A sok, tisztes jómódról tanúskodó családi ház többnyire mind a rendszerváltás előtt épült, amikor a férfiak mind jól fizetett ipari munkán voltak a közeli városokban, s idehaza a zöldségből mellékesként szépen pénzeltek. Ám mostanra csupán e „mellékes maradt”. Érdekes módon viszont, a munkanélküli segélyből élők, bár a saját földjüket többnyire megdolgozzák, napszámosmunkát (rátartiságból?) általában már nem vállalnak. Kövenden ifjú Bölöni Vilmos a föld mellé való visszatérést a maga részéről véglegesnek tekinti. Egyelőre. A két hektárt 98

ugyan alig haladja meg a sajátja, de bérel mellé még vagy kilencet. Sok mindennel próbálkozik: a vidéken hagyományosnak számító zöldség mellett, idén például napraforgó-termesztéssel vagy sertésneveléssel is kísérletezett. Újonnan vásárolt portája félig építőtelep még, félig e sok kísérlet és próbálkozás színtere. A cementtéglából improvizált sertésóllal szemközt az ugyancsak kibővítésre váró lóistálló, mellette vetőgép, aztán szénakazal, egy kavicsrakás, permetezőgép és egy jókora gödör, jövendő pince vagy silógödör. Az energikus fiatalember és tűzről pattant felesége tele van tervekkel és lelkesedéssel. A szomszédos Bágyonban egy újonnan épült, jómódról tanúskodó emeletes családi ház tulajdonosát, Balogh Miklóst keresem. A mezőn találok rá, izzadtan, porosan, olajosan kászálódik le a traktorról. Épp egy utánfutónyi paradicsomot szedett le a munkásaival, azt kéne még napvilág befuvarozza Kolozsvárra, mert megegyezett egy nagybani forgalmazóval. Egyébként ő is bérelt földön gazdálkodik, vagy tíz hektáron. Ebből csupán a paradicsom vagy nyolcvan ár. Olyan másfél futballpályányi terület. Csak karóból kilencezret vertek le tavasszal. Az idei nyár esős, nedves volt: a ragya ellen ötször permeteztek, hogy tönkre ne menjen az egész. Csak a paradicsomba vagy harmincmilliót fektetett idén a gazda. – Ekkora befektetés meg munka nyomán mekkora haszonra számít? – Hát, ha minden jól sikerült volna, százötven millióra, tisztán. De így valamivel kevesebb lesz. Ioan Marginean, a község alpolgármestere bágyoni. Vagy hét-nyolc hasonló gazdáról tud a faluban, akik, mint Balogh Miklós is, mind nagyban gazdálkodnak, évek óta. Fiatalok, munkabírók, és ezzel foglalkoznak, erre álltak rá. Még segítik is egymást: ha egyiknek nincs valamilyen gépe, a másik odaadja a magáét, kölcsön. Vagy üzemannyaggal, vegyszerrel. 99

Ilyen is van. Kanyaró Pál polgármester összegez: „Aki bírja az iramot, annak jól megy. Aki meg nem, annak a mindennapi betevőre is alig jut.” De hát ez a helyzet ma másutt is Romániában.

A várfalvi „kis báró” A legnagyobb munkaadó ezen a nyáron Várfalván „a kicsi báró” volt. A falu fölött a dombon a visszakapott kastélyt, a Jósika-család ősi fészkét renováltatja. A kastély udvarán betonkeverő zúg, a szobákban, folyosókon kőművesek, asztalosok, segédmunkások nyüzsögnek. A beszakadt tető már ki van javítva, a tél-túl málladozó vakolat leverve, az ablakkereteket most cserélik ki. Az aranyosgyéresi szeggyár nyaralója volt itt évtizedekig, olyan romos, elhanyagolt és tönkretett volt, hogy egy vagyonba kerül a rendbetétel. Az alig huszonvalahány éves Bánffy-Jósika Imre, Frankfurtból, gondolt egyet, és a házat, amelyet annak idején még nagyapjától államosítottak, visszaszerezte, és most kijavíttatja. Hogy legyen egy hely, ahol a világon szerteszét élő Jósikák olykor összegyűljenek. Mert itt vannak a gyökereik. A vendégeskedés mellett kiállítások, hangversenyek, előadások rendezését is tervezik. Föllendülne az egész környék idegenforgalma – ezért is támogatják a Községházán teljes szívvel a volt földesúr elképzelését. „A kis báró” egy régi fényképet mutat: „Látja, ilyen volt a ház, ilyennek szeretném visszaállítani. Itt, a bejáratnál a széles kőlépcső még megvan, a lépcsőt szegélyező kőoszlopok már nincsenek. Ezeken az oszlopokon üveggömbök voltak. Nagyapám mesélte, kisgyermek korában nagyon szeretett volna egy ilyen gömböt leparittyázni. De nem volt szabad. Amikor kérdezték, hogy mit akar a születésnapjára, azt kérte, engedjék meg neki, hogy egy gömböt leparittyázzon. Meg is tette, erre aztán kapott a szülinapjára egy pofont.” „A kis báró” (egyébként polgári foglalkozását tekintve gyógyszerész) tervét az egész család támogatja. És nyilván nem 100

csupán a Jósika-nagyapa gyermekkori emlékei iránti nosztalgiából. Példa értékű az, hogy ma egy fiatal arisztokrata felelősséget érez és részt vállal mindennapi gondjaink megoldásából. Hadd ne számoljuk, hányan teszik ezt meg, s azt sem, hányukat segíti, mint őt, a helyi hatóság.

„Tojásokból épült” művelődési ház A város közelsége itt azt is jelenti, hogy a népi hagyományok teljesen eltűntek a vidékről. A sajátos népviselet már emlékekben sem él, senki nem tud arról, létezik-e még valahol eltéve va'egy régi ruhadarab. A népdalok, -táncok is feledésbe merültek. Ám egy közösség túlélése nem csupán a munkán, anyagi jóléten múlik, hanem a sajátos arculat megőrzésén is. Pataky András, az 1944 őszén a szovjet katonák által megölt várfalvi unitárius lelkész emlékét nem csupán mártíromsága őrzi: ő építtette a falu művelődési házát. „Tojásokból”: mert a pénznek akkor is szűkében voltak, de művelődési otthonra akkor is szükség volt. Pataky tiszteletes azt találta ki, hogy az építésre adományokat tyúktojásban is elfogad. Ez minden háznál akadt. Maga szállította be kerékpáron hetente Tordára a tojásokat. És lett művelődési házuk. Most, a táncpróba végeztével Kanyaró Pál polgármester elnézést kért mindenkitől, neki épp mennie kell, haza kell vinnie a táncosokat. Saját kocsiján, a szomszédos falvakba. Mert a várfalvi hagyományőrző csoport táncosai nem mind várfalviak, vannak szép számmal a szomszéd falvak fiataljai közül is közöttük. És ugyebár, próbák után, este bár a lánykákat haza kell vinni, ne botladozzanak a mezőn, a sötétben. A polgármesternek szívügye a hagyományőrzés, a tánccsoport. Hogy milyen hagyományt őriznek, ha ott már nincs hagyomány? Egyelőre egy mezőségi tánc betanulására állt össze a tánccsoport, azaz kettőre, az egyik a serdülőké, a másik a fiataloké. A táncot egy kolozsvári táncoktatótól tanulják, aki hetente 101

jár ki. És most felfedeztek valahol Magyarországon egy régi filmfelvételt egy réges-rég elfeledett aranyosszéki táncról. Azt most újratanulják. S bár a hajdani felvétel fekete-fehér, nagyon lelkesen bíznak abban, hogy hátha mégis az öregek segítségével valahogy kikövetkeztetik, milyen is volt a hajdani aranyosszéki népviselet. Mert akkor már lesz igazi, saját hagyományuk, amit nagyon fontosnak látnak most, kettőezerkettőben feléleszteni és megtartani. Kónya-Hamar Sándor parlamenti képviselő, a környék szülötte mondta: az egész vidék – minden gond, baj és pillanatnyi nehézség dacára – valahogy optimizmussal telített. Annyira, hogy még kölcsön is adhatnának belőle. (2002)

Templomok Fehér megyében Gyulafehérvártól északra, a Nagyenyed és Torda felé vezető főút mellett jobbra kőfalmaradványok látszanak ki az embermagasságú gyomok közül. Mögötte ugyancsak embermagasságú a november elején még mindig levágatlan kukoricakóró. A kukoricás ívben elkerüli a falmaradványokat: látszik jól, a szántást végző traktorista hol tekert nagyot a kormányon, bele ne akadjon az eke va'egy föld-borította kőkoloncba, sírkődarabba, falmaradványba. Ez, ami Alsóorbó egykori templomából megmaradt. A települést 1282-ben már említik az oklevelek. 1331-ben, Károly Róbert idejében plébánosát Mihálynak hívják, 1332-ben Simonnak, és 80 dénárt adózik. 1442-ben a falu közelében a marosszentimrei síkon ütköznek meg Hunyadi János seregei a törökkel. Az ellenség a faluval együtt alighanem a templomot is felégeti, amit sejteni lehet abból, hogy Hunyadi János a hadizsákmányból a templom újjáépítésére is áldoz. De a Maros völgye máskor is, később is ellenséges hadak útjába esett. A falu ma pár kilométerrel 102

odább van. Lakói kicserélődtek: már 1778-ban azt írja Benkő József, a korabeli Erdély viszonyainak kiváló ismerője (Transsylvania specialis, Kriterion Könyvkiadó, 1999., I. kötet 229. old.), hogy „Magyarorbó (...) tiszta román jobbágyfalu. Szinte ugyanez az eset Erdély csaknem minden többi olyan falvában, amely nevében a magyar előtagot viseli: lakói vagy tiszta románok, vagy románokkal vegyesek. A magyarok ugyanis a háborúk viharaiban a legtöbb helységben végzetes csapást szenvedtek, s a szomszédos Havasalföld tájairól románok léptek örökükbe.” Mára adva van ez a helyzet. A hajdanvolt dicsőségből megélni nem lehet. A piacgazdaság körülményei közepette ugyan nem. Feltevődik a kérdés: mi a teendő? Az orbói templom romjain, ott a kukoricásban, segíteni nem lehet. A legtöbb, amit jelenleg tehetünk, hogy számon tartjuk, tudunk róla. És menjünk tovább.

Az igazi érték maga a templom Ettől alig pár kilométernyire van egy jóval híresebb templom, a marosszentimrei. Nem rom, még áll. Teteje is viszonylag ép még, az eső legalábbis nem csorog be rajta. Gudor András gyulafehérvári református lelkész, akinek a gondjaira van bízva, előkeríti azt a helybéli román embert, akinél a templom kulcsai vannak, s aki annak fejében, hogy lekaszálhatja a cinterem füvét, s ősszel összeszedheti a diót, még szemmel tartja az épületet. Falusfelei nem veszik ezt jó néven tőle – siet a tudtunkra adni. Mármint azok, akik közprédának tekintenék a füvet, a dombot, a diófákat, az épületet. – Verték-e még le a lakatot? – kérdezi Gudor tiszteletes. – Próbálták. És mutatja: a reneszánsz kapuboltozat tölgyfa ajtótokjára egy legújabb kori találmányt alkalmaztak, ami egy jókora vascső-könyök, és a lakatot védi a felülről meg oldalról jövő brutális ütésektől. Tényleg védi: látszik abból is, hogy a rögzítése alapo103

san kilazult. Még egy betörési kísérletnek aligha fog ellenállni. Pedig ide betörni igazán nincs miért: odabent rozoga padokra hull a málló vakolat. Az igazi érték maga a templom. 1238-ban már áll. Máig meglevő déli kapuján a faragás szokatlan, elüt minden hasonlótól: leginkább székely kapuk Nap- és csillagmotívumaihoz hasonlít, csakhogy nem tölgyfába, hanem kőbe faragva. Papja, Tamás 1332-ben 40 dénárt adózik. 1442-ben Hunyadi János a hadizsákmányból újjáépítteti. (Első következtetés: ezt a templomot is szétrombolták a törökök. Második következtetés: nagy volt a hadizsákmány. Harmadik következtetés, immár a történelmi tények ismeretében: a marosszentimrei csatában, 1442. március 15én Hunyadi János csatát veszített Mezid bég csapataival szemben. Ekkor esett el a csatatéren Lépes György, Erdély püspöke is. De Hunyadi János nem adta fel, összeszedte vert hadait, a győztes nyomába eredt, és még Nagyszeben előtt utolérte és tönkreverte őket. Innen a hadizsákmány, és ettől nagy Hunyadi: hogy nem adta fel.) A gótikus stílusban újjáépített templomot, melynek belső falán egykori, sajátos falfestmények nyoma látszik (még kellő-

104

képp feltáratlanul és restaurálatlanul), nyaranta sokan felkeresik. Főleg külföldiek, akik tudnak a hajdani nagy csatáról, hallottak a templomról, és Hunyadit nem a származása, hanem a tettei alapján tisztelik. A marosszentimrei reformátusok ugyancsak megfogyatkoztak. Fél évszázada saját papjuk sincsen. A megmaradt hívek lelki gondozását Gudor András tiszteletes, a közeli Fehérvárról jól ellátja. Főleg, hogy már temetni is alig-alig van akit. A templom még áll, a falu közepén, egy kisebb domb tetején. A tiszteletes úr megjegyzi: annak idején a református egyháznak nem volt pénze kerítésre, csak a templom közvetlen környékét kerítették el, szögesdróttal. Holott az egész domb a templomhoz tartozik. Hanem most már hiába mutatja a telekkönyvet a polgármesternek, az nem járul hozzá, hogy a domb alját is birtokba vegye. Pedig ha oda, az országút mellé építenének valamit, annak jövedelméből a műemlék-templom sorsa is megnyugtatóan rendeződne.

Hangulatos esküvő volt Magyarigen ugyancsak Gyulafehérvár közelében, északnyugatra van. Lakossága az utóbbi évszázadok során két ízben is kicserélődött: 1206-ban biztos, hogy szászok lakták, de lehet, hogy már korábban is, ha tekintetbe vesszük, hogy a gyulafehérvári székesegyház építéséhez német mestereket hoztak. És Magyarigen közeléből termelik ki a követ ma is a gyulafehérvári érseki katedrális restaurálásához. A XV–XVI. századra fokozatosan túlsúlyba kerülnek a magyarok, hogy napjainkig ők is csaknem teljesen elenyésszenek. A hajdani mezőváros központját hatalmas, barokk templom uralja. A XVIII. században épült impozáns református templomon látszik, hogy építtetőinek volt jócskán mit a tejbe aprítaniuk. Ekkoriban, a templom és a település fénykorában került ide Olthévízről a tudós Bod Péter, Árva Bethlen Kata pártfogoltja. A híres lelkész síremléke ott van ma is a templom közelében. Legutóbb a csernátoniak kopjafát állítottak a háromszéki szülőfalujától messzire szakadt, hajdan élt írástudó sírjára. 105

Magyarigennek ma is van papja: a vidék történetét kutató fiatalember, Gudor Botond. A hívek száma (a lelkészt, feleségét és kislányát is beleszámítva) 7. A templom udvarán maltert kevernek, kőművesek forgolódnak. Nem kérdezem a tiszteletestől, kinek, hiszen nyilvánvaló: maguknak. Az ifjú Gudor Botond tiszteletes (a gyulafehérvári szórványlelkész, Gudor András fia) Magyarigen mellett ellátja Sárdot, Boroskrakkót, Borosbocsárdot, Zalatnát is. A hívek száma még mindig Magyarigenben a legnagyobb. Azaz mégsem: Zalatna városban sokan vannak: harmincan. Hogy a sok üres templommal – köztük a legtöbb műemlék – mi legyen, ez a nagy kérdés. A tiszteletes álláspontja egyértelmű: amit lehet megtartanak, ahogy lehet, fenntartják. Aztán arról beszél, hogy külföldi vendégei, a nyugatiak, általában nem értik, miért kezeljük érzelmileg ezt a kérdést. Szerintük amire az egyháznak hívek híján már nincs szüksége, és műemlékként sem hasznosítható, azt el kell adni, árát a meglevők fenntartására kell fordítani. Boroskrakkó műemléktemploma még szerencsés helyzetben van: a hetvenes években állami pénzen kijavították. A szomszédos Borosbocsárdon a tető beomlott, benn zöldell a gizgaz. Mellette Sárd református temploma valahol a kettő között sorsára vár. Kedves epizód zajlott a nyáron Boroskrakkón: egy magyarországi pár ide utazott, itt esküdtek egymásnak örök hűséget. Nagyon hangulatos esküvő volt – meséli Gudor Botond. Belépünk a krakkói templomba. A tiszta üres csarnok, az ódon, gótikus boltívek, a keskeny ablakok, a kikopott kőpadló, a falakon a falfestménytöredék valóban ritka, sajátos hangulatot áraszt. Az esketést ugyancsak vendégpap, egy Benedek-rendi szerzetes celebrálta. Egy romantikus pár ennél többet mit kívánhat? De csak ez az egy volt. Valami ehhez hasonlóra spekulálhatott az, aki a templom melletti egykori Báthory-kúriát magának privatizálta. (Khm, szóval olykor mégiscsak lehet műemléképületet is magánkézbe adni.) Privatizálta, de vesztére. Mármint a műemlék vesztére. Az épület alakja nagyjából megmaradt, s a pincele106

járat még a régi. Egyébként a farészekről csorog a lakk, s a falak rosszul összeválogatott rikító színekben pompáznak. A házigazdák pedig, azaz a fogadós, ha véletlenül magyarországi vendég tér be hozzá, nem mulasztja el figyelmeztetni, hogy azért adakozhatna a szomszédos régi templom följavítására. Pedig azt még nem is privatizálták. A vendégek pedig, akik világlátni, kikapcsolódni jönnek, a legközelebbi őket értő „bennszülöttnek”, a magyarigeni papnak panaszkodnak e lassan hagyományossá váló kéregetős vendégszeretetre.

Sok magyar név a régi sírköveken Gyulafehérvártól északra, a város közvetlen közelében van Borbánd. Katolikus falu a református szórványtelepülések között. Temploma ugyancsak nagyon régi. Nemrég XIII. századból származó régi falfestményeket fedeztek fel a vakolaton: díszesen megfestett kereszteket, azon a tizenkét helyen, ahol a püspök az épü107

letet templommá szenteli. A szentély gótikus boltívei alatt mutogatnak egy láncon függő vezeklőkövet. A káposztáskő nagyságú koloncra két, ellenkező irányba tekintő emberarc van kifaragva. Ezt akasztotta a nyakába a bűnbánó, miközben elkövetett vétségeiért nyilvánosan vezekelt. Itt a kő máig fennmaradt. Az egyik kőarc előre tekint, a másik hátra. Hátul a temető. Bejárata mellett mindjárt ismerős név: a Veszely Károlyé. Ő volt a Bem József által indított Brassói Lap első főszerkesztője. Katolikus pap volt, és gimnáziumi tanár. Mindez nem akadályozta meg a felbőszült győzteseket, hogy a forradalom brassói újságíróját halálra ítéljék. A pápa közbelépése mentette meg a halálos ítélet végrehajtásától. De a börtöntől nem mentette meg, Veszely Károly 1851ben szabadult. Püspöke, Haynald Lajos tanárnak nevezte ki Gyulafehérvárra. Később plébános lett Baróton, majd Marosvásárhelyen, illetve Borbándon. Közben állandóan írt: történelmi dolgozatokat, novellákat, esszéket, még egy kertészeti szakmunkát is. Sokszor idézett munkája a moldvai csángókról szóló leírása: Veszely, Imets és Kovács utazása Moldva-Oláhországban 1868. (A sors különös fintoraként egy csángó-ügy visszaköszön napjainkban Borbándon.) Az egykori brassói főszerkesztő sírján kőobeliszk áll. Felirata: „Veszely Károly prépost plébánosnak, a tanügy, történetírás és napisajtó első rangú művelőjének, a róm. kath. Státus oszlopos tagjának, az erdélyi róm. kath. papság díszének kegyeletes emlékül közadakozásból emelte az erdélyi róm. kath. irodalmi társulat. Szül. 1820. okt. 20.-megh. 1896. nov. 4.” Nem ez az egyetlen kőobeliszk a borbándi temetőben. Az utóbbi időben sűrűn felkeresik (határon túliak persze) Dékáni Árpád sírját, akit a magyar háziipari mozgalom egyik elindítójaként, s a magyaros motívumokat felhasználó, azóta világhírűvé lett halasi csipke megteremtőjeként tartanak számon. Odaát. Sok magyar név van a régi sírköveken. Sok újabb sírkövön a magyaros hangzású névről el-eltűnik az ékezet, s megjelenik másutt, görbén, más108

salhangzók alatt, nehogy – teszem azt – Szósz-nak ejtsék holta után annak a nevét, aki egész életében Şoş volt. Meg van még, félig földbe süppedve a Baranyai grófok egyikének sírköve is. A családdal történt tragédiát itt némelyek ma is a beolvadás, a nemzeti önfeladás egyik fő okának tekintik.

Az imádságot is magyarul inkább csak mondja, mint érti… A forradalom nyomán, 1848 őszén, az Erdélyben kitört polgárháború egyik tragikus eseménye zajlott le ezen a vidéken. A Nyugati Szigethegység móc lakossága lerohanta a Hegyalja falvainak magyarjait. Zömmel kis- és középnemeseket. Ekkor égették fel Borbándon is a Baranyai-udvarházat, lakóit pedig felkoncolták. A megfélemlített közösségben 1918 után még volt annyi öntudat és kitartás, hogy a románná lett állami iskola mellett egy katolikus felekezeti iskolát építsenek (tíz évre rá, 1929-ben), ahol a tanítás nyelve magyar volt. Hanem az 1948-as tanügyi reform során megszüntetett felekezeti iskola elvesztése után már belenyugodtak a megváltoztathatatlanba: gyerekeik román iskolába járnak azóta is. Sőt. Mert van „sőt” is: olyan családok, amelyek tudatosan igyekszenek kitörölni múltjukból minden magyar elemet, megváltoztatni az anyanyelvet, a nevet, a vallást. Az egész faluban ma már alig van, aki még beszél magyarul. Veszely plébános úr, ha élne, nem kéne Moldvába utaznia, hogy csángósodást, csángó sorsot lásson. Helybe jött az. A katolikus templomban, a hívek megváltozott igényének megfelelően, már jó ideje két nyelven, románul és magyarul celebrálják a szentmisét. Aztán a hívek egy része (mint Moldvában, csak éppen fordítva) követelni kezdte a kizárólag román nyelven tartandó misét. Egy Moldvából ide betelepült csángó atyafinak jutott eszébe először a dolog, hogy ezt kérni kell. Most két szentmisét tartanak, hogy harag ne legyen: az egyik kizárólag román nyelvű, a másik kétnyelvű. Harag mégis van. A falu egyik fele haragszik a 109

másikra, pedig ugyanabba a templomba járnak, csak más „váltásban”. Aki Borbándon ortodox templomba jár, annak nemzeti, felekezeti hovatartozása egyértelmű. Meghasonlás a katolikus vallású borbándiak között van. Pedig még aki magyarnak vallja is magát közülük, megszólalni az sem tud magyarul. Az imádságot is magyarul inkább csak mondja, mint érti. De elmondta egyikük büszkén (és természetesen románul), hogy neki megvan a magyar igazolványa, kiváltotta. Miért is ne, ha úgyis mindenki tudja róla, hogy magyar… Nyárádi László azon kevesek egyike, aki még beszél magyarul. Élete nagy részét ugyancsak egy szórványvidéken, Déván élte le, vasutas volt. Azután, „ifjú nyugdíjasként” hazament a szülőfaluba. Vasárnap olykor a plébános úrral vált pár magyar szót, mással nincs kivel. A testvérei sem beszélik már a nyelvet, holott róluk is tudja mindenki, hogy magyarok. Annak is vallják maguk. Neki szerencséje volt: iskoláztatták. Előbb Gyulafehérvárt, a Majláth Gimnáziumba járt, később Nagyenyeden a Bethlen Kollégiumba. Hatan voltak testvérek, a szülők nem tudták mindannyiukat iskolába adni. A testvérei belenőttek a helyi viszonyokba. Egyetlen testvére tud még magyarul, aki elkerült Brassóba… És nem mulasztja el megemlíteni, hogy nemzedékek óta ismét van egy mag yar anyanyelvű Nyárádi a családjában: az unokája. A fia ugyanis a Hunyad megyei Csernakeresztúrra nősült, Bukovinából ide telepedett székely család leszármazottját vette feleségül, s ott a családban még a magyar szó járja. Az ötödikes unoka pedig magyar iskolába jár: Dévára ingázik. (Csernakeresztúrról Tóth János római katolikus plébános hozza-viszi nap mint nap mikrobuszán a helyi tanuló ifjúságot.) Kicsi világ ez itt. Csak a gondok nagyok benne. Vagy mi növesztenők nagyra? 110

Bodoni Árpád katolikus lelkipásztor 84. életévét tapossa. Egy életet szolgált Borbándon, ismeri a helyi viszonyokat. Gyermek- és ifjúkorát a közeli Tövisen töltötte, nem volt számára újdonság a szórványsors, mégis értetetlenül szemlél bizonyos dolgokat. Például azt, hogy azok is igyekeznek letagadni magyar voltukat, akik annak idején, a bécsi döntés után Dél-Erdélyben, Romániában maradtak, és magyarként munkaszolgálatra rendeltek. Ahol kellett, ott tudták róluk, hogy mik – és nem a nyelvtudást nézték, vagy azt, hogy hogy imádkoznak, amikor berendelték őket. Mindenki úgy rendezi be az életét, ahogy jónak látja, annak vallja magát, aminek akarja – Borbándon is, egyebütt is. Senki sincs arra felhatalmazva, hogy bárkiről ilyen ügyben véleményt, ítéletet fogalmazzon meg. A félig-meddig névtelenül megfogalmazott félelmekről, amelyek a lelkekben munkálnak, azért szólni kell: „Meglátják, a Nagy-Románia Párt kezére kerül ez az ország, és lesz, ami még volt…” De munkál azért a remény is: „Csak addig tartsunk még ki egypáran, amíg Magyarország belép az Európai Unióba, megnő akkor majd a magyarok tekintélye itt is…” Nem minősítés, ténymegállapítás: 2002-ben Erdély egyik zugában a nyolcszáz esztendős templomba két váltásban járnak a hívek, és amúgy alig köszönnek egymásnak az utcán. Mert a fenti vélekedések közül az egyik az egyiket hiszi, a másik a másikat.

Múltunk egy élő darabja A megyeszékhely, Gyulafehérvár, Erdély egykori fővárosa bővelkedik nevezetességekben, látnivalókban, műemlékekben. A legjelesebb közülük nyilván az érseki székesegyház, Románia legrégebbi, ma is használt monumentális temploma. Fellelhető itt a közel ezer esztendeje élt mesterek keze nyoma, habár maga az épület a történelem folyamán több rombolást, átépítést is átvészelt. Most is javában renoválják: pár év múlva, 2009-ben az erdélyi püspökség megalapításának ezer éves évfordulóját sze111

retnék az erdélyi katolikusok a külsejében is megújult, kijavított székesegyházban megünnepelni. Bár Szent István 1003-ban győzte le a térítésnek ellenálló erdélyi „Gyulát”, a király után rangban a harmadik főméltóságot, a püspökség megszervezése 1009-re fejeződött be. („Csupáncsak” ezer esztendő, de az legalább biztos.) A székesegyház belsejében egy korábbi felújítás alkalmával a kövezeten megjelölték (világosabb színű padlókövekkel kirakva) a legelső, Szent-István-kori keresztény bazilika alapjainak körvonalait. Ennek csak alapjai vannak a padlózat alatt, a rá, illetve köréje épült mai székesegyház ugyanis jóval nagyobb. Építését a XII. századra teszik, de az építkezés kezdete Szent László idején indult el. Bár az épületet mára ugyancsak megviselték a századok viszontagságai – tetőzete több ízben is leégett, falai közt lőporraktár robbant, belsejét feldúlták, kincseit elhordták –, maga az épület áll, és a mienk. Múltunk egy élő darabja. A székesegyházban vannak eltemetve történelmünk nagyjai. A legelső közülük mindjárt Hunyadi János, kinek díszesen faragott kőszarkofágja megcsonkítva ugyan, és kegyeletsértő kezek által kifosztva, de megvan még a székesegyházban. Mellette a törökverő hős testvéröccse nyugszik, egy hasonló, és ugyancsak kifosztott kőkoporsóban. Itt nyugszik Erdély első fejedelme, az utóbb unitáriussá lett János Zsigmond, és édesanyja, a katolikus hitéhez mindvégig hű Izabella királyné, Szapolyai János király özvegye. E székesegyház volt fejedelmeink, püspökeink, nagyjaink temetkezési helye a későbbi századokban is. Bár a legtöbbjük sírja ma már ismeretlen és megtalálhatatlan, feljegyzések vannak arról, hogy itt nyugszik Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, a bíboros-fejedelem Báthori Endre, Bocskai István is. (A székesegyházat a reformációtól Erdélynek az osztrák uralom alá való jutásáig a reformátusok használták.) A híresebb püspökök közül itt van eltemetve a csatatéren elesett Lépes György, s az erdélyi egyensúlypolitika első kimunkálója, a meggyilkolt Martinuzzi György. (Márton Áron nem, bár emlékét a székesegyház falában elhelyezett márványdombormű őrzi.) 112

Róluk, nyughelyükről is tudnunk kell, mint a mai Gyulafehérvár kevésbé ismert, s még kevésbé emlegetett kegyhelyeiről. Gyulafehérvár ma is az erdélyi római katolikusok központja. Itt működik az érsekség, s itt van a Római Katolikus Teológia is. Mellette, a Batthyaneumban ma állami levéltár működik. Nem kevésbé híres könyvtár ez, mint megalapításakor volt, elég csupán megemlíteni, hogy az a Codex Aureus, a Nagy Károly idejéből származó kéziratos könyv, amelynek párja csupán a Vatikánban létezik, s amelyről a csalárd módon készített másolatok ügyében manapság annyit írnak az újságok (s zajlik a nyomozás), nos, ez is Batthyány Ignác püspökünk egykori könyvtárából származik. Az erdélyi fejedelmek palotája ma kaszárnya, az Aporkúriát „ismeretlen tettesek” javítják, a Majláth Gusztáv püspök által emelt impozáns gimnáziumépületben pedig az 1918. december 1. nevet viselő állami egyetem működik. Mindez csupán a székesegyház közvetlen közelében. Ha valaki ezek után azon csodálkozik, hogy miért halad olyan vontatottan az elkobzott egyházi javak visszaszolgáltatása, annak csak azt lehet mondani, hogy hát ne csodálkozzék.

Aki nem arra büszke, hány hívét temette el Főtisztelendő Gál Alajos kanonok, gyulafehérvári plébános anyanyelvük szerint is számon tartja híveit: mintegy hatszázan vannak, a román anyanyelvű családok száma valamivel meghaladja a magyarokét. A gyerekek és az ifjak száma pedig nagyjából a kétszerese a magyar anyanyelvűekének. Ennek az a magyarázata, hogy az utóbbi évtizedek iparosítása következtében ide is sokan telepedtek be, nemcsak Moldva román anyanyelvű katolikus csángó lakóiból, hanem a környező falvak, kisvárosok (Tövis, Balázsfalva stb.) elrománosodott katolikus lakóiból is. Fiatal családok, ahol több a gyerek. A gyulafehérvári magyarok kiöregedett közösségében kevesebb. – Idén sok gyerek van ám az óvodában – ujjong Hertlein István helybéli vállalkozó, amikor szóba kerül az utánpótlás. 113

– És mennyi az a sok? – Nyolc! De aztán elneveti magát maga is: – Másutt lehet, hogy nem sok a nyolc, de itt, ahol más években két-három gyerek jár a magyar csoportba, a nyolc az kétszeres, háromszoros növekedést jelent. Tévedés elkerülése végett, nem ennyi magyar gyerek születik a városban, hanem ennyien tartják érdemesnek magyar óvodába küldeni gyermekeiket. Ezt az óvodát egyébként az érsekség s a katolikus Caritas segélyszervezet tartja fenn. A Fodor orvosházaspár évtizedek óta él Fehérváron, s bár nem innen származnak (Fodor Zsófia doktornő nagyszebeni, a férje, Fodor Elemér doktor pedig tövisi), ismerik, egy emberélet tapasztalata alapján, a szórványsorsot. – A legnagyobb gond, higgye el, a gyermekek iskoláztatása – mondják. – Egy iskolában van csak magyar tagozat, a város nagy. A magyar tagozatra alig néhány gyerek jár, a városban alig néhány magyarul tudó szaktanár van. És mégis, mindez nem legyőzhetetlen akadály: a Fodor házaspár mindkét gyereke bejutott az egyetemre, ma már gyakorló orvosok. Igaz, a középiskolát (ugyancsak magyar nyelven) mindketten már másutt végezték: Székelyudvarhelyen, illetve Nagyszebenben. A kérdésre, hogy hány szülő engedheti meg manapság, hogy egyszerre két gyerekét is másutt iskoláztassa, fizetve értük a bentlakást, Fodorék csendesen bólogatnak: – Hát ezért a legnagyobb gond a szórványban a gyermekek iskoláztatása. Úgy három évszázaddal ezelőtt, amikor a gyulafehérvári reformátusok a várbeli székesegyházból kiszorultak (s az ismét a katolikusoké lett), nem volt mit tenni, saját templomot építettek maguknak a városban. Reformátusok ma is élnek itt, ezernél valamivel többen. A templom is megvan. Gudor András református 114

lelkész gondjaira bízva. Hogy a gyülekezet kiöregedőben van, hogy a fiatalok alig vagy legalábbis hibásan beszélik anyanyelvüket, az is igaz. És még sok minden. Gudor tiszteletes viszont nem tartozik azok közé, akik egykönnyen „bedobják a törülközőt”. Alig pár éve szolgál itt, de a nedves falú templomot kijavíttatta, a falakba felgyűlt vizet az épület köré ásott csatornákkal elvezettette, a régi padokat mind kicseréltette. Most építkezik: szeretetotthont épít a papilak udvarán, a templommal szemközt. Legyen, ahova alkalmanként összegyűlni. Nem azt búsongja, hogy nincs, akinek, hanem megteszi, amit jónak lát, bízva abban, hogy majd lesz, aki oda eljárjon. A lehetőségeket kihasználó, vállalkozó szellemű papok közül való, akinek kezében ott a Biblia, de ha kell, megfogja az ásót is. Aki nem arra büszke, hány hívét temette el, hanem hogy lám, harmadannyi faanyag is elég volt a bútorzat elkészítéséhez, mint amennyit egy asztalosmester, kezdetben, a ceruzáját jól megnyomva neki kiszámolt. Mert számolni, pap létére, ő is tud. Ha minden szórványközösségbe jutna egy-egy Gudor András (vagy Szegedi László, vagy Kató Béla stb.), mindenütt nyilvánvalóvá válna, hogy a jelenlegi valóság talaján kell megkapaszkodni, és megpróbálni boldogulni. Ami még mindig, és sokszor hasznosabb az olykor hangos, máskor elfojtott panasznál.

„… tudják, hogy ott állunk a parton” – Igen, jönnek, a mélyvízbe kerülnek, de tudják, vagy rájönnek hamar, hogy ott állunk mi a parton – fogalmaz főtisztelendő Gál Alajos. A székelyföldi diákokról beszél, ezúttal nem a katolikus papnövendékekről, hanem a gyulafehérvári állami egyetem magyar nemzetiségű hallgatóiról, akik itt számukra szokatlan nyelvi, kulturális közegbe csöppennek. Az egyetem magyar diákjai hetente egyszer találkoznak egymással a Teológián. Egy-egy előadásra, megbeszélésre jönnek, de a legfontosabb számukra az 115

egymással való találkozás lehetősége, a kapcsolattartás. Mintegy harmincan lehetnek. A gelencei Kövesdi Zoltán egy közülük: – Joghallgató vagyok, szinte véletlenül kerültem ide: annak idején hallottam róla, hogy itt is van ilyen profilú képzés, úgy jöttem el. Mit mondjak? Kezdetben nagyon szokatlan volt minden. Itt valóban alig lehet magyar szót hallani. Az utcákon főleg nem. Itt a magyarok is mind románul beszélnek, amíg meg nem győződnek, hogy kizárólag magyar társaságban vannak. Akkor esetleg váltanak. Aztán. Ha már a város hangulatáról kérdezett, el kell mondanom, hogy kellemesen csalódtam. Az egyetemen a kollégák többségét nem igazán izgatja, hogy én történetesen magyar vagyok, és hogy eleinte legalábbis, törve beszéltem románul. Persze van, akivel nem lehet kompétálni, de a nagy többség normálisan, kollégaként viselkedik. És én szeretném, ha a Székelyföldről is minél többen jönnének ide tanulni. Jó itt. Jó itt. Érdekes módon nemcsak a Székelyföldről idecsöppent diák mondja ezt, hanem (például) Teleki Gábor gyulafehérvári építész is, akinek ősei évszázadok óta itt éltek ezen a vidéken, és akinek családja megsínylette egykor a Hóra felkelést, majd az 1848-as polgárháborút is. Maga is, a felesége is abba a kicsiny gyulafehérvári szórványiskolába, azaz pontosabban tagozatra jártak, ahol most a lányai tanulnak. De most inkább arról beszél, hogy a család visszakapott egy darab termőföldet, ahova már neki is láttak gyümölcsöt és szőlőt telepíteni. Szó sincs róla, nem eladásra, a terület nem akkora, de az ő családjuk mindig is büszke volt barackjaira és jó boraira. Pár év, és lesz a családnak ismét saját bora. Ha erre járok, megkóstolhatom. Gyanakodva nézek a szemébe, holott a meghívás komoly és őszinte. Megszégyellem magam. Még szerettem volna hallani véleményét a túlélésről, szórványsorsról, megmaradásról, de már nem kérdezősködök többet. Majd legközelebb, egy pohár bor mellett elbeszélgetünk. (2002) 116

Hol volt(unk), hol nem volt(unk)… Gudor András gyulafehérvári református lelkész maga is szórványvidékről, a Mezőség délnyugati peremén levő Aranyosgerendről, lelkészi családból származik. Olyan vidékről, és olyan családból, ahol a pap hétköznap maga is gazdálkodik, hogy a családját eltarthassa. S bár csak vasárnap viseli a palástot, azért mégiscsak pap ő a hét minden napján. Olyan pap, aki tudja, hogy szüksége van a hívekre, nemcsak a híveknek őrá. Tíz évvel ezelőtt például, amikor Gyulafehérvárra került, azzal kezdte, hogy meglátogatta híveit. Nem csak azokat, akik a templomba jártak, hanem mindenkit, aki csak a nyilvántartásában szerepelt, majd azokat is, akikről semmilyen feljegyzés nem volt, de valaki tudott róluk, hogy vannak… S kezdett vasárnaponként egyre inkább megtelni a templom. Ezt csinálta a közeli Szászsebesen is, majd kezdte sorra venni a környező falvakat. Sok helyt akadt egy-egy magányos reformátusra, aki munkája vagy házassága révén került a közelebbi Aranyosszékről vagy a távolabbi Székelyföldről Fehérvár környékére. Aki idős, beteg vagy magatehetetlen, azt a nagyobb ünnepek előtt, évente kétszer-háromszor, meglátogatja, ritkán üres kézzel. Nincs mindenütt templom, ahol református is van.

A gepida példa Hanem van olyan település, nem egy, ahol a hívek fogytak ki a templom mellől. Például Pókafalván. Itt, a falakból ítélve különösen szép, nagy templom állt hajdan. Feljegyzésekből tudjuk, hogy a pálos szerzeteseké volt. A pálosok az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend voltak, és Erdélyben Gyulafehérvárt, Kolozsvárt, Marosszentkirályon, illetve Szilágynagyfaluban voltak kolostoraik. No meg a Szeben megyei Pókafalván. Itteni kolostorukat 1416-ban kezdték építeni. Az ismétlődő török beütések miatt a 117

kolostor elnéptelenedett, egy időben még ferences szerzetesek is lakták, a reformációkor aztán a falu plébániatemplomát a lutheránussá lett szászok kapták, a kolostortemplomot pedig a református magyarok. S bár két évszázaddal ezelőtt Benkő József még tucatnyi magyar nemes családot említ itt, mára egy magyar sincs a faluban. Az idős Klein Ernő bácsi, az utolsó pókafalvi szász pap fia tud még magyarul. Erejéből arra még futotta, hogy németországi kapcsolatait felhasználva felújíttassa a falu szász templomát (gótikus műemlék az is), de a romos református templommal egymaga már nem tud mit kezdeni. (Gudor tiszteletes eldönti: néhány teológus diákkal kijönnek sátorozni nyáron, s a falak között a bozótot kivágják. Ez a legtöbb, amit tehetnek.) Tudomásul kell venni a tényeket. Gepida sírok is vannak Pókafalván, habár a gepidák másfél évezrede eltűntek innen. Alighanem eltűnünk mi is, mint a gepidák. Vagy lehet, hogy mégsem…? A történészek ma már egyértelmű bizonyosságként írják le: eltűnésünk bő két évszázaddal ezelőtt kezdődött, akkoriban, amikor a tudós Benkő József számba vette és elsőként leírta Erdélyt. Akkor, amikor még senki sem hitte volna, hogy eltűnésünk megyényi területekről bekövetkezhet. Illetve… Amikor a kolozsvári országggyűlésen a nemzeti öntudatra ébredt erdélyi románság képviselői első ízben felolvasták polgárjogi követeléseiket, a Supplex libellus valachorumot, még csak az egy Wesselényi Miklós báró volt meggyőződve arról, hogy a beadvánnyal komolyan foglalkozni kell, képviselőtársai csak lekicsinylőn legyintettek. Uralmukat, hatalmukat, dicsőségüket nem látszott komolyabban veszélyeztetni semmi.

Birodalmi póker és néhány helyi zseton Hogy kinek volt igaza, kiderült pár évtized múlva. Még csak messze sem kell menni példáért, itt van a közelben Kisenyed. 1848. október 14-én a környező falvak fellázadt román job118

bágyai ostrom alá fogták Zsigmond Elek kisenyedi birtokos kőfallal kerített kúriáját, ahol az ugyancsak környékbeli magyar kisnemesség, a falak védelmében bízva meghúzta magát. Három napi ostrom után aztán – a szabad elvonulás ígéretével – letették a fegyvert, ám a feldühödött ostromlók mintegy 170 személyt felkoncoltak közülük. Egyed Ákos, a korszak kutatója szerint a kisenyedi események hírére döntött a fegyveres harc mellett az agyagfalvi székely nemzeti gyűlés. Minden történelemkönyvben le van írva: 1848-ban a Habsburgok, hogy hatalmon maradjanak, kijátszották egymás ellen a birodalom népeit. De hogy e birodalom népei inkább bíztak a bécsi udvar ígérgetéseiben, mint a magyar liberális nemességben, annak oka régi, és itt, helyben keresendő. A Supplex libellus merev elutasításában többek között. Ma Kisenyeden két magyar él. Idevalósiak. Virág Vilma néni és a fia, Jenő. Virág Jenő 49 éves. Hogy református templom is volt a faluban, arról ma már csak a feljegyzések tudósítanak. Ami látszik még, az a jókora papilak romja. A temetőben alig két-három sírkő áll, a hantokat is elsimította az idő. Az utolsó itt szolgáló református pap sírkövén ütésnyomok teszik felismerhetetlenné az arcképet. A századokon át elfojtott gyűlölet, íme, századok múltán is munkál – mondhatnók. De akkor mondjuk végig: Virágék nagyon szerény körülmények között élnek. Több mint szerény körülmények között. A hírre, hogy jön a „magyar pap” Virágékhoz látogatóba, hogy méltóképpen fogadhassa vendégét, az egyik szomszédasszony, Grădinar Nuţa megnyitotta a tisztaszobáját. Virágék 2006-ban a Grădinar család otthonában részesültek úrvacsorában.

Még mindig mozog… Kelnek a Szászsebes-Nagyszeben országúttól alig három kilométernyire van. Tudomásom szerint a helységnek nincs magyar vonatkozása, ám ha már erre jár az ember, érdemes betérni 119

ide: nagyon régi, a maga nemében páratlan szász templomerőd áll a falu közepén. Tényleg ott áll a hármas védőfallal kerített templom, s mellette a ma is középkori hangulatú zömök lakótorony, a donjon (öreg torony, őrtorony). Szászt nem láttunk, de romát annál többet. Egy részük a községháza bejárata körül tülekedett, bizonyára a szociális segély kiosztásának napja volt. Mások, néhányan, a kocsinkat vették körül. Kéregettek. De nem ez volt a furcsa, hanem a kéregetők agresszív, már-már fenyegető fellépése. Amit vagy a tömegük, számbeli fölényük, vagy az éhség motiválhat. Ha ez a tömeg polgári öntudatra ébred egyszer... Senki sem állíthatja, hogy Erdélyben a népmozgások egyszer s mindenkorra befejeződtek volna. Illetve állíthatja, sőt hiheti is. Legfeljebb téved az illető. Itt mindig is zajlott az élet (a gepidák, ha még lennének, elmondhatnák, és azt is, hogy ezt ők sem hitték volna annak idején). És itt ma is érdekes időket élünk. (2007)

120