BALÁZS DOROTTYA: Megtalált világok

BALÁZS DOROTTYA: Megtalált világok

Budapesten, a Visegrádi utcában, nem messze a Katona József utca sarkától, van egy ajtó.1 Fából készült, fém kopogtatóval, nem feltűnő, az emberek többsége egyszerűen elsétál mellette. Ha kopogtatunk ezen az ajtón, az szép lassan kinyílik, és belépve egy pincébe vezető lépcsőn találjuk magunkat, a lépcső végén bordó függöny. Ahogy haladunk lefelé a lépcsőn, érezzük, hogy egyre melegebb van, orrunkat megcsapja a régi pincék jellegzetesen dohos illata, de ebbe az illatba most füstölő illata is vegyül. Átbújunk a bordó függönyön, és valóban, tágas pincében találjuk magunkat. Meleg van, halk zene szól, gyenge fény és füstölőillat tölti ki a helyiséget. Az első dolog, ami a szemünkbe ötlik, a bal kéz felől eső pult, amely roskadásig tömve van mindenféle kincsekkel, ásványokkal, ékszerekkel, füstölőkkel, kártyákkal, ingákkal és csakratisztítókkal, vannak olyan tárgyak, amelyekről meg sem tudnánk mondani, hogy mik lehetnek. A pult mögötti polcokon további tárgyak sorakoznak, a mennyezetre függesztett ezerféle dologról nem is beszélve. Lassan elszakadunk a látványtól, és megfigyeljük a helyiség többi részét is. A jobb oldalon egy sarokban asztal és padok, az asztalon könyvek. Egy másik sarokban apró szökőkút-szerűség, a falakon és a mennyezeten mindenféle dekoráció: madarak, sütőtökök, apró boszorkányok, csontváz és pókháló. A teremből két ajtó nyílik, egyik szemben, a másik jobbra, mindkettőt függöny takarja. A hely, ahova érkeztünk, a Boszorkánymúzeum. A pult mögött fiatal férfi fogad, feketében van, szeme és haja barna, szakálla hosszú, a neve Iván. „Mindjárt jön, addig lehet nézelődni, vagy helyet lehet foglalni” mondja, és mi boldogan teszünk eleget az utasításnak, belemerülünk a pulton található tárgyak vizsgálatába. Hamarosan libben a függöny, és mosolygós, fiatal nő bukkan fel, barna szemű, fekete hajú, alacsony, nagy hangú. A neve Anita, éppen tárlatvezetést tartott a múzeumban, amelyet ő maga hozott létre. Rövid rendezkedés után kedvesen terel a jobb felől eső függönyös ajtó felé, követjük, és belépünk a másik, pincéhez mérten szintén tágas terembe. A terem közepén hosszú asztal áll, székekkel, körben a falak mentén szintén kisebb asztalok, mindenféle tárgyakkal. A bal kéz felől eső pulton felkelti az érdeklődésünket egy nagy befőttes üveg, ágak és sárgás színű víz van benne. Közelebb érve észrevesszük az üvegben lassan ide-oda mászkáló, tekergő, fekete piócákat is. A másik oldalon levő asztalokon tégelyek és üvegcsék sorakoznak, kellemes illatot árasztanak, mintha egy drogériába vagy patikába lépnénk be. Az edények gyógynövényekkel és a belőlük készült kenőcsökkel vannak 1 Látogatásaim során és dolgozatom megírásának idején valóban itt volt. Jelenleg azonban már a Bajnok utcában található.

1

teli, Anita főzte őket, a páciensei számára. Más tárgyak is vannak az asztalokon, színes gyertyák, kártyák és rengeteg más eszköz. A falakat népi kerámiák, tányérok díszítik. Feltűnik, hogy a kerek falióra kék számlapját is okkult szimbólumok borítják, az óra közepén például nagy pentagramma látható. Az ajtóval szembeni falra függesztve egy nagy átmérőjű dobot pillantunk meg, éppen olyat, mint amilyeneket Diószegi Vilmos rajzolgatott szibériai útjai során, csak épp nincs rajta festés. A terem közepén álló asztal mellé közben letelepednek a többiek, hat nő, mind fiatalok, füzeteket vesznek elő. Az asztalon néhány ásvány hever, türkiz, obszidián és kétféle fluorit. Az asztal közepe táján nagy, régi, trónszerű karosszék áll, kárpitja zöldes színű, apró mintás. Ez Anita helye. Most azonban Iván telepedik le a karosszékbe, kezében papírokkal. Hosszú szakálla be van fonva, a végén háromszög alakú, szemet formázó medál függ. A mai, kezdőknek szóló óra témája az ásványtan. A háttérből behallatszik egy rádió, a Nirvana Smells Like Teen Spirit című száma szól éppen, a füstölővel elvegyülve sajátos hangulatot kölcsönöz az összejövetelnek. Iván a türkizről kezd beszélni, arról, hogy milyen gyógyító hatása van, és hogyan kell használni, a lányok szorgosan jegyzetelnek, néha közbe is szólnak. Egy átható tekintetű, vöröses hajú lány például elmondja, hogy a fluorit, amit Ivántól kapott, segített neki a betegsége leküzdésében, amióta magánál hordja, nincsenek fulladásos pánikrohamai. Az ásványok kézről kézre járnak, a lányok megtapintják, megvizsgálják őket. Az ásványtan-óra végén szünetet tartanak, ám a háttérben már Anita készülődik, színes gyertyákat halmoz egy kosárba. A következő órán a gyertyamágiával ismerkednek a résztvevők. Anita játékos feladatokat ad a tanítványoknak: mindenki válasszon egy gyertyát, azt, amelyik szerinte a legjobban használható pénzvarázsláshoz. Mindenki más-más színűt választ, majd megtudjuk, hogy általában a zöld színű gyertyát alkalmazzák erre a célra. A következő feladat az, hogy ki-ki magyarázza meg, a maga színét hogyan lehet összefüggésbe hozni a pénzvarázslással, így végül kiderül, tulajdonképpen bármilyen színt használhatunk. Pont ez volt Anita célja a feladattal, hogy a tanulók felismerjék, hogy minden mindennel összefüggésbe hozható, és a választásukat mindig intuíció alapján kell meghozniuk, nem holmi kötelező érvényű előírások alapján. Az óra lassan véget ér, a hátralevő időben Anita levezetésképpen régi népi recepteket, gyógyítással kapcsolatos tanácsokat olvas fel, tájszólásban, általános derültséget okozva ezzel. Mikor végez, a lányok már készülődnek. Anita sorban mindegyiküktől megkérdezi, hogy vannak. Vannak, akik betegségre panaszkodnak, ekcémás tüneteik vannak, vagy éppen megfáztak. Anita megvizsgálja őket, tanácsokat és kenőcsöket osztogat a tanítványoknak, igazán elemében van. Nem csoda, hiszen ez a foglalkozása: Anita vajákos. Anita tavaly volt harmincöt éves, 1976-ban, a nyilas jegyében született Szolnokon. A család Szegvárról származott, Szentes közeléből. Szegvár a maga korában afféle boszorkányfészek volt, és még Anita gyerekkorában is rengeteg boszorkányhistóriát meséltek az emberek, néhányban talán 2

Anita felmenői is szerepeltek, nem véletlenül, hiszen a családban öröklődött a gyógyítás és a látás képessége. Az első ismert gyógyító Anita szépapja volt, a táltos, aki a Délvidékről, a mai Szerbiából származott. Az ő leszármazási vonalán öröklődött tovább a hagyomány: Anita nagyanyja halottlátó volt, anyja álmokkal, kártyajóslással foglalkozott. Ilyen környezetben nőtt fel Anita, és nem meglepő módon neki is különös álmai és élményei voltak, egészen kicsi gyerekkorától kezdve. Egyes korai álmaira a mai napig élénken emlékszik. Gyerekként a legszorosabb kapcsolata talán az édesanyjával és a nagyapjával volt. Édesapja katona volt, így sokszor nem volt otthon. Anita az édesanyjától és a nagyapjától tanulta meg mindazt, amit a későbbiekben hasznosítani tudott: a házimunka fortélyait, a főzést és a sütést, a házi gyógymódokat és a gyógynövények ismeretét. Anyja kicsi kora óta tanítgatta a kártyavetésre is. Gyerekkorában Anita arról álmodott, hogy orvos lesz, de később, amikor pályaválasztásra került a sor, sokáig nem tudta eldönteni, mivel szeretne foglalkozni. Szüleivel eleinte a nagyszülőknél laktak, majd Szentesen, ahol édesanyja dolgozott, így Anita Szentesen járta ki az általános iskolát és a gimnáziumot is. Olyan gyerek volt, aki bizonyos szempontból nehezen illeszkedett be az iskola közösségébe, más érdeklődési köre volt, talán kicsit érettebben is gondolkodott a társainál. Olvasni szeretett, tanulni, szerette a kártyavetést. Egyébként humoros, szórakoztató lány volt, osztálytársai szerették is emiatt. Az iskolában Anitát a biológia érdekelte a legjobban, és nagyon jól megtanult franciául is, ma majdnem anyanyelvi szinten beszéli a nyelvet. A gimnázium után beiratkozott a Kertészeti Egyetemre – levelező tagozatra – és a békéscsabai főiskolára. A családja nem tudta anyagilag támogatni, így egyetemi és főiskolai tanulmányait maga finanszírozta: a tanulmányok mellett dolgozott ruhagyárban, varrodában, telefonközpontban, majd importgazdálkodóként. A Kertészeti Egyetemet nem végezte el, a főiskola után kórházba ment dolgozni. Sokáig nem találta a helyét, és lassan szűknek kezdte érezni a szentesi környezetet, untatta, hogy soha nem történik semmi a kisvárosban. Huszonhat éves volt, amikor elhatározta, hogy párjával – Ivánnal – Budapestre költözik, mert olyan munkát akart találni, amivel valóban szívesen foglalkozik. Budapesten először megyemenedzserként dolgozott, majd ugyanannál a cégnél rendezvényszervező lett, ekkor úgy érezte, végre megtalálta a neki való feladatot, olyat, ahol kiélheti alkotó kedvét, és igazán kreatív lehet. Hat év után hagyta ott ezt az állást, azért, hogy létrehozhassa saját múzeumát. Anita életében nagyon fontos tényező volt, hogy a főiskolán pszichológiát tanulhatott. Már a gimnáziumban körvonalazódott benne, hogy mindenképpen emberekkel szeretne foglalkozni, már csak a család gyógyítói hagyományai miatt is, hiszen otthon mindig azt hallotta és láthatta nap mint nap, hogy szülei, nagyszülei mindenkinek segítenek, akinek csak tudnak. Anita mottója, amihez nagyon szigorúan tartja magát, szintén ez lett: segíteni, ahol csak tudsz, és nem nézni, mit kapsz 3

cserébe. És segített is, akinek és ahol csak tudott, beszélgetett, tanácsokat adott, kártyát rakott ki, és minden pszichológiai ismeretét latba vetette, hogy barátai problémáira megoldást találjon. Tette mindezt úgy, hogy valóban semmit nem kért a segítségért cserébe. Gyógyító, tanácsadó tevékenységéért azóta sem fogad el pénzt, bárkinek segít, aki hozzá fordul. Végül nem lett orvos, ahogy kisgyerekként tervezte, de a pszichológiát szerette, még ha nem is értett egyet mindenben annak elveivel, vagy gyógyító módszereivel. Egy évvel azután, hogy Pestre költözött, a főnöke egyik rendezvényére kapott meghívást, boszorkányként. Kifejezetten azért hívták meg, hogy segítsen, és tanácsot adjon. Anita számára ez volt az első nagy áttörés a gyógyításban, szinte nem is akarta elhinni, hogy egész éjszaka tömött sorokban érkeztek hozzá az emberek, és mindenki az ő véleményére, tanácsára volt kíváncsi. Onnantól kezdve biztos volt benne, hogy ez az, amit csinálnia kell. A családi hagyomány is támogatta ebben, meg aztán Anita gyógyítónak született, és az ilyesmit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Aki gyógyítónak születik, abból előbb vagy utóbb gyógyító is válik, még akkor is, ha benne ez sokáig nem is tudatosul. Anitát élete eseményei mind ebbe az irányba terelték, betegségek és balesetek formájában ösztönözve egyre jobban arra, hogy vállalja fel a küldetését. Az utolsó rúgás egy autóbaleset volt, amit csodával határos módon egyetlen karcolás nélkül úszott meg. Ekkor határozta el végleg, hogy változtatnia kell az életén, és bár már tudta, hogy milyen irányban kell elindulnia, még nem tudta, hogyan valósíthatná meg tervét. Anita munkája mellett sem hanyagolta a hagyományos kultúrák megismerését, filozófiájuk elsajátítását. Rengeteget olvasott, néprajzi és antropológiai műveket is, és sokféle hagyományos jósló és elemző technikát kipróbált, némelyiket megkedvelte, némelyiket nem. Utazásai során mindig arra törekedett, hogy a lehető legjobban megismerje az adott hely tradicionális kultúráját, és végiglátogatta – ahol csak volt ilyen – a különféle boszorkánymúzeumokat. Látott virtuális múzeumokat, magyarországi kezdeményezéseket, látta a Boscastle-ben működő múzeumot és a spanyolországi inkvizícióval és boszorkánysággal foglalkozó múzeumot. Végül elhatározta, hogy létrehozza Magyarország első állandó boszorkánymúzeumát. A cél nemcsak ez volt, hanem az is, hogy legyen egy olyan hely, ahol gyógyítani tud, ahova bármikor eljöhetnek a segítséget kérő emberek. Anita feladta a munkáját, és két évvel ezelőtt megalapította a Boszorkánymúzeumot, egy Hegedű utcai pincében. Idén költöztek át a Visegrádi utcába, egy nagyobb pincébe. A rendkívül hangulatos múzeumban a boszorkányság történetét kísérhetjük végig, az őskortól napjainkig. Anita célja a kiállítás koncepciójával, és a tárlatvezetésekkel az, hogy megmutassa a kultúrának ezt a szegmensét, és lehetőleg eloszlassa a boszorkánysággal kapcsolatos sztereotípiákat. A legszkeptikusabb látogatónak is adni szeretne valamit, ha mást nem, legalább egy élményt. Múzeumában éppen ezért mindenkit egyformán szívesen lát. A látogatást előre egyeztetni kell, éppen úgy, ahogy tanácsadásra is előre be kell jelentkezni. 4

Anita a múzeumban, saját kis szobájában fogadja a hozzá tanácsért fordulókat. A legtöbben lelki problémákkal keresik fel Anitát: nem találják az útjukat, nem találják önmagukat, vagy önértékelési gondjaik vannak, elvesztették az önbizalmukat, depresszióban szenvednek. De fizikai tünetekkel, általában bőrproblémákkal is sokan fordulnak hozzá. Egyszerre négy-öt páciense van, akik nagyjából két-három hónapig látogatják rendszeresen, a legtöbb esetben ez az az időszak, amíg intenzív segítségre van szükségük, utána már csak akkor kell újból felkeresniük Anitát, ha valami gondjuk akad. Anita gyógyító módszere elsősorban pszichológiai alapú: nagyon lényeges, hogy a betegnek legalább ugyanakkora részt kell vállalnia a gyógyulás folyamatában, mint a gyógyítónak. Ezt rögtön az első találkozáskor meg is beszélik. Anita mély beszélgetéseket folytat a betegekkel, majd házi feladatokat ad nekik, bizonyos dolgokat meg kell változtatniuk az életükben, bizonyos kérdéseken el kell gondolkodniuk. A pszichoterápiát változatos technikákkal egészíti ki: használja a kártyát (a Tarot különféle fajtáit), dobterápiát, energetikát, színterápiát, aromaterápiát. A fizikai tüneteket a leggyakrabban ásványokkal és gyógynövényekkel kezeli. Ez utóbbiak alkotják gyógyító technikájának másik fő gerincét: Anita szinte mindent tud a gyógynövényekről és arról, hogyan lehet őket a leghatásosabban felhasználni. Végez tenyérelemzést és arcelemzést is, ha valaki kifejezetten kéri. A terápiának globálisnak kell lennie, ugyanis a gyógyuláshoz nem elég csak a fizikai tüneteket megszüntetni, arra van szükség, hogy a test és a lélek egyformán meggyógyuljon. Amennyiben a lélekkel nem foglalkozik a gyógyító, úgy a testi tünetek egy idő után vissza fognak térni. Anita módszere ebben tér el más gyógymódoktól, a modern orvostudomány és a gyógyszeres kezelésre alapuló gyógyító gyakorlat ezt a felismerést ugyanis sokszor elhanyagolja. Arról nem is beszélve, hogy a kémiai, nem természetes alapú gyógyszerek milyen szennyező hatással vannak a környezetre, és sokszor mennyire nem a betegség minél hamarabbi megszűnését szolgálják. A gyógyításnak az a nagyon komplex és természetes alapokra épülő módja, amit Anita alkalmaz, a hagyományos gyógyítás magyar változata, a sámánizmushoz áll közel, a táltoshit az alapja. Elemeit tekintve hasonlít ugyan más gyógymódokhoz, más kultúrák hagyományaihoz (például keleti hagyományokhoz vagy a wiccához), de a filozófiája teljesen más: a magyar hagyomány alapelve a feltétel nélküli segítségnyújtás és a gyógyítás, a mágiának is mindig valamilyen pozitív, segítő szándékú célt kell szolgálnia, nem lehet önös érdekből, önző célok elérésére használni. Anita tehát magyar boszorkány, a boszorkányhit világa pedig a sámánisztikus táltoshitre épül. Ez a világ nem fogadja el a keresztény világnézetet, hiszen éppen a kereszténység az, ami évszázadok óta üldözi és próbálja elnyomni a nála sokkal ősibb rendszert. Anita boszorkányhite elfogadja az isteni hármasságot, pontosabban azt, hogy az istenségnek több megnyilvánulási formája, arca van. Az istenséget magát azonban ebben a rendszerben egyáltalán nem úgy kell 5

elképzelni, mint a kereszténységben. Nem személyszerű istenről van szó, hanem inkább az egész univerzumot átszövő és működtető energiáról. Ez az isteni energia mindenben megnyilatkozik, az univerzum minden létező elemében, magában az emberben is. Az energia nélkül nem lenne élet, nem lenne semmi. Voltaképpen minden emberi cselekvés, és a mágia is ennek az energiának a használatára, tudatos kezelésére épül. Anita világa abban sem hasonlít a keresztény világnézetre, hogy nem ég és föld ellentétében gondolkodik. Az ember nem az égben él, hanem a földön, ezért lényegében a Föld az, amit mindennél jobban meg kell becsülnie. Az ember nem az égből kapja, amit kap, hanem a Földanyától, számára a földi világ az elsődleges realitás. A földi világ realitásán túl létezik egy teljesen más realitással bíró világ, a szellemvilág. A szellemvilágot a halottak szellemei népesítik be, ám az élőknek – megfelelő körülmények között és speciális csatornákon – lehetőségük van kapcsolatot teremteni velük. A szellemek is átléphetnek a földi világba, ha dolguk van itt, vagy a halál után hosszabb ideig a földön lehetnek még, ha valamilyen oknál fogva ebben a világban ragadtak. Az ilyen szellemek jelenléte érzékelhető, és lehetséges a velük való kommunikáció, ám a kapcsolatteremtés nagy veszélyeket tartogat, mivel a szellemek képesek pszichésen befolyásolni az emberek életét: ha valaki felelőtlenül közelít a szellemvilághoz, annak nagyon komoly következményei lesznek, amiket egy életen át viselnie kell. Egyébként minden más dologgal így áll a helyzet. Anita világában nincs sors, nincs szerencse, és nincsenek véletlenek. A boszorkányhit egyik legfontosabb alapja az, hogy az életben semmi sem történik ok nélkül, minden eseménynek értelme, vagy célja van, és a dolgok összefüggnek egymással. Az ember életét nem valamiféle előre meghatározott külső forgatókönyv, Sors irányítja, hanem elsősorban saját maga. Az ember saját cselekedetei és a világhoz való viszonya döntik el, hogy mit kap az élettől. Ha jót tesz másokkal, segít, akkor vele is jó dolgok történnek, ha pedig árt másoknak, azzal a saját életébe is bevonzza a negatív történéseket. Végső soron mindenki megkapja azt, amit megérdemel, annak megfelelően, hogy hogyan viselkedik a környezetével és önmagával szemben, és hogyan használja saját energiáját, adottságait. Ebben a világban a mágia nem természetfeletti képesség, hanem minden ember természetes tulajdonsága, képessége. Bárki számára elsajátítható – kellő gyakorlattal –, és bárki használhatja a maga belátása szerint. Nem más tulajdonképpen, mint az energiák célzott használata, fókuszálása. A fókuszálást segítendő, lehet különféle eszközöket használni, például kártyát, de ezek az eszközök önmagukban semmilyen erővel vagy mágikus tulajdonsággal nem bírnak, csak az tudja használni őket, aki maga képes az energiák hasznosítására és irányítására, illetve akinek megvan a kellő intuíciós képessége és hajlandósága. Ennek a gondolati rendszernek és világnézetnek ez az alapfilozófiája, és ez az, amit Anita a leginkább át szeretne adni a tanítványainak. A technikát ugyanis bárki el tudja sajátítani, a gyakorlat mögötti filozófia (beleértve a viszonzás nélküli 6

segítségadás kötelességét) viszont nehezen, hosszú évek során válik csak a tanítványok sajátjává. Az, aki az alapelvekkel nincs tisztában, és pénzkereseti lehetőségként tekint a mágikus technikákra, gyakran többet árt az embereknek, mint használ. A médiában pénzért dolgozó jósok, kártyavetők és tisztánlátók példázzák ezt az irányt. Ezek az emberek visszaélnek a tudásukkal, gyakran kihasználják mások nehéz helyzetét. Ezért különösen fontos, hogy Anita tanítványai – ha tényleg gyógyítással vagy tanácsadással szeretnének foglalkozni – a filozófiai hátteret is megkapják munkájukhoz. Anitának és Ivánnak most körülbelül ötven tanítványa van. A tanítványok között természetesen vannak motivációbeli különbségek, és sajnos a média vagy az internet által közvetített kép is erősen befolyásolja az Anitával és általában a boszorkánysággal kapcsolatos elvárásokat. Vannak olyan tanítványok, akik elsősorban magukon szeretnének segíteni, vannak, akik természetfeletti képességek megszerzése reményében jönnek Anitához, vannak, akiket maguk a technikák érdekelnek, és vannak olyanok is, akik azért járnak a tanfolyamra, mert ez az a közösség, ahol biztonságban, otthon érzik magukat. Azok, akik nem azt kapják, amit vártak, hamar lemorzsolódnak, így a tanítványok többsége őszinte érdeklődésből és tanulni vágyásból vesz részt a kurzusokon. Anita figyeli őket, és mindenkit a maga képességeinek, érdeklődésének megfelelő úton vezet, ugyanis nagy felelősséggel jár ez a munka: mindenkinek a saját szintjének megfelelő tudást kell átadni, arra kell megtanítani, amire a leginkább alkalmas. A teljes képzés ezért éveket vesz igénybe, a tanítványok először egyszerűbb technikákkal ismerkednek – amilyen a gyertyamágia vagy az ásványok használata –, a komoly filozófiai hátteret csak a későbbiekben kapják meg, és csak ennek elsajátítása után válnak képessé arra, hogy belépjenek abba az ősi, de mégis tökéletesen felépített világba, ami más kulturális rendszerek kitartó ostromai ellenére évszázadok óta fennáll és működik, harmóniában a természettel és segítve az emberek mindennapi életét. Abba a világba, amit régen boszorkányságnak hívtak, és amire a külső szemlélők – valamilyen divat folytán – manapság leggyakrabban az „ezoterikus”, „okkult”, vagy „New Age” jelzőket aggatják.

7

BÁLINT PETRA: Gesztusok és mindennapok a feudalizmus utolsó évszázadában

„A szavak és a tettek az isteni energia nem is annyira eltérő módozatai. A szavak is tettek, s a tettek is a szavak fajtái." 2

Gesztusrendszerek

A bemutatott esetek a mindennapi, társadalmi élet, a szerelem, szexualitás, és az agresszivitás szféráiban nyilvánultak meg. A peranyag adta lehetőségek nagyban meghatározták a felosztást, rendszerezést, így sajnos, egyes figyelemre méltó tényezők, mint például egyes pánhumán gesztusok (mimika, sírás, nevetés), a köszönés módjai, vagy a munka gesztusai3 forrásanyag hiányában nem kerülhettek bemutatásra. A gesztusok az adott közösség által ismertek voltak, s jelentéssel bírtak. A perek, és főleg a bennük szereplő tanúvallomások által azonban azt is megismerhetjük, hogy ezek közül melyek voltak elfogadhatóak, s melyek nem, képet kapva ezáltal a közösségi normákról, és megítélésről. Egyes kézjelek, vagy éppen a fügemutatás, a csók, a keresztvetés is mutatják, hogy az európai kultúrkörbe tagozódó, történeti múlttal rendelkező elemekről van szó. Azonban az alapjában véve biológiai gesztusokról sem felejthető el, hogy azokat földrajzi és kulturális tényezők egyaránt befolyásolhatnak, tehát az emberiség számára alapvető gesztusok, az említett pánhumán megnyilvánulások között is lehetnek eltérések, lokális sajátosságok. A gesztusrendszerek felépítését a következőképpen vázolnám. A legkisebb alapegység a gesztus (jel), amely egy önmagában álló mozdulat vagy szó. (A kultúrakutatásban nem érdemes a gesztust önmagában vizsgálni.) → Egy nagyobb egységet tesz ki a gesztustett/ gesztus cselekmény, amely egy szituációban jelentéssel bíró, üzenetet közvetítő tényező. → A gesztus együttes/gesztus folyamat esetén több gesztus együttesen jeleníti meg az üzenetet. (Ilyen lehet szó és tett együttes megjelenése. Ez igen jellemező a sértő kifejezések mutatása és a verekedések során, melyeket általában valamilyen verbális tett előz meg, vagy követ.) → A legnagyobb egység a gesztusrendszer, az azonos formával vagy funkcióval rendelkező gesztustettek vagy együttesek

2

Ralph Waldo Emerson: "The poet"

3

Néhány adat a földeken való munkát említi, hiszen ott történhetett verekedés, összeszólalkozás. 8

csoportja. Amellett, hogy egy gesztust nem érdemes egymagában vizsgálni, fogalmának leszűkítése sem feltétlenül eredményes, miszerint csak a kéz, vagy a végtagok mozdulata lenne, hiszen a gesztusok az egész testre kiterjednek. A már említett Ruesch-Kees definíció is leszűkítő, amiért azt gondolják, hogy a gesztusokat kizárólag kommunikációra használjuk, s ezek nem szolgálnak közvetlen testi szükségletet. Ezzel ellentétben több kutató figyelembe veszi a tudattalan, biológiai meghatározottságú gesztusokat is, az agresszív és a szexualitáshoz kötődő megnyilvánulások is leginkább ilyenek. Másrészt a nyelv és a tett elválasztása sem célravezető. Bereczeki Tamás így fogalmaz: „A látszatra nagyon különböző és változatos viselkedési megnyilvánulások mögött sokszor ugyanazokat az univerzális szabályokat találjuk. Így van ez a nyelv esetében is; az emberi beszéd struktúrájában, funkciójában hasonló szerveződési elveket találunk, mint amelyek magát a viselkedést irányítják. A cselekvés és a beszéd ugyanannak a mélystruktúrának a funkcionális ekvivalensei.”4 A kutatás során láthatóvá vált, hogy a gesztusrendszereknek verbális vetülete is létezik. Mind az agresszió esetében (verbális agresszió formájában: káromkodás, sértés) mind a szexualitásnál (a csábítás nyelvi kifejeződései), a vallási életben (keresztvetés, ima5, átok), a mindennapi életben megjelenik a társadalmi különbségek hangsúlyozása, köszönés, eskütétel tettleges és szóbeli formái stb. Ezek alapján a nyelv és a gesztusok nem választhatóak el teljesen egymástól. A gesztusrendszerekben tárgyak bevonásával is találkozunk. Az emberről, közösségről információt szolgáltató tárgyak használta lehet öntudatlan és szándékos. A Buda Béla által kulturális szignáloknak nevezett elemek a nem verbális kommunikáció tárgyiasult formáiként jelennek meg. Ilyen például a perekben ritkán megjelenő viselet, ruházati darabok, mint például a pipa, amelynek szerepéről bővebben is olvashattunk. A dolgozatban említésre került, hogy etnikailag meghatározott gesztusokkal is találkozhatunk. Ebben a peranyagban a különböző népcsoportok ritkán jelentek meg. Németekről, szlovákokról (tótok) kapunk információkat, de a különbségek csupán a német eredetű káromkodásokban kerülnek felszínre. Nemi és életkorbeli különbségekre szintén kapunk bizonyító példákat. Szokás elkülöníteni a férfi és női agresszió megnyilvánulásait, amely megkülönböztetés leginkább a biológiai meghatározottságból fakadhat. A verekedést, késelést leginkább a férfiakhoz, míg csecsemőgyilkosságot, mérgezést a nőkhöz kötik. Más gesztusok esetében is megtalálható ez, 4

Bereczkei T. 2001. http://www.communicatio.hu/konyvek/beres_horanyi_tarsadalmi_kommunikacio/tartalom.htm, 2012.04.18. 5 Amikor az imádkozásról, keresztvetésről kapunk információkat elképzelhető, hogy az illető magában imádkozik, tehát a tetthez itt is társul szöveg.

9

mint a csók, amelyet inkább feminin tettnek, s a kocsmázás, ivás, táncolás eseményeit inkább férfiasnak tartják. A gesztusok használatában az életkor is meghatározó lehetett, fiatal lányokat és fiúkat leginkább lopás miatt ítéltek el, viszont erre vonatkozólag más különbségtételt nem tudtam tenni.

1. Mindennapi élet A mindennapi életben megjelenő, a hétköznapokba betagozódó tényezők fontos helyet foglalnak el a kommunikációban, a társadalmi viszonyrendszerek, interakciók segítői és meghatározói. Ezeket az apró tényezőket nehéz meglátni, felismerni, főleg, ha még számunkra is hasonló funkcióval rendelkeznek. Időben és térben alig hagynak nyomot maguk után, azonban ismétlődnek, általánossá, illetve struktúrává válnak, s állandósult cselekvésformákat hoznak létre. A kicsi és jelentéktelennek tűnő események megfigyelésével egy társadalom bontakozik ki előttünk, amelynek külső-belső különbségei is megvilágításra kerülnek.6 A társadalmi szférában megjelenő gesztusok a legtöbb esetben szent, és profán módon is megnyilvánulhatnak. Ez igaz lehet akár a biológiai meghatározottságú gesztusokra is, például az evés, ivás esetében (ostya elfogyasztása, áldomásivás stb.), de gondolhatunk az elemzett csók, a kézfogás, köpködés tényezőire is. Az eskütételnek és a mágikus gesztusoknak is van egy fajta szent tartalma, azonban a kereszt, Jézus ábrázolása és az ostya megszentségtelenítésekor ennek erős ellentétével találkozunk. A vallásosságról nem sok adatot közölnek a perek, a templomba járást, a keresztvetést, imádkozást, mint mellékes körülményt említik, valószínűleg azért, mert a korban ezeket teljesen természetesek voltak. A vallásos tényezők mellett megjelenik a mágikus gondolkodás, a népi gyógyítás módszerei, hagyományozódó receptek, egy-egy esetben pedig átkozódással is találkozunk, melynek a korban tényleges súlya lehetett.7 Tágabb értelemben véve a peranyagban szereplő esetek mindegyike a mindnenapi élet egy apró szeletét villantja fel. Megjelennek előttünk a hétköznapok: például a kocsmába járás, mulatás, táncos alkalmak eseményei, majd az ezek során megjelenő, kiéleződő helyzetek az emberi érzések kifejeződéséről, gondolkodásmódjáról, viselkedéséről nyújtanak képet számunkra. Ezek által kapunk információt például a kézfogásról mint a békülés jeléről, illetve ennek ellentétéről, a gonoszkodó, csúfolódó mutogatásokról. Bár töredékesen, de az emberi élet fordulói is megjelennek számunkra, jelen

6

Braudel, Fernand 1985. 21–22. Mutatja ezt a már idézett vallomás: „engemet meg átkozott, hogy a hús húljon le rollam ha ötet el hagyom, de nem s tudom mi Isten tsudája az, hogy nem maradhattam, tsak el kellett menni Batonyára” 7

10

esetben a születés, keresztelés adatai, illetve a halál, amely azonban legnagyobb részben erőszakos, így nem sorolható az általános értelemben vett halál, elmúlás témájához.

2. Agresszió Gesztusok az agresszív cselekedetekben is megnyilvánulhattak. Gondolok itt a verekedést provokáló testi jelekre, a verekedés módjára, a bevont és használt eszközökre, a gyilkosság módjára, amely akár a titokban született gyermek „eltávolítására” vagy a feleség „megnevelésére” is irányulhatott. Ezek a tényezők a közösség számára mind ismertek voltak, de még figyelemre méltóbb, hogy melyek voltak az elfogadottak, hiszen a bírói és közösségi ítélet és azok végrehajtása nem feltétlenül ért össze. Itt szembesülhetünk például azzal a paraszti társadalomra használt általános megállapítással, miszerint a feleség megverése nem okvetlenül számít bűnnek. (Ezt a fentebb bemutatott perek is alátámasztják.) Az agresszió gesztusaival tehát a mindennapi élet szinte minden szférájában találkozhattunk. Nemcsak a férfiak közötti virtuskodás eseteiben, vagy a családtagok közötti konfliktusokban, hanem a szerelmi életben is (a nemi erőszak a korban csak a bírói gyakorlat számára volt „ismeretlen”). A népi mágikus gesztusok is sokszor erőszakosak vagy erőszakos tettet készítenek elő (férj megmérgezése, magzatelhajtás). Sőt a köpködés, a nemi szervek kimutatása vagy a pipa használata (annak elvétele, kiütése a kézből, szájból) is magában rejthet ilyen aspektust. Az agresszió nem csak a verekedés, és a gyilkolás eseteiben jelenhetett meg, bár ez volt a legközvetlenebb előfordulási formája. A szavak, káromkodások, tehát a verbális gesztusok is tartalmazhattak ilyen érzelmeket. A verbális agresszió sajátos emberi tulajdonság. A legegyszerűbb verbális forma csupán nyelvi jelzése az agressziós aktusnak, mint a „megverlek”, „kinyírlak” stb. Gyakori a szexuális töltetű, többnyire a vérfertőzési tabu megsértésére felhívó verbális utasítás. Jellemző a szociális hierarchiával, dominanciával és a csoportnormákkal kapcsolatos verbális agresszió is, a szociális deviancia említése a gyáva, kurva, koldus szavakkal. A dominancia kifejezésére irányul a különféle nyald ki, szarom a szádba kezdetű felszólítások és a marha, ökör, disznó kifejezések. Az agresszió formái a következők lehetnek: territoriális agresszió (egy terület birtokba vétele, védelmezése); tulajdonnal, birtoklással kapcsolatos agresszió; rangsorral kapcsolatos agresszió; frusztrációs agresszió (a modern társadalmak jellemzője), explorációs agresszió (beilleszkedést segítő); szülői agresszió; nevelői agresszió; normatív vagy morális agresszió.8 Leszögezhető, hogy a tettesek szinte kivétel nélkül, soha sem előre eltervezett szándékkal 8

Csányi V. 1995. 19–20.

11

cselekedtek. Leginkább a hirtelen harag vagy a félelem vezette őket, s látható, hogy maguk sem gondolták, tettüknek ilyen súlyos következménye lesz. Az egyszerű ember számára nem volt cél az öldöklés, de a figyelmetlenség, mértéktelenség, vagy a tudatlanság mégis sokszor végzetes bajt okozott. Szenti Tibor véleménye is hasonló, bár kissé leegyszerűsítő, miszerint ezeknek a tetteknek nem voltak különös okai, csak a primitívség.9 A vizsgált korban az emberek nagyobb bizonytalanságban éltek. Megszokott volt a háború, és az azzal járó gyilkosság, fosztogatás. A mindennapi élet szokásait is átitatta ez, amely abban mutatkozott meg, hogy az ember nehezebben kezelte felindultságát, azonban a fájdalom látványára kevésbé volt érzékeny.10 Elias arra a megállapításra jut, hogy az ösztönök, érzelmek (hit, félelem, bűntudat, öröm, harciasság, ellenszenv) szélesebb körben voltak láthatóak a társadalomban, mint napjainkban. A mindennapi életben az erőszak nagyobb volt, de nem voltak erőszakosabbak, csak ezek a tényezők nyíltabban mutatkoztak meg.11 Az etológia, s a pszichológia körében is kérdés, hogy mennyire ösztönös cselekedetek ezek, s mennyire kulturálisan meghatározottak. A velünk született biológiai agresszivitás mellett tanulnunk is kell azt? Véleményem szerint a szóbeli és tettleges agresszió is kulturálisan meghatározott, gondolhatunk itt például az eltérő harcmodorokra, vagy a káromkodásokra, melynek formáit a vallás is nagyban befolyásolhatja. Az agressziót tehát biológiai tényekkel is magyarázhatjuk. Egyrészt, mint minden fejlett emlősnek, így az embernek is szüksége van állati fehérjére, egészsége fenntartásához. A proteinszerzés viszont harccal, agresszióval jár. Az erőszakot mindig is a férfiakhoz kötötték, s ez a tény összefügg az emberi szervezetben lévő tesztoszteron szinttel. Csányi Vilmos szerint azonban az embernél kifejlődtek az agresszív viselkedés ritualizált formái. „A nyelvöltés, a köpés, a pucér fenék vagy a nemi szervek mutogatása, mind agresszív fenyegetés, és nemcsak a primitív társadalmakban, hanem még a fejlettebbekben is gyakori.”12 Buda Béla szerint, ha az ember már nem képes az indulatain uralkodni „pótcselekvések jelentkeznek, pl. káromkodás és a verbális indulat-levezetés más módjai.”13 Ez által az inzultusok, csúfolódások – sokszor szexuális tartalommal – a mindennapi élet és az agresszivitás részeivé válnak.

3. Szexualitás Az ember számára az elfogadható szexuális megnyilvánulások koronként, népenként 9

Szenti T. 1997. 41. Bloch, M. 2002. 438. 11 Szeghoyová B. 2004. 190. 12 Csányi V. 1986. 174. 13 Buda B. 1974. 89. 10

12

sokszor változtak, de egy idő után mégis kialakult az erkölcsön belüli, személyesebb nemi erkölcs.14 Európában a nemi szerveket és a velük kapcsolatos élettani funkciókat − beleértve a szexuális tevékenységet is − nagyobbrészt titok övezte, a keresztény egyházak a bűn egyik formáját látták bennük. A szexualitásról alkotott normák, és szabályok a deviáns szexuális viselkedést ugyanúgy elítélték, mint a házasságot megelőző, és azon kívüli kapcsolatokat.15 A szexuális kapcsolatokban fontos szerepet játszottak a nem-verbális kommunikáció különböző formái. A nemi szerepek a kulturális szignálok segítségével kerültek kifejezésre, (mely a perekben szavak, vagy mutogatás által is megjelenhetett), a párválasztási és udvarlási szokások viselkedési stratégiák köré szerveződtek.16 A szexuális élet már rég nem tabu a kutatás számára, mégis nehéz ilyen adatokat gyűjteni mind a jelenkori, mind történeti megjelenésük esetében. Azért tartom egyszerűbbnek a levéltári adatok gyűjtését, mert a szóbeli gyűjtés során fellépő erkölcsi, és kérdésfeltevési problémák ebben az esetben nem állnak fenn (azonban talán nehezebben lehet rájuk találni). A perekben meglepő őszinteséggel és részletekkel számolnak be a számunkra kényesebb témákról is, sokszor olyan intim részleteket is megosztva, amelyekre a bíróság valójában nem is kérdezett rá.17 Vajda Mária külön kiemeli, hogy a perek anyagaiból akár a kor szexuális kultúrájáról is képet kaphatunk, hiszen a vallomások sokszor kertelés nélkül, részletesen ismertetik magát az aktust is. A témát illetően már Szendrey Ákosnál megjelent a szerelmi gesztusok gondolata, amelyen azonban ennek szokás vonatkozását értette, mint például a májusfaállítás, vagy az udvarlás szabályai.18 Gunda Béla is értekezik hasonlóról, a szexuális kapcsolatra való felhívás gesztusairól, szokásairól. Ilyen például a szeretőnek jelet adni a gémeskút felengedésével, a háló tanya intézménye vagy az ajándék sarló, mint felhívás.19 Amely még érdekes lehet számunkra, az emberek kifejezésmódja. A kutatás során például megjelent a szerelem kiemelése, amely tényezővel a 18. századi anyagban többször, míg a 19. századi anyagban eddig egyszer sem találkoztam. Volt, hogy maguk a bírák kérdeztek rá a vádlottnál arra, szereti-e azt, akivel vétkezett.20 Jelen esetben a szerelmi élet és a szexualitás közvetlen, elég direkt módon tárult elénk. Nem 14

Huizinga, J. 1979. 127. Buda B. 1974.192. 16 Bereczkei T. 2001. http://www.communicatio.hu/konyvek/beres_horanyi_tarsadalmi_kommunikacio/tartalom.htm, 2012.04.18. 17 A témában jelentős kutatást végzett Szenti Tibor és Vajda Mária is, tanulmányaikban és köteteikben közölt és az itt bemutatásra kerülő perekkel sok figyelemre méltó párhuzamot lehet vonni. Vajda M. 1999. 2004., 2006., Szenti T. 2009. 18 Szendrey Á. 1941. 264. 19 Gunda B. 1973. 149. 20 A szerelem, szenvedély, (és a szexualitás) kérdésével E. Le Roy Ladurie is foglalkozott Montaillou esetében.. „Ugyanakkor szenvedéllyel vagy szerelemmel szeretni egy férfit, ez falunkban mindenekelőtt az érett asszonyok vagy a szabad asszonyok privilégiuma. Ez az érzés azonban a házasságban nem teljesedik ki, többnyire csak futó kapcsolatokban tör a felszínre.” 1997. 266. 15

13

találkozunk a szorosan vett népi udvarlási gesztusokkal, helyette azonban csábítási praktikákat ismerhetünk meg, a szerelemre (leginkább a szexuális aktusra) való felhívás jeleivel, amely lehetett egy tekintet, egy érintése, vagy szóbeli megnyilvánulás is mint egy ígéret, vagy egy frappáns megjegyzés.21 A közösülésről, s sokszor annak erőszakos illetve abnormális formájáról is figyelemre méltó adatokat kapunk.

„A kulturális elemzés lényegéhez tartozik, hogy: befejezetlen. S ami ennél is rosszabb, minél mélyebbre hatol, annál kevésbé teljes.”22

Jelen szakdolgozat a gesztuskommunikáció nézőpontjából, a mindennapi élet apró rezdüléseinek lekövetését tűzte ki célul. A gesztusok kultúrán belüli alrendszerként23 szerteágazó, tudományterületeken és kutatási témákon átívelő tényezőként jelentek meg. Heves és Külső Szolnok megye 18–19. századi területén az alapvető forrásanyagot büntetőperek és úriszéki anyagok tették ki, ezen kívül áttekintésre kerültek más pergyűjtemények, hogy az esetleges párhuzamokkal még színesebbé lehessen tenni a gesztusokról alkotott képet. A dolgozat mind elméleti, mind gyakorlati problémafelvetéseket is számba vett, a törtneti néprajz, kultúrakutatás, mentalitástörténet irányához igazodva.

Az elméleti bevezetés a gesztus történeti kutatását és annak problémáit hivatott bemutatni magyar és nemzetközi szakirodalmak bevonásával. Megismerhettük a gesztusok iránti érdeklődés megjelenését és fejlődését, ezek az adatok sokszor egészen az ókorig nyúltak vissza. A fogalomalkotási és osztályozási problémák vázolása a téma megközelíthetőségének sokféleségét kívánta érzékeltetni, s próbálta közelíteni, felhasználhatóvá tenni a kutatott anyagra is. A gesztusok felosztásával kapcsolatban több probléma is felvetődött, végül az elméleti lehetőségek végigtekintését követően a forrásanyagnak legmegfelelőbb tagolást kellett választani, amely szituációjukban, a forrásokban lejegyzett közegükben elhelyezve közli ezeket az adatokat. A cél az volt, hogy látható maradjon eredeti jelentésük, a közösség kommunikációs életében elfoglalt

21

"az éjjel kendvel álmodtam Palkó, valami gyönyörűségbe voltunk együtt", "legény légyen az, akit meg szeret, és szemébe nézhet hogy meg ne ejcse", "Endre Gergel szememben nézdegel á borábúl is itatott" 65-66. 22 23

Geertz, C. 1994. 197. Burke, P. 1991. 72.

14

helyük. A dolgozatban egy tágabb gesztusfogalommal dolgozva, nem csak a test mozdulatait, hanem a szavak erejét és szerepét is megismerhettük, hiszen azok ugyanúgy jel(ző) szerepet töltenek be, mint a mozdulatok, s szimbolikus, vagy önmagukon túlmutató jelentéssel rendelkezhetnek. A forrásanyagot leíró, inventárium jellegű terjedelmesebb rész a peres anyagokat mutatja be. A kisebb fejezetekben a mindennapi élet apró gesztusaival ismerkedhettünk meg, mint a tánc, kézfogás, keresztvetés, mutogatás stb. Ezeket követően pedig három nagyobb téma került bemutatásra, a szexualitás, az agresszió és a szóbeli gesztus megnyilvánulások, káromkodás, sértegetés. A felosztás központjában a mindennapi élet, illetve a forma és a funkció állt. Amennyiben az lehetséges, az eredet és a fejlődés kérdése is bemutatásra került. Sok olyan gesztus akad azonban, amely egyszerre több helyre is beosztható lenne, illetve egy-egy ügyben gesztusok sorozata jelenik meg, amelyeket nehéz egymástól szétválasztani. A dolgozatban azonban elkerülhetetlen volt egy, fentebb vázolt besorolás megtétele az átláthatóság érdekében. Ennek ellensúlyozása képpen a dolgozat végén az előzőekben megismert gesztuscselekedetek átfogóbb gesztusrendszerekbe foglalva kerültek összegzésre.

Clifford Geertz jól ismert megállapításit a levéltári kutatást követően tudtam leginkább átérezni, most értettem meg csak igazán, hogy az ismert probléma, miszerint például a kacsintás lehet egy tikkelés és lehet egy gesztus is, milyen nehézségeket is izgalmakat tud okozni a kutató számára.24 Ténylegesen nem tudhatja biztosan melyik is a cselekedet valódi jelentése, csupán próbálja megérteni, s saját felfogása szerint egy kutatási rendszerbe foglalni. Ez azonban nem egy negatív végkifejletet ad, hanem egy örökké fejlődőképes irányt, melynek lehetőségei szinte kiaknázhatatlanok. Ezzel az érzéssel zárult a kutatás és az anyag feldolgozása is. A levéltárban a források nagyobb része még feldolgozásra vár, amelyek által még több gesztuselem és még több gesztusrendszer bemutatása lesz lehetséges. A jövőbeli tervek között szerepel az úriszéki és törvényszéki iratok mellett újabb forrástípusok bevétele, mint az anyakönyvi, egyházi iratok, s egyéb összeírások. További feladat lenne a felkutatott információk területi elhelyezése, a helytörténeti adatokba való beillesztése; hiszen célom továbbra is, hogy minél több levéltári anyag felgyűjtésével általános megállapításokat tehessek egy adott korra (18–19. század), és adott területre (Heves és Külső Szolnok megye) vonatkozóan.

24

Geertz, C. 1994. 173., 176.

15

VII. Felhasznált Irodalom (a teljes dolgozatban felhasznált) ÁDÁM Péter 1986

Az udvari szerelem és társadalmi háttere. In: Oláh Tamás (szerk.): Fejezetek a szexualitás történetéből. 146–152. Budapest

BAKOS József 1979

Heves megyei szólások és közmondások. Magyar Nyelvőr 103. 452–467.

BAKOS József 1977

A szitkozódás, a káromlás, a becstelenítés nyelvi formái. Eger város régi jegyzőkönyveiben. Magyar Nyelv 71. 119–124., 241–246.

BALÁZS Géza 2004

Gesztuskommunikáció. Forrás 36. 2004/3.120–125.

BALÁZS Lajos 2009

„Amikor az ember nincs es ezen a világon”. Paraszti nemi kultúra és nemi erkölcs Csíkszentdomonkoson. Csíkszereda

BÁLINT Petra 2009

Mindennapi élet Heves megyében a 19. század első felében. Szakdolgozat.

BÁRTH Dániel 2005

Esküvő, keresztelő, avatás. Egyház és népi kultúra a kora újkori Magyarországon. Budapest

2011

Jelenetek egy rossz házasságból (Erzsébetváros, 1742). Az erdélyi örmények mindennapi életének forrásvidéke. Acta Ethnologica Danubiana 13. 199–210.

BATÓ Szilvia 2002 a)

A reformkorban érvényesülő szankciórendszer Békés vármegye 1844. évi gyakorlatában. Börtönügyi Szemle 93–111.

2002 b)

A magzatelhajtás a 18–19. századi magyar jogtudományban. Collega 6. 64–70.

2002 c)

Adalékok a „gyermekvesztés” reformkori megítéléséhez. Collega 7. 119–122.

BERECZKI Tamás 2001

Az emberi kommunikáció etológiája. In: Béres István–Horányi Özséb (szerk.): Társadalmi kommunikáció. 211–229. Budapest http://www.communicatio.hu/konyvek/beres_horanyi_tarsadalmi_kommunikacio/tartalom.ht m

16

BlOCH, Marc 2005

Gyógyító királyok. A királyi hatalom természetfeletti ereje Franciaországban és Angliában. Budapest

BÓNIS György 1962

Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiűzése után 1686–1708. Budapest

BRAUDEL, Fernand 1985

Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus XV–XVIII. század. A mindennapi élet struktúrái: a lehetséges és a lehetetlen. Budapest

BREMMER, Jan–ROODENBERG, Herman (ed.) 1991

A cultural history of gesture. From antiquity to the present day. Cambridge

BUDA Béla 1974

A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei. Budapest

BUDA Béla–LÁSZLÓ János 1981

Beszéd a szavak mögött. Budapest

BUDA Béla 1986

A homoszexualitás. In: Oláh Tamás (szerk.): Fejezetek a szexualitás történetéből. 233–239. Budapest

BURKE, Peter 1987

The historical antropology of early modert Italy. Essays on perception and communication. Cambridge

1991

The language of gesture in early modern Italy. In: Bremmer, Jan–Roodenberg, Herman (ed.): A cultural history of gesture. From antiquity to the present day. 71–82. Cambridge

COLEMAN, Julie 1998

Rape in Anglo-Saxon England. In: Guy HALSALL (ed.): Violence and society in the early medieval west. 193–204. Rochester

CZIGÁNY László 1992

Káromkodások a XVIII–XIX. századi Zala megyében. (Magyar csoportnyelvi dolgozatok 54.) Budapest

CSÁNYI Vilmos 1995

Az etológia emberképe. In: Iskolakultúra 1995. 23. sz. 14–26.

17

D–DRASKOVICH János–ERDÉSZ Ádám 1997

A hétköznapok historikuma. Budapest

DANTE Alighieri (2001)

Isteni színjáték (25. ének)

Dr. DIÓS István (főszerk.) 1996

Magyar Katolikus Lexikon II.

DÜLMEN, Richard van 1990

A rettenet színháza. Ítélkezési gyakorlat és büntetőrituálék a kora újkorban. Budapest

ELIAS, Norbert 1987

A civilizáció folyamata. Budapest

ERDMANN Gyula 1997

Autonómia és igazságszolgáltatás Békéscsabán a kései feudalizmus végén. In: Dusnoki– Draskovics József–Erdész Ádám (szerk.): A hétköznapok historikuma. 50–66. Gyula

FÉL Edit 1952

Újabb szempontok a viselet kutatásához–A test technikája. Ethnographia 63. 408–415.

1973

A test technikája újabb szempont a viselet technikájához. In: Sárközi Zoltán–Sándor István (szerk.): Mezőköves város monográfiája. 547–552. Mezőkövesd

FELFÖLDI László 2009

Tánc fejezet. In: Paládi-Kovács Attila (szerk.): Magyar Néprajz I/2. 463–476.Budapest

FOUCAULT, Michel 1996–2000

A szexualitás története I–III. Budapest

FRANK, Stephen P. 1999

Women and crime in Imperial Russia 1834–1913 representing realities. In: Margaret L. Arnot, Cornelie Usborn (ed.): Gender and crime in modern Europe. 93–118. London

FRISHOFF, Willem 1991

The kiss sacred and profane. Reflection on a cross-cultural confrontation. In: Bremmer, Jan– Roodenberg, Herman (ed.): A cultural history of gesture. From antiquity to the present day. 210–225.. Cambridge

18

FÜLEI–SZÁNTÓ Endre 1981

A testmozdulatok jelrendszere. Magyar Nyelv 78.49–59.

GECSER Ottó 2002

A gesztusok társadalmi észlelése a kora újkorban. Szociológiai Figyelő 2002. április VI. évf. 1–2. sz. 105–119.

GEERTZ, Clifford 1994

Az értelmezés hatalma. Budapest

GÉMES Balázs 1987

A népi születésszabályozás (magzatelhajtás) Magyarországon a XIX–XX. században I. Documentatio Ethnographica 12.

GRÁFIK Imre 2003

Nem-verbális kommunikáció a népi kultúrában. In: Voigt Vilmos–Balázs Géza (szerk.): A kezdetektől a máig. A modern magyar szemiotika olvasókönyve. 211–227. Budapest

GUNDA Béla 1973

Sex and semiotics. Journal of American Folklore 86. 143–151.

1975

Pásztorok és jelek. In: Voigt Vilmos–Szépe György–Szerdahelyi István (szerk.): Jel és közösség. 11–22. Budapest

GUSZMANNÉ Nagy Ágnes – MISKOLCZI László– PETERCSÁK Tivadar 2007

Az egri hóstyák. Eger

GRANASZTOI György 1982

A polgári család a középkor végi Magyarországon. Történelmi Szemle 4. 605–612., 649–651.

GYÖRFFY István 1927

Verekedő szerszámok tilalma. Néprajzi Értesítő 19. 34–35.

HAJDU Lajos 1996

Bűnözés és büntetés bíráskodás a XVIII. század 70-es éveinek Magyarországában. Budapest

1985

Bűntett és büntetés Magyarországon a XVIII. század utolsó harmadában. Budapest

HALABUK József 2001

Egy úrbéri perbeli büntető ügy. Albertfalva, 1820–30-as évek. In: Bana József (szerk.): Bűn és bűnhődés 2. Győri tanulmányok. 43–53. Győr

19

HALL, Edward T. 1989

Rejtett dimenziók. Budapest

HOFER Tamás 2004

Halálos végű „hajdútánc” az Ormánságban, 1774-ben. In: Andrásfalvy Bertalan, Domokos Mária, Nagy Ilona (szerk.): Az Idő rostájában. Tanulmányok Vargyas Lajos 90. születésnapjára II. 119–134. Budapest

HOPPÁL Mihály–KATONA Imre 1979

Gesztus szócikk In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon II. 286–287.

HOPPÁL Mihály 1977

Etnoszemiotika szócikk In: Ortutay Gyula (főszerk.):Magyar Néprajzi Lexikon I. 745–746.

1980

Keresztvetés szócikk In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon III. 163.

2004 a)

Mindennapi folklór. In: (Uő. szerk.): Folklór és hagyomány. Válogatott tanulmányok. 116– 126. Budapest

2004 b)

Gesztuskommunikáció. In: (Uő. szerk.): Folklór és hagyomány. Válogatott tanulmányok 153– 167. Budapest

HUIZINGA, Johan 1979

A középkor alkonya: az élet, a gondolkodás és a művészet formái Franciaországban és Németalföldön a XIV. és XV. században. Budapest

HYMES, Dell 1975

A beszélés néprajza. In: Pap Mária–Szépe György (szerk.): Társadalom és nyelv szociolingvisztikai írások. 91–146. Budapest.

JAKOBSON, Roman 1969

Hang, jel, vers. Budapest

JUNG Károly 1987

Folklóradatok egy középkori pillérfő értelmezéséhez. In: Hoppál Mihály–Szepes Erika (szerk.): A szerelem kertjében. Erotikus jelképek a művészetben. 75–89. Budapest

KÁLLAY István 1996

Városi bíráskodás Magyarországon, 1686–1848. Budapest

1985

Úriszéki bíráskodás a XVIII–XIX. században. Budapest

20

KENDON, Adam 1997

Gesture. Annual History of Antropology Vol. 26. 109–128.

2004

Gesture: Visible Action as Utterance. Cambridge

KESZEG Vilmos 2008

Alfabetizáció, írásszokások, populáris írásbeliség. Kolozsvár

KISBÁN Eszter 1997

Táplálkozáskultúra. In: Paládi-Kovács Attila (szerk.): Magyar Néprajz IV. 432–435., 440– 537.

LASLETT, Peter (ed.) 1972

Household and Family in Past Time. Cambridge

LEHOCZKY Tivadar 1894

Kútfők a magyar káromkodás történetéhez. Ethnographia 5. 212–214.

LÉNÁRT Andor 1986

Hétköznapi ügyek az egri magisztrátus előtt a 18. század első felében. Agria 22. 113–120.

LE GOFF, Jacques 2008

Európa születése a középkorban. Budapest

Le Roy LADURIE, Emmaunel 1997

Montaillou, egy okszitán falu életrajza, 1294–1324. Budapest

LUBY Margit 2002

A parasztélet rendje. Budapest

MAKOLDY Sándor 1926

A káromkodás elterjedése és büntetése hazánkban 1850-ig. Ethnographia 37. 122–131. és 169–184.

MAUSS, Marcel 2004

Szociológia és antropológia. Budapest

MEZNERICS Iván 1933

A megyei büntető igazságszolgáltatás a 16–19. században. Értekezések Eckhart Ferenc jogtörténeti szemináriumából 1. Budapest

MIRZOEFF, Nicholas 1992

Deafness, sign and visual language in the Ancien regime. Eigthteenth-Centrury Studies Vol

21

25. No. 4. 561–585. MUCHEMBLED, Robert 1991

The order of the gestures. In: Bremmer, Jan–Roodenberg, Herman (ed.): A cultural history of gesture. From antiquity to the present day. 129–150. Cambridge

NEMES Lajos–P. KOVÁCS Melinda 2000

Heves vármegye iratai 1304–1944 (1957). Repertórium és raktári jegyzék IV. Eger

ÖRSI Julianna 2003

Családi béke és békétlenség a 18–19. században. In: Láczay Magdolna (szerk.): Nők és férfiak. Nemek története–tanulmánykötet. 271–278. Nyíregyháza

PALÁDI–KOVÁCS Attila 1994

Régi hatóságok harca a káromkodás ellen. In: Kisbán Eszter (szerk.): Parasztkultúra, populáris kultúra és a központi irányítás. 173–184. Budapest

PAJKOSSY Gábor (szerk.) 2002

Kölcsey Ferenc minden munkái. Országgyűlési naponkénti feljegyzések. Budapest

PALOTAY Gertrúd 1948

A viselkedésmód ruhaformáló szerepe. Ethnographia 59. 77–88.

A PALLAS NAGY LEXIKONA: Az összes ismeretek enciklopédiája tizenhat kötetben IV. 1893

Budapest

PEASE, Allan 1989

Tesztbeszéd. Gondolatolvasás gesztusokból. Budapest

PERELLA, Nicolas James 1969

The sacred and profane. An interpretative History of Kiss Symbolism and related religioerotic themes. Berkley and L.A.

PÓCS Éva 1980

Köpés szócikk. In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon III. 362.

RÓHEIM Géza 1984

Magyar néphit és népszokás. In: Verebélyi Kincső (szerk.): Bűvös tükör. Budapest

SIMON László 1937

Füge. Magyar Nyelv 33. 252–254.

22

SCHMITT, Jean–Claude 1990

La raison des gestes dans l’occident médiéval. Gallimard

1991

The rationale of gestus in the West: third to thirteenth centuries. In: Bremmer, Jan– Roodenberg, Herman (ed.): A cultural history of gesture. From antiquity to the present day. 1– 14. Cambridge

SCHRAM Ferenc 1969

Vác népének szellemi kultúrája 1686 és 1848 között. Levéltári Szemle 1969/3. 627–681.

SCRIBNER, Robert W. 2000

A kora újkori Európa történeti antropológiája. In: Sebők Marcell (szerk.): Történeti antropológia. Módszertani írások és esettanulmányok. Budapest

SCHULZE, Winfried (hg.) 1996

Ego Dokumente. Annäherung an den Menschen in der Geschichte. Berlin

SOLYMOSSY Sándor 1928

A csók eredete. Ethnographia 39. 71–82.

SZABÓ Attila 1940

Magyar szitkozódások és esküdözések a 17–18. századból. Magyar Nyelv 35. 248–255.

SZABÓ Irén 2008

A magyarországi görög katolikus vallásgyakorlat gesztusai. Budapest

SZEGHOYOVÁ Blanka 2004

Erőszak és konfliktuskezelés a polgárok mindennapi életében a 16. században. Történelmi Szemle 2004/1–2. 162–190.

SZEMERKÉNYI Ágnes 1980

Káromkodás szócikk. In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon III. 81. Budapest

SZENDREY Ákos 1941

A magyar nép jelnyelve. Ethongraphia.52. 260–264.

SZENTI Tibor 1997

A szegénység, kiszolgáltatottság és a bűnözés örvényében. In: Dusnoki-Draskovics József– Erdész Ádám (szerk.): A hétköznapok historikuma. 28–49. Gyula

23

1999

A nők és a társadalmi kiszolgáltatottság a magyar feudalizmus utolsó másfélszáz évében a Dél-Alföldön. In: Küllős Imola (szerk.): Hagyományos női szerepek. Nők a populáris kultúrában és a folklórban. 27–45. Budapest

2009

Paráznák. Dél-alföldi szexuális bűnpörök a feudalizmusból (1723–1843). II. teljes kiadás. http://mek.oszk.hu/08400/08461/08461.pdf, 2012. 04.18.

1997

A szegénység, kiszolgáltatottság és a bűnözés örvényében. In: Dusnoki-Draskovics József– Erdész Ádám (szerk.): A hétköznapok historikuma. 28–49. Gyula

é.n.

Deviánsok. Rendbontók, törvényszegők, társadalmon kívüliek. http://www.szenti.com/devi.shtml, 2012. 04.18.

SZILÁGYI Miklós 1995

Mezővárosi társadalom–paraszti műveltség: történeti-néprajzi adatok és elemzési kísérletek. (Folklór és etnográfia 87.) Debrecen

2000

Törvények, szokásjog, jogszokás. In: Paládi-Kovács Attila (főszerk.): Magyar Néprajz VIII. 699–759. Budapest

SZ. KRISTÓF Ildikó 2003

A gulyások, a szentek és a bor. Egy 18. század végi istenkáromlás "sűrű" története. Népi kultúra-népi társadalom 21. 165–194.

SZOBOSZLAY György 2002

Egy magyar passiójáték. Krucsay Jánosné Tolvaj Borbála két házasságtörési pere, 1711–1728. In: Pócs Éva (szerk.): Közösség és identitás. (Studia Ethnologica Hungarica III.) 199–232. Budapest

TÁRKÁNY SZÜCS Ernő 1981

Magyar jogi népszokások. Budapest

TAYLOR, Archer 1956

The sanghai gesture. FF Communications 116.

THOMAS, Keith 1991

Introduction. In: Bremmer, Jan–Roodenberg, Herman (ed.): A cultural history of gesture. From antiquity to the present day. 1–14. Cambridge

TOLNAI Vilmos 1904

Fügét mutat. In: Ethnographia 15. 28–31.

TÖRÖK Gábor

24

1969

17–18. századi palóc szitkok és káromkodások. Magyar Nyelv 65. 86–87.

VAJDA Mária 1992–93

A nem-verbális közlések egyik formájáról: a járásról. Debreceni Múzeum Évkönyve 70. 345– 359.

1999

„Komámasszony adjon nekem szállást”: Adalékok a koma és komaasszony közötti szexuális kapcsolathoz a magyar néphagyományban. Debreceni Múzeum Évkönyve 74. 207–226.

1988

Hol a világ közepe? Parasztvallomások a szerelemről. Kecskemét

1995

A házasságon kívüli kapcsolatból származó gyerekek helyzete a paraszt közösségekben. In: T. Bereczki Ibolya (szerk.): Gyermekvilág a régi magyar falun I. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Közleményei. 187–225. Szolnok

2004

Szexuális bűnök és büntetések a 18. századi puritán Debrecenben és környékén. Tisicum 14. 251–267. Szolnok

2006

Bűnök, bűnösök, büntetések a székelyhídi uradalom úriszékének irataiban. A debreceni Déri Múzeum Évkönyve. 285–322. Debrecen

VEREBÉLYI Kincső 2005

Minden napok-jeles napok. Budapest

VÍG Károly 1980

Asszonyok és férfiak tüköre. Tanúvallomások a XVII. századbeli Marosvásárhelyről. Budapest

VOIGT Vilmos 2008 a)

Bevezetés a szemiotikába. Budapest

2008 b)

A cselekvő mozdulat ereje. In: Szabó Irén: A magyarországi görög katolikus vallásgyakorlat gesztusai. 7–13. Budapest

ZEHR, Howard 1976

Crime and development of Modern Society. Patterns of criminality in 19. century Germany and France. London

ZSUPOS Zoltán 1992

Szitok, átok, káromkodás Rimaszombatban a 18. században. Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30–31. 457–458. Miskolc

2010

Gömöri káromkodások könyve I–II. Rimaszombat

25

HEGEDŰS FANNI: A rozmaring magyarországi kultúrtörténete

Mikor úgy döntöttem, hogy egy növény, nevezetesen a rozmaring magyarországi történetéből szeretnék dolgozatot írni, még csak sejtéseim voltak afelől, milyen szerteágazó kutatási területek kalandos bejárása vár rám. A rozmaringgal való közelebbi ismeretségem lassan fél évtizedes múltra tekint vissza, és ahogyan egyre több mindent tudok róla, természetének újabb és újabb színeit és tulajdonságait tárja föl előttem. Hitte volna valaki, hogy egy virágban ennyi minden rejtőzhet és találkozhat? Íz, illat, aroma, gyógyító erő, szimbolikus tartalmak és jelentések sora… Hogyan lett ez a mediterrán eredetű növény olyan szeretettel körülvett, metaforikus tartalmakban bővelkedő növénye a magyarságnak, ami által szokásaink, népdalaink, gyógyászatunk, gasztronómiánk, díszítőművészetünk elmaradhatatlan növényévé vált? Melyek azok a benne rejlő tulajdonságok, amelyek egyszerű virágvoltján kívül, határozott szerepet jelöltek ki számára népi kultúránk és szimbolikánk rendszerében? Dolgozatomban többek között ezekre a kérdésekre kerestem a választ. Munkám célja volt egyrészt, hogy e növény hazai történetét leírjam, bemutassam paraszti kultúránkon belül elfoglalt szerepét és jelentőségét. Másrészt pedig, hogy választ találjak a feltett kérdésekre, és egyben bizonyítsam azt a feltevésemet, hogy a rozmaring népünk egyik legsokoldalúbban felhasznált növénye, és a benne kapcsolódó funkciók és jelentéstartalmak szerteágazóak ugyan, mégis, egymást erősítve rendszert alkotnak, és ezzel jelölik ki a rozmaring helyét a magyar népi virágkultuszban. Hamar kiderült, hogy a rozmaringhoz kapcsolódó anyag hatalmas mennyisége, és a dolgozat terjedelmi keretei bizonyos határok közé szorítják a vállalkozást. Tény az is, én választottam, hogy ilyen „nagy merítéssel” szeretnék dolgozni, konkrét időbeli és térbeli keretek nélkül, a rozmaringban rejlő összes tematikus lehetőséget megcsillantva. Ez a témán belül egyfajta szabadságot adott, de egyben meg is nehezítette a dolgomat, azzal hogy el kellett eldöntenem, a rozmaring különböző felhasználásai és megjelenései között mely területekre fektetek nagyobb hangsúlyt, és melyeket említek csak érintőlegesen. Fontosnak éreztem például a rozmaring történeti korszakokon átívelő „kultúrtörténetének” leírását, mert amellett, hogy ez egy izgalmas „utazást” jelentett, ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük, hogyan alakultak ki köré azok a szimbolikus tartalmak melyek alapján a magyar paraszti kultúrában is meghatározta magát ez a növény. A rozmaring itthoni jelentősége az európai szokásrendszeren belül is értelmezhető, ugyanis más országokban is hasonlóan alakult a növény „karrierje” mint nálunk. Éppen ezért, a kultúrtörténeti részben időrendben haladva, az ókortól kezdve a 26

rozmaring magyarországi megjelenéséig külföldi említések, adatok is szerepelnek, melyeket fontosnak tartottam a növény életútja szempontjából bemutatni. A kultúrtörténeti rész után, a dolgozat fő fejezetei a rozmaring hazai, népi kultúrában betöltött szerepei köré szerveződnek. Először is, megjelenik előttünk, mint gyógynövény. Itt, a legelső említésektől kezdve, időrendben haladva mutatom be a magyarországi herbáriumok, füveskönyvek, receptkönyvek, mindenes könyvek néhány rozmaringot tartalmazó receptjét, végül pedig a növény 19-20. századi népi gyógyászatában betöltött szerepére is kitérek. Felsorolásom a teljesség igénye nélkül készült ugyan, de képet ad a rozmaring magyarországi gyógyászatban való felhasználásáról, a 16. századtól kezdve egészen a 20. századig bezáróan. Ahogyan a növény divatja is először a nemesi kertekben jelentkezett, és innen jutott egészen a pórkertekig, ez az irány a gyógyászaton keresztül is tisztán nyomon követhető, amint a nemesasszonyok, szerzetesek füveskönyvei után a népi gyógyítók receptjeiben is feltűnik a neve. A rendelkezésre álló anyag bősége alapján, de tudatos döntésem nyomán is, a rozmaring népszokásokban betöltött jelentőségét taglaló fejezet a legtartalmasabb, adattárral is bíró rész a dolgozatomban. Az itt összegyűjtött adatok és terepmunka tapasztalataim együttesen adják azt a megállapítást, miszerint a rozmaring a magyar paraszti kultúrában a szokásokban, nevezetesen az esküvői és a kiházasítatlanul elhunyt halottak temetése körül volt a legmeghatározóbb jelentőségű növény. A rozmaring, az ország nagy területén szeretett, tisztelt, mondhatni kultikus jelentőségű növénye volt a paraszti életnek. Végigkísérte azt, születéstől fogva egészen a halálig. A népszokások közül még az udvarlási időszakban volt elengedhetetlen résztvevője az eseményeknek, de emellett többször felbukkan, egyéb rítusok során is. Különösen az ifjúkor, és a felnőtt kor közötti átmenetben volt számottevő, egyfajta kijelölő-jelentőségű szerepe. Ebben része volt annak is, hogy örökzöld, így a téli, tavaszi ünnepkör alatt is zöldellt, és elérhető volt, ha élő növényre volt szükség. Azonban a legfontosabbak, azok a köré fonódott, tőle elválaszthatatlan jelentéstartalmak, melyek alapján elfoglalta helyét népünk virágkultuszában, és amik a szokások elmaradhatatlan növényévé tették. A magyar néphagyományban, (hasonlóan más európai népek hagyományához) ezek a fogalmak a szűzi tisztaság, a remény, az örök hűség, tehát az elköteleződés, és az örök emlékezet voltak. Így került a rozmaring az udvarlás szokáskörébe, a szerelmi ajándékok közé, de csak azután, mikor a fiatalok már tényleg elköteleződtek egymás irányában, és szándékaik komolyak voltak. Így került a besorozott regruták kalapjára is, kiemelve őket sihederkorból, át egy komoly, felelős, elköteleződött életszakaszba. Így került a menyasszony, és vőlegény fejére, ruhájára is, jelezvén a menyasszony tisztaságát, és a fiatalok egymás iránti örök hűségét. És innen kerülhetett át aztán a rozmaring a kiházasítatlanul elhalt fiatalok halotti díszére is, hogy a nekik kijáró „lakodalomban”, mint fontos életrítusban részesülhessenek, és örökké tartó emlékezetéről is biztosítsa őket a közösség.

27

A fejezetben – a növény legjelentősebb szokásbéli szerepei alapján - részletesen kitérek: (1.) a rozmaring megjelenésére a regruták kalapján (2.) a rozmaring szerepére a fiatalság életében, mint ünnepi dísz, illetve mint szerelmi

ajándék

(3.) a rozmaring esküvői megjelenéseire (4.) a rozmaring temetési szokásrendszerben betöltött jelentőségére (5.) a rozmaring templomba járáshoz köthető szerepére (6.) a rozmaring szakrális növényként való megjelenésére (7.) a rozmaring karácsonyi ünnepkörben betöltött szerepére A dolgozat ezután következő fejezetében a rozmaring népköltészeti alkotásokban való megjelenéseiről is szót ejtek, azonban munkámnak nem volt célkitűzése (az anyag mennyisége miatt ezen terjedelmi keretek között nem is lehetne célja) hogy ezeket a folklóralkotásokat bemutassa. A rozmaring azáltal,

hogy

a magyar

nép

életének,

szokásainak ilyen

fontos,

szimbolikus

jelentéstartalomban is bővelkedő növénye, természetes hogy népköltészetünkben is kiemelkedő szerepet foglal el. Főként az említett, esküvői és temetési szokások költészetében kiemelt jelentőségű. Se szeri se száma a népdaloknak, búcsúztatóknak, melyekben előfordul a rozmaring, és megjelenése a legtöbbször nem véletlen, hanem ilyenkor erős metaforikus jelentéseket is magában hordoz. Emellett megtalálható balladáinkban, meséinkben, született róla találós kérdés, hiedelmek alakultak ki köré, és a gyermekjátékokban is előkerül a neve. A teljesség igénye nélkül, de műfajonként pár példával utaltam is a rozmaring különböző folklórbéli megjelenéseire a dolgozatban. Kitérek még egy-egy fejezet erejéig a rozmaring szimbolikus jelentőségeire valamint a növényhez kapcsolódó hiedelmekről is szó esik. Akad még olyan terület ami kihagyhatatlan, ha a rozmaringot néprajzi szempontból járjuk körül. Ilyen például a díszítőművészeti motívumként való megjelenése, valamint a gasztronómiában, fűszernövényként betöltött szerepe is. Ezek azonban, a témák szerteágazósága miatt ebben a dolgozatban csak az említés szintjén szerepelnek. Az egyes fejezetek részletességét, és földrajzi-időbeli körvonalait meghatározták a rendelkezésemre álló forrásanyagok, és terjedelmi keretek is. Mivel a néprajzi gyűjtések elindulásának, és sűrűsödésének időszaka nagyjából egybe esett a rozmaring magyarországi felhasználásának és jelentőségének „virágkorával”, szerencsésnek mondhatom magam, hiszen sok adat állt rendelkezésemre ebből az időszakból. A könyvtári és adattári anyaggyűjtések mellett múzeumi kutatómunkát végeztem, valamint saját terepmunka és interjúk által is bővítettem a bemutatott anyagot. Bár a dolgozat gerincét a könyvtári kutatómunkával összegyűjtött adatok adják, igyekeztem, főleg a számomra fontos és érdekes kérdésekben a helyszíni gyűjtésekből származó információkkal is alátámasztani az elmondottakat. A

28

dolgozatban kiemelkedő jelentőségűnek tartom a 18-19. századi, közelmúltban feltárt váci kripták leletanyaga alapján készített elemzésemet, amely ebből a szempontból (a rozmaring megjelenésének szempontjából) előzmények nélküli, és egyben új következtetések megtételére adott lehetőséget. Munkám időbeli és térbeli kereteit meghatározta a rendelkezésre álló adatok származása, ugyanakkor a téma sokrétűsége is. Igyekeztem a tartalomhoz igazítva, szubjektív rendszer szerint, de az adott keretek között logikusan rendezni anyagomat. Munkámban ezért egyaránt érvényesül a kronologikus, néhol pedig a térbeli rendszerezés elve. Aszerint, hogy a fejezetben felvonultatott adatok időbeli egymásutánban helyezkednek-e el (például a gyógyászat fejezetben), vagy pedig nagyjából ugyan azon időszaknak az adatait kellett a földrajzi térben rendszereznem (például a népszokások fejezetben). Mindemellett, ha időben és térben igyekszem pozícionálni a dolgozatot, kétféle, egy nagyon tág és egy szűkebb rendszerezést kellett alkalmaznom. Ha a téma egészét nézem, az ókortól napjainkig, egész Európa területére kiterjedően, ezen belül Magyarországra való különös tekintettel sorakoztatok fel adatokat. Azonban a rozmaring népszokásokban betöltött jelentőségét taglaló fejezetben, - amiről elmondható, hogy egy külön, nagyobb részletességgel kidolgozott egység a dolgozat egészén belül -, a keretek időben a 19-20. század időszaka, térben pedig a magyar nyelvterület határai lehetnek. A néprajz tudományterületén belül nem ismeretlenek az egy-egy termesztett haszonnövényről monografikus igénnyel megírt munkák. Kedvelt gyógynövényeinkről, a népszokások növényeiről, egyes virágainkról is számos tanulmány látott napvilágot, azonban ezek legtöbbször a növényeknek csak adott felhasználási területére koncentrálnak. Azzal azonban, hogy egyetlen növényt próbálok - a néprajztudomány meglehetősen tág határain belül -, a lehető legtöbb oldalról körüljárni, megközelítésmódom talán szokatlannak számít. Így a dolgozat is, egy nem sok előképpel rendelkező, ezáltal egyedi személetet és megoldásokat felvonultató munka lett, ennek összes szépségével és kockázatával együtt. Úgy gondolom, a rozmaring különböző megjelenési formáinak együttes vizsgálata teljesebbé teszi a növényről a népi kultúrán belül kialakult képet. Ezért örülök külön, hogy néprajzi dolgozat keretében szólhattam róla, mert ez az a tudomány, amelyen belül a rozmaring természete, összes megjelenési formája, szimbolikus jelentése és jelentősége leírható, és összekapcsolható. Hogy miért pont a rozmaring lett ez a tisztelt és szeretett, bizonyos szokásokban elmaradhatatlanná vált növény? Népszerűségének oka Magyarországon ugyan az, mint az ókori görögöknél, vagy a középkori Angliában. Ez pedig két legfontosabb tulajdonságából eredeztethető, nevezetesen hogy örökzöld növény, valamint frissítő, tiszta, tömjénszerű illatot áraszt magából. Az idők során rárakódott jelentéstartalmaknak is tulajdonképpen ez a két tulajdonság az alapja. Ha egy növény örökzöld, amellett hogy az „örök” fogalmát jelképezi (és minden ezzel összekapcsolható egyéb fogalmat, mint örök élet, - szerelem, - fiatalság, stb.) azt is jelenti, hogy egész éven át zöldell, tehát a téli

29

népszokásoknak is résztvevője lehet, friss növényi elemként, „zöld ágként”. Ennek az ősi időktől létező vegetációs szimbólumnak, a történelem folyamán, ha át is alakult némileg a funkciója, jelentősége tulajdonképpen sosem halványult el. A rozmaring tehát egyrészt egy tulajdonképpeni „zöld ágként” funkcionált a magyarság szemében, - persze már továbbfejlődöttebb formában, keresztényi értékeket (mint például a szüzesség) képviselő jelentéstartalommal kiegészülve - melyet egész éven át tudtak használni népszokásaik növényi elemeként. A jó illat, amely párosul ehhez az örökösen zöld növényhez, hozza mind azt az egyéb értéket, ami még közrejátszott a rozmaring időtlen népszerűségében. Ezáltal nyerte a neki tulajdonított tisztaságot jelképező, gyógyító, gonoszűző, és egyfajta „szakrális” funkcióit, kozmetikai és gasztronómiai jelentőségét is.

30

KISS NÓRA: A kőolajipar hatása Bázakerettye és környéke életmódváltozására a 20. században

Bázakerettye neve ma kevesek számára csenghet ismerősen, de ez a név egykor országosan ismert volt, köszönhetően annak, hogy a falu határában fúrták a trianoni Magyarország első ipari mennyiséget adó kőolajkútját. A település Göcsej részét alkotja, ez a néprajzi tájegység nem kerülte el a kutatók figyelmét, azonban Bázakerettye nem rendelkezett semmilyen jellegzetességgel, így a megtelepedő kőolajiparnak köszönhetően kialakuló ipari munkásság sem vált a kutatások középpontjává. A nagyvárosi ipari munkásság elsősorban Paládi-Kovács Attila kutatásai révén vált ismertté a néprajztudományban. Az ipari hagyományokkal nem rendelkező, a fővárostól távoli és viszonylag későn kialakult zalai kőolajipari munkásság kevéssé ismert terület e tudományágban. Az olajipar csak a legutóbbi években, a 20. századi életmódváltozás-kutatások kapcsán került a felszínre, elsősorban a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum muzeológusainak köszönhetően. Ezek a kutatások a Zala megyei falvakat célozták meg: Sári Zsolt Muraszemenyén, Kovács Zsuzsa pedig Gellénházán folytatott kutatásokat. A Száz magyar falu könyvesháza c. sorozat révén a Lovásziban létrejött olajipar hatásait mutatták be. Az olajipar bölcsőjében, Bázakerettyén nem került még sor e nagy jelentőségű fejlődés hatásainak vizsgálatára. Dolgozatomban az életmód különböző

területeit,

így

főleg a

lakáskultúrát,

a

munkaszervezetet és a megélhetési lehetőségeket mutatom be. Fő forrásul saját tapasztalataim mellett a különböző korú és foglalkozású adatközlőkkel készített interjúkat, valamint történészi munkákat és adattári feljegyzéseket használtam fel a dolgozat elkészítéséhez.

A kőolajipar megjelenése Magyarországon és Bázakerettyén

A kőolajat és különféle származékait már az ókortól kezdve is ismerték és használták: hajók oldalainak vízhatlanítására, világításra. A felvidéki házaló olejkárok árui között is voltak hasonló anyagokból készített, külsőleg és belsőleg egyaránt használatos „gyógyszerek”. A finnugor eredetű „szurok” szót először 1075-ben írták le. Az „olaj” szót 1309-től ismerjük, amely szláv közvetítéssel – „olej” – került a magyar köznyelvbe. A 17. századtól kezdve a földgázömlések – „zúgók” –, a felszínre lépő kőolaj-előfordulások, bűzös vizű patakok hívták fel a természettudósok figyelmét. A kőolaj utáni kutatások a 19. század közepén kezdődtek a felszíni előbúvások, szivárgások környékén. Kezdetben kutakat ástak, majd egyszerű eszközökkel lyukat fúrtak. A céltudatosabb

31

kutatásokat a biztató találatok és az 1911. évi kőolaj- és földgáztörvény ösztönözte. A Kárpátmedencében a legjelentősebb kutatások a horvátországi Mikleuska térségében, a muraközi Peklenicán, északon Zemplén és Ung vármegyében, Erdélyben pedig Háromszéken és Máramaroson folytak. A magyar kőolajbányászat „hőskora” a világháború és a trianoni szerződés következtében lezárult, s ezzel tíz év gyümölcse veszett kárba. A trianoni határokon belül nem ismertek olyan területeket, amelyeken hatékony kőolaj- és földgáztermelés elképzelhető lett volna. Az 1918–1935 közti években nem derült ki, hogy találtak-e gazdaságosan kitermelhető mennyiségű kőolajat és földgázt az ország területén, azonban a kutatások folytatódtak. Az első fúrások Mihályi, Görgeteg és Inke közelében nem hoztak jelentősebb eredményt. A Budafapusztán – Bázakerettye szomszédságában – fúrt B-1 jelű kút azonban heti 2 és fél vagon jó minőségű kőolajat adott. Ez volt a trianoni Magyarországon az első termelő olajkút. A B-2 jelű fúrás 1937. november 26-án ipari mennyiségű olajat adott. Magyarországon ettől a naptól számítják az ipari méretű olajtermelés kezdetét. Hamarosan megalapították a Magyar–Amerikai Olajipari Vállalatot, a MAORT-ot, a következő években pedig kiépült a MAORT szervezete, valamint az üzemek a hozzájuk tartozó telepekkel, vezetékekkel.

Bázakerettye története az 1930-as évekig

Bázakerettye Zala megyében, a Zalai-dombság egyik völgyében terül el. Nagykanizsától 35 km-re északnyugatra, Letenyéről 15 km-re északra helyezkedik el, s közel van a horvát és a szlovén határhoz is. A falu története a 14. századig vezethető vissza: Bázát először 1352-ben Baza, Kerettyét 1353-ban Kerethye néven említik írásos források. A két település a török korban elnéptelenedett, s majd csak későn és lassan népesedett be újra. A 18. században a két település Bánokszentgyörgy fíliái között a legkisebb lélekszámú volt, s még templom és temető sem volt a két faluban. A lakosság még a 20. század legelején is földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozott, habár sem a földek nem voltak túl jó minőségűek, sem az állattartáshoz nem voltak a legjobbak a természeti adottságok. A törpebirtokokon tengődő parasztság és a házatlan zsellérség is arra kényszerült, hogy Somogy, Baranya vagy Fejér megyei uradalmakba szegődjön el summásmunkára. Az emberek zsuppos tetejű, vályogból készült házakban laktak. Még a harmincas években is általános volt a füstöskonyha és a kemence, esetleg az udvaron a kenyérsütő kemence. Körülbelül az ötvenes évekig termesztettek és dolgoztak fel otthon kendert, de a harmincas évektől kezdve folyamatosan tértek át a gépi feldolgozásra, illetve a gyári anyagok vásárlására. Jellegzetes népviseletet nem hordtak az itteniek. A földek és az állatok biztosította gyér megélhetést sokféle mellékkeresettel

egészítették

ki

a

környék

lakói:

erdőmunkákkal,

faeszközkészítéssel, 32

méhészkedéssel vagy szatyorkötéssel. Az itteni falvak tehát különösebb néprajzi jellegzetességgel nem rendelkeztek, a - kevés – kutató figyelmét sem hívták fel magukra. Kerettye jelentéktelenségét az is mutatja, hogy Göcsej jeles néprajzkutatója, Gönczi Ferenc meg sem említi művében a falu nevét. A század elején Zala megye iparosítás szempontjából az országban a legelmaradottabbak között szerepelt; s a meglévő ipar is néhány tégla- és élelmiszeripari gyárra korlátozódott. A rossz időben járhatatlan utak csak tovább fokozták a környék falvainak elzártságát. A jobb és könnyebb élet reménye akkor csillant fel az itteni falvak lakói előtt, amikor a European Gas and Electric Company kőolaj után kutatott – és talált.

Az olajos életforma kialakulása. A MAORT (1938–1949)

1937. november 26., a Discovery Day után, a MAORT megalakulását követen legelőször az ún. mezei irodát hozták létre 1937-ben Bázakerettyén. 1938’39-ben csak az üzemmenethez alapvetően szükséges épületek épültek fel. Ezekhez a munkálatokhoz nem volt szükség túl nagy mennyiségű munkaerőre, s ezt a kezdeti bizonytalan termelési adatok sem tették még szükségessé, így jelentősebb jóléti beruházások sem történtek még. A munkálatokhoz szükséges munkaerőt többek között a környező falvak lakosai közül toborozták. A megjelenő külföldi szakembereket, a soha nem látott, ismeretlen gépeket, gépjárműveket kezdetben bizalmatlanul fogadták a közelben élők, de hamar híre ment, hogy „az olajosok munkásokat keresnek.” A termelés bővülésével és biztossá válásával egyre nagyobb lett a vállalat munkaerőigénye. A kezdeti alacsonyabb, majd idővel a summásbérekhez képest kiemelkedően magas és biztos fizetések óriási lehetőséget jelentettek a közeli falvak lakóinak. A vállalat 1938-tól munkásfelvételt hirdetett meg az üzemi építkezésekhez, a fúróberendezésekhez és a különböző kiszolgáló csoportokhoz. Előnyben részesültek azok, akik valamilyen szakmával rendelkeztek. A gépészek, kovácsok, fűtők nagyobb ismerettel rendelkeztek a gépekről és eszközökről; a molnárok és hentesek pedig azért kerültek be könnyen, mert ha elbírták az 50 kilós liszteszsákot vagy egy fél disznót, akkor elbírták az 50 kilós cementeszsákot is. Először mindenkit, még a tisztviselőket is fél- vagy egyéves próbaidőre vették fel, és csak a jól, pontosan dolgozókat véglegesítették. Mindenki igyekezett bent maradni, különben visszakerültek volna a nincstelenségbe és a létbizonytalanságba. Először a szakmával rendelkezőket tanították be a szükséges fogások bemutatása és gyakorlása révén, majd vállalati keretek között fúrómesteri tanfolyamokat indítottak, ahol az amerikai és magyar szakemberek, tanárok közösen oktatták a szakmai ismereteket. Az új munkahelyek nemcsak biztos megélhetést jelentettek, hanem meghonosítottak egy új, 33

a korábbi paraszti ritmustól eltérő életvezetési stílust is. A MAORT-nál már 1936-ban bevezették a 8 órás munkanapot, a vasárnapi munkaszünetet és a fizetett szabadságot. A túlóráért 25%, a vasárnapi vagy ünnepnapi munkavégzésért 50% pótdíj járt. A műszakok 816, 1624 és 248 óra között tartottak. Ez a kötött és kötelező munkaidő egyszerre jelentett hátrányt főleg a környező falvakban élő, gazdaságot is vezető munkások számára, ugyanakkor egy új életritmust is kialakított a gazdálkodók között. A szabadidőből további időt vett el az ingázás, amely főleg a rendszeres buszjáratok megindítása előtt sok időbe telt. A bázakerettyei üzem első vezetője Benedek Ferenc fúrómérnök volt. Ő alá tartoztak a fúróberendezéseken dolgozó fúrómérnökök. A fúrómérnökök beosztottjai voltak a főfúrómesterek, akik gondoskodtak a berendezések szerszámmal és anyaggal való ellátásáról. Egy fúróberendezésen három parti – műszak –, egy partiban általában 8 fő, vagyis összesen 24 fő dolgozott. A legelső években egy partiban 7 toronymunkás és 2 fűtő dolgozott. (A legelső fúrásokon 300 lóerős gőzgépek dolgoztak, ezt szolgálta ki a fő- és segédfűtő.) A fúrásért az amerikai főfúrómester felelt, a magyar fúrómester pedig a műszakot vezette. Később kialakult a fúróberendezéseken dolgozók hierarchiája is: főfúrómester – fúrómester – kapcsoló – kulcsos (– segédmunkások). A partikban dolgozók száma változhatott a munkától függően. Az egy berendezésen dolgozó partik alkottak egy brigádot, s az összeszokott brigádokban ún. dinasztiák szerveződtek a Csörgits vagy a Lukácsi család tagjai köré. A kubikos-, kőműves-, ács- és lakatosmunkák nem voltak ismeretlenek a munkások számára. A nehéz fizikai munkában nem a szakmai feladatok vagy az eszközök – ásó, lapát, csákány stb. – voltak ismeretlenek, hanem a munkaszervezet. A szakmával nem rendelkező dolgozók a tapasztalt mesterek mellett nagyon sokat tanulhattak. A csoportok egymásra utaltsága és az idegen mérnökök diktálta munkatempó, valamint a munkafegyelem és a kezdeti próbaidő mindenki számára kihívást jelentett. A kemény munkavégzés ellenében magas fizetéseket, majd később további jutalmakat, szociális juttatásokat kaptak a dolgozók. Ezen kívül mindenkinek megvolt az esélye, hogy a szakma elsajátítása révén egyre magasabb pozícióba kerüljenek. Mivel a magyarországi kőolajipar nem rendelkezett ipari hagyományokkal, nem számíthatott a főváros környéki szakmunkások tömegére és technológiája is nagyban eltért

a Magyarországon ismert

szénbányászatétól, ezért

szakembergárdáját saját magának kellett kitaníttatnia. A legelső magyar fúrómunkásokat az amerikai és angol szakemberek tanították ki. A szakképzést úgy oldotta meg a vállalat, hogy saját költségén tanulmányútra küldte ki mérnökeit. A vállalat szociális intézkedései túlmutattak a Magyarországon alkalmazottaknál, és az Amerikai Egyesült Államokban már korábban bevezetettekhez közelítettek. Utak, lakótelepek, 34

jóléti, kulturális és sportintézmények alakultak a vállalat jóvoltából. A vállalatnak lehetősége is volt és érdekében is állt ilyen politikát kialakítania, mert a bizonytalan termelés és a politikai helyzetben nehéz fizikai munkát végezve csak nagy fizetéssel tudta ösztönözni dolgozóit. Az utak megépítésével a falvak intenzívebben bekapcsolódhattak a térség életébe, s ezzel óriási hátrányt hoztak be. A fúrásokhoz Bázakerettye 1520 km-es, sőt még nagyobb körzetéből jártak be egyre többen dolgozni. Sem rendszeres buszközlekedés, sem gépjárműforgalomra alkalmas utak nem voltak a környéken. A bejárást gyalog vagy kerékpárral kellett megoldaniuk a munkásoknak, és a munkába be- és a hazautazás idejét is bele kellett ezután kalkulálni a napi teendők közé. A korábbi fúrásokról érkező munkások a környező falvakban laktak és a házaknál kaptak elszállásolást. Az amerikai mérnökök nem a házaknál, hanem könnyen felépíthető és szétszedhető, ún. finn fabarakkokban laktak. Az eredményes kutatások megindulásával 1938-ban megkezdődött a mérnöklakások építése is. A göcseji stílusú házak terveit Antal Dezső budapesti építészmérnök készítette. Tanulmányozta a göcseji népi építészetet, a Wekerle telep lakásait, valamint az ONCSAházakat. A hét mérnöklakás külsőségeiben magán viselte a Göcsejben hagyományos népi építészeti jellegzetességeket, így a tulipánmintás, faragott oromzatot, a festett gerendás mennyezetet és az oszlopos tornácot. Az építés évét is a deszkaoromzatra faragták. A téglából készült házak belső elrendezése azonban amerikai mintákat is követett, és több évtizeddel megelőzte a magyarországi építési szokásokat. A 184 m2 alapterületű lakásokban a nappaliból nyílt a két hálószoba, a konyhához spájz tartozott, s külön helye volt az ebédlőnek. Fürdőszoba és illemhely is volt a lakásban, ugyanis a vizet, valamint a gázt és a villanyt is bevezették már. A lakók kényelmét szolgálták a beépített ruhás- és konyhai szekrények. A magasrangú mérnökök számára épülő lakásokban páncélajtóval védett légoltalmi pincék is épültek. Hasonló alaprajzú ikerházak épültek a tisztviselők számára is. 1941-ben a munkáshiány enyhítése céljából egyszerű alaprajzú barakkokat építettek. Ezek nem viselték magukon a göcseji építészeti jegyeket, azonban a mérnöklakásokhoz hasonlóan a kerítés és a melléképületek itt is hiányoztak. A munkáslakásokba is bevezették a vizet, a gázt, a villanyt is. A mérnök-, tisztviselő- és munkáslakások a településen belül csoportokat alkotva épültek fel, így alakult ki a mérnök camp, úri camp és kódis camp elnevezés. Az egyre növekvő számú munkásság lakhatása továbbra is gondot okozott, ezért döntött a MAORT egy munkásotthon felépítéséről. A munkásotthon révén hamarosan pezsgő kulturális élet indult meg: néptánc- és színjátszócsoport, szalonzenekar alakult, amely a bálokon és a zenés színdarabokban is közreműködött. A mérnökök és tisztviselők által felajánlott könyvek alkották a könyvtár magját. A „kultúrban” szervezték meg a tanfolyamokat és a vállalati rendezvényeket is. A 35

MAORT azonban a teljeskörű oktatás biztosítására általános iskolát hozott létre Bázakerettyén. A MAORT a lakóházak és a munkásszállók megépítése mellett gondoskodott a további „jóléti intézményekről.” Az egészségügyi ellátást üzemorvos és gyógyszertár is biztosította. Üzemi étkezde és kenyérgyár épült, az élelmiszer-ellátást tovább segítette, hogy egy kertészet is működött a település határában, amelyet egy kertészmérnök vezetett, s sok lány és asszony jutott itt munkához. Itt létesült először a környék egyetlen hentesüzlete is. A MAORT–nyújtotta munkalehetőségek és a vele járó magas és biztos fizetések megteremtették a dolgozók számára a létbiztonságot a korábbi szűkös megélhetés után. A 8 órás munkaidő lehetővé és szükségessé tette egy új időbeosztás szerinti munkavégzést. Az állandó fizetésekre lehetett alapozni és földre, lakásra gyűjteni. Nem mindenki dolgozott hosszú évtizedeken keresztül a vállalatnál, voltak, akik csak 3-4 évig végezték ezt a nehéz munkát, és az így megspórolt pénzen további földeket vettek. Nagyon szoros és meghatározó maradt a kötődés a földműveléshez. Már a ’40-es években használták önmagukra a kétlaki kifejezést az olajiparban és az otthoni kertben, földeken is dolgozók. A MAORT amerikai hagyományokkal rendelkező, kapitalista szociális és munkásjóléti intézkedései hatására nagy fejlődésnek indult Bázakerettye és környéke. Nemcsak rengeteg munkalehetőséget biztosított az itt élők és az ide érkezők számára, hanem a kőolajipar fejlődésével és a növekvő termeléssel bekapcsolta a vidéket az ország gazdasági vérkeringésébe is. Kiépült az úthálózat, a kerettyei lakásokban pedig már a harmincas évek legelején bent van a víz, a gáz és a villany. A környező falvak házaiba is az országos átlagnál hamarabb megtörténik a közművesítés, azonban a kerettyei vállalati lakásokhoz képest így is többéves lemaradásban vannak a régi parasztporták. Amerikai színvonalúak voltak a bérek és juttatások; a munkafegyelem és az elvárások, valamint a dolgozók megbecsülése és ösztönzése is. Nemcsak a magyar kőolajipari szakembergárda alakult ki, hanem a munkások körében az „olajos öntudat” is – ez jelenik meg az idilli hangulatú fúrós nótákban. A munkanélküliség gyakorlatilag megszűnt a környező falvakban, és biztos megélhetéshez jutottak a városokból érkező szakemberek és szakmunkások is. A nők számára is számos munkalehetőség adódott. A környék fejlődése és életszínvonalának ilyen meredek emelkedése a kőolajipar megjelenése nélkül elképzelhetetlen lett volna. Bázakerettyén egy minden kényelemmel felszerelt, kereskedelmi, ipari, kulturális és szociális központot hozott létre a MAORT. A vállalat állami kezelésbe került a 2. világháborút követően, 1947-ben, majd az amerikai vezetőket a termelés szabotálásával vádolták, ami ürügyként szolgált a vállalat államosítására. A szakembereket eltávolították az üzemek éléről és börtönbe juttatták őket. A MAORT 1949. december 31-én megszűnt, üzemeit decentralizálták. A köztudatban azonban még sokáig élt mint a 36

környék fellendítője és lakóinak munkahelye. A MAORT államosításával egy új fejezet kezdődött a vállalat életében.

Az államosítástól a privatizációig (19491991)

A hazai kőolajipar az államosítást követően több szervezeti átalakuláson ment át. A vállalat vezetését érintő változások kevéssé, az iparág kutatási és termelési tevékenysége azonban nagyban befolyásolta a kerettyei üzemben dolgozók munkáját. 1945 és 1950 között 1020%-os létszámcsökkenés történt, amely összefüggött a MAORT államosítása miatti bizonytalansággal, valamint a kutatási tevékenység helyben járásával és az ezzel összefüggő keresetcsökkenéssel. A MAORT állami felügyelet alá helyezése idején – a pártszervezetek javaslatára – munkások kerültek vezető beosztásba vezetőnek vagy helyettesnek. Az alacsonyabb beosztású munkások áthelyezésével a szakmai vezetők munkáját akarták ellehetetleníteni és felügyelet alatt tartani. A különféle pártszervezetek és brigádok megalakulásával megkezdődött a munkásság központi, felülről jövő irányítása is. A szocializmus évei alatt megkezdődött a régi, „maortos” fizetések csökkenése is, de még így is viszonylag magas fizetéseket kaptak a dolgozók. A vállalatba való bejutás feltétele volt egy tanfolyam elvégzése, a kellő szakmai ismeretek elsajátítása és a vizsga sikeres teljesítése is. Ezzel párhuzamosan kialakult az intézményes olajipari oktatás is. Fejlődött a szociális ellátás és a juttatások színvonala, valamint folytatódott a vállalati lakások építése is. A vállalat megszervezte a munkások szállítását és üdültetését, valamint tovább szélesedett az egészségügyi ellátás és a szükséges védőfelszereléssel, munkaruhával való ellátás. A vállalatnak továbbra is nagy szerepe volt a környező falvak közművesítéssel való ellátásában és az itt lakók és dolgozók – viszonylag – magas életszínvonalának fenntartásában. A kulturális és sportrendezvények többsége kapcsolódott a vállalathoz, így az alkalmazottak és családtagjaik életének szinte minden mozzanata összefüggött a vállalattal. A MAORT szervezetéhez képest az egyik legnagyobb változást a munkások központi szervezése hozta. Az amerikai rendszerben a munka szervezésén volt a hangsúly, nem pedig az alkalmazottak felülről történő megszervezésén. A szocializmus idején állították, hogy a „felszabadulás” után a szakszervezeti szervek jól szolgálták a dolgozók érdekeit és aktívan részt vettek a munkáshatalom kivívásában és megerősítésében. Tény, hogy például több munkásjóléti intézkedést honosítottak meg – egységes védőfelszerelés, munkások szállítása, üdültetés stb. – és bevezették a nehéz fizikai munkát végző, kedvezőtlen körülmények között dolgozó fúrómunkások számára a korkedvezményes nyugdíjazást. 37

A szocialista munkaverseny-mozgalom jegyében 1959-ben Bázakerettyén is megalakultak az

első

szocialista

brigádok

„önkéntes

elhatározással,

a

szakszervezet

aktivistáinak

közreműködésével”. A brigádmozgalomra összességében véve pozitívan, nosztalgiával emlékeztek vissza adatközlőim. Mindannyian kiemelték, hogy összekovácsolódtak a munkatársak. Nagy szerepe volt a szakmai összetartásban és véleményük szerint erősítette az emberi kapcsolatokat is. A brigádok szervezése, úgy tűnik, képes volt (mély) emberi kapcsolatok kialakítására és a hangzatos szocialista jelszavaknak megfelelően valódi munkavégzésre és teljesítményre. Ezek a látszólagos eredmények csupán a szervezésnek és a felszínes tartalomnak voltak köszönhetőek. Azonban a brigádmozgalom megszűnésével szinte egyszerre tűntek el a brigádok mögött álló, az egykori brigádokat alkotók csoportjai. Bázakerettyén a brigádok felbomlásához a szocializmus hanyatlásán kívül valószínűleg az is hozzájárult, hogy a nyolcvanas évekre már lecsökkent a termelés nagysága, alacsonyabb volt a munkáslétszám, s a rendszerváltozás környékén már sokan nyugdíjba mentek vagy már nem a vállalatnál dolgoztak. Az amerikai munkaszervezet nagyjából megmaradt – továbbra is partikban dolgoztak a fúrásokon, az ezt kiszolgáló üzemek, irodák szervezete gyakorlatilag nem változott. A szigor azonban valamelyest enyhült, így a munkafegyelem is lazult. A hetvenes évekre a magyarországi kőolajtermelés súlypontja az Alföldre helyeződött át. A szakemberek nagy része Zalából, így részben Bázakerettyéről járt oda dolgozni. Voltak, akik áttelepültek, de sokan vállalták az évekig tartó ingázást, a dekádokat. Az oktatás 1949-től vált igazán széleskörűvé: vegyészeti, könyvelési, gyorsírási, olajtermelési és műszakirajz-tanfolyamok indultak. Lényeges momentum, hogy ezek a tanfolyamok a nők számára is lehetőséget teremtettek az olajiparban való elhelyezkedésre. A vállalat lehetőséget biztosított a csökkent munkaképességűek számára is: ők főleg kazánfűtőként vagy raktárosként dolgozhattak. A nők számára is sok munkalehetőség adódott a bázakerettyei üzemben. Elsősorban a fúrást kiszolgáló egységekben, az irodákon, portákon tudtak elhelyezkedni. Voltak olyan asszonyok is, akik fizika munkát végeztek: kútkezelőként, butántöltőként, raktárkiadóként dolgoztak. A nők munkavállalását elősegítette, hogy Bázakerettyén működött bölcsőde, óvoda és általános iskola is. Így megoldódott a gyermekek napközbeni felügyelete, és nem kellett a nagyszülőkre, szomszédokra bízni őket. A hatvanas évektől különféle, a fúrási szakterülethez kapcsolódó tanfolyamok indultak. A (tovább)tanulás minden bizonnyal nagy terhet jelentett volna a munkahelyén és a ház körüli munkákban is helytálló dolgozók számára. A tanulás sok időt vett volna el az állatok és a kert körüli munkáktól, ezzel együtt nagy terhet rótt volna a családtagokra: feleségre, gyermekekre. 38

A brigádmozgalomhoz kapcsolódó okleveleken és kitüntetéseken kívül bevezetésre került az ún. hűségjutalom is. Ez az éves bér 16,5%-át tette ki. Kifizetésére a szeptemberben, a bányászok védőszentje, Borbála napja körül megtartott bányásznapon került sor, ahol kulturális és sportrendezvényeket tartottak, a végén pedig bállal zárult. A MAORT idejében a dolgozók maguk oldották meg a munkahelyre való bejutást – gyalog, kerékpárral, és aki megtehette, motorral. Az első rendszeresített járatok a ponyvás, padsoros bodegák voltak, de ezeket a vállalat a hetvenes évek végén lecserélte autóbuszokra. A szociális ellátás fejlődéséhez hozzátartozott a vállalati üdültetés megszervezése is. A dolgozók igénye a családi üdülésre és gyógyüdülésre irányult. Ennek köszönhetően Hévízen, a Balatonon, az Alföldön és Zalakaroson is nyaralhattak a dolgozók. A településfejlesztés a Bázakerettye vonzáskörzetébe tartozó falvaiban aligha lett volna elképzelhető a 20. század közepén. Az olajiparnak köszönhető, hogy kiépültek az utak, az országos átlagnál több évvel korábban bevezették a házakba a gázt, a villanyt és a vizet. Bázakerettye volt e települések centruma, itt voltak a munkahelyek, az oktatás helyszínei, a kulturálódásra, kikapcsolódásra és sportolásra alkalmas létesítmények. Az egészségügyi ellátás is biztosítva volt: 1940-ben épült fel a korszerű körzeti orvosi rendelő, majd a gyógyszertár is. A sokféle üzlet hozzájárult a lakosság ellátásához, valamint az újszerű fogyasztási szokások elterjedéséhez. A korai közművesítés hatására terjedt a magasabb életszínvonalra való igény és a korszerű higiéniai, valamint ételkészítési szokások. A fürdőszoba a hetvenesnyolcvanas évekre vált általánossá. Az 1950-es években épült fel Bázakerettyén a két ún. pontház. A bányász sajátház-építkezés (BSH) program keretében, amely jelentős vállalati támogatást élvezett, Kerettyén 16 lakás épült fel. A BSH-házak építéséhez az olajipari dolgozók jelentős anyagi segítséget kaptak, pl. hosszúlejáratú hitelt 2540 ezer Ft értékben, ezen kívül a vállalat az építőanyagok saját járművel való szállításával és építőipari gépekkel segítette az építkezőket. Létrehoztak egy külön csoportot a lakások karbantartására és a felmerülő hibák kijavítására. A lakások fenntartása olcsó volt, alacsony volt a bérleti díj. A lakók nem kiszolgáltatva, hanem kiszolgálva voltak ezekben a lakásokban, ugyanakkor egy bizonyos kötöttség is fennállt a lakások tulajdonosa és lakói között. A 20. században megteremtődött a szabadidő, az aktív pihenés utáni vágy. A lakóknak nem volt „saját” háza, de az igényük megvolt rá. E két tényező mellett rendelkezésre állt az „olajos fizetés” – e három dolog találkozása révén kezdődtek meg a Balatonparti nyaralók építése a hatvanas-hetvenes években. Ehhez is sok segítséget kaptak a vállalattól – építőanyag, szállítás, építőmunkások stb. Egyik „adatközlőm” elképzelését egy saját lakás egykori tervéről – családi ház nappalival és kerttel – egy új ideál megjelenését sejteti, amely ötvözi a Bázakerettyén megismert amerikai stílusú 39

építkezést, a hagyományos paraszti életforma egyes elemeit és a polgárias, városi formát. Ez tulajdonképpen egy kertes családi ház a városban, amely elegyíti az egészséges, hagyományos életformát – a természet közelségét, a földművelést – és a városi mintákat. Nem minden olajmunkás felesége járt dolgozni, sokan ugyanis háztartásbeliek voltak. Ezt a férjek viszonylag magas fizetése tette lehetővé. Így a háztartás feladatai és a kert, az állatok körüli munkák az asszonyokra és a gyerekekre maradtak – de a munkából hazatérve a családfő is segített ezekben a munkákban. Élelmiszerre a környező falvakban arányaiban kevesebbet költöttek, mint Bázakerettyén, mert sok mindent meg tudtak termelni otthon, zöldségre és gyümölcsre nem volt gond, s az állatok révén biztosítva volt a tej, a tojás és a hús is. A Bázakerettyét övező falvakban minden házhoz tartozott legalább egy konyhakert, emellett általában tartozott még hozzá szántóföld és szőlő is. Bázakerettyén úgy alakították ki a negyvenes években az egyes telkeket, hogy a lakóház közvetlen közelében nem volt földművelésre alkalmas nagyobb területű föld. Ettől függetlenül aki akart – értett hozzá, és volt ideje és igénye rá –, az tartott kiskertet magának. A kenyeret viszont bolthálózat bővülésével és a gáz bevezetése miatt elbontott kemencék miatt a szomszédos falvakban élők is a boltból vették már a hatvanas években. Az üzem és a település ellátásához nagyban hozzájárult, hogy üzemi étkezdét is építettek, már 1943-ban. Ez sok terhet levett a dolgozó asszonyok válláról, mert így nem kellett a család ebédjéről gondoskodniuk. Az óvodások és iskolások is az étteremből kapták az ebédet. Az üzemi konyhán étkezők széles köre így azonos típusú ételeket fogyasztott, egyforma minta terjedt. A Bázakerettye és környékén elterülő falvaknak nem volt jellegzetes népviseletük. Az asszonyok bő szoknyát, kötényt, kendőt hordtak; a férfiak vászongatyát mellé inget, mellényt, valamint csizmát hordtak. Az olajipar megjelenésével a városi, polgári jellegű ruhadarabok viselete vált általánossá elsőként a férfiak, majd hamarosan női családtagjaik között is. A lányok, asszonyok levágatták a hajukat és sokan elhagyták a kendő viselését is. A divat követését lehetővé tette a kerettyei ruhabolt és a férfi-női fodrászat is. A vállalat dolgozói számára az egységes munkaruhákat és védőfelszereléseket az 1950-es évek elején vezették be. A munkaruhák közé a bakancs, a gumicsizma és az esőköpeny tartozott. Bázakerettyén az országos művelődéspolitikai irányelveknek megfelelően a kulturális munka irányítása a pártmunka feladatává vált. Egyre nagyobb teret kaptak a szocialista brigádok, az amatőr csoportok és a szakkörök munkája pedig meglehetősen hullámzó volt.

A rendszerváltás után

Az ország politikai berendezkedésében bekövetkezett váltás és a kőolajipari vállalat 40

átszervezését követő privatizáció egyaránt hangsúlyos változást hozott Bázakerettye és környéke életében. A világháború és az ötvenes évek alatti túltermeltetés a budafai kőolajmező termelésének csökkenéséhez vezetett. Ezt tovább erősítette a természetes hozamapadás is. Bázakerettyén az olajipar leépülése leginkább a termelés csökkenése és a nyugdíjazások, elbocsátások révén volt érzékelhető. Az alkalmazottak létszámán kívül csökkentek a fizetések is, és megváltozott az egykori partik és brigádok megszervezésének filozófiája is. A kevés dolgozón kívül nem sok minden maradt meg az olajiparból. Az egyik műhely helyén fafeldolgozó üzem áll, a régi nagyiroda pedig üresen tátong – hasznosítására az utóbbi években voltak tervek, ám a gyakorlatban nem valósult meg semmi. Az egykori bolthálózatnak a töredéke maradt, a kultúrház már nem telik meg fiatalokkal. (A mozi évekkel ezelőtt megszűnt, a színháztermet pedig lebonttatta a vállalat.) A vállalat állami kezelése alatt a lakások a vállalat tulajdonát képezték. A privatizáció után a lakások tulajdonjoga az önkormányzathoz került, tőle pedig kiemelt kedvezményekkel meg lehetett azokat vásárolni. Ezt követően minden lakástulajdonosnak lehetősége volt a lakás felújítására, átalakítására, addig ugyanis semmilyen változtatást nem lehetett végezni a házakon. Például az egykori mérnöklakásokat kettéosztották, és ma már általában két-két család lakja azokat. A környék egykori legnagyobb munkaadójának visszaszorulásával nehéz helyzetbe kerültek a környéken lakók. A női munkavállalók számára nyújtott lehetőséget egy varroda, amely ma már nem működik Bázakerettyén. Tavasszal és nyáron jelentős a turizmus: a természeti környezet szépsége, a termálstrand és a közeli természeti látnivalók vonzzák leginkább a turistákat. A példák mind azt mutatják, hogy a korábbi évtizedekben Bázakerettyén és környékén az olajipar volt az élet motorja. A vállalat biztosította a munkalehetőséget, a magas fizetéseket, gondoskodott a szociális ellátásról és juttatásokról, a kereskedelmi hálózatról. Utak épültek, a térség bekapcsolódott az ország gazdasági vérkeringésébe. A kulturális és sportélet intenzitása hűen követte a vállalatban végbemenő változásokat: az olajipar megjelenésével megindult a kulturális élet, az ötvenes évektől a pártszervezetek lendítették ezt tovább, majd a szocializmus hanyatlásával és a kerettyei olajtermelés csökkenésével együtt lassan lecsendesedett a korábbi pezsgő élet.

Összefoglalás

Az olajipar megjelenése óriási fejlődést hozott Bázakerettye és a vonzáskörzetébe tartozó települések életébe. Bázakerettye toronymagasan kiemelkedett a szomszédos falvak között, ugyanakkor azok is nagy fejlődésen mentek keresztül. Ez főleg a közművesítésnek és a magas fizetéseknek köszönhető életszínvonal-emelkedésnek tudható be. Jelentős változást hozott az Észak41

Amerikából érkező munkarendszer, amelyet a földművelő életmódot folytató parasztság össze tudott egyeztetni hagyományos életformájával. A környező falvakban sokkal erősebb maradt a hagyományos paraszti életforma. Minden család művelte kertjeit, földjeit, állatokat tartottak, szőlőt termesztettek – önellátásra törekedtek. Erős maradt a valláshoz, a rokonokhoz, a közösséghez és a hagyományokhoz való ragaszkodás. Ez a kétlaki életforma rengeteg munkát, erőfeszítést igényelt, de lehetővé tette az anyagi gyarapodást, a korszerűbb házak építését, a gyerekek taníttatását – az életszínvonaluk emelését. Napjainkra Bázakerettyén és környékén az olajipar hőskorának már csak emlékei maradtak meg. A térség jövőjére vonatkozóan kevés a bizakodó elgondolás.

42

KOLITSNÉ SZÁSZI JOHANNA: Útkaparók: mesterség, technika, változás

Az útkaparók, (más néven útőrök) azok a fizikai munkásemberek, akik az utakat 3-8 kilométerenként ’jó karban tartották’. Nevük tevékenységükre utal, a porral fedett kövesutakra kellett a megbomló felső réteget kézi szerszámaikkal visszaegyengetniük, azaz kaparniuk. Munkámmal szeretném bemutatni az 1867-es utak jó karban tartásáról szóló rendelettől25 az 1950-es évek brigádosításáig eltelt időszakban a „szakaszos útkaparók” világát. Körbejárni a mesterséget: szervezeti felépítését, eszközeiket, feladataikat; csakúgy, mint életüket, mindennapjaikat. Emellett szeretném bemutatni a szakmában végbement változásokat, amelyek a mesterség megszűnéséhez vezettek. Legfőbb célkitűzésem az, hogy sikerüljön az útkaparókat úgy megragadni, mint a korabeli társadalom sajátos képződményét a paraszti, az ipari munkási és a polgári világ között. Mivel a téma eddig nem került néprajzi látókörbe, ezzel a munkával szeretném megalapozni a további kutatásokat. A záró dolgozatom keretén belül igyekeztem egésszé gyúrni és rendszerezni azokat a mozaikos információkat, amelyeket eddig sikerült összegyűjtenem a mesterségről. Az adatokban gazdag összegzést igyekeztem egyéni példákkal és anekdotákkal színesíteni. Az útkaparókról eddig nem készült átfogó mű, valamiért ez elkerülte a néprajzkutatók figyelmét, annak ellenére, hogy a közlekedés és a szállítás kutatásának nagy néprajzi hagyománya van. Párhuzamok a vasutas, postás és gátőr hivatásokkal húzhatóak, de az útkaparók irodalma elmarad az említettektől. Ez részben azért lehet, mert a szakaszos útkaparók világa csupán egy bő évszázadig állt fenn, majd a makadám utak megszűnésével a klasszikus értelemben vett útkaparó mesterség is megszűnt, pont mire a szakma kivívta volna a mesterségüknek járó társadalmi tiszteletet. A mesterég képviselői Az útkaparók általában az utakon dolgozó útépítő munkások közül, vagy útkaparók mellé beosztott segédnapszámosokból lettek „kiválogatva”, illetve igen gyakori a mesterség továbböröklődése is. Ahhoz, hogy valaki útkaparó lehessen, és így szakmai és társadalmi előrelépést tehessen, ki kellett tűnnie rátermettségével és szorgalmával. Ahogyan a mesterség egyre inkább intézményesedett (nyugdíj, juttatások stb.) és már kinevezéssel járt, nem volt elég útmunkához kedvvel bírni, az állás betöltéséhez egyre több feltételnek kellett megfelelni. Az első ilyen feltétel 1886-tól, hogy először egy évet, mint napszámos útkaparó kellett alkalmazásban állni a kinevezés előtt. A kinevezés második feltétele a jelentkező életkorára vonatkozik, mégpedig 40 év alatt kellett lennie. Következő feltétel az volt, hogy mentális és fizikai tulajdonságai alkalmassá tegyék a jelentkezőt a munkára, azaz „testileg-szellemileg ép-egészséges, lehetőleg írni-olvasni tud.”26 Természetesen később az oktatás fejlődésével nem volt elegendő „lehetőleg” írni-olvasni tudó ember, hanem a feltétel a IV. elemi elvégzéséhez volt kötve. Írni, olvasni, számolni tudni kellett. Ezeken kívül bekerül a készségek közé, hogy csak kerékpározni tudó ember alkalmazható. Továbbá igen komoly követelmény volt az erkölcsi feddhetetlenség. Mivel az útkaparók egyrészt közalkalmazottak lettek, illetve útrendőri közegek, azaz közigazgatási hatósági közegek, igen fontosnak tartották, hogy ez a kritérium teljesüljön. Ha például egy útkaparót jogerősen elítélnek, vagy csak bizonyítékok hiányában mentenek fel, automatikusan elbocsájtják állásából. A felsorolt készségek mellett további előnyben részesültek a kiszolgált katonák, azaz „minősített állandó 25 26

3266/1867 Útmesteri kézikönyv1903: 363

43

napszámosok közül azoknak adandó elsőbbség, kik tényleges katonai kötelezettségüknek megfeleltek.”27 Előny volt az is, ha az útkaparónak sok gyermeke volt. Az útkaparók felvételéhez az alispán vagy városi útkaparóknál a polgármester engedélye kellett, de az államépítészeti hivatal főnöke nevezte ki őket, az útmester javaslata alapján. Kinevezéskor 1890. I. tc. 148.§ szerint esküt tettek. Az útkaparók teendőit két nagy csoportra lehet osztani. Az egyik az utasítás nélkül soron kívül végrehajtandó teendők, az észlelt elemi károk azonnali helyreállítása. Ide tartozik a csapadékvíz leengedése, a forgalomra veszélyes akadályok (pl. kidőlt fa) azonnali megszűntetése, baleseti mentési munka, és a hótakarítás. A feladataik másik csoportjába pedig a felügyeletére kinevezett útmester által, a munkakönyvében meghagyott teendők tartoztak. Ezeket a napi munkákat az útmester (közvetlen felettese) szabta meg, az útkaparó munkakönyvébe. Ezeket a helyszínen pontosan és érthetően beírta, és a számbavett teljesítményt a helyszínen ellenőrizte is. Köteles volt munkaidő alatt útszakaszán tartózkodni, és jelzőtárcsáját az útpadkán, tartózkodási helye mellett jól láthatóan kitűzni úgy, hogy a tárcsa síkja az út tengelyére nézzen. Később egy kis piros zászló váltotta fel a tárcsát. A tárcsát és a zászlót azért kellett jól látható helyen leszúrnia, hogy ellenőrzéskor könnyen meg lehessen találni. Az útkaparó minden napját az útszakasza bejárásával kezdte. Ezt eleinte gyalogszerrel, majd kerékpárral. A szakaszbejáráskor ellenőrzi az útkaparó az utat, ilyenkor jegyezte fel az észlelt hiányosságokat, és ennek függvényében osztotta be a napi feladatait, melyek az utasítás nélkül, soron kívül végrehajtandó feladatai voltak. Bejáráskor egyben az útszakasza felett „őrködött”. Meg kellett akadályoznia az útterület jogtalan elfoglalását, elszántását, a közúti épséget veszélyeztető útmenti ásatást, bányászást, az útterületen álló fák kivágását, valamint hirdető-, jelző- és tilalomfáknak az útterületen való engedélynélküli felállítását, továbbá az útmenti építkezéseket, kerítések felállítását figyelemmel kellett kísérnie. A szakaszbejárás azonban nem csak tétlen figyelést jelentett, ilyenkor kellett összeszedni a felbomlott kődarabokat, patkó és üvegdarabokat is, azaz mindent, ami a járművek, vagy a jármű elé fogott jószág lábát, vagy az autó, motor, kerékpár gumiabroncsát megrongálhatják, de az üveg elvághatta a mezítlábas gyalogló lábát is. Szakaszbejárás alkalmával továbbá kötelessége volt az útkaparóknak az útárokban vagy az úttesten heverő kisebb állati hullákat eltemetni. Az út alá épített hidakat, átereszeket is meg kellett vizsgálniuk reggelente, hogy nem sérültek-e. Ha igen, alkalmas jelzéssel (pl. magas zöld gally, zászló, tábla) kellett figyelmeztetni az utazókat, hogy ott közlekedni veszélyes. Fontos volt továbbá a szakaszbejárás azokon a helyeken, ahol az autó- vagy kocsiforgalom nagy volt, hogy megnézzék nem történt-e az úton valahol szerencsétlenség. Az útkaparó legfontosabb feladata a kőpálya állandó karbantartása. A megelőző karbantartási munkák legfontosabb része a kőpályák fedése és porolása volt. Ez kettős feladat. Egyrészt figyelni kellett, hogy a kőpálya mindig ’be legyen fedve’ az őt védelmező porréteggel, másrészt nem szabadott hagyni, hogy túlságosan poros legyen az út, vagy esős időben a forgalmat akadályozó, túlzott sárréteg keletkezzen. Az útpályán kívül az ő feladatuk volt az útpadka, oldalárkok és rézsűk karbantartása, úttesttartozékok, hidak, áteresztők fenntartása, az útszéli fák gondozása, és távírda-vezetékek felügyelete. A téli munkálatok közül a legfontosabb a hófúvások megszűntetése és a hójelentés volt. Míg régen sokszor csak a fagyott talaj, a hóban szánnal közlekedés volt a biztosíték az utak járhatóságát illetően, az útburkolatok fejlődésével és a gépkocsi megjelenésével, a közutakról a hó eltakarításra egyre nagyobb hangsúlyt fektettek. Mondhatni, hogy szinte ez maradt a szakaszos útkaparói rendszer utolsó feladatainak egyike. A traktor és az acélhóekék megjelenése előtt fa hóekével dolgoztak az útkaparók, melyek a lovas fogat után voltak kötve. A lovak vagy az útkaparó sajátjai voltak, vagy kölcsön kapták a falutól/várostól. Fontos megjegyezni, hogy a települések a téli hótakarításhoz igénybe vehettek közmunkát, amit illetékes útmester utasításai alapján és az 27

Útmesteri kézikönyv 1903: 363

44

útkaparók felügyelete alatt történt. Az útkaparók, bár a feladataik nagy részét el tudták látni egyedül (amíg a szakaszhosszak a ’30-as évekre túlságosan meg nem nyúltak), a nagyobb útkarbantartási vagy építési munkákhoz természetesen segítséget kaptak. Szükség esetén bármikor igénybe vehető beosztottaik a segédnapszámosok voltak. A nagyobb munkáknál a közmunka szolgálat volt a másik igénybe vehető segítség az utak építésénél és javításánál és a téli munkáknál is. Bár az útkaparók maguk az országos és a községi közmunka alól 1871-től mentesek voltak,28 ez nem azt jelentette, hogy nem kellett részt venniük a munkálatukban, hanem azt, hogy feladatuk a munkálatok vezetése és felügyelete volt. A gyakorlat azt mutatta, hogy bevett szokás volt az útkaparókat munkaszervezőként alkalmazni útépítések, ínségmunkák felügyeletére. Ez azért lehetett indokolt, mert az útkaparók is általában ezek közül a munkások közül lettek kiválasztva, rátermettségükkel kivívva maguknak a magasabb beosztást. Tehát eleve ismerik a munkafolyamatokat, az építők, vándormunkások, kubikosok világát, ugyanakkor szakmailag egyre képzettebbek és tapasztaltabbak lettek, és nyilvánvalóan presztízsben is felülkerekedtek az útépítőmunkásokon, ahogyan főnökeikké váltak. Az útkaparók 1890-es I. törvénycikk, azaz az első úttörvény kiadásától nem csupán a rájuk bízott szakasz állandó karbantartói, hanem „közigazgatási hatósági közegekké váltak.”29 Büntetést szabhattak ki azokra, akik az úttörvényben lefektetett közlekedési kihágásokat vétettek. A ránk maradt források tanúsága szerint, az útszéli legeltetés tiltása volt a leggyakrabban áthágott szabály. Az útpálya fokozatos korszerűsítésével kevesebb volt az állandó fenntartó munka az útburkolaton, de ezzel egyidejűleg a forgalombiztonság egyre inkább meghatározó kérdés lett, és így az útkaparói teendők is átszerveződtek. A megnövekedett gépkocsiforgalom tette szükségessé, hogy ne kezeljék evidenciaként a baleseti mentési munkákat, és egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a szakszerű elsősegélynyújtásra is. Az 1930-as évektől egyre több útkaparó vált kiképzett mentővé. Ez azért is volt fontos, mert „az első segélynyújtást nem csak az úton köteles az útkaparó megadni, hanem mindenütt, és mindenkinek! Tehát a szakasza körüli tanyákban is.”30 Az útkaparók a mesterség kialakulásakor még nem rendelkeztek kötött munkarenddel, hanem „az útkaparó köteles volt a déli órát s az éjjeli időt kivéve, szüntelen a reá bízott útrészen lenni.”31 Tehát elméletileg minden nap napkeltétől napnyugtáig az útkaparónak szüntelenül a szakaszán kellett dolgoznia. Ez a kitétel nyilvánvalóan sosem valósult meg, ezért a későbbi utasításokban és szabályrendeletekben egyre nagyobb szabadságokkal, de pontosabb munkaidő meghatározásokkal találkozunk. 1895-től bevezetésre kerül a betegszabadság is. Néprajzi szempontból egy nagyon fontos szabadság-nem is bekerül már az 1895-után kiadott utasításokba és szabályrendeletekbe, ami az aratási időre vonatkozik. Ezek az adatok néprajzi szempontból azért bírnak nagy jelentőséggel, mert az útkaparó állás betöltése nem azt jelentette, hogy nem foglalkoztak tovább földműveléssel. Az állandó havi fizetést vagy részes munkával egészítették ki, vagy saját földjük művelésével. A végleges munkaidő rendezést végül a 30’-as évektől vezették be. A szabályozás után tehát a munkaidő a következőképpen alakult az állami útkaparóknak kiadott rendelet alapján32: Január 1-től 31-ig 8-16 Február 1-től 28-ig 7-17 28

1796/1871 „államutakon alkalmazott útkaparók, utasításuknál fogva folytonosan a reájuk bízott útrészen tartoznak lenni, honnan előforduló károk megelőzése tekintetéből nem távozhatnak s ebbeli foglalkozásuk amúgy is a közmunka természetének megfelel említett útkaparók az országos, valamint a községi közmunka alól személyeikre nézve, e minőségben alkalmazásuk alatt felmentetteknek tekintessenek 29 1890 I. tc. 149 §, hatóságok az 1879. V. tc. 146§ ételmében. „Ezen elnevezés alatt: "hatóság" a közigazgatási, birói és katonai hatóságok; "közigazgatási hatóság" elnevezése alatt pedig, a biróságok kivételével, minden állami, törvényhatósági és községi hatóság értendő 30 Utász ügyek VII. évf. 4. sz.: 3 31 3266/1867 : 228 32 Útőri utasítás 1940: 9

45

Március 1-től 31-ig 7-17:30 Április 1-től szeptember 30-ig 6- 18 Október 1-től 31-ig 7-17 November 2-től 30-ig 7- 16:30 December 1-től 31-ig 8-16 óráig Ebédidő június 1. és augusztus 30. között déltől fél kettőig, egyébként déltől egyig tartott. Szakaszát ebédidő alatt nem hagyhatta el. Kivétel volt a hideg téli időjárás, havazás, nagyobb eső vagy szélvihar, amikor is az útkaparó az ebéd elfogyasztása végett valamely közelben fekvő védett helyre távozhatott. Tartózkodási helyét azonban jelzőtárcsájának az út mentén való elhelyezésével ez esetben is jeleznie kellett. Halaszthatatlan sürgős munka esetében feletteseinek joga van a fenti munkaidőt megfelelően meghosszabbítani. Vasárnap, Gergely naptár szerinti ünnepnap és nemzeti ünnepeken csak az államépítészeti főnök külön rendelkezésére volt köteles szolgálatot teljesíteni. Az útkaparók rendezett munkaideje ellenére ugyanúgy szolgálatba kellett állniuk, ha a szakaszukon azonnali teendő akadt. Ennek ellenére ha lebuktak, hogy munkaidőben nem tartózkodtak a szakaszukon, büntetésre számíthattak a felettes útmesterüktől. Bár arról nincs túl sok adatom egyelőre, hogy az útkaparók teendőik közül mit csináltak máshogy, mint az utasításokban elvárták tőlük, arról azonban elég sok forrás van, hogy az útkaparók elhagyták szakaszukat munkaidőben, vagy megsértették a szabályt, miszerint „munkaidejét magánszolgálatra nem használhatja.”33 Az útkaparók eleinte állandó napszámosok voltak, akik utólagosan kaptak havibért, és szükség szerint bármikor el lehetett bocsátani őket. A fordulat 1885-ben következett be, ugyanis az új nyugdíjtörvénnyel az útkaparók bekerültek a nyugdíjban részesítendő állami szolgák közé. Segélyről és jutalomról egy 1887-ben kelt rendeletben olvashatunk először, melyről a kerületi felügyelő, illetve a törvényhatósági útkaparóknál az alispán döntött. Betegség esetén az útkaparók bérét akkor is kifizették, mikor betegsége miatt tényleges szolgálatot nem végzett, kivéve, ha egy évnél tovább volt beteg vagy a szolgálatra teljesen képtelenné vált, mert ez esetben orvosi igazolás ellenében, nyugdíjba vonulhatott. A nyugdíjkorhatár 65 év volt, illetve a köteles 40 év szolgálati idő. A családi pótlékot 1912-ben vezették be. Bár tényleges fizetési előlegben nem részesíthették az útkaparókat, igyekeztek helyzetükön segíteni az ínséges időkben a ránk maradt rendeletek tanúsága szerint. Ilyen volt például a számukra is engedélyezett beszerzési előleg, lakáspénz, és az özvegyek és árvák ellátása. Az illetékes Államépítészeti Hivatal és az útmester saját hatáskörükön belül különböző mellékes természetbeni juttatást engedélyezett az útkaparóiknak. Ilyenek lehettek a tüzifa beszerzése, fűtermés az állatok takarmányozásához, illetve nyilván csurrant-cseppent valami az útszéli gyümölcsfák terméséből is az útkaparóknak. Számszerű adataim egyelőre, csak a szabályozások bevezetésétől vannak, a téma azonban további kutatásra érdemes, hiszen érdekes adalékokkal szolgálhat az életmód bemutatásához, ha pontos információink vannak ezeknek a juttatásoknak a pontosabb mennyiségeiről, és a felhasználásuk gyakorlatáról. Mellékfoglalkozások A mellékfoglalkozások megnevezést, mint gyűjtőfogalom használom, ide sorolok minden olyan munkát, amit az úttal kapcsolatos teendőin kívül végzett az útkaparó. Ebbe beletartozik a földművelés és az állattartás, a házimunka, de ide sorolom a specialista vagy háziipari tevékenységeket is. A mellékfoglalkozások bemutatása azért is fontos, mert segít körvonalazni az útkaparók életmódját és társadalmi helyzetét is. Bár a források elsősorban mezőgazdasághoz kötődő mellékfoglalkozásokról számolnak be (gabonatermesztés, állattartás, méhészet) nem voltak kizárólagosak. Ismert volt Baján egy útkaparó kiváló kőműves szaktudásáról, Fóris Tamás pedig a borbélyságot folytatta még egy ideig az útkaparó munka mellett, de aztán „sokallta”.34 Magyar 33

Útőri utasítás 1940: 8 KOVÁCSI Tibor, Paraszti gazdálkodás Milotán (adatgyűjtés) In FORRAI Ibolya (szerk.) Néprajzi közlemények XXV. Évf., 1981 p.105 34

46

András versfaragó tevékenységét sem szabad kihagyni a mellékfoglalkozások sorából, hiszen alkalmi verseit rendelésre készítette, és nyugdíj mellett éjjeliőrséget is vállalt.35 Egyenruha Az útkaparók eleinte nem rendelkeztek formaruhával, csupán süvegjükön hordott jelvényük különböztette meg őket a napszámos útgondozóktól. Bár ez első szolgálatukra vonatkozó hivatalos utasítás (1867) a jelvényt nem említi, egy 1872-ben kiadott rendeletben utasítja a mérnöki hivatalt: „intézkedjék, hogy az útkaparók a megfelelő számmal ellátott jelvényeket ténylegesen viseljék.”36 Erre azért volt szükség, hogy mint hatósági közeg is a közönség által felismerhetők legyenek. Az állami útkaparóknak egy állami útkaparó- jelzéssel és számmal ellátott pléhjegyet kellett viselniük, a törvényhatóságiaknak is hasonlót, csak az ország címere helyett a vármegye címerével. Később a karszalag is megjelent, majd idővel sikeresen bevezették a teljes formaruházatot. Útkaparóház Mielőtt rátérek a konkrét útkaparóház ismertetésére, szeretném felvázolni az útkaparók lakhelyének és a szakaszuknak a viszonyát. Az útkaparóknak lakásukat a kezelésére bízott útrész mellett vagy annak közelében kellett fölvenniük, és azt „feljelentés és felsőbb engedelem nélkül”37 sohasem változtathatták. Mivel nem minden útkaparó volt olyan szerencsés, hogy háza a szakasza közelében volt, vagy hogy volt egyáltalán saját háza/lakása. A településektől távol eső szakaszokra, az útkaparói munka maximálása érdekében útkaparóházakat építtettek, hogy a szakaszra való eljutás, főleg míg gyalogszerrel történt, ne menjen a napi teendők rovására. Egy útkaparólakás konyhából, lakásszobából és kamrából állt. Az útszéli útkaparóházak ismertetői az ablak fölötti téglaberakás, a palatető és az útkaparóház feliratú öntöttvas tábla voltak. Számos útkaparóház még ma is áll, és van olyan is, amiből idővel csárda lett. A mesterségnek, de magának az épületnek is emléket állít az ópusztaszeri Történeti Emlékparkban megtalálható útkaparóház. A szolgálati idő leteltével a nyugdíjba vonuló útkaparó átadta a helyét az új munkaerőnek. Ez alól nem volt kivétel, de haladékot lehetett kérni. Eszközök Jó szerszám, fele munka - írja Katona Imre a kubikosokról.38 Ez igaz volt az útkaparókra is, akik eleinte csak kéziszerszámokkal rendelkeztek. Az útkaparók változatos egykori felszerelési tárgyai ma már nehezen lelhetők fel, többségükben nem speciális eszközök voltak, ezért beleolvadnak a kor mezőgazdasági és építési munkáinál használt tárgyak közé. A szerszámokat a felettes útmestertől kapták, és azokat gondosan meg kellett őrizniük, tilos volt magán vagy idegen célra használni, az elromlott szerszámokat pedig át kellett adnia az útmesternek, aki kicserélte és javíttatta azokat, és szükség szerint gondoskodott a selejtezésükről. A szerszámokról ezért az útmesteri szertárak alapján kaphatunk képet. 1946-ban a magyarnádori útbiztosi szertárban a követező eszközök voltak: vastalicska, fatalicska, kavicsrosta, kavicsvilla, csákány, ásó, lapát, széles kapa, keskeny kapa, sárhúzó, vasgereblye, kasza, nyomzsinór, vas kavicshalommérő, árokminta, sodronykosár, rámás fűrész, ágfűrész, falapát, számsablon, számjegysablon, hézagtisztító vas, fanyeső olló, hernyózó olló, permetezőgép, vízmérték, gumicsizma, útőri címer, útőri tárcsa, vaskazetta.39 Az eszközellátás, bár elméletileg központilag volt szabályozva, a kisebb javításokat az útkaparók végezték rajtuk, sőt van rá példa, hogy magát az eszközt is, legalábbis a nyelét maguk készítették. 35

ERDÉSZ Sándor, Egy népi verselő Tiszavasváriból. In A nyíregyházi Jósa András múzeum évkönyve 1959, CSALLÁNY Dezső (szerk.), 1961, p.154 36 4659/1872 37 3266/1867 : 227 38 KATONA Imre, Átmeneti rétegek az agrártársadalom peremén In Magyar Néprajz V. Társadalom 20000: 228 39 SZVIRCSEK Ferenc, Nógrád megye közútjainak története, 1980: 56

47

A vizes makadámút építésére és fenntartására megfeleltek az előbb felsorolt kézi eszközök. A gépesítést ekkor még csak az úthenger jelentette. Az útépítési munkákra jellegzetes szerszámok: kőtörő kalapács, kőtörő szemüveg, kosár, kavicsvilla stb. Az iszapoláshoz szükséges vizet lóvontatású lajtos kocsival biztosították. A hígított bitumenes útfenntartás kezdetén az útkaparókat bitumenmelegítő útőri üstökkel, mint munkaeszközzel látták el. Ezeket a szükséges javítások helyére az útőrök maguk vontatták. Az utak korszerűsítése és bitumenes kezelése megváltoztatta az út-fenntartás jellegét, módszerét, és lassan alkalmassá tette a gépesítésre. A portalanított utak megjelenése után az összevont munkához a körzetvezetői raktárakból kaptak felszerelésként még: nagyobb üstöket, hézagkiöntőt, egyszerű védőfelszerelést, hézagkiöntő anyagot és napszámos lovas fogatot. A gépesítés megjelenésével a kézi szerszámok egy része feleslegessé vált. A munkából kikerült útkaparóeszközök továbbra is használatban maradtak, csak új funkciót kaptak. Szakmai élet és identitás A szakaszos útkaparók önmeghatározásáról, és arról, hogy hogyan alkottak csoportot, a 30as évekig, az egyesületük megalakulásáig egyelőre következtetni tudunk. Egymástól izoláltan éltek, minden útkaparó a szakasza közelében kellett felvegye a lakását, de az övével két szomszédos szakasz „tulajdonosát” biztosan jól ismerte. Az egy útmesterség alá tartozó útkaparók szintén ismerték egymást, együtt kellett az útmester által szervezett szakmai képzésekre járniuk. Arról azonban egyelőre nincsen információm, hogy kialakultak-e barátságok, hogyan működött a szakmán belüli szolidaritás, vagy hogy mennyire volt összetartó az útkaparók csoportos öntudata. Természetesen egészen más lehetett a viszony a páros útkaparóházakban lakó családoknál, hiszen együtt élték a mindennapjaikat. Az útkaparók 1930-ban egyesületbe tömörültek, innentől kezdve bővelkedünk adatokkal a szakma önmeghatározását illetően. Egyesület egyrészt elkülönítette a különböző csoportokat, de ugyanakkor egybekeverte eltérő származású tagjait. Itt szeretnék kicsit kitérni az elnevezésük kérdésére. Az úthálózat fejlődésével a tényleges „kaparó” munka megszűnt, ezért igyekeztek levetkőzni ezt a kissé lealacsonyítónak vélt nevet. Szerintem a névváltás jól szemlélteti az útkaparó szakmán belül végbement változásokat. Az útőr, már nem az a bármikor elbocsájtható napszámos útmunkás, mint a mesterség létrejöttekor volt. Egyenruhája, igazolványa, nyugdíja volt, igazi állami/vármegyei/városi tisztviselő lett, annak ellenére, hogy nagyrészt továbbra is komoly fizikai munkát végzett. Társadalom és életmód Az útkaparók társadalmi bemutatása további kutatást, és egy önálló dolgozatot érdemelne. Szerintem azért igazán izgalmas helyzetük vizsgálata, mert társadalmi szempontból különböző világok metszetében éltek. Többségük szegényparaszti családból származott, foglalkozásuk (napi teendőik) alapján kétkezi ipari munkát végeztek, ugyanakkor havibéres tisztviselők is voltak, ami kinyitotta az ajtót számukra a polgárosodás felé. Mint a mellékfoglalkozások fejezetből kiderült, a mezőgazdasági munkát nem adták soha fel, állandó keresetük ellenére jellemző volt rájuk a „vagyongyarapító igyekezet.”40 Az útkaparó munka a kor történelmi és társadalmi képének érdekes lenyomata. Folyamatos társadalmi változáson ment keresztül maga a szakma, és ezzel a mesterség képviselői is. Az ilyen agrártársadalom peremén mozgó átmeneti rétegeket Katona Imre így összegezi: „ösztönösen vagy tudatosan, egyes csoportjaik elmozdultak ugyan a polgárosodás, illetve az iparosodás, a munkássá válás irányába, mégsem alakítottak ki külön ellenkultúrát.”41 A 19. század utolsó harmadában az egykori jobbágytelek annyi darabra osztódott, hogy részben az iparba, részben a bányákba, részben pedig uradalmi cselédsorba szorította a munkaképes férfilakosságot. A kisparasztok, a pár holdasok életstratégiáját a több lábon állás jellemezte: maguk is, feleségük, nagyobb gyerekeik is más-más munkába fogtak. Igyekeztek 1-2 lovat tartani, s fuvarozással kiegészíteni a föld jövedelmét. A földet az asszonyok, gyerekek művelték. Ha lehetett, 40 41

KÓSA László, Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920), 1998:48 KATONA 2000:236

48

részes művelést vállaltak. Az iparosok is elmentek részért aratni.42 Kiss Lajos szerint jövőbe vetett hittel indulnak az életbe43 ezek a népnyelvben a „célszerű” szegény emberek, azonban csak kis számban tudtak szakosodni.44 „Polgárosodni kíván a paraszt, vagy legalábbis valamilyen kiutat keres nem kívánt parasztállapotából”45- írja Erdei a Futóhomokban. Ez a „valamilyen kiút” lehetett például az útkaparó állás betöltése. Fél Edit Kocs társadalmi áttekintésében megjegyzi, kisbírónak, postásnak szívesen elmegy a zsellér, „hivatal az annak, rangja van neki”46 Az útkaparók társadalmi helyzetét jól példázza, hogy jó partinak számítottak a házasulandó lányok körében. Életmódjuk beilleszkedett az őket körülvevő környezetbe, de munkájuk miatt más életrendben teltek napjaik, ami elválasztotta őket a közösségi élet bizonyos aspektusaitól. Munkájuk a településen kívül folyt, gyakran lakhelyük is a határban volt. A „szakosodottak” ismeretanyaga a közösség egésze számára sem volt ugyan ismeretlen, de nem is volt „közösségi tulajdon.”47 Fóri Tamás milotai útkaparó a kérdésre, hogy milyen a kapcsolata a gazdákkal, ezt felelte: „Hát nekem nem vót eggyel se jó viszonyom (…) ezért nem állhattak éngemet, mert nem voltam egyiknek se semmije.”48 Családi életükről le kell mondani, hogy az útkaparók szinte kivétel nélkül sok gyermekes háztartásban éltek. A szociális háló (családi pótlék stb.) lehetővé tette, hogy a gyerekeket taníttassák. A források tanúsága szerint az első generációs útkaparók legfőbb igyekezete arra irányult, hogy gyermekeiknek biztosabb jövőt teremtsenek, mint sajátjuk volt pályájuk kezdetén. „Jól kerestem, jól fizetett az állam, igyekezem a pujámnak a fellendüléséért”49 mondta Fóri Tamás, és cselekedte is, gyerekeinek telket vett, házépítésben segített, sőt egyik fia kijárta a sárospataki líceumot is. A második generáció már más helyzetből indult az életnek, mint az idénymunkásból útkaparóvá lett szüleik tették. A források egyértelműen rámutatnak, hogy a szakma továbbhagyományozódása nagy népszerűségnek örvendett. A személyes életutakban kivétel nélkül kirajzolódnak a családi kötődések, a családi meghatározottság ereje. Pap Jánost apja hívja haza útkaparónak, Fóri Tamás fiának adja tovább stb. Egy szép szakmán belüli ívet járt be például a Csigó család. Csigó Pál 1940-ben kezdett szakaszos útkaparóként dolgozni, fia üzemmérnökségen lett munkavezető, unokája pedig már a Műegyetemen tanul 1988-ban, a Közúti Igazgatóság ösztöndíjasaként. Foglalkozás megszűnése, utóélete A szakaszos útkaparó az 1940-50-es évekre szemben találta magát a portalanított makadám pályával, amelyet a régi módszerrel nem lehetett fenntartani. Új módszerekre, ezekhez új eszközökre volt szükség. Az egyéni vagy csoportos útőri munka - mint kézi munka - drága és hatékonysága alacsony volt. Az útfenntartás sokrétűsége miatt alig volt gépesíthető. A munkamorál fokozatosan lecsökkent, nemcsak az alacsony bérezés miatt, de az útőri munka eredménytelensége láttán is. Ezzel a folyamattal párhuzamosan zajlott az útépítés és fenntartás átszervezése a szocialista tervgazdasági modellnek megfelelően. Megszűntek a régi útkaparó szakaszbeosztások és az útkaparók, mint útfenntartó munkások brigád-rendszerben, teljesítménybérben dolgoztak, a korábbi havi bérezésük helyett. A gépek fokozott alkalmazásával a kézi munkavégzés háttérbe szorult. Ezt a folyamatot követte a dolgozói állomány fokozott átalakulása. Gépek kezelését biztosító személyzetet az igazgatóság saját állományából az útkaparókból fokozatosan képezte ki. A nyári fenntartási munkák befejeztével évről-évre az őszi 42

VIGA Gyula, Falu és külvilág. Adatok Szendehely népének külső kapcsolataihoz a két világháború közötti időszakban In Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXIII. 1999: 214-215 43 KISS Lajos, Szegény ember élete. 1981: 228 44 KATONA 2000: 173 45 ERDEI Ferenc, Futóhomok. [1937]: 55 46 FÉL Edit, Kocs 1936-ban. 1941:5 47 SZILÁGYI Mihály, Kapcsolatok a külvilággal. In Magyar Néprajz VIII. 2000: 681 48 KOVÁCSI 1981:121 49 KOVÁCSI 1981:111

49

időszakban tartott többhetes tanfolyamokon könnyű- és nehézgépkezelőket képezte ki, és a tanfolyam elvégzését igazoló okmányok alapján nyertek jogot fenntartási gépek kezelésére. Később bentlakásos tanfolyamokon szereztek az igazgatóságoknál a dolgozók kiképzést. A brigádos útfenntartás az első évben kifejezetten rossz mutatókkal dolgozott: hagyományos módon egy útőr napi kátyúzása 2-2,5 tonna között mozgott, ezt a teljesítményt a kátyúzó gépkocsival a gyakori meghibásodás miatt nem tudták elérni. A gépek korszerűsítése a fejlődés feltételévé vált. 1970-ben kiselejtezték a kisgépeket, a lóvontatású hóekéket. Feltétlenül ki kell emelni, hogy mivel útőrök kinevezett dolgozók voltak, s a területen, a falvakban stabil státuszuk volt, nem volt zökkenőmentes a munkássá sorolásuk. Keresetük, igaz az országos átlag alatt volt, de mivel lakóhelyükhöz közel dolgoztak, egyéb kiegészítő lehetőségek is adódtak, mellékfoglalkozásaikról nehezen mondtak le. Ez kezdetben nehéz feladatnak bizonyult, mert ha kevesebbet is kerestek, az útőri státuszukról nem akartak lemondani. Ez a „tekintély” azonban már nem ugyanaz, mint korábban a hivatalos közegeknek kijáró tisztelet. A néhai útkaparók elvesztették tisztségviselői státuszukat, 1973-tól átsorolták őket az építőipari munkások közé. Továbblépési lehetőség az átképezés maradt a régi „szakaszosok” számára, egy kis szerencsével szakmunkások lehettek, gépészekké, sofőrökké válhattak, a rátermettek pedig brigádvezetők lettek. Az útőr az üzemmérnökségeken dolgozó betanított munkás szinonimája lett, teljesen maga mögött hagyva azt az útrendőri jelentéstartamot, amiért a szakma az 1930-as, 40-es években annyit küzdött. Ezért én ezt a 1972-73-as dátumot tekintem a dolgozatomban bemutatott „klasszikus útkaparómunka” záró évszámának. Az útőr brigádok vizsgálata azonban újabb kérdéseket vet fel, és további kutatásra ad lehetőséget.

Dolgozatommal szerettem volna leírni az ívet, amit az útkaparó szakma bejárt a napszámos útépítő munkáktól az állami tisztviselőségig, majd (vissza) az építőipari munkássorba. A dolgozatban próbáltam elsősorban a mesterséget bemutatni, képviselőinek mindennapi teendői alapján, de igyekeztem fél szemmel mindig odasandítani az emberre is a kavicsvilla mögött. Ezért is találtam nagyon érdekes párhuzamokat az életutakban, például Hegyesi János és Fóri Tamás pályafutásában ugyanazokkal a kapaszkodókkal találkozunk - a borbély szakmától cséplőgép fűtésén keresztül az útkaparóságig - sok szempontból hasonlóképpen zajlott életük. Az útkaparó mesterség fennállásának időszaka egybeesett a paraszti társadalom felbomlásával és egy társadalmi átrétegződéssel, ezért a szakma (és szakmabeliek) változása az össztársadalmi helyzet lenyomatai is egyben. Az útkaparó mesterséget egységesen kezeltem, a véglegesített útkaparók egymás közti hierarchiájáról egyelőre nem rendelkezem elég adattal. Így a városi útkaparókat is egy kalap alatt említem a megyei és az állami kollegáikkal, nem tudom, hogy a hasonlóságok mellett milyen különbségek voltak (például életmódjukban) közöttük. A téma további kutatást érdemelne. Az összegyűjtött anyag feldolgozása kapcsán gyakran jutottam erre a következtetésre, hogy egyes részterületek további és alaposabb vizsgálatra várnak. Lehet, hogy dolgozatom elmozdul néhol műszaki irányba, de ez is kell ahhoz, hogy jobban meg tudjuk ismerni a szakmát a maga teljességében, és hogy figyelmünk az egyes résztémák precízebb tárgyalása felé tudjon majd fordulni. Mivel a téma nincs a kutatók vizsgálódásának fő látószögében, ez az összegzés új adatokkal gazdagíthatja a szakirodalmat, és emléket állít egy már nem létező mesterségnek. Ez a kutatás továbbá példa lehet arra, hogy a néprajznak bármilyen szaktudományon belül van létjogosultsága.

50

TÓTH PIROSKA: Városi gyermekfolklór. Mátyás királytól a gumiremetéig

„Csak a játszó ember egész ember” – tartja Schéner Mihály képzőművész és bábtervező. S valóban, ha visszatekintünk az időben, azt láthatjuk, hogy az emberi kultúra játékként kezdődik, játékban bontakozik ki. A játék mindenhol jelen van, s az emberi közösségek legfontosabb, legalapvetőbb tevékenységei is – mint például a beszéd – játékkal vannak átitatva.50 Ez a játékkal való átitatottság természetesen a gyermekeknél a legszembetűnőbb, s mindezt a felnőttek is erősítik, hiszen gyakran ők maguk is játékba ágyazva igyekeznek a gyerekeket a jóra nevelni, a szabályokra – tulajdonképpen a felnőtt világ (játék)szabályaira – megtanítani. A gyermekeknek azonban megvan a saját maguk játékvilága, a saját játékkultúrájuk, folklórjuk is, aminek egy jelentős részét maguk alkották, s az egészet maguk közt hagyományozzák tovább, a saját szájuk íze szerint alakítják. A gyermekek egészen másként játszanak, más játékokat és szövegeket használnak, ha maguk között vannak. Szeretik, és használják azokat a játékokat és szövegeket is, amelyeket mi, felnőttek tanítunk nekik, maguktól ezeket azonban csak ritkán veszik elő, sajátjukként nemigen használják. Vajon ennek mi lehet az oka? Mik azok a játékok, amiket a gyerekek magukévá tesznek, amik „belső használatúvá” válnak, s továbbhagyományozódnak közöttük, s mik azok, amik erre valami oknál fogva nem alkalmasak? Ugyanez a kérdés föltehető a gyermekek által használt szövegekkel kapcsolatban is: vajon milyen jellegű, milyen tematikájú szövegek azok, amiket beépítenek saját kultúrájukba, s valóban használnak egymás közt is? A néprajz és a folklorisztika a kezdetektől fogva tanulmányozta a gyermekfolklórt és gyermekjátékokat, s arra törekedett, hogy a játékok kulturális és társadalmi vonatkozásai mellett azok kultúrtörténeti összefüggéseit is feltárja. Főként a játékszereket, énekes-táncos játékokat és szövegeket vizsgálták, illetve azt, hogy ezek milyen módon tükrözték vissza a hagyományos falusi kultúra sajátosságait. Hiszen a gyermek „ott él a felnőttek között, látja cselekvéseiket, hallja beszélgetéseiket, dalaikat; figyel és utánoz”, játékainak tehát tükröznie kell a felnőtt világ különböző elemeit és jelenségeit.51 A Néprajzi Lexikon szócikkében is azt olvashatjuk, hogy a gyermekjátékok zömét a felnőtt környezet kultúrájának vetülete adja, s a gyermekjátékok legfőbb mozgató ereje a felnőtt életre való testi-szellemi készülődés.52 Vajon igaz lehet ez a mai gyermekfolklórra is? Ma is a felnőtt világ értékei és normái tükröződnek a gyerekjátékok világában, 50

Huizinga, J. 1944. Szendrey Zs. 1943. 373. 52 MNL II. 349. 51

51

a gyermekek által használt folklór jellegű szövegekben? Vagy ez az elmélet csupán a falusi kultúrákra és társadalmakra igaz? S ha így van, akkor honnan merítenek, milyen világot, és kinek a világát tükrözik a mai gyermekek játékai, illetve a mai gyermekfolklórba tartozó szövegek? Dolgozatomban ezekre a kérdésekre keresem a választ.

Kutatástörténet A gyermekjátékokkal és a gyermekfolklórral a legkülönbözőbb tudományágak foglalkoztak, a középkortól

fel-felbukkanó

lejegyzések,

leírások

sokféle

munkában

megtalálhatóak.

A

gyerekjátékok rendszeres, tudományos kutatása azonban csak a XIX. században indult meg. A néprajz érdeklődése ekkor főként a nemzeti sajátságok, mitológiai maradványok, történeti emlékek felé fordult, s ez föllendítette a gyermekjáték-kutatást is, hiszen sokan ezekben vélték megtalálni az elveszett múltat. Az érdeklődés eredményeként a század második felében jó néhány gyermekjátékokkal foglalkozó mű és monográfia jelent meg.53 De nem csak hazánkban hanem Európa sok más országában is megindult az érdeklődés, s ott is jelentős monográfiák születtek a témában.54

A korabeli magyar munkák közül kiemelkedik Kiss Áron 1891-es magyar

gyermekjáték-gyűjteménye.55 A tudománytörténet ezt a monográfiát tartja a korszak gyermekjátékkutatása legnagyobb jelentőségű és iránymutató munkájának. A gyermekfolklór kutatásában a XX. század a teljességre törekvés időszakának tekinthető. Gondoljunk csak Gönczi Ferenc munkája,56 mely a teljesség igényével igyekszik bemutatni a somogyi gyermekvilág egészét, vagy a XX. század második felében egyes területek, falvak – például Jászkisér, Kalotaszeg, Galga-vidék, Borsod, Mátyusföld, Kalocsa, Ormányság, Esztelnek – népi játékairól szóló, átfogó igénnyel készült monográfiáira.57 A rendezésben, illetve a zenei feldolgozásban pedig óriási előrelépés volt a Magyar Népzene Tára első, gyermekjátékokkal foglalkozó kötetének 1951-es megjelenése is.58 Az 1980-as években az ELTE BTK Folklore Tanszékén megindult egy, a kortárs folklórt vizsgáló kutatás, s a városi gyermekfolklór gyűjtését is szorgalmazták, az összegyűjtött anyag kiadása

53

Lásd például a következő verses játékgyűjteményeket: Beniczky I. 1886; Bonyhay B. 1869; Gáspár J. 1854; Károlyi I. 1846; Komjáthy Gy. 1877; Vachott S. 1861.; illetve Hamary Béla és Porzsolt Lajos labdajátékokról szóló munkáit. Hamary B. 1877; Porzsolt L. 1885 54 Lásd pl. Böhme, F. M. 1897; Frömmel, O. 1899; Meier, E. 1857; Rocholz, L. 1857; Rolland, E. 1883. Gomme, A. 1894-1898. Dobsinszky, 1880. munkáit. 55 Kiss Á. 1891. 56 Gönczi F. 1937. 57 Bakos J. 1953; Csete B. 1957; Gazda K. 1980; Hintalan L. J. 2000; Lajos Á. 1957; Pécsiné Ács S. 1974; Temesi M. 1943. 58 MNZT. 1951.

52

azonban sajnos nem valósult meg.59 Ahogy azt Voigt Vilmos is megjegyzi, s a XX. század második felében végzett gyűjtésekből60 is jól látszik, a kutatás gyakori hibája, hogy a gyűjtők csak a hagyományos folklórból ismert szövegekhez, játékokhoz hasonló adatokat jegyzik le. Pedig a mai gyermekfolklórba minden beletartozik „a reklámoktól az autóismeretig, a tankönyvekből vett példáktól a gyermekirodalom alkotásaiig.”61

Módszertani megjegyzések Munkámban az általam vizsgált anyagra a gyermekfolklór fogalmát használom, de az általánosan használt meghatározással ellentétben62 én a felnőttek által gyermekek számára alkotott, gyakran nevelő célzatú folklórjelenségeket nem tekintem kutatásom tárgyának. Kerék András gyermekvers meghatározásához hasonlóan63 csak olyan mondókákat, dalokat, versikéket, ritmikus, rímes sorkapcsolatokat értek a dolgozatomban alatta, melyek származhatnak eredetileg felnőttektől (vagy akár hivatásos költőktől), de a gyermekek folklorisztikus kultúrája szerves részeinek tekinthetők, s a gyermekek között leginkább szájhagyományozás útján terjednek. Az általam meghatározott gyűjtési időkeret az 1990-es évektől napjainkig tart. A gyűjtés legnagyobb részét magam végeztem, azonban napközis tanítónőként dolgozó édesanyám megfigyelései és szövegközlései is segítséget jelentettek a szöveggyűjtemény bővítésében. A munka során vegyesen használtam a megfigyelés, résztvevő megfigyelés, illetve az interjúzás technikáját. A korosztály, amelyhez kapcsolódóan az anyagot gyűjtöttem elsősorban a 6-14 éveseké, tehát az általános iskolába járóké. Ján Kopál szlovák irodalomtudós használja a „detský aspekt”, azaz gyermek-aspektus kifejezést. Ezzel kiválóan jelzi, hogy a gyűjtőknek nem csupán a játékokat és a szövegeket kell följegyeznie, hanem a viszonyt, és a felhasználás módját is fontos vizsgálni a gyermekek folklórjának kutatásakor.64 Ezt a szempontot igyekszem munkám során figyelemmel tartani, s Ján Kopál elméletét kicsit továbbgondolva azt is vizsgálom, hogy vajon a felnőttek folklórja, a nem gyermekeknek íródott és készített dolgok, milyennek látszanak a gyermekek aspektusából, a gyermekfolklórban milyen formát, szerepet kapnak, s hogyan alakulnak át. A népi játékok és mondókák rendszerezésére használt eddigi módszerek – akár elméleti, akár gyakorlati formában jelentek meg – az általam vizsgált anyagra nehezen lennének alkalmazhatók, így saját rendszert kellett alkotnom. Ennek során igyekeztem funkció szerinti kategóriákat 59

Lásd erről bővebben: Voigt V. 1979; 1983. Lásd pl. az 1950-es évekből a budapesti gyermekfolklórra vonatkozó gyűjtéseket az MTA Néprajzi Kutatócsoportjának kézirattárában. 61 Voigt V. 1979. 2. 62 MNL II. 348. 63 Kerék A. 1981. 363-364. 64 Hivatkozza Voigt V. 1979. 2. 60

53

megállapítani. Ez alapján öt átfogóbb szövegcsoportot hoztam létre. A kiszámolók, valamint a csúfolók és beugratók elkülönítése után létrehoztam egy kategóriát, melybe a játékszövegek, s egy következőt, amelybe a mindennapi helyzetekhez kötődő szövegek kerültek. Így is maradt azonban még rengeteg dal és mondóka, melyeket a fentebbi kategóriákba nem tudtam besorolni, s amelyek használata nem kötődik szorosan semmiféle körülményhez, vagy eseményhez. Ezeket állandó funkció nélküli szövegeknek neveztem el. Mindezeken kívül a modern gyermekfolklór szövegek fontos és szerves részét képező paródiákat is vizsgálom dolgozatomban.

A szövegek A szövegek elemzése során az általános ismertetés és a hagyományos, illetve adott esetben történeti anyaggal vonható párhuzamok említése mellett a gyermekekkel kapcsolatos saját tapasztalataimat és kutatásaimat alapul véve kitérek a használattal kapcsolatos kérdésekre is. Ezen kívül a konkrét helyzetekhez kötődő, vagy konkrét mozgásokkal kapcsolódó szövegek esetén természetesen ezeket is közlöm.

Kiszámolók Alkalmazásuk a mai anyagban általában a következő esetekben fordul elő: a fogó, vagy a hunyó kiválasztása, illetve egyesével végrehajtandó játék-feladatoknál a kezdő személy kijelölése. A kiszámolás menete a következő: a résztvevők körben állnak, s egyikük a mondóka ritmusával azonos ütemes mutogatással számol, amíg a mondóka tart. A feladatot rendszerint az kapja, akire az utolsó hangsúly esik. A kiszámolók másik típusában kirekesztő módon addig ismétlődik a mondóka, amíg végül csak egyvalaki marad. Ő kapja majd meg az előre meghatározott feladatot. Erre a típusra a húsz év fölötti adatközlőim kisiskolás korából még volt adat, fiatalabbaknál azonban már nem találtam erre utaló nyomot. A kiszámolás alapvetően demokratikus és igazságos megoldásnak tűnik, azonban közelebbről megvizsgálva, ez már nem is olyan egyértelmű. Kenneth Goldstein angliai kutatásai alapján hívja föl a figyelmet arra, hogy a gyerekek a kiszámolás során rendszerint igyekeznek saját ügyességi stratégiájukat érvényesíteni, s úgy alakítani a dolgot, hogy arra, vagy éppen arra ne essen a szöveg utolsó szava, vagy szótagja, akit ők éppen szeretnének, vagy nem szeretnének a kiszámolás „győztesének” látni.65 Goldstein iskoláskorú adatközlői, illetve az én idősebb adatközlőim is bevallották, hogy olykor valóban éltek is ezzel a lehetőséggel. Az általam összegyűjtött városi anyagban elsősorban az egész országban (beleértve a határon kívüli 65

Idézi Cherfas, J. 1986. 49-50.

54

magyar nyelvterületet is) közismertnek tekinthető szövegek szerepelnek. Csupán néhány szöveg tekinthető újabb fejleménynek, vagy kifejezetten nagyvárosi szövegnek.66

Csúfolók, beugratók A hagyományos gyermekfolklór-anyagban a jellemcsúfolók teszik ki a csúfolók legnagyobb csoportját.67 Az általam összegyűjtött szövegekben a jellemcsúfolók köre ehhez képest kicsit szűkebb: elsősorban a síró, utánozó, árulkodó, irigy, bámészkodó, szolgalelkű gyereket csúfolják. Ezen kívül a fiúkat és a lányokat csúfoló szövegek vannak meg a mai anyagban, ezeket óvodától kezdve rendszeresen használják is a gyermekek. Van jó néhány olyan szöveg is, amely általános csúfolónak tekinthető, melyek nem konkrét tulajdonságot gúnyolnak ki. Használatukkor a gyermekek célja rendszerint csupán az, hogy haragból, bosszúból, vagy esetleg azért, hogy mások előtt bizonyítsanak, valami bántót mondjanak a másiknak. A csúfolókkal – s a viccekkel is68 – rokon beugratók is szép számmal jelennek meg a mai budapesti gyermekfolklórban. Ennek több formáját különíthetjük el. Az egyikben a másikat becsapni akaró gyerek egy látszólag ártalmatlan kérdést tesz föl, s mikor megkapja a választ, már jön is a trágár, vagy a másikat kigúnyoló csattanó. Egy másik típusban a kezdeményező egy hétköznapi szó, vagy mondat kimondására szólít föl, s ha a másik beugrik, azonnal hangzik a rárímelő, általában csöppet sem kedves, bár néha rendkívül szellemes felelet. Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a beugratók működésének fontos feltétele lehet a beugratni kívánt fél engedelmessége. Azonban nem csak az engedelmességet, hanem a váratlan, vagy az adott szituációban értelmezhetetlen kérdéssel okozott értetlenséget, illetve a kíváncsiságot is fel lehet használni valakinek a nevetségessé tételére.

Játékszövegek Ebbe a csoportba kerülhetnének a hagyományos anyagban énekes-táncos, körjátékok, ha lennének ilyenek a kortárs anyagban. Azonban eddigi kutatómunkám során a gyermekek körében ilyen játékok spontán megjelenésével nem találkoztam. Ehelyett viszont sok olyan újabb fejleménynek tekinthető szöveg található, melyek a párosával játszható ütögetős, vagy tapsos játékokhoz sorolhatók. Ezen kívül a mai gyermekek használnak rövid szövegeket a hintázás, vagy a fogócskázás közben, illetve a Csöndkirály néven közismert játék is megtalálható náluk. Néhány 66

Ez a kijelentés persze vitatható, de ide vonatkozó gyűjtések – ha jól tudom – a mai falusi anyagról nem történtek, így ebben a kérdésben biztosat még nem mondhatunk. 67 Ilyen szövegeket olvashatunk szinte minden, átfogó igényű gyermekjáték-gyűjteményben. (Pl. Dolányi A. 1996. 2526; Faragó J. – Fábián I. 1982. 269-340; Gazda K. 1980. 196-208; Gágyor J. I. 1982. 58-70; Hintalan L. J. 2000. 201-209; Veress Péter I. 2009. 103-106.) 68 Katona I. 1980. 10.

55

játékszöveghez kötött mozgások, illetve mozgássorok tartoznak: ilyen például, mikor az egyik gyermek a másik háta mögött állva és a mondókát szavalva, illetve énekelve ujjai, öklei, tenyere segítségével igyekszik minden, a szövegben elhangzó eseményt az előtte ülő hátán, nyakán, fején, fülein élethűen eljátszani. Mindezeken kívül a vonulós, illetve a fogyó-gyarapodó játékok egy-egy késői leszármazottját is megtalálhatjuk a mai gyermekek szöveges játékai között.

Mindennapi eseményekhez kapcsolódó szövegek Ebbe a csoportba az általam összegyűjtött modern gyermekfolklór-alkotások közül azok kerültek, amelyek a hétköznapok során gyakran előforduló, esetleg nap mint nap rendszeresen ismétlődő helyzetekhez kapcsolódnak. Ezek közül bizonyosak – mint például a játékba hívó szöveg – szorosan a gyermekvilághoz kötődnek, mások pedig jellemzően gyermeki hozzáállást és megoldást mutatnak egy-egy, a felnőtt világban is meglévő, mindennapos helyzettel, vagy eseménnyel kapcsolatban. Ilyen például a futás közben mondott, vagy kiabált rövid mondóka, vagy éppen az étkezés előtt mondott, esetleg énekelt szövegek.

Állandó funkció nélküli szövegek Az általam összegyűjtött szövegek egy tekintélyes csoportjának nincs állandó funkciója. Ezért aztán a funkcióalapú rendszerezés során igen sokféle szöveg került ebbe a csoportba: humoros, trágár, durva, játékos, hétköznapi, vagy éppen teljesen nonszensz dallam nélküli mondókák, énekek, rövid, egy-két soros szövegek, de 8-10 versszakos versek és dalok is a legkülönbözőbb tematikákkal. Találhatóak benne a hagyományos anyagban olvasható szövegekkel szoros kapcsolatban lévő változatok, illetve akadnak a csúfolókkal és beugratókkal rokon szövegek is, melyek használata azonban nem ilyen funkcióban történik. Mivel ebben a csoportban található a legtöbb szöveg, az átláthatóság kedvéért a szövegközlésben három kisebb alcsoportra bontottam: mondókák, énekek, illetve végtelen mondókák és énekek csoportjára. Ezek a szövegek tehát nem kötődnek konkrét helyhez, eseményhez, vagy időhöz, azonban természetesen vannak jellemző előkerülési helyeik és időszakaik. Az egyik ilyen hely természetesen az iskola, az iskolai közösség, ahol a gyermekekből óraközi szünetekben gyakran egymásra licitálva jönnek elő az újabb és újabb szövegek. Ezen kívül az egyéb közösségi elfoglaltságok (pl. sporttevékenységek, csoportos művészeti különórák) is fontos helyszínei a gyermekek által énekelt és szavalt szövegek előkerülésének, terjedésének, illetve akár újak születésének is.

Paródiák 56

A modern városi gyermekfolklór figyelemre méltó részét képzik. A gyermekek nagyon szeretik az általuk megtanult és ismert szövegeket és dalokat átkölteni, a szöveggyűjtemény paródiákkal foglalkozó részébe azonban igyekeztem csak azokat a szövegeket bevenni, amelyek, ha különféle változatokban is, de több korosztályban és gyermekközösségben is ismertek, s ezáltal a modern gyermekfolklór szerves részének tekinthetők. A tudatos paródiák esetében a gyermekek ismerik – esetleg óvodában, iskolában, vagy máshol aktívan használják is – az eredeti alkotást, s tudatában vannak annak, hogy az adott énekkel vagy mondókával ők valamit kifiguráznak, viccessé tesznek. A gyermekeknek azonban gyakran fogalmuk sincs arról, hogy amit mondanak, énekelnek, amit eltanultak egymástól, vagy valahonnan máshonnan, annak van egy eredeti változata, egy „komoly” szövege is. Ezek a nem tudatos paródiák. Mindkettőre találhatunk példát az általam bemutatott anyagban. Ezen kívül Mikhail Lurie a szovjet gyerekfolklór humoros alkotásait, s ezen belül a paródiákat vizsgálva szintén kétféle szövegtípusról beszél: formai paródiákról illetve formai és tartalmi paródiákról.69 Ilyenekre szintén találtam példát az általam összegyűjtött mai gyermekfolklór anyagban.

Eredet, hagyományozódás A hagyományozódás vizsgálata a gyermekfolklór esetében nem könnyű feladat. Maguk a gyermekek gyakran nem tudják megmondani, hogy honnan, kitől is tanultak egy-egy szöveget, (a kisebbek erre a kérdésre általában csak vonogatják a vállukat, és azt felelik, hogy „Csak úgy tudom”, vagy „Magamtól tudom”), illetve a tőlük kapott információk sokszor megbízhatatlanok, mivel az alkotás, a közös éneklés és megtanulás folyamata gyakran összemosódik náluk. Az 1980-as években Dunja Rihtman-Auguštin a zágrábi gyermekfolklór vizsgálata során arra a megállapításra jutott, hogy a hagyomány, a család, az óvoda és az iskola, illetve a modern hangadó csoportok tekinthetők a városi gyermekfolklór alapvető forrásainak.70 Saját tapasztalatim, s az adatközlőkkel való beszélgetések során magam is hasonló eredményre jutottam. A szövegek továbbadása, terjesztése, átalakítása, aktualizálása, illetve újabbak megtanulása elsősorban az óvodában és az iskolában, illetve különféle közösségi alkalmakkor történik, ahol és amikor a különféle környezetből, és különböző családokból érkezett gyerekek találkoznak. Figyelemre méltó, hogy az óvodapedagógusok és iskolai pedagógusok által leadott, megtanított konkrét anyag igen kevéssé épült be a gyerekek szövegfolklórjába. Kicsit elvonatkoztatva a „hangadó csoportok” közé sorolhatjuk még manapság a különféle gyermeklapokat, a televíziót, az internetet, illetve a zenei együtteseket is, hiszen az ezekben 69 70

Lurie, M. 2009. 341. Rihtman-Auguštin, D. 1984. 467.

57

megjelenő versek, gyermekdalok és mondókák, az általuk készített feldolgozások hozzájárulhatnak a városi gyermekfolklór továbbéléséhez és terjedéséhez.71

Játékosság, humor A nyelv központi tényezőnek látszik a gyermekhumor jelentős részében, hiszen a gyermekek már három-négy éves koruktól kezdve játszanak a szavakkal, élvezik az egyszerű rímeket, s minél biztosabban uralják a nyelvet, annál inkább fogják a normális beszéd mindenfajta megsértését mulatságosnak találni.72 Az általam bemutatott gyermekfolklór anyagban is találhatunk olyan énekeket és mondókákat, amelyek a különféle nyelvi játékokra hasonlítanak: a nyelvi leleményesség, a szavakkal való játék például a már tárgyalt beugratókban is nagyon fontos elem, s a játékos szövegekhez, azaz inkább a szöveggel és a szavakkal való játékokhoz sorolhatjuk tulajdonképpen a végtelen mondókákat is. A gyermekek, illetve a gyermekfolklór humorának vizsgálata nehéz feladat, hiszen a gyerekek – főleg ha sokan együtt vannak – szinte mindenen képesek nevetni. Számukra gyakran a trágár szavak kimondása, az obszcenitás is vicc számba megy, s a humor nagyon fontos forrása a gyermekeknél az egymás gúnyolásából adódó nevetségessé válás, melyet általában trágár, bántó kifejezésekkel érnek el. Ezen kívül a gyermekek mindig is kedvelték, s ma is szeretik azokat a szövegeket, amelyek lehetetlenségek éneklésével, szavalásával nevettetik meg, teszik jókedvűvé, felszabadulttá őket.

Obszceintás, trágárság, agresszió A trágár szavak a gyermekfolklórba tartozó szövegekben rendkívül feltűnőek. Nem voltunk, és nem vagyunk hozzászokva, hogy a gyermekfolklór-szövegekben trágárságokat olvassunk. Csak az 1980as évektől jelentek meg olyan gyermekfolklór-gyűjtemények, amelyekben a teljességre törekedve a trágár mondókákat és énekeket is cenzúra nélkül közölték. Statisztikailag nézve azonban már nem is olyan nagy az anyagban a trágár és obszcén szövegek aránya. Valószínűleg inkább a feltűnőségük az, ami az olvasót – s hozzáteszem, a gyűjtőt is – kicsit összezavarja és meghökkenti. A trágárság és obszceintás funkcióját Gershon Legman foglalja össze. Arra jutott a nemi humor elemzése során, hogy az obszcenitás, illetve a gyermekhumorban központi szerepet játszó szkatológia egyik fontos funkciója a kulturálisan determinált témákkal kapcsolatos gátlások feloldása, szabályozása, illetve

71

Gondoljunk csak például a János bácsi a csatában kezdetű dal (59.) különböző feldolgozásaira, melyek az interneten is hallgathatók, illetve olvashatók. 72 Séra L. 1980. 141.

58

megszüntetése.73 A trágárság és obszcenitás másik funkciója viszont a gyerekek ajkán éppen az, hogy a felnőtt világ tilalmait megerősítse. Otthon, vagy az óvodában és az iskolában minden gyermek megtanulja, mik azok a szavak, amiknek a kimondása illetlen, vagy egyenesen tilos. Legalábbis a felnőttek előtt. Az ilyen szavakat tartalmazó folklórszövegekben a gyermekek számára a legfontosabb az obszcén és trágár szavak „titkos nyelvével” való ismerkedés, s az az élmény, hogy ezeket a szavakat az általuk használt különféle mondókákban és énekekben együtt lehet kimondani – mit kimondani, kiabálni. Azonban a tilalom létjogosultsága mindezzel egyáltalán nem kérdőjeleződik meg. Hasonló oka lehet az agresszív elemeket tartalmazó szövegek gyakori elmondásnak, illetve folyamatos továbbhagyományozódásának, illetve az újabb és újabb változatok kialakulásának is.

Nemi különbségek A fiúk és a lányok az általam összegyűjtött dalok és mondókák nagy részét egyaránt ismerik, azonban természetesen mutatkoznak eltérések a szövegismeretben, de leginkább a használatban. A fiúk például sokkal gyakrabban használják, mondják el akár fennhangon, vagy kiabálva is az obszcén, trágár mondókákat és énekeket, s ezekből általában többet is ismernek. Ezen szövegek egy részét persze a lányok is jól tudják, ők azonban kevésbé használják. Köztük, ha terjed is, inkább csak egymás fülébe sugdosva. Ezzel szemben ők sokkal több éneket ismernek és használnak. Ezeket a fiúk gyakran nem is ismerik, de ha ismerik, sem éneklik, hiszen csak úgy énekelgetni egyáltalán nem fiús dolog, még akkor sem, ha a szöveg tartalma miatt éppen azt gondolná az ember, hogy ezek a dalok a fiúk repertoárjába tartoznak, az ő, sokszor harciasabb, vadabb világukhoz állnak közel. A gyermekek körében lányosnak számítanak még a játékszöveghez sorolt mondókák és énekek csoportjában található tapsos, vagy vonulós játékok, illetve a már említett, finomabb érintésekkel járó játékszövegek használata is. A nemi különbségeket, s a két nem egymástól való elzárkózását erősítik a gyermekek körében használatos fiúkat, lányokat, illetve az együtt játszó fiúkat-lányokat csúfoló szövegek is.

Dallamok Az általam vizsgált modern városi gyermekfolklór-alkotások dallamairól általában igen nehéz bármit is mondani, hiszen egyszerű, néhány hangból álló változatoktól az idegen hangzású dallamokon és a közismert könnyűzenei számokon át az operett slágerek dallamáig sok minden szerepel a gyűjteményben. A mai városi gyerekek – a falusiakhoz hasonlóan – sokszor használnak

73

Legman, G. 1981. 173.

59

egyszerű, néhány hangból álló dallamokat, melyek leginkább a népi gyermekjátékokból is jól ismert énekekre emlékeztetnek. Ezen dallamok csupán egy-két hangot vagy a szolmizációs skála alaphangjait használják föl, egy oktávnál, azaz 8 hangnál általában nem nagyobb terjedelemben. Közismert népdalok, illetve kicsit bonyolultabb dallamú, új stílusú gyermekjáték-dalok dallamának felhasználása is előfordul a gyermekfolklórban, azonban jellemzőnek egyáltalán nem tekinthető. A távoli, ismeretlen tájakról, népekről szóló énekek esetében a dallamok gyakran a szövegek helyszínének, illetve témájának hangulatát idézik. A fentebb említetteken kívül az alapvetően felnőtteknek szóló, a felnőtt kultúra részét képező közismert könnyűzenei számok, XIX-XX. századi kuplék és sanzonok, valamint közkedvelt operettek dallamai is beszivárogtak a gyerekfolklórba. Egy részről paródiák formájában, más részről pedig a gyerekek gyakran ráéneklik a szövegeket egy meglévő, általuk jól, vagy kevésbé jól ismert dallamra, vagy éppen könnyűzenei klisére.

Összefoglalás Dolgozatomban a kortárs budapesti gyermekfolklór egyik szeletét, az 1990-es évektől napjainkig a 6-14 éves gyermekek között közszájon forgó szövegeket – kiszámolókat, csúfolókat, beugratókat, játékszövegeket, mindennapi eseményekhez kapcsolódó, illetve állandó funkcióval nem rendelkező mondókákat és énekeket – vizsgáltam. Fő kérdésem azonban az volt, hogy vajon igaz lehet-e a modern gyermekfolklór szövegekre az a falusi gyermekkultúrával kapcsolatban több néprajzos által is hangoztatott vélemény, mely szerint egyértelműen a felnőtt világ értékei és normái tükröződnek ezekben a mondókákban és énekekben.74 A gyermekjátékok, a gyermekfolklór sokszínűségbe a különböző történeti és mesei elemek és személyek, a távoli, idegen, egzotikus tájak, a nyelvi játékok, a halandzsák, a csúfolódás, a viccelődés, illetve a modern kultúrából vett képek és formák mellett belefér a trágárság, az obszcenitás, sőt, még az erőszak és a brutalitás is. Ezek jelenléte a szövegekben nem azt jelenti, hogy a gyermekek kizárólag ilyennek látják a világot. Azonban ezt is látják és utánozzák. Az ő képzeletükben viszont egészen másként jelennek meg a szövegekben szereplő képek, mint a felnőttekében, s ezek kimondása és megjelenése az általuk ismert és használt szövegekben tulajdonképpen nem kérdőjelezi meg a felnőtt világ erkölcsi szabályainak létjogosultságát. Sőt, inkább megerősíti, szilárdabbá teszi azokat. A vizsgált gyermekmondókák és énekek legfőbb funkciója maga a játék, a közösség, a közös tudás, közös szavalás és éneklés megélése, a szöveg tartalmát és hangulatát olykor felerősítő, olykor

74

Lásd pl. Mitruly M. 1974. 294; Lázár K. – Niedermüller P. 1990.

60

viszont azzal teljesen ellentétes dallam, a ritmus, valamint a világ különböző – olykor tiltott, tabuként kezelt – szegmenseinek játékos megismerése és megélése ezeken a szövegeken keresztül. A játék pedig – amellett, hogy szórakoztat – tanít, emberi kapcsolatokat teremt, s megalapozza, illetve megerősíti az ember érzelmi intelligenciáját. A gyermek azért játszik, mert még nem birtokolja egészen a világot, ezért aztán a játékkal szimulál a maga számára valami hasonlót.75 A gyermekek fejlődésével foglalkozó Jean Piaget hívta fel a figyelmet az utánzás különösen fontos szerepére a gyermekek fejlődésében. Ez pedig a szimbolikus játékban domborodik ki legjobban, melynek során a gyermek a korábban látott és hallott dolgokat ismétli el a maga játékos szintjén.76 De ez a szimbolikus játék akár a tudattalan konfliktusokra is irányulhat: szexuális érdeklődésre, a szorongás, iszonyodás, agresszivitás elhárítására, vagy épp az agresszíven fellépőkkel való azonosulásra.77 A gyermek tehát tapasztalatai alapján önállóan épít világot, a játéktevékenység pedig az őt körülvevő világról való tapasztalatainak újrakódolása, az új ismeretek elrendezése magában a játékos áttételek nyelvén. Véleményem szerint pontosan ezt a jelenséget figyelhetjük meg a mai városi gyermekek folklórszövegeiben is. Amikor a gyerekek játékos, humoros, kedves, gonoszkodó, vagy éppen brutális és trágár szövegeket mondanak, ilyen dalokat énekelnek, a körülöttük lévő világban, a felnőttek kultúrájában látott jelenségeket, mintákat próbálják a saját világukban a helyére tenni. A szövegek tehát nem egy az egyben, de a gyermekek szűrőjén, látásmódján keresztül a felnőtt világ értékeit, erkölcsiségét, kultúráját, nyelvhasználatát tükrözik.

75

Lukácsy A. 2000. 24. Piaget, J. – Inhelder, B. 1999. 55. 77 Piaget, J. – Inhelder, B. 1999. 59. 76

61