Babits Mihály Tanulmány a magyar irodalomról. Francia közönség számára (1927) In: Babits, M., Esszék, tanulmányok (Saggi e studi), a cura di Gy. Belia, Szépirodalmi Kiadó, Budapest 1978, vol. I-II. Nella Bbilioteca Ungherese Digitale (MEK):
Európa édes-keveset sejt a magyar szellemről, igazat szólva, mindeddig nem is sokat törődött avval. Ami töredék a magyar irodalomból eljutott külföldre - véletlen vagy egyenest nemzet-közi piacra szánva is -, az azt alig reprezentálhatta; vagy ha igen, elszigetelten s figyelem nélkül maradt. Nem első eset a történelemben, hogy kivételes katasztrófa tár föl kivételes értékeket: Magyarországnak egy érthetetlen politikai tévedés áldozatává kellett lennie, míg észrevették, hogy ennek az eldugott kis népnek adnivalója van a világ számára. Pedig a magyar lélek elejétől predesztinálva volt, új és különös hangot dobni az európai koncertbe: avval a predesztinációval, mely a különös vegyületeket predesztinálja a legvárat-lanabb kristályok kilövetésére. A magyar lélek igazán különös vegyület: a legtávolabbi elemek¬ből összeállva. A gondolkodás alapformáját bizonnyal a nyelv determinálja örök időkre, s nincs nyelv Európában, mely annyira különbözne szerkezetileg minden más európai nyelvtől, mint a magyar. A magyar szónak nincsen rokona itt, sőt alig van az egész világon: valami távoli, idegen, ázsiai zendül abban, amihez képest még az orosz is csak egy tőből fakadt testvére a nyugati testvér idiómáknak. E nyelvnek különös, flegmatikus és mégis tüzes, ázsiai lélek felel meg, nagy folyamok közt és végtelen sztyeppéken kinyílt realisztikus szemlélet, józanul őrzött népszokások, különösen kemény ütemérzék, egész sajátságossá fejlődött dal és zene. Mindez azonban magában alig bírna több érdekkel az európai kultúrára, mint bármely távoli nép primitív vagy idegen kultúrája, s a magyar irodalomnak több igénye van a figyelemre, mint egy néprajzi excentrikum támaszthatna. A magyar kultúra nem idegen az európai kultúrával szemben: hanem annak egy különös testvérága vagy inkább tükörképe egy másfajta lélek tükrében - mert nem jelent-e más nyelv már magában is másfajta lelket? Mondják, a görög szellem bizonyos egyoldalúságainak oka az egynyelvűség; viszont a soknyelvű kultúra annyival plasztikusabbá is válik, mint a sztereoszkóp ikerképekből összeállt tüneménye. A magyar kultúra ezer év óta nyugati; de a nyelv - és a lélek - ma is keleti; nem jelenthet-e Európa számára mindenesetre már magában is különös érdekességet és tanulságokat ez a csodálatos amalgám, mely több amalgámnál - nem valami egzotikus s itt csenevészedő import, hanem maga Európa nagyszerű növénye, mely egy kis cserép idegen földbe ültetve új színeket és új illatot kapott? Igen, már innen-onnan ezer éve lesz, hogy Szent István Szűz Máriának ajánlotta föl pogány országát - aki ezúttal a Nyugati Kultúra istennőjeként szerepelt, mert a magyar nemigen volt misztikus kedély, s az új vallásban elejétől fogva inkább új kultúrát látott: azaz alkalmaz-kodást az új környezethez, mely nem tűrte a pogány, nomád erkölcsöket. Késő jövevénye a nagy népvándorlásnak, egy művelődni kezdő keresztény Európa közepén: ha nem tud alkal-mazkodni, elpusztul. A magyar teljes józansággal látta helyzetét. Valamelyes kultúrája neki is volt; legalább istenei; s dalai, mondái, sőt betűi, ez istenek dicséretére. Ezeket most mind el kellett felejteni; egész a betűkig, melyeket hajdan fára vésett: a pergamenre más betűk kellet-tek. Evvel a felejtéssel kezdődik az európai magyarság kultúrája: keserű kezdet, s nem könnyű feladat: századokba tellett. A régi istenek makacsok voltak; de végre is meg kellett hátrálniok a politikai belátás, egy élni akaró s élni tudó nép józansága előtt. Így vonultak vissza, s bújtak el a nyelv zugaiba, a lélek tudattalan rejtekeibe, s a hódító új vallás köpenyének ráncai alá, oly jól, hogy késői költők és tudósok még nevüket sem tudták fölfedezni. Ez a folyamat tipikus folyamata a magyar szellem európai történetének. Ez a történet Nyugat és Kelet küzdelme; s a fejlődés minden étape-ja, az irodalomhistória minden új korszaka új veresége a régi isteneknek, akik mégsem hagyják magukat végképp megverni; sőt makacs bosszúval asszimilálnak minden idegent, formálnak át minden jövevényt, szűrnek meg minden új hatást... Első bosszújuk a magyar középkor szellemi meddősége: mert mi kultúrát alkothatott egy idegen aszkétizmus szellemében még a legcéltudatosabb alkalmazkodás és legőszintébb kultúrakarat is? „De strigis quae non sunt, nulla fiat mentio” - hozta törvénybe Könyves Kálmán király; s ugyanaz a józanság, mely a kereszténység elfogadására vitte a magyar népet, megakadályozta, hogy a középkor babonás misztikumának plántája benne igaz talajra találjon. Ama régi istenek a természet istenei voltak; s a magyarság hiába iparkodott teljes jóhiszemmel beleélni magát oly világnézetbe, mely a természet megvetését, sőt meg-tagadását hirdette. Az európai magyar kultúra gyümölcsei csak akkor hajthattak ki, mikor maga a nyugati lélek is visszatért a természet csillogó és édes forrásaihoz: azaz a reneszánsz idejében. Nem a reneszánsz kori magyar fejedelmek olasz művészektől és humanistáktól nyüzsgő udvarainak efemér ragyogására gondolok, melyet oly hamar kioltott a török hódítás. De semmiféle vihar sem olthatta ki a lángot, mely végre megfogant a magyar lélekben; s a magyar reneszánsz igazi representativ man-je, egyúttal a legrégibb nagy magyar költő, már a sötét harcok idején élt, s a barbárság elleni küzdelemben esett el. E magyar Villon, ahogy nevezik, gőgös és kalandos száműzött volt, de mindig inkább úr, mint csavargó. Harcai és gáláns szerelmei között, és lova mellett a füvön fektében, olasz és latin reneszánsz költőket olvasott, s Nyugat e hangjai fölszabadították benne Kelet meleg fantáziáját és indulatait, melyeket fajában épp e Nyugat vallása oly soká elnyomott, s némaságra ítélt. Így lett ő művészi s európai magasságra emelője a virágénekeknek, a régi magyarság e pogány szerelmi s természeti lírájának. Keleti képgazdaság s bibliai párhuzamosság jellemzi ezt a lírát, mely a nép elnyomott és elnyomhatatlan mélyeiből eredve, fölhatott, és iskolát csinált a legmagasabb körökben, a hatalmas oligarchák kastélyaiban. 1
Akközt a magyarság új meg új vehemenciával élte át a Nyugat forrongó szellemi életének válságait, élvén egyúttal a saját, harcokon s romlásokon átvezető életének s teljes öntudatra jutott történeti hivatásának válságait is, melyek amazokkal különös módon összekapcsolódtak. A magyar a nyugati civilizáció őrének érezte magát Kelet védbástyáján; de nem kellett-e őrizni a saját keleti egyéniségét is, épp e Nyugat ellen, melyet szomszédjában a centralizáló Habsburghatalom jelképezett? Nyugaton a reformáció és ellenreformáció zúdultak át; s Magyarországnak is megvoltak a maga elkeseredett hitvitázói, s megvolt a maga Bossuet-je is, egy különös, durva-népies gyökerű Bossuet, ki mégis művészi nívóra tudta emelni a magyar prózát, mely e harcokban kialakult. De e harcok itt túlmentek a vallási s irodalmi vitán: a nemzet hivatása és léte forgott szóban. Katolicizmus kicsit az osztrákot is jelentette, s protestantizmus majdnem a törököt - mert csak a török szárnyai alatt lelhetett védelemre; s mindez együtt Nyugatot s Keletet, melyek közt tragikus ingaként lengett e különös végzetű nép. A magyarság érezte, hogy sorsa nem az övé. Az Emberiség géniusza állította őt két civilizáció határára s a magyar lélek teljes tudatossággal vállalta ezt a paradox sorsot. Ezt reprezentálja a XVII. század nagy magyar eposza, melyet Zrínyi írt meg, egyike ama főrangú költőknek, ki egyszersmind a török elleni harcok legnagyobb hadvezére volt, politikai s hadtudományi író s a kor csúcsain álló kultúrájú államférfiú. Silány verses krónikák előzményei után, Vergiliuson és Tasson tanulva, komor és végzetes eposzát alkotta ő meg a kereszténységnek: mert hőse, ki egyúttal őse is, az egész kereszténységért szenvedi Istentől rendelt s önként vállalt mártíriumát, mely a költő mártíriuma is, az egész magyarságé. S a hős, mint költője és népe, jól tudta, hogy egyedül van, magára hagyva e mártíriumban, melyet Bécs, s az egész Európa ignorál, s kihasznál. E tragikus sorsérzés színezi zordonná az ódon versű magyar hőskölteményt, még keleties színpompájában is távol a Tasso játszi zenéjétől; s ez színezi tragikussá a magyar életet is, mely úgy áll a barbárság vadságai között, mint a kultúra megvetett őre és reménytelen szerelmese. Még ahol pillanatnyilag, az osztrák elleni szabadságharcai idején, létfenntartási ösztöne a hódító török karjaiba kergeti is, e nép szelleme makacsul kapaszkodik Nyugatéhoz. Az apró Erdélyország, vad havasai és harcai között egész kis francia kultúrszigetet teremt magából, hol megvannak a magyar Saint-Simo-nok és magyar Sévignék. Egy protestáns pap Descartes apostolává lesz. Rákóczi a Napkirály szövetségese, és maga is francia író. És mégis, épp az erdélyi és kuruc lélek, az osztrák ellen protestáló, képviseli a leggyökeresebb, népies erejű magyarságot, a magyar Saint-Simonok és Sévignék igazán magyarok; és soha oly őserővel nem buggyant ki a magyar népi líra, mint a Rákóczi győzelmes, majd elkeseredett, levert és bujdosó kurucainak énekeiben. A kuruc dalok azonban hattyúdalaivá lettek a régi magyar irodalomnak. A vereség után az osztrák szellem teljes nyomasztó hatalmával feküdt a nemzetre; s ez valami centralizáló, szinte internacionális szellem volt. Minden nemzeti erőfeszítés donkisotti ábrándnak látszott itt, s egyetlen lehetséges kultúrának az, ami Bécsből jött. Az osztrák udvar céltudatosan ger-ma¬nizálta az iskolákat és hivatalokat, s Mária Terézia Bécsbe édesgette az előkelő magyar ifjakat, hogy a Gesammtmonarchie nivelláló szellemében nevelkedve, még anyanyelvüket is feledjék. A magyar nyelv így elhanyagolt paraszti idiómává lett: még a köznemesek is inkább beszéltek portáikon - latinul. A magyar szellem ismét visszahúzódott a nép közé, mint a középkorban a régi istenek; s a XVIII. század közepén magyar irodalom úgyszólván egy-általán nem létezett. De rosszul számított, aki azt hitte, hogy a nyugati kultúra csábjaival ellehet vonni a magyart a saját kultúrájától. Ellenkezőleg: minden érintkezés a nagy nyugati kultúrával ébresztő volt és emlékeztető: mint ahogy a fa emlékeztet a virágra, mely ágáról sarjadt, s melynek hervadása szívünkbe markol. A magyar kultúra reneszánsza onnan jött, honnan legkevésbé lehetett várni: Bécsből; a Bécsbe csábult magyar ifjaktól, kik a nagy császárnő udvarában az internacio¬nálissá vált francia szellemet szürcsölték. A gondolat ébredése egyértelmű volt a nyelv fölcsiklandásával. Szégyen és virtus lázadott. Nemsokára magyar Rousseau-k és Voltaire-ek dadogtak; dadogtak, mondom, mert a nyelv egy néma századon át elmaradt, megszegényedett. Töméntelen új szóra volt szükség, több hajlékonyságra a fordulatokban, nagyobb tömörségre és finomságra a kényelmes és vaskos régi nyelvhez képest. Rajongó apostolai léptek föl e nyelvújításnak. Nyomban fanatikus ellenzői is. Kelet és Nyugat küzdelme volt ez, egy fejezete a grandiózus kultúrharcnak, mely Szent István óta mindmáig tart, s betölti e nép egész belső történetét. Aki ismeri a magyar irodalmi viták levegőjét, akinek tudomása van például azokról a harcokról, melyek a Nyugat című folyóirat és Ady Endre költészete körül a legújabb időkben lejátszódtak, s még ma sem értek véget, az tudja, hogy e harcok hőfoka messze túlhaladja az irodalmi küzdelmek rendes és megszokott intenzitását, s szinte a létért folyó politikai harcok arányát ölti, mintha e nemzet sejtené, hogy igazi léte és hivatása kulturális természetű. A harcok eredménye pedig ama különös amalgám, amelyről beszéltem: folytonos haladás és csökönyös hűség egyszerre, Nyugat és Kelet válhatatlan fogaskereke, ahol minden lépést a kettőnek termékeny összefogózása lök tovább. Ily termékeny lökésnek bizonyult a nyelvújítás: heroikus erőfeszítés egy szegény, el¬hanya-golt, ázsiai nyelvet alkalmassá tenni mindazon kifejezésre és zengésre, amit a nagy európai nemzetek gazdag múltú nyelvei létrehoztak. Az eredmény váratlan fölfedezés volt: a magyar nyelvnél alig van hajlékonyabb s mindenre képesebb eszköze a léleknek egész Európában. Aki e nyelvet érti, s volt alkalma például nyugati költeményeket azoknak legjobb magyar fordításaival összehasonlítani, az nem fogja túlzónak tartani állításomat, ha azt mondom, hogy a magyar majdnem mindent ki tud fejezni éppoly tömören, mint az angol, éppoly világosan, mint a francia, s amellett a klasszikus és modern irodalmak minden versformáját teljesen azonos zengéssel pontosan tudja utánozni. E váratlan gazdagság az első nemzedéket eklekticizmusra csábította. A magyar szellem valósággal tobzódott minden forma megkísérlésében s a Kultúra minden tartományának meg-hódításában. Minden hódítás egy új íz volt, egy új szerencsés keresztezés. A magyar észre-vette, hogy semmi sem idegen tőle, új intenzivitással sietett átélni az emberi szellem minden új és régi élményét, s minden új tartalmat nyert, amint ő átélte. Egy magyar költő ez időben fedezte fel 2
a sejtelmes hangulatok szépségét, a filozofikus borongást, melynek a magyar szerencsétlenség borongása új hátteret adott. Egy más költő horatiusi ütemekkel próbálgatta a magyar józanság horatiusi húrjait; ám a magyar józanság különbözik a horatiusitól. Ez valami tüzes józanság, ha paradox is: a klasszikus versek új zamatot nyertek a magyar költő ajkán, mely nem kevésbé ízes, s talán még nemesebb, s mindenesetre izzóbb, mint a latiné. Sőt egy szegény, züllött, ifjú poéta a legmodorosabb olasz és német barokk költészet iskolájából és kerülőjével a legfrissebb és leggyökeresebb magyar népi líra ritmusaihoz jutott vissza, noha különösen meggazdagodva és átitatva. Szimbolikus kerülő: így jut vissza a magyar szellem is, átitatva Nyugat egész gazdagságával, mégis önmagához, azonban egy olyan új-magához, aki most már, mint egy nagy koncert legkülönösebb hangja is, az egész koncert terhességét és felelősségét hordja magában. A romantikus áramlat kora egész Európában a nemzeti újjáéledések kora is. De a magyar újjá-éledés prófétája, a zseniális gróf Széchenyi, ki külföldön nevelkedve, ugyanazt a szimbolikus kerülőt tette meg, csodálatos hatású agitációjának célját a következő mondatban fogalmazta: „Egy nemzetet megmenteni az emberiség számára!” Egy külön színt, melynek kár volna elfakulni, egy hangot, mely kár, hogy elnémuljon! Nem meglepő-e e fogalmazás tudatossága, nem szokatlan ez az európaiasság még a nacionalizmusban is, éppen a nacionalizmusban? Tragikus európaiság, mert az Európának szánt ajándékot nem fogadta valami köszönettel épp a legközelebbi Európa, az osztrák, s minden modern nemzeti ébredés csak egy szerencsétlen forradalomra vezet, melybe a nemzet majdnem belehal, s prófétája beleőrül. A magyarság élete nem egy és folyamatos élet: minduntalan meghal, és makacsul föltámad. Története Mohácsok sorozata: ahogy a nagy nemzeti katasztrófákat nevezik a magyarok ama híres ütközet nevéről, mely után hajdan majd az egész ország török kézre került és széthullott. A Mohácstól Trianonig húzódó kálvária egy stációja az 1848-i szabadságharc leveretése is, mely már egy csúcsra ért irodalmat hajtott az osztrák cenzúra igája alá; a magyar irodalomnak akkor már nem kellett szégyenkezni egyetlen európai nép irodalma előtt sem. Legalábbis: magasságok voltak itt, a nagy európai csodalánc elszakadt darabjai, melyeket talán csak a távolság perspektívája mutat kisebbeknek a főcsúcsoknál. A magyar romantikus korszak nagy nemzeti költője például oly módon különbözik a hazafi költő megszokott s minden népnél eléggé egyforma típusától, hogy maga e különbség őt nagy európai költővé avathatja. A magyar dalnok, Vörösmarty, a honfiérzést az emberiség szemszögéből éli át, akár Széchenyi, s ezt az átélést különös lázzal telíti nemzete tragikus helyzetének tudata a „népek hazájában”, melyhez hiába kiált, mely nem hallja, s még sírját is közönnyel állja körül. E tragikus sorsérzés, e speciális és végletes eset, a magyar költőt az európai nacionalizmus oly problémáihoz vezeti, melyek még ma is, sőt ma inkább, mint valaha, aktuálisak. A költő nem szűnik meg keleti költő lenni, noha teljesen nyugati célokat tűz maga elé: Vergiliusból indul, mintegy magyar Aeneis-t kívánva adni, műve azonban az Aeneis-nél hasonlatosabb lesz az Ezeregyéj-hez, a klasszikus hexameterek ellenére, melyekhez mérhetőket senki sem írt Augustus kora óta. E képgazdagság beissza magát úgyszólván a nyelv pórusaiba, zománcosan áttüzesítve a magyar költői stílt, mintegy a világ gazdagságainak szimultán együttlátásával, a végtelenség és kifogyhatatlanság ízével, mely még népmesei költeményeknek is külön, filozofikus kihangzást ad. Mindez még növeli a nemzete problémáihoz láncolt költő tragikus lázát, mely végre is nem fér meg a fegyelmezett epika medrében, s lírává árad ki. E líra egye-netlen s bukdácsoló: mégis egyes költeményekben, s főleg éppen ott, ahol a költő leginkább elveszíti pazar képei s lázas érzései egyensúlyát, a modern európai líra legmagasabb szint-jeihez ér föl. Mennél jobban fokozza a közelgő nemzeti katasztrófa érzése ez egyensúlytalanságot, annál magasabbra röppen a líra aeroplánja, mint azok a gépek, melyeknél éppen az egyensúly folytonos megbillenése a hajtóerő. A megtört költő, idegbeteg, mint Széchenyi, és alkoholista, mert, ahogy Ady mondja, minden magyar zseninek, ki átérzi végzetét, előbb-utóbb mámorra van szüksége, hogy élni tudjon - ez az élőholt poéta oly különös intenzitással borzongatta végig idegein az embernek, ez „őrült sár”-nak sorsiszonyát, amint szerencsésebb nemzet sarja talán nem is tudná. A nemzet azonban ez időben már egy fiatalabb költő szavától ittasult, aki távol volt e tragikus érzéstől; megóvta attól fiatalsága, s talán a szláv vér is, mely ereiben csörgött: alkalmassá tevén őt a forradalmi költő szerepére, aki a múlt terhe s a jövő aggodalmai nélkül a jelen pillanatnyi érzését élje ki. Valóban, Petőfinél egyszerűbb költő alig van a világirodalomban; alig van, akiből a fiatalság gátlás nélküli lelkesedése oly optimista hévvel és spontán könnyű-séggel törne ki; s talán éppen e könnyűség okozza, hogy a magyar költők közül Petőfi az, aki leginkább válhatott ismertté fordításokban és a külföldön is. E fiatalosan könnyű és egyszerű költészet formái gyanánt önkényt kínálkoztak a magyar népdal egyszerű formái, annál inkább, mert a költő a demokrácia gyermeke és harcosa, mint maga a forradalom, melynek hősévé és vértanújává lett. De nem kell gondolni, hogy Petőfi korlátolt és műveletlen népköltő, vagy csupán egy aktuális forradalomnak politikai költője lett volna. A népi költészet ama kor szelle¬mében minden igaz költészet forrása volt; s kultusza nemcsak hogy nem jelentett valami nemzeti vagy regionális elzárkózást, hanem inkább kitágulást és gazdagodást, mely a nyugati kultúra egyidejű kitágulásának és gazdagodásának irányába esett. A magyar irodalom e „nép-nemzeti” korszaka távolról sem akart elszakadni az európai szellemtől, s Petőfi sem volt az a Naturbursch, aminek néha feltüntetik. Jellemző tény, hogy 1848-ban, közvetlen a forradalom előtti izgatott időben is, a három legnagyobb magyar költő, Vörösmarty, Petőfi és Arany - a két utóbbi az új, népies iskola zászlóvivője Shakespeare fordítására szövetkeztek. Ki feledheti, hogy ebben az emlékezetes esztendőben Magyarország nemzeti ügye válhatatlanul összekapcsolódott az európai szabadság és haladás ügyével? Petőfi, a nemzeti forradalom dalnoka, ideális szocialista és anarchista: s nincs a világirodalomban költő, kinek lelke előtt az Emberiség álmait vezető tűzoszlopok oly tiszta és egyszerű fénnyel ragyognának, el nem födve a Valóság ködétől vagy a Lehetőségek korlátjaitól. A naiv és isteni fiatalság látnokian konkrét idealizmusa ez, melyhez képest Shelley határozatlan ábrándozó. Heine hitetlen cini-kus, Hugo színészi pozőr. Petőfi ideálizmusa a magyarság nagyszerű józanságával párosul, van 3
benne valami ősemberi s ősifjúi frisseség: Petőfi az eszmék költője, melyekért az életét adta, de egyszersmind a legegészségesebb szerelmi dalok s a legszűzebb realizmusú leírások költője is. Ahogy műveiben a „magyar sztyeppe” megjelenik, az a költői megjelenítő mű-vészet legmagasabb foka, annál monumentálisabb, mert szinte öntudatlan. E költői realizmus talált a demokratikus kor szelleméhez, de talált a magyar pszükhé termé-szetéhez is. Petőfit nyomon követte a másik nagy magyar realista, ki realizmusában egész a naturalizmusáig jutott el, jóval a nyugat-európai naturalizmus formulázása előtt. E hatalmas és gyökeres epikus, Arany János, már első nagy költeményében, s még mintegy Petőfi iskoláját járva, a föltörekvő demokratikus magyarság örök és rusztikus típusát teremtette meg, egy félig mitikus, félig történeti magyar Herkules monumentálisan konkretizált alakjában szemé-lyesítve. De az élettől duzzadó Héraklész-figura egy túlérzékeny és szemérmes költő alkotása, ki mennél lelkiismeretesebb realizmusba és mennél egyszerűbb nemzeti formákba menekül, annál biztosabban torkollik a költői plasztika páratlan művészetébe, s az ősmagyar eposzi versnek - mely a francia alexandrinnal rokon - gazdag és sajátos zengésű modern hangszerré való kiformálásába. Az osztrák elnyomatás idejében lírája is kitör, s ha Vörösmarty birodalma a láz, Petőfié a hév, Aranyénak a melankóliát szokták mondani. Költői szigora a magyar népélet legsötétebb, szinte vigasztalan régióiba hajtja leszállni, s ugyanakkor a versművészet és irodalmi tudás legmagasabb szintjéig emelkedni. Igazi poeta doctus ő, a modern bárd teljes raffinement-jával, s az idegennek fogalma sem lehet róla, mily komplikált zengésre képesek szavai, anélkül hogy paraszti bölcs zamatukat elvesztenék. Művészete kissé hasonlít a Tenny-sonéhoz; mint Tennyson, ő is tudatos modernizálója a nemzeti eposznak, hatalmas epikai trilógiát konstruálva a pogánykor ősmagyar mondáiból, melyek Atilla hun király alakja körül csoportosulnak, s több ponton érdekesen érintkeznek a germán mondákkal. Atillát, ki Európa ugyanazon pontján ütötte fel sátrait, mint ők, a magyarok elfogadták ősüknek s elődjüknek, s ő lesz e magyar ciklus Artusa. De Arany mégsem Tennyson: megkülönbözteti hatalmas konstruktív ereje, mely sziklákból épít, s nem pavilonrendszerben, mint angol kollégája; s Tennyson cukros könnyedségéből sincsen benne semmi. E naturalista költő nem veszhet preraffaelita finomkodásokba; s noha verseinek eleganciája nem kisebb, mint a Tennyson-verseké, művészetének összhangzása távol van a játékos artisztikumtól; sokat csodált balladái tömör shakespeare-i tragédiák, a bűnös lelkiismeret rajzában kulminálva, s például testvér-gyilkos Atillája komoly nemzeti tanulság, s egyúttal a legkegyetlenebb lélekelemzés remeke. Arany későbbi epikája egyáltalán az analitikus pszichológiai regény felé tendál, Tennyson helyett ebben inkább Browningra emlékeztetve: míg lírájában ugyanekkor az öregkor szenve-déseinek szinte fiziologikus teljességű rajza, s a modern városi élet benyomásainak első visszfénye jelenik meg. Arany régebbi a nagy brit költőknél, akikkel összehasonlítottam, s kortársa a magyar regény első kivirágzásának. Nagy egyéniségek heroikus kibontakozása egy elmaradt s primitív társa-dalom közepett mindig lírai kultúrát teremt, s az, amiben a magyar szellem legmagasabbat produkált, ahol a világ bármely nemzetével győzelmesen veheti föl a versenyt: az valóban lírája. Ehhez járul, hogy a nagyszerű magyar irodalomnak úgyszólván alig volt közönsége: s a regényt a közönség teremti, szinte éppannyira, mint az írók: a Közönség, mely a Regénynek anyaga és fogyasztója egyszerre. Így történt, hogy a magyar lélek emberlátó és élettükröző ereje is csak versekben nyilvánult mindaddig, míg a viszonyok demokratizálódásával moder-nebb társadalmi élet nem kezdett kialakulni. Ekkor fölkelt a Regény is, s szinte azonnal zenitre ért, társadalmi célzattal szolgálva e demokratikus átalakulást - egy gondolkodó állam-férfiú tollából -, vagy a Történet kerekei mögé pillantva, mely így igazán magistra vitae. Kemény, akit „magyar Balzac”-nak neveznek, témáiban inkább Walter Scottra emlékeztet: a kis hegyes és kalandos Erdély múltját bányászgatva, mint Scott Skóciáét. De e történelem nem a díszleteké és kosztümöké; Keményt az események dessous-i érdeklik, a motívumok végzetes játéka, a Politika titkos rugói, a legkisebb mozdulat nyomán elgördült lavinák, s az a rettenetes Erkölcsi Fátum, mely nem is nagy bűneinkből, hanem apró emberi gyöngéinkből s szinte észrevétlen tévedéseinkből szövi életünk sötét tragikumát. E szőttes szálai lelki szálak s Kemény regényeinek egyes fejezetei úgyszólván teljesen a lélek mélyében játszanak le, megelőzve a monologue intérieur vagy inkább dialogue intérieur legmodernebb és - majdnem azt mondtam - legpszichoanalitikusabb formáit. Keményt szigorú valóságérzése s az emberi történések titkaiba való belátása egyúttal a legnagyobb politikai publicisták sorába avatja, politikája nem a Kossuthé többé, hanem Deáké: a tragikusan elbukott nemzet bölcs megalkuvása, mely az Osztrák-Magyar Monarchia megalkotására vezet. Kevéssé rokonszenves megalkuvás a magyar lélek előtt, de békét ad, és lehetőséget a kulturális és társadalmi fejlődésre. A fáradt megnyugvás és üzleti tevékenység e korszakában a magas líra egy időre elhallgat, s a regény uralkodó műfajjá lesz: hamarosan már nem is a Kemény mély titkokat boncolgató s keserű igazságokat kivájó műfaja, hanem a mulattató, elröpítő, enyhítő, a művészet és humor varázsával ható regény. A kor vezető írói, Jókai és Mikszáth; mindkettő ismeretes a külföldön is: ők tették a magyar elbeszélés stíljét szinte boszorkányos könnyűvé, hogy emellett néha még a legmulattatóbb idegen író is nehéznek, lassúnak tűnhetik fel. Jókai a keleti mesélők egyenes utóda, aki minden súlyt kidob hajójából: s a hajó csodálatos simasággal szökken a leggazdagabb és legfantasztikusabb álom-partok felé, melyek jönnek és tűnnek... Talán sokszor közönséges kalandregénynek hat ez a fordításban, hiányozván a magyar szó fogyhatatlanul gazdag varázsfolyása s röpítőereje. Talán irrealitásba látszik foszlani e regények világa, hol a valóság korlátai szétomlanak, s a hős, mint a mesék királyfia, óvatlan könnyűséggel surran át a Lehetetlenbe. De ebben az irrealitásban mélyebb realitás rejlik: a keleti nép lelkének realitása, mely nem tűri e modern, szürke, megalkuvó élet béklyóit; valami népmesei gyökeresség, melyet méghozzá, mint gyökeret a fanedv, életteljessé itat az a józan humor is, ami a magyar népmesék sajátja. Jókai túl termékeny és egyenetlen író, ki a pillanat ihletére bízza tollát: de ahol ez az ihlet vele van, jóformán mindent tud, s mindenütt otthon van, a vaskos valóságban éppúgy, mint az Idő és Tér Utópiáiban. Több ő egy magyar „Dumas-père”-nél s kivált rövidebb novellái között, úgy a fantasztikus, mint a humoros zsánerben, olyanok vannak, melyek a legkomolyabb európai írók műveivel is kiállják a versenyt. 4
Ha Jókai mesél: Mikszáth anekdotázik; s ez is egy módja a valóság elől való menekülésnek. A humor, ami Jókainál a valóság visszfénye volt az álomvilágban, Mikszáthnál lehetőség arra, hogy a valóságot játékra vegye. Mikszáth realisztikus művészete bizonnyal a legnagyobb európai - kivált angol - írók mértékével mérhető: egyedül a nagy író felelősségérzete és komolysága hiányzik belőle. Mikszáth a háború előtti évtizedek költője, s kissé apatikus és megalkuvó mint kora. A dolgokat mindig hajlandó mulatságosabb végüknél fogni meg; az ellaposult kor erkölcstelenségei és sivárságai számára legfeljebb mosolya van. A magyar paraszti józanság és flegma olykor szinte cinizmussá alszik nála: mégis megóvja a végső cinizmustól a gyökeres kedély és az élet szeretete. Mikszáth típusa a kor irodalmának, mely leszállva a magas költészet piedesztáljáról, a min-dennapi élet földerítőjéül szegődik. Azok, akik megmaradtak a magas polcon - többnyire a régi nagy nemzedék túlélői -, nemigen láttak okot a derűre. Különös, de ezek az esztendők, me¬lyek Magyarország sohasem remélt anyagi és társadalmi föllendülésének esztendei voltak, egy-szersmind a legsivárabb pesszimizmus esztendei a legmélyebb magyar lelkekben. Az ideál¬ta-lan kor természetes korrelatívuma a pesszimizmus: noha a magyar élet derűsnek látszha¬tott a kis igényű és praktikus szem előtt. Ez magyarázza, mért bíbelődött Petőfi és Arany utolsó nagy lírikus kortársa a céltalan élet és halál legsötétebb problémáival: s mért találták e kor Schopenhauerral átitatott ifjú költői az egész világ egyetlen értelmét a hangulat¬ban: meg¬ma-gyarítva e német szót és fogalmat. A kor igazi szintetikus zsenije Madách, Az ember tragé¬diájá-nak szerzője, mely legtöbb európai nyelven fordításban is olvasható. Az ember tragédiája igazi univerzális mű: a magyar élet céltalansága helyett itt már az emberi élet céltalanságáról van szó, egy nagyszerű konstrukció keretében, mely az egész emberi történelmet mutatja, hiábavaló föllángolásaival és kiábrándulásaival, nem vigasztalóbban, és sokszor nem kisebb szarkazmussal, mint Voltaire vagy Anatole France egy-egy műve. De mindig komolyabban, valami puritán komolysággal s még puritánabb költészettel. Madách művét Goethe Faust-jával szokták összehasonlítani, s úgy találják, hogy Goethe inkább költő, s Madách inkább filozófus. A valóság az, hogy mind a kettő költő, csakhogy egészen másfajta költő: rokonsá-guk csak külsőségekben van. Madách valódi szűkszavú látnok, aki már a modern szociális problémák nyugtalanságait érzi át, igazán látnokian, mert e nyugtalanságok még csak alig kezdtek ébredni a magyar életben. Madách monumentálisan objektív, s nem riad vissza a legvégső konzekvenciáktól sem: műve egyik leghatalmasabb kísérlete az emberi szellemnek, hogy sorsával érzelmileg és erkölcsileg szembenézzen. Az ember tragédiája, mely színpadilag is sikeresnek bizonyult, egyúttal legnagyobb remeke a magyar drámairodalomnak. Erről eddig semmit sem beszéltem, s csakugyan a magyar történet zilált korszakain át színház és színpad alig létezett, s a magyar dráma nem is tud elsőrangú alkotást fölmutatni, talán egy shakespeare-i stílú történeti tragédiát kivéve, mely még a nyelvújítás idejéből származik, s a lojalitás és patriotizmus jellegzetes konfliktusát ábrázolja a magyar lélekben. Később a magyar színműírás technikája nem kevésbé boszorkányossá fejlődött, mint a regényé, s világpiaci jelentőséghez jutott: ez már a színpad üzleti orientáló-dásának idejébe esik, mely elvezet a tiszta irodalomtól. Meg kell itt mégis említeni a Molnár Ferenc ismert nevét, ki nemcsak színpadi szerző, hanem kiváló író is. De bármely kiváló írók éltek és működtek, a magyar irodalom e szürke évtizedekben leszállt igazi trónjáról, s letette koronáját. A könyvkiadás föllendült, a közműveltség emelkedett, olvasó több volt, mint valaha, s az írók a stíl eddig nem sejtett könnyedségével, és sima techni¬ká¬val tudták az olvasót kiszolgálni: de lényegében ez az irodalom alig volt több az affektált s harmadkézből vett népiesség, a szentimentális flörtök, esetleg némi kis franciás pikantéria vagy más részről alkalmi és szólamos hazafiság irodalmánál. Mint már annyiszor, most is robbanásszerűen jött a változás, a XX. század első éveiben, és csoportosan a tehetségek, akik a változást hozták: ébredés, harc, valódi kultúrharc, új zászló és mégis régi, hirtelen és ideges fölszökés. A magyar irodalom, exogám természetéhez híven, most is kívülről látszott kapni az erőt, mint egy megfordított Anteusz; s az új irodalmi forradalom folyóirata a Nyugat nevet írta homlokára. Új kapcsolat a Nyugat új irányaival, új kapcsolatot jelentett éppen a nemzetnek legrégibb és legmélyebb problémáival; a régi harc újrafölvételét jelentette, melyet már Szent István kezdett meg valaha, s mely most különös élességgel újult ki, a fülledt nyugalom után, s mintegy nagy dolgok izgatott előestéjén. Új nyelvújítást is jelentett, nyelvújítást és lélekújítást, különös szomját minden újnak, egy ezer év óta mindig fél¬ben¬maradt lélek kielégítetlenségével. S ennek a léleknek önkritikáját és önérzetét egy-szerre: mert a vágy az elégtelenség érzése, de az elégedetlenségé is egyúttal, s mi más az elégedetlenség, mint az elfojtott erő tudata? A Nyugat mozgalma a magyarság lelkiismeretét kavarta föl újra, s épp ezért keltett oly heves visszahatást. A Nyugat szó nem valami új nyugati irányok utánzását tűzte ki, csak eszmélést rájuk, s eszmélést a magyarság helyzetére a modern Európa szellemi életében. Ez nem elszakadás a régi magyarságtól: ellenkezőleg, a magyarság új európai feladatainak átérzése új bányászására vezet a régi bánya minden értékének s erejének, ami az új Európában is érték és erő lehet. S csakugyan ez az iskola, melyet hazájában még ma is a leghevesebben támadnak, mint nemzetietlent, az európai irodalomnak oly műveket adott, melyek éppen e különös nemzet lelkének színei által hozhatnak ösztönzést és gazdagodást Nyugatnak is. Az új mozgalom elismert vezére és első klasszikusa, Ady, az első ébresztő lökést Párizsban kapta - mint ahogy a Mária Terézia ifjai Bécsben -, de bizonnyal egészen mást tudna Párizs-nak visszaadni, mint amit tőle kapott. Hazájában a francia dekadensek hatását keresték benne; holott ez a hatás csak olyan volt, mint a folyékony anyagba dobott kő, mely a kikristályosodás folyamatát megindítja: a kristályok egyáltalán nem hasonlítanak ehhez a kőhöz. Ady semmi-kép¬pen nem dekadens: ő az Élet mohó és rajongó szerelmese, s nem is a művészi kiélés diva-tos értelmében, hanem az emberi kiélés teljességében. Költészetében nyomon követhetni a fejlődést, ahogy öntudatra ébred, s ki kezdetben a „halál rokonának” érezte magát, mindig mélyebb és filozofikusabb hitvallásokat tesz az Élet pártján, melynek a Halál is csak szolgája. Ezt az életet hirdeti minduntalan megakadó életű nemzetének is, mely közt megjelenése pilla-natában szinte ősök nélkül fölbukkant újítónak tűnik föl, noha szakítása inkább visszakap-csolódás a gyökeresebb magyar múlt problémáiba, átugorva a közvetlenül előtte járt henye és feledkező nemzedéket. Húrjain kuruc hangok zengnek vissza, s 5
prófétai küldetésében logikus utóda Petőfinek, sőt Széchenyinek, és még régibb próféták egész sorának. Mert minden magyar költő egy kissé próféta is, s Ady költészete elejétől végig egy próféta szimbolikus kijelentése. Ady a kijelentő mondatok költője, ki sohasem írt le egyetlen fölkiáltójelet: ő a tipikus szimbolista költő, nem abban az értelemben, mint a francia szimbolisták, hanem aho-gyan a keleti misztikusok vagy például Dante az. Ez a „pacsirta-álcás sirály” - ahogy magát nevezi - lírájában egy egységes Világlátomás szimbólumrendszerét rejtette el, keményebbet és komplikáltabbat, mint akárhány látnok és filozóf. A szimbólumok e gazdagsága valósággal keleti benne; próféciája azonban teljesen nyugati; s e prófécia mégis egy lírikus próféciája, ki nemcsak az Életet hirdeti, hanem a saját életének nyelvén hirdeti. Nála minden a saját életé-nek szimbóluma, s az ő élete mindennek szimbóluma. Valóban, Ady élete szimbolikus, előre elrendelt életként jelenik meg, mint a Dantéé, s Ady teljes tudatossággal vállalja ezt a szerepet, melyhez egy nemzet, sőt egy földrész közelgő tragédiája adja meg a hátteret és világítást. Ady hivatása egy világ összeomlásában is az Életet és az emberiség változatlan eszményeit lobogtatni, s a magyar szellem örök dicsősége az, hogy mikor az egész Európa legfelvilágo-sultabb szellemei csekély jövetellel a túlzó nacionalizmus és gyűlölködés igéit hirdették, e világháborúba besodort kis nemzet költői, élükön Adyval, egyéni és nemzeti tragikumukat képesek voltak az Emberiség szemszögéből látni, egyéni és nemzeti sorsukon át és túl az Emberiség kálváriáját átélni. Erre csak az a nemzet lehetett képes, amelynek „Európa” és az „Emberiség” nem puszta elvont fogalmak voltak, hanem történelmének állandó iránypontjai és nagyon is konkrét küzdelmeinek tárgyai, mint a magyarnak. Bizonyos az, hogy a magyar-ság reprezentatív szellemei mindig távol voltak a kicsinyes nemzeti elfogultságoktól, s nem-zet¬társaikkal szemben az emberiség közös sorsát érzik: vagyis a kis népek közös tragédiáját e nagy világban, „hiszen magyar, oláh, szláv bánat Mindigre egy bánat marad” - mint Ady mondja. Ezért tudták magukat, és tudják ma is, e nemzet költői fajukból kinőttnek és mégis véresen, fájdalmasan magyarnak, mint Ady is. Ady költői nagyságát ma már senki sem vitatja, költészete körül mégis elkeseredett s el nem hallgató viták folynak. Ady mint forradalmár áll a köztudatban, holott forradalma valóságban a magyar lélek belső és szuverén forradalma, s benne e lélek legnagyobb ellenmondásai egyesülnek. Ady szocialista és magyar úr egy személyben: magyarságának és úr voltának érze¬té¬vel gőgösebb talán a XVI. század első báró költőjénél; még szocializmusa is gőgös és úri. Éppoly látszólagos ellenmondás a Nagy Élet e látomásos és elragadtatott költőjének különös vonzódása a puritán Bibliához; mert a magyar költő szocializmusa és élethirdetése egyformán az Ember és Élet méltóságának és értékének abból a különös és megingathatatlan érzéséből táplálkozik, mely a magyar parasztnak is jellemzője, s melyben bizonnyal van valami biblikus. Ez az értékérzés edzi naggyá Adyt az Istennel és a sorssal való szemben-állásában, mely e „hitetlenül hivő” lelket a legnagyobb vallási költők közé avatja; ez teszi pózát hatalmas és tragikus pózzá az események nagy tragédiái előtt; ez magyarázza gyűlö-letét, mellyel az életpusztító háborút gyűlöli. Ady világnézetében és politikájában minden-esetre teljes ellentéte gróf Tiszának, ki a világháború előtti években a magyarság másik vezére volt. De e mélységesen magyar gyökerű, biblikus életérzésben az élethirdető, forradalmár költő rokon a fegyelmezett, puritán politikussal. Ady egymagában még nem az egész új magyar irodalom. Ady csak első nagy halottja az új költők és írók falanxának, akik végzetes napjainkban még egyszer megpróbálták a magyar szellem üzenetét az emberiség számára közvetíteni. Miben áll ez a message? azt nem lehetett volna e helyen elmondani. Hisszük, hogy előbb-utóbb utat tör az a világ figyelmébe, s Európa ráébred e különös sorsú kis nép szavára is, mely ezer év mélységéből hozta, s ezer éve formálja, érleli, tartogatja, oly közel, s mégis oly messzeségben, átszűrve mindig új meg új fájdalmas szíven és tüdőn. Az üzenet nem program vagy gondolati bölcsesség, hogy rövid jelszók kompendiumában pár lapon előadhassa valaki: másképp miért éltek és szenvedtek volna különös képességű lelkek, hogy életükből és szenvedésükből ötvözzék meg a hiányzó szavakat e komplikált üzenet elmondására? A magyar írók, kik e message mai letéteményesei, egymástól a legkülönbözőbbek: a valóság nyers ábrázolói s a lehetőségek fantasztikumába hatoló szinte matematikai szellemek; a faj hagyományait és a szoros formák korlátait tisztelő konzervatív művészek, éppúgy, mint minden korlátot széttörő s nemzetiségük korlátaiból is kikívánkozó forradalmárok. De az idegen szemében bizonnyal, ha méltóképpen megismerné őket, sokan a legkonzervatívabbak közül forradalmian újnak látszanának; sokan a leginterna-cio¬nálisabb törekvésűek közül sajátságosan magyarnak. S e sajátosságból és magyarságból - mint egy tükör megjelenítő távlatából mégis Európa arca tekint vissza Európára, s az Ember arca az Emberre.
6
