Bácskai Júlia, Tapolyai Emőke, Varró S. Gábor Ex Exek Miért vannak még mindig itt, ha már nincsenek? SZIMPOZION Az élet dolgai

Bácskai Júlia, Tapolyai Emőke, Varró S. Gábor Ex – Exek Miért vannak még mindig itt, ha már nincsenek? SZIMPOZION Az élet dolgai Borítóterv: Malum Stúdió ISBN 978-963-248-132-6 HU ISSN 2060-7512 HU ISSN 1585-4000 Kiadja a Saxum Könyvkiadó, 2010 Felelős vezető: Jenei Tamás Felelős szerkesztő: Zsolnai Margit Műszaki szerkesztés: FeZo Bt. Tördelőszerkesztő: Jeges Erzsi Nyomta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 100963 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

TARTALOM Bácskai Júlia pszichológus, „szabadszóműves”: Exek Miért vannak itt, ha már nincsenek? .... 3 A párkapcsolat mint az önazonosság megtalálása ............................................................. 3 A párkapcsolat mint próbatétel .......................................................................................... 6 A párkapcsolatok mint szerepek egymás életében ............................................................ 8 Hiánygazdálkodás, avagy a deficit a másik erénye ........................................................... 9 Miért vannak itt, ha már nincsenek? ................................................................................ 11 A másodszor házasodó férfiak szétszakadása ................................................................. 12 Milyen kapcsolatot tartunk az exekkel? .......................................................................... 14 A párkapcsolat mint tanulási folyamat ............................................................................ 19 Varró S. Gábor: Csak okosan A jog szempontjai…................................................................. 21 Matt öt lépésben............................................................................................................... 26 A vagyonmegosztás ......................................................................................................... 32 Házastársi tartás ............................................................................................................... 35 Összefoglalás ................................................................................................................... 36 Tapolyai Emőke: Exből next Aki volt és aki lesz... ................................................................. 37 Előszó .............................................................................................................................. 37 Ki is az az ex? .................................................................................................................. 37 Az alapvágyak ................................................................................................................. 37 A fájdalomcsillapító kapcsolat ........................................................................................ 42 Amikor az új kapcsolat ugyanolyan sebet okoz .............................................................. 43 Vizsgáljuk meg sebeinket ................................................................................................ 44 Buktatók a gyógyulás útján ............................................................................................. 47 Eszközök a gyógyuláshoz ................................................................................................ 49 Egyén és kapcsolat........................................................................................................... 51 Felhasznált irodalom........................................................................................................ 53

Bácskai Júlia pszichológus, „szabadszóműves” Exek Miért vannak itt, ha már nincsenek? Ex. Exit. Exitus. Kijárat, kimenet, vég, vége, halál. Ex: egykori, hajdani, néhai partner, szerető, férj, feleség, szerelem. Volt, de már nincs. Éppen ez ihlette könyvünket: volt, nincs, de mégsem tűnt el, visszajár, vissza-visszatér, kísért, jelen van! Sokak szerint aki volt, elmúlt, vége, nem érdemel szót se többé, húzzuk le a rolót mögötte, ne is beszéljünk vele se, róla se, ő már nincs is, csak a jelen kapcsolatra figyeljünk. Sokan próbálnak így cselekedni, felejteni, kihúzni a múlt eseményeit és embereit. A pszichológusi tapasztalás azonban rácáfol erre, a legtöbb ember életében jelen vannak az „exek”, kérdés: mit szólnak hozzá a jelenben velünk élő párok? Jelen vannak a múltbéli kapcsolatok szereplői, ha másképp nem, az emlékekben. Végtére is: ki vagyok én? Nos, az vagyok, akit valaha szerettem! A párkapcsolat mint az önazonosság megtalálása Rajzfilmet néz a négyéves Zorka, amiben a mesehősök csókolóznak. Megállapítja: csókolóznak, mert szerelmesek, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. – Te ismersz szerelmeseket? – Igen. Hófehérke, Hamupipőke, Csipkerózsika. – De igazi embereket? – Igen. Én is szerelmes vagyok például a Bendibe. Az első szerelem varázsa, hogy azt hisszük, sosem érhet véget. Benjamin Disraeli Az első szerelemről A VARÁZS. Az kell. Kell, hogy legyen benne varázs, különben mi magyarázná, hogy évszázadok óta erről írták a legtöbb verset, nótát, drámát? Varázslatos érzés, két okból is. Mert az első szerelem először történik meg azzal, aki éppen átéli, és mert olyan érzelmeket jelent, amelyekre soha azelőtt nem volt példa. Innen tudjuk, hogy ez itt és most valami más, sokszor utólag datáljuk „első szerelmünk” időpontját: „akkor, amikor azt éreztem, és azért ez volt az első igazi, mert a későbbieket nem nevezném annak”. Varázslatos az élmény, hogy a másik ember ennyire tud érdekelni, hogy a másik ennyire leköti az energiánkat. Varázslatosnak látja a szerelmes az ő szerelmét, aki a létezők legszebbike, legjobbika. Főleg, ha még viszonozza is az iránta érzett szerelmet! Bár a szerelmesek valami titkos okból azt se bánják, ha szenvedni kell. Akkora élmény a belső világban átélt szerelem, hogy még akkor is titkolni képesek, ha emiatt nem lelnek viszonzást. Úgy éli át sok szerelmes az első szerelem állapotát, mint az első igazi titkot. Hiába győzködné őket jóakaratú barátjuk arról, hogy fedjék fel érzéseiket a Másik előtt – soha! Az Első szerelemhez hozzátartozik a szenvedés is. Félelem az elveszítésétől – ha már tudja, és el is indult köztük valami. Félelem a visszautasítástól – ha még nem tudja, de netán kiderülne. A varázs olyan, mint egy aranyporos szemüveg csalóka látványa. Mintha egy helikopterről figyelted volna az emberiséget évek óta. Massza, emberek és arcok összefolyó masszája látszik onnan föntről. És az aranyporos szemüveg távcsöves nagyítóján át egyszer csak kiemelkedik egy arc a tömegből. Éppen az övé. Lehet, hogy naponta láttad eddig is, csak nem vetted észre. Azt mondod, azért, mert eddig nem volt ilyen szép és vonzó. Azt mondod, nem tehetsz róla, megérintett valami, a varázs, és lassan elhiszed, hogy szerelmes vagy.

A MEGVÁLTOZOTT TUDATÁLLAPOT. A szerelmes nem normális. Ő se érzi annak magát. A körülötte lévők meg eleinte értetlenek, majd megrettennek, végül lemondóan legyintenek. A környezetükben élők csak akkor jönnek rá, hogy mi az illető megváltozott tudatállapotának diagnózisa, ha maguk is voltak már szerelmesek – egyszer, először, esetleg akkor utoljára. Más avatatlanok végképp összetéveszthetik a szerelmes állapotát az őrültekével. Mert a mániákus is a nap 24 órájában szenteli magát a mániája tárgyának – akárcsak a szerelmes. Ébredéskor már Őrá gondol először, mielőtt észlelné, hogy milyen évszak is van, de a valóság furcsa számára, hiszen egész éjjel is Vele volt elfoglalva az álmaiban. A szerelmes nem tud dolgozni és tanulni, nem képes koncentrálni, minden agysejtjét leköti a szeretett személy iránti érzelem. A szerelmes tudatállapota beszűkül, gondolkodása és szemlélete csőlátóvá válik. A vegetatív működése akkor lesz drámai, ha feltűnik a színen a nagy Ő. Ekkor ugyanis heves szívritmuszavar, vérnyomásemelkedés, pupilla-összehúzódás és -tágulás váltakozása, tenyerek izzadása és egyéb tünetek lépnek föl. Nem ritka a beszédzavar, dadogás, összefüggéstelen mondatfűzés, gügyögés esete sem. A máskor egész normálisnak, sőt átlagosnak elkönyvelt személy eme állapotában – főként a Kedves jelenlétében – kissé fogyatékos módjára cselekszik, a mozgása, léptei mintha nem lennének összhangban. Máskor a szerelmes órákra bezárkózik, néz maga elé, ábrándosan kóvályog, és láthatatlan falat épít önmaga és a külvilág közé. Jó megfigyelők tudhatják, hogy a fal másik oldalán nem egyedül mereng, vele van még valaki. A szerelmessel együtt élő szülők, tanárok, barátok azt hiszik, ennél rosszabb már nem jöhet. Tévednek. Még nem sejtik, mi lesz, ha kiszeret az ideáljából! A SZEMÉLYISÉG ÉN-HATÁRAI. Hároméves korban kezdődik, amikor Pistike már nem harmadik személyként kezeli magát, hanem azt mondja: én. Ettől kezdve ezen dolgozunk. Ki kicsoda? Mire nehezen megleljük énünk határait, nincs nagyobb vágyunk, mint elveszíteni azt egy szerelemben. Mert a szerelmes nem tudja önmagát megkülönböztetni, elkülöníteni. A szerelmes csak a szerelmén át értelmezi saját magát, csak érte, csak neki, csak miatta, csak vele létezik minden gondolatában. A szerelmes feladja önmaga eddigi határait, beleolvad a kedvese személyiségébe, s ez lelki értelemben ugyanúgy igaz, mint a testi élményekkel kapcsolatban. Az első szerelemben ez is új élmény: átadni önmagunkat teljesen valaki másnak, elfogadni az átadását, ha ő is átadja nekünk a teljes énjét. A szerelmes nem tud a saját gondolataiból válogatni anélkül, hogy a másik kimaradna belőle. Átveszi a kedvenc gondolatait, a szófordulatait, a hangsúlyát. Kezd úgy hadonászni, mint ő, kezd úgy járni, mint ő, a közös érdeklődésről és a hasonló ízlésről nem is beszélve. A későbbi szerelmeket már óvatosabban éli át mindenki. Elég néhány csalódás, és rájövünk, hogy nem mindig éri meg ennyire átadni magunkat, mert igazi veszélye van annak, hogy elveszünk a szerelemben. Talán ez is magyarázza, hogy az ember később is lehet szerelmes, van, aki évtizedeken át újra és újra lesz, de önzőbb módon, óvatosabban, vigyázva önmagára. Vagy ezt nevezzük normálisabb szerelemnek? MÁRIA MESÉJE. Soha nem hittem volna, hogy egyszer vége lesz. Olyan kemény gyerekkorom volt, hogy semmi más nem vigasztalt, mint a hiú remény, hogy eljön egyszer az Igazi. Nálam jobban senki nem hitt a tündérmesékben. Szó szerint meséket olvastam, még tizenhárom éves koromban is. De csak olyanokat, amelyekben a jó elnyeri jutalmát, a rossz megbűnhődik, és főleg a szerelmesek egymáséi lesznek. Olyan nagyon akartam, hogy ez igaz legyen, hogy semmi másra nem tudtam gondolni. Az apámat nem ismertem, anyám szerint nem sokat veszítettem vele. Szerintem még jobban jártam volna, ha anyámról is csak képzelődtem volna. A valóság ugyanis rosszabb, mint a fantázia világa – erre már írástudatlan koromban rá kellett jönnöm. Anyám káromkodott, és sokat vert engem, ehhez még gyártott

egy elméletet is. „Legalább tőlem kapod az első pofonokat, és kisebbet zuhansz az életben!” – ezt hajtogatta. Gyűlölte az apámat, gyűlölte az ő apját és általában a férfiakat. Mi mást tehettem én? Úgy döntöttem, hogy velem ez majd másképp lesz. Hosszú regényeket álmodoztam kamaszkorom előtt és után is, persze mindnek én voltam a főszereplője. Színes képekben, szinte filmekben éltem, de erről még soha nem beszéltem senkinek. Két okból. Egyrészt féltem attól, hogy kinevetnének, mert én is tudtam, hogy semmi nem igaz abból, amit álmodozom, de mégsem akartam ezt másoktól hallani. Féltem attól is, hogy ha elmesélném, elveszíteném azt az egyetlent, azt a kicsit, azt a keveset, ami az enyém volt: az álmaimat. Babonásan védtem a filmeket az agyamban. Emlékszem is bizonyos visszatérő képekre. Például arra, hogy egy nagy zöld mező közepén áll egy hatalmas fa. Széles a lombozata, nagyok a levelei. Vastag ágak indulnak el a törzsétől. Egyszer azt képzeltem, hogy a széles ágak között el lehet bújni, máskor azt, hogy ott alszom, és védve vagyok, de legtöbbször azt, hogy ott szeretkezem egy fiúval, aki az én igazi szerelmem. Próbáltam figyelni, de arca nem volt, vagy nem ismertem föl. Csak azt tudtam, hogy ez az érzés hiányzik nekem. Magason lenni, de nem szédülni, biztonságban lenni, nem kiszolgáltatva, szeretni, és hagyni, hogy szeressenek. És akkor megismertem Őt. Füvet nyírni jött a környékre. Nyár volt, és ő már júniusban barna volt a kinti munkától. Barna haja volt, de az is kiszőkült a naptól. Arányos, gyönyörű teste volt. Zöld szeme. A hangjáról semmit se tudtam, mert sose hallottam akkoriban beszélni. Naphosszat néztem az ablakomból, ahogy a füvet nyírja, ahogy hajolgat, néha megsimogat egy kutyát, vagy pihen egy kicsit. Amikor a távolabbi kertekben dolgozott, loptam a szomszéd padlásáról egy távcsövet, és azon át néztem. Már arca is volt a fán szerelmeskedő férfinek. Ekkor tizenöt éves voltam. Három évig voltam szerelmes belé úgy, hogy nem is sejtette. Lehet, hogy néha észrevett engem. Nem tudtam. Nyár végén eltűnt, és nyolc hónapig újra csak ábrándozni tudtam róla. De visszajött. És a jövő évben is. És harmadszor is. A harmadik nyáron megszólított, és udvarolgatni kezdett. Innen kezdve már gyorsan történt minden. Akkor már tizennyolc éves voltam. Elég hamar együtt jártunk, és egy hónap múlva lefeküdtünk egymással. Egyszer még féltékenységében össze is veszett velem, hogy ilyen hamar az övé lettem. Mit tudott ő az én szenvedéseimről! ISTVÁN TÖRTÉNETE. Régi sportoló családból származom. Ez azért érdekes, mert keménynek neveltek. A mi családunkban nem lehetett siránkozni, ha valami fájt, összeszorított foggal kellett tűrni, háromévesen és harmincévesen mindenkinek. Nem volt kivétel ezalól a húgom se, őt is úgy nevelték, hogy a világban harcedzett legyen. Az apámmal kézfogással köszöntünk, és ha valami rosszat tettem, megvert. Mindig mondta, hogy hálás leszek ezért. Az anyám titokban megölelgetett minket, de mi nem viszonozhattuk. Általában nem mutattuk ki az érzéseinket. Nem volt egy lelkis család soha a mienk. Kevés duma, sok meló, sok mozgás. Amikor megismertem Évát, büszke voltam az izmaimra, a gyorsaságomra. Produkáltam magam előtte a jégpályán, majd később tavasszal a focipályán, a teniszpartin, mindenhol. A sportban otthon voltam. Éva egészen megváltoztatott. Vagyis nem ő maga, hanem a szerelem. Az első szerelem az életemben. Ahányszor megláttam, olyan izgalomba jöttem, mint góllövés előtt. Remegett a térdem, melegem lett, azt se tudtam, mit mondjak neki. Ő két évvel idősebb volt nálam, és neki már volt tapasztalata fiúkkal. De más a tapasztalat és más a szerelem. Nagyon fontos lett nekem. Meg akartam felelni neki mindenben. Ha randiztunk, odamentem húsz perccel előbb, csak azért, hogy láthassam az utcán messziről, ahogy érkezik, ahogy méltósággal tipeg a magas sarkú cipőjében, ahogy a többi férfi ránéz, ahogy mások megnézik a gyönyörű lábát. Büszke voltam rá, hogy az enyém ez a bomba nő. Előfordult, hogy vártam, néztem, ahogy jön, és megláttam azt a pillanatot, amikor észrevett engem. És láttam, hogy szinte repül felém. Néha úgy meghatódtam, hogy alig tudtam eltüntetni a könnycseppet a szemem sarkából, mire odaért. Számomra ez az első szerelem azt jelentette, hogy én is érző lény vagyok, nem csak teljesítő-gép, nem csak akarat

és erő és izom és kitartás. Évával három évig jártunk együtt, változatlan érzelmekkel. Aztán elutazott a szüleivel Amerikába, és többé nem hallottam róla semmit. Néha még érzek hasonló élményt, ha meglátok egy hozzá hasonló járású nőt, vagy egy hosszú fekete hajat egy filmben, olyat, mint az övé volt. SZILVIA ESETE. A szüleim késői gyereke vagyok, sok küzdelem után végre megfogantam, és világra jöttem. Nem nehéz kitalálni, hogy a szüleim szeme fénye lettem. Úgy kényeztettek, ahogy csak tudtak, szeretettel, pénzzel, figyeléssel. Én élveztem a központi helyzetet. Megsértődtem, amikor az óvodában azzal csúfoltak, hogy azt hiszem, én vagyok a világ közepe. Pedig ilyen voltam, sértődős, önző, egoista. Ráadásul mindent megkaptam, amit csak akartam, néha a legtitkosabb vágyaimat is kitalálták, vagy már másnap hozták azt a játékot vagy ruhát, amit előző délután megnéztem a kirakatban, séta közben. Csak hosszú évek múlva kezdtem gondolkozni azon, hogy a szüleim jól neveltek-e, pedig a jó szándékukat senki se vonhatta kétségbe. Nagyon féltettek, mindig elém jöttek, elkísértek a különórákra és a barátnőimhez vagy a színházba. Arra gondoltam, hogy magam is színésznő leszek, mert szerettem szerepelni, megszoktam, hogy mindenhol a középpontban vagyok, megszoktam, hogy ezért sokan irigyelnek, de sokan segítenek is. Csak az nem jutott eszembe, hogy én segítsek valakinek. Tényleg nem jutott eszembe! Még középiskolás voltam, amikor egyszer láttam egy balesetet. Szörnyű volt, két kocsi szaladt össze és egy motoros. Pár perc múlva jöttek a mentősök, voltak súlyos sebesültek is. Nem rettentem meg a sok vértől és jajgatástól, mert a figyelmemet egy gyalogos kötötte le, aki elesett. Nem volt igazán súlyos a baja, az orvos megnézte, és ment a többiekhez újra. De nem tudott elindulni egyedül. Én segítettem. Hazatámogattam, lemostam, és bekötöttem a sebét a térdén. Először fordult elő, hogy valaki fontosabb lett számomra, mint én magam. Először fordult elő, hogy valakinek szüksége volt rám. Először kényeztettem én valakit. Barnaszemű srác volt, magas, gyönyörű fiú. Vele is először történt, hogy valaki gondozta. Ő nem ilyen családban élt. Az anyja meghalt, az apja férfi módra törődött vele. Viharos szerelem lett belőle. Ő először élte át azt, amit én mindig, hogy valakinek fontos, hogy figyelnek rá, babusgatják, kényeztetik. Én persze tudtam, hogy ezt hogy kell, de nem hittem, hogy tudok így is, nem központban lenni. Alázatos voltam vele, imádtam, felnéztem rá. A szexben érdekes dolgok történtek köztünk. Nekem ő volt az első, neki én a harmadik. Én elvártam, hogy kényeztessen, vigyázzon rám (már megint), az elején azért, mert még szűz voltam, később azért, mert én vagyok a nő. Ő pedig mindent megtett értem. Kiszolgált engem, kérdezgette, hogy jó-e így, jó-e úgy, kipróbáltunk minden változatot egymással, amit csak a jó öreg Káma Szútrában leírtak valaha. Nem a könyvből szerelmeskedtünk. Hálás voltam neki – ez is új élményem volt. Addig viszonzás nélkül fogadtam el mindig mindent, csak én voltam a jó kislány, és máris örült mindenki. Az első szerelemben megszűnt azt a végtelen önzés, ami jellemző volt rám. Ezt soha senki nem mondta, de rájöttem. Vagyis nem igaz, mert az osztálytársaim emlegették az önzésemet, de az ember csak azt hallja meg, amit szívesen hall magáról. Akkor értettem meg, hogy mi nem tetszett bennem másoknak, amikor megtanultam önzetlenül segíteni és szeretni. Az vagy, akit szerettél. Lietta di Cagliari A párkapcsolat mint próbatétel Összeillők, vagy sem? Kérdezgeti anya, apa, a barátnők, jósolni merészelnek a rokonok, ismerősök: összeillik-e az új pár? Alig heverték ki az előző szakításodat, máris arról kell fantáziálniuk, mi lesz ebből? Ki ez az új személy a láthatáron, aki képes volt összejönni veled, akivel képes voltál összejönni,

aki talán a jövő idő lesz az életedben, következésképp az övékében is! Tetszik-e nekik? Vagy nem? Fontos ez? Vagy nem? Szükséges ez? El kell fogadtatni az új szerelmedet a régi embereiddel? És ha sikerül, ha nem, ott van még a másik oldal, az övé: az ő szülei, testvérei, barátai és gyerekei, akiknek neked kellene megfelelni. Számít az az apróság, hogy összeillőnek gondolnak-e, vagy sem? Úgy tűnik, van egy pont, amiben egyezés van, ezért is alakult ki a kapcsolat, legyen ez a közös munka vagy a kölcsönösen élvezhető szex, valami, amiért két felnőtt egymásra talált. Majd ha valamikor véget ér az, ami most kezdődött, na akkor merül fel ismét az össze nem illeszkedés gondolata! Jönnek okoskodók, akik már akkor megmondták volna, ha rájuk hallgattál volna, hogy te meg ő = két bolygó, külön univerzum, érthetetlen, hogy mit is kerestetek egymás mellett! A mezítlábas-papucsos az elegáns márkafüggővel? A bakancsos a tornacipőssel? A fakanalas a golf-ütőssel? A tűsarkú cipős az edzőcipőssel? A műkörmös a Thomas Mann-rajongóval? Mégis jó sokáig együtt voltatok, néha hónapok is hosszú időnek számítanak, éveket is együtt élhetünk valakivel, aki később mégsem tűnik hozzánk valónak. Miért is élünk együtt másfélével, és miért szakad meg később ez a kapcsolat? • mert ennek kivédéséhez jobban kellene ismernünk saját magunkat • mert ennek kivédéséhez jobban kellene ismernünk őt • mert bármennyire ismerjük őt is, magunkat is, változhatunk (aki kezdetben jó volt, később pokollá teheti az életünket csak azért, mert nem hozzánk való) • mert néha az ellentétek vonzzák egymást • mert néha a hasonlók vonzzák egymást • mert mindenki csak utólag tudja eldönteni, melyik jobb neki a fenti két igazság közül, és még ez is változhat Időfilozófia Ki hogyan töltené az éveket? Ki mire helyezné a hangsúlyt? Eltérő elképzelések a közös időről és a külön töltött időről exkapcsolattá alakíthatják a most-kapcsolatot! A nő elképzelései 1. A legkisebb időt a házimunkára fordítaná. 2. Több időt fordítana a társaságra, barátokra, rokonokra. 3. Még több időt fordítana önmagára (szépülés, tanulás). 4. A legtöbb időt a gyerekre fordítaná. A férfi elképzelései 1. A legkisebb időt önmagára fordítaná. 2. Többet a barátokra. 3. A gyerekre, családra. 4. A legtöbb időt pénzkeresésre fordítaná. Folytonos harcban állnak? Szembenállók küzdelme a párkapcsolatban, mert mindketten mást akarnak. De legalábbis máskor. Amikor Ő • intellektuális irányba megy – én szórakoznék • sokat dolgozna, pénzt akar keresni – én utazgatnék • vágyik a családra, gyerekre – én pénzt keresnék • vágyik a sok ingerre, utazásra – én elmélyülnék • önmegvalósítana, tanulna, alkotna – én gyerekeket szülnék Szóval, nem is különbözünk annyira, csak éppen más időben akarjuk ugyanazt. Csak éppen tíz vagy húsz év is különbözhet az élettervben, mikor akarok én utazni, családot alapítani, s

mikor gondolná ő. Ha nem hangoljuk össze ezeket az igényeket, abból ismét válás lesz, és visszajárunk egymás életébe, mint hajdani férjek-feleségek, akik más időben érik el és más partnerrel, amit valaha együtt terveztek. Ne felejtsük el: a választás lehetősége nem börtön, mindenki szabad akaratából cselekedhet ma már, szabadon dönthet a megszületendő magzat sorsáról, szabadon védekezhet a teherbe esés ellen, szabadon utazgathat, pénzt gyűjthet. Döntés kérdése, hogy előbb legyen-e saját lakás és utána a gyerek, vagy jöjjön a gyerek, és lakjanak albérletben, a kérdés csak az, meg tud-e egyezni a pár ezekben a fontos ügyekben. Egy házasság sikerre vivéséhez két ember szükséges, tönkretételéhez azonban egy is elég. Herbert Samuel A párkapcsolatok mint szerepek egymás életében A most következő történetek nem arról szólnak, amikor a szeretőnket időközben kiismerjük, hanem arról a – kis országban nem is oly ritka – esetről, amidőn valakit valahonnan ismerünk, majd feltűnik az életünkben egy másik szerepben, egy másik viszonyban. Persze a szeretőnk se volt mindig e büszke cím tulajdonosa, ő is ismeretlen volt valamikor, s ezután lépett elő eme státuszába. De azok a kapcsolatok, amelyek valaha valami másnak indultak, érdekesek ebben a témánkban. A TANÍTVÁNYOK FENEKE. A főiskolán sok unalmas órát kellett eltölteni. Néha meglógtak a felnőtt diákok, de legtöbbször gyermeki szorgalmat vártak el tőlük. Az órák és az előadók kevés lelkesedést váltottak ki, de ha elkezd valamit az ember, fejezze is be. A negyedik félév azonban valami újat hozott. Egy új fickót, egy igazi tanárt, egy szikrázó elméjű előadót, akit végre tátott szájjal lehetett hallgatni. Akire végre fel lehetett nézni. Akitől lehetett tanulni. Akiért érdemes volt bejárni az órákra. Aki miatt érdemes volt felébredni. A fiúk és a lányok is érezték, hogy kitüntetés őt figyelni, kitüntetés lesz nála vizsgázni és megfelelni a magas elvárásainak. A lány nem titkolt lelkesedéssel hallgatta minden szavát. A tárgy iránti elkötelezettsége magával ragadó volt, és a lányt magával is ragadta. Nem elsősorban férfiként rajongott érte, de mesterként elfogadta. Egyszer a könyvtárba igyekezett a lány, amikor meghallotta a mély hangot maga mögött. Ezt mondta: „magának nagyon okos feneke van!” Alig akart hinni a fülének, igen, ő szólította meg, a legjobb és egyetlen tanára, aki miatt érdemes volt ide járnia, a fekete hajával, őszülő tincseivel, rendetlen szakállával ilyen közelről még nem láthatta. A mondat olyan meglepő volt és olyan szellemes, hogy elnevette magát. Ezután találkoztak néhányszor magánemberként, kávézókban, éttermekben. Kevés szó esett a főiskoláról és a férfi családjáról. Csakis egyszer, amikor megállapodtak ezek létezésében, a róluk való hallgatásban és a kettőjük találkozásainak örökös elhallgatásában. A megállapodás a férfi érdekeit védte, a lány legszívesebben mindenhol hirdette volna a titkos randevúkat, de betartotta a kérést, hiszen a tanárának volt több veszítenivalója. Hamarosan elérkezett a szerelem ideje is. A férfi felesége pár napra kórházba vonult, hogy első gyermeküknek életet adjon. Viharos boldogságban élték át a kislány érkezését: a férfi minden apai érzését, a felesége iránti tiszteletét a tanítvány odaadó szerelmén keresztül vezette le. Nem éreztek bűntudatot. A vizsgaidőszakban a lány remekül vette az akadályokat. A folyosón elmentek egymás mellett; ha köszönni kellett, magázódtak; ha randevúzni lehetett, örömmel tették. A lány tudta, hogy a vizsga itt nem lesz könnyű, és éjjel-nappal az Ő tantárgyát tanulta, neki akart legjobban felelni, ebben akart a legjobb partnere lenni. Érdekelte a téma is, de remegett a gondolattól, hogy hazug vizsgát kell tenniük. Addigra sokat tudtak egymásról. A férfi azonban nem ment bele a játékba. Elkérte az indexét, beírta az adható legjobb jegyet, és soha nem kérdezte, készült-e a lány…

TÓPARTI SZERELEM. A fiú őslakos volt. Már dédszüleinek is a tó melletti faluban volt a háza, ide született mindkét szülője, az összes rokona. A nyári látogatók el sem tudták képzelni, milyen volt ez a környék egész évben, milyen volt a tavaszodó természet, és milyen izgalommal várta mindenki az új évad üdülővendégeit. És milyen felszabadító érzéssel várták a helybéliek a szezon végén a pihenést a pusztítás és birtoklás hónapjai után. A fiú minden délután kisétált a partra. A szőke lány haja egészen világos lett, ezt pár nap alatt észrevehette bárki. A barátnőjével nyaralt ott. A strand lakói spontán módon elkülönültek egymástól, többnyire korosztályok szerint. A kisgyerekesek és szüleik a csúszda és a homokozó köré gyűltek, a nyugdíjasok a nagyobb napernyők társaságát szerették, a pár nélküli huszonévesek pedig a legnaposabb fövenyen feküdtek. Sokan hódoltak a naturizmus eszméjének, a szőke lány is csak esténként öltözött föl. A meztelenség nem vonzza a tolakodókat, hanem éppen távolságtartást parancsol. A fiú figyelte a lányt, hiszen az nem tilos, tetszett neki a barna bőr és a rózsaszín mellbimbó közötti ellentét. Örült, hogy gondosan vigyáz magára a lány, mértékkel napozik, de ruha és bikinifelső nélkül. Este ismerkedtek össze tánc közben. Csak három nap múlva árulta el a fiú, hogy egész héten őt figyelte. De ezen a harmadik napon már a sokadik szeretkezésen túl került ez szóba. A lány meghosszabbította a szabadságát, és egészen a nyár végéig ott maradt. Ősszel utazott vissza a fővárosba. Szép emlékekkel búcsúztak, de tudták, hogy ennek vége. Karácsonykor a fiú fölutazott a székesfővárosba, hogy elintézze a bíróságon a peres ügyét. Örökölt egy házrészt ott a tó partján, de sok családi zűr volt körülötte. A bíróság épületében küldözgették szobáról szobára, már egészen elfáradt, amikor az ő ügyében szóltak ki a folyosóra. Az őt védő ügyvéd egy idős bácsi volt, szép fehér hajjal és látható tekintéllyel. Aki az ellenfél ügyében járt el, egy megbízott ügyvéd, most éppen máshol tárgyal, de jön hamarosan. Egyre dühödtebben töltötte a hivatalban az egész délelőttjét, majd az egész délutánját, amikor újra szólították. Megérkezett a másik ügyvéd, akinek tiszte volt ellene védeni az irigy unokatestvérek érdekeit. Ez az ügyvéd nem volt más, mint a frissen végzett kollegina, akinek a haja világosbarna volt, az évi rendes náthájával küszködve köhögött, sötétkék feszes kiskosztümbe szorított alakja nem sokat árult el a rózsaszín és barna színekről. A múlt nyár nagy szerelme. A fiú először zavarba jött, aztán úgy gondolta, meg van mentve az ügye, aztán próbált bizalmas pislantásokkal jelezni a lánynak ebben a számára kínos és természetellenes helyzetben. A lány tovább játszotta a szigorú ügyvédnő szerepét, annyira, hogy másnap és három hét múlva és hat hét múlva, a következő tárgyalásokon sem reagált a jelentőségteljes pillantásokra. A fiú nem tudta a címét, sem a telefonszámát, és amikor egy alkalommal összefutottak a folyosón, a következő párbeszéd zajlott le. Fiú: „Mi már találkoztunk kellemesebb körülmények között is… Nyáron, a tónál…” – Lány: „Valóban? Nem emlékszem” – szólt, és továbbsietett a tárgyaló felé. A fiú utánanézett. A pert és a lányt egyaránt elveszítette. Mindaz vagy, amit valaha szerettek Benned. És: mindaz vagy, amiért kiábrándultak Belőled. Lietta di Cagliari Hiánygazdálkodás, avagy a deficit a másik erénye A férfiak életében váltakoznak a nők. A nők életében váltakoznak a férfiak. Talán nem túl frivol kijelentés, ha azt mondom: jönnek-mennek. A legerényesebb ember is több kapcsolatot él át felnőttkorában, ma már ritkaság az „első szerelem egyben az utolsó és egyetlen” találkozás esete. Megfigyelhetünk egy érdekes lélektani jelenséget! Ha végiggondoljuk életünk szerelmeit, látni fogjuk a hibáikat, és emlékezni fogunk arra a vonzásra, ami a következő szerelemben

megfogott minket – és most rávilágítunk a kettő közötti összefüggésre. Senki nem tökéletes, legalábbis jó lenne védeni magunkat a csalódástól: aki ma tökéletesnek látszik, az se perfekt, csak csudaszép, okos, klassz, vonzó, de lesznek apró hibái. Ezek a hibák okozhatják később a kapcsolat felbomlását, valami deficit jelentkezik, valami hiányosság, amit már nem tudunk tolerálni. Ha készítesz egy listát arról, hogy egy pár miért házasodott össze, és egy másikat, hogy miért váltak el, rengeteg átfedést fogsz találni. Mignon McLaughlin A deficit, ami belőle annyira hiányzott, megnehezíti a kapcsolatot, és legtöbbször ez a tulajdonság tűnik fel először a következő alany személyiségében, mert benne bezzeg megtalálod! Megőrülök érted! Vagyis: Tőled! A Pszichoszínház forgatókönyve. (A Pszichoszínházban erre improvizálnak a színészek.) Pár a pszichológusnál: – Fél éve kerültünk össze, imádjuk egymást, mit tegyünk, hogy ez megmaradjon köztünk? Korábban minden kapcsolat jól indult, és minden kapcsolatban volt valami végzetes baj. És jött a következő, még rosszabb. Neked is? Nekem is! A férfi történetei a nőkről • Anna, könyvtáros. Tíz évvel idősebb, anyáskodik is. Jól lehet vele beszélgetni, normális, jó haverok. Ritkán van kedve a szexhez, frigid. Fiának érzi magát mellette, nem férfinek. • Alexa, énekesnő, bezzeg laza, szexmániás, nem görcsöl rá a rendre. Folyton az kell neki. Végül a férfi már alig győz teljesíteni. • Mariann, rendezvényszervező, örökké programokat gyárt, pörög, minden percben tele a naptárja, a telefonja, klubokba jár, társasági életet él, szervezi mindkettőjük életét. A férfinak nincs soha nyugta tőle. • Sári, otthonülő. Végre nyugalom van. Nem járnak sehová. Mindene az otthon, a lakás, régimódi feleség, süt-főz. Egy ideig jó, de később maga az unalom. A nő történetei a férfiakról • Józsi, a szálloda kertésze, izmos, erős! Legalább felnézhet rá a nő. Később kiderül: suttyó, agresszív, primitív. • Edmund (külföldi) úriember, költő, intellektuel. Ezoterikus gondolatokkal. Finom úr. Mellette hölgy lehet. Anyagi gondok, mindig csak az ábránd. Egy kiló kenyeret nem tud kérni, semmi ráció. • Gábor, menedzser, értelmes, a földön jár, munkamániás, építi a közös házat, jövőt. Közben nem törődik a nővel, hideg, elfordul, nulla lelki élet. • Sanyi, tanár, tele lelkesedéssel, lelkizik vele, beszél magáról is végre, a nő is érdekli. Annyira ragaszkodó, hogy minden percben birtokolni akarja. Bemutatok további példákat egy képzeletbeli nő életéből. Volt egyszer egy első szerelmed, az illető imádnivaló, édes, bohém, lenyűgöző, őrült. Pár év után elviselhetetlen a megbízhatatlansága, a pontatlansága, vagyis a bohém életvezetése. A következő férfiú bezzeg érett, pontos, kiszámítható. Ám ahogy telnek az évek, nem bírod elviselni, hogy mindent másodpercre megtervez, nem tűr váratlan helyzeteket, mert időzíti a meglepetéseket is, mindenre van egy B-terve, halálba unod magad mellette, mert tizenöt évre tudod minden napodat előre. Ezek után csakis egy szórakoztató pasas tud elcsábítani, aki minden napját improvizálja, alkalmi munkákból él, de az se zavarja, ha semmi nem állandó,

még te sem, élvezi, ha naponta más szerepet játszol mellette, soha nem unatkozol, mint ahogyan a többi – két-három-négy nő – sem, akivel párhuzamosan osztoznod kell rajta. A hűtlenkedését soha nem titkolta, de ez lesz a kapcsolat halála, nem tűröd tovább. Jön is egy újabb férfi, a hűség szobra. Imád, ragaszkodik hozzád, rá se néz más nőre, minden korábbi kapcsolatánál jobban szeret, ragaszkodó. Vagyis ragad rád. Vagyis nem tudod levakarni magadról egy percre sem. Megfojt a szeretetével, és itt a vége. Vagy neked, vagy a kapcsolatnak. Inkább utóbbit választod. A következő emberednek akkor van esélye, ha élni hagy, szabadon ereszt, nem köt pórázra. Megtaláljátok egymást. Jó is egy darabig, fellélegzel. Aztán hiányozni kezd az a bizonyos ragaszkodás. Mert ő nem mutatja az érzéseit. Lehet, hogy vannak neki, de úgy titkolja, hogy végül megunod a búvár-szerepet, akinek örökké a mélyből kell felhoznia a drágakövet. Rendes ember, de hidegnek érzed. Kis idő múlva érkezik valaki, aki bezzeg lelkes, odaadó, imád téged. Ahogy mindent, ami fontos neki. Téged és még az alkoholt, a játékgépeket, a lóversenyt és persze a szakmáját, mert lelkesen függ a szeretteitől. Az őt követő férfi egészen mértéktartó, óvatos, például nincsenek káros szenvedélyei, de még csak nem is munkamániás. Annyira nem, hogy nem siet új munkahelyet találni, ha az egyik cége megszűnik. Azon kapod magad, hogy neked kell eltartani őt! Mielőtt azzal vádolna bárki, hogy nem hiszek a jól működő kapcsolatokban és a jó fej férfiakban vagy nőkben, azt tanácsolom, vizsgáljuk meg a saját igényeinket, mérjük fel a tűrőképességünket. Amúgy nem nagy baj, ha kicserélődnek körülöttünk a szerelmeink, hiszen mi magunk is változunk. Megoldás lehet még a párterápia. Ha szeretjük egymást, de nehezen viseljük egymás hibáit, nézzünk szembe azokkal. Ha nem akarsz EX lenni, mérjük fel, miről van szó! • jellemhiba, amit akarok, de nem tudok megváltoztatni a másikon • jellemhiba, amit nem tudok, vagy nem akarok megváltoztatni magamon • viselkedéshiba, ami szándék szerint változtatható • tolerancia-hiba: nem tanultuk meg elviselni a másikat, elfogadni olyannak, amilyen. Herceg, most gyűl a bánat csak felettem, magam vagyok gyásztól fenyegetetten, magam vagyok sziromnál hervadóbban, magam vagyok hívemtől elhagyottan. Christine de Pisan Miért vannak itt, ha már nincsenek? Nem a szerelem, hanem a barátság hiánya az, ami a házasságot boldogtalanná teszi. Friedrich Nietzsche Összekötő szálak, bontatlan kötelékek, amiért nem szakítható meg az elmúlt kapcsolat. Alábbi felsorolás minden esete ok az exek visszajárására, néha több motiváció is működik ezek közül, nemritkán az összes. • közös gyerek(ek) (no komment) • közös vállalkozás, közös munka (nélkülözhetetlenek egymás számára?) • anyagi függőség – közös ház, nyaraló, telek (miből fizessük ki egymást?) • tárgyak, könyvek, lemezek, emlékek (kié legyen az egykori nászajándék?) • szexuális függőség (mert az egész jó volt…) • közös múlt (közös barátok, klubok, helyek, éttermek: kinek a tulajdona?) • aggódás, sajnálat (elveszett lesz nélkülem?)

• zsarolás (akkor láthatod a gyerekeidet, HA…!) • bűntudat (nem akartalak bántani, csak jött egy új szerelem) • lappangó érzelem (egyik, másik vagy mindkét részről) Jelenetek a PSZICHOSZÍNHÁZ forgatókönyvéből. (A Pszichoszínházban erre improvizálnak a színészek) • Pár a pszichológusnál, Nóra – Iván. Azt mesélik: egész jól kijövünk. De mindig bezavar valamelyik ex, féltékenyek egymás volt szerelmeire. • A fiú és a volt csaja. Szakított vele a lány nyolc éve, mert nem bízott meg benne, örökké féltékeny volt rá. Felkeresi Vera, aki a szüleinél lakik még mindig, akiknek jól menő boltjuk van. Kiderül, hogy hétéves kislánya van, egyedül neveli. Végül kiböki, hogy az övé a gyerek. • A fiú és az exmenyasszonya. Helga, az örök sértett. Akit otthagytak. Aki bűntudatot kelt még mindig a pasiban, mindenkiben. Véletlen találkozás az utcán. Pasi telefonál: kések. Beülnek. A nő szemrehányó, boldogtalan. Még mindig őt sírja vissza. • A fiú és a volt nagy szerelme. Ágnes, aki vonzza, mint a mágnes. A lánynak férje van, aki eltartja, akit szeret, de aki féltékeny rá, birtokolni akarja. Ők – Iván – Ágnes – még összejárnak egy-egy remek kettyintésre. • A lány és volt pasija. Robi ott ólálkodik a ház körül, kilesi, hogy Nóra egyedül legyen. Felfüttyög, amíg ki nem jön. Szégyelli magát, toprongyos, lecsúszott, nincs munkája, most is pénz kellene neki. Kap. • A lány és az exvőlegénye. Iván nem érti, miért beszél magában Nóra. Vagy van itt valaki? Végül Nóra magára marad, és valóban beszél valakihez. A valaki Franci, aki megdicséri az új lakását, a frizuráját, látja, hogy rendben van az élete. Nóra örül, hogy újra látja. És te? Fanyar humor, jó kérdés, zavarba jönnek mindketten. Nincs erre jó válasz. Hát itt elvagyok, de kiszámítható, hogy minden így is marad. Franci már tizenkét éve halott, amikor motorbalesete volt, majdnem vele utazott Nóra is egy fesztiválra. • A lány és a volt nagy szerelme. Ervin, aki visszajár. Akihez ő is el-eljár (most pl. a párja külföldön van). Ervin zenész, Nóra betér a presszóba, ahol Ervin zongorázik. Őt várja. Annak idején is többször szakítottak, újrakezdték, rájöttek, hogy olyanok, mint a testvérek. A legőszintébb kapcsolat, igazi barátság fűzi össze őket. Semmi zsarolás, se érzelem. Jogtalan és oktalan a féltékenység. Még mindig imádja. Őt Nóra hagyta ott, éppen Iván miatt, már vágyott a biztonságra, amit a zenész mellett sose kaphatott meg. Nagyon jót buliznak ketten, erotika, zene, éneklés, duhajkodás. A másodszor házasodó férfiak szétszakadása Kihűl a láng, helyt ad a gyűlöletnek, egy életen át csak a szülők szeretnek. Robert Browning A pszichológus sokszor találkozik drámákkal, hiszen krízishelyzetben keresnek minket, tanácsot vagy megerősítést kérnek. A férfiak inkább zavarban vannak a ténytől, hogy olyan pontra jutott az életük, amikor segítséget kérnek, holott korábban el sem tudták képzelni, hogy kiteregessék a magánéletüket egy idegen előtt. Él a férj egy házasságban, amely valaha szerelmi házasság volt, felépítette az életét, a házát, gyerekei születtek, ő maga vágta el a köldökzsinórt, nem tartotta férfíatlannak, hogy pelenkázza, óvodába vigye őket, ölébe vegye, kényeztesse a gyerekeit, akiket imád. Olyan érzéseket hoztak ki belőle, amiket álmodni se

mert önmagáról. A gyerek tesz apává, erre nem lehet készülni, se születni. És akkor megfordul vele a világ, szerelmes lesz újra, egy másik nőbe, egy idegenbe, évekig őrlődik, nem tud dönteni, zokog a pszichológusnál, nem képes elhagyni a családját, de velük maradva hazudni és kettős életet élni sem. Nem akar kimaradni a gyerekei életéből, ezért magára vállal minden bűnt, otthagyja a házat, a vagyont, a nyaralót (amit a feleségek mint sértett asszonyok képesek elfogadni), és „kisétál egy bőrönddel” az életükből. Ettől kezdve új családot is alapíthat (ha a szerelme is döntést hoz, és elhagyja a volt férjét), a nő hozhatja a saját gyerekeit, akiket a mi apánknak szeretnie és elviselnie kell, miközben lopott órákat tölt a saját gyerekeivel, akik kimondhatatlanul hiányoznak neki. Lehetnél olyan apa, mint a mostohaapád: kedves, udvarias, nagyvonalú, törődő. Lehetnél olyan apa, mint a tiéd volt: agresszív, kötekedő, iszogató, sikertelen. Lehetnél olyan apa, mint a feleségedé: zárkózott, gátlásos, rendes ember, akiről nem tudni, mit gondol magában. Lehetnél olyan apa, mint a feleséged nevelőapja: nagyzolós, játékos, vicces ember, aki mindenkit elszórakoztat. Lehetnél olyan apa, mint a nagyapád: bölcs, kedélyes, aki beavatott a fia helyett téged is a férfiélet titkaiba, megtanított fát vágni, szalonnát sütni, autót vezetni, borotválkozni és csárdást táncolni. Lehetnél olyan apa, mint akit a feleséged elképzelt gyerekkorában, akinek az ölébe lehet ülni, szép meséket tud mesélni, és szelíden nevelgeti a fiatalokat. Lehetnél olyan apa, mint a sógorod, aki egész héten hajt a gyerekek eltartása érdekében, alig van otthon, akkor is fáradt, türelmetlen, nem látta a kisfia első lépéseit, nem hallotta a kislány első szavait, de csodás ajándékokkal kárpótolja a családját a hiányért. Lehetnél olyan apa, mint a húgod férje, aki éjszakánként dolgozik, reggel meg alszik, amikor a gyerekei elmennek, de ő várja haza őket az iskolából, ő főz rájuk, ismeri az összes barátjukat és tanárukat, játszik velük a földön, kikérdezi a leckét, és akkor indul munkába, amikor ők a fürdőkádba. Lehetnél olyan apa, mint a kollégád: megijedt a feladattól, elhagyta a családját, vasárnapi apuka lett, aki szereti a gyerekeit, csak éppen nem tud mit kezdeni velük, ha együtt vannak. Lehetnél olyan apa, mint a főnököd: gazdag, gáláns, büszke, aki mindent megad a gyerekeinek, de közben zsarolja őket, hogy mégsem kellene az anyjukkal élniük, aki a legutolsó cafat, mert képes volt megcsalni őt, és elküldeni a háztól, amit együtt építettek. Lehetnél olyan apa, mint a barátod: majomszeretettel csüng az ikrein, mindent megenged nekik, elájul minden szavuktól, de nem képes fegyelmezni őket, a gyerekek egetverően rosszak, ő néha kiborul, hogy nem bír velük. Lehetnél olyan apa, mint a volt osztálytársad: szigorú, fegyelmező, akinek nem ülnek az ölébe a gyerekei, de bezzeg kitűnően helyt állnak, elsőként tudtak bilibe pisilni, cipőfűzőt kötni, leírni az ábécé betűit, és örömükben a nyakadba ugranak, ha felmész hozzájuk, de csak akkor, ha nem látja senki. Lehetnél bármilyen apa a fentiek közül. De nem vagy! Te vagy az a sajátos, egyedi, megismételhetetlen APA, aki csakis a te gyerekeid apja, aki nekik van feltalálva, akit senki nem ismerhetett, amíg ők meg nem születtek, még te sem, mert nem te alakítod őket, hanem ők tesznek Apává! Lehetnél olyan apa, lehetnél szigorúbb apa, lehetnél viccesebb, máskor lehetnél engedékenyebb és türelmesebb, okosabb vagy inkább bölcsebb, de nem vagy. Olyan apa vagy, amilyennek lenned kell, mert erre vagy képes, és így leszel a legjobb. Ők tesznek apává, olyanná, amilyen hozzájuk méltó, mert te csak a saját képedre tudtad őket teremteni, mert te vagy a legjobb apa, aki jár ezekhez a gyerekekhez.

Milyen kapcsolatot tartunk az exekkel? Jellemző reakciók, amelyeket a pszichológusi tapasztalás mutat arról, hogyan viszonyulunk a volt szerelmeinkhez: – objektív, reális kapcsolattartás módja • laza zsinór • spájzolás • zárt ajtók – szubjektív, belső megélés módja • radír • reluxa Nézzük részletesen: miről is van szó? Milyen sorsra kárhoztatjuk a régi embereinket, akikkel hajdanán nagyon is szoros volt a kapcsolatunk? Az objektív, reális kapcsolattartás módja három különböző eljárást takar, nem kizárt, hogy egy-egy ember mindhárom technikával él, mindhárom jellemző a múltbéli kapcsolatokra a jelenében, csak épp a minőségük eltérő. Jogos a kérdés: az elbánás a régi szeretőkkel a múlt eseményeitől függ-e, a közös élményektől függ-e, vagy egyszerűen a túlélő személytől? A laza zsinór technikája Ez a magasabban kvalifikált párokra jellemző, a városiakra inkább jellemző, az érettebb személyiségűekre inkább jellemző folyamatossági forma. Azt jelenti, nem szűnik meg végleg és örökké a kapcsolat két olyan ember között, akik valaha szerették egymást. Megmarad egy laza zsinór, ami már régen nem erős kötelék, már nem elszakíthatatlan, hiszen el is szakadt, meg is szakadt már, hiszen új kötődések jöttek létre a szabad vegyértékek mindkét oldalán, de a felek nem dobták ki egymást végleg az életükből. Nem dobták ki egymás telefonszámát és címét, nem mennek át a másik oldalra, ha véletlenül találkoznak az utcán, akár puszival, öleléssel fogadják egymást, beülhetnek egy kávéra, van módjuk európai módon társalogni arról: hogy vagy? És te hogy vagy? A laza zsinór nemcsak a véletlenekre hagyatkozó technika lehet, hanem a szándékos és kétoldalú kapcsolattartás egyezményes módja. A legfontosabb – és sajnos nem a legjellemzőbb – eset erre a közös gyerek/ek léte, mint ürügy a további kapcsolatra. Sajnos, mert a volt szülőknek együttműködnie és közösen nevelnie kellene, a jövőben létesülő párkapcsolatoknak pedig tolerálnia kellene ezt a kapcsolatápolást. Még irigykedve kell néznünk a haladó országokból érkező filmeket, amelyekben a volt szülők jóban vannak, vita nélkül egyezkednek a láthatásról, szeretik egymás szüleit (a saját gyerekeik nagyszüleit), felköszöntik egymást és a volt családtagokat a nevezetes ünnepeken stb. A laza zsinór technikája szükséges akkor is, ha más közös vállalkozásuk van, ami kihat a jövőre is, pl. közös munka, szenvedély, hobbi, vagyon. Így eljárhatnak egymással dolgozni, golfozni, művészi tevékenységet folytatni akkor is, ha megszűnt a szerelem vagy a házasság. A magyar színházi élet remek példa erre, nem mondanak vissza szerepet, csak azért, mert együtt képzelte a rendező az egykori férjet az egykori feleséggel! A bohém hírben álló művészekről itt jegyzem meg, hogy a legfegyelmezettebb munkavállalók, akik alázattal vesznek részt a feladatokban, félretéve a személyeskedést, ellentéteket vagy politikai nézetkülönbségeket a közös Ügy érdekében. Volna mit tanulni ebből más szakmákban dolgozó ismerőseinknek is. A laza zsinór technikája lehet az a rég elfeledett kapcsolat, amit barátságnak hívunk. Sok szerelemnek alapköve volt – és maradt – a barátság, ami az érzelmek kihűlésével nem ért véget, ezért van közük egymáshoz, nemek és szexuális felhangok nélkül.

A laza zsinór módszer még azt sem zárja ki, hogy a felek között barátság helyett – vagy mellett – szexuális folytonosság legyen. Ez a szexuális folytonosság realizálódhat néha-néha szexben is, de nem ritkaság a meg nem valósuló, de állandóan ott lebegő feszültség, amit én erotikus felhőnek nevezek. Ha valaha vonzódtak egymáshoz, a kapcsolat létrejött, majd elmúlt, de az a bizonyos erotikus felhő ott lebeg fölöttük, akár élemedett korukban is! Virágok közt veled lenni, tudom, szép volna, kedvesem. Virág sincsen, te sem vagy már, miért hagytuk, hogy igy legyen? Bródy János A spájzolás technikája Tegyük el a pasinkat a spájzba, ne dobjuk ki teljesen, de ne is hagyjuk őt elöl, csukjuk rá a befőttesüveg fedelét – és vegyük elő, amikor épp rá lesz szükségünk! Ez a hozzáállás a mottója ennek a kapcsolatápolási technikának. Többnyire nők végzik, de a férfiakra is jellemző, ők is képesek bespájzolni, szükség esetén előrántani a volt szerelmeket, ha a kedvük úgy hozza. Itt minden esetben önzésről van szó: aki spájzol, az előre tudja, hogy a szakítás ebben az értelemben nem végleges. Tudatja a másik féllel, hogy lesz még rá szükség, ne tekintse magát feleslegesnek, ne féljen a végleges elhagyástól. Csakhogy időzítés nélküli ez az ígéret! Ígéret, ami a másikban ígérgetésnek hangzik, az új szerelmek olvasatában állandó veszélyforrás, ok a féltékenységre. A régi szerelmek olvasatában állandó bizonytalanság: mikor füttyent egyet, mikor vesz le a polcról, ha levesz onnan, meddig kóstolgat, meddig kellek épp én a régiek közül, és mikor vágyik másik ízű lekvárra, mikor teszi fel újra a fedelet, és meddig hagy ismét a spájzban? Itt is lehet erotikus felhő, de a vágy helyett inkább érdekre gondolunk, például leveszi a polcról, mert szüksége van a segítségére (ő tudja megjavítani a gázcsapot, az autót, ő tud kölcsönadni pénzt, ő képes megfőzni a kedvencét stb.). A zárt ajtók technikája Ez a módszer a szakítás véglegességét hangsúlyozza. Bizony vidám napok ragyogtak egykor rád. Ő már nem óhajt, hát te is, bolond, hagyd el, ne fuss utána, hisz szökik, ne légy gyáva, légy eltökélt, keményszívű, szilárd végre. Catullus Ha vége, hát legyen vége! Engem többé ne hívj, ne keress, nem vagyok rád kíváncsi, nincs közös témánk, se érdekünk, se üzletünk, totális a kapcsolat lezárása. Lakat. Zár az ajtómon, ide be se teheted a lábadat többé! Zár az ajtódon, oda be se teszem a lábamat többé! A hangsúly a végletes kifejezéseken van: soha, örökké, végleg. A lakattal lezárt ajtók technikája általában mások hangos kommentálása mellett alakul ki. Ebben nagy szerepe lehet a szülőknek, anyósoknak, barátoknak és persze az újabb feleségeknek és férjeknek, akik biztosak akarnak lenni, hogy oda és hozzá többé út nem vezet. Érzékeltetni akartam, hogy minél szenvedélyesebb a lakatszerelés technikája, annál hiteltelenebb! Ha valóban vége egy kapcsolatnak, semmi szükség két oldalról zárt ajtókat és falakat közéjük ékelni! A feltűnően lakatra zárt ajtók csak a titkokat és azok feltárásának vágyát keltik maguk körül.

Ne fájjon, amire nincs orvosság! Aminek vége, vége. William Shakespeare A szubjektív módszer nem látványos. Talán a pszichológuson kívül senki nem is sejti, hogy milyen módon gondol valaki az elhagyott szerelmére, vagy azokra, akik őt hagyták el. Akkor miért érdemel külön fejezetet az egész? Ha csupán a képzeletben létezik? Ha csupán a lényegről van szó: lezártad vagy csak abbahagytad azt a kapcsolatot? Helyére került, vagy életed végéig nyugtalanít vele kapcsolatban valami? Vége, mert mindenki láthatja, tudhatja, hogy elváltatok, szétköltöztetek, nincs ok a jövőben találkoznotok. Vége, de még mindig ő okozza a gyomorfekélyt? A stresszt? Vagy csak a feldolgozatlan emlékek? Nos, az emlékezés maga a szubjektív kapcsolattartás! Két módját láttam, a „radíros” és a „reluxás” technikát. Az emlékező radírja Ma már nem nagyon írunk se tollal, se ceruzával, már nincs fehér javítófesték az írógép közelében, már írógép sincs, csak a számítógép és „delete”-gomb. Ha valami nem tetszik, ha meggondoltad magad, ha el akarod tüntetni, csak nyomj egy delete-et, és annak annyi! Vége! Ex! Sokan ezt próbálják: kitörülni, kiradírozni még az emlékezetből is a volt férjeket, volt szeretőket, volt feleségeket, de legalábbis azt, akire nagyon dühösek! Talán kitaláltad, Kedves olvasóm, hogy aki a szubjektív emlékezetében a radírozás technikáját gyakorolja, az a konkrét kapcsolattartásban a zárt ajtók lakattal módszert követi. Szíve joga. De megjegyzem, van olyan eset, amikor a computer-gurukat kérik fel, hogy ugyan bányásszák elő a sokszorosan eltüntetett adatokat a winchesterből… Még annyi mindent mondhatnék neked, mégis évek óta írok egy levelet. Csak egyetlen sornyi hazugság – röviden: „Már megtanultam élni nélküled.” Jim Morrison Reluxás emlékezés Képzeljük el: ha az emlékező lapra csukja a reluxát, ideiglenes falat épít a múltja és a jelene közé. Ügyes találmány: elválasztó függönyként üzemel, de mégis puha, mozgékony anyag, nem kell rá ajtó, zár, se lakat, ott van, és alkalmanként mögé lehet kukkantani. Akár teljesen összezárhatja, vagy néha megengedi magának, hogy újraélje az emlékeit, ha például összefut valamelyik exével. A visszaemlékező nő vagy férfi maga szabályozza a múltba révedés redőnyzetét. Maga dönti el, hogy a reluxáját résnyire nyitja, hagyja, hogy itt-ott feltörjenek az emlékei, nem ijed meg tőlük, ha nagyon rosszak, mert tudja, hogy a rossz emlékek arról a kapcsolatról már múltéi, tudja, hogy tanult belőlük, reméli, hogy a jövőben nem fogja elkövetni ugyanazokat. Nem fél a kellemes élményektől sem, nem téveszti össze a jó emléket a szerelemmel, tudja, hogy soha senki nem veheti el már tőle, amit átélt, de ez nem azt jelenti, hogy visszasírná, hiszen túllépett, vagy túlléptek rajta, de nem hagyja a földön heverni a múltat, résre nyitott reluxán keresztül vizsgálgatja, amikor eszébe jut. Emlékek férfiakról, A-tól Z-ig KÉPEK. A: képe messziről látszik, ahogy jön szembe velem a téren. Én ülök a pad tetején, ő jön keresztül a játszótéren, lassan, erőteljesen, és messziről is látom a barna szemét: jókedve lesz

ma? Pedig még csak a homokozónál van. A többiek mit sem sejtve gitározgatnak (Felkelő nap háza). B: fenn áll a színpadon. Hangolja a basszusgitárt. Miközben a zenekar játszik, le se veszi rólam a szemét. Nekem szabad táncolni szinte bárkivel, a közönség tagjaiból is, de csak ha mindig visszanézek rá. C: ahogy futunk kézen fogva a Duna-parton. Később azt mondja: ilyen lökött csajt még nem látott. Semmi futnivalónk nem volt, nem kergetett senki, mi sem üldöztünk se embert, se villamost. Csak a szerelem. Amikor tizenöt évesen tele vagy boldogsággal, és muszáj kirobbanni. Még nincs más eszközöd a kiteljesedésre, szűz vagy, és ez a legtöbb, ami eszedbe jut esztelenségedben: fussunk! D: a katedrán. Bejön, és mindenki beleremeg. Egy férfi, aki okos. Egy férfi, akitől lehet tanulni. Egy férfi, akire fölnézhetünk. Hallani és érteni, amit mond az irodalomról, közben elmerülni a haja bozótjában. Fönt áll a katedrán, és mind őt akarjuk. Neki akarunk megfelelni. Érteni és elhitetni vele, hogy megértettük. A sok bunkó tanár után egy igazi. Aki szép ember. Férfi, aki betölti a tantermet. E: ahogy ülünk a presszóban. Ő már komoly ember. Én szinte kislány, aki nem gyakran járt presszóban. Járatlanságomban azt hiszem először, hogy ide ki kell öltözni. Vagyis ki kellett volna. Ő gazdag, jó nevű, jó hírű és felnőtt. Mit keresek mellette? Persze, csak beszélgetni hívott. Lazán viselkedik, neki nem gond odainteni a pincért. Én ilyet még nemigen láttam. A konyak viszont nem rossz. F: más, mint a többi fiú a környéken. Ő elegáns, és olyan magabiztos, hogy nem válik nevetségessé. Tiszteletet ébreszt a sok lepusztult, szakadt farmeros között, ahogy kihúzza magát, ahogy bal karjára teszi az esernyőjét. Esernyő! Úgy viseli, mint egy sétapálcát. Mindenki más inkább bemegy a fa alá, ha esik. Még a sapka is kispolgári viseletnek tűnik. Mi úgy döntünk, hogy az eső nincs is, vagy megázunk, és nem sok különbség látszik az ázott és a száraz frizuránk között. Ő verseket mond, és megtanít, hogy a hölgynek a férfi bal oldalán kell mennie. Inkább a többi srác nevelését vállalta volna magára! Mostantól mindet nekem kell megtanítani arra, hogy ugyan, engedjen má' előre az ajtón. Képek a férfiakról. Nem kell sokat erőltetni a memóriámat. Ezekre a képekre mindig úgy vigyáztam, gyakran nézegettem őket. Amikor keletkeztek, már akkor a jövőnek szántam az emlékeiket. ILLATOK. G: közel lakott hozzánk. Nem mindig gyötörte magát a fürdéssel, mielőtt átszaladt hozzám, naponta többször. Nem csak pamutbanvászonban járt. Nejloningekben is. Volt csíkos és zöld és lila. Szépek, de kamaszkorban büdös tőlük a hímnemű. Legalábbis nem jó szagú. Mit mondhattam volna? H: szappanszagú volt. Olyan erős fertőtlenítő-illatú szappanszag, amit a kórházból ismerünk. Ebben semmi csoda nem volt. Kórházban dolgozott. Csak éppen munka után jó lett volna egy civil férfival randevúzni. De ő minden körülmények között orvos volt. A fiatal segédorvos. Őt szívesen szagoltam volna legalább egyszer olajosan, vagy sportolás után izzadtan, mert talán emberibb lett volna. Így csak egy unalmas segédorvos volt. Rikító szappanszaggal. I: valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mindig főttkukorica-szagú volt. Már akkor, amikor megismertem, pedig fagyit evett és nem kukoricát. Kedves volt, de nem mosolygott. Nem engedett át nekem semmi döntést. Hogy mikor és hol és hány nap vagy hét múlva legyek az övé, ha egyáltalán lennék. Most és azonnal. És pár nap múlva egy lakáson is ez volt a furcsa. Hogy lehet valakinek külön bejáratú főttkukorica-szaga? Sose derült ki. J: babahintőpor. Olyan régi idők emléke volt, hogy nem tudtam, honnan ismerős. Amikor még engem pólyáztak, nem nevezték meg, és akkor még nem volt ilyen nyugati termék a

babahintőpor sem. Amikor én pólyáztam, akkor tudtam, hogy ez volt ő! Hat-hét évvel látszott fiatalabbnak a koránál, de jól állt neki. Olyan nőies férfi volt, aki érzékeny és érzéki. Milyen más illatú lehetett volna? Kiváltotta minden nőből a gyakorlatlan anyát. Mindenki ápolta, dédelgette, babusgatta, etette. És szeretgette. K: sörszagú volt. Ez bizonyos férfiaknál alapállás. Nem számít, hogy reggel van, vagy este, evés előtt, vagy után. Mindig. Még sörivás előtt is sörszagú. Szerencsére ezen kívül volt jó tulajdonsága, ami vonzóvá tette. Sok ital megkóstolható, de a sört még arra se méltattam soha. Mit mondjak a szagáról? Végül is, ha valakit szeretsz, viseld el a hibáit is. Ha meg zavar, akkor ne szagolgasd! L: részlegesen volt más-más illatú. A haját ápolta leginkább, ez finom samponillatú volt. A bőre olyan igénybe vett férfiszagú volt, ahogy a munkától, a járástól egyre csökken a fürdő hatalma, és átadja az illatirányítást a nagyvárosnak. A keze dohányszagú volt, a lehelete is. Különösen a bal keze volt – amelyikben a cigarettát tartotta, mint a dohányosok általában – erős és izgató illatú. A lába levetkőzve is üde volt, pedig hol legyen durva szag, ha nem a zokni alatt? Nyisd ki az érzékeidet a férfiak előtt. Érdemesek az emlékekre, pedig nem is vettem „szagmintát” soha. HANGOK. M: zengő hang. Erre mondják azt: orgánum. Mintha mindig ajánlatot tenne, bármiről beszél, az erotikus töltést fog kapni. Enyhe tájszólás, de csak a mássalhangzókon érezhető. Ezer hang közül is felismerem. Ez nagyon jó, mert mára már csak a hangja maradt és néhány fotó róla. N: tompa hang, semmi fénye nincs. Túl halk, mintha mindig elnézést kérne. Kér is. Bizonytalan és kérdő. Önmagát is megkérdőjelező. Telefonban végtelen ideig kérődzik egyetlen szó kimondásával is. A szexben se gyorsabb, de önzetlen és alapos. Senki nem bánta, aki ismerte. O: ruganyos hanglejtés, nevető magánhangzók, örül a hangomnak és a sajátjának. A szexben sem csöndes, csak a szomszédok tartják vissza az állatias üvöltéstől. Szókincs, amivel bőkezűen bánik, jut is, marad is, minek spóroljon vele? Beszéd közben fel-alá jár. A léptei ugyanolyan ruganyosak, mint a hangja. A világ bármelyik részéről úgy telefonál, mintha leszaladt volna sóért. Jólesik neki, hogy soha nem kérdezem: ki az? P: hangja egy komplex hangulatjelentés. Az egész ország állapotát lehetne elemezni belőle, de az övét aztán feltétlenül. Már a „halló” is árulkodó. Néha vidám, néha tettre kész, néha kirobbanó, néha sértett, néha sértő. Életben is ilyen, csak legyen, aki követi a siránkozását és a föld felett járó sikerélményeit. Persze, ha jókedvű, és cseng-bong a hangja, akkor tőled is ezt várja, de legyen, aki megkegyelmez, ha akkor vagy vidám, amikor neki valami baja van! És mivel minden világok legfőbbike az övé, ezért sokszor érzi magát megbántva, sebezve, fejfájósan vagy fáradtan. Az a jó emlék, hogy az efféle hervadt hangot is gyakran sikerült csillogóvá és erőssé varázsolnom. R: pattogó hangú. Tudja, mit akar, és azt nagyon. Kevés szóval él, azokat jól megválogatja. Határozott és néha kemény. Mint a szexben. Gyors, egyszerű, lehet rá számítani. Itt, kérem, nincsenek jó és rossz napok, itt férfias és egyértelmű tények vannak. Egy férfi ne érzékenyüljön el, ne nyafogjon, ne üvöltsön, és ne káromkodjon. Ez a férfi mindig és minden helyzetben azonos hangerővel beszél, csak a hangszínnel sejteti, hogy számon kér a pénztárnál, vagy szerelmi vallomásra készül, vagy kér egy aszpirint. S: hangja, mint egy basszbaritoné az operából. Szereti hallani. Kiereszteni. Zengetni. Szereti hallani, hogy hallják. Akkor is megszólaltatja, amikor nincs mondanivalója. Csak hogy szóljon. Beszél ő a tükör előtt, a nők előtt, a férfiak előtt. Néha okos, bár soha nem bölcs. Nagyobb a hangereje, mint az ereje. Mindenki értse úgy, ahogy akarja.

A hang nem nagyon változik az öregedéssel. A hangja jellemző a gazdájára. A jellem pedig ott bújik a hangokban. ÉRINTÉSEK. T: bőre olyan selymes, mint egy babáé. Nem szabad erősebben megsimogatni, mert hetekig látszik a lila nyom rajta. Férfi, aki a nőből férfias erőt vált ki, mert ő gyengéd és gyenge. U: soványsága maradt meg, a gerincoszlop csigolyái, szinte sehol nem érinthető más, mint kemény csontok a testén. V: szőre több, mint a sima felület a bőrén. Jó volt melegíteni rajta a kezemet, otthonos érzést nyújtott. Z: teste minden részén más emléket hagyott bennem. Volt olyan érzékeny területe, amelyik válaszolt a legkisebb érintésre is, szinte beszélgetett a bőrével. Máshol erős és határozott volt, aki tudta, mit akar, gyengéd és feszes egyszerre, mintha kicsit nőies és férfias lett volna együtt. Az érintés a legintimebb kapcsolat. Néha több egy kézfogás, mint egy végigjátszott szerelmeskedés. Megfogalmazni az emléket, amely ott maradt a kezünk memóriájában? Nem könnyű, de azért figyelj az ujjaiddal is! Legtöbbször nem emlékezünk annak arcára, akit szerettünk. Csak részletek maradnak meg emlékbe: mosolya, hangja, szemvillanása. Márai Sándor A párkapcsolat mint tanulási folyamat Amikor a négyéves Zorka szerelmes a négyéves Bendibe, máris szembesülnie kell a párkapcsolat nehézségeivel. Mert lehet, hogy Bendi Rékát szereti, akinek van egy bátyja és már beavatott a fiúsabb játékokba is. Vagy Zorkába szerelmes Bendi, de Kristóf is, tehát hamarosan döntenie kell. Rivalizálni tanul, csábítani tanul, vonzó akar lenni. Otthon sok dicséretet kap, szép vagy, okos vagy, kedves vagy – ezek beépülnek az Én-képbe: szép vagyok, okos vagyok, kedves vagyok –, tudja már magáról. Ha sikeres lesz a párkapcsolatban, az felülír minden más pozitív visszajelzést, az önismerete és az önbizalma ezt súgja: nő vagyok! A kamaszkori keresgélés sokkal egészségesebb a mai nők és férfiak számára, mint az ötvenhatvan évvel ezelőtti elvárás: házasodj össze az első szerelmeddel, szűzen menj férjhez, élj monogám kapcsolatban életed végéig. Egészségesebb a keresve találás, hiszen annyi ember lehetek, ahány kapcsolatban másnak élem meg saját magamat. Lehetek csábító és elcsábított, anyáskodhatok, vagy lehetek védett személy egy férfi oldalán, lehetek társa, párja vagy csak szeretője, lehetek elhagyatott és megbántott, sértett és nagylelkű, válogatós és maximalista, élhetek egy pár évig promiszkuitásban, de átélhetem, milyen, ha eladom magam, vagy olcsón adom magam. Átélhetem, hogy egyenrangú vagyok, de azt is, hogy alárendelt, átélhetem, ha a lábaim előtt hever egy férfi, a másik meg kihasznál, hogy istenítenek, máskor testvéries a viszonyunk. Olyan sokfélék lehetünk, ahány kapcsolatban próbálkozunk. Természetesen nem arra szeretnék biztatni, hogy cserélgessük nyakra-főre a partnereket, és főleg nem arra, hogy felelőtlenül tegyük ezt! De senki nem siettet, senki nem vet meg, és nem néz le, ha éled az életedet, tanulsz, gyakorolsz, próbálkozol, szerencsés esetben mielőtt gyerekeket nemzenél vagy szülnél. Érettebb szülőt kapnak azok a gyerekek, akiknek a szülei tudják már, mit is jelent az együttjárás-együttélés. Aki érzékenyen és érzelmi intelligenciával gondolja végig az exkapcsolatait, bizonyára hasznosítja a tudását a mindenkori jelenében. Hiszem, hogy a párkapcsolat maga a tanulás.

Szerepek, akiket játszol a kapcsolataidban Érdemes feltenni magunknak is a kérdést, amelyet pszichológusként gyakran felteszek: Ki vagy ebben a kapcsolatban? Milyen szerep jut a párod mellett? Jó ezt játszani? Boldog vagy? Jellegzetes válaszok például: • az vagyok, aki már más akar lenni, mint akinek ő lát • az vagyok, akinek éppen látni akar engem • az vagyok, aki alárendelt mellette • az vagyok, aki jól elszórakoztatja őt • az vagyok, aki mellett ő gyerek maradhat • az vagyok, aki felnéz rá • az vagyok, aki rábízhatja magát • az vagyok, akit kihasználnak • az vagyok, akiről gondoskodom, akit nevelnem kell • az vagyok, aki a megmentőjét látja bennem • az vagyok, aki inspirálja őt a szexben • az vagyok, aki szolgálja őt a szexben • az vagyok, akivel szövetségben lehet élni • az vagyok, akivel egyenrangú a kapcsolata • az vagyok, akivel a közös munka tartja együtt • az vagyok, akivel azonos az értékrendje, hite • az vagyok, aki rabja a másiknak • az vagyok, akitől szabadulna, mert már nem szeret • az vagyok, aki más utat keres, nélküle • az vagyok, aki már nem őszinte vele • az vagyok, aki……………………………………..itt az Olvasó bejegyzésének helye • az szeretnék lenni, aki…………………………….. itt az Olvasó bejegyzésének helye • az szeretnék lenni egy új kapcsolatban, aki……………..itt az Olvasó bejegyzésének helye Vége van. A függöny legördült, Komisz darab volt, megbukott. Hogy maga jobban játszott, mint én?… ...Magának jobb szerep jutott! Ady Endre

Varró S. Gábor Csak okosan A jog szempontjai… A váláshoz vezető út már a párválasztásnál elkezdődhet, sokszor már itt hibázunk. Hibázunk, mert nem ismerjük eléggé szívünk választottját, családi hátterét, indíttatását – vagy nem ismerjük eléggé önmagunkat. Nem ismerjük határainkat, korlátainkat. Szép dolog a szerelem, nagyszerű dolog a szerelmi házasság, ugyanakkor igazán ritka, mert összetévesztjük a szerelmet a szimpátiával, a szexuális vonzalommal – persze ezek is kellenek hozzá. Az igazi szerelem – legalábbis szerintem – az értékazonosságon, a másik fél elfogadásán, értékrendjének megértésén, szexuális harmónián és a teljes bizalmon alapul. Csakis ebben a tiszta formában nem alakul ki a (rossz értelemben vett) tulajdonosi tudat, csak ekkor nem korlátozzuk párunk autonómiáját, csak ekkor nem alakul ki a házasságok többségének gyűlöletes betegsége, a féltékenység. Kemény feltételek ezek, nagy részük nem is igazán definiálható, ezért aztán a tiszta, mély szerelem is ritka, mint a fehér holló. Van azért olyan is. De sokszor még a szerelmi házasságok is tönkremennek, felbomlanak. A leggyakrabban emlegetett – és a statisztikákban is manifesztálódó – válóok „a megcsalás” (vagy vélt megcsalás, ami ezzel együtt jár, vagy ebből következik: a féltékenység), a szenvedélybetegségek (az alkoholizmus, a drog és amiben még bizony divatozunk: a munkamánia). Az igaz, hogy ezek mind-mind következményei a már alapjaiban megromlott kapcsolatnak, ezek már a jéghegy kiemelkedő csúcsai. Jelzik, hosszú, hosszú idő, lehet, hogy évek óta nem figyelünk a másikra, nem borulunk össze vele, elmarad a szex, sőt csók, de még a rutin puszi is. Aztán elkezdjük ezeket máshol, másnál vagy másban (drogban, alkoholban, munkában) keresgélni. Végül hol ezért, hol meg amazért, de elválunk. Van, hogy nem kellene. Csakhogy a családterápiának még semmiféle kultúrája nincs nálunk, és sajnos, még a kibeszélésnek sem. Fortyogunk, dühöngünk, évekig magunkba fojtunk mindent. Ehhez még introvertáltnak sem kell lennünk. Hol azért nem szólunk, mert a nem tetsző jelenség – nem hajtod le-fel a vécédeszkát, a közepénél nyomod ki a fogkrémet, büdös a dezodorod, hülye a frizurád, kék nadrághoz-szoknyához barna cipőt veszel – első felbukkanásakor még jelentéktelennek, ostobaságnak tűnik. Szóra sem érdemes! Így hát lehajtjuk-felhajtjuk a deszkát, kiegyengetjük a tubust, lecseréljük a dezodort, és nem veszünk fel barna cipőt a kék nadrághoz-szoknyához. Hajunkat meg majd megigazítja a párunk vagy az őszi szél. Lehajtjuk-felhajtjuk egyszer, tízszer, százszor. De ezerszer is? Szép lassan alárendeljük személyiségünket a párunknak, de egyszer csak kiborul a szuverén és autonóm személyiség lelkének szutyoktartója. Azt nem tudni, hogy mitől, mikor, melyik lesz az a tubus, az a deszka, az a megjegyzés; csak az a biztos, hogy jönni fog a pillanat… És akkor – jobb esetben – elkezdjük fogalmazni a válókeresetünket, vagy agyunk titkos rekeszeiben válóperes ügyvédek után kezdünk kutatni – rosszabb esetben kést, baltát ragadunk, hogy jó feleséget, férjet faragjunk házastársunkból. Az a legrosszabb az egészben, hogy többnyire mi magunk is tisztában vagyunk azzal, hogy a mindennapi macerák hógolyóiból hatalmas lavina lesz, és annak nyomását már semmiképpen sem bírja el a lelkünk, még ha oly kigyúrtnak tartjuk is azt. Szóval elmegyünk a bíróságra, és elválunk. Egyre többen. Válási statisztikáink rettenetesek, a válások számában azonban – minden közkeletű hiedelemmel szemben – mégsem állunk olyan előkelő helyen, mint más devianciákban (bűnözés, öngyilkosság, alkoholizmus, dohányzás). Talán a középmezőnyben helyezkedünk

el. De a tendenciák komoly aggodalomra adnak okot. A házasságkötésekre jutó válások száma – a statisztikusok szerint – dinamikusan (szerintem meg drasztikusan), közel évi öt százalékkal növekszik, és mára már a házasságok ötvenhat százaléka válással végződik. Míg a nyolcvanas évek elején ezer házasságkötésre háromszáznegyvenhat válás jutott, addig napjainkban ötszázhatvankettő! Mindezeket a szomorú számokat vessük össze azzal, hogy manapság feleannyi házasság köttetik, mint a nyolcvanas évek elején. (Most nem feladatunk ennek a ténynek a demográfiai hatásait elemezni, de elképzelhetjük, hogyan alakul majd huszonöt-harminc év múlva országunk életfája, ennek függvényében az eltartók-eltartottak aránya, és mindez milyen hatással lesz majd a nemzetgazdaságra és az életszínvonalra.) A párkapcsolatok száma persze nem csökken, ma már tízszer annyian élnek élettársi kapcsolatban, mint néhány évvel ezelőtt. Nem tudom, honnan veszik, de azt mondják, hogy az emberi természet hét esztendőnként változik, így sokan a házasságoknak is a hetedik évét tartják a legkritikusabb időpontnak. Szerencsére ez nem igaz, ennél több bennünk a bizalom és a kitartás. Korábban is tíztizennégy év volt egy házasság átlagos időtartama, míg napjainkban ez már húsz év körül mozog. És ezt – reményeim szerint – a rendszerváltás morális és gazdasági hatásainak (is) köszönhetjük. Persze még így is hatalmas társadalmi szintű jelenséggel állunk szemben, hiszen minden tizedik magyar felnőtt elvált. Nem vagyok közismerten „nőgyűlölő” (Karinthy Frigyes szerint: hogyan is érthetné meg egymást egy férfi és egy nő, hiszen mindkettő mást akar: a férfi a nőt, a nő a férfit), és csakis az érdekesség kedvéért említem, hogy a válások több mint háromnegyedét nők kezdeményezik. Ugyanakkor a válóperes bírák, sőt a válóperes ügyvédek körében „hiénának” titulált kollégák döntő többsége is nő. Jogászként a volt házastársakkal, az „exek-kel” leginkább az elkülönített vagyonjogi perekben, a tartási és gyermek-elhelyezési perekben és – sajnos – büntető perekben találkozhatunk. A megszűnt házasságunk után volt párunkhoz való viszonyulásunkat nagymértékben meghatározza házasságunk alatti magatartásunk, sőt az, hogy kapcsolatunk kezdeteitől hogy viszonyultunk egymáshoz. Ha szép, tartalmas volt a kapcsolatunk, csak valamifajta objektív ok (az egyik fél tartós betegsége, vagy bármifajta hosszas távollét) miatt következik be az elhidegülés, de megmaradnak a közös értékek, értékké válnak az emlékek, akkor nincs akadálya a búcsúnak: Álom, Gyönyörű álom volt, A Te kezed szőtte, Áldjon meg az Isten Százezerszer érte, Milliószor érte!…1 Az esetek többségében nem így búcsúzunk, nem így válunk. Léteznek ugyan kulturált válások, de jó válások nem léteznek. Rossz a válás mindennek, mindenkinek. Rossz, mert megszűnik a család, amely egyben a legkisebb, de legbiztonságosabb gazdasági egység. Rossz, mert felfeslenek az érzelmek szövevényei, rossz a férfinak, a nőnek, de legfőképpen gyermekeinknek rossz. Sok a csonka család, túlságosan is sok, és közel félmillióan – többségükben ugyancsak nők – egyedül nevelik gyermeküket. Nagy Anna, az Egyedülálló Szülők Klubja Alapítvány kuratóriumi elnöke úgy fogalmazott egy interjúban, hogy a gyermeküket egyedül nevelő szülők alkotják a 1

Ady Endre: Epilógok I.

legnagyobb magyarországi kisebbséget. A kisebbségi sorsról pedig nem sokat kell filozofálgatnunk, ugye? Bárki bármit mondjon, a válás sokk és stressz. Egyik vagy másik fél, de gyakran mindkettő fizikailag is belepusztul. Öngyilkos lesz, sőt különös kegyetlenséggel megöli a másikat. Gyakran a félelem öl, félelem az ismeretlentől, a megváltozott egzisztenciától, a jövőtől, hogy mi lesz az életmódunkat alapvetően meghatározó szokásainkkal? Tudunk-e még egyszer úgy szeretni, amint szerettük volt házastársunkat? Kellünk-e még valakinek az életben? Sokszor pedig azért válunk el, mert nem tudjuk házastársunkkal szemben megvédeni érdekeinket, jogainkat. A jogban a házasság megszűnésének színtere a családjogi kódexünk, az ehhez kapcsolódó hatalmas jogszabály-bokor és az immár csaknem ötvenéves bírói gyakorlat. Óriási joganyagról van szó! Természetesen egy ekkora jogterület összefoglalása nem lehet egy ilyen aprócska tanulmány feladata. Ebben az esszében csupán a közös-megegyezéses válások néhány jellegzetes sajátosságára próbálok rávilágítani. Nem térhetek ki olyan, nyilván hatalmas közérdeklődésre számot tartó családjogi kérdésekre, mint amilyen a tartásdíjak (különösen külföldről) behajthatósága, vagy a bírósági végrehajtás gyengeségei. A különféle tartások megítélésének és az ezekhez kapcsolódó csalárd magatartások kérdéseire, a gyermekelhelyezés, a közös vagyon megosztásának útvesztőire. Mint látni fogjuk, kizárólag a „közös-megegyezéses” válásokra szorítkozom, és – remélhetőleg – az is kiderül majd ebből az írásból, hogy miért tartom ezt a kérdést elsődlegesen fontosnak. Csak annyit bocsátanék előre, hogy a kompromisszum – vagy annak hiánya – egész további életünket meghatározza majd. Ha mi nem tudunk megegyezni, más nem fog helyettünk, különösképpen a bíróság nem! Csak néhány megtörtént esetet fogok elmesélni, de remélem, ezekben, mint cseppben a tenger, visszatükröződik majd a válások, különösen a közös megegyezéses válások jó néhány alapvonása, jellegzetessége, csapdája – sőt mint látni fogják, nehéz jogi nyelvezete –, de remélhetőleg az a szellemiség is, amely elsősorban a magyar családjog, az azt alkalmazó bírák és az általuk alakított joggyakorlat sajátja. Most pedig ússzunk vissza gondolat-folyócskánk fősodrába. *** Családjogi kódexünk2, közkeletű nevén a Csjt. 17-ik szakasza szerint a házasság kétféleképpen szűnik meg, jelesül, valamelyik fél halálával, vagy a bíróság bontó ítéletével. Előbb vessünk néhány pillantást az özvegységre. Azt, hogy a házasság az egyik házastárs halálával megszűnt, vagy halotti anyakönyvi kivonat, vagy bíróságnak a halál tényét megállapító, illetőleg holtnak nyilvánító jogerős határozata igazolja. A másik házastárs újabb házasságkötése esetén a korábbi házasságot akkor is megszűntnek kell tekinteni, ha az anyakönyvi bejegyzés, illetőleg bírósági határozat hatálya az újabb házasságkötést követően megdől. Természetesen nem alkalmazható ez a rendelkezés, ha az újabb házasságkötéskor bármelyik házasuló tudta, hogy a halál nem következett be. Itt most a holtnak nyilvánítási eljárás szabályaiba nem mennék bele, azonban a közelmúlt néhány nagy biztosítási csalása kapcsán elmondok egy rövid történetet: A képzett alpinista férj Svájcban egy gleccsertúrán színlelt balesetet szenvedett, és eltűnt. Az asszonyka szépen kerestette férjét a svájci hegyi mentőkkel, majd azok több napi eredménytelen kutatás után kiállították a szükséges dokumentumokat. Asszonyka – persze nem egyszerűen és nem is rövid idő alatt – hozzájutott egy szép kerek summához, aminek felét, ahogyan az egy „jól nevelt és korrekt” bűntárshoz illik, kisíbolta, és elhelyezte egy 2

A sokszor módosított 1952. évi IV. törvény a házasságról, a családról és a gyámságról.

aprócska osztrák falu aprócska bankfiókjába. Teltek-múltak az évek, majd egy rövid bizonyítási eljárást követően következett a férj holttá nyilvánítása, aztán az újabb házasságkötés. A holttá nyilvánított férjnek, aki szerény jómódban egy baltikumi szigeten tengette életét (persze álnéven), hiányozni kezdett szeretett felesége… Az ilyen és ehhez hasonló extrém eseteket leszámítva is, a túlélő házastárs rengeteg problémával találhatja szemben magát. Az özvegyi státus egy sor nehéz, jogilag is releváns gondot okozhat: örökösödés, tartás stb. Aztán az értékelés, az eltávozott házastárs értékelése, oly gyakran túlértékelése, amely gyakran megnehezíti, olykor lehetetlenné is teszi egy új kapcsolat kialakulását {hol van ez a Feri az én drága Pistámtól… Ez a Mari egy rántottát nem tud tisztességesen megsütni…), ugye ismerős? Nehéz hát az özvegyi sors, a túlélő házastársak jogi helyzete mégis merőben különbözik az elváltakétól, ráadásul javarészt más jogágak szabályozzák. (A polgári jog, azon belül is az örökösödési jog – az egyre gyakoribb erőszakos halál esetén a büntetőjog – hatálya alá tartoznak, bár lehetnek e státusnak családjogi vonatkozásai is: tartás, gyámság, gondnokság stb.) *** De tárgyunk most elsősorban a volt házastársak kapcsolata, magatartása, törekvései – elsődlegesen a válóper során, másodlagosan felbontott házasságuk után. Szemben a statisztikával, családjogunk tételes válóokokat nem ismer. Családjogi kódexünk nem tartalmaz úgynevezett taxatív (tételes), vagy akár példálózó felsorolást sem. A házasságot a bíróság bármelyik házastárs – vagy a házastársak közös – kérelmére felbontja, ha a házaséletük teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott. A közös kiskorú gyermek érdekeit a bíróságok a legmesszemenőbben igyekeznek figyelembe venni és érvényesíteni.3 De ne gondolja senki azt, hogy ez ilyen egyszerűen megy. Még az úgynevezett közös megegyezéses bontásoknak is szigorú feltételei vannak. Erre a megoldásra csak akkor adjuk a fejünket, ha a morális kérdéseken túl – egyéb, objektív kérdések, mint az eltelt idő és a véglegesség mellett – pozitív választ tudunk adni az alábbi kérdésekre: Valóban „akarategységben” vagyunk volt házastársunkkal? Ki tartsa, hogyan és hol közös gyermekünket? Hogyan tarthatjuk majd a kapcsolatot gyermekünkkel? (Különösen fontos lehet ez a kérdés, ha a szülők földrajzilag is külön költöznek – más vidék, külföld.) El kell-e tartanunk házastársunkat a házasság felbontása után? El tudjuk-e osztani tisztességesen közös vagyonunkat? Csakis abban az esetben hagyja jóvá a bíróság az egyezségünket, ha mindezekben és részleteikben meg tudtunk egyezni, ráadásul azt is tudomásul kell vennünk, hogy egyezségünknek időtállónak kell lennie. Az egyezség megváltoztatását annak jóváhagyásától számított két éven belül – az egyéb törvényes feltételek megléte esetén is – csak akkor kérhetjük a bíróságtól, ha az a kiskorú gyermekünk érdekét szolgálja, illetve akkor, ha a körülmények változása folytán a megállapodás valamelyik fél érdekét súlyosan sérti. 4 Ezek törvényes feltételek, ezek hiányában a bíróság nem dönthet a házasság felbontásáról sem, vagy ha igen, szembe kell néznie a hatályon kívül helyezés kockázatával. Ráadásul még azzal is számolnunk kell, hogy a bíróságok sem tévedhetetlenek, vagy akár azzal, hogy a jól kigondolt, mindkét fél által tisztességesnek tűnő egyezségünk fennakad a törvényesség sűrű hálóján. Nézzünk egy esetet ez utóbbi állításunk igazolására. 3 4

Csjt. 18. § (1) Csjt. 18. § (2), (3)

Mintapéldánknak akár a füstbe ment terv címet is adhatnánk. S-nek és .M-nek kölcsönösen elegük lett egymásból. Kiskamasz lányuk érdekében, no meg azért is, mert valóban sokra tartották, becsülték egymást, egy közös nyaralással megpróbálták megmenteni házasságukat. Nem sikerült. De ha már válnak, essenek gyorsan túl rajta. Leültek hát, és szépen megbeszélték, hogy M, a férj, a lakásban marad, S, a feleség pedig a mamához költözik, akinek a házát elég kicsit felújítani és átalakítani, hogy mindannyiuk számára megfelelően komfortos legyen. M természetesen hozzájárul az átalakítás költségeihez. Megállapodtak abban is, hogy M mennyit ad havonta a kislányuk tartásához. Aztán M, mint felperes benyújtotta a válókeresetet, melyben megállapodásukra hivatkozással kérte házasságuk felbontását. (Ne feledjük, a felekből közös megegyezés esetén is felperes és alperes lesz. A felperes az lesz, aki a keresetlevél benyújtásával kezdeményezte a házasság felbontását. A felek gyakran nem is értik, hogy most kihez is szólt a tisztelt bíró úr vagy a bírónő. Ja, az alperes az a Miska?!) A bíróság a munkáltatótól beszerezte a férj kereseti kimutatását, és összevetette M nyilatkozatával, mely szerint a jogszabályban megszabott minimumnál lényegesen magasabb összegben kíván hozzájárulni a gyerek tartásához. S és M előadták azt is, hogy bár közös lakásban élnek, életközösségük a jogszabályban előírtnál régebben ténylegesen megszakadt. Volt közös lakásukat M fogja használni, válási szándékuk komoly és végleges. Miután egybehangzó állításaikat a közösen megnevezett tanújuk is megerősítette, a bíróság ítéletével a felek házasságát felbontotta. A jog azonban, mint látni fogjuk, többszörösen sérült, ezért az ügyészség (egy akkori) peren kívüli jogorvoslattal a törvényességi óvás lehetőségével élt, amit a Legfelsőbb Bíróság (az esszé további részében LFB) alaposnak tartott, és elfogadott. De miért is? Elsősorban azért, mert a bíróság a házasság felbontása felől – még ha azt a felek egyező akaratnyilvánításukkal kérték is – addig nem dönthet, míg a fentebb említett kérdésekben egyezség nem jött létre, és ezt a bíróság jóvá nem hagyta, illetve amíg ezek a kérdések döntésre alkalmassá nem válnak. Az LFB tehát úgy látta, hogy a tényállás felderítetlen maradt, az elsőfokú bíróságnak nem állt a rendelkezésére olyan adat, melyből kiderülhetett volna, hogy a felek milyen közös lakással rendelkeznek (bérlőtársak vagy tulajdonostársak-e), a lakásuk használata megosztható-e vagy sem, illetve a lakásból eltávozó házastárs tart-e kárpótlásra igényt. Márpedig a lakáshasználat egyezségben történő rendezésének a mellőzése a felek közötti későbbi jogviták forrása is lehet. Ráadásul a peres felek közös kiskorú gyermekének tartását és elhelyezését az elsőfokú bíróság kizárta vizsgálata köréből, így, az LFB szerint nem számolhatott azzal, hogy a gyermek megfelelő nevelése és tartása szülei házasságának felbontása után is biztosítható-e, illetve nem áll-e ellentétben érdekeivel egyik vagy másik szülőjénél való elhelyezése. Végeredményben az eljáró bíróság a törvényes feltételek hiányában bontotta fel a felek házasságát, ezért ítélete törvénysértő. Igaz, a jogerős határozatot a házasságot felbontó részben hatályon kívül helyezni nem lehetett, így a Legfelsőbb Bíróság csupán a törvénysértés megállapítására szorítkozhatott. És hogyan hatott mindez a felekre? Hát úgy, hogy az évekig elhúzódó, most már a vagyonjogi kérdések rendezésével és a gyerek elhelyezésével kapcsolatos perben úgy megutálták egymást, mint óvodás a sárgarépafőzeléket. Gyermekünk elhelyezésére és tartására, nevelésére, az ezekkel kapcsolatos perekre, a perek elhúzódására, alkalmanként a bírói tévedésekre a jog értelmezésében, de egyezségünk időtállóságára jó példával szolgálhat az alábbi eset.

Matt öt lépésben Az első lépés: A bíróság a felek házasságát ítéletével felbontotta, és a házassági bontóperben az ítélettel egyidejűleg jogerőre emelkedett végzésével a felek egyezségét jóváhagyta. Egyezségükben a felek abban állapodtak meg, hogy gyermekeik az anya gondozásában maradnak, az apa a havi jövedelméből gyermekenként húsz-húsz százaléknak megfelelő mértékű gyermektartásdíjat fizet, közös házuk használatát pedig megosztják egymás között. A felek közösen kérték a házasság felbontását a megromlásához vezető okok feltárása nélkül. A felperes apa elismerte, hogy az anya a gyermekeket megfelelően gondozza, és őt a gyermekek nevelésére totálisan alkalmasnak tartja. A bíróság az egyezséget jóváhagyta, a felek házasságát pedig felbontotta. A második lépés: Ám az apa új felesége csak addig duruzsolt férje fülébe (apukám, ha már itt élünk egy fedél alatt, nem volna egyszerűbb azt a kis pénzt magunknál tartani, úgy szeretem én a gyerekeidet, mintha én szültem volna őket, minek az a sok fölösleges kiadás), míg a férjből ismét felperes lett. Mindössze három hónappal a jogerős egyezség megkötését követően keresetet terjesztett elő, melyben a gyermekek elhelyezésének a megváltoztatását és mindkét gyermek nála történő elhelyezését kérte a bíróságtól. Elég nehezen találta ki ugyan az okokat, de végül arra hivatkozott, hogy volt felesége két hónapja a Jehova Tanúi elnevezésű felekezet rendszeres látogatója, sőt néhány hete „alámerített tagja”, aki heti négy-öt alkalommal a gyermekeket is elviszi a gyülekezetbe, és ezzel az elfoglaltságával a gyermekek testi, szellemi és erkölcsi fejlődését akadályozza, ráadásul este későn érkeznek haza, ezért a fiúk állandóan fáradtak és gondozatlanok. A harmadik lépés: Az elsőfokú bíróság ítéletével mindkét gyermeket a felperes apánál helyezte el, és egyúttal megszüntette gyermektartásdíj-fizetési kötelezettségét is. Az apa érvein túlmenően negatívumként értékelte a bíróság azt is, hogy az anya az ún. vérkérdésben nem adott határozott választ arra, hogy szükség esetén hozzájárulna-e ahhoz, hogy a gyermekei vért kapjanak, vagy vérátömlesztésben részesüljenek, ezzel a felfogásával pedig adott esetben a gyermekek életét és testi épségét is veszélyeztetné. Az ítélet mindketten megfellebbezték. A másodfokú bíróság végzésével az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította. Rámutatott arra, hogy a hatályon kívül helyezés folytán a megismételt eljárásban fel kell tárni azt, hogy mi motiválta a feleket az egyezség megkötésénél – tekintettel arra is, hogy a felperes a pert néhány hónappal az egyezség megkötése után indította meg. A megismételt eljárásban aztán újabb, több vonatkozásban is törvénysértő ítélet született. Egyrészt törvénysértő volt az, hogy az elsőfokú bíróság mellőzte annak a vizsgálatát: a korábbi egyezség valamelyik fél vagy a gyermekek érdekét súlyosan sérti-e, érvei szerint azért, mert az egyezség megkötése óta időközben már több mint három év telt el. Elfogadta a feleknek a megismételt eljárásban is fenntartott azon álláspontját, mely szerint a bontóper során a házasság felbontására vezető okokat elhallgattak, és e vonatkozásban kölcsönösen engedményeket tettek egymásnak: az asszony nem hivatkozott arra, hogy a felperest ittas vezetésért elítélték, továbbá hogy házastársi hűséget sértő magatartást tanúsított; a volt férj pedig nem hivatkozott arra, hogy az asszony vallási nézeteit helyteleníti. A lefolytatott bizonyítási eljárás adatai alapján az elsőfokú bíróság tényként állapította meg, hogy az alperes a gyermekeket minden tekintetben kifogástalanul ellátja és gondozza. Erre tekintettel azt is megvizsgálta, hogy a hazánkban nyilvántartásba vett gyülekezet hitelvei

szerint nevelt gyermekekre milyen hatással vannak egyrészt az anya nevelési elvei, másrészt pedig az a kettősség, amely az apa és az anya nevelési elvei között mutatkozik. A perben beszerzett igazságügyi pszichológus szakértői vélemény szerint a gyermekek mindkét szülőjükhöz megfelelően kötődnek ugyan érzelmileg, az apához való érzelmi kötődésük azonban – különösen a kisebbik fiú esetében – valamelyest erősebb. A fiúk pszichésen nem kiegyensúlyozottak, mert a kisebbiknél olyan kifejezetten magas szintű szorongás észlelhető (halálfélelem, negatív félelmekkel telített jövőkép), amely az anya vallási azonosulásának a gyermekek felé való kivetülése; a nagyobbiknál pedig olyan hipermobilitás, túlmozgékonyság tapasztalható, amely a kapcsolódásbeli labilitásának a következménye, és amely elsődlegesen a szülők közötti konfliktusok, illetőleg a család felbomlásának a feldolgozatlan voltára vezethető vissza. A szakértői vélemény alapján a bíróság a testvéreket elválasztotta egymástól: arra az álláspontra helyezkedett, hogy a felpereshez érzelmileg jobban kötődő kisebbik fiú lelki fejlődése az édesanyja gondozásában súlyosan veszélyeztetett, ezért az apa kereseti kérelmét a kisebbik fiú tekintetében alaposnak találta, azaz, a kisebbik gyereket az apánál helyezte el, míg a nagyobbik az édesanyjánál maradt. A negyedik lépés: Ez tipikusan olyan ítélet volt, amely senkinek sem kedvező, ezért mindkét fél fellebbezett. A másodfokú bíróság azonban az elsőfokú ítéletet helybenhagyta, és ez a bizony rendkívül méltánytalan és törvénysértő rendelkezéshalmaz jogerőssé vált. Ötödik lépés: Mindkét szülő rendkívüli jogorvoslattal, felülvizsgálati kérelemmel élt, és – évek múltán – a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésével a Legfelsőbb Bíróság tett pontot az ügy végére, rendezve a család és főként az édesanya helyzetét. Azzal, hogy az LFB az apa keresetét elutasította, helyreállította a sok évvel korábban keletkezett eredeti megállapodást a szülők között. Itt álltak feleink hatévnyi, eleinte cirkusznak indult, de háborúvá – helyenként vallásháborúvá – fajult pereskedésük végén, és eljutottak abba az útkereszteződésbe, ahonnan eredetileg is elindultak. Csak a lelkük volt kicsit más, meg az emlékeik egymásról. És persze a gyermekeik lelkét is alaposan megcincálták. Azért tanulságos lesz itt az LFB érvelését végigkövetnünk, mert kiválóan prezentálja a válások, különösen a megegyezéses válások, illetve azok buktatóinak szinte minden elemét. Az LFB legfontosabb megállapításai az ügy kapcsán: • a gyermek elhelyezésének megváltoztatását abban az esetben lehet kérni, ha azok a körülmények, amelyekre a bíróság a döntését alapította, utóbb lényegesen megváltoztak, és ennek következtében az elhelyezés megváltoztatása a gyermek érdekében áll, az egyezség megkötése óta pedig nem következett be az elhelyezés alapjául szolgáló körülményekben olyan lényeges változás, amely miatt az elhelyezés megváltoztatása a kisebbik gyermek érdekében állna. • A felek tartós jogviszonyát rendező egyezség megváltoztatását az egyezség jóváhagyásától számított két éven belül a bíróságtól – az egyéb törvényes feltételek megléte esetén is – csak akkor lehet kérni, ha az a felek kiskorú gyermekének érdekét szolgálja, illetve ha a körülmények változása folytán a megállapodás valamelyik fél érdekét súlyosan sérti. Az egyezség megkötése óta ugyanakkor nem következett be az elhelyezés alapjául szolgáló körülményekben olyan lényeges változás, amely miatt az elhelyezés megváltoztatása a kisebbik gyermek érdekében állna. Az anya nevelési elvei ugyanis az apa előtt az egyezség megkötésekor is ismertek voltak, a peres felek a gyermekek nevelésére személyiségüket tekintve egyaránt alkalmasak, az anya a gyermekek nevelését és gondozását minden

tekintetben kifogástalanul ellátja, és a gyermekek mindkét szülőhöz jól kötődnek érzelmileg is. • Amint arra az Emberi jogok Európai Bírósága egy Strassbourgban hozott ítéletében rámutatott: jogellenes a szülők között vallásuk különbözősége miatt különbséget tenni. A szülők közötti világnézeti különbségek egyik szülőre nézve sem járhatnak hátrányos következményekkel. A világnézet nem értékelhető sem a szülők javára, sem hátrányára. • Az alperes gyermeknevelésre való alkalmasságát a perben beszerzett igazságügyi pszichológus szakértői vélemény nem vonta kétségbe. Kétségtelen, hogy a pszichológus szakértői vélemény véleményi része szerint a kisebbik gyermek valamivel erősebben kötődik érzelmileg a felpereshez, mint az alpereshez, és az e gyermeknél észlelhető magas szintű szorongás az anya vallási azonosulásának a gyermek felé való kivetítésével hozható összefüggésbe. Kitűnt azonban a rendelkezésre álló peradatokból az is, hogy a felperes röviddel a felek házasságának a felbontását követően újabb házasságot kötött, melyből gyermek született, és az új házastársával, illetve a vele közös kiskorú gyermekével annak ellenére is az alperes és a perbeli gyermekek által is használt közös lakásba költözött, hogy a gyermekek – a pszichológus szakértői véleménye szerint – a válás tényét érzelmileg még mindig nem dolgozták fel. A gyermekek családrajzából, valamint a pszichológus szakértő által alkalmazott egyéb vizsgálatokból (házteszt, háromkívánság-teszt, Rorschach-teszt, exploratio) megállapítható, hogy a hasonló életkorú fiúgyermekek rendkívül szorosan kötődnek egymáshoz érzelmileg, mindkét szülőjükhöz kifejezetten ragaszkodnak, viszont a családrajzukon a felperes új házastársa egyáltalán nem szerepel, sőt féltestvérük a peres felek közös gyermekeként jelenik meg. Hasonlóképpen megállapítható a pszichológiai szakértői vizsgálatokból az is, hogy a jelen per ténye mindkét gyermekre nézve kifejezetten erős érzelmi megterhelést jelent. Ilyen körülmények között nyilvánvaló az is, hogy a kisebbik gyermeknek apja újjáalakult családjában való elhelyezése nem lenne megnyugtató, és nem szolgálná a gyermek helyes irányú érzelmi fejlődését sem, a gyerekek egymástól való elválasztása pedig mindkét gyermek érzelmi fejlődését kedvezőtlenül befolyásolná. • A család szétesése rendszerint súlyos válságot idéz elő a gyermeknél. Ennek hátrányos következményei fokozottan hatnak rá, ha a testvéreknek is el kell szakadniuk egymástól. A testvérek közössége jelentős kötőerő. A gyermek elhelyezésénél ezért általában arra kell törekedni, hogy a gyermekek a szülők elválása után is együtt maradjanak, és közösen átélve a házasság felbomlásának nehéz idejét, minél kevésbé sérülten kerüljenek ki a szülők közötti ellentétek által létrehozotthelyzetből. Mindkét szülőnél egyformán kedvező feltételek megléte esetén is csak indokolt esetben lehet a testvéreket egymástól különválasztva elhelyezni.5 *** Mind gyermekeink elhelyezésénél, mind pedig a láthatás megítélésénél sokat nyom a latban, hogyan fogja értékelni a bíróság a nevelési adottságok objektív és szubjektív feltételeit. Az objektív körülmények között elsődleges helyen szerepelnek a lakáskörülmények. Egy ugyanolyan adottságú (de a megosztott lakáshasználatra mindenképpen megfelelő) ingatlan lehet alkalmas és lehet alkalmatlan a gyermek elhelyezése szempontjából. Ez már jórészt a szülő nevelési alkalmasságától függ. Függ attól, hogy az együttlakás során milyen mintát fog adni a gyermeknek. Milyen életmódot folytat, odahozza-e valamelyik volt házastárs új családját stb., stb. És persze fordítva is igaz: a szülő nevelési alkalmasságát messze meghatározza anyagi ereje.

5

(Legf. Bír. PfV. II. 22.635/1996. sz.)

Sokan úgy gondolják – különösen, mióta a gyermekek jogairól szóló New York-i egyezmény belső jogunk részévé vált6 –, hogy a tizennegyedik életévét betöltő gyermeknek döntő szava van saját elhelyezésének kérdésében. Tévedés! A bíróságok lehetőség szerint figyelembe veszik a gyermek kérését, de a többi körülménnyel és általában a pszichológus szakértő véleményével összevetve komplex módon vizsgálják azt meg. Gyermekelhelyezési kérdésekben nagyon sok múlik a pszichológiai szakvélemény leleti részén. Változtatott már bíróság tizennégy év feletti gyermek elhelyezésén is (konkrét ügyről beszélek), mert a bíróság negatívumként értékelte az alperes apa terhére az anya elleni fokozott befolyásolást, ami a későbbiekben a gyermeknek az anyával szembeni kirívó és megbotránkoztató jelenetekben megnyilvánuló ellenségeskedéséig fajult, és az anyától való teljes eltávolodását eredményezte. Az apának a gyermeknevelésben később tanúsított magatartása révén ez a negatív tendencia felerősödött, és olyan eredményhez vezetett, hogy a serdülőkorú fiúgyermek a hozzá őszintén ragaszkodó édesanyját sértő és megbotránkoztató módon utasította el. Ez meggyőzte a másodfokon eljáró bíróságot arról, hogy a gyermek egészséges erkölcsi érzéke máris károsodott. Ennek a helyzetnek a fenntartása veszélyezteti a gyermek helyes irányú erkölcsi fejlődését, valóságos érdekeinek megfelelő őszinte magatartásának kialakítását, a gyermek az apai befolyás mellett kellő érettséggel – mely döntése kialakításában meghatározó lehetne – még nem rendelkezik, a jelenlegi környezete által gyakorolt ráhatás pedig őt érdekorientáltságúvá, kíméletlenné, ugyanakkor neurotikussá teszi, tehát az apánál való elhelyezése több mint aggályos. Ugyanakkor a gyermekben az anyával szembeni indulatok – bármilyen hatásra alakultak ki – kétségessé teszik, hogy az anya a továbbiakban képes-e a gyermek nevelésére, a vele szembeni érzelmek megfelelő feloldására, tehát arra, hogy a gyermeket a kívánt irányba befolyásolja, és ezáltal a gyermeket ért negatív hatásokat semlegesítve a további fejlődését megfelelően biztosítsa. Ezért a másodfokú bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy az elhelyezés kérdésének eldöntéséhez pszichológus szakértő bevonása nélkülözhetetlen, ugyanis csak szakértői módszerekkel állapítható meg a gyermek valós érzelmi és akarati státusa, valamint az is, hogy a felperes anya rendelkezik-e ebben a helyzetben nélkülözhetetlen megértéssel, tűréskészséggel és nevelési adottságokkal. Csak a szülők és a gyermek személyiségét egészében feltáró pszichológus szakértői vélemény, nem utolsósorban pedig a felek ismételt meghallgatása alapján dönthető el, hogy a már kialakult és a gyermek egészséges személyiségfejlődését veszélyeztető jelenlegi helyzettől, vagy a gyermeknek az anyánál – esetleg hosszabb teljesítési határidő meghatározásával és a Nevelési Tanácsadó bevonásával – való elhelyezésétől várható-e inkább, hogy valamennyi körülmény egybevetésével a gyermek még menthető érdeke érvényre jusson. Röviden summázva, ebben az esetben végül a pszichológiai szakvélemény segített a teljes tényállás feltárásában, az apa, a tizennegyedik életévét betöltő gyermek és az anya nevelési attitűdjeinek feltárásában. A megismételt eljárásban a bíróság a gyermeket az apai nagyszülőknél helyezte el, amelybe mind az édesanya, mind az apa belenyugodott. Általában mindkét szülő alkalmas a gyermek nevelésére. A gyerek is szereti szüleit, mindkettőhöz ragaszkodik. Ilyenkor aztán egyéb szempontok is előkerülnek a gyermek elhelyezésénél, olyanok, mint a családi élet felelőtlen megbontása, vagy a házastárs indokolatlan megszégyenítése. Ezek a magatartások önmagukban is kétségessé tehetik, hogy az adott szülő rendelkezik-e a gyermek neveléséhez szükséges erkölcsi tartással. Vegyünk ismét egy példát a bírói gyakorlatból. A fiatal orvos házaspárnak egyévnyi házasság után gyermeke született. A szülés után alig egy évvel házasságuk alaposan megromlott. A férfi, ahogy mondani szokás, „csajozni” kezdett, 6

1991

nőügyeit „sportszintre” emelte, és ezt nem is leplezte. Mivel a fiatalok egy vidéki kisvárosban éltek és dolgoztak, a dolognak gyorsan híre ment, így hát nem kellett sok időnek eltelnie, hogy férje hűtlenkedéseinek híre eljusson a fiatalasszonyhoz. Először még megpróbálták kapcsolatukat rendbe tenni, és elköltöztek egy másik, nem sokkal nagyobb városkába. (Az ilyen városokra mondotta volt Osztap Bender, hogy „nna, ez sem Rio de Janeiro”.)7 Életük színtere megváltozott, a férj azonban jottányit sem. A férj nőügyei ismét közbeszéd tárgyává váltak, a közbeszéd pedig, mint tudjuk, inkább hasonlít a rosszindulatú pletykára, mintsem az objektív híradásra. „Mindennap mással” – vallotta a férj. Magatartása rendkívül sértő és megalázó volt, hiszen a felesége ugyanebben a városban dolgozott, közkedvelt és igen megbecsült tagja volt a közösségnek. Nem csoda, hogy nem bírta tovább, elköltözött egy másik városba, és beadta a válókeresetét. A kisfiú az apjával maradt, itt járt óvodába, majd iskolába, az édesanyjával azonban rendszeresen találkozott. A szülők az első tárgyaláson (ideiglenesen) megállapodtak abban, hogy a gyerek a hétfői és szerdai napot az anyánál, a keddi és csütörtöki napot az apánál tölti, a hétvégén pedig felváltva tartózkodik egyik, illetve másik szülőnél. A bíróság által beszerzett igazságügyi pszichológus szakértői véleményéből kitűnt, hogy a felek nevelési módszere különböző, az anya autokratikusabb, míg az apa demokratikusabb nevelési elveket követ. Mindkét szemléletnek van előnyös és hátrányos oldala, így a nevelésre a szülők egyaránt alkalmasak. A gyermek mindkét szülőjéhez erős érzelmi szálakkal kötődik, igényli a szoros és rendszeres kapcsolatot, de az apjához jobban ragaszkodik és a környezet állandósága is amellett szól, hogy a bíróság az apánál helyezze el a gyereket. Az elsőfokú bíróság a gyermek elhelyezése szempontjából – a felek egyforma nevelési készsége mellett – döntő jelentőséget tulajdonított annak, hogy a kisfiú az apához jobban ragaszkodik, és a megszokott környezet jelenti számára az állandóságot. Az anya terhére értékelte a bíróság, hogy a közös lakásból elköltözött, és utóbb harmadik személlyel kapcsolatot létesített, így a gyermek más személlyel is kapcsolatba kerülne. Az ítélet ellen az anya fellebbezett, a gyermek nála való elhelyezését kérte a közös szülői felügyelet fenntartásával úgy, hogy a részére biztosított kapcsolattartás az apát illesse meg. A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú ítélet gyermekelhelyezésre vonatkozó rendelkezését megváltoztatta, a hetedik életévében lévő fiúgyermeket az anyánál helyezte el, és az apát kötelezte gyermektartásdíj fizetésére. A jogerős ítélet indokolása szerint az elsőfokú bíróság a perbeli tényállást kellő alapossággal tárta fel, döntése meghozatalánál azonban figyelmen kívül hagyta a férj magatartásában fellelhető negatív vonásokat, nem tulajdonított kellő jelentőséget annak, hogy a házasság felbontására a férfi egyéniségének, erkölcsi tulajdonságainak és életmódjának kedvezőtlen alakulása miatt került sor. Kiemelte, hogy a gyermek elhelyezésénél alapvető szempont a gyermek érdeke, s a gyermek elhelyezése körében elsősorban azt kell vizsgálni, hogy a szülőket egyéniségük, erkölcsi tulajdonságaik és életmódjuk alkalmassá teszi-e a gyermek nevelésére. Megállapította – amit egyébként az elsőfokú bíróság is a tényállás részévé tett –, hogy a férj házassági életközösségük fennállása alatt kívülálló harmadik személyekkel (ugye milyen szépen tudja fogalmazni a jog a csajozást, a hűtlenséget) rendszeres kapcsolatot tartott fenn. Erre nézve úgy nyilatkozott, hogy „ilyen a mentalitásom, ezen mindig is akartam változtatni, tudtam és láttam, hogy a felperes ettől szenved, és hogy őt ez mennyire bántja… természetesen hibásnak érzem magam”. A feleknek Z-ről azért kellett S községbe költözni, hogy az alperesnek a Z-i nőkapcsolatait sikerüljön felszámolni. A férfi azonban S-ben is tovább folytatta a házassági hűséget sértő magatartását, és e miatt az életvitele miatt a kisváros mélyen elítélte. Ezek azt mutatják, hogy a volt férj erkölcsi felfogásában, életszemléletében, önértékelésében olyan zavarok ütköztek ki, amelyek a gyermeknevelésre való alkalmasságát megkérdőjelezik. A férfi 7

Ilf és Petrov műveinek {Aranyborjú, Tizenkét szék) főhőse, a nagy szovjet szélhámos.

szavahihetőségét a megyei bíróság ugyancsak kétségesnek ítélte, mert az ügyben nem sokkal korábban megtartott tárgyaláson olyan nyilatkozatot tett, hogy élettársi kapcsolata nincs, a perbeli tanúvallomásokból és a beszerzett szakértői vélemények tartalmából, valamint a fellebbezési tárgyaláson tett nyilatkozatából azonban nyilvánvalóvá vált, hogy jelenlegi élettársával már jó ideje együtt él. A bírói gyakorlat egységes abban, hogy a családi élet felelőtlen megbontása, a házastárs indokolatlan megszégyenítése és ennek rendszeres ismétlődése olyan magatartás, amelynek megállapítása esetén kétségessé tehető, hogy az adott szülő rendelkezik-e a gyermek neveléséhez szükséges személyi, erkölcsi tulajdonságokkal. A gyermek abban az életkorban van, amikor a környezeti hatásokra egyre fokozottabb mértékben reagál, ezek a környezeti hatások egyre jobban befolyásolják őt életszemlélete kialakításában, amikor a felnőtt példakép általános, s ezen belül erkölcsi tulajdonságait igyekszik a maga személyiségébe beépíteni. Ezért a megyei bíróság megítélése szerint a perbeli gyermek egészséges testi és szellemi fejlődését inkább az anyánál történő elhelyezés biztosítja. A perben a volt férj személyes előadása alapján sem volt vitás, hogy a házasság sorozatos házastársi hűséget sértő, mély érzelmeket nélkülöző felületes kapcsolatai miatt romlott meg, mellyel összefüggésben a saját felelősségét maga is elismerte, és azt is tudta, hogy emiatt a felperes „szenved”. Azok a tanúk, akiknek az ezt érintő tartózkodó vallomására a volt férj hivatkozott, abban a városban élnek, ahol orvosi tevékenységét folytatja, így érthető, hogy az életvitelére vonatkozóan csak „pletykákra”, hallomásokra utaltak, és azt emelték ki, hogy milyen „remek” apa. Ugyanakkor az sem kétséges, hogy az apa a gyermeket őszintén szereti, gondozását kifogástalanul ellátja, objektíve optimális körülményeket biztosít részére. Alkalmas a gyermek nevelésére, a gyermek pedig a környezetéhez és az alpereshez mélyen kötődik. Az ügyben tehát a bíróság a férjnek a családi élet harmóniájáért, a család összetartozásának fenntartásáért érzett kellő felelősségét, illetve annak hiányát vetette össze az önálló ítélőképességgel még nem rendelkező gyermek ragaszkodásával, mely egyébként a két szülő közt jelentős különbséget nem jelzett. Ebben a körben a tényállást helyesen állapította meg, és a szülők egyéniségéből, életvezetéséből megalapozottan vonta le azokat a következtetéseket, amelyekre döntését alapította. A felperesnek az életközösség megszűnése után létesített partnerkapcsolata nem tekinthető azonos súlyúnak az alperes élettársi kapcsolatával, melyben a gyermek nemcsak az alperes élettársához, hanem annak két kiskorú gyermekéhez is alkalmazkodni kényszerül. A volt házastársak nemegyszer igazságtalannak érzik, hogy közös gyermeküket vagy gyermekeiket nem egyik, vagy másik félnél helyezte el a bíróság. A „sértett fél” maga szolgáltat igazságot, és azt a láthatás kérdéséről leválasztva, mindenféle trükkökkel megpróbál kibújni tartási kötelezettsége alól. „Nem fizetek én többet annak a cafkának/szoknyapecérnek”, mintha a tartásdíjat nem a gyermek, hanem a volt házastárs javára ítélné meg a bíróság. (Persze, mint látni fogjuk, olyan is létezik, csak nem szabad a kettőt összetéveszteni!) Családjogunk egyik alapelve – és ez összhangban van minden ősi törvénnyel, sőt még a biológiával is –, hogy a szülő a saját szükséges tartásának rovására is köteles megosztani kiskorú gyermekével azt, ami a közös eltartásukra rendelkezésre áll. A bírói gyakorlat ezért sem honorálja az ügyes próbálkozásokat a kibúvásra a tartásdíjfizetés kötelezettsége alól. Nem honorálja, ha példának okáért a tartásdíj fizetésére kötelezett személy azért hagyta ott a szakképzettségének megfelelő, magasabb munkabérrel járó munkakörét, és azért helyezkedik el kevesebb munkabérrel járó munkakörben, hogy ezzel a tartásdíjra jogosult igényeit kijátssza, illetőleg a tartásdíj összegét csökkentse. Más ügy, és most szándékosan nem térünk ki rá, hogy mennyire hatékony, illetve kevésbé hatékony a bíróságok által megítélt tartásdíjak behajtása, miért olyan nehézkes a tartásdíj

állam általi megelőlegezése, illetve külföldi vagy külföldön tartózkodó kötelezett előkerítése és elszámoltatása –, de azért vegyük azt is tudomásul, hogy a bíróság sem teljesen eszköztelen a gyenge fizetési készséggel bíró szülők ellen. A törvény a gyermekétől külön élő szülő és a gyermek közötti személyes és közvetlen kapcsolat fenntartásnak a jogát egyrészt a gyermek jogaként, másrészt a különélő szülő jogaként és kötelezettségekéntfogalmazza meg. A LFB egyik iránymutató döntésében így fogalmaz: a harmadik életévét betöltött gyermek külön élő szülő általi elvitelének a lehetőségét ugyanis nem jogszabály rendelkezése írja kötelezően elő, hanem az ennek megfelelő általános gyakorlatot az a köztudomású tény alakította ki, hogy a harmadik életév betöltéséig a rendszeres kapcsolattartások során a gyermek és a tőle külön élő szülő között már rendszerint kialakul az a harmonikus gyermekszülő kapcsolat. Erre tekintettel elsősorban éppen a gyermeknek áll érdekében az, hogy az őt napi rendszerességgel gondozó szülőről mintegy „leválva”, a külön élő szülőjével is hosszabb időtartamot tölthessen együtt, és ezáltal a már korábban kialakult érzelmi kötődése az ő irányában is még inkább elmélyülhessen. Az LFB iránymutatását követve helyes okfejtéssel mutatott rá tehát egy „kibúvós apuka” ügyében hozott ítélet arra, hogy az adott esetben a felperes és a gyermek közötti harmonikus, kiegyensúlyozott kapcsolat hiánya, valamint a felperesnek az alperessel szemben a gyermek által is érzékelhető módon és körülmények között tanúsított gyalázkodó, ellenséges magatartása a gyermek felperes általi elvitelének a lehetőségét – éppen a gyermek érdekében – kizárja. Az adott esetben ugyanis a kapcsolattartás az apa általi elmulasztása folytán a gyermek harmadik életévének a betöltése – az általánostól eltérően – nyilvánvalóan nem járhatott együtt a gyermek felpereshez fűződő érzelmi kötődésének a kialakulásával. Ezért az a harmonikus érzelmi fejlődését veszélyeztetné, ha a számára érzelmi biztonságot nyújtó anyától és környezetétől a számára gyakorlatilag idegen apjával való kapcsolattartás érdekében hosszabb időre elválni kényszerülne. Végül is a bíróság vagy akár a gyámhatóság leginkább egyet tehet, korlátozza a mulasztó fél láthatását, ha pedig a gyerek tartása kerül veszélybe, jön az állami gondozás… brrr! A vagyonmegosztás A vagyonmegosztás kérdése közös megegyezésünk egyik sarkpontja, sokszor pontosan ebben a kérdésben nem jön létre egyezség a felek között, itt mennek leggyakrabban ölre volt házastársukkal. A vagyonmegosztás több jogág, pl. a családjog, a társasági jog, de leggyakrabban a családjog és a polgári jog mezsgyéjén fekszik. Gyakran esik egybe a lakáshasználat megosztásának kérdéseivel is, egy sor egyéb, életbe vágóan fontos kérdést von maga után, mint a gyerekelhelyezés, a láthatás stb., stb. A terület nagyon nagy, jószerével nincs két hasonló eset, most – az illusztráció kedvéért, és persze érvelésünk erősítésére – ismertetünk egy sok szempontból tanulságos, ezen ügyek bonyolultságát is tükröző esetet. A fiatal pár némi csiki-csuki, azaz szét- és összeköltözés után úgy döntött, hogy – tekintettel az úton lévő babára is – helyreállítja az életközösséget. Elgondolásukat lelkesen támogatták a lány szülei is, és felajánlották, hogy a fiatalok költözzenek félkész családi házukba, kapnak egy szobát a szülők lakrészéből, és építsék be a szerkezetkész felsőszintet. A fiatalok OTP-kölcsönt vettek fel, szoc-pol-támogatást vettek igénybe, és megkezdték a felső lakás kiépítését, amely hamarosan elkészült, s mire jött a baba, beköltöztek. De valahogy sem az építkezés, sem a lány szüleinek jelenléte nem volt a házasságukra jó hatással, és néhány hónap múlva a férj elköltözött. Aztán, ahogy az lenni szokott, megkezdődött a válóperük. A fiatalasszony, mint felperes a keresetében a házasság felbontását, a gyermeknek nála történő elhelyezését és az alperes

férjnek gyermektartásdíj fizetésére való kötelezését kérte azzal, hogy a házastársi közös lakás kizárólagos használata őt illesse meg. A férj maga is kérte a házasság felbontását, nem ellenezte a gyermeknek az anyánál történő elhelyezését, és vállalta a gyermektartásdíj fizetését, később azonban viszontkeresetet emelt a házastársi közös vagyon megosztása iránt, és tulajdoni igényt érvényesített az ingatlan tulajdonosaival, a szülőkkel, mint II. és III. r. felperesekkel szemben is ráépítés jogcímén. A fiatalok az első tárgyaláson egyezséget kötöttek a gyermek elhelyezése, tartása és a kapcsolattartás vonatkozásában, amelyet a bíróság jóváhagyott, majd a házasságukat részítélettel felbontotta. A közös vagyon megosztása tárgyában a bíróság folytatta a per tárgyalását, és ennek eredményeként a házastársi közös vagyont akként osztotta meg, hogy a volt feleséget (hatvan nap alatt) 76 ezer forint megfizetésére kötelezte (az összegek nagysága senkit ne tévesszen meg, az eset a nyolcvanas évek végén történt), a férj ezt meghaladó viszontkeresetet elutasította, és rendelkezett a költség és illeték viselése felől. Az ítélet indokolásában a bíróság megállapította, hogy a házasfelek a II. és III. r. felperesek – azaz a szülők – hozzájárulásával jelentős értéknövelő beruházást végeztek felperesek ingatlanán. A beruházás a 320 ezer forint OTP-kölcsönből és 105 ezer forint szociálpolitikai juttatásból valósult meg, emellett a házasfelek felhasználták a menyasszonytáncból származó 60 ezer forintos összeget is. A bíróság arra való tekintettel, hogy a rövid ideig tartó házasság alatt az OTP-kölcsön törlesztésére nem került sor, továbbá a kölcsönt az életközösség megszűnését követően kizárólag a volt feleség törlesztette, és ő fizette vissza a szociálpolitikai kedvezmény arányos összegét is, úgy foglalt állást, hogy az eredetileg közösen vállalt hitel a volt férj külön adósságává, az abból létrehozott érték pedig az ő különvagyonává vált. Ehhez képest tehát csak a saját munkájának az ellenértékére, továbbá a menyasszonytáncpénzből rá eső részre tarthat igényt. Rendelkezett a bíróság az ingóságok megosztásáról is. A fellebbezés folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú ítéletet részben megváltoztatta, és egyetemlegesen kötelezte a szülőket, hogy volt vejük javára fizessenek meg 675 ezer forintot. Megosztotta a II. fokú bíróság a volt házastársak közös vagyonát képező vagyonmérleg szerinti ingóságokat is. Mit állapított meg tehát a másodfokú bíróság tényállásként: azt, hogy a házasfelek a 320 ezer forint építési hitelt és a 105 ezer forintos szociálpolitikai kedvezményt, valamint a perben pontosan nem tisztázható összegű közös készpénzt használták fel az építkezéshez. Megállapította, hogy az I. r. felperes és az alperes közös célra, közösen igényelték és kapták meg a hitelt, azt az életközösség fennállása alatt használták fel, ehhez képest az ezen összeg felhasználásával történő beruházás közös vagyonuknak minősül, függetlenül attól, hogy a hitel visszafizetésére az életközösség megszakadása után a volt feleség különvagyonából került sor. A rendelkezésre álló szakvélemény számításai szerint a bíróság abból indult ki, hogy a felperes feleség és az alperes férj beruházása az ingatlan teljes forgalmi értékének 18 százalékát tette ki, így az alperes ennek fele részére, vagyis az egész ingatlan 9 százalékára tarthat igényt. Minthogy az alperes tulajdoni igényt érvényesített, azzal azonban, hogy egyben a közös tulajdon megszüntetését is kérte, az alperest megilleti az ingatlan jelenlegi teljes értékének, vagyis 7 millió 500 ezer forintnak a 9 százaléka, azaz 675 ezer forint. A másodfokú bíróság megállapította azt is, hogy a hitel és a szociál-politikai kedvezmény összegét kizárólag az I. r. felperes fizette ki, az ingóságokkal kapcsolatos elszámolás során ezért ennek fele összegét az alperes köteles az I. r. felperesnek megfizetni. Az ítélet ellen emelt törvényességi óvást az LFB alaposnak találta. Álláspontja szerint az alperes férj viszontkeresete folytán a bíróságnak kétirányú vitában kellett döntenie, és két, egymással ugyan összefüggő, de önálló jogviszonyt kellett rendeznie. Az egyik jogviszony a házasfelek (az I. r. felperes és az alperes) házastársi vagyonközössége, illetőleg a közös

vagyoni igények elszámolása; a másik jogviszony pedig a házasfeleknek az eredeti ingatlantulajdonosokkal, a szülőkkel, mint II. és III. r. felperesekkel szembeni ráépítéssel kapcsolatos igénye. Az LFB szerint a másodfokú bíróság helyesen indult ki abból, hogy a ráépítés a házastársak közös építkezése volt, és azzal közösen szereztek tulajdont. Ugyanis a házastársak osztatlan közös tulajdona mindaz, amit a házastársi életközösség ideje alatt akár együttesen, akár különkülön szereztek, kivéve azt, ami valamelyik házastárs különvagyonához tartozik. A házastársak az együttélés ideje alatt építkeztek, mégpedig annak a pénzösszegnek a felhasználásával, amelyet az OTP-től közösen igényeltek és kaptak, felhasználva az ugyancsak kettőjük részére biztosított szociálpolitikai kedvezményt is. A házassági együttélés alatt közösen felvett kölcsön a felhasználása során közös vagyont keletkeztet, függetlenül attól, hogy utóbb e kölcsön visszafizetése hogyan történik. Ehhez képest a házastársak részére biztosított kölcsön és szociálpolitikai kedvezmény összegéből történő építkezés közös építkezésnek minősült, és a házasfelek közös vagyonát gyarapította. Az ugyanis nem nyert bizonyítást, hogy az együttélés alatt történő építkezéshez valamelyik fél különvagyonát felhasználták volna. A házasfelek egymás közötti jogviszonyában, a fentiekkel kapcsolatos igények elbírálására a Csjt. rendelkezései az irányadók. Más azonban az alkalmazandó jogszabály és az elszámolás alapja a házasfeleknek a szülőkkel, a II–III. r. felperesekkel szembeni jogviszonya elbírálásánál. E tekintetben nem a Csjt., hanem a Polgári Törvénykönyv rendelkezései az irányadók. A házasfelek az eredeti tulajdonos II–III. r. felperesek hozzájárulásával építkeztek az ingatlanon, és így közöttük a ráépítéssel eltérő megállapodás hiányában a Polgári törvénykönyv //jegyzet Ptk. 137. §-ának (3) bekezdése// szerint közös tulajdon keletkezett. Ennek az arányát a szakértői vélemény alapján a jogerős ítélet helyesen állapította meg, amikor a ráépítés időpontjára vetítetten az egész ingatlan értékéből a ráépített részre eső érték arányát vizsgálta. Az alperes a tulajdonjog megállapítása mellett egyben a közös tulajdon megszüntetését is kérte oly módon, hogy a bíróság a ráépítéssel szerzett tulajdoni hányadát adja a II–III. r. felperesek tulajdonába. Erre a jogviszonyra a Ptk. 148. §-a az irányadó, amelynek alkalmazása során a felek között a közös tulajdon megszüntetése és annak az alperes által kért módja nem volt vitás. Tévedett azonban a másodfokú bíróság a II. és a III. r. felpereseket az alperes tulajdoni hányada fejében terhelő ellenérték megállapításánál. A Legfelsőbb Bíróság PK 10. számú állásfoglalása részletes útmutatást ad a megfelelő ellenérték kiszámítására, és ennek során jelentőséget tulajdonít a bentlakás forgalmi értékre gyakorolt hatásának. Az állandó bírói gyakorlat a magához váltás folytán fizetendő ellenérték meghatározásánál a tulajdonostárs bentlakását megfelelően értékeli. A volt házastársak építkezésük során önálló lakást alakítottak ki, és abba kiskorú gyermekükkel együtt beköltöztek. A házasság megromlásakor a férj ugyan a lakást elhagyta, házastársa azonban a közös gyermekükkel együtt a lakásban maradt. Ehhez képest a ráépítő volt házastársak nem ürítették ki a ráépítéssel keletkezett tulajdoni részüket, hanem az változatlanul lakott maradt. Az eredeti tulajdonosok (most már résztulajdonosok) számára közömbös az, hogy a ráépítést közösen végző házastársak közül utóbb melyik használja egymás közti megállapodás alapján az ingatlanrészt, illetőleg, hogy a házastársak egymás között hogyan rendezték e lakásnak a használatát. A szülők szempontjából csak annak van jelentősége, hogy a ráépítők nem adták át részükre üresen, beköltözhetően a perbeli lakrészt, hanem abban a lányuk és az unokájuk változatlanul bent lakik. Ezért a közös tulajdon megszüntetése során a II. és III. r. felperes szülők nem kötelezhetők a ráépítők illetőségének beköltözhető értékben való térítésére, hanem volt vejüket a tulajdoni hányadának értéke az emeleti szint lakott állapotának megfelelően illeti meg.

Tévedett ezért a másodfokú bíróság, amikor az ingatlanforgalmi szakértői vélemény kiegészítésének keretében nem derítette fel az ingatlan forgalmi értékét az életközösség megszűnésekor (a felperesek által ezt követően elvégeztetett beruházások nélküli) állapotában, mert csupán ennek az értéknek a tisztázásával lehet megalapozottan dönteni az alperest az ingatlan tulajdonostársaitól (a II. és a III. r. felperesektől) megillető ellenérték összegéről. Annak a ténynek, hogy a volt házastársak közül melyikük lakja az emeleti lakást, már ismét a házasfelek egymás közötti jogviszonyában van jelentősége, amelynek elbírálására nem a Ptk., hanem a Csjt. szabályai az irányadók. Ebben a körben az alperes javára kell értékelni azt, hogy a volt házastársi közös lakásból elköltözött, ennek ellenére tulajdoni hányadának csak a lakott forgalmi értékéhez jut hozzá, míg volt házastársa (az I. r. felperes) a lakás kizárólagos használata folytán olyan vagyoni előnyben részesül, amelyet a vagyonmegosztás körében értékelni kell. A volt feleség oldalán viszont azt kell értékelni, hogy a lakást nem csupán a saját, hanem a nála elhelyezett közös kiskorú gyermek érdekében is használja, a közös gyermek lakáshasználati jogának biztosítása pedig mindkét szülőt terheli. A házastársak egymás közötti viszonyában a bíróságnak egyébként is gondoskodnia kell arról, hogy a vagyoni igények rendezésénél egyik házastárs se jusson méltánytalan vagyoni előnyhöz. Az adott esetben jelentősége van annak a körülménynek, hogy a házasfelek között a házasság igen rövid ideig állott fenn, továbbá hogy az építkezés lényeges része ugyan az együttélés ideje alatt történt, de a lakás kialakításának lehetőségét a szülők biztosították, a lakás befejező munkálatainak elvégzésére már a férj elköltözése után került sor, valamint hogy a lakás felépítését biztosító kölcsön és szociálpolitikai juttatás visszafizetése már az életközösség megszűnése után kezdődött meg, és abból a férj már semmit nem fizetett. Házastársi tartás Kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy ideiglenesen vagy akár tartósan hozzá kell járulnunk házastársunk tartásához. A dolog meglepetésként is érhet bennünket. Itt volt például Laci bátyám, aki ötvenkét év házasság után (jó cimborája, Maligán úr tanácsára) „felmondott” feleségének, és rettenetesen meg volt sértve, amikor az idős asszony, aki egész életében „nem csinált semmit”, csak mosott, főzött, takarított, és a gyerekeket nevelte, a bontóperben eltartásért viszontkeresettél élt. Fel volt háborodva, hogy az ő házára (amit, tény, saját kezével épített, de hát több mint ötven éve együtt lakták) meg a kis nyugdíjára fáj az „öregasszony foga”. A bíróság, mivel a házastársi tartás feltételei fennálltak8, a feleség önhibáján kívül kétségtelenül rászorult a tartásra, és arra érdemtelen sem volt (bár ezt Laci bátya erősen kétségbe vonta: „még főzni se tudott rendesen”), családi házuk használatát megosztotta kettejük között, és az idős hölgyet megillető kiegészítő házastársi tartás összegét a volt férj nyugdíjának harminc százalékában határozta meg, mivel a bíróság úgy vélte, hogy ennél nagyobb összegű tartás már veszélyeztetné a kötelezett megélhetését. A házastársi tartásnak elengedhetetlen feltétele azonban – az egyéb feltételek megléte esetén is – a tartásra köteles házastárs teljesítőképessége. Bármennyire is fennáll a tartásra jogosult, nem érdemtelen házastárs rászorultsága a tartásra, tartást csak addig a mértékig követelhet, amíg az nem veszélyezteti a volt házastársnak és annak a megélhetését, akinek az eltartására a házastárs a tartást igénylővel egy sorban köteles. Abban az esetben azonban, ha a kötelezett ebben az értelemben véve teljesítőképtelen, házastársi tartás megítélésére nem kerülhet sor. („Még jó, hogy női napozót nem építtettek velem a kertbe” – morgott az öreg.)

8

Csjt. 32. § (1)

A házastársi tartásdíj felemelésére általában a tartásokra vonatkozó szabályok érvényesek. A tartások megítélése mindig feltételes, addig tart, míg a körülmények változatlanok. A másik fél sem volt elégedett az ítélettel: kevesellte a ház felét, meg a tartás megítélt összegét, de hát az öreg sem volt egy krőzus. Az öreget kicsit megnyugtatta, hogy érdemtelenség esetén megszűnik a tartási kötelezettsége. („Majd figyelni fogom a vén k....t”, de azért azt tudta, hogy az érdemtelenség megállapítására kevés esélye van.) A tartásra való érdemtelenség elbírálása még bonyolultabb kérdés. Nem is megyünk bele részletesen a kérdés taglalásába, pusztán létükre és fontosságukra hívjuk fel a figyelmet. Az érdemtelenség elbírásánál ugyanis nemcsak a tettlegesség vagy a házastársi hűség megsértése, hanem egyéb magatartás is alkalmas lehet az érdemtelenség megállapítására. Az érdemtelenség elbírálásánál figyelembe kell venni és mérlegelni kell a peres feleknek a házasság fennállása alatt tanúsított és a házasság felbontásához vezető, de még házasságuk felbontása utáni magatartását is, ha a tartást nem az alapeljárásban ítélték meg. Összefoglalás Remélem, egy rövid pillanatra sikerült felhúznom a függönyt a családjog és a válóperek színpadán, s így bepillantást nyerhetett az olvasó ezekbe a rendkívül bonyolult, érzékeny, egzisztenciát tönkretevő, lelkeket, különösen gyermekeink lelkét, környezetet, múltat és jövőt meg- és elrontani képes ügyek sokszínű kelléktárába. Remélem, sikerült önöket meggyőznöm arról, ha már válni akarnak, vagy válniuk kell, azt tegyék gyorsan, korrekt módon, volt házastársuk személyét és vagyoni érdekeit is szem előtt tartva, volt házastársukkal megegyezve. Kompromisszumokat kell kötni, nem is akármilyeneket. De igen bátor kompromisszumokat. Tegyék félre a „de te akkor azt csináltad, de te meg azt mondtad a gyerek előtt” típusú vitáikat. Csakis így menthetjük meg jövőnk tisztaságát, múltunk becsületét és értékeit. Csakis így tudjuk hitelesen el- és megmagyarázni gyermekeinknek – -és önmagunknak –, mi történt és miért. Csak így fogják megérteni gyermekeink, hogy nem szűnt meg a család, csak másképpen lesz, esetleg más a szerkezete, más személyek is belépnek vagy kiválnak. Gyerekeink így tudni fogják: bármi gondjuk van vagy lesz az életben, most is, a jövőben is számíthatnak, támaszkodhatnak szüleikre. Remélem, ez a néhány felvillantott eset nem rettenti el önöket a közös megegyezéstől, még akkor sem, ha az ilyen válások ösvénye is meglehetősen csúszós és kanyargós. Remélem továbbá azt is, soraim közül sikerült kiolvasniuk, hogy van remény a gyors és „sikeres” válásra, és ha megvan ugyan a jó szándék és a remény a „kiegyezésre”, de nem éreznek magukban kellő erőt vagy képességet egy jó megállapodás létrehozására, forduljanak szakemberhez, forduljanak mediátorhoz, azaz közvetítőhöz. Nekik megvan a kellő szakértelmük, gyakorlatuk és apparátusuk ahhoz, hogy megfelelő megállapodást hozzanak létre felek között, olyat, amit a bíróság teljes mértékben akceptálni fog. Nagyon kellemes dolog ám, ha megfelelő megállapodással a tarsolyunkban nem kell a hosszadalmas válóperi tortúrát végigcsinálnunk. Jót tesz az a lelkünknek, jót tesz a pénztárcánknak. Nem a mediátori intézményt akarnám én itt fényezni (független publicista vagyok, jogászként meg nyugdíjas, pusztán a praxis emlékeivel és a mai napig tartó szakmai kíváncsisággal), de hiszek az intézmény létjogosultságában és jövőjében, mert hiszek a kompromisszumban.

Tapolyai Emőke Exből next Aki volt és aki lesz... Előszó Gyakori tapasztalat, hogy egy sikertelen kapcsolat, házasság végén, egy zavaros szakítás, válás után a fellélegző nő/férfi értetlenül néz vissza a házasság időszakára, kérdezvén: Hogyan mehettem bele ebbe a kapcsolatba? S hamarosan megfogalmazódik az elhatározása, hogy ilyenbe többet nem megyek bele! Ezután egészségesebb, kiegyensúlyozottabb kapcsolatot vállalok csak fel! Majd ahogy a válás viharai lecsendesülnek, s az elvált ember eddig vitákban, harcokban, perekben lekötött energiái felszabadulnak, egyszer csak észreveszi a csendet, az egyedüllétét, a társtalanság negatív oldalait. Ilyenkor gyakran megijed, szorongás fogja el: Mi lesz velem? Fogok-e találni még valakit? Hogy fogok új kapcsolatot kialakítani, hisz az udvarlástól, együtt járástól már a házasság évei alatt elszoktam? A felszabadult energiák, s a magánytól való félelme gyakran esztelen társkeresési hajszába kergeti. S bár teljes erővel hisz az újrakezdésben, mégis, mint valami láthatatlan mágnes, úgy vonzza ugyanaz az embertípus. Akitől menekült, ahhoz menekül vissza, s amitől megszabadult, annak ismét rabjává válik. Nem tudja, hogy az, aki újra vonzza, az ugyanaz a típus, mint amilyen az előbbi típus volt… Nem is tudhatja, mert nem tanult gyakorlati alkattant. Ki is az az ex? Vannak emberek, akik nyomot hagynak bennünk, és vannak, akik nem. Akiről a továbbiakban szó lesz, az az a személy, akivel mélyebb, intimebb kapcsolatban voltunk, akár udvarlásban: hosszabb kapcsolatban, akár házasságban, s mély nyomot hagyott bennünk. Akinek emléke felkavar, zaklat a mai napig is. Ugyanakkor ő az, aki a személyiségünkre is hatott, mivel módosította személyiségi tendenciáinkat. Kiemelte a személyiség fejlődésének azokat az elemeit, amelyek segítettek őhozzá, azaz a kóroshoz alkalmazkodni, igazodni. Kik ezek az emberek, és miért hagynak bennünk nyomot? Ahhoz, hogy ezt megértsük, először is tisztán kell látnunk önmagunkat. Tisztán kell látnunk, hogy kik vagyunk, és milyen belső háttérrel rendelkezünk. Szókratész azt mondta, hogy egy átgondolatlan életet nem is érdemes végigélni. Pedig hányan élnek így! Életünket átgondolni annyit jelent, mint tisztában lenni hibáimmal és felelősségeimmel, vállalni gondolataimat, tetteimet, döntéseimet, sőt mulasztásaimat is. Igaz, hogy ma egyre kevésbé divat felelősséget vállalni azért, amit teszünk vagy mondunk, vagy mulasztunk, de édesebbek azoknak az álmai, akik ezeket a felelősségeket felvállalják. Amit Szókratész így mondott, arról Salamon király a Példabeszédek könyvében azt mondja: fontold meg fiam utadat. Alkotásunk pillanatától kezdve telve vagyunk alapvágyakkal. Függetlenül attól, hogy milyen néphez tartozunk. Függetlenül attól, hogy nők vagy férfiak vagyunk-e. Függetlenül attól, hogy fiatalok, gyermekek, középkorúak vagy idősek vagyunk-e. Nyolc alapvágy van, amit általában megkülönböztetünk, kiemelünk, s amelyeknek ismerete segíthet életünk meggondolásában, megfontolásában. Az alapvágyak 1. Vágy a biztonság után Szeretnénk remélni, hogy az a környezet, amiben élünk, az biztonságos, de nemcsak biztonságos, hanem biztos is, stabil, állandó, nem változó, úgy marad, ahogy van. Nagyon sokszor ezt így hallom mások megfogalmazásában: Én nagyon szeretnék csak egy egyszerű,

kispolgári életet élni, ahol mindennap minden ugyanúgy történik. Biztos, stabil, nem változik. Nincsen meglepetés sem a gázárakban, sem egyebekben. Mindannyian vágyunk a stabilitásra! Az állandóságra, a biztonságra. Mint minden űrnek, a lelkünk vágyainak is vonzereje van. Ha ezt nem kezeljük tudatosan, könnyen megtörténhet, hogy tévesen elégítjük ki a bennünk lévő vágyakat, ezzel becsapva magunkat, és fokozva saját megoldatlan hiányérzetünket, fájdalmunkat. Így például, a biztonság utáni vágyat betöltheti a pénz vagy a hatalom. Több olyan páciensem is volt már, akik nyugdíjon túl voltak, egy életen át hajtottak az üzletre, a karrierre, hogy minél több legyen a bevétel, minél többet tudjanak felmutatni, mert majd az mekkora biztonságot ad a nyugdíjas éveikre. De az egyiket átverték a kollégák, a másiknál tönkrement a cég, a harmadikat kitúrták a pozíciójából, s bekövetkezett egy hatalmas törés az életükben. Ráépítettek ötven-hatvan évet az életükből arra, hogy majd megteremtik a jövőt, a stabilitást, a biztonságot. De sajnos a végeredmény egy félreértett vágy, egy tévesen csillapított vágy, rossz megoldás, s a csalódás, hogy az anyagiak, a hatalom nem ad teljes biztonságérzetet. Konkrétabban, a párkapcsolatot tekintve, eszembe jut a férfi, aki alkoholista szülők mellett nőtt fel, nyomorban, állandó bizonytalanságban, mivel soha nem tudta, mikor melyik szülő milyen állapotban fogja otthon fogadni. Később, felnőttként egy olyan nővel kötötte össze az életét, aki jó anyagi háttérből, befolyásos családból származott. A probléma ott volt, hogy személyiségük különbözőségeinek intő jeleit elnyomta, lehalkította magában, mert olyan reménytelinek ígérkezett a régóta vágyott „biztonság”. Ha értette volna, hogy erre a vágyára nem a párkapcsolatában kellene keresnie a megoldást, akkor lett volna ereje ellenállni a fájdalomcsillapításnak, és észrevehette volna, hogy hozzá más személyiségű társ illene. 2. Vágy, hogy értékesnek tartsanak Értéktudat. Mindannyian vágyunk arra a tudatra, hogy értékesek legyünk, elsősorban önmagunk szemében. Ez az érték nem cselekvésekről szól, nem elért eredményekről, hanem rólam, arról, AKI vagyok, a lényemről, személyiségemről, a megfogalmazhatatlan identitásomról. De sajnos az igazi értéket, a belső egyéni értékünket összekeverjük egyéni produkcióinkkal. Saját produkcióinkat, a saját kis sikereinket úgy állítjuk be, mintha ez határozná meg az értékünket. Mintha attól lennénk értékesek, hogy mennyit tudunk felmutatni. Gyermekem, ha kitűnő vagy, akkor értékes vagy. Ha már két négyesed van, hát akkor már csak harmadik vagy az értékességi sorrendben, mert van előtted kettő. Volt egy fiatal fiú, aki hozzám jött segítségért. Elsőosztályos kora óta kitűnő tanuló volt, a sportban kitűnő versenyző. Ha hazament egy kilencvennyolc százalékos dolgozattal, apjának csak annyi mondanivalója volt: Miért csak kilencvennyolc? Így nem lesz belőled senki! Megkérdeztem, hogy mi a helyzet, ha tökéletes dolgozatot ír. Akkor csak annyit mond, hogy a következő is így legyen – volt a válasz. Mi ebben a tragédia? Az, hogy ezt el is hisszük! Ezt sugallják iskoláink, oktatási intézményeink, ezt sugallja a versenypiac, ezt sugallják a baráti körök is. S mi elhisszük, hogy ha nem vagyunk tökéletesek a tanulmányokban, ha nem mi vagyunk a cég tetején, ha nekünk nincs annyi, mint a barátainknak, akkor nem érünk semmit. Gyakran olyan megjegyzéseket is hallani lehet, hogy harmincéves korig ér az ember valamit, mert utána már csak kimerült agyakról van szó, le kell cserélni az embert fiatalabbra! Egy társadalom sem engedheti meg magának, hogy csak az legyen az érték, AMI vagyok, és nem az, AKI vagyok! Ez egyenlő lenne az önpusztítással, a lélekgyilkossággal. Nem lehet egy életen át azért küzdeni, hogy még többre…, hogy még magasabbra…! Abból soha nem lesz elég. Ez egy hamis identitástudat, ez önmagunk félrevezetése. Nem attól vagyunk értékesek, amit elértünk, hanem attól, akik vagyunk, aki belőlünk mások felé tükröződik. Eszembe jut Reni, aki véletlen gyermek volt, elmondása szerint szülei csak azért nem vetették el, mert már későn vették észre a terhességet. Szülei kicsi korában a szomszédokra, jobb

esetben a nagymamára bízták. Vágyott arra, hogy valaki egyszer értékesnek tartsa. Mivel nagyon szorgalmas volt, hamar rájött, hogy ezért értékelik. Ki ne értékelne egy olyan embert, aki szinte mindent képes elvégezni, megoldani, elintézni? Hamis értéktelensége táplálkozott a munkahelyi köszönömökből, a de jó, hogy te vagy nekünkből, s a sok dicséretből. Talán nem meglepő, hogy főnökével való kapcsolata teljesen kárpótolni látszott a valamikori nem kívánt gyermeket sebeiért. De mint minden fájdalomcsillapítás, ez is elvesztette a hatását egy idő után. S csalódás volt felismernie, hogy főnöke szeretete nem önmagáért szólt, nem őt értékelte, hanem a teljesítményét, munkáját. Mikor találkoztam vele, elmesélte, hogy minden korábbi kapcsolatára ez volt jellemző, hogy kihasználták, pedig valójában ő minden erejét és idejét a pillanatnyi vigaszért kínálta fel: értékes vagy. Ha felismerte volna, hogy ez a mondat az, ami őt vigasztalja, akkor nem menekült volna ilyen kapcsolatokba, hanem képes lett volna észrevenni, hogy kik azok, akik szükségből vannak vele, s kik azok, akik úgy néznek rá, mint az emberre, a nőre, a társra. 3. Vágy, hogy egyedinek és különlegesnek tartsanak Mindannyian vágyunk arra, hogy egyediek és különlegesek legyünk. Miért vannak különcködők? Mert nem akarnak beilleszkedni. Mert szeretnének mások lenni. Mert szeretnének egyediek lenni. Titkon vágyunk arra, hogy bárcsak megláthatnánk a lelkünkben, az életünkben Istennek az aláírását, ujjlenyomatát, védjegyét, hogy ő az Én alkotásom, nem sablonra készült, egyedi alkotás, Én alkottam. Mindannyian vágyunk erre az egyediségre. Vagy így, vagy úgy próbáljuk megharcolni ezt a vágyunkat. Próbálunk másként vélekedni, másként öltözködni, egyedi hobbit vagy sportot űzni, csak hogy egy kicsiben hadd legyünk különbek, hadd legyünk mások, mint mindenki más. Egészséges vonás egyéniségnek lenni, de sokan nem veszik észre, hogy tévesen értelmezik ezt a vágyat. Külsőségekkel bizonygatják egyediségüket, vagy gyakran magukat is becsapva csatlakoznak egy közösséghez, irányzathoz, ahol maguk is sablonok lesznek. Pedig az egyedi érték belülről fakad, a lelkünk megharcolt küzdelmeinek illata az. Emlékszem Vivire, aki többéves házasság után jött el hozzám. Gyerekkorában egy átlagos kinézetű kislány volt, aki minden erejét a tanulásba fektette, s bár tanulmányi sikerei kimagaslóak voltak, mégis átlagosnak, unalmasnak tartotta magát. A kisvárosban, ahol lakott, megismerkedett egy punkcsoporttal, akik között egyedinek, eredetinek érezte magát. Bár magas diplomát szerzett, s jogi pályán helyezkedett el, küzdelme a csorbát szenvedett vágyával – hogy egyedi legyen – elvakította. Mindenki óvta, mikor esküvőjére készült, hogy vőlegénye nem hozzáillő. Ő csak a vagány punkos társat, a hangos barátot, a mindenkit meglepő fiút látta benne, aki mellett ő is feltűnt. Amikor hozzám került, magánya fojtogatta, már nem volt közös témájuk, hobbijuk, céljuk, tervük az életben. Férje dolgozott, ő is dolgozott, átlagos életet éltek, illetve átlagon alulit, mert nem volt közös vágyuk. Ha nem a férjével próbálta volna pótolni hiányzónak hitt egyediségét, akkor találhatott volna társat, akivel közösen tudtak volna tervezni, alkotni, élni. 4. Vágy, hogy fontosnak tartsanak Ez a vágy nem egyenlő az értékességgel. Szeretnénk tudni azt, hogy fontosak vagyunk, hogy számítunk valakinek, hogy szükség van ránk. A munkahelyen, a házasságban, a párkapcsolatban vagy a baráti viszonyban vágyunk arra, hogy valaki azt mondja, kellünk. Ez az oka annak a gyakori csendes konfliktusnak is, amikor egy idő után a barátok között elhidegül a kapcsolat, mert egyikük belefáradt abba, hogy csak ő telefonál, csak ő keresi a másikat. Hiányzik a kölcsönösség. De mik a probléma gyökerei? Az, hogy az illető nem érzi magát fontosnak. Vágyunk a fontosságra. Házaspárok között gyakori a panasz: Olyan jó lenne, ha csak egyszer is azt mondaná, hogy szükségem van rád!

Amikor fontosnak érzem magam, akkor felülértékelődöm. Gyakran az emberek ezt összetévesztik a pozícióhajhászással… Egy ilyen párkapcsolati példának Ferencet említeném meg. Anyja többször házasodott, s a több házasságból hét gyerek született. Ő középen helyezkedett el a születési sorrendben. Nem volt se a nagy gyerek, se a kicsi szerepében. Csak ott volt, valahol a többiek közül egy. Senkit nem érdekelt, hogy továbbtanul-e, senkit nem foglalkoztatott, hogy mi lesz vele. Élte az életét, hajtott, dolgozott. Barátnőire jellemző volt, hogy valamilyen téren sérült emberek voltak. Vagy anyagi támogatásban volt Ferencre szükségük, vagy érzelmi gyengeségeikben. Mindig gyengébb, szükségben szenvedő nőket választott, s nem értette, hogy miért nem talál olyan társat, akivel azonos szinten érzi magát, aki társa lehetne. Maga is meglepődött, mikor rámutattam, hogy tulajdonképpen állandóan alárendelt kapcsolatokat vállal be, mert ebben a szerepben csillapítva van fájdalma, s fontosnak érezheti magát. Neki is szükséges volt megtanulnia, hogy egyedül az egészséges egyén képes egészséges kapcsolatokat kialakítani. Ezért neki is meg kellett küzdenie, hogy gyerekkori sebeiből kigyógyuljon, s azoktól megszabadulva keressen társat, teljes társat. 5. Vágy, hogy szeressenek és szerethessünk Az emberiség legnagyobb múzsája a vágy, hogy szeressenek és szeressünk. Legkisebb lányom hétéves volt, amikor egy reggel odajött hozzám, ölembe ült, és azt mondta: Édesanya, olyan jó, hogy te vagy az anyuhám, mindig ilyen anyukát akartam! – Én is kicsim, mindig ilyen kislányt akartam, mint te! – válaszoltam, de mivel még fáradt voltam, lassan reagáltam a csacsogására. – Te vagy a legjobb anyuka, mert te főzöl legfinomabban! – Köszönöm, csillag! – És te díszíted fel legszebben a lakást! – Aranyos vagy! – És én téged szeretlek a legjobban! Ekkor még mindig csak lassan ébredeztem. Lányom némi csend után elismételte: Édesanya, a világon én szeretlek téged a legjobban! – S magam sem értem, miért, hacsak nem koffeinmentes volt a kávém, de ismét nem válaszoltam neki semmit. Erre az én kékszemű kislányom rám nézett, és noszogatva mondta: Na, most te jössz! Nevettem gyermeki őszinteségén. Ez is meggyőzött ennek az alapvágynak a valósága felől. Húsz, harminc, negyven, ötven évvel később mi is ugyanígy vagyunk: Én szeretlek, te jössz! A legtöbb emberi konfliktus is pont ebben rejlik. Abban, amikor a másik nem veszi a lapot, mint ahogy én sem vettem. Mindannyian vágyunk arra, hogy szeressünk, és hogy visszaszeressenek. A szeretet utáni vágy erős, mágneses erőként hat, ezt pedig ma sokan összetévesztik a szexuális együttléttel. A szexuális együttlét majdnem olyan, mintha szeretnének. Egyre többen küzdenek szexfüggőséggel, gyors átmeneti kapcsolatokat váltogatnak, és képtelenek arra, hogy megálljanak. Az ilyen emberektől gyakran hallom: Az a néhány pillanat olyan, mintha szeretnének. Utána undorodom magamtól is, meg a másiktól is. Utálom magamat, és szenvedek a belső űrtől, de az a néhány pillanat majdnem olyan, mintha igazán szeretnének. Összetévesztik a test vágyait a lélek sírásával. Mindannyian vágyunk arra, hogy szeressenek és szerethessünk, de ezt csak a belső, mély intimitás képes kielégíteni. Meglepően sok olyan házassággal, kapcsolattal találkozom, ahol vagy a férfi vagy a nő felzaklatottan meséli, hogy nem érti, mi lehet a baj párjával, hisz kezdetben olyan forró volt közöttük a szerelem, s most megfagy közöttük a levegő. Mikor rákérdezek a forró szerelemre, kiderül, hogy nem a szerelem, hanem a szex volt forró, mert beszélgetések, egymás megismerése, közös programok nem szerepeltek a kapcsolatukban. Nem csoda, hogy kihűltek egymás iránt. Ezeknél a pároknál gyakran egy szeretethiányos gyerekkor van a háttérben, s nemegyszer egy korai tinédzserkori szexuális élmény volt első megtapasztalásuk gyöngéd érintés helyett. Nem érezték a szeretetet, s nem volt kit szeretniük; nem csoda, hogy amikor jött valaki, aki úgy érintett, mintha szeretne, akkor menekültek hozzá. A szexuális függőségek egy része is így alakul ki, menekülésből. Ha képesek vagyunk elsiratni a gyerekkort, ami nekünk is járt volna, ami egészséges és szerető kellett volna legyen, ha képesek vagyunk ezt a

fájdalmat letenni, és nem táplálni, akkor képesek leszünk felismerni az igazi szeretetet, ami szemünkbe néz, kíváncsi ránk, gyönyörködik, nem csupán a testünkben, de a lelkünkben is. 6. Vágy, hogy élvezzük az életet, és mások számára is élvezetté tegyük Ki nem szeretné élvezni az életet? Vágyunk élvezni az életet, szeretnénk megtalálni benne a jót. Szeretnénk, ha az élet nem csak egy túlélése lenne annak, hogy megszülettünk. Mégis, nagyon sokszor úgy éljük a napjainkat, mintha csak végig kéne csinálni az életet. S bár ezt magunknak is szégyelljük bevallani, de vágyunk arra, hogy mások azt mondják, élvezet az élet mellettünk. A probléma abban van, hogy átmeneti élvezetekről azt hisszük, hogy valóban maradandó örömet, élvezetet hoznak az életünkbe. Epiktétosz azt mondta: A test rabsága a véletlen műve. A lélek szolgasága azonban bűn. Epiktétosz az a filozófus volt, aki rabszolgának született. A fenti mondatot egy rabszolga-filozófus mondja! Rabszolga, aki pontosan tudja, hogy a test rabszolgasága, a test rabsága az csak a véletlen műve. Az, hogy én rabszolgának születtem, és itt vagyok, és parancsolnak nekem, hogy nem vagyok önálló ember, ez az élethelyzetem, ez a véletlen műve. Egyszerűen és tárgyilagosan beszél sorsáról. De ha a lelkem rabszolga lesz, az az én döntésem és az én bűnöm! Ennél hitelesebben kevesen mondhatják ugyanezt. Fontos ez, mert sokszor észre sem vesszük, hogy életünket rabszolgaságba sodorjuk, csak azért, hogy egy kicsit élvezzük az életet. Az élet élvezete nem a pillanatokban rejlik, hanem egy perspektívában, célban, távlatokban, s az élményben, hogy tudom, merre tartok. A mai párkapcsolatok egyik jellegzetessége, hogy buliról bulira, röpke találkozásból röpke kapcsolatba sodródnak az emberek. Legtöbben igyekszenek a központba kerülni, a legviccesebbek, a legjobb arcok lenni. Egy könnyen kiszolgált, terhektől mentes nemzedék keresi helyét a társkapcsolatokban. Fiatalok tömege törekszik bebizonyítani magának, hogy élvezi az életet, és igyekszik elhitetni magával, hogy mások is élveznek vele lenni. Ezzel ellentétben a valós életben a legnagyobb élvezetek egyike a célok elérése. Akinek céljai vannak, s a munkája, az elhivatottsága, az alkotói láza az, amitől élvezi az életet, s amiért élmény mellette lenni. Ha a mai társkereső generáció képes lenne jövőképet formálni, és célokat kitűzni, akkor illatozna az életkedvtől, és élmény lenne mellette, vele az élet. 7. Vágy, hogy az életben értelmet és beteljesedést találjunk Mi értelme az életemnek? Mi értelme az életnek? Az, hogy megszülettünk, egyszer meghalunk, porrá leszünk, és kész, ennyi volt? Akkor minek élünk, minek tanulunk, minek próbáljunk bármiben is több lenni? Mi értelme? Nagyon sokszor tragédiák szembesítenek ezekkel a kérdésekkel. De valójában tudva vagy tudatlanul, de folyamatosan keressük az élet értelmét, s vágyunk arra, hogy beteljesítsük azt. Rengetegen próbálták már megfejteni ezt a kérdést. Meggyőződésem, hogy kollektív válasz nem létezik. Egyediek vagyunk, s életünk értelme pont ebben az egyediségben rejlik. Megkísérelem azt állítani, hogy a kérdést nem a távolságból, passzivitásból kéne kérdeznünk, hisz életünk nem ott van, a távolban, tőlem függetlenül, hanem bennem, én élem meg. Ha közelebb hozzuk ezt a vágyat, akkor azt a kérdést találjuk: mi lenne az, ami értelmet adhat az életemnek, s amiben kiteljesedhetek? Ismét kiemelném, hogy nem külsőségekről van itt szó, hanem a lélek egy magasabb dimenziójáról. A cél keresése, kitűzése és követése egyénileg elégíti ki ezt a vágyunkat egy beteljesedettebb élet után. Zsófi sokat betegeskedett gyermekkorában. Éveket csúszott az iskolában a kórházban eltöltött hónapjai miatt. Mikor találkoztam vele, úgy beszélt az életről, mint valami kényszerű rosszról, amit nem lehet kikerülni. Meggyőződése volt, hogy életének semmi értelme. Amikor párkapcsolati kísérleteiről beszéltünk, kiderült, hogy minden férfi irritálta, mert egy idő után mindegyiket túl pörgősnek találta. Zsófi a csorbult életképét a céltudatos férfiakkal akarta kijavíttatni. Remélte, hogy egy idő után átragad majd rá is valami életkedv, s egy kapcsolat

fogja hozni az élet beteljesedését. Sokan esnek ebbe a hibába, azt hiszik, életük egy párkapcsolatban, házasságban fog beteljesedni. Ezzel szemben az életünknek önállóan, saját identitásunkban, saját gyógyulásunkban és megerősödésünkben kell beteljesednie. 8. Vágy, hogy Istennel közösségben legyünk Pascal szerint minden ember lelke mélyén egy Isten alakú űr van. Ha a mai világ spirituális tendenciáit nézzük, akkor felmérések és kutatások nélkül is szembetűnő, hogy mekkora intenzitással keresnek az emberek valamit, valakit, aki egy felsőbb hatalom, aki egy misztikus többlet. Vallások alakulnak, és vallások terjednek. A bennünk levő Isten formájú űr egy alapvágyunk, ami ugyanúgy, mint a többi vágyunk, sajog bennünk. Keressük az Istent, de nemcsak közel hozzá, hanem Vele közösségben is akarunk lenni! Nem elégszünk meg egy kapaszkodóval a nehéz időkben, hanem vágyunk Isten személyességére életünkben. Sokszor tapasztalom azt, hogy azok a pácienseim, akik hisznek Istenben, gyakran gyorsabban gyógyulnak az átlagnál, annak ellenére, hogy sokan közülük megjárták a földi poklokat. Felemelő látni, ahogy küzdelmeik, betegségeik ellenére milyen értelmes életet élnek. Aki képes Istent megtalálni, annak kialakul egy hitbeli identitása, amely belső tartást, az pedig erőt és értelmet ad az életének. Amikor a vágy sérül Minél egészségesebb családból, múltból jövünk, minél egészségesebb kapcsolataink voltak, annál egészségesebbek bennünk ezek a vágyak, és annál egészségesebben választunk párt. De sajnos, ennek az ellenkezője is igaz, mert minél nehezebb hátteret tudunk magunk mögött, annál több vágyunk szenvedett csorbát. Sebeink ilyenkor fájhatnak, ha nem kezeljük őket, s bár a sebeket gyerekkorban kaptuk, felnőttként még mindig ezekre keressük a gyógyulást. Ezek a múlt defektusai. Nem tudatos viselkedés ez, hisz legtöbben nincsenek is tisztában saját sebeikkel, csak érzik, hogy mi az, ami csillapítja azok sajgását. Ez a fájdalom az, mely hajtja az embert a megoldásnak tűnő kapcsolatokba is. Tapasztalataim során az emberek sokasága, akik fájdalmaikat, sebeiket önmagukban még nem rendezték, jellegzetesen kétféle egészségtelen kapcsolatba menekülnek: a fájdalomcsillapító kapcsolatba, vagy egy olyan kapcsolatba, mely ugyanazt a sebet okozza, mint amit korábban kaptunk. Gyakran ezt azért nem látjuk, mert az embereket hasonlítgatni akarjuk, hogy ő olyan, mint az apám, nem olyan, mint az anyám, vagy olyan, mint a volt feleségem, a volt barátom, a volt osztályfőnököm. Ezzel ellentétben nem az embereket kellene hasonlítgatnunk, hanem a hozzánk való viszonyulásukat, a kettőnk közötti dinamikát, s azokat az érzelmeket, amiket ők bennünk megmozgatnak. Amíg az embert hasonlítgatjuk, addig elveszünk a részletekben, a külsőségekben, s legfőképpen kihagyjuk magunkat az elemzésből, hiszen csak vele foglalkozunk. Pedig amire szükségünk lenne, az az, hogy minden alkalommal vizsgáljuk meg magunkat is, saját érzéseinket, megérzéseinket, újra előtörő indulatainkat, védekezéseinket vagy támadásainkat. Saját üvöltözésünk vagy saját csendünk is árulkodik arról, ami kettőnk között folyik. Kell, hogy mi is benne legyünk a képben, mert a kapcsolat rólunk szól, amiben én is benne vagyok. Saját rögzült viselkedésem reflexei lehetnek megmentő, figyelemfelkeltő, árulkodó jelei egy esetlegesen rossznak induló kapcsolatnak. A fájdalomcsillapító kapcsolat Ez a kapcsolat a múlt sebére gyógyírként hat, vagy legalábbis úgy tűnik. Eszembe jut egy páciensem, akit gyermekként szeretve volt, pedig a szüleinek nem sok ideje jutott arra, hogy a létfenntartással való küzdelemben vele is foglalkozzanak. Szerették, de nem volt rá idejük. Többnyire ráhagyták a dolgokat, kevés idejük volt a vele való foglalkozásra, értékes beszélgetésre, útbaigazításra. Amit nem vettek észre, hogy ez a fiatal lélek mindezt úgy dekódolta, úgy fordította le, hogy én nem számítok, mert nem vagyok értékes! Mielőtt bárki

vitába szállna e mondattal, emlékeztetném a kedves olvasót, hogy az eseményeket, életünk történéseit mindannyian egyedien éljük és magyarázzuk meg. Magyarázataink egyediek, szuverén alkotásai lelkünknek, melyhez ragaszkodunk, néha akár foggal-körömmel, mert valóságként és – bár gyakran tévesen – mégis teljes valóságként éljük meg. Így e páciensem is, az értékességét bizonygatva élete legnagyobb részét a külseje javítgatásával töltötte. Diétázott, sportolt, csak hogy értékesnek, szépnek, minőséginek találják. Egyszer találkozott valakivel, akibe beleszeretett, s aki szépnek látta. Evekkel később hozzám került, mert nem tudta, miként léphetne ki egy alkoholistával kötött kapcsolatból, ahol ő csak kiszolgált, míg munkanélküli élettársa ivott, és rajta élősködött. Mikor rákérdeztem kapcsolatuk kialakulására, ezt mondta: Ő engem pont így szeretett, kövéren, s sokszor édességekkel kedveskedett, hogy ne is változzak meg, mert én neki pont így vagyok jó! Ez volt a fájdalomcsillapítás. De folytathatnám a listát, a véget nem érő fájdalomcsillapításokkal, ahol ő volt az egyetlen ember, aki mindig nevetett a vicceimen. Éreztem, hogy végre valaki, aki szórakoztatónak tart. Vagy: vele hosszasan tudtunk beszélgetni, mindenről vitatkoztunk, kihívás volt az agyamnak, vele fontosnak éreztem magamat. De az ilyen kapcsolat vajon önmagáért létezik? Vagy csak saját fájdalmaim csillapításáért? Az ilyen kapcsolatban őt szeretem? Vagy magamat babusgatom, saját sebeimet nyalogatom? Az ilyen kapcsolatban érte vagyok ott a randin? Vagy önmagam gyógyításáért? A helyes válaszhoz szükséges, hogy ne csak a másik hibáit lássuk, hanem magunkról is őszintén gondolkodjunk! Mert az ilyen kapcsolatban a sebeit csillapító fél is vétkes, hisz manipulatív, a másikat kihasználó. Márpedig a szeretet őszinte, egyformán ad és elfogad. Ha sebeinket nem ismerjük, akkor a fájdalmaink űznek hamis megoldásokba, ezáltal akár a működésképtelen, fájdalomcsillapító kapcsolatokba is! Amikor az új kapcsolat ugyanolyan sebet okoz Vannak egészségtelen és sokszor sebző viselkedési formák, melyeket megszoktunk, mint például a csendháborús anya, üvöltöző apa, célozgató-utalgató szülők. Akármennyire is furcsa, de az ő egészségtelen kommunikációs stílusuk gyakran kényelmes, hisz megszoktuk, és jól tudjuk őket kezelni. Ismerjük a rendszert, tudjuk, mire milyen reakció várható, s mire hogyan kell reagálni. Tudjuk, hogyan lehet lecsendesíteni a vihart, kezelni a csendet vagy kirobbantani egy háborút. Ez a megszokott viselkedési sablon kényelmes, kevés energiát, kevés gondolkodást és még kevesebb változást igényel. Jól tudunk egymással bánni. Engem nem zavar a kiabálása. Én el tudom viselni, ha nem beszél hozzám napokig. Hogy mindennek lehord? Már megszoktam, anyám is ezt tette. Amúgy meg aranyos, jó humorú – s kezdődik a védekezés, mentegetőzés, magyarázkodás. Megtéveszt minket az, hogy megszokott, sőt eltanult beszéd- és viselkedésmintáit már ismerjük, az alkoholisták kommunikációs stílusát már mi is használjuk… Könnyebb nekünk az ilyenekre hangolódni, velük szót érteni, viselkedésükben olvasni, és így belső kapcsolatot találni. Amikor ez évekig tart, már saját stílussá válik, és az érthetetlen konfliktusokban ez komoly gonddá válik. Ez az egyén elmondja, hogy valamikor arról álmodott, hogy egyszer majd lesz valaki, akivel nem úgy lesz, mint otthon. Most mégis, ebben a kapcsolatban ugyanott tart. Mélységes fájdalommal rögzítjük ezt, mint csalódást önmagunkban, az emberekben, az életben. Amit azonban sajnos nem veszünk észre, hogy az ilyen kapcsolat nem igazi kapcsolat, mert nem önmagáért létezik, hanem saját biztonságérzetünkért. Nem vesszük észre, hogy az ilyen kapcsolatban nem őt szeretjük, hanem saját kényelmünket. S felmerül a merész gondolat, hogy vajon ez nem lustaság? S ismét a kérdés, hogy az ilyen kapcsolatban érte vagyok-e ott a randin vagy önmagamért? Ezt a kapcsolattípust felbontani kihívás, hisz a régi, megszokott kapcsolati forgatókönyvünket cseréljük le. Vegyük példának a csendháborút. Míg az biztonságos volt, most szokatlanná válik a nyílt, őszinte beszéd. Míg tudtam, hogy a csend után két nappal lesz még egy

dühkitörés, és utána minden helyrebillen, most nem tudhatom, hogy mire számítsak, mikor valaki nyíltan konfrontál, és viszonylag higgadtan azt mondja, hogy haragszik. Nem tudom, mi következik, nem tudom, hogyan kellene viselkednem, hogy vágyaim és szükségleteim, sőt alapvető biztonságom ne sérüljön. Minden ismeretlen és bizonytalan. Ez a bizonytalanság képes eltántorítani eredeti elképzelésemtől is, hisz gyermekesnek és ügyetlennek érezhetem magam a konfliktusban/az új kapcsolati „felállásban”, „helyzetben”, vagy az új, egészségesebb kapcsolatban. Ilyenkor szoktam biztatni pácienseimet, hogy a régi viselkedési formákat harminc-negyven évig gyakorolták, legyenek kitartóak, míg lassan ezek az új, egészségesebb viselkedési formák rögzülnek. Jó, ha az ilyen törekvéseinkben vannak mellettünk segítő barátok, mentorok, lelki támaszok, akik erősítenek, bátorítanak. Vizsgáljuk meg sebeinket A sebek vizsgálata, felismerése elengedhetetlen a gyógyuláshoz, mert épp a fel nem ismert, kezeletlen sebek vezetnek vissza ugyanabba, a már korábbról ismert rossz kapcsolatmintába/típusba. Ha sebekről beszélünk, akkor mindenekelőtt önismeretet kell elsajátítsunk. Szükséges tisztában lennünk azzal, hogy hol sérültünk, mi sajog a lelkünk mélyén mind a mai napig. Szakember segítsége nélkül nem biztos, hogy erre képesek vagyunk. 1. Veszteségeink Nézzünk farkasszemet veszteségeinkkel. Gyakran hajlamosak vagyunk már a felismerésnél elakadni, mert félünk az igazságot, a múltat bevallani. Félünk, hogy újra átéljük a fájdalmat, amit eddig oly sok energiával elnyomtunk, elhalkítottunk. Félünk, hogy ez alkalommal már talán nem is bírjuk ki. De a gyógyulásunkhoz, a fejlődésünkhöz szükséges ezekkel a sebekkel farkasszemet néznünk. Elsősorban azért, mert amit magunknak bevallunk, azt már tudjuk tudatosan kezelni, s ez az első lépés a gyógyulás felé. Másodsorban azért, mert az idő múltával a visszafojtott, elhallgatott, elnyomott sebeink életünk misztikumává válhatnak, ezáltal pedig hatalmat nyerhetnek felettünk, mint minden, ami sötétségbe és titkolózásba van bújtatva. Misztikum alatt azt a titokzatosságot értem, amire az emberek sokszor hivatkoznak: biztos, hogy nem véletlen, hogy mindig ilyen emberekkel találkozom, vagy: lehet, hogy van ennek valami üzenete, hogy miért mindig ugyanott sebeznek meg. Ha szembe merünk nézni veszteségeinkkel, akkor első győzelmünket harcoltuk ki, mert a világosság valóban elveszi az ellenünk elkövetett gonoszságok hatalmát, misztikus erejét! Ezért szükséges, hogy megnevezzük sebeinket, és elgyászoljuk veszteségeinket, melyek megbénítottak, tagadásba húztak, szégyenbe börtönöztek. Külön kiemeltem a szégyent, mert a sebzettséghez tartozik a tudattalan szégyen, melyről keveset beszélünk, pedig életünk és személyiségünk meghatározó része. A bántalmazottak lélektanához tartozik, hogy bár áldozatok, de az ellenük elkövetett bűn szégyenét tudattalanul magukra veszik, s gyakran évtizedekig hordozzák. A megerőszakolt és molesztált pácienseimnél a gyógyulási folyamat legnehezebb szakasza az, amikor megnevezik azt és rámutatnak arra, amit ellenük elkövettek. Nehéz legyőzniük a szégyent, ami vezérszálként szövi át személyiségüket. De a szégyen lealacsonyít, megkötöz, megfoszt belső szabadságunktól. Ha ismerem és bevallom azt, ahol a sebeket kaptam, ezzel esélyt adok magamnak a szabadságra, hogy ne hordozzak olyan szégyent, mely nem engem illet. Ha feltártam a tényeket, meg kell kérdeznem: mit is vesztettem el? Ez a lépés több mint tényfeltárás, ez konkretizálás. Ez az, ami megmutatja a veszteségünk valóságát. Van, amikor könnyebbé teszi a terheket, s van, amikor nehezebbé, de a terhek – érzelmek – így mindenképpen megfogható és kezelhető valósággá válnak. Ez az a szakasza a gyógyulásnak, amikor nevén nevezem azt, hogy a sebeim által milyen alapvágyak sérültek. Gyakran itt kiderülnek olyan hamis meggyőződések, belső, egyéni hitvallások, melyek eddig

tévesen vezéreltek. A legnagyobb torzulások az önarcképemben vannak: Az a „vágy”, aminek beteljesülésében hittem, ideiglenesen örömet okozott, de hosszú távon nem előnyömre szolgált, hanem megkötözött és megalázott. Sokszor hallom a lemondó, sőt önvádló következtetéseket: Engem nem lehet szeretni… Nincs bennem semmi, ami érték lenne!… Ugyan már, ki bírna engem elviselni? Ezeket a hamis meggyőződéseket csak akkor ismerhetjük fel, ha megértjük azt, hogy hol és miben sérültünk. Nem elég látni, hogy sebeink vannak, hanem tudnunk kell, hogy azok milyen téves meggyőződésekhez vezettek bennünket, és milyen téves megoldásokba, sebző kapcsolatokba menekítettek? Ha megnézzük az első fent említett tévhitet, akkor láthatjuk, hogy ha nekem az a meggyőződésem, hogy engem nem lehet szeretni, akkor sajnos nagy az esélyem arra, hogy ha majd jön valaki, aki eláraszt kedveskedésekkel, akkor pont azért fogok belesodródni esetleg egy kezdetben izzó szerelembe, mert végre valaki elhiteti velem, hogy szerethető vagyok. William Scoresby, brit tengerkutató a XIX. században isteni küldetésnek vette, hogy megkeresse a titkát annak, miért szaporodtak a hajótörések, holott a tengerészeknek volt iránytűjük. A XIX. században kerültek forgalomba a vasból készült hajók, és mint kiderült, ezek belső vasszerkezete megzavarta az iránytűket. Félrevezette az addig biztonságosan működő fából készült hajók iránytűit. Ha pedig elromlik az iránytű, akkor annak az „élet tengerén” is nagy kockázata van, hajótörést szenvedhetünk. Mivel a lelki fájdalomcsillapítók úgy hatnak, mint a legtöbb orvosi fájdalomcsillapító, egy idő után csökken a hatásuk, ezért többet teszek, hogy újra érezhessem, hogy szerethető vagyok. Majd még többet és még többet teszek. S mivel az adagot növelni kell, hogy hatása valóban csillapítsa belső, hamis meggyőződésemet, tehát mindent megteszek azért, hogy elsöprő szeretetet érezzék – akár önmagamat is feláldozva érte –, míg lassan a kapcsolat egy alárendelő kapcsolattá válik, így válik a tévhitem a saját csapdámmá. Gyakran veszteségeinket úgy tekintjük, mint akadályokat abban, hogy egészségesek, sikeresek, boldogok legyünk. A szenvedést úgy kezeljük, mint valami szükségtelen rosszat, aminek egyetlen értelme az, hogy minket bosszantson, és megállítson a boldogság útján. Küzdünk, hogy a fájdalmat csillapítsuk, mert nem lehet, hogy azok távol tartsanak az „igazi jótól”. Hajtunk, forgalmassá tesszük az életünket, lekötjük a figyelmünket, csak ne erezzünk. Így tiltjuk magunknak a veszteségeink valóságát. Menekülünk a szavaktól: sebezhetőség, elengedés, megadás, sírás, gyász. Meggyőződésünk, hogy mindig erősnek kell lennünk, önállónak, sebezhetetlennek, s ezzel megalkotjuk a saját irreális világunkat, mely tovább sebez. 2. A fájdalom Mindannyian éreztünk és érzünk fájdalmat, legyen az testi vagy lelki. Bár a fájdalmat jelzésnek kellene felfognunk, hogy valami nem jól működik, hogy változtatásra lenne szükségünk egyénileg vagy kapcsolatilag, mégis, az emberek a szélsőségekig is elmennek, csak hogy csillapítsák fájdalmukat, gyakran feláldozva ezért akár saját identitásukat is. Paul Brand, a világhírű sebész, munkássága elismerésének nagy részét a leprás betegek kezeinek műtéti helyreállításával vívta ki. Philip Yancey-vel közösen írt The Gift of Pain (A fájdalom ajándéka) című könyvében részletesen leírja megfigyeléseit a fájdalomról. Leírja a leprások között szerzett orvosi tapasztalatait, ír erről a különleges betegségről, mely elveszi a fájdalomérzetet. Leírja, hogy pontosan a fájdalomhiány az, ami megfoszt az önvédelemre való képességtől. A betegség lényege, hogy a betegek megszűnnek fájdalmat érezni, s észre sem veszik, ahogy kezeiket az olajlámpa megégeti, ahogy csontjaik eltörnek, mert túlfeszítik, vagy ahogy a patkányok lerágják ujjaikat, míg ők békésen alszanak. Ilyen a leprás beteg élete fájdalom nélkül. S ilyen a lelki élet fájdalom nélkül. Az emberek többsége pont erre törekszik. Menekül a fájdalomtól, pedig jobban kéne félni a fájdalomnélküliségtől! A fájdalom egy jelzőrendszer,

mely tudatja velem, hogy védekeznem kellene, módosítanom kellene, kilépnem, menekülnöm, változnom kellene. A fájdalom értünk van. A fájdalom ÉLET lehetne, ha tudnánk olvasni belőle. Meg kéne tanulnunk nem sodortatni magunkat a fájdalmaink által, hanem ismerni és uralni azokat. 3. A magány Ha párkapcsolatokról beszélünk, akkor ejtsünk néhány szót a magányról is. Van, akinek sikerül átvernie a világot, sőt talán még önmagát is, és senki nem tudja, nem látja rajta, hogy szenved a magánytól. Van, aki nem titkolja, de nem is hangoztatja, csak várja a napot, amikor lesz valaki, akire örömmel gondolhat, akivel várhatja a találkozást. No és persze vannak azok, akikről mindenki tudja, hogy magányosak. Szükségünk van arra, hogy valakivel megoszthassuk életünk eseményeit, örömeinket, bánatainkat, terveinket, álmainkat, kérdéseinket – életünket és önmagunkat. A legfájdalmasabb emberi megtapasztalás – a fizikai fájdalmon kívül – a magány. A Biblia teremtéstörténetét ki ne ismerné? Mózes első könyvében Isten megalkotja a világot, minden egyes nap befejeztével végignéz az alkotásán, és így vélekedik művéről Isten: És látá Isten, hogy jó. (lMóz, 1:10.) Ahogy végigmegyünk a teremtés történetén, olvassuk, az Isten sorban végignézi keze munkáját, s elégedetten jelenti ki: Jó! Majd megalkotja az embert, és meglepő, hogy a tökéletes Paradicsomban, a hibátlan, bűntelen Édenkertben mit mond Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek neki segítő társat, hozzá illőt. (lMóz, 2:18.) Ősi igazság ez, hogy a tökéletes állapotban sem jó az embernek egyedül lenni. A magány elkerülése a legerősebb motiválója, ösztönzője az emberi viselkedésnek. Érdemes átgondolni a fent említett két kifejezést. Magány és egyedüllét. Míg az egyedüllétben is lehet valaki teljes és egészséges ember – addig tömegben, házasságban is lehet valaki magányos. Míg az egyedüllét egy fizikai állapot, addig a magány egy lelki minősítés. A magányt a kapcsolataink milyensége határozza meg. Sokan szélsőségekig hajtják az élvezeteket, az élményeket, a társasági események sorozatát, csak hogy ne érezzék a magány szorítását. Hány és hány páciensem volt már, aki rendszeresen hétvégeken vagy ünnepeken lett rosszul. Akkor, amikor nem tudott hova futni magánya elől, amikor nem tudott mit kezdeni önmagával. A magány belső állapot. Tévedés, hogy a magány megoldható a házassággal. Fordítva! Aki ilyen magányölő motivációval menekül bele egy kapcsolatba, az rögzíti, állandósítja magának saját magányát. Szükséges, hogy egyénileg megerősödjünk, hogy önmagunkban is kiegyensúlyozottan tudjunk élni. Nem kéne annyira félni az egyedülléttől, pontosan azért, hogy ne legyünk magányosak! A magány egyik legjobb ellenszere a dinamikus, mozgásban levő élet. Nem a zsibbasztó hajtásról van itt szó, hanem egy mozgásban lévő életstílusról. Aki mozgásban, fejlődésben van önmagáért és másokért, az egészséges ember. A magányt csillapító önző életvitellel szemben a kiegyensúlyozott ember képes mások felé is nyitni, életét a kollektív felelősségtudat jellemzi. Aki pedig képes önmagából másokért is adni, az nem lehet magányos, mert az áldás, amellyel másokat megajándékozott, visszaszáll rá is. A dinamikus élet célokkal van tele, tervekkel, álmokkal, amelyek állandó motivációként egy embernek kitöltik – a gondolatait felhasználva – testi, lelki, szellemi erejét. A mai nyugati civilizált társadalom egyik legnagyobb vesztesége, hogy az embereknek nincsenek hobbijaik, álmaik, nem hajtja őket egy egészséges szenvedély az alkotás, az önkifejezés irányába. Csak gondoljunk bele, ha valaki tele van életcéllal, tervvel, s azoknak kivitelezésén gondolkodik, ügyködik, akkor mennyi ideje marad önsajnálatára egyedülléte felett? Felmerül bennem a kérdés: a magány vajon nem a mai életunt társadalom céltalan bolyongásának szüleménye? S a rengeteg váláshoz nem pont ettől a magánytól való menekülés vezetett-e? Aki önmagában

teljes, az párkapcsolatában is teljes, legyen bár néha nehéz a társtalansága, de mivel nem ez élete központi témája, ezért nem is magányos, csak egyedül van. 4. A vágyak és a valóság Természetes, hogy vágyunk a figyelemre, a gyöngédségre, a biztonságra, a szeretetre. A fentiekben, a vágyak leírásában láthattuk, hogy mindazok az alapvágyak, melyek jelen vannak életünkben, természetesek, sőt egészségesek. A probléma nem a vágyakban van, hanem abban, amikor azok sérülnek, s a sérüléseket nem kezeljük jól. Láthattuk, ahogy az alkoholista szülők fia a biztonságban kapott sebet, ahogy Ferenc a fontosságban, vagy Zsófi az élet értelmében, míg mások más-más alapvágyakban. Diszfunkcionális kapcsolataikat az jellemezte, hogy nem dolgozták fel a múltat, így párjaikkal próbálták kezelni fájó sebeiket. Tehát, ha a sebzett alapvágyak korrigálásán való igyekezet válik életünk mozgatórugójává, akkor csalódásokra ítéljük magunkat. Gyakran azt képzelik az emberek, hogy a hollywoodi filmek a valóságot, az átlagot, a normát tükrözik. El kéne fogadnunk, hogy az élet nem egy gyakorló pálya a szükségleteink betöltésére, nem egy mozi, amely csak nekünk nem akar megvalósulni. A vágyak kielégülésére alapozott világszemléletnek a csapdája az, hogy amikor rádöbbenünk, hogy álmaink nem – vagy nem úgy – valósultak meg, ahogy elképzeltük, akkor kialakul bennünk egy áldozatidentitás. Bezárkózunk önsajnálatunkba, vagy még az eddigieknél is nagyobb hajszába kezdünk vágyaink kielégítésére. Észre sem vesszük, hogy ezzel tápláljuk sebzett lelkünket, és még rászorultabbak leszünk. Éhezzük a gyors megerősítéseket, és a pillanat hajhászásában, az érzelmi kielégülés hevében meg sem fordul a fejünkben bármi más megoldás. A vágyakat nem kielégíteni kéne, hanem megérteni és elfogadni, mint életünk szerves részét. Bölcs ember az, akit nem vágyai vezérelnek, hanem ő maga ura vágyainak. Úrnak lenni vágyaink felett pedig annyit jelent, mint ismerni azokat, szelektálni azok között, és egy belső értékrend által felállított sorrend szerint azokért küzdeni vagy azokat kontrollálni. Buktatók a gyógyulás útján 1. Könnyű győzelmek Az egészségtelen, újrasebző kapcsolatok kialakításában aktív szerepe van annak, hogy szeretjük a könnyű győzelmeket: növekedés krízis nélkül, gyógyulás fájdalom nélkül, kapcsolatok küzdelem nélkül. Ma már fájdalommentes szülésre készülnek a nők, sőt sokan említik nekem, hogy ők császárral szeretnének szülni, mert nem akarnak kínlódni, vajúdni a gyermekért. Kultúrbetegséggé vált a küzdelmek elkerülése. Míg az idősebb generáció még példaképekkel, nemes küzdelmek sikereire készülve nőtt fel, ma már az embereknek alig vannak hőseik, példaképeik. A küzdelem szinonimája lett a szenvedésnek, s a siker mint fogalom, legfeljebb az anyagi vagy az érzéki élvezetekhez köthető. A csapda mindebben az, hogy messze áll a lélek valóságától. Az újrasebző kapcsolatok legtöbbször pontosan az ilyen könnyű küzdelem miatt alakulnak ki. Alkoholista szülők gyerekei gyakran alkoholistához mennek hozzá, mert megszokták viselkedési formáikat, tudják, hogy hogyan kell hozzájuk viszonyulni, szinte közös nyelvet beszélnek. Nem kell fáradozni egy szokatlan, idegen, új viselkedési formán. Könnyű a kapcsolatot kialakítani. Ez jellemző a bántalmazó, a manipulatív kapcsolatokra is. Könnyű az, hogy nem kell megtanulni szembeszállni az agresszivitással, nem kell harcolni a zsarolás ellen. Nem kell kikérni magamnak a bántó szavakat; röviden: nem kell megdolgoznom a kapcsolatért. De ezzel feláldozzuk saját fejlődési lehetőségeinket. A küzdelmeink kényszerítenek a változásra, az alkotásra, a teremtésre. Ez az alkotás, teremtés utáni vágy az, mely életünk motivációja lehet, amely reménnyel serkent, éltet a nehéz időkben is. Ez az alkotó lét .izgalma. S ez az alkotó küzdelem az, amely új élettel jutalmaz, alkotással,

sikerélménnyel, pozitív visszacsatolással, hogy küzdelmünknek értelme volt. S a kör ott zárul és erősödik, hogy ez a sikerélmény ad erőt az újabb küzdelmek megharcolásához, az újabb alkotáshoz. Ez a lélek fejlődésének egyik alapja, ez az alkotó küzdelem, amit ha kihagyunk, akkor megkeseredünk, s céltalanná válik az életünk. 2. A türelmetlenség Jó lenne avval biztatni, hogy ha a fenti küzdelmeket megvívjuk, akkor rövid időn belül rendeződnek kapcsolataink is. Sajnos, a türelem szerepét nem hagyhatjuk ki. A türelem annyit jelent, mint nem fellázadni a nehézségek ellen, hanem szembenézni velük, értelmet adni nekik. A kellemetlen dolgok, a nehéz pillanatok, a váratlan visszaesések több lehetőséget rejtenek magukban, mintsem azt gondolnánk. Mikor gyermekeim kicsik voltak, gyakran jöttek hozzám sírva, hogy festékpacát ejtettek a rajzlapon, vagy meglökte a kisebb testvérük a kezüket, megfutott a ceruza a kezükben, és most mindent elrontottak. Ilyenkor fogtam velük a festéket vagy a ceruzát, és a festékpacából vagy a kifutott vonalból alkotni kezdtünk. Alkottunk valami meg nem tervezettet, valami újat, rögtönzött új fordulatot. Sokszor jöttek a remekműveik befejeztével hozzám, hogy a legjobb az egész képben az, amit kijavítottunk. Míg a legtöbb rajzukra nem emlékeznek már, ezekre a pacákra, módosításokra ma is részletesen emlékeznek. Így van ez az életünkkel is. Kár lenne egyedi, spontán alkotásainktól megfosztani magunkat, csak azért, mert a türelmetlenségnek átadtuk a vezetést. Gyakran vannak olyan pácienseim, akik a negyedik, ötödik terápiás beszélgetés után idegeskedni kezdenek, hogy mikor lesznek már végre jól, hogy lehessen egy egészséges párkapcsolatuk. Időnként aggódva látom, hogy képtelenek teljes erőbedobással a gyógyulásra összpontosítani, mert csak azon jár a fejük, hogy milyen praktikákkal lehetne felgyorsítani a gyógyulási folyamatot, hogy végre kapcsolatban lehessenek valakivel. Szomorú látni azt, amikor belehajszolják magukat egy újabb fájdalomcsillapító kapcsolatba, s kilépnek a terápiából, míg magukat ámítva mondják: Köszönök mindent, jól vagyok, már találtam is valakit, akit nagyon szeretek! Néha évekkel később találkozom velük, s addigra még összetörtebb, még kétségbeesettebb állapotban vannak. 3. Az áldozatszerep vállalása Sebzettségünk egyik csapdája, hogy azt hisszük, amit ellenünk vétettek, ami velünk történt, az meghatároz minket. De ez merő tévedés, mert nem az a lényeg, hogy mi történik velünk, hanem hogy miként éljük meg azt, ami velünk történik. William Glasser a realitásterápiájában és a döntéselméletében kihangsúlyozza azt a hatalmat, ami kezünkben van saját életünk felett most, azaz ebben az adott pillanatban, hogy helyesen cselekedjünk, lépjünk… Sokszor áldozatnak, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, ami sebeink természetes következménye lehet, de ha áldozatnak és kiszolgáltatottnak is valljuk magunkat, az már a mi egyéni döntésünk. Az érzések jönnek-mennek, de a belső önmeghatározásaink felszabadult kibontakozáshoz vezethetnek el, vagy végzetes csapdákba húzhatnak le. Veszteségeink gyakran nagyon fájdalmas, elkerülhetetlen valóságai életünknek, de az, hogy mit kezdünk a veszteségeinkkel, az a mi szabad döntésünk. Gyakran hallom pácienseimtől, hát a környéken nincs más, csak ő. Beállítják magukat, mint akik áldozatai egy hibás világrendezésnek, amelyik nem veszi figyelembe, hogy ahol ők laknak és mozognak, ott csak egy társkapcsolatra alkalmas férfi vagy nő él, s ráadásul az, aki nekik nem felel meg. Bár most ez ironikusan hangzik, de valóban gyakran így tekintünk életünkre, mintha mi kiszolgáltatott áldozatai lennénk a külső tényezőknek. Az ilyen mentalitású ember meg sem próbál kilépni egy rossz kapcsolatból, meg sem kísérel keresni egy egészséges kapcsolatot. Nem fektet energiát a változtatásba, csak sajnálja saját sorsát.

Eszközök a gyógyuláshoz 1. A csend Dénes egy sikeres üzletember volt, széles baráti körrel, aktív élettel. Rövid randevúi mindig voltak, de ő tartós kapcsolatra vágyott. Beszélgetéseink során kiderült, hogy élete olyan forgalmas, hogy randevúi csak egy napirendi pontot képeznek az életében. Megkérdeztem tőle, hogy mit keres egy nőben, milyennek képzeli el a társát. Csodálkozva nézett rám, mert ő ezen még nem gondolkodott. Megkértem, hogy legközelebbi alkalomra írja össze nekem elképzeléseit. Bár lelkesen fogadta az ötletet, s megígérte, hogy megteszi, mégsem tette, nem volt rá ideje. Ez alkalomról alkalomra így ment. Nem volt ideje megállni, lecsendesedni önmagáért, élete egyik legfontosabb kérdéséért sem. Mi is a csend? Definíció szerint a külső és belső hangok hiánya. Tapasztalataim szerint azonban egy közellenség, ami elől menekül társadalmunk. A legtöbb ember szerint egy hiány, valami betöltendő, ami feszültséghez vezet. Rengeteg energiát fektetünk abba, hogy ezt a csendet betöltsük, feltöltsük, kiiktassuk az életünkből. Hányszor hallom, hogy örökké hajtok, csak essek be az ágyba, ne legyen időm gondolkodni sem. Ma már alig látni embert Budapest utcáin, akinek fülébe ne lenne bedugva egy MP3-as lejátszó. Állandóan szól a zene, a tévé a program, csak ne kelljen hallanom a másikat, s még inkább: ne kelljen hallanom önmagamat. Zajjal él a világ és zajjal él a politika. Gondoljunk arra, hogy nagy történelmi pillanatok, döntések előtt a média mindig hatalmas zajokat kavar valami körül, csak hogy ne tudjunk csendben lenni. Szenzációkat vagy tragédiákat mutatnak állandóan, ez uralja a közhangulatot, csak nehogy csend legyen, és nehogy felszínre kerüljön a lényeg. Nehogy elcsendesedjünk. Miért? Mert a csend válaszokat adhat, mert a csend alkot! Amikor két ember összhangban van egymással, akkor képes csendben sétálni, olvasni, dolgozni egymás mellett. De ha kettőjük között feszültség van, akkor beszélniük kell, fecsegni, pletykálni, csak ne kerüljön felszínre a lényeg. Ilyenkor kínos a csend, menekülhetnékük van a csend elől. Párbeszédeik közben is csak saját céljaikat hallgatják, s míg látszólag hallgatják a másikat, befelé már kaotikus válaszaikat rendezgetik, hogy amikor elhallgat a másik, ők még jobban tudjanak válaszolni. Az igazán mély kérdés az a bennem levő döntésről szól, hogy engedélyezem-e a csendet? Ha le tudnánk halkítani a bennünk levő hangokat, akkor lenne esély a gyógyító igazság hangjára. Így például az igazság csendjében felismerhetném a haragomat apámmal szemben, aki mindig uralkodott felettem. A csend talán elvezetne a vágyhoz, hogy meg tudjak bocsátani. S az igazság csendjében felismerhetném, hogy igen, valahol nem is akarok gyógyulni, mert akkor ki sajnálna engem, milyen lenne az igazi identitásom? Vagy az igazság csendjében konfrontálódnék a felismeréssel, hogy nem is akarok bensőséges intim kapcsolatban lenni senkivel, mert félek, hogy ez áldozatokra kényszerítene. Folytathatnám a listát, de a lényeg újra és újra ugyanaz lenne: menekülünk a csend elől, mert a csend konfrontál. Minél több dolog köti le figyelmünket, annál nehezebben vagyunk képesek koncentrálni. Mi mégis megosztott figyelemmel akarunk megnyugodni életünk nagy döntései felett. Meg kéne tanulnunk hallgatni a csendet, hogy életünk belső morajlása leülepedjen. Jó lenne megbékélni a csenddel, mert a csend békességhez vezet… 2. Önvizsgálat Diákkoromban nagy élvezettel vettem magamnak egy könyvet, mely részletes útmutatást ígért az elviselhetetlen emberek kibírásához. Tetszett a kategorikus megközelítés, a pontról pontra szedett útmutatás, hogy miként kezeljük a mártírt vagy a munkamániást, hogy hogyan bánjunk a zöldszemű, pénzéhes ismerőssel és a szélsőséges flörtökkel. Ami azonban felzaklatott, hogy a szerző minden fejezete végén oldalakat szánt annak, hogy elgondolkodtasson, vajon mennyi hasonlóság van köztem s az általam elviselhetetlennek

titulált egyén között. Valójában a kapcsolataink szerves része nem csupán az, hogy lássuk, hol és miként ismétlődnek sebeink, hanem az is, hogy önvizsgálatot tartva meglássuk mindazt, amivel részesei voltunk a diszfunkcionális magatartás továbbvitelének. Gyakran megszokásból vagy félelemből, esetleg az ismeret hiánya miatt magunk is újraformáljuk saját egészségtelen kapcsolatainkat. Szükséges, hogy felvállaljuk a felelősséget, hogy amit teszünk, azért mi vagyunk a felelősek! Döntési szabadságunk van változtatni, vagy maradni a régi kerékvágásban. Ennek a döntésnek következményei vannak, és a következményekért mi magunk vagyunk a felelősek. Sajnos pont ez a felelősség, ami alól olyan sokan ki akarnak bújni. Ezért választják a zajt, hogy ne kelljen dönteniük, mert a csend gondolkodással, a gondolkodás pedig felelősséggel jár! Az önvizsgálat tulajdonképpen önmagam konfrontálása. Egy őszinte kérdés magam felé, mely rákérdez arra, ami elől menekülni próbálok. Mi fáj? Mire keresek fájdalomcsillapítást? Az önvizsgálat azonban a kérdésen túl a választ is őszintén kezeli: szeretném, hogy valaki értékesnek tartson, szeretném, hogy valaki fontosnak tartson és felnézzen rám, szeretném és vágyom arra, hogy valaki elhitesse velem, hogy értékes vagyok – ha felismerek ilyen és ehhez hasonló mondatokat magamban, akkor azt is felismertem, hogy merre ne keressek társat, és hogy miben kéne gyógyulnom. Az önvizsgálat, ha őszintén teszem, akkor egyben egy célkitűzés is a teljesebb élet felé. 3. Lezárás Olyan időket élünk, amikor a könyvesboltok polcai tömve vannak pszichológiai tárgyú önsegítő könyvekkel. Pszichodráma, önismereti csoportok és egyéb különböző csoportterápiák állnak rendelkezésül bárki számára. Ismerek embereket, akik évek óta, egyikük-másikuk több mint egy évtizede járja a különböző terápiás módszerek stúdióit, foglalkozásait. Hozzám is inkább kíváncsiságból kerültek el. Identitásuk azonban a múlt sebeinek nyalogatásában, szüleik, volt férjük, feleségük vádjaiban van. Amikor javaslom, hogy tovább kellene lépni, szinte haraggal jelzik, nem akarják, hogy megfosszam őket ettől a szereptől. Valóban, sebeink szerepünkké is válhatnak. Szereppé válhat, hogy én egy érzelmileg gyenge nő vagyok, akinek állandóan támogatásra van szüksége – s így mindig domináns férfiakkal kerülök kapcsolatba. Esetleg szerepemmé válhat az ellenkezője, hogy én erős és mindent kibíró vagyok – s így mindig a gondoskodó, a küzdő, a hajtó leszek a kapcsolataimban. Szükséges, hogy tisztán lássuk a múltunkat, amennyire rajtunk múlik. De még szükségesebb az, hogy abból kilépjünk. Nem lehet továbbmenni, csak úgy, ha elgyászoltuk veszteségeinket. A nemzetközileg elfogadott diagnosztikai szakkönyv, a DSM (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders) IV. szerint is – halálesetnél – a gyásznak egy, maximum két év az egészséges időtartama, nem több. Az az ember, aki a múltban él, önmagát fosztja meg a jelentől és a jövőtől. Seneca, a római filozófus Vigasztalások, erkölcsi levelek című művében így vigasztalja Marciát fia elvesztése után: Nagy különbség, vajon megengeded-e magadnak a bánatot, vagy magadra kényszeríted-e. Mennyivel jobban illik nemes jellemedhez véget vetni a gyásznak, mint várni, hogy véget érjen, s lesni azt a napot, amikor a fájdalom, híred-tudtod nélkül jószántából eltávozik! Add ki az útját magad! Seneca (i. e. 5 – i. sz. 65) tanítása ma is helytáll. A mai kognitív terápiák különböző variánsai mind erre a megközelítésre lettek alapozva. A döntés hatalmára, mely képes erőt adni és felemelni a legnagyobb veszteségből is. Nem gondolom, hogy a sebeinket el kéne felejteni, sőt tévhitnek tartom, hogy ez lehetséges lenne. De nem kell, hogy sebeink megállítsanak az életben, a fejlődésben. Még kevésbé szabad engednünk, hogy sebeink, gyászunk, veszteségeink identitásunkká váljanak. Szükséges a múltat lezárni!

4. Az idő Ha nincs időnk főzni, beugrunk egy étterembe. Ha nincs időnk beugrani az étterembe, beállunk oda, ahol az ablakon adják be az ételt a kocsiba, ahonnan már tele szájjal hajthatunk tovább utunkra. Ha nincs időnk beállni, telefonon pizzát rendelünk, amit házhoz hoznak. Az internetszolgáltatók legnagyobb versenyei közé a gyorsaság tartozik, az autópályák halottai a gyorsaság áldozatai. A mai világban az a szó, hogy „várj”, az átlagember számára érthetetlenebb, mint az egyiptomi hieroglifák. Bár sok mindent képes a mai tudomány felgyorsítani, a sebek gyógyulásának akkor is időre van szüksége. Hiába az antibiotikummal átitatott sebtapasz, a lehorzsolt gyermeki térd akkor is megköveteli gyógyulási idejét. Hiába a legbölcsebb tanítás, a legkorszerűbb terápia, a lélek is megköveteli a saját gyógyulási idejét. Talán az egyik legnagyobb kihívás az idővel való küzdelem, a már fent említett türelem kérdése. Mindig kedves emlékeim között fogom őrizni Enikőt. Szülei korán meghaltak, egyetlen gyerekként magányosan nőtt fel. Nagyon nyitott, kedves lány volt, mégis szenvedett a magánytól, amibe szorongásaival magát zárta. Már a kezdetekben elmondta, hogy azért szánta el magát a beszélgetésekre, mert szeretne társat találni, férjhez menni, de érzi, hogy ennek benne van az akadálya. Megható volt, ahogy ez a fiatal, sokat szenvedett, küzdeni korán megtanult lány dolgozott saját egészségéért. Élmény volt vele a munka. S időnként, mikor biztattam, hogy nem messze vagyunk már a céltól, meg-megjegyezte, hogy nem sürgős a gyógyulás, csak maradandó legyen. Volt belső tartása az óra ketyegését leküzdeni. Gyógyulása valóban maradandó. Azóta férjhez ment, második gyermekét várja. Érdemes megbarátkozni az idővel, hisz segítségével sebek gyógyulnak, a gyökerek erősödnek, új életek formálódnak Egyén és kapcsolat Örök divatnak tűnnek a félbetört szívet formáló nyakláncok, ahol az egyik fél hordja a szív egyik oldalát, míg a másik fél hordja a szív másik szakadt oldalát. Riasztó ez a kép, hisz a köztudatban valóban ez a hitvallás, miszerint én és a másik felem, aki kiegészít. Ebben a meggyőződésben két csapda van. Egyik, amely engedélyezi, hogy én egy fél legyek, valaki, akinek kiegészítésre van szüksége, valaki, aki önmagában nem teljes. A másik pedig, hogy a páromnak olyan tökéletesnek kell lennie, hogy pótolja, kiegészítse hiányosságaimat. Ezzel a megközelítéssel érthető, miért van annyi megkeseredett ember, annyi csalódott, kiábrándult párkapcsolat. Hisz önmagunk hiányosságaiért a másikat tesszük felelőssé. Nem igaz, hogy egy fél meg még egy fél egyenlő lesz egy egésszel (1/2 + 1/2 nem egyenlő eggyel). Mert a párkapcsolatokban nem összeadódnak, hanem szorzódnak az értékek, azaz egy félszer fél egyenlő egy negyeddel. Ha egy sérült ember egy sérült emberrel alakít ki kapcsolatot, akkor az csak sérülést okozó kapcsolat lehet. Ha egy kapcsolattól várjuk a gyógyulást, akkor önmagunkat csalódásra készítjük elő, s párjainkat lehetetlen elvárásoknak tesszük ki. Kell, hogy önmagunkban törekedjünk az egészségesség felé. Mert valóban csak így lehet egészséges kapcsolatunk, ahol 1x1 = 1, és két teljes ember alkot egy párt, illetve egy kapcsolatot. 1. Tudatos döntés Egyesek sodortatnak érzelmeik, s életük eseményei által. A gyógyulás, a fejlődés, az egyéniség kibontakozása azonban a tudatos döntésben rejlik. Korábban megvizsgáltuk az önvizsgálatot, mint önmagam konfrontálását. Valahányszor szembesülök saját fájdalmaimmal vagy vágyaimmal, hibás viselkedési formáimmal, mindannyiszor a kérdés is elhangzik: változtatok-e rajta, vagy hagyom így a régiben? Erre a belső kérdésre mindannyian válaszolunk, vagy hallgatással, vagy egy döntéssel a változtatásra. Amikor Ferenc felismerte, hogy mindig gyengébb, szükségben szenvedő nőket választott, akkor felmerült benne a

kérdés: No és ezentúl hogy lesz? A felismerés döntésre kényszerítette, hogy marad-e a régi és alárendelt kapcsolatok mellett, ezáltal tovább csillapítva fájdalmát, hogy fontosnak érezhesse magát, vagy pedig megpróbál egészséges kapcsolatokat kialakítani, akár annak árán is, hogy ez szokatlan lesz, és egy ideig önmaga fontossága felőli kétségei is felerősödhetnek. Minden önismereti felismerés magával hoz egy döntési feszültséget is. Döntés a fatalizmus, a szélsőségesség ellen, mely elhitetné velünk, hogy sebeink állandóak és ismétlődőek – vagy döntés a remény mellett, mely a gyógyulás és a megújulás felé mutat. Döntés a manipuláció és elvárásokkal szemben a szeretet mellett, amely képes önmagát adni, és képes önfeledten elfogadni. Döntés a félelem helyett, mely megkötöz, a szabadság mellett, mely alkotásra tesz képessé, amely az élet értelmét nyújtja. Mindez csak akkor valósulhat meg, ha életünket átjárja az igazság, az önmagunkkal való őszinteség igazságának szabadsága. 2. A szabadságról Ha arról beszélünk, hogy egészséges kapcsolathoz egészséges emberek kellenek, akkor érdemes lenne tisztábban látnunk, hogy mit is jelent egészségesnek lenni. Kicsit módosítanám magát a szót, és inkább a szabadság fogalmát használnám kifejezésként. Először is azért, mert csak akkor vagyunk képesek a múlt sebeiből és sebező kapcsolataiból kigyógyulni, ha erre szabadok vagyunk. A már említett írásában Seneca így elmélkedik erről a szabadságról: … de megkönnyebbülni nem volt hajlandó semmi áron, mert úgy érezte: még egyszer elveszít mindent, ha könnyeit elveszíti. Pontosan ezt kéne megértenünk, hogy sajnos a sebeinkből, csalódásainkból, kudarcba fulladt kapcsolatainkból mi is sokszor identitást formálunk magunknak. Egy ideig jól jön a barátok, a család vigasztalása, s egy ideig egészen felüdít a sok értékelő szó, miszerint nem benned van a hiba… ő a vesztes... majd még visszasír téged, meglátod. De ha nem vigyázunk, a vigasztalás szereposztássá alakulhat, ahol mi leszünk a gyengék, akit végre babusgatnak, szeretgetnek, kímélnek, s még mielőtt észbe kapnánk, már nem is tudjuk, hogyan kéne felszabadultan, önfeledten viselkedni. Fokozatosan elfelejtjük, hogyan kéne magunk helyett a másikkal foglalkozni: arcizmaink elfelejtik a mosolyt, tekintetünk félárbocra ereszkedik, s szánkat már csak a szeretetet kimanipuláló kesergések hagyják el. Identitásunkká válhat a veszteség, s ettől az identitástól megszabadulni csak tudatosan lehet. Hiszen ahogy Seneca mondta, ezt elhagyni olyan lenne, mintha mindent elveszítenénk. Gyakran eljutok a pácienseimmel arra a pontra, amikor megkérdezem őket: Mondja, miért éri meg önnek depressziósnak lenni? Kérdésem mellé mindig elmagyarázom, hogy nem teszünk semmit, ami nekünk ne hozna valamiféle nyereséget, nem mondunk semmit, ami nekünk nem érné meg, sőt még mulasztásaink mögött is nyereségek rejlenek. Ösztönösen, életszerűen nyereségközpontúak vagyunk. Ebből kifolyólag gyakran a betegségeinket, depressziónkat, vesztes identitásunkat is magunk választjuk. Ha nem is tudatosan, de valamit nyerünk belőle, például új barátokat vagy tehertől való mentességet, vagy talán a felelősség alóli felmentést. Ki mit, de nyer. Érdekes, hogy bár mindig szorongva teszem fel a kérdést, szinte még soha senki nem válaszolt elutasítással erre a kérdésemre. Mindig őszinte választ kaptam, s minden alkalommal magam is meglepődtem, hogy az emberek, ha megállnak gondolkodni, ha kényszerítik magukat az őszinteségre, akkor gyakran ők is látják, tudják, hogy valahol az apró érzelmi nyereségekért lemondtak a belső szabadságukról. Éppen ezért kell újra tanulnunk kommunikálni, viselkedni, gondolkodni! Ez az, amikor saját belső szabadságunk felé lépünk, hogy készek vagyunk elfogadni önmagunkat akár kevesebb vigasztalással is. Ez az, amikor lassan leválok a külső hatásokról, és egyedi identitást kezdek kialakítani. Ez az, amikor elkezdem magamat újradefiniálni, értékelni, és igen, szeretni is! Amikor az új identitásom kialakul, akkor már nem lesz szükségem külső erősítgetésekre, mert aki vagyok, az belülről fakad – független, szabad a külsőségektől.

Szabadnak lenni azt jelenti, hogy felismerem, hogy az egyetlen ember, akinek a viselkedését kontrollálni tudom, az saját magam. Senki nem kényszeríthet semmire, amit nem akarunk megtenni, hanem mi dönthetjük el, hogy miért mennyi szabadságot vagyok hajlandó feladni. Hányszor hallani, hogy áldozata vagyok a barátomnak, az anyósomnak, a főnökömnek. De ez egy tévhit, önámítás! A tény az, hogy minden döntésünkkel, beleegyezésünkkel, amikor valamire igent mondunk, mi magunk járulunk hozzá valamihez. A felelősség vállalása azt jelenti, hogy felismerem és magamnak is beismerem, hogy ellentmondhatnék, de nem teszem, mert nekem így érte meg. Erre általában azt szoktam hallani: Jó, de félek, mert ha nemet mondok, akkor kirúgnak! Ez is nyereség, mert valójában azért nem mondok ellent, hogy megtarthassam az állást. Vagy hallom a másik embert: De ha nem teszem meg, amit kért, elhagy. Tehát akkor itt a nyereségem maga a kapcsolat. Ezért a kapcsolatért bevállaltam valamit, ami nem tetszik nekem, lemondtam önálló véleményemről, csak hogy maradjon a kapcsolat. Ha ellentmondok neki, megharagszik. Klasszikus példája a szabadságom feladásának. Mert a nyereségem a békesség látszata, de ezzel ismét magamat csaptam be, mert befele zsörtölődöm, majd megkeseredek, s mire észreveszem magam, rabja lettem önmegtagadásomnak egy fiktív békéért. Ezt felismerni annyit jelent, mint bevallani, hogy NEM ÁLDOZAT VAGYOK! Ez pedig maga a szabadság. Ettől a ponttól kezdve én döntök a kapcsolataim felől, én döntöm el, hogy maradok vagy kilépek, én döntöm el, hogy vele vagy nélküle. Felelősségem felvállalása az, ami szabaddá tesz, s ez a szabadság pedig képessé tesz arra, hogy felismerjem, mi az, ami jó nekem, s ki az, aki mellett gazdagodhat az életem. Így tudjuk elkerülni azt, hogy korábbi kapcsolataink hibáit megismételjük, hogy újra és újra ugyanazon csapdákba, embertípusokba, fájdalomcsillapításokba essünk bele. Ha ismerjük önmagunkat és saját fájdalmainkat, s ha felvállaljuk a felelősséget saját életünkért és kapcsolatainkért, akkor szabadságunk van az önmagunkkal való őszinteségre, a gyógyulásra és ezáltal egy egészségesebb párkapcsolat kialakítására. A lélek képlékeny és regenerálódásra képes, ami annyit jelent, hogy kellő és bölcs befektetés után a sebekből már csak hegek maradnak, melyek még emlékeztetnek bár a múltra, de nem sajognak, s nem űznek fájdalomcsillapításokba. A hegek emlékek, nemcsak sebeinkről, de gyógyulásunk sikeréről is. Felhasznált irodalom Brand, Paul & Yancey, Philip: The Gift of Pain. Grand Rapids, Michigan, Zondervan Publishing House, 1997. Epiktétos Kézikönyvecskéje vagyis a stoikus bölcs breviáriuma. Budapest, Móra Könyvkiadó, 1991. Glasser, William, M.D. Choice Theory. New York, N.Y., Harper Perennial, 1998. Martin, Sara Hines. Shame on You! Nashville, Tennessee, Broadman Press, 1990. Seneca, Lucius Annaeus. Művészete az életnek. Budapest, Palatínus Könyvkiadó, 2001. Seneca, Lucius Annaeus. Vigasztalások. Marcia, Polybius, Helvia vigasztalása. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 2002. Wardle, Terry. Wounded. Camp Hill, Pennsylvania, Christian Publications, 1994. Bácskai Juli PSZICHOSZÍNHÁZA Hangulat- és kapcsolatjavító vándorszínház Bácskai Júlia pszichológus „szabadszóműves” művei: • Beszélgetések a szexről és más dolgokról. Gondolat, 1981

• Az önismeret pszichológiája. Magazin, 1991 • Magánélettan. Ikon, 1997 • Magánélettan haladóknak. Ikon, 1998 • A magánélettan tanítása. Ikon, 1998 • EGYÜTTÉLŐSDI. Korona, 1999 • KALAP. Pszichológia + ami belefér. Magyar Könyvklub, 2002 • Kéretlen útravalók. Kudarcok, traumák, csalódások. Saxum, 2008 • Akit a kalapból kihúztál. Saxum, 2008 • A másik arcod. Jaffa, 2008 • Szeretők. Mesterkurzus. Saxum, 2009 • Mások férjével. Saxum, 2010 • Exek. Saxum, 2010. szeptember • Pszichoszínház: alapító-szakértő: 10. évad, 200+ előadás írója, rendezője

Bácskai Juli pszichológus, „szabadszóműves Bácskai Júlia – Tapolyai Emőke – Varró S. Gábor Ex – Exek. Miért vannak még itt, ha már nincsenek? Az exházasok kapcsolatának témakörét járja körül a Szimpozion legújabb kötete. Bácskai Júlia: Senki nem tökéletes, legalább is jó lenne védeni magunk, a csalódástól: aki ma tökéletesnek látszik, az se perfekt, csak csudaszép, okos, klassz, vonzó, de lesznek apró hibái Ezek a hibák okozhatják később a kapcsolat felbomlásai, valami deficit jelentkezik, valami hiányosság, amit mái nem tudunk tolerálni. Tapolyai Emőke: Felelősségem felvállalása az, ami szabaddá tesz, s ez a szabadság pedig képessé tesz arra, hogy felismerjem, mi az, ami jó nekem, s ki az, aki mellett gazdagodhat az életem. …Ha felvállaljuk a felelősséget saját életünkértés kapcsolatainkért, akkor szabadságunk van az önmagunkkal való őszinteségre, a g)'ógyulásra – és ezáltal egy egészségesebb párkapcsolat kialakítására. Varró S. Gábor: Az a legrosszabb az egészben, hogy többnyire mi magunk is tisztában vagyunk azzal, hogy a mindennapi macerák hógolyóiból hatalmas lavina lesz, és annak nyomásai már semmiképpen sem bírja el a lelkünk, még ha oly kigyúrtnak tartjuk is azt. Szóval elmegyünk a bíróságra, és elválunk. Egyre többen…