FREI TAMÁS EGY RIPORTER DOSSZIÉJA

FREI TAMÁS EGY RIPORTER DOSSZIÉJA

Szüleimnek, akik mindig meséltek Editnek, akinek mindig mesélek Zsófinak és Balázsnak, akiknek együtt mesélünk

FREI TAMÁS EGY RIPORTER DOSSZIÉJA

PARK KÖNYVKIADÓ

© 2001 Frei Tamás © 2001 Park Könyvkiadó, Budapest A könyv megírásában a szerző segítségére volt: Domokos Gábor

A borítót tervezte: Gerhes Gábor A fényképeket készítette: Wessely György Szerkesztette: Szalay Marianne Műszaki szerkesztő: Mező Zsuzsa Tördelés: Alinea Kft. Készült a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt.-ben Printed in Hungary

Az élet utazás, nem cél. (felirat egy dél-afrikai cukroszacskón)

ELŐSZÓ

A

Perzsa-öböl partján haladtunk. A nap éppen lebukott a túlparton, Irán oldalán. Kuvaitban voltunk, és egy angol gyártmányú bérautóban ültünk, amit egy amerikai kölcsönzőben béreltünk. A rádióból indiai műholdas adó szólt, és Ricky Martin énekelt spanyolul. Már feltűntek Kuvait City fényei, amikor a németek által épített autópálya szélén megláttuk kedvenc kanadai étteremláncunkat, ahol főleg mexikói ételeket kínálnak. Ahogy befordultunk a parkolóba, olasz fiatalembertől kaptunk jegyet, mert az éttermet itt, Kuvaitban olaszok üzemeltették. Az étlapon nemcsak mexikói, hanem arab ételek is voltak, főleg libanoni stílusú kuszkuszfogások. A pincérfiú thai volt, vendégmunkás Bangkokból. A szomszéd asztalnál franciák ültek, rövid ujjú pólóban, ami láthatóan bosszantotta az őmellettük csadorban ülő katari lányokat. Ilyen lenne a világ 2001-ben? Ennyire globális, vagy ha úgy jobban tetszik, amerikanizált? És ha igen, akkor miért? Miért és hogyan jut el egy nyomorgó paraguayi kunyhófaluba a Coca-Cola, és miért kell a világ legjobb desszertborává választott Disznókői Tokaji Aszút már Bécsben is reménytelenül keresni? Kinek sikerül és miért? Melyik országnak sikerül és miért? Van-e nekünk, magyaroknak még esélyünk...? Miközben szerencsés csillagzat alatt születettként megadatott nekem, hogy tíz év alatt a világ több mint száz országában járhattam, sokszor „támadtak” meg ezek a kérdések. Ott, Kuvaitban is... Úgyhogy ez nem önéletrajz. Túl fiatal vagyok, és semmiképpen sem elég bölcs ahhoz, hogy önéletrajzzal próbálkozzam. Ez inkább tíz olyan év története, amely alatt rengeteget változott a világ. A nagyvilág éppúgy, mint Magyarország. Ha olvasóim kezükbe veszik ezt a könyvet, néhány kérdésre talán választ kapnak. Nem mintha én tudnám a válaszokat, hanem talán

azért, mert a „történetekben” benne vannak a válaszok. A „világ” mesél önmagáról, sokszor persze újabb és újabb kérdéseket sugallva... Amikor a San Franciscóba tartó gép pilótája nyugodt hangon bejelentette az utasoknak, hogy zuhanni fogunk, és megpróbálunk leszállni az óceán vizére, kitört a pánik. Éppen az Atlanti-óceán közepe fölött repültünk. Az utaskísérők kiabálva magyarázták a szülőknek, hogy előbb magukra tegyék föl a maszkot és csak utána a gyerekeikre. Volt, aki sírt. A hatalmas Jumbo szárnyain kinyíltak a kerozincsapok, és mintha óriási permetezőgéppé változtunk volna, úgy ömlött kifelé az üzemanyag. „A pilóták nem akarják, hogy felrobbanjunk” – mondták szinte sírva a stewardessek, de ez persze csak növelte a zűrzavart. Én meg csak ültem, és olyan érzésem volt, mintha filmet néznék. Évekig remegtem attól, hogy mi lesz, ha egyszer leesik velem egy repülő. És magamban, mintha csak egy „élj úgy...” típusú, közhelyes reklámfilm szlogenjét ismételgetném, mindig elhatároztam, hogy „semmit sem hagyok majd ki”. Hogy elmegyek mindenhová, találkozom mindenkivel és mindent kipróbálok... Hogyha egyszer elindul a gép lefelé, akkor úgy érezzem, „többet” éltem, mint a „többiek”, mert akkor talán nem félek majd zuhanás közben. És tényleg nem féltem... Szinte megdöbbentem, hogy úgy érzem, itt vagyok 35 évesen, és nem baj, ha vége... De aztán eszembe jutott Edit és a gyerekek. Hogy velük mi lesz... és szinte fájt, annyira hiányoztak. Azt hiszem, ezt sosem fogom elfelejteni... a magányt azon a zuhanó repülőn... Aztán valahogy mégis rendbe jött a hajtómű, bár nyomáskiegyenlítés nem volt a repülőn, de végül néma csendben, alacsonyan repülve az óceán fölött visszaértünk Londonba, ahol nagy nehezen leszálltunk. Nem sokkal később következett be a „támadás”. És most a pályámon kezdtem el „zuhanni”, egyre mélyebbre, de ott volt Edit, és ott voltak a gyerekek, úgyhogy a valódi óceán fölött eltöltött két óra után úgy éreztem: nem tud olyan igazságtalan lenni a „becsapódás”, hogy ne bírnám ki mosolyogva. És nem is tudott... Köszönöm nekik...

SZOMÁLIA avagy

Soha nem felejtem el az elsőt... Az ifjú titán

A

taxi akár Londonban is lehetett volna. Fekete, magasított cab, hogy cilinderben is be lehessen szállni. Kenyában ez kicsit nevetségesen hatott, de legalább rögtön a repülőtéren érezni lehetett, hogy „angol” gyarmatra érkeztem. A kenyai „száműzetés” előtt a taxi valószínűleg „lehúzott” 20 évet Londonban, de most itt volt, hogy Nairobiban, a vezetési tudást rengeteg dudaszóval és hangos káromkodással helyettesítő sofőr kezei között szenvedjen. Vadul vágtunk át a mezítlábas helyiek tömegén, néha úgy közéjük hajtva, mintha csak hangyák lennének. A kisujján a körmöt 2 centi hosszúra meghagyó sofőr (így jelzik arrafelé, ha valaki nem „szolga”, hanem „értelmiségi”, és a taxivezető ott már annak számít), szóval a sofőr Nairobi legendás hoteljébe, az Old Stanleybe tartott velem. A szálloda előtt aztán hófehér zsakettbe öltözött, koromfekete bőrű ajtónálló hessegette el a lábatlankodókat, elefántcsont bottal ütve jó nagyokat a hátukra. Úgy éreztem magam, mint egykor, a gyarmati időkben Kittenberger Kálmán, amikor ugyanebbe a híres hotelbe érkezett keletafrikai vadászatai előtt. Reggelire, megint csak a gyarmati idők emlékeként, sózott mazsolás kenyér volt, Darjeeling teával. Bár Kenyában csak „átutazóban” voltam, az igazi végcél a klánháború dúlta szomszéd ország, Szomália volt, mégis kéjutazásnak indult a riporteri munka. De aztán minden megváltozott, mert másnap elkezdtem szervezni az utazás folytatását... Tíz hosszú napot ültem reggeltől estig, az esős évszak beköszöntét jelző, párás, fülledt, 40 fokos hőségben, a Vöröskereszt külvárosi épülete előtt. Tíz napig tartott, amíg végül nagy nehezen felrimánkodtam magam egy kis légcsavaros repülőgépre, és szó szerint az injekciós tűs kartondobozokon ülve jutottam be Szomáliába.

Az ország abban az időben két nagy részre oszlott, és a demarkációs vonal a fővároson, Mogadishun húzódott keresztül. Az egykor egymilliós afrikai nagyvárost szinte földig rombolták. A különböző klánok már évek óta harcoltak ott egy „klasszikus” afrikai diktátor, a palotájában tigriseket és oroszlánokat tartó Sziad Barre ellen. Aztán amikor nagy nehezen sikerült eltakarítani, vagyis hát menekülésre kényszeríteni őt, akkor a klánok a koncért egymásnak estek – úgyhogy Mogadishuból nem sok maradt. Négy hétig tartott a „klánháború”, és ezalatt a város háromnegyedét aknavetőkkel szétlőtték, a halottak számát pedig százezerre becsülték. Érkezésemkor már csak hét klán volt „talpon” – köztük két igazán nagy, amelyek felosztották egymás között a területet. Alig kétórás volt a repülőút. Menet közben mégis hétszer változtattunk útirányt, mert a rádión kapott információk alapján a pilóta nem tudta eldönteni, hogy északon vagy délen szálljon-e le, annak függvényében, hol kisebb épp a csetepaté. Végül földet értünk valahol délen, a homokdűnék között, és vártunk. Vártuk, hogy ki jelenik meg először a homokbucka túloldalán. A vöröskeresztes dzsipek – vagy pedig a klánok emberei. Persze hogy a klánemberek jöttek. Kivénhedt, orosz terepjáró, strandpapucs, rövidnadrág, olajos trikó – és egy Kalasnyikov. Körülbelül ennyiből állt arrafelé egy klánember. Odajöttek, leszálltak a kocsikról, aztán azt mondta a főnökük, hogy jó napot, ez itt a határ, úgyhogy ellenőrzés lesz, az útleveleket kérném. Hogy beüthesse a vízumot. A strandpapucsos. Képzelhetik... Végül kiderült, hogy talált valahol egy 1949-es olasz, gyarmati pecsétet, amit most, a sivatag kellős közepén, strandpapucsban állva nagy büszkén nyomott az útlevelünkre. És kért érte húsz dollárt. Úgyhogy ez volt a vízum... Amikor végre bejutottam a városba, a vöröskeresztesek rögtön közölték velem, hogy nem tudnak elszállásolni, mert ők nem arra szakosodtak, hogy újságírókat lássanak vendégül. De azért kaptam tőlük egy vöröskeresztes papírt, amin valami olyasmi volt olvasható, hogy Kérem, segítsék Frei Tamást, aki a Magyar Rádió tudósítója stb., és fölötte a világ minden táján ismert (és elismert) vörös embléma.

Szálloda – extrákkal Mivel tehát szállásról magamnak kellett gondoskodnom, elmentem egy újonnan nyílt „hotelbe”. A hotel története érdekesen alakult, tekintve, hogy az épület pár nappal azelőtt még a város börtöneként szolgált – és mondhatom, úgy is nézett ki. Amikor viszont az egyik nagy klán átvette a hatalmat a börtön környéki utcákban, a fegyveresek egy hirtelen ötlettől vezérelve kivonultak a börtönhöz, szitává lőtték az őröket, sorban kinyitogatták a cellákat, és elzavarták az összes rabot. Aztán fehér festékkel kipingálták a börtön falára, hatalmas betűkkel, hogy HOTEL 50 $. Ez volt a szálloda. Szomália amúgy is borzasztóan néz ki. A legrosszabb sivatag, amit el lehet képzelni. Kicsit kavicsos, kicsit homokos, a szél mindenhol bogáncsos, szúrós bokrokat görget maga előtt. A helyi nomádok éjszakánként egy-egy ilyen „ördögszekérbe” bújnak bele, erre terítik rá a ruhájukat, hogy ne fújja rájuk a szél a homokot, aztán reggel kikelnek ebből a tövises bokorból, letörnek belőle egy darabot, és azzal sikálják meg a fogukat, mert ez nekik a fogkefe... A polgárháború okozta zűrzavar és nyomor elől százezrek próbáltak meg ezen a sivatagon át Etiópiába menekülni, de legalább a felük éhen vagy szomjan halt. Szóval nyomor – mellbe vágó módon. Eljött az első éjszaka. A cellámban. Ajtaja persze nem volt, mert azt kiemelték, vagyis szabadon ki-be járhattam, de ez volt ott az egyetlen luxusszámba menő körülmény. Mosakodni onnantól kezdve két hétig nem sikerült. Vaksötét volt. Áram sehol. Este hatkor lement a nap, úgyhogy akkor mintha elvágták volna. Csak a csillagok adtak néha valamennyi fényt. De annyit nem, hogy olvasni lehetett volna, ahhoz meg kellett várni, amíg másnap reggel felkel a nap. Ahogy feküdtem ott a priccsen, egyszer csak valami nagyon furcsa hangot hallottam. Mintha vonszolnának valamit. Valami nagyot, nehezet. Méghozzá odakint, a folyosón, a „szobám” előtt. Mire kinéztem, a beszűrődő halvány csillagfényben valami olyasmit láttam, amit nemigen akartam elhinni. Egy fehér ember, machetével és mindenféle késekkel felszerelve, épp egy krokodilt ráncigált be a szomszéd cellába. Egy krokodilt. Tévedés kizárva.

Persze rögtön „bekopogtam” hozzá és megismerkedtünk... Krokodil Dundee A „szomszéd” Belgiumból érkezett. Jól szituált mérnök volt Brüsszelből. Öltöny, nyakkendő meg minden, persze csak otthon, Európában. Igazi fehérgalléros értelmiségi a tervezőasztal mögül. Viszont amikor meghallotta, hogy kitört a zűr Szomáliában, gondolt egyet, összepakolta a késeit, kivette évi rendes szabadságát, és idejött krokodilra vadászni. De nemcsak a kalandvágy fűtötte, hanem a remélt profit is. A krokodilvadászat ugyanis a világon mindenütt tiltott dolognak számít, és ez alól Szomália sem kivétel. Ne azokra a kis termetű aligátorokra gondoljak, mondta, amikből a „krokodilbőr” táskákat csinálják, hanem igazi, 3-4 méteres, pikkelyes óriáshüllőkre. A belga pontosan tudta, hogy van itt a környéken egy-két krokodillelőhely, és úgy számított, hogy ezekben a zűrzavaros időkben talán nem az orvvadászok jelentik majd a legnagyobb gondot a helybélieknek. Úgyhogy kivette évi szabadságát, és eljött vadászni. Miközben beszélgettünk, ő ott nyúzta előttem az állatot a zseblámpa fényénél, merthogy ehhez is értett. Szülei egykor Afrikában éltek, akkor tanulta ezt a „mesterséget”. A krokodilbőrtől aztán sok ezer dolláros árfolyamon szabadult meg a kenyai feketepiacon, úgyhogy ez alatt a pár hét alatt annyit keresett, mint otthon három év mérnökösködéssel. Egy dolgot viszont nem árult el: azt, hogy miként jött és hogyan távozik majd Szomáliából... Fő a biztonság Bevallom, három napig nem tettem ki a lábamat az utcára. Kiderült ugyanis, hogy az életben maradásnak ez az egyik (néha az egyetlen) módja. Hihetetlen viszonyok uralkodtak ugyanis odakint. Dúlt a klánháhorú, a szabadrablás.

Semmi sem úgy volt, ahogy azt az újságok alapján gondolta volna az ember. Erre is ott jöttem rá először. Hogy sosem szabad készpénznek venni az „újsághíreket”. A hivatalos álláspont ugyanis a szokásos sikerpropaganda volt, vagyis hogy most már minden rendben, az amerikaiak partra szálltak, a tömeg üdvrivalgással fogadta őket, aztán hozzákezdtek a rendcsináláshoz, kiosztották a csokikat a gyerekeknek, az országot „beterítették” vitaminsziruppal, úgyhogy az éhínség kezd véget érni, és lassacskán normalizálódik a helyzet Szomáliában. Ehhez képest hogy nézett ki ez a normalizálódó helyzet két hónappal a partraszállás után? A huszonvalahány négyzetkilométer kiterjedésű, milliós Mogadishunak a mintegy két focipálya nagyságú kikötőjébe vették be magukat az amerikaiak. Mintha Vietnamban lettem volna: hatalmas homokzsákok, drótháló, sisakos-páncélmellényes őrök, a kezükben két gépágyúval, ujjuk a ravaszon. Egymástól tízméterenként állva őrizték cikázó szemmel a két focipályányi területet... És ki nem tették onnan a lábukat, mert a városban semmi sem változott. Ugyanaz a klánuralom, ugyanaz a rémület, ugyanaz a terror mindenütt, és közben még mindig tömegek haltak éhen... Vagyis amerikaiak ide vagy oda, szinte semmi sem változott, leszámítva, hogy a világsajtót ellepték a sikerpropaganda „hírei”. Ha tehát valaki az utcára akart menni, annak ajánlott volt testőrséget fogadnia. A város ugyanis továbbra is a hét klán között dúló háború színhelye volt. Ezért aztán akkoriban virágzó üzletágként működött a testőrszakma. Száz dollárba került a Kalasnyikovval felszerelt négy strandpapucsosból és két autóból álló „őrző-védő szolgálat”. Nélkülük nem volt tanácsos odakint mutatkozni. A tarifa nem függött attól, hogy messze megy-e a „védett személy”. Vagyis akkor is 100 dollárt kellett fizetni, ha valaki csak két utcasarkot szeretett volna megtenni anélkül, hogy valahonnan golyót eresszenek a fejébe. A testőrök mind helybéliek voltak. Az általuk biztosított védelem úgy nézett ki, hogy a megbízó – ebben az esetben tehát én – ment elöl a tőlük kapott autóval, ők pedig pár méterrel mögöttem egy másik kocsival. Kicsit gyanús volt, hogy nem hajlandók egy autóba ülni a Fehér Emberrel, de ennek is megvolt az oka, meglehetősen átlátszó persze. Ez azért van, magyarázták őszinte arccal, mert ha véletlenül rám lő valaki, mondjuk, egy

háztetőről, akkor ők nincsenek tűzvonalban (csak én), viszont azonnal látják a torkolattűz alapján, hogy honnan jönnek a lövések, úgyhogy rögvest vissza tudnak lőni... Szomáliában – ez engem első pillantásra nagyon meglepett – utálták a fehér embereket. Nem úgy kezelték az amerikaiakat és a külföldi újságírókat, hogy végre itt vannak a rajtuk segítő fehér emberek, akik megmentik őket, hanem egyszerűen gyűlölték a fehéreket, mert „megszállók”-nak tekintettek mindenkit. Ez persze többnyire egész Afrikában így van, amit később sok helyütt meg is tapasztaltam, de akkor és ott, elsőre ez elég meglepő volt. A közfelfogás ugyanis az volt, hogy a fehér ember folyton csak kizsákmányolta őket, afrikaiakat, és száz év alatt tönkretette az országukat... Ami nagyrészt sajnos igaz is volt. (Az olasz „típusú” gyarmatosításra ráadásul Szomáliában kiváltképp érvényes ez.) Úgyhogy Mogadishuban, amolyan történelmi bosszúból, gátlástalanul kifosztották az amúgy jóindulatú és segíteni akaró európaiakat és amerikaiakat. Három napig tehát ki se mertem mozdulni a cellámból. Addig tartott az a pár üveg palackos víz, amit még Kenyából vittem magammal, és már az otthoni Albert keksz is a végét járta. Tudtam, hogy az amerikai támaszponton, a kikötőben, van egy Military Shop (mondhatjuk kantinnak is), ahol lehet üdítőt kapni. Aki bement a kantinba, maximum egy órát tölthetett ott, mert a parancsnok hozott egy ilyen szabályt, mondván, hogy senki se „kaszinózhasson” ott bent kedvére, mert az nem arra van kitalálva. Öt dollárba került ott egy dobozos kóla. Ha hozzáadom ehhez azt a száz dollárt, amennyit a testőröknek szettem, akkor már el is érkeztünk életem legdrágább kólájához, ami így pontosan 105 dolláromba került. Azt hiszem, hogy kólát ennél drágábban még sehol sem vásároltam – azóta sem. Éhezés, tömegsírok Épp azokban a napokban érkeztek új, önkéntes nővérek a Vöröskereszt ottani központjába. Főleg európai nők voltak, akik azért jöttek, hogy segítsenek táplálni az éhezőket. Őket senki sem bántotta. Mert bármilyen viszonyok is uralkodtak Szomáliában, a Vöröskeresztet még ott is tisztelték. Ezt az íratlan szabályt életem során csak egyetlen helyen láttam felrúgni,

Boszniában. Ott tényleg csak a véletlenen múlt, hogy ki marad életben és ki nem, de erről majd később. Az én munkám abból állt, hogy interjúkat készítettem nővérekkel és orvosokkal, tudósítottam a különböző segélyprogramokról – és kimentem a környékbeli táborokba, ahol láthattam a tévéből már „jól ismert” szerencsétlen, éhező gyerekarcokat... Tényleg döbbenetes látvány volt. EI nem tudom mondani, mennyire más otthon ülni a kényelmes fotelben úgy, hogy a tévéképernyőn beúszik a szobába egy kis „Távol Afrika”, aztán sóhajtva kattintani egyet a távirányítóval – és milyen az, amikor tényleg ott áll tőlünk fél méterre egy ilyen gyerek, aki már annyira legyengült, hogy a legyet sem tudja elzavarni a szájából-orrából-szeméből, mert már a kezét sem tudja felemelni. Ez olyan sokkoló élmény volt, hogy szó szerint rosszul lettem. Nem tudja ezt semmilyen kép, felvétel, kamera visszaadni – mert a tévében nem lehet érezni a szagokat, nem lehet hallani a legyengült gyerekek hörgő kapkodását levegő után, nem lehet látni a szenvedést némán tűrő anyák kérlelő, kétségbeesett pillantását, ahogy órákon át szép lassan halálba simogatják apró, védtelen, éhező gyerekeiket... A táborok hatalmasak voltak. Ameddig a szem ellátott, éhező emberek a halál küszöbén – vagy épp túl azon. Volt olyan tábor, ahol hetvenezren éheztek. Körülbelül kétszázan haltak meg naponta. A tábor szélén temették el őket. Nagy részük gyerek volt. Kisgyerek. Alig mertem arrafelé nézni, ahol összegyűjtötték az apró holttesteket, hogy aztán pár méterrel odébb elássák őket. De tudják, mi volt a legtanulságosabb? Az, hogy az önkéntes nővérek mindig a legfejlettebb országokból jöttek. Svájcból, Norvégiából, Svédországból – talán, mert ott támadt fel először a fogyasztói társadalom lelkiismerete. Egy svájci nő például elmesélte, hogy ő már sok ilyen helyet megjárt. És minden alkalommal arra jött rá, hogy az az élet, amit ő itt Európában él, egyszerűen nem normális. Hogy csak azért, mert van pénze, költi. Új cipő, új autó, új ruha... Közben pedig itt van alattunk ez a hatalmas földgolyó, rajta lassan hatmilliárd emberrel – és jó, ha a 20 százalékuk él úgy, mint ő (se), a többi meg éhen hal Etiópiában, vagy akár ott, Szomáliában. Úgyhogy ő, amikor hazamegy, nem költ magára egy fillért sem. Hónapokig. Egyszerűen nem képes rá, mert mindig, amikor egy boltban leemel egy új

ruhát a fogasról, eszébe jutnak a távoli Afrikában otthagyott éhező gyerekek. Mindig csak a gyerekek... De aztán őt is, újra meg újra, bedarálja az a környezet, az a berni, zürichi jómód, ami körülveszi. És elkezd vásárolni. Aztán egyszer csak észbe kap, összecsomagol, és elrepül a világnak egy olyan szegletébe, ahol a valóság várja. Úgy döntött, hogy így figyelmezteti magát arra, hogy a világgal nem stimmel valami. Nincs kiút? Nem volt könnyű bejutni Szomáliába, de kijutni onnan még nehezebb volt. Ehhez ugyanis át kellett mennem a klánokat elválasztó demarkációs vonalon, ami pechemre pont köztem és a repülőtér között húzódott. Annak, aki már nagyon szeretett volna hazarepülni, először az ENSZ-nél kellett feliratkoznia, hogy vegyék fel a várakozólistára. Szó szerint sorban álltak a Mogadishuból kijutni vágyó emberek (riporterek, üzletemberek, önkéntesek, sőt még a krokodilvadászok is...), hogy feljussanak egy vöröskeresztes (vagy bármilyen) teherszállító gépre. Csakhogy a demarkációs vonal kettévágta a város közepét. Az egyik klán volt a vonal innenső oldalán, fő ellenlábasa pedig a túlsón. A kettő között volt egy körülbelül százméteres, földig rombolt terület. És orvlövészek. A testőrök persze nem voltak hajlandók átjönni velem a veszélyes zónán (ezen már nem csodálkoztam – gyorsan tanulok). Így a már ismert négyes testőrfogat odavitt a „halálsáv” egyik oldalára, és sok szerencsét kívánt. Előtte azért még adóvevőn értesítették a kollégáikat, akik ott voltak a túloldalon, száz méterre tőlünk, a saját autóikkal, hogy indul a „küldemény” – a többit azonban rám bízták. Mit mondjak, „megdolgoztak” a száz dollárjukért. De muszáj volt átjutnom, mivel tudtam, hogy másnap indul egy amerikai gép Kenyába. Úgyhogy rohanni kezdtem... Nem történt semmi, de a tudat, hogy történhetne valami, épp elég volt. Túl sok újságíró halt már meg Afrikában ahhoz, hogy csak úgy átsétáljak. És az se volt valami megnyugtató gondolat, hogy a testőrök magamra hagytak. Az egész helyzet annyira realisztikus volt – a Kalasnyikovval ugráló strandpapucsosok, a halottak az utcán, hogy még a testőreik utolsó jó

tanácsát is megfogadtam. Azt mondták, fussak cikcakkban. Úgy nehezebben találnak el. Persze hogy cikcakkban futottam... Ez az egész testőrdolog arról szólt – és erre is csak utólag jöttem rá –, hogy kizsebeljék az embert. Elég csak egy kicsit belegondolni, mi történik, ha esetleg mégis rám lő valaki. Hogy ezek visszalőjenek a szomáliai klántársaikra? Kizárt dolog. Amúgy nem lőttek ott szinte soha senkire. Mármint újságíróra. Egyszerűen nem érte volna meg. 'I'önkrement volna ez a frissiben kitalált, jól fizető üzletág. Kár lett volna bántani ezt a bizniszt – vagyis kár lett volna bántani minket. Akiktől rendre megkapták a százasukat. Túl sokan éltek ott ebből. Nem lett volna logikus ránk lőni, mert ha elterjed a híre, másnap a védelmi pénzeknek is lőnek. A Nagy Csapat A túloldalon aztán találkoztam jó néhány igazi „háborús” tudósítóval. A későbbi években is többször összefutottam velük, mert ezek a háborús tudósítók egy kicsit olyanok, mint a Forma-1. Igazi utazó „cirkusz”. Minden komolyabb nyugati lapnak van ugyanis egy profi embere, aki mindenhol ott van. Ugyanazok az arcok köszöntek rám Kolumbiában, Teheránban és a többi zűrös helyen, ahová később elvetett a sors, akiket ott, Szomáliában láttam először. Mert a tapasztalat mindennél többet ér. A legfontosabb fogásokat nem lehet könyvekből megtanulni. A The New York Times embere is ebbe a társaságba tartozott. Ott ismerkedtem meg vele, a szomáliai ENSZ-központban, ugyanarra a repülőre várva. Olyan alapszabályokkal ismertetett meg, melyeknek később sok hasznát vettem. Tényleg fontos volt például tudni azt, hogy a sivatagban hogyan kell közlekedni. Soha, egyetlen tankönyvben sem olvastam, hogy csak a tankok által kitaposott „ösvényen” szabad menni. Mert ahol a tank elhaladt, ott az ember már nem fog aknára lépni. Ez az egyik legfontosabb szabály: keress mindig keréknyomot! De az is fontos, hogy állandóan legyen nálam mindenféle irat. Mindegy, hogy valódiak-e – többnyire nem azok. Minél hivatalosabbnak látszanak, annál jobbak. Ennek a New York-i újságírónak például olyan portfoliója volt, hogy el se hittem. Azóta járok én is különféle biankó papírokkal, amikbe bármilyen szöveget be lehet írni. Amit a helyzet éppen megkíván. Hamis pecséteket nyom rá az újságíró,

mindenféle emblémát fénymásol rá (vörös kereszt, vörös félhold, ENSZ, UNESCO, CNN és különböző más tévétársaságok), teljesen mindegy. A lényeg, hogy nagyon hivatalosan nézzen ki. Egy szomáliai strandpapucsos akkor se tudná, hogy mi az, ha valódi lenne. A harmadik világban viszont sokszor szó szerint az ember élete múlik azon, hogy van-e „megfelelő” papírja. Ő értette meg velem azt is, hogy a védőoltások milyen fontosak. És hogy nem a különféle egzotikus fertőzésektől kell félni (mint, mondjuk, a kolera – hisz ha van egy csöpp eszem, úgyse nyúlok hozzá semmi veszélyeshez), hanem inkább a hepatitisztől, mert az az igazán veszélyes dolog. Ő például baleset esetére mindig magánál hordta egy kis zacskóban a saját plazmásított vérét. Gondolják csak el: szeretnének önök mondjuk – és akkor most szinte bármelyik turistával előforduló lehetőséget mondok –, vért kapni egy brazil kisvárosban, egy autóbaleset után? Ugye nem. És egy brazil kisváros kórháza azért nem csak a térképen van messze Szomáliától... És mondott még valamit ez a Forma-1-es csapattag. A mi szakmánkban, bizonygatta, az embernek hét élete van. Aztán ki kell szállni a buliból. Én úgy könyveltem el az előző napi cikcakkfutásomat, hogy az volt az első. Szóval a hétből egy már elment. Te hol tartasz? – kérdeztem, mire fanyarul rám vigyorgott. Hogyhogy hol? A hatodiknál. Mindig a hatodiknál... Három órával később már Kenyában voltam... A történet vége Én már eljöttem Mogadishuból, amikor a szomáliai sztori véget ért. Biztos sokan emlékeznek az esetre, de azért nem árt feleleveníteni a történteket. Volt ott egy Aideed nevű klánvezér, akivel az amerikaiak – miután megölni nem sikerült – megpróbáltak tárgyalóasztalhoz ülni. És Aideed belement a dologba – legalábbis látszólag. Úgyhogy egy nap az egyezség értelmében leparkolt Mogadishu előtt egy repülőgép-anyahajó, fedélzetén az amerikai kontingens főparancsnokával. Ő partra szállt, és ötven profi, Special Force-os kommandós kíséretében

elindult a megbeszélt helyszínre. Valahol fent északon, Mogadishu mellett szervezték meg a találkozót. Csakhogy mint később kiderült, Aideed rengeteg fegyverest rejtett el a környéken. Az volt a terve, hogy egyszerűen meggyilkolja az amerikai főparancsnokot. Olyan Amerika-gyűlölet uralkodott ugyanis Szomáliában, hogy ezzel életre szóló dicsőséget tudott volna szerezni magának, és világossá tenni, hogy melyik klánvezér is az úr az országban. Úgyhogy alig kezdődött el a „tárgyalás”, előjöttek a fegyveresek, és tüzet nyitottak. Nem volt kétséges számukra a harc kimenetele. Ők majdnem kétezren voltak – az amerikaiak pedig csak ötvenen. Mégsem volt egyenlőtlen a harc. Erre hamarosan a szomáliaiak is rájöttek. Ami ugyanis ott történt, az azóta legendává vált. Mert a szpecforszosok (lesz még róluk szó ebben a könyvben) különleges fegyvereikkel, fülükben fejhallgatóval, homlokukra ragasztott mikrofonnal úgy összehangolták mozdulataikat, hogy ők lőtték le a szomáliaiakat és nem fordítva. Százszámra ölték meg a klántagokat. Aideednak ugyan szerencséje volt, mert végül sikerült valahogy elmenekülnie – a többiek viszont állítólag szinte mind odavesztek. A sajtóhírek ellentmondásosak voltak, az akció részleteit a Pentagon titkosította, a résztvevő deszantosok még a családtagjaiknak sem beszélhettek a történtekről, arról, hogy pontosan milyen fegyvereket használtak, és hogy összesen hány szomáliai halt meg. Becslések szerint ezerötszáz... Egy tény viszont ismert. Meghalt nyolc amerikai. Összesen nyolc... Később az egész világsajtót bejárták azok a képek, melyek azt mutatták, ahogy a szomáliaiak végigvonszolják Mogadishu főutcáin a nyolc katona hulláját. Odakötözték őket a kocsik hátuljához, és úgy húzták a szerencsétleneket maguk után a mocskos, köves földutakon, hogy a húsuk leszakadt, véres cafatokkal tarkítva a „diadalút” dicsőséges nyomvonalát. És a tömeg örömujjongással kísérte a menetet. A fotók alapján már Washington sem tudta többé eltitkolni, hogy milyen Amerika-ellenesség uralkodik Szomáliában. Igencsak nehéz volt megmagyarázni az amerikai közvéleménynek, hogy hogyan követhettek el ilyesmit a hős, rendteremtő csapatok sérelmére.

Úgyhogy lehúzták a rolót. Összecsomagolták a két focipályát, bezárták a kantint, és hazamentek. Mi csak segíteni akartunk, mondták sértetten. És ez a hála? Akkor magatokra vessetek. Még abban az évben hétszázezer ember halt éhen. Amerika és a világ viszont a vállát vonogatta. Ők megtették, ami tőlük telt. A Vöröskereszt ugyan tovább küszködött, de hiába; közleményei a címlapokról lekerültek a nagy világlapok 16. oldalának alsó sarkába. Szomália már senkit sem érdekelt. Mert meghalt ott az a nyolc amerikai. Ezt sosem bocsátották meg nekik...

KOLUMBIA avagy

A klánok nem angyalok Pablo Escobar haragja

M

odellín elegáns luxusnegyede előkelőbb látvány, mint a leggazdagabb amerikai városok kényelmes zöldövezetei. Piros Ferrarik, hatalmas motorok, az éttermek előtt sötétített ablakú limuzinok. Az év nagy részében szikrázó napsütésben fürdenek az ötvenszobás paloták, és a kertekben a „látvány-erdők”, amelyeket hűtött teherszállító repülőn szállítottak ide, valahonnan a Távol-Keletről. Japán törpecédrusok a délamerikai esőerdő tövében – csak azért is. Hogy a kokainbárók, ha törik, ha szakad, bebizonyítsák: az ő pénzük mindenre elég. A luxusnegyed utcáin francia ruhatervezők alkotta egyenruhában cirkál a gazdagok által finanszírozott magánrendőrség. Közönséges halandó be ne tegye a lábát ide. A világon ennél „idegesítőbb” gazdagság talán csak Los Angelesben, a hollywoodi krém elitlakóhelyén, Bel Airben üti pofon az embert. A kolumbiai Medellín a drogkereskedelem egyik fővárosa. A másik a szintén Kolumbiában található Cali. Ez a két város, pontosabban ennek a két városnak a klánjai, a Medellín- és a Cali-kartell uralják az amerikai kontinensen a kábítószerpiacot. Hatalmas hadsereg és több milliárd dollár áll mindkettő mögött. Amerika mindig is a pokolba kívánta őket – és el is követett minden tőle telhetőt, hogy teljesüljön a kívánsága. Pablo Escobar, a medellíniek vezére volt a fő célpont. Számtalan merényletet kíséreltek meg ellene, de sorra kudarcot vallottak az akciók. Escobar azonban egyszer csak megelégelte az állandó életveszélyt. Úgy érezte, nagyobb biztonságban lenne, ha bevonulna egy állami börtönbe. Így is tett. Megállapodott az akkori kolumbiai elnökkel, César Gaviriával, hogy semmiképpen sem adják ki az Egyesült Államoknak, majd saját limuzinján bevonult egy palotából átalakított „börtönbe”, melynek százfős állami őrgárdáját megfejelte a saját háromszáz katonájával, mert csak így érezte igazán biztonságban magát. Neki ilyen börtön járt...

De rosszul számított. Mert amíg ő odabent hűsölt, a legközelebbi emberei elkezdték lenyúlni a pénzeket. Állítólag dollármilliárdok tűntek el a süllyesztőben. És ez nem minden. Nem sokkal az önkéntes „börtönbe vonulás” előtt a kartell eltette láb alól a liberális Carlos Galánt, mert a politikus a kábítószermaffia elleni kemény fellépés híve volt és emellett agitált. Mások, akik meg merték említeni ezt a „problémát”, szintén golyót kaptak a fejükbe. Néhány politikus annyira megijedt, hogy nagyköveti státust kért, és így „hivatalosan” külföldre menekült. A kartell azonban utánuk nyúlt; talán még sokan emlékeznek rá, hogy egyikőjüket, az elnök személyes jó barátját (aki Magyarországon volt nagykövet), éppen Budapesten próbálták megölni, de csak megsebesíteni tudták. César Gaviria elnök nem tarthatta tovább Escobarnak tett „ígéretét”, és a közhangulatnak engedve kénytelen volt törvénymódosítást kezdeményezni, amely lehetővé tette a drogbárók kiadását az Egyesült Államoknak (tekintve, hogy a kolumbiai kábítószer jelentős része Amerikába irányult, az ismert kartelltagokat a CIA is kereste, és érvényben volt az ellenük kiadott letartóztatási parancs). Sőt! A bogotái kormány bejelentette, hogy az állam ezer olyan ingatlant fog elkobozni, amelyről egyértelműen bizonyítható, hogy valamelyik kartell tulajdonában van. Közöttük volt Escobar egyik birtoka, egy 70 hektáros kert, valamint a rajta álló, Tudor-stílusú, 55 szobás kastély. Állítólag Escobarnak ez az épület volt a kedvence, talán ezért is zsúfolta tele aukciókon vásároltatott, értékes bútorokkal és festményekkel. A pincében az utolsó orosz cár krími pincéjéből származó francia borok álltak, pontosabban feküdtek, az előírásnak megfelelő dőlésszögben. Amikor Escobar hírét vette ennek, úgy döntött, elege van a rácsokból. Másnap egyik helikoptere leszállt a börtön udvarán, és magával vitte a „szigorú őrizet” alatt álló főnököt. Escobar „megszökött”... És újra megindult a hajtóvadászat. Üldözte a kormány (Amerika azzal fenyegetőzött, hogy minden pénzügyi támogatást megvon Kolumbiától, ha nem tesznek pontot az Escobar-ügy végére), üldözte a Cali-kartell (hiszen ismét dúlt a piacfelosztási harc a kartellelv között) – vagyis egy perc nyugta sem volt a vezérnek. Természetesen nem lett lelki beteg tőle, nem olyan fából faragták. Különben is, megszokta már.

Éktelen haragra gerjedt azonban, amikor rájött, hogy saját bizalmasai kifosztották. A kulcsemberei. Akik a legközelebb álltak hozzá. Példát kellett statuálni. Öt közvetlen emberéből hármat azonnal kivégeztetett. A teljes rokonságukkal együtt. Az utolsó szálig. Nagypapa, nagymama, unokahúg, nagybácsi, másod-unokatestvér... Írmagja sem maradt a három családnak. Nehogy valaki később bosszút állhasson. A világsajtó hüledezve taglalta, hogy Escobar még a csecsemőknek sem kegyelmezett. Állítólag majdnem kétszáz áldozata volt a vérengzésnek. Mindössze néhány óra leforgása alatt. Vagyis összehangolt akció volt. A kolumbiai „hosszú kések éjszakája”. Meg is volt a hatása. Escobar életben maradt emberei ugyanis összeesküdtek ellene. Egyszerűen nem bírták a feszültséget. Többé nem lehettek biztosak semmiben. Nem tudhatták, mikor kerül rájuk a sor. A főnök egyik nap mosolyogva veregeti a vállukat egy meghitt hangulatú vacsora közben, és úgy viselkedik, mintha a legjobb barátok lennének – és másnap esetleg halálra ítéli őket? Ráadásul a családjuk sincs biztonságban? No nem, köszönik szépen, ők nem kérnek ebből. Mi a megoldás? Meg kell szabadulni a főnöktől. A túlélők tehát titokban szivárogtatni kezdték az információt Escobar pillanatnyi tartózkodási helyéről. Ahol meg is lehetne ölni... Vállalkozhat rá a kormány, az amerikaiak és a rivális Cali-kartell. Escobar végül a Medellín környéki őserdőbe vette be magát néhány emberével. Az erdő tele volt titkos, föld alatti laboratóriumokkal. Ezekben a lakókocsi nagyságú, álcázott fémlaboratóriumokban bujkált hónapokon keresztül. Ám néhány óránál tovább sehol sem maradhatott. Túl sok áruló vette körül. Megpróbált hát olyan gyorsan cikázni a különböző búvóhelyek között, hogy ne tudják nyomon követni. A vége felé már ott tartott, hogy háromóránként kellett váltogatnia a bunkereket. Teljesen ad hoc jelleggel mozgott a dzsungelben, így soha nem lehetett kellő pontossággal kiszámítani, hogy mikor hol rejtőzik. Sokszor csak néhány percen múlott az élete. Előfordult, hogy még hallotta az imént elhagyott laboratóriumba becsapódó rakétát – néha talán még a ruhája is megperzselődött a robbanástól. A különböző titkos adókon olyan precízen adták meg a koordinátákat a besúgók, hogy Escobar esélyei rohamosan közelítettek az abszolút nullához.

Már csak napok kérdése... Az egész világ arra számított (mint hamarosan kiderül: tévesen), hogy Pablo Escobar napjai meg vannak számlálva. A háborús tudósítók villámgyorsan csomagolni kezdtek – a világ minden táján. Én is így tettem. Muszáj ott lennem a helyszínen, gondoltam, amikor lenyisszantják végre a rettegett Medellín-kartell fejét. Irány Kolumbia. Mire odaértem, kissé már megváltozott a helyzet. Escobar ugyanis átment ellentámadásba. És a legfélelmetesebb módszert választotta. Autóbombákat kezdett robbantgatni különböző városokban, de legfőképp Bogotában, a fővárosban. Az utcán sokszor több tucat ember veszett oda egyszerre, egy-egy óriási robbantás következtében. Egy hónap alatt több mint százra rúgott az ártatlan áldozatok száma. Pablo Escobar így próbált nyomást gyakorolni a kormányra. Hogy szálljanak már le róla. Mert ha nem, fenyegetőzött gátlástalanul, ő folytatni fogja a terrorakciókat. Arra számított, hogy a közvélemény majd a javára billenti a mérleget. Hogy maguk a polgárok kérik majd a kormányt, hogy hagyja futni Escobart, különben nekik, ártatlan civileknek kell az életükkel fizetniük. Az állandó rettegés, a rengeteg halott és a még több sebesült, gondolta, majd csak nyom valamit a latban, és a kormány végül beadja a derekát. Naponta három-négy bombát robbantott. A legforgalmasabb helyeken... Így állt a helyzet, amikor megérkeztem Bogotába. A követség embere „ujjongva” fogadott. Nagy mázlid van, lelkendezett, éppen most mondta be a rádió, hogy megint robbant egy bomba. Méghozzá valahol itt, a közelben. Remek fotókat tudnál csinálni! Menjünk, nézzük meg. Döbbenetes volt. Soha életemben nem láttam még akkora pusztítást. Legalább tízméteres kráter tátongott az utca közepén. Vér és halottak mindenütt. Kitört ablakok, rémület, sikoltozás, hisztéria, villogó mentőautók, rendőrök, döbbent bámészkodók, ripityára tört kocsik – és még valami. Sosem fogom elfelejteni. Az egyik házon, három emelet magasságban, egy leszakadt emberi kar tapadt a falhoz. Még a véres csíkot is látni lehetett, amit maga után húzott, miközben lefelé csúszott, hogy aztán odaragadjon a ház falához, tíz méterrel a talajszint fölött. Az emberek szaladva közlekedtek az utcán. Mindig mindenki szaladt. Méghozzá a fal mellett. Annyira féltek. Persze teljesen mindegy, hogy sétál-

e az ember vagy fut – ha a következő bomba a mellette lévő autóban robban, úgyis mindennek vége. Tudat alatt mégis az munkálhatott bennük, hogy nagyobb az esélyük az életben maradásra, ha gyorsabban haladnak. Az állandó stressz felőrölte az idegeiket. Escobar ugyanis teljesen rendszertelenül robbantgatta a kocsikat. Egyik nap egy drága, elegáns, fekete Mercedesbe rejtette a robbanóanyagot. Akkor az emberek elkezdték kerülni a drágább autókat. Szó szerint. A saját szememmel láttam, hogy amikor valahol az utcán megállt egy elegáns kocsi, a tömeg is megtorpant, majd hatalmas ívben kerülni kezdte a veszélyesnek vélt járművet. Mint amikor elterelik a hangyák útvonalát. Lidérces helyzet. Másnap persze már egy ócskább, lerobbant autó szakadt darabokra – hogy onnantól kezdve az ilyen „típusú” kocsikat kerülgesse a rémült tömeg. Kiszámíthatatlan macska-egér harcot folytatott ellenségeivel a Medellínkartell feje. Stresszhelyzet Bogotában A város tele volt katonákkal és rendőrökkel. Mindent elkövettek, hogy véget vessenek ennek a borzalomnak. Különféle tükrökkel és érzékelőkkel néztek be a parkoló kocsik alá, igazoltatások, motozások, razziák követték egymást, de hiába. A bombák tovább robbantak. A nagykövetségek felé vezető összes utat lezárták. Az amerikai rezidencia háromtömbnyire volt a magyartól. Az épületre hatalmas reflektorokat szereltek, amelyek az egész környéket bevilágították. És azonnali lőparancs volt érvényben. Egyik éjszaka fültépő géppuskasortűzre ébredtünk. Kiderült, hogy valaki az amerikaiak előtt akarta leállítani a kocsiját. A tengerészgyalogos őrök rögtön rászóltak, hogy ez nem a legjobb ötlet, de az illető tovább erősködött, hogy csak néhány percre akar leparkolni – a következő pillanatban már a földön feküdt. Holtan. Az őrök nem kockáztattak. Túl nagy volt a feszültség. Két nappal később az amerikai konzul helyetteséhez ment tárgyalni három helybeli üzletember. Meg volt beszélve a találkozó, de a megállási tilalom azért rájuk is vonatkozott. A sofőr azonban megszegte a szabályt. És a tengerészgyalogosok megint hiába mondták, hogy az épület előtt nem lehet parkolni, azok közölték, hogy ők a konzulhelyettes úrhoz jöttek, ha a katonák nem hisznek nekik, akár meg is

kérdezhetik. De a katonák nem kérdeztek. Hanem lőttek. Mind a három üzletember a helyszínen meghalt. A sofőr is. Amikor a konzulhelyettes sápadtan kirohant, hogy hé, ezek az én ügyfeleim – már késő volt. Egyszóval, finoman fogalmazva is feszült volt a helyzet Bogotában. Az évszázad fotója Közben gőzerővel üldözték Escobart. A kormány 1500 katonából álló, speciális egységet szervezett, és vérdíjat tűzött ki a kábítószerbáró fejére. Esténként egymást érték a tévében a felhívások, hogy ennyi meg ennyi dollárjutalmat kap, aki nyomra vezeti a hatóságokat. Úgy éreztem, „muszáj” Medellínbe mennem. Tudtam, hogy ott fognak történni a hírértékű dolgok. Ha valaha is pont kerül az Escobar-ügy végére, akkor az Medellínben lesz. A nagykövetség először nem akart elengedni. Ez öngyilkosság, mondták, hallani sem akarunk róla. Végül nagy nehezen mégiscsak beadták a derekukat. De ott kellett hagynom minden iratot, és még egy papírt is aláírattak velem, hogy a saját felelősségemre távozom a követség területéről. Amikor végre Medellínbe értem, nem akartam hinni a szememnek. Mert mi történt? A kartell néhány héttel korábban már megpróbálta likvidálni Escobar családját. Egy hajszálon múlt az egész. A Cali-kartell emberei a város kellős közepén felrobbantották az Escobar-villát. A hosszú délutáni szieszta alatt. Tudniillik ilyenkor a legnagyobb az esélye, hogy otthon vannak a háziak. És valóban. Escobar felesége és gyereke csakugyan a házban tartózkodott. Éppen ebédeltek, amikor a kisfiú meghallotta, hogy a kutyája odakint vonyít a kertben. Kiment, hogy megnézze, mi történt. Az anyja elkísérte. Kiderült, hogy szegény kutyus lába beszorult egy lyukba – a háztól körülbelül ötven méterre. Hozzáfogtak, hogy kiszabadítsák az állatot. És akkor BUMM! Az Escobar-villa egyszerűen a levegőbe repült. De ők megúszták – hála a kutyának. Amikor Escobar hírét vette az esetnek, több száz munkást küldött a helyszínre. Meglehetősen hatásos erődemonstrációnak bizonyult, hogy egy

hónap alatt újra felépítette a házat. Mintha mi sem történt volna. Az utolsó szögig pontosan olyan lett az épület, mint a régi, amit felrobbantottak. Csakhogy a munkálatok alatt, majd utána is lezáratta a ház felé vezető utakat! Kordonnal, sorompókkal vette körül a környéket. És minden sorompónál a Medellín-kartell emberei álltak. Akkor most mi folyik itt?! Csak hüledeztem, amikor végre sikerült megfejtenem a rejtélyt. És balga módon meg akartam csinálni az „évszázad” fotóját! Mint egy igazi zöldfülű, csöppet sem átgondoltan. Meg voltam győződve róla, hogy ha le tudnám fényképezni a sorompót, vagyis dokumentálnám azt, hogy az egész világ által üldözöttnek vélt Escobar még mindig olyan erős és befolyásos, hogy Kolumbia egyik legnagyobb városában egy egész városrészt akadálytalanul le tud zárni – nos, ez Magyarországon kívül is „híres” fotó lenne. 27 évesen még ilyeneket gondol az ember... Egy igazi „telling picture”. Egy „mesélő” kép. Ami tényleg mindent elmond. Ami bebizonyítja az egész világnak, hogy ezek itt mindenkit az orruknál fogva vezetnek. Még hogy üldözik Escobart?! Az egész Nyugat meggyőződéssel hitte, hogy a kokainbáró napjai meg vannak számlálva. Mert már nincs hova menekülnie... Szorul a hurok, de nagyon... Egy emberként üldözi őt egész Kolumbia... Több millió dollár van kitűzve a fejére... Semmi esélye... Hát persze. Közben meg lezáratja a fél belvárost. És a hadsereg a kisujját sem mozdítja. Sőt. Még segít is neki. Mert a sorompók környékén a kartellzsoldosok mellett felbukkant néha egy-egy egyenruhás is. Ugyan már. Mintha a magyar alvilág feje fogná magát, és lezáratná a Váci utcát. Miközben az újságok azzal lennének tele, hogy micsoda hajtóvadászat folyik ellene. Számomra újra bebizonyosodott, hogy amit a lapokban olvasok – vagyis a hivatalos változat –, az a valóságban egészen másképp fest. Korántsem olyanok voltak tehát Medellínben az erőviszonyok, mint ahogy előzetesen gondoltam. És erről akartam én fényképet csinálni. Egy ilyen sorompóról, ahol egymás mellett áll egy escobaros kartellember meg egy kormánykatona, és közösen ellenőrzik az áthaladókat. Persze fényképezőgéppel a közelükbe se mehettem.

Lefizettem hát egy helybéli taxist. Megbeszéltük, hogy elrejt engem a csomagtartóban, amit résnyire nyitva hagyunk. És elindul a belváros felé. Aztán arrafelé kanyarodik a kocsival, amerre az útlezárások vannak. Egy kicsit lassít, tesz egy fordulatot, miközben én óvatosan, a résen át elkattintom néhányszor a gépet, és már megyünk is tovább. Jó kis terv volt. De nem vált be... A siralomházban Pedig jól indult. Már majdnem ott voltunk a sorompónál, amikor belementünk egy kátyúba. A kocsi nagyot zökkent. A csomagtartó fedele természetesen azonnal felpattant. És ki bukkant ki alóla? Frei Tamás, gubbasztva, fényképezőgéppel a kezében. Amikor a sofőr meglátta ezt a visszapillantóból, azonnal lefékezett, feltépte az ajtót, és kiugrott a kocsiból. Járó motorral hagyta ott a taxiját az út közepén. Futott, mint a nyúl. Nem kárhoztatom. Én meg ott ücsörögtem halálra váltan a csomagtartóban. És jöttek a kartellesek. Körbeálltak, vállukon géppisztoly, arcukon düh. Kiráncigáltak. Kérdezősködtek. Nem mintha nem lett volna egyértelmű a helyzet. Úgyhogy én egy kínos vigyornál nem is nagyon tudtam többel szolgálni. Bevágtak egy terepjáróba, és elvittek a legközelebbi laktanyába. Odaintették magukhoz az egyik tisztet. Gyere csak, Pedro, mondták, támadt egy kis gondunk. Ennek a fickónak – és itt rám mutattak – volt mersze ott fényképezni, ahol nem szabad. Zárjátok már be, amíg eldöntjük, mi legyen vele, jó? Ez csak természetes, hangzott a felelet. Hozzátok. Míg a cellába vittek, nekem a hivatalos kormányközlemény járt a fejemben; valami olyasmit lehetett olvasni benne, hogy ha egy katona meglát egy escobaros kartellembert, ott helyben, felszólítás nélkül le kell lőnie. Miközben jobb barátok már nem is lehetnének... Szóval a kábítószer-kartelles kérésére egy kormánykatona bezárt engem a hadsereg börtönébe, merthogy vétettem a kartell törvényei ellen. Kolumbiában előfordulhat ilyesmi... csak túl későn jöttem rá... Escobar nagyon nem szerette a külföldi tudósítókat. Abban az évben több mint húsz újságíró halt meg Kolumbiában. Volt, akit az utcán lőttek le,

mások nyomtalanul eltűntek (leszálltak a gépről, aztán hirtelen nyomuk veszett), de úgy hogy a családjuk sem hallott róluk többé. Néhányan közülük azóta sem kerültek elő – még holtan sem. Nem tagadom, nagyon meg voltam ijedve. Mert pontosan ismertem ezeket a statisztikákat. Hogy hány újságíró tűnt el akkoriban. Kezdtem arra gondolni, hogy talán én leszek a következő. Azt hiszem, akkor voltam életemben a legjobban megrémülve. Se előtte, se azóta nem féltem úgy Most, nyolc évvel később persze már romantikus kalandnak tűnik a dolog, de akkor, ott, Medellín közepén, a börtöncellában másképp éreztem. Görcsölt a gyomrom a félelemtől, egy percet sem tudtam aludni és mindenféle fogadalmakat tettem, hogy ha egyszer kijutok onnan, akkor mi mindent nem csinálok soha többé... Közben pedig nem tudtam szabadulni a gondolattál, hogy bármelyik percben beléphet egy fegyveres, és akkor egyszer csak vége... Hozzám se szóltak két napig. Enni egy falatot sem adtak. Nem mintha olyan nagy étvágyam lett volna. Ültem egy koszos vaságyon, egy ablaktalan cellában, ahová csak a rácsos ajtó tetején szűrődött be némi fény. Hideg volt. Legalábbis én úgy emlékszem, hogy nagyon fáztam. Szürke betonpadló, bogarak, csönd, mérhetetlen csönd. Ilyenről azelőtt csak olvastam. Úgy éreztem magam, mint egy halálraítélt – és talán az is voltam. Néha izzadtam, máskor a hideg rázott, és összerezzentem minden egyes nyikordulásra, mert azt hittem, most aztán tényleg értem jönnek... Aztán kinyílt a cellaajtó, és bejött két fegyveres. Akár a rémálmaimban. Gyerünk, kiáltottak rám. Remegő térdekkel követtem őket. A fejem kóválygott. Betuszkoltak egy kocsiba... És kivittek a repülőtérre. Tűnés innen, mondták, és feltettek az első induló gépre. Szó szerint sokkos állapotban voltam. A félelemtől egyszerűen nem tudtam gondolkodni. Főleg azt nem értettem, hogy úszhattam meg ezt az egészet. (Ma már értem. Legalábbis azt hiszem. Beszéltem néhány „szakemberrel”. Ők azzal magyarázták a szerencsémet, hogy akkoriban már Magyarország volt a Kolumbiából Európába tartó kábítószer egyik fő átrakodóhelye. Gyakorlatilag Budapest volt a kapcsolat Nyugat-Európa felé. És a kartellesek úgy gondolhatták, hogy talán nem lenne túl kifizetődő megölni egy odavaló újságírót, aki ráadásul a Nemzeti Rádió hivatalos tudósítója... Nem érdemes. Mert lehet, hogy leszűkülne a mozgásterük, ha

kitudódna a dolog. Vagy a rendőrség ezentúl kissé erélyesebben bánna velük... Okosabb hát, ha egyszerűen elzavarnak a környékről.) Ültem tehát a gépen, és csak nagyon lassan kezdtem magamhoz térni. A végén már amiatt aggódtam, hogy nincs nálam semmi papír. Az útlevelem, ugye, Bogotában maradt, a követségen. Medellínbe is fénymásolt iratokkal érkeztem. De azokat is elvették a kartellesek. Akárcsak az összes pénzemet. Igaz is, jutott eszembe. Ezek szerint ezt a repülőutat Escobar finanszírozza? Vagyis a legnagyobb kolumbiai kábítószer-maffia fizeti a jegyemet? Erre gondolva, azt hiszem, már elmosolyodtam egy pillanatra. De vajon milyen gépre tehettek fel? Közönséges utasszállító volt, úgyhogy simán megkérdezhettem volna a stewardesstől vagy bármelyik utastól, hogy hová tartunk – de olyan állapotban voltam, hogy ez egyszerűen nem jutott eszembe. Egyszer csak éreztem, hogy ereszkedni kezdünk. Rögtön az ablakra tapadtam. És mint a mesében. Pálmafák, sombrerók, vidám kavalkád, amerikaiforma turisták narancssárga-kék ingekben, nádtetős kunyhók, karneváli hangulat... Az egész úgy nézett ki, mint egy karib-tengeri nyaralóhely. Mint később kiderült, az is volt. Miután kiszálltam a gépből, odamentem a repülőtér információs pultjához. Szép, fiatal nő állt mögötte. Udvariasan feltettem neki néhány egyszerű kérdést. Hol vagyok? Milyen országban és melyik városban? Sose felejtem el a nő arcát. Ez teljesen hülye, gondolhatta. Idejön repülővel, ebbe az előkelő karibi paradicsomba, aztán megkérdezi, hogy hol van. Biztos részeg. De akkor mért nem dülöngél? A nő elképedése végre teljesen kijózanított. A válasza pedig megnyugtatott. Mert a nyaralóhely szerencsére még Kolumbiához tartozott. Úgyhogy néhány telefon után a nagykövetség utánam küldte az útlevelemet. Három napot kellett várnom rá, de elhihetik, nem bántam. Legalább kipihentem magam a pálmafák árnyékában. Végül két nappal még meg is hosszabbítottam a kis tengerparti nyaralást. Úgy éreztem, „megérdemlem”. A célpont halott A kolumbiai lakosság nagy része vagy apró, koszos kis falvakban él, vagy a nagyvárosok melletti favellákban. Amíg az ember nem látja, el sem

hiszi, hogy létezhet ilyen nyomor. Nem maga a szegénység rettenetes, hanem az ilyen típusú szegénység. Csúfoltság, piszok, bűz és kilátástalanság. Aki ide születik, aligha emelkedhet ki belőle. A viskók egymás tetejére épülnek, mert a családok nem tudnak új telket venni; az apák azonban olykor megengedik, hogy fiaik ráépítkezzenek az ő palatetőjükre. Az ablakokban ritkán van üveg, legfeljebb valami függönyféle, konyharuhából. Ez az a legendás dél-amerikai világ, amivel a „publicisták” sokszor fenyegetnek minket Magyarországon. A sok szegény és a néhány gazdag ember világa. A hihetetlen kontrasztok bántó sűrűsége, amit a dél-amerikai szappanoperák olyan jól lepleznek. Emlékszem, Kolumbiából hazafelé tártea megálltam – az olajkincse miatt Dél-Amerika leggazdagabb országának számító – Venezuelában, ahol egy mai napig emlékezetes „képet” láttam. A nyomornegyedben autóztam, Caracas mellett, feltekert ablakokkal, zárt ajtókkal, amikor szembejött egy tűzpiros cabrio Ferrari. Öltönyös férfi ült benne, szájában összeharapott szivarral. És a mobiltelefonján beszélt... Mintha egy másik világból érkezett volna. És valóban onnan jött. Valamelyik elegáns villából, melyet arrafelé fegyveres őrök, de legalábbis az utcában lakó gazdagok által verbuvált és fizetett „házi rendőrség” véd. Elég egy pillantást vetni erre a „világra”, és rögtön rájön az ember, hogy miért lesz mindig utánpótlása a kábítószerkartelleknek, hogy miért akadnak mindig olyanok, akik akár ölni is hajlandók azért, hogy a viskójuk előtti sámliról – ahogy megálmodták – átülhessenek egy cabrio sportkocsiba... Bogotá környékén hárommillió ilyen nyomorult él. Vagyis teljesen egyértelmű, hogy a kartellek elleni küzdelem eleve kudarcra van ítélve – hisz itt mindig van utánpótlás. Mindig lesz olyan szerencsétlen, akihez csak oda kell menni, hogy „Figyelj, öreg, kapsz 100 dollárt, ha lenyeled ezt a kapszulát, és elrepülsz Miamiba. Ott menj be a reptéri WC-be, és... Tessék, itt az útlevél és a repülőjegy.” És sokan még hálásak is érte. 100 dollár nekik annyi pénz, amennyit még életükben nem láttak. No és ha lebuknak a határon, és lecsukják őket húsz évre? Kit érdekel? Vannak még itt elegen, akik megcsinálják ugyanazt. Vagyis valószínűleg soha nem lesz vége. Ezt nem lehet legyőzni, felszámolni. Túl nagy területről van szó, túl sok pénzről, túlságosan erősek a kartellek és a mindent átitató korrupció – nekem legalábbis reménytelennek tűnt a küzdelem. Talán tévedek.

De Escobart legalább elkapták. Az is valami. Az amerikaiak 499 napon át üldözték, próbálták elfogni, de ő mindig kicsúszott a kezük közül. Mármint addig a napig. Viszont még ma sem teljesen egyértelmű, pontosan milyen körülmények között halt meg Pablo Escobar. Ez az akció is szigorúan titkos volt, és a mai napig az... Fél évvel a kolumbiai utam után, 1993 decemberében történt. Escobar külföldre akarta menekíteni a családját. Olyan meleg volt már a helyzet, hogy úgy érezte, nyugodtabban tudná intézni az ügyeit, ha legalább a feleség meg a gyerek biztonságban volnának. Úgyhogy mindenféle elterelő hadművelet után feltette őket egy Németországba tartó gépre. De hiába. A kolumbiai hatóság mindkettejüket visszavitte Bogotába. Főleg persze amerikai nyomásra, mert akkor az amerikai szenátus már Escobar elfogásához kötötte az évi több milliárd dolláros államsegélyt. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Amerika dollármilliárdokat tűzött ki Escobar fejére. A korrupt kolumbiai államhatalomnak döntenie kellett: a milliárdok vagy Escobar. És mivel köztudomású volt, hogy az amerikai államsegély nagy részét „lenyúlják” a politikusok, így akár úgy is lefordítható a helyzet, hogy Amerika többet fizetett a kolumbiai vezetőknek, mint Escobar. A drogbáró milliárdokat azért mégsem adott nekik. Így aztán egyszer csak „átálltak”, és komoly hajtóvadászatot indítottak Escobar ellen... A kokainbáró feleségét és fiát házi őrizetre ítélték. Nem is akárhol. Egy bogotái felhőkarcoló legfelső emeletén – valahol a város szívében. Hátha így kiugrasztják a nyulat a bokorból. A feleség és a kisfiú – ők voltak a csali. Az amerikaiakkal megtámogatott kolumbiai kormány immár egészen új szabályok szerint játszott. A fair play a múlté volt – igaz, Escobar ellen másképp úgysem lehetett küzdeni. A híradóba minden este bevágtak egy rövid képsort, legtöbbször élőben, amely a kábítószerbáró családját mutatta. És a képernyőre mindig ki volt írva egy telefonszám. Ami személyesen Escobarnak szólt. Ezen a számon beszélhetsz a fiaddal – sugallta a televízió – vagy a feleségeddel, miért nem hívod fel őket? Végre hallhatnád a hangjukat... Persze mindenki tudta, miről van szó. Abban a pillanatban, hogy Pablo Escobar kapcsolatba lép a „toronyszobával”, a Kolumbia fölött keringő amerikai kémrepülőgépek már el is kezdik a keresést. Az amerikaiak olyan gépeket használtak, melyek szerencsés esetben 15 másodperc alatt bemérték volna Escobar tartózkodási helyét. További négy másodperccel később

pedig a megadott koordinátához legközelebb cirkáló kolumbiai vadászgép már el is indítaná a rakétát. Nem kell, hogy egészen pontosan célozzon – majd „útközben” rávezetik a lövedéket a célpontra. Van rá elég idejük. Szóval minden Escobaron múlott. Hogy felhívja-e a családját. Ha felhívja őket, akkor onnantól kezdve, hogy meghallja a nő vagy a gyerek hangját, cirka harminc másodperce van arra, hogy a telefonkészülék közeléből is eltűnjön. Escobar két hónapig bírta. Aztán tárcsázott. A fia vette fel. 14 másodpercig tartott a beszélgetés. Hogy vagy? Nálam minden rendben, csókollak, vigyázz anyádra – hadarta Pablo Escobar a kagylóba, és – mivel tökéletesen tisztában volt a helyzettel – már rohant is, ahogy a lába bírta. Egy külvárosi épület valamelyik legfelső emeletéről beszélt. 14 másodperc után lecsapta a telefont, átugrott az erkély korlátján, és menekülni kezdett a háztetőkön keresztül. Nyolcvan-száz métert tett meg, mire a rakéta becsapódott abba a házba, amit éppen elhagyott. A lakásból, ahonnan telefonált, óriási lángcsóva csapott ki. De ezt még megúszta. Csakhogy a gép, amelyik kilőtte a rakétát, „lassan” odaért a helyszínre. És a pilóta, miután lelassította a gépet – legalábbis így szól a legenda –, a magasból meglátta a tetőkön át menekülő Escobart. És ráment. Amennyire tudott, lassított, hogy azért ne 2000 km/h sebességgel repüljön el a házak fölött, és leadott egy sorozatot a gépágyúval. Ám hiába lőtt ki másodpercenként vagy húsz golyót, ekkora sebességnél ez azt jelentette, hogy 50-60 méterenként csapódott be egy lövedék. Escobarnak azonban pechje volt... Az egyik golyó állítólag szabályosan leszakította a felsőtestét. Ki tudja... Az akcióban hivatalosan nem is vettek részt amerikaiak, hiszen egy másik állam területén a szenátus engedélye nélkül amerikai katona nem vehet részt semmiféle hadműveletben. A részletekről tehát nincs információ! A kolumbiaiak pedig száz évre titkosították Escobar likvidálásának körülményeit... Gondolom, nem véletlenül. Így aztán csak találgatni lehet. Ami itt olvasható, az csak az egyik verzió. A CNN amerikai hírtelevízió például egészen másféle forgatókönyvben hisz, 2000 nyarán filmet is készítettek róla, de annak tényeit szinte minden érintett vehemensen cáfolta... Egy biztos. Escobar megölése semmit sem változtatott a helyzeten. Annyi történt csak, hogy a Medellín-kartell fejének halála rövid időre zavart

okozott a kartell tevékenységében, és ezért a korábbihoz képest megerősödött a konkurencia, a Cali-kartell. A Cali-kartellt irányító Rodriguez testvérek megszereztek néhány, korábban a Medellin-kartellhez tartozó kokainpiacot. Sőt, nyitottak az ópium és a heroin felé is, pedig ezek hagyományosan nem tartoztak érdekeltségi körükbe... Egyszóval: Escobar „ment”, de jött helyette más, és New York utcáin ugyanúgy és ugyanannyiért lehet kábítószert vásárolni, mintha a kokainbáró még élne...

BOSZNIA avagy

A vihar szele A béke szigete

S

ütött a nap. Erre pontosan emlékszem. A Miljačka-folyó partján ültünk, Szarajevóban. Egy bosnyák íróval beszélgettem, akinek piros selyemsál volt a nyakába kötve. Elegáns, kék csíkos ing, diszkrét öltöny. Francia emigrációból tért haza, és ez meglátszott rajta. Jellegzetesen bosnyák, sűrű, fekete szemöldöke volt. Bizonyára Párizsban is lerítt róla a származása, bármennyire franciásan is öltözködött. „Én mèlange-ot kérek” – mondta a pincérnek, majd mintegy magyarázatként hozzátette, hogy Szarajevóban a több száz éves török hódoltság ellenére is a Monarchiából fennmaradt, bécsies kategóriák érvényesek a kávéra. Vagyis ha klasszikus, habos, olaszos cappuccinót akarok inni, akkor Boszniában nem cappuccinót, hanem mèlange-ot kell rendelni, mint valamikor Bécsben – magyarázta nagy szakértelemmel az író. „Ha cappuccinót kérne a pincértől, akkor magától értetődően tejszínnel hozná, nem pedig – ahogy az olaszok teszik – gőzölt tejhabbal.” Hát így. Ilyenekről beszélgettünk bárom nappal a háború előtt... Akkor már az egész világ tudta, hogy valami készülődik arrafelé. A háborús tudósítók újra szedelőzködni kezdtek. Nehogy lemaradjanak valamiről. Én is ott voltam már. Az ENSZ-csapatok főparancsnoka akkor még a polgárháború dúlta Horvátországban állomásozott, de Bosznia körül már olyan puskaporos volt a levegő, hogy mindenki tudta: hamarosan átvonul Szarajevóba. És szépen átcsoportosítja az erőket, hogy még időben gátat vethessen a küszöbönálló hurrikánnak. Így tervezték, de azóta tudjuk, hogy mennyire elszámította magát a világ. Az én feladatom elméletileg az lett volna, hogy a Magyar Rádió számára interjút készítsek a főparancsnokkal. Tehát egyenesen Szarajevóba utaztam,

gondolván, hogy majd ott bevárom a riportalanyomat. Hisz bármelyik pillanatban megérkezhet – legalábbis így gondolta mindenki. De hiába vártam. Múltak a napok, és a parancsnok még mindig nem volt sehol. Úgyhogy járni kezdtem az utcákat. Ha már itt vagyok, legalább csináljak valami hasznosat. Addig is, amíg megérkezik az – amúgy „jó érzékkel” kiválasztott – indiai főparancsnok. Gondolhatják, hogy Delhiből delegálva milyen gyorsan megértette az évszázados szerb-bosnyák-horvát konfliktust, melynek mozaikjait még mi, itt a határ túloldalán is nehezen rakosgatjuk össze... Mire az ENSZ, a főparancsnok első komoly hibái láttán, elismerte a rossz választást és menesztette őt – nos, addigra már megállíthatatlanul folyt a vér Boszniában. A városban egyébként a fentebb leírt kávézáshoz hasonló módon teljesen normális, békés élet zajlott. Az emberek éttermekbe jártak, a szarajevói mozikban rendületlenül pufogtak a hollywoodi filmek, esténként csinos lányok gyülekeztek a diszkók előtt – vagyis minden a megszokott kerékvágásban haladt. Mondták, mégsem hittem, hogy háború lesz. „Szarajevóban olyan a légkör, mint 1914-ben lehetett, mielőtt meggyilkolták a trónörököst” – mondta az író, amikor már megkapta bécsi szokás szerint készült mèlange-át. „Akkor is mindenki tudta, hogy baj van, hogy baj lesz, de a felszínen nem látszott semmi.” Hát, nem tudom, így volt-e 1914-ben, de az biztos, hogy a pillanatnyi helyzetet találóan jellemezte. Mert az emberekből valósággal áradt a békesség. Még hangosabb szót sem lehetett hallani. Olyan magától értetődő összhangban éltek egymás mellett a különböző kultúrák, mint szinte sehol a világon. A muzulmán negyedből úgy sétálhatott át a turista az ortodox városrészbe, hogy szinte fel sem figyelt rá; a keresztény templomok tövében csevapcsicsaárusok kínálták füstös, hagymás ételeiket erősebb gyomrú honfitársaiknak, akik talán éppen valamelyik mecset felől érkeztek... Egyszóval, bármerre néztem, béke és nyugalom fogadott. Emlékszem egy kisvendéglőre: az lett a kedvencem. A pomponos, muzulmán fejfedőt viselő, bosnyák szakács hangosan kiabálva utasítgatta főleg zsidó és szerb vendégeit, hogy hova üljenek, míg ő maga, kezét puha kenyérbe bújtatva, a nyílt tűzön pofozgatta a darált húsból formázott rudacskákat: a csevapcsicsát.

És mégis: ahány emberrel beszéltem – és sokkal beszéltem –, mind határozottan állította, hogy nemsokára öldöklés lesz. Hogy hamarosan egymásnak esnek az emberek. Én pedig egyszerűen nem értettem. Egy hétig mondták nekem, hogy mi fog történni, és én egy hétig hitetlenkedtem, hogy nem, az lehetetlen. Ki akarná itt megölni a másikat? És miért? Ugyan már, ráztam a fejem, ez képtelenség. De közben mindenfélét rebesgettek: hogy baj lesz, mert sokan a hegyekbe mentek, és bizony a fegyvereiket is magukkal vitték; nem is volt más bökkenő az efféle hírekkel, csak az, hogy mindig olyasvalaki mesélte, aki jól öltözött volt, és éppen legújabb verseskötetét tartotta a hóna alatt, vagy új, Németországból hozott autóját mutogatta nekem. Mégis nekik lett igazuk. Ráadásul szó szerint egyik pillanatról a másikra kezdődött. Start Egyik reggel arra ébredtem, hogy lövöldöznek. Kinéztem a szállodai szoba ablakán, és láttam, hogy összevissza szaladgálnak az emberek – fegyverrel a kezükben. Lőttek mindenre, ami mozgott. Néhány óra alatt eluralkodott a fejetlenség. Felfoghatatlan. Előző este, elalvás előtt tévét néztem. Egy közismert amerikai show-műsort vetítettek – hangalámondással. Odakint felhőtlen volt az ég, szinte ragyogtak a csillagok. A város halkan nyugovóra tért. Az emberek lassan a fal felé fordultak. És reggel már lőtték egymást. Én a mai napig nem értem, hogyan is robbanhatott ki. Mi történhetett? Amikor Szarajevóban elszabadult a pokol, valami fura bizonytalanságérzés költözött belém. Egy régi, belvárosi szállodában laktam – és az ablakom előtt hullák hevertek. Nem dicsőség, inkább csak tény, hogy korábban is átéltem néhány lövöldözést, láttam már közelről egy-két zavaros helyzetet – de Szarajevó előtt még mindig úgy tűnt, mintha lett volna valami értelme annak, ami történt. Most azonban be kellett látnom, hogy nem igazodom ki rajta. Érthetetlen volt az egész. Összevissza, mindenki mindenkire lőtt. Megtorpantam: egy darabig még a szobámból sem mertem kilépni, mert úgy éreztem, itt most semmi sem garantálja, hogy életben maradok. Érezte ezt a többi újságíró is. Milyen jó lett volna, ha

létezik egy – akár csak kicsit is biztonságos – hely, ahol meghúzhatják magukat azok, akik nem akarnak belekeveredni. És akkor jött egy hír. Hogy Karadzsics, a szerbek vezére, a Holiday Inn Hotelbe költöztette a családját. Biztosak voltunk benne, hogy ha a szerbek szétlövik is a hegyekből az egész várost, arra azért vigyáznak, hogy a Karadzsics család épségben maradjon. És a Holiday lnnben volt az ENSZ sajtóközpontja, a Press Center is. Érthető, hogy egyszeriben igen népszerű lett ez a szálloda. Mindenki szeretett volna a Holiday Innbe költözni. Csapatostul rohantuk meg a recepciót. Természetesen már nem volt üres szoba. Nagyon-nagyon mélyen kellett a zsebébe nyúlnia annak, aki azt akarta, hogy mégiscsak akadjon egy. Én mindenkit „megajándékoztam”, aki csak az utamba került. Nem is emlékszem már, hány marokba nyomtam bele a húsz- és ötvendollárosokat. Sokba. De végül kaptam egy szobát. Igaz, napi 400 dollárt kértek érte, de amikor az ember élete a tét, ritkán számolgat. Meg hát ismertem már a háborús szabályokat. Akárcsak a többi tudósító. Mert, mondanom se kell, megint összejöttek a már említett Forma-1-esek. Hol máshol lett volna a következő „futam”, mint Szarajevóban? Akik beverekedték magukat a szállodába, azok lent a bárban whiskyvel üdvözölték a frissen érkezőket. „Helló, öregem, Afganisztán óta nem láttalak. Már azt hittem, történt valami.” „Á, semmi különös, csak az iraki cirkusz után szusszantam egyet a tengerparton. Hanem figyelj csak, azt hallottam, hogy...” És lassan, de biztosan megindult az információáramlás. A Holiday Inn lett az a hely, ahol a tudósítók – és a legfrissebb hírek – összejöttek. Már csak az ENSZ-parancsnok hiányzott. De ő nem jött az istennek se. Elég volt Odakint teljes volt a fejetlenség. Egyszer kinéztem az ablakomon, és összeszorult a gyomrom. Ekkor határoztam el, hogy amint lehet, bármi úton-módon, elmegyek innen. Mert ami sok, az sok. Nem tudom, kik, de nem is számít – szitává lőttek egy mentőautót. Orvos, beteg, ápoló, sofőr – halott volt mind.

Ilyenről még soha nem hallottam. A Vöröskereszt a világ minden táján tabunak számít. Lehet, hogy „amúgy” brutálisan ölik egymást az emberek, lehet, hogy elkövetnek mindenféle aljas és undorító dolgot – de ezt a céget sehol sem bántják. Csak itt tették. Utólag elhangzott valami magyarázkodásféle, hogy muszáj volt kilőni a mentőautót, mert egy kósza információ szerint fegyvert szállítottak benne – de ennek az erőtlen mosakodási kísérletnek már a kutya se hitt. Elbizonytalanodtam. Nem sok mindenben bíztam újságírói pályám során, de a vöröskeresztes embléma mindig a kivételek közé tartozott. Ha zűrös helyszínen tartózkodtam, mindig megnyugtatott a mozdulat, amivel kitapintottam a zsebemben lapuló vöröskeresztes papírjaimat és jelvényeimet. Úgy éreztem, ha nálam vannak, ha segítségükkel vészhelyzetben újságíróból vöröskeresztes alkalmazottá tudok „átváltozni”, akkor semmi bántódásom nem eshet – vagy ha mégis, talán nem akkora, mint nélkülük. Szarajevóban saját szememmel láttam, hogy mit sem érnek ezek az igazolások. Bizonyság rá a kiégett, ám még sokáig füstölgő mentőautó a szálloda előtt. Ez volt az első intő jel, hogy távozzak, de nagyon gyorsan. Mert a boszniai fegyverforgatók minden játékszabályról megfeledkeztek. Aztán jött a második. Rögtön. Még aznap éjszaka. Hatalmas dörrenésre ébredtem. Megremegett az egész épület. Földrengés, gondoltam rémülten. Jól nézünk ki. Még ez is. Kirohantam a szobából. Ahogy voltam, pizsamában. A szálloda többi lakója ugyanezt tette. Mindenki fölfelé nézett – egy kicsit rézsútosan. Aztán lassan, döbbenten elfordították a fejüket az ellenkező irányba. A Holiday Inn óriási, átriumos épület volt. Most két nagy lyuk tátongott rajta. Az egyik velem szemben – a másik meg a fejem fölött. Úgy három méterrel. A hotelt átlőtte egy rakéta. A szobám fölötti szobán ment keresztül. Ennyit ért a biztonság, amiről azt hittük, Karadzsics személye garantálja. Elég, gondoltam, én már itt se vagyok. Mert bármennyire fontos dolognak tartottam a magyar rádióhallgatók tájékoztatását, most már úgy éreztem – még ha utólag kínos is bevallanom –, hogy legyen ez mostantól valaki másnak a feladata. Én bizony kiszállok. Ki is szálltam. Szarajevó volt az utolsó háborús állomáshelyem.

DZSUNGEL avagy

Vissza a természetbe! Amikor egy régi álom teljesül fogunk leszállni?” – ez a kérdés motoszkált a fejemben, ahogy „I ttkinéztem az apró, kétmotoros repülőgép piszkos plexiablakán. Már elhagytuk az Apure mocsárvilágát, és a végtelen venezuelai esőerdő fölött repültünk Gaicara felé. Azt ígérték, ott fogunk leszállni, Gaicaránál, mert arrafelé van néhány olyan erdei tisztás, ahol landolni tud a gépünk. Az Orinocóhoz, az Amazonast tápláló legnagyobb mellékfolyóhoz igyekeztünk. Kamaszkorom óta sokat kalandoztam errefelé, persze csak gondolatban, így számtalan izgalmas útibeszámolót is olvastam a világnak erről az utolsó, még szinte érintetlen, hatalmas vidékéről. Anakondák, aligátorok és rengeteg mérges kígyó érintetlen világa ez. Amikor döcögve leszálltunk a kifutópályának kinevezett, füves réten, kicsit olyan érzésem támadt, mintha dél-amerikai kábítószer-kereskedő lennék. Hollywoodi filmekben ők szoktak ilyen gépekkel, ilyen helyeken leszállni – aztán hirtelen felbukkan Bruce Willis. Esetemben csak egy rozzant terepjáró érkezett: egy kanadai srác ült benne, aki néhány évvel korábban megcsömörlött a „nyugati” civilizációtól, és elvonult a végtelen, méregzöld őserdőbe. Az ő dolga volt, hogy elkalauzoljon engem ahhoz az indiánhoz, aki aztán napokig vándorol majd velem a dzsungelben. Ugyanis erre fizettem elő: ötnapos őserdei „túlélőtúrára”... Azt szokták tanácsolni az őserdőben járatlanoknak, hogy eleinte napokig csak vándoroljanak, különösebb cél nélkül, mert ismerkedni kell a körülményekkel. Titokban arra készültem, hogy újságíróként majd gyakran megfordulok a világ hasonló tájain, ahol rengeteg, feldolgozásra váró téma hever; ezt a túrát tehát tulajdonképpen kiképzésnek szántam. Ha visszagondolok, megérte. Később hónapokat töltöttem közép- és délamerikai dzsungelekben. Jártam Belize, Mexikó, Honduras, Guatemala, Salvador, Brazília, Argentína, Paraguay, Chile, Guyana, Panama, Costa

Rica, Peru és még jó néhány ország őserdőiben. Néha gyalog, sokszor terepjáróval, és többnyire sátorban vagy függőágyban aludtam. Mindig és mindenhol az a tudás adott biztonságot, amelyet az alatt az első, ötnapos túra alatt szereztem – ezért érkeztem hát Venezuelába, az Orinocóhoz. Száraz évszak volt. Ilyenkor 3-4 métert csökken az Orinoco vízszintje, sok helyütt szinte eltűnik az amúgy 3-400 méter széles folyam. Steve, aki egyébként Toronto betonrengetegében született, nemegyszer belehajtott a folyómederbe, és egyszerűen átkelt rajta. Az 50-es évekből ottfelejtett Land Rover könnyedén kerülgette a 4-5 méter átmérőjű, hatalmas, koromfekete szénköveket. Ezek az Orinoco venezuelai szakaszára jellemző széntömbök most úgy meredeztek a kiszáradt folyómederben, mintha óriások hagyták volna ott őket. Esős évszakban azonban csak a legtetejük látszik ki az áradó folyóból. Akkor természetfotósok szoktak ideutazni: hálás téma naplementekor fényképezni ezeket a csillogó, kis fekete szigeteket a sodró vízárban. Furcsa, semmihez sem hasonlítható vidék ez, ahol minden dús és nagy. A fák 50 méteresek, a kövek hatalmasak, és széles a folyó; erőtől duzzad, lüktet a táj. Gondolom, ezért is hívják a Föld tüdejének. Estére érkeztünk meg az őserdei nádkunyhókhoz, ahol már várt indián vezetőm, kezében egy lédús guavával. Így kezdődött... Az indián türelmetlenül kérdezgette: „Indulhatunk már?” Persze, feleltem zavartan, de hol a felszerelés? Saruban, rövidnadrágban és trikóban állt előttem. „Itt a felszerelés” – válaszolt készségesen, és felmutatott egy kést. Aha. És már eszembe is jutott. Igen, a caracasi utazási irodában valóban elmondták, hogy az ötnapos gyalogtúra lényege, hogy egyetlen késsel vágunk neki az őserdőnek, és közben azt esszük, azt isszuk, amit az őserdő ad. Én is kaptam egy dzsungelirtó kést, vagyis inkább szablyát, egy machetét. Tényleg szó szerint értették... A dzsungeldoktor Eszembe jutott, hogy amikor erről olvastam, nem nagyon hittem el, hogy a dél-amerikai indiánok valóban képesek egyetlen késsel hónapokig barangolni – és életben maradni – a dzsungelben. Én azonban a késen (meg a függőágyon) kívül még jó néhány holmit vittem magammal, csupa olyasmit, amit szükségesnek tartottam, és elfért egy közepes hátizsákban,

hasonlóan ahhoz az osztrák üzletemberhez, akit szintén a kalandvágy hozott Dél-Amerikába, és aki – miután befizette az „útiköltséget” – csatlakozott kis expedíciónkhoz. Ő egy nappal korábban érkezett, és a nádkunyhóban töltött éjszaka után alig várta, hogy aznap éjszaka már „kint”, az őserdőben aludjon. Nyilvánvaló, hogy ő is az esti indulás mellett szavazott... Volt azonban egy negyedik útitársunk is. Egy kígyómarásokra specializálódott „szakember”. Merthogy azon a vidéken olyan mérgeskígyók élnek, amelyek mérge iszonyatosan gyorsan hat. Bennszülött orvos volt az illető, és egy különleges eszközt hozott magával, melyet mindjárt – mielőtt útra keltünk volna – meg is mutatott nekünk. Még ma is kiráz a hideg, ha eszembe jut az a szerkezet. Szerencsére nem használtuk, de maga a tudat, hogy esetleg sor kerülhet rá, éppen elég volt ahhoz, hogy nagyokat nyeljek. Olyan volt, mint egy íj és egy dugóhúzó ötvözete. Az íjrészét ki lehetett húzni, ám a „dugóhúzó”, amit kilőtt magából, négy rendkívül éles pengében végződött – mint azok a vékony papírvágók, amelyekkel a tapétát szabják méretre. Nos, a kígyómarás utáni villámműtét elméletileg a következőképpen zajlik: a „varázsló” felhúzza a pengéket tartó íjacskát, megcélozza vele a marás helyét, majd elengedi a húrt, a dugóhúzóval együtt. Ez aztán apró késekben végződő nyílvesszőként körülbelül egy centi mélyen belefúródik a húsba, megtekeredik, és kiszakít belőle egy közepes falatra valót – erestül, mindenestül. Így távolítják el a páciensből a méreggel leginkább átitatott darabot. De még nincs vége. Mert a doktor úrnál egy kisebb méretű vécépumpára emlékeztető, dugattyúban végződő eszköz is volt, amit aztán rögtön rá kell nyomni erre a sebre, és visszaszívni vele az erekbe már bekerült mérget. Az egész fentebb ismertetett akcióra legfeljebb egy perc áll a „gyógyító ember” rendelkezésére – bár ha idegméregről van szó, akkor még annyi se. Akkor nincs esély. Lábjegyzet Néhány ével később, Costa Ricában aztán láttunk ilyet – élesben. Egy New Yorkban élő magyar kígyóméreg-szakértőről forgattunk filmet San Josétól nem messze, az őserdőben. Tulajdonképpen mi, tévések voltunk a felelősek a bajért. A stáb azt kérte „főhősünktől”, Takács Zoltántól, hogy egy citromsárga mérges kígyót szép lassan, egy bottal piszkáljon bele a

gyűjtőzsákba, hogy éles, közeli képeket lehessen csinálni a kígyó fejéről. Ez persze így nem volt szakszerű, mert Zoltánnak elvileg hátulról, közvetlenül a fej mögött meg kellett volna szorítania a kígyót, olyannyira, hogy az levegő után tátogva szétnyissa a száját, és így ne tudja az őt szorító kezet „visszafelé” megmarni. De a felvétel kedvéért szakértőnk csak bottal piszkálta az egyébként kisméretű, alig félméteres kígyót, amely egy váratlan pillanatban, mint a puskagolyó, „kilőtt”, és megmarta Zoltánt. Gondolhatják... A stáb kétségbeesett. Takács Zoltán viszont egy másodperc alatt ráharapott a saját kezére; és irdatlan erővel szívni kezdte a csuklóján a marás helyét, majd egyszerűen kiköpte azt, amit kiszívott. Elképesztő volt ez a lélekjelenlét, de úgy tűnt, hogy a „gyorsaság” sem segít rajta. Láthatóan elszédült, fél perc alatt vörös lett a szeme, a keze pedig, mintha láthatatlan erők pumpálnák, dagadni kezdett. Az ítélőképessége szerencsére nem hagyta el: látta a sebet, és tudta, hogy milyen kígyó marta meg, így még be tudta adni saját magának a megfelelő ellenszérumot. A stáb csak bénultan állt. Nem túlzás: a kamera előtt küzdött az életéért egy ember, akin nem lehetett segíteni, mert pillanatok alatt kellett csinálni mindent, és nem volt sem ideje, sem ereje elmagyarázni, hogy mit kellene tenni. Ne kérdezzék, végül is hogyan jutott kórházba Zoltán. Amikor már csak a stáb „maradt”, mert ő már nem volt beszámítható, eluralkodott a fejetlenség; az őserdőben hagyva majdnem mindent, a stáb visszaevickélt a terepjáróhoz, és három órán belül megérkezett a beteggel egy San José-i kórházba. Később kiderült, hogy mégsem az ő gyorsasága és nem is a forgatócsoport igyekezete mentette meg az életét, hanem inkább a szerencse. A kígyó ugyanis rosszul marta meg. Kétágú „nyelve” csak félig szúrt belé, és csak a jobb oldali „nyelvhegy” tudta belefecskendezni a mérget, míg a bal oldali hegy szúrása nem volt elég mély. Így egyrészt „csak” fél adag mérget kapott Zoltán, másrészt szerencséje volt magával a kígyóval is: ennek a fajtának kétágú „nyelve” van, amely kétféle mérget fecskendez az áldozatba, és a méreg csak a marás után, a megtámadott ember szervezetében összekeveredve válik halálossá. Takács Zoltán már a kórházi kezelés után öt nappal teljesen rendbejött, nem számítva rövid, de még sokáig megmaradó szédüléseit... Mi szem-szájnak ingere...

De térjünk vissza Venezuelába. Ha az őserdőben vándorolva megszomjaztunk, szóltunk az indiánnak. És ő két percen belül már elő is varázsolt egy pohár hűvös, kissé savanykás, finom ízű „üdítőitalt”. Nagyon ügyesen csinálta. Bárhol jártunk az őserdőben, mindig rátalált ugyanarra a nádra emlékeztető, körülbelül 20 méter magas, tetején egy szál pálmalevelet lengető növényfélére. Ennek szára gyűrűkből épül föl, amelyek nagyjából 30-40 centinként tornyosulnak egymáson. Ebben a növényben a talajtól számított harmadik és negyedik ilyen gyűrű között gyűlik össze az ananászlére emlékeztető folyadék. Az indián fogta hát a machetét, két határozott mozdulattal kivágta a két gyűrű közti részt – így kifejezetten pohárszerű „edény” maradt a kezében, tele kristálytiszta, hűsítő nedűvel. Legalább két deci volt benne. Egy másik növénynek a gyökerét hasznosítottuk. (Ez a többes szám első személy persze enyhe túlzás.) Idegenvezetőnk ezt a gyökeret is a késével kaparta ki a földből, aztán megtisztogatta valahogy, este pedig megsütötte. Esküszöm, olyan volt, mintha húst ettem volna. Engem kifejezetten csirkemellre emlékeztetett az íze. Mondjuk, egy kis mentás beütéssel. Éjszakára függőágyakat feszítettünk a fák közé, természetesen moszkitóhálóval letakarva. Mondanom sem kell, első alkalommal egy szemhunyásnyit sem aludtam. Szó szerint koromsötét volt. És rémisztő hangok hallatszottak mindenünnen. Éberen figyeltem a zajokat, és próbáltam reménykedni, hogy a hang gazdája „barátságos”. Majmok, furcsa madarak éktelen ricsaja hallatszott. A „macskafélék” állítólag nem támadják meg az alvó embert, viszont bármerre is járnak, figyelmeztetik egymást a jelenlétükre. Ha négy hangfalas, kvadrofon mozinak fogjuk föl az őserdőt, akkor a hangok irányából pontosan ki lehet következtetni, hogy egy nagy ragadozó éppen honnan és merrefelé „sétál” a környékünkön. Olyan ez, mint a moziban a puskalövés. A hangfalak jól érzékeltetik, hogy a golyó honnan hová röpül. A tapasztaltabbak azt mondják, könnyű megszokni. Két évvel később, Paraguayban, a Camel Trophy terepjáróversenyen már én is mélyen aludtam hasonló neszek között, de az első, venezuelai éjszakát azért sosem felejtem el. Arról nem is beszélve, hogy sehogy sem tudtam megbarátkozni a rovarokkal. Nappal, ha a lábam elé néztem, akkor rengeteg rovart láttam nyüzsögni, mászkálni az aljnövényzetben. A kígyókról nem is beszélve. Mi van, ha bemászik valami az ágyamba? Megteheti, gondoltam, hisz nem a semmiben lebegek. Két fa között lógok. Az indián ugyan

magyarázott valamit „elalvás” előtt, hogy nem kell aggódni, mert a függőágy két végére tett két félgömb távol tartja a kígyókat, még akkor is, ha a csúszómászó éppen azon a fan tekereg, amelyikhez nekem is közöm van – magyarázata azonban nem tudott teljesen megnyugtatni. Pedig utólag logikusnak tűnik. Még ha bemászik is a kígyó a félgömbbe, annak homorú fele a fa törzse felé fordul, vagyis már az idom alakjából kifolyólag sincs más útja az állatnak, mint visszafelé, amerről jött. Ám logika ide, logika oda – az első éjszakán csak nem jött a szememre álom. Camel Trophy Két évvel később, mint föntebb már említettem, olyan szerencsém volt, hogy részt vehettem a Camel Trophy terepjáróverseny dél-amerikai futamán. Egy hónap az érintetlen őserdőben – a legjobb felszereléssel. Csak egyetlen magyar autó indulhatott. Szponzorok állták a túra magyarokra eső, körülbelül 40 milliós költségét. Én mint újságíró a hátsó ülésen zötykölődtem végig a versenyt, a kormánykerékhez hozzá sem érhettem. Minden másban viszont csapattagnak számítottam. Amikor az argentin mocsárban elakadt az autónk, én is csörlőztem, és amikor az Andokban, egy Los Loros nevű chilei bányászfaluban ránk akartak támadni a helybeliek, én is „erősen” fogtam az éles bozótvágót, és igyekeztem nagyon fenyegető képet vágni. Leginkább egyébként azt élveztem, hogy hihetetlenül részletes térképeket kaptunk. Miközben a két magyar versenyző „ész nélkül” száguldozott, vagy éppen méterről méterre irtotta az őserdőt, hogy haladni tudjunk, én a hátsó ülésen ülve tájékozódni próbáltam. Műholdnavigátorunk volt, és – mondom – olyan térképeink, melyeken a legkisebb cukornádültetvény is fel volt tüntetve. Szerencsére, mert így mi csak nagy ritkán fanyalodtunk rá a havi adagban magunkhoz vett, vízben oldódó és felfújódó „űrhajós” ételekre. Inkább napokig cukornádat ettünk, vagy – mert ilyen is volt – friss és szinte édes citromféleséget (lime-ot), de sehogy sem tudtuk megszokni, hogy fűrészpor állagú, barna, íztelen „forgácsot” együnk, pedig nagyon szépen volt csomagolva, és Londonban azt írták rá például, hogy félig átsütött angol bifsztek. Ezeknek a zacskóknak, akármilyen hangzatos nevű és sokféle ételt rejtettek is, mind ugyanolyan

borzasztó volt az ízük. Már csak ezért sem lennék képes hónapokig tartó hegymászó túrákra, mert ezek a porételek, akárhány kalóriát is sűrítettek beléjük, tényleg próbára teszik az ember jó kedélyét... A Camel Trophy versenyei egyébként mindig csodálatos útvonalakon haladnak. A következő évben például Közép-Amerikában jártunk, és megközelítettük azokat a régi maja templomokat, amelyeket mára már szinte teljesen „elnyelt” az őserdő. Emlékszem, volt egy olyan útszakasz, ahol állítólag a nagy spanyol hódító, Cortez járt utoljára előttünk – 1531ben. Neki rabszolgái voltak, nekünk Land Roverjeink... Ezután a verseny után magyarok többé nem vehettek részt a Camel Trophyn: a „kalandruhák” magyar piaca túl kicsinek bizonyult ahhoz, hogy megérje 40 millió forinttal szponzorálni a magyar csapatot. Magyarország még túl szegény ahhoz – legalábbis Londonból nézve –, hogy elegendő turista menjen tőlünk valódi őserdőkbe, afrikai szafarikra, és így az általuk vásárolt Camel-ruhák eltartsák a magyar versenyzők kalandozásait. Sajnos... De ezt akkor, 1994-ben még nem tudták a cég londoni központjában. Így mi korábban soha nem látott, nem látogatott helyeken fordultunk meg. Nem volt könnyű út: az indulás előtt megpróbálták felkészíteni a résztvevőket a várható veszélyekre is. De mint saját bőrömön tapasztaltam, azért nem mindegyikre sikerült felkészíteniük. Az egyik túra argentin szakaszán valahol az Andok lábainál autóztunk. Már napok óta. És melegünk volt, de nagyon. Izzadtunk a hőségben, és igen magas volt a páratartalom. Egyszer csak megláttunk egy patakot. Legalább ötven méter széles, talán bokáig érő, kristálytiszta vizű, csábítóan hűvös hegyi patakot. Tíz másodpercen belül hanyatt feküdtünk a vízben, anyaszült meztelenül, és élveztük a helyzetet. Csukott szemmel süttettük magunkat a pálmafák között. Szinte éreztük, ahogy a napok alatt ránk ragadt izzadtság leázik rólunk, és a sebes patak hideg vize minden pórusunkat megtisztítja. Aztán fölénk szállt a túra egyik kísérő helikoptere. A verseny indiai származású orvosa ült benne, és nagy karmozdulatokkal integetett. És kiabált is, amiből persze semmit sem hallottunk, olyan hangosan dübörgött a rotor a fejünk felett. Mit akar ez? – kérdeztük egymástól értetlenkedve. Aztán döbbenten láttuk, hogy a helikopter leszáll egy közeli tisztáson. A doki fejvesztve rohant felénk. – Úristen! - üvöltötte sápadtan –, maguk megőrültek?! Ebben a vízben olyan baktériumok, parányi élősködők lehetnek, amelyek a végbélen

keresztül bekerülhetnek a bélrendszerbe, és akkor olyan iszonyú betegséget okoznak, hogy... Azt hiszem, ekkor döntöttük meg a vízből kipattanás világrekordját. Mert hiába volt minden előzetes tájékoztató és elővigyázatosság, hiába a francia idegenlégiósok egyhetes felkészítő tanfolyama Isztambulban – hogy hogyan kell elbánni a kígyókkal, hogyan kell különböző csomókat kötni –, ez a bilharziaveszély valahogy kimaradt. De lehet, hogy csak nem figyeltünk eléggé. Sokáig remegett a gyomrunk, hogy most mi lesz. A következő napokban rendszeresen felfedezni véltem magamon a ragály első tüneteit. Éjszakánként azon morfondíroztam, milyen banális tulajdonképpen az egész. Lehet, hogy belehalok abba, hogy meg akartam fürdeni az Andokban? Fő a biztonság A szerencse mellénk szegődött, mert végül különösebb baj nélkül mindnyájan megúsztuk. Azt azonban ott és akkor, egy életre megtanultam, hogy ilyen helyen soha nem szabad csinálni olyasmit, aminek a veszélytelenségéről előzőleg száz százalékig nem győződött meg az ember. Azóta mindenütt nagyon óvatos vagyok. Európán, Észak-Amerikán és a Távol-Kelet néhány patyolattiszta országán kívül például nem eszem étteremben salátát, nem teszek jeget a poharamba (ki tudja, milyen csapvízből fagyasztották, mondjuk, Vietnamban), és csak olyan húst választok, amit előzőleg a szemem láttára jól átsütöttek, és még forró, nem köphette be semmiféle légy. Afrikában hozzá sem nyúlok ahhoz a pizzához, amin paradicsomszelet van, mert ki tudja, előzőleg milyen vízben mosták meg... Pedig arrafelé, Kongótól Namíbiáig, az „európai” szállodák szinte állandó eleme a kerti pizzázó. A pizza forró, gyors és szinte csak tészta kell hozzá, ami azért még Afrikában is akad. Talán túlzásba viszem, de nem számít. Nem akarom többé úgy érezni magam, mint a Camel Trophy idején, a fürdés utáni napokban. A fenti eset után persze már árgus szemmel ügyeltünk mindenre. És az indiai orvos mindvégig gondoskodott róla, hogy ne is kerülhessünk bajba. Helikopterén ülve állandóan a csapatok előtt ment a kémcsöveivel, lombikjaival, a hordozható mikroszkópjával, és mindenhol mindent

ellenőrzött. Bement az utunkba eső összes faluba, megkereste az állattetemeket, aztán elővette az orvosi ládikóját, a műszereit. Egyszer én is elkísértem, mert nagyon kíváncsi voltam rá. Hihetetlenül profi volt. Végignéztem, ahogy megfogott és felboncolt egy-egy patkánytetemet. Egy kis vért csöpögtetett az aprócska mikroszkóp tárgylemezére, vizsgálódott egy kicsit, aztán összepakolta a motyóját, és kijelentette, hogy itt például kolera van, erre ne nagyon jöjjünk. Minden faluban megmondta, hogy ott milyen betegségek vannak – méghozzá úgy hogy egyszerűen megvizsgálta a szemetet és a benne, rajta élősködő lények egy-egy példányát. Emlékszem, szöget ütött a fejembe, hogy egy ilyen – angolok és amerikaiak szervezte – versenyre vajon miért Indiából érkezik az orvos. Amikor aztán évekkel később eljutottam Indiába, gyorsan rájöttem a válaszra. Aki egyszer végigsétál, mondjuk, Delhiben egy hindu templom környékén, az ott élők zsúfolt, embertelen mocskát látva rögtön megérti, hogy fertőzések és más betegségek terén miért számít sokkal tapasztaltabbnak egy indiai orvos, mint a londoni Oxford Streeten rendelő professzorkollégája... Csak egy példa: pakisztáni utunkról visszatérve producerem, Bessenyei István hetekig feküdt lázasan valami furcsa fertőzéssel Budapesten, az egyik kórház trópusi betegségekkel foglalkozó osztályán, és az orvosoknak halvány fogalmuk sem volt, hogy mi lehet a baja. Végül Bécsből jött át egy ugandai származású orvos, aki megállapította, hogy István valószínűleg olyan gyümölcsöt evett Pakisztánban, amit előtte „megcsípett” egy arrafelé honos, különös papagáj. Ez okozta a betegséget, és a megfelelő, szintén Bécsből hozott gyógyszer néhány nap alatt valóban meg is gyógyította őt. Életem legfinomabb söre Néhány napnak kellett eltelnie az Andok lankáin esett „fürdőzés” után, amíg végre egy kicsit alábbhagyott a félelmünk. Éppen Chilében jártunk, egy repülővel megközelíthetetlen vidéken. Biztosra vehettük, hogy még egyszer nem jutunk el oda. Most azonban ott voltunk: egy négykerékmeghajtású szuperjárgánnyal és a létező legprecízebb térképpel – bűn lenne, gondoltuk, ilyen lehetőséget kihagyni. Tettünk hát néhány kitérőt, hogy körülnézzünk. A verseny célja természetesen az volt, hogy a csapatok

teljesítsék a kitűzött utat – ami egyúttal azt is jelentette, hogy igazából nem volt szabad lakott települések felé venni az irányt. Ám mivel a kijelölt táborhelyeket rendszerint csak estére kellett elérni, a közbeeső időt úgy osztottuk be, ahogy akartuk. Mi legalábbis ilyesmikkel győzködtük magunkat. Egyik nap betértünk egy chilei faluba. Muszáj volt megnéznünk közelebbről. Hátha van ott egy kocsma, vagy ilyesmi. Szomjasak voltunk, hiszen akkor már két napja cukornádon éltünk, azt rágcsáltuk, hogy valami folyadékhoz jussunk. Körülbelül húsz kunyhóból állt a település. Mindegyik kunyhó kör alaprajzú, deszkákból összetákolt, a teteje száraz pálmalevél. Esni készült. Az ég szürrealisztikusan sötétkék, a fák még a szokásosnál is mélyzöldebbek. Út persze sehol. De kocsma – az igen. Egyetlen apró szépséghibája volt a falunak. Minden házon hatalmas tacepao lógott, rajta két szóval: Vigyázz, kolera! A központi kormányzat közegészségügyi politikája láthatóan abból állt, hogy helikopterrel leszálltak a veszélyeztetett településen, kitapétázták a házfalakat a figyelmeztető plakátokkal, majd dolguk végeztével odébbálltak, valószínűleg a következő faluba. De mi már túlságosan untuk a cukornádat. A fél karunkat odaadtuk volna egy jó hideg sörért. Úgyhogy vettünk egy nagy levegőt, és mégiscsak felkerestük a helyi vendéglátó-ipari üzemegységet. Biztos, ami biztos, azért kesztyűt húztunk. A kocsma olyan volt, mint a vadnyugati filmek ivója. Kétszárnyú, nyikorgó ajtó, ami térdmagasságban kezdődik (rajta a „Vigyázz, kolera!” felirat), bent hosszú bárpult – ahogy kell. Amikor berúgtuk az ajtót, az egész környékről összeszaladtak az indiánok. Csak annyit láttak, hogy jött valami furcsa szerkezet, amiből machetékkel felszerelve fehér emberek szálltak ki, aztán berúgták a kocsmaajtót, és koleramentes, tehát üveges sört követeltek a rémült csapostól. Végül argentin Maradna sört ittunk a chilei falucskában. Vagyis olyat, amit nem Chilében palackoztak. Addig nem is tudtam, hogy az argentinok sört neveztek el Maradonáról. Vízfertőtlenítő tablettával letisztítottuk az üveg száját, aztán kiültünk a teraszra, néztük a naplementében gyülekező esőfelhőket és az Andok hófödte csúcsait, mindezt az őserdő közepén, egy nevesincs, kolera veszélyeztette, chilei faluban. A szél nyikorgatta mögöttünk a kocsmaajtót, mi meg kortyolgattuk a Maradona sört, és tulajdonképpen föl sem fogtuk igazán, hogy is kerültünk oda...

Utóirat A következő évben már tudtam, hogyan kell fürdeni a trópusokon – persze csak esős évszakban. Nem kell hegyi patak, nem kell otthonról hozott bébi popsikendő, nem kell semmi, csak egy kiadós monszun. Amikor rákezd az égindulásszerű felhőszakadás, akkor kell kiállni meztelenül a sátor elé a szappannal, és mintha zuhany alatt állnánk, egyszerűen lemosakodni. Az eső langyos, és a monszun első perceiben olyan erővel zúdul, mint a legerősebbre állított zuhany. Hajszárító nincs, de jön utána egy kellemes éjszaka, kígyók és bogarak között, ám annak, aki már megszokta – tudom, hogy nem hiszik el –, mégis feledhetetlenül nyugodt és üdítő a pihenés. Talán nincs is hozzá fogható...

PAKISZTÁN avagy

Csapó indul Az első lépések

A

hogy beléptünk a repülőtér várócsarnokába, hirtelen megcsapott a légkondicionáló hűvös levegője. Két óránk volt ezen az átszállóhelyen, úgyhogy gondoltam, sétálok egyet a vámmentes üzletben. Odabent azonban nem borok álltak a polcokon, hanem citromsárga Rolls-Royce-ot láttam és fekete cabrio Maseratikat. „Úristen, ezek az arabolt tényleg elképesztőek!” – gondoltam. Dubaiban, a reptéren léptem először Öbölmenti olajország földjére, de akkor és ott elhatároztam, hogy ide még egyszer visszatérek. Mert ami nem normális, az nem normális – az ilyet legalább egyszer jól meg kell nézni... De akkor nem volt időm rá; a gépünk nemsokára indult, mentünk tovább a pakisztáni Karacsiba. Pakisztán volt az első komoly tévés próbálkozásom külföldön. Az egész helyzet olyan volt egy kicsit, mint a szomáliai – rádiós pályafutásom kezdetén. Már túl voltam néhány külföldi forgatáson, de amire Pakisztánban készültem, az önálló vállalkozás volt, és ilyen értelemben első önálló műsoromnak készült. Az előzmény röviden annyi volt, hogy a karacsi reptéren nem sokkal korábban elkaptak egy magyar nőt, aki kábítószert próbált csempészni Pakisztánból Nyugat-Európába. Mint drogfutárt, azonnal letartóztatták. Manapság – amikor tucatjával ülnek magyarok a világ különböző börtöneiben – ez már nem hangzik túl meglepően, tudom, de akkor, 1993ban még nagyon egzotikusnak tűnt az eset. Egy magyart, ráadásul egy nőt lecsuknak Pakisztánban, mert heroint akart kicsempészni az országból – nagyon érdekes hír volt ez akkoriban. Úgy éreztem, filmet kell csinálni róla. Sikerült megegyeznünk a Napzárta című tévéműsorral. Megmondták, mennyi a keret, abból aztán úgy gazdálkodunk, ahogy tudunk. Villámgyorsan szervezni kezdtem az utat. Budapestről telefonálgatva elintéztem, hogy bemehessünk a börtönbe. Magával a pakisztáni

börtönigazgatóval beszéltem, megállapodtunk, hogy mennyibe fog kerülni a látogatás nekünk, és hogy mennyit kap majd ő az engedélyért. Szóval minden simán ment – mármint harmadik világbeli viszonylatban, ahol én akkor már eléggé otthon éreztem magam. Összecsomagoltunk, fogtuk a bérelt kamerát, felültünk a repülőre – és irány Karacsi. Hárman voltunk: Bessenyei István producer, Martos Tomi operatőr és én. De mintha minden összeesküdött volna ellenünk. Már maga a repülőút is meglehetősen bonyolultra sikeredett. Csak összevissza, le-, illetve átszállva, Bécsen, Frankfurton és a már említett Dubain keresztül tudtunk eljutni Karacsiba, ahol 35 fokos forróság fogadott. Amikor elindultunk, Pesten tél volt, l-2 fok, és esett a hó. Úgy éreztük magunkat, mintha egy betonkeverőben töltöttük volna az előző éjszakát. Ehhez jött még az időeltolódás. Szóval alig álltunk a lábunkon. Kereskedelmi képviseletünk vezetője jött ki elénk. De jó, hogy megjöttetek, üdvözölt minket ujjongva. Épp most játszik a Visegrádi Oroszlánok csapata. Muszáj, hogy besegítsetek, mert nagyon rosszul állunk, és mindjárt vége az első félidőnek. Mi van?! Rémülten néztünk egymásra. Azt hittük, valami sültbolonddal hozott össze a sors. Pedig dehogy. Akkoriban ugyanis még friss volt a Visegrádi Hármak politikai együttműködése. Pakisztánban a cseh, a lengyel és a magyar konzulátus emberei úgy próbálták fölhívni a figyelmet erre a tényre, hogy összeállítottak egy focicsapatot – mi pedig éppen akkor érkeztünk, amikor ez a diplomatákból verbuvált csapat az ugyancsak Karacsiban dolgozó EUdiplomaták ellen játszott. Ti vagytok a felmentő sereg, mondta lelkesen a vendéglátónk, tessék, itt a trikótok. És a kezünkbe nyomott egy-egy Visegrád Lions feliratú mezt, rajta a három címerrel meg egyebekkel. Gyerünk, sürgetett, nincs sok időnk. Aztán előkapott egy óriási, másfél kilós mobiltelefont, és boldogan belehadarta, hogy mindjárt ott leszünk. Mi persze továbbra se értettünk valami sokat. Holtfáradtan támolyogtunk el a kocsiig, ami kivitt minket a pályára. Most mi legyen? – töprengtünk. Ez az ember még sokat segíthet nekünk, gondoltuk, így végül felvettük a trikókat. Fertő

A meccs végére értünk oda. A Visegrádi Oroszlánok döntetlenre álltak. Már csak a tizenegyesrúgások voltak hátra. Mint „friss” erőket, minket kértek, hogy rúgjuk mi a tizenegyeseket. Beálltunk. Az volt a baj, hogy homokon kellett rúgni, méghozzá mezítláb, ami nem egyszerű dolog. Ráadásul mi amúgy is eléggé el voltunk csigázva. Úgyhogy amikor rám került a sor, én félálomban nekifutottam a labdának, határozottan belerúgtam egyet a homokba, aztán egyszerűen összeestem. A tizenhatos közepén ájultam el. Fellocsoltak. Hát, fiúk, ti aztán ki lehettek tikkadva, mondta a visegrádiak csapatkapitánya. Gyertek, kiviszünk titeket a tengerpartra, ott hűsölhettek egy jót. Kétségbeesetten nyöszörögtünk. Ezerszer inkább mentünk volna a szállodába, hogy végre alhassunk egyet. De nem. Előbb még meg kellett néznünk az Arab-tengert. Hát jó. Karacsi tényleg rettenetes. Rosszabb, mint India legszegényebb vidékei. Talán csak Kalkutta rosszabb nála. Az ember sétál az utcán, hihetetlen bűz, kosz, mocsok veszi körül, és akkora a tömeg, hogy az emberek állandóan hozzádörgölőznek egymáshoz; ha pedig váratlanul szétnyílik az emberoszlop, kiderül, hogy a torlódás egy vénember miatt keletkezett, aki éppen az utca kellős közepén könnyít magán. A nyilvános vécé úgy néz ki, hogy ásnak a földbe egy keréknyi lyukat, és beleraknak egy autógumit úgy, hogy az egész a járda szintjén van és az emberek ott végzik el a dolgukat. A járókelők egyszerűen átlépegetik ezeket az abroncsokat. A falak mellett láthatóan hónapok óta mosdatlan, szakállas, piszkos emberek guggolnak, fejükön takaróval, remegő kezükben alufóliába csomagolt ópium vagy valamilyen más kábítószer. A takaró alatt „inhalálva” szipóznak. Tombol a kolera és a hepatitisz, ami ezek után igazán nem csoda. Karacsiban több millióan élnek így. Sokkal rosszabb ez a „szokásos” afrikai nyomornál, amely valahogy tágasabb, és az utazónak sincs ilyen fojtogató zsúfoltságérzete. Itt viszont olyan sűrűségű a tömeg, hogy állandó a lökdösődés, a taszigálás, az ember arcába szuszogott idegen lehellet. Amikor belefolyt az izzadtság a szemembe, nem mertem megtörölni, nehogy valami fertőzést kapjak. Autóval végül csak átvergődtünk valahogy ezen az embertömegen, és kiértünk a tengerpartra. Martos Tomi kitalálta, hogy álljunk be az egyik kis házikó elé, ő meg majd lefilmez minket, aztán a kamerával a vállán szépen beslattyogott a vízbe bokáig, és elindította a felvételt. Még tolatott egy

kicsit, már térdig állt a tengerben – és éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy összeessen. Rajta most tört ki az a fáradtság, ami engem a focipályán kapott el. Úgy dőlt hanyatt, mint egy zsák. Kamerástul. Ott álltunk életünk első forgatási helyszínén egy használhatatlan, beázott, bérelt kamerával. És ez nem minden. A szállodában nekiálltam telefonálgatni. Próbáltam elérni valamelyik helyi tévécsatornát, hogy nem tudnának-e egy kamerával kisegíteni. És felhívtam a börtönigazgatót is, hogy megérkeztünk, áll-e még az alku. De börtönigazgató már nem volt. Előző nap ugyanis betettek az asztala alá egy bombát, ami fel is robbant, úgyhogy a börtönigazgató a plafonon át távozott az épületből. A helyettese ellenben – aki az utódja lett – kijelentette, hogy felejtsem el az interjút, újságíró többé be nem teszi hozzájuk a lábát, mert az a férfi is újságírónak adta ki magát, aki a bombát az asztal alatt hagyta. Ő is interjút kért az igazgatótól, aztán ott felejtette az irodában a táskáját. Ami felrobbant. Jól kezdődik önálló televíziós karrierem, gondoltam. A kamera tele van vízzel, a börtönigazgató egy nejlonzacskóban – mi jöhet még? Aztán szerencsére megtudtuk, hogy két nap múlva átszállítják a magyar drogfutárt a bíróságra, a város túlsó felébe. Gondoltam, a tárgyalás előtt vagy után talán sikerül elcsípnünk egy röpke interjú erejéig, és akkor már nem is baj, hogy nem tudunk bejutni a börtönbe. Éppen megszereztük az erre vonatkozó engedélyt, amikor kiderült, hogy lelőtték Benazir Bhutto volt miniszterelnök-asszony helyettesét. Azonnal elnapoltak minden tárgyalást, az összes börtönből megtiltottak minden rabszállítást, kijárási tilalmat vezettek be, razziák voltak és utcai ellenőrző pontokat létesítettek – egyszóval visszakerültünk a startvonalra. Ilyen nincs. Tudtam, ha most interjú nélkül megyek haza, az akkora blamázs, hogy engem többé nem küld sehova a tévé. Mert ha ez az első nem sillerül, akkor kész, vége. Ugyanúgy éreztem magam, mint Kenyában, amikor próbáltam feljutni egy Szomáliába tartó vöröskeresztes gépre. Ki kellett találnom valamit. Blöff

Amikor Amerikában tanultam ösztöndíjasként, egy tennessee-i tévétársaságnál gyakornokoskodtam, és rendszeresen átjártam a szomszédos Georgia államba, Atlantába, a CNN-hez. Így aztán a rengeteg papír és irat között, amiket állandóan magamnál hordtam, volt egy CNN-igazolványom is. Eszerint CNN-esként tagja voltam az Amerikai Újságíró Szövetség Oknyomozó Újságíró Tagozatának. És a CNN olyan cég, hogy még a harmadik világban is hallottak róla. Akkoriban fennállt a veszély, hogy a nemzetközi terrorizmus támogatása miatt Pakisztán is felkerül az amerikai embargós listára – ami nagyon megnehezítette volna az ország amúgy sem éppen rózsás helyzetét. Ültem Karacsi egyetlen olyan 20 négyzetméterén, amit még el lehetett viselni, a szállodánk kávézójában, és éppen erről olvastam az International Herald Tribune aznapi számában. A balszerencsés magyar nő igazi kezdő volt, és úgy buktatták le, ahogy ilyenkor szokás. Egy fekete, afrikai férfi volt a szeretője; ő nyomott a kezébe néhány zacskó barna heroint, aztán odatelefonált a vámosoknak, akik már várták a reptéren. Előírás szerint csaptak le rá. S mialatt a fegyveresek vele foglalkoztak, a hátuk mögött valószínűleg átsétált 28 igazi csempész, mondjuk, 60 kiló heroinnal; vagyis nagy „fogás” volt a magyar nő – mindenkinek. De aznap nemcsak ő bukott le a határon. Alig néhány órával korábban letartóztattak hat amerikai állampolgárt is, köztük egy terhes nőt. Amerikában persze róla szóltak a hírek. Az amerikai nő édesanyja is ott téblábolt kétségbeesetten Karacsiban. Itt is, ott is összetalálkoztunk vele. Szinte sokkos állapotban volt, hiszen a pakisztáni törvények szerint ha egy elítélt terhes, akkor a börtönben kell megszülnie a gyerekét, aki aztán az anyával marad, amíg az ki nem szabadul. Az ottani börtönökről az a hírjárta, hogy harmincan vannak egy cellában, de egyszerre csak tízen tudnak aludni, mert olyan kevés a hely, úgyhogy a többieknek addig állniuk kell, vagy esetleg kimehetnek sétálni az udvarra, és hogy a csapokból sárga víz folyik, és néha egy ronda bogár is kimászik a csőből. Az amerikai nőnek tehát ilyen körülmények között kellett volna megszülnie a gyereket. Az anyja azért utazott Karacsiba, hogy legalább az unokát kihozza valahogy. Akkor ültessük kamera elé az amerikai nőt, gondoltam. És majd rajta keresztül eljutunk valahogy a magyarig. Közhon sikerült kiszárítanunk és megjavítanunk a kamerát.

CNN-tudósítóként levelet írtam a területi belügyminiszternek. Az állt benne, hogy szeretném meginterjúvolni az amerikai vádlottat. Képtelenség, válaszolták, felejtsem el. Lesz, ami lesz, elővettem a biankó papírjaimat, és egyre dörgedelmesebb hangú levelekkel kezdtem bombázni a hatóságokat. Ha 24 órán belül nem beszélhetek a nővel, fenyegetőztem elszántan, és nem győződhetek meg róla, hogy megfelelőek a fogva tartós körülményei, akkor én bizony azonnal felülök egy gépre, hazamegyek az Államokba, és olyan riportot csinálok az egész bandáról, hogy annak hatására Pakisztán garantáltan rá fog kerülni arra a bizonyos listára. Süket duma volt persze, és nem sok esélyt adtam neki, hogy beveszik – inkább az látszott valószínűbbnek, hogy megorrolnak rám, és nekem is szorítanak egy helyet valamelyik cellában. De megpróbáltam. És bejött. A magyar diplomaták persze kétségbeestek, hogy én ilyen hangnemben merészelek beszélni az ottani hatalommal, és meg voltak győződve róla, hogy szabad életem napjai meg vannak számlálva. Végül behívatott a belügyminiszter. A szobája előtti folyosón, a harmadik emeleten, ki kellett kerülnünk egy arra bóklászó tehenet – szent állat, azt csinál, amit akar. Martos Tomival voltam. Igazi gyarmati stílusú irodába érkeztünk. Valamelyik régi kormányzó ott felejthette az íróasztalát – gyönyörű, legalább 5 négyzetméteres, mahagóniból készült, elefánttalpakon álló íróasztala volt a miniszternek, üveglappal a tetején. Mit szeretnénk? – kérdezte óvatosan. Én ellentmondást nem tűrő hangon elmondtam, hogy mit kívánok. Erre elkérte az igazolványunkat. Odaadtam neki a CNN-es iratot. Bólintott. És az öné? – kérdezte az operatőrömtől. Megdermedtem. Ránéztem Martos Tomira: nagydarab, laza stílusú figura lófarokkal. Mindig is rajongott a katonás dolgokért, állandóan különféle kések lógnak róla, és ha katonai téma van terítéken, mindig hosszas értekezést folytat a riportalanyokkal, rendszerint különféle fegyvertípusokról. Munkája során 52 országot járt meg Pakisztán előtt, és Afrikában börtönben is volt már. A legveszélyesebb helyeken többnyire megnyugtatott a jelenléte, mert nemigen szoktak belekötni; sokszor hitték már róla, hogy a testőröm. Olyan igazolványa azonban, amilyet a miniszter akart, nem volt neki. Egyszer azonban néhány CNN-es kollégája, akikkel a Közel-Keleten dolgozott együtt, poénból csináltatott neki egy amerikai katonai dögcédulát. Ezt akasztotta most le a nyakáról. Aztán, mielőtt szóhoz jutottam volna, egy laza mozdulattal odadobta a belügyminiszter elé. Sose felejtem el, ahogy a

dögcédula pattog az üveglapon, aztán csúszni kezd, végül megáll valahol a miniszter orra előtt. Azt hiszem, akkor egy pillanatra megállt a szívverésem. Ilyen nincs, gondoltam. Ha ezt megússzuk, én megölöm ezt az embert. Mert nem normális. Ez egy miniszter. Az ember a kocsikulcsot nem dobja így oda a parkolóőrnek, ő meg fogja magát, és... A pakisztáni miniszter kézbe vette a dögcédulát, és áhítattal bámulni kezdte. Martos Tamás közben elmesélte neki, hogy pontosan mit is tart a kezében, bizony, az amerikai katonák felszerelésének nélkülözhetetlen kellékét, ilyen meg olyan ötvözetből készült, hogy ha a tulajdonosa esetleg felrobbanna valahol, a dögcédula akkor is megmaradjon, és később ennek alapján azonosíthassák a holttestet. Csodálatos, suttogta a miniszter. A szeme lázasan csillogott, az arca lángolt. Hát igen, mondta végül borzalmas kiejtéssel, ez Amerika. Tökéletesen meg volt győzve. Akkor én most személyesen viszem be önöket a börtönbe, hogy meginterjúvolhassák amerikai honfitársukat. Győzelem Kocsiba ültünk, és elindultunk a börtön felé. Útközben barátságos hangnemre váltva megemlítettem, hogy úgy hallottam, mintha egy magvar nőt is letartóztattak volna. És én nem akarnám, folytattam töprengve, kiélezni ezt a történetet az amerikai-pakisztáni ellentétre. Úgyhogy ha már ilyen nyájas hozzánk a miniszter úr, hasznos volna talán azt a magyar nőt is kamera elé ültetni. Akkor esetleg valami olyan kicsengése is lehetne a riportnak, hogy milyen hősiesen küzd a pakisztáni rendőrség a nemzetközi bűnözés ellen. Mit szól hozzá? – kérdeztem. A miniszter szóhoz sem jutott a meghatottságtól. Komolyan megtenné? – kérdezte rekedten. Vállat vontam. Miért ne? Ennyivel igazán tartozom. Erre elővette többkilós mobiltelefonját, és beszólt a börtönbe, hogy a terhes amerikain kívül hozzák le a magyar nőt is. Bementünk a börtönbe. Első utunk az igazgató szobájába vezetett. Azonnal látszott, hogy minden úgy igaz, ahogy mesélték. Még mindig koromfekete volt a plafon a lyuk körül, amin keresztül az előző igazgató távozott az élők sorából. És a szobában ült egy börtönőr is – meg két nő. Az egyik terhes volt – de engem a másik érdekelt. A magyar. Magamon kívül ugrottam oda hozzá. Mennyit küszködtünk, gondoltam, és most végre itt

vagyunk. Üdvözlöm, lelkendeztem, a magyar tévétől jöttünk. Csak azért vagyunk itt, hogy vele beszélhessünk. Csinálunk egy interjút. Erre a nő értetlenkedő arccal azt mondta, hogy most nem lehet, mert nem mosott hajat. Esküszöm. Az volt a baja, hogy a cellában, ahol bogarak másznak ki a csapból, nem tudta a sárga, szinte sáros vízben megmosni a haját. Az átlagember két évet bír ki egy ilyen börtönben, ő meg nem mosott hajat... A következő percek eseményeire nem emlékszem kristálytisztán. Az operatőröm azt mesélte később, hogy hisztériás rohamot kaptam. És csúnyán röhögtem hosszabb ideig. Így törhetett ki belőlem a tíznapi stressz. Mert tényleg sokat kockáztattunk, hogy eljussunk idáig – én legalábbis így éreztem –, ő meg azzal jön, hogy nem mosott hajat. Végül megnyugodtam; sminkelést és fésülködést felajánlva elkészült az interjú. Nagy sikere volt. A nő egyébként majdnem 3 évet kapott. De fél év múlva kicserélték egy Magyarországon elítélt pakisztánira, úgyhogy a büntetés java részét már itthon ülte le. Szabadulása után fél évvel megint lebukott, immár az osztrák határon. Újra lecsukták. De ő nem szomorkodott. Mert még Pakisztánban elmondta nekünk, hogy ő bizony nem bán semmit. Ha megteheti, újra csempészni fog. Mert megéri. Csak legközelebb majd jobban vigyáz, ígérte, hogy ha lebukik is, olyan országban tegye, ahol elviselhetőbbek a börtönviszonyok, mint Pakisztánban. Megtartotta a szavát... Utóirat Ha összeadnám, Pakisztán óta mennyi időt töltöttem együtt Martos Tomival, a világot járva, talán még évek is kitelnének belőle. Különbözőek vagyunk, de ez mindig jót tett a munkának. Szabad időnkben viszont – mivel eltérő az érdeklődésünk – mindig mást szerettünk csinálni. Bár így is sokszor rábeszéltük egymást közös időtöltésre. Én például bemutatókra „cipeltem” Tamást a Broadwayre, ő pedig engem jégkorongmeccsekre. Berángattam őt múzeumokba, ő viszont engem érdekes fegyverboltokba. De Karacsi mindig emlékezetes marad... Dolgunk végeztével ugyanis a repülő indulásáig maradt egy napunk a pakisztáni városban. Tamás a szálloda uszodájában szerette volna tölteni ezt

az időt. Én viszont unszoltam, hogy menjünk el a Makli-dombokhoz, a világ legnagyobb nekropoliszába. Ezen a régészeti szempontból hihetetlenül érdekes ókori helyen a thattai nép szabályos várost épített a halottainak. Soha senki sem lakott benne: valódi holt város, igazi nekropolisz. Tamás végül beadta a derekát, de csak azzal a feltétellel, hogy mindent én szervezek. Rendben, mondtam, és a szállodában működő turistairodán keresztül másnapra sofőrt és kocsit rendeltem magunknak. Eljött a reggel. Lementünk a szálloda elé, ahol már várt az autó. Érdeklődve kérdeztük a sofőrt, hogy miként telik majd a nap. Közölte, hogy először is bemegyünk a helyi rendőrkapitányságra és felvesszük a fegyvereinket. Hogy micsodáinkat? – kérdeztük elképedve. Hát a fegyvereiket, mondta magától értetődő természetességgel vezetőnk, hozzá téve – gondolom azért, mert látta rémült arcunkat –, hogy ne féljünk, mindössze arról van szó, hogy a nekropolisz felé vezető úton meg szokták támadni az európaiakat, úgyhogy előírás a fegyverviselés. Ugyan, ne idegeskedjenek már, próbált megnyugtatni minket, ezek az útonállók csak szájhősök, ha belelövünk egyet-kettőt a levegőbe, úgyis elszaladnak. Az uszodában töltöttük a napot...

IRÁN ÉS SZAÚD-ARÁBIA avagy

Egy más világ Az első tíz között

K

ézről kézre járt a vízipipa a teheráni étteremben. Túl voltunk a báránysültön, túl az émelygősen édes desszerten, és ekkor jött a vízipipa. Méghozzá a szomszéd szőnyegről. Merthogy nem asztaloknál ültünk, hanem jó iráni szokás szerint a földön, perzsaszőnyegen feküdtünk. Az ételt alacsony lábú, inkább tálcára emlékeztető miniasztalokon tálalták. Tulajdonképpen kézzel ettünk, mert a bárányhúst hosszú, kígyószerű csíkokra vágva, hurkapálcikákra tekerték föl és sütötték meg. A pálcát mindenki kézzel fogta, és a földön könyökölve lerágta róla a rengeteg curry miatt szinte citromsárga húst. Másnap voltak a választások. Khomeini ajatollah már négy éve nem élt, és a világ azt várta, hogy az iszlám egyházi vezetés a vasmarokkal kézben tartott országban „hagyja-e”, hogy újraválasszák Hasemi Rafszandzsani elnököt. Őt amúgy bárhol a világon a pokolba kívánta volna mindenki, mert a civilizált országok normái szerint szalonképtelenü1 antidemokratikus és erőszakos politikus volt, de Irán más. Ott ő volt a remény, hogy újraválasztásával marad még némi „józan ész” egy amúgy abnormális országban. A 79-es iszlám forradalom, vagyis az iráni sah menekülése és Khomeini hatalomra kerülése óta nem nagyon engedtek be tudósítókat Teheránba. Irán elszigetelődött a világtól. Hosszú, kíméletlen háborúba bonyolódott Irakkal. A harcokban tízezreket pusztítottak el a mérges gázok. A világ az első világháború óta nem látott olyan brutalitást, mint amit Irán és Irak vegyi fegyverei műveltek egymás lakosságával. Khomeini ezreket végeztetett ki az iszlám nevében, és gyökerestül a feje tetejére állította az elüldözött sah idején irtózatos tempóban „nyugatosodó” Iránt. Az ország a világ szeme láttára csinált hátraarcot, és tért vissza a középkorba.

Az ajatollah 1989-es halála után a helyzet kicsit változni látszott. Utódai óvatosan nyitni kezdtek a világ felé. Ennek jegyében a 93-as választásokra például már beengedtek az országba tíz európai újságírót. Szerencsémre én is köztük voltam. Valószínűleg azért kerültem bele a tízes csapatba, mert a Magyar Rádió akkoriban keveset foglalkozott Iránnal, vagyis nem volt mit felróni nekünk. A BBC-t például nem engedték be, mert két héttel korábban volt egy olyan kommentárjuk, ami valami miatt nem tetszett az irániaknak. Mi, magyarok viszont tiszta lappal indultunk. Teherán gyönyörű város. A sah korában az egész közel-keleti térség Kánaánja volt, a „leglazább” ország fővárosa, ahol minden volt, amit az iszlám egyébként tilt: nők, alkohol, szerencsejáték. A környező, dúsgazdag olajországokból ide járt mindenki, aki „meg akart szabadulni” a pénzétől. A legkiválóbb európai építészek dolgoztak benne, és elképesztő palotákat építettek a 3000 méter magas, hófödte hegyek lábánál elterülő, ősi városban. Emlékszem, a magyar nagykövet rezidenciája is ilyen – egykor szebb napokat látott – villában volt, azúrkék mozaikkal kirakott, hatalmas medencével, melynek sarkait majdnem életnagyságú márványoroszlánok „őrizték”. Aztán 1979-ben egyszer csak vége szakadt a gyöngyéletnek. Amikor én ott jártam, az éttermekben még megvoltak a gyönyörű, perzsa csempékkel borított, boltíves színpadok – szinte láttam az egykori hastáncosnőt, amint kéjes táncát lejtve elkápráztatja az éhes férfiszemeket. De akkor már nem volt mulatozás, sehol, semmiféle hastáncosnőt nem lehetett látni; a pódiumot ugyan nem bontották le, de a színpadon már csak cserepes virágok álltak. Mégsem volt nehéz odaképzelni a keleti misztikummal átitatott látványt, a buja táncosnőt, csilingelő ruhában, no meg a rengeteg ételt, italt és zenét, az egykori perzsa kultúra finom ízlésvilágát, rafinált idegenségét. Szinte tapinthatóan lehetett érzékelni, a régi időkben micsoda színes élet kavaroghatott azokban a csodálatos márványpalotákban, a pálmafák között... De az én időmben már neonnal írták ki a házfalakra óriási betűkkel, hogy: Vesszenek az amerikaiak! Nemcsak a falra volt felfirkálva – hatalmas, világító neonbetűk hirdették a Khomeini-őrület ideológiáját. Nem alkuszunk!

A sah idején még nagy volt Iránban az Amerika-barátság. Talán túlságosan is nagy. A 70-es évek olajár-emelkedései hihetetlen gazdagságot eredményeztek Iránban, de a sah rosszul költötte a pénzt. Értelmetlen beruházások, szükségtelen fegyverkezés emésztette fel a dollármilliárdokat – ezekről mind amerikai „szerencsevadászok” győzték meg a könnyen befolyásolható sahot. Amikor elsöpörte őt a népharag, az irániak gyűlölete Amerika ellen fordult. Amerikaiakkal semmiféle üzletet nem voltak hajlandóak kötni. Csökönyösségük odáig fajult, hogy ha elromlott például valami egy amerikaiak által épített, még a sah idejéből való olajfúró toronyban, akkor inkább bezárták a tornyot, és elestek a sok millió dolláros bevételtől – de nem voltak hajlandók amerikai alkatrészt vásárolni. Ha lerobbant egy autó, és ugyancsak alkatrészhiány miatt nem tudták megjavítani, otthagyták az út szélén – mert eltökélték, hogy minden kapcsolatot megszakítanak az Egyesült Államokkal. Nehezen hittem el, hogy a csökönyös emberi butaság ilyen mértékben képes megnyilvánulni – mégis így volt. Vállalták az elszegényedést, és Amerika-ellenes dühük sem csillapodott. Inkább a nyomort választották, pedig csak egy buta kis csavart kellett volna venniük Amerikától, és újra ömlik az olaj a fúrótornyokból; annyi pénzük lett volna, amiből kedvük szerint berendezhették volna az életüket... De nem. Ők megmakacsolták magukat. Női szigor Amikor ott jártam, 14 évvel az iszlám forradalom után, a teheráni bazár – a fentiek következtében – már ismét úgy nézett ki, mint az olajbevételek előtti századokban. Zsúfolt volt, sötét és piszkos, mégis meseszerű. Mintha Aladdin világába csöppentem volna. Semmilyen modern tárgyat nem lehetett látni benne. Mintha visszasétáltam volna a múltba. A kis üzletek között görnyedt, apró emberek cipeltek kétszer akkora csomagokat, mint ők maguk. A gazdag kereskedők hófehér ruhában, fejükön fekete turbánnal pöffeszkedve rótták a szűk utcákat. Gyerekek szaladtak előttük csengővel a kezükben, hogy a csilingelés hangjára a tömeg alázatosra félrehúzódjon. Az üzletekben áruhegyek. Szőnyegek, fűszerek színes kavalkádja. Mindenki kiabált és „küzdött”, itt-ott aranytárgyak csillogtak, miközben át kellett lép-

ni a nyílt, felszíni kanálison, amelyben ki tudja, mi minden folydogált. Néha kis híján fellöktek a kezükben forró kávéval szaladgáló, rikoltozó pincérek, akik akár a padlásra is felvitték a törökösen koromfekete kávét. Számomra a mai napig a teheráni a legizgalmasabb „arab” bazár, annak ellenére, hogy tulajdonképpen perzsa. Kairó, Isztambul, Damaszkusz, Rijád, Szamarkand és még sorolhatnám – csupa izgalmas város, de a múltba szerintem leginkább Teheránban lehet „visszasétálni”. Létezett akkoriban egy különleges, fanatikus, csadoros nőkből álló rendőrségi különítmény. Az iszlám erkölcsiség betartatása volt a feladatuk. Azt ellenőrizték, hogy a lakosság az iszlám elvei szerint éli-e mindennapjait. Útkereszteződésekben, piros lámpáknál például odaugrottak egy-egy kocsihoz, feltépték az ajtót, és villámgyorsan bedugták a fejüket, hogy kiderítsék, milyen zenét hallgatnak az utasok. Egyszer magam is láttam, ahogy ezek a csadoros nők, gépfegyverrel a vállukon, kirántják a vezetőt a kocsiból, mert az nyugati zenét merészelt hallgatni. Ez főbenjáró bűnnek számított. A félelmetes jelenet ilyenkor úgy folytatódott, hogy bevágták a szerencsétleneket a rendőrautóba. Kocsijuk pedig ott maradt, járó motorral. Senki sem mert beleülni és legalább félreállni az autóval, mert feltehetően attól félt, hogy szemmel tartják a járművet, és most majd őt tartóztatják le azzal, hogy biztos el akarta lopni az üresen maradt autót. Az egész forgalom átalakult hát, és kerülgetni kezdték a járó motorral, nyitott ajtóval ottfelejtett kocsit... Én persze ezt nagyon „élveztem”. Minden borzasztóan érdekes volt. A fejezet elején említett étterembe például úgy jutottam el, hogy a tájékoztatási minisztérium által hozzánk, újságírók mellé beosztott női kísérők vittek el. A hatóságok azt gondolták, hogy jobban esik majd a cenzúra, ha munka közben jókat eszünk, és ráadásul nők intézik. Ha nők figyelik, hogy a szállodából hova megyünk, és ha nők kérik el tudósításainkat, mielőtt leadjuk őket. Csakhogy ők is most csinálták ezt először, így a fegyver fordítva sült el. Több kompromittáló információt tudtunk meg csadoros kísérőinktől, mintha a CIA tartott volna idegenvezetést nekünk Teheránban. És még kérdezősködni sem kellett. Farkasházy Tivadar mesélt egyszer egy történetet. A gyerekei még kicsik voltak, és éppen meg volt tiltva nekik a fagyizás; egy nap mégsem tudtak ellenállni. Aztán megegyeztek, hogy elhallgatják az akciót, nem mondják el a szüleiknek. Hazacsörtettek. Csengettek. Apjuk nyitott ajtót. A

két kisgyerek azonnal be akarta biztosítani magát, ezért a nagyobbik ezzel kezdte: – Apu, nem fagyiztunk! Ugyanez történt Teheránban. Mi nem tudtunk semmiről. Legalábbis eleinte. Aztán a csadoros cenzornők mondogatni kezdték, hogy nem igaz, ebben az épületben nem is folynak nyilvános kivégzések, ne higgyünk a pletykáknak. Meg hogy nem hallhatunk éjszakánként semmiféle puskaropogást abból az irányból, csak a sah idején voltak reggel 4-kor kivégzések, és közben egy baljós épület felé mutattak. Egészen jól informáltak lettünk mellettük. Hol a sírok domborulnak Számomra az a külvárosi mecset volt a legmegdöbbentőbb, ahol Khomeinit eltemették – a mecset közepén, egy üvegkoporsóban fekszik, tetőtől talpig bebalzsamozva, mint Lenin a moszkvai mauzóleumban. Amikor meghalt, becslések szerint tízmillióan mentek el a temetésére. Kitört a tömeghisztéria, az emberek egymást taposták, sokan bele is haltak, és félő volt, hogy szétszedik a koporsót és benne a halottat, úgyhogy végül jobbnak látták helikopterrel kimenteni Khomeini holttestét a tömeg karmaiból. Első pillantásra nem értettem, hogy a vadonatúj óriásmecset közelében miért látok olyan nagy számban arcukat eltakaró, csadoros nőket. Busszal érkeztek, és mint fekete sáskák lepték el az épületet és környékét. Furcsa, szürrealisztikus látvány volt. Aztán megértettem... A mecset közvetlen közelében van ugyanis az a temető, ahol az irakiiráni háborúban elesett katonák nyugszanak. Mint már említettem, ez a háború hihetetlenül véres volt, és nyolc évig (1988-ig) tartott, gátlástalan, modern harctechnikák bevetésével. Annyi áldozata volt, hogy a vége felé Khomeini ajatollah már 15-16 éves gyerekeket küldött a halálba. A fekete csadoros nők halott gyerekeik sírjait jöttek látogatni, mert valamelyik kőszívű propagandista kitalálta, hogy a gyerekeket közvetlenül az őket halálba küldő ajatollah mecsetje mellé kell temetni. A rezsim irányítóinak láthatóan még ez sem volt elég. A fiatal katonák sírján egy-egy fém- vagy üvegvitrin állt, benne a halott legkedvesebb tárgyaival. Ez az arab világban sok helyen szokás. Többnyire az anyák

rendezik be ezt az apró múzeumot, ahol szerető gondoskodással helyezik el a fiú kedvenc kését, tollát, esetleg egy róla készült fényképet... De Teheránban szinte mindegyik vitrinben egy hatalmas Khomeini-kép is állt! Alatta pedig hálaadó szöveg: köszönet azért, hogy a fiú Khomeini útmutatásait és parancsait követhette, amikor a halálba ment. A mai napig nem sikerült felfognom. Ha egy anya a militáns hatalomtól félve odateszi a képet – azt megértem. De ha nem? Ha el is hiszi a tébolyt? Ahogy azok az emberek is hihették, akik 2001 szeptemberében emberek ezreit rántották magukkal a halálba New Yorkban és Washingtonban. Mert meg voltak győződve arról, hogy borzalmas tettüktől jobb lesz nekik a túlvilágon... Hogyan lehet, hogy egy anya nem képes felfogni, milyen elképesztő dolgot művel: hiszen éppen annak az embernek a képét dicsőíti látványosan a síron, aki a halálba küldte a fiát? Zárt osztály Évek teltek el, amíg végre megérteni véltem az iszlám világ ilyen – számunkra elfogadhatatlannak tűnő – kétarcúságát. Szaúd-Arábiában történt. A 23 magyarországnyi terület a világ legzártabb országa. Se turista, se újságíró nem teheti be oda a lábát. Csak üzletembert engednek be a határon, azt is csak egyedül, miután tüzetesen, tetőtől talpig átvizsgálták. Munkát vállalhatnak európaiak, hisz a szaúdiaknak is szükségük van szerelőre, orvosra, sebészre, mérnökre – de a feleségét és a gyerekeit senki sem viheti magával. Mindenki csak egyedül mehet. Igaz, cserébe olyan pénzeket fizetnek, mint máshol sehol: ha például odamegy dolgozni egy sebész, öt év alatt megkeres annyit, amennyit Londonban harminc év alatt (sem) keresne meg. Utána esetleg hazautazik, leteszi a szikét, és gondtalanul éli világát, amíg lehet. Megteheti, hisz nincsenek többé anyagi gondjai. Szaúd-Arábiában az iszlám jog van érvényben. Külföldieket is kivégeznek, méghozzá nyilvánosan, ha úgy tartják jónak. Kézlevágás, csonkítás – mindennapos büntetések arrafelé. A szaúdi nők csak arcukat teljesen eltakarva léphetnek ki az utcára. Más arab országokból érkezett vendégmunkás nők is kötelesek legalább a hajukat eltakarni fekete fátyollal. A nők nem járhatnak moziba, kávéházba, férjük az esküvő előtt még az

arcukat sem láthatja. Az utcákon, a bevásárlóközpontokban, mint fekete molylepkék suhannak szinte hangtalanul ezek a nők. És mégis... Életemben annyi női fehérneműüzletet nem láttam, mint SzaúdArábiában. És erotikus fehérneműkből mutatkozott messze a legnagyobb kínálat. Tűzpiros harisnyatartókkal és átlátszó, fekete csipketangákkal vannak elárasztva a kirakatok. Jártam olyan bevásárlóközpontban, ahol egymás mellett négy női fehérneműüzlet volt. Kétarcúság, kétarcúság... A szaúdiak olyan gazdagok, hogy az már szinte abnormális. Mióta zsákokban szakad rájuk az olajdollár, annyi pénzük van, hogy megvesznek belőle mindent, amit a nyugati világ produkálni képes. Ám hiába vásárolják meg a tűzpiros Lamborghiniket és Ferrarikat, a márványszobrokat és Chagall-képeket – gondolkodásuk a nyugati világ számára érthetetlen marad. Ha egy előkelő családban az apa azt látja, hogy a lánya egy idegen férfira kukucskál a fátyol alól, az eset erkölcsileg annyira sokkolja, hogy úgy érzi, meg kell mentenie a família becsületét: palotája medencéjébe kell fojtania a lányát – elvárva a család minden tagjától, hogy szemtanúja legyen a büntetésnek. Lehet szó persze nyilvános megkéselésről vagy megkövezésről is. A CIA-nek vannak ilyen esetekről tanúskodó felvételei. Még a szaúdi kormány is elismeri, hogy lányokat nem anyakönyveznek, és semmilyen szinten nem tartják őket nyilván. Azt is „bevallják”, hogy nőnek náluk nem lehet bankszámlája, nincs igazolványa, útlevele – kivéve, ha hercegi család sarja. A szaúdi nők még autót sem vezethetnek. A fátyol fellebben Az ausztráliai Sydneyben forgattunk, amikor operatőröm, szegény Martos Tomi nagy bánatára ismét órákat töltöttünk egy hatalmas könyvesboltban. Nekem rendszeres szokásom volt ez a világ különböző országaiban – „anyag- és témagyűjtés” címszóval –, ő pedig jobb híján szakácskönyvek és katonai szakkönyvek tanulmányozásával ütötte agyon ilyenkor az időt. A sydneyi könyvesboltban külön részleg foglalkozott az arab nők helyzetével. Bevallom, az itt kiállított, nagyon izgalmasnak tetsző kötetek felcsigázták az érdeklődésemet. Egy marokkói nő emlékiratai például, aki igazi háremben nőtt fel. Meg is vettem, akárcsak Jean Sasson könyvét a szaúdi királyi családról. Erről már hallottam korábban, de most

fogtam a kezembe először a nevezetes könyvet és a hozzá írt folytatás két kötetét. Megjelenésekor óriási botrányt kavart a könyv. A szaúdiak vérdíjat tűztek ki az írónő fejére, aki a mai napig egy védett ház föld alatti lakásában él – Atlantában. Jean Sasson nem volt mindig írónő – a 70-es években titkárnői állásra jelentkezett a szaúdi királyi kórház igazgatója mellé. Az állás betöltésének egyik feltétele az volt, hogy a pályázó ne tudjon arabul – erre azért volt szükség, hogy a hercegi rangú arab férfi nyugodtan intézhesse arabul a magánügyeit. Például a prostituáltakkal kapcsolatosakat. Általában magánrepülőjével szállíttatta be az örömlányokat. Nem volt egyedüli eset. A szaúdi gazdagok által rendelt nők általában Rijádba, a repülőtér királyi termináljára érkeznek – ott ilyen is van –, és útlevél-ellenőrzés nélkül, értsd: nyomtalanul lépnek be az országba. Volt alkalmam találkozni Budapesten egy „üzletemberrel”, aki bérelt repülővel szokta szállítani a magyar lányokat Szaúd-Arábiába és néhány másik arab országba. A lányok tudják, mi a dolguk, és az arab férfiak amúgy is nagyon szeretik a mindenre hajlandó magyarokat. Egy másik Öböl-országban, Katarban van olyan szálloda, ahol a szoba árában benne foglaltatik az ágyban várakozó, többnyire kelet-európai lány is... A nők néhány hónapot maradnak, aztán amikor hazajönnek, böngészni kezdik a lapok lakáshirdetéseit – természetesen a „kínál” rovatban. A későbbi írónő megkapta az állást, és éveket töltött az országban. Egyszer egy estélyen megismerkedett egy fiatal hercegnővel, aki a szaúdi királyi család tagja volt. A család elég népes, tekintve, hogy a dinasztiaalapító atya 1902-ben kezdte meg működését, rengeteg feleséggel és ágyassal. Így aztán nem csoda, hogy az évek során 50 fia és 80 lánya született, akik a kamaszkorból kinőve szintén nem tétlenkedtek, csak gyártották szorgalmasan a további leszármazottakat, akik a vérvonalból kifolyólag kivétel nélkül születésük pillanatában herceggé, illetve hercegnővé váltak. És így tovább. A szaúdi királyi családnak jelenleg 21000 tagja van, és mindegyiknek jócskán jut a pénzből. Szaúd-Arábiában tehát nem olyan nagy dolog, ha valaki egy herceggel szűri össze a levet – a világ legnépesebb királyi családja ugyanis meglehetősen aktív. Jean Sasson és a hercegnő között szoros barátság szövődött. És a hercegnő sok mindent elmesélt az írónőnek, aki döbbenten hallgatta a

rémtörténetnek is beillő szaúdi életképeket. A hercegnő elmondta, miként fojtották vízbe az egyik barátnőjét, hogyan falazták be a másikat. Elmondta, hogy a 11 éves kishúgát hogyan adták feleségül egy 65 éves kéjenchez, aki másnap már nászágyba kényszerítene a kislányt, pedig az még babázott... És Jean megírta ezt az egészet. A fátyol mögött című könyvében egyes szám első személyben mondja el barátnője élettörténetét – természetesen elferdítve néhány részletet, hogy ne legyen azonosítható a „mesélő”. A regény 52 országban jelent meg (köztük nálunk is), és mindenütt azonnal felkerült a bestseller-listákra. Világszerte több mint nyolcmillió példány kelt el belőle. Óriási botrányt kavart. A könyv megjelenése után állítólag több hercegnőt is megöltek a szaúdi királyi családban. Amikor azonban A hercegnő lányai címen megjelent a könyv folytatása, rájöttek, hogy nem a megfelelő nőkön álltak bosszút. A hegyek varázsa Ki ne lett volna kíváncsi ezek után Szaúd-Arábiára? Igen ám, csak hogyan juthatnék el oda? Nem volt sok esélyem. Újságíróként gyakorlatilag lehetetlen beutazni. Aztán megtudtam, hogy két ével korábban a BBC forgatott náluk három percet. A szaúdi királynak az az ötlete támadt, hogy mégiscsak be kellene ereszteni egy-két turistát – túlságosan is nagy volt már a nemzetközi ellenszenv országa iránt. Világszerte felháborítóan zárt, elutasító országnak tartotta Szaúd-Arábiát a közvélemény. Micsoda dolog, hogy még turisták sem látogathatnak oda? A király tehát úgy döntött, tesz egy apró engedményt. De csak éppen hogy. Gyönyörű hegyeink vannak például, gondolta. Mint Nevadában. Óriási sivatag, aztán hirtelen egy 300 méteres kőszikla – jobb, mint a Grand Canyon. Nézzék csak meg ezeket a hegyeket a külföldiek. A sziklamászók meg fognak őrülni értük. De városba eztán se tehetik be a lábukat. Mászkáljanak csak a sziklákon a karabinereikkel meg a köteleikkel – este azonban sötét üvegű busz viszi majd el őket a szálláshelyükre. És megengedték a BBC-nek, hogy csináljon egy háromperces filmet ezekről a klassz kis hegyekről. Amikor tudomást szereztem róla, hirtelen érdeklődni kezdtem a sziklamászás rejtelmei iránt. Bombázni kezdtem különféle országokban létező szaúdi követségeket arra vonatkozó kérelmeimmel, hogy hadd

csináljak dokumentumfilmet ezekről a csodálatos hegyekről. Pár hónap múlva megcsörrent a telefonom. A bécsi szaúdi követség egyik diplomatája volt a vonalban. Tökéletes németséggel közölte, hogy a király személyes megtiszteltetésnek érezné, ha vendégül láthatna az országában. Nem kellett kétszer mondani. Á, Mr. Frei, már vártuk, mondták a repülőtér királyi termináljában. Másnap forgatni kezdtünk. Állandóan velünk volt azonban négy kísérő, akik árgus szemmel figyelték minden mozdulatunkat. Kénytelen-kelletlen végigjártuk hát az összes létező kősziklát. Közben elismerően bólogattunk. Ez igen. Oda nézz, micsoda jó kis kiszögellés, jó mélyen kell majd beleverni a csákányt, hogy... Látták rajtunk, hogy teljesen be vagyunk sózva. Ahogy megszállott hegymászókhoz illik. Közben egyfolytában gratuláltunk a szikláikhoz. Lassan kezdtek megkedvelni minket. Egy idő után már nem is figyeltek ránk annyira. A legjobb képsorokat alighanem a medinai reptér várócsarnokában csináltuk. Előzőleg leszereltük a kamera keresőjét, és úgy állítottuk be a gombokat, hogy semmi se világítson a kamerán. Aztán titokban elindítottuk a felvételt. De, ugye, nem nézhettünk bele a keresőbe, csak úgy vaktában céloztunk, nehogy feltűnjön a négy kísérőnek. Sőt, aggodalmas képpel elővettünk a táskából néhány csavarhúzót, és megállapítottuk, hogy baj van. Bedöglött ez a fránya masina. Biztos homok van benne, vagy ilyesmi. Azok sajnálkoztak. Mi meg úgy tettünk, mintha elkezdenénk szerelni a kamerát. Forgatgattuk erre-arra – közben szépen levadásztuk a várótermet –, és a fejünket csóváltuk. Vakszerencse Így sikerült lefényképeznünk három lefátyolozott nőt. Ez lett végül a nyitó kép a film elején. Szerintem fantasztikus felvétel. Ahogy ül egymás mellett az a három, fekete fátylas, fekete kesztyűs nő, akiknek úgy kell öltözniük, hogy a testük egyetlen porcikája se villanjon ki a ruha alól. Látszik, ahogy föl-le lebeg az arcuk előtt a vékony fátyol, lélegzésük ritmusára. Volt egy pillanat – és ezt éppen elkapta a vaktában mozgatott kamera -, amikor mind a hárman egyszerre szívták be a levegőt, úgyhogy a három leheletkönnyű selyemfátyol egyszerre tapadt a három nő arcára,

egészen pontosan kirajzolva vonásaikat, mert az a fátyol olyan vékony, mint a tüll. A selyem egyetlen röpke másodperc erejéig velencei maszkként tapadt az arcukra. Most látszott csak, hogy egyikük idősebb asszony, a másik középkorú – a harmadik pedig fiatal lány, olyan gyönyörű vonásokkal, hogy szinte fájdalmas volt a csador fogságában látni. Nemek harca Elvittek minket Dzsiddába is. Ez a Vörös-tenger partján fekvő város a leggazdagabb szaúdiak nyári üdülőhelye. Kimentünk a tengerpartra, és láttuk, hogy a férfiak élvezettel jetskiznek a majdnem tükörsima vízen és luxusmotorcsónakokkal süvítenek. Monte-Carlóban sincs nagyobb gazdagság – csakhogy itt nem fürödhetnek a nők: ők a vízparton ülnek, és kötelességtudón viselik a 35 fokos hőségben azt a fekete csadort, ami nélkül a hálószobától eltekintve sehol se mutatkozhatnak. Dzsiddában láttam életemben a legtöbb Maseratit, Ferrarit, Lamborghinit és ezekhez hasonló, méregdrága olasz sportkocsit. A statisztika szerint minden kétszáz szaúdira jut egy Rolls-Royce, minden százra egy limuzin és minden háromszázra egy Ferrari. A szaúdi férfiak – mint már említettem – úgy házasodnak, hogy az esküvőig nem is láthatják a nőt, akit feleségül vesznek. Igaz, négy feleségük lehet, de még így is nagy a veszélye, hogy a hölgy külseje nem felel meg a várakozásaiknak. Ezért aztán a család nőtagjai – mondjuk, a vőlegény húga vagy nővére – még a nász előtt szemrevételezheti a menyasszonyt. Aztán jelentést tesz a házasulandó férfinak, hogy milyen a kiszemelt hölgy Ha azt mondja neki, hogy szép, legtöbbször esküvővel végződik a történet. Előfordult már azonban, hogy a nővér vagy húg tévesen informálta a fiútestvért, akinek végül mégse tetszett az általa gyönyörűnek titulált arajelölt. A lányok egyegy ilyen „tévedésért” néha halállal lakolnak. Hisz egy házasság rengeteg pénzt visz el a családi vagyonból. El lehet ugyan válni – a férfinak csak annyit kell tennie, hogy bemegy a főmuftihoz, és kijelenti előtte háromszor, hogy: elválok, elválok, elválok – a nem éppen kétfilléres hozomány azonban a nőnél marad. Négy-öt Ferrarit is bukhat tehát az ember, ha rosszul informálja a saját testvére.

Dzsiddában a város tele van francia bútorüzletekkel. A bennük kínált berendezési tárgyakról nekünk, mondjuk, a versailles-i palota juthat eszünkbe. Szerintem alig van Magyarországon olyan magánépület, ahová ezek a bútorok illenének. 5-6 méter magas kristálycsillárokat nem szoktak budapesti lakásokban, de még villákban sem a plafonra akasztani. XIV. Lajos korabeli bútorok is inkább kastélyokba illenek, nem pedig „normális” ember házába – akármilyen gazdag is az illető. A szaúdi férfiak nagy része egyébként nem dolgozik, hanem abból a több ezer dolláros havi járandóságból él, amit a szaúdi államtól kap – állampolgári jogon. Emlékszem, mindenki, aki „melózott”, külföldi volt. Az olasz kocsiszalonokban Milánóból „importált” eladó dolgozott, aki mellesleg csak angolul tudott beszélni a dúsgazdag arab vásárlóval, de ez nem okozott fennakadást, mivel a szaúdiak többsége amerikai és európai egyetemekre jár, és rendszerint kiválóan beszél angolul. Egy szép napon aztán elrepültünk Abhába is: a hegyi üdülővárosba szívesen járnak a szaúdiak, főleg amikor kitör az 50 fokos nyár; ilyenkor vagy egy számukra hűvösnek tűnő európai városba utaznak, vagy több mint 2000 méter magasra, abhai villájukba. A szaúdi állam egy libanoni férfit bízott meg az abhai turizmus fejlesztésével. Ilyen alantas munkát szaúdi nem végez. Az egészben az volt az érdekes, hogy a libanoni férfi teljesen értelmetlenül töltötte az idejét Abhában. A már említett „kétarcúságra” jobb példát aligha tudnék mondani. Elmesélem, mi történt! Egy gyönyörű szálloda teraszán ültünk, és beszélgettünk. A libanoni turistaszervező, két szaúdi cenzor (hivatalosan kísérő) és én. Ebédidő volt. Nem fogják kitalálni, mi volt a téma. A nők. A szaúdi férfiakkal ugyanis kizárólag csak nőkről lehet beszélgetni. Részletesen el kellett mesélnem, milyenek a magyar lányok, hogy déli vagy északi típusok-e, hogy milyen fehérneműt szeretnek viselni (!) és hasonlók. Majd libanoni barátunk váratlanul hivatalos hangnemre váltott, és ecsetelni kezdte, hogy Abha milyen gyönyörű, hogy évente 1 millió turistát lehetne odacsalogatni, hogy a szaúdi király milyen okos stb. Egyszer aztán a két szaúdi cenzor – éppen egyszerre – kiment a mosdóba. „Ugye csak viccelt? – fordultam a libanonihoz. Hisz ide be sem engedik a turistákat.” "Persze - mondta mosolyogva. - Itt nincs, és nem is lesz soha turista." „De akkor mire alkalmazzák önt?” – értetlenkedtem. A válasz egyszerű volt: „Az olyanok

számára, mint ön, Frei úr. És elég jól megfizetnek érte.” „Ó, azt hiszem, most már értem – mondtam neki." És tényleg értettem.

VÍZ ALATT avagy

Ahol nem lehet megúszni szárazon Egy békés tanárember

F

okváros központja felé autóztunk. Sokak szerint ez a dél-afrikai város a világ egyik legszebb helye. Van benne igazság. A vidéki Anglia hangulatát idéző házak néhány utca szélességben a homokos, pálmafás tengerpartra épültek, a Tábla-hegy lábánál. Ez a több mint 1000 méter magas hegy, mint neve is mutatja, olyan lapos, mint egy deszka. Merőlegesen tör föl az ég felé, aztán mintha vonalzóval rajzolt vonal mentén vízszintesen elmetszették volna, hatalmas fennsíkban végződik. A tetőn sokszor még hó van, amikor a hegy lábánál már fürdenek a pálmafás tengerparton a fokvárosiak. Az öblökbe cetfélék szoktak betérni: a szállodák erkélyeiről, leginkább a Clifton-öbölben, reggelente tengeri szökőkutakban gyönyörködhet az ember – ahol égre törnek, ott hatalmas bálnák fújják ki éppen a vizet. Magyar búvárokról akartunk forgatni. Az autót a fokvárosi egyetem régészprofesszora vezette. Én operatőr kollégámmal a hátsó ülésen ültem, mert elöl, az anyósülésen, kibiztosított fegyverek feküdtek... Már öt év telt el a dél-afrikai apartheidrendszer felszámolása óta. Amikor az új rend jegyében megszüntették a néger gettókat, a legtöbb városban hihetetlen módon megnőtt a bűnözés. A gyilkossági statisztikák a főváros, Johannesburg környékén voltak a legmagasabbak. Itt éltek ugyanis legtöbben azok a nyomorgó, tanulatlan feketék, akik a fehérek viccei szerint késsel a kezükben születtek. Egykor itt volt Soweto, a legnagyobb, kerítéssel körbezárt néger gettó. Johannesburgban 30 másodpercenként öltek meg valakit. Amikor a régészprofesszor kijött elém a reptérre, arra kért, hogy hátra üljünk, majd kinyitotta a kesztyűtartót, és kivett belőle két pisztolyt. Az egyiket kibiztosította, és óvatosan maga mellé tette – hogy ha úgy adódik, csak fel kelljen kapnia, és már lőhessen is. Fokvárosban ugyanis nem úgy történik az autórablás, mint másutt a világon, ahol odatartják az ember tarkójához a pisztolyt, és kiszállítják a kocsijából. Itt

egyszerűen odamennek, se szó, se beszéd, szétlövik a sofőr fejét, és csak aztán rántják ki a kocsiból. A hulla ott marad az úton, ők meg beülnek, és elhajtanak. Ilyen közállapotok uralkodtak 1995-ben Dél-Afrikában. Ráadásul Fokváros utcaszerkezete olyan, hogy ott képtelenség kikerülni a veszélyt. Nem úgy, mint, mondjuk, New Yorkban, ahol az ember, ha akarja, elkerülheti Bronxot, vagy leélheti úgy az életét, hogy Harlemnek még csak a környékére se megy; csak annyi a teendő, hogy sose lépje át a veszélyesnek tartott kerületek határát. Fokvárosnak azonban vannak olyan részei, amelyeket egyszerűen nem lelet kikerülni. Így van felépítve a város. Az egyetemre menet például lehetetlen volt nem áthajtani olyan veszélyes utcákon, ahová a rendőrség sem ment be szívesen. Régész riportalanyunk szemüveges, pocakos tudós volt, az egyetemen tanított – mégis megtanulta bal kézzel fogni a kormányt, jobbal meg a fegyvert, hogy kapásból lőhessen, ha baj van. Fekete, fehér, igen, nem Három évvel később, amikor megint arra jártam, már a fentebb leírtnál is rosszabb volt a helyzet. Kezdett megbénulni a város. Mindenki Zimbabwe-effektusról beszélt. Zimbabwéban ugyanis, amikor 1976-ban végleg összeomlott az apartheid, a fehér lakosság fele „elmenekült” az országból. Éppen az a fele, amelyik értett valamihez. Így amikor például egy fővárostól távoli településen ledöntött a vihar egy telefonpóznát, akkor a korábban elkülönítve élő feketék között nem akadt senki, aki meg tudta volna javítani a telefon-összeköttetést. Onnantól kezdve azon a vidéken nem működtek a telefonok. A korábban kiváló angol gyarmati szervezettséggel üzemelő ország néhány év alatt „összeomlott”, és lekerült a térképről. 1998-ban megérkeztem a fokvárosi repülőtérre, és mindjárt elmentem a reptéri autókölcsönzőbe. Autóra volt szükségem, mert forgatási helyszínünk 200 kilométerre volt Fokvárostól. És mi történt? Klasszikus eset, DélAfrikára nagyon jellemző, de kell hozzá egy kis magyarázat. A törvények ekkor már előírták az úgynevezett pozitív diszkriminációt. E szerint minden 40 alkalmazottnál többet foglalkoztató cégnek tükröznie kell a társadalom összetételét – dolgozói bőrszíne tekintetében. Vagyis egy 100 főt alkalmazó, közepes méretű vállalatnál 90 feketét és 10 fehéret kellett

foglalkoztatni. Persze mindenki megpróbált kibújni ez alól. Soknak sikerült is – de még többen voltak, akiknek nem. Egy étterem például meg tudta oldani, hogy 40 alá szorítsa az ott dolgozók számát, vagyis egy fokvárosi vendéglőben továbbra is úgy érezhette magát a turista, mintha Londonban lenne. Többnyire fehér pincérek, kellemes, udvarias légkör. A Hertz autókölcsönző viszont már nem tehette meg ugyanezt. Hiszen ez a hálózat több száz alkalmazottat foglalkoztat Dél-Afrika-szerte. És a törvény értelmében köteles a fenti arányok szerint alkalmazni dolgozóit. Amikor tehát odamentem az autókölcsönző szalon pultjához, egy fekete bőrű alkalmazott fogadott. Egy szegény, szerencsétlen, 25 év körüli srác, akin látszott, hogy soha semmilyen iskolába nem járt, egész életét a gettóban töltötte, és talán még írni-olvasni se tud, mégis ő állt a pult mögött. Mondtam neki, melyik városba szeretnék eljutni. Tágra nyílt szem. Nyilvánvaló, sosem hallott még erről a városról. Előfordul. Akkor kérnék egy térképet, folytattam udvariasan, hogy megkeressük rajta. Minden autókölcsönzőnek van térképe. Ha valami hasonló adódik, automatikusan elővesznek egy térképet. Nem így Fokvárosban. Mert bármilyen hihetetlen, a fekete srác nern tudta, rni az a térkép. Legalábbis úgy csinált. Ha tudta is, mit keresek, valószínűleg akkor sem igazodott volna ki rajta, hiszen írástudatlan volt. Végül azt mondta, semmi baj. Elmegy, és keres egyet. Mindjárt jön. Azzal otthagyott. Eltelt húsz perc. Egyre nagyobb sor állt mögöttem. Kezdtem dühös lenni. Akárcsak a többiek, akik szintén egyre türelmetlenebbül toporogtak. Folyamatosan tekergettem a fejem, hogy hol van már a pultos legény. Egyszer csak megláttam. És nem hittem a szememnek. Egy oszlop mögül leskelődött aggodalmasan. Hogy föladtam-e már a hiábavaló várakozást. Mert ha igen, ha megunom az egészet, és dolgom végezetlen távozom – máris megoldódott a probléma. Néhány perc múlva, amikor már nagyon zúgolódott a csapat, felbukkant végre az egyetlen fehér alkalmazott. Iszonyú csapzottan érkezett, mert előtte egy másik fekete kolléga kocsikiadással kapcsolatos baklövéseit kellett orvosolnia, de az a lényeg, hogy végre ott volt. Parancsoljon, lihegte űzötten, értem, tessék, itt egy térkép, hova szeretne eljutni, az itt és itt van, köszönöm, nincs mit, ki a következő. Üdvözlöm, parancsoljon, értem, semmi gond... Tíz perc alatt lezavarta a sort. Gyere vissza, Jimmy, mondta végül, mire Jimmy végre előbújt az oszlopok mögül, ahol addig lapult, és felváltotta a fehér fiatalembert – nyilvánvalóan ő dolgozott egyedül a többi

kilenc helyett, míg azok állandósították a zűrzavart, amit aztán megint neki kellett helyretennie... De hát a törvény az törvény: Így rövid időn belül sok minden szinte teljesen működésképtelenné vált az országban. Megszaporodtak a lopások a nagyobb szállodákban, mert a gettókból a takarítószemélyzet mindenféle ellenőrizhetőség nélkül került be a hotelekbe. Soha nem mertünk értékes dolgot a szobánkban hagyni. Ha felhívtam a tudakozót, és feltettem egy egyszerű kérdést, sokszor volt az a válasz, hogy várjon, várjon, oké, hát sajnos, erre nem tudok válaszolni, és az alkalmazott már le is tette a kagylót. Az angol hanglejtése alapján pontosan lehetett tudni, hogy fekete volt az illető. És addig kellett próbálkozni, újra meg újra tárcsázni, míg végre egy fehér nem vette fel a központban – drukkolva, szorongva, hogy most az egyszer az ő készüléke csöngjön ki, ne a másik kilencé... Odalent A fehér üzletemberek azért nem adták föl. Dél-afrikai cégeiket külföldön jegyeztették be, és hálózataikat szétdarabolva 40 alkalmazott alá szorították minden egyes egység létszámát. Újabb egy ével később, 1999ben Durbanben vendége voltam egy ilyen módon átalakított, elegáns szállodaláncnak. Úgy szervezték át a hotelt, hogy külön cégnek számított maga a szálloda és külön cég volt a hotel étterme. Újabb egységet alkotott a golfpálya és megint egy másikat az inasok szervezete. Minden egyes részleg kevesebb, mint 40 alkalmazottal bírt, így nem kellett feketéket alkalmazni. Az inasok egyébként, mint Afrika egykor Angliához tartozó országaiban mindenütt, Indiából érkeztek. Külön ajtó vezetett minden egyes lakosztályból a szobainashoz, aki csak azért volt, hogy a nap bármely pillanatában rendelkezésre álljon. Engem napokig nem vitt rá a lélek, hogy háziszolga módra ugráltassam a szobához tartozó, és az ajtó mögött néma csendben kuksoló inast. Végül a harmadik nap ő maga jött elő – meglehetősen sértődötten –, és kezembe nyomta a névjegyét, melyen csak a neve és az inasszoba telefonszáma szerepelt, majd „felszólított”, hogy igenis vegyem igénybe a szolgálatait. „Nem akar például fürödni?” – kérdezte. Délután két óra volt, de én 1ányos zavaromban közöltem, hogy dehogynem, éppen ahhoz készültem. „Akkor megcsinálom a fürdővizét” –

mondta az inas, majd megkérdezte, hogy hány fokosra parancsolom. Mármint a fürdővizet. Nálam újabb zavar, de rövid szünet után rávágtam, hogy 37 fokosra, hirtelen ugyanis az emberi testhőmérséklet jutott eszembe. Az inas meghajolt és távozott. Néhány perc múlva visszatért a fürdőszobából, kezében bordó bársonypárnával. Odalépett hozzám és nyújtotta a párnát. Most sem tudtam, mitévő legyek, de ahogy előrehajolt, szerencsére megláttam, hogy a puha párnába belesüllyed egy ezüst hőmérő. Az inas továbbra is meghajolva tartotta felém a párnát. Ránéztem az antik vízhőmérőre, láttam, hogy az éppen 37 fokon áll, és ekkor már feltaláltam magam. Elégedett, de határozott hangsúllyal közöltem, hogy rendben, látom, jól teljesítette a feladatot, úgyhogy elmehet. Az inas, megkönnyebbülve, hogy végre úgy beszélnek vele, ahogy szoktak és amire trenírozták, széles mosollyal kihátrált a szobából, és csak akkor fordult meg, amikor már az ajtón kívül volt... Durbantől nem messze, Tokváros irányban van egy különleges képződmény; az ún. fókasziget. Egy hideg és egy meleg tengeri áramlat találkozik itt. Olyan sűrűségben élnek rajta a fókák, hogy a sziget köves partján napozva szó szerint összeér a testük. Egymás hegyén-hátán fekszenek, mint szardíniák a dobozban. Nem csoda, ha a cápa is gyakori vendég errefelé. Ugyanis imádja a fókahúst. Ez magyarázza, hogy az egész Földön irt a legnagyobb a cápasűrűség – hiszen terített asztal várja az „óceán oroszlánjait”. És ezek fehér cápák, vagyis agresszív, támadó fajok. A fókasziget környéke tehát kiváló helyszín egy cápakutató expedícióhoz. Ott ismertem meg egy magyar kutatót. Magyarországnak nem sok tengere maradt, hacsak a Balatont nem számítjuk – ne tegyük –, de furcsamód mégis ezt a magyar tengerbiológust kérte fel a hongkongi egyetem, hogy tanulmányozza a Maldív-szigeteken a korallzátonyokat és az ott élő cápákat. A fiatalember alig múlt 30 éves. Ő mesélte, hogy az elmúlt ötven évet nem számítva egészen a második világháborúig rengeteg világhírű magyar tengerbiológust tartottak számon. A monacói uralkodóház például tradicionálisan csak magyar tengerbiológusokat alkalmazott a különböző riviérai kutatásoknál. Még én is láttam néhány régi könyvet a 20as évekből – magyar tudósok írták őket. Erre a hírnévre alapozva írt új ismerősöm egy szívhez szóló bemutatkozó levelet a hongkongiaknak, miszerint ő a hagyományos, híres magyar tengerbiológusok nyomdokain jár, és hogy szívesen elvállalna náluk

egy kutatói állást. A hongkongiak meg elfelejtettek ránézni a térképre, hogy van-e egyáltalán tenger errefelé, vagy inkább csak örültek, hogy sikerült megnyerniük maguknak egy ilyen remek szakembert. Merült már ő eleget az Adrián, tényleg profi volt a víz alatt – meg is nyerte a búvártájékozódási Európa-bajnokságot. Történetem idején pedig éppen Dél-Afrikában állomásozott, és a cápák viselkedését tanulmányozta. Ő volt a vezetőnk az egész forgatás alatt. Vasketrecben merültünk le, ez látszott a filmen is. Leginkább arra kellett vigyázni, hogy jól lezárjuk magunk fölött a henger alakú rács tetejét, mert a cápa ügyes állat; néhány héttel a forgatás előtt például kiette a rácsból a hajónkat irányító „tengerész” egyik emberét, mert az nem csukta be rendesen a fedelet. A cápa meg az orrával felnyitotta, és beúszott a rácsok mögé. Én általában többször is ellenőriztem a fedelet merülés előtt. Így is a torkomban dobogott a szívem. Mert bármilyen vastag és erős is az a rács, azért félelmetes érzés és látvány, amikor jön a cápa, és tiszta erőből, hatalmas tempóval nekiúszik. A lökéstől ide-oda dülöngél a ketrecben a búvár, és próbál erősen kapaszkodni. De azt is úgy kell csinálni, hogy a kapaszkodó kéz rácson kívüli felébe bele ne tudjon harapni a cápa. Néha muszáj elengedni a „kapaszkodót”. Csakhogy aztán megint nekimegy a rácsnak az ötméteres állat, akkora erővel, hogy attól mindenki elveszti az egyensúlyát. A hátunkon a sűrített levegős palack, néha kettő is – nem egyszerű a feladat. Ráadásul ha cápa kerülgeti a csónakot, akkor a ketrecbe beugrani is életveszélyes, hiszen az állandóan a víz szintje alatt van. Csak a teteje látszik ki belőle. Ilyenkor ki kell várni, amíg a cápa úszik egy kört a hajó körül – aztán amikor éppen elhúz mellettünk, egyszer csak hirtelen bele kell ugrani a vasketrecbe, a tetőt villámgyorsan lecsapni, és már ott is van a cápa újra, fél méterre az ember arcától. Amikor én először próbálkoztam a mutatvánnyal, a szívem bizony kihagyott néhány ütemet. A cápakutatók ugyanis azzal szórakoztak, hogy – tudtomon kívül – beavattak: átestem a tűzkeresztségen. Amikor már bent voltam a ketrecben, és éppen tettem a számba a palackból levegőt szállító csutort – akkor ők váratlanul a fejemre öntöttek egy vödör fókavért. Azt minden cápa 1000 méterről megérzi. És egészen megvadul tőle. A következő tíz percben úgy éreztem magam, mintha egy gyorsvonat ment volna keresztül rajtam. De a többiek legalább remekül mulattak.

A legveszélyesebb rész azonban még hátravolt: ki kellett mászni a ketrecből, amely a csónak oldalához volt kötve. A teteje most kint volt a vízből, mert feljebb húzták. Kinyitották a fedelet. A többi, tudtam, már csak rajtam múlik. Csakhogy ilyenkor – ezt minden búvár tudja – merülést segítő ólomnehezékek lógnak az ember övén, és erőteljesen húzzák lefelé. A hátamon palack – az se valami könnyű. Vagyis nem lehet olyan könnyedén kipattanni abból a ketrecből, mint, mondjuk, egy szál fürdőnadrágban az úszómedencéből. Ehhez segítség kell. Hogy kihúzzák az embert, vagy legalább leakasszák róla a palackot – ez azonban kockázatos, mert ha nem sikerül elsőre kimászni, akkor – a közelgő cápával a láthatáron – visszalökik az embert, és egy ideig bizony levegő nélkül marad. A fókavértől megvadult cápa amúgy is elhomályosult tekintettel méregeti a búvárt, jó kis fókavacsorát látva benne – vagyis támadni akar. A kimászás bizony 20-30 másodpercbe is beletelik – ami kicsit több mint a cápa keringési ideje. Minden pillanatokon múlik. Amikor ötödszörre löktek vissza, mert megint ott volt a cápa, majdnem feladtam a küzdelmet. Már a negyedik próbálkozásnak is minden erőmet összeszedve rugaszkodtam neki, mert amikor harmadszorra is visszalöktek, mondván, hogy nem voltam elég gyors, megpróbáltam mozgósítani utolsó erőtartalékaimat, és tényleg mindent beleadtam – de hiába. Újra a vízben voltam, a pánik határán, remegő izmokkal. Öt perc pihenőt kértem, aztán, máig sem értem, hogyan, sikerült kiszabadulnom a ketrecből. A cápakutatók testén látható kisebb-nagyobb cápaharapásokat szemlélve kezdtem arra a következtetésre jutni, hogy ezek a fiúk azért nem teljesen komplettek... Hajrá, magyarok! De volt rosszabb is, bár az erről forgatott filmet önök már nem láthatták, mert a tévécsatornámmal – bérgyilkosügyben – támadt vitám miatt sosem került adásba. Ha életveszélyes búvárkodásra hoznék igazán jó példát, akkor ugyanis nem Dél-Afrikát és nem cápákat említenék, hanem Mexikót és föld alatti barlangokat. A 90-es évek elején egy őserdei expedíció megpróbált átvágni a mexikói Yucatán-félsziget sűrű őserdején. Az expedíció egyik tagja menetelés

közben tócsába lépett. Pontosabban csak ő gondolta, hogy tócsába lép, mert a másfél méter átmérőjű vízlencse – mintha lék lenne egy befagyott tavon – elnyelte. Ahogy a férfi bezuhant a „tócsába”, kiderült, hogy a nyílás egy több száz kilométer hosszú, föld alatti barlangrendszernek a bejárata. Így fedezték fel a világ talán legkülönösebb, leglátványosabb, ám egyúttal legveszélyesebb vízi barlangrendszerét. Azért veszélyes, mert az alagútrendszer olyan zegzugos és olyan nehezen feltérképezhető, hogy szinte mindenki eltéved benne. Tízméterenként adódik egy-egy váratlan elágazás, ahonnan szintén többfelé visz az út, méghozzá minden irányban. Ariadné fonalát kell magával vinnie a búvárnak, ha élve vissza akar térni a felszínre. Úgy lehet csak lemerülni, hogy a búvárok zsinórt húznak maguk után, hogy visszataláljanak ahhoz a kis lukhoz, ahol lemerültek. Mintha jég alól kellene megtalálni a felszínre vezető léket. Az elmúlt években rengetegen vesztek oda, mert nem lelték meg a kijáratot, elfogyott a levegőjük és megfulladtak. Amikor magam is lemerültem, azt találtam a legfélelmetesebbnek, hogy lépten-nyomon alumíniumlapra festett, fekete halálfejeket láttam kitűzve a barlangrendszerben – emlékeztetőül, hogy ott már halt meg valaki. Érthető hát, hogy ma már mexikói katonák őrzik a bejáratokat, vagyis a „tócsákat”, és csak hivatalos instruktor segítségével – azaz vezetésével – szabad lemerülni. No, hát ezek a mexikói búvárinstruktorok – mit ad isten – magyarok. Barlangi búvármentők voltak Magyarországon, de aztán egyikőjük egy időre elszegődött oda, megtetszett neki Mexikó (no meg a fizetés), és magával hozta a többieket. A magyarok ebben is világszínvonalúak, mert a magyar barlangok merülés szempontjából nagyon nehéznek számítanak. Piszkos víz, légbuborékok, mérges gázok, szűk rések, melyeken csak úgy lehet átúszni, ha a búvár leveszi a palackját és maga előtt tolja, és a többi, és a többi. Egyszóval aki magyar barlangban tanul búvárkodni, annak Mexikó sétagalopp. Olyan is akad, aki már három éve ott dolgozik. Ő már nem véti el az utat odalent. Betonbiztosan belekalapálta a víz alatti alagút falába a saját madzagját, úgyhogy bárkit bárhova el tud vinni. Így persze már nem is olyan nagy ördöngösség a dolog. Én magam tanúsíthatom. Néhány speciális barlangi búvármerülés Magyarországon (hogyan vesszük le a palackot 20 méter mélyen, és utána hogyan vesszük vissza), és már lehet is menni. Sajnálom, hogy ezt már nem láthatták...

A Yucatán-félszigettel szemben van egy híres korallsziget: Cozumel. Aki merült már korallzátonyok közelében, az tudja, hogy alig van ennél csodálatosabb dolog a világon. Hat ével ezelőtt, más ügyből kifolyólag, Belize-ben jártam. Ez a nyomorgó közép-amerikai ország 300 kilométerre van délre Cozumeltől. A szálloda erkélye a tengerre nézett, és ha nem volt párás az idő, akkor magam előtt 6 kilométerre láttam St. George's Cayt, a Hondurasi-öbölből induló korallszigetcsoport egyik tagját. Nem azért mesélem, hogy fájjon a szívük, de úgy adódott, hogy kibérelhettem egy jetskit, és egyik nap, amikor csendes volt a tenger, jetskivel elszáguldottam a korallszigetre. Egyetlen, hatalmas jachtot találtam ott. Üdvözlő fordulatot tettem a jacht fedélzetén napozó hölgyek felé, majd egy éles, ejtett kanyarral néhány liter vizet fröcsköltem rájuk. Férjeik kártyával a kezükben ugrottak elő, de integetésem „enyhített” a feszültségen. Végül „kikötöttem” a jachthoz, és beszálltam kártyázni. Amerikaiak voltak, és éppen a Chincorro-sziklazátonyoktól jöttek, mindennap más-más helyen búvárkodva. „Holnap elviszünk a legklasszabb helyre” – invitáltak, és én „nem álltam ellen”. Másnap legalább 30 kilométert hajóztunk, aztán a végtelen tenger közepén kikötöttünk egy kézilabdapálya méretű, hófehér korallszigeten. Amerre a szem ellát, mindenhol csak azúrkék tenger. Tiszta, érintetlen fövenyes part, a szigeten nincs más, csak öt pálmafa. A tenger messze felülmúlt mindent, amit el tudtam képzelni. Citromsárga halrajok, tűzpiros korallok, hatalmas languszták. Felejthetetlen... Ott voltunk tehát nem messze Cozumeltől, és nekem eszembe jutott ez az évekkel korábbi, belize-i élmény. Menjünk oda, gondoltam, hátha ez is olyan gyönyörű lesz. Alighogy átértünk a komppal, összetalálkoztunk az egyik búvárfelszerelés-kölcsönző bolt instruktorával. Hát persze hogy magyar volt. Robinak hívták. Tőle tudtuk meg, hogy azért kell vezető minden búvár mellé, mert a tengerfenéken erős az áramlat. Ha lemegy a búvár a fenékre, 20-30 méter mélyre, hogy szemügyre vegye a gyönyörű korallokat és a kövek alatt megbúvó macskacápákat, akkor olyan erős sodrásba kerül, hogy hiába van uszony, teljes erőből az ellenkező irányba úszva sem sikerül egy helyben maradnia. Ha viszont valaki „elengedi” magát, akkor olyan sebességgel viszi az áramlat, hogy alig lehet utolérni. A merüléshez instruktort és hajót kell bérelni; a hajó kapitánya pontosan tudja odaföntről, hogy ha valaki itt és itt merült le, akkor a búvárvezető – mondjuk, 50 perc múlva, 3 és fél kilométerrel arrébb – itt meg itt fog

felbukkanni vele a vízből. A merülés természetesen szép volt, de nem ezért mesélek róla. Mexikó tele van Robihoz hasonló, vállalkozó kedvű magyarokkal. Búvárvezetőként dolgoznak barlangokban, korallszigeteken vagy éppen szörfoktatóként elegáns szállodákban. Mindannyian úgy érezték, hogy otthon nincs túl sok lehetőségük, és a tornatanári fizetésükből sosem fognak meggazdagodni; fogták hát magukat, és áttelepültek a földgolyó túlsó felére. Háromszor annyit keresnek, mint odahaza, és megtanulnak hozzá két nyelvet – már csak ezért is megéri. Mexikóban, őket megismerve gondolkodtam el komolyan arról, hogy tulajdonképpen milyen sok magyarral is találkozom világszerte. Hogy milyen sokat változott a világ az elmúlt tíz évben. Közhely, hogy az 56-os emigránsok elárasztották a világot. Engem viszont inkább az lep meg, hogy milyen sokan indulnak még manapság is szerencsét próbálni. Kifejezetten fiatalokról beszélek, a 20 és 30 közötti korosztályról. Egy magyar lányról, aki kiment manökennek, aztán feleségül vette egy francia, és most Párizsban él. Egy 27 éves magyar srácról, aki összeszedte minden pénzét, fölkerekedett, elutazott Kenyába, Mombasa mellett letáborozott, vett két jetskit, és nyitott egy kölcsönzőt. Egy másikról, aki tornatanár, 45 ezer forintot keres, összecsomagol, egymagában elmegy Mexikóba, és Cancúnban, ahol 60 kilométer hosszan állnak egymás mellett a luxusszállodák, érkezése másnapján nekivág a tengerpartnak, a lábát mossa a víz, aztán sorban bekopogtat a hotelekbe, hogy ő szívesen vállalna munkát, míg az ötödikben azt nem mondják, rendben van, próbáljuk ki, és azóta is ott dolgozik, már három éve, mint úszómester. És sokan mások: egy karibi tengerjáró hajó pincére. Egy torontói liftes lány a világ legmagasabb épületében. Londonban szerencsét próbáló bébiszitter, aki gondol egyet, és inkább elmegy a Sohóba, egy olasz étterembe kávét főzni, és az így keresett pénzből délután 4 és 6 között énekelni tanul egy tanárnőnél, esténként pedig egy külvárosi mulatóban bárénekesnőként szórakoztatja a közönséget. Egy dél-afrikai szálloda szakácsa, aki megunta a munkahelyét, egy budapesti éttermet, és elment, megtanult a dél-afrikai ízlésnek megfelelően krokodilpörköltet főzni, úgyhogy már neve van a szakmában. Egy másik lány, egy brazíliai sarki kávézóban kiszolgáló, pedig eredetileg csak nyaralni ment, de két hét múlva összeveszett a barátjával. Dühösen becsapta maga mögött a szállodaszoba ajtaját, elindult munkát keresni, és kint

maradt. Már fél éve ott él. „Tök jó, nem?” – kérdezi, és megfőzi a kávét a riói Copacabanától 100 méterre, egy sarki kávézóban. Ezek mellett a fiatalok mellett mindig „öregnek” éreztem magam. Ez már egy másik generáció. Nem félnek a bizonytalantól. Soha életemben nem mertem felszállni úgy repülőre, hogy nem volt meg a visszajegyem. Ők meg egy szatyorral nekivágnak a világnak...

ALMÁSY NYOMÁBAN avagy

Nem lehet a homokórát megállítani

A

Dakhla-oázis határában jártunk. „Itt igyatok kávét, mert két hétig ez lesz az utolsó” – mondta Ahmed, és egy düledező kunyhó felé mutatott. „Itt? – néztünk egymásra operatőrömmel, Balassa Lacival. – Ebben a kunyhóban?” De látva Ahmed határozott lépteit, elindultunk utána. A kunyhóba lépve egy pillanatig semmit sem láttunk, mert a kinti szikrázó napsütés után a benti sötétségben szinte „megvakultunk”. A turbános házigazda láthatóan Ahmed kebelbarátja lehetett, mert szakállas arcukat összedörzsölve ölelkeztek. A sarokban lavórszerű fazék állt a tűzön, és benne legalább 3 liter arab kávé fortyogott. Inkább sárgás, mint barna folyadék. Az igyon ilyet, gondoltam, aki két hétig keringett a Szaharában... Aztán elindultunk. A Gilf Kebir fennsíkja még legalább 400 kilométerre volt onnan. Autópályán három óra. A sivatagban egy hét. Két terepjáróval mentünk. Az elsőben túravezetőnk, Ahmed, az egyiptomi hadsereg volt tisztje és mi ketten Lacival, valamint Kubassek János földrajztudós, expedíciónk igazi szülőatyja ült. Mögöttünk, a másik dzsipben négy „homokevő” (Ahmed hívta így a nekünk segítő beduinokat), akik a következő két hétben mindent megcsinálnak majd, amit mi nem tudunk. Autót szerelnek, tüzet gyújtanak, főznek a „semmiből” és hasonlók. Vizünk és benzinünk volt bőven, de mégsem elég. Ha napi másfél liter folyadékkal beérjük, akkor két hétre elegendő lesz a víz. Aki többre vágyik a 40 fokos hőségben, az szenvedni fog (3 liter az egészségügyi előírás). A többletvíz szállításához azonban már másik autó kellene, egy harmadik, de az megint csak benzinnel megy, újabb teher, ráadásul abban is beduinok, ők is isznak, és így tovább... A Szaharában alapszabály; hogy két kocsi vagy ötven, mindegy. A benne ülőknek fejenként akkor is csak ugyanannyi jut... A Gilf Kebir az angol beteg, vagyis Almásy László „szent” helye. A híres magyar utazó ott, a líbiai és a szudáni határ közelében fedezte föl azt a barlangot, amely a 20-as években világhírűvé tette. Tízezer éves barlangrajzokkal, melyeken úszó ősembereket látni. És mivel úsznak, az

következik belőle, hogy ahol ma sivatag van, ott egykor tenger lehetett. Vagyis a Föld nem mindig volt olyan, amilyennek ma ismerjük. Almásy felfedezésével új fejezet nyílt a földrajztudományban. A világ kutatni kezdte, hogy milyen is volt a Föld „azelőtt”... Almásy óta nemigen járt a Gilf Kebirben senki. Érintetlen terület, ahová repülni nem lehet, mert a homok olyan púderszerűen finom, hogy a leszállni próbáló helikopter rotorjai eltömődnének tőle. Jobb nem kísérletezni vele. Marad az autó, nagyjából tehát ugyanúgy, mint Almásy idejében. Ahmed „hullámozva” vezetett. A Szahara homokdűnéit úgy szelte át, mintha csak a szél hullámait ülné meg. Ha kiléptünk az autóhól, néha térdig „elnyelt” minket a sivatag, mert olyan puha volt a szél hordta dűne. Máshol meg kőkemény lett a talaj, mert onnan elfújta a szél az utolsó homokszemet is. Csak ezen a kemény felületen tudtunk haladni. De amíg ki nem léptünk a terepjáróból, addig nem tudtuk volna „ránézésre” megmondani, hogy hol puha és hol kemény a homok. Ahmed viszont „érezte”. Kiállt az autó elé, széttárta a karját, kicsit behunyta a szemét, a szél fújta a ruháját, és ekkor megérezte az utat. „Én vagyok a szél” – mondta ilyenkor, és arra ment, amerre fújná a homokot, ha neki kellene süvítenie a Szaharában. Csak nagyon ritkán, naponta kétszer-háromszor tévedt le a kemény felületről, de akkor persze elakadtunk a homokban. Ilyenkor dühösen kiszállt a kocsiból, és odaordított a mögöttünk haladóknak: „Gyertek, homokevők, húzzátok ki!” Arab lévén igazán értett a parancsolgatáshoz... Ahmed furcsa ember volt. Egykor az egyiptomi hadseregben szolgált, és mint ilyen, a határszakaszok aláaknásításáért felelt. Nyugatról Líbia, délről Szudán. 1973-ban, az arab-izraeli háború után Egyiptom „bezárkózott”. Végig aláaknázta sok ezer kilométeres sivatagi határait, és politikailag „magára zárta az ajtót”. Ahmed évekig sátorban élt a Szaharában, és megtanulta, „merről fúj a szél”. Otthon volt a homoktengeren. Kis noteszát 1973 óta őrizte, és így ő volt az egyetlen, aki pontosan tudta, melyik akna hol van. Mert akkoriban felírta. Egy évvel előttünk például egy német tévéstáb kereste Almásy barlangjait, de nem tudtak megegyezni Ahmeddel. Szerintük túl sokat kért „tanácsadói” minőségében. Nekivágtak hát egyedül, egy kairói utazási iroda szervezésében. Egyik autójuk aknára futott; mi is láttuk a roncsát... „Ilyen az élet” – mondta erre franciául Ahmed, aki szívesen beszélt franciául. „Öreg nyanyákat fuvarozok errefelé” – magyarázta nekünk, és

részletesen kifejtette, hogy a nyugdíjas francia nők valami okból szeretnek a Szaharában autózni. Nyolcan, tízen is felkerekednek Kairóból, majd néhány napot keringenek Ahmed vezetésével a Szahara északkeleti vidékén – az úgynevezett Nagy Homoktengeren. „Nézik a csillagokat, a homokevőim közben paprikasalátát készítenek nekik, amit aztán olyan jóízűen esznek, mintha még soha nem ízleltek volna ahhoz fogható finomságot” – mondta Ahmed, és mi vele együtt mosolyogtuk meg a „nyanyáit”. Aztán a harmadik-negyedik este rájöttünk, hogy kissé „vízhiányos” állapotban, némileg kiszáradva és az egész napos zötykölődés után valóban nincs jobb, mint ülni a sötét, végtelen sivatagban, és érezni a szánkban, ahogy a lédús paprika leve a harapás után a nyelvünkön szétterül. Hogy nincs jobb, mint a határtalan csend és a homokból sugárzó meleg, miközben a levegő már lehűlt. Hirtelen minden olyan egyszerű és természetes lesz. Jólesik enni, aludni, élni. Almásyra gondoltam, aki összesen majdnem tíz évet töltött el így, és én a könyveit olvasva soha nem értettem, hogy miért. Miért hagyta ott negyvenszobás kastélyát Bernsteinben (akkor még Borostyánkőnek hívták), és miért jött el ide, a „semmibe”. A Szaharában azonban már érteni véltem. Ahmed a sátra előtt ült, és vízipipázott. Minden este vízipipázott. Az egyik piszkos kezű beduin mellette kuporgott, és morzsolta a faszenet, hogy mindig frissen perzselő darabokat tehessen a dohány alá. Ahmed szétnyitható kempingszékén ült, és láthatóan élvezte a helyzetet. „Mégis sokat fizettem neki” – gondoltam ilyenkor, mert indulásunk előtt kicsit megfeküdte a gyomromat a sok ezer dolláros összeg, amit Ahmed a noteszben rejlő tudásért kért. De már csak a német stáb miatt is megegyeztem vele. „Sokat fizettem – járt a fejemben Ahmed pipázó fejét nézegetve –, hiszen ez élvezi, hogy itt lehet.” Ahogy Almásy is élvezte, és a francia nyugdíjas nénik, és egy hét után már mi is... Aknazár A Gilf Kebir Dunántúl méretű kőfennsíkját szinte lehetetlen megkerülni. Almásynak sem sikerült. Mert körbeautózni annyi idő és kilométer, hogy elfogy a benzin, a víz és minden. Oázis nincs arrafelé – vagyis utánpótlás kizárva. Almásy végül 1926-ban, kétévi bolyongás és számtalan expedíció

után talált egy átjárót a közepén. Ma is ez az egyetlen „megoldás”, csakhogy Ahmed 1973-ban, mint már említettem, aláaknásította a területet. Nehogy a líbiaiak ezen keresztül behatoljanak Egyiptomba. Nem baj, gondoltam, Ahmed majd megoldja. A hatodik nap reggelén aztán odaértünk. Már távolról láttuk a fennsík magas kőhegyeit, majd közeledve felé lassan „kinyílt” az átjáró. De Ahmed megállt. Kiszállt a kocsiból és térdre borult. „Imádkozik?” – kérdezte Laci, szinte megdöbbenve. „Te, ez imádkozik!” – ismételte meg, most már dühösen. Ezek szerint notesz ide vagy oda, mégsem sima ügy ez az aknazár. A beduinok kiabálni kezdtek, hogy ők nem jönnek. Láthatóan csak most, a hatodik napon derült ki számukra, hogy mi nem francia nyugdíjasok vagyunk, hanem valóban tévések, akik át akarnak, pontosabban át fognak menni az átjárón. Ahmed közben befejezte az imádkozást. Fölállt, és néma csendben visszaült az autóba. „Ha drótot láttok a homokban, szóljatok” – mondta csendesen, és úgy előredőlt, hogy a feje szinte beszorult a kormány és a szélvédő közé. Nyikkanni se mertünk. Most mondjam, hogy akkor mégse...? Hogy ha ez ennyire bizonytalan, akkor mégse menjünk? De miközben ezen tanakodtam, már késő volt, már rajta voltunk az „aknamezőn”. Ahmed lassabban vezetett, mintha gyalog mentünk volna. Bal kezében a „sok ezer dolláros” notesz, a jobbal pedig kormányozott. Láthatóan ideges volt. Előttünk keréknyomok. „Ezek a németek?” – kérdezte Kubassek János, mintha Ahmednek most nem is lenne jobb dolga, mint beszélgetni. „Azok” – mondta Ahmed, és megállt. Jól jött neki, hogy a beszélgetés ürügyén kicsit pihenhet. „Itt sosem fúj a szél, és szinte sosem esik az eső” – kezdett mesélni, mintha már az esti paprikasalátánál tartanánk, és nem egy aknamező kellős közepén lennénk. „Amikor 73-ban aknásítottam, még láttam második világháborús keréknyomokat. Azok pedig ott – mutatott kicsit jobbra, egy sziklahasadék felé –, azok az én kocsim nyomai.” Egymásra néztünk. „Mármint 73-ból?” – kérdezte Laci. „Persze”. – nézett rá értetlenkedve Ahmed. „Lacikám – viccelődtem, hiszen éppen egy aknamezőn parkoltunk –, 26 éves keréknyomok. Mi ebben a meglepő?" Aztán átjutottunk. Ahmed megint kiszállt, térdre borult, és köszönő szavakat intézett Allahhoz. Laci rágyújtott – néma csendben. Mélyen beszívta a füstöt, benntartotta, hogy kábuljon kicsit, aztán kifújta mélyről, tüdőből. „Te, ez egy kicsit sokat imádkozik, nem?” – kérdezte mosolyogva,

majd az éppen föltápászkodó Ahmedhez fordult, akit az elmúlt fél órában érezhetően a „szívébe zárt”. Cigarettával kínálta. „Esetleg egy gyors vízipipát?” - és már röpült is Ahmed felé a cigarettásdoboz. Másnap megláttuk a motorháztetőt. Almásy motorháztetőjét. Szinte már belefásultunk a napok óta tartó, egyhangú sivatagi zötykölődésbe, és akkor egyszer csak előbukkant az a motorháztető. De ennek története van... Almásy, amikor felfedezte a Képek Völgyét, vagyis a Gilf Kebir fennsíkján azt a beszögellést, amely a tízezer éves úszó barlangrajzokat rejti, nos, akkor gyorsan hazatért Magyarországra, és könyvet írt róla. Az ismeretlen Szahara – ez volt a Franklin Társulatnál megjelent könyv címe. Ez a könyv indította el Almásyt a világhír felé. Gyönyörű, homokszínű papírra nyomtatott kiadvány, tele Almásy eredeti fotóival és kézzel rajzolt térképeivel. Manapság, főleg Az angol beteg mozisikere óta, „ölik” érte egymást az emberek. Az első kiadásból évente csak néhány példány bukkan fel, az is csak könyvárveréseken, és vagyonokért cserél gazdát a kalapács alatt. Nos, ennek a könyvnek a 135. oldalán van egy fotó, Almásy fotója: a kerekek alá létrákat fektetve próbálják kiszabadítani autójukat a futóhomok fogságából. És az autónak nincsen motorházteteje...! Kubassek Jánost sokszor faggattam róla, mert Almásy a könyvben nem ad magyarázatot rá, hogy egyszer csak hová lett a motorháztető. Nem tudtunk jobbat kitalálni, mint hogy valószínűleg túlforrósodhatott a Ford motorja, és inkább levették a karosszéria elejét, hátha úgy jobban hűl az autó. Egyszerűen elhajították a motorháztetőt a Szahara kellős közepén. És akkor egyszer csak ott hevert. Érintetlenül, kicsit rozsdásan, a 20-as évekbeli Ford motorházteteje. Nehéz pontosan leírni, mi mindenre gondoltunk. Mintha egy fáraó érintetlen sírkamrájában sétálnánk, olyan tárgyra bukkantunk, amit utoljára valószínűleg Almásy keze érintett 66 évvel azelőtt. „Simogassuk meg” – mondta Kubassek, aki 20 évet szentelt az életéből Almásy felfedezéseinek. Már akkor is a magyar felfedezőt kutatta, amikor még tilos volt, mert arisztokrata múltja és német háborús kitüntetései miatt Almásy feketelistára került. „Simogassuk meg” – mondta tehát a földrajztudós, és letérdelt a rozsdás fémdarab mellé. Én, bevallom, azzal kacérkodtam, hogy letöröm a Ford emblémát és hazahozom, de aztán nem mertem. Olyan szentségtörés lett volna, mint egy múzeumból elhozni valamit. Otthagytuk hát a végtelen

sivatag kellős közepén, ahol nem esik az eső és nem fúj a szél, de Ahmed műholdnavigátoráról azért előbb még leolvastuk a motorháztető pontos térkép-koordinátáit: szélesség, hosszúság, fokok, percek. Utána már egyszerű dolgunk volt. Almásy ugyanis a Képek Völgyébe vezető utat benzineskannákkal jelölte meg. Shell-1932. Ez állt mindegyiken. Az ötliteres fekete fémdohozok úgy jelölték az utat a barlangrajzok felé, mint bóják a vízen. Amikor odaértünk, Kubassek János azt kérte, hadd maradjon egy kicsit egyedül. Állt, aztán fél óra múlva már csak ült a homokban, és az „úszó” embereket nézte. Két évtized álma vált valóra. Két évtizeden át csak a szemtanúkat kereste, a korabeli dokumentumokat gyűjtötte, hogy aztán a 90-es évek elején egy lenyűgöző könyvben „tisztára mossa” Almásy nevét. Angol kiadás, publikációk világszerte, interjúk külföldi lapoknak, aztán telefon egy filmproducertől. A többi már ismert. A hollywoodi kasszasiker egy olyan magyar nevét tette világhírűvé, akit mi, magyarok nem is ismertünk. Csak Hollywoodon keresztül tudtuk meg, hogy büszkék lehetünk rá. Kubasseknek tehát végül minden sikerült. A fél szakmai élete „ráment”, de sikerült. Ahogy ott ült, nekem egy elutazásunk előtti epizód jutott eszembe. Kubassek ugyanis régi professzorával együtt múzeumot hozott létre Érden híres, magyar világutazók emlékére. Szinte csak olyan tárgyak vannak benne, amelyeket a feledésre ítélt felfedezők még élő családtagjai adományoztak a múzeumnak. János elutazásunk előtt egy Afrikáról szóló könyvet mutatott, amely Almásy kedvenc gyerekkori olvasmánya volt, tele a későbbi nagy felfedező jegyzeteivel. Az első oldalra az akkor 19 éves Almásy szép, fekete tintával a következőket írta: „Az élet gyakran egy álom, és egy álom néha maga az élet.” Azt hiszem, nemcsak Almásy, hanem Kubassek János is „álmodott”. Húsz évig élt egy álomnak, és ezért nagyon irigylem őt... Utóirat: Kétheti utazás után, a Szaharából visszatérve, a Dakhlaoázisban ittam életem legfinomabb kávéját...

KÍNA avagy

Óvakodj a tolmácstól! Jurassic Park

B

elenéztem a lavórba és émelygés fogott el. Tyúktojások voltak benne, mézbe áztatva. Már hetek óta pihentek és erjedtek ebben a „lében”, úgyhogy az egész irgalmatlanul büdös volt. Kínában népi eledel. Mézbe áztatott tojás. Héjával együtt. Merthogy a méz megerjeszti a tojás kemény héját, és így, két hét áztatás után, héjával együtt lehet megenni – ami a kínaiak szerint nagyon egészséges. Én viszont még ma is rosszul vagyok, ha az alumíniumlavórra és cuppogó tartalmára gondolok. Pedig egyébként szeretem a kínai konyhát. Így amikor Pekingbe készültem, arra számítottam, hogy emlékezetes „lakomákban” lesz részem. Korábban többször hallottam ugyan, hogy a kínai konyha csak Európában és Észak-Amerikában jó, mert ott kicsit „nyugatosították” az ízeket a kínai emigránsok, de nem akartam elhinni. Gondolom, önök is nevetnének rajta, ha valaki azt állítaná, hogy Budapesten finomabb a kínai étel, mint Kínában. Én legalábbis megmosolyogtam ezt a nézetet. De aztán megérkeztem Kínába. Az első ebédet a pekingi egyetem rektorának vendégeként „éltem át”. Húsnak színét sem láttam. Ez amúgy érthető, hiszen Kínában a hús luxusnak számít. Az ebéd csak főtt zöldségekből állt. Nagy körasztalon forgattuk a babot, csicseriborsót meg némi rizst kínáló korongot. Minden iszonyú zsíros volt, gondolom, attól kellett volna jóllaknunk. Aztán jött a leves, és végül ragadós főtt rizs – csak úgy, magában. A vendégek vélhetően ezzel tömték ki a gyomrukban üresen maradt helyeket. Bevallom, egy-két ilyen ebéd, valamint az utcai árusoknál látott mézes tojás után szabályosan „bemenekültünk” szállodánk éttermébe, ahol egy Amerikából hazatért kínai szakács főzött, „nyugatiasan”. Az árak persze a csillagos eget érték, de legalább jó kínait ettünk Kínában. Másfelől lenyűgöző, hogy milyen kifinomultan tudnak a kínaiak kiszolgálni; igazi kultúrája, művészete van a vendéglátásnak. Az elegáns

helyeken kicsit úgy éreztem magam, mintha visszamentünk volna az utolsó kínai császárok korába. A népszerű zöld teát például olyan rézedényből töltötték, melynek a „csőre” legalább egyméteres volt. Így – mint régen a császárok – nem is láttam a csészémbe töltő „szolga” arcát, hiszen a hátam mögött állt; egyszer csak megjelent hátulról a hosszú rézcső, és tea folyt ki belőle. Ezeken a helyeken mindenki hagyományos, csodálatos selymekből készült ruhákat viselt – talán egy kicsit modernebb vonalvezetéssel. Általában jellemző a keletiekre, hogy régi „népviseletüket” nagyon ügyesen „korszerűsítik”, és stílusosan ötvözik a múltat a jelennel. Talán csak a japánok kivételek, de például a vietnami nők térd alá érő selyemkabátja és az alatta hordott trapéznadrág, az aodzai, bármelyik párizsi divatbemutatón feltűnést keltene. Vagy ott vannak az ősi indonéz selyemsálak mai változatai. Nem véletlen, hogy európai divattervezők egyre többször mennek távol-keleti tanulmányútra. A kínaiak, miután a politika megengedte, szemlátomást nagyon gyorsan visszataláltak a kultúrájukhoz. A gazdasági szerkezet átalakulása – legalábbis a felszínen – pillanatok alatt eltüntette a szocializmus szerencsétlen kísérleteit. Az ideológia maradt, de minden más hihetetlen tempóban változik. Ízlés, mentalitás, szakértelem, üzleti szellem. A Kínába érkező külföldi az első napokban döbbenten bámulja a New York-i stílusú felhőkarcolókat, és nemigen érti, hogy kerültek oda. Első ízben az vitt Kínába, hogy a Jurassic Park II. mozisikere ismét a dinoszauruszok világának tudományos újdonságaira terelte a figyelmet. Éppen Kanadában forgattunk egy dinoszauruszásatás helyszínén, amikor az ásatásvezetőt egyszer csak Pekingből friss hírrel hívta fel telefonon kínai kollégája: végre találtak (először a világon) egy megkövesedett dinoszaurusztojást. A kínai tudós elmondta, hogy Pekingben megpróbálkoznak az állat életre keltésével. A kanadai tudós másnap megajándékozott egy dinoszauruszcsonttal és „elzavart” Pekingbe. „Ott most érdekesebb dolgok történnek” – mondta, majd értetlenkedő tekintetemet látva hozzátette, hogy előző éjszaka beajánlott a pekingi régészprofesszorhoz, aki már vár, úgyhogy menjek. Szerencsénk volt, mert egy hónappal később, egészen más téma miatt, amúgy is Kínába utaztunk volna, és útlevelünkben már ott volt a kínai vízum. Úgyhogy még aznap este feljutottunk egy gépre Calgaryban, és elrepültünk Kínába. Mire odaértünk, a pekingi egyetemen már javában

keresték a DNS-t a tojásban, hogy annak segítségével aztán „feltámasszák” a kihalt fajt. „Ugye nem komplettek?” – kérdezgettük egymást operatőrömmel. A szemünk láttára próbálkoztak azzal, ami addig csak a hollywoodi forgatókönyvírók agyszüleménye volt. Pedig a kínaiak komolyan gondolták, és azt azért el kell ismerni, hogy ők eléggé otthon vannak a genetikában. A túlnépesedési és élelmezési problémákat is ennek segítségével próbálják megoldani. Genetikai kísérletekkel sikerült például lokalizálniuk az elefánt növekedéséért „felelős” gént – természetesen nagyon leegyszerűsítve a tényeket –, amelyet aztán „beültettek” heringekbe. Így a szokásosnál háromszor nagyobb halakat állítottak elő. Vagyis egyáltalán nem tartották lehetetlennek, hogy egy 60 millió éves kőből kiszedett „valami” segítségével életre keltsenek egy dinoszauruszt. A tudományos világ nevetett rajtuk, mondván, hogy a talált kövületben nem lehet élő sejt, úgyhogy csak „show-műsor”, amit Pekingben csinálnak. Betört már hozzájuk is az amerikai egyetemek módszere: úgy kell többletpénzt szerezni a különböző kutatásokhoz, hogy ügyesen felnagyítjuk a várható sikereket, ami megnyitja a hozzá nem értők pénztárcáját. Jelen esetben a pekingi városvezetését. Lévén, hogy a mai napig nem „születtek” Kínában dinoszauruszok, azt hiszem, ilyesmiről lehetett szó. De akkor még nem tudtuk ezt... Egy élő poloska Forgatgattunk hát erre-arra, és eleinte nem történt semmi érdekes. Volt velünk egy kínai kísérő, akivel angolul beszéltünk, mert kínaiul csak köszönni tudok, és azt is csak a lovak nyerítéséről sikerült megjegyeznem: „nyiháó”. Így hangzik. A vége felé kiderült – és ezzel most lelövöm a poént –, hogy kínai kísérőnk tud magyarul. Pedig előzőleg azt mondták nekünk, hogy nem tud. Vagyis tudatosan félrevezettek minket, profi cenzort és megfigyelőt akasztva a nyakunkba. Martos Tomi és én természetesen mindvégig magyarul beszéltünk egymás között, és az az igazság, hogy nem voltunk „finomak” a kínaiakkal. Sokszor előfordult, hogy nem a legválasztékosabb kifejezésekkel élve nyilvánítottunk véleményt a kínai szocializmusról, az államberendezkedésről és egyáltalán mindenről, amit útközben láttunk.

Amikor Pekingben leszálltunk a repülőről, olyan autópályát láttunk, mintha Észak-Amerikában lettünk volna. A hasonlóság nem véletlen, hiszen amerikaiak építették, még a táblák is ugyanazzal a betűtípussal hirdették – méghozzá angolul – az információt, mint amivel előző nap, a Calgary felé vezető úton találkoztunk. És a már említett hatalmas, csupa üveg felhőkarcolók! Micsoda város ez a Peking? – gondoltuk döbbenten. Még hogy szocialista nyomor? És ilyen luxus fogadja a látogatót? Hamar rájöttünk: ez csak kínai kirakatpolitika, átverés. Paraván. Mert egy kis idő után mindenki átlát a szitán. Észreveszi, hogy csak a főutak melletti, utcafronti kirakat-házak néznek ki ilyen gyönyörűen. Mögöttük azonban még mindig a több ezer éves nyomor lappang. A látogató belép egy felhőkarcoló kapuján: márvány, légkondicionáló, kamerák – de a hátsó kijárat szó szerint egy nyomornegyedre nyílik. Ott nincs autó, háromszáz emberre jut egy vécé, és egy garázs méretű helyiségben több száz ócska bicikli áll, egymást érik azok a putriszerű kis fabódék, amelyek egyszerre több családnak adnak „otthont” – na, ez az igazi Peking. Milliók élnek ilyen liliputi városrészekben; csak 500 méterenként lakik valaki, akinek van rezsója, és hozzá kell elzarándokolniuk a környékbelieknek, hogy megfőzhessék a rizst. Ja, és – még mielőtt elfelejtem – ott eszik a többhetes, mézbe áztatott tojásokat is... Egy titkos akció Éppen erről a kirívó kettősségről beszélgettünk egyszer Tamással. Hogy meg kellene mutatni valahogy. A kínai Nagy Falhoz igyekezünk, de amikor megkérdeztük kísérőnket, hogy az üvegpalotákon kívül forgathatnánk-e a Tienanmen téren és a bódévárosokban is, határozott nem volt a válasz. Úgyhogy szépen megbeszéltük magyarul, hogy délután rosszullétre hivatkozva korán visszavitetjük magunkat a szállodába, és így „megszabadulunk” kísérőnktől. Akkor persze még nem tudtuk, hogy ő kiválóan értette az egészet. Délután tehát, a Nagy Faltól visszafelé jövet, a megbeszéltek szerint azt mondtuk, hogy fáradtak vagyunk, és inkább ledőlünk egy kicsit. Kísérőnk megértően bólogatott. A szálloda előtt elbúcsúztunk tőle. Aztán megvártuk, amíg eltűnik, és már mentünk is vissza forgatni az egyik felhőkarcolóhoz, pontosabban a háta mögé.

Az utolsó előtti napon jöttünk rá, hogy valamit nagyon elrontottunk. Tamás egy könnyen érthető, de nagyon jó viccet mesélt, a kísérőnk pedig a poénnál elnevette magát. Aztán gyorsan rendezte sorait, komoly arcot vágott, de akkor már késő volt, nekem leesett a tantusz... A vér is meghűlt bennem. Világos lett, hogy „ez” mindent értett és feltehetően pontosan tudja, hogy aznap délután, amikor elszöktünk tőle, mit és hol forgattunk. Hogy mentsük a menthetőt, eljátszottunk egy utolsó kis színjátékot. Másnap reggel 10-kor indult a gépünk Japánba, a következő forgatási helyszínre. Előző este azonban végig úgy beszéltünk egymással, mintha a délutáni, 1 órás járattal mennénk. Csak aztán váltottunk angolra. Megbeszéltük a kísérővel, hogy 10-re értünk jön, és kivisz minket a reptérre, hogy időben kiérjünk. Még hálálkodtunk is neki – tökéletesen jóhiszeműnek álcázva magunkat. Csak egy hajszálon múlt Szerencsére egy amerikai légitársasággal repültünk Tokióba. Első osztályra szólt a jegyünk, már reggel 7-kor elindultunk a reptérre, hiszen az első osztályú utasok tengerentúli járaton (Peking-Tokió annak számít) egy órával felszállás előtt már beszállhatnak a gépbe. Úgyhogy mi már 9-kor a fedélzeten voltunk. Tűkön ültünk persze. Húsz perccel az indulás előtt azonban odalépett hozzám a pilóta. Kétméteres, halálosan fegyelmezett stílusú férfi. Mr. Frei, mondta, kínai katonák vannak itt. Önt keresik. Aztán karon fogva odavezetett az ajtóhoz. Ott megálltunk. Kérem, folytatta, egyetlen lépést se tegyen előre. Mert a gép fedélzete ugyan amerikai felségterület, a beszállófolyosó viszont már Kínához tartozik. És tényleg, az ajtó előtt, tőlünk egy méterre haragos képű kínai katonák álltak. Ugrásra készen méregettek. Még csak ez hiányzott... A katonák mellett ott állt „barátságos” kísérőnk is, aki ordítva követelte, hogy adjam át neki a kazettákat, mert mindent tudnak, követtek a nyomornegyedbe, és nehogy azt higgyem, hogy kivihetem az országból az őket lejárató, rájuk nézve terhelő felvételeket. Szó sem lehet róla, feleltem. Akkor erőszakkal veszik el. A pilóta közbeszólt, hogy az bizony nehéz lesz, mert be sem tehetik a lábukat a gépre. Márpedig, közölte a kínai néphadsereg tisztje rekedten, ez a gép addig nem fog felszállni, amíg Mr.

Frei kazettái nincsenek náluk. Szóval patthelyzet. Ekkor az amerikai pilóta odahajolt hozzám, és halk, nyugodt hangon csak annyit mondott, hogy adjak oda nekik néhány kazettát, nem kell, hogy feltétlenül a valódiak legyenek. Jó ötlet, dünnyögtem. Gyorsan előrementünk, és egy bontatlan csomagból elővettünk öt vadonatúj kazettát. Aztán az igaziakról leszedtük a különböző papírokat és matricákat. Mindegyiket átragasztottuk az új, üres tekercsekre. És beleraktuk őket a valódiak dobozába. Ezeket nyújtottam aztán át a tisztnek. Úgy kapta ki a kezemből, mint az atléta egy futóversenyen a stafétabotot. Aztán sarkon fordult, és sprintelni kezdett az ellenkező irányba. Nem volt sok időnk. Tudtam ugyan, hogy a kazettákat nem lehet sima, házi VHS-videolejátszóba berakni, vagyis a kínaiaknak előbb találniuk kellett egy profi, ún. BETA-lejátszót – mégse voltam teljesen nyugodt. De a pilóta az volt. Udvariasan megkérte a stewardesst, hogy csukja be az ajtót. A katonák nem léptek közbe, hisz megtettük, amit kértek. Néhány perccel később a levegőben voltunk. Óriási megkönnyebbülés öntött el mindenkit. A fedélzeten mi voltunk a hősök, a kedvünkért pezsgőt bontottak, mindenkivel koccintottunk, és lassan én is felfogtam, hogy megúsztuk. Egy hajszálon múlt, de túl vagyunk rajta. Húsz perccel később ismét megjelent a pilóta. Finom mosollyal közölte, hogy a kínaiak épp most adták neki parancsba, hogy forduljon vissza. Mintha egy kissé ideges lett volna a hangjuk. Vajon mi történhetett? – kérdezte fejcsóválva. Ő persze nem fordul vissza, tette hozzá, neki ne parancsolgassanak a kínaiak. Hát ne is...

A FRANCIA IDEGENLÉGIÓ avagy

A legszigorúbb ötéves terv Ami a könyvekből kimaradt

A

Kourou-folyó partján álltunk. Az alig 30 méter széles folyó az Atlanti-óceánba ömlik. A helyszín Dél-Amerika egyik kicsi országa: Francia Guyana. A folyóban idegenlégiósok „csörgedeztek” lefelé, az óceánhoz tartó sodrásban. Fadarabokba kapaszkodtak. A gyakorlat egyszerűnek tűnt. Hat órán keresztül kellett így „úszniuk”, néma csendben, mintha speciális bevetés helyszínét közelítenék meg. Ruhában, piócák között, bízva benne, hogy az éles fogú piranák békén hagyják őket. Mi – a stáb – a parton álltunk, amikor egy nyolcas csoport sodródott el velünk szemben. „Aki magyar, tegye fel a kezét!” kiáltottam el magam magyarul, és a nyolcból négyen felénk intettek. Akkor már a francia idegenlégió több kiképzőbázisán is megfordultunk, Korzikától – a Rejtő-könyvekben is emlegetett, Marseille melletti – Aubagne-ig. Tudtam már, hogy a légió tele van magyarokkal, de ezen az arányon akkor is meglepődtem. Hogy kerülnek a 90-es évek közepén magyar srácok tömegesen a francia idegenlégió olyan eldugott dél-amerikai kiképzőbázisára, melyről a magyarok többsége szerintem azt sem tudja, hogy merre van? Montsinery, Francia Guyana. Egyébként könnyen fellelhető a térképen. Néhány kilométerre van tőle az a falu, ahol a gyarmatosítók először találtak rá a csokoládé alapanyagára: Cacao. A statisztikák szerint a francia idegenlégió katonáinak csaknem 10 százaléka magyar származású. Legtöbben a lengyelek vannak: közel 20%-ot tesznek ki. De Kelet-Európa többi országa is szép számmal képviselteti magát. Az idegenlégióban franciát csak elvétve látni. (Néha azért felbukkan egy részeges Marseille-i matróz vagy egy hatóságok elől menekülő francia bűnöző, de nem ez a jellemző.) Gondolom, a helyemben bárkinek ugyanúgy meglódult volna a fantáziája, amikor például Calviban (Korzika szigetén), egy lőgyakorlat filmezése előtt, a kiképzőtiszt felszólította a légiósokat,

hogy aki nem akar szerepelni a képeken, az lépjen ki a sorból, és álljon félre. A gyakorlatra készülő légiósok majdnem fele félreállt (mindnek vaj lett volna a fején?); miközben rágyújtottak, megütötte a fülemet – számomra jól érthető – orosz beszédük. Hány orosz vagy más, egykori szovjet tagköztársaságból lehetnek itt bűnözők, akik (mondjuk, miután golyót eresztettek valakinek a fejébe) másnap már jelentkeztek is a légióba... A légiós pálya ugyanis úgy kezdődik, hogy a jelentkező bemegy a sorozóközpontba. (Volt időszak, amikor egészen szervezett módon, a budapesti francia nagykövetségen kapott formanyomtatványokkal felszerelkezve, az Engels téren kellett buszra ülni, és már mehetett is bárki Aubagne-ba). A sorozóközpontban a leendő légiós mond egy nevet. Bármilyet. Az se baj, ha nem valódi – többnyire nem az. Aztán „hivatalosan” megkérdezik tőle, hogy bárhol a világon üldözik-e valamilyen bűncselekmény miatt. A válasz kivétel nélkül mindig így hangzik: nem. Ezt sem ellenőrzik. Még jó. Hiszen legtöbbször éppen erről van szó – akárcsak Rejtő Jenő regényeiben. A sorozó tiszt előtt mindenkinek „becsületszóra” kell válaszolnia. A formaságok azzal zárulnak, hogy a jelentkező az új, legtöbbször hamis nevén aláír egy papírt. Öt évre. És innentől kezdve így hívják. Öt év elteltével erre a névre kapja meg a francia útlevelet. Vagyis új életet kezdhet. Tiszta lappal. Ha akar, mehet vissza Tádzsikisztánba, Lengyelországba vagy éppen Budapestre. Mert erre megy ki a játék – ez tagadhatatlan. Ez a modern kori pénzmosás embermosás-változata. Persze az új életet nem adják ingyen. Valamit valamiért. A francia útlevél ára minimum öt év az idegenlégió kötelékében. Ezt mondja ki az a szerződés, amit az elején aláíratnak a jelentkezővel. A légió francia találmány, bár a múlt században néhány másik ország is lemásolta, és mondhatom, jól kitalálták. Ha a franciáknak problémájuk keletkezik a világ bármely szegletében, és sérülni látszanak Franciaország érdekei, vagy ha bárhol olyan viszonyok uralkodnak, hogy veszélybe kerülhet a katonák élete – oda a párizsi kormány mindig a francia idegenlégiót küldi először. Hogy miért? Mert ha rosszul sül el az akció, Franciaországban akkor sem tör ki – a világ más részein oly gyakori – közfelháborodás. Nem vonulnak az utcára zokogó francia anyák, húgok és szeretők, hogy micsoda gyalázat, mit keresünk mi a földgolyó túlsó felén, senki sem mondja könnyáztatta arccal, hogy megszakad a szíve, amikor

megérkezik Párizsba a repülőgép, fedélzetén a haza hőseinek nemzeti lobogóba burkolt holttestével. Senki sem követeli, hogy a kormány ismerje el a sok halott miatti felelősségét, és mondjon le... Mert akik meghaltak – nem franciák voltak. Csak külföldiek. Lelőttek egy lengyel srácot a sivatagban? Egy gránát széttépett egy francia egyenruhás magyar légióst valahol az őserdőben? Na és? Legyünk őszinték: megrázza ez a franciákat? Sosem fogják bevallani, de a légiónak igenis ez a lényege, már több mint száz éve... Kezdjük az alapoknál A légió talán legkegyetlenebb kiképzőközpontja a már említett délamerikai folyó környékén, Cacaótól nem messze, Montsineryben van. Itt tanítják a katonáknak az őserdei harcot. Félelmetes a tananyag. És félelmetes a környezet is. Aki kibírja, az valóban férfi a talpán, de „normális” ember sem lesz belőle soha többé. Az elviselhetetlen trópusi forrósággal olyan magas páratartalom jár együtt, hogy levegőt is nehéz venni. De a légiósok rendületlenül kúsznakmásznak a mocsokban. Fürdés hetekig, néha hónapokig sincs. Ha jön a monszun, és a napi rendszerességű felhőszakadás mocsárrá változtatja a terepet, az sem számít. A rang nélküli légiósok az őserdőben alszanak, és azt eszik, amit találnak. A kiképzés lényege, hogy az első perctől úgy bánnak velük, mintha háború lenne. Emlékszem, az egyik magyar fiatalember sárosan, fekete körömágyakkal, fülébe száradt piszokkal magyarázta, hogy milyen csapdákat állítottak föl kígyóknak, nagyobb bogaraknak és az aljnövényzetben szaladgáló, kis testű állatoknak. Volt például egy olyan csapda, amit úgy kell elképzelniük, mint egy tekeredő csigát. Fakarókból verték be a földbe a csigaszerűen tekeredő és egyre szűkülő „megvezető” utat; ha beletéved egy állat, és lendületesen előreszalad a tekeredő, karókkal szorosan szegélyezett „úton”, a végén úgy beleszorul, hogy nem tud megfordulni és kimászni. Ilyen csapdákat helyeztek el az őserőben éjszakai hálóhelyük környékén, de a fiatalember panaszkodott: „már három napja nem ettünk”, mondta csüggedten. Jobb híján ilyenkor bogyók, sült fagyökerek és hasonlók következtek. Erről eszembe jutott venezuelai őserdőkalandom (4. fejezet: Dzsungel), de az

csak néhány napig tartott, sokkal kellemesebb éghajlaton és „tisztább” őserdőben. Ez a kiképzés néha fél évig is elhúzódhat, és néhányan belehalnak; aki pedig végigcsinálja, annak utána már minden mindegy... Esténként, az őserdőben, végre nyugodtan elbeszélgethettem a magyarokkal, de még akkor sem értettem, hogy végül is mi vitte őket oda (nem számítva a bűnözőket, akik kerek perec megmondták, hogy nem akarnak szerepelni a filmemben, mert éppen azért vannak ott, hogy senki se tudja, hol vannak...). Többségük szinte ismeretlen, nevenincs magyar falucskákból jött. Nagyon apró, eldugott kis falvakból. Légiót megjárt barátaiktól hallották odahaza, mesélték, hogy milyen „klassz” a légió. Milyen izgalmas, milyen sok a pénz (igaz, ami igaz, a légió egészen tisztességes zsoldot fizet), és hogy milyen „buli” az egész. Otthon csak nyomor, munkanélküliség, sarki kocsma, vidéki lányok – itt minden egészen más. Öt évet ki lehet bírni. Aztán hazamennek, és ők lesznek a „királyok”. Az a furcsa benne, hogy amikor végre letelik az első öt év; akkor a többség marad újabb öt évre. Ez is „jól ki van találva”. A második öt évre vonatkozó szabályok ugyanis olyan „csábítóak”, hogy az már valóságos „nyaralásnak” tűnik az első öt év után. A légiósok kiköltözhetnek a laktanyából, bérelhetnek maguknak lakást, nősülhetnek meg egyebek. Olyan életet élhetnek, mint, mondjuk, Magyarországon a közepes rangú, hivatásos katonatisztek. De a zsoldjuk a magyarországi tiszti fizetés 15szőröse. Elhagyott szülőfalujukra, a rájuk váró élet lehetséges távlataira gondolnak, és maradnak még öt évet. Aztán még ötöt. És akkor már csak az utolsó ötöt kell kibírni, és szó szerint „nyugdíjba” vonulhatnak. Nyugdíjasként teljes légiós fizetésük jár, életük végéig. Csakhogy... Csakhogy húszévi légiós őrület után – hiába csak 45 évesek – úgy néznek ki, mintha 60 évesek lennének. Köhögnek, bélbetegségekkel küszködnek, visszatérő trópusi lázak és hasonlók gyötrik őket. Húsz év a légióban, az őserdők mélyén és a sivatagi garnizonok homokjában nem múlik el nyomtalanul. De mire rájönnek, már késő. Akkor már irány a temető. Ráadásul a légió „arcátlan egy cég” – ahogy egyikőjük fogalmazott. A szolgálat 19. évében ugyanis nagy orvosi vizsgálaton kell átesniük. Egy magyar „öreg” légiós (17 éve szolgált már) mesélte, hogy ilyenkor leszázalékolják és leszerelik az egészségeseket, nehogy kitöltsék a 20. évet, mert a „cégnek” akkor még sokáig kell fizetni „nyugdíjként” a légiós zsold

teljes összegét. A leszerelteknek legfeljebb csak a zsold 70 százaléka jár. Aki viszont olyan beteg, hogy járni is alig tud, az ilyenkor átmegy az orvosi vizsgán; hadd örüljön, hogy élete végéig teljes zsoldot fog kapni, hiszen az orvos úgyis látja, hogy csak néhány évről lehet szó, aztán „télak” – ahogy a magyar légiós mondta, vagyis temetés. Az a lényeg tehát, hogy Franciaországnak a lehető legkevesebb pénzből a lehető legjobb hadserege legyen. Méghozzá olyan katonákból, akiket a „francia szív” nem sajnál. Az más kérdés, hogy a többnyire kelet-európai légiósok hálásak ezért. Francia Guyanában találkoztam például olyan magyar légióssal, aki falubéli barátnőjét is maga után vitette, és egy olyan bérlakásban éltek együtt, amilyet a legtöbb magyar talán még sosem látott. Nyolc másik magyar fiatalember pedig – nekik már „nem volt meg” korábbi barátnőjük – összeállt, és hozatott otthonról két lányt. Lakást béreltek nekik, megosztoztak a költségeken, felváltva jártak föl a lányokhoz, hogy „lehiggadjon” férfiasságuk. Megengedhették maguknak a légiós zsoldból, hogy Magyarországról hozzanak prostituáltakat, mert a helyi fekete lányokat nem szerették... Guyanában néhány napra beosztottak mellénk egy Jenő nevű légióst. Ő furikázott minket egy dzsippel – és reggeltől estig „dicsekedett”. Hogy milyen jó a légióban, mert szabad idejében párducra szokott vadászni. Fél éve volt utoljára bevetésen, egy afrikai államban. Puccs volt, és az ottrekedt francia állampolgárokat kellett kimenekíteniük. Az izgalmas volt, élvezte. De azóta semmi. Dögunalom. A párducvadászat veszélyessége legalább valami élvezet a pangásban. Bezzeg a barátja. Az bezzeg meglógott Guyanából. Pedig az őserdőből meglépni, nos, az még egy légiósnak sem egyszerű. És képzeljem, mesélte Jenő, „milyen jól megy” a barátjának, mert bérgyilkos lett. Még csak egy munkát végzett el, szuszogta irigyen, de már annyit keresett, cseszd meg mint amennyit én egy év alatt. És nekem bezzeg hány embert kellett kinyírnom? – kérdezte költői keserűséggel. Neki meg csak egyet! Ez nem igazság, dohogott sértődötten. Ha kiderül, hogy abban a szakmában (mármint a bérölésben) stabil, állandó megbízásokmegrendelések vannak, ő is a haverja után megy, az „ziher”. Jenő történetéből az is kiderül, hogy azért akadnak, akik megszöknek a légióból. Nem könnyű feladat, de azért már többen sikerrel megoldották. Ha megszökik valaki – a franciák nem mennek utána. Nem üldözik helikopterrel, kutyákkal, nem keresik. Jenő barátja után se mentek, nem

akarták visszavinni Magyarországról, mint katonaszökevényt. Ugyan már. Ha összejött neki a télak (ebben az összefüggésben: szökés) – akkor hadd menjen. De Franciaországba többé nem teheti be a lábát. Soha többet. Mert akkor bizony már elkapják. Jenő megjárta Boszniát is. Próbálom az ő szavaival mesélni. Bosznia „marha unalmas volt” – mondta Jenő. Sehol semmi izgalom. Igaz, egy mesterlövész egyszer kilőtte mellőle az egyik légióstársát, tőle olyan húsz centire, egy távcsöves puskával találták el, na jó, az még elég érdekes volt. De nem olyan ám, mint a filmekben, magyarázta Jenő, képzeljem el, annyira sírt, nyögött, szenvedett a srác, és dőlt belőle a vér meg úgy habzott a szája, hogy az nem is igaz... És mesélt még valamit, amit csak magunkra erőltetett türelemmel lehetett nyugodtan végighallgatni. Éppen Szarajevóban állomásoztak. Előzőleg a repülőtéren keresztül húzták meg a demarkációs vonalat, elválasztva egymástól a szerbeket és a bosnyákokat. Nekik mint francia idegenlégiósoknak ezt a vonalat kellett őrizniük. Hogy ne lehessen átjárni rajta. Beálltak fegyverekkel, és tették a dolgukat. Csak hát akkoriban bosnyák oldalon szinte minden szünetelt. Csak az agresszor, szerb térfélen működött a piac. És mivel el voltak vágva egymástól, esténként, sötétedés után át-átszökdöstek a bosnyákok a túloldalra, hogy valami ennivalót szerezzenek a családnak. Megpróbálták kijátszani az őröket, ami gyakran sikerült is. De nem mindig... „Egyik este, apám, elkaptunk egy bosnyák szőrös fejűt” – mesélte Jenő az ő utánozhatatlanul „kifinomult” stílusával. „Há' mondom, mér' mész át? Há' hülye vagy? Nem szabad. Aszondja a köcsög, két gyereke van, és enni kell adni nekik, és engedjük el meg izé... Há' mondtam, ba'meg, ez a demarkációs vonal, gyerek, nem gyerek, tökmindegy; ne mászkáljál itt, mer' baj lesz. Húzzál ezerrel, és utoljára voltál itt... Hát ez a bunkó, ba'meg, nem jön má' mingyár másnap? Mondom, má' megin te? Ez má' tök izé, és tudod, mit talált ki a haverom? Volt egy ilyen bazi nagy reflektorunk. Aztat rányomtuk a gyerekre, tudod, abba a nagy sötétbe, és így követtük a csórikámat, hogy hadd lássák a mesterlövészek, és mondtuk, hogy na, mikor lövik ki? Oszt kilőtték!" – röhögte el magát Jenőke a térdét csapkodva. Csak ültem, hallgattam, és arra gondoltam, hogy Atyaúristen, az a szerencsétlen bosnyák csak az éhes gyerekének akart enni adni, ez a nem is

tudom, kicsoda meg – de nem ember, az biztos –, ez meg fogta és... Na nem, ugye ez nem igaz. De látva, hogy Jenő ott ül velem szemben, és még mindig vigyorog, rá kellett jönnöm, hogy de, sajnos valószínűleg így történt. Talán hihető, hogy a fenti történet meghallgatása után operatőrömmel napokig nem tudtunk magunkhoz térni. Talán jobb lett volna nem végighallgatni. Ezek szerint a „halálmegvető bátorsággal” küzdő légiósok a kiképzés végére ilyen érzéketlen gyilkológépekké válnak. Valószínűleg persze éppen ettől „jók”, mármint arra, amire Franciaország használja őket... A ranglétra fokai A légió hallatlanul hierarchikus rendszer. Tiszt csakis francia lehet. Egy külföldi nem is álmodhat róla, még akkor sem, ha már húsz évet húzott le közöttük. Vagyis aki a parancsokat osztogatja, az francia, az ágyútöltelék pedig nagyrészt külföldi „söpredék”. A guyanai őserdőben a kiképzőközpont francia kapitánya fogadott bennünket. Vasalt nadrág, patyolattiszta ing, tükörfényes csizma-és egy pálca. Mintha skatulyából húzták volna elő. Igazi, francia úriember. Csak nem egészen normális. Á, önök újságírók? – kérdezte. Jöjjenek, megmutatom az állatkertemet. És ott, a dzsungel közepén, a tábor végében tényleg ketrecek álltak. Büszkén mutogatta a gepárdokat, kígyókat, tarantellákat és más hasonló, „alig” életveszélyes állatokat. Egy kerítéssel elzárt, mesterséges tóban még aligátorokat is tartott. Ezeket mind a légiósaival szedette össze a környékről, és így gyarapítgatta szerény magángyűjteményét. Miközben beszélt, a pálcájával tétován meg-megbökte az állatokat. Mint később kiderült, ez volt az egyik kedvenc időtöltése. Másnap reggeli után körbevezetett minket az őserdei kiképzőhelyszíneken. Motorcsónakkal mentünk a Kourou-folyón, és itt-ott kiszállva besétáltunk a dzsungelbe, a légiósokhoz. Nyolc-tíz fős csoportokban tanították a katonákat. Odamentünk az egyik csoporthoz. Az altiszt épp arra okította őket, hogy egy szál kés segítségével hogyan lehet halálos csapdákat készíteni az őserdőben. Egyet én is megjegyeztem. A kiképzőtiszt szerint ezt még a vietkongoktól lesték el – a

régi szép időkben. Először is, kezdte a tanítást, az ösvényen, ahol az ellenség közlekedik, ásni kell egy vödör nagyságú lyukat. A közepébe bele kell erősíteni egy kihegyezett karót. Aztán levelekkel, ágakkal lefedni az egészet. Eddig nincs benne semmi ördöngösség. Csakhogy mielőtt lefednénk a lyukat, a légiós végezze el kis- és nagydolgát ebbe a vödörméretű őserdei WC-be. Hogy ha valaki belelép és megszúrja magát, akkor egy idő után garantáltan elfertőződjön a seb. Hiszen az éles karó szúrása azért nem halálos. A sérült ember azért még tovább tud menni, még ha sántikálva is. De három-négy nappal később biztosan meghal. A vérbe kerülő emberi széklet addigra megteszi a magáét. Ilyen trükköket tanítanak a légiósoknak – hogy durvábbakat ne említsek. Sétáltunk a büszke kapitánnyal, és mintegy ötven méterenként találtunk egy újabb tancsoportot, egy-egy hadviselt „tanárral”. A kapitány munkája egyébként abból áll, hogy minden reggel 9-kor szemlét tart a terepen, ahol bizony óhatatlanul bepiszkolódik kissé a csizmája. 11-re rendszerint már vissza is ér őserdei rezidenciájára. Gyönyörű, földszintes favillában lakott, egy lélegzetelállítóan meredek szakadék szélén; a bambusszal fedett terasz a végtelen és érintetlen őserdőre nézett. Legalább öt kilométerre volt a kiképzőhelyektől, hogy a katonák állandó nyögése és különböző „zajai” ne bánthassák a fülét. Zavarta volna a kapitányt. A szemléről visszaérve odafüttyentette magához a legényeit. (A légiósok közül mindig kettő szolgált mellette. Valahogy úgy, mint a Monarchia korabeli magyar hadseregben, ahol tisztiszolgák is voltak.) Odafüttyentette őket, hogy pucolják ki a csizmáját. Azok meg már ugrottak is. Gondolom, még mindig jobb volt cipőt tisztítani és inget vasalni, mint odakint kúszni a többiekkel a mocsárban. Dél körül tálalták az ebédet. De nem akármilyet. Annak ellenére, hogy a „világ végén”, az őserdőben voltunk, a legfinomabb ételek sorakoztak az asztalon. Testes francia borokkal öblítettük le az ínyenc módra elkészített falatokat. Méregdrága, metszett kristálypohárból ittunk. A bort amúgy a légió borászai készítették a légió saját, Loire menti borgazdaságaiban. A pástétomhoz repülővel hozták a sajtot, szintén Franciaországból. Csakúgy; mint az almát. Mert Dél-Amerikában a kapitány csak azért is európai gyümölcsöt evett. Mi persze imádtuk volna a helyi savanykás maraktiját, de volt helyette alma – Franciaországból. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy

nem messze a kiképzőtábortól, Cayenne-ban van a franciák „űrbázisa”: onnan állítják pályára műholdjaikat, és ez a hihetetlenül színvonalas ellátás részben az ott dolgozók miatt van. Vagyis a Párizsból repülőn érkező finomságokon Francia Guyanában a műholdkilövő tudósok és a légióparancsnokok osztozkodnak.) Aztán kiültünk a teraszra. Ott szolgálták fel a konyakot. Nem is akármilyet. Az is a légió saját termelése volt. Ez a terasz – mint már említettem – lenyűgöző volt. A kapitány ebéd után itt szokott üldögélni. Fent a hegytetőn, szivarral a szájában gyönyörködik a kilátásban. Pöfékel, lábainál Dél-Amerika egyik legszebb völgye, a közepén csillogó folyó, körös-körül az egyik legegzotikusabb őserdő, amit valaha is láttam, piros és citromsárga óriáspapagájokkal a fákon – mintha nem is egy francia guyanai garnizonban lettünk volna, hanem valami elképesztő és méregdrága dzsungelszállodában. Találják ki, mit hallgatott a kapitány a teraszon? Csizmásan, a légió legjobb, korzikai fehérborát, a mézédes Muscat Cors-t kortyolgatva? A Carmina Buranát. Hatalmas hangfalakkal, melyeket az őserdő felé fordíttatott. Mintha stadionkoncert lett volna. Üvöltve, teljes hangerővel, úgy, hogy szerintem még 30 kilométerre is hallani lehetett. Zengett az őserdő a Carmina Buranától. Így terjedt a kultúra Francia Guyanában...

AZ UTOLSÓ ÍTÉLET avagy

Van-e élet a halálbüntetés előtt? Az utolsó magyar hóhér

A

hóhér arra kért, hogy hozzam be a belvárosba. „Semmi akadálya” – mondtam, de aztán hirtelen arra gondoltam, hogy miről fogok én egy hóhérral egy órán át beszélgetni. Kiderült, hogy akár egy hónapot is lenne miről. A Nagykörúton volt dolga, és a munkahelyéről, egy pesti, külvárosi börtönből indultunk befelé. A hóhér nem úgy nézett ki, mint egy „hóhér”. Első látásra portásnak nézné az ember vagy szertárosnak egy focicsapatnál, esetleg statisztaszervezőnek valamelyik tévénél. Arca nyugodt, durvaságnak, erőszakos hajlamnak semmi nyoma rajta. Viszont tele volt sértettséggel. Úgy érezte, igazságtalanul bántak vele. Nem is érti, mondta – és látszott az arcán, hogy igazat mond: tényleg nem értette –, mi baja vele az embereknek. Csak úgy általában: az embereknek. Hiszen az övé is egy szakma. Vannak villanyszerelők, orvosok, tanárok, virágárusok, és vannak – illetve voltak – ún. állami ítélet-végrehajtók. Jó, dünnyögte fanyarmegbántott mosollyal, ha annyira akarom, nevezzük hóhérnak. Ő például (részben) ebből élt. Ez volt a „mestersége”. Találkozásunk idején már majdnem egy évtizede nem volt munkája. Az utolsó magyar hóhér ritka emberfajtához tartozott: önként vállalta, hogy amikor szükséges, végrehajtja az akasztás különleges műveletét. A kötél nyakra illesztése után ugyanis egy finom mozdulattal meg kell emelni az egyik nyakcsigolyát, hogy az akasztás okozta rántás szinte széttépje a gerincvelőt – és így gyors legyen a halál. Ha a hóhér ügyetlen volt, és nem érezte, hogyan kell kiviteleznie ezt a speciális mozdulatot, akkor a halálraítélt szó szerint megfulladt a kötélen – hosszú percek szenvedése után. Szörnyű látvány lehetett: habzó szájjal rángatózó, reménytelenül küzdő test a kötélen. Volt persze olyan kegyetlen eset is – mint például a hírhedt gyilkos, Sós kivégzése -, amikor külön figyelmeztették a hóhért, hogy „rontsa el” szándékosan az akasztást, hadd szenvedjen „az a szemét”.

Nemcsak a művelet számított különlegesnek, hanem az érte juttatott jövedelem-kiegészítés is. A hóhérokat ugyanis mindig fegyőrök közül választották. Ám az én emberemet, állítása szerint, egyáltalán nem motiválta a pénz. Egyszerűen kötelességének érezte, hogy segítsen – és most az ő szavai következnek – megtisztítani a társadalmat a férgektől. Kollégáinak hetekig tartott, mesélte, mire feldolgoztak egy-egy munkát. Úgy mondta, egyszerűen és hangsúlytalanul: munkát.) Minden hóhér (őt kivéve) merev részegre vodkázta magát az ominózus nap estéjén, és utána is napokig depressziósan ténfergett, nem találta a helyét a világban. Egyik ismerőse például, aki részt vett az 56 utáni kivégzésekben, egyszer már nem tudott „visszatérni” egy depressziós rohamából. Azóta is elmegyógyintézetben él, teljesen kikapcsolt, megbomlott tudattal. Neki viszont sosem volt lelkiismeret-furdalása. Miért is lett volna? Talán azért, mert megszabadította Magyarországot egy (saját szavaival) patkánytól, aki előbb megerőszakolt, majd brutálisan meggyilkolt egy 12 éves kislányt, aztán pedig egyszerűen a lichthofba hajította a gyerekholttestet? Ő bizony szinte boldogan akasztotta a nyakába a kötelet. Ma is megtenné. Ezért ítéli el őt a közvélemény?! Akkor bezzeg örültek neki, szinte sztár lett az állományon belül, veregették a vállát, hogy képes volt megtenni, amit mindenki szeretett volna, csak a többség gyáva volt hozzá. Ma meg kiközösítik. Épphogy csak szemen nem köpte az egész falu, ahol lakott, panaszolta megbántva, úgyhogy végül el is kellett költöznie. Az új lakóhelyén csak annyit tudnak róla, hogy fegyőr. Úgy érzi, ha kiderülne, mivel foglalkozott 1989 előtt, hamarosan újra költöznie kellene. A csőcselék. Neki csőcselék, akiket mások a polgár névvel tisztelnek meg. Az utolsó magyar hóhér egy évtized eltelte után sem képes megemészteni a közhangulatban bekövetkezett radikális és visszafordíthatatlan változást. Miért nem tesz különbséget a csőcselék közte, aki gyilkosokat akasztott, és azok között, akik 56 után forradalmárokat. Hóhér és hóhér között is van különbség. Próbáltam „vigasztalni”, hogy talán téved, sokan igenis látják ezt a különbséget. És hogy – bár én magam ellenzem – rengetegen vissza akarják hozni a halálbüntetést, úgyhogy mégsem lehet ő mindenkinek ellenszenves. De csak panaszkodott tovább, mint egy gyerek, megállíthatatlanul. Hogy nem ő találta ki a halálos ítéletet. Annak idején még azok a kollégái is egyetértettek vele, akik nem vállalták a melót. Kellett valaki, aki hajlandó megfogni a dolog nehezebbik végét. Hát ő megfogta! –

jelentette ki ingerülten, és kiabálása olyan hangosnak tetszett a zárt autóban, hogy attól féltem, az indulattól mindjárt szívrohamot kap. Tiszta Amerika Egy évvel később Texasban jártam. Houstontól északra, nem messze az űrközponttól van az a kisváros, melynek börtönében – Kínát nem számítva – valószínűleg a legtöbb embert végzik ki a világon. Az amerikai halálbüntetések kétharmadát ebben a huntsville-i börtönben hajtják végre. Itt mégsincs hóhér. És ez nem vicc. Fegyőrök vannak, akik részt vesznek kivégzésekben, de úgy találták ki a folyamatot, hogy ne legyen egyetlen személy a hóhér. Egy műtőasztalszerű padra fektetik és kikötözik a halálraítéltet. Széles bőrszíjakkal feszítik le a karját, melybe infúziós csövet vezet egy orvos, majd távozik. (Akkor ugye nem ő a hóhér?) Majd jön egy másik férfi, aki mikrofont tart az elítélt elé, hogy az az utolsó szó jogán mondjon, amit akar. Ha elmondta, távozik a mikrofontartó ember is. (Ő sem játszik hóhér szerepet.) Majd három fegyőr lép a kivégzőhelyiséggel szomszédos szobába, de egyikőjük sem tudja, nem is látja, hogy ki fekszik a padra feszítve. A helyiségben színes gombok vannak, melyek megnyomása különböző folyadékokat juttat az infúziós csövön keresztül az elítéltbe. Olyan összetételű folyadékok, amelyek önmagukban nem ölnék meg a halálraítéltet. Keverékük azonban halálos turmix. Vagyis tulajdonképpen mind a három fegyőr azzal mehet haza, hogy ő nem végzett ki senkit. „Én csak sóoldatot fecskendeztem belé – mondhatja az első. Attól még nem halt volna meg.” És hasonlóval áltathatja magát a második és a harmadik gomb megnyomója is. Vagyis ők csak együtt hóhérok, külön-külön nem. A huntsville-i börtönben találkoztam egy ilyen „gombnyomogatós” emberrel, és valóban semmi különöset nem éreztem. Átlagos, „tizenkettő egy tucat” fegyőrnek látszott. Nem volt hajlandó nyilatkozni, mert ő nem hóhér – legalábbis ezt ismételgette. Ő csak megnyom néha különböző színű gombokat, de amúgy a légynek sem árt. Ha hóhérral akarok interjút készíteni, akkor keressek valaki mást, mert ő nem az. Ez az álláspontja. Furcsamód, aki a legtöbb kivégzést látta, aki mindig elejétől a végéig ott volt, és aki Texasban alighanem a legtöbbet foglalkozott ítélet-

végrehajtással, az a börtön sajtóreferense volt. De hát ő sem hóhér, ugyebár... ki nyilatkozzon hát? Végül beláttam, hogy a texasi börtönben „nincs” hóhér. De ért meglepetés is: a sajtótitkár ugyanis különös élvezettel mesélt a kivégzésekről. Képzeljem el, mondta, legutóbb egy gyerekgyilkos 20 órán át beszélt az utolsó szó jogán, mert így akarta meghosszabbítani az életét. Annyira rettegett, hogy összecsinálta magát, de csak beszélt és beszélt tovább. Végül kínjukban felhívták Texas kormányzóját (aki akkor nem más volt, mint az USA jelenlegi elnöke, George W Bush), és tőle kértek utasítást. „Azonnal végezzék ki, csak nem fog éppen egy gyilkos szórakozni velünk!” – állítólag ezt válaszolta a volt kormányzó – a mai elnök –, és a gombnyomogatók beleengedték az oldatokat a még mindig beszélő, de egyre halkuló hangú férfi vénájába. Hahaha! – hahotázott a sajtótitkár–, hogy mik vannak. Láthatóan nagyon élvezte a munkáját. Ebéd közben, a börtön kantinjában mesélte el a kedvenc történetét: egyszer egy halálraítélt, amint a padra fektették, úgy tett, mintha elaludt volna. Az orvos megállapította, hogy dobog a szíve, vagyis él, mégis alig tudták fölkelteni, hogy búcsúbeszédet mondjon. „Hagyjanak aludni! Fáradt vagyok” – mondta az elítélt és lehunyta a szemét. Mindenki tanácstalanul állt. Fél perc múlva horkolást hallottak. A sajtótitkár azóta sem tudja eldönteni, hogy a bűnöző csak tettette az alvást, a horkolást, vagy valóban képes volt a saját kivégzésén elszunyókálni. Sosem tudjuk meg: a gombnyomogatók oldataitól elhalkult, majd megszűnt a horkolás... Freddy – így hívták sajtós barátunkat – elvitt a kisváros egyik magángyűjteményébe. Huntsville-ben sokan úgy keresik a kenyerüket, hogy múzeumokat létesítenek kivégzési ereklyékből. Átlagember be sem mehet a kivégzőhelyiségbe; nagy üzlet tehát a valóság „élethű mása”. Két dollárért bárki felfeküdhet a kivégzőasztalra. De be lehet ülni egykor használatos villamosszékbe és lehet aktákba gyűjtve olvasgatni a híres börtöntörténeteket. Freddy megmutatta a kedvencét: az egybegyűjtött újságcikkek egy 70-es évekbeli szökési kísérletről számoltak be. Két rab amolyan modern kori kerámiafegyvert készített az ebédhez kapott kenyér beléből. A kenyeret először vízbe áztatták, aztán fűrészporral és vakolattörmelékkel összegyúrva „kisütötték” a cella fűtőtestén. Az így nyert kemény anyagba golyóstollakból kiszedett rugókból csapszeget hajlítgattak, és végül sörétes lőszer is került hozzá: a rokonok süteménybe sütve csem-

pészték be nekik. Az amerikai börtönök ajtaja – mint számtalan filmben látható – nem zárt, hanem rácsos. Így mindig lehet látni, hogy melyik rab éppen mit csinál. A pisztolykészítést mégsem vette észre senki; így aztán egy napon ezzel a minifegyverrel lőtték fejbe, körülbelül egyarasznyi távolságból, a cella előtt járkáló egyik őrt. Akkor még volt fegyver az amerikai börtönőröknél, úgyhogy az összecsukló őr övéből kivették a pisztolyt, szétlőtték a rácsot és valahogy kiszabadultak. Mire a többi őr fölocsúdott, már túszul is ejtették őket, kettőt pedig még le is lőttek. Heves börtönlázadás tört ki, az egész épületszárny összes celláját kinyitották, és kiengedték a rabokat. Két napig tartott a tárgyalás a túszejtő rabokkal, akik középkori lovagruhát rendeltek maguknak golyóálló páncélból. És egy helikoptert. A páncélsisak azért kellett, mert igaz, hogy élő pajzsként túszokkal lesznek körbevéve, amikor majd kilépnek az épületből, de páncélzatban még a mesterlövészek sem tudják leszedni őket. A huntsville-i múzeumban ki volt állítva az egyik túszejtő sisakja. Akár egy lovagi sisak. Csak a szem magasságában volt rajta egy hajszálvékony csíkszerű rés: azon lehetett kilátni, és golyóálló acélból készült az egész. Még a lövésnyomokat is látni lehetett rajta, mert a túszejtők, amikor követelésüknek megfelelően megkapták a páncélruhát, rálőttek a sisakra, hogy kipróbálják, valóban golyóálló-e. Az volt, igen ám, de... De amikor a páncélba öltözött szökevények a megkötözött őrök védőgyűrűjében kiléptek a börtönudvarra, egyszerre csak tűzoltók léptek elő rejtekhelyükről, és hatalmas vízágyúkkal ostromolni kezdték a túszokat és fogvatartóikat. Az erős vízsugár mindenkit ledöntött a lábáról, és a falhoz sodorta a testeket. A tűzoltók ügyesen céloztak a fecskendőkkel, és szétválasztották a túszokat a túszejtőktől, majd amikor a súlyos páncélba öltözött rabok magukra maradtak, mindhiába igyekezve talpra állni, akkor néhány katona vállról indítható rakétákkal szétlőtte őket... Barátságos megoldás lehetett. A túszejtőkből nem sok maradt, mindössze egy sisak, melyen – mint említettem – jól láthatóak a próbalövések nyomai. Halálbüntetés: törölve

A kocsimban ülő magyar hóhér elmondta, hogy egyvalamit azért nagyon sajnál. Azt, hogy a rendszerváltoztató Magyarországon egyik napról a másikra úgy szűnt meg a halálbüntetés, hogy már azt az öt gyilkost sem lehetett kivégezni, akik akkor éppen a siralomházban várták a halált. Pedig közülük kettőt, Benét és Donászit szívesen felkötötte volna... A Bene-Donászi párosra biztosan sokan emlékeznek még. A hóhér, amikor 1998-ban beszélgettünk, láthatóan keverte az időrendet, mert amikor őket elkapták, akkor már nem létezett Magyarországon halálbüntetés. Más kérdés, hogy ha még létezett volna, akkor valószínűleg tényleg akasztófán végzik. Ők voltak ugyanis az első igazán „profi” rablógyilkosok Magyarországon. A hírhedtté vált postarablás során azonnal megölték a pénzszállítót, meg se várva, hogy a szerencsétlen esetleg önként átadhasson nekik mindent: kulcsot, zsákokat. Profik voltak és semmit sem bíztak a véletlenre. Minden bűncselekményhez új fegyvert használtak, és a gyilkolásra használtakat még a helyszínen eldobták. A fegyverek „tiszták” voltak, olyan országokból származtak, ahonnan nem vezetett nyom a bűnözőkhöz. 50-100 milliós tételek tapadtak a kezükhöz, a rémhírek eltérített, kirabolt kamionokról és hidegvérrel kivégzett pénzszállítókról szóltak. Egyik nap kimentek a Bakonyba, belőni a legújabb akcióhoz szükséges pisztolyokat. Csakhogy éppen egy olyan helyen kezdtek durrogtatni, ahol még vadászni is tilos volt. Lett is nagy baj belőle. Arra járt az erdész, és azt hitte, orvvadászokkal van dolga. Benéék rajta próbálták ki az új fegyvereket... „Bene úr” igazi nehézfiú. Az volt rablógyilkos korában – és most is az, elítéltként a Csillag börtönben. Tetőtől talpig vérfagyasztó figura. Hiába zárták rács mögé életfogytiglan, a kapcsolatai nagyon is élnek. Csak találgatni lehet, milyen sokfelé ér el a keze. Közölte, hogy a vele készült interjúban mi maradhat benne, és mit vágjak ki. Elvárásai voltak, mint bárkinek, aki interjút ad. Valószínűleg sokszor becsaphatták, amióta ül, mert miután én betartottam a megállapodásunkat, annyira a „szívébe zárt”, hogy a mai napig kapok tőle képeslapot – minden karácsonykor és húsvétkor. A vele készült interjú után két évvel megint Szegeden jártam, egy másik film készítése kapcsán. Akkor interjúvoltam meg azokat az elítélteket, akikről az utolsó magyar hóhér mesélt nekem. Akik már a siralomházban várták a kivégzésüket, amikor eltörölték Magyarországon a halálbüntetést...

Bene – amikor megtudta, hogy az épületben vagyok – megüzente a börtönparancsnokkal, hogy beszélni szeretne velem. Hát meglátogattam. A magáncella, ahol fogadott, már-már szállodai szobának tűnt társai elhelyezéséhez képest. Bene úr ugyanis kivívta magának a jogot, hogy mindig egyedül lehessen. Így érte el, hogy kerek perec kijelentette: ha beraknak mellé valakit, azonnal megöli. Nincs vesztenivalója. Kétszer nem ítélhetik életfogytiglanra. És mivel szavatartó ember hírében áll, teljesítették a kívánságát. A cellában kellemes pipadohányillat terjengett. Bene úr az ágyon ülve könyvet olvasgatott. Mindez a magyarországi autólopások tetőzése idején történt. Ez azért fontos, mert Bene László akkor tett nekem egy igen „gáláns” ajánlatot. Azt mondta, hogy nagyon korrekt embernek ismert meg, ezért ha egyszer, ne adj' isten, eltűnne a kocsim, egész nyugodtan szóljak neki, hívjam fel a Csillagban. Személyesen garantálja, hogy a kocsim 24 órán belül újra a házam előtt fog állni. Egy évvel később, amikor két magyar segélyszervezetes alkalmazottat túszul ejtettek a csecsenek, Bene László felhívott telefonon. Három cellával az övé mellett, mondta, fogva tartanak egy csecsen bűnözőt, akinek lenne egy ajánlata. Megszervezi, hogy szabadon engedjék a magyar túszokat – feltéve ha sikerül meggyőznöm az illetékes hatóságokat, hogy túszügyben ezentúl Bene Lászlóval tárgyaljanak a Csillag börtönben. Cserébe csupán büntetési feltételeinek bizonyos módosítását kéri. Sajnálom, mondtam neki őszintén, de én senkit nem ismerek ezekben a körökben. Ő is sajnálta. És nekem nagyon úgy tűnt, hogy komoly az ajánlat. Mert később senki nem tudott szót érteni a csecsennel ez ügyben. Egyetlen ember közvetítésével lett volna csak hajlandó tárgyalásba bocsátkozni. Bene úr közvetítésével. A hírhedt magyar rablógyilkoséval. Személyesen. Rácsok, vadállatok Bene László esete más szempontból is igen tanulságos. Rajta szintén meglátszott – én legalábbis észrevenni véltem –, hogy a szigorú és kilátástalan börtönfelügyelet alatt „tönkremennek” a rabok – és akkor finoman fejeztem ki magam. Ismerősöm, egy börtönigazgató úgy véli – szigorúan tapasztalati alapon –, hogy csak kétféle büntetésnek lenne

értelme: vagy kapjanak a rabok legfeljebb nyolc-tíz évet, mert úgy van még esély rá, hogy normális emberként szabadulnak, vagy valóban maradjanak bent örökre. Kíméletlenül hangzik? Talán igen. Ám ha elfogadjuk, hogy a szabadságvesztés a társadalom érdekeit szolgálja, érvel a szakember, ez lenne az egyetlen jó megoldás. A börtön ugyanis olyannyira önálló univerzum, hogy nyolc-tíz év után nincs az a kötélidegzetű bűnöző, akiből ne törlődne ki az erkölcs leghalványabb nyoma is, aki ne gátlástalan „vadállatként” térne vissza a civil életbe. A nálunk oly gyakori tizenkéttizenöt évnyi elzárás után már valóban reménytelen a helyzet. Nem elég, hogy a rabok „nem javulnak meg” – hanem éppen ellenkezőleg: a büntetés fordított hatást ér el. A raboskodó emberekből 15 év alatt kivész a civilizáció utolsó maradéka is. Tisztelet a kivételnek. A börtön aranyszabálya, hogy „az erős fennmarad, a gyenge elbukik”, odakint is érvényes – véli a szabadulók többsége. Hányszor előfordult más hogy a hűvösön töltött tízegynéhány év után szabadulva két héten belül újra ölt valaki. Azon néhány alkalommal, amikor volt szerencsém végigsétálni egyegy néptelenebb börtönfolyosón, egy-két emelettel feljebb hallottam, mert nem lehetett nem hallani, ahogy a szerencsétlenek tombolva rázzák a rácsot, és őrjöngenek: „Tamáskám, gyere fel, meg...unk!” Ennyi idő alatt annyi sérelem, testi bántalmazás, homoszexuális élmény, zaklatás, erőszak éri a rács mögé zárt embereket – jobb esetben csak rabtársaik részéről –, hogy képtelenség visszailleszkedniük a normális életbe. A börtönhierarchia elvadítja őket. Ezt képtelenség ép személyiséggel megúszni. A saját szememmel láttam, hogy a Csillagban, a „gyilkosok épületszárnyán”, a börtönorvos esténként szó szerint koffernyi pirulával járja végig a cellákat. Mindenki kap valamilyen gyógyszert. Nyugtatót, vérnyomás-szabályozót, kinek mi kell. A teljesen egészségeseknél az a legnagyobb probléma, hogyan zabolázzák meg az energiájukat. Jóllehet hivatalosan nem ismerik el, ezeknek a raboknak megtiltják a sportolást, még fekvőtámaszt sem csinálhat a cellájában, hogy hadd hízzon el. „Lassul már” – mondogatják rá az őrök. Akik tehát 15 év után visszatérnek közénk, azok rendszerint már életveszélyes, minden hájjal megkent, mindenre felkészült és mindenre kész emberek. Egy-másfél éven belül könnyen a Csillagban találhatják magukat megint, mert újra embert ölnek. Pedig a visszaesők elkövette gyilkosságokat igenis meg lehetne akadályozni...

Életfogytiglan a tengerentúlon Amerikában ezzel szemben tudomásul veszik, hogy az életfogytiglannak nevezett büntetési tétel tényleg az, ami. Ott nem lehet életfogytiglant kapni és 20 év után mégis szabadulni. Ott a büntetés valóban a természetes halál pillanatáig érvényes. Ha ötven évet él még az elítélt, akkor annyit tölt börtönben. A felelősök tudomásul veszik, hogy a bűnöző a bűvös tízes után már képtelen visszailleszkedni. Ezerszám akad példa intő esetekre; amikor életfogytiglan helyett csak 15 évre zártak börtönbe valakit, és szabadulása után hamarosan újra ölt. Mert „elkövették azt a hibát”, hogy enyhítő körülményként figyelembe vették büntetlen előéletét és, mondjuk, azt, hogy hirtelen felindulásból ölt. Csakhogy amikor 15 év után szabadult, akkor már tényleg életveszélyes volt. Amerikában nem tartják jó üzletnek az ilyesmit. Inkább mindhalálig bent tartják a bűnözőt. „A tizenegyest sem lehet kétszer rúgni” – mondták erre nekem Amerikában európai focihasonlattal. De néhány államban létezik a másik megoldás is. A végleges és visszafordíthatatlan. Ha áram van – minden van? A halálbüntetés ellenzőinek legnagyobb szervezete – aligha meglepő módon – a texasi Austinban működik. A STOP nevű szervezet vezetője a békés amerikai kisváros zöldövezetében, könyvekkel elbarikádozva, egy elképesztően piszkos macska társaságában él. Amikor meglátogattam, szó szerint öt percig tartott, amíg ki tudta nyitni az ajtót, mert át kellett másznia kupacban álló könyvein, melyek ledőltek, és eltorlaszolták a bejárati ajtót. Ezt nem számítva igen érdekes ember benyomását keltette. „Civilben” filozófiaprofesszor volt az egyetemen, és mint ilyen, éveket töltött Kínában. „Kedvenc” időtöltése volt, hogy amikor a kínai állami tévéből nyilvános kivégzések időpontjáról értesült, odament, és végignézte a középkorias népünnepélyt. „Émelyítő volt – emlékezett velősen. – Mégis mindig megnéztem, nehogy elfelejtsem, micsoda primitív országban élek. Nem Kínára gondolok, hanem Amerikára” – tette hozzá, majd elmagyarázta, hogy az amerikai halálbüntetés értelmetlenségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egy szemernyit sem javult tőle a gyilkossági statisztika. Ráadásul

a rengeteg bűnös mellett néha kivégeznek egy-egy ártatlan embert is. Volt már rá példa, hogy elfogtak, majd el is ítéltek valakit – de tíz évvel később egyszer csak feladta magát a valódi gyilkos, és kiderült, hogy az a szerencsétlen, megtört, önmaga karikatúrájává vált figura a villamosszékben – vagy méreginjekcióval a vénájában – mégis igazat beszélt az utolsó szó jogán, amikor hétszázhuszadszor is elmondta, hogy ártatlan... Vagy néha a tudomány fejlődésének köszönhetően derítik ki, mondjuk, egy DNSvizsgálattal, hogy évekkel korábban mégsem a valódi tettest szíjazták abba a székbe, abba a vasfülkébe, amely lassan megtelt gázzal... Miközben beszélgettünk, a professzor meggondolatlanul teával kínált, én pedig szintén meggondolatlanul elfogadtam; a teát egyébként még kínai professzor korában vette. Hiba volt. A főzet elkészítése ugyanis másfél órát vett igénybe. Legalább tíz percig tartott, amíg a professzor a könyvbarikádokon keresztül kijutott a konyhába, és még tovább, amíg megkísérelte behozni a nappaliba a már elkészített, forró teát – sajnos menet közben kiöntötte, így kezdődött minden elölről... Mikor végre folytathattuk a beszélgetést, forró teát szürcsölgetve (amivel egyébként megégette a nyelvét), a professzor kifejtette azt a nézetét, hogy Amerikában a bíróság valahogy mindig kedvezőbben ítéli meg a gazdagokat. A kivégzettek 90%-a fekete, míg a gyilkosságért perbe fogottaknak csak 61%-a. A fehérek tehát valahogy megússzák... (több pénzért, jobb ügyvédet fogadnak). O. J. Simpson ügyénél jobb példát keresve sem találni. Az egész világ biztos volt benne, hogy ő a gyilkos, még a DNS-vizsgálat eredménye is terhelő volt rá nézve – tőle származó vérnyomokat találtak a tetthelyen –, mégis megúszta. Igaz, Amerika legjobb, így aztán értelemszerűen legdrágább ügyvédjét fogadta föl... A Seuso-kincs Erről jut eszembe a Seuso-per – New Yorkban. 1993-ban, még rádiós tudósítóként, csaknem egy hónapot töltöttem a New York-i Világkereskedelmi Központ – ma már csak emléknek számító – két felhőkarcolója árnyékában, a városi bíróságon.

Reggelente fekete limuzinon érkezett a bíróságra Lord Northampton: a magyar állam tőle akarta megszerezni a forintban milliárdokat érő ún. Seuso-kincset. Az angol lord mindennap más öltönyben jelent meg, és bár ő 60 felé haladt, felesége, aki dél felé futott be bevásárlókörútja után, az ötödik sugárút legelegánsabb üzleteinek szatyraival, még csak 25. Gondolom, a pénz sokat segített, hogy a gyönyörű szőke hölgy „megbarátkozzon” a 35 évnyi korkülönbséggel. Amikor megérkezett, a szerencsétlen férj már a bírósági folyosón kénytelen volt „megcsodálni” az aznapi bevásárlás legszebb darabjait. Leültek a márványpadra, és ekkor megnyíltak a cipősdobozok, parfüm permetezett a sötét folyosó levegőjébe, majd amikor véget ért a „demonstráció”, szatyraival és a lord limuzinjával távozott a hölgy. Férje ügyei láthatóan nem érdekelték a szőke szépséget; egy hónap alatt összesen talán 10 percet tölthetett a bírósági teremben. Bizonyára sokan emlékeznek a Seuso-kincsekre. Így hívják azt a potom tizenkétmilliárd forintot érő, római kori ezüstkincset, amelyet egy magyar kiskatona ásott ki Balaton-felvidéki kertjében, csak aztán, balga fejjel, olyanoknak dicsekedett el vele, akiknek nem lett volna szabad. Az életével fizetett érte. Az ezüstkincs az Ecserire került, majd kalandos úton Svájcba jutott, ahol – Svájc már csak ilyen – nem kell bizonyítani a műkincsek eredetét. A kincs elrablói libanoni papírokat vásároltak, melyek szerint Libanonban, valahol a Földközi-tenger partvidékén találták. (A Római Birodalom hajdani területét jelenleg elfoglaló huszonkét ország közül Libanon az, ahol a legkönnyebb és legolcsóbb korrumpálni a régészeti hatóságokat.) Ekkor került a Seuso-kincs Lord Northampton kezébe, aki a hamis libanoni papírokkal aukcióra akarta bocsátani a hatalmas, római kori ezüstedényeket. Csakhogy a Sotheby's szakértője rájött a csalásra; azt azonban, hogy Lord Northampton vajon jóhiszeműen, mit sem sejtve vásárolta-e meg Svájcban az ezüstöt, vagy kezdettől ő irányítatta-e az akciót, ő fizetett-e a libanoni hamis papírokért és mi köze a többi ínycsiklandó részlethez – máig sem tudni. A kincseket természetesen lefoglalták egy évre, és az év folyamán bárki bejelenthette igényét a leletre. Így tett Magyarország, sőt – valami elképesztő mesével – Horvátország is. (A horvátok érvelése nagyjából fél perc alatt megdőlt, és csak érdekességként jegyzem meg, hogy állításuk szerint nem kisebb személy bukkant rá a kincsre, mint maga Joszip Broz Tito.)

Ám sajnos Lord Northamptonnal is számolni kellett. Ha képes bebizonyítani, hogy nem Magyarországé a Seuso-kincs, vagyis kiderül, hogy nincs igazi tulajdonos, megtarthatja a hihetetlenül értékes leleteket. És Lord Northampton bizony New York létező legdrágább, háromszáz dolláros óradíjért dolgozó ügyvédjét és gárdáját fogadta fel. Magyarország nem költött különösebben nagy összeget a perre. Minket egy magyar származású New York-i ügyvéd képviselt – egyébként nagyon rokonszenves ember, igyekvő, lelkes és buzgó –, akit azonban nem lehetett egy súlycsoportba sorolni életveszélyes kollégájával. Rokonszenv, lelkesedés mit sem ért – a magyar színekben induló ügyvéd még azt sem tudta elérni, hogy azonosítsák és a per során figyelembe vegyék a leleteken található földnyomokat. Pedig a Balaton-felvidéken olyan különleges, fekete talajok vannak, hogy ennek az egyetlen részletnek a tisztázásával megoldódott volna a kérdés. Vagyis hogy a kincs a miénk. Arról nem is szólva, hogy mintegy kétszáz méterre attól a helytől, ahol a kiskatona rábukkant a Seusokincsekre, még az 1800-as évek vége felé megtalálták a tárgyakhoz tartozó állványokat – ma is ott állnak a Magyar Nemzeti Múzeum hetes termében. A lord méregdrága ügyvédgárdájának tehát az volt a dolga, hogy szétzúzzon minden bizonyítékot, ami a magyarok mellett szólt. És meg is tették, éppúgy, mint évekkel később O. J. Simpson zseniális ügyvédei. Pedig nem volt egyszerű dolguk az esküdtek előtt. Emlékszem, a magyarok „felvonultattak” egy szemtanút is. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy Budapestről New Yorkba reptették azt a cigányasszonyt, akinek a kezén az Ecserin „átment” az egyik ezüsttányér. A hölgy, amikor meglátta a tányért, megesküdött, hogy valóban azt vette meg valakitől, aztán 200 ezer forintért túladott rajta. „Miért csak ennyiért?” – kérdezte az ügyvéd, mire az arany fülbevalókkal és súlyos nyakláncokkal teleaggatott, piros ruhás magyar cigányasszony elmondta, hogy akkoriban, a szocializmus idején senkinek sem kellett egy ilyen „csicsás”, majdnem egy méter átmérőjű tányér, amiről ráadásul senki sem hitte el, hogy tényleg ezüstből van. „És maga szerint mennyit ér ez valójában?” - így az ügyvéd következő kérdése. „Hát mondta elgondolkodva a hölgy –, megér vagy egy milliót.” Mire a magyarokat képviselő amerikai ügyvéd jó érzékkel közölte, hogy a szakértők becslése szerint csak ennek az egy tányérnak az értéke egymilliárd forint. Amikor a cigányasszony ezt meghallotta, szó szerint fulladásos roham jött rá, és az esküdtek orra előtt elájult. Egyszerűen nem bírta elviselni a tudatot, hogy

mekkora vagyon volt a kezében. A lord ügyvédjei ügyes beszédeikkel még ezt az igencsak hatásos jelenetet is „kimosták” az esküdtek fejéből, akik végül elutasították Magyarország kérelmét. Sok pénzt hoztak vele a lord konyhájára, és – a szőke feleség lendületes „shoppingolása” ismeretében – bizonyára számottevően fellendítették az elegáns divatüzletek forgalmát is... Az utolsó levél Freddy – az a bizonyos sajtós, aki annyira élvezte a kivégzéseket – végül megengedte, hogy közvetlenül az ítélet végrehajtása előtt beszélgessünk egy rablógyilkossal. Bevallom, nem sok értelme volt. A kivégzés előtti napon felkerestük a cellájában, ahol éppen búcsúleveleket írt. Nevelőanyja is a városban volt; megbeszélték, hogy ott lesz vele a végső órán. A texasi törvények szerint ez jogukban áll a családtagoknak. Az anya egy autópálya széli, olcsó kis motelban szállt meg, és azt ígérte, hogy az üvegfal mögül fogja végignézi az utolsó perceket, a mérgek gyilkos munkáját, hogy fogadott fia „ne legyen egyedül, amikor a halálba megy”. De a városban tartózkodott a rablógyilkos által megölt testvérpár, egy fiú és egy lány édesanyja is, aki szintén ott akart lenni a kivégzésen, és akinek a texasi törvények szerint ez szintén jogában állt. Ez a hölgy jómódú volt, úgyhogy a környék legelegánsabb szállodájában találkozott velünk. Elmondta, hogy azért megy el a kivégzésre, mert azt akarja, hogy a halál pillanatában „az a szemét gyilkos” ránézzen, és az ő „tekintetét vigye a halálba”. Hát így álltunk egy nappal a kivégzés előtt. A búcsúleveleket gépelő emberrel már nem lehetett értelmesen beszélni. Már láthatóan másutt „járt”. Istenről és a megbocsátásról szónokolt nekünk, amit Martos Tomi kollégám a maga szokásos egyszerűségével úgy értelmezett, hogy „már meg van kettyenve”. Amikor másnap, tehát a kivégzés előtt alig egy órával találkoztunk, a rablógyilkos nekem is hozott egy búcsúlevelet. Csak az volt a baj, hogy én az üvegfal mögött ültem, ő pedig a túloldalon, és az őrök – az előíráshoz ragaszkodva – nem engedték meg, hogy odaadja nekem a levelet. „Adja föl postán" – javasolta egy kétméteres, bizalomgerjesztő smasszer, mire én az üvegfalon túlról szépen bediktáltam magyarországi címemet, lebetűztem az

utcát és Budapestet, amivel szegénynek némileg meggyűlt a baja (egy szűk órával a halála előtt)... De aztán megoldottuk... Meghalt, de nevelőanyja még órákkal később is magába roskadva zokogott a börtön előtt. Óvatosan megkérdeztük az utolsó perceiről, de csak ennyit mondott: „Mielőtt meghalt, rám nézett az én kicsim.” Az áldozatok édesanyja szintén sírt, mert felzaklatták a történtek és halott gyerekei emléke: „Mielőtt meghalt, rám nézett az a szemét” – mondta. Amikor hazaértem Amerikából, már várt a légipostával feladott levél. Egy akkor már halott ember egyetlen mondata állt benne: „Legyen jó ember, Tamás...”

SPORT avagy

A technika ördögei A brazil foci

R

omário meztelenül szaladgált. A világ egyik legjobb focistája nem találta a törülközőjét. A riói Maracanã stadion föld alatti öltözőjében voltunk. A Flamenco-Vasco rangadó körüli őrület magyar szemmel szinte felfoghatatlan. Mintha az Újpest-Fradi meccsen már a mérkőzés kezdete előtt két órával megtelne a százezres stadion. Mintha nem lenne B közép, csak lelkesen szurkoló tömeg, fülsiketítő taps és éneklés. Sport nagybetűvel. Képzeljük el a két „ősi ellenséget” Magyarországon, amint a játékosok, gyereküket kézen fogva, a karonülőket karjukon tartva vonulnak be a stadionba... Mert Rióban ez történt. Befutott a pályára 22 játékos és legalább 40 gyerek. Ilyenkor nem lehet (már bocsánat) „anyázni”, a gyerekek még a legdurvább szíveket is meglágyítják és a szurkolás kulturált lesz. Nincs verekedés, nincs dobálózás, csak sport. Brazíliában élmény a foci, és a Maracanã stadionban látott meccs után érzi csak az ember, hogy mi mindenről maradunk le itthon... Romário tehát meztelen volt, mert egy ájulásig szerelmes nő valahogy bejutott az öltözőbe és ellopta a törülközőjét. Mintha egy bugyuta brazil szappanopera forgatókönyvében lett volna. A hölgy álbajszot ragasztott, kalapot nyomott a fejébe, majd a meccs után újságírónak álcázva magát bejutott a csapatok öltözőjébe (a Maracanãban ez lényegében egyetlen hatalmas, egybenyitott helyiség, ahol elfér a két csapat – mert ők sportemberek, nem pedig ellenségek, úgyhogy nem kell távol tartani őket egymástól), szóval, a hölgy bejutott az öltözőbe, és belépett a csempeparaván mögé. Úgy kell elképzelni a helyszínt, mint egy fürdőt, ahol a zuhanyok az egyik fal mentén sorakoznak, előtte 2 méterrel pedig embermagasságú, csempével fedett fal húzódik. Ha egy magasabb ember lábujjhegyre áll, akkor átlát ezen a paravánon, és a forró gőzben megláthatja, hogy melyik focista hol fürdik. A paraván túloldalán óriási

tömeg, újságírók, VIP szurkolók, gazdag üzletemberek, a csapat szponzorai, edzők, gyúrók és hasonlók. A focisták lefürdenek, törülközőbe csavarva kijönnek a gőz mögül, és belevegyülnek ebbe a (férfi)társaságba, majd, miközben a zoknijukat húzzák, interjúkat adnak és autogramokat osztogatnak. Ide jutott be valahogy a már említett hölgy, és amikor Romário kilépett a zuhany alól, mögéosont, és egy hirtelen mozdulattal letépte róla a törülközőt. A világ egyik legjobb és legtöbbet kereső, multimilliomos focistája ekkor ott állt anyaszült meztelenül, a magának bajszot ragasztó hölgy pedig felsikoltott a gyönyörtől. Mármint a látványtól. A sikoly annyira női volt, hogy akit az álruha addig még megtévesztett, most az is reménykedni kezdett: nem egy kínos homoszexuális akciót lát, hanem egy rajongó nőét, ami a focista imázst és a másnapi újságcikkek terjedelmét tekintve nem volt mindegy Végül Romário a futásnak eredő hölgy után szaladt, kicsavarta a kezét, visszavette a törülközőjét és letépte a nő álbajszát. Ahogy mondom: brazil szappanopera Rióban. Ha valaki megírja, megfilmesíti, biztosan émelygő gyomorral kapcsolok másik csatornára. A Maracanãban azonban a helyén volt a jelenet. Másodpercek alatt világossá vált, hogy Brazíliában focisztárnak a legjobb lenni, és itt „élvezetesebb” is, mint bárhol a világon... Bevallom, én minden világbajnokságon a braziloknak szurkolok. Nem nagyon „viselem” a németek kigondolt, megszerkesztett, az ellenfél lerohanását célzó gépfociját. Jóllehet annak is megvan a varázsa. De én akkor is a brazilokra szavazok. Mert én a cselezős, szép focit szeretem – amelyikben a szépség kedvéért néha el is vérzik az akció. Amelyikben több az egyéni akció, ahol a csatár nem passzolja el azonnal a labdát, ha jön egy védő, hanem megpróbálja kicselezni, s ha nem megy elsőre, majd megy másodikra. Brazíliában láttam olyan meccset, ahol több mint egy percig küzdött egymással a csatár és a védő, és a közönség üvöltve éltette őket. Senkinek sem jutott eszébe, hogy most már passzolni kellene, csak tapsoltak, drukkoltak, és feszülten figyelték, hogy a támadó, aki már negyedszer fordult rá ugyanarra a védőre, végül el tud-e menni mellette. Náluk a foci valóban játék. Játék, amit játszani kell, még ha így nem is olyan eredményes – és egy német csapat ellen már régen vége lett volna a kísérletezésnek, mert három másik germán védő rúgott volna öt irányból. Vagyis a brazil foci akkor a legszebb, ha brazilok játszanak brazilokkal.

Ugyanaz a stílus: a szép foci álma indul el mindkét oldalról, egymással szembe. De ilyet – sajnos – csak Brazíliában látni. Egyik nap kimentünk az akkori brazil gólkirály, Clebert edzésére. Gondoltam, végül is azért lettem újságíró, hogy néha olyan történjen velem, ami amúgy biztosan nem történne. Mondtam hát Clebertnek, hogy a riportfilmhez kellene olyan vágókép, ahol ő és én „cselezünk”. Kicsit csodálkozott, mert ilyen riporteri „öntömjént” még nem 1átott, de biztosan azt gondolta, hogy az európai tévések talán ennyire szeretik „sztárolni” magukat – hát legyen. Focizzunk. Én persze csak azt akartam kipróbálni, hogy milyen lehet a világ egyik legjobb csatárával szemben állni, amikor „jön”. Mit mondjak?... Felejthetetlen élmény volt. Beöltöztem, kaptam mezt, stoplis cipőt, vagyis minden együtt volt a játékhoz. Na, akkor gyerünk, cselezz ki, mondtam neki, és teljes erőből koncentrálni kezdtem. Már jött is. Megmondta előre, hogy most nagyon figyeljek, mert mindjárt kapok egy kötényt, mire én gondoltam, hogy bármi lesz is, kötényt nem kapok, úgyhogy szorosan összezártam a lábamat. Aztán elindult felém, és mire egyet pisloghattam volna, már át is rúgta a lábam között a labdát. Kész kabaré volt. Még hasra is estem. Máig sem tudom pontosan, hogy mi történt. Csak arra emlékszem, hogy elindult felém, aztán hirtelen mozdult egyet-kettőt, mire én kibillentem az egyensúlyomból, aztán, hogy fel ne dőljek, egy tizedmásodpercre kiléptem az egyik lábammal – és kész. Korábban is volt hasonló élményem, amikor megbizonyosodhattam róla, hogy bentről, a pályáról egészen másképp „néz ki” egy világszínvonalú profi, mint kintről, a nézőtérről. Csak bentről lehet igazán érezni, miért a legjobbak közé való az illető. Még kamaszkoromban volt egyszer alkalmam teniszezni Ivan Lendllel, aki akkor már wimbledoni ifjúsági bajnok volt. Hozzáteszem, hogy versenyszerűen teniszeztem, nyertem bajnokságokat is – Lendl mégis valami olyan „más” volt, hogy alig győztem félreugrani a szervái elől, nehogy „agyonüssenek”. Esélyem sem volt az adogatását visszaütni. Vagy amikor elhoztak Magyarországra egy „kétszemélyes” Forma-1-es kocsit. Egy McLaren Mercedes volt – benne Panis, az egyik legtehetségesebbnek tartott Forma-1-es pilóta. Nagy nehezen bepréseltem magam mögé, de úgy beszíjaztak, hogy a kezemet sem tudtam mozdítani. Az ülések úgy voltak elhelyezve, hogy én kicsit magasabban ültem, mint

Panis, így kiláttam fölötte. Döbbenetes élmény volt. Tévén, közvetítésen keresztül nem lehet igazán érzékelni a sebességet, sem azt a tudást, amit egy ilyen autó vezetése megkövetel. Sőt, még kint a pályán, a tribünön ülve sem. Mielőtt beleültem az autóba, valahogy azt képzeltem, hogy „tudok” autót vezetni; mindnyájan tudunk, hiszen nap, mint nap vezetünk. A Forma1-es pilóták „csak” bátrabbak nálunk, és „ész nélkül” nyomják. Ennyi. De ahogy Panis egy kanyarnál, fékezés körben hetesből visszaváltott, aztán újra felgyorsított 250 km/h-ra – nos, az elképesztő volt. Az egész műveletnek olyan hangja volt, mint egy géppuskasorozatnak. Alig egy másodperc alatt hétszer váltott, és még a ritmusra is ügyelnie kellett, meg a kuplungra (abban az autóban volt), meg az útra, meg a... – hihetetlen volt, amit művelt. A „kőkemény” autóban a váltások, ahogy a fogaskerekei. a helyükre ugrottak, olyanok voltak, mintha göröngyös úton mennénk. Szabályosan rázkódott a kocsi. Egy győri próbapályán száguldoztunk, és volt egy szakasz, ahol bójákat kellett kerülgetnünk. Kétszázzal. Mi úgy vettük a kanyarokat, hogy a kocsi kerekei sose voltak 1 centinél távolabb a piros bójáktól. Amikor a hatodik mellett suhantunk el 1 centiméterrel, kezdtem rájönni, hogy ez nem lehet véletlen. Itt valami másról van szó. Ez tényleg ennyire tud vezetni. Mintha az autó Panis teste lenne: úgy irányította, ahogy mi megemeljük a karunkat. Vagy megpörgette egy teljes fordulattal, de úgy; hogy egy pillanatig sem féltem, mert egyszerűen éreztem, hogy uralja a gépet. Visszatérve a brazil focihoz. Clebert, akitől a kötényt kaptam, csakúgy, mint a brazil focisták többsége, az egyik nagyváros melletti favellában született. A fociügynökök ugyanis ott „szeretnek” focistákat felfedezni, mert a nyomorban született srácok néhány dollárért „megvásárolhatóak”. Az ügynök kimegy az iskolába sem járó, és ezért naphosszat csak focizgató gyerekek közé, és meccset játszat velük. Aki megtetszik neki, azt „megveszi” a szüleitől. Mint a rabszolgát. Maximum 100 dollárt fizet az összes „jogért”, ami amúgy a szülőket illetné. Akkora nyomor uralkodik ezekben a favellákban, hogy a szerencsétlen család boldog, ha a nyolc gyerekből legalább az egyiknek azon túl más viseli gondját. Néha ingyen is odaadják a fiúcskát, ha ígéretet kapnak, hogy etetik és focistát faragnak belőle. És örülnek, hogy náluk eggyel kevesebb az éhes száj. Majdnem egy életre – 20 évre szól a szerződés. Addig minden jog a menedzsert illeti.

Százával kerülnek a gyerekek a bentlakásos sportiskolába, ahol aztán igyekeznek mindent megtanítani nekik, amit csak tudni lehet a fociról. Egyik este vacsorára voltunk hivatalosak Dél-Brazília leggazdagabb focistaügynökéhez. Curitiba városban élt, ahol nemrégiben készült el a vadonatúj, 70 ezres stadion, potom 22 milliárd forintnak megfelelő összegért. Az ügynök három méter magas kőfallal körülvett házban lakott. A fal tetején – biztos, ami biztos – börtönökből ismerős, tekert szögesdrótháló. Őrök, fegyverek, miegymás. A dél-amerikai gazdagság szokásos kellékei. A focistaügynök nyájas, pocakos, 60 körüli, alacsony férfi volt. Úgy festett, mint Joe Pesci, a színész. Bemutatom a feleségemet, mondta, azzal megjelent egy 190 centi magas, álomszép, 22 éves lány – két évvel korábban ő volt a riói szépségkirálynő. Mulatságosan néztek ki egymás mellett. A berendezés csupa márvány, néhol egy-egy XIV. Lajos korabeli bútor, a falakon túlságosan is nagy festmények. Hiányzott a „régóta” gazdagok kiegyensúlyozottsága és a stílus. Minden csak kelléknek tűnt: a bútorok, a feleség, a márkás italok a bárpulton. Még Unicum is volt köztük – ezt azért jó pontként könyveltem el. Tudtuk, hogy vele kell egyezkedni, ha favellában akarunk forgatni. Semmi gond, mondta, majd odaszólok telefonon. És úgy is tett. Ha a magunk szakállára próbáltunk volna odamenni, valószínűleg nem jövünk ki élve. Azon a környéken öngyilkosság lett volna bejelentés nélkül megjelenni 10 ezer dollár értékű televíziós felszereléssel. A favellák olyanok, mint Chicago legveszedelmesebb részei. Pedig csak egy kerítés választja el őket a civilizációtól – a rendőrőrs a határmezsgyén van. A favella a rendőrök háta mögött terül el. De ők a fejüket sem fordítják arra. Mindig csak előre néznek. Ami mögöttük történik, az már nem az ő dolguk. Tudják, hogy ott farkastörvények uralkodnak, nekik ahhoz a területhez semmi közük. Ők csak a kinti világot védik. A favellában zajló élet nem érdekli őket. Ó, igen, mondták a rendőrök, amikor megérkeztünk, már vártuk önöket. Nyugodtan hagyják itt az autójukat, mi majd vigyázunk rá. Aztán az egyikük füttyentett egy nagyot, mire odajött néhány férfi. Ezekre a senhorokra kell vigyáznotok. Tudjuk, felelték, nekünk is ideszóltak. Úgyhogy „díszkísérettel” bementünk a nyomortelepre, és biztonságban filmre vettük a lelkesen focizó gyerekeket. Mert az ügynök Atyaúristennek számított, a lába nyomát is megcsókolták. Ó volt a családok jótevője. Pedig

fillérekért vitte el a gyerekeiket, a legügyesebbekből aztán meg is gazdagodott – ő, nem pedig a focista vagy a családja. Több száz játékosa játszik szerte a világon, és mindenhol ketyegnek a milliók. Kiválaszt ötven kisfiút, elviszi őket – és ha közülük csak egyből is focista lesz, már megérte. És az az ötven gyerek egytől-egyig küzd, edz reggeltől estig, összeszedi minden erejét, hogy ő legyen az az egy. Aki megindulhat felfelé. Akik nem bizonyulnak elég tehetségesnek, mehetnek vissza a favellába. Persze ők vannak többen. De az az egy, aki fent marad a rostín – az minden pénzt megér. Előbb-utóbb őt lehet majd eladni egy európai csapatnak tízmillió dollárért. Csak lábjegyzetként: a Manchester United éppen akkor kínált 11 millió dollárt Clebertért, amikor ott jártunk, de ügynöke nem adta. Többet szeretett volna érte. Miközben folytak a tárgyalások, Clebert még mindig havi 2500 dolláros fizetésért focizott, vagyis körülbelül 750 ezer forintért. Az ügynök (tudják, a szülőkkel húsz évre kötött szerződés) „rabszolgasorban” tartotta. Kevesebbet fizetett neki, mint amennyit egy magyar focista keres, pedig Clebert a világ egyik legjobb balszélsője... Személyes ereklyék A fociról, a sportról jut eszembe, hogy két dolgot sajnálok igazán olyan „tárgyak” közül, melyekhez forgatások során jutottam hozzá, de már nincsenek meg. Egyszer Chicagóban jártunk. (A Vészhelyzet című tévésorozat „valódi” helyszínén forgattunk.). A kórház sajtótitkára korábban a Chicago Bulls kosárcsapatának sajtósa volt. „Bekönyörögtük” magunkat egy kosármeccsre, ő pedig, hogy megvillantsa még mindig „élő” kapcsolatrendszerét, a meccs után bevitt minket az öltözőbe. Ott állt Jordan, aki valószínűleg a világ legjobb kosarasa volt akkoriban. A lökdösődés alig volt kisebb, mint a Maracanã öltözőjében a Flamenco-meccs után, leszámítva, hogy itt nem volt álbajszos női rajongó. Valahogy Jordan közelébe keveredtünk, aki láthatóan bele volt „fásulva” a VIP-es tojásfejekbe, és semmi kedve nem volt beszélgetni, hanem gépiesen nyúlt a mellé tett zsákba és kérdezte, hogy mit írjon rá. Kicsit megzavarodtam, mert nem értettem, hogy mire írjon és mit. De aztán megláttam, hogy a zsákból

minden gyerek álmát, egy hófehér Chicago Bulls-os baseballsapkát húz elő. „Tamásnak hívják” – kiabált mögülem a „kórházi” sajtós, aki egy másodpercet sem hagyott, hogy megértsem a helyzetet. Láthatóan túl jól ismerte Jordant ahhoz, hogy tudja, a sztár idegbajt kap a sapkaautogramosztogatástól, főleg ha a megajándékozott még a nevét sem mondja meg. Kissé bambán álltam, de aztán rám is átragadt a „pillanat” súlya, és úgy jöttem el a szignált baseballsapkával, mintha aranyat tartanék a kezemben. „Tomnak barátsággal Jordantől” – ez állt rajta, az embléma mellett, szinte olvashatatlanul a fejfedő elején. Ezt azért hazahoztam. Életemben nem hordtam baseballsapkát – talán nem is fogok. Egyetemista koromban ugyanis annyi amerikai évfolyamtársam ült mellettem baseballsapkában – fordítva, tarkóra hajtott ellenzővel –, hogy ettől a „ruhadarabtól” örökre elment a kedvem. De ezt azért megtartottam. Csakhogy... Csakhogy a feleségem, Edit nem volt „beavatva” a dolgokba. A sapkát – különösebb kísérőszöveg nélkül – betettem az egyik szekrénybe, aztán el is felejtkeztem róla. Edit nem kosárlabda-rajongó, Jordan úgysem hozta volna lázba. Nem is fárasztottam vele. Tudta viszont, hogy nem vagyok oda a baseballsapkákért. Egyszer, amikor nem voltam otthon, feljött a barátnője, aki arról panaszkodott, hogy a kisfia állandóan amerikai kosármeccseket néz, és gyűjti a játékosok matricás fényképeit. „Várj csak – szólt Edit –, Tamás múltkor hozott Chicagóból egy sapkát, rajta a kosárcsapat emblémájával. Ő úgysem hordja, ráadásul valamelyik játékos még alá is írta.” És a sapkámnak annyi. Ráadásul nem sokkal később Balázs fiam rátenyerelt a nascaros autómra, és összetörte. Az volt a második „olyan” tárgy... Nascar A nascaros autót egy „halott” versenyzőtől kaptam. Mármint olyantól, aki azóta meghalt. Amikor adta, értelemszerűen még élt, de két héttel később meghalt. Los Angelesben, a lakókocsijában ültünk, és beszélgettünk. A lakókocsi szó amúgy enyhe kifejezés, hiszen egy 2 millió dolláros (600 millió forintos) luxusjárgányról van szó. Márványpadló, kézzel varrt bőrbútorok, külön borhűtő, konyha, fürdőszoba és minden, mi szem-szájnak ingere. A lakókocsi 20 méter hosszú, és parkoló állásban hatméteresre

lehetett kiszélesíteni, vagyis egy 120 négyzetméteres luxuslakásnak felelt meg. A Nascar versenyzői ilyeneken élik életüket, és szavamra mondom, nem ok nélkül drága, mert minden van benne, amit emberi elme ki tud találni. Ültünk és beszélgettünk. A családja azon a héten nem jött le a versenyre, úgyhogy Perry (legendás név ez a Nascarban, apja sokszoros bajnok volt) szívesen beszélgetett Magyarországról, a Forma-1-ről, mindenről, bármiről, mert láthatóan nem akarta az estét magányosan tölteni – a műholdtévével. Amikor elbúcsúztam, megajándékozott versenyautója hihetetlenül precíz, kicsinyített makettjével. Minden matrica, minden keréktárcsa pontosan olyan volt, mint a „nagy” autón. Ötven darab készült belőle – főleg gyűjtőknek és barátoknak. Nem is értettem, én miért kaptam. Hazatérve két és fél éves Balázs fiam azonnal lecsapott rá („ató, ató”), és én meg sem kíséreltem a lehetetlent, hogy elmagyarázzam neki: vigyázni kell rí, mert értékes, gyűjtőknek szánt makettautó. Balázs húsz perc alatt „kivégezte” a minikocsit, rátenyerelt, kitörte a kerekeit és felnyitva az egyik ajtaját „feltörte” a makett bal oldalát. A „papaszerviz” ragasztó és hasonlók segítségével próbálta orvosolni a bajt, de a kis autó már sosem lett olyan, mint volt. Perry néhány nappal később, az egyik időmérő futamon, „Sennamódra”, 300-zal nyílegyenesen falnak rohant. Morbid, de a „nagy autó” jobban összetörött, mint Balázska kezében a kicsi... A Nascar – mint bizonyára sokan tudják – a felspécizett szériaautók amerikai gyorsasági versenye. Ezek a kocsik külsőleg ugyanolyanok, mint amilyeneket az üzletekben árulnak. Bárki vehet magának ugyanolyan Chevroletet, amilyet a pályákon látni, csak az utóbbi „fel van spécizve”. Amerika majdnem mindegyik nagyvárosában van Nascar pálya. Ezek a pályák hatalmas körstadionra emlékeztetnek, döntött kanyarokkal, ahol úgy lökdösik egymást a kocsik, mint abban a híres autóversenyzős filmben, Tom Cruise-zal. A sebesség ugyanakkora, mint a Forma-1-ben. Átlagban majdnem 300 kilométer óránként. Világszerte egyre népszerűbbek a versenyek. A Nascarról tudósító tévéműsorok nézettsége lassan kezdi behozni a Forma-1ét. Az európai sportcsatornák is egyre sűrűbben közvetítik a futamokat. És a helyszínen rengeteg a néző. Olykor 300 ezer ember ül a lelátókon. Az egész pályát be lehet látni a magas tribünökről. Nem úgy, mint a Forma-1-en, ahol csak egy-egy szakaszt lát a néző, aztán amikor elszáguldanak előtte az autók, jobb híján az óriás kivetítőn próbálja figyelni, hogy valójában mi

történik a versenyen. Egy Nascar-pálya hossza körülbelül 3 kilométer, úgyhogy a nézők minden részletet pontosan láthatnak. Szabad szemmel követhetik, ahogy az autók küzdenek egymással, ahogy az egyik megelőzi a másikat – az egész ugyanis az orruk előtt zajlik. A verseny „amerikásan” profi. A pilóták például egy-egy futam alkalmával sosem valahol a városban laknak, ahonnan órákat kellene utazniuk a pályáig. Nem úgy szervezik meg az eseményt, mint Budapesten, ahol egészen Mogyoródig le kell zárni egy sávot, és alkalmasint helikopter szállítja a versenyzőket az edzésekre, napokig tartó felfordulást okozva a fővárosban. Amerikában amúgy is nagyobbak a távolságok. Azt a megoldást választották tehát, hogy a versenyzők lakjanak mindig a helyszínen – családostul. A pálya közepén, a kör belsejében állnak a már említett fényűző lakókocsik. A sztárok bennük töltik életük jelentős részét. Semmivel sem keresnek rosszabbul, mint a Forma-1-es pilóták. Sőt. A Forma-1-es versenyzők újabban kezdenek átigazolni a Nascarhoz. Mert ott állítólag jobban tud érvényesülni a vezetési technika. Vagyis az ember, aki a kormányt tartja. Nem annyira „csak” a kocsi. Vasárnaponként tartják a futamokat, de a versenyzők már csütörtök este a helyszínre érkeznek. A pálya melletti repülőtéren szállnak le magánrepülőikkel. Leszállás után kipihenik magukat, másnap edzés, szombaton időmérő futamok, vasárnap verseny. Aztán újra beszállnak Lear Jetjeikbe, és hazarepülnek. A sofőrök ilyenkor beülnek a kamionokba, és a versenykocsikkal átautóznak a következő futam helyszínére – persze viszik magukkal a négykerekű luxuslakosztályokat is. A Nascar-versenyek mindig gondosan kidolgozott útvonal mentén zajlanak. Szinte egész Amerikát bejárják – ám az egymást követő helyszínek soha nincsenek kétnapi autózásnál távolabb. A Nascar-pilóták rendszerint valahol Amerika közepén laknak, ahonnét lökhajtásos repülőgépeikkel hamar megközelíthetik bármelyik nagyvárost. A család másnap megy utánuk. A másik repülővel. Mert a versenyzőknek két gépük szokott lenni. Mármint a legjobbaknak. Az egyik az övék, a másik a családé. A feleségek tehát péntek esténként érkeznek a férjük után, és viszik magukkal a gyerekeket is, akik aznap még iskolában voltak. Mindehhez persze rengeteg pénz kell, de ez általában nem jelent gondot, hiszen a sztárok súlyos milliókat keresnek – dollárban.

A lakókocsik körül mindig szép, nagy játszóteret is építenek, hogy a pilóták csemetéi se unatkozzanak. A versenyzők gyerekei szinte mindig együtt játszanak. Szó szerint nagyon családias hangulat van. Ennek a megoldásnak köszönhetően szinte minden napot együtt tölthet a család. Nem úgy, mint a Forma-1-es versenyeken, ahol a feleség esetleg elkísérheti a pilótát, de mindig szállodában laknak, és semmi privát jellege nem lehet a kirándulásnak. A Nascar egyébként úgy alakult ki, hogy a 30-as években a maffiózók elkezdték felspécizni a szériakocsijaikat. Egy hatályos törvény szerint tudniillik tetten kellett érni a bűnözőket. Ha tehát valaki megszökött a rendőrök elől, és nem tudták utolérni - tettenérés szóba se jöhetett. A maffiózók rettentő erős motorokat rakattak a szériaautókba, így szinte rakétává változtak. Aztán egy maffiavezér kitalálta, hogy – ha már ilyen jó autóik vannak – rendezzenek versenyeket valahol a floridai tengerparton – csak úgy egymás közt, a maguk mulatságára. Olykor aztán mások is beneveztek a versenyekre, olyanok, akik nern is voltak maffiózók. Így kezdődött az őrület. Számomra a Nascarnak – éppúgy, mint a brazil focinak vagy bármilyen más sportnak az volt a legnagyobb tanulsága, hogy a világsztár sportolók mennyire átlagemberek tudnak lenni. Hogy egyik pillanatban még rajongók százai sikoltoznak feléjük, ők integetnek, profin mosolyognak, és türelmesen autogramot osztogatnak, aztán belépnek az öltözőbe, a színfalak mögé, és ott varázsütésre „átlagemberek” lesznek. A sport nem Hollywood. A sztárok mögött munka van, és aki lazsál, aki elbízza magát és nagyképű lesz, az másnap már „ott sincs”. Emlékszem, a már említett Maracanã öltözőjében úgy adódott, hogy WC-re kellett mennem. Van ilyen. És mivel furcsamód kevés illemhely volt az öltözőben, az összeverődött tömeg szabályos sorokat alkotott a WC-ajtók előtt. Mintha kint lettünk volna a stadionban, ahol a szünetben mindenkinek „kell”... Beálltam tehát én is egy kisebb sorba, ahol hárman voltak előttem. Már legalább két perc eltelt, amikor észrevettem, ki áll előttem farmernadrágban, egyszerű pólóban. Nem kiabált, hogy bocsánat, engedjetek már előre, mert én vagyok a... Nem. Várt türelmesen, talán éppen azokra, akiknek még néhány perce, a meccs után autogramokat osztogatott, de akik „civilben” talán fel sem ismerték. Edmundo volt, az „aranylábú”. Évi 12 millió dollár...

B I KAVIADAL avagy

Ahol minden mozdulat számít Jó lenne matadornak lenni

E

ste 6 óra volt. Kinyílt a fakapu, és Barrera belépett a stadion küzdőterére. Királykék ruháján csillogtak a múlt századi aranypénzek. Bársonykalapját magasba emelte, és a kardjáért nyúlt. Síri csend volt az arénában. Mögötte álltam. És akkor megfogta a kard ezüstmarkolatát, és kirántotta a pengét. Még hallottam a toledói acél suhogását a forró pamplonai levegőben, de aztán a 40 ezer rajongó üvöltése elnyomott mindent. Egy méterre álltam a világ egyik leghíresebb matadorától, és úgy éreztem: mindjárt ránk szakad a stadion. Annyira szerettem volna cserélni vele... Nyolc évvel azelőtt voltam életemben először bikaviadalon. Spanyolországban nyaraltunk Edittel, és egyik nap szinte kötelességszerűen beültünk a barcelonai stadionba. Ha már ott vagyunk, mondták sokan, bűn lenne kihagyni ezt a „gyönyörű” sportot. Megvettük hát a jegyet, és kíváncsian vártuk a fejleményeket. Körülbelül két órán át tartott a műsor. Hat bikát mészároltak le a szemünk láttára. Nem értettük, mi benne a „gyönyörű”. Csodálkozva néztük a többieket. Azt a 30 ezer embert, akik végigőrjöngték a teljes műsort. A matador minden mozdulatára felüvöltöttek. Ezek nem normálisak, gondoltuk. Mi olyan nagyszerű ebben? Amikor a harmadik tetemet is kivonszolták az arénából, türelmetlenül az órámra pillantottam. Jézusom, sóhajtottam, még mindig hátra van három bika. Hogy fogom én ezt kibírni? Aztán mégis véget ért valahogy, és elegem lett az egészből. Akkor. Évekkel később azonban bikaviadalokról forgattam filmet. És kiderült, hogy a bikaviadal bizonyos szempontból pontosan olyan, mint a sakk vagy a torna. Csak az tudja igazán élvezni, aki ért hozzá. Aki tudja, hogy a bástyával tett lépés miért olyan rafinált, vagy hogy milyen hihetetlenül nehéz az a bizonyos mozdulat, az a szaltó. Mint a baseball. Ha nem

ismerjük a szabályokat, nem értjük, miért „őrjöngenek” rajta úgy az amerikaiak. Amikor a háromhetes forgatás végén Madridban elmentünk egy bikaviadalra, már némileg értettem, miről van szó. És – bevallom – amikor legyőzték az utolsó, hatodik bikát is, alig akartam elhinni, hogy már vége. Ennyi? De hát még csak most kezdődött... Élet, halál Spanyolországban évente 30 millióan néznek bikaviadalt. 150 ezer ember dolgozik az üzletágban. Az ő közreműködésükkel egy szezonban 25 ezer bika pusztul el. Úgy kezdődött, hogy interjút kértünk Vicente Barrerától. Ő – mint már említettem – az egyik leghíresebb matador a világon. Hihetetlen pénzeket keres, tömegesen szerelmesek belé a nők, az újságok tele vannak a fényképeivel. (Slágerkép, amikor az őt imádó hölgyek leveszik bugyijukat és bedobják a küzdőtérre. Állítólag mást jelent a fekete és mást a vörös színű csipkealsó.) Akkoriban ő volt az egyik legnagyobb sztár Spanyolországban – jobban rajongtak érte, mint a hollywoodi színészekért. Barreránál ugyanúgy zajlott a riport előkészítése, mint egy Oscar-díjas filmcsillagnál. Rengeteg menedzseren kellett keresztülvergődnünk, hogy eljussunk hozzá, mindent előre egyeztetni kellett, még azt is, hogy hol álljanak a kamerák, honnan jöjjenek a fények – mintha egy mozisztárral készültem volna interjút csinálni. Végül is nem meglepő, hiszen valóban világsztár – a szó legszorosabb értelmében. A spanyol ajkú világ egyik nagy sztárja. Dél- és KözépAmerika, Spanyolország, sőt, Afrika egy darabkája is egy emberként isteníti őt. Bármilyen meglepő, a legjobb matadorok hírnév tekintetében bárkivel felveszik a versenyt. Egyszerű oka van ennek: a bikaviadalok állandóan vándorolnak – az időjárásnak megfelelően. A téli időszakban Európából Közép- és DélAmerikába teszik át a székhelyüket. De ma már Franciaország déli részén is rendeznek hasonló küzdelmeket. A legnagyobb aréna nem is Európában, hanem Mexikóvárosban van. Barrera végül ingyen adott interjút. Pontosabban nem pénzt kért cserébe. Egy feltételt szabott. Azt mondta,

hogy csak akkor hajlandó kameránk elé ülni, ha itthon, a műsor után, 30 másodpercben bemutatjuk, hogy egy magyar vágóhídon hogyan végeznek egy szarvasmarhával. Azt gondolta, hogy egy magyar vágóhíd „eseményeinek” bemutatása után kifejezetten „szimpatikus” lesz, amit a spanyolok művelnek. Mert mindannyian megesszük a marhahúst. Tudjuk, hogy ehhez előzőleg meg kell ölni az állatot. A bikaviadal ellenzőinek az a leggyakoribb ellenérve, hogy „barbárság” a bikaviadal. „Pedig az a barbárság, amit önök művelnek a vágóhídjaikon” – mondta Barrera ügynöke, még telefonon, indokolva a film végére kért 30 másodperces magyar „etűdöt”. Hiszen önök, mondta, nálunk sokkal kegyetlenebbül mészárolják le a szerencsétlen állatot. Még el sem utaztam, világos volt, hogy a spanyolok szerint az arénákban ezerszer méltóbb körülmények között leheli ki a bika az életér, mint Európa más országaiban, egy-egy külvárosi vágóhídon. El kell ismernem, hogy a 30 másodperces bejátszás valóban ezt érzékelteti; Barrera – aki akkor már több mint 600 bikát ölt meg saját kezűleg – nem véletlenül szabott ilyen feltételt. A magyar vágóhidakon rendszerint a következő módon zajlik a „viadal”. Először is, az állat szarva köré tekernek egy erős kötelet – ezt hívják nyűgnek –, amit aztán átvezetnek egy padlóba épített kampón. Ezt aztán három markos hentes teljes erőből meghúzza, mire az ökör mélyen lehajtja a fejét. Aztán előveszik a nyolckilós samukalapácsot, az ún. magyar taglót. Ez egy olyan gömb, amiből két acéltüske áll ki. Amikor az állat fejet hajt a kivégzőosztag előtt, egy kicsit szétcsúsznak a nyakcsigolyái – valahol a koponya és a nyakszirt között. Ide kell lesújtani a taglóval, ami így átszakítja a csigolyatőt, aztán továbbhalad egészen a gerincvelőig. Ha sikerül az ütés, a bika azonnal szétveti a lábait. Ekkor precízen beállítják a fejét, és egy golfra emlékeztető mozdulattal erősen homlokon verik egy másik tüskével. Hatalmas reccsenés hallatszik, betörik az állat homlokcsontja. Ehhez képest az arénákban valóban méltó módon adják meg a tiszteletet az állatnak – és az esélyt, hogy küzdjön az életéért. Igaz, elég egyenlőtlen a küzdelem, de azért mindig akad egy bika, amelyik végül győz, és a harc után élve távozik az arénából. És az a bika, amelyik túléli a viadalt, élete végéig nyugdíjba vonul, vigyáznak rá, tejben-vajban fürösztik, és vígan él, míg ki nem múlik. Csakis végelgyengülésben. Belőle soha nem lesz vágómarha. Sőt. Gyakorlatilag sztárként kezelik. Csodájára járnak az

emberek. Nézd, ez az a bika, amelyik két éve nem hagyta magát, „suttogják” egymás közt áhítattal azok, akik – ha focirajongók lennének – még az edzésekre is kijárnának. Emitt a marhatelepeket látogatják. Micsoda remek jószág. És micsoda vérvonal. Vele fedeztetik a teheneket, és nagy becsben tartják még az utódait is. Nevük is van ezeknek az állatoknak, sokszor olajfestmény készül róluk, kastélyok falára, és szigorú nyilvántartást vezetnek róluk. Salamanca – a „legbátrabb bikák” szülőhelye – már majdnem a portugál határnál van. A tenyésztők a római korig vezetik vissza bikáik vérvonalát, és azt állítják, hogy Julius Caesar korában még „vadak” voltak ezek az állatok. Nem lehetett őket istállóban hízlalni. Vágtáztak, és harciasak voltak, mint manapság Afrikában a kafferbivalyok. Emlékszem, ültünk egy gazda verandáján, jófajta malagai bort kóstolgatva, vendéglátónk pedig hosszasan lelkendezett a „vadállatairól”, nagyjából úgy jellemezve őket, mintha legalábbis oroszlánokkal lenne dolgunk. „Ezek még sosem láttak embert” – mondta, de értetlen arcom láttán hozzátette, hogy „mármint két lábon járó embert”. És tényleg. Salamancában mindig lovon ülve terelik a bikákat. Így érik el, hogy a „vad” bika életében először – és többnyire utoljára – csak azon a végzetes napon lásson „normális”, mármint gyalogos embert. És a szegény állat rögtön olyat lát, aki szándékosan felidegesíti. Aki dühítően lengeti az orra előtt azt a piros mulétát. A bikának persze fogalma sincs róla, hogy a kendő piros, hisz tökéletesen színvak szegény, egész életében feketén-fehéren látja a világot – de kifejezetten az idegeire megy, ahogy a matador mozgatja a selyemdarabot. Ráadásul közben már több sebből vérzik a háta, mert a pikadorok megbökték... De ne szaladjunk így előre. Ez majd csak késő délután történik. Amikor már túl vagyunk a nagy, reggeli futáson. Egy, kettő, három, négy... Amikor a tömeg felsikoltott, tudtam, hogy baj van. Lenéztem az erkélyről, és mintha filmet látnék, még észleltem, ahogy a férfi hátába mélyen belefúródik a bika szarva. "”Furcsa” hangja volt. Mintha reccsent volna valami. Nem tudtam, hogy a férfi csontjai törnek-e így, vagy a ruhája szakad, de aztán az egészet feledtette a puffanás, ahogy a test a levegőben

leírt szabályos „szaltó” után „landolt” a macskakövön. Síri csend, aztán sikoltozni kezdtek, főleg a nők. Reggel 7 óra volt. Pamplonában voltunk, és már nem volt kedvem meginni a kávét, amit pedig nagyon kedvesen kínált az idős hölgy, akinek az erkélyét béreltük... A tévéhíradókban sokszor láthatta a magyar néző a híres pamplonai bikafuttatást. Az esemény mindig júliusban van, és 1924 óta mindig turisták tízezrei kíváncsiak rá. Bizonyára látták már, ahogy a tömeg az utcákon menekül a leszegett fejjel rohanó bikák elől. Kiengedik őket a karámból, és amikor az állatok meglátják, hogy emberek szaladnak előlük, hirtelen nekiiramodnak. (Tudják, addig csak lovon láttak „kétlábút”.) Felhergeli őket a tömeg. Az útvonal ki van jelölve, ilyenkor mindig lezárják és elbarikádozzák a kis mellékutcákat, nehogy oda is beszaladjon egy bika, mert abból tényleg baj lenne... A vállalkozó kedvű spanyolok hihetetlenül élvezik, hogy „menekülhetnek” a bikák elől. Egy darabig mindenki fut, aztán, amikor úgy gondolja, hogy most már túl forró a helyzet, gyorsan félreáll, a fal mellé, és megvárja, hogy elfussanak mellette a bikák. Csakhogy olyan nagy a tömeg, hogy ez sokszor lehetetlen. A legtöbb tragédia ennek köszönhető. Szinte minden évben megesik, hogy meghalnak, vagy megsebesülnek néhányan. Mert nem tudnak időben félreállni. Az óriási tumultusban hiába próbálnak arrébb menni – nincs hová. A bikák tehát bárkit könnyen felöklelhetnek. Egy héten keresztül minden reggel van „bikafuttatás”. Mindig az a hat bika fut, amelyik ugyanaznap este matadorokkal fog megküzdeni. A városka lezárt főutcáján dübörögnek végig, egészen az arénáig. A spanyol tévé minden reggel 24 kamerával közvetíti az eseményt. A spanyolok, noha egyébként aludnának, azon a héten reggel 7-kor kelnek, hogy lássák az ötpercnyi izgalmat, kényelmes fotelben ülve. A futtatás helyszínén, a pamplonai főutcában méregdrágák a hotelok. Legalábbis azon a héten. Aki tehát egy szállodai szoba erkélyéről akarja végignézni ezt az eseményt (úgy, mint, mondjuk, Velencében a Canal Grandén a történelmi fregattfelvonulást szeptemberben), annak jó előre fel kell készülnie minderre. Egészen pontosan öt évvel előre. Mert addig minden egyes szoba le van foglalva. Vagyis ha valaki ma kitalálja, hogy ott akar lenni, és odatelefonál egy pamplonai hotelba, akkor azt fogják mondani neki, hogy leghamarabb 2006-ra tudnak szobát adni.

A magánházaknál sem egyszerűbb a helyzet. Pedig sok erkély néz a nevezetes utcára. Csakhogy a kiadó szobákat is le szokták foglalni, ugyanúgy – évekkel előre. Pamplonában sok család él abból, hogy a bikafuttatás hetében kiadja az erkélyét a turistáknak. Kitesznek ilyenkor egy asztalt, néhány széket, kávéval kínálják a vendéget – jellegzetes pamplonai szolgáltatás. És természetesen méregdrága. Megérkeztünk, végigjártuk az összes utcát. Vittük a kameráinkat is – nem mintha versenyezhettünk volna azzal a 24 állandó kamerával, amivel a spanyol tévé közvetítette az eseményt. De azért akartunk saját felvételt is, hátha túl drága lesz majd megvenni a spanyoloktól. Végül szerencsénk volt, és nagyon jó helyet találtunk. Erkélyünk éppen az egyik legveszélyesebb kanyar fölött volt. Elmentem ugyanis olívabogyót enni egy beszédesnek tűnő utcai büféshez, és miközben dicsérgettem a sómentes, friss portékát, alaposan kikérdeztem. Ő meg elmesélte, hogy van a közelben egy derékszögű kanyar, amit a bikák nehezen „vesznek be”, sokszor kicsúsznak, és abból nagy baj szokott lenni. Fölmentem hát a szemben lévő házba, és némi alkudozás után, kisebb vagyont hagyva a házinéninél, lefoglaltam a másnap reggeli „erkélypáholyt”. Másnap időben ott voltunk, megkaptuk már említett feketekávénkat, ami – mint fentebb már szó volt róla – végül kihűlt... Az én kezemben volt a nagy kamera, és a menekülő tömeget vettem vele. Martos Tamás a kisebb kamerát kezelte: az ő dolga lesz – ha aznap ilyet is láthatunk – lencsevégre kapni a lemaradó bikát. Sajnos volt. Éppen úgy történt, ahogy az olívabogyó-árus jósolta. A derékszögű kanyarban az egyik bika elcsúszott. Hatalmas döngéssel csapódott a balra vezető mellékutcát lezáró faparavánhoz. A többi öt bika „vette” az akadályt, ők egy csoportban maradtak, és futottak tovább. Előttük a tömeg. A derékszög körülbelül 100 méterre lehetett tőlünk. Az emberek szaladtak a bikák elől, azok viszont, ahogy a hosszú egyenesbe értek, egyre gyorsabbak lettek, így egyre többen álltak félre. Közben a paraván mellett feltápászkodott a hatodik bika, és leszegett fejjel a többi öt után eredt. Körülbelül 15 másodperces lemaradása volt. Föntről tisztán láttam, ahogy a fal mellől megkönnyebbülten ellépő fiatalok között vágtázik az állat, és valahogy rögtön éreztem, hogy csak pillanatok kérdése, hogy „eltaláljon” valakit. Csak „élőben” nem akarja elhinni az ember. Világos, hogy baj lesz, látják mások is, csak azok „ott lent” nem. Aztán jött a már említett „reccsenés”.

Szörnyű volt. Ekkor láttam először a szemem láttára meghalni valakit. Mint egy film, még ma is kockapontosan lepereg előttem a jelenet. A férfi mozdulatlanul hevert a földön. Legalább öt percig tartott, amíg a mentők hordágyra tették és elvitték. Később kiderült, hogy kómába esett, és úgy is maradt a haláláig. Tamás felvette az egészet. Azonnal kivettük a kazettát, és rohantunk vele a közvetítőkocsiba. Kiderült, hogy a miénk az egyetlen kamera, amelyik rögzítette a tragédiát, mert a mi szakaszunkon elhelyezett spanyol tévés operatőr az ötös csordát követte a kamerájával. Két perc múlva a mi felvételünket mutatta az összes csatorna. (Hálás taps a spanyol fotelekben.) Cserébe ingyen megkaptuk az aznapi teljes közvetítés anyagát, de Tamás nem erre volt büszke, hanem hogy este 67 ország híradójában lehetett látni az ő felvételeit („if it bleeds it leads”, tanították nekem egykor Amerikában – „ha folyik a vér, az vezető anyag” – így hangzik frappánsan az egyik híradós alapszabály). Másnap beszéltem egy pamplonai fiatalemberrel, akivel valami hasonló történt néhány évvel azelőtt. Őt négyórás műtéttel és ötven öltéssel foltozták össze. Amikor felébredtem, mondta, rá kellett jönnöm, hogy a férfiasságom fele odalett. Aztán hozzátette, hogy szerencsére azért a másik felével is hozza a spanyol átlagot. A küzdelem Este aztán a szokásos, hosszú szieszta után, megtelik a stadion. A pamplonai egyébként az egyik legszebb, mert a nézőtér olyan meredek, hogy a lábunk az előttünk, pontosabban szinte alattunk ülő fejénél van. Igazi aréna, mint a római korban. Beléptem Barrera mögött, és elöntött az irigység... A viadal úgy kezdődik, hogy először is nagyon erősen meg kell döfni az állatot, hogy sok vért veszítsen. Ezt a döfést mindig egy lóháton ülő ember végzi el. Aztán jönnek a pikadorok, akik kis kardokat – picákat – szúrnak a bika nyakába. Egyszóval, mire a matador előkerül, a bika már meglehetősen „fáradt”. A viadalok ellenzőinek ez az egyik leggyakoribb érve. Hogy egy már félig döglött állatot nem túl nagy dicsőség lemészárolni. Ez persze nem

igaz. Én láttam, hogy milyen egy ilyen félig döglött bika. Sose mennék 100 méternél közelebb hozzá. A bikaviadalok végén majdnem mindig eljön az „igazság pillanata”. Az utolsó, mindent eldöntő döfést egy tízforintosnyi pontra mérik, a csigolya mellett; a bika azonnal összerogyik, és elpusztul. Csak ezen az apró ponton át lehetséges a „gyors halál”. Egyébként csak szurkálni és döfködni lehet a bikát, ami csak vérveszteséget – és szenvedést – okoz szegény állatnak. A matadorok általában többször szoktak próbálkozni, mire markolatig tudják döfni a kardjukat. Csak a legnagyobbaknak szokott elsőre sikerülni. (Ilyenkor dobálják a bugyit, tűsarkú cipőt, ilyesmit.) Ha azonban túl sokszor vétik el, a közönség kifütyüli őket. Fújolnak, mutogatnak – a matadornak ekkor abba kell hagynia a próbálkozást, és megszégyenülve fel kell adnia a küzdelmet. Ezek azok a ritka esetek, amikor a bika túléli a viadalt. Még meg is tapsolják az állatot, aki legyőzte ellenfelét. Aztán kivezetik az arénából, és élete végéig szeretettel gondoskodnak a kényelméről. (Rögtön állatorvos érkezik, és ha kell, megműti, csak hogy életben maradjon. Néha mégis belepusztul számos sérülésébe.) Általában a bikák húzzák a rövidebbet. A matadorok – ha nem is elsőre – rendszerint megtalálják a „fájó” pontjukat. És a spanyolok rögtön – vagyis majdnem rögtön – meg is eszik a legyőzött bikákat. Az arénák mögött húsbolt van, ahol azonnal feldolgozzák az állatokat. A lábuknál fogva, lovakkal kivontatják a leölt, véres bikákat a küzdőtérről, és a hentesek máris nekilátnak, azon frissiben nyúzni, aprítani kezdik a tetemet. A hús egy részét hatalmas kondérokba teszik, ahol pörköltféle készül belőle, a többit pedig azon melegében árulni kezdik a közönségnek. Sokan innen viszik haza a viadal után, szombat délutánonként, a hétvégi húsadagot. Ínyencfalatnak számít ez a friss bikahús, hisz állítólag a küzdelem hevében a gyorsuló szívműködéstől „felpumpálódik” az állat, és a bő vérellátástól édesebb lesz a húsa. Apja fia Barrera édesapja nagyon híres matador volt – harminc évvel ezelőtt. Az arénában halt meg, egy salamancai bika végzett vele. Fia akkor még kisgyerek volt. A fél ország gyászolta. A kisfiú túl fiatal volt még, így

sosem láthatta az apját „munka” közben. A gyászoló családtagok megfogadták a temetőben, hogy eztán sem fog látni soha, egyetlen bikaviadalt sem. És így is volt 22 éves koráig. Először tiltották, később pedig már magától sem volt hajlandó megnézni egyetlen küzdelmet sem. Ügyvédnek készült. Pedig nem lehetett könnyű elkerülnie a bikaviadalokat, hisz Spanyolországban szinte minden tévécsatorna közvetíti – neki mégis sikerült. Kicsit olyan ez, mintha valaki Magyarországon úgy nőne fel, hogy soha életében nem lát egyetlen focimeccset sem. De Barrera tartotta a fogadalmat és ügyvéd lett belőle. Egyszer aztán, 22 éves korában, a barátnője unszolásara (ilyen a szerelem) mégiscsak elment egy bikaviadalra. És hirtelen az egész addigi élete összeomlott. Kész, mondta. Matador akarok lenni. És az is lett. Normális körülmények között a matadorok egészen kicsi koruktól kezdve edzenek, gyakorolnak. Mi is ellátogattunk néhány matadoriskolába, ahol ötéves kiskölykök ugrabugráltak fakardjaikkal. Tanulták a lépéseket, a legfontosabb fogásokat, miközben voltak elméleti részei is a tananyagnak. Persze láttunk valódi edzéseket is – felnőttekkel. Ahogy elnéztem őket, arra gondoltam, hogy egy kicsit hasonlít a táncra. Van ugyan valami markáns, férfias jellege – mégis táncszerű ez az egész. Kell hozzá ritmusérzék – és olyasféle vér az erekben, ami csak ezekben a déli, temperamentumos férfiakban buzog. 15-20 évbe telik, míg valakiből igazi matador lesz. És közülük is csak a legtehetségesebbekből válik figyelemre méltó egyéniség. Barrerának két évébe telt, amíg megtanulta az alapokat, és további kettőbe, hogy a legjobb legyen. Mert nem csak a nevét örökölte az apjától. A vérében volt ez a „tánc”. 22 évig el tudta nyomni magában, de aztán felszínre tört belőle, és ő nem tudott gátat vetni neki. Akik ismerték az apját, azt mondták, éppen olyan, mint ő. Magas, fekete, szinte gyerekarcú férfi, hosszú zongoristaujjakkal – de a teste egy atlétáé. Megfeszített íj, mély tekintet, és töprengés, gondolatok, ész, intelligencia. A nők biztosan azt mondanák, hogy egy ilyen férfi szemébe szeretnének „belefeledkezni”. A viadal előtt meglátogattam szállodai lakosztályában. Nem fogják elhinni. Külön teherautó szállította Pamplonába a „házikápolnát”. Aranyból készült angyalok, imazsámoly oltár, minden, ami az imádkozáshoz kell. A lakosztály egyik szobáját alakították át, azt rendezték be kápolnának. Barrera, amikor már rajta volt a díszes vívóruha, letérdelt és imádkozott. Az

oltáron ott függött apja két képe. Az egyik portré a küzdőtéren ábrázolta, a háttérben őrjöngő tömeg. A másikon egy halott férfi fekszik véres ruhában, az aréna homokján. Barrerát ugyanaz emelte a legnagyobbak közé, ami annak idején az apját. Az idősebb Barrerának ugyanis volt egy legendás mozdulata, amit senki sem tudott utána csinálni. A híres Barrera-fordulás. Életveszélyes mutatvány. Százezrek tartották vissza a lélegzetüket, amikor a több sebből vérző bika ott állt előtte. Ő meg áttette a másik kezébe a mulétát. Aztán nagyon lassan elkezdte vezetni maga körül az állatot. A bika feszülő izmokkal kanyarodott körülötte – a testétől alig néhány centire. Aztán Barrera összezárt lábbal, lábujjhegyen az állat fölé hajolt, és ráfeküdt a hátára. Feküdt a bikán, és közben vezette maga körül az állatot körbe, körbe. A közönség tombolt. Mert olyan mértékben „érezte” a bikát, hogy az szinte felfoghatatlan. Ha csak egyetlen rossz mozdulatot tesz, ha túl gyors vagy túl lassú, és az állat egy pillanatra felkapja a fejét – azonnal keresztüldöfi a vakmerő matadort. De Barrera olyan nyugodt és olyan mozdulatlan volt, hogy a bika csak keringett körülötte, miközben ő feküdt a hátán, aztán, amikor az állat felkapta a fejét, már késő volt, mert a matador pontosan abban a pillanatban átszúrta a szívét. Azóta is emlegetik ezt a legendás bravúrt. Talán három vagy négy hasonlóan híres mozdulatsor akad a bikaviadalok történetében. Ez az egyik. A Barrera-fordulás. Amit a kisebb Barrera is megtanult. Több százszor nézte vissza az apját régi filmfelvételeken. Aztán elvonult egy kisvárosi arénába és gyakorolt. Maga fizette a bikákat, melyeket leölt „tanulás” közben. És aztán bejelentette, hogy-ha valaki nem tudná – ő a legendás Barrera fia, és ha lehetőséget adnak neki, megpróbálná a Barrerafordulást. A madridi aréna igazgatója másnap felkereste, és meghívta ugyanoda, ahol az édesapja meghalt. Az édesanyja akkor még élt. Saját kezűleg bontotta le a családi imaszobát, és az egyik rokon kisteherautójával elvitette a fia után, Madridba. „Legalább imádkozz előtte” – mondta neki, hiszen kicsi kora óta ettől próbálta „megkímélni”, de úgy látszik, a sors nem engedte. A spanyol özvegy belenyugodott, hogy nincs mit tennie. A szállodában összeszerelt oltárra ráakasztotta elhunyt férje két fotóját, a diadalmasat és a halál perceit, aztán még odaadott valamit a fiának, és távozott. „Én ezt nem fogom végignézni” – mondta.

Amikor Barrera másnap belépett a madridi arénába, milliók nézték, ahogyan pontosan arra a helyre megy a homokkal borított küzdőtéren, ahol egykor apja feküdt holtan. Letérdelt, és csukott szemmel imádkozni kezdett. Mindenki néma csendben figyelt, és biztos volt, aki sírt is. Barrera fölállt, magasba emelte a kezét, amiben az édesanyjától kapott „valami” volt. Szétnyitotta a tenyerét, és hagyta, hogy a szél szárnyára vegye a húsz évig őrizgetett, véres homokszemeket, melyeket anyja egykor ugyanott markolt föl, ahol most ő állt... Aztán megcsinálta a Barrera-fordulást...

A WASHINGTON ANYAHAJÓ avagy

Egy város – az óceán közepén Rejtő Jenő világa

E

ste 9 óra volt. Marseille-ben hűvösnek tetszett a márciusi este. Nem messze a kikötőtől, az arab negyedben sétáltam. Aki már járt ott, tudja, hol van a világ valószínűleg legnagyobb olajbogyó-kínálata. A Földközi-tenger partvidékén nincs olyan hely, ahonnan ne hoznának ide hordókban friss olajbogyót. Mindenféle szín, méret, fűszerezés. Elég végigmenni az arabok standjai előtt, itt-ott megkóstolni egy-egy olívabogyót, és mire a végére ér az ember, már jól is lakott. Én éppen egy szűk, koszos kis utca sarkán „tanulmányoztam” a kínálatot, amikor egy sikítozó nő szaladt ki az egyik kapualjból. Franciául kiabált segítségért, igen hiányos öltözékben, és egészen olyan benyomást keltve, mintha nem önszántából vetkőzött volna le. A szoknyája, blúza cafatokra tépve, cipő csak az egyik lábán. Mindenki értetlenkedve nézett, de aztán a kapualjban megjelent egy dülöngélő katona, és elordította magát: „Gyere vissza, te ribanc!” (finom fordításban; a valóság durvább volt). Angolul ordított, ugyanis amerikai volt. Egyenruhát viselt, így rögtön tudta mindenki, hogy a Marseille partjainál horgonyzó amerikai repülőgép-anyahajóról jöhetett, és az is világos volt már, mit akarhatott a nőtől. A katona tántorogva és továbbra is ordítozva elindult felénk, miközben mindenki dermedten állt. Alig három méterre volt tőlem, amikor megkapaszkodott az egyik arab olívaárus asztalában. Az asztal tele volt rakva üvegekkel, az üvegek tele bogyókkal és olívaolajjal. Látszott, hogy a katona megszédült; egy pillanatig kérdéses volt, merre fog eldőlni, de biztosra vehettük, hogy az üvegek nem ússzák meg. Ahogy a kétméteres test („Te állat!” – kiabált az arab) rázuhant az asztalra, csörömpölve repültek az üvegek szanaszét. Széttörtek az aszfalton, olívaolaj ömlött a járdára, csúszós lett a terep. Az amerikai katona beesett a félig feldőlt asztal alá, és magatehetetlenül tűrte,

hogy olaj csöpög a fülébe, a testét pedig félig betemeti a rázúduló, legalább tízkilónyi olajbogyó. Rejtő-könyv vagy a legújabb Piedone-film egyik jelenete? Ezen tűnődtem, miközben szirénázva megérkezett az amerikai katonai járőr. (Nem tévedés: Marseille utcáin amerikai katonai rendőrautó.) Felnyalábolták a holtrészeg fiatalembert, és behajították a hátsó ülésre. Az epizód az aznapi kimenő része volt. Kétezer katona és harminc katonai járőr lepte el Marseille-t. Másnap reggel, amikor csónakkal kivittek minket a már kifutni készülő George Washington anyahajóra, a vízszint alatti, ablaktalan hajóbörtön tele volt részeg katonákkal. De hogy kerültünk mi, magyar tévések a hajóra? Hiszen Magyarország akkor még nem volt NATO-tag. A történet sokkal-sokkal korábban kezdődött... Felhők fölött az ég Bessenyei István, aki évekig műsoraim producere volt, imádja a repülést. Van pilótaengedélye, tud kisgépet vezetni, és szinte mindenkit ismer a pilótavilágból. Az ő ötlete volt, hogy forgassunk filmet magyar vadászrepülő-pilótákról, akik szerinte igazi magyar Top Gun-ok. István szerezte meg az engedélyt, így szállhattunk föl a „hangsebesség” fölé, és így próbálhattuk ki: milyen is több ezerrel száguldani a felhők fölött... Két géppel repültünk. Mindkettő kétszemélyes volt. Ahogy a felhők fölé értünk, olyan érzésem támadt, mintha egy végtelen hómező fölött repülnénk. Teljesen összefüggő volt a felhőtakaró, sima, szinte alig „habos”, a nap szikrázva sütött odafönt, és a távolban láttam a felhők alól kibújni az Alpok havas hegycsúcsait. Aztán lebuktunk kicsit, Bele a felhőbe, akkor nem láttam semmit, csak a ránk terülő vattát. „Most hogy repülünk?” – kérdezte tőlem a pilóta. „Vízszintesen?” Igazából nem is értettem, mit kérdez. Hát hogyan repülnénk, fejjel lefelé? Nem értettem a kérdést. Mire „pilótám”, Pető alezredes elmagyarázta, hogy bizony fejjel lefelé repülünk, csak én nem vettem észre. Mert ilyen nagy sebességnél az emberi szervezet nem érzi, hogy a vízszinteshez képest milyen helyzetben van. Hiába repülünk fejjel lefelé, a vér nem fog a fejünkbe szállni, mert a több ezer kilométeres sebesség miatt nem képes rá. „Úgyhogy mindig a műszert kell nézni” mondta, és rábökött a

kijelzőre, amely valóban azt mutatta, hogy a gép hasával fölfelé fordulva repül. Aztán elmesélte, hogyan halt meg egyik társa, aki egy éjszaka – nem nézve a műszert – fejjel lefelé jött ki egy felhőből a Balaton fölött. A nyugodt víz visszatükrözte a felhőtlen égdarabkákon ragyogó csillagokat. A pilóta, megfeledkezve róla, hogy fejjel lefelé repül, az „ég felé” húzta a botkormányt, de valójában – mivel fordítva repült – belevágódott a Balatonba, és szörnyethalt. Aztán „visszaálltunk”, és megint kicsivel a hófehér felhőmező fölött suhantunk. Csend volt. Legalábbis én úgy emlékszem. Körülöttem üveg volt, hiszen a fejünkre borult az átlátszó „pilótafülke”, így minden irányban kiláttam. Fölöttem az ég, balra és jobbra a végtelen kékség. Nehéz a helyes szót megtalálni, de olyan szabadnak éreztem magam. Érteni véltem, hogy miért akar ide mindig visszajönni az, aki egyszer megismerte ezt a fajta repülést. Hogy miért akar vadászpilóta lenni valaki. Aztán a felhőből hirtelen, szinte észrevétlenül, előbújt a másik gép is. Kétezerrel mentünk, de olyan volt, mintha állnánk. Szépen feljött a „mi szintünkre”, és szinte hozzáérintette a szárnyát a mi repülőnkhöz. Úgy éreztem, át tudnám nyújtani a kezem, és szinte el tudnék aludni ebben a nyugalomban, pedig hát hihetetlen erejű fémszerkezetek dübörögtek alattunk. Ha ez ilyen csodálatos, gondoltuk leszállás után, akkor vajon milyen lehet mindez az óceán közepén, ahol nemcsak az ég végtelen odafönn, hanem lent a víz is, és amikor a gépnek egy tenyérnyi leszállópályán kell landolnia, egy repülőgép-anyahajó fedélzetén? Minden hiába Három év. Ennyi ideig tartott a levelezés, mire fölengedtek egy repülőgép-anyahajóra. A George Washingtonra, amely a legnagyobbak közül való. De az álmom, hogy talán ott is beülhetek egy vadászgépbe, nem teljesült. Azért hiúsult meg, mert a szervezetem állítólag akkora ütést kapott volna a fel- és leszállásnál, hogy valószínűleg a helyszínen belehalok. Mint ahogy erre már volt is példa. A hajón ugyanis túl rövid a leszállópálya, ezért a vadászgépek a „hasukra” erősített kampóba beakasztott acélhuzal segítségével érik el a kellő gyorsulást, illetve lassulást. Mindkettő alatt körülbelül 9 G-t kap a pilóta szervezete – amit csak kevesen képesek

elviselni. Néhány másodpercre még a legprolibb pilóták is elveszítik az eszméletüket – minden fel- és leszálláskor. Hiszen nulláról kell felgyorsítani a gépet annyira, hogy a pilóta fel tudjon vele szállni – mindössze 100 méteren. Vagyis mintha csúzlival lőnék ki őket. Beakasztanak a gép kampójába egy elszakíthatatlan acélsodronyt, amit egy szerkezet felcsévél a fedélzet alatti szinten kiépített motorok segítségével, aztán a kellő időben kioldják a fékeket, s ezzel – mint egy csúzlival – „kilövik” a vadászgépet. És a pilótát. Akinek ilyenkor hirtelen annyi vér megy ki a fejéből, hogy néhány másodpercre elbódul. Erre az időre a botkormány automatikusan olyan állásba lendül, ami felviszi őt a magasba – úgyhogy amikor magához tér, már odafönt van. Szokni kell ezt a terhelést - sokan ki se bírnák. A vadászpilóták válogatott emberek: rendkívül alaposan megvizsgálják szervezetük tűrőképességét. Erre a feladatra születni kell. Ha civilt ültetnének egy ilyen repülőbe – valószínűleg túl sem élné a felszállást. De legalábbis nagyon súlyos egészségkárosodást szenvedne. Sok ember – kis helyen Az esti „balhé” után másnap reggel felszálltunk a Marseille mellett horgonyzó anyahajóra, ahol azonnal a kabinunkba kísértek minket. Akkor még nem tudtam, hogy amit látok, az luxusnak minősül, annál is inkább, mert nekem mostohábbnak tűnt, mint a szegedi Csillag bármelyik cellája. Mint később kiderült, a tiszti körletben lakhattunk, ami százszorta kényelmesebb, mint a legénységi szállás, benne a vetésforgószerűen működő 20-30 ággyal. De erről majd később... A tiszti szobák 2x2 méteres „fémdobozok” voltak. A parancsnok kivételével minden magas beosztású katona ilyen helyiségben lakott. Ha 20 éve szolgált a haditengerészetnél, akkor is. Minden fémből készült. Valóban minden. Ez nem luxushajó, ahol mahagónival borítják a falat, hogy a vendégek otthonosabban érezzék magukat. Fémből készült minden egyes szoba, akár a nyugat-európai autópályák melletti nyilvános vécékben, amelyeknek nincs igazi „üzemeltetője”, és ahol még a tükör is rozsdamentes acélból van. Ugyanilyen tönkretehetetlennek tetszett a repülőgép-anyahajó berendezése is. A fémszobában fém volt a padló, fém volt a plafon, az ágy, a csapok, a szekrény, minden. És habár ezek a tiszti „lakosztályok”

kétágyasak voltak, én abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy a forgatásra engedélyezett három nap alatt egyedül használhattam egy ilyen szobát. Amikor először beléptem, kedves üdvözlő levél fogadott a párnámon, a kapitány aláírásával. Úgy látszik, elirigyelték ezt a szokást az elegáns szárazföldi szállodáktól. A levélben az állt, hogy a kapitány reméli, jól fogom magam érezni a hajóján, satöbbi, és felszólít, hogy nyugodtan használjam a törülközőket, valamint a hajó minden „szolgáltatását”. Mintha legalábbis egy karibi sétahajón lennénk, ahol az iszappakolástól kezdve a masszázsig minden van, amit csak a pocakos amerikai turisták el tudnak képzelni. És még egy tábla csokoládé is feküdt a levél mellett. A George Washington anyahajó 5500 embernek ad otthont. A legénység nagy része sokszor hónapokig nem lát napfényt. Sokszor fél év is eltelik, amíg a tengerészek újra szilárd talajt érezhetnek a lábuk alatt. Ha azonban ekkor kapnak néhány óra szabadságot odakint – a gátlásaikat bizony a hajón hagyják. Körülbelül ezren dolgoznak olyan helyen – a fedélzeten például, vagy az irányítótoronyban, a repülők parkoló- vagy szerelőrészében, vagyis valahol a tengerszint fölött –, ahol érződik még a „napfény íze”. Ők sárga jelzőcsíkot hordanak magukon, és ez feljogosítja őket arra, hogy kimenjenek a szabad levegőre, vagyis a leszállópályás fedélzetre. A többi 4500 ember azonban a 8 emelet „mély” hajó olyan szintjein teljesít szolgálatot, ahol még ablakok sincsenek. Ők állandó villanyfényben élnek, és csak az életritmusuktól – és persze a szolgálati beosztástól – függ, hogy mikor van éjszaka, illetve nappal. Ők, amíg ki nem köt a hajó, nem mehetnek föl a fedélzetre, mert abból csak „kavarodás” lenne. Képzeljék el: 6 hónap egy vasdobozban, állandó neonfényben, szabad levegő nélkül. Ezt azért jól meg kell fizetni... Bementünk egy körletbe, ahol közlegények aludtak. A hajó sajtófőnöke kikereste a legénységi listáról, hogy van-e valaki, aki Tennessee államból, Knoxville városából jött. Én oda jártam egyetemre, és most az jutott eszembe, hogy egy „földimmel” biztos őszintébb lenne a beszélgetés, nem csak azokat a szokásos lózungokat ismételgetné, amiket megtanítottak neki (hogy milyen jó is vasdobozban élni hónapokig, ugye). Nos, hamarosan ott állt előttem George (a George Washington anyahajón), és arról beszélgettünk, hogy Knoxville-ben ugyanoda: a Farmer's Marketra jártunk sajtot venni. „Hogyhogy nem találkoztunk?” – hangzott George „értelmes” kérdése, miután tisztáztuk, hogy ő már rég bevonult, amikor én ott éltem.

Sebaj. George konyhás volt az anyahajó egyik éttermében, úgyhogy valószínűleg nem kellett tudnia számolni. Elpanaszolta, hogy a katonák három műszakban teljesítenek szolgálatot. A beosztás olyan szigorú, hogy minden ágyon hárman alszanak – felváltva persze, nyolcórás váltásban. A háromból az egyik mindig alszik, a másik dolgozik, a harmadik pedig a szabad idejét tölti a kantinban, tévét néz, edz a testépítő teremben, játszik a számítógépes szobában – vagyis bármit csinálhat, csak éppen az ágyába nem fekhet be, mert az foglalt. Egy körletben 20-30 ágy található. Mindenkinek van egy pici szekrénye, tényleg pici, kisebb, mint egy uszodai öltözőszekrény. Kizárólag ennek a tökéletes rendnek köszönhetően fér el 5500 ember a hajón. Ami amúgy igazi kisváros. Saját posta, saját tévéállomás – két csatornával, és külön stúdióval –, saját „kisvárosi” újság, fodrászszalon, kórház, mozi, boltok, üzletek, videokölcsönző, de még ugye börtön is – volt ott szinte minden (ha nem is minden szinten). A hajó pékségében, mint megtudtuk, bevetés közben is 4000 kiló kenyeret sütnek naponta. A legérdekesebb talán az anyahajó kórháza volt – főleg a műtő. Ebben már akkor, 1996-ban sebészrobot végezte az operációkat. Pontosan úgy csinált mindent, ahogy egy washingtoni specialista csinálta volna – azaz csinálta is – Amerikában. Sürgős esetben – ha nem volt hozzáértő sebész a hajón – berendelték a sebészt a szárazföldi központba, amely műholdas összeköttetésben állt az anyahajó műtőjével. A sebész Washingtonban betette a kezét egy robotkesztyűbe. Közben, sok ezer kilométerrel odébb, az óceán közepén, a hajó általános sebésze előkészítette a műtétet. Felvágta a páciens hasát, felnyitotta, amit kell – hogy a szárazföldi kolléga tökéletesen lásson mindent a műholddal továbbított képen – , kikészítette a szikéket és egyéb szerszámokat, végül átadta a helyét a sebészrobotnak. Az hamarosan ugyanúgy kezdte mozgatni a „kezét”, ahogy a specialista mozgatta a sajátját Washingtonban, a robotkesztyűben. És a sok ezer kilométeres távolságban, a George Washington anyahajó műtőjében operáló robotkezek milliméteres pontossággal követték az emberdoktor minden apró mozdulatát. Transzatlanti műtét. Így hívták ezt. Amikor 2001 szeptemberében Párizsban egy közkórházban elvégezték az „első” ilyen műtétet, és diadalmasan bejelentették, hogy sikerült, én azon kezdtem gondolkodni, hogy ezek szerint mégis igaz, hogy a katonai fejlesztések, még ha közpénzekből

finanszírozzák is őket, nem jutnak el a polgári életbe. Hogy Párizsban 2001ben „feltalálták” azt, ami 1996-ban egy amerikai hadihajón már működött. Az írás hatalma „Földim”, George, hosszasan mesélt legnagyobb problémájáról, ahogy ő fogalmazott, a nőhiányról. Kezdtem megérteni a Marseille-ben látott esetet: az arab olajbogyóárus asztalára részegen ráboruló katona gondjait; s hogy miért ordítozhatott, amikor a megtépázott „célszemély” (így hívták a nőket) futásnak eredt... A hajón ugyanis csak férfiak teljesítenek szolgálatot. Ottjártunkkor összesen 9 nő tartózkodott a fedélzeten, de ők is „jöttekmentek”. Pszichiáterek, orvosok és hasonlók. Néhány napra behozzák őket helikopterrel valamilyen feladat elvégzésére (ők is katonák, persze), aztán már mennek is. George fájdalmas hangon ismerte be, hogy a nőkkel való érintkezés egyetlen lehetséges módja az élvezet szempontjából nem éppen dobogós helyezést elérő levelezés. Ismert tény, hogy az amerikai kormány rengeteg pénzt költ arra, hogy kedvező kép alakuljon ki a katonaságról. Bizonyos újságok tele vannak ilyen típusú reklámokkal, az utcán sokszor látni tengerészeket dicsőítő plakátokat – a Tom Cruise nevével fémjelzett Top Gun című filmet is részben az amerikai hadsereg finanszírozta. A hollywoodi kasszasiker jól sikerült PR-filmnek is felfogható, és sokat használt a pilóták imázsának. Úgyhogy sok amerikai lány egyszerűen imádja az egyenruhás férfiakat. Ami nem csupán az illetők személyes vonzerejének köszönhető – hanem a hadsereg reklámtevékenységének is. A Washington anyahajón külön levelezőszoba működött. Ide küldözgették a katonákért rajongó nők fényképes leveleiket – egész alakos, fürdőruhás képekről van szó. Ezeket a leveleket nem egy konkrét katonának címezték – legalábbis eleinte nem. Általában „bármelyik repülőgépanyahajón szolgáló” katonának szóltak ezek a levelek. A nők szerettek volna megismerkedni velük – hiszen, ha hinni lehet a reklámoknak és az érdekes-izgalmas álláshirdetéseknek, csupa jóképű, izmos, napbarnított, vakítóan fehér fogú srác dolgozik ott. Szegény George, ha látták volna...

A „nőhiányos” katonákat láthatólag ezek a levelek éltetik. Úgy válogatnak a több ezer levél közül, mint a gyerekek. Előfordul, hogy egyszerre tíz lánynak is visszaírnak. A posta ingyenes – és villámgyors. Egészen elképesztő, hogy az amerikai hadsereg milyen jól szervezett, katonák számára létrehozott, belső „világpostát” üzemeltet. A „nemes célok” szolgálatában az összes amerikai hadihajó közvetlen összeköttetésben áll a szárazfölddel. Vagyis ha egy matróz levelet ír, azt napi két postahelikopter viszi a legközelebbi amerikai szárazföldi támaszpontra. A levél onnan már megy is tovább a címzettnek. A lány (ez esetben) aztán egy washingtoni postafiókcímre válaszol, ahonnan a hadsereg postarepülőgépei két napon belül eljuttatják a levelet a címzetthez – bárhol is teljesítsen szolgálatot a világban. Az anyahajón ezért aztán igazi nagyüzem a postaszolgáltatás. Amikor ott voltunk, mindennap kétszer jött helikopter, több zsák levéllel. Pár másodpercig a fedélzet fölött lebegett néhány méterrel, kidobták a postazsákokat, aztán már ment is tovább a következő hajóra. Szinte még le se értek a küldemények, a fedélzeten dolgozó, sárga mellényes katonák már rohantak is, hogy elsőként vethessék rá magukat a vadonatúj ajánlatokat tartalmazó irományokra. Úgy kellett elhessegetni őket, hogy a postaszolgálatosok levihessék a zsákokat a lenti szortírozó központba. Apokalipszis most A harmadik napon furcsa dolog történt. Megfeledkeztek rólunk. Előzőleg kaptunk egy igazolványt, amivel bármelyik szintre eljuthattunk (friss levegő stb.). Szabadon mozoghattunk szinte az egész hajón. Kísérgetett azért minket egy sajtóreferens is, de amikor már látta, hogy meg lehet bízni bennünk, akkor kezdett elmaradozni mellőlünk, hisz rengeteg egyéb dolga akadt. Fél nap után már kiismertük magunkat annyira a hajón, hogy ne tévedjünk el, másnapra pedig már pontosan tudtuk, hová s hogyan lehet eljutni. Úgyhogy amikor kiderült, hogy többé nem kell vigyázni ránk, szabadjára engedett minket. Amíg ti a fogorvosnál vagytok, mondta például egyszer, addig én megvágok egy tévéműsort a stúdióban. Rendben, feleltük. Ha végeztünk a forgatással a fogorvosnál, kiabált utánunk a folyosó végéről, csörögjünk rá, hogy hová szeretnénk menni legközelebb.

Majdnem mindent mi szerveztünk meg magunknak, és a végén mintha el is feledkeztek volna rólunk. Hiszen egy városban voltunk. Amikor a harmadik napon szembetalálkoztunk a folyosón szegény sajtós ismerősünkkel, rémülten a fejéhez kapott. Úristen, mondta, ti még itt vagytok? Kiderült, hogy a hajó éppen akkor készült átszelni a Szuezicsatornát: váratlanul olyan utasítást kapott, hogy azonnal váltsa fel a Nimitz hadihajót az Arab-öbölben. A Nimitznek akkor éppen Tajvan partjainál akadt dolga, mert a kínaiak megint „keménykedni” kezdtek; másfelől az olajkészletek miatt az Öböl-régióban is mindig kellett egy amerikai hajónak lennie, és a miénkre esett a választás. Teljes sebességre kapcsoltunk, és három órával később már 50 csomóval hasítottuk a hullámokat a helyszín felé. Egy ekkora – több millió tonnás – fémhajónak legalább három órára van szüksége ahhoz, hogy felgyorsuljon a kívánt sebességre. A lassításhoz úgyszintén – a kikötés előtt körülbelül 50 kilométerrel ki kell kapcsolni a motorokat, mert a hátralévő távot már lendületből teszi meg az irgalmatlan fémtömeg. Az eredeti terv szerint – háromnapos forgatási engedélyünk lejártakor – Szicíliában kellett volna kitenniük minket. Azt viszont időközben rég elhagytuk. Azonnal felültették a stábot egy helikopterre. Úgy éreztem magam, mint az Apokalipszis most című film egyik szereplője. Laza amerikai katonák ültek mellettünk, kilógatták a lábukat a gépből, pedig nagyon gyorsan mentünk. A kétpropelleres, dupla rotoros helikopter szélsebesen száguldott velünk a levegőben. Hat órán keresztül. Majd megfagytam, de nem mertem megkérni őket, hogy csukják be az ajtókat. Szicília partjainál aztán – de szó szerint a partjainál –, a föld fölött két méterrel lebegni kezdtünk, és azt mondták, hogy a viszontlátásra. Leugráltunk, azok meg utánunk dobálták a csomagjainkat, s közben dübörgött a rotor a fejünk felett, a szelétől a bokrok is térdig hajoltak, aztán intettek a katonák, és már süvítettek is vissza a hajóra. Mi meg ott álltunk a világ végén, valahol Szicíliában, bármerre néztünk, sehol semmi támpont, hogy hol lehetünk. Elindultunk toronyiránt. Próbáltunk stoppolni, de három órán keresztül senki sem állt meg. Aztán váratlanul lefékezett mellettünk egy Military Police feliratú terepjáró (ilyet már láttam Marseille-ben – csak emlékeztetőül: olívaolajba áztatott katona). „Mr. Frei? – szólított meg a sofőr. – Kérem, szálljanak be.” Az anyahajóról ugyanis értesítették a szicíliai amerikai támaszpontot, hogy

valahol errefelé lehetünk, és megkérték őket, hogy vigyenek el minket a repülőtérre. „ A világ ura” A Washington anyahajó egyébként, a többi ilyenhez hasonlóan, nem egyetlen hajót jelent csupán, hanem összesen 18-at. Ágyúnaszádok, kísérőhajók, tengeralattjárók és teherhajók veszik körül a létesítményt. Néhány közülük az anyahajó biztonságára ügyel, mások a szükséges élelmiszer-mennyiséget szállítják. Külön helikopter viszi például a friss szőlőt, hogy a főtisztek úgy érezhessék magukat, mintha nyaralnának – bár fémkabinjukban hajtva álomra a fejüket ez elég nehéz. Tény, hogy magán a hajón is van mindig kapitány, mégis az egész „karaván” főparancsnoka, az admirális, egy olyan naszádon lakik, ahol jóval emberibb körülmények uralkodnak, mint a csupafém-fülkés anyahajón. Vele is csináltunk interjút. Háborús helyzetben az admirális természetesen az anyahajón élne, és onnan irányítaná a konvoj hadmozdulatait. Ezért aztán az anyahajón építették ki neki a főparancsnoki helyet: az anyahajó tornyának legtetején, egészen fent, ahonnan mindent be lehet látni. A toronyszoba az állandóan működő radarokkal egy magasságban van, tehát ez a helyiség valóban mindennek a teteje. Délután 1 órára volt megbeszélve a találkozó az admirálissal, akit a saját helikoptere hozott át lakóhelyéről, egy naszádról. Mi időben érkeztünk a toronyirodába, a főparancsnok azonban késett. A gyönyörűen berendezett szoba központi darabja egy dobogón álló, óriási forgószék volt, amelyre néhány lépcsőfok vezetett. Magát a bőrfotelt az amerikai nemzeti lobogó mintázata díszítette. Néhány perc alatt mindennel elkészültünk. Beállítottuk a lámpákat, elhelyeztük a kamerákat, mikrofonokat – már csak a riportalany hiányzott. Ám ő még fél kettőkor sem került elő. Sorra szálltak le a fedélzetre a vadászgépek. A magasból mindent végignézhettünk. A forgószékből tökéletes kilátás nyílt az egész környékre. És nagyon kényelmes is volt. Mert hát én – merő kíváncsiságból – kipróbáltam, hogy milyen érzés lehet beleülni abba a székbe. Az irányítószobában vártunk. A stáb tagjai és a sajtófelelős. Várakozás közben egyre komolytalanabb kedvünk támadt. Előfordul hasonló „lazítás”,

amikor már három napja megállás nélkül dolgozik az ember. Az elmúlt 72 órában alig aludtunk, annyi érdekességet láttunk a hajón. A tengernagy foteljában ülve – lábam előtt a több milliárd dolláros anyahajó teljes fegyverzetével, térképekkel, gombokkal, radarkijelzőkkel – egy kicsit „beleéltem” magam a szerepbe. Mint egy kisfiú, aki katonásdit játszik. A kihangosító gombokat ugyan nem nyomtam meg, de heves karmozdulatokkal és szigorú hangon – angolul, hogy a sajtóreferensünk is nevethessen – utasításokat kezdtem osztogatni a legénységnek, hogy azonnal lőjenek ki nyolc rakétát ebbe és ebbe az irányba, és semmisítsék meg ezt és ezt a várost, tegyék a földdel egyenlővé ezt és ezt a szigetet. A többiek, akik jól szórakoztak a dolgon, néha tanácsokat adtak, hogy a világpolitikai helyzet esetleg azt is megkívánná, hogy az egyik atomrakétát egy általam még nem említett országra irányítsam – mire én nagyvonalúan „engedtem” a kérésnek, és kiadtam az erre vonatkozó parancsot. Jó játék volt. Eltartott vagy negyedóráig. Csakhogy közben megjött a főparancsnok. Én azonban nem vettem észre. Megállt a bejáratnál, az ajtófélfának támaszkodott, és onnan nézte mosolyogva, ahogy átrendezem a bolygó erőviszonyait. Nem vettem észre, hogy ott van, mert a forgó királyi trónon ülve háttal voltam a bejáratnak. Kínos. Aztán feltűnt, hogy olyan fura csend uralkodik a szobában. „Köszönjük, Mr. Frei – mondta a kapitány sóhajtva –, ennyi talán elég is lesz mára, inkább pihenjen egy kicsit, miután fél Európát megsemmisítette!” Maradjon titok, hogy utána mi történt...

HOLLYWOOD avagy

A Csillagváros Ajánlom: magam

A

pincér finom mozdulattal elém tette az ételt. „Reformkonyha”, mondanánk Magyarországon. A vadrizsbe mazsolát és édesített földimogyorót kevertek. Az avokádó pirított gesztenyemasszával volt töltve, hozzá főtt, morzsolt kukorica, vörösbormártás. Nem vicc: ez volt az ebéd. A rizs piramist formázott, mintha kisgyerek csinálta volna a homokozóban, és a tetején zászlócska állt, fogpiszkálóra ragasztva. „Mogyoróolajjal készült” – ez volt ráírva. A Sunset Boulevard-on voltunk, Los Angelesben. Az étterem: La Fontaine. Producerek és színészek, rendezők és forgatókönyvírók szoktak itt leülni, hogy munkaebéd felett elcsevegjenek róla, hogyan tovább. Engem az akkori Miss Universe vitt el oda. Előtte egy cabrio sportkocsival végighajtottunk Beverly Hillsen, és ő mást sem csinált, csak szidta Hollywoodot. Utálta az egészet. „Nem normálisak” – nyugtatott meg szinte percenként, főleg amikor úgy vélte, a látszatból ítélek, a hihetetlen gazdagság díszletei mögött nem veszem észre a valóságot. „Ebédeljünk a La Fontaine-ben, és akkor majd megérted” – javasolta. A Világszépe igazán szép lány volt. Hawaiin született, úgyhogy amerikai állampolgár volt, de a keleties vonásokat le sem tagadhatta volna. Egzotikus, üde, sugárzó, ráadásul nagyon intelligens. „Átlátta”, mi történik vele Hollywoodban. Elmesélte például, hogy rögtön világszépévé választása után távol-keleti turnéra vitték. Ott jött rá, hogy valószínűleg azért lett ő abban az évben Miss Universe, mert abban a térségben évek óta csökkent a világszépe-választás tévéközvetítéseinek nézettsége (értsd: egyre fogyott a reklámbevétel). Őt – a „keleti ecsettel” rajzolt arcú lányt – vitték hát DélKoreába, és a hivatalos kiadványokon is „sejtették”, mintha neki koreai ősei lennének. Kínában akadt egy kínai felmenője, Japánban egy japán, és így tovább. A turné után az egész Távol-Kelet a magáénak érezte, és –

gondolom, ezt a hatást várták tőle – a következő évben a képernyőre tapadva, kíváncsian várták, hogy megint „közülük való” lesz-e az új Miss Universe... (Magyarország „piaci” méreteinek ismeretében, azt hiszem, ítéletnapig várhatjuk, lesz-e magyar lány valaha is Világszépe.) Mint kiderült, azért mentünk a La Fontaine-be, mert a hölgy szerint ez az étterem jelképezte leginkább a Hollywoodban szerencsét próbálók kiszolgáltatottságát. Hogy ott mindenki csak „termék”, mint ő is a keleties szemével, és bárki bármikor a szemétkosárban végezheti. És tényleg. Amikor beléptünk az ajtón, szembejött velünk egy fiatalember, majd egy másik, egy harmadik, és hirtelen az az érzésem támadt, mintha egy férfidivatbemutatóba csöppentünk volna. Aztán a pincérlányokra tévedt a tekintetem. Ennyi válogatott szépséget és „bomba nőt” nem is tudom, láttam-e valaha egy csokorban. Az volt a benyomásom, hogy mindannyian hajnalban kelnek, aztán kemény két és fél-három órát szánnak a végtelen műgonddal mosott-fésült-állított-szárított frizurára, a tökéletes árnyalatú sminkre, a hibátlan alapozásra; a perfekt manikűrre – és akkor még szót sem ejtettünk a kifogástalan alakhoz elengedhetetlen testedzésről. Minden pincér úgy nézett ki, mintha filmforgatáson venne részt... Ráadásul mindenki ingyen dolgozott. Csak hogy „lássák”. Lássa az ott ebédelő producer vagy rendező, mert hátha... Ezek a lányok és fiúk ugyanis jobbára valamelyik unalmas, isten háta mögötti, Középnyugat-amerikai kisvárosból indultak el bizakodva. Egyetlen poggyászuk egy kamaszkori álom volt, amelynek beteljesülését Los Angelesbe érkezésük óta várják acélos kitartással a krómozott pultra helyezett több száz tányér pulykamellfilé és sült krumpli mellett. Mert tényleg volt, hogy már megesett. A tízezerből egynek sikerült. Várják ők is a napot, kiszolgáltatva, és akár ingyen is dolgoznak érte; hátha egyszer betér az étterembe a sztárokba belefáradt, unott Francis Ford Coppola, Steven Spielberg vagy legalább James Cameron, aztán mit sem sejtve rendel egy Tequila Sunrise-t, gyanútlanul felpillant a karcsú poharat szervírozó kéz folytatására – és a látványtól újra megpezsdül benne a vér... ”Borzasztó, nem?” – kérdezte a Világszépe, és hirtelen tényleg nem tudtam mit mondani. Alig várja a napot, jelentette ki, amikor vége lesz egyéves királynősködésének, és végre hazamehet Honoluluba. „Émelygek tőle” – mondta, és én úgy éreztem, kezdem érteni...

Már semmi se biztos Hollywood megváltozott. Újabb és újabb stúdiók, meggazdagodott alkoholgyáros befektetők, egyre több globális piacra szánt film, satöbbi, satöbbi. Akkora manapság a filmdömping (Amerikában hetente legalább öt új, világsikernek szánt alkotást mutatnak be), hogy a stúdióknak – vagyis jobbára a producereknek – takarékoskodniuk kell. A filmek manapság az első hétvégén „termelik ki” a várható összbevétel egyharmadát. Mert a következő héten már más filmek érdeklik a nézőket. És mivel mindenki tudja, hogy mennyi mozi van Amerikában és világszerte, és ismerjük a mozijegyek árát is, kiszámítható, hogy egy átlagfilm (világsztárral, akcióval) 80-100 millió dollárra számíthat. Kivétel az a néhány – maximum évi tíz igazi világsiker. Ha tehát a producer nyereséges akar lenni, akkor előnyös 60 millió dollár alatt tartani a költségeket, különben nagyot lehet bukni. És hogy honnan lehet lecsippenteni? A gázsikból. Leginkább a sztárokéból. Furcsa, de ez az igazság. Spielberg kezdte Tom Hanksszel. Azt mondta neki a Ryan közlegény forgatása előtt, hogy a film 60 millióba kerül, de az összegben nincsenek benne a gázsik. „Vállald el ingyen, Tom” – mondta Spielberg, felajánlva, hogy minden dollárból, amit a film 60 millió dollár fölött „csinál”, Tom Hanks 18 centet kap. Sok kicsi sokra ment. Tom Hanks végül majdnem 100 millió dollárt keresett rajta. Sokkal többet, mint valaha előtte – igaz, ő is „kockáztatott”. És mivel a nézők a sztárok miatt mennek be a mozikba, ma ismét sztárok „uralják” Hollywoodot. Ha ők nemet mondanak valamire, mert nem bíznak a sikerben, akkor fuccs a filmnek. Demi Moore nemrég például visszaadott egy főszerepet, három nappal a forgatás megkezdése előtt. Állítólag a barátnője győzte meg, hogy ha elvállalja, akkor „ingyen fog dolgozni” (vagyis a a költségek sem fognak megtérülni, így neki nem lesz miből részesednie). A stúdió beperelte érte – hisz már az előkészületekbe rengeteg pénzt ölt. De hát minden Demi Moore-ra volt alapozva. Nélküle elkezdeni sem volt érdemes, mert biztos bukás lett volna. (Esetleg valakivel a La Fontaine-ből? Ugyan...) Vadonatúj jogi helyzet állt elő, aminek az eredménye is vadonatúj lesz: precedensértékű. Még zajlik a per. Közben pedig a sztárok – legalábbis egy részük újra – ugyanúgy, mint a 30-as, 40-es években élet-halál urának vagy úrnőjének képzelik magukat. És nem is tévednek olyan nagyot.

Sok hűhó... ennyiért?! Vegyük például Sharon Stone-t – ő a rosszabbik eset. Aztán elmesélem majd Tom Hankset is – ő a jobbik. A párizsi Vendôme tér – ha jártak arra, talán egyetértenek velem Európa egyik legszebb zárt tere. Ott áll a Ritz Szálló, melyből egykor Diana indult utolsó, végzetes útjára. Az épületbe még véletlenül sem lehet „betévedni”. Az ajtónál frakkos portás áll, aki évtizedek rutinjával tévedhetetlenül szúrja ki az érdeklődő turistákat a „fizetőképes” vendégek közül. „Csak szoba iránt érdeklődöm” – szoktak ilyenkor még egy utolsó, elkeseredett kísérletet tenni a kíváncsiskodók, amire határozott választ kapnak: „Monsieur, ez nem múzeum!” A Ritzben 200 ezer forint alatt nincs egyágyas szoba, a lakosztályok többségének ára pedig eléri az éjszakánkénti egymilliót. Az előtérben aranyliliommal hímzett, királykék selyemszőnyeg, a vitrinekben több száz éves kínai vázák. A falon festmények, melyek a Louvre-ban is lóghatnának. Itt adott interjút Sharon Stone. Miután jeleztem, hogy szeretnék interjút készíteni vele, még hosszú hónapokig tartott az előkészület. A végén aláírt szerződés pontosan rögzítette, mi az, ami eszembe se jusson, amit semmi szín alatt nem kérdezhetek meg, és mi az, amire viszont – új filmje kapcsán – legalább négyszer ki kell térnem; a kialkudott tíz percet pedig semmiképpen nem léphetem túl. Persze a budapesti íróasztal mellől még nem láttam kristálytisztán, hogy az a tíz perc a szó szoros értelmében tíz perc lesz. Párizsban kegyetlenül ketyegett az óra. A végén egy hű szolga a hátam mögé állt, magasra tartott kézzel visszaszámolt, és amikor az utolsó ujja is eltűnt az öklében, Sharon a mondat közepén – „And it was such a...” felállt, és megköszönte. Nincs mit, gondoltam. Részemről a szerencse. Nem mondhatnám, hogy különösebben kedves lett volna. Ami nem baj. De nem értettem, miért nem „dolgozik” az imázsáért. Hogy manapság, amikor filmjeinek sikere sokkal inkább az ő kezében van, mint, mondjuk, tíz évvel ezelőtt, akkor miért nem tesz érte, hogy kedveljék az újságírók. Valaki felhívhatta volna a nyűgös, durcás Sharon figyelmét, hogy a Ritzben toporgó hat újságíró összesen vagy tízmillió nézőt képvisel, és ugyanannyit hozhatna neki a konyhára, ha nem bánik velük utálatosan, mint amennyit így elveszít.

Az aznapi hat újságírónak adott, 6x10 perces miniinterjúk idejére a stúdió lakosztályt bérelt a Ritzben Sharon számára, aranyozott hattyúnyak csapokkal, hatalmas tükrökkel és lila virágokkal mind a hat szobában. (Hollywoodi allűr: csak akkor van jó hangulata, ha a szobájában lila virág áll a vázában.) A stábomnak és nekem kevés dolgunk akadt. Az operatőrömet be sem engedték a szobába, ahol az interjú készült. Sharon saját operatőröket hozott, akik pontosan tudták, melyik a „szebbik” profilja. Sharon bőre ugyanis csak a megfelelő világításban és szögből lesz olyan, amilyennek a nézők ismerik. Így aztán az interjúszobában különleges, kék neonfényt használtak. Amikor Sharon Stone leült elém, még tévés létemre is elcsodálkoztam. A monitoron (kék fények stb.) egy hófehér bőrű, 33 körüli nőt láttam. Velem szemben viszont, a valóságban, egy legalább öt évvel idősebb hölgy ült, akinek a bőre kicsit „átlátszó” volt, olyan fehér, hogy a nyakánál pontosan követni lehetett a ruha mögé beszaladó ereket. Az interjúsorozat nem maradt titokban: a párizsi fotósok megtudták, hogy Sharon a Ritzben tartózkodik. S ha már így alakult, megpróbálták kihasználni az alkalmat, hogy lefényképezhessék. Minden nagy újságnak szüksége van ugyanis „saját” fotóra, amely más, mint a konkurenciáé. Vagyis ha hír jelenik meg Sharon Stone-ról, akkor ne a képhírügynökségtől vásárolható egyenfotót tegyék a lapjukba (ugyanazt, mint a konkurencia, mert az is ugyanattól az ügynökségtől veszi), hanem „sajátot”. A fotósokat a Ritz egyik legelegánsabb részébe terelték, oda, ahonnan a kaszinót lehet megközelíteni, és kordont húztak eléjük. Sharon eltávozott átöltözni. A fotósok ott álltak csőre töltve. Aztán megjelentek a filmsztár körüli gépezet különböző szintjeit képviselő alkalmazottak. Az egyikük elkérte a vakukat, ellenőrzés céljából. Az egyiket – szerintem találomra - visszadobta, mondván, túl erős, el fogja vakítani Sharont. Az illető – ha jól emlékszem, a Paris Matchnek dolgozott – elszaladt, és húsz perc múlva lélekszakadva visszatért egy derítőernyővel. Eltelt fél óra, egy óra, másfél – de a színésznő még mindig nem mutatkozott. Közben újabb stábtag érkezett, aki a fotósok tudtára adta, hogy még az ujjukat se merjék rátenni a gépre, amíg Sharon odasétál a célfotelhez és leül, mert aki ilyesmire vetemedik, attól azonnal elveszik a gépét. Nagy nehezen eltelt valahogy az a két óra. Sharon elkészült. Két testőrével érkezett a kordon túlsó oldalára. Mi tartott ezen két óráig? – kérdeztem magamban, látva, hogy Sharon ugyanazt a halványsárga selyemruhát viseli, mint az interjúk alatt, annyi különbséggel, hogy a

nyakában a 30-as évek filmdíváinak kedvelt ruhakelléke: egy tollsál tekergett. Az volt a benyomásom, hogy csak merő „élvezetből” várakoztatta meg Párizs legszínvonalasabb társasági fotósait. A testőrök tökéletesen eltakarták a fotósok elől. Széles hátuk paravánként hajolt elé még akkor is, amikor mar ült. Fésűt kért, és kapott. A testőrök nem mozdultak. Akkor most még jöjjön ide a sminkes. A sminkes ment. A gépezet már említett tagja megkérdezte a színésznőt, hogy készen áll-e. Igen, felelte Sharon. A testőrök végre félrehajoltak. Csak ennyit lehetett hallani: drrrrrrrrrrrr... Olyan fényár öntötte el a termet, mintha kigyulladt volna a szálloda. Még szerencse, hogy a Paris Match fotósától elvették a vakuját. Maga Sharon Stone ott ült, felöltötte a klasszikus, azaz közhelyszerű hollywoodi mosolyt, és egy balról jobbra tartó 5 másodperces fejmozdulattal minden fotós gépébe belenézett – átlag fél másodpercet. Mindenki folyamatosan a gombon tartotta a kezét, és mondom, vakuárban gyorsfotózott, hogy éppen akkor is villanjon a gépe, amikor Sharon megajándékozza az ő olvasóit is azzal a fél másodperccel. Aztán felharsant az ordítás: That's it! És hopp, Sharon Stone-ra visszahajoltak a testőrei, és már ment is. That's it. Ennyi. A párizsi fotósok pár másodpercig dermedten álltak. Ennyi? Nem értették. Hát Sharon nem érti? Ők azért jöttek, hogy minden újságnak más képe legyen a színésznőről. És most mindenkié ugyanolyan. Ilyen fotóval nem is érdemes bemenni a szerkesztőségbe. És akkor a Paris Match fotósa, akit a kétórás várakoztatás közben még új vakuért is elszalajtottak, fölnyitotta gépét, kitépte belőle a filmet, és a kaszinóajtóban éppen eltűnő Sharon Stone után hajította. „Fuck you, Sharon” – kiabálta franciás kiejtéssel. Ezt inkább nem is fordítom le... A ló túloldala Vannak persze, akik nem szállnak el attól, hogy termékként „jól fogynak”. Tom Hanks például szabályosan leállította az embereit, amikor azok – úgy, mint Párizsban Sharon munkatársai – elkezdtek visszaszámolni a háta mögött, nekem mutogatva. Homlokát ráncolva, kezével a karfán dobolva hátrafordult, és odaszólt nekik: „Nyugi, fiúk.” Tőlem pedig azt tudakolta, van-e még kérdésem. Csak azért is volt. Négy egész perccel túlléptem a

keretet (micsoda hőstett). Tom Hanks tudta, hogy – legalábbis ami a marketinget illeti – nem izgága alkalmazottai stopperén fog múlni következő filmjének sikere, hanem inkább azon, hogy a vele szemben ülő újságíró rokonszenvesnek tünteti-e fel a saját, milliók által nézett tévéműsorában. Mert azok a milliók veszik majd meg a mozijegyeket, nem pedig a számolgató alkalmazottak... Ezért aztán „kedves” volt, bemutatkozásnál rám nézett, és megjegyezte a nevemet. De gondolom, így tett az előző és az utánam következő riporterrel is. Mindegy, hogy a kérdező Pakisztánból, Japánból vagy Magyarországról jött. Mindegyik sok-sok nézőhöz „viszi el” őt. [Csak hogy szapuljam még kicsit Sharon Stone-t: ő úgy lépett be az interjúszobába, hogy alkalmam sem volt köszönni neki. Belépett, utasításokat osztogatott, belenézett a monitorokba, és még ekkor sem nézett rám. Mintha ott sem lennék. Aztán amikor leült, tőlem fél méterre, próbáltam üdvözölni, de ő az egyik titkárára nézett, és megkérdezte, hogy „Ez honnan jött?” (» This is from where?«) Hát így.) Tom Hanksszel Los Angelesben, a már említett (és neki közel 100 millió dollárt hozó) Ryan közlegény megmentése kapcsán találkoztam. (Akkor persze még nem tudta, hogy ekkora összeg lesz majd a csekkjén.) Azt hiszem, eddigi „hollywoodi interjúalanyaim” közül ő az egyetlen, akit valóban élmény volt a beszélgetés apropóját adó filmről is kérdezni. Az interjú előtti este ugyanis volt szerencsém a Dreamworks főhadiszállásán, Steven Spielberg magánvetítőjében megnézni a Ryan közlegényt. Ott, ahol a világhírű rendező személyesen szokta levetíteni munkatársainak a filmeket. Összesen 40 szék volt a szobában. Ráadásul akkor még az utolsó vágás előtti, hosszú verziót mutatták be, amelyben tíz perccel tovább tartott a „nyitó” csatajelenet. A partraszállás képei – ami a film legjava és lényege – döbbenetesek voltak. Még több vér, még több megrázó képsor volt abban a plusz tíz percben, amit aztán kivágtak, mert ha nem tették volna, akkor olyan besorolást, a magyar „18 éven felülieknek” megfelelő amerikai kategóriát kap a film, ami túl sok potenciális nézőtől, tehát dollártól fosztotta volna meg Spielberget. Végül tehát kivágták. Az interjú helyszíne persze „hollywoodi” volt. Pasadena, Los Angeles északi negyede. Errefelé laknak a producerek és a gazdag rendezők. Beverly Hills a „csóró” színészek lakhelye (maximum 15 millió dolláros házak), de Pasadena, az már tényleg nem semmi. Ez persze csak vicc. A magyar szem már Beverly Hillset sem képes befogadni (de az amerikai Világszépe sem!),

Pasadena azonban tényleg sok (és sokk). Szabályos kastélyok állnak egymás mellett. 50-60 szobás műbarokk paloták, fél év alatt habszivacsból „öntött” klasszicista épületek. Pasadenán végighajtva elgondolkodik az ember a világ „állásáról”: hiszen ezek valóban az egész földgolyónak képesek eladni, amit csinálnak (tehát a filmjeiket), és számunkra felfoghatatlan mértékben meggazdagodnak belőle. Egy 40 millió dolláros ház – számoljuk csak át – mégiscsak hihetetlen összegbe került: 12 milliárd forintba. Pasadenában utcahosszakon át sorakoznak ilyenek, nem egy és nem kettő, hanem több száz... Tom Hanks a legdrágább pasadenai szálloda kertjében épített, mediterrán stílusú ranch-házban adott interjút. Pincérek álltak a folyosókon, és az épületbe lépve nem is éreztem többé, hogy szállodában vagyok. Önálló háznak látszott, noha része volt a szállodának, és ugyanúgy ki lehetett bérelni, mint egy szobát. Nemrégiben olvastam, hogy amikor Tom Cruise elköltözött Nicole Kidmantől, akkor hetekig ebben a szálloda-házban lakott. Hát, elhiszem, hogy hetekig is ki lehet benne bírni... A másik Tom, vagyis Hanks két utcával odébb lakott (három méter magas kőfal mögött, hogy ne lehessen belátni), reggel tehát otthonról érkezett- (kocsival), hogy a világ különböző országaiból odarepült újságírókkal találkozzon. Délben hazament ebédelni (a gyerekeivel), aztán visszajött. Fekete selyemöltöny és szürke selyeming volt rajta. Nyakkendő nélkül. Könnyed volt és magabiztos. Kijelentette, hogy ő „boldog fickó”, mert tíz napból hét napon biztosan azt csinálja, amit szeret. Sharon Stonenal szerzett tapasztalatom alapján azt hiszem – de ezt nem mertem megkérdezni –, hogy az interjúnap azért nála is a három rossz nap közé tartozik. Az igazság odaát van Minél több hasonló helyszínen fordultam meg, annál inkább érezni véltem, miféle végletekről beszélt Miss Universe. Szinte ijesztő volt a távolság a hollywoodi francia étterem pincérei és Pasadena milliárdokat érő házai között. Elhiszem, hogy ez sokakat elriaszt. Kezdtem érteni, mitől „ijedt meg” a gyönyörű hawaii nő, és a szakadék láttán miért menekült haza Honoluluba.

Egyszer Londonban jártam, és David Duchovnyval, az X-akták sztárjával készítettem interjút. A Sohóban volt a helyszín, a világ egyik leggazdagabb embere, Rupert Murdoch londoni irodaházában, vagyis inkább palotájában, mert az ő tulajdonában lévő Fox Filmstúdió egy régi (ezúttal igazi és nem amerikai stílusú, habszivacsból épült) klasszicista épületben székel. Az interjú feledhető volt, nem is ezért mesélem. Hanem mert Duchovny egyik ügynöke – igazából nem is tudom, hogy miért – meghívott egy aznap esti partira. A helyszín továbbra is a Soho, néhány utcányira a Fox-palotától. Zártkörű angol klub. A bejáratnál tűzpiros Ferrarik. Ahogy beléptünk a sejtelmes előtérbe, rögtön megcsapott a „küzdelem” hangulata. Azonnal érezni lehetett, hogy itt mindenki úgy csinál, mintha szórakozna, de valójában „küzd”: ismeretségért, lehetőségért, táncos szerepért egy videoklipben – bármiért. Dübörgött a zene, a plafonról láncokon lógtak bele a „térbe” a táncosnők miniszínpadjai, és így, a tömeg feje fölött függeszkedve „gerjesztették” a hangulatot. A levegőben táncoló nők majdnem meztelenek voltak. Lent hömpölygő zsúfoltság, amin alig lehetett keresztülvergődni. Meghívóm, az ügynök odakísért a bárpulthoz, és intett az őt láthatóan felismerő pincérnek, hogy nyissa ki az ajtót. Merthogy a bárpult mögött egy ajtó volt, amelyet szinte titkos ajtóként álcázott a fal kárpitja. Ahogy beléptünk, szabályosan visszahőköltem. Mintha másik világba értünk volna. Ez volt az exkluzív rész. A folyosószerű előtérből mindenfelé ajtók nyíltak. Egyik-másik nyitva volt, úgyhogy beláttam a homályos szobákba, ahol ágyak, kanapék, rajtuk nők és férfiak félreérthetetlenül haladtak „az éjszakába”. Senkit nem lepett meg, hogy meztelen nők között látja David Bowie-t és a filmvászonról ismert sztárokat. Sosem hittem volna, hogy van ilyen. Ilyesmiről csak olvasni szokott az ember, akkor is kételkedve. Az egyik sarokban a nigériai elnök fia ült. A fekete férfit, pontosabban a pénztárcáját, gyönyörű fehér nők rajongták körül, akik fél éve talán még hittek benne, hogy viszik valamire Hollywoodban. A La Fontaine pincérnői, tudniillik, két év ingyenpincérkedés után sokszor reményeiket feladva elfogadják, mondjuk, a brunei szultán ügynökének ajánlatát: tízezer dollárért repüljenek át egy hétre Bruneibe, egy születésnapi partira, természetesen a szultán gépén, és az is az övék, ami a díjon kívül még összejön...

London, Los Angeles, New York vagy – a divatvilágban – Milánó. Nők tízezrei próbálják megvalósítani álmaikat, de a többség kiszolgáltatva végzi – mondjuk, egy londoni klubban. A sztárok világában, de esélytelenül arra, hogy ő maga is sztár legyen... A Világszépe helyében én is visszamennék Honoluluba...

ZAIRE - EBOLA avagy

A korrupció magasiskolája Amikor szabad a préda

K

iléptem a repülőből, és szinte mellbe vágott a monszun előtti, jellegzetesen forró, afrikai levegő. A gépet zsibongó tömeg és katonák vették körül. Vállukon Kalasnyikovok, kezükben botok, melyekkel irtózatos erejű ütéseket mértek az emberekre. „Mi történik itt?” – ez volt az első gondolatom, és megtorpantam a repülő lépcsőjén. A hátam mögött azonban lökdösődve „nyomultak” az utasok, akik örültek, hogy a Brüsszelből Zaire-ba (ma: Kongói Demokratikus Köztársaság) tartó tízórás repülőút végre véget ért, és valósággal özönlöttek kifelé a hatalmas Jumbóból. Kénytelen voltam hát menet közben fölmérni a helyzetet. A katonák minket, utasokat védtek – ezt azonnal átláttam. Az éhes tömeg (ki érti, hogyan került a kifutópályára ez a sok nincstelen?) a katonák sorfalán át az utasok felé nyújtózkodva próbált megkaparintani egy-egy ruhadarabot, esetleg kiszakítani egy-egy táskát az afrikai hőségtől egy pillanatra megszédült európaiak kezéből. A katonák sorfala, a folyosó, amit az utasoknak „csináltak”, alig két méter széles volt, és mindkét irányból fekete kezek nyúlkáltak. Hiába a botütések, a fekete karok százlábúként bújtak ki a katonák lábai közül, derekuk vagy fejük mellől. Az utasok tehát libasorban haladtak a repülőtér épülete felé, mert csak a kétméteres folyosó közepén érezhették magukat biztonságban; oda egyik oldalról sem értek el az agresszív kezek. A reptér ajtajához közeledve egyre nagyobb lett a lökdösődés. Csak egy szűk „résen”, egyetlen félig nyitott ajtón lehetett bejutni az épületbe, és noha odabent minden sötétnek látszott, a kiszűrődő, mély moraj azt sejtette, hogy bent még nagyobb baj lesz: megszűnik a katonai kordon, védelem nélkül maradunk, a tömeg pedig teljes erejével ronthat ránk. „Mi lesz ebből?” – gondoltam, és aggodalmasan pislogtam két kollégámra. Azt olvastam ki a szemükből, hogy ők is érzik a veszélyt, de tőlem várják a „megoldást”.

Ebben a pillanatban – gyakorlatilag a belső térbe vezető ajtó küszöbén – rám kiáltott egy egyenruhás, és félreérthetetlenül nyújtotta a kezét: „Passport!” Egy másodpercre megálltam, nekidőltem a hátulról nyomakodó utasoknak, és begombolt zsebemből elővettem az útlevelemet. Közben az járt a fejemben, hogy meg vagyunk mentve, ezek szerint észrevették vállunkon a kamerákat és a statívokat, a katona bizonyára rájött, hogy tévések vagyunk, és most majd „segít”. Odanyújtottam hát az útleveleinket (időközben kollégáim is előhalászták), de váratlan fordulat történt. A katona, kezében papírjainkkal, elvigyorodott, majd fekete arcából hófehér fogait elővillantva azt mondta: „Csáó”, azzal eltűnt a tömegben. Így érkeztünk meg Zaire-ba. Alig néhány perce voltunk az ország földjén, és már nem volt útlevelünk. Kezdődik, gondoltam. Zaire a világ egyik legkorruptabb országa, úgyhogy fel voltam készülve mindenre. Azaz mégsem. Ha az útlevéltolvaj határőr „verziója” eszembe jutott volna, akkor most nem állnánk papírok nélkül a reptéren. Az ellopott útlevelek okozta düh viszont „átsegített” a tömegen. Mint egyszer már említettem, operatőröm, Martos Tamás, közel két méter magas és több mint száz kiló. Nem nehéz elképzelni, hogy „kissé haragos” állapotban, kezében acélstatívval, mekkora károkat tudott okozni a – ruhánkat letépni igyekvő – feketékben... Kisebb „csata” következett tehát, melyet, hála Tamásnak, fényesen „megnyertünk”, így némi tiszteletet is sikerült kivívnunk; támadóink tisztes távolságból kísértek minket a határőrök irodájába. „A mi útleveleinket vették el az ajtóban” – mondtam köszönés helyett az ott ülő egyenruhásnak. „Mennyi lesz?” A barna ruhás katona csak lassan mozdult, majd kihúzta az ütött-kopott asztalfiókot. „Melyik a maguké?” – kérdezte, és én nem akartam hinni a szememnek. A fiók tele volt európai útlevelekkel, angol, német, belga papírokkal. Legalább 30 útlevél. Mindet az imént vehették el az utasoktól. Begyűjtve várták az „alkudozást”. Az egyik hátsó szobából ekkor németül ordítozó férfi rontott ki. „Dögöljenek meg! – kiabálta a feketék számára érthetetlen nyelven, már-már az ideg-összeroppanás határán. - 1000 dollár, ezeknek az állatoknak, 1000 dollár az útlevelemért!” Értek németül, úgyhogy az összeg a gyomromig hatolt. Nem számítottam ilyen sokra. Nem gondoltam, hogy a „kezdő kör” fejenként 1000 dollár lesz Zaire-ban.

Az alkudozás úgy zajlott, mintha ügyvédi irodában lennénk: az előtérből kis szobák nyíltak, így az ügyfelek nyugodtan magukra maradhattak az ügyükkel foglalkozó „jogásszal”. Minket abból a szobából intett magához egy mosolyogva kilépő katona, ahonnan az őrjöngő német férfi távozott az imént. Éppen csak azt nem mondta, hogy „kérem a következőt”. Hogy a papírjai nélkül elrohanó némettel mi lett, ne kérdezzék. Ilyenkor nyugodtnak kell lenni. Nem volt könnyű, de húsz perc alatt végül sikerült elég mélyre lenyomni az árat, mert az Afrikában már máskor is jól bevált trükköt alkalmazva azt füllentettem, hogy mivel csak most érkeztünk, leggyorsabban a szállodában tudok pénzhez jutni. Így végül ingyen, a határőrség kocsiján fuvaroztak be a Hotel Intercontinentalba – a korrupt katonák nem akarták, hogy eltűnjünk. A szálloda felé menet még lejjebb csúszott az ár, mert megalkudtam a minket kísérő tiszttel: hazudja azt, hogy megszöktünk a papírokkal, én pedig a kialkudott összeg harmadát adom neki. Csak neki, vagyis nem kell tucatnyi társával osztozkodnia. Simán ment (elvégre Afrikában voltunk), sőt, még azon sem lepődött meg, hogy hirtelen „lett” pénzem, és már a szálloda előtt kifizettem, be sem kellett jönnie. Végül alig került többe a kaland, mintha taxiztunk volna; a repülőtér ugyanis elég messze van Kinshasától. Magamban úgy könyveltem el a dolgot, hogy érkezésünk után két órával az állás 1:1... Hotellánc Kinshasában egyetlen szálloda volt, ahová az európaiak „bemenekülhettek”. A már említett Intercontinental. Az egyetlen relatíve működőképesnek tekinthető hely a városban – saját generátora lévén volt benne például áram. És sok minden más is. Egykor belga érdekeltségű volt ez a terület (azelőtt Belga Kongónak hívták), így minden belga volt a szállodában. Belga légitársaság szállította a hotelnak a Belgiumban csomagolt pirítóst, a belga vajat – természetesen hihetetlen áron. Amikor a reptéri kaland után megjelentünk a recepciónál, majdnem kihajítottak minket. Hárman voltunk. Bessenyei István producer, a föntebb már említett, haragjában harcos kedvű Martos Tamás operatőr és én. Nem foglaltunk előre szállást, arrafelé nemigen volt divat, sőt, rendszerint még a

lehetősége sem létezett. Biztos kapunk szobát, gondoltuk bizakodóan, nem lehet olyan „zsúfolt” hely az Ebola sújtotta Zaire fővárosa. Az egyágyas szoba 500 dollár, mondta a fekete recepciós hölgy; és megvetően végigmért minket. Vagyis hármunknak 1500. Naponta. És mert legalább egyhetesre terveztük ott-tartózkodásunkat, hamar kiszámoltuk, hogy testvérek között is bizony több mint tízezer dollárba kerülne a szállás. Lassan 2:1 a javukra, gondoltam. A nő, látva zavarunkat, nekiállt kritizálni minket. Hogy milyen garasoskodó, buta emberek vagyunk mi, európaiak. Bezzeg ha lenne Six Continental kártyánk (az Intercontinental-lánc törzsvendégeinek klubkártyája), akkor most sokkal olcsóbban megúszhatnánk. Ha valaha is rászántunk volna néhány percet, vágta a fejünkhöz, akkor most tudhatnánk, hogy évi 100 dollárért jogunk lenne a szobánk áráért egy kategóriával magasabb „szinten” lakni, ha véletlenül van üres hely. És most Kinshasában véletlenül lenne. Bizony. Ha lenne klubkártyánk, akkor az egyágyas szoba áráért kibérelhetnék egy lakosztályt, ahol, lévén több szoba benne, mind a hárman elférnénk. Na ugye, hogy buta európaiak vagyunk – mondta a kizsákmányolt feketék évszázados dühével. Sőt, tette hozzá, ha akarná, ezen a héten még kedvezményt is adhatna nekünk, mert az Ebola miatt csökkent a forgalom, ezért a klubtagok most 300 dollárért kapják az egyágyas szobát. Vagyis, folytatta kioktató hangnemben – mintha ne tudtam volna sajnos magam is kiszámolni –, egy hét alatt nem tízezer dollárt költenénk, hanem csak 2100-at. De nekünk nincs tagságink. Magunkra vessünk. Most pedig, fejezte be mondókáját, vagy kifizetjük a 10 500 dollárt, ráadásul előre, vagy fogjuk magunkat, és felverünk egy sátrat valahol a város határában. Néhány méterrel odébb külön asztal és kényelmes fotel várta a klubtagokat, ahol ügyeiket intézhették. Elbotorkáltunk a recepciótól. István, mint producer időt kért, hogy eldöntse, van-e erre a szállodára pénze, és ha igen, hány napra. Teljesen tanácstalan volt. Míg ő „számolt”, én odaléptem az asztalhoz, hogy legalább megtudjam, miként kell belépni 100 dollárért a klubba, és hogy tényleg ilyen olcsó-e. Az ott ülő hölgy készségesen elém tette a formanyomtatványt, közölte, hogy töltsem ki, és a papír alján lévő ideiglenes kártyát tépjem le, mert ezt fogom használni, amíg Londonból megküldik a nevemre szóló plasztikkártyát. „Fogom használni?” – kérdeztem értetlenkedve, mire ő csodálkozva tekintett rám: „Miért, nem azért lép be, hogy igénybe vegye?”

„Deee... – nyögtem ki nagy nehezen, majd az erőre kapó fehérember felsőbbrendűségével már „rendeltem” is. – Asszonyom – mondtam –, elméletileg egyágyas szobát kérnék, ami, ugye, most csak 300 dollár klubtagoknak (ő közben bólogatott), de rögtön upgrade-elném is (eggyel magasabb kategóriájú szobára cserélném az egyágyast). Azaz egy lakosztályt kérnék, ha nem tévedek, most éppen van is üres. Íme a barátaim, ők velem fognak lakni. Ez egy hétre – ha jól számolom – 2100 dollár, plusz a tagsági díj, vagyis 100 dollár, az összesen 2200. Ugye?” Bőszen jegyzetelt, majd papíron számolni kezdett: fejben láthatóan nem ment neki. Legalább félpercnyi kínos csönd következett, ami nekem egy örökkévalóságnak tűnt, de utána mosolyogva nézett föl a hölgy „Hogy maguk, európaiak, milyen jól tudnak számolni! – mondta dicsérőleg. – Itt írja alá, Mr. Frei.” A csomagokat a klubtagok számára külön foglalkoztatott londiner hozta fel a lakosztályba... Az utca Azért utaztunk Zaire-ba, mert a közeli Kikwitben tomboló Ebolajárványról akartunk filmet forgatni. Az utcára kilépni majdnem olyan érzés volt, mint annak idején Szomáliában. A zairei diktátor (milliárdos bakszámlák Svájcban, barokk palota a Genfi-tó partján, tigrisbőr sapka, satöbbi, satöbbi) már néhány hónapja nem fizetett zsoldot a katonáknak. Amikor azok parancsnokaik közvetítésével tiltakozni kezdtek, a „népbarát” elnök szabad rablást engedélyezett katonáinak. Nem vicc. Elnöki dekrétumban tette lehetővé, hogy katonái három napon keresztül azt és úgy vegyenek el a lakosságtól (zsold helyett), amit és ahogy akarnak. Nem részletezem... Aki ellenállt, azt lelőtték a katonák. Úgy „megkedvelték” ezt a módszert, hogy a három nap letelte után is „finoman” alkalmazták. Ha megéhezett a katona, bement egy boltba és fegyverrel a kezében „bevásárolt”. Többször láttuk, hogy katonai autók állnak meg féllábú koldusok mellett, és minden összekunyerált pénzüket elveszik. Egyszer éppen a helyi Vöröskereszt épületében „tárgyaltam” – forgatási engedélyért kilincseltem –, amikor begördült az udvarra egy terepjáró.

István és Tamás ott cigarettáztak. Pontosabban csak István. Néhány katona odalépett hozzájuk, majd kijelentették, hogy adják oda mindenüket, mert különben elhurcolják őket, mint izraeli kémeket. Ennyi. Egy perc lefogása alatt kifosztották őket... Meglehetősen „furcsa” állapotok uralkodtak tehát Kinshasában. A farmernadrágos katonák (a diktátor nem „költött” egyenruhára, hiszen a „fegyverről úgyis megismerik a katonát”) egyik kocsit a másik után állították meg, különböző nagyságú összegeket követelve az utasoktól. Papírokat kellett tehát szereznünk. Hogy legalább egy kicsit biztonságban érezhessük magunkat. Külügy-, belügy-, védelmi minisztérium, a már említett Vöröskereszt – végigjártuk az összes hivatalt, ami csak szóba jöhetett. Nem volt olcsó mulatság, de Afrikában ez senkit sem lep meg. Kedveskedni minden rosszul fizetett, de nagy hatalmú hivatalnoknak kell – lassan már Magyarországon is, ugye. Hát még ott. Már csak egyetlen irat hiányzott. Az információs minisztérium forgatási engedélye. Anélkül nem volt értelme nekivágni Kikwitnek... Kinshasa kellős közepén 17 emeletes toronyház állt. Még a belgák építették a gyarmati időkben, de hogy miért, arra azóta sem sikerült rájönnöm. Nem igazán illik a földszintes afrikai „városképbe”. No mindegy Az a lényeg, hogy ennek az épületnek a legfelső emeletén „székelt” a keresett miniszter. Ott álltunk tehát az épület bejáratánál. Nem tudom, mikor látott Kinshasa villanyáramot. Utoljára talán a belgák idején működhetett az épületben a lift. Úgyhogy nekivágtunk a tűzlépcsőnek. Koszban, szemétben caplattunk fölfelé. Vaksötét volt. A tizenhetediken végre megálltunk, és kifújtuk magunkat. Az egyik ajtóra ki volt írva, hogy miniszteri titkárság. Bekopogtunk. Semmi. Újra próbálkoztunk. Megint semmi. Összenéztünk, vállat vontunk, és benyitottunk. Egy 5x5 méteres helyiségbe jutottunk: bútor, szőnyeg vagy bármi berendezés... – sehol semmi. A szoba kongott az ürességtől – eltekintve a „titkárnőtől”. Egy ötven körüli, testes, fekete asszonyság feküdt a földön az egyik sarokban, az ablak alatt. Mezítláb volt, és horkolt. Déli 12-kor. Ez volt a miniszter és a titkársága. Miután nagy nehezen felébresztettük a hölgyet, aki nagy narancssárga foltokkal díszített, színes ruhát viselt, elmagyaráztuk neki, hogy a minisztert

keressük. Azt mondta, várjunk, és magunkra hagyott bennünket. Mi pedig vártunk. Fél órát. Afrikában másképp telik az idő. Leültünk hát a földre, a falnak támasztottuk a hátunkat, és üldögéltünk a 17. emeleten, Kinshasában. Végre visszajött a nő. A miniszter úr fogad minket, mondta, és a szomszéd ajtóra mutatott. (Ő oda-vissza fél óra alatt járta meg.) Bementünk. Elegáns íróasztal, bőrbútorok, bárszekrény – valószínűleg ez volt az egyetlen berendezett szoba az épületben. Mit akarunk, kérdezte a miniszter. Megmondtuk: filmet szeretnénk forgatni az eboláról. Erre lobogtatni kezdett egy zaire-i törvénykönyvből fénymásolt papírlapot. Előírásaink szerint, mondta, minden külföldi tévéstáb köteles egy meghatározott összeget befizetni a zaire-i környezetvédelmi alap pénztárába. Ezt személyesen ő kezeli. Neki kell odaadni a pénzt, a befizetéssel ne törődjünk, ő majd elmegy és elhelyezi a pénzt egy bankszámlán a zairei köznép javára... Esetünkben 2000 dollárról lenne szó. Gondolhatják, hogy alkudozni kezdtünk. Mi nagyon kicsi ország vagyunk, szerénykedtem, és biztosítottam róla, hogy a levegő tisztasága nálunk is a legfontosabb ügyek egyike. Ő megérti, bólogatott szomorúan, de a vizeiket szennyező, rengeteg mosószer, az bizony nagyon megnehezíti a dolgukat. Persze lehet, ismerte be szabadkozva, hogy elsőre kissé eltúlozta az összeget... És alkudozott tovább, öltönyben-nyakkendőben, de kizárólag a zaire-i nép érdekében... Végül megegyeztünk 500 dollárban. Ennek fejében kaptunk tőle egy papírt, ami egyebek mellett arra is jó volt – legalábbis ígérete szerint –, hogy ne lőjenek le az első utcasarkon. Ekkor eszembe jutott a magyar APEH, és úgy éreztem, hogy ezt az 500 dollárt el kellene valahogy számolni idehaza. Úgyhogy udvariasan megkérdeztem, nem kaphatnék-e számlát a tranzakcióról. Ha már a környezetvédelmi alapba megy. A miniszternek a szeme se rebbent. Dehogynem, felelte, és turkálni kezdett a fiókjában. Felragyogott az arca, amikor megtalálta, amit keresett. Egy hatalmas, dombornyomású pecsét volt az. Igaz, hogy múzeumi darab, hisz még a régi, belga gyarmati időkből származott – de kit érdekel egy ilyen apróság? Aztán behívta a titkárnőt. Ez megint nem volt olyan egyszerű, mint gondolná az ember. Üvöltött néhányat, aztán kegyetlenül ütni kezdte a falat, mert a jóasszony megint elaludt a szomszéd szobában. Végül csak bebotorkált. A miniszter elmagyarázta, mire van szüksége, majd a nő kelletlen arccal távozott. És ismét eltelt fél óra. Kiderült ugyanis, hogy a házban egyetlen írógép sem

található, úgyhogy el kellett „ugrania” valahová a szomszéd utcába. Ami azt jelenti, hogy „fordult” egyet a tizenhét emeletnyi, vaksötét tűzlépcsőn. Erősen fújtatott, amikor odaadta a számlát. Itthon aztán meggondoltam magam, és nem vittem be az APEH-ba; inkább eltettem emlékbe a gyarmati pecsétes papírt... Egy hatszáz dolláros nadrág története Mindezek után talán érthető, hogy a Zaire-hoz hasonló országokba mindig rengeteg kis címletű készpénzzel utazom. A bankkártyát Afrikának ebben a részében úgyis el lehet felejteni, a kis címletekre pedig azért van szükség, mert egy ósdi trükk szerint 10 dollárból rendszerint sajnos nem tudnak visszaadni. Állandóan tele vagyok tehát egy- és ötdolláros kötegekkel. Egy ilyen köteg Zaire esetében öt-hatszáz dollárt jelentett. A papírpénzeket mindig szorosan össze szoktam sodorni, és még alufóliába vagy folpackba is becsomagolom őket, hogy ha úgy adódik, ne ázzanak meg. A rolnikat aztán szépen beteszem a zsebembe. Egyszer vettem egy olyan szafarinadrágot („kalandnadrág”-nak nevezem), ami tele van zsebekkel. Kívül is, belül is, sőt, cipzáras rejtett zsebe is van – szóval mindent rávarrtak, ami csak kellhet. Ezekben a zsebekben olyan szépen el lehetett osztani a 600 dollárt érő kötegeket, hogy egyáltalán nem zavartak a mozgásban. Állandóan magunknál tartottuk az összes pénzünket. Az egyik nap egy ebolás kórházban forgattunk. Ilyenkor az volt a szokás, és a józanész is ezt diktálta, hogy a szemétbe dobjunk minden ruhát, ami a fertőző környezetben rajtunk volt. Így is tettünk. (Még az afrikai utazás előtt különleges „szkafandereket” kaptunk Atlantában, az amerikai – fertőző betegségeket kutató – CDC-intézetben, de Zaire-ban ezeket is eldobáltuk.) Kivéve kedvenc „kalandnadrágomat”. Nem volt szívem megválni tőle. De tudtam, hogy így azért mégse vihetem haza – Edit (aki akkor volt várandós Zsófika lányunkkal) biztosan „megölt volna”. Gondoltam, átküldöm néhányszor a szálloda belső mosodáján. Tesz néhány kört a nadrág, és tisztább lesz, mint új korában. Így is tettem. Kivettem belőle mindent (legalábbis azt hittem), és fájó búcsút intve útjára bocsátottam kedvenc nadrágomat. Másnap megcsörrent a telefon. A

szálloda zairei igazgatóhelyettese volt a vonalban. Néhány udvarias fordulat után megkérdezte, hogy Mr. Frei, nem felejtett-e el valamit? És akkor beugrott! Igazából nem tudom, hogy miért, a hangsúlya sejtette-e vagy valami más, de megéreztem, hogy talált valamit, csak nem akarja megmondani. És hirtelen eszembe jutott, hogy egy 600 dolláros köteget bent hagytam a nadrág egyik rejtett zsebében! Később megtudtam, hogy az igazgatóhelyettesnek 75 dollár a havi fizetése. És ezzel annyira meg volt fizetve, hogy csak na. Mert Zaire-ban havi 15 dollár körül keres az a szerencsés, akinek egyáltalán van munkája. A nemzetközi Intercontinental Hotels Company – bizonyítandó, hogy a gyarmatosításnak és kizsákmányolásnak már vége Afrikában – a helyi fizetések ötszörösét adta a zaire-i főnöknek. 75 dollárt... Aki ezáltal gazdag embernek számított. Gratulálok! – mondtam lelkesen a telefonba egy hirtelen ötlettől vezérelve. Önök átmentek a teszten! A legkedvezőbb jelentést fogom küldeni erről a hotelről! „Bevallottam” neki, hogy mint újságírónak az a feladatom, hogy teszteljem a különböző szállodalánc-hálózatokat. És hogy így szoktam próbára tenni a személyzetet. És hogy ilyen tisztességes és korrekt eljárással még sehol sem találkoztam, pedig bejártam szinte az egész világot. Engedje meg, fejeztem be a nagymonológot, hogy önnek személyesen is gratulálhassak olvasóink nevében. Az igazgatóhelyettes, és ez érződött a hangján, belesápadt az örömbe. Egy órával később kopogtak a lakosztály ajtaján, aztán bemasírozott 14 (!) fekete fiatalember. Egy-egy ezüsttálca volt a kezükben, és szépen kiterítve ott feküdt rajtuk a hatszáz dollárom. A tizennégy egyenruhás, fekete londiner katonás oszlopba sorakozva hordta fel a szobámba a címletenként gondosan széthajtogatott, hajszárítóval megszárított (mert kissé megázhattak a nagymosásban) hatszáz dolláromat. Parancsoljon, Mr. Frei, mondták, és én már meg sem tudtam volna mondani, hogy az elején még 1:1-re álló meccsnek közben mi is lett az eredménye... Egy bolygó hollandi A szálloda fő vonzerejét egyébként egy gyönyörű, feszített víztükrű medence jelentette. Egy-egy munkával töltött nap után igazi felüdülés volt

fejest ugrani a hűs vízbe. Egész nap jöttünk-mentünk a városban, vagy lépcsőt másztunk (az emlékezetes 17 emeletes épületben), kenőpénzt osztogattunk illetékeseknek. Aztán néhány napra „Ebola-közelbe” is elmentünk; érthető hát, hogy a sok fullasztó kosz, mocsok és a sikeresen túlélt fertőzésveszély után alig vártuk azt a kis civilizációt, amit a szálloda és az úszómedence jelentett. Néhány nap után feltűnt, hogy a medencében mindig ott van egy ránézésre velem egykorú fiatalember. Egyre kíváncsibb lettem, hogy vajon ki lehet ő. És mit csinál ott? Nyaral?! Nincs jobb dolga, mint lubickolni az Ebola közepén? Később megismerkedtünk, és sok mindent megtudtam róla. Holland gyémántügynök volt. Nem is akármilyen. Mobutu, a zaire-i diktátor egyik személyes megbízottjaként dolgozott. Zaire-ban rengeteg gyémántlelőhely van, főleg az ország déli vidékein. Ez jelenti az állam (akarom mondani, Mobutu) egyik fő bevételi forrását. Sok gyémántkereskedő látogatta – és, gondolom, látogatja ma is – előszeretettel a Kongó vidékét. A holland fiatalembernek az volt a dolga, hogy eladja Mobutu gyémántjait. Mert a diktátorral hivatalosan sehol nem álltak szóba a kereskedők – a megbízottjával azonban igen. Hogy ő honnan veszi a gyémántokat? Azt nekik nem kell tudniuk. (Félreértés ne essék: azért tudták.) Egyik délelőtt megint láttam, hogy a medencében úszkál. Közben megállt a szálloda előtt egy fekete limuzin. A hollandus kipattant a medencéből, magára rántotta a ruháját, és rövid sprint után beugrott a limó hátsó ülésére. És este megint ott úszott, mintha mi sem történt volna. Hogy mi zajlott közben? A kocsi a repülőtérre vitte, ahol már várta Mobutu Lear Jetje; innen Délkelet-Zaire egyik gyémántvidékére röpültek, körülbelül ezer kilométert. Ott ő kiszállt, alig néhány percre, csak amíg a kezébe nyomtak egy apró kis dobozkát, benne néhány – vagyonokat érő – kristálytiszta gyémánttal. Pénzt is kapott hozzá, és már repültek is visszafelé. A repülőtéren fogta a dobozt, odament a Brüsszelbe tartó aznapi Sabena járathoz. 5000 dollárt adott a pilótának, aki cserébe elrejtette a dobozkát valahol a pilótafülkében. Így működik, mondta vállat vonva. Ilyen egyszerű. És a Sabena-pilóták tülekednek érte, hogy ki repüljön Zaire-ba.

Mert mindig megjelenik egy gyémántügynök, hogy egy dobozkát el kellene vinni... Gondolhatom persze, tette hozzá vigyorogva, hogy ő sem jár rosszul. Ez a legjobb munka a világon. Amikor Mobutut évekkel később megbuktatták, hátralévő életének rövid hónapjaira Kadhafihoz menekült. Őrjöngött, mert a svájciak 4 milliárd dollárt zároltak a számláján. Persze nem tették szívesen: mit gondol majd a többi, még uralmon lévő diktátor? (A végén még máshová viszik a pénzüket...) De nem volt mit tenni, nagy volt a nemzetközi nyomás. Mobutu utódait nem ismerem. A helyzet mindenesetre továbbra is „zűrös”. A Mobutu hatalmát megdöntő „hőst” azóta lelőtték a tulajdon testőrei... Valószínűnek tartom azonban, hogy a holland fiatalember a mai napig ott strandol a szálloda kertjében - hacsak meg nem unta azóta...

KLÓNOZÁS avagy

Akit nem csak a változatosság gyönyörködtet Kínos ügy

K

int óriási pelyhekben esett a hó. A kanadai tél olyan, mintha tényleg Holle anyó rázná a párnáját, de közben sűrű, szürke ködöt is fújna a tájra. Hogy mindenkinek rossz legyen a kedve és mindenki a tavaszt várja. A hölgy keresztbe tett lábbal ült egy olcsó faszéken, és vörös arccal, szinte visítva kiabálta: „Takarodjon innen! – ordította többször is egymás után. – Takarodjon!” De én próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, és szándékosan halkan válaszoltam. „Asszonyom, amíg nem nyilatkozik, addig nem megyek el, ha pedig kidobat, szólok a montreali újságoknak.” A kiabálásra berohantak a munkatársai, és értetlenkedve nézték, ahogy főnökük, az 50 körüli hölgy, szinte fuldoklik a dühtől. „Újságíró vagyok – mondtam mindenkit megdöbbentve –, és addig nem megyek el, amíg a Madame nem nyilatkozik.” Sokáig tartott A kanadai hölgy ritka „példány”. Egyike azoknak, akik embert szeretnének klónozni. Az idő tájt, amikor nála jártam, ő volt a klónozáspártiak „legkeresettebb” figurája. Akkor még nem körözte őt le – egyúttal a világsajtó figyelmét is magára vonva – az az olasz professzor, aki később a nyilvánosság elé is kiállt őrült ötletével. Amikor nála jártam, akkor még a Madame-ot (így írtak róla világszerte: a Madame) kereste mindenki. Ő pedig eltűnt a világ szeme elől. Senki nem tudta, hogy hol lehet. Csak az volt biztos, hogy a hölgy oldalt működtet a világhálón, és ezen híreket ad a készülő emberi klónozásáról. Munkatársaim, élükön Kertész Évivel, nagyon ügyesen kiderítették, hogy az internetes honlapot Nevada államban

töltik föl. Mégis lehetett valami trükk benne, mert amikor az FBI kereste a Madame-ot, akkor hirtelen egy másik állam internetszolgáltatóján keresztül kezdett működni a honlap. Majd megint Nevada következett. Ezért az egész világ meg volt győződve róla, hogy a nő mégiscsak valahol Nevada környékén rejtőzködik. Ezen a website-on „elmondta” egyébként, hogy miért tartja pozitív dolognak a klónozást. Mert ő pici korukban elhunyt kisgyerekeket akar „újrateremteni”, hogy a babák kapjanak még egy esélyt. Ha tehát, mondjuk, valamilyen betegségben meghal egy egyéves kisgyerek, akkor ő a belőle kivett sejtekből újra „előállítaná” a gyermeket. A szülőknek nincs miért gyászolniuk, hiszen „visszakapják” gyereküket. Igaz ugyan, hogy egy év késéssel, de egy pontosan ugyanolyan babájuk lesz, mint aki meghalt. Felajánlotta továbbá a segítségét bárkinek, aki hasonlóan gondolkodik, és minden kockázat ellenére szeretne újra előállítani olyasvalakit, aki közel áll a szívéhez, de már meghalt, például súlyos betegségben, vagy akiről tudvalévő, hogy meg fog halni. „Hogy meg fog halni?” – tűnődött el Évi, és rájött a megoldásra. Hogy miként fogjuk megtalálni a Madame-ot. Szívhez szóló levelet írt a nevadai e-mai címre, melyben azt állította, hogy van egy kistestvére, aki halálos beteg. Maga a mi megmentőnk, folytatta „könnyek között”, kérem, segítsen nekünk, hisz senki másra nem számíthatunk. A gyereknek már csak hónapjai vannak hátra. Mi a teendőnk, ha nem akarjuk, hogy örökre itt hagyjon minket? Hogy tudnánk klónozni szegénykét? Nem hittünk a szemünknek, amikor a Madame visszaírt. Gondolom, nem válaszolt minden e-mailre (hátha jön az FBI), de Magyarország valahogy nagyon távolinak tűnhetett neki, így lépre ment... Jelezte, hogy az internet nem biztonságos, mert figyelhetik (ő tudja!), úgyhogy ilyen és ilyen kódok szerint fogunk érintkezni. Évi rohant egy orvos ismerőséhez, hogy szakszerűen „kitalálják” a kistestvér betegségét, nehogy ezen bukjunk le. Néhány levél után már ott tartottunk, hogy részletes utasításokat kaptunk a kiónozáshoz. A Madame megírta, hogy csak úgy vállalja majd az „újrateremtést”, ha a gyerek magyar orvosai még most, életében, szakszerűen kivesznek bizonyos sejteket a gyerek szájpadlásából, majd kémcsőbe helyezik, és megfelelő hőmérsékleten lefagyasztva tartják mindaddig, amíg ő szerét nem ejti, hogy személyesen foglalkozzon az üggyel, amihez persze előbb pontosan ki kell dolgoznia a klónozás módját.

Fair play Kértünk egy kis időt, és vártunk néhány hetet, nehogy gyanút fogjon. Aztán Évi lelkendezve visszaírt, hogy mindent elintéztünk, megvannak a sejtek! Rendben van, írta, hozzák el nekem, és másnap faxot küldetett New Yorkból, az út pontos feltüntetésével – egy kézzel rajzolt térképen. Kiderült, hogy Kanadában készül a kiónozásra, valahol Montreal mellett, egy icipici faluban. A világ közben Nevadában keresi, a fax viszont New Yorkból jött. Konspirációból ötös. Ugyanakkor pontosan le volt rajzolva, melyik úton kell menni, hol merre kell kanyarodni, hogy végül eljussunk abba a kis faluba, ahol az ő laboratóriuma rejtőzik. Még a ház is be volt jelölve egy jókora X-szel. Amikor az utasítások alapján megérkeztünk a házhoz, egy kicsit tanácstalan voltam. Mert idáig eljutottunk, de hogyan lesz belőle interjú? Becsengettem a kaputelefonon. Aztán bemondtam a nevet – amit a kollégáim az e-mailek alá írtak. Én vagyok a levélíró nő férje, mondtam. Igen, tudja, felelte a Madame titkára. Jöjjön be. Az egész épület nagyon titokzatosnak tűnt. Régen gabonaraktár lehetett; hatalmas volt, magas, ablaktalan falakkal. Ahová beléptünk, ott érezhetően nem fűtöttek. Ugyanolyan hideg volt, mint kint a hóesésben. „Beléptünk” – írom, mert velem volt Balassa László, egy másik „kalandos lelkű” operatőr, akivel – Martos Tomi mellett – a filmjeimet forgattam. „A család barátja” – mutattam rá, amikor kérdő tekintet tudakolta, hogy ki ő. Egy szobába vezettek, ahol a földön matracok voltak, a falnak támasztva pedig furcsa, sötét festmények. Hatalmas szintetizátor a sarokban, eldobható műanyag poharak tucatjai a padlón. Itt már fűtöttek. Amikor a Madame belépett az ajtón, kicsit meglepődtem. Nem ilyennek képzeltem. Hosszú, fekete haja volt, és szinte ártatlan tekintetű, tágra nyílt szeme. Tartózkodónak és némileg bizonytalannak tűnt. Inkább néztem volna jólelkű hittérítőnek, misszionáriusnak, mint „gaztettekre” készülő, „gátlástalan” tudósnak. Leültünk egymással szemben, és rögtön a lényegre tértem. Megmondtam, ki vagyok igazán. És hogy azért jöttem, hogy interjút készítsek vele. A többit már föntebb leírtam... A kiabálás után a Madame kiment a szobából, és én csak az asszisztensével tudtam beszélni. Értsék meg, mondtam, újságíró vagyok, és csak a munkámat végzem. Az emberek tudni szeretnék, mi készül itt, és szerintem

joguk van hozzá. Nem akarok rosszat, higgyék el, nem leszek az „események” része, és nem fogom elárulni, hogy hol jártam. Nem azt akarom, hogy rólam szóljanak a hírek. Én csak interjút szeretnék készíteni. Ha meggyőzi a Madame-ot, megígérem, titokban tartom a hollétüket. Keressünk egy ablaktalan szobát, vegyünk le minden képet a falról, vagy menjünk ki a hómezőre, ahol se közel, se távol nincsen semmi, ahol felismerhetetlen a helyszín – nekem mindegy, nem akarom lebuktatni őket. Engem azért érdekel a Madame, mert tudni szeretném az indokait, azt, hogy miért csinálja – és lehet, hogy ez neki sem ártana, mert az emberek legalább nem „rettegnének” tőle, hanem egészséges vita bontakozhatna ki... „És mit csinál, ha nemet mondunk?” – kérdezte az asszisztens. „Hazamegyek” – mondtam, de aztán jött a legnehezebb rész, mert hozzá kellett tennem, hogy „előtte még Montrealban felhívom az újságokat, és elmondom nekik, hogy hol épül a klón-laboratórium. Szerintem két órán belül ideérnek” – fejeztem be „finoman”. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt kínos beszélgetés. Az asszisztens kiment, egyedül maradtunk a szobában Lacival. Hacsak meg nem ölnek, nincs más választásuk, mint szóba állni velünk – gondoltam. Ugyanakkor, tettem hozzá magamban, ezek mégiscsak tudósok, és Kanadában vagyunk, nem pedig a Medellín-kartell börtönében. Így nyugtatgattam magam (mert azért kellett), amikor egyszer csak kinyílt az ajtó, és belépett a Madame. „Kedves Tamás – mondta kisimult arccal, nyájasan –, mit szólna ehhez a szobához? Félrehúzzuk a sarokból a szintetizátort, és akkor mögöttem csak a felismerhetetlen hómező látszik. Szép kép lenne, nem...?”

VÉDETT SZEMÉLYEK avagy

Ostromzár – a biztonság kedvéért Hatásos ember

G

orbacsov mosolyogva nyújtott kezet. „Pont olyan, mint a tévében, csak alacsonyabb” – futott végig az agyamon, miközben bemutatkoztam neki. Érezhetően súlyos aurája volt. Tiszteletet parancsoló. Nehéz megfogalmazni ezt, mert igazából nincs rá magyarázat. Az elmúlt évtizedben rengeteg emberrel találkoztam, de csak kevés közelében éreztem ugyanezt. A kisugárzást. Ami nem függ rangtól, küllemtől, pozíciótól, ismertségtől vagy nyelvtől, nem függ semmitől. Biztosan olvasóim is voltak már úgy, hogy „érezték” valakinek a jelenlétét. Hogy olyan volt, mintha az „erő” vele lenne. Hogy egy pillanatra még azt is elfelejtették, miért vannak ott. Nos, Gorbacsov ilyen ember... Nem éreztem ezt soha egyik magyar miniszterelnöknél sem (volt szerencsém hozzájuk, sajnos vagy nem sajnos, de így van), viszont nem „csapott meg” Helmut Kohl vagy Jörg Haider sem, hogy csak néhányat említsek az elvileg érdekesek közül. Vagyis az aura nem politikusfüggő. És nem is világsztárság kérdése. Talán egyedül David Copperfield mellett éreztem valami hasonlót. Ő, amikor Berlinben belépett az interjúszobába, olyan „súlyos” volt, mintha energiát hozott volna magával. Emlékszem egy amerikai virológus kutatóorvosra is – és ismétlem: az aura nem függvénye a személy ismertségének –, akivel Atlantában, az Ebola-járvány kapcsán találkoztam, még zaire-i utunk előtt. Ha bárhol a világon halálos vírus ütötte föl a fejét, a kalandvágyó tudós szkafandert öltött, és „űrruhájában” a helyszínre sietett. Beszéd közben állandóan köhögőrohamokkal küzdött („Bocsánat, a legutóbbi perui utam..., nem tudom, mit kaphattam el” – mondta ilyenkor), és én annyira „beléfeledkeztem”, hogy néha erőszakkal kellett figyelmeztetnem magam, hogy hé, hé, én most dolgozom, nem pedig csak úgy beszélgetek, mit is akartam kérdezni?

Gorbacsovval egyébként Moszkvában találkoztam, akkor, amikor a testőrével készítettünk interjút. Az egykori szovjet pártfőtitkár bukása után is maga mellett tartotta azt a férfit, aki „végigcsinálta” vele a szocializmus tudatos lebontását vagy véletlen összeomlását – ahogy jobban tetszik. Gorbacsov természetesen nekem is azt mondta, amit minden nyilatkozatában állított, hogy tudatosan építette le a rendszert. Kritikusai szerint csupán meg akarta reformálni a szocializmust, csakhogy az összeroppant a kezei között. Ki tudja? Egy biztos: Gorbacsov 1997-ben éppoly magabiztos volt, mint a 80-as évek vége felé, amikor szó szerint rajta múlott a világ sorsa. Talán épp azért volt aurája, mert egykor tényleg világtörténelmi szerepet játszott, ami azért valószínűleg nem múlik el nyomtalanul. Az irodafa falát halványbarna lambéria borította, még a plafont is. Kényelmetlen, de elegáns bőrkanapé állt a fal mellett, a másik oldalon, az ablakok alatt, csúnya alumíniumradiátorok. Bármennyi pénzt keresett is Gorbacsov az előadókörútjain (néha 100 ezer dollárt kapott egy amerikai egyetemen elmondott beszédért), az irodán azért meglátszott, hogy Moszkvában van... Gorbacsov továbbra is gyárilag előre megkötött, a gallér alatt gumival a nyakára feszülő nyakkendőt hordott, mintha ezen a téren megállt volna az órája valamikor a szocializmus végnapjaiban. Nyíltan, érdeklődéssel nézett rám, de a hogylétemre vonatkozó kérdésére láthatóan már nem érdekelte a válasz (alighanem eltanulta ezt az amerikaiaktól). A kézfogásunk utáni második percben monológba kezdett, mintha tegnapi beszélgetésünket akarná folytatni, és észre sem venné, hogy tegnap nem velem társalgott. Furcsa volt. Szidta Magyarországot, nem a mostanit, hanem az ő partnerét, vagyis a 80-as évek végének kormányait. Antall Józsefről kifejezetten rossz véleménye volt, mondván, hogy a rendszerváltozás utáni Magyarország első miniszterelnöke – szerinte tudatosan – leépítette a kapcsolatokat Moszkvával. „Ezt még meg fogják keserülni – mondta nem fenyegetőleg, inkább sajnálkozva. „Amikor az alvilággal összefonódott orosz tőke majd föl akarja vásárolni önöket, és »nyomul« befelé, akkor még sajnálni fogják, hogy Antall így járt el” – emelte meg az egyik ujját. Bevallom, akkor hirtelen nem is értettem, hogy miről beszél, de ma már, néhány gazpromos és borsodchemes üzlet után sejteni vélem, mire célzott Gorbacsov...

A testőre nem volt különösebben érdekes ember, viszont „összehozott” minket amerikai kollégájával, Reagan egykori bodyguardjával. A szovjetamerikai csúcstalálkozók idején ugyanis sokszor sétáltak négyesben. Gorbacsov és testőre Reagannel és testőrével. Plusz a tolmács. A testőrök egy kicsit mindig lemaradtak a hosszú Camp David-i gyalogtúrákon, és miközben a világ két legnagyobb hatalmú embere a fegyverkezés kérdéseiről vitatkozott, ők összebarátkoztak. Miért ugrott? Az amerikai testőrrel Chicago mellett, egy kisvárosban találkoztunk, ahol ő volt a seriff, vagyis a rendőrkapitány. Reagan családtagnak tekintette, mert egykor, az ellene elkövetett washingtoni merényletkísérletnél a testőr a golyó elé ugrott, hogy megmentse az életét. Hetekig élet-halál között lebegett, de azután felépült, és Reagan elnökségének utolsó percéig ragaszkodott hozzá. Ha már van egy ilyen „kipróbált” embere, miért ne ő vigyázzon rá ezentúl is?... Egy háromgyerekes családapa ült velem szemben, aki semmi más elfogadható magyarázatot nem tudott adni a cselekedetére, csak azt, hogy erre volt kiképezve. A merénylő a washingtoni Hiltonból kilépő Reaganre célzott, és amikor a testőr meglátta a pisztolyt, ösztönösen eltakarta az elnököt, és szabályosan a golyó elé ugrott. Mindez tizedmásodpercek alatt történt. Aznap nem volt golyóálló mellény rajta, tudta tehát – ha ezt egyáltalán végig lehet gondolni tizedmásodpercek alatt –, hogy a halálba „ugrik”. Persze azt állította, hogy nem lehetett végiggondolni. Elmagyarázta, hogy ezerszer is begyakoroltatták vele a kiképzőbázison, hogyan kell ugrania, ha fegyvert lát. Egy idő után ez olyan „automatikussá” vált nála, hogy az „éles” helyzetben, ott, a washingtoni szálló hátsó bejáratánál ő már a levegőben „úszott”, amikor eszébe jutott, hogy „Úristen, ez igazi golyó lesz...”. És az volt. A tüdejébe fúródott a lövedék, amely – a lassított felvételek tanúsága szerint – Reagan fejét találta volna el. Az amerikai rendőrök szokásos egyen-konfekcióöltönyében ült előttem, legombolható gallérú, fehér ingben, kissé pocakosan (ugrani akkor már nem tudott volna, vagy legalábbis nem akkorát), és érezhetően bele sem akart gondolni, mi lett volna, ha „ottmarad”. Ha három árva gyereket hagy maga

után. Hogy a felesége kibírta volna-e? Hogy egy értelmes családapa, ha reggel elmegy otthonról, akkor délben miért ugrik be egy golyó elé? Mert „ez a munkája”? Ilyeneket mondott ugyanis („ezért kaptam a fizetésem”), bele a kamerába. Szemlátomást kínlódva próbálta megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Végül „megkíméltük”. Tudtam, hogy nem szeret, és nem is szokott nyilatkozni erről. Ezúttal is csak orosz barátjának moszkvai telefonhívása miatt volt hajlandó. De amikor már vette a kamera, akkor láthatóan megbánta, hogy belement. Mert olyasmit kellett megbolygatnia, amit magában már elrendezett, és szívesen átadott volna a „felejtésnek”. Miközben beszélt, elnéztem a Chicago melletti kis iroda berendezését, és az összhatás alapján egyértelmű volt: amikor a testőr Washingtonban golyóval a tüdejében „földet ért”, rögtön meghalt a saját értelmébe vetett hite – talán a lelke is. És nem szerette, ha emlékeztetik rá. Íróasztalán ugyanis alig volt hely, mert 11 családi fénykép állt rajta; gyermekeit és feleségét ábrázolták. Ha felnézett a papírjaiból, rajtuk pihent meg a szeme, ha pedig még feljebb pillantott, akkor a szemben lévő falon a három lányát és a feleségét látta – nagy aranykeretben. Ha kinézett az ablakon (balra), akkor a függöny alól, az üvegnek támasztva megint csak lányai pillantottak vissza rá, egyikőjük gyertyákkal zsúfolt születésnapi tortája mögül. Jobbra pedig újabb családi portré, ezúttal egy ház kertjében. Ha kinyílt az ajtó, akkor a titkárnő asztalát lehetett látni, melyen a rendőrkapitány szobája felé fordítva, nagy, keretbe foglalt kép állt: a seriff a lányaival... És ezeknek a lányoknak az apja olyan ember, aki – mint a csöpögős hollywoodi filmekben – életét kockáztatva egy gyilkos golyó elé ugrott... Az entebbei túszmentők parancsnoka Amikor beléptünk Dan Shomron irodájába, kicsit úgy éreztem magam, mintha egy kalandfilm díszletei közé érkeznék. Tel-Avivban voltunk. Épp aznap reggel mondta be az izraeli rádió, hogy Shomront nevezték ki az arab-izraeli tárgyalások vezetőjének. Az egykori deszantfőnök – 1992-ig Izrael Állam vezérkari főnöke is – Tel-Aviv belvárosában (micsoda váratlan

fordulat), éppen a hadügyminisztériummal szemben nyitott irodát. Akkoriban fegyverkereskedelemmel foglalkozott. Az iroda épülete kívülről egyszerű lakóháznak tűnt. Ha előzőleg nem kaptunk volna pontos utasításokat, azt hittük volna, hogy eltévedtünk. Alig találtuk meg a lakótelep jellegű ház csengőgombjai sorában a fegyverkereskedő cég fedőneveként szolgáló személynevet. Talán még a szomszédok sem tudták, mi működik abban a lakásban. Olyan diszkréció övezte a társaság székhelyét, amely felért több százezer dollárnyi biztonsági berendezéssel. Persze volt az is. A lakáson belül ugyanis legalább öt szobán és számtalan ajtón keresztül jutottunk el Shomron úr irodájáig. Mindenütt különbözd kódokkal lehetett csak továbbmenni. Elektromos zárak, chipek, mágneskártyák – no meg testőrök – vették körül a stábot. Mondom, mintha egy kémfilm díszletei közé tévedtünk volna. Az ugandai Entebbe városa tette világszerte ismertté Shomron nevét. A történet valószínűleg mindenkinek ismerős, ha máshonnan nem, hát egy hollywoodi filmből, melyben a főszerepeket Elizabeth Taylor és Burt Lancester játszották. Az 1976-os entebbei túszdrámát, pontosabban a Shomron vezette mentőakciót, a mai napig a történelem eddigi legnagyobb és legsikeresebb túszszabadításaként tartják számon. 1976. július 27-én német és palesztin terroristák Ugandába térítették az Air France Tel-Aviv–Párizs járatát, fedélzetén 256 utassal. A géprablók – akik az ugandai elnök, Idi Amin Dada teljes támogatását élvezték – az utasok nagy részét szabadon bocsátották – a mintegy 100 zsidó utast azonban megtartották túsznak. Kiszállították őket a gépből, és a repülőtér termináljába terelték mindannyiukat. Az a tény, hogy kiszálltak a repülőből, már önmagában eltért a hasonló esetek forgatókönyvétől, az pedig még inkább, hogy 300 ugandai katona vigyázta a terroristák biztonságát, akik a túszokért cserébe 52 bebörtönzött palesztin szabadon bocsátását követelték. Az izraeli kormány azonban nem volt hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni, attól tartva, hogy a túszejtők sikere hasonló akciók sorozatát indíthatja el. Inkább feláldozták volna a túszok életet. Egyet azért még megpróbáltak: kiszabadítani őket. Nemsokára hatalmas teherszállító repülőgép szállt fel Tel-Avivból, Shomron parancsnokságával. Észrevétlenül tették meg a két ország közötti 4000 kilométert – kikerülték az összes radart. Hét és fél órán keresztül közvetlen földközelben repültek. Olykor alig 30 méterrel szálltak

a felszín fölött. Nem lehetett könnyű feladat. Leszálláskor rátapadtak egy menetrend szerint közlekedő brit gépre, úgyhogy az ugandai légi irányítás csupán egyetlen pontot látott a radarképernyőn. Az akció terveit Dan Shomron dolgozta ki. Ő az izraeli hadsereg különleges alakulatainak parancsnoka volt akkor, és mint ilyen, jól ismerte az ugandai katonák szokásait – hiszen az ugandai diktátor testőreit korábban éppen az ő vezetésével képezték ki az izraeliek. A részletesen kidolgozott, vakmerő terv a mai napig tananyagnak számít a világ összes katonaiskolájában. A reptéren eljátszottak egy rövid színjátékot. Fekete Mercedesszel (Idi Amin az izraeliektől kapta ajándékba elnöki limuzinját, úgyhogy TelAvivban tudták, milyen kocsija van) és Land Roverekkel hajtottak a terminálhoz. Az egyik kommandóson a diktátor egyenruhájának pontos mása feszült. Kurtán tisztelgett, amikor elhajtottak az ugandai katonák sorfala mellett. A megtévesztés tökéletesre sikerült. Az ugandaiak az utolsó pillanatig azt hitték, hogy maga Idi Amin Dada érkezett a helyszínre. Amikor rájöttek a cselre, már késő volt. Az izraeli deszantosok bejutottak a várócsarnokba. A tűzharc előtti utolsó másodpercben teli torokból, ivritül üvöltötték, hogy feküdj!, mire a zsidó túszok azonnal hasra vetették magukat. A terroristák viszont állva maradtak – és meghaltak. 35 ugandai katona, 13 terrorista, egy izraeli kommandós és 3 túsz vesztette életét az akcióban. A túlélő túszok között magyar származású is akadt. A férfit Dávid Imrének hívják. Ő Yesud HaMa'ala-ban, a libanoni határövezetben lakik. Orosz zsidó telepesek utcájában él, úgyhogy amikor nála jártunk, olyan finom pirogot ebédeltünk, mintha legalábbis a moszkvai Puskin utcában lennénk. A lövöldözéskor Dávid Imrének a szívétől 5 centire fúródott a testébe a golyó. Elmesélte, hogy egy haldokló izraeli katona mellé fektették a repülőn. A deszantos később belehalt sérüléseibe. Akkor még nem tudta, hogy a katonát Jonathan Netanyahunak hívták. A későbbi izraeli miniszterelnök testvére volt. Az utasok között volt a magyar édesanyától származó Dr. David Bass, amerikai-izraeli kettős állampolgárságú orvos is, aki azonnal megérezte, hogy a támadás a zsidók ellen irányul. Ezért aztán megette izraeli papírjait. Ennek köszönhetően a túszok kiválogatásánál a külföldiekhez került, és elengedték. Olyan volt, mondta halkan, mint Auschwitzban a rabválogatás. Néhány belgiumi ortodox zsidót például úgy aláztak meg, hogy nem engedték ki őket a vécére – kénytelenek voltak a nadrágjukba piszkítani.

Az időközben fegyverkereskedővé átalakult Dan Shomron irodája egyébként majdnem olyan üres volt, mint Zaire-ban a megvesztegetett miniszter titkárnőjének a szobája. Csak egy óriási, üres asztalt láttam benne és körös-körül hófehér falakat – mintha éppen most költöztek volna be. Egyetlen könyvespolc volt csupán az irodában, igaz, az a padlótól a plafonig ért. Amikor az interjút készítettük, kénytelen voltam a földre dobálni a papírjaimat, mert nem volt mire letennem őket. A beszélgetés majdnem „szokásos” volt. Egy „hős” adott interjút valamiről, amit már ezerszer elmesélt. (Leginkább persze az ismerőseinek, mert a mi érkezésünk előtt a tévében nem nagyon beszélhetett róla: az akció titkosítását éppen az idő tájt oldották föl. Ezért kerültünk oda mi is.) Miután az interjú rendben lezajlott, udvariasan elköszöntünk tőle. Gyorsan összepakoltuk a kamerákat, lámpákat, mikrofonokat, és távoztunk az irodából. Már kint voltunk, amikor hirtelen eszembe jutott, hogy ott felejtettem a földön a noteszomat. Visszafordultam, udvariasan bekopogtam, aztán csendesen beléptem a szobába, ahol alig tíz másodperccel korábban búcsút vettem Shomron úrtól. Ám a szoba már üres volt – viszont még láttam, ahogy bezáródik a könyvespolc. Egy rejtekajtó volt mögötte. Mint a filmekben... A maffia hazájában A titkos rejtekajtóról jut eszembe. Évekkel később ismét láttam ilyet, méghozzá Szicíliában, a maffiaellenes főügyész irodájában. Tinebrának hívják az urat – és könyvem nyomdába kerülésekor még élt. Ezt nem viccnek szánom, hanem csak a tényt állapítom meg. Elődje például egy autópályahíddal együtt robbant föl, miközben áthajtott rajta. A főügyészi szék összes korábbi tulajdonosa erőszakos halállal távozott az élők sorából. Szicíliában ebből az állásból kizárólag kihalni szoktak. Tinebra Szicília kellős közepén, egy Caltanissetta nevű kisvárosban dolgozik. Hét irodája van az ügyészség épületében, és ő mindig csak reggel dönti el, hogy aznap melyikben fog dolgozni. Így aztán rajta kívül soha senki nem tudja, melyik nap hol fog tartózkodni – még a testőrei sem. Furcsán éreztem magam, amikor fogadott. Az emberei ugyanis vállon ragadtak, nem valami finoman, és úgy vittek Tinebra elé, mintha fogoly

lennék. Szobákon haladtunk át, és ők minden ajtónál kódokat ütöttek be és mágneskártyákat húztak le, hogy beléphessünk a következő helyiségbe. Ketten fogták a nyakamat, egy másik a kezemet, tüzetesen megmotoztak tetőtől talpig, és csak aztán löktek a főügyész elé. Irodája legalább 100 m²-es volt. A golyóálló ablakok előtt be volt húzva az összes függöny A berendezés elegáns, antik bútorokból állt, és a belsőépítészek szemmel láthatóan semmivel sem spóroltak. A szoba minden egyes részlete erőt, pénzt és hatalmat sugárzott. Ugyanazt éreztem, mint amikor a 90-es évek közepén Londonban, a Scotland Yardnál jártam. Ott szintén óriási összegeket fordítanak a külsőségekre. Szükség is van rá. Főleg lélektanilag. Mert aki ilyen környezetben dolgozik, sosem fogja úgy érezni, hogy ő kevesebb, és nem ér annyit, mint egy maffiafőnök. Segít, hogy a nyomozók – legalább ezen a szinten – ne tűnjenek olyannak, mint akiket kilóra meg lehet venni. Ennek köszönhetően sok mindent lehet mondani Tinebrára, de azt nem, hogy kisebbrendűségi érzéstől szenvedne. Az interjú végeztével sietnie kellett. Odalépett egy szekrényhez. Az halkan félresiklott, és előbukkant mögüle egy rejtett fémajtó. A főügyész elővett egy kulcsot, és kinyitotta. A fémajtó mögött modern, csupafém számítógépszoba várt minket. Innen nyílt a következő ajtó. Egy lifthez vezetett. Tinebra magánliftjéhez. Beszálltunk, és lementünk vele néhány emeletet. Mintha bevásárlóközpont alagsorába érkeztünk volna – valamikor az éjszakai órákban. Sehol egy autó. Csak furcsa, ijesztő félhomály, csend és árnyékok. És érezhetően hűvös levegő – hiszen mélyen a föld alatt voltunk. Ahogy a szemem jobban megszokta a félhomályt, észrevettem, hogy minden sarokban néma, napszemüveges, bőrkabátos alak áll. Keresztbe tett kézzel, mozdulatlanul figyelték minden lépésünket. Először nem tudtam eldönteni, kik lehetnek, de aztán gyorsan rájöttem, hogy testőrök. Ahogy elindultunk a kijárat felé, felzárkóztak mögénk. Először még csak mi voltunk a főügyésszel, de aztán ahogy sorban elhaladtunk a napszemüveges férfiak előtt, egyre többen lettünk. A föld alatti alagút vége felé már vagy húsz néma testőr volt a sarkunkban. A hatalmas székház hátsó traktusában bukkantunk ki a „napfényre”. Tinebra három óriási, páncélozott kocsiját 10 méter magas kőfal vette körül minden irányból, a tetején szögesdrótok, őrtornyok, golyóálló mellényes kommandósok gépfegyverrel – és mi mindezt felvehettük a kameráinkkal. Amikor jelezték a kinti személyzetnek, hogy hamarosan kibukkanunk a felszínre, a sofőrök

olyan közel húzódtak a kijárathoz, amennyire csak lehetett. Aztán megnyomtak egy-egy gombot, mire mind a 12 páncélajtó egyszerre pattant ki. Pontosan, amikor kiléptünk az alagútból. Tinebra legfeljebb két másodpercet töltött a szabad levegőn. Mert most ugyan nem kíséreltek meg ellene merényletet – a testőrök mégis úgy viselkedtek, mintha „lőnének” ránk. Mindig ezt teszik. Ahogy Tinebra kilépett az ajtón, azonnal körülállta négy testőr. Ketten közülük szinte „rávetették” magukat. Az egyik, minden finomkodást mellőzve, a nyakánál fogva lenyomta a főnöke fejét, aztán közös erővel, villámgyorsan a kocsiba „lökték” a főügyész urat, végül határozott mozdulattal rácsapták az ajtót. Tinebra nem tiltakozott. Valószínűleg már hozzászokott. Te jó ég, gondoltam, ez az ember mindig így száll autóba? Másnap, amikor rákérdeztem, fölnézett a kávéjából, és elmosolyodott: „Miért, ön hogy szokott?”

MINDEN ELADÓ avagy

Bevásárlókörutak a világ túloldalán Előirat

A

„kincsek”, melyekről ebben a fejezetben szó lesz, ma már egy vidéki magyar város múzeumának gyűjteményében találhatók. Karácsonykor elajándékoztam őket, mert ezeknek a tárgyaknak szerintem múzeumban a helyük. Kivéve a „vietnami” órát, mert azzal más történt, de erről majd csak a fejezet végén... Mennyi az idő? Saigonban sétáltunk, a Nha Be-folyó partja felé tartó főutcán. A TávolKelet Párizsa – ezt szokták mondani róla, és tényleg, még az üzlettulajdonosok is franciák. Hanoi, az egykori francia Indokína fővárosa persze szebb. Klasszicista épületek, a párizsi operaház kicsiben, Carlton Szálló brasserie-vel; ráadásul most minden fel van újítva, mert a vietnami kormány újra beengedi a külföldieket, akik jönnek is (főleg a franciák), és mindent rendbe hoznak. Croissant-t jobbat lehet kapni, mint Budapesten, mert a szállodákban ma már ismét franciák sütik a pékárut. Közben persze megmaradt a biciklis Vietnam is, és a levesbe áztatott, ízetlen tészta (a pho) mint alapétel, amibe néha még félig romlott húst is szórnak. Szóval Saigonban sétáltunk, és megálltunk egy francia tengerészeti bolt kirakata előtt. A Dél-kínai-tengeren egykor elsüllyedt hajó iránytűje 10 ezer dollárért olyan magától értetődő módon volt kirakva a polcra, mintha arrafelé nem is 20 dollár lenne a havi átlagkereset. Az eladó persze párizsi, a vietnami nyelvet nem beszéli, így még a vietnamiak is csak franciául, legfeljebb angolul alkudozhatnak vele. Az üzlet ajtaja mellett, kint a járdán,

idős vietnami asszonyság ül – előtte sámlin kiállítva egy karóra, egy amerikai dögcédula és egy Zippo öngyújtó, „US Army” felirattal. Ahogy közelebb hajoltam a tárgyakhoz, feltűnt, hogy az óra egy régi Breitling, igazi svájci repülősóra. „Egy amerikai pilótáé volt – szólalt meg érdeklődésemet látva a földön ülő asszony, meglepően jó kiejtéssel, angolul. – A falunk melletti rizstáblába csapódott be, ott zuhant le a repülője 1967ben. Övé volt a dögcédula és az öngyújtó is – mondta, és értetlenkedő tekintetemet látva tömören közölte, hogy „eladó”. Manapság egy Breitling óra akár 1 millió forintba is kerülhet, akkor egy ilyen (igencsak jó állapotú) antik darab is biztos megér ugyanannyit, gondoltam. De akkor miért az utcán, sámlira kitéve árulja? „Mennyibe kerül? – kérdeztem, nem is a vétel, hanem inkább csak az érdeklődés szándékával. Mire röviden közölte, hogy az óra ára 170 dollár. „50 ezer forint” – számoltam át a dollárösszeget magamban, és hangosan felnevettem. Ez a szegény asszony nem is tudja, mi van a kezében, a vietnami utcán nyomorogva valószínűleg halvány fogalma sincs, mi az a Breitling, és hogy Európában ez az óra vagyonokat ér. Miközben Martos Tomival ezen nevetgéltünk és hüledeztünk, a nő – mivel számára érthetetlen nyelven beszéltünk – valószínűleg azt hitte, sokalljuk az árat, úgyhogy gyorsan engedett belőle: „100 dollár” – közölte. Na, ennek fele sem tréfa, gondoltam magamban, és még mielőtt elillanna életem „nagy lehetősége”, villámgyorsan, további nevetgélés és alkudozás nélkül kifizettem a 100 dollárt, és gyorsan távoztunk. Tudat alatt attól féltem, hogy csak álmodunk, és a 10 ezer dolláros iránytűket áruló francia mindjárt kilép az üzletéből és felvilágosítja az asszonyt, hogy mit is csinált. De nem, az óra az enyém maradt, és amikor hazafelé tartva Bécsben bevittem egy antik óráshoz, ő előkereste a modellt a katalógusból, és szinte „könyörgött”, hogy adjam el neki. Nem értette, miként maradt meg több mint 35 éven át egy ilyen óra szinte érintetlenül. „Ezt nem használta senki? – kérdezte. – Hogyhogy nincs megkarcolva? Nem is értem” – mondta. Végül, amikor már 100 ezer schillinges ajánlatot tett az általam 30 ezer forintért vásárolt órára, inkább kijöttem a boltból. Kétmillió forint – a végén még eladom, de aztán „ellenálltam”, és megtartottam kabalának... Kard, ki kard...

A sarawaki őserdőből visszatérve szinte világvárosnak tűnik Kuching. Pedig ez a borneói kisváros tulajdonképpen „rajta sincs a térképen”. Borneó szigetének Malajziához tartozó részén, a tengerhez közel fekszik, ahová külön vízum szükséges. A maláj fővárosból, Kuala Lumpurból csak úgy lehet Borneó felé repülőre szállni (pedig az országhatáron belül van), ha az utazónak külön oda szóló papírjai vannak. Kuching tényleg a világ vége. Néhány évtizede még fejvadász törzsek éltek itt, éles kardjaikat lengetve. Ma már visszahúzódtak a sarawaki őserdőbe, és ott táncolják körbe a korábban levágott fehér emberek koponyáit. Hivatalosan tehát minden rendben, „civilizált” városról van szó, de azért gyanítom, hogy senki sem szeretné Kuchingban óvodába járatni a gyerekeit... Bő egyhetes őserdei túráról tértünk vissza: a fejvadászoknál tettünk „látogatást”. Egy Sydneyben élő magyar tudós-kalandor vezetésével, a Rajang-folyón és mellékágain csurogtunk le hozzájuk. Eltöltöttünk néhány éjszakát a nem éppen virágillatú koponyák társaságában, majd Hangay György kíséretében szépen „megtértünk” Kuchingba. A városka a műkereskedők igazi kincsesbányája. Kuching azok közé a ritka (és nagyon távoli) helyek közé tartozik, ahol fantasztikus dolgokra lehet szert tenni. A fejvadász törzseknél – mint azt a náluk tett látogatás alkalmával én magam is láttam – kétfajta fegyvere van a harcosnak. Egy fúvócső és egy kard. Méghozzá ősrégi, nemzedékről nemzedékre öröklődő, rendkívül értékes, díszes kard. Szinte lehetetlen hozzájutni egy ilyenhez, mert apáról fiúra száll. Egyszer azonban egy kézművesüzletben mégis megláttam egy fejvadász kardot. Az eladón látszott, hogy fogalma sincs, mekkora értéket árul. Biztos kihalt egy fejvadászcsalád, úgy jutott hozzá. Megkérdeztem, mennyibe kerül. Egy kicsit alkudoztunk, aztán végül megvettem száz dollárért. (Ez lehet a bűvös összeg? Óra vagy kard, Vietnam vagy Borneó, minden ennyibe kerül?) Alkudozás közben megállt mellettem egy amerikai férfi. Fejcsóválva figyelte a párbeszédet. Később gratulált. Remek üzletet csináltam, mondta. Ilyen kard ugyanis a tudomása szerint Európában jelenleg csak egyetlenegy van, méghozzá egy amszterdami múzeumban. Kiderült, hogy a világhírű Getty Múzeum (Los Angeles) felvásárlója az 50 körüli, amerikai férfi, és a múzeum megbízásából utazott Kuchingba kiállítási tárgyakat „gyűjteni”. Mert ott még lehet olyan értékeket találni, amiket a „civilizált” világban vitrin mögé tesz egy nemzet. Eléggé

hitetlenkedve nézhettem rá, mert elővett a táskájából néhány katalógust, és elkezdte mutogatni, hogy a világ különböző múzeumai közül melyek őriznek borneói tárgyakat. Látja, bökött az egyik képre az amerikai, itt van az ön kardja – Európában ez az egyetlen hasonló. A kép alatt felirat: „Museum of Amsterdam.” A történelem „ára” Az üzbég városok a szovjet idők emlékét idézik. Bár Üzbegisztán ma már független, önálló ország, mégis minden olyan „szovjetes”. Taskent, a főváros például rosszízű szocialista panelkolosszus az ősi tatár világban. A Moszkvából ideküldött „szovjet”, valójában persze orosz mérnökök fütyültek rá, hogy amit építenek, mennyire illik az azúrkék perzsa-mozaikos üzbég kultúrához és esztétikához. De miért is törődtek volna vele? Magyarország is „átépült” és „elrondult” 40 év alatt, a rózsadombi villák közé nálunk is panelből építettek „magasházakat”, miért kímélték volna meg éppen Üzbegisztánt?... Az egyetlen kivétel talán Khiva (vagy magyar nevén Hiva, hiszen a múlt században egy magyar utazó, Vámbéry Ármin „helyezte el” a várost a térképen, ő volt az első európai, aki bejutott és élve vissza is tért a véreskezű kán birodalmából). Khiva olyan messze van a „civilizációtól”, a Kizil-kum vidékének 500 kilométeres, kicsit sivatagos, kicsit mocsaras vidékén túl, egészen a Kara-kum sivatag határában, hogy oda még a szovjet rombolás sem ért el. Úgy hagyták, ahogy volt. Így hát Khiva városkapuján belépve az utazónak olyan érzése támad, mintha 300 évet visszasétálna a történelemben. A városfalon belül nincs 18. századinál fiatalabb épület. Mozaikkal kirakott mecsetek és az irániakhoz hasonló kupolák sugározzák a múltat és a történelmet. Ez a hely még mindig úgy néz ki, mint amikor Vámbéry Ármin itt járt, ugyanúgy állnak a több száz éves karavánszerájok, mint az ő korában. Egyszer éppen egy 60 méter magas, gyönyörű templomot nézegettem, amikor odalépett hozzám egy üzbég férfi. Tetszik? – kérdezte. Persze – feleltem, azért állok itt, és azért nézegetem. No de melyik tetszik? – kérdezte oroszul. Nem értettem a kérdést. Hogyhogy melyik? – fordultam felé, mire ő, olyan hangsúllyal, mintha egy szellemi fogyatékossal beszélne, megismételte – most már pontosabban – a kérdést: Melyik csempe tetszik a

legjobban? – És megfogta a kezem, hogy mutassak rá. Megcéloztam az ujjammal az egyik, 1600-as években készült csempét valahol a boltív közepén. Az ott, az tetszik, de még mindig nem értettem, hogy mit akar. Hárásó, felelte az ember, 5 dollárért lehozom önnek. Holnap jöjjön vissza érte. Egy kicsit dühös lettem. Na, ne szórakozzon velem, mondtam neki, ez egy érintetlen, gyönyörű, több száz éves, azúrkék mecset, minden részlet a helyén van, hogy képzeli, hogy beveszem ezt a mesét? Vállat vont, és közölte, hogy holnap vár. Csakhogy másnap dolgoztunk. És harmadnap is. Nem tudtunk odamenni operatőr barátommal, Martos Tomival. A negyedik napon azonban nem hagyott nyugodni a kíváncsiság. Odasétáltunk. Ahogy befordultunk az utolsó utcasarkon, és megpillantottam a templomot, önkéntelenül is megtorpantam. Mert egy lyuk feketéllett a boltíven! Tétován odaballagtunk. És az ismerős férfi egyszer csak kilépett egy kapualj árnyékából és óvatosan odajött hozzánk. Széthajtotta a kabátját, és a hóna alatt rejtegetett, barna újságpapírba tekert csomagra bökött. Itt van, mondta, 5 dollár lesz. Egyszerűen elképesztő volt. Ezek szerint még aznap éjszaka felmászott a mecset boltíves kapujára, és vésővel vagy valami más eszközzel kiszedte a 400 éve odaillesztett, kézi festésű, azúrkék csempét. Azóta pedig itt áll és vár ránk, pontosabban az 5 dollárjára. 5 dollár. Milyen megdöbbentő. Üzbegisztánban csak ennyit ér a történelem... Néhány nappal később továbbutaztunk Kelet felé, Vámbéry másik nagy kalandjának helyszínére, Buharába. Egykor emirátus volt ott, amely még az orosz cári seregeket is sokáig térdre kényszerítette; gyakori volt a nyilvános lefejezés és sok más tatár vadság. Egyik délután elmentünk a helyi múzeumba. (Igazi „szovjet típusú” kiállítás volt: nagyobb utálattal állította be a vasutat és telefont építő cárt, mint az évszázadokon át sanyargató emírt.) Az ideológia egyébként megváltozott a Szovjetunió széthullása óta; azóta szeretnek emírt, cárt, mindenkit Üzbegisztánban – csak Lenin elvtársat és követőit nem. A múzeumnak azonban valószínűleg nem volt pénze, hogy „átrendezze” a kiállítást, úgyhogy a vitrinekben egyelőre maradt minden „szovjetesen”. Éppen egy antik, 340 éves, gyönyörű, kézzel festett, arab nyelvű imakönyvet nézegettem, amikor csendesen odalépett hozzám a teremőr. Tetszik? – kérdezte a vitrinüveg alatt fekvő könyvre célozva. Nagyon, feleltem őszintén. És mennyit ér meg magának? – kérdezte olyan hangsúllyal, mintha legalábbis a piacon lenne szó, teszem

azt, egy kiló sajtról. Na ne, gondoltam, ilyen nincs. Biztos csak rosszul hallottam. De a teremőr tovább erősködött, hogy na, mennyit ad érte? Vállat vontam. Hát jó, ha viccelődni akar, én benne vagyok. Tíz dollárt, mondtam unottan. Legyen húsz, vágta rá, és kérdő tekintettel nézett rám. Pillanatok alatt megegyeztünk 18 dollárban. És hogy kapom meg? – érdeklődtem elképedve. Semmi gond, felelte a teremőr, és már vette is elő a zsebéből a kulcsokat. Szépen kinyitotta a lakatot, felemelte az üvegfedelet, kivette a könyvecskét, a hozzá tartozó múzeumi cetlit pedig – amin rajta volt, hogy 340 éves imakönyvről van szó – egyszerűen összegyűrte, és a szemétkosárba dobta. Aztán arrébb tologatta a vitrinben a többi kiállítási tárgyat, úgy rendezve el őket, hogy ne legyen feltűnő az imakönyv hiánya. Végül eltette a 18 dollárt. „Museum of Uzbekistan.” Kincsvadászat Dél-Afrikáról és búvárkodásról már volt szó. Arról azonban még nem, hogy amikor először forgattunk arrafelé, akkor magyar régészekkel merültünk le a Jóreménység foka közelében – méghozzá elsüllyedt hajóroncsokhoz. Magyarok voltak az elsők, akiket a dél-afrikaiak beengedtek „kincset vadászni”. Az apartheid idején külföldiek – főleg a Dél-Afrika-ellenes embargó miatt – nem kutathattak az óceán mélyén. Nelson Mandela azonban egyenesen hívta a világ búvárrégészeit, ami érthető volt, hiszen például csak a Jóreménység foka körül majdnem ezer elsüllyedt hajóroncs hever. A magyarok egy 1805-ben elsüllyedt hajót tártak föl. A feltétel az volt, hogy amit felhoznak az óceán fenekéről, annak a fele az övék, a másik felét viszont át kell adniuk a dél-afrikai államnak. Egy ilyen expedíció csaknem 100 millió forintba került, ami vagy megtérült a felhozott és később árverésre bocsátott kincsekből – vagy nem. Nelson Mandela nem is volt olyan buta ember. Milliárdokba kerülő régészeti kutatásokat indított el úgy, hogy azok Dél-Afrikának egy fillérjébe sem kerültek, és a kockázat is száz százalékban a külföldi kincsvadászoké volt. Persze azért őket sem kell sajnálni. Az egyik indiai maharadzsa úgynevezett pávatrónja például színaranyból készült és smaragddal van kirakva. Fokvárostól nem messze, a Vals-öbölben fekszik, 60 méter mélyen. Magyar pénzben számolva hárommilliárd forint a becsült értéke...

„Legendás” régészprofesszor barátunk (Víz alatt című fejezet), az a bizonyos, aki csak két kibiztosított pisztollyal mert autóba ülni, egyik nap nagyon érdekes hajóroncshoz vitt engem. A Jóreménység fokától pár kilométerre, Platboombaainál süllyedt el még az 1700-as években az a portugál hajó, amely Lisszabonba szállította az akkori portugál király legújabb, kínai étkészletét. Háromszáz személyes volt a kék-fehér porcelánkészlet – tányérok, poharak, sőt még evőeszközök is, mind-mind gyönyörű kínai porcelánból. „Ezt most én tárom fel – mondta a fokvárosi régészprofesszor –, úgyhogy, amit »egy szuszra« fel tudsz hozni, az a tied lehet. Van itt porcelán bőven.” Ilyet csak a mesében szoktak mondani, gondoltam, nem pedig igazából. Hogy annyi kincset vehet magához a hétfejű sárkányt legyőző legény, amennyit csak elbír. Királyok szoktak ilyen ajánlatokat tenni, és ők is csak a mesekönyvekben, nem pedig délafrikai régészprofesszorok. De hát Dél-Afrikában voltunk – és a hivatalosan engedélyezett kincsvadászat szabályai szerint ez lehetséges volt. (Az idő tájt – főleg az amerikaiak és a németek – turistautak tucatjait szervezték DélAfrikába, hogy mindenki, aki akar, részt vehessen a „szabad rablásban”.) Jól feltöltött palackkal merültem le, és persze nagyon „örültem”, amikor kiderült, hogy a sós óceánban milyen könnyű a kínai porcelán... Utóirat Néhány évvel később elromlott a Vietnamban vásárolt antik „szerencseóra”. Amikor órás ismerősöm megjavítva visszaadta, megköszörülte a torkát, és azt mondta: „Kínos ez, Tamás, de el kell mondanom.” Az első pillanatban nem is sejtettem, hogy mire gondolhat. „Az órád tele van szovjet gyártmányú Poljot fogaskerekekkel – közölte szárazon. – A rizsföldbe csapódást ezek szerint mégsem bírta ki a szerkezet, és vietnami barátaid brutális módon, Poljot alkatrészekkel javították meg.” Csendben jöttem ki az üzletből. Úgy döntöttem, fogy azt azért mégsem kérdezem meg tőle, hogy akkor szerinte drágán vettem-e...

GAZDAGSÁG avagy

A pénz nem minden – de a sok pénz, az már valami A szabadság ára

„E

z volt a kedvenc lovam” – bökött az olajfestményre Léderer András. Sydneyben voltunk. Léderer úr az egyik leggazdagabb magyar a világon. Szalámigyárai vannak. Kinéztem dolgozószobája ablakán, és Rupert Murdoch villáját láttam magam előtt. Murdoch híres tévéhálózat-tulajdonos Amerikában, Európában és a Távol-Keleten. Nála talán csak Bill Gates gazdagabb valamivel, aztán a sor véget ér. Ott álltunk tehát Sydneyben, és Léderer úr az olajfestménybe „temetett” lovára emlékezett. „Gyönyörű lipicai volt. Hajóval hozattam Bécsből” – mesélte, aztán legalább két percig szidta az ausztrálokat. Hogy ezek meg vannak hibbanva. Képzeljem, méltatlankodott, egy évig karanténban tartották a lovat, mert az állat-egészségügyi előírások szerint élő állat csak így hozható be Ausztráliába. „Egy lipicait! Karanténban! Ezek a birkaevők!” (Mármint az ausztrálok.) Léderer úr már elmúlt 80, de a külseje alapján csak 60 körülinek nézte volna az ember. Reggelenként sofőr vitte lesötétített limuzinján (Léderer saját elvárásai szerint gyártott Mercedesén, amelyben kézzel varrt antilopbőr ülések, mahagóni műszerfal és hasonlók voltak) a Woollahra-negyed fedett lovaglópályájára. A lovászfiú addigra már felnyergelt lipicaijával várta, hogy azonnal kilovagolhasson. (Ez a ló is Bécsből érkezett és ez is egy évig „karanténoskodott”.) Mielőtt Sydney híres hídjára, a Harbor Bridge-re néző villájából elindult volna, Léderer úr mindig frissen hámozott sárgarépákat kapott kínai házvezetőnőjétől. A limuzinban sosem tette le az antilopülésre a sárgarépát, inkább a kezében fogta. Amikor megérkezett, köszönésképpen a lipicai szájába nyomta a

répákat, és megpaskolta a ló ekkor még puha, kék pokróccal takart hátát. Aztán lovagoltak egy órácskát. Így teltek a reggelek. A szalámi, mint Léderer András életkörülményei is bizonyítják, nagy üzlet Ausztráliában. Persze ez aligha meglepő. A kontinensnyi ország ugyanis tele van európaiak leszármazottaival. Németek, olaszok, magyarok, szlovákok, csehek és mások. Csupa „szalámievő” nép. Léderer úr ilyen egyszerű szemüvegen keresztül nézte Ausztráliát. Vannak a birkaevők és a szalámievők. És az ő nagy szerencséjére a szalámievők vannak többen. Dollármilliomossá válni egy ilyen felismerés után már csak idő kérdése volt. Amúgy az ő háza is tele volt az igazán gazdagok „ereklyéivel”. Csak perzsaszőnyeg és csak régi olajfestmények. Ha a saját ízlése nem ezt kívánná, akkor is ezt „kapja”, mert ezen a szinten már „jön” a lakberendező és „megmondja”. Nem lehet 20-30 szobás házakat „önerőből” berendezni, vagyis minden egyes bútort önállóan kiválasztani és megvenni. Ilyen szinten már lakberendező kell. Mert van nyaraló, vadászház és a többi, annyi ingatlan, hogy szinte észben sem lehet tartani, és ez nem vicc... Vegyük például Forgách urat, egy Ausztráliában élő, másik dúsgazdag magyart. Ő szó szerint nem tudja, hány háza van. Történt egyszer, hogy New South Wales-i birtokára mentünk forgatni, ahol ő lovagolni szokott. Forgách egyébként egy másik ausztrál nagyvárosban, Newcastle-ban lakik, ott vannak hajójavító üzemei. Pontosabban ott is vannak. 35 szobás villájának 100 hektáros „kertjében” leszállt a helikoptere, beszálltunk, és elrepültünk lovagolni. Forgách úr sísapkát húzott a fejére, mert repüléskor mindig fázik. A fia volt a pilóta, a srác ugyanis szeret „helikopterezni”. Repültünk a nagy és végtelen ausztrál táj fölött, és Forgách István szinte megállás nélkül mutogatott, hogy nézzem csak ott jobbra, az a nagy hegy, az az övé, mert azon jól tehet kengurura vadászni, úgyhogy megvette. Aztán látom-e ott jobbra azt a nagy tavat, na, az is az övé. „A halak végett” – fűzte hozzá magyarázatként. Legalább két órát repültünk, és úgy tűnt, a táj fele az övé. Aztán leszálltunk az egyik birtokon kengurut nézni és üdvözölni a gondnokcsaládot, mert Forgách úr egy éve nem járt arra. Majd tovább repültünk egy másik területre, ahol báránygazdasága volt, gyönyörű, régi kastéllyal. Itt sem járt már majdnem fél éve. Körbejártuk a századelőn épült, legalább 20 szobás épületet, melynek ajtói kézzel festett porcelánkilincsekkel nyíltak. Csodálatos

viktoriánus darabok voltak, gömbformájú, „tekerős” kilincsgombok aranymintákkal. „Hát ezek tényleg gyönyörűek” – dicsértem a porcelánremekeket, azt gondolva, hogy biztos „jólesik” Forgách úrnak ilyet hallani. De ő egykedvűen felelt, hogy ha ennyire tetszik, elrepülhetünk a szomszéd faluba, az tele van ilyenekkel, és onnan haza is vihetek néhányat. Nem értettem. De ő elmagyarázta. Kiderült, hogy amikor megvette a birtokot, vele együtt a birtokon fekvő régi falu is az „övé lett”. „Legalább tíz ház van ott, tele ugyanilyen kilincsekkel. Szép, régi házak, de senki sem lakik már bennük” – mondta a magyar milliárdos. Én persze udvariasan elhárítottam az ajánlatot, nem akartam helikopterrel megjelenni egy kihalt faluban és „megdézsmálni” a kilincseket. Úgyhogy repültünk tovább most már tényleg lovagolni. A birtokon szép ház állt, mellette egy kisebb épület, ahol a Magyarországról odatelepített gondozó lakott. „A lovakhoz a magyarok értenek leginkább” – indokolta Forgách úr, hogy miért szülőfalujából „hozott” lovászt a birtokra. Két órát lovagoltunk, majd a ház nappalijában leültünk a kandalló elé, és néztük a pattogó tüzet. Közben a konyhában szalámis szendvicsek készültek; a szalámit velem küldte Forgáchnak a húsgyáros Léderer, pedig akármilyen meglepő, még soha életükben nem találkoztak. Ültünk a kandalló előtt, és én újabb kísérletet tettem, hogy „megdicsérjem” a milliárdos tárgyait, még mindig abban a hitben, hogy számítanak neki házak, birtokok, egyszóval mindaz, amit megszerzett az életben. „Ez a ház is milyen szép” mondtam, mire ő felpillantott, és mint aki életében először látja az épületet, ahol éppen tartózkodik, ő maga is körülnézett, rácsodálkozott a falakra, forgolódott kicsit, mintha nem is az övé lenne ez az egész, majd azt mondta: „Igen, nagyon szép” – azzal visszafordult a tűz felé, és nézte tovább a lángokat. Kis csönd után, míg azon törtem a fejem, mit is kellene most mondani, ő újra megszólalt. „Van legalább öt ugyanilyen házam. Amikor megmutatták a tervrajzokat, annyira tetszett, hogy ugyanazt építtettem fel itt-ott, különböző birtokaimon” – mondta, szinte csak magának, még mindig a tüzet nézve. „Ne haragudj, Pista” – fordultam feléje tegeződve, mert már megittuk a pertut –, hány házad van neked tulajdonképpen?” „Hát azt nem tudom” – válaszolta, de én erősködtem, hogy mégis, körülbelül mennyi lehet, úgyhogy barátnője „segítségével” (aki szintén magyar, szintén a szülőfaluból) nekiálltak számolni. Negyven körül

tartottak, amikor még mindig újabb és újabb birtokok „jutottak eszükbe”, és próbáltak pontosan visszaemlékezni, hogy hány ház is van rajtuk. „Van a tied – mondta a 25 éves barátnő a 60 felé tartó férfinak –, aztán van a gazdaház, a vendégház, ja, és tudod, a birtok végén az a szép erdészház, ahol még sosem jártunk, tudod, amit a helikopterről mutattál.” Végül kiegyeztek 60-70 épületben, de „ne várj tőlem pontosabb választ” – zárta le a kérdést Forgách István. Ekkor viszont nekem eszembe jutott a „porcelánkilincses falu”. „Pista – kérdeztem –, számoltátok a báránybirtokon azt a tíz házat, ahonnan leszerelhettem volna a kilincseket?” „Tényleg – csapott szó szerint a homlokára a magyar milliárdos. Látod, kicsi szívem, azokat el is felejtettük. Hát akkor, Tamáskám – fordult felém –, a végeredmény ezek szerint 70-80 körül lehet.” Azzal hirtelen felpattant a kandalló mellől, és kiadta az utasítást: „Na menjünk, és kóstoljuk meg ennek a Léderernek a szalámiját...” A csúcson Néhány nappal később aztán, életében először, beszélt egymással a világ leggazdagabb magyarjai közül kettő, Léderer és Forgách, akik harminc évig éltek alig 100 kilométerre egymástól, és mégis úgy lettek dollármilliárdosok, hogy sohasem találkoztak. Este volt már, és a Csendes-óceánt néztük Forgách villájának erkélyén. A hullámok legalább egy kilométerre voltak tőlünk, a „telek” alján nyaldosták a sziklákat. Az épület egy hatalmas, óceánparti öböl dombjának tetején áll; Forgách István még évtizedekkel ezelőtt vette meg az egész öblöt, hogy senki ne építkezhessen „elé”. Az egész öböl az övé, csak az ő háza áll a dombon, illetve néhány száz méterrel odébb a lányáé, akinek négy éve épített – kétmillió dollárért – egy modern üvegvillát a kertben. Az erkélyen álltunk. Forgách úron vastag, fehér teniszzokni. Nem szerette a papucsot, így este, ha nem voltak vendégek a háznál, levette a cipőjét. Úgyhogy aznap este is zokniban volt. „Tudod te ennek a Léderernek a számát?” – fordult felém kérdőn, mire bólintottam, hogy igen. „Na, akkor add ide, megköszönöm neki a szalámiját!” – mondta, és már indult is a legalább 150 m²-es nappaliba, a telefonhoz. Leült a sarokban egy székre, teniszzoknis lábát feltette az asztalra, és telefonálni kezdett.

A két milliárdos magyar úgy társalgott egymással, mint két dicsekvő gyerek, akik túl akarják licitálni egymást, és hencegnek, hogy kinek mije van. Valóban a szalámival kezdődött, de aztán hallottam, ahogy Forgách sorolni kezdi a gyárait – a telefon másik végén Léderer feltehetően ilyen irányú kérdést tett fel neki. „Na aztán neked mid van, hallom hurkában utazol” – jött erről az oldalról a kérdés, feltehetően szándékosan hurkát és nem szalámit mondva. Aztán csönd – most biztos Léderer sorolja a gyárait. „És te is lovagolsz? – kérdezte újra Forgách. – Frei Tamás mondta, hogy ott vertyogsz Sydneyben, a fűrészporon. Hát miért nem jössz ki hozzám egyszer, vannak birtokaim, ott lovagolhatnánk.” Léderer feltehetően nem hagyhatta annyiban ezt a megjegyzést, mármint hogy „vannak birtokaim”, legalábbis Forgách reakciójából ítélve. „Ja, hogy neked is vannak? Áhá, értem, 400 ló?” Kis csönd. Aztán Forgách felült, teniszzoknik le az asztalról. „Hát figyelj, nekem 70 ezer bárányom van, ehhez mit szólsz?” – mondta, érezhetően belevágva Léderer szavába, és végérvényesen rátérve a „dicsekvő gyerekek a homokozóban” jellegű párbeszéd útjára. Öt percig ment a licit. A végén már ott tartottak, hogy „és neked hány éves a barátnőd, mert az enyém 25”. Ezt a kört vélhetően Forgách nyerte, mert széles vigyor ült ki az arcára, sőt, befogva és távol tartva magától a telefonkagylót, felém súgta, hogy „egy öreg tyúkkal fut”. De korai volt az öröm, mert Léderer ugyan „öreg tyúkkal” futott (az ő barátnője 35 volt), de mivel Léderer 20 évvel idősebb volt Forgáchnál, a barát és barátnő közötti „korkülönbségversenyt” még mindig ő nyerte egy tízessel. 45 évvel volt idősebb a barátnőjénél, míg Forgách „csak” 35-tel... Egy idő után operatőrömmel magára hagytuk Forgáchot; éreztük, hogy ő, aki „maga alá gyűrte” a világot, és már-már elkényelmesedni látszott a csúcson, sőt, a házai számát sem tartotta nyilván, most „végre” ismét talált valakit, aki hajlandó volt versenyezni vele. És láthatóan egyáltalán nem bánta, hanem kifejezetten élvezte. Az jutott eszembe, hogy valószínűleg éppen azért gazdagodhatott meg, mert a munkában is mindig ilyen volt, és nem félt „küzdeni”. Miután pedig elhagyta Magyarországot, szerencséjére olyan országba került, ahol többnyire valóban az jut előre, aki jobb... (és persze aki erősebb...). Az idő pénz

A világ igazán gazdag embereivel találkozva – amikor különböző témákból kifolyólag feléjük sodort a riporteri élet – feltűnt, hogy mennyire „szabadok” ezek az emberek. Úgy értem, hogy milyen sok szabad idejük van. Legyen szó dallasi olajmilliomosról vagy indiai maharadzsáról, esetleg építési vállalkozóról vagy éppen szalámigyárosról, egy idő után mindegyikük arra költi a pénzét, hogy „szabad időt” vásároljon magának. Vegyük például a felhőkarcoló-királyként emlegetett Munk Pétert. A Torontóban élő, magyar származású üzletember dollármilliárdok sorsáról dönt, mégis minden évben négy hónapot síel Svájcban. Igaz, szinte a világ minden pontján, időzónáktól függetlenül, irodákat kell fenntartania, hogy megtehesse ezt. Gondolom, nem kevés pénzébe kerül, hogy mindenhol jól képzett titkárnők üljenek, és állandóan tartsák egymással a kapcsolatot, s hogy minden pillanatban tudják, Munk Péter mit csinál. Hogy éppen síel, vagy még esetleg alszik svájci házában, ahol persze szintén dolgozik egy titkárnő, lent az alagsorban. Minden pontosan meg van szervezve. Amikor Munk Svájcban tartózkodik, a kanadai titkárnő minden áldott nap torontói idő szerint hajnali 4-kor kel (Svájcban ilyenkor már reggel 10 van), hogy beszámolhasson svájci kolléganőjének az előző nap eseményeiről. Aztán az Alpok 2000 méter magas hegyormán fekvő házba befutnak a távol-keleti hírek is (ott ilyenkor már este van, véget ért a nap), és a titkárnő mindezt összegezve svájci idő szerint déli fél 12-kor beszámol a délelőtti síelésből hazatérő Munknak ügyei állásáról. A dúsgazdag férfi ilyenkor dolgozik. De legfeljebb csak egy órát – a téli hónapokban ez a szabály. Issza a friss narancslevet, meghallgat mindent, aztán utasításokat ad. És a gépezet ismét mozgásba lendül. Ő elmegy ebédelni, majd újra síel, hogy legközelebb majd másnap délelőtt fél 12-kor halljon újra az „ügyeiről”. Így telnek a napjai. A „svájci” négy hónap persze nem csak Svájcban telik. Munknak lakása van Párizsban, de sokat jár Monacóba is. („Monaco télen a legszebb” – mondja.) A rendszer mindenhol utoléri, így mindig „képben” van, de csak a leglényegesebb dolgokról akar tudni. Amikor például a világ legmagasabb épületeinek egyikében, a torontói CN Towerben jártunk, megkérdeztem tőle, mennyi hasznot hoz ez az épület. Merthogy az övé, még mielőtt elfelejteném. Nem tudott válaszolni. Ő csak azt tudja, hogy a cége tulajdonában lévő több millió négyzetméternyi épület összesen mekkora bevételt eredményez. De hogy ezen belül mennyit hoz a CN Tower és mennyit New Yorkban egy felhőkarcoló, azt ő nem tudja, és nem is kell

tudnia. Neki csak azt szokták jelenteni (Svájc, fél 12, narancslé), hogy csökken vagy nő az összbevétel. Ha nő, akkor jó. Ha csökken, akkor esetleg megkérdezi, hogy miért, de mivel tudják, hogy úgyis megkérdezné, inkább már maguktól mondják. Vagyis jelentik, hogy azért estek a bevételek, mert, mondjuk, a CN Tower profitja kevesebb, de már intézkedtek. Hogy mit, az sem érdekli. Miért fárassza magát azzal, hogy konkrétan mit csináltak. Hogy esetleg növelték a kilátóba vivő lift jegyének árát vagy az étteremben lett drágább a kóla. Ezzel őt ne fárasszák. Ezért van a CN Towernak menedzsere. „Ezért fizetem őket” – magyarázta tömören Munk Péter egy milliárdos ars poeticáját. Ő ugyanis már rég nem a vagyonát akarja növelni. Csak a lendület viszi, hiszen nehéz belőle kiszállni, de mivel neki is csak egy élete van, szeretné, ha „békén hagynák”. Ő már egyszerűen csak jól akar élni. Mert neki már mindene megvan. Onnantól kezdve, hogy sok millió dollárért bármikor megveheti azt a Picasso-képet, amit kinézett magának, őt már nem érdekli, hogy 500 millió vagy 4 milliárd dollár van-e a bankszámláján, hisz úgysem tudja elkölteni. Mindent azért csinál, hogy jól érezze magát. Hogy kellemes, nyugodt körülmények között élhessen. És ezért hajlandó fizetni is. Neki épp elég pénze van, úgyhogy nem sajnálja azoktól, akik „valóban” dolgoznak. Az övé volt például 1983-ban az első olyan kanadai cég, ahol minden titkárnő milliomos lett. Mert Munk egy jól sikerült üzlet után gazdaggá tette őket – cserébe elvárja tőlük, hogy mindig szem előtt tartsák a birodalom, vagyis az ő személyes érdekeit. Így tud ő négy hónapot Svájcban síelni... nyugodtan. Talán éppen ezért volt minden olyan emberszabású körülötte. Szép ház Torontóban, amin persze látszik a jómód, de nincs benne tíz fürdőszoba és felesleges hivalkodás. Neki már nem kell. És itt álljunk meg egy pillanatra! A „neki már nem kell” – ről jut eszembe. Amikor egyszer Soros Pálnál, a híres befektető, Soros György szintén multimilliomos testvérénél jártam New Yorkban, azt gondoltam, hogy most aztán majd biztos olyan limuzint látok, ami még a széles New York-i utcákon is alig tud befordulni. Soros Pál New York tíz legdrágább lakásának egyikében lakik. East Side, a 72. utca sarka, kilátással a Central Parkra. A kétemeletes, múlt századi lakásban csak a cselédek lakrésze 300 négyzetméteres. Sok-sok millió dollár. A berendezésről annyit, hogy az ilyen lakásról szokták viccelve és irigykedve mondani, hogy „itt a francia impresszionistákat tapétának használják”. Nos,

amikor az interjú után átmentünk Soros úr szintén Central Parkra néző, húsz utcával odábbi irodájába (szintén két emelet, de ezt inkább már hagyjuk), akkor odagördült a ház elé sofőrje egy régebbi típusú Lincoln Tovmcarral. Kényelmesen elfértünk persze, de ez az autó Amerikában szinte átlagosnak számít. Ha akarja, bármelyik középosztálybeli gumikereskedő megveheti magának. De Soros Pálnak már „nem kellett” húsz méter hosszú, lesötétített limuzinban járnia, amibe alig lehet bemászni, viszont nagyon „reprezentatív”. Nem, neki tökéletesen megfelelt egy kényelmes, de normális autó. De térjünk vissza Munk Péterhez és torontói lakásához, amelyben „nem kellett” tíz fürdőszobának lennie. Engem leginkább az fogott meg, hogy a nála látott tárgyak nemcsak értékesek és szépek voltak, hanem jelentettek neki valamit, és főként ezért voltak ott. Elmesélte, hogy még Budapesten, kissrác korában egyik kedvenc olvasmánya a Scott kapitány kalandjairól szóló könyv volt. Évtizedekkel később aztán egy vacsoraasztalnál hallotta, hogy Japánban éppen másnap fogják elárverezni a Scott kapitány legelső, 1776-os példányait egy aukción. Mindenkinek további jó étvágyat kívánt, felült a jetjére, és Tokióba repült. Egy nappal később, pontosan már nem is emlékszik, mennyiért, megvette magának a könyvsorozatot. A multimilliomos Munk Péter azóta saját kezűleg ápolgatja dolgozószobájában az 1776-os könyvek gyönyörű, halványbarna bőrkötését. A takarítónő ugyanis nem nyúlhat hozzájuk. A könyvtár tele van ilyen „kincsekkel”. Minden könyv valami miatt közel áll Munk szívéhez, és mindegyiket el is olvasta (van rá ideje). A faborítású szobába lépve rögtön érzi a látogató, hogy ez nem afféle szokványos, „gazdag” amerikai dolgozószoba, ahová a tulajdonos – ilyen termékekre szakosodott (Amerika már csak ilyen) cégektől – vásárolt a polcokra két méter zöld vagy másfél méter kék kötésű könyvet. A házban azért a könyveken kívül is van még néhány „apróság”. Megvette például Napóleon kandallóóráját. („Képzelje, Tamás, Napóleon ült a szobájában, és ezt a ketyegést hallgatta, amit én.”) Vett egy tucat Ming-korabeli, kínai agyagszobrocskát. És lóg a falon néhány Murillo-kép. Nagyon szereti ugyanis a 17. századi spanyol festészetet. De azért van két Picassója is – darabja hárommillió dollárt ér. Aztán megvette azt a kétméteres, óriási bőrmappát is, melyet XIV. Lajos francia király arra használt, hogy a versailles-i kert terveit tartsa benne. („Fogja meg, Tamás,

ezt még a király keze is érintette”.) Ja, igen. És van egy kis szigete is. Ahol a hétvégéket tölti. Még 1957-ben vette. Ha jól emlékszik. A házában – ha visszatérhetek még egy kicsit a „titkárnők problémakörére” –, a konyha mögött, teljesen eldugva, ott, ahol a spájz ajtaja szokott nyílni, volt egy iroda, a hozzá tartozó titkárnővel. Amikor Munk otthon van, ez a titkárnő az utolsó „szűrő”, ő fogadja a fontos faxokat és telefonhívásokat. Egyik nap, miután befejeztük a forgatást, elindultunk a házból a Munk-birodalom belvárosi irodaháza felé. Már kiléptünk az ajtón, házigazdánk angolosan elegáns kalapban, kabátban, kezében sétabottal lépdelt mellettünk a sötétített üvegű autó felé, amikor a titkárnő a „spájzból” lélekszakadva utána kiabált, hogy Mr. Munk, nagyon fontos, a Német Nemzeti Bank elnöke van a vonalban. Munk Péter bólintott, és menet közben félig-meddig visszafordulva azt válaszolta, hogy kapcsolják a hívást a kocsijába. Meg se állt közben, még csak a léptei ütemén sem változtatott. A kaputól tíz méterre ott állt a kocsi, sofőrrel. Nyílt az ajtó, beszálltunk, ő már nyúlt is a telefon után. „Grüss dich” – váltott németre, majd néhány percet beszélt a Német Nemzeti Bank elnökével. Amikor aztán beértünk a komoly, cseresznyefa borítású irodába, Munk üdvözlés és menet közben mondott két mondatot Sheilának, vagyis fő-fő titkárnőjének. (Ő szokott síelés idején reggel 4-kor kelni, cserébe viszont milliomos.) Ezzel el is intézte a német ügyet, ami pedig – fültanúja lévén, merem mondani súlyát tekintve nálunk akár az egész pénzügyminisztériumot napokra mozgósította volna... De Sheila megbirkózott vele. Ő volt, mint említettem, a sok titkárnő között a fő-fő titkárnő, aki mindenki fölött állt. Munk ősidők óta meglévő, személyi „szupertitkárnője”, Sheila Tenessey. Ő a legfontosabb munkatársa, aki mindig mindent pontosan tud. Az odaadó, hűséges alkalmazott prototípusa. Aki „feláldozza” magát a főnökért. Sheila szemüveges, ötvenes nő, láthatóan nulla magánélettel – hiszen életét és vérét Munk Péternek szentelte. Amikor például egyszer Munk Péter a jelenlétünkben valami nagyon zűröset és bonyolultat kért tőle, majd egy meleg, már-már nem is főnöki pillantást küldött felé egy „Oh, my dear” sóhaj kíséretében, Sheila szabályosan belepirult, de aztán rögtön bele is vetette magát az éjfélig tartó robotba. Munk tudta, hogy miként kell „kizsákmányolni” a környezetét, és nyilván jó emberismerő volt. Valószínűleg ez is két elengedhetetlen tulajdonság a meggazdagodáshoz, gondoltam. Az Ausztráliában tapasztalt

„ész” és „küzdeni akarás” mellett valószínűleg nagyon jó „emberismeretre” és a könyörtelen „kizsákmányolás” képességére is szükség van ahhoz, hogy valaki följusson a csúcsra... Kivagyiság Néhány régi térképet vittünk be az irodába, és kiterítettük őket az óriási tárgyalóasztalon. Az egyik leggazdagabb dallasi olajcsaládnak, a Heape családnak rengeteg, még évtizedekkel korábbi próbafúrások helyszíneit is megmutató térképe volt. Az öreg Heape éppen azt magyarázta, hogy ha 1936-ban, itt és itt, ilyen és ilyen mélységben ezt meg ezt találtak, akkor a tudomány mai állása szerint szinte biztosit vehető, hogy attól a ponttól 20 kilométerre, nyugati irányban, a tektonikus lemezek közé érdemes lenne lefúrni, mert... – de ekkor kopogott, majd belépett egy fehér köpenyes mérnök. Megvan a tegnapi próbafúrások eredménye, jelentette, és felmutatott egy kis műanyag flakont. Sűrű, mélysárga folyadék volt benne – így néz ki az olaj új korában. Az asztal körül álltunk. Az ötven négyzetméteres iroda közepén. A családfő, a két fia – és a stáb. Mindnyájan ingujjra vetkőztek, a zakó hanyagul a karfára vetve, nyakkendő meglazítva, szóval igazi üzletemberhangulat, tényleg, mintha a Dallast látnánk a tévében. Hümmögtünk, bólogattunk a térképek fölött, aztán az öreg egy kicsit hátrafordult. De nem teljesen, mert a két kezével azért továbbra is az asztalra támaszkodott. No? – kérdezte a mérnöktől –, mi az eredmény? Az meg elkezdte hadarni a szakzsargont, amiből én nem sokat értettem – hogy a nyomássűrűségből meg ebből-abból arra lehet következtetni, hogy ilyen és ilyen minőségű olaj van a mélyben, méghozzá a műszeres vizsgálatok alapján elég nagy mennyiségben... Az öreg bólogatott egy darabig, aztán csak annyit kérdezett, hogy oké, és mennyi lesz rajta a hasznunk? Százmillió dollár – felelte a mérnök. Körülbelül. A 70 éves Heape-nek a szeme se rebbent. Fiúk – fordult a „gyerekek” felé –, ma jó napunk van. Aztán újra a térképeknek szentelte a figyelmét. Ne haragudjon, Mr. Frei, szabadkozott, hol is tartottam? Ja igen. Szóval itt vannak ezek a réteglemezek... És magyarázott tovább. Én meg csak álltam, és nem akartam elhinni, hogy ez az ember, akinek épp most jelentették, hogy gazdagabb lett százmillió dollárral,

körülbelül öt másodpercet szentelt ennek a hírnek, nem többet... De lehet, hogy csak négy volt. Nem számoltam. Aztán este Steve, a „legfiatalabb” Heape (42 éves volt) elvitt minket Dallas talán legelegánsabb steakházába. A „világhírű” Texassteak 100 dollárba került. Ami azért még amerikai viszonylatban is méregdrágának mondható, hisz még egy színvonalasnak számító texasi étteremben sem kérnek el 20-30 dollárnál többet a 3 centi vastag hússzeletért. Amikor leadtuk a rendelést, a pincér megkérdezte, ki hogy kéri a steaket. Steve aprólékosan elmagyarázta, hogy ő hogyan szereti. A lényege az volt, hogy egy kicsit véresen. Mondtuk, hogy mi is. Amikor kihozták, egyből nekiláttam. Bár én inkább jól átsütve szeretem, el kell ismernem, hogy a maga nemében kiváló volt. Legalábbis nekem úgy tűnt... Steve steakjével viszont szemlátomást nem stimmelt valami. Mert ő ahelyett, hogy enni kezdett volna, fogta a villát, egy kicsit finnyásan beleszúrta a hús közepébe, aztán a késsel óvatosan belevágott, majd ügyesen széthúzta a széleket. Belenézett, aztán fejcsóválva hümmögni kezdett. Túl véres, mondta kelletlen arccal a pincérnek, vigye vissza, süssenek még rajta egy kicsit. A pincér visszavitte. Amikor aztán újra ott volt a barnásan csillogó hússzelet Steve tányérján, immár egy kicsit jobban átsütve, ő újrakezdte a színjátékot. Szúrás, vágás, széthúzás, fintor és hümmögés. Most meg túl van sütve, hangzott az ítélet. Elnézést, Mr. Heape, rebegte a pincér sápadtan, azonnal intézkedem. És egy új szelettel kezdtek próbálkozni – hisz egy steaket ugye tovább sütni lehet, visszavéresíteni viszont már képtelenség. Tíz perccel később letették elé a vadonatúj szeletet. Még látványnak is gyönyörű volt. Mr. Heape azonban ezt is túl véresnek találta. Ez nem a maguk napja, mondta sajnálkozva. Úgy látszik, hogy ez a steak nem akar ma összejönni. Sajnálom, hogy nincsenek formában. Tudják, mit? – vont vállat megvetően –, hagyjuk az egészet, ma inkább nem vacsorázom. És visszaadta a tányért. A pincérekben meghűlt a vér. Steve Heape volt az egyik legfontosabb vendégük. Két percen belül ott állt az asztalunk mellett az étterem főszakácsa. Aki csak ritkán hajlandó magára hagyni birodalmát, hogy szót váltson egy-két közönséges „halandóval”. Mi a probléma? – kérdezte a hófehér egyenruhás mester. Olyan elegáns volt és olyan udvarias, mint egy exkluzív hajó kapitánya. Steve elmondta, hogy bizony a hússal van a baj. A „kapitány”

szája kicsit megremegett. Bocsásson meg, mondta kimérten. Most én, szermélyesen fogom önnek elkészíteni azt a steaket, és életem minden tudását és tapasztalatát be fogom vetni annak érdekében, hogy ne érje önt több csalódás. Kösz, nem kell, felelte Steve Heape flegmán, már az előbb is mondtam, hogy hagyjuk az egészet. Már épp hozták a számlát, amikor újra megjelent a főszakács – egy valószínűleg tökéletesen elkészített steakkel. Parancsoljon, uram, súgta áhítattal, és óvatosan letette a tányért Steve elé. Ahogy ígértem. Mondtam, hogy ne fáradjanak, felelte a legfiatalabb Heape. Különben is már mennünk kell. Azzal felállt, és kiment az ajtón. Mi meg utána. Az olajmilliomos még arra se méltatta a szakácsot, hogy belekóstoljon a 20 percig készített ételbe. Még csak bele sem vágott... Méregdrága kövek New Yorkban ültünk egy lézerdetektorokkal védett irodában. A hölgy még mindig gyönyörű volt, és rendkívül ápolt. 50 felé járhatott. A családja a Felvidékről emigrált Amerikába, és ott folytatták azt, amit Besztercebányán elkezdtek. Gyémántkereskedők lettek mind, beleértve a 20-as éveiben szépségversenyeket nyerő, karcsú lányt is. Végül feleségül vette őt egy igen gazdag New York-i férfi, és így „kötött ki” a 47. utcában, amit csak úgy hívnak arrafelé, hogy a gyémántkereskedők utcája. Mintha Jeruzsálemben járna az utazó, szinte csak ortodox zsidókat látni a környéken. A fekete, hagyományos zsidó viseletbe öltözött kereskedők miatt van tele az utca turistákkal. A 47. utcában volt a magyar hölgy irodája, melyet több millió dollárért bérelt. A világon ott a legdrágábbak az irodák. Valószínűleg a gyémánt miatt. „Tartok egy gyorstalpaló tanfolyamot önnek” – mondta, és kinyitotta a páncélszekrényét. Elővett belőle egy átlátszó fedelű műanyag dobozt, kitette az íróasztalra, és magyarázni kezdte nekem, hogy mi micsoda. „Ez itt a sárga gyémánt” – mutatta, ez az égszínkék, ez pedig a már nem is emlékszem, milyen. „Nézze meg nagyítóval” – nyújtotta felém a szemhez illeszthető kis eszközt. Látom, ugye, hogy „milyen más a fénytörése, mert van benne egy kis szennyeződés, attól olyan szép kék a színe, a másik

viszont...” Látszott rajta, hogy órákig tudna mesélni a gyémántokról, és én arra gondoltam, hogy ha most itt lenne Edit, biztos szívesen maradna még. Egyszer aztán, puszta kíváncsiságból, ráböktem az egyik, gyönyörűen csillogó kis kavicsra, és megkérdeztem, hogy mennyit ér. Hárommillió dollárt, felelte. Nyeltem egyet. És akkor ez az egész, folytattam érdeklődve, ami most itt van előttünk ezen az asztalon, összesen mennyi? Úgy körülbelül. (És az csak része volt a páncélszekrény tartalmának. Csak egy kis műanyag doboznyi.) „100 millió dollár lehet” – felelte besztercebányai akcentussal. Harmincmilliárd forint csak úgy az asztalon. Na ne. Ekkora összeggel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Felfoghatatlan volt számomra, hogy az előttem fekvő csillogó kövek ennyit érnek, de az irodabérlet árát kezdtem érteni. Én is ennyit kérnék „tőlük”, ha lenne arrafelé néhány kiadó négyzetméterem. Aztán mutatott két követ, amelyek az én „átlagemberi” szememnek semmiben sem különböztek egymástól. Egy apró különbség azonban mégis volt köztük. Az egyik 30 ezer dollárt ért – a másik viszont 4 milliót. Az egyik „piszkos” volt, de ez csak nagyítóval volt látható. A másik viszont kristálytiszta. A „piszkosat” az amerikaiak veszik – magyarázta, mert ők tényleg hordják is a gyémántot, de értelmetlennek tartják, hogy milliókat költsenek valamire, ami tízezrekért is megvásárolható. Úgysem áll oda eléjük senki egy esti partin, hogy nagyítóval megnézze a köveket. A „kristálytisztát” viszont az arabok és a kelet-európaiak vásárolják, főleg az oroszok. Azok a népek és emberek, akiket a történelem arra tanított, hogy néha „menni” kell. Hogy néha nincs idő csomagolni, csak gyémántot zsebre vágni, és menni kell. Ők „teszik” a millióikat – ha van nekik – vagy ezreiket – ha csak annyi van – kristálytiszta, értékálló gyémántba. Ez egyszerű biztonsági befektetés a részükről. Budapesten épített 100 milliós házat nem lehet elvinni, az ott marad, de a gyémánt zsebben „utazik”. Vésztartalék Erről jut eszembe Pogány Alajos, aki az antwerpeni gyémánttőzsdén gazdagodott meg. Neki az egyik budai hegyen van 3 emeletes, 20 szobás villája, 10 autós garázzsal. Van persze hasonló neki Brüsszelben, New Yorkban és Floridában is.) „Mennyit ér ez a gyűrű?” – kérdezte tőlem, és a

karátmérő mellé nagyítót is adott. A gyűrű a jobb kezén volt. Lassan lehúzta és odanyújtotta. Na, gondoltam, most kiderül, hogy emlékszem-e a New York-i gyorstalpaló tanfolyamra. Méricskéltem, számolgattam, aztán gondolva, hogy most biztos sokat kell mondanom, hárommal felszoroztam a kiszámolt összeget, és így jött ki a „végeredmény”. „Egymillió dollár” – mondtam hangomban kis bizonytalansággal. "Egész ügyes - mosolyodott el Pogány úr. – Egy egész kettő.” Azaz 350 millió forint. Nem New Yorkban voltunk, úgyhogy komolyan átfutott az agyamon, hogy ennyiért egyszer még a kezével együtt „lopják” el a gyűrűt, csak egy nyisszantás az egész, de nem akartam aggasztani a magyar bűnözési statisztikákkal, úgyhogy csöndben maradtam. De mégis, valahogy kitalálta, hogy mire gondolok. „A bűnözők, ugye? – kérdezte. – Ugye félnem kellene tőlük?” Aztán elmesélte, miért nem fél. „Én nem vagyok gazdag – mondta. – Nézzen ki az ablakon, Tamás! Látja a szomszéd házat?” „Látom” – feleltem. „És ott, azt a másikat, és a hegyen a harmadikat, meg azokat ott, lent a völgyben? Egyik sem az enyém, miért lennék akkor én gazdag?” – kérdezte szinte önmagától, és én nem tudtam eldönteni, hogy most viccel, vagy komolyan a gazdagság dimenzióin tűnődik. „Itt álltam egyszer, éppen ezen a szőnyegen, ahol most, amikor egy férfi abban a fotelben, Tamás, amiben ön ül, majdnem belehalt a hírbe, amit közöltem vele, annyira sokkolta. Gazdag ember volt, legalábbis azt hitte, és úgy is viselkedett” – kezdett bele egy elképesztő történetbe Pogány úr, melynek „élvezetéhez” ezúttal nekem kell „gyorstalpaló tanfolyamot” tartanom a Fabergè-tojások tárgyában. Az utolsó orosz cárok idején élt Moszkvában egy Fabergè nevű, francia származású ékszerész, aki a cári család számára készített néhány gyönyörű, tojás formájú, hihetetlenül értékes ékszert. Ezek a híres Fabergè-tojások. Az első 1883-ban III. Sándor cár megrendelésére, húsvétra készült. A drágakövekkel kirakott tojás „sárgája” színaranyból volt, és amikor felnyitották, egy apró aranycsirke bukott ki belőle, valamint a cári korona kicsinyített mása, tojás formájú rubincseppel díszítve. Onnantól kezdve a legkülönbözőbb tojások készültek, miniórákkal vagy éppen a Szibériát átszelő gyorsvonat makettjével. Csak néhány száz darab van belőlük a világon. Ezeket ajándékozgatták akkoriban egymásnak az orosz arisztokrácia tagjai – általában családon belül. A „cári” ékszerész egy-egy

ilyen tojás díszítéséhez a legjobb minőségű gyémántokat használta fel. Manapság csak a legelegánsabb Tiffany üzletekben (New York, Párizs és Tokió) látható néha egy-egy Fabergè-tojás – sok millió dolláros áron. Az ékszerészvilág legnagyobb eseményei között tartják számon, amikor a genfi „gyémánthéten” elárvereznek egy Fabergè-tojást. A Fabergè-tojást, éppen a cizelláltsága és a gyémántok metszésének különlegessége miatt, szinte lehetetlen hamisítani. Sokan mégis megpróbálják, és néha sikerül is olyan utánzatot készíteniük, melyről csak a leghozzáértőbb szem tudja megmondani, hogy hamis. Pogány Alajosnak ilyen szeme van. A legprofibb hamisítványok ugyanis nemzetközi összefogással készülnek. Az olaszok például csak a csomagolással foglalkoznak. Előkeresnek egy olyan bútort, amit a hamisítani kívánt Fabergè-tojás készítésének évében gyártottak, mondjuk, 1908-ban. Óvatosan szétszedik a korabeli szekrényt, és a fából roppant ügyesen megcsinálják a Fabergè-gyémánt dobozát. Ami anyagát tekintve tehát éppen annyi „idős” lesz, mint az eredeti „tojástartó”. Egy másik munkacsoport tagjai – főleg belgák – beszereznek egy 1908-as könyvet. Kiszedik belőle a hátsó borító előtti üres lapot, azt a kellő méretűre vágják, majd korabeli tintával úgy feliratozzák, hogy az anyagvizsgálat ne deríthesse ki, hogy vadonatúj gyártmányról van szó. És itt lép a történetbe Kelet-Európa. Hogy itt mindig vannak olyanok, akik zsebben szállíthatóvá akarják tenni a vagyonukat. A 90-es évek közepén, egy olajszőkítésen meggazdagodott „vállalkozó” úgy érezte, hogy lassan „meleg lesz a talaj” a lába alatt. Milliárdjait tehát gyémántba fektette. Amikor híre ment (az ilyen hírek gyorsan terjednek), hogy mekkora vagyont akar drágakövekre költeni, bécsi kereskedők „valódi” Fabergètojásokat ajánlottak neki. Kettőt, másfél milliárd forintért, ami akkor hétmillió dollár volt. A férfi bűnöző volt, úgyhogy csak magában és a saját „eszében” bízott. A Köjálnál volt ismerőse, akivel megvizsgáltatta a tojást, dobozt, papírt, mindent. „Korabeli” – állapították meg, és „eredetinek” tartotta a tojást egy neves budapesti ékszerész is. Az olajszőkítő ezek után fizetett, és minden vagyona gyémánttá alakult át. Egyszer aztán ékszerésze, amikor meghallotta, hogy Pogány úr éppen Budapesten van, fölküldte hozzá a férfit. „Ő mégiscsak jobban ért hozzá, ő majd megmondja, hol tudnád külföldön jó áron eladni, ha menned kell” – mondta állítólag az ékszerész.

Pogány úr meg is vizsgálta a cári ékszert. Majdnem minden stimmelt vele: a doboz, a papír – tökéletesen eredetinek tűnt. Aztán jött a mikroszkóp. Bizonyos törésvonalakat csak mikroszkóp alatt, speciális ultraibolya fénynél lehet megvizsgálni. És ott kiderült... Mert a hamisítók egy olyan metszést is alkalmaztak, amit csak a 40-es években találtak ki, hogy ne kelljen túl sok karátnyit „elveszíteni” a gyémántból. Vagyis így biztosan nem metszhettek gyémántot a századelőn és Moszkvában. „A tojás hamisítvány” – közölte a férfival Pogány úr. Amúgy, tette hozzá, nagyon jó minőségű gyémántot használtak a készítők, úgyhogy mind a kettőben legalább 50 millió forint értékű gyémánt van. Az összeadva százmillió. „Mennyiért is vette, fiatalember?” – kérdezte Pogány Alajos a magyar bűnözőt, aki abban a pillanatban rogyott össze. Nem csoda, hogy elájult. Egy milliárd 400 millió forintot bukott abban a percben... Az ezeregyéjszaka világa A palota hatodik emeletén voltunk. A smaragddal és rubinnal kirakott teaszoba erkélyéig, ahol álltunk, csak Dzsaipur városának fényei hatoltak föl. A zsúfolt India dudáló, kürtölő zúgása nem érte el a fülünket. A palota kertje ugyanis óriási volt, az aranyvégű lándzsákkal díszített kerítés tőlünk legalább 500 méterre húzódott. A város csak azon túl kezdődött – emitt esti csend és párás indiai nyugalom volt. A szolgák halkan suhogó, szalmapapucsba rejtett léptekkel éppen akkor tették ki a vörösfényű lámpákat a 2. emeleti erkélyre, ahol a ház egyedüli lakója, a 70 éves maharadzsa ilyenkor szokott olvasni. Szerette a szabadban tölteni azt a fél órát, amikor a nap lebukik, és a forró, trópusi Indiát szinte „árvízként” önti el a hűvös levegő. A lenti erkélyről földerengtek hozzánk a vörös lámpaernyőkön átszűrődő fények, és sejtelmesen verődtek vissza a szobánk falát borító piros rubinköveken. Mint színes diafilmkockák, úgy peregtek előttünk egy letűnt kor és gazdagság valószínűtlen képei... Az indiai maharadzsák, nagyon sokáig, egészen az 50-es évekig dúsgazdagok voltak. A világ leggazdagabb emberei. A dzsaipuri maharadzsa háromszáz szobás palotája például, melynek erkélyén álltunk, elefántcsont szobrokkal van díszítve, és az ablakai olyan gyönyörű, domborműves aranylapocskákkal kirakva, hogy azt még a Buckingham-palota királyi lakói

is megirigyelhették, és meg is irigyelték. Történészek feljegyezték, hogy olyan pompázatos gazdagság uralkodott körülötte, hogy egyszer az angol király hónapokig „ott ragadt” a maharadzsa kastélyában, és onnan járt irigykedve a neki „adott” ezer hajtóval tigrisvadászatra. Egyszer a híres magyar Afrika-vadász, Széchenyi Zsigmond is részt vett egy ilyen döbbenetes méretű vadászaton. Azt is feljegyezték, hogy az egyik dzsaipuri maharadzsa egyszer Angliában járt, ám nagyon megsértődött, mert úgy érezte, hogy egy RollsRoyce szalonban nem szolgálják ki elég udvariasan. Állítólag két teljes percet váratták. Ekkor eldöntötte, hogy a sértést megbosszulandó, odahaza ezentúl Rolls-Royce-szal fog trágyát szállíttatni. Így is lett. A városban innentől kezdve a 300 szobás paloták környékén cabrió Rolls-Royce-ok szállították a trágyát – és a kertészek is azokkal vitték el a frissen levágott füvet. Az indiai állam aztán – lerázva az angol uralmat – szinte mindent elvett a maharadzsáktól. A földeket, a palotákat – mindent. Csak mutatóba hagyott meg egyet-kettőt, hogy legyen hol „lakniuk”. A dzsaipuri maharadzsának például összesen 3 palotája maradt a 80-ból. A földek elvesztése egyúttal azt is jelenti, hogy az „elszegényedett” maharadzsáknak a megmaradt néhány palota fenntartása is gondot okoz. Amikor például a dzsaipuri „öregúr” vendégül látott minket a sitting roomban, ahol a vendégeket szokta fogadni, elsőre még elámultunk az elefántcsontból faragott, gyönyörű díszek, a színarany gyertyatartók és az óriási perzsaszőnyegek láttán. Amikor azonban jobban körülnéztünk, észrevettük, hogy ez azért már csak árnyéka a múlt dicsőségének. A 80 éves fotelon legalább 30 éve nem cserélték ki a szövetet, úgyhogy egy kicsit már piszkos benyomást keltett. Ha a maharadzsának, gondoltuk, még mindig olyan jövedelme volna, mint régen, biztosan áthúzatta volna a bútorokat. És a szőnyeget is kicserélte volna, hisz közelről már látszott, hogy bizony az is megkopott az idők során, csakhogy manapság már nincs sok ezer dollárja egy ilyen hatalmas, terem méretű szoba perzsaszőnyegére. Az összhatásban mégis volt valami megkapó. A hetvenéves maharadzsa nem akarta tudomásul venni a történelem barátságtalan fordulatát, azt, hogy neki leáldozott, és hogy (persze minden relatív) ő immár orvosolhatatlanul „elszegényedett”.

Szathmáry grófék jutottak eszembe róla. Amikor Amerikában diákoskodtam, rajtuk kívül nem élt magyar Knoxville-ben, abban az egyetemi városban, ahol tanultam. Egykor gazdag és előkelő életet éltek Budapesten. A férj fiatalon Horthy környezetében szolgált katonatisztként. Az öreg grófnő finom mákos bejglit tudott sütni (nagy kincs az Amerikában!), és miközben szervírozta a teát, előszeretettel anekdotázott a pesti korzóról, ahol kiváló bejgliket lehetett kapni a szállodasoron. A grófnő titkárnőként élte le az életét, a gróf úr pedig matematikát tanított egy középiskolában. Soha egyetlen szóval sem panaszkodtak, és emigrációjuk után 45 évvel is ugyanolyan mozdulattal ültek le a foteljükbe és ugyanolyan választékosan beszéltek egymással magyarul, mint egykor az Andrássy úti palotájukban. Elvesztett gazdagságuk számukra „nem veszett el”. Ugyanazok maradtak, akik voltak, és bár pontosan úgy éltek, mint az igen széles és népes amerikai középosztály, gondolkodásuk és gesztusaik megőrizték őket olyannak, amilyennek születtek. Ők is úgy tettek, mint a maharadzsa, ők sem fogadták el a „történelmet”, csak hozzá hasonlóan elviselték... Egyik este a maharadzsa elhívott minket a dzsaipuri Royal Polo Clubba. Angolos klub, ahol 1949-ben megállt az idő. A fedett tollaslabdapálya ugyanolyan, mint ahogy az angolok otthagyták. Távozásukkal a pénz is elment, úgyhogy azóta sem épültek modernebb tenisz- és fallabdapályák. Dzsaipurban minden úgy maradt, mint egykor, amikor még volt pénz. Ugyanúgy, mint egykor az édesapja, a maharadzsa kerti foteleket rakatott a pázsitra, és odahívta a milliós városban aznap vendégeskedő, „érdekesebb” embereket. Magyar tévériportert, ceyloni lovaspóló-játékost, üzletembert Delhiből és még vagy tizenöt átutazót. Whiskyt hozatott a pincérekkel mindenkinek (jéggel persze, mert angolosan csakis úgy szabad), majd elegáns könnyedséggel társalgást kezdeményezett. Hetven éve ellenére mozgékonyan lépett oda vendégeihez, jó érzékkel „keverve” hölgyeket is a társaságba, maga rögtönözve az ülésrendet. Én egy ideig a pólójátékos mellett ültem, de aztán jött a maharadzsa, és pallérozott angol fordulatokkal megkért, hogy üljek át a helyi múzeumigazgatóhoz, aki, higgyem el, nagyon érdekes ember, majd pedig odatessékelte a helyemre, a pólójátékoshoz, az üzletembert Delhiből. Ahogy telt az idő, szinte mindenki beszélgetett mindenkivel, volt szó sportról, politikáról, üzletről és egyebekről csendesen, kulturáltan és nagyon érdekesen.

Így mehetett ez régen, gondoltam, és aligha tévedek. Hiába volt Indiában minden szegényesebb, mély tanulságokkal szolgált az az este. Mert téved az, aki azt hiszi, hogy nehéz meggazdagodni, viszont könnyű és gyors az elszegényedés. Szerintem nem. Lehet azt a pénztárca kiürülésénél sokkal, de sokkal lassabban is csinálni... ha ez egyáltalán bárkit is vigasztal.

SPECIAL FORCE avagy

Akcióban a zöldsapkások Egy kis agitprop

A

lerta olyan kicsi és jelentéktelen falucska Peruban, hogy csak a nagyon-nagyon részletes térképek tüntetik fel. Ott álltunk a falu melletti repülőtéren, és amerikai kollégámmal nem hittünk a szemünknek. Mit keres itt egy Lear Jet? Mit keres itt egy tízmillió dollárt érő lökhajtásos magánrepülő? Ki jöhetett ebbe a világvégi perui faluba, és miért ilyen géppel? Aztán John, akit az NBC tévétársaság küldött erre az útra, észrevett egy apró, fekete gömböt a repülő hasán. „Az meg mi lehet?” - kérdezte, de én tanácstalanul álltam. Nem szoktam mindennap Lear Jeteket nézegetni, hogy tudjam, vajon a fekete gömb „szériatartozék”-e. „Szerintem az egy radar” – mondta John, és már indult is az Amerikai Különleges Hadtest sajtófelelőséhez. Tudniillik ők vittek minket oda. A Különleges Hadtest. „Az egy radar, kiskomám – támadta le számomra szokatlan agresszivitással John a fényesre bokszolt csizmájú sajtóreferenst. – Ki vele, mi a francot csináltok ti itt!” Johnnak már csak ilyen volt a stílusa. De eredményesnek tűnt, mert a „megszeppent” sajtós karon fogta és félrehívta, miközben ujját a szája elé tartva csendre intette. Van még velünk jó néhány újságíró, nem tanácsos kiabálni. Gondolom, ez járhatott a sajtófelelős fejében. Amikor John visszajött, széles vigyor ült az arcán. „Brazíliába repülnek vele. Követik a csempészgépeket – hadarta izgatottan. – Ez egy radarkövető rendszerrel felszerelt CIA-gép. Az a dolga, hogy célpontra vezesse a perui és a kolumbiai légierőt” – mondta egy szuszra, de én alig értettem, hogy mit beszél. „Micsoda? – kérdeztem. – Milyen célpontra vezet és kit?” „Lüke vagy te, kiskomám” – legyintett John, de pár perc múlva mégis elmagyarázott mindent. Olyan volt, mint egy izgalmas akciófilm fordulatos forgatókönyve...

Kezdjük az elején. A dél-amerikai „kábítószer-gazdaság” felépítése igen egyszerű. Peru és Bolívia a két termelő ország, Kolumbia pedig a gyártás központja. Vagyis a kokaültetvények főleg Peruban és Bolíviában vannak, míg a „fogyasztható” végterméket előállító laboratóriumok, a „kokaingyárak” Kolumbiában. Ebből viszont az következik, hogy a „nyersanyagot”, a kokacserjék termését, át kell szállítani Peruból és Bolíviából a szomszédos Kolumbiába. Amikor az Egyesült Államok eldöntötte, hogy hadat üzen a kábítószer-maffiának, akkor a Szenátus kinyilvánította, hogy úgy nem lehet véget vetni a drogbusinessnek, ha letartóztatják a New York-i utcasarkon a dílert. Ettől nem fog megszűnni a kábítószerezés. Az amerikaiak ezért úgy döntöttek, hogy „csírájában” kell elfojtani az egészet, vagyis már az első lépést – a koka átszállítását Peruból és Bolíviából – meg kell akadályozni. De hogyan? Kiderült ugyanis, hogy a kábítószerkartellek a Kolumbiával szomszédos Peruból és a Peruval szomszédos Bolíviából kis, légcsavaros repülőkkel szállítják a kokatermést a kolumbiai központokba. Értelemszerűen nem menetrend szerinti járatokról volt szó, hanem őserdei tisztásokon leszálló és a fák fölött néhány méterrel repülő, csendes gépekről, amiket még radarral is nehéz megtalálni. Nem csoda hát, hogy a peruiak nem tudtak mit kezdeni velük. „Segítséget” kértek az amerikaiaktól (amikor azok felszólították őket a segítségkérésre) – és ők jöttek is, „örömmel”. Azzal kezdték, hogy adtak a peruiaknak néhány új repülőgépet és a legmodernebb radarokat. Hogy észrevegyék, és leszállásra tudják kényszeríteni a csempészgépeket. De találják ki, mi történt? Kiderült, hogy a legtöbb környékbeli országhoz hasonlóan Peruban is csak a fővárosban erős a hadsereg – leginkább az éppen aktuális elnök puccstól való félelme miatt. A vidéki garnizonokra viszont, mint DélAmerikában általában, már nem jutott pénz. Erre a meglehetősen súlyos problémára Peruban az volt a megoldás, hogy a vidéki parancsnokoknak megengedték, hogy különféle üzleti vállalkozásokba kezdjenek. Ez konkrétan azt jelentette, hogy bérbe adhatták a dzsipeket, és egyáltalán, bármit megtehettek, amivel bevételhez lehetett jutni. Két nappal azután, hogy csatasorba álltak az új repülőgépek, a kábítószerkartell egy elegáns huszárvágással egyszerűen kibérelte a vidéki garnizonok összes terepjáróját. Ez kitűnő befektetésnek bizonyult. Hisz

innentől kezdve hiába kényszerítenék földre a vadonatúj repülők segítségével a csempészgépeket, a hadseregnek nem maradt kocsija, amivel a helyszínre tudott volna menni, hogy a csempészeket letartóztassa. Amerika tajtékzott. Az első menetet a csempészek nyerték. Új ötlettel kellett előállni, ami meg is történt, csakhogy ahhoz, hogy „működjön”, törvényt kellett módosítani Peruban. Sebaj. Megtörtént. Pár hónap múlva megvolt a perui törvénymódosítás, mely szerint most már nem kell földre kényszeríteni a csempészgépeket, hanem még a levegőben szépen le lehet lőni őket. Ehhez, ugye, újfajta repülők kellettek, de Amerika olyanokat is adott... Ezek a gépek viszont csak úgy találták meg az apró, légcsavaros csempészrepülőket, ha „valaki” rávezette őket. Ekkor már személyesen is megjelentek az amerikaiak. Óriás radarrepülők kezdtek keringeni Peru fölött, és milliméter pontossággal bemérték a kartell gépeit, hogy a helybeli katonáknak ne legyen más dolguk, mint odamenni szépen a megadott helyre, és kilőni végre egy rakétát. De mi történt megint csak? Jött a csempészgép, az amerikaiak bemérték, rávezették a perui vadászpilótát, de a pilóta mégsem lőtte le a kokaszállítmányt. Amikor visszatért a bázisra, az amerikai tisztek őrjöngve kérdezték, hogy miért nem lőtt? Hiszen olyan közel volt, akár egy követ is rájuk dobhatott volna! Miért nem lőtt? És ilyenkor a perui vadászpilóta szidni kezdte az amerikaiaktól kapott repülőt, hogy annak éppen a döntő pillanatban ragadt be a rakétája, valahogy nem lehetett elsütni... Washingtonban rögtön megértették. 2:0 a kábítószer-maffia javára. Ezek szerint most a pilótákat fizették le... Újabb törvénymódosítás kellett. Az amerikaiak ezúttal azt „kérték” a peruiaktól, hogy a peruiak „kérjenek” tőlük kétszemélyes vadászgépeket. És hozzanak egy törvényt, amely lehetővé teszi, hogy a hátsó ülésen mostantól amerikai kiképzőpilóta ülhessen. És az amerikai pilóta majd segít a peruinak, ha megint nem működik a rakétaindító azon a „kezdetleges”, vadonatúj vadászgépen... Így szépítettek 2:1-re. Mert amikor a perui pilótának az első ülésben „beragadt” az indítószerkezet, akkor az amerikainak a hátsó ülésen – hogy, hogy nem? – nem ragadt be. Végre hullani kezdtek a perui csempészgépek, mint a legyek.

De a történetnek nincs vége. Elég rápillantani Dél-Amerika térképére, és nyilvánvaló, hogy Peruból máshogy is lehet Kolumbiába repülni: felszállás után gyorsan jobbra el, Brazíliába, az Amazonas őserdői fölé, aztán néhány óra kényelmes repülés után, leszállás előtt kicsit balra, be Kolumbiába, és már ott is van a kokaszállítmány A kábítószerkartellek így csinálták. Útvonalat módosítottak. Kisebb kerülő ugyan, de biztonságos. Peru pedig csak nézegesse naphosszat az amerikaiaktól kapott vadászgépeket, többet úgysem lesz rájuk szükség. A CIA magába roskadt. Amit addig csináltak, értelmetlenné vált. Hiszen Brazília nem Peru. Őket nem lehet utasítani, hogy kérjék azt, hogy... Túl nagy ország, és annyira azért nem szegény. Nincs (olyan nagyon) kiszolgáltatva Amerikának. A brazilok meg is mondták kerek perec, persze udvarias formában, hogy köszönik, de semmiféle segítséget nem kérnek Amerikától – és ők sem tudnak hasonlóval szolgálni. Ha van rá mód, inkább szeretnének kimaradni a dologból. Volt benne logika... Kellett volna is nekik, hogy megorroljanak rájuk a kolumbiai gengszterek. Mert ha vállalnák, hogy a radarjaikkal követik a csempészgépeket, vagy ha, mondjuk, beengedik a légterükbe az amerikai gépeket, hogy azok tegyék helyettük ugyanezt – akkor könnyen lehet, hogy néhány felbőszült kartellbérenc a Copacabanán is autóbombákat kezdene robbantgatni. A braziloknak nem volt szükségük ilyesmire. Rio nem Bogotà... És így jutunk vissza az alertai falusi repülőtérre. Mert a CIA – a jelek szerint azért ők sem adják föl könnyen – villámgyorsan alapított néhány fedőcéget. Magánvállalatokat, melyeknek rendszeresen akadt dolguk Peruban és Brazíliában. És jöttek a Lear Jetek azzal a kis fekete, félgömb alakú radarral a hasukon. Amikor az amerikai radarok érzékelték, hogy Peruban felszáll egy kis csempészgép és jobbkanyart vesz Brazília felé, akkor az Alerta „világvárosban” tárgyaló amerikai „üzletembernek” éppen – micsoda meglepetés! – Brazíliában akadt dolga. Berepülési engedélyt kért Brazíliába, és már ment is. A kis radar-jetek így aztán, fedélzetükön egy amerikai „üzletemberrel”, végigkövették a csempészgépeket Brazília fölött, és „szemből” rávezették a kolumbiai vadászgépeket a gyanútlanul érkező kokaszállítóra. Rövidesen 2:2-re állt a meccs... Alerta nyomorúságos kis falu a Rio Alto Purùs partján. Hosszú, sok ezer kilométeres csónakázással egészen az Amazonasig lehetne jutni onnan, de valójában még a szomszéd városkába is nehéz. John meg én egyszer

vacsorázni szerettünk volna, és egyik étteremből a másikba – vietnami motoros riksákhoz hasonló – életveszélyes járgányokon „száguldoztunk”. Megtévesztő persze étteremnek nevezni őket. Inkább csak a poros utcára kiállított egyetlen rozoga asztalról volt ott szó, a ház falából csonkszerűen kilógó, vezetékre csavart villanykörte fényénél. Több konyhánál is próbálkoztunk, de még az ilyen helyeken leginkább ehető csirkehús is úgy „el volt színeződve”, hogy láthatóan romlásnak indult (hűtőgép többnyire nem volt). Úgyhogy végül nem vacsoráztunk. Betértünk inkább egy nagy, hangos terembe, melynek falán ablakok helyett csak hatalmas lyukak voltak, mégis annyira tele volt, mintha az egész falu ott töltené az estéjét. Tévét néztek, hazai szappanoperát. Aztán focimeccs következett. Egyszer csak betévedt a Különleges Hadtest sajtóreferense is. Elmagyarázta, hogy amit láttunk, az még legalább egy évig nem publikus, mert ha idő előtt fény derülne a Lear Jetekre, akkor ezzel „kompromittálnánk” az akciót, és értsük meg, a CIA-nak rengeteg pénze van benne. „De akkor miért hoztatok ide minket?” – kérdezte John logikusan, de a sajtós csak széttárta a karját válaszul. (Az egy év azóta eltelt, és valójában azért „hívtak” meg minket, amerikai és európai újságírókat Peruba, mert a CIA-t és a Különleges Hadtestet egyre több kritika érte kül- és belföldön, hogy csak értelmetlenül szórják a pénzt Dél-Amerikában.) Valószínűleg az újságírókat felhasználva azt akarták megmutatni a világnak, hogy milyen bonyolult dolguk van ezekben az országokban (lásd föntebbi történetek), de ugyanakkor nem akartak fölfedni semmi olyat, ami tevékenységük rovására mehetett volna (lásd Lear Jet). Nem egyszerű. Másnap például egy őserdei radarállomást mutattak be nekünk. Hosszú órákig döcögtünk terepjáróval a sűrű, sáros őserdőben, majd a semmi kellős közepén egy mesterséges tisztásra értünk. A kézilabdapálya méretű, homokzsákokkal körberakott és gépágyúkkal őrzött terület közepén akkora radarok forogtak, hogy még Ferihegyen sincsenek akkorák. Legalább 35 fok volt, súlyos, párás levegő. A radartorony tövében egy őserdőzöldre festett lakókocsi. Mielőtt beléptünk, kabátot nyújtottak felém. „Kösz, nem kell” – adtam vissza, magamban arra gondolva, hogy ezek biztos nem komplettek. 35 fokos hőguta van. Kabátot majd Szibériában. Aztán megértettem. Ahogy kinyílt a radarkocsi ajtaja, mintha mellbe vágtak volna, olyan hideg csapott meg. Bent kabátban, kesztyűben és

usánka-szerű, fülre hajtható sapkában ültek az amerikai, ismétlem, Peruban az amerikai katonák, és bámulták a radarképernyőket. A sötét kocsiban csak a képernyők zöld fénye világított. Olyan hideg volt, hogy láttuk a leheletünket. A radarok és számítógépek ugyanis hideget „kívántak”, a légkondicionáló szinte mínuszra hűtötte a levegőt, nehogy valami tönkremenjen a túlmelegedéstől. Johnnal dideregve egymásra néztünk, és a tekintetéből láttam, hogy ugyanarra gondol, amire én. Ilyen hivatalosan nincs, és ezt sem mondhatjuk majd el senkinek... „Evezzünk békésebb vizekre...” Peruban több ezer kilométernyi olyan kis folyó kanyarog, mint az Alerta melletti Rio Alto Purùs. Mindegyik összeér a másikkal, úgyhogy ha lassan is, de Peru szinte bármely kokavidékéről el lehet csónakázni Kolumbiába... Bizony. Kolumbiába. A folyók hemzsegnek a parasztok halászcsónakjaitól. És ugye melyiknek az aljára ne lehetne odaerősíteni egy kisebb szállítmányt? Ember legyen a talpán, aki megállapítja, hogy a sok tízezer lélekvesztőből éppen melyik visz csempészárut. Amerika persze „küzd”. Szupergyors motorcsónakokat bocsátott a perui hatóságok rendelkezésére. És rengeteg katonát képeztek ki búvárnak, akik bármikor be tudnak kukkantani a gyanús csónakok alá. A jéghideg radarállomásról járőrözni mentünk egy folyóra, a Rio Inuyára. Páncélozott motorcsónakban szállítottak minket, és a mentőmellény mellé golyóálló mellényt is adtak. „Itt írja alá” – nyújtotta egy amerikai katona a papírt, amelyen elismertem, hogy mindent a saját felelősségemre és kockázatomra teszek. Megint egy amerikai – gondoltam. Peruban hivatalosan nem tartózkodik amerikai katonaság, akkor kik ezek? „Kedvenc” sajtóreferensünk szinte gondolatolvasó volt, mert amikor összetalálkozott a tekintetünk, mosolyogva és kacsintás kíséretében csak ennyit mondott: „Katonai tanácsadók.” Ja, vagy úgy, ezt már KeletEurópában is ismerjük. Perui és amerikai katonákkal hajókáztunk tehát kényelmesen, napsütésben. Néha leállítottunk egy-egy csónakot, és a katonák kör-

betapogattak rajta minden négyzetcentimétert, a perui búvárok pedig közben merültek egyet. Így ment ez két órán át. Már annyi hasonló felvételünk volt, hogy én épp menni akartam volna, amikor... Amikor egyszer csak szembe jött egy csónak. Hatan lehettek benne. A mieink rájuk szóltak, hogy megállni, ellenőrzés, szóval minden rutinszerűen történt – de aztán egyszer csak... Egyszer csak hatalmas evezőcsapásokkal a part felé vették az irányt. És már ott is voltak, és sorra kipattogtak a csónakból, és már szaladtak is be az őserdőbe... fegyverrel a kezükben. Meg kellett kapaszkodnom, olyan hirtelen rándult meg a csónakunk. Mellettünk még két páncélmotoros volt, ők is meglendültek. Pillanatok alatt történt minden. Hirtelen „elfelejtkeztek” rólunk, újságírókról – a katonák a száguldó csónakokon egymásnak kiabálták az utasításokat. Olyan volt az egész, mint amikor belepörgetnek a videóba. Csak pillanatképekre emlékszem. Egy katonára, aki széles terpeszben áll mellettem, és tárat kattint a fegyverébe. Egy másikra, aki zöld „kamuflázs” krémet ken az arcára. És John tekintetére a szomszéd csónakból, amelyben megint a saját gondolatomat olvastam: „Ez most éles?” Az volt... Már a parton is voltunk. Olyan erővel hajtottak a páncélcsónakok az „őserdőre”, hogy ropogtak a fák. A katonák kiugráltak, és vittek minket is, de látszott rajtuk, micsoda kolonc vagyunk a nyakukon. Mert még ránk is ügyelniük kell. Gyorsan a földre löktek bennünket, arccal előre. Én tényleg nem értettem semmit. Túl hirtelen történt az egész. Az előbb még csendesen hajókáztunk a folyón, aztán pislogtam egyet, és ott hevertem a földön, egy szál felfújható mentőmellényben. Mert a golyóálló mellényt persze nem volt időm felvenni. Három tévéstáb hasalt velem rémülten, miközben fölöttük két fegyveres csapat nézett farkasszemet egymással. Csönd volt. Tisztán emlékszem rá. Lehetett hallani a katonák lihegését. Hallottam az apró kattanásokat. „Kibiztosítják a fegyvereiket, úristen” – ez járt a fejemben. Nem volt mit tenni, csak olyan laposan feküdni, amennyire lehet. El voltam készülve a legrosszabbra. És akkor a hátam mögül jött a suttogás: „Forgok, mondj valamit a kamerába.” Martos Tomi volt. Tényleg, hiszen ő is itt van. Egész elfelejtkeztem róla. És forog. Hát ez nem normális. Mindjárt szétlőnek mindent, ő meg forog. Lassan hátranéztem, és tényleg. Világított a kis piros

fény a kamerán, úgyhogy tényleg ment a felvétel. „Jaj ne, Tomi!” – csak ennyit tudtam mondani, és „visszabújtam” a fű alá. Hosszú percek teltek így. Síri csend és célra tart. Húsz méterre voltunk a kokaincsempészek puskacsövei tőt, aztán egyszer csak fülsiketítő ordítás spanyolul: „Visszavonulunk.” Az amerikai parancsnok spanyolul kiabált, hogy az ellenség is megértse. Akkor megnyugodtam. Attól, hogy spanyolul kiabált. Annyira profi dolognak tűnt, annyira „tapasztalt” lépésnek, hogy úgy éreztem, itt nem lehet baj. Mint amikor egy száguldó autóban ülünk, de a sofőr annyira uralja a kocsit, hogy eszünkbe sem jut félni... A parancsnok valószínűleg azért döntött így; mert nem akarta kockáztatni a külföldi újságírók életét, és inkább visszavonult. A katonák elkezdtek ék alakban visszafelé fejlődni, mindig csak egy szaladt, az összes többi pedig fedezte. Aki szaladt, néhány méter után a földre vetette magát, és jöhetett a következő... Ilyen lépcsőzetesen haladtak a motorcsónakok felé, közben persze dobálták szorgalmasan a különféle füst- és könnygázgránátokat, annyit, hogy hamarosan semmit sem lehetett látni, csak kék és rózsaszín füstöt. Tomi persze dolgozott. Felvette a visszavonulást, még az is látszott a képen, ahogy beugrom az egyik csónakba. A műsorban az én „megmenekülésem” képeivel ért véget ez az akció, mert ami utána jött, azt nem mutathattuk. Sokan kérdezték tőlem azóta, és mindig egy kis szemrehányással a hangjukban, hogy rendben van, látták, ahogy én megúsztam, de hát mi lett szegény operatőrrel? Aki az egészet felvette. Elment a csónakunk és őt otthagytuk? Pedig egyszerű a megoldás. Ő a következő motorcsónakkal jött utánunk. Bár az tény, hogy a tévéműsorban az ő bátorsága nem lett kidomborítva. Pedig megérdemelte volna... Ami ezután történt, az már, mint írtam, nem lehetett benne a műsorban... („Két évig legyen embargós” – kérte a sajtós, de azóta a két év már letelt.) Mentünk tehát visszafelé. A nagy ijedtség után lassacskán kezdett újra normális iramban verni a pulzusunk. Az NBC operatőre, vagyis John barátom „Martos Tomija” ült mellettem, a véletlen úgy hozta, hogy vele kerültem egy csónakba. Ő is felvette az egész akciót. Fél füllel hallottuk, hogy a katonák rádión beszélnek valakivel, de nem nagyon figyeltünk. Aztán odalépett hozzánk az egyik deszantos, és udvariasan megkérte az NBC-st, hogy egy kis időre állítsa le a kamerát. De akkor már hallottuk a

helikoptert. Aztán láttuk is, ahogy sebesen, dübörögve elszáll felettünk. Hirtelen kilőtt két rakétát. Oda, ahonnan jöttünk. Ne kérdezzék, milyen helikopter volt, honnan került elő és kik vezették. Akkor láttam napalmot először életemben. Nagy fekete szélű lángokkal, legalább nyolc focipályányi területen égetett szét mindent, ami az útjába került... Bogárevők Az amerikai Különleges Hadtest, a Special Force kiképzőbázisa ÉszakKaliforniában, Fort Braggben van. A „zöldsapkásokat” (a köznyelvben így hívják őket fenyőzöld, terepszínű sapkájuk miatt) itt szervezik nyolcfős, úgynevezett Alfa-teamekbe. Egy A-teamben „mindenféle” zöldsapkás van: sebész, mesterlövész, kommunikációs szakember, tűzszerész és hasonlók. Úgy vannak kiképezve, hogy a világ bármely pontján, bármilyen körülmények között végre tudjanak hajtani bármilyen katonai feladatot. Ők azok, akik elfogják Noriegát, vagy akik bemennek egy kokainbáró konyhájába, és bombát csinálva a ketchupből, levegőbe röpítik az egész házat. A Special Force katonái általában kétnyelvűek. Vagyis legtöbbször Amerikában letelepedett emigráns családok gyermekei. Akik még jól beszélik az elhagyott ország nyelvét, de már akcentus nélkül az angolt is. Spanyol, kínai, szerb, portugál, thai – egyik nyelv sem akadály, hiszen Amerikába mindenhonnan jönnek. Magyarországról is persze... Sétáltunk a kiképzőbázison, és egyszer csak megláttam egy feliratot: Hungarian School. És ott ültek a zöldsapkások, akiknek magyarok voltak a szülei. Első pillanatban értetlenkedtem. Hiszen világos, hogy miért kell spanyolul tudó zöldsapkás, amikor a drogkereskedőknek ez az anyanyelvük. Vagy kínai, hiszen Amerika Kínával sincs jóban. De magyar? Hiszen mi „barátok” vagyunk. Most lépünk be a NATO-ba. Miért kell nekik magyarul tökéletesen beszélő „specforszos” gyilkológép? Miért kellene ilyen katonákat küldeni Magyarországra titokban, ahogy általában szokták? Rá is kérdeztem a minket kísérgető sajtótisztnél. Nagyon talányos volt a válasz: „Persze hogy barátok vagyunk. Ma. De mi lesz holnap? Nem voltunk mindig jóban, és ez újra előfordulhat. Amerika szeret felkészülni az ilyen

fordulatokra. Ha csak akkor kezdi el a kiképzést, amikor baj van, már késő...” A dzsungel könnye A férfi alig múlt 30 éves. Mesterlövésznek képezték ki. „Irakról nem beszélhet!” – adta neki parancsba a fülem hallatára a sajtótiszt. Hát ezek is „irániak”, gondoltam magamban. Talán emlékeznek még olvasóim az iráni kísérőkre (Irán és Szaúd-Arábia című fejezet), akik Teheránban mindent maguktól „cáfoltak”, és így saját maguk árulták el legérdekesebb titkaikat, amelyeket pedig szerettek volna megőrizni. „Irakról nem beszélhet” – tűnődtem magamban. Miért, mi volt Irakban? Nem terveztem erről beszélni a katonával, de most, hogy megtiltották neki, rögtön érdekelni kezdett. A zöldsapkást elvileg azért „adták” nekem, hogy a hosszan tartó élelemnélküliségről beszéljen. Hogy miként bírja ki egy specforszos, ha esetleg hetekig nem jut élelemhez, mondjuk, az őserdőben. És ő beszélt. Hogy ilyenkor jönnek a bogarak, mert azoknak „magas a fehérjetartalmuk”. Meg hogy kis kapszulákban „energiasűrítményt” visznek magukkal, de az annyira speciális összetételű, hogy „észrevenni” a székletükben. Úgyhogy hosszú bevetéseken mindig kis zacskóba vécéznek, és magukkal viszik a „végterméket”, mert az oroszok például „megismernék” őket a székletükről. Hiába ásnák el az erdőben, a nyomok alapján az orosz deszantosok megtalálnák, és az oroszok vegyelemzésre is ki vannak képezve, úgyhogy ott, az őserdei minilaboratóriumukkal megállapítanák, hogy amerikai specforszosok „jártak arra”. Higgyem el, így van. Ő is „megismeri” az oroszok székletét a dél-amerikai őserdőben. Bizony, mert el sem tudom képzelni, hogy a kokainbáróknak mennyi „szemét orosz” dolgozik. Ilyeneket mesélt a rövidre nyírt hajú zöldsapkás, akit inkább néztem volna ügyvédnek vagy brókernek, de legkevésbé sem „gyilkológépnek”. Pedig világos. Szuperkatonának lenni manapság már nem erő és izom, hanem „fej” kérdése. Itt orvosnak kell lenni, hogy operálni tudjon az erdőben, és kémikusnak, hogy bomba készüljön ecetből, meg számítógépprogramozónak, hogy a katona meg tudja bénítani egy terrorista kommunikációs rendszerét. A valóságban ma már nem Schwarzeneggerek kellenek, hanem szuperokos, bátor férfiak.

No de mi volt Irakban? – kérdeztem egy óvatlan pillanatban, és a hátam mögül már pattant is a „képbe” a sajtótiszt. „Mondtam, hogy nem lehet szó róla!” – fenyítette meg a katonát, mintha nem is én, hanem ő hozta volna szóba a dolgot. „Én kérdeztem, bocsánat” – vállaltam el az ügyet, majd hangosan kikapcsoltattam a kamerát. Felálltam. Ez a két dolog elég egyértelművé tette, hogy nem rögzítünk semmit. „Egyszerűen csak magánemberi kíváncsiság – mondtam –, hogy végül is mi történt Irakban. Nekem elmesélheti, nem?” – fordultam a sajtótiszthez. Kis gondolkodás és tűnődés az arcán, majd pedig: „Csak önnek igen” – ez volt a válasz. – Persze, csak ha akarja. Akarja?” – fordult a katonához, akit láthatóan zavart a mitugrász sajtótiszt, az, hogy miért tiltja neki meg, hogy elmeséljen valamit, ami (gondoltam én) biztosan a kockázatosabb bevetések egyike lehetett. Irakba végül is nem nyaralni jártak a zöldsapkások. „Akarom, uram!” – mondta a katona tömören. „Akkor menjenek ki!” – jött a sajtótiszt utasítása. Láthatóan volt már dolga „trükkös” újságírókkal, és azt akarta, hogy minél távolabb legyünk szétpakolt felszerelésünktől. Biztos, ami biztos. Nehogy „forogjon” valami az egyik dobozunkban, mert akkor neki a fejét veszik. „Cigiszünet” – zárta le a dolgot, és kitessékelt minket a barakk elé. Nem szoktam cigarettázni, de most elszívtam egyet. Az „ügyvédarcú” ember elmesélte, hogy az Öböl-háború elején az amerikai elnök 3 A-teamet, vagyis összesen 24 zöldsapkást küldött be Irak fővárosába, mélyen a frontvonal mögé, hogy bújjanak el. Az volt a dolguk, hogy várjanak. Akkor ugyanis Bush elnök és tanácsadói még nem döntötték el, hogy mi lesz a végcél. Hogy elfoglalják-e Bagdadot is, vagy csak visszaszerzik Kuvaitot. Hogy a háború végén megölik-e Szaddám Husszeint vagy sem. És ha megölik, akkor hogyan. Látványosan rakétákkal, kevésbé látványosan, de még mindig feltűnően – tűzharcban vagy „nyom nélkül” – zöldsapkásokkal. Úgyhogy neki Bagdadban kellett várnia a parancsra. Mindennap helyi idő szerint este hatkor két percre bekapcsolta a rádióját, hogy kap-e parancsot és milyet. Két hónapig semmi hír. Már rég véget ért a háború, őket még mindig „benthagyták” az iraki fővárosban. Mert a kurdkérdés miatt még mindig fennállt a lehetősége, hogy Amerikának jobb, ha „megszabadul” Szaddamtól. „Mozdulatlanul” feküdt egy bagdadi felüljáró betonoszlopában. Merthogy ott bújt el. Magasan, ahová a járókelők nem néznek föl, a felüljáró autóútjának és az azt tartó betonoszlopnak a

találkozásánál. A felszereléseivel együtt „belevéste” magát a betonba. Akkora lukat csinált, amiben összehúzott lábbal elfért. Két hónapig. Gyűjtötte az esővizet, és azt itta. Bogárcsapdákat állított fel, és az így ejtett bogarakat ette. Hangyákat és csótányféléket. Erre képezték ki. Túlélőtréning, egyre hosszabban és hosszabban. Hogy a végén hetekig kibírja élelem nélkül. Csak bogárproteinen és esővízen. Végighallgatva őt valahogy nem bántam, hogy most éppen jóban vagyunk Amerikával... „Ez, ugye, nem igaz? Ugye csak kábítottak?” – kérdeztem Paultól pár nappal később Panamavárosban. A következő állomáson, Panamában, Paul volt a sajtótiszt. De ő nem pattogott, nem tiltott. Értette, hogy miért vagyunk ott, hogy érdekes filmet szeretnénk csinálni. Akkortájt még Panamavárosban volt az amerikai haderő déli parancsnoksága. Magyarul minden, aminek Dél-Amerikához köze volt. Azóta „visszamentek” Floridába, de akkor még Panamába kellett repülnünk, hogy megnézhessük a drogháború kiképzőbázisait. „Ugye csak kábítottak?” – kérdeztem tehát Paultól, de ő csak mosolygott. Már három napja kísérgetett minket a panamai őserdőben, és nagyon jóban voltunk. Órák hosszat autóztunk egyik bázisról a másikra, és közben megkedvelt minket, magyarokat. „Valószínűleg igaz – mondta végül merengő arccal, amiből én arra következtettem, hogy ő hallott már „durvábbakat” is. – Egyszer velem is megtörtént, de ezt most hagyjuk” – mondta talányosan, megint csak „iráni” módon. Onnantól kezdve két napig „nyúztam”, míg végül elmesélte. Paul maga is zöldsapkás volt. „Spanyol szakos.” Apja kolumbiai, anyja amerikai. „Black assignment.” Fekete megbízás: így hívják a zöldsapkásoknál azokat a feladatokat, amiről senki sem tud, csak néhány parancsnok és a hadügyminiszter. Hogy „van lenn egy emberük”. Mert Paul „lent” volt. Beépült a Cali-kartellbe, Kolumbiában. Két évig jöttek tőle a hírek és buktak meg szállítmányok. (Kezdett összeállni a fejemben a kép. Radarállomások, Lear Jetek, vízi deszantosok, helikopterek, beépített specforszosok. Hogy mi megy itt, miközben mi Budapesten kényelmesen szundikálunk.)

Paul viszont lebukott. A kartell egyszer csak rájött, hogy ő „súg”. De az utolsó pillanatban szerencsére sikerült értesíteni, mert egy másik beépített ember megtudta, hogy már indulnak is eltenni őt láb alól. Úgyhogy Paul szó szerint bevetette magát az őserdőbe. Egy ideig autóval, aztán gyalog. Két hónapig menekült a kolumbiai dzsungelben. Egészen Venezueláig. És hiába üldözték fegyveresek, helikopterek és nyomkeresők – nem tudtak a nyomára akadni. Két hét után fel is adták. Ő közben az őserdőben élt. Pontosan tudta, mit kell tennie ahhoz, hogy életben maradjon. Tudta, milyen bogarakat lehet megenni, ismerte a fák, bokrok, gyökerek titkait – hisz éppen ezt tanították neki a kiképzőtáborban. Amikor két hónappal később megérkezett Venezuelába, már várták a Special Force parancsnokai. Megveregették a vállát, klassz vagy; öreg, jól csináltad, ilyesmi. De van egy szomorú hírünk is, mondták. Amíg te odabent voltál az őserdőben, otthon, Lewistownban (montanai kisváros), megölték a családodat. Barbara és a gyerekek – a Cali-kartell nem kegyelmezett. „Tudod, hogy nem szokott.” Én meg ültem vele szemben a panamavárosi kocsmában, és azon tűnődtem, hogy most kihez forduljak. „Ugye nem igaz?” – kérdeztem ismét, csak most már nem az iraki sztoriról, hanem a sajátjáról. Paul közben körbenézett a zajos helyiségben, ahová éppen hangoskodó amerikai katonák csörtettek be panamai félvér hölgyekkel. Nagyüzem volt. Hófehér csipkeszélek villantak elő a lányok barna testén, hogy mindenki értse, miről van szó. Paul kissé üveges szemmel, szinte átnézve rajtuk, meredt előre. Láthatóan nem érdekelte őt semmi sem, csak az emlékei. Kicsit talán azt is elfelejtette, hogy én ott vagyok. Elővett egy gyűrött fényképet, és könnyes tekintetével „megsimogatta”. Egy fiatal, szőke nő volt a fotón és két kislány. A nagyobbik talán 4 éves lehetett. Emlékszem, mindkettőnek copfja volt és csókot leheltek a fényképész felé... Aztán eltelt három év. Híres szökésekről készítettünk éppen filmet, és nekem eszembe jutott Paul. Végül is amit ő csinált, a két hónapos őserdei menekülés, az szökés volt a javából. Szökés a Cali-kartell elől. Úgyhogy levelet írtunk a Special Force-nak. Akkor már az új, floridai központba. Rövid emlékeztető, hogy jártam már ott és hogy most mit szeretnék. Hogy egykor hallottam egy sztorit, amit talán most már „kamerába” is el lehetne mesélni. Esetleg.

Már másnap megjött e-mailen a válasz. Hogy a sztori „hivatalosan” még nem létezik. Nagyon sajnáljuk, Mr. Frei, hogy ön hallotta ezt a történetet, nem lett volna szabad, úgyhogy talán az lenne a legokosabb, ha szépen elfelejtené. Cserébe viszont elmondanának nekem egy iraki históriát, amit éppen akkoriban oldottak fel a „zárlat” alól. Az már nem embargós... Egy labdával kezdődött Néhány hét, és már Fort Braggben voltunk. Merő kíváncsiságból fordultam egyet a Hungarian School felé, hogy még mindig megvan-e. Elvégre három évvel korábban jártam ott utoljára. Hát megvolt. Ott ültek a „diákok” rendületlenül. A sztori, amire „meghívtak” minket, hasonló volt a bagdadi felüljáró oszlopában rejtőzködő katona történetéhez. Néhány nappal azelőtt, hogy kitört az Irak elleni háború, az amerikaiak éjszaka helikopterrel becsempésztek egy specforszos A-teamet, hogy ássák be magukat a homokba valahol Bagdad közelében, az autópálya mellett. Azt akarták tudni, hogy amikor majd odalent elindul az offenzíva Kuvait felszabadítására, Szaddám Husszein mekkora erőket csoportosít át délre. Az elitcsapat tehát beásta magát a homokba, alig néhány méterre az úton vélhetően nemsokára elhaladó konvojtól. Nyolc amerikai kommandós nézte volna a sivatagi homok alól, egy kis résen keresztül, a vonuló harckocsikat. Állandó kapcsolatban álltak a műholddal, amely aztán továbbította volna a híreket az illetékeseknek. A deszantosok tehát ott feküdtek a sivatag homokja alatt. Egyik nap aztán megjelent a közelben néhány környékbeli kisgyerek. Mint kiderült, ott szoktak játszani, pontosabban labdázni. És mint a filmeken, a labda egyszer csak éppen a bunkerhasadék szájához gurult. Egy kislány szaladt utána. Hat év körüli, mezítlábas, iraki kislány. Ahogy lehajolt a labdáért, hirtelen azt vette észre, hogy homokszínűre festett arcbőrrel egy katona néz farkasszemet vele. Felsikoltott. Ilyenkor egyetlen dolgot lehet csinálni. Rögtön, gondolkodás nélkül lőni. Legalábbis ezt tanítják a deszantosoknak.

Az amerikai katona is tudta ezt, mégsem volt képes megtenni. Ültünk Fort Braggben, majdnem tíz évvel az események után, de ő még mindig hosszasan mentegetődzött, mintha tegnap történt volna, és magyarázattal tartozna nekem. Azt mondta, „értsem meg” (és én meg is értettem), az a kislány éppen úgy nézett ki, mint az ő gyereke. Nagyjából egyidősek lehettek, és még hasonlítottak is egymásra. Úgyhogy egyszerűen nem tudta meghúzni a ravaszt. És ezzel mindent elrontott. Mert a kislány elszaladt. És jött helyette 150 iraki fegyveres. Mind a nyolcan túlélték az akciót. Az iraki oldalon több mint száz volt az áldozatok száma. Mert az amerikaiak úgy vonultak vissza, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Menekülés közben aláaknázták maguk után a terepet, és mire az irakiak észbe kaptak, már vagy negyvennel kevesebben voltak. Aztán elkezdték kilőni őket, egyenként. A lőszerük viszont egyre fogyott. Hátrálás közben ugyan kértek felmentést, többször is, de az még nem ért oda. Két órán át tartott a lövöldözés. Az irakiak újabb és újabb csapatokat vezényeltek utánuk a sivatagba, aztán végre megjöttek az amerikai helikopterek. Fél méterrel a sivatag felszíne fölött „golyópajzsot” húztak, vagyis az irakiakkal szembefordulva megállás nélkül tüzeltek a gépágyúval. A zöldsapkások pedig laposkúszásban, a süvítő lövedékek alatt pár centivel, bevonszolták magukat a helikopterekbe. És kivitték őket. Két sebesültjük volt, de mindannyian életben maradtak. Pedig még ki sem tört a háború. Egy udvarias békaember A számomra legelképesztőbb „zöldsapkás sztori”-t egyébként nem a saját fülemmel hallottam, hanem csak a „saját szememmel” olvastam, méghozzá egy angol folyóiratban, a Grantában. A történet 1990-ig nyúlik vissza, amikor Libériában a lázadó erők Johnson herceg vezetésével arra készültek, hogy lerohanják az afrikai ország fővárosát, Monroviát. A Grantában megjelent cikket a Monroviába akkreditált amerikai nagykövet felesége írta, aki történetesen egy angol hölgy volt. Később elvált az amerikai diplomatától, és civilként nem tartotta magára nézve kötelezőnek a diplomatafeleségként aláírt titoktartási szerződést.

A hölgy tehát megírta, mi történt Libériában – nem sokkal azelőtt, hogy elkezdődött volna Monrovia ostroma, ami egyébként (mint később kiderült) még afrikai mércével mérve is borzasztóan véres volt. A lázadó erők a város utcáin dzsungelirtó machetével fejezték le a civileket, vagy megskalpolták őket merő szórakozásból. De ez később következett. Azon az ominózus napon, amelyről a volt nagykövemé írt, még „csak” annyi történt, hogy a kertben „felbukkant” egy búvárruhás specforszos. Az amerikai rezidencia ugyanis az Atlanti-óceán partján állt, Monrovia kellős közepén. A CIA akkor már sejtette, hogy előbb-utóbb hűvösebb szelek fognak arrafelé fújdogálni, úgyhogy felkérte a zöldsapkásokat, tartsanak „terepszemlét” a környéken. Mert ha hirtelen, mindenkit váratlanul érve tör ki a „csetepaté”, akkor így simábban kihozhatják a bent ragadt amerikaiakat az afrikai városból. Úgyhogy a nagykövetné, mint írja, egy békés délelőttön egyszer csak azt látta döbbenten, hogy a kert végében kimászik egy talpig búvárruhába öltözött férfi a tengerből. Mire sikítani tudott volna, az már oda is ért hozzá, és azt mondta neki, hogy nyugalom, hölgyem, az amerikai Különleges Hadtesttől jöttem, és felmutatta vízhatlan tokba rejtett igazolványát. Ott parkolnak, tájékoztatta higgadtan a sápadt asszonyt, néhány száz méterre, egy tengeralattjáróval. „De hát mit akar?” – nyögte végül a nagykövemé. „A CIA jelentése szerint – felelte a békaember – itt hamarosan, minden valószínűség szerint, polgárháborús állapotok fognak uralkodni, és úgy néz ki, hogy nekünk kell majd kimenekítenünk önöket. Most csak azért jöttem, mert szeretném átnézni a házat. Meg kell tudnom, nem építettek-e át valamit az elmúlt két évben, mert akkor, vagyis két évvel ezelőtt készült az utolsó, minden részletre kiterjedő térképalaprajz a rezidenciáról, amit most faxoltak át a tengeralattjárónkra Washingtonból. Körülnézhetek?” És körülnézett. Az asszony végigkísérte, és látta, hogy a békaember jegyzeteket készít. Nocsak, önök ezt itt befalazták? – dünnyögte néha, meg hogy: úgy látom, ez az ablak másfelé nyílik, mint amit az alaprajz mutat... Tíz perc múlva udvariasan megköszönte a vendéglátást. Goodbye, mondta, tisztelgett, és visszaúszott a tengeralattjáróhoz. A hölgy azt írta, hogy a zöldsapkás, mielőtt lebukott a víz alá, még integetett is...

Epilógus avagy

A BÉRGYILKOSSZTORI

H

ideg februári délután. A budai villában minden függöny behúzva, mert félnek az ablakrezgéseket lézerrel kitapintó lehallgató-készülékektől. Süppedős bőrfotelben ülök, ő – a „kapcsolat” – pedig egy kanapén. Mindig így kell szólítanom: a „kapcsolat”. Soha nem ejthetem ki a nevét, még az utcán sétálva sem. Az asztalon három mobiltelefon és egy apró üvegkapszula. – Ideggáz van benne – mondja a „kapcsolat”, amikor rátéved a szemem. – Ha valaki idemerészkedik, hogy lelőjön – teszi hozzá, szinte magyarázkodva –, annyi erőm még lesz, hogy összenyomjam a kapszulát, és akkor magammal viszem a túlvilágra azt, aki engem a halálba küld... A „kapcsolat” valójában üzletember, legalábbis ő így tartja nyilván saját magát. Többnyire a villában tölti a napjait, telefonál, beszélget, kapcsolatot tart, sejtet, néha felemeli a hangját és kész. Ma már így megy. Tizenhét éves korában kezdte, amikor részt vett élete első bulijában – egy emberrablásban, Németországban. A célszemélyt – ezt gyakran elmeséli – országhatárokon keresztül kellett hazahozni, bőröndbe rejtve, elkábítva... Így kezdődött. Mára nemcsak a magyar rendőrség tartja őt nyilván, hanem az FBI is, amire kifejezetten büszke. De hát csak tartsák. Nem is csinál „semmit”, csak üzletel, telefonál, és néha felemeli a hangját. Így aligha eshet baja, úgyhogy a rendőrségtől egyáltalán nem fél. Azért vagyok nála, mert megígérte, hogy szerez nekem egy bérgyilkost. Vagyis, hogy szól moszkvai barátainak, hogy azok a megfelelő időben tegyenek elém egyet. Akkor már több mint fél éve szerveztem bérgyilkosokról szóló riportfilmemet, és alig haladtunk előre. Kapcsolatban voltunk szinte mindenkivel, akiről azt gondoltuk, hogy segíthet. Moszkvában és Ukrajnában a rendőrséggel, börtönigazgatókkal, belügyminiszterekkel, követségekkel, mindhiába. Moszkvában egy régi ismerősömön keresztül azzal is megpróbálkoztam, hogy lefizessünk egy börtönigazgatót, aki cserébe, egy interjú erejéig titokban beengedne minket egy bérgyilkosságért elítélt bűnözőhöz. Nem jártunk sikerrel. Olyan sok pénzt kért a börtön-

igazgató, amennyiért már akár meg is lehetett volna szöktetni a rabot; ezt a vonalat tehát ejtettem. A „kapcsolathoz” úgy jutottam, hogy hónapokkal korábban sikerült rávennem egy magyar börtönből szabadult férfit, hogy nyilatkozzon nekem. Ő volt Magyarországon az első, bérgyilkossággal vádolt elítélt, és évtizedes börtönbüntetést kapott érte. Csakhogy miután megegyeztünk az interjúban, váratlanul felhívott a későbbi „kapcsolat”, szépen bemutatkozott, elmondta, hogy kicsoda, ha esetleg nem tudnám, FBI meg egyebek, majd felemelte a hangját és – gondolom, ahogy szokta – csak ennyit mondott: – Frei úr, ön nem akarja ezt az interjút elkészíteni. Káros lenne az egészségére! – Ennyi. Hát, nem akartam... Hozzátette azonban, ha bérgyilkost szeretnék meginterjúvolni, akkor csak szóljak neki, mert bölcs belátásomért „cserébe” annyi bérgyilkost szállít nekem Moszkvában, amennyit csak akarok. Az ajánlatot persze elengedtem a fülem mellett, de amikor már hónapok teltek el a hivatalos vonal tehetetlenkedéseivel, az ilyen-olyan engedélyek beszerzésével, az orosz és a magyar bürokráciával folytatott reménytelen hadakozással, akkor egy rossz pillanatomban azt gondoltam, ha bérgyilkosokról akarok filmet készíteni, valószínűleg nem fog másképp menni, csak úgy, ha „kapcsolatba” lépek velük. Helyes volt-e vagy sem így döntenem, az persze fontos kérdés. Utólag könnyű mondani, hogy újságíró ilyet nem csinál, és ha betartottam volna ezt a szabályt, akkor most más lenne a helyzet. Vagy: valószínűleg más lenne. De ettől még csinál. A világ számos országában épülnek be újságírók a maffiába, lépnek „kapcsolatba” kábítószer-kereskedőkkel és más alvilági alakokkal, és teszik ezzel kockára az életüket, készítenek sokszor rejtett kamerával felvételeket, mert úgy gondolják, a riportjuk akkor hiteles, ha „megmutatják”. A cél érdekében kénytelenek kompromittálni magukat, alkukat kötni, ami veszélyes, és sokszor rosszul sülhet el. Félrevezethetik, sőt meg is ölhetik őket – egyszóval az ilyesmi kockázatos vállalkozás. De én ezt akkor is, talán épp ezért, mindig többre becsültem, és az újságíró kétes kompromisszumai ellenére is hitelesebbnek tartottam, mint a tévéstúdióban ülve rendőröket faggatni a helyzetről. Akik tehát onnan, a tévéstúdiók súgógépei mellől kritizáltak engem, azokkal szívesen vitatkoztam volna erről, de csak szakmai alapon. Utólag üzengetni és gyalázkodni túl könnyű és kényelmes dolog...

Itt ülök tehát a budai villában. A padló finoman csiszolt márvány, a nappaliban olyan hatalmas kivetítőtévé, hogy legalább 10 méterről kell nézni, mert közelebbről belefájdul az ember szeme. Mi az óriási szobában körülbelül 15 méterről nézzük a kanapéról, a telefonok és az idegméreg társaságában. Kocsikról beszélgetünk. Aztán az egyik legnagyobb orosz „üzletemberre” terelődik a szó, az ő régi barátjára. Látogatásom előtt néhány nappal láttam a BBC két éven keresztül forgatott filmjét az „üzletemberről”, és meg voltam döbbenve. Számos, Magyarországra és az orosz alvilág magyarországi kapcsolataira vonatkozó információ volt ugyanis az angol riportfilmben, csupa olyasmi, amiről mi még csak nem is hallottunk. („Tele volt hazugsággal” – mondta a BBC-filmről a férfi a villában.) Az „üzletember” a BBC szerint sokáig Magyarországon élt, de később, amikor kizárólag csak miatta (a BBC legalábbis így tudta) FBI-akadémiának álcázva létrejött Budapesten az FBI nyomozóirodája, nos, akkor jobbnak látta távozni. A háttérben alkukról lehetett hallani, fejek hullottak a magyar rendőrségnél, azoké, akik meg akartak egyezni az „üzletemberrel”, de végül nem lett az egészből semmi, és a keresztapa távozott. Ilyenek derültek ki a BBC-filmből. Az FBI a földkerekség egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb maffiavezérének tartja a ma már Moszkvában élő „üzletembert” – ezt FBI-ügynökök részletesen elmondták a BBC filmjében –, és merényleteket tulajdonít neki Kolumbiától kezdve Amerikán át Izraelig és Budapestig. Az FBI teóriája szerint az utóbbi évek legnagyobb magyarországi merénylete, az Aranykéz utcai robbantás mögött is ő állhat. A robbanóanyag összetétele ugyanis grammra megegyezett a New York-i és tel-avivi, szintén neki tulajdonított merényletek robbanóanyagának összetételével. Az Aranykéz utcában – mondták el a BBC-nek – otthagyta az „ujjlenyomatát”. Mi magyarok erről furcsamód semmit sem tudunk. Újságíró- és politikuskörökben, úgy tűnik, illik és tanácsos is hallgatni róla... De térjünk vissza a kanapéhoz. Az „üzletemberről” beszélgetünk tehát, aki abban az ominózus riportfilmben interjút adott a BBC-nek. 800 ezer dollárért – mielőtt elfelejteném a lényeget. A BBC persze soha nem fizet interjúkért, de ez csak elmélet. („Fizettek, mint a katonatiszt” – mondta a „kapcsolat”.) Kénytelenek voltak, mert másképp nincs interjú, és konkurensei, Anglia és a világ más kereskedelmi televíziói manapság ebből már nem csinálnak etikai kérdést. Különben is: a foci VB közvetítéséért

éppúgy licitálni kell, mint Claudia Schifferért vagy az „üzletemberért”. Nem mintha neki szüksége lenne arra a 800 ezer dollárra. Azt csak miheztartás végett kérte. Ha egy hollywoodi sztár 100 ezer dollár, akkor ő 800. Ennyi. Az interjúval egyébként elégedetlen volt, meséli a „kapcsolat” ott, a kanapén. A BBC ugyanis állítólag nem tartotta be minden ígéretét a műsor összeállításánál. Úgyhogy több interjú nem lesz. Elege van az újságírókból. A BBC-vel is csak azért állt szóba ez a riportfilmből világosan kiderült, mert Angliában persona non gratanak akarták nyilvánítani, hogy soha többé be ne tehesse a lábát a szigetországba. Miközben részben övé a Royal Bank of Scotland, meg még miegymás (persze nem hivatalosan, csak úgy a háttérből; erre vannak a „strómanok”). Úgyhogy szerette volna, ha az angol közvélemény elhiszi neki, hogy ő tényleg csak „üzletember”. Ezért nyilatkozott. Ült Moszkvában egy asztalnál, kényelmesen cigarettázott, és mosolyogva hárította el a kérdéseket. Ebből állt az interjú. Amikor a BBC riportere megkérdezte tőle, hogy miért robbantotta fel Budapesten az Aranykéz utcát, elmerengve ránézett félig szívott cigarettájára, majd a következőképpen válaszolt: „Én? Na ne vicceljen. Hiszen ha jól emlékszem, a robbantás idején ugyanitt ültem, akkor is ilyen cigarettát szívtam, amely ugyanúgy, mint ez, pont félig volt égve.” Azzal elnyomta a cigijét és mélyen belenézett a riporter szemébe. Nyolcszázezer dollárért... Ülünk tehát a kanapén. A „kapcsolat” felhívja egyik moszkvai barátját, kihangosítja a telefont, így hallom a távolból jövő kimért, megfontolt, mély hangot. – Elviszem hozzád Frei Tamást – mondja a budapesti férfi oroszul. – Hozd – így a moszkvai. Aztán leteszik. Este azt meséltem Editnek, hogy ez volt a legijesztőbb. Hogy az egész beszélgetés nem tartott tovább 15 másodpercnél, és hogy úgy beszéltek rólam, mint akit mindkettőjük jól ismer. „Elviszem Frei Tamást.” – „Hozd.” Semmi kérdés, hogy ő kicsoda meg miért hozod. Semmi. Utólag azt mondom: ekkor kellett volna kiszállni, és örökre elfelejteni a témát. De a vészcsengő ezúttal nem jelzett... Eltelt néhány nap, míg végül kiderült, hogy az üzletember nem nyilatkozik. Nekem persze nem volt 800 ezer dollárom. És ez tényleg baj, még ha ez most viccesen is hangzik. A nálunk gazdagabb országok tévériportereinek ugyanis könnyebb a dolguk. Ahol az őket alkalmazó tévétársaságnak van 800 ezer dollárja egy „üzletemberre” vagy 100 ezer dollárja egy hollywoodi sztárra, ahol a reklámpiac bevételeiből újságírók ennyit képesek fizetni egy interjúért, ott ugyanis nagyobb a biztonság. Magyarországon

viszont alig van. Amíg az engem alkalmazó tévécsatorna hétmillió forintot szán egy olyan riportfilmre, amelyre egy nyugat-európai csatorna átszámítva mondjuk 70 millió forintot költ, nos, addig a magyar riporternek, ha külföldön akar ebből a pénzből világszínvonalon műsort készíteni, a maffiáról forgatva „kapcsolatot” kell építenie (lásd az én esetemet, hogy ez mivel járhat); ha Sharon Stone-interjút akar, akkor – 100 ezer dollár híján – csak filmbemutatókkal egybekötött tízperces rekláminterjúkat kap, egy csomó érinthetetlen témával vagy megveszi nagy tévétársaságok interjúit világsztárokkal – ilyet is láttam már magyar kollégámtól –, és úgy csinál, mintha ő készítette volna őket... Február vége van tehát, és almás palacsintát eszünk a „házban”. A konyha is különleges, a mogyorófa bútorokat külföldi mester készítette. Ugyanilyet csinált Milánóban Berlusconinak. Az almadarabok bele vannak sütve a palacsintatésztába, csak fahéjat szórunk rá. Azt mondja a „kapcsolat”, hogy moszkvai barátja – ha arra járok – szívesen lát, és megkapom a „bérgyilkosomat” is, csak mondjam meg, mennyit szánok rá. Mármint mennyi pénzt. Lenyelem a falatot, és alkudozni kezdünk. – Mennyibe kerül egy igazi megrendelés? – kérdezem én, tudva, hogy 50 ezer dollár körüli összeget kell hallanom. A Fenyő-gyilkosság ugyanis, ezt több nyomozótól is tudom, körülbelül ennyibe került a megrendelőnek. – 50 ezerről indul – mondja a „kapcsolat”, én pedig megnyugszom, hogy ezek szerint nem akar átverni. Legalábbis akkor ezt gondoltam. – És mennyi jut ebből a végrehajtónak? – kérdezem lazán, fahéjszórogatás közben, mintha csak az autókról beszélgetnénk. – Attól függ. 10 és 15 között – feleli a házigazda. A többi fegyverekre, utazásra, „tiszta” autóra és a gyilkosság más résztvevőinek gázsijára kell, a sofőrtől a hullatakarítóig. – Ne kerüljön sokba – kanyarodok a konkrét összeg felé –, nekem háromezer dollárom lenne rá. – Az kevés – jön rögtön a válasz –, legalább hétezer. Nem folytatom. Szó esik mindenről, hogy arccal nyilatkozik-e a bérgyilkos, hogy lehet-e vágóképet készíteni róla, hogy hány perc lesz a beszélgetés és így tovább. Végül megállapodunk. 5 ezer dollárt kell majd fizetnem, ami végül is szép pénz egy félórás interjúért. Hiszen ha meggondoljuk, hogy egy bérgyilkosság esetén maga a végrehajtó maximum 15 ezer dollárt kap, és embert kell ölnie érte, akkor 5 ezer nem is olyan rossz gázsi 30 perc beszélgetésért. Nem olcsó, gondolom távozóban, de legalább finom volt a palacsinta...

Két nappal később már Moszkva felé vitt a repülő. Kicsit szorongva gondoltam rá, rni történik majd az orosz fővárosban, és mihamarabb túl akartam lenni az egész forgatáson... Akkor persze még sejtelmem sem volt róla, hogy mi vár majd rám később. Hogy interjúalanyomról azt állítják majd, hogy statiszta, hogy forgatókönyvet adtam neki, és hogy mindezért csak 600 dollárt fizettem. Nem. A zsebemben akkor sok ezer dollár volt és egy telefonszám, amit még Budapesten kaptam a „kapcsolattól”. A számot másnap kellett hívnom egy belvárosi szálloda ötödik emeletéről... Moszkvában tél volt. Moszkvában mindig tél van... Hó és mínuszok, valahogy így emlékszem erre a városra. A magyar rendőrség oroszországi képviselője várt minket a repülőtéren, és próbált segédkezni, hogy komolyabb „fennakadás” nélkül talajt fogjunk. Amikor a hosszú útlevél-ellenőrzés és az órákig tartó várakozás után végre hozzájutottunk a bérkocsinkhoz, rögtön a szállodába mentünk. Ki se nyitottam a bőröndömet, azonnal nyúltam a telefonért, és fölhívtam, akit kellett. Visszahívást ígért és mobilszámot kért hozzá. Minden beszélgetés rövid volt, mindig rövidebb, mint 20 másodperc. Másfél napig telefonálgattam, újabb és újabb telefonokat kaptam, míg végül megbeszéltünk egy találkozót Nyikolajjal – hívjuk őt így. Nyikolaj a belváros kellős közepén, a Hotel Nacionalban várt. A Nacional a szovjet időkben borzalmas konyhájáról volt ismert és arról, hogy a külföldiek ott rubelért ehettek vörös kaviárt, persze, csak ha előtte felmutatták az útlevelüket. Ma zsakettben nyitják az ajtót és 19. századi francia festők olajképei lógnak a falon. A WC-ben aranycsapok, a kávézóban pedig dél-amerikai arabica cappucino, hozzá lágy klasszikus zene és meisseni porceláncsészék. Ja és még valami: a már említett BBCfilm szerint Moszkvában ez a maffia-szálló. Itt egy asztalhoz ül az orosz politikus és sokféle „üzletember”, kolumbiaiak éppúgy vannak a kávézóban, mint angolul még háromgenerációnyi New York-i felmenő után is akcentussal beszélő olaszok. Vajon mit keresnek itt? És kik ők? A sarokban kávézgatva úgy éreztem, igaza lehetett a BBC riporterének: valóban az egész világot behálózó szervezett bűnözés egyik fellegvárába csöppentem. Nyikolajjal és barátjával ültem egy asztalnál. Akkor ismerkedtem meg vele, a baráttal, a későbbi kulcsfigurával, Andrejjel. Nyikolaj hozta magával, és úgy mutatta be, mint aki városokban dolgozik. Ott érzi jól magát – fogalmazott Nyikolaj. Andrejről ott hallottam először, a telefonokban róla nem volt szó. Csak Nyikolajról. Őróla, mármint Nyikolajról, azt mondták,

hogy „nyílt terepen” dolgozik, vagyis autópályán robbantja fel az áldozatot, esetleg távcsöves puskával lövi le egy tágas parkban. Andrej viszont az utcán, házak és autók között hajtja végre a feladatot. Amint megláttam, rögtön éreztem, hogy nekem Andrej „kell”. Cinikus volt és visszafogott. Triviálisnak tűnő kérdéseimnél látszott, hogy egyszerűen hülyének néz. Borostás arc, üres szem. Mindehhez barna bőrkabát és tornacipő. Tél derekán... Igazi orosz nehézfiú. Egy bérgyilkost én pont ilyennek képzeltem. Nyikolaj vele ellentétben „szakember” volt. Konszolidált megjelenésű, beszédmodora szinte tudálékos. Amikor például a robbanóanyagok kerültek szóba, nekiállt grammnyi pontossággal elemezni az összetételt, hogy mennyi TNT kell egy kicsi és mennyi egy nagy autó felrobbantásához. Hogy mit kell csinálni a járókelők védelme érdekében, hogy kevés legyen a civil áldozat. Meg ilyenek. Andrej közben csak merengve szívta a cigijét, és néha odabiccentett a kávéház vendégeinek. Jöttek-mentek az öltönyös „üzletemberek”, és úgy tűnt, Andrejt sokan ismerik. Amikor egyszer valamit kérdeztem tőle, kizökkent ugyan a merengésből, de láthatóan nem tudta, miről is van szó. Nem figyelt Nyikolajjal folytatott beszélgetésemre. – Te ezt megcsinálnád? – kérdezte Nyikolaj Andrejtől, aki nem tudván, miről van szó, csak ennyit mondott: – Mindenki halandó. Aztán újra csak azt nézte, leesik-e a hamu félig szívott cigarettájáról... Fél órát beszélgettünk. A magyar rendőrség moszkvai összekötője előző nap összehozott Moszkva város gyilkossági nyomozóinak főnökével. A magyar rendőr moszkvai, fegyveresek által őrzött „diplomatalakásán” találkoztunk. Elmeséltem, mire készülök (szeme sem rebbent arra, hogy a nyilatkozó adni fogja az arcát), és felkészített, hogy mit „kell majd hallanom”. Hogy mi a valóságos helyzet, hány bérgyilkos van, mekkorák a gázsik és hasonlók. Hogy nehogy megvezessenek. A nyomozótól hallott információkat fejben tartva beszélgettem Nyikolajékkal. És minden rendben volt. Nem mondtak semmi olyat, ami gyanússá tette volna őket, hogy ők nem azok, akik... Végül megbeszéltük, hogy mit lehet szóba hozni az interjúban és mit nem. Konkrét bűncselekményekről egyikük sem volt hajlandó beszélni, csak árakról és összefüggésekről. – Mi szívességet jöttünk tenni – mondta Nyikolaj – , mert aki önt küldte, az a mi barátunk. De konkrétumokról nem lehet szó. Az interjúban módszerekről és technikai részletekről nem beszélünk, mert ahhoz már nem adjuk az arcunkat. Ez csak egy csevegés. Világos? Világos volt, persze...

Később az interjút ért első támadás az volt, hogy igazi bérgyilkos nem adja az arcát. Ahogy a kémek sem nyilatkoznak. Ebben persze van igazság, de... De hogy lehet akkor mégis, hogy Amerikában vagy Európában a bérgyilkosokról szóló filmek mégis szinte mindig arcukat vállaló bűnözőkkel készülnek? Mert a letakart, elfeketített interjúk aztán tényleg hiteltelenek. Világszerte minden valamirevaló riporter arra törekszik, hogy a nehézsúlyú interjúalanyokat látni lehessen. Más kérdés, hogy az ilyen interjúkért sok pénzt kell fizetni, és lehet, hogy a nyilatkozón álszakáll van... Annak pedig ezer oka lehet, hogy egy bérgyilkos, főleg ha kicsit elváltoztathatja az arcát, miért ad interjút. Esetleg pénzért (ha nincs munkája, akkor jól jön), vagy mert parancsba kapja, vagy mert a maffián belüli hierarchiájának jót tesz, ha nehézfiúnak adja elő magát, vagy... és itt még ezer ok lehetséges. A háttéralkuk épp erről szólnak. Az én problémám nem is ez volt. Hanem hogy fennállt a veszély: kevés pénzem miatt „mélyebb” alkukat kell kötnöm, mintha, mondjuk, egy angol tévétársaság állna mögöttem. Mert ha kevesebb a pénz, akkor mélyebben és hosszabb időre „nyelik le” a riportert. Van olyan kollégám, akit 12 éve lenyelt a maffia, és azóta működik úgynevezett bűnügyi tudósítóként. Az én hibám az volt, hogy nem tudtam úgy megkötni ezt az alkut, hogy később ne nyúljanak utánam... hogy ne küldjenek valakit utánam... Erre gondoltak-e a kritikusok? Hogy az én bérgyilkosfilmemben ez is egy fontos kérdés. Hogy megvédi-e a szakma a veszélybe kerülő riportert, vagy a kollégák inkább dörzsölik a tenyerüket az elhulló konkurencián, és még rúgnak is rajta egyet? Hogy az említett BBC-film esetében az egész 24 ezer alkalmazottas tévé-dinoszaurusz ott állt a riporter mögött, már csak ezzel is védve őt, engem meg épp a saját tévétársaságom hagyott cserben elsőnek... Ebben az ügyben ez a leginkább elgondolkodtató. Hogy amikor baj volt, akkor már nem számított a korábbi évek munkája, a tévétársaságnak termelt sok száz milliós haszon, a kollégákat pedig csak az érdekelte, hogy ők kimaradjanak belőle... És még valami, ha már ennyire elmerültem a részletekben. A bérgyilkosok az álcázás nagymesterei. Minden valamirevaló hollywoodi film arról szól, hogy a bérgyilkosok minden merényletet más és más arccal és maszkban követnek el. Miért nem tűnt föl az engem támadóknak, hogy az ellenriportban nyilatkozó Andrej szőke volt és nem fekete, borostás arca sima lett, és rejtélyesen eltűnt róla egy sebhely? Egyáltalán, Andrej volt-e

az ellenriportban? Látott-e róla valaki közeli képet, amikor másodszor már statisztaként adta elő magát? Ugye nem... Vajon miért? Ugyanakkor, akik nézték az én műsoromat, komolyan gondolták, hogy a filmben Andrej a saját arcát adja? Hiszen – és én tényleg azt hittem, hogy ez evidens minden nézőnek – a budai házban kötött alkunak voltak erre a problémára alaposan kiterjedő részletei. A műsorban ezt elég részletesen, hosszú perceken keresztül magyaráztam, de sajnos úgy tűnik, nem elég világosan. Én azt gondoltam és a mai napig azt gondolom, hogy aki figyelt, az tudhatta, hogy Andrej igazi neve nem Andrej, hogyha fekete hajúnak látszik is, még nem biztos, hogy az, és a sebhelyek sem biztos, hogy igaziak. Épp azért, hogy ő maga igazi legyen... Úgyhogy maradjunk annyiban: az én riportomat látva a tévés arca alapján soha senki nem ismerte volna fel Andrejt és nem is fogja... Ezt valószínűleg sokkal egyértelműbben el kellett volna mondanom, és akkor talán nincs ez az egész cirkusz... mert nincs támadási felület. Most már a kétségek és a gyanúsítgatások hallatán belátom, dramaturgiai hibát követtem el. Én azonban nem ezekkel a részletekkel akartam kitölteni a műsorból Andrejre jutó, hétpercnyi adásidőt, mert akkor már nem is annyira a bérgyilkosokról szólt volna, hanem inkább arról, miként kell filmet forgatni róluk. Elhihetik, mennyire sajnálom... Szaladt az idő. A fiúk összesen másfél órát értek rá, és előre kérték a pénzt. Azt, amit Budapesten alkudtam ki. Ötvendolláros címletekben. A félórás ismerkedés után végül Andrejt választottam, egyszerűen azért, mert városokban dolgozott, és a magyarországi bérgyilkosságok kivétel nélkül városokban történtek. Arra gondoltam, hogy az engem érdeklő kérdésekre ő érdekesebben tud majd válaszolni. A szálloda egyik vezetője személyesen jött oda hozzánk, sokat sejtetően Andrejre nézett, és megkérdezte, miben segíthet. A helyzet pikáns volt. Két asztallal odébb egy ismert orosz politikus ült. A másik sarokban diszkréten testőrök. Az egyik miniszoknyás pincérlánynak valaki spanyolul próbált udvarolni, Andrej pedig közölte, hogy most interjú készül vele, úgyhogy ürítsék ki a kávézó egyik végét. – Természetesen – mondta a szállodavezető, feltehetően pontosan tudva, hogy kivel beszél. Arcnélküli interjú? Ugyan már! Moszkvában van olyan maffiavezér, aki 180 testőrrel és 10 páncélozott autóval járkál, és mielőtt hazamegy, mindennap leellenőrizteti az összes környékbeli háztetőt, nincs-e rajta mesterlövész...

Az egyik kamerát egy virágágyásba tettük – az vett engem a kérdéseimmel. A másik kamerával operatőröm az interjút rögzítette, közben sokszor plánt váltva. Arcközeli Andrejről, tág kép rólunk, csak én oldalról, megint közeli Andrejről. Így ment ez elég sokáig, míg Andrej ki nem jelentette, hogy elég lesz, lassan mennie kell. Úgy tűnt, fárasztja a koncentrálás, hogy észben kell tartania, miről beszélhet és miről nem. Amikor bizonyos kérdések hallatán elbizonytalanodott, mindig kinézett a képből Nyikolajra, hogy válaszoljon-e. Nem tudta, hogy a budapesti megállapodás szerint lehet-e ilyet kérdezni vagy sem. Amikor később az ellenriportban elhangzott – ha egyáltalán Andrejt láttuk benne –, hogy előre megírt forgatókönyv alapján dolgoztunk, hogy a nekem szállított bűnöző statiszta lenne, akinek betanítottam a bérgyilkos szerepet... nos, akkor úgy omlott össze bennem a világ, mintha kiütöttek volna. Emlékszem, a „leleplező” riport készítőjének egyik, velem szimpatizáló munkatársa adás előtt pár órával átküldte nekem a szöveget faxon. Ahogy olvastam, percekre földbe gyökerezett a lábam. Egyszerűen nem hittem a szememnek. Ami utána történt, arról jobb nem beszélni. Pontosabban egy dolog azért még előtte volt. Tévétársaságom vezetői éppen Mallorca szigetén ünnepelték az újonnan kinevezett vezérigazgató születésnapját, és ott, még az ellenriport sugárzása előtt eldöntötték, hogy „felfüggesztenek”. Megfogalmazták a közleményt, hogy a műsor után azonnal kiadható legyen. Egyszerűen kínos volt nekik az ügy, és a távoli Mallorcáról csak annyit láttak, hogy 16 európai tévécsatornájuk közül az egyiknél sok baj van valakivel... Hát goodbye! Én viszont közben „megismertem” újságírókat, akiknek voltak alvilági informátoraik, és ezért pontosan tudták, hogy a statiszta verzió nem igaz (esetemen sajnálkozva ezt nekem is elmondták telefonon), Másnap mégis készséggel terjesztették az ellenkezőjét több százezer példányban. Főszerkesztőket, akiknél el lehetett érni (vajon kire és mire hivatkozva?), hogy levegyenek a témáról újságírókat, akik velem szimpatizáltak, és kétkedésüknek adtak volna hangot a másik verzióval kapcsolatban. Emlékszem a fenyegetőzésekre, oroszul, magyarul, az alvilágból és a politikából... Emlékszem tévécsatornám magyar vezetőire, akik tudták, mi az igazság, akik még nekem is új információkat mondtak az „üzletember” magyarországi érdekeltségeit állítólag ért átfogó – és ezért őt nagyon föl-

hergelő – adóellenőrzésről, mégis széttárták a kezüket, mert úgy gondolták, hogy ha ez Mallorcán kínos, akkor nekik is az... Kifelé azt nyilatkozták, hogy vizsgálják az ügyet, miközben semmilyen engem igazoló papírt vagy személyt nem akartak látni, sőt egy idő után úgy döntöttek, hogy telefonon sem hajlandók beszélni velem, mert... mert nem tudom, miért. Mindenki megtalálta az ügyben azt, ami neki jó. A politika PR-osai lecsaptak a miniszterelnöki kérdésre, és leütötték a labdát... A tévétársaságnál kirúgták erre az ügyre hivatkozva azokat, akiket már régen ki akartak rúgni... A kormány lobbistái újabb fogást találtak a műsoraimat sugárzó kereskedelmi csatornán, és rájöttek, hogy nem kell százmilliós megrendelést adni egy reklámokból élő tévétársaságnak (gyakorlatilag lefizetve a tulajdonosokat), hogy az barátságos legyen az aktuális kormánnyal... A Mallorcán születésnapozó külföldi vezetők, felháborodva magyarországi csatornájuk függetlenségének újabb csorbulásán, azon, hogy a színfalak mögött ismét alkukat kellett kötniük a politikával, megint defenzívába szorították a magyar alkalmazottakat, amiért ők viszont megint csak rám haragudtak... A kulturáltak csak azért, mert a „belgák” megint nem veszik emberszámba őket, és megint a lekezelő, gyarmatosító stílus érvényesül, a zavarosban halászók pedig azért, mert mozgásterük szűkülésével csökkent a lenyúlható pénzek mennyisége... – Tízmilliós kárt okoztál nekem – mondta egyikük „barátilag” –, miért akarod, hogy megmentsünk és kiálljunk melletted? Ráadásul a legvégén – talán lelkiismeret-furdalásból – épp az engem felfüggesztő tévétársaság egyik vezetője mesélte el, hogy valójában mi is történhetett. Hogy a műsort látva egy kormánytag feltehetően azt hitte, hogy a Magyarországról nem is olyan régen kiszorított orosz üzletember provokálhatja személyesen Orbán Viktor miniszterelnököt. Talán azért, mert kiszorították. És hogy óvintézkedésként a műsor másnapján állítólag rászálltak. Mármint az érdekeltségeire. Merthogy itt mindenki tud mindent – mondta ő. Hogy mi tartozik, melyik cég és melyik vállalat kinek az érdekeltségébe. És ezt a magyar „szervek” annyira jól csinálták (a maguk szempontjából valószínűleg teljesen igazuk volt), hogy orosz oldalról egy idő után már tenni kellett valamit. Kihúzni a dolog méregfogát, jelezni, hogy nem provokációról volt szó. Így és ezért jöhetett a statisztaverzió, mert ez rajtam kívül mindenkinek megfelelt. Sajnos... Bevallom: rendőr barátaimtól sokkal pontosabb információkat kaptam arról, hogy valójában mi is a helyzet, mint bárkitől... Még ma is írnak e-

maileket és tájékoztatnak róla, hogy mi történik „odabent”, és milyenek az utórezgések... hogy az alvilág felől milyen információ csöpög el hozzájuk. Ez nem rólad szól, Tamás – ismételgetik nekem a rendőrök, a kollégák, a szerkesztők és mindenki... Pedig hát rólam szólt. Elhangzott egy szerencsétlenül megfogalmazott kérdés a magyar miniszterelnök meggyilkolásának áráról, és elindult a lavina... Egy hónappal később az én karrierem készült recsegve-ropogva kettétörni, pedig tulajdonképpen nem csináltam mást, mint amit előtte már annyiszor. Veszélyeket és kockázatokat is vállalva filmet próbáltam forgatni ezúttal a bérgyilkosokról, hogy kiderüljön, miként gondolkodik és működik az alvilág, és áttételesen a minket körülvevő világ Moszkvától Budapestig. Végül is, ha a filmemből nem derült volna ki, az utána következő botrányból annak, aki figyelt az ügyre, talán minden világossá válhatott. Visszatekintve tulajdonképpen csak egyetlen dolgot sajnálok. Évekkel ezelőtt, még Amerikában tanulva elhatároztam, hogy én menni fogok. Hogy nem akarok a stúdiók kényelmes, légkondicionált világában dolgozni, csak majd akkor, ha már mindent megismertem közelről. Mert Amerikában azt láttam, hogy a nézők azt az újságírót tartják hitelesnek és szavahihetőnek, aki nemcsak a stúdióban olvassa föl nekik a híreket a súgógépről, hanem aki „megy” is. Megy kábítószer-háborúba, Ebola-vírusba, hollywoodi sztárhoz, le a víz alá és föl az égbe. Szinte mindegy is, hogy pontosan hová. De az a hiteles, aki a tévénézők szeme láttára szerzi meg az információt, mert akkor elhiszik neki, amit állít. Én ilyen pályafutást szerettem volna, vagy hát szeretnék. Számomra mindig a hitelesség volt a legfontosabb, és a támadás ezt mocskolta be. Ezt vették el tőlem. Ennek az esélyét. 15 évnyi munkámat, rengeteg izzadság és olykor életveszélyes helyzetek eredményét... ez mind értelmét vesztette. Hónapok teltek el, de ebbe még mindig nem tudok belenyugodni. Hogy így és ilyen hirtelen érjen véget... Képzeljék el, milyen érzés volt például, amikor tévétársaságom egyik magyar vezetője telefonon közölte: ha rosszat merek mondani róluk, akkor megíratják a lapokban, hogy a cápákról akváriumban forgattam, a zsiráfvadászokról pedig úgy, hogy egy lelőtt zsiráfot kötélen húztunk be a képbe, sőt, hogy Sharon Stone-nal nem is találkoztam és hasonlók. „Hogy micsoda? – kérdeztem vissza döbbenten –, de hát ez hazugság”. „Persze hogy az – felelte nyugodt hangon –, de megíratjuk rólad, és akkor neked

végképp annyi. Rád ragad, hahaha”. Szinte még ma is hallom a nevetését a vonal túloldalán. Ez fájt. Az ilyet nehéz elviselni. Persze sokszor kérdezem magamtól, hogy mindez miért történt. De valójában nincs válaszom. A bérgyilkosfilm nekem egy volt a sok közül. Pár héttel előtte rejtett kamerával forgattunk Szaúd-Arábiában, szerintem nem kevésbé kockázatos körülmények között. Azelőtt egy hónappal ment a kanadai sztori a klónozásra készülő tudósnővel. Szintén zűrös ügy. Egyszóval, nekem ez csak egy volt a sok film közül. Általában mindig alkuk, kompromisszumok és újonnan kiépített kapcsolatok finom egyensúlya övezte minden műsoromat. Ez egy ilyen műfaj. Nem talkshow, nem vetélkedő, hanem országokba és témákba „beletenyerelő” riportfilm. Vagyis végső soron csak magamat okolhatom. Tudhattam volna, hogy ebben a munkában hibázni nem olyan, mint amikor a stíldióban bakizik valaki a súgógépről... Néhány évvel ezelőtt ilyentájt, mint most, amikor ezeket a sorokat írom, Dél-Afrikában ültem, egy fokvárosi kávézó teraszán. Sütött a nap, de hűvösen fújt a szél. Október volt és tavasz, merthogy a déli féltekén felcserélődnek az évszakok. A kávéház terasza tele volt angolokkal, akik ilyenkor már ezerszám menekülnek oda a közelgő angol tél elől. Ott ültek tehát, többnyire barna szafariruhában, és lemon curd-ból készült süteményeket ettek. Igazi angol specialitás, citromból és tojásból készített, lekvárszerű krém, amit imádnak a kávéhoz és a teához. A kávéház ezekre a vendégekre állt be. Utazni vágyó, érdeklődő angolokra, akiknek persze a pénztárcája is bírja ezt. Akik úgy élik az életüket, hogy kontinenseket mozdulhatnak, ha nem tetszik nekik az időjárás. A februárt és a márciust majd Indiában töltik, mert Afrika akkor már esős, utána pedig visszatérnek Angolhonba. Érthető hát, hogy ebben a kávéházban a kávé mellé adott kis cukroszacskókra a változatosságot szerető embereknek szánt bölcsességek vannak írva. A pincér nekem is ilyeneket hozott. Bár a rajta szereplő szöveg közhelyes, az egyiket mégis itthon őrzöm az íróasztalomon: „Az élet az utazásról szól, nem pedig arról, hogy hová tartunk. Nem a végcél a fontos, hanem a feléje vezető út.” És önök szerint...?

TARTALOM ELŐSZÓ SZOMÁLIA avagy Soha nem felejtem el az elsőt... KOLUMBIA avagy A klánok nem angyalok BOSZNIA avagy A vihar szele DZSUNGEL avagy Vissza a természetbe! PAKISZTÁN avagy Csapó indul VÍZ ALATT avagy

Ahol nem lehet megúszni szárazon ALMÁSY NYOMÁBAN avagy Nem lehet a homokórát megállítani KÍNA avagy Óvakodj a tolmácstól! A FRANCIA IDEGENLÉGIÓ avagy A legszigorúbb ötéves terv AZ UTOLSÓ ÍTÉLET avagy Van-e élet a halálbüntetés előtt? SPORT avagy A technika ördögei B I KAVIADAL avagy Ahol minden mozdulat számít A WASHINGTON ANYAHAJÓ avagy

Egy város – az óceán közepén HOLLYWOOD avagy A Csillagváros ZAIRE - EBOLA avagy A korrupció magasiskolája KLÓNOZÁS avagy Akit nem csak a változatosság gyönyörködtet VÉDETT SZEMÉLYEK avagy Ostromzár – a biztonság kedvéért MINDEN ELADÓ avagy Bevásárlókörutak a világ túloldalán GAZDAGSÁG avagy A pénz nem minden – de a sok pénz, az már valami

SPECIAL FORCE avagy Akcióban a zöldsapkások Epilógus avagy A BÉRGYILKOSSZTORI