B E N I NA. Bíborhajú 1. A Boszorka fénye

B E N I NA

Bíborhajú 1. A Boszorka fénye

Írta: Benina Szerkesztette: Burján Mónika A borítót tervezte: Balogh József Copyright © Ortó Istvánné, 2010

ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 366 8

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2010-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E–mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Balogh József, Gerencsér Gábor Készült a Generál Nyomdában, Szegeden Felelős vezető: Hunya Ágnes Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

2

„Az ő társaságában éreztem csak igazán, hogy élek, benne élek, és ő bennem él” Charlotte Brontë: Jane Eyre

3

Ajánlom Kibelbeck Marának Mert elviselted az elviselhetetlent, és mert a tudásod mellett a barátságoddal is megajándékoztál!

4

Köszönetnyilvánítás SOHA EL NEM MÚLÓ SZERETETTEL: Marának, a töretlen W-imádatáért, Peetnek, a végtelen türelméért, Akashának, az állandó jókedvéért, Negrának, a csöndes kitartásáért, valamint Gilnek, a támogatásáért. Köszönöm! Nem felejthető hálával az összes olvasómnak, a hangos ismertebbektől az egészen csöndesekig. Mindegyikőtöknek köszönöm a támogatást, a rengeteg kommentet a blogjaimon, és az írásaim iránt megnyilvánuló szereteteket, amiből erőt meríthettem, miközben a Bíborhajú – A Boszorka fénye megszületett! Mély tisztelettel köszönet Katona Ildikónak, aki a Könyvmolyképző Kiadó élén állva lehetőséget adott, hogy megmutathassam a világomat az olvasóknak! Köszönet illeti Burján Mónikát, aki rengeteg elfoglaltsága ellenére beleásta magát a fantáziavilágomba, és lefordította azt közérthető nyelvezetre. Szakmai segítsége nagy megtiszteltetés volt a számomra.

5

Prológus A VIHAR TOMBOLT A FEJÜNK FELETT. A fák lombjait éppoly könnyedén cibálta, mint az esőtől átnedvesedett hajamat. Fényes villám hasította ketté a fekete felhőket, megvilágítva a széles fennsíkot. Egészen a széléig menekültünk a Zsoldos elől – szinte a nyakamon éreztem őrült lihegését. A lábunk alól elfogyott a talaj, s mi egy pillanatra tétován megtorpantunk a fennsík szélénél, mely hatalmas szakadékba torkollott. A dús aljnövényzet odalenn folytatódott a roppant sziklafal lábánál, s egészen a távoli horizontig betöltötte a tájat. Az egyébként zöldellő talaj most komor sötétségbe burkolózott, s mi rémülten néztünk szembe a fekete mélységgel. Gideon erősen megmarkolta a karomat, mintha attól félne, hogy az erős szél felkaphat és elrepíthet. Alacsony voltam és vékony: Gideon gyakran mosolygott is rajtam, hogy ha nem lennének teltek az idomaim, akár fiúnak is nézhetnének – De végül mindig visszakozott, és dicsérte az arcom finom ívét, meg a belőlem sugárzó lágy nőiességet. Magabiztosan állította, hogy ebben az édesanyámra hasonlítok. Összerezzentem a hatalmas mennydörgésre, és éreztem, hogy Gideon szorítása erősödik. Újabb villám világította be a környéket. Öreg barátom arcán rémült eltökéltséget fedeztem fel. Rossz érzés kerített a hatalmába. Gideon felemelte szabad kezét, és csontos ujjaival a tenyerébe fogta az arcomat. Éreztem, ahogy hüvelykujjával láthatatlan vonalat rajzol a halántékomra. Amikor megszólalt, lehelete hűvös volt, mégis égette esőtől nedves bőrömet. Tekintete megkeményedett, és mire végzett a védelmemmel, már ridegen nézett le rám.

6

– Húzd meg magad! – utasított a mentorom ellentmondást nem tűrően, és durván letaszított a szakadékba. Először azt hittem, végem van. Felkészültem a halálomba vezető hosszú zuhanásra, de néhány méter riadt esés után fájdalmasan földet értem egy kiugró sziklán. A vállam sajgott, a fájdalom kiszorította a tüdőmből az oxigént, és színes karikák ugráltak a szemem előtt. – Rejtőzz el! – morogta csöndesen Gideon, hangja egybeolvadt egy keményen csattanó dörgéssel. Behúzódtam a kiugró sziklaperem tövébe, így fentről engem egészen biztosan nem lehetett látni, csupán a fekete mélységet. Teljesen rejtve voltam, noha minden porcikám tiltakozott. Őrület volt meglapulni, amikor az ösztönöm azt diktálta, meneküljek. Reméltem, hogy Gideon is megbújt valahol a közeli erdőben. Nem érzékeltem az idő múlását, nem tudtam, hogy percek vagy töredékmásodpercek teltek el, minden egybefolyt, de a várakozás hosszúnak tűnt. Túl hosszúnak ahhoz, hogy úgy érezzem, minden rendben van. A néma mozdulatlanság szinte fojtogatott, legszívesebben sikoltozva adtam volna a világ tudtára: nem én akartam ezt! Életemben először igazán féltem, és megvetettem magam a gyöngeségem miatt. Gyűlöltem magam, jobban, mint eddigi tizennyolc évem alatt bármikor. Féltettem a mentoromat, aki a legjobb barátom volt ezen a világon, most mégis veszélybe sodortam a puszta létemmel. A sors nekem szánta az Utolsó szerepét. Az utolsó boszorkányok egyike voltam. Már nem sokan maradtak a tiszta vérűek közül. A legtöbb varázslattal rendelkező boszorka már családot alapított más lényekkel, főként emberekkel, így a Földön leginkább a kevert vérűek voltak fellelhetők. Szükségem volt a védelemre, nehogy felboruljon a jó és rossz közötti, amúgy is labilis egyensúly. Az erőm még teljesen kiforratlan volt. Gideon mindig azt mondta, hogy a legnagyobbak között leszek, ha végre engedem, hogy átjárjon az erő. Léteztek azonban olyan lények, akik jobban szerették volna, ha ez a maroknyi megmaradt Utolsó is eltűnik a föld színéről. A zsoldosok nem foglalkoztak semmivel és senkivel. Semmilyen élet nem számított nekik. Ha parancsot kaptak, a világ végére is képesek voltak elmenni, bármilyen élőlényen keresztülgázolva, hogy elérjék a céljukat: a boszorka halálát! És egyikük rám talált.

7

– Gideon! – A reszelős, idegen hang szinte mennydörgésként hatott a hirtelen beállt csendben. A vér meghűlt az ereimben, a felismeréstől elakadt a lélegzetem. Gideon ahelyett, hogy észvesztve menekült volna valami rejtekhelyre, ott maradt, hogy elterelje rólam a figyelmet. Jeges rémület lett úrrá rajtam, minden végtagom görcsbe rándulva várt a pillanatra, hogy mentorom segítségére siethessek. Nem akartam, hogy szükség legyen rá, de készen álltam. – Wentworth – szólalt meg Gideon, mintha ő is üdvözölte volna a Zsoldost. Nem hittem volna, hogy valóban elérkezik ez a pillanat. Reméltem, hogy soha nem következik be a jóslat. Most mégis ott álltam reszketve, és a karomba hasító fájdalom ráébresztett: az életben maradás több veszélyt rejteget, mint bármelyik mese, amit Gideontól hallottam. – Hová rejtetted a Bíborhajút? – hallottam újra a Zsoldost. Szavaiból rájöttem, hogy valamikor megláthatott úgy, ahogy senki más. A kérdés a mentoromat is meglephette, mert néhány másodpercre néma csöndbe burkolózott. A Zsoldos visszataszítóan felnevetett. – Óvatlanok voltatok! A haja árulta el, ahogy a többit is! Nem kellett volna engedned, hogy meglássam, de hála neked, most már bárhol megtalálom. – Esik – mutatott rá a természet játékára Gideon. Nem értettem, miért olyan fontos ez éppen ebben a percben. Úgy tűnt, a Zsoldos tudta, hogy mentorom mire utalt, mert bosszúsan felszisszent. – Majd eláll. Csupán időhúzás... – Kisebb hatásszünetet tartott. – Akárcsak te magad. Áruld el, hol van, akkor talán megkíméllek a fájdalomtól! Megint csönd. Őrjítő némaság, amivel Gideon gyakran bosszantott, ha éppen olyan kedve támadt. Kegyetlen gyanú ébredt bennem, egyre növekedett, körbeszőtte a mellkasomat, szorított, szinte alig kaptam levegőt. Az elemek mintha csak az érzelmeimet akarták volna színpadra állítani: a villámok egymást kergették az égen, a dörgések egyetlen folyamatos robajjá erősödtek, a szél pedig úgy süvített, mintha az egész fennsíkot meg akarná semmisíteni.

8

Dulakodás hangjait hallottam, Gideon varázsszavakat kiáltott, vakító fénycsóvák röppentek a fejem fölött, s hirtelen rádöbbentem, nem pusztán a villámok világítják meg a környéket. Elő akartam bújni, oda szerettem volna üvölteni a mentoromnak, hogy biztosítsam, máris indulok, ha kell. Az életemet is odaadom, csak segítsek rajta. De hiába próbálkoztam, néma és tehetetlen maradtam: a szavak a torkomra forrtak, a tagjaim nem engedelmeskedtek. Szakadatlan reszkettem, és tudtam, hogy nem a késő ősz miatt. Gondolataim között egy emlék tört utat magának, hogy ráébresszen, mi is történik velem. Gideonnal sétáltunk a házunk mögötti parkban, és a mentorom egyszer csak elkomolyodva szakította félbe addig felhőtlenül bolondos beszélgetésünket. Akkor közölte velem, hogy a Zsoldos a nyomomban van. Még soha nem láttam annyira zaklatottnak. Tudta, hogy bármilyen kívánságát teljesíteném, csak hogy újra mosolyogni lássam, és ezt kihasználva két dologban akarta a szavamat venni. – Claire, ugye tisztában vagy vele, hogy nem leszek melletted Örökké? – kezdte. Rosszat sejtettem, igyekeztem tréfásan válaszolni. – Ne viccelj! – mosolyogtam rá erőltetett könnyedséggel, miközben megpróbáltam legyűrni a mellkasomba toluló pánikot. – Hány éves is vagy? Alig kilencven, emberi éveket számítva pedig épphogy ötvennek nézel ki? Te magadra is éppúgy tudsz vigyázni, ahogy rám. Örökké fogunk élni! – Claire, én most komolyan beszélek! – dörrent rám komoran. Hát szívem szerint a végtelenségig ellenkeztem volna, de kék szemében láttam a gyöngéd elszántságot, és éreztem, hogy csatát vesztetem. – Add a szavad, hogy... – folytatta türelmetlenül, kicsit erősebben megszorítva a karomat. – Nem! – vágtam a szavába, de ő nem is törődött a tiltakozásommal. A kétségbeesés végigzongorázott az idegeimen. Az akaratom, ami arra irányult, hogy visszautasítsam a kérését, és a vágy, hogy örömet szerezzek öreg barátomnak, komoly csatát vívott a bensőmben. Gideon látta rajtam, hogy már nem sok hiányzik a győzelméhez.

9

– Add a szavad: ha az életed veszélybe kerül, meghúzod magad! – folytatta, kék szemét keményen az enyémbe fúrva. Mindig is biztos voltam benne, hogy van valamilyen telepatikus képessége, amivel hipnotizálhat, bár ő ezt váltig tagadta. Ezúttal is sikerrel járt. Megadóan sóhajtottam. – Rendben! Meghúzom magam! – rebegtem halkan, ő pedig elégedetten rám mosolygott. – Jó kislány! – És mi a másik? – kíváncsiskodtam, mire felnevetett. Imádtam, ahogy nevet, csöndesen, visszafogottan, számomra oly kedvesen, de ez most valahogy más volt: a szeme komoran csillogott, amikor megszólalt. – Ha netán mégis bekövetkezne, amitől tartok, és nem tudlak tovább védelmezni... – csúnyán néztem rá, olyan csúnyán, ahogy csak bírtam, de ismételten figyelmen kívül hagyta a reakciómat. – Légy szíves fogadd el az utódomat, akit a Bölcs kijelöl melléd. – Te tudod, ki az? – kérdeztem, de Gideon csupán sejtelmesen mosolygott. Meglepődtem. – Nem tudhatod! Senki nem tudja, még a Bölcs sem. Hiszen neked nincs örökösöd, aki megörökli az erődet... Elhallgattam, hirtelen rádöbbentem, hogy a mentorom haláláról fecsegek kedélyes hangnemben. Elkeseredetten vontam össze a szemöldököm. Egy pillanatra a tenyerembe rejtettem az arcomat, mélyet sóhajtottam, aztán hátrasimítottam egyenes, fekete hajamat, és rámosolyogtam. – Természetesen. Elfogadom az utódodat. – Nem fogod megbánni – ígérte, és a mellkasára vont. Gideon fájdalmas ordítása visszarántott a valóságba. A végtagjaim görcsösen igyekeztek szabadulni, csakhogy az ígéretem kötelezett. Béklyóba kötöztek a saját szavaim. Némán zokogtam, míg a Zsoldos lassan véget vetett az egyetlen ember életének, akit apámként szerettem. – Ismerem a trükkjeidet, boszorkány! – hallatszott Wentworth hangja. Olyan volt, mint a keserű méz: meghökkentően lágy és gyilkos. Felnéztem, s a döbbenettől összeszorult a torkom. A testem láthatatlan köteleit minden izmommal igyekeztem lerázni magamról, de

10

azok csak még szorosabban fonódtak körém. Könnyek homályosították el a látásomat. Szerettem volna letörölni az arcomat, de képtelen voltam rá. Gideon a fennsík peremén állt kétrét görnyedve, mintha elviselhetetlen fájdalom hajtaná félbe a testét. A szél kétségbeesetten tépte hosszú köpönyegét. Magamban fohászkodtam, hogy nézzen rám. Csak egyetlen pillantására lett volna szükségem, hogy feloldja az átkomat, de még véletlenül sem fordította felém a fejét. Meghagyott a gúzsban, amit a védelmem érdekében ő rakott rám, én pedig átkoztam magam az akkori ostobaságom miatt. Miért is nem védtem meg őt ugyanígy? Hogy lehettem ennyire figyelmetlen? Hiszen őrá akkor ki vigyáz? – Őt soha nem szerzed meg! – nyögte Gideon. Szavai olyan fájdalmas lassúsággal hagyták el ajkait, hogy belesajdult a szívem. – Nézz magadra! – sziszegte Wentworth megvetően. – Nem tudod megvédeni tőlem. Kissé ironikusnak tűnt, mikor Gideon csöndesen felnevetett. – A vérem óvja őt a gonosztól! A vérem fogja az utadat keresztezni! – ígérte alig hallhatóan. Meglepődtem, mert hangjából sugárzott az elégedettség, mint aki egyáltalán nem fél attól, hogy a halála hiábavaló lenne. A Zsoldos szintén összezavarodhatott egy pillanatra. Hallgatásából tűnődést olvastam ki. A vihar egyre pusztítóbb tombolását figyeltem, és hasztalan törtem a fejem a megoldáson. A mellkasomra nyomás nehezedett, mint valami baljós esemény rossz előérzete, amiről előre tudom, hogy be fog következni, mégsem tehetek ellene semmit. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire a Zsoldos újra megszólalt. Hangjában leginkább bosszúság csendült, elnyomva a gyűlöletet és a megvetést. – Látom, nem árulod el, hol van a Bíborhajú – jegyezte meg gúnyosan, de a beletörődés, amit szavaiból kihallottam, jobban kétségbe ejtett, mint bármi ezen az éjjelen. Mikor újra megszólalt, a hangja keményen csattant, akár az ostor. – Akkor vidd magaddal a titkod a sírba! Vörös fény villant. Rémülten kaptam fel a fejem, s amennyire láthatatlan béklyóim engedték, a mentorom felé fordultam. Gideon egy

11

töredékmásodpercig mozdulatlanul állt a szakadék szélén, majd mintha lassítva nézném a borzalmas valóságot, fénycsóvát húzva maga után, finom eleganciával hátradőlt. Nem bírtam levenni róla a szemem, csak dermedten figyeltem, ahogy zuhan lefelé. Zuhanás közben a tekintete felém villant, a pillantásunk egy végtelennek tűnő pillanatra összekapcsolódott, s én azonnal éreztem, hogy a biztonságomat segítő kötelek megsemmisülten engednek a szorításukon. – Még hogy a vére! – prüszkölte mély megvetéssel a Zsoldos, aztán hallottam, ahogy könnyed léptekkel eltávolodik, mint aki jól végezte a dolgát. Összekuporodtam a sziklaperemen, könnyeim fátyolán keresztül figyeltem a fekete mélységben azt a pontot, ahol a mentoromat láttam eltűnni. Nem volt már értelme küzdenem, elég volt csupán meghúznom magam.

12

1 . Idegenek MÉLÁN BÁMULTAM KIFELÉ KIS SZOBÁM ABLAKÁN.

Keserű kábaságom ködös fátylat vont a tudatomra, így csak tompán érzékeltem, hogy az időjárásra nem hatott a gyászom. A napsugarak megannyi fényes pamacsként ugráltak be a szobámba, hogy aztán vidáman betáncoljanak a retinámba. Erőszakosan utat törtek maguknak a sötétségbe, ami eddig védelmezőn vette körbe méregzöld szemeimet. Igazságtalannak, mi több felháborítónak éreztem ezt a felhőtlen jókedvet. Rengeteg időm volt még az érettségi vizsgákig. Kétféle állapotban tengődtem: tudatos és tudatalatti önmarcangolásban. Éber állapotomban beletemetkeztem a tanulásba. Hagytam, hogy a fizika és a matematika képletei pókhálóként szőjék át az agyamat. Kegyes lepelként borultak sajgó gondolataimra. Az átlagosnál kicsit lúzerebb tanulónak tűntem, de nem keltettem feltűnést. Sok hozzám hasonló diák hanyagolja a barátait, hogy a bulizást félretéve magolhasson. Igazából egy nevet sem tudtam volna hirtelen megemlíteni, de úgy gondoltam, minden bizonnyal akad ilyen rajtam kívül is. A borzalmasabb a tudatalatti volt. Az agyam kikapcsolt. Nem engedte, hogy én irányítsam a gondolataimat. Leginkább éjjel, de volt, hogy napközben is elkapott egy-egy „roham”. Nem tudtam mit tenni ellene, nem is igazán akartam. Engedtem, hogy az emlékek a hatalmukba kerítsenek, és visszarántsanak azokba a felhőtlenül boldog időkbe, mikor Gideon még mellettem volt. Csodás nyár volt az életem, vidám napsütésben kiapadhatatlan patakként csordogált, míg ő mellettem volt, de mióta magamra hagyott, a felkavaró ősz szomorú

13

magányosságban örvénylett körülöttem, és rántott magával egyre mélyebbre. A halála miatti lelkiismeret-furdalás letaglózott. A temetése után három hónapig képtelen voltam összeszedni magam. Talán később sem, de annyira egybefolyt az az időszak, hogy már a napok múlásában sem voltam biztos. Gideon az életem része volt. Nyolcéves korom óta élt mellettem, mióta a szüleim meghaltak, és a nagybátyám, David, maga mellé vett. Könnyebb volt emlékeznem rá, mint elfogadnom, hogy nem létezik többé. Hagytam, hogy az emlékek, melyek a vele töltött boldog óráimat idézték, úgy öleljenek körül, mintha ő tenné; hogy végigsimítsanak bánatomon, mintha ő akarná eltörölni. Bár küzdöttem ellenük, mivel tudtam, hogy a valóságba való visszatérés fájdalmas lesz, mégis minden alkalommal engedtem, hogy magával ragadjon néhány emlékkocka. Olyan valóságos volt, annyira kedves számomra. Ahogy rám nézett mindig vidáman csillogó kék szemével; ahogy összeszidott, mert nem összpontosítottam eléggé: végtére is milyen boszorkány az, aki nem tud tisztességesen koncentrálni! És a végén mindig ugyanaz a fájdalmas visszatérés a valóságba, ahol Gideon már nem létezett. Őrjítő, kétségbeejtő, kiábrándító. Ezek a szavak jutottak eszembe, ha a helyzetemet jellemeztem. Kellemes volt elmerülni a múltban. Megszűnt körülöttem a madárcsicsergéses hajnal, vagy a rideg éjszaka. Gideon biztonságot nyújtó jelenléte nagyon hiányzott. Különösen, amikor valami visszarántott a valóságba. A mai keserű reggelen a nagybátyám. – Reggeli! – csöndes hangja átszűrődött a mahagóni színűre festett ajtómon. Majdnem felnevettem. Nálunk a reggeli különleges fogalom volt, és teljesen máshogy zajlott, mint egy átlagos családban. Ebben a kisvárosban, ahol éltünk, talán mi voltunk az egyetlenek, akik nem szalonnás rántottával vagy omlettel indítottuk a napot. Szomszédjaink nem igazán voltak. A házunk egyik oldalán a főút húzódott, azon túl hatalmas fenyves. A másik oldalon egészen a távoli horizontig sík mező terült el. Mivel a mi telkünk az utolsó volt az utcában, csupán baloldalon akadt szomszédunk egy középkorú angol házaspár

14

személyében, akik gyakran nézegettek felénk felháborodva, ha David egy-egy átdolgozott éjszaka után kimerészkedett az újságért. Nem feleltem azonnal David hívására. Nem akartam, hogy tudja, már órák óta ébren vagyok, és csak figyelemelterelésként bújom a tankönyveket. Már fel is vettem a sötétszürke vászonnadrágomat, ami kiválóan megteszi a mai enyhe időben, meg egy árnyalatban hozzá illő pólót. A hajamat megfésültem, de még engedtem, hogy szabadon omoljon a hátamra. Ráérek később is a szörnyű, szoros kontyba erőszakolni. David egyébként is jobban szerette, ha ki van engedve, bár egyetértett az indokaimmal, miért szoktam eltüntetni a napsütéses napokon. Aggódott értem, jobban, mint ahogy azt megérdemeltem volna. Anyám öccse volt, még a harmincat is alig töltötte be, amikor a nyakába szakadtam Gideonnal együtt. Ismerték egymást régebbről, és mindig úgy láttam, hogy David kifejezetten örül a háznál egy idősebb férfi tapasztalatának. Mélyet sóhajtva téptem ki magam a múltam emlékeiből, fogtam a táskámat, és kivonszoltam magam a szobából. Lerobogtam lépcsőn, s a nappalin keresztül egyenesen a konyhába mentem. A házunk kisebb volt, mint a környékbeli otthonok többsége, de bennünket ez nem zavart. Kifejezetten tetszett, hogy minden zegét-zugát belakjuk, nem hagyva egyetlen fölösleges üresen álló helyiséget sem a White-lakban. David már nem is próbálkozott reggeli készítésével. Sem ő, sem én nem reggeliztünk, csupán egy pohár tejjel vagy gyümölcslével „terheltük meg” a gyomrunkat. Ma narancslével várt az apró konyha pultjánál, ami előtt három magas bárszék díszelgett. A pult mögött a David által olyannyira kedvelt tűzhely – ahol mennyei finomságokat szokott készíteni vacsorára –, a jegyzetekkel teleragasztott konyhaszekrény és a hűtő rejtőzött. Ezzel és a hatalmas ablakkal, melyet narancssárga függöny ékesített, otthonossá is tettük a konyhát. A falak halvány sárgára voltak festve, így kellemes összhangban álltak a függönnyel. Egyikünk sem szerette a túlzsúfolt lakberendezési stílust, már csak ezért is remekül megfértünk egymás mellett. Felültem az egyik székre, a táskámat a vállamon hagytam. David elém tolta a poharamat, aminek a tetején egy papír esernyő mutatta a nagybátyám jókedvét. Mindig ezzel jelezte, ha kedélyes állapotban,

15

tettre készen indítja a napját. Egyébként kissé merengő, amolyan filozofálgató típus volt, aki jobban szeretett mindent a maga tempójában végezni. – Mik a terveid mára? – érdeklődtem üdvözlésképpen. Davidnek nem voltak anyagi gondjai. Történelmi krimiket írt, könyvei szerencsére nagy példányszámban fogytak, így amikor nem mélyedt el valamelyik művében, leginkább jótékonykodott. Legutóbb az iskolában oktatott politológiát a felsős hallgatóknak. Gyanítottam, hogy nem fog huzamosabb ideig ennél kikötni. A társasági élete ugyanis éppen olyan szánalmas volt, mint az enyém. – Új könyvbe kezdtem az éjjel, azt csiszolgatom – jelentette ki elégedetten, és legurította a torkán a saját narancslevét. Én lassan szürcsölgettem az enyémet, s közben tűnődve néztem a nagybátyám markáns vonásait. Barna haja hosszabbra volt hagyva, és amolyan őrült fizikus módjára szanaszét hullámzott napbarnított arca körül. Valójában nem vér szerinti rokonom volt: négyéves korában fogadták örökbe a nagyszüleim, ezért semmi külső hasonlóság nem volt közöttünk. Mandulavágású szeme például egészen világosbarna volt, míg az enyém – ahogy a családunkban mindenkié – sötétzölden csillogott. – És neked milyen terveid vannak mára? – kíváncsiskodott, mire kitartóan kezdtem bámulni a poharat. Vele ellentétben az én hangulatom nem volt éppen kedélyesnek nevezhető. – A vizsgákra magolok – feleltem elnézően, hiszen jól tudta, hogy minden áldott délutánt itthon töltök a tankönyveim társaságában. – Annyit tanulsz arra az érettségire, hogy két végbizonyítványt fognak adni, ha megmutatod nekik a tudásodat – humorizált kedvesen, de ma nem voltam jó közönség a vicceihez. Gyorsan megittam a maradék italomat, kecsesen lehuppantam a székről, és a bejárat felé indultam. David persze résen volt. – Hé, nem kellene megvárnod Lint? Lin Gribbs volt az utolsó egy ilyen rémes éjszaka után, akit látni akartam. Ránéztem az órára, és megkönnyebbülten felsóhajtottam: már tíz perce el kellett volna indulnunk. Ebbe kapaszkodtam, így legalább egy darabon megúszom a kellemetlen társaságot.

16

– Már itt kellene lennie – mutattam rá önelégülten, mire David mosolygós arca rémülten idegessé vált. – Mégis meg kellene várnod. Nem tudhatod, mi vár odakinn. A kocsija elég gyors, és tudod, elintézem, ha szükséges... – úgy döntött, hogy mégis viccesre veszi a figurát. Talán abban reménykedett, ha elvicceli a komoly dolgokat, akkor én is jobb kedvre derülök. – Te vagy az egyetlen diák a suliban, aki igazoltan lóghat! Mosolyt erőltettem az arcomra, hogy lássa, mennyire nyugodt vagyok, és semmi nincs az úton, amitől tartanom kellene. – Kösz, de ezúttal kihagyom. Lin meg úgyis utolér majd a csodajárgányával – jegyeztem meg ironikusan, mire ő kezdte a szemét forgatni. – Nem tartom jó ötletnek. – Nem lesz baj – ígértem neki, és mielőtt még újabb ötletekkel rukkolt volna elő, gyorsan kiléptem az előszobába, és felrántottam a bejárati ajtót. A pokolian erős napsütés szinte arcon csapott, egy pillanatra szikrázott a szemem. Mielőtt átléptem volna a ház küszöbét, a derekamig érő fekete hajamat szoros kontyba fogtam össze a tarkómon, aztán egy fekete sildes sapkát nyomtam a fejemre. Óvintézkedés. Gideon halála óta nem mertem kockáztatni. A gimnázium tízperces gyalogtúra volt a házunktól. Egyébként annyira nem lelkesedtem a gyaloglásért, de a mai mesébe illő időjárás meghozta a kedvem. Sóhajtottam, és nekivágtam az útnak. Minden jobb, mint Linnel egy légtérben ülni. Lin Vigyázó volt, vagy, ahogy ő mondaná: „felvigyázó”, akit azért küldtek, hogy épen és egészségesen várhassam ki, míg a Bölcs kiválasztja számomra az új mentoromat. Gideon halálának másnapján jelent meg, és meg sem próbálta eltitkolni, mennyire ellenszenves vagyok a számára. Gideon nagyhírű boszorkány volt, és a halála miatt, magamat is beleértve, az egész társadalmunk engem tett felelőssé. Nyáron békésnek tűnt ez a környék. Az út egyik oldalán fenyves húzódott, a másikon családi házak rendezett kertekkel, kocsi feljárókkal. Jó időben a nap sugarai bevilágították az egyébként sűrű erdőt, így olyan rejtett kincseket is fel lehetett lelni, mint egy örökké mozgó mókuscsalád odúja, vagy egy-egy nagyobb madár fészke. Ma

17

viszont semmi ilyesmivel nem találkoztam. Mélyen magamba szívtam a friss levegőt, és az arcomat az ég felé emelve, lehunyt szemmel sétáltam tovább. Szükségem volt rá, hogy minden egyes pillanatban érzékeljem a meleget. Lételemem volt a meleg. Ha a hőmérő higanyszála húsz fok alá süllyedt, az számomra már egyenlő volt a fagyhalállal. Lin szerint ez valamiféle különös egyéni adottság, aminek kell, hogy legyen valami oka. Én leginkább átoknak éreztem. Ősszel és tavasszal én voltam az egyetlen, aki képes volt bélelt kabátot hordani magas nyakú, kötött pulóverrel, de igyekeztem kizárni a fejemből az „emberek” véleményét. Lin nem sokra tartotta őket, még lábtörlőnek sem használta volna egyiket sem. Ellenségnek viszont nagyon is méltónak tűntek neki, de sosem árulta el, miért. Biztos voltam benne, hogy Lin iszonyú mérges lesz – ez egyszer jogosan –, amiért nem vártam meg. A Zsoldos Gideon halála óta nem jelentkezett. Lin és David azt feltételezte, hogy bizonyára rejtekhelyeken keres, mivel az meg sem fordul a fejében, hogy el sem mozdultam az otthonomból. A Bölcs viszont számolt azzal, hogy egy idő elteltével ez a lehetőség is felmerülhet benne, ezért egy Vigyázót küldött mellém, nehogy a Zsoldos előbb találjon rám, mint a mentorom. Engem teljesen hidegen hagyott ez az egész. Mindegy volt, ki talál rám. Nem számított semmi, csak a családom ne kerüljön bajba. David maradt az egyetlen, aki a White-okhoz kötött, még ha nem is vér szerinti ágon. Ragaszkodtam hozzá, ezért is akartam elmenni a városból, Lin azonban nem engedte. Azt állította, hogy Davidnek, és egyáltalán mindenkinek az a legjobb, ha szépen itt maradok, ahol eddig éltem, és folytatom a megszokott gimnazista életemet. Egyszer csak különös érzés kerített hatalmába. Megtorpantam. Mintha valaki figyelt volna. Körülnéztem, de semmi gyanúsat nem észleltem, csak a megszokott környezetet láttam késő tavaszi köntösbe bújtatva, ezért továbbindultam. Szaporábban lépkedtem, hátha sikerül magam mögött hagyni a gyanúmat, de hiába. Ahogy újra körülnéztem, fölbe gyökerezett a lábam. Köd ereszkedett körém mintegy háromméteres körzetben. Láttam a sűrű szürkeség

18

mögött a napfényt, el akartam indulni, hogy kitörjek ebből a rideg félhomályból, a lábaim azonban nem engedelmeskedtek. A köd homálya körém telepedett, és az áthatolhatatlannak tűnő csendet halk morgás törte meg. A rémülettől elakadt a lélegzetem, a ködfelhőn sötét árny suhant át, s a következő pillanatban már nem volt sehol. Biztos voltam benne, hogy nem képzelődtem. Valami valóban volt ott, és morgott. A szívem őrült táncba kezdett a mellkasomban, a kellemesen langyos levegő egy pillanat alatt lehűlt, a leheletem egyre gyakrabban jelent meg előttem fehér párafelhőként, ahogy hevesen kapkodtam levegő után. Igyekeztem úrrá lenni a pánikon. Egy újabb sötét árny bontakozott ki a ködből, de ez nem olyan volt, mint az előző. Ez sokkal nagyobb volt, és nem morgott, inkább csöndesen zúgott. Egyre növekedett, és beletelt néhány percbe, mire rájöttem, hogy közeledik felém. Vajon a félelmem valódi alakot öltött? Mit tegyek? Úgy láttam, túl nagy ahhoz, hogy elfussak előle, és ha sikerülne is egérutat nyernem, még akkor is itt lapulhat valahol az a másik. Már éppen azon voltam, hogy legalább a fenyvesig elrohanok, hiszen ott mégiscsak könnyebben találok búvóhelyet, amikor a közeledő árny váratlanul kacsintott. Csodálkozva fedeztem fel, hogy a szemei helyén két hatalmas fényszóró ragyog. Önkéntelenül egy halk, megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkam: csak egy autó jött felém. Ugyanebben a pillanatban a köd szertefoszlott – mintha soha nem is létezett volna –, és én újra ott álltam a napsütésben fürdő utca közepén teljesen egyedül. Ez a BMW X6 az egyetlen olyan autó volt a környéken, ami nem szolid fekete vagy sötétkék, hanem kihívó sárga karosszériával büszkélkedhetett. A környékbeli háziasszonyok irigykedve szemlélték a hatalmas meseautót, valahányszor Lin úgy döntött, hogy abban akar parádézni. Kivételesen örültem neki, hogy utánam jött. Így utólag már kissé nevetségesnek tűnt ugyan a hisztériám, de abban ezek után is teljesen biztos voltam, hogy nem képzelődtem. Valami volt a ködben rajtam kívül, de egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy mi. És egyáltalán hogy keletkezhet köd egy kihalt, napsütötte úton?

19

Az autó erőszakosan fékezett, mielőtt végleg megállt mellettem, hosszú féknyomot hagyva maga után. Égnek emeltem a szemem, mélyet sóhajtottam, és felkészültem a fejmosásra. Nyúltam, hogy kinyissam az ajtót az utas ülés felől, de még hozzá sem értem, az feltárult előttem, éppoly dühös hévvel, mint ahogy a szuperjármű az imént lefékezett. – Szállj be! – hangzott a parancs, mire megnyugodva vágódtam be a kényelmes bőrülésre. Az autóban kellemes meleg volt, viszont rémes vaníliaszag terjengett az egész bel térben. Vigyázóm villámló tekintettel várt, vékony kezeivel szorosan markolva a kormányt, melyre leopárdmintás huzatot húzott. Kreol bőre sápadtan csillogott, rövidre nyírt haja szigorúan fésülve simult keskeny arca köré. – Az öved! – mutatott rá a szíjra, én pedig szó nélkül, engedelmesen a helyére kattintottam. Lin őrült módjára vezetett, és legalább száznegyvennel repesztett a forró aszfalton. Haragot és – legnagyobb ámulatomra – kétségbeesést láttam rajta. Fél kézzel a kormányt tartotta, a másikkal megragadta a csuklómat, és tiltakozásomra ügyet sem vetve, vizsgálgatni kezdte. – Nincs semmi – rántottam ki teljesen ép kezemet az övéből. Meglepettnek tűnt. A csuklómon az őseim védelmező igéit kereste, melyek a tudatomon kívül is megvédenek, ha valaki ártani próbál nekem. Az ősi nyelven íródott igék fájdalommentesen izzanak, fel a bőrömön minden ellenem irányuló gondolat megjelenésekor, vagy támadás esetén. Tűnődve nézegettem a tökéletesen sértetlen csuklómat. Én is meglepődtem: nem voltam veszélyben. Talán mégis képzelődtem. – Tudod, mekkora hülyeséget csináltál? – fakadt ki félperces néma autózás után Lin, miközben bekanyarodott az iskola parkolójába. Közvetlenül az első helyre irányította az autót, mint mindig, hátha hirtelen kell távoznunk az iskolából. Leállította a motort, majd dühösen rám nézett. Úgy tűnt, magyarázatra vár, mégsem engedett szóhoz jutni. – Mire gondoltál? Mégis mit képzeltél, hogy ilyen kiszámíthatatlan időben elindulsz teljesen egyedül? – ripakodott rám vádlón. – Ugyan már, Lin, ez csak köd... – kezdtem volna, de szinte hisztérikusan félbeszakított.

20

– Ebben a ködben már nagyon sok, nálad ezerszer nagyobb hatalommal bíró boszorka veszett oda! Még velem sem vagy teljes biztonságban, nemhogy egyedül! – Lin hangja két oktávval magasabbra csúszott, én pedig teljes némasággal tűrtem a szitokáradatot. – Az Utolsók egyike vagy! És, ha ezt néha elfelejtenéd, akkor csak képzeld el nyugodtan, mit érezne David, ha egyszer nélküled mennék haza. Felelősséggel tartozol érte. Vigyázóm hangja elhalkult, tompa monotóniával zúgott a fejemben, míg én visszatértem gondolatban az útra, ahol az imént azt a valamit láttam. Többször is lejátszottam a jelenetet, lelassítva, mintha tévében nézném. Igyekeztem minél több, eddig át nem gondolt részletet felidézni attól kezdve, amikor meghallottam a morgást és hátrakaptam a fejemet, de mindig csak a nagy, fekete árnyat láttam, semmi mást. Kifejezetten frusztráló érzés volt. – És egyáltalán nem figyelsz rám! – Lin hozzám beszélt, pontosabban háborgott, és ez visszarántott a valóságba. – Nem, dehogy. Illetve, persze hogy figyelek rád – hadartam gyorsan, de ezzel csak olajat öntöttem a tűzre. Vártam, hogy Lin robbanjon, vagy legalábbis füstölni kezdjen a feje, de hiába, a boszorkány lenyugodott. Kikapta a slusszkulcsot, aztán feltépte az ajtót, és kiugrott az átforrósodott aszfaltra. Kicsit meglepődtem, de meg is könnyebbültem, ezért némán követtem. Lágy szellő cirógatta izgalomtól kipirult arcomat, Lin rövid tincseit oldalra fújta. – Odacuccolok hozzátok ma délután! – jelentette ki határozottan. Lefagytam, egy pillanatra a földbe gyökerezett a lábam. Szánalmas életemnek legfelemelőbb pillanatai a délutánjaim voltak, amikor békés magányomban a tankönyveimbe menekültem. Nem engedhettem, hogy Lin hozzánk költözzön, mert akkor lőttek volna a békességnek. Vasfegyelem és szigor uralkodott volna az otthonomban. David bizonyára boldogabb lett volna, hisz kedvelték egymást, de ezúttal önző akartam lenni. A vigyázóm megmarkolta a karomat, és vékony termetéhez képest igen erőteljesen maga mellé rántott. – Nincs baj, Lin! Esküszöm, hogy a küszöböt sem lépem át nélküled, de... – Mit mondhattam volna neki, hogy meggyőzzem, és ne gyűlöljön

21

annál is jobban, mint ahogy most gyűlöl? – Igazán, Lin, erre semmi szükség! Újra megtorpantunk, ezúttal viszont nem miattam. A vigyázóm mereven előreszegezte a tekintetét, testét védekezésre – és védelmezésre – kész pózban tartotta. Hunyorogva próbáltam kivenni, mit néz, azonban mielőtt bármit is felfedezhettem volna, jobbról valami nekem esett. Először megijedtem, de meghallottam a csöndes kuncogást, amit ezer közül is felismertem volna. – Mire nincs szükség? Felnéztem, és egyetlen barátnőm, Maxine Prince mosolygós arcával találkoztam. Bodros szőke haját szanaszét seperte a szél bájos, kerek arca körül. Kék szeme huncutul csillogott, miközben igyekezett visszanyerni az egyensúlyát. Lin ellenségesen nézett bennünket, míg Maxine-nek segédkeztem, hogy stabilan meg tudjon állni egy helyben. Egysoros görkorcsolyája nem könnyítette meg a helyzetünket. – Majd később megbeszéljük – vetette oda nekem a vigyázóm, azzal otthagyott bennünket, és elindult az iskola felé. Tisztában voltam vele, hogy az épület sarkánál be fog várni, és addig is árgus szemekkel pásztázza a környéket. A különös érzés, ami az úton elfogott, ezúttal déjà vu-ként jelentkezett, úgy éreztem, mintha valaki figyelne, de ahogy körülnéztem, nem láttam semmit, csupán a megszokott környezetet: egyik oldalon a viszonylag kicsi, kétszintes iskolánkat, ahová a környéken élő hetven diák járt, a másik oldalon pedig a fenyves néma sötétségét. – Nem értem, miért lógsz ezzel a csajjal. Annyira depis! – panaszolta Maxine, miközben a karomba kapaszkodva gurult az iskola épülete felé. Elmosolyodtam. Maxine annyira más volt, mint az én világomban élők. Ő annyira emberi volt, tele hibával, ügyetlenkedéssel, hihetetlen feledékenységgel, mégis olyan imádni valóan adta elő magát, hogy lehetetlen volt rá haragudni. Kirángatott az emlékeimből, és visszatérített az élők közé, amikor már engedtem neki, hogy segítsen. – Nincs vele semmi baj! – Majd kicsit szurkálódva megjegyeztem. – Csak mert valaki nem viselkedik olyan őrült módjára, mint te, attól még lehet abszolút jó fej!

22

A szemem sarkából láttam Lin árnyékát, ahogy a fal mellett követ bennünket. Maxine, mintha mentőöv után kapna, úgy ragadta meg a bejárati ajtó fogantyúját. Beestünk az előtérbe, ahol Lin már várt ránk. Barna, ujjatlan trikója kiemelte nőies alakját; láttam a szemén, hogy a haragja enyhült. Huszonegy éves kora ellenére egy ötvenéves ember tapasztalatával rendelkezett. Ez egyébként jellemző volt a boszorkányokra, sőt, David szerint a démonok még ezt is képesek felülmúlni. Egyszer Gideon mesélt nekem a démonokról, de nem, mint ellenségekről. Inkább barátokként emlegette őket, akikkel valami miatt mégsem megengedett a jó viszony. Állítása szerint léteznek démonok, akik gyermektestben élnek, mégis több ezer éves tapasztalat birtokában vannak. Náluk kegyetlenebb teremtmény kevés akad, én azonban találkoztam eggyel: a zsoldos Wentworthnél ridegebb lényt nem hordott a hátán ez a föld. Ebben egészen biztos voltam. Maxine megbökte az oldalam, mire rádöbbentem, hogy megint elkalandoztam a valóságtól. Éreztem, hogy az arcomba tolul a vér, zavartan mosolyogtam barátnőmre. Már éppen meg akartam kérdezni tőle, hogy mi az első óránk, de feltűnt, hogy nem engem néz, hanem egy távoli pontra szegezi a tekintetét. – Claire hívja a Marsot, Maxine jelentkezz! – Ezúttal én böktem meg az ő oldalát, de hatástalan maradt. Linnel összemosolyogtunk. Ő legalább értette a célzásomat, miszerint Maxine nem evilági teremtmény. Lin és Maxine amolyan „fogadjuk el a másikat, mert muszáj” kapcsolatban tengődtek körülöttem. David örült, hogy van egy emberi barátnőm, én pedig teljesen elfogadtam őt olyannak, amilyen. Az egyetlen, aki sosem kedvelte Maxine-t, Gideon volt, de sosem árulta el, miért. Lin értetlenül széttárta a kezeit, én válaszul megvontam a vállamat. Elindultunk a lépcső felé, de Maxine hangja megállított minket. – Ezt az édes pasit nem várjátok meg? – kérdezte továbbra is kitartóan bámulva azt a bizonyos pontot a távolban. – Már a parkoló óta figyel benneteket. – Lin? – fordultam kérdőn a vigyázómhoz, de ő nem figyelt rám. Odarohant az ajtóhoz, én pedig szorosan a nyomában.

23

Szinte odatapadtunk az ablakhoz, hogy lássuk, amit Maxine. Én már megint hunyorogtam, és beletelt néhány percbe, még ki tudtam venni a felénk közeledő sötét alakot. Nagyon magas volt, derékig érő fekete kabátja kiemelte egyébként is széles vállát. Ahogy nagy léptekkel átvágott az udvaron, volt benne valami különös. A napsütés körbevonta az alakját, sötétlő sziluettet képezve. Sehol nem verte vissza a nap fényét, hiába közeledett felénk az iskola parkolójának sík területén, végig árnyékban maradt. – Menjünk innen! – hallottam Lint, de nem bírtam levenni a szemem az idegenről. Sötét és ijesztő volt a megjelenése, s ha lett volna egy csöpp józan eszem, akkor bizonyára megragadom Lin kezét, hogy valami biztonságos hely felé rohanjunk. Mégsem tudtam elszakadni a látványtól. De mitől is kellene félnem pontosan? Egy új diáktól, aki sötét ruhában igyekszik az órájára? – Tyű, látjátok ezt? – már éppen engedtem volna Lin unszolásának, amikor Maxine kiáltása megállított. Meglepetésünkre egy újabb alak bontakozott ki a távolból, tökéletes ellentétet képezve az előtte haladó fiúval. Világos nadrágja és karamellkrém színű bőrdzsekije volt, ami kiemelte sötétebb bőrét. Rövidre nyírt hidrogén szőke haját tépte a szél, de a napfény őt nem kerülte el, mint a másik fiút. Nem tűntek gimnazistának, inkább egyetemistának, mindketten a húszas éveik elején járhattak. Mindhárman összerezzentünk, amikor a csengő hirtelen élesen belevisított csöndbe. Maxine izgatottan felvihogott: eddig hipnotikusan bámult kifelé, a csengő hangjára tért magához. – Varázslatosak ezek az idegenek, nem igaz? – jegyezte meg ábrándosan, nyilvánvalóan költői kérdésnek szánva. Összevont szemöldökkel néztem rá. Kétségbe vonni az épelméjűségét teljesen felesleges volt, orvosi papírja volt a hiperaktivitásáról, és néha gyógyszerrel kellett lenyugtatni, annyira felpörgött. Számomra vicces volt, más számára ijesztő, de leginkább taszító. Úgy tűnt, Maxine-t nem zavarja a kiközösítés, sőt, megteremtette magának azt a világot, amibe az orvosi értelemben normálisnak vett emberek nem férhettek be.

24

– Igen, Maxine, hát persze! – bólogattam nem kevés iróniával, és a lépcső felé húztam. Lin továbbra is az új srácokat fürkészte, tekintetéből csak úgy sütött az óvatosság és a gyanakvás. Sejtettem, mi fog következni. Mindig ugyanaz a séma. Ha egy új diák, tanár vagy lakó érkezik, aki csak egy kicsit is gyanús, az amúgy is türelmetlen vigyázómnak máris mehetnékje támad. Persze nagy ereje van – amit előttem soha nem fitogtatott, így azt sem tudom, miben rejlik pontosan –, de ahhoz nem mérhető, amivel egy zsoldos rendelkezik. A lépcsőn felfelé sietve azon tűnődtem, mikor érkezik el az a pillanat, amikor valóban el kell hagynom az otthonomat. Lin hanyagul sétált mellettünk, én pedig hiába is próbáltam Maxine fecsegésére figyelni. Összevont szemöldöke jelezte, hogy aggasztja az idegenek érkezése. Nem értettem, hogy képes még mindig teljes erővel koncentrálni ezekre a dolgokra, hiszen annyi eseménytelen hónap telt el. Én egészen normálisnak éreztem magam, már ha a végtelen magányosságot ebbe a kategóriába sorolhattam. A gondolataimat a bejáratnál hagytam, miközben követtem Maxine-t az első órára. Nem tartoztam a szószátyárok közé, így kapóra jött, hogy a barátnőm mindenről a végtelenségig tud csacsogni. Elméláztam, és teljesen elfelejtettem, milyen órával kezdünk. Elfoglaltam a helyemet a legutolsó sorban, az ablak melletti részen. Szerettem itt ülni, mert ez a pad viszonylag kívül esett a tanárok figyelmén, ráadásul szemmel tarthattam a kinti világot is. Lin egy paddal előttem foglalt helyet. Valahogy mindig sikerült elérnie, hogy a közelemben maradhasson. Leszámítva azon ritka eseteket, amikor egy-egy tanár tőlem távolra adott neki elintéznivalót. Olyankor nem tehetett semmit. Ha meg akarta őrizni az inkognitóját, teljesítenie kellett neki a kitűzött feladatokat, bármennyire is ellenezte. Maxine a legtöbb esetben mellettem ült, így ezen az első órán is, amiről – kilépve a mélázás pihentető medréből – kiderítettem, hogy történelem. Ez az óra nem vonzott annyira, hogy feszült figyelemmel kövessem az előadást. Az ablakon keresztül már éppen elmerültem a nap sugarainak mesés táncában a fák virágzó lombkoronáján, mikor váratlanul nyílt az ajtó, és az igazgató tipegett be rajta.

25

Lin ugrásra készen, gyanakodva méregette Mrs. Martle-t. Először nem értettem, mi gyanúsat talál az alacsony, kicsit savanyú igazgatónőn, de ahogy alaposabban végigmértem, rájöttem. Mrs. Martle arcára mély nyomokat barázdált az idő, melyek úgy rendeződtek széles békaarcán, mintha citromba harapott volna. Amikor azonban odasétált Mr. Donovhoz, a történelemtanárhoz, az arcán különös, bárgyú kifejezés ült, a mozdulatai robotszerűek voltak, mintha nem is ő lett volna. Úgy látszott, mintha olyasmit cselekedne, amit nem akar, mégis rákényszerül. Néhány percig csöndesen sutyorogtak egymással, aztán Mrs. Martle az ajtó felé intett. Mr. Donov kissé meglepettnek tűnt, de aztán vállat vont, mintha nem izgatná különösebben felettesének mondanivalója. Bizonyára egy újabb értekezletet helyezett kilátásba, amin azt taglalják, hogyan lehetne elkerülni az iskola bezárását. Újra kibámultam az ablakon, és elmélyülten figyeltem, ahogy egy nagyobb méretű egerészölyv próbál becserkészni valamit, ami elég apró volt ahhoz, hogy ne lássam tisztán ebből a távolságból. Maxine egészen idáig susmorgott valamit a fülembe, de hirtelen elnémult. Furcsállottam, mert mellettem akkor szokott csönd lenni, ha Maxine betegség miatt nem jön iskolába. Nem engedtem magam kizökkenteni a csendes magányomból. Elhatároztam, hogy egyelőre figyelmen kívül hagyom barátnőm némaságát, és türelmesen kifigyelem, mire vadászik az egerészölyv. A madár szélesre tárta a szárnyait, és mozdulatlanul körözött a levegőben, mintha a puszta létezésével legyőzte volna a gravitációt. Végül, a néma szépséget megtörve, lendített egyet a szárnyain, és lecsapott a lombok közé. Csalódottan húztam el a számat, jobban szerettem volna tovább szemlélni a természet eme ritka csodáját, de Maxine továbbra is hallgatásba burkolózott. Végre ránéztem, és csaknem hangosan felnevettem az ábrázatán. Száját eltátotta, a szeme kocsányon lógott, ahogy a tanári duó felé pislogott. – Claire! – súgta hátra Lin, és igyekezett minden feltűnést kerülni. – El kell mennünk innen. Egyik lányt sem értettem. Úgy tűnt, lemaradtam valamiről, míg a madarat lestem. Megböktem Maxine karját, de nem reagált, csupán egy

26

mély sóhaj szakadt fel a mellkasából. Kicsit megkönnyebbültem: legalább lélegzik. – Claire, ez most komoly! – suttogta Lin, hogy csak én halljam, és fejével a tanári asztal felé bökött. Végre én is odanéztem, és így utólag belegondolva nem is értettem, miért nem tettem meg korábban. Mrs. Martle azzal az ábrándos tekintettel éppen kifelé indult a teremből. Mielőtt átléphette volna a küszöböt, hirtelen megtorpant és félreállt az ajtóból. Az osztályban mindenki Mr. Donovot hallgatta, de az én fejemben a hangja egyhangú zúgássá mosódott össze, ahogy mindig, ha valami olyasmit hallottam, ami nem érdekelt. Az ajtón belépett a sötét ruhás idegen srác, akit az előbb az udvaron láttunk, szorosan a nyomában egy lány. A fiú fiatalabb volt, mint ahogy gondoltam, amikor messziről láttam. Keskeny arca fáradtnak tűnt, szeme sötéten fénylett, egész lényét körbelengte a rideg feketeség. Magasabb és erősebb volt mindenkinél, akit eddig ismertem, a terem mintha összement volna, ahogy belépett az ajtón. A sötét kabát kiemelte fenyegető alakját, ahogy lassan, de határozottan megindult a fal mellett a leghátsó sor felé. Ügyet sem vetett Mr. Donov barátságos jobbjára, szemét mereven előreszegezte, és egyetlen szó nélkül elfoglalta a helyét az utolsó padban. Maxine látványosan pihegett mellettem a szempilláit rezegtetve, néhányan hangos röhögéssel díjazták a színjátszói teljesítményét, én azonban teljesen lemerevedtem. Összezavarodva néztem Linre, akinek barna szemében elszánt tűz égett, és egy pillanatra sem tévesztette szem elől az idegent. A lány magas volt, vékony, kabátot nem viselt. Formás idomait nem fedte túl sok ruha, azonban Maxine – miután magához tért ámulatából – megjegyezte, hogy minden gönce márkás darabnak látszik. Az idegen lány nem tűnt annyira magának valónak. Legalább olyan magas volt, mint a fiú, azonban vele ellentétben ő mindenkit alaposan szemügyre vett. Tekintete hosszasan elidőzött Lin és Maxine ruházatán, mintha keresne valamit rajtuk, szemöldökét enyhén összevonta. Határozottan bosszúsnak látszott, mintha hiányolna valamit barátnőim öltözékéről. A következő pillanatban rám nézett, és ha korábban bosszúsnak láttam, akkor most határozottan dühösnek hatott. Mandulavágású szeme

27

éjsötéten fénylett: megborzongtam a belőle sugárzó gyűlölettől. Az ellenségesség egyértelműen nekem szólt, mégis Lin volt a legjobban megijedve, amikor észrevette. – Linsday, meg tudná mondani, hol is tartottunk, mielőtt félbeszakított minket Jorja Smith és Kellan Black frenetikus belépője? – érdeklődött maró gúnnyal a hangjában Mr. Donov, mire a teremben többen felnevettek. A két érintett igen különbözően reagált a gunyoros megjegyzésre. A fiú továbbra is maga elé meredt, tökéletesen hidegen hagyta az irónia, Jorja azonban megsemmisítő pillantást vetett a tanárra. Kreol bőrén ugyan nem látszott, de biztos voltam benne, hogy Lin elpirult. Annyira lekötötte a figyelmét az új diákok érkezése, hogy fogalma sem volt, miről szólt az óra. Ahogy nekem sem. Mr. Donov csalódást mímelve felsóhajtott. – Ezt sértésnek veszem önmagamra nézve, és megkérem, hogy óra után segítsen visszavinni a térképeket a szertárba. Lin nem felelt, csak némán bólintott. Ha valaki nem ismerte, úgy láthatta, mintha beletörődne a büntetőfeladatba, de én tisztában voltam vele, hogy felszínes nyugalma tomboló vihart rejt. Mr. Donov úgy döntött, visszatér az anyaghoz, így a legtöbben visszasüppedtek az unalmas óra nyújtotta mámorító öntudatlanságba. Kíváncsi voltam, vajon a büntetőfeladat után Lin végre rászánja-e magát, hogy elhagyjuk a várost. A frász kerülgetett az új lánytól, Jorja gyilkos tekintettel figyelte az előadást, én pedig nem bírtam sokáig rajta tartani a szemem. Soha nem találkoztam ennyire negatív kisugárzású emberrel. Kinéztem az ablakon, hátha még megpillantom a madarat, de hiába reménykedtem. A hatalmas tölgy lombozata eltakarta az ágak között zajló eseményeket. „Kár” – sajnálkoztam magamban. Pedig az a madár igazán gyönyörű volt. Egerészölyvnek néztem, de így visszagondolva már nem mertem volna rá megesküdni, hogy valóban az volt. Az is lehet, hogy rétisas. David bizonyára azonnal rávágta volna, melyik fajhoz tartozik, ő ugyanis természettudományos kérdésekben nagyon otthon volt. Visszafordultam, és igyekeztem a történelem-előadásra koncentrálni. Mr. Donov összefoglalta a záróvizsga-tételsorokat, közben szúrópróbaszerűen feltett egy-egy kérdést. Már majdnem elmerültem újra a mélaság andalító tengerében, amikor váratlanul bekapcsolt a hatodik érzékem. Épp, mint, az úton, már csak a köd

28

hiányzott. A szívem szaporán lüktetett a mellkasomban, felkaptam a fejemet, mintha valaki a nevemen szólított volna, holott csak a tanár egyhangú papolása hallatszott a teremben. Körülnéztem, és egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Kellan Black figyelt a terem másik oldaláról. Jorja fenyegetően hajolt előre a padban, szög egyenes haján vörösen csillant meg a napsugár, ahogy csinos arcába hullott. Továbbra is ellenséges pillantásokat lövellt a körülötte lévőkre, míg Kellan kényelmesen hátradőlve, fürkészőn vizslatott. Az arcáról semmit nem lehetett leolvasni, fekete szeme azonban mintha egészen a lelkemig hatolt volna. Némán figyelt a sötét aurája mögül, én pedig beleborzongtam a pillantásába. Elkaptam róla a tekintetemet, de ahogy magam elé meredtem, éreztem, hogy szinte lángol az arcom. Nem is értettem, hogyan képes a vérem ennyire forrón lüktetni az ereimben. Lin persze azonnal észrevette a zaklatottságomat. Kérdő tekintettel pislantott hátra, de én megráztam a fejemet, jelezve, hogy semmit nem akartam a tudtára hozni. Maxine letépett egy darabot a füzete sarkából. Valamit ráfirkantott, aztán feltűnésmentesen elém tolta. Borzalmas kézírása volt, de nekem mindig sikerült kisilabizálnom: „Nagyon szexi! Szívdöglesztő! Ismered valahonnan? Annyira bámul téged, mintha ismerne.” Nemet intettem a fejemmel, és úgy tűnt, Maxine beéri ennyivel. Vállat vont, és visszafordult a tanári asztal felé, de ismertem már annyira, hogy tudjam, a szeme sarkából szemmel tartja az új fiút. Szükségem volt néhány percre, hogy újra arrafelé sandítsak... csak az óra vége felé volt merszem ránézni. Legnagyobb döbbenetemre még mindig engem nézett, ugyanazzal a mélyreható pillantással, amivel az előbb, ugyanabban a pózban, mint az óra elején. Mintha egész órán ebben az egyetlen testhelyzetben ücsörgött volna, teljesen mozdulatlanul. A csengő éles hangjára összerezzentem – Kellan Blacknek még a szempillája sem rezdült a zajra és még időm sem volt végiggondolni a történteket, Lin máris nekem rontott. – Mennünk kell, Claire! Hallgass rám! – szakított félbe, amikor látta, hogy tiltakozni akarok. Türelmetlen arckifejezéssel pakoltam be a könyveimet és a jegyzeteimet a táskámba. Ezerszer lejátszott meccs

29

volt, mégis mindig ugyanaz volt a séma. – Ezek mások. Érzem bennük a gonoszt, érzem, hogy semmi jó nem sül ki abból, ha egy fedél alatt maradsz velük. Maxine értetlenül meredt a Vigyázómra, arcán pontosan azzal a kifejezéssel, hogy éppen annyira tartja épelméjűnek Lint, mint amennyire fordítva igaz. Lin sürgetően nézett rám, de nem törődtem vele. – Büntetőfeladatod van – emlékeztettem, és fejemmel a tanári asztal felé intettem. Mr. Donov, aki éppen végzett a térképek felgöngyölésével, nekitámaszkodott az asztalának, és várakozásteljesen nézett Linre. Úgy tűnt, a szünet végéig nem áll szándékában szabadon engedni szegény lányt, mégsem tudtam sajnálni Lint, aki bosszankodva fújtatott, pillantását az asztalomra szegezve. – Kinn megvárlak – mondta Maxine továbbra is tökéletesen értetlenül, aztán ellökte magát az asztaltól, és rózsaszín görkorcsolyáján – amit semmiképp nem akart levenni a lábáról – kigurult a teremből. Körülnéztem: már csak néhányan lézengtek az osztályban, és Mr. Donov lába egyre türelmetlenebbül verte az ütemet. Oldalra pillantottam, és csalódottan állapítottam meg, hogy az új diákok eltűntek. A székük a helyükre tolva, mintha itt sem lettek volna. – Tehát nem okoznak bajt, azt mondod, ugye? – kérdezte Lin, de nem emelte fel a fejét. Szemét továbbra is az asztalomon maradt papírokra meresztette. – Ezek csak diákok – jelentettem ki elszántan. Végre rám nézett, barna szemében ugyanazt az elkeseredett haragot olvastam ki, mint reggel az autóban. Szép ívű szemöldökét frusztráltan vonta össze, most már folyamatosan rajtam tartotta a tekintetét, miközben a vállára vette a táskáját. Kilépett az asztala mögül, és olyan közel hajolt hozzám, hogy csak én hallhassam, amit mond. – Akkor nem kell aggódnom, ha véletlenül lángba borítod az iskolát, igaz? – sziszegte a fülembe, kezével az előttem heverő papírhalomra mutatva. Másnak fel sem tűnt ez a mozdulat, mert a következő másodpercben sarkon fordult, és elviharzott a tanár felé. Lenéztem a papírokra, melyeken az óra közben pihentettem a kezeimet. Az ujjaim nyomán

30

fekete foltok éktelenkedtek a fehér lapokon, mintha a bőröm forróságától megpörkölődtek volna. És még csak észre sem vettem! Dühösen összegyűrtem az egész paksamétát – éreztem, hogy a lapok melegek és mérgemben a fém szemetesbe hajítottam. Ez az egész nem jelent semmit, mondogattam magamban, miközben elindultam a következő órámra.

31

2. Az új mentor GONDOLATAIMBA MERÜLVE HAGYTAM EL A TERMET. Lin heves reagálása az új diákokra már-már kezdett rögeszméssé válni, és hiába éreztem én is a negatív kisugárzásukat, mégsem gondoltam, hogy veszélyesek lennének. David mindig mondogatta, hogy kitűnő érzékem van az emberekhez. Ő egyáltalán nem féltett, hogy esetleg rossz társaságba keveredem, vagy ehhez hasonló, Lin viszont egy ártatlan beszélgetést is képes volt túlreagálni. A folyóson nagy volt a nyüzsgés, mindenki a második órájára igyekezett, én is az angolterem felé vettem az irányt. Annyira belemerültem Lin és az idegenek elemzésébe, hogy későn vettem észre Maxine-t, akinek ismét sikerült elveszítenie az uralmát a lábára erősített görkorcsolyája felett. Valószínűleg már a folyosó túlsó végétől megkezdte a gyorsulást, mert nagy erővel ütközött egyenesen nekem. Szinte már éreztem a fájdalmat, ahogy kettőnk súlyával zuhanok a földre, de a várt becsapódás helyett erős karokba borultunk. Maxine vihogott, nekem pedig megfordult a fejemben, hogy talán nem is véletlen ügyetlenkedés történt, inkább szándékos merénylet ellenem. Zavartan bontakoztam ki megmentőm karjai közül, közben igyekeztem Maxine-t is stabil alaphelyzetbe állítani. Szerettem volna legalább jól összeszidni, hiszen akrobatikus mutatványa akár balesettel is végződhetett volna, de ahogy ránéztem a számomra oly kedves arcra, minden haragom elpárolgott. Mint engedékeny anyuka, úgy csóváltam a fejemet, Maxine pedig elégedetten vigyorogva rázta meg rövid, göndör fürtjeit. – Tudom, hogy nem haragszol! – jelentette ki, én pedig tehetetlenül széttártam a kezeimet. Maxine nem hagyott időt a válaszra. Elnézett

32

mellettem, és rámosolygott a mögöttem állóra. – Szia, Will! Köszi, a segítséget! Lassan én is megfordultam, az arcom égett, de igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra. William Guyzone az iskola ügyeletes szépfiúja címet viselte Maxine szótárában. A futballcsapat kapitánya... Napbarnított arcán tökéletes mosoly ragyogott, deltás testét márkás göncök fedték. És ez a minden ízében tökéletes fiú engem hívott el az évzáró bankettre! Számomra ez volt az igazán megdöbbentő, nem pedig holmi idegenek, boszorkányok vagy démonok. – Hello, Claire! – mosolygott William, és rám villantotta hófehér, szabályos fogsorát. – Szia! Köszönöm, hogy megmentettél az eséstől! – mondtam neki, és igyekeztem igazán kedvesnek mutatkozni. Mindig rettentő ideges voltam a közelében, de képtelen voltam megmagyarázni, miért. Maxine szerint ez annak a jele, hogy tetszik nekem, de én nem voltam benne biztos, hogy valóban így van. Túl sok tapasztalattal nem rendelkeztem ezen a téren, eddig még nem volt egyetlen fiú sem az életemben, aki felkeltette volna az érdeklődésem. William is csak akkor tűnt fel nekem, amikor két héttel ezelőtt megkérdezte, hogy nem akarok-e vele tartani a bálba. Persze igent mondtam, hiszen mi mást is felelhettem volna. Mégsem magyarázhattam el neki, hogy boszorkány vagyok, és halálos fenyegetettségben élem a mindennapjaimat, ezért nem engedhetek meg magamnak egy olyasféle ostoba kikapcsolódást, mint az érettségi bankett. – Semmiség – felelte hosszú szünet után. Az egyetlen problémám Willel az, hogy amikor nagy ritkán szóba elegyedtünk egymással, ő legalább olyan idegesnek tűnt, mint én. Így nem igazán tudtunk elmélyülten társalogni, azonban nagyon kedvesnek tartottam, ahogy próbálkozott. Maxine továbbra is ott állt mellettünk, de mintha már nem ránk figyelt volna. A szemem sarkából úgy láttam, a folyosó végén keltette fel valami a figyelmét. – Öhm... Claire... Akkor mit szólnál, ha este nyolcra mennék érted szombaton? – kérdezte hirtelen felcsillanó szemmel William, mire megütközve meredtem rá.

33

Az este nyolc órát a bál estéjére beszéltük meg, viszont számításaim szerint addig még legalább három hét volt hátra. Tudomásom szerint korábbi randiről szó sem volt. Segélykérő pillantást vetettem Maxinere, de ő továbbra is kitartóan hunyorgott a távolba. – Szombaton? – puhatolóztam óvatosan. William egy pillanatra elakadt, majd úgy nézett rám, mintha tökéletesen őrült lennék, akire nem bőrdzsekit, hanem inkább kényszerzubbonyt kellene felsegíteni. – Igen, szombaton... a bál előtt... – Továbbra is értetlenül néztem rá. Nem számolhattam el magamat ennyire. Will félreértette a hallgatásomat. – Persze, ha meggondoltad magad, azt is megértem! Semmi gond... Az arcából ítélve azonban úgy tűnt, valójában nagyon is bántaná, ha nem tartanék vele. Hirtelen rádöbbentem, hiába annyira népszerű, hiába kaphatná meg bármelyik lányt az iskolában – csupán néhány csábos mosolyt kellene megeresztenie –, ő engem akar. És bár fogalmam sem volt, mire gondolhatott, már nem érdekeltek a miértek. Igyekeztem félretenni az aggályaimat, és egyszerűen csak örülni, hogy kellek valakinek. – Nem, dehogy! Úgy értem... nem gondoltam meg magam, tehát... szívesen elmegyek veled... ha még mindig ezt szeretnéd... – hebegtem idegesen nagy igyekezetemben, hogy mielőbb biztosítsam róla, semmit nem gondolok másképpen, mint amikor utoljára erről beszéltünk. Maxine-nek már nem sok hiányzott, hogy kitörjön belőle a nevetés, de hősiesen kitartott a néma, láthatatlan szobor szerepében. Szerettem volna már valahol egész máshol lenni, ennek ellenére jóleső melegséggel töltött el, ahogy láttam William szemében az őszinte megkönnyebbülést. – Nagyszerű! – sóhajtotta. Úgy tűnt, még mondani akar valamit, de a csengő félbeszakította. A fejéhez kapott, mintha eddig nem lett volna tisztában az idő múlásával, és hirtelen sietősre fogta. – Tényleg nagyon örülök... Akkor... Majd később még beszélünk, rendben? – Persze – nyögtem csodálkozva, aztán figyeltem, ahogy végigsprintel a folyosón. Már értettem, miért ő a kapitány a csapatban. Maxine belém karolt, mire észbe kaptam, hogy már órán kellene lennünk.

34

– Mehetünk? – kérdeztem a barátnőmet, de ő csak a fejét rázta. Kék szemében huncut fény csillogott, szőke fürtjei lazán meglibbentek, ahogy fejével a folyosó túlsó vége felé intett. Jól érzékeltem tehát, hogy ezúttal nem William, hanem valami más kötötte le éleslátó szemeit. – Látod, akit én láttam egész idő alatt? – tudakolta Maxine sokat sejtető mosollyal, mire kíváncsian fordultam a jelzett irányba. Először nem láttam semmi különöset. A diákok némelyike futva igyekezett beérni a tanár előtt a terembe, a folyosó végén azonban egy árnyék nem mozdult. Hamarosan körvonalazódott egy alak. A szívem hevesen megdobbant, ahogy Kellan Blacket ismertem fel benne. Az arcát nem láttam, mégis csalhatatlanul éreztem, hogy engem figyel. – Végig úgy állt ott, mintha bármelyik pillanatban ki akarná végezni Willt – tudósított Maxine fontoskodva. – Olyan volt, mintha hallaná, mit beszéltek, pedig elég távol állt innen ahhoz, hogy... – Ugyan már, Maxine! – szakítottam félbe enyhe rosszallással, és reméltem, hogy a felháborodásom elfedi előtte a zavaromat. – Nem nézhetsz több tévét! Túl sokat kombinálsz, mióta a vámpíros filmekért és a romantikus sorozatokért rajongsz. Vitatkozni akart. Láttam rajta, hogy kikívánkozik belőle minden, amit megfigyelt a Willel történt ötperces beszélgetésünk alatt, én viszont nem voltam kíváncsi a képzelgéseire. Még hogy Kellan Black ártani akarna bárkinek is énmiattam... Merő ostobaság! Hátat fordítottam az árnyéknak, és határozottan húzni kezdtem Maxine-t az angolterem felé. Míg el nem hagytuk a folyosónak ezt a szakaszát, végig a hátamban éreztem Black kemény pillantását – szinte égette a bőrömet. – Nem kell aggódnod, nem foglak nyaggatni, hogy eláruld nekem, melyiket választod – jelentette ki nagylelkűen Maxine, és nyugtatóan megpaskolta a csuklómat. Nem hagyott időt a válaszra, felrántotta a terem ajtaját, és kecsesen begördült az angolóra közepére. Mrs. Martle már jobb színben volt, mint az előző óra elején, és úgy látszott, már az önuralmát is visszanyerte. Épp az aznapi anyagot vázolta a táblára, mikor becsörtettünk. Maxine sebesen libbent a helyére, engem pedig már várt a vigyázóm az utolsó padban.

35

– Örülök, hogy csatlakoznak hozzánk – üdvözölt az igazgatónő mézes-mázos hangon. Széles békaarca rideg maszkba torzult. A küszöböt átlépve dermedten vártam a fejmosást, azonban csak intett a fejével. – Foglaljon helyet, Miss White, és igyekezzen felzárkózni! Ezzel vissza is fordult a táblához, már azt sem látta, hogy engedelmesen bólintok. Fogtam a kilincset, hogy behúzzam magam után az ajtót, de valamiben megakadt. Lenéztem, hogy mi nem engedi becsukódni, de semmit nem láttam a küszöb és az ajtó között. Csodálkozva fordultam Lin felé, aki összevont szemöldökkel figyelte a szerencsétlenkedésemet. Többen hangosan vihorásztak, de nekem nem volt hangulatom kacagni, sőt, még zavarba jönni sem. Úgy láttam, Lin sem tud rajtam segíteni, és mivel nem akartam kivárni, hogy az igazgatónő rám pirítson, ezért újra próbálkoztam, ezúttal erősebben. Talán erősebben, mint szerettem volna, mert a kilincs a lendület miatt kicsúszott a kezemből, ugyanakkor nem jártam sikerrel. Egy láthatatlan valami újra megakadályozta, hogy tisztességesen becsukjam az ajtót. – Ezt majd én elintézem, te csak menj, és ülj a helyedre! – szólalt meg közvetlenül mögöttem Mrs. Martle. Összerezzentem a váratlan közelségétől, ráadásul újra olyan robotszerűen kezdett viselkedni, mint az első órán. Mindenesetre engedelmeskedtem, és rá sem hederítve néhány osztálytársam gúnyos megjegyzésére, hátravonultam Lin mellé. A vigyázóm elfeledhette a haragját, mert, ahogy leültem mellé, azonnal a csuklómat kezdte vizsgálni. Nem igazán tulajdonítottam különösebb jelentőséget a diákok érkezésének, de ez az ajtós eset valóban különös volt. Ráadásul ott volt még az igazgatónő furcsa viselkedése is. – Kezdem magam úgy érezni, mintha egy detektívregény közepébe csöppentem volna – súgtam Linnek ironikusan. Legnagyobb megdöbbenésemre, ahelyett, hogy alaposan összeszidott volna az általa képzelt óvatlanságom miatt, csöndesen felkuncogott. Döbbenten néztem rá, aztán gyorsan az igazgatónő felé kémleltem, de abban a katatón állapotában adta le az anyagot, amiben nem zavarhatta meg senki. Lin látta értetlen arckifejezésemet, ezért némi magyarázatot fűzött a viselkedéséhez.

36

– És Maxine alakítja Sherlock Holmest, te pedig Dr. Watsont, vagy fordítva? – érdeklődött, fulladozva a visszafojtott nevetéstől. A humorérzékünk nem mozgott egy hullámhosszon Linnel, de gyanítottam, hogy Maxine emberi mivolta áll a gúny céltáblájának a középpontjában. Azonban olyan ritkán láttam Lint ennyire felszabadultan nevetni, hogy nem akartam elrontani az örömét, ezért belementem a játékába. – Oh, én természetesen Jessica Fletcher vagyok, ez nem is vitás. Fogalmam sem volt, hogyan működik Lin humorérzéke, de minden bizonnyal elképzelt magában idős nénikeként, szemüveggel, rövid, göndör hajjal, ahogy mindenkit tudálékosan faggatok a becsukódni nem akaró ajtó rejtélyéről. Hangosan felhorkant, majd kezét a szájára tapasztva magába fojtotta nevetőrohama maradványát. Többen hátranéztek, hogy ellenőrizzék, mi lehet a zaj forrása, majd mikor megállapították, hogy őket nem érintő dologról lehetet szó, érdeklődésüket vesztve visszafordultak a tanárnő felé. Mrs. Martle még csak meg sem rezzent. Lin a kíváncsi pillantások hatására, vagy mert én nem nevettem, összeszedte magát. Hosszú ujjait jó kislány módjára fonta össze, és higgadtan pihentette az ölében az óra végéig. – Elnézést a viselkedésemért! – súgta a fülembe angolóra után, miközben a következő órára sétáltunk. Körülöttünk a diákok nyüzsgő rovarokként jöttek-mentek, látszólag céltalanul. Maxine mögöttünk surrogott a görkorcsolyával, amivel már igazán kezdett az agyamra menni. Eldöntöttem, hogy amint lehet, megajándékozom egy olyan cipővel, amire már régóta vágyik, hátha akkor hajlandó lesz megválni ettől a vacaktól. Lin szabadkozása meglepett, értetlenül meredtem rá. – Miért kérsz elnézést? – kérdeztem, majd gyorsan folytattam, amikor láttam, hogy meg akarja magyarázni a nyilvánvalót. – Nekem tetszett, hogy ennyi hónap kényszerű ismeretség után végre megismerhetem benned az embert. Viccnek szántam, de ahogy felnéztem Linre, az agyam hirtelen kapcsolt, és legszívesebben elharaptam volna a nyelvemet. Tisztában voltam vele, mennyire kényes téma ez neki.

37

– Nincs bennem semmi emberi! – sziszegte a fülembe, majd egy pillanattal később megenyhülve megbökte a karomat, indulásra ösztökélve. Észre sem vettem, mikor álltunk meg. – Sajnálom... Nem úgy értettem! – szabadkoztam bűnbánóan, és legszívesebben a falba vertem volna a fejemet. Lin lemondóan legyintett, majd tovább vonszolt a következő órára. A nap hátralévő részében nem került szóba ez az ostoba incidens. Valahol nagyon bántott a dolog, hiszen Lin négy hónapja volt a Vigyázóm, és rettentő komolyan vette a dolgát, hogy megóvjon mindennemű kártékony hatástól. Másrészről pedig határozottan bosszantott a túlreagálása – sosem érdekelt, kinek mennyire tiszta a vére, de úgy tűnt, ez a vérvonal dolog egyedül engem hagyott hidegen. Lin, David, és régen Gideon is nagy hangsúlyt fektetett erre. A tiszta vérű boszorkányok közé tartoztam, akik mára már nagyon kevesen maradtak – hogy pontosan mennyien, arról mindenki gondosan hallgatott a jelenlétemben. A zsoldosokat egy, a boszorkányok társadalma számára ismeretlen személy felbérelte, hogy végezzenek minden fajtámbelivel. Egyelőre még maga a Bölcs sem tudta – vagy nem akarta köztudomásra bocsájtani –, hogy ki vagy kik vetemedtek ilyesmire, így csak annyit tehetett, hogy a másodvérűek védelmére bízta az Utolsókat. Én pedig hiába voltam nagy becsben tartva, mégsem éreztem magam halálos fenyegetettségben. Lin szerint teljesen más vagyok, mint a többi Utolsó, akiket ismert, de nem akarta kifejteni, miben. Csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy bizonyára az lehet az oka, hogy ők egészen máshol, más körülmények között nevelkedtek, mint én. Lin, Gideon és a többi boszorkány másodvérűek voltak, tehát valamelyik szülőjük ember volt. Nem láttam ebben semmi kivetnivalót, mégis úgy tűnt, mintha ők legalább annyira szégyenkeznének emiatt, mint amennyire én a meg nem érdemelt, kitüntetett figyelmük miatt. Lin jókedve az utolsó órára végképp semmivé vált, amikor Mr. Donov utána jött a kémiaterembe, hogy segítsen neki a térképeket bepakolni a szertárba. Lassan kezdtem azt hinni, hogy csak álmodom a délelőtti bolondozását. Mindenesetre Maxine lelkendezve foglalta el Lin helyét mellettem, és meg sem próbált úgy tenni, mintha sajnálná a vigyázómat.

38

Gyakran irigyeltem Maxine angyali naivitását. Már négy éve tartozott a „velem kitartóan szóba állók” nem túl népes táborába, mégsem gyanított semmit a varázslatos életemből. Az egész világszemlélete annyira bájos volt... Szerettem volna én is úgy látni a dolgokat, és olyan egyszerű értékrendet felállítani, mint amily az ő egyszerű, emberi fejében létezett. A kémiatanár, Miss Taylor Houston, egy fiatal, filigrán nő volt. Közvetlenül az egyetem befejezése után került hozzánk tanítani. A legnagyobb pozitívuma a tanítási stílusa volt, aminek az alapját a számtalan kísérlet képezte. Óráról órára fáradhatatlanul bizonyította, hogy ami a tankönyvekben érthetetlen, az a valóságban gyakran érdekes, és a kémia, mint tantárgy kifejezetten szórakoztató. – A kémcsöveket és a folyadékot megtaláljátok az asztalokon – magyarázta Miss Houston. Hangja vékony volt, mégis bezengte az egész helyiséget. Maxine fintorogva lötyögtette meg az egyik kémcsövet, amiben valami zöld kocsonyás tutyi mozgott. – Mindenki egyedül dolgozik, ezt az anyagot már átvettük többször is, és bár az érettségire nem kell, azért szeretném, ha megmaradna a fejetekben! – Vágjunk bele! – súgtam Maxine-nek, és belemerültem a feladatba. Az első kémcsőben átlátszó, vízszerű folyadék, a másodikban a zöld kocsonya, a harmadikban pedig semmi nem volt. A kémcsőállványok mellett három tubus címkézetlen folyadék állt – még emlékeztem, hogy szag alapján kell felismernem azt a vegyületet, amelyre szükségem volt a színváltás eléréséhez. Miss Houston körbejárt a teremben, és akinél balesetveszélyes folyamatot látott kialakulóban, kedves évődéssel segített. – Azt hittem, ebben te vagy a legjobb, de riválisodra akadtál... – jegyezte meg Maxine, mire kétkedve néztem rá. Még öt perce sem volt, hogy megtudtuk, mi a feladat, képtelenség volt ennyi idő alatt végrehajtani. Barátnőm a terem másik oldala felé nézett, ahol általában nem ült senki, ezúttal azonban nem más foglalt ott helyet, mint Kellan Black. Az új diákok egész nap furán viselkedtek. Senkivel nem beszélgettek, még a tanárokkal, sőt, egymással sem. Volt olyan óra, amelyen benn voltak, volt, ahol csak az egyikük, és olyan is akadt, amire egyáltalán nem látogattak be. Maxine hamar kiderítette, hogy külföldi

39

gimnáziumokból érkeztek, és csupán a vizsgaidőszak végéig maradnak, mert érdekli őket az itteni tanterv, de egyébként ők már átestek az érettségi tűzkeresztségén. Ez magyarázatot adott rá, miért tűntek idősebbnek egy átlagos tizennyolc évesnél. Kellan kémcsöveiben tankönyvekbe illő mintaszerű kísérlet látszott, a megfelelő színnel, állaggal és mennyiségekkel. Irigykedve figyeltem, hogy félvállról begyűjti Miss Houston magasztaló dicséretét, amit általában én szoktam, majd elégedetten, mint aki jól végezte a dolgát, hátradől a székén. – Ez nem verseny! – jelentettem ki minden meggyőződés nélkül Maxine-nek, de a szememet továbbra sem vettem le Kellan Blackről és tökéletes kísérletéről. A következő pillanatban a tekintete rám villant, nekem pedig elfelejtett verni a szívem. Kellan mélyen ülő szemére sötét árnyékot vetett hosszú szemöldöke, keskeny ajkainak sarkában mintha mosoly játszott volna. Markáns arcán kihívó kifejezés ült, és határozottan az az érzésem támadt, mintha mulatna rajtam. Bosszankodva fordultam újra a kémcsöveim felé, és míg a tubusban lévő folyadékokat szaglásztam, igyekeztem lecsillapítani az ereimben száguldó véremet. Amikor a harmadik tubust kinyitottam, és megcsapott a jellegzetes keserű szag, egy lámpa gyulladt az agyamban. Nem pusztán az ugrott be, hogy ez a folyadék a megoldás, hanem az is, hogy nem Kellan arrogáns viselkedése bosszantott fel. A pillantása szinte perzselt, és ez volt a mérgem valódi oka. Ezért bosszantottam fel magam, mert olyan érzelmek száguldottak rajtam keresztül, melyek mintha ezernyi pillangót varázsoltak volna a gyomromba, melyek sűrű szárnycsapdosással próbálnak kiszabadulni onnan. Mélyeket lélegeztem, próbáltam minden másra gondolni, csak a két paddal arrébb helyet foglaló, kémiai zseninek tűnő Kellan Black-re nem. Talán éppen ezért voltam képtelen kiverni őt a fejemből. Fogalmam sincs, mi ütött belém. Nem gondoltam semmire, amikor újra ránéztem, de azonnal rájöttem, mekkora hiba volt. Éppen úgy nézett engem, mint az első órán. Kitartóan és rendíthetetlen nyugalommal legeltette rajtam sötéten izzó szemét, én pedig kétségbeesve éreztem, hogy nem vagyok ura a testemnek. A forróság

40

úgy áradt szét az ereimben, mint folyékony lávafolyam, melynek semmi nem szab gátat. Éreztem az egyik kezemben a tubusos folyadékot, a másikban a zöld kocsonyát tartalmazó kémcsövet, de a tekintetemet fogva tartotta ennek a különös fiúnak a sötét pillantása. Ajkairól szép lassan eltűnt a mosoly, ahogy az arcáról is kámforrá lett az arrogancia, a helyét átadva a döbbenetnek. Hosszú, szépen ívelt szemöldökét összehúzva figyelt, keskeny száját szólásra nyitotta, de hang már nem hagyta el a torkát. Lángolt az arcom, a testem, éreztem a kezemben átforrósodó üveget, mely a következő másodpercben megadta magát a kezemből áradó hőnek. A kémcső hangos roppanással tört szét a kezemben, a szilánkjai apró sebeket ejtettek a bőrömön. A másik kezemben a tubus szikrafelhőt hányt a magasba, majd hirtelen lángra lobbant, és sercegve, de fájdalommentesen égett a tenyeremen. Gyorsan észbe kaptam, és elhajítottam a kémcső darabjait. Ugyanezt akartam tenni a lángoló tubussal is, de Maxine megelőzött, és egy előre odakészített rongydarabbal kiütötte a kezemből. A tubuslángoló labdaként zuhant a padlóra, de kialudt, mielőtt még leért volna. Az, egész csupán egy pillanatig tartott, a teremben akadt olyan, aki semmit nem vett észre az egészből. Sajnos Miss Houston érzékeny orrát megcsapta az égés keserű szaga, és riadtan lépett oda hozzánk. – Mi történt? – kérdezte, arcán ijedtség és értetlenség váltakozott. Amikor észrevette a kezemen a zöld kocsonyát, melyekre apró piros pöttyöket festett a vérem, napbarnított arca holtsápadttá vált. – Te jó isten! El kell menned a betegszobába! – Oh, arra igazán semmi szükség... Csak ügyetlen voltam... Biztosan... – hirtelen elhallgattam. A védőbeszédemnek éppen az a része hiányzott, ami a tanárnőt valószínűleg a legjobban érdekelte volna. – Biztosan rosszul öntöttem össze a hozzávalókat... – Nem hiszem, Claire – csóválta a fejét Miss Houston, miközben a rongyot a vérző kezemre szorította. – Ezek a hozzávalók nem okoznak tüzet, sem bármiféle felmelegedést... – Nem tudja, mire vagyok képes, ha kutyulgatni kezdek... – nevettem fel idegesen, és kissé talán túlerőltetetten. Néhányan a környezetünkben kíváncsiskodva nézegették a kezemet és az összetört kémcsövet – a tubusból csupán egy szétfolyt massza maradt. Láttam, hogy senki nem

41

hiszi el, amit mondok. – Az igazság az, hogy... nem igazán figyeltem oda... Bosszankodva éreztem, ahogy a vér az arcomba tolul, és akaratlanul is a terem másik végében álló pad felé pillantottam. Kellan Black továbbra is engem figyelt, az arcáról azonban semmit nem bírtam leolvasni. Fejét kicsit előrehajtotta, így szeme még inkább árnyékba borult, ajkait mintha kissé összeszorította volna – talán egy mosolyt próbált elfojtani. Felszisszentem, amikor Miss Houston megpróbálta felitatni a tenyeremből csordogáló vért, de csak annyit ért el vele, hogy még mélyebbre tuszkolta a bőröm alá fúródott kémcsőszilánkokat. – Mégis el kellene menned a gyengélkedőre – javasolta újra Miss Houston, Maxine helyeslőn bólogatott, közben tekintetével gondosan kerülte a sérült kezemet. – Esetleg elmehetek vele... – vetette fel mintegy mellékesen, mire a tanárnő bizalmatlanul mérte végig vékony lábait, melyek még mindig a görkorcsolyába voltak bújtatva. Bizonyára azon tűnődött, hogyan tudna bármiben is a segítségemre lenni Maxine, amikor láthatóan rosszul volt a vérem látványától –, ráadásul a közlekedésben ő is segítségre szorult. Már éppen ellenkezni akartam, de egy hang az ajtó felől megállított. – Majd én elkísérem – mosolygott negédesen Lin a tanárnőre, aki pillanatnyi habozás után bólintott. – Rendben, menj Linnel! Lesz még órátok az enyém után? – kérdezte váratlanul, mire megütközve néztem rá. – Nem, ez az utolsó óránk – feleltem. Miss Houston, mintha ki akarna tessékelni az óráról, óvatos, de határozott mozdulattal megfogta az ép könyökömet, és az ajtó felé terelt. Csodálkozva néztem fel rá, és engedtem neki, hogy Linhez vezessen. Nem sorolhattam magam a magas emberek csoportjába, mindössze százhatvanhárom centi voltam sportcipőben, és mint ebben az esetben is, határozottan bosszantott, hogy fel kell néznem a tanáromra. – Rendben, akkor nem kell visszajönnötök – legyintett hanyagul, majd végre elengedte sérült kezemet, és szélesre tárta előttünk az ajtót. Kiléptünk a folyosóra, és már indultam volna Lin után, amikor még

42

egyszer kitárta az ajtót, és utánunk szólt. – Az óra miatt nem kell izgulnotok, majd igazolom. – Köszönjük – vágta rá Lin azonnal, Miss Houston pedig, mint aki mély álomból ébred, kissé összezavarodva behúzta maga után az ajtót. Lin megragadta az ép karomat, és sietősen elindult a folyosón a betegszoba irányába. Kiértünk a földszinti aulába, ahol már nem bírtam lépést tartani vele. Megmakacsoltam magam, és határozott mozdulattal kitéptem magam vékony kezei közül. Megállt, és egy pillanatig farkasszemet néztünk. A tekintetével gyilkolni tudott volna, azonban láttam a haragot csitulni az arcán, ahogy egy pillantást vetett a kezemre, melyből kitartóan szivárgott a vér. A kezem sajgott, tompán lüktetett, mintha valami elszorította volna a csuklómat. Már előre féltem az érzéstelenítő injekciótól, amit hamarosan beledöfnek a sebembe, hogy kiszedjék a kémcső szilánkjait. Megborzongtam, Lin pedig szó nélkül továbbindult. Léptei visszhangosan koppantak a hatalmas aulában, ami teljesen üres volt. lassan elindultam utána, bár nem éreztem sürgető késztetést az injekcióra. Azonban alig tettem egy lépést, megtorpantam. Ahogyan az iskolába vezető úton, most is az az érzésem támadt, hogy van itt még rajtam kívül valaki. Már csak a köd hiányzott. Ma már másodszor éreztem ezt. Nyugtalanító volt, nem tudtam, mi történik, és bosszantott, mert tisztában voltam vele, hogy valami vagy valaki igenis itt van körülöttem. Megpördültem a tengelyem körül, de semmit nem láttam az iskola megszokott falain kívül. Lin léptei egyre halkultak, én pedig azon tűnődtem, ő miért nem érzi azt, amit én. Szólnia kellene, hogy igyekezzek utána, vagy összeszidnia a kémiaórán elkövetett óvatlanságom miatt. De Lin némán baktatott a betegszoba felé, fel sem tűnt neki, hogy nem követem. Utánafordultam, hogy megnézzem, mennyire távolodott el tőlem, de ahogy megpördültem, Kellan Blackkel találtam szemben magam. Alig egy lépés választott el tőle, szinte éreztem testének meleg kisugárzását. Sötét szemeire árnyék vetült, de láttam, hogy nem engem néz. A kezemet figyelte, amire én már képtelen voltam, bár a fájdalmat nagyon is éreztem.

43

Kellan háta mögött valami mozgásra lettem figyelmes – oda sem kellett néznem, hogy tudjam, Lin próbál meg észrevétlenül mögé osonni. Tudtam, hogy bármire is készült, máris elkésett. Biztos tudattal éreztem, hogy fölösleges az aggodalma. Ha ez a különös fiú bántani akart volna, már régen halott lennék. Elakadó lélegzettel figyeltem, ahogy Kellan közelebb lép hozzám. Felém nyújtotta a kezét, de beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy a sérült kezemért nyúl. Vér tolult az arcomba a gondolatra, hogy talán tudatában van annak, mi váltotta ki belőlem a figyelem hiányát. Igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, nehogy véletlenül újra felgyújtsak valamit. Bizonytalanul felé nyújtottam a kezemet; azt hittem, meg akarja érinteni, de ő csak alátartotta az övét. Összezavarodva néztem fel rá, először láttam tisztán izzani fekete szemét, melyekkel már engem figyelt. Az arca ebből a távolságból veszedelmesen vonzónak tűnt, tökéletes ívű ajkának szegletében egy pillanatra újra feltűnt az a gunyoros mosoly, amit párszor már megmutatott. Zavartan félre akartam fordulni, de a pillantása rabul ejtett. Csöndesen, majdhogynem suttogva szólalt meg. – Mondd: Vulnuscurat! – szólított fel, mintha valami parancsnok lenne, én pedig más esetben talán bosszúsan hátat fordítottam volna neki, de ezúttal képtelen voltam. Nem értettem, mit akar ezzel, az egész szituáció nevetségesen képtelen volt, mégis engedelmeskedtem neki. – Vulnuscurat! Szavaimra izzani kezdett a kezem, a tompa sajgás éles fájdalommá erősödött. Kétségbeesve próbáltam Lint megkeresni, de Kellan sötét tekintete nem engedett el a vonzásköréből. Gyönyörű ívű szemének fehérje teljesen eltűnt, éppen olyan fekete krémmé olvadt, mint ónixfényű írisze. Feketén ragyogott, mint az éjszaka, sötét fényt árasztva magából. Izzott, tündökölt, akár egy fekete gyémánt. A következő pillanatban a fájdalmamat mintha elvágták volna. Kellan elhúzta a kezét az enyém alól – egy pillanatra sem ért hozzám, mégis éreztem az érintését a bőrömön. Ahogy lenéztem, semmit nem láttam a tenyeremen. Minden egyes szilánkdarab eltűnt a bőrömből,

44

mely mintha soha nem is sérült volna meg. Döbbenten néztem fel, hogy kifaggassam Kellant, de addigra már nem volt sehol. Még egy apró ködfoszlányt sem hagyott maga után, hogy bizonyítsa, valóban itt volt, és nem csupán képzeltem az egészet. Csak Lin rohant felém rémülten. Kreol bőre sápadtabb volt, mint valaha, barna szeme riadtan és értetlenül cikázott a kezem és az arcom között. – Te jó isten! Mi a fene történt? – kérdezte lihegve, de bíztam benne, hogy ezt csak amolyan költői kérdésnek szánta, hiszen ha ő nem, akkor én honnan tudhatnám. – Nem, nem tudom... Fogalmam sincs... Nézd! – mutattam fel neki az imént még több sebből vérző kezemet, de őt inkább a másik csuklóm érdekelte. Nem értettem, miért lepte meg annyira, amikor nem látta izzani a védelmező igémet. Elrántottam a karomat, és határozottan néztem fel rá. – Ő nem rossz. A kijelentésem némiképp meggondolatlan volt, de ahogy kimondtam, tisztán éreztem a szavaim igazságát. Nem értettem miért, de boldogsággal töltött el a saját megkönnyebbülésem. Nem úgy Lint, akinek már csak egy gőzcsap hiányzott a fejéről, ahol egy csavarással kiereszthette volna felhalmozódott indulatait. – Nem érdekel, mit csinált veled, ő akkor is rossz! – vágott vissza ellentmondást nem tűrően, én pedig megenyhülve, de dacosan felszegett állal folytattam. – Én is érzem körülötte a sötétséget... – kezdtem, mire Lin szemében diadalmas fény villant. Ahogy folytattam, ez a fény kialudt, hogy átadja a helyét a megrögzött haragnak. – De tudom, hogy ő nem gonosz! Segített rajtam. – Ez nem boszorkányság, Claire! – fakadt ki elkeseredetten Lin, mire megütközve meredtem rá. – Ez nem jó varázslat, ez fekete mágia, vagy démoni. Még nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy nem tett veled semmi jót! Nem feleltem. Nem bírtam megszólalni. Mit is mondhattam volna? Elképzelni sem tudtam, hogy mindaz, amit Kellan velem tett, és ahogyan tette, az valami sötét és gonosz dolog lett volna. Nem akartam Linnek hinni, de tisztában voltam vele, hogy nincs oka hazudni nekem. Emlékeimben élénken élt Gideon tanítása, miszerint a fekete mágia a démonok eszköze.

45

– Menj, várj meg a kocsinál! – utasított Lin, hangja keményen csattant az üres aulában. Összezavarodva indultam a hatalmas üvegajtó felé, közben végig a hátamban éreztem vigyázóm pillantását. Néha igazán nem tudtam eldönteni, hogy Lin milyen érzésekkel viseltet irányomban. Automatikusan nyúltam a kilincs felé, de mikor a hideg fém hirtelen hozzáért gyógyult bőrömhöz, megtorpantam. – Miért... – kezdtem, de a hangom megbicsaklott, így inkább elhallgattam. – Mit miért? – nógatott türelmetlenül Lin. Nem fordultam felé, nem érdekelt, amit láthatok, csak tudni akartam a választ. – Miért nem jöttél oda, ha tudtad, hogy árthat nekem? Egy hosszú percig csak egymás szuszogását hallhattuk. Úgy éreztem, a kérdésemmel megbántom Lint, de akkor is tudnom kellett a választ. Meg kellett próbálnom ésszerű magyarázatot találni erre a képtelenségre. Amikor megszólalt, a hangja egészen közelről hallatszott, noha nem hallottam, hogy közelebb lépett volna. – Mert nem engedte! – suttogott, de mintha a fülembe kiabált volna. Hallottam a szégyent a hangjában, és éreztem magatehetetlen dühét, amiért nem tudta teljesíteni a feladatát. Azt a feladatot, amit hónapok óta kitartóan végzett, még ellenemben is. Bólintottam, és kiléptem a napsütésbe. A hűvös aula után végre kellemesen éreztem magam. Hátrahajtottam a fejemet, és felmosolyogtam a tiszta kék égboltra. A mindenem volt a meleg. Engedtem, hogy minden egyes meleget sugárzó részecske végigsimítson a bőrömön, és átjárja lehűlt végtagjaimat. A legszívesebben kivettem volna a tűt is a hajamból, hogy a hajszálaim is érezzék ezt a kellemes bizsergést. A kezem akaratlanul lendült a hajtű irányába, de mielőtt megérintettem volna a fa selymes anyagát, időben észbe kaptam. Az agyam vészreakcióként egy emlékképet vetített elém, ahogyan Gideon zuhan a semmibe. Szorosra zárt szememet rémülten nyitottam tágra, és engedtem, hogy a kezeim ernyedten hulljanak a testem mellé. Tisztára megőrültem!

46

Lin BMW-je másik helyen parkolt, mint ahol reggel hagytuk, de egy ilyen nap után már semmin nem csodálkoztam. Törökülésben elhelyezkedtem a motorház tetején, hátul megtámaszkodtam a karjaimon, és hátradöntöttem a fejemet, arcomat a nap felé fordítva. Úgy számoltam, hogy legalább negyvenpercnyi időm lesz feldolgozni az imént történteket, mielőtt az iskola kegyetlen csengője szabad utat enged a diákoknak, hogy felborítsák a parkoló nyugalmát. Szerettem volna átgondolni, mi is történt pontosan. A kérdések egymást keresztezve cikáztak az agyamban, szinte zsibongott tőlük a fejem. Hangos csattanásra riadtam. Csodálkozva kerestem a zaj forrását, közben elgémberedett karjaimat próbáltam újraéleszteni támasztékból végtagokká. Legnagyobb megdöbbenésemre az osztálytársaim, akiknek szintén a kémia volt az utolsó órája, egy emberként özönlöttek ki a bejárati ajtón. Ránéztem az órámra: azt hittem talán elszundítottam, de mindössze öt perce napoztam. A csattanó hang forrása Maxine volt, ahogy nekivágódott a kukának. Sikeresen feltápászkodott, és egészen ügyesen lódult felém. Lepattantam a BMW-ről, mert lelki szemeim előtt már láttam, hogy ez is hasonló sorsra jut, mint a fém szemetes – aminek Lin nem igazán örülne –, én pedig jobbnak láttam megelőzni a bajt. Nem tévedtem; Maxine hatalmas sebességgel ütközött nekem. A lendülettől kicsit megtántorodtunk, de ezúttal számítottam rá, ezért sikerült megtartanom mindkettőnk egyensúlyát. Barátnőm mosolyogva nézett rám. – Az összes évfolyamtársunk nevében mondhatom neked: köszönöm! – kacagott fel jókedvűen. – Ezt nem értem... – motyogtam, s bár halványan én is elmosolyodtam, elképedve szemléltem, ahogy társaink gyors tempóban elsliszannak a parkolóból. Erre mondják, hogy ment, ki merre látott. – Pedig egyszerű: a legempatikusabb tanár óráján megsérülnöd azért volt kitűnő választás, mert így mindenkit hazaengedett, nehogy azt gondoljuk, kivételez veled és Linnel – hadarta Maxine egy szuszra, én pedig néha ellenőriztem, vesz-e levegőt. – Mától a jelszavam: egy mindenkiért, mindenki egyért – jegyeztem meg fanyarul, miközben a táskámat a vállamra húztam.

47

Maxine válaszként felnevetett, majd elrúgta magát, és a kijárat felé kezdett gurulni. – Nem jössz? – nézett vissza, amikor rájött, hogy nem követem. Tétován néztem vissza az iskola bejárata felé, aztán a sárga autócsodára, majd újra az iskolára. Maxine lemondóan sóhajtott. – Mindig őt választod helyettem... Sajnálkozva néztem rá. Őszintén szerettem volna megállítani, miután csöndes belenyugvással búcsút intett nekem, de az események alakulása miatt az üldözési mániám felerősödött, és óvatosabbá váltam. Irigykedve figyeltem a társaimat, akiknek sejtelmük sem volt démonokról, boszorkányokról vagy egyéb mitikus lényekről. Sóhajtva indultam az iskolába, hogy megkeressem a vigyázómat. Komikusan hangzott, mégsem volt az. Ha Lin nem tudta áttörni a falat, amelyet Kellan közénk emelt, akkor én még annyira sem tudnám. Mégsem engedhettem, hogy egyedül keressen valamit, ami árthat neki. David bele is őrülne, ha valami baja esne az ő kis Linjének. Tudtam, merre keressem. Az egész iskola területén csupán egyetlen hely volt, amit a mai nap folyamán még nem ellenőrzött: a futballpálya. Keresztülvágtam az aulán, és kiléptem a hátsó udvarra. Nem siettem, de nem is sétáltam komótosan. Megkerültem az iskolát, és kiléptem a betonkerítés mögül. A futballpálya hatalmasabb volt, mint képzeltem. Négy év alatt egyszer sem jártam erre. Nem éreztem késztetést, és nem volt, ami idehozzon. Nem úgy, mint most. Ahogy kiléptem a betonfal mögül, földbe gyökerezett a lábam. A pálya szélénél a frissen mészporozott zöld fűben térdelt Lin, összetörtnek és elesettnek látszott, pedig senki nem ért hozzá. Jorja Smith fenyegetőn magasodott fölé, csakúgy, mint a másik fiú, akit reggel Kellannel láttam. Közrefogták Lint, aki utolsó erejével próbált rátámadni az idegenekre. Kezét maga elé tartotta, ujjait széttárta, míg ajkai hangtalanul mozogtak. Nem ismertem a varázsigéket, Gideon sosem tanított meg rájuk, mert nem volt rá szükségem a tiszta vérem miatt, Linnek azonban mindent meg kellett tanulnia. Az idegen fiú beszélt hozzá, arcáról mély megvetés és szánalom tükröződött, míg Jorja gyilkos tekintettel járta körbe, mint ragadozó a vadat, amelyről már tudja, képtelen elszaladni.

48

Hirtelen észbe kaptam. Futásnak eredtem lefelé a lépcsőn. Olyan iramban rohantam, hogy néha attól féltem, elveszítem az egyensúlyomat, és legurulok a lelátóról. Szerettem volna észrevétlenül közelebb kerülni hozzájuk, de túl hangosnak bizonyultam, így mire a lépcső aljára értem, már mindenki engem bámult. Arra számítottam, hogy rám támadnak, de Jorja és a másik csak állt némán, mint akik parancsra várnak. Linre néztem, szerettem volna segíteni rajta, vagy legalább biztonságba vinni ezektől – bármik legyenek is –, azonban amikor elindultam felé, Jorja elállta az utamat. Kék szeme ridegen fénylett, arcán kihívás ült, ahogy lenézett rám. – Menj innen, Claire! – szólított fel Lin csöndesen. Döbbenten néztem rá. Arcának jobb oldalán hosszú vágás éktelenkedett, amiből szivárgott a vér. Úgy láttam, le van gyengülve, mintha lábra állni is képtelen lenne. Nem kérheti, hogy itt hagyjam, ráadásul ezekkel. Bizonyára valamit csináltak az agyával is. – Nem! – ellenkeztem elszántan, mire Jorja csinos arcáról eltűnt a fölényesség, hogy gyilkos mosolynak adja át a helyet. Féltem, de leginkább Lint féltettem. Sosem láttam ennyire leromlott állapotban. Újra megpróbáltam odalépni hozzá, de Jorja ismét az utamat állta. Legalább másfél fejjel magasabb volt nálam. Dühösen néztem fel rá, de ő csak mosolygott. – Menj az utamból! – követeltem, és igyekeztem a lehető leghatározottabb hangot megütni. Jorja rám villantotta hófehér fogsorát, majd fejét kissé oldalra fordította. Összenevetett a társával, én pedig tehetetlenül figyeltem a vigyázómat, aki végleg elveszítette az erejét. Keze ernyedten hullott az ölébe, máskor határozottságot sugalló tekintete kábán meredt a semmibe. – Menj az utamból! – követeltem keményebben, miközben Jorja acélkék szemébe fúrtam a pillantásomat. A mosoly lehervadt az arcáról, ahogy közelebb lépett hozzám. – Különben? – sziszegte kihívóan, én pedig hátráltam egy lépést. Nem a félelmem miatt, hanem mert a leheletének émelyítően édes illata szinte fejbe vágott. Forrt a vérem, éreztem, hogy a tűz hevesen fellángol az ereimben. Vulkán voltam, mely kitörésre várt.

49

– Claire! Menj el innen! Téged nem fognak bántani – nyögte Lin újra, de senki nem figyelt rá. Nem értettem semmit. A másik idegen fiú kimértnek ható hangon szólalt meg, de nem tudtam alaposabban szemügyre venni, mert Jorja takarásában állt. Tompán, az agyam hátsó részében érzékeltem, hogy ez nem lehet véletlen. – Látod, Vigyázó! Képtelen vagy engedelmességre bírni! – az idegen lehajolt, Jorja pedig vele mozdult, így már ketten álltak közénk. Az agyam kétségbeesetten kattogott a megoldás után, de hiába. – Képtelen vagy megvédeni! Jorja! Azt hittem, visszahívja a lányt, mint egy kutyát az idomítója, de tévedtem. Jorja újra közelebb lépett hozzám, és mielőtt bármit tehettem volna, felemelte karcsú kezét, és hosszú ujjaival végigsimított csupasz karomon. Hirtelen megbántam, hogy nem vettem vissza a pulóveremet, miután a napon süttettem magam. Jorja érintése nem okozott fájdalmat. Éreztem az ujjait, valami volt rajtuk. Valami különös, de a tudatom nem akart tovább engedelmeskedni, amikor meg akartam fejteni, mi lehetett az. Kábának éreztem magam, de tudtam, hogy ez a kígyó művelte ezt velem. Koncentráltam, amennyire bírtam. Azt akartam, hogy repüljön ez a vörös kígyó, mert tisztában voltam vele, hogy ő tette ezt Linnel. A haragom erőt adott, és kicsit kitisztította a fejemet. Tompán érzékeltem, hogy a következő pillanatban Jorja egyetlen halk sikkantás kíséretében eltűnik előlem, így az utam végre szabaddá vált Linhez. – Lin, jól vagy? Mi folyik itt? – Letérdeltem mellé, mert felhúzni már nem maradt energiám. Lin nem felelt, és csak ekkor vettem észre, hogy elájult, így már nem láthatta, ahogy bravúrosan kiiktattam a vörösökét. Nem tudtam, mitévő legyek, így feltérdeltem. Úgy helyezkedtem, hogy Lin ernyedt teste és az idegen közé kerüljek. – Ő viszont képes megvédeni téged... – fejezte be a gondolatot a fiú, én pedig értetlenül meredtem rá. Nem volt olyan magas, mint a lány, de még így is túlszárnyalt engem. Vakítón szőke haja erős ellentétet alkotott napbarnított arcával, amelyben szinte világított élénkzöld szeme. A tekintete áhítatot és kíváncsiságot sugallt, és bármennyire képtelennek tűnt, nem éreztem rajta ártó szándékot.

50

Mi ez az egész? Kattogtak az agyamban a kérdések, de egyre sem találtam választ. A szemem sarkából mozgást láttam. Kis időbe beletelt, mire rájöttem, Jorját valahogy átrepítettem a pálya túlsó végébe, de hamar összeszedte magát – túl hamar és vissza akart vágni. Az eddig inaktív védekező igém felizzott a csuklómon. Azonnal éreztem, hogy elönt a forróság, pedig már így is lángoltam. Jorja csaknem visszaért, már csak pár méter hiányzott, amikor a semmiből hirtelen előbukkant Kellan Black. Döbbenten néztem fel rá a földről, Lin feje az ölemben pihent. Koncentrálnom kellett, hogy ne ájuljak el. Még ne. Addig ne, amíg meg nem tudom, mi folyik itt. – Elég lesz, Jorja! – szólalt meg csöndesen, szinte suttogva, épp úgy, mint az aulában. A lányt mintha elvágták volna. Láttam rajta a haragot, de Kellan szavaira azonnal megtorpant. – Claire... Beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem, hogy hozzám beszél, de alig hallottam valamit. Az agyam forrt, szinte fütyült, mint a teafőző, amikor felforrt benne a víz. Nem értettem, mi folyik körülöttem. A fejem sajgott, mintha szét akarna robbanni. – Claire! Nem fogsz bántani bennünket! – kijelentés volt, mégsem értettem. Hogyan is bánthatnám őket? És akkor lenéztem a kezemre. Az ujjaim teljesen szétfeszítve lebegtek egymással szemben, közöttük parányi tűzlabda úszott egy elektromos hálóban. Nem kellett zseninek lennem, hogy rájöjjek, mindezt én generáltam. Csodálkozva néztem Kellan sötét szemébe. Ha képes vagyok ilyen varázslatra, miből gondolja, hogy nem fogom használni ellenük? A nyelvem alig forgott, amikor megszólaltam, ezért a mondandómat igen kurtára fogtam... – Miért nem? – kérdeztem bágyadtan, de igyekeztem tartani a rendelkezésemre álló egyetlen fegyvert. Kellan keskeny ajka féloldalas mosolyra húzódott, ahogy leguggolt közvetlenül elém. Még így, félájult állapotomban is gyönyörűnek találtam. Sötét szemei most nem izzottak, csupán kedvesen figyeltek minket. – Mert én vagyok a mentorod. Éreztem, hogy a kezem ernyedten hullik az ölembe, mielőtt körülölelt volna a békés, pihentető sötétség.

51

3. Gideon öröksége KELLEMES ÁLOMBAN LEBEGTEM SÚLYTALANUL, nem akartam visszatérni a valóságba. Álmomban sötét volt – nem az a riasztó, minden csontomat megrezegtető sötét, hanem békés, biztonságot nyújtó feketeség. Egyszer csak fény hasított homály fedte álmomba, mintha késsel akarná szétszabdalni a jóleső érzést. Hangok szűrődtek be hozzám, a sötétségembe. Számomra kedves hangok, mégsem akartam engedelmeskedni a hívásuknak. Sodródtam a fény felé, valami erőszakkal rángatott arra, hiába védekeztem konokul. Lágy érintést éreztem az arcomon. Haragudtam az óvatos kéz tulajdonosára, amiért kirángatott az álmomból. Nem emlékeztem, hol töltöttem a tudattalanságomat, de tudtam, hogy nyugalom vett körül. A hanghullámok erősödtek, mintha csak érzékelnék, hogy ébredezem, és még erőteljesebben hívogattak magukhoz. – Talán csak álmodik – vélte a lágyabb hang tulajdonosa. Az agyam fájdalmasan lépett működésbe, és Lint azonosította tulajdonosként. – Nem hiszem. Szerinted fájdalmai vannak? – kérdezte kétségbeesetten az erőteljesebb hang, akiben az én drága Davidemet ismertem fel. Felelni akartam neki, megnyugtatni, hogy minden rendben, de a nyelvem nem engedelmeskedett. Ki akartam nyitni a szemem, de csukott szemhéjamon keresztül is túl erős volt a fény. – Lehetetlen, az a gyógyító boszorkány srác nemcsak engem, őt is meggyógyította még idefelé a kocsiban – mondta Lin fojtott hangon. Egy perc néma csend után indulatosan kifakadt. – Esküszöm, ha az a kis kígyó még egyszer egyetlen ujjal is hozzáér...

52

– Akkor sem fogsz csinálni semmit! – utasította David határozottan. Hangjából eltűnt a kétségbeesés, szavai keményen dörrentek a csöndes szobában. Fel akartam ülni, hogy nevetve szidjam össze ezért a tőle szokatlan hangnemért, de még mindig nem volt elég energiám, hogy reagáljak. Egy csendben eltelt perc után nyugodtabban folytatta. – Nem hiszem, hogy lesz legközelebb. Lin megvetően felhorkant, de nem válaszolt. Szinte láttam magam előtt, amint dühösen összefonja karját a mellkasán, és Davidnek hátat fordítva kibámul az ablakon. Feljajdultam, ahogy az agyam elém vetítette az eltelt órák eseményeit: a sérülés kémiaórán... Kellan az aulában... Lin a pályán... Jorja bőre... Az új mentor! Kellan a mentorom. Hogyan lehetséges ez? Semmit nem értettem, de végre sikerült leküzdenem Jorja mérgét; kinyitottam a szememet. Meglepődtem, mert az idegeneket nem láttam a nappaliban. Lin a kanapé felett állt karba tett kézzel, David mellettem ült, és a kezemet szorongatta. Mandulavágású szemei sarkában ráncba szaladtak a redők, amikor észrevette, hogy felébredtem. – Szia – üdvözölt egyszerűen, mire mosoly suhant át az arcomon. Csak David volt képes megőrizni a higgadtságát akkor is, ha a világ, amiben éltünk, éppen elpusztulni látszott. Megmozdultam, ő pedig azonnal megfogta a karomat, és segített felülni a kanapén. Pár másodpercre lehunytam a szememet, hogy elmúljon a szédülés. Szerettem volna tiszta fejjel átgondolni a helyzetünket, de ehhez mindent meg kellett tudnom. Túl sok volt a megválaszolatlan kérdés. – Hol vannak? – kérdeztem továbbra is lehunyt szemmel. – A hátsó udvaron – felelte Lin higgadtan, majd elégedett hangnemben folytatta: – Úgy látszik, mintha veszekednének. Mr. Nagyfőnök valami olyasmit tett, ami nem tetszik a kiskígyónak. Sosem hallottam Lint ennyire gúnyosan beszélni bárkiről is. Csodálkozva néztem rá. Közben odasétált elém, a hátsó kertbe vezető ajtónak háttal megállt, és önelégülten vigyorgott. David mellettem ült a kanapén, így pontosan látta, amit én is, Lin viszont nem, így mit sem sejtve folytatta. – Remélem, úgy összekapnak, hogy szépen végeznek egymással!

53

– Lin... – köszörülte meg a torkát David, mire vigyázóm értetlenül meredt rá. – Miért? Nincs igazam? – kérdezte, mire David a fejével Lin háta mögé bökött. Még meg sem fordult – láttam az arcán már tisztában volt vele, ki van mögötte. Kellan az ajtófélfának támaszkodva állt, kezeit lezserül fekete nadrágjának zsebébe mélyesztette. Széles válla és magas termete szinte betöltötte az apró nappalit. Jorja és a másik srác később léptek be, így nem hallhatták Lin megjegyzését. Kellan azonban igen. Továbbra is az ajtófélfának dőlt, de sötét szemét nem vette le a vigyázómról. A fejem már nem szédült, élénken emlékeztem, milyen érzés volt közelről belenézni azokba a szemekbe – kíváncsi lettem volna, vajon Linben is hasonló érzéseket ébresztett-e. – Tegyük fel, hogy eltűnünk a színről, Lin! – kezdte Kellan, vészjóslóan csöndes hangon. Társai némán hallgatták, mintha szentségtörés lett volna félbeszakítani őt. Lin suta, bizonytalan pillantást váltott Daviddel, de azért némán tűrte a fejmosást – mert, hogy az következett, az nem volt vitás. – Elmegyünk egyetlen kérő szóra. Szembeszállok a Bölcs és mindenki más akaratával, akik ennek a lánynak a mentorává választottak. De áruld el nekem, Vigyázó! Ha velünk nem bírtál el, hogyan fogsz végezni egy zsoldossal? Szavaira egy másodperc alatt meghűlt bennem a vér. Újra ott voltam a fennsíkon, hallottam Wentworth sátáni kacaját, és láttam Gideon zuhanását. Lehunytam a szememet, hogy kitöröljem a szörnyű képeket a fejemből, aztán újra kinyitottam, hogy a jelenbe visszatérve lássam, mit felel Lin. – Valahogy elboldogulnék – jelentette ki elszántan, mire Jorja és az idegen egyszerre nevettek a markukba. Lin csokoládébarna szemében fellángolt az indulat. Ezt David is észrevette, mert egyszerre emelkedtünk fel, hogy megállítsuk. Nem akartam, hogy baja essen, és bár nem volt könnyű beismerni, az idegenek valóban erősebbek voltak nálunk. – Hagyd! – súgta a fülébe David. Lin mélyet sóhajtott, majd lassan kifújta a levegőt. David Kellanre nézett, aki továbbra sem mozdult a helyéről. Jorja és a másik fiú besétáltak a nappaliba, és megálltak az ablak mellett. – Megoldanánk, ahogy eddig is, mielőtt idejöttetek!

54

Jorja megvetően felhördült, kék szeme rideg lekicsinylést tükrözött. – Velünk sem bírt el – ismételte meg nyomatékosan Kellan szavait. Hátráltam egy lépést a konyha felé. Ki akartam törni innen, el akartam vonulni a szobámba, hogy átgondoljam a hallottakat. Vissza akartam térni az álmomba. Egy őrült pillanatig eszembe jutott, hogy megkérem Jorját, segítsen visszatérnem oda. – Azért, mert többen támadtatok egyszerre! – emelte fel a hangját David. Nem értettem, miért védi ilyen vehemensen Lint, de nem akartam egy újabb problémával foglalkozni, így ezt a kérdést igyekeztem kizárni a fejemből. Az idegen felnevetett, minden jókedv nélkül. – Oh, igen. És a zsoldosok majd bizonyára egyedül érkeznek, és a fair play szabályai szerint fognak harcolni, igaz? – kérdezte ironikusan, mire egy újabb lépést tettem hátrafelé. Tudtam, hogy az ajtó már csak egy lépésnyire van. Túl sok volt ez nekem. Egyszerűen képtelen voltam megbirkózni a valósággal: mennyi ember halálát okozhatom, ha velem maradnak. Nem volt kétségem afelől, hogy ha a Zsoldos rám talál, az mindenkinek az életébe kerül, aki közém és közé áll. – Mitől vagytok jobbak nálunk? – ezúttal Lin támadott. – Csak mert ő félig démon? – mutatott Kellanre, majd Jorjához fordulva folytatta. – És mert te egészen az vagy? Ettől függetlenül nem vagy nagyobb varázsló nálam, egyszerűen csak jobban tudsz tisztességtelenül játszani! – Démonok? – leheltem elhalóan, akaratlanul is magamra vonva mindenki figyelmét. – Megmagyarázom! – szólalt meg egyszerre David és Kellan, de aztán egyikük sem mondott semmit. Végül Lin mentette meg a helyzetet. – Nézd, Claire! Ez a való világ. Nem határolódik el benne élesen a jó és a rossz. Léteznek nagyobb dolgok... fontosabbak, amiért a boszorkányoknak és a démonoknak fegyverszünetet kell kötni... – tanácstalanul elhallgatott, nekem pedig zsongott a fejem. – Egy időre – tette hozzá Jorja, mire Lin vérszemet kapott. – Hát ezt meg hogy érted? – nézett kihívóan a lány szemébe, és vékony kezét karcsú csípőjére tette.

55

– Csak ahogy hallottad – vetette oda Jorja flegmán. – Vagy azt képzelted, hogy az idők végezetéig együtt élünk? Csipkerózsika, ébresztő! – Azt hinné az ember, hogy kegyetlenség vagy vérengzés húzódik meg az ősi gyűlölet hátterében – szólalt meg David csendesen –, holott csupán rivalizálásról van szó. Egy olyan csatában, ahol az emberiségnek nem túl sok esélye van. A boszorkányok tudása túlságosan hatalmas és ijesztő ahhoz, hogy egy olyan faj, mint az ember, megtűrje, elviselje maga mellett. Ez teljesen irreális lenne. Még egy lépést hátráltam, és végre nekiütköztem a falnak. Egy lépés jobbra a fal mellett, és végre kinn voltam nappaliból, melynek a légköre már fojtogatott. Átvágtam a konyhán, csöndesen felsurrantam a lépcsőn, szinte beestem a szobámba. Az ajtót csak behajtottam, feleslegesnek éreztem bezárni. Ha valaki akar, úgyis bejön, a csukott ajtó sem állíthatja meg. Megálltam az ablaknál, a fejemet a hűvös üvegnek támasztottam, közben igyekeztem mélyeket lélegezni, hogy megnyugodjak. Jorja démon, Kellan lényének egyik része pedig a sötét mágia uralma alatt áll. Nem értettem, hogyan választhatott a Bölcs mentoromul egy olyan lényt, aki ebből a veszélyes fajból származik. És egyáltalán, ha Kellan csak félig démon, akkor mi a másik fele? És jól hallottam, hogy zsoldosokról beszéltek? Többes számban? Semmit nem értettem. A nappaliban zajlott vita nem fedett fel előttem semmit, csak még jobban összezavart. A tenyeremet a halántékomra szorítottam, a szememet szorosan összezártam, és igyekeztem kiszorítani a kínzó gondolatokat a fejemből. Minden normális volt. A házunk, a szobám, David és Lin, mégis minden felborult körülöttem. Biztonságra vágytam, amit egyedül csak Gideon volt képes fenntartani. Hallottam nyílni az ajtómat – tudtam, hogy valaki feljön, ha észreveszik az eltűnésemet. Davidre gyanakodtam. Próbáltam összeszedni magam, nehogy lássa rajtam, mennyire kiborultam. Még csak az hiányozna, hogy elveszítsem az önkontrollom egy ilyen kínos helyzetben. Már vagy egy perc telt el néma csöndben, amikor rájöttem, hogy akárki jött is be hozzám, nem áll szándékában visszaterelni a nappali

56

harcmezejére. Csodálkozva megfordultam, és rögtön el is akadt a lélegzetem: Kellannel találtam szembe magam. A nyitott ajtóban állt, fekete ruhája még ijesztőbbé tette egyébként is félelmetes termetét. Ahogy néztem, rádöbbentem, talán csak azért látom riasztóbbnak, mert időközben megtudtam róla, hogy egy olyan fajhoz tartozik – még ha csak félig is –, amelytől minden épeszű ember fél. Mélyen ülő szemére árnyékot vetett hosszú szemöldöke, vékony ajkain ezúttal nyomát sem láttam mosolynak, gunyorosnak meg pláne nem. Az arcáról semmit nem tudtam leolvasni. – Sajnálom, ha csalódást okoztam neked! – vágott a közepébe, miközben sötét szeme minden rezdülésemet figyelte. Mindenre számítottam, de erre nem. Értetlen arckifejezésem láttán máris folytatta. – Bizonyára volt valami elképzelésed, ki lesz Gideon után a mentorod... – Nem! – szakítottam félbe rekedten. Meg akartam tagadni, el akartam zavarni, ütni, ahol csak érem. Gyűlöltem, amiért létezett, gyűlöltem, amiért idejött, és gyűlöltem magam, amiért így éreztem. – Őt senki nem pótolhatja! Senki! Helyette vagy te. Bár nem értem, miféle különös elgondolás vezérelte a Bölcset, hogy éppen egy démont küldjön a segítségemre. De semmiképpen nem fogod pótolni őt! – képtelen voltam kimondani Gideon nevét, és bosszúsan vettem tudomásul, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nem volt több mondanivalóm, ráadásul a torkom is fájt, mintha tompa nyomás lenne a gégémben. Lassan tagolva ejtettem ki a szavakat, minden egyes szónak külön nyomatékot adva. – Csak félig vagyok démon, az anyám révén – magyarázta Kellan. Halk hangja balzsamként hatott pattanásig feszült idegeimre, hiába küzdöttem ellene. – Az apám boszorkány volt, míg egy zsoldos nem végzett vele. A Bölcs gondolkodásáról... Hát, nem sokat tudok. Jönnöm kellett, s én jöttem. Nem látod tisztán a hatalmadat! A mágikus hatalmad, az erőd jóval nagyobb, mint amivel elbírsz ebben a pillanatban. Ebben tudok segíteni, ezért vagyok itt. Gideon is ezt akarta volna. – Nincs szükségem rád! – jelentettem ki elszántan, de a hangom felmondta a szolgálatot. Már csak suttogásra futotta belőle. S mire a mondat végére értem, már semmi nem hagyta el a torkomat. A fájdalom elmúlt, de hiába próbáltam, képtelen voltam értelmes kommunikációra.

57

– Mi a baj? – kérdezte Kellan, miközben szemöldökét összehúzva figyelte a próbálkozásaimat, hogy valamilyen hangot adjak ki. Dühösen meredtem rá, mert úgy nézett, mintha elment volna az eszem. Ki akartam zavarni a szobámból, de aztán mégiscsak a torkom felé böktem a mutatóujjammal. Felismerés suhant át az arcán, majd csodálkozva nézett rám. – Elment a hangod? Bólintottam, és széttártam a karomat, mintha tőle várnék megoldást. Kihívóan néztem rá, bár tisztában voltam vele, hogy ez mekkora gonoszság a részemről. Nem értettem, mi történik velem, abban azonban egészen biztos voltam, hogy ezt az embert nem akarom mentoromnak. Bárkit, de őt nem. Szégyelltem magam, amikor eszembe jutott, hogyan éreztem magam, amikor rám nézett. Áruló – kattogott a fejemben a szó, mintha maga Gideon vádolt volna meg. – Nem vagy beteg, igaz? – morfondírozott Kellan fennhangon, de hangja továbbra is alig tűnt többnek suttogásnál. Nem mozdult a helyéről, az arcáról tisztán látszott, hogy erősen koncentrál. – Történt veled hasonló már máskor is? Meglepett a kérdés. Még soha nem némultam el egyik pillanatról a másikra. Nemet intettem a fejemmel, közben igyekeztem továbbra is nagyon csúnyán nézni rá. Ez nem volt túlságosan egyszerű, mert ha nem is akartam elfogadni, valahol a tudatom mélyén felfogtam, valóban segíteni próbál. – Úgy értettem, megesett-e már veled, hogy a tested az akaratod ellenére cselekedett? – ismételte meg a kérdést, ami így, más köntösbe bújtatva, egészen más értelmet nyert. Azonnal beugrott, hogy egyszer már történt velem hasonló. A saját testem volt a csapdám, mintha a szöveteimmel kötöztek volna magamhoz. Felrémlett Gideon, láttam, ahogy zuhan a fekete mélységbe. Könnyek gyűltek a szemembe. Már tudtam, mi történt. Lehetetlen megszegni az adott szavamat. Én pedig ígéretet tettem Gideonnak, hogy minden feltétel nélkül elfogadom azt, aki őt követi. Az új mentoromat. Kétségbeesetten megráztam a fejemet, kezemmel dühösen töröltem le a könnyeimet. Kellan az ajtónál várakozott, olyan arckifejezéssel, mintha tudná, mi zajlik bennem. Együttérzés csillogott fekete szemében, és sajnálkozás ült ki az arcára. Nem kérdeztem, honnan tudja, de nem akartam látni

58

rajta az empátiát, ezért mérgemben hátat fordítottam neki, és kibámultam az ablakon. A napsütést végre legyőzte egy fekete viharfelhő, ami tökéletesen megfelelt a mostani lelkiállapotomnak. Gonosz elégedettséggel figyeltem, ahogy a környék sötétségbe borul. – A mentorod kötése nagyon erős. Erősebb, mint bármi, hiszen ő már nem él, viszont továbbra is hat rád az igézet. – Próbáltam figyelmen kívül hagyni egész fekete lényét, de erre a mondatra vetettem rá egy gyilkos pillantást az ablaküvegből. Biztos voltam benne, hogy nem látja, mert pillanatnyi szünet után folytatta. – Mindenesetre tisztában vagy vele, ugye, hogy a mágia akkor fog megszűnni, ha teljesíted az ígéretedet! Mélyet sóhajtottam, majd elfordultam az ablaktól. Pillantásra sem méltatva mentem el mellette, és az íróasztalomhoz léptem. Kihúztam a legfelső fiókot, tollat és egy jegyzetfüzetet vettem ki, aztán visszatoltam a fiókot a helyére. Összesen négy szót írtam az első üres lapra: „Akkor

inkább néma maradok”

Kellan orra alá nyomtam a mappát, majd visszatértem az ablakhoz. A természet égiháborújában a viharfelhőt időközben legyőzte a sugárzó nap, és fényével elárasztotta az utcát, ahol felnőttem. Csalódottan konstatáltam, hogy az időjárás továbbra sem törekszik arra, hogy harmóniában legyen a hangulatommal. – Nekem teljesen mindegy, hogy döntesz, Claire! – sóhajtotta Kellan. Dühös voltam magamra, amikor a szívem hevesen megdobbant, ahogy kiejtette a nevemet. Felért egy simogatással, de önostorozó vádakat lövelltem magam felé, nehogy túl kellemes legyen. Nem akartam így érezni, ezt Gideon sem akarta volna. Kellan az ágyra dobta a jegyzetfüzetet, és némán kisétált a szobámból. Csodálkozva fordultam hátra. Valahogy nagyobb harcra számítottam. Talán meggyőztem arról, hogy nincs szükségem bébiszitterre. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Észrevettem, hogy a jegyzetfüzet első lapjára, éppen az én bejegyzésem alá, ő is firkantott valamit. Egy pillanatig csak az ablaknak hátat fordítva szuggeráltam a papírtömböt, végül a kíváncsiságom felülkerekedett, és rávetettem

59

magam az ágyra. Törökülésben helyezkedtem el, és remegve kézbe vettem a füzetet. „Én

akkor is itt maradok!”

A papírhalmaz nagy ívben repült az ajtóig, majd tompa puffanással a földre hullott. Néma zokogás tört fel belőlem, a könnyeim nem akartak elapadni, mintha a Gideon halálakor szerzett sebem újra felszakadt volna. Szerettem volna, ha egy jó tündér meglátogat ebben a keserű állapotomban, és átváltoztat egyszerű, halandó emberré, akinek az a legnagyobb problémája az én koromban, hogy a középiskolát záró érettségi vizsga jól sikerüljön. Minden vágyam az volt, hogy Gideon mellettem legyen, még akkor is, ha alaposan összeszidott volna az iménti kívánságom miatt. Mindig azt akarta, hogy legyek büszke arra, aki vagyok, arra pedig főként, amit az őseim rám hagytak. A tudásra, amit a bőröm alatt hordoztam – és amely mindig akkor izzik fel lángoló tűzvörös színben, ha szükségem van rá –, a családom tagjainak varázsigéire, melyek hatalmáról egyelőre csak sejtéseim voltak. A mentorom mindig azt sulykolta belém, hogy nagy megtiszteltetés tiszta vérűnek lenni. Egy nap megkérdeztem tőle, hogy ő mit hagy örökül a világnak – erre elkomolyodott, és azt felelte mélyen a szemembe nézve: „Az én hagyatékom a legszebb dallam, amit valaha hallottam; a leggyönyörűbb látvány, amit öreg szemeim megpillanthattak ezen a világon; a legtisztább lélek, amit éreztem. „ Már akkor sem értettem, miről beszél. Csak nevetett, amikor arra kértem, ne titokzatoskodjon, és közölte, ha tovább kíváncsiskodom, akkor nagyon ráncos öreg boszorka lesz belőlem. Mit meg nem adtam volna érte, hogy még egyszer utoljára beszélhessek vele. Nem bántam volna, ha össze is szid, csak láthassam kedves vonásait, mindig nevető kék szemét. Érezni akartam azt a biztonságot, amit nyújtott nekem, de tudtam, hogy az az idő már soha többé nem tér vissza. A szobámat lassan körülölelte a sötétség. Nem kapcsoltam lámpát, így csupán a hold halovány fénye vetett árnyékot a bútoraimra. Tudtam, hogy gyerekes dolog idebenn gubbasztva duzzognom, de annyira jólesett a csönd és a magány. Nem akarózott lemenni a nappaliba, ahol

60

talán azóta is zajlik a parázs vita. Úgy döntöttem, kihagyom a vacsorát, amúgy sem éreztem, hogy bármit is le tudnék gyűrni a torkomon. Éppen arra gondoltam, hogy egy forró zuhany talán jólesne, amikor az ajtóm felől óvatos kopogás hallatszott. Azonnal görcsbe rándult a gyomrom, bár teljesen biztos voltam benne, hogy nem Kellan jött vissza. Mégis reménykedve nyúltam a kilincs után. A folyosóról beszűrődő fény harsány volt, hunyorogva próbáltam kivenni a látogatómat. Lin toporgott egy tálcával a kezében, amin frissen elkészített szecsuani rizses csirke és üdítő volt. – Gondoltam, inkább idefent szeretnél vacsorázni – motyogta félszegen, arcán bizonytalan mosoly ült. Tudtam, hogy illene visszamosolyognom, legalább megnyugtatásképpen, de még egy mosolyra emlékeztető fintort sem sikerült kicsikarnom magamból. Üres tekintettel bámultam rá, és alaposan összeszidtam magam a csalódottság miatt, amit a lelkem mélyén éreztem. Bár nem Kellan Blacket vártam, úgy tűnt, valahol mégis, különben nem próbáltam volna feltűnés nélkül kikémlelni a folyosóra, hátha – ha csak egy másodpercre is – megpillanthatom őt. Bosszúsan tettem le a tálcát az éjjeliszekrényemre, majd visszamentem az ajtóhoz, azon morfondírozva, hogyan tudnám lerázni Lint mindenféle ártó-bántó szándék nélkül. Vigyázóm megoldotta a problémámat, és rövidre fogta a mondandóját. – A többség úgy döntött, nem mész iskolába, míg rá nem jövünk, hogyan tudod visszanyerni a hangodat – jelentette ki elégedetten, és ebből leszűrtem, hogy a döntés az ő ötletén alapult. Bólintottam. Lin zavartan indulni készült. – Akkor reggel találkozunk. Próbálj meg aludni! Újra bólintottam, majd lassan bezártam az ajtót. Próbáltam leküzdeni újra feltörni készülő könnyeimet, de azok makacsul végigfolytak az arcomon. Elkeseredetten léptem a szekrényemhez, kivettem egy tiszta törölközőt, fogtam a spagetti pántos trikóból és egy vékony szabadidőnadrágból álló pizsamámat, és átvonultam a szomszédos fürdőszobába. Már éppen nekiálltam volna vetkőzni, amikor váratlanul telefoncsörgés hasított csöndessé vált estémbe. Vártam, hátha felveszi valaki, de a telefon kitartóan visítozott a szobám és a fürdő közötti

61

falon, David is és én is úgy láttuk a legpraktikusabbnak, ha van egy készülék a földszinten, a lépcső aljában, és egy másik az emeleti folyosón. Meguntam a csörgést, kirontottam a fürdőszobából, és dühösen felkaptam a kagylót. Nem is értem, mire gondoltam, de már túl késő volt. A kagyló a kezemben, a hangom sehol, és a vonal túlsó végén nem más „hallózott” bőszen, mint William Guyzone. Sajnálkozva néztem a kagylóra, még őt is távolinak éreztem ebben a pillanatban. Fényévek választottak el egy normális értelemben vett kapcsolattól. Pisszenés nélkül, gyorsan a helyére akartam rakni a telefont, azonban a vonalban halk kattanás jelezte, hogy valaki más is felvette a kagylót. Csodálkozva fordultam meg, és ahogy lenéztem, a gyomrom bukfencezett egyet, majd egészen felugrott a torkomba. A lépcső alján Kellan tartotta a füléhez a kagylót olyan hanyagul, mint amennyire én görcsösen. Bizalmatlan pillantással, tehetetlenül figyeltem, mit csinál. – White-lakás, tessék! – szólt bele lassan megszokottá váló, halk hangján. Az arcáról most sem tudtam leolvasni semmit, mintha mindig ugyanazt a maszkot hordaná a jelenlétemben, a szemét azonban rajtam tartotta. – William Guyzone vagyok. Claire-rel szeretnék beszélni – szólalt meg pillanatnyi csönd után Will. Kellan álla alig észrevehetően megfeszült, szeme mintha egy árnyalattal sötétebben csillogott volna. Összevont szemöldökkel füleltem. – Claire nem tud a telefonhoz jönni – hazudta szemrebbenés nélkül a fél démon. Hosszú csönd következett. Szinte láttam magam előtt William markáns arcát, ahogy megpróbálja összepárosítani a hallottakat az idegen hanggal. – Kivel beszélek? – kérdezte. A hangja már ingerültebben csengett. Szemem a rémülettől kerekre tágult. A kagylót a földre helyeztem, nehogy a kattanás elárulja, hogy hallgatóztam, majd amilyen csöndesen csak tudtam, lerohantam a lépcsőn. A harmadik lépcsőfokon megálltam, így a szemem egy magasságba került Kellanével. Karomat bosszúsan összefontam a mellkasomon, reméltem, hogy elég fenyegető látványt

62

nyújtok ahhoz, hogy letegye a telefont. Tisztában voltam vele, hogy Will sem ostoba. Tudja, hogy Kellan már végzett a sulival, így nehezen tudtam volna kimagyarázni a jelenlétét egy ilyen késői órán azzal, hogy tanulni segítek neki. – Halló! Kivel beszélek? – Will hangja türelmetlenül csengett, érezni lehetett rajta a fojtott indulatot. Kellan egyik szemöldöke a magasba szaladt, arcára pimasz kihívás ült, miközben válaszolt. – Kellan Black vagyok. – És mit csinálsz Claire házában éjjel tizenegy órakor? – Ez a számonkérés nem volt teljesen jogos a részéről, azonban meg tudtam érteni. Az álmom, hogy hétköznapi életem lehet, hétköznapi, mágiától mentes szerelemmel, lassan szürke ködfelhővé oszlott. – Nem hinném, hogy ez rád tartozna – jelentette ki Kellan határozottan. Bosszúsan felsóhajtottam, majd kihúzott derékkal, megmaradt méltóságom maradékával hátat fordítottam neki, és büszkén felvonultam a fürdőszobába. Még hallottam Kellan csöndesen morózus hangját, de fogalmam sem volt, miről beszélhetnek még ezek után. A kagylót a földön hagytam, de nem is bántam. Belenéztem a tükörbe, és a látványtól szinte megrémültem. Az arcom lángolt, mintha tűz lobogna a bőröm alatt, a hajam ziláltan kusza gomolyagot képezett a fejem tetején. Rémesen festettem. Kihúztam a hajtűt a hajamból, és engedtem, hogy derékig érő szög egyenes tincseim végre szabadon hulljanak, amerre jólesik nekik. Szinte az egész testem lángolt, és nem éreztem mást, csak végtelen bosszúságot. Bosszúságot, amiért nem tudtam eldönteni, vajon Kellan viselkedése, vagy egyszerűen csak a puszta jelenléte miatt érzem ezt. Felkavaró és zavaró volt, mivel sehogyan sem akartam érezni iránta. Gyorsan lekapkodtam magamról a ruháimat, megnyitottam a csapokat, és beálltam a forró zuhany alá. Más ember ilyenkor gondolkodás nélkül a hideg vizet részesítette volna előnyben, de a húsz fok alatti hőmérséklet elleni fóbiám kiterjedt a fürdővízre is. A forró víz viszont nagyon kellemes volt, átjárta elgémberedett tagjaimat, felfrissítette a bőrömet, amibe Jorja ki tudja milyen átkozott mérget

63

jutatott. Samponom levendulaillata megnyugtatott, a hajmosás pedig felpezsdített. Nem szerettem állandóan összekontyolni a hajamat, mert a fejbőröm minden éjjel sajgott miatta. Azonban inkább a kényelmetlenség, semmint hogy még egy embert elveszítsek, aki közel áll hozzám. Amikor úgy éreztem, hogy mindenem megtisztult a túlzsúfolt nap szennyétől, elzártam a csapokat, és kelletlenül kimásztam a zuhany alól. Gyors szárítkozás után felvettem a pizsamámat, végül felitattam a hajamról mindazt a nedvességet, amit elbírt a törülköző. A fogamat is megmostam, mert biztos voltam benne, hogy a szecsuanit ugyanolyan érintetlen állapotban fogom a konyhába visszavinni, mint ahogy a szobámban hagytam. A hajkefém a szobámban maradt, ezért gyorsan összerámoltam a fürdőszobát, hogy a hajamat már a szobám kényelmében fésüljem ki. Mielőtt kiléptem volna a folyosóra, megálltam az ajtó előtt, és rátapasztottam a fülemet. Néma csend volt az emeleten, a földszintről viszont hangok szűrődtek fel. Óvatosan lenyomtam a kilincset, és résnyire kinyitottam az ajtót. A hangok túl csöndesek voltak, így azon kívül, hogy nő vagy férfi beszélt, nem sokat tudtam megállapítani. Kíváncsi voltam, miről folyhat a vita, de ha belegondoltam, hogy jelen van Jorja, a démonlány, meg az a másik boszorkány, rögtön elment a kedvem attól, hogy csatlakozzam hozzájuk. Sóhajtva léptem ki az ajtón. Első pillantásom a telefonra esett: a kagyló vissza volt téve a helyére, tűnődve vizsgálgattam egy pillanatig. Kellan jött fel, és tette a helyére, míg én zuhanyoztam? Mire gondolhatott? Felrémlett, hogy én mire gondolnék, ha tudnám, hogy a szomszéd helyiségben tusol – még a gondolatba is belepirultam. Tisztára megőrültem, korholtam magam, majd a folyosó lámpája felé nyúltam. A kezem már rajta volt a kapcsolón, amikor ismét működésbe lépett a hatodik érzékem, amely jelezte, ha nem vagyok egyedül. A következő pillanatban Kellan keze az enyém fölött volt – teljesen befedte, mégsem ért hozzá sehol. – Ha nem haragszol, nem szeretném, ha elsötétülne a ház – szólalt meg közvetlenül mögöttem. Összerezzentem a közelségétől, és nem tudtam eldönteni, vajon ez most kérés volt vagy parancs. Gyanítottam, hogy az utóbbi, ezért

64

hanyagul vállat vontam, majd kihúztam a kezem az övé alól. Kínosan ügyeltünk, nehogy egymáshoz érjünk. Kinyitottam az ajtómat, a kínai étel illata szinte mellbe vágott. A gyomrom görcsbe rándult, talán éhesebb voltam, mint gondoltam. – Beszélnünk kellene – jegyezte meg óvatosan. Dühösen megpördültem, és azonnal hátráltam egy lépést. Túl közel volt hozzám – a láng, mely elborított a közelében, átterjedt mindkettőnkre, és ezt már nem bírtam kordában tartani. Azonnal feltűnt, hogy végre megszabadult fekete kabátjától, amitől riasztóbbnak tűnt, mint egyébként. Egy látszólag egyszerű, fekete inget viselt, de amennyire meg tudtam állapítani, nem az a kommersz minőség volt, amit az osztálytársaim hordtak. A felső két gombját lazán kigombolta, így kilátszott izmos mellkasának selymesen sima bőre. Zavartan fordítottam el a tekintetemet, miközben igyekeztem kontrollálni önkéntelen reakcióimat, mert az arcom égett, a fülem pedig zúgott. Behátráltam a szobámba, és onnan meredtem rá ridegen. Szívesen megvitattam volna vele mindent. Elmondtam volna, keressen magának másik boszorkányt, akinek talán még a hangját is hallhatja, de tudtam, hogy Gideon éppen azért választotta ezt az ártást, mert jól ismert, tudta, hogy előbb beszélek, aztán gondolkodom. Ebben a helyzetben azonban semmiféle átgondolni valót nem láttam. – Tudom, hogy egyáltalán nem akarsz velem beszélni... – folytatta Kellan, de én félbeszakítottam, és bosszúsan a torkomra mutattam. – Mert nem tudsz, ugyebár... – tapsolást mímeltem a kezemmel, mint aki megdicsér egy ötévest, hogy ügyesen használta a fogkefét. Keskeny ajkának szegletében halovány mosoly bujkált, majd hirtelen hangnemet váltott. – Hát, ez van, Claire! Az ártást nem én küldtem rád, de nekem kell megtörni, tehát, ha tetszik, ha nem, akkor is végig fogsz hallgatni! Hosszú csend következett, farkasszemet néztünk egymással. Ő az ajtó folyosó felőli oldaláról, míg én bentről. Ki akartam zárni őt a fejemből, a szobámból, az életemből, közömbösen keresztül szerettem volna nézni rajta, miközben majd megőrültem a tudattól, hogy igaza van. Bólintottam, mire diadalmas mosoly suhant át az arcán. Mindeddig annyira mogorva képet vágott a beszélgetéseink alkalmával, hogy

65

amikor a mosolyt megláttam az arcán, egy másodpercre megfeledkeztem mindenről, és csak bámultam. Annyira emberinek tűnt ebben a percben. A homlokát vízszintesen kettészelő aggodalmaskodó ránc eltűnt erre a pillanatra, s a mosoly éveket fiatalított rajta. Több volt, mint jóképű, nekem pedig jobban tetszett annál, hogy az érzésemet képes lettem volna elrejteni. Dühösen összehúztam a szemöldökömet, aztán megkerestem az ágyon heverő noteszemet.

„ Öt perc

”

Ennyit firkantottam a papírra a többi iromány alá, majd megfordítottam, és Kellan felé nyújtottam. Végigmért, mintha nem tudta volna, honnan jöttem. Pillantása az érintetlen vacsorámra esett, majd bólintott, és csöndesen behúzta maga után az ajtót. Kétségbeesve kaptam az éjjeliszekrényemen felejtett hajkefém után, és kapkodva nekiláttam kibontani alaposan összekócolódott hajamat. Az idegességtől gyakran erősebben húztam meg, amire persze hangosan felszisszentem, és átkoztam a pillanatot, amikor úgy döntöttem, hogy megtartom ezt a nagy loboncot. Pedig szerettem a hajamat. Igazán különleges volt, és teljesen egyedi. Végül is, melyik lánynak van éjfekete hajzuhataga, amelyre ha ráesik a nap fénye, bíborvörösen csillog? Keserűen felsóhajtottam, és átfogalmaztam a kérdést: kinek a haja miatt gyilkolnak ártatlan embereket vagy boszorkákat? Gideon váltig állította, hogy az erő, ami benne rejlik, áldott képesség, és szeretnem kell, el kell fogadnom önmagammal együtt, amire azonban teljességgel képtelen voltam. Szándékos lassúsággal szárítgattam a hajamat. Reméltem, hogy Kellan megunja a várakozást, és elmegy aludni – bár fogalmam sem volt a démonok „működéséről”, azért azt gondoltam, pihennie neki is kell –, de hiú ábrándokat kergettem. Amikor negyedóra elteltével kikémleltem az ajtón, ott ült a lépcső második fokán, s jóllehet háttal volt nekem, éreztem, hogy tudja, itt vagyok és figyelem. Töprengtem, behívjam-e a szobámba.

66

Egy pillanatig még tétováztam, de aztán úgy döntöttem, Gideon miatt esélyt kell adnom neki. Nem kifejezetten Kellannek szavaztam bizalmat. Volt mentorom hitére támaszkodtam, hiszen az életét is rábízta volna a Bölcsre, vagy bárkire a boszorkányok városából. Visszasétáltam a füzetemért és a tollamért, vetettem egy vágyakozó pillantást a rizsemre, ami minden bizonnyal teljesen megdermed, mire visszatérek a szobámba. Vállat vontam, sóhajtva behúztam magam mögött az ajtómat, és letelepedtem a legfelső lépcsőfokra a korlát mellé, a lehető legtávolabb húzódva Kellantől. – Van kérdésed, vagy kezdjem én? – szólalt meg csöndes hangján, mire alig észrevehetően megborzongtam. Elgondolkoztam egy pillanatra. Rengeteg kérdésem lett volna, de éreztem, hogy mindre nem kaphatok ebben a percben választ, ezért igyekeztem a legegyszerűbbel kezdeni. Magamon éreztem a pillantását, minden mozdulatomat árgus szemmel figyelte. Próbáltam nem gondolni erre, de éreztem, hogy lassan felforrósodik az arcom. Remegő kézzel papírra vetettem első kérdésemet. „Miért

nem lehet lámpát oltani?”

Felmutattam neki a füzetet, mire elfojtott egy mosolyt. Azonnal tudni akartam, min mulat, de türelmetlenségem erősebb volt annál, hogy ismét írni kezdjek. Így csak széttártam a kezemet, értetlen arckifejezéssel. Reméltem, ebből megérti, hogy a „Mi van?” kérdés következett volna. – Arra gondoltam, hogy a mentori dologgal kapcsolatban fogsz faggatózni, és már felkészültem a legepésebb kérdésekre, erre te egy ilyen... – félbehagyta a mondatot, ami kétszeresen is bosszantott, mert nem elég, hogy sejtettem a befejezést – ami egyáltalán nem tetszett –, ráadásul megfosztott attól is, hogy hosszan hallgathassam lágy baritonját. Hangjának halk búgása kellemes volt a környezetem zajához és Maxine állandó csipogásához szokott füleimnek. Legyintett, aztán elkomolyodva felelt a kérdésemre. – A lények, akik neked ártani akarnak, a gonosz erőket uralják. Olyan erőket, melyekről egyelőre fogalmad sincs. Ezek általában a

67

sötétségben rejtőznek. Szeretném, ha égne a villany a házatokban, mert az elriasztja a sötét mágiát. A válasz több volt, mint kielégítő, és már éppen fontolóra vettem, hogy mostantól éjszakára égve hagyom az éjjeli lámpát a szekrényen, amikor csöndesen felnevetett. Döbbenten néztem rá. – Azért nem kell félned, nyugodtan alhatsz lámpa nélkül. Elég, ha a lépcső és a konyha marad kivilágítva – magyarázta mosolyogva, én pedig kényszerítettem magam, hogy másfelé nézzek. Tiltakozni akartam. Nem akartam, hogy azt gondolja, félek, de kitalálhatta, mit szeretnék, ezért inkább gyorsan témát váltott. – Van még kérdésed? Kérdésem éppen lett volna tucatjával, de jobban érdekelt, mi az, amit ő szeretne elmondani saját magától. Ráfirkantottam egy szót a papírra, aztán várakozásteljes pillantással felé fordítottam. „Hallgatlak!” Elképzelésem sem volt, mi olyat hozhatna a tudomásomra, amivel megtörhetné Gideon varázslatát. Nem volt Kellannel semmi különösebb problémám, erre a forró zuhany döbbentett rá, éppen ellenkezőleg. Azonban a puszta tudat, hogy Gideon szerepét akarja betölteni az életemben, áthatolhatatlan falat emelt kettőnk közé. – Nem tudom, mennyit tudsz Gideonról, de én mindent – kezdte. Bársonyos hangjába árnyalatnyi keserűség vegyült. Ahogy beszélni kezdett, minden más megszűnt körülöttem. Eltűnt a folyosó, a lépcső, nem volt semmi, csak a fény és Kellan. Nem bírtam levenni róla a szememet, sötét tekintete fájdalommal telve merengett a messzeségbe, mintha keresztüllátna a falakon, és eljutna egy olyan világba, amit csak ők ketten ismerhetnek. Gondolatban megráztam a fejemet, a helyzet abszurditása nyilvánvaló volt, ennél képtelenebb már nem is lehetett a történet.

„Mindent tudok róla!” Cikornyás betűimmel gyorsan, dacosan vetettem papírra az előtörő gondolatot.

68

Kellan szája széle megrándult az elfojtott mosolytól, óvatosan, mintha lassított felvételen mozogna, két tenyerét egymás felé fordította, ujjbegyeit összeérintette. Pillantása titokzatosan ragyogott. – Történnek olyan megmagyarázhatatlan dolgok a mentorok és a tanítványok között, amit még maga a Bölcs sem ért, és senki nem tud irányítani. Amíg az erőd ki nem teljesedik, szimbiózisban, kölcsönös együttélésben vagy a mentoroddal – magyarázta, mire igyekeztem elrejteni a döbbenetemet. Ezt Gideon soha nem említette nekem. – Ha a mentor meghal, a tanonc sértetlen marad, ellenkező esetben azonban mindkettejüknek vége. Erre már számtalan példa volt, különösen az utóbbi időben. A zsoldosok a tanoncokat kutatták fel, és rájuk összpontosítottak, így ha sikerrel jártak, két legyet ütöttek egy csapásra. A másik fontos mozzanat, ami a szimbiózist mutatja, a mentorok emlékei. Abban a pillanatban, amikor egy mentor meghal, az utóda megörökli az emlékeit. Erről már hallottam, de valami nem stimmelt Kellan elmondásában. Gideon úgy mesélte, hogy ez csak akkor áll fenn, ha a mentornak vér szerinti örököse van. Legjobb tudomásom szerint kedves, öreg barátomnak még tisztességes kapcsolata sem volt, nem hogy gyereke. Biztosan elmondta volna nekem. Különös érzés éledezett a szívemben. A nyomás visszatért a torkomba, tompa, hátsó fájdalommal, mintha az agyam már sejtette volna, mit akarnak a tudomásomra hozni. Lehetetlennek tűnt, de bizonyos tények alátámasztani látszottak az elhangzottakat. A remény fellángolt bennem. Elfordítottam a fejem, már nem bírtam Kellanre nézni, de éreztem, hogy továbbra is minden rezdülésemet figyeli. – Emlékszem mindenre, ami veled történt az életedben attól a pillanattól kezdve, mióta megismerted Gideont – folytatta Kellan. Halkan beszélt, hangja selymesen simogatta sajgó fülemet, bár ebben a pillanatban úgy éreztem, mintha ordítana velem. – Ellentétben veled, engem felkészítettek erre a nevelőim – jegyezte meg némi keserű éllel a hangjában. – Egész életemben reménykedtem, hogy soha nem jön el ez a pillanat. Az, hogy a mentorod lettem, nem a Bölcs döntése volt, Claire.

69

Nyitva hagyta a gondolatmenetet, mintha neki is nehezére esne kimondani az igazságot. Zsongott a fejem, kavarogtak bennem az érzelmek. A pillanatnyi szünet, amit Kellan hagyott egy-egy mondata között, kevés volt, hogy feldolgozzam a hallottakat. – Az anyám, Gratchen, tiszta démon. Méghozzá velejéig romlott. Engem boszorkányok neveltek a te világodtól távol, egy olyan helyen, ahol senki nem érhetett el. Gideon akarta így. – Könnyek homályosították el a látásomat, fejemet lehajtva próbáltam felfogni mindent, ami számomra eddig ismeretlen volt. Kíváncsi lettem volna, hol lehet ez a hely, de egyelőre nem bírtam erre koncentrálni. Kellan olyan hosszú szünetet hagyott, hogy kénytelen voltam ránézni. Úgy tűnt, csak erre várt, és kimondta, amire mohón áhítoztam: – Gideon az apám volt. Lehunytam a szememet, a felhalmozódott könnycseppek végiggördültek az arcomon, és tudtam, hogy a gombóc a torkomban már nem az ártás miatt van. Képtelenség, hogy egy ilyen sorsdöntő információt eltitkolt előlem a mentorom. Mégsem érdekelt semmi. Nem számított, miért titkolta el előlem egyetlen fiának a létezését, az indokai sírba szálltak vele. Az egyetlen, ami fontos volt, hogy valamiképpen visszakaptam őt. A szívemen ejtett seb, mely a halála óta vérzett, most kezdett el behegedni. Felrémlett előttem, hogy mit éreztem Kellan jelenlétében: a biztonság, amit senki nem tudott megadni nekem – még a szörnyen kitartó Lin sem –, végig velem volt ezen a túlzsúfolt napon. A védelmező igék a csuklómon egyetlenegyszer sem izzottak fel, mióta ő megjelent az életemben, leszámítva, amikor a társai ránk támadtak a pályánál. A biztonságérzet ékes bizonyítéka volt a szavainak. Gideon fia. Visszakaptam Gideont, és bónuszként még valamit: Kellant. Nem voltam biztos semmiben, amit éreztem, de tudtam, hogy a gyűlölet, amit néhány perccel ezelőtt éreztem iránta, semmivé foszlott. Talán soha nem is létezett. Nem akartam erre gondolni, csak örülni szerettem volna mindannak, amivel Gideon megajándékozott. Emlékeztem a szavaira, és immár minden világos lett. Tisztán láttam őt magam előtt, tisztán hallottam a hangját, és értelmet nyertek titokzatos mondatai is. Tudtam, hogy

70

Kellannek is emlékeznie kell ezekre. Minden egyes porcikámban éreztem, hogy a szavai nem hamisak. – Sajnálom – morogta csöndesen Kellan, mire ráemeltem könnyes tekintetemet. Meglepődtem. Arra gondoltam, örülni fog, ha végre kiderül minden, de ahogy ránéztem, nem láttam mást az arcán, csak fájdalmat. – Tudod, nem találkoztam vele túl gyakran, különösen, mióta veled élt. Azt hiszem, valamennyire tartott tőlem, vagy óvni akart, nem tudom biztosan. Nem is értem... Ha annyira féltett téged tőlem, akkor miért nem vonta vissza az öröklődési jogot. – Kérdőn néztem rá, mire magyarázatképpen hozzáfűzte. – A Bölcs, Hannah, vissza tudja vonni, ha a mentor arra kéri. Akkor ő választja ki az utódot. De beszéltem a Bölccsel, és ő azt mondta, hogy Gideon mindig engem akart utódjának, minden tekintetben, és soha nem merült fel, hogy mást jelölne ki. – Tűnődve vizsgált, mintha eszébe jutott volna valami. – Ha neked nem tetszik ez a helyzet, akkor te is kérheted a visszavonást. – Nem! – vágtam rá határozottan. Több mint remek érzés volt újra hallani a saját hangomat. Kellan döbbenten nézett rám. – Gideon így akarta, akkor én is ezt akarom! – Visszajött a hangod. Ezek szerint... – Értetlenül meredt rám. Sötét szemei, ha lehet, még feketébben csillogtak, mint egyébként. Korábbi bizalmatlanságomat és értetlenségemet láttam tükröződni az arcán. Tökéletes vonásairól könnyen leolvashattam, fogalma sincs, mit jelent nekem a tudat, hogy ő Gideon fia. Mindenesetre később is ráérek ezt elmagyarázni, ebben a pillanatban más dolgok foglalkoztattak. – Kérdezhetek valamit? Bólintott. Szemében bizonytalanság csillogott, de azért próbált nem úgy nézni rám, mint akinek elment az esze. – Hogyan látod az emlékeit? Úgy láttam, egyik ámulatból a másikba esik. Meglepte a kérdésem, mégis igyekezett készségesen válaszolni. Nem tudtam, hogyan csinálja, de alig volt hangosabb a suttogásnál. – Az én agyam több síkon mozog, hála az anyámnak. – Ahogy ezt hozzáfűzte, bársonyos hangjába mély megvetés vegyült. Csöppet sem tűnt hálásnak. – Gideon emlékeit úgy látom, mintha egy, az én szemszögemből elkészített filmet néznék a tévében, ahol összekeveredtek a csatornák. Amikor kiderült, hogy valóban jönnöm

71

kell, mert szükséged van rám mentorként, egyfolytában a gyerekkorodból villantak fel képek. Amikor akaratlanul használtad az erődet, vagy valaki bántott, vagy elestél a bicikliddel. Három napig csak feküdtem, és téged figyeltelek, míg el nem érted a mostani önmagadat. Zavaromban elpirultam. Ez nem volt túl kellemes információ. – Sajnálom – hebegtem, mire azonnal visszakozott. – Nem, félreérted. Ez nagyon is pozitív élmény volt – mondta, de láttam, hogy valami bántja. Szerettem volna megérinteni, de egyelőre beértem azzal, hogy magam mellett tudhattam. – Ha elmondok egy esetet, ami vele történt, akkor neked is eszedbe jut? – kérdeztem hirtelen feléledő kíváncsisággal. Egészen izgatott lettem a gondolatra, hogy meggyőzhetem, Gideon mennyire szerette őt. Kellan bólintott, és halványan elmosolyodott a lelkesedésem láttán. – Meg lehet próbálni. – Rendben. Tehát, Gideon egyszer azt mondta nekem: „Az én hagyatékom a legszebb dallam, amit valaha hallottam; a leggyönyörűbb látvány, amit öreg szemeim megpillanthattak ezen a világon; a legtisztább lélek, amit éreztem” – idéztem, és vártam a reakciót. Kellan továbbra is mosolygott, de nem olyan meghatottan, mint vártam. Azonnal rájöttem, hogy ezt az emléket már felidézte néhányszor. – Gideon okos boszorkány volt. Pontosan tudta, ki hogyan fog reagálni a halálára. – Szerintem nagyon is komolyan gondolta – szúrtam közbe, és igyekeztem elnyomni egy ásítást. Beletúrtam a hajamba, kicsit megmasszíroztam a fejbőrömet, hátha ettől magamhoz térek. – Azt hiszem, mára elég volt a titkokból – jegyezte meg, amikor észrevette, mennyire álmos vagyok. Felállt a földről, és lépett egyet lefelé a lépcsőn. Kelletlenül követtem a példáját. A végtagjaim elgémberedtek a hosszú mozdulatlanságtól, ezért megnyújtóztam, és tettem egy tétova lépést a szobám felé. Kellan egy pillanatig tűnődve vizsgálta a hajamat, ami félig megszáradva omlott a vállamra. Úgy tűnt, mintha meg akarná érinteni, vagy legalábbis mondani szeretne valamit, de aztán hirtelen, mint aki észbe kapott, gyorsan hátrált még egy lépést.

72

– Akkor jó éjt! – motyogtam neki, mire rám nézett. Csak most, hogy a saját magam köré emelt falaim leomlottak, csak ekkor tűnt fel, hogy őt is körülveszi egy burok, amelybe nem enged betekintést nyernem. Fekete szeme most is árnyékba borult, de a legmélyén mintha különös láng lobogott volna, amit képtelen voltam megfejteni. Számomra hosszú pillanatnak tűnt, de alig volt több egy tizedmásodpercnél, míg láthattam. A következő pillanatban félrefordította a tekintetét, és a lépcső korlátjának beszélt tovább, nekem címezve a szavait. – Próbálj meg aludni! Holnap még beszélünk – azzal hátat fordított, és lesuhant a lépcsőn. Kavargó érzelmekkel léptem a szobámba, ahol a szecsuani csirkém még érintetlenül illatozott. Legyűrtem belőle két villával, aztán az oldalamra fordultam, és mozdulatlan, mély álomba merültem.

73

4.Az első pillanat A TESTEMNEK MINDÖSSZE KÉTÓRÁNYI ÁLOMTALAN ALVÁSRA VOLT SZÜKSÉGE a regenerálódáshoz, így hajnali négytől kezdve a helyzetemet elemeztem az ágyamban, bámulva, ahogy a hold távoli fénye gyönge árnyékot rajzolt a falakra. A hajnal lustán nyújtózkodva kúszott be a szobába, elűzve a kellemes sötétséget, mely vigasztaló jó barátként ölelt körül. Tudtam, hogy a helyzet mást kívánna tőlem, mégis csakis boldogságot tudtam érezni. Már az sem érdekelt, hogy fogom megmagyarázni a barátaimnak a pálfordulásomat. Nem számított, mert végre újra volt velem egy ember, akiben minden feltétel nélkül megbízhatok. Tisztában voltam vele, hogy bárki mást küldtek volna – legyen bármilyen őszinte –, képtelen lettem volna tiszta szívemből elfogadni. A szimbiózis feltétel nélkül működött a részemről; kíváncsi lettem volna Kellan gondolataira is, de a hajnali beszélgetésünk nem erről szólt. Nem akartam elrontani a köztünk kialakult békét, de elhatároztam, hogy amint alkalmam lesz, felajánlom neki a visszavonást. Nem tudhattam biztosan, mit akar, végig arról beszélt, hogy mit várt el Gideon, a Bölcs, vagy akár én. Szó sem esett arról, hogy neki mik a szándékai. Fair play játékosnak tartottam magam, és úgy éreztem, mindenképpen joga van ahhoz, hogy ő is dönthessen a jövőjéről. Máshogy nem működhet ez a mentor-tanonc dolog. Tudnom kellett, miért akar velem maradni. Azt akartam, hogy ne kényszerből tegye. Nem érdekeltek az indokai, egyszerűen csak annyit akartam tudni, hogy nem kényszeresen, varázslat hatására marad mellettem. Ezzel a gondolattal keltem ki az ágyból, fogtam a szekrényből sebtében kikapott ruháimat, és átvonultam a fürdőszobába. Automatikusan

74

nyúltam a lépcső lámpájáért, hogy lekapcsoljam, mert már elég világos volt a beszűrődő reggeli fénytől, de csodálkozva vettem észre, hogy valaki már megelőzött. Kíváncsi voltam, ki kelt még nálam is korábban, de aztán csak vállat vontam, és átöltöztem egy vékony, méregzöld vászonnadrágba, valamint egy második bőrként rám tapadó fekete, Vkivágású blúzba. A hajamat a szokásos hajtűvel kontyba fogtam, közben arra gondoltam, mennyivel jobb lenne, ha leengedve hagyhatnám, hogy a nap kedvére táncolhasson rajta olyan színben, amilyenben szeretne. A szellő lágyan kócolhatná a tincseket, nekem pedig nem kellene attól félnem, hogy egy ilyen ártatlannak tűnő pillanat miatt rám törhet egy gyilkos. Kitéptem magam az álomvilágomból, visszamentem a szobámba a vacsorás tányérért, aztán egy mély sóhajt lassan kieresztve erőt vettem magamon, és elindultam a lépcsőn lefelé. David már elkészítette nekem az ezúttal almából és körtéből préselt gyümölcslevemet, és egy csinos papíresernyőt is kaptam a poharam tetejére. Lin együtt érző arckifejezéssel fogadott a pult mögötti széken, David pedig kedves mosollyal frissen borotvált markáns arcán. – Hogy érzed magad? – kérdezte óvatosan, mire Lin szemrehányó pillantást vetett rá. – Mégis hogyan felelhetne erre? – Talán megszólalhatna – javasolta David. Nem tudtam, honnan tudja, de remekül mulatott Lin megnyúlt ábrázatán. – Nem jöhetett vissza a hangja ilyen gyorsan. Az képtelenség lenne, mivel azt jelentené, hogy teljes mértékben elfogadta ezt az alakot mentorának – hadarta felháborodottan Lin, mint akit mélységesen sért még a feltételezés is. David hátravetette torzonborz frizuráját, és hangosan felnevetett. Lin pedig nagyra tágult szemeket meresztett rá. A nagybátyám minden bizonnyal be volt avatva, talán beszélt Kellannel valamikor kora reggel. Erről eszembe jutott valami. – Hol vannak? – kérdeztem Davidet, miközben pontosan tudtam, mit fog tenni Lin, ha meghallja a hangomat. A szemem sarkából láttam, ahogy döbbenetében fulladozni kezd. David kuncogva bökött a hátsó udvar felé.

75

– A garázst alakítják át maguknak. Kellan ott aludt, míg a másik kettő őrködött az éjjel. Olyanok voltak, mint a cirkálók – forgatta a fejét. Lin továbbra is csak hápogott mellettem. Lassan szürcsöltem az innivalómat, kíváncsian vártam, mikor jön vissza az ő hangja. – Aztán a mentorod hajnaltájban elment valahová, de előtte megsúgta, hogy ma mégis mész iskolába. – Elment? – kérdeztem riadtan, David bólintott. – Szerintem a hipnotizőrképessége miatt van – nyögte Lin elhaló hangon, mire kérdőn néztem rá. – Tessék? Nem értettem, miről beszél, de azt láttam, hogy amint ezt észrevette, szemében diadalmas fény gyúlt. Izgatottan följebb csúszott a székén, örült, hogy előadhatja az elméletét. – Látod, ezt sem tudja. Kellan örökölte Gideon hipnotizőrképességét. Képes hipnotizálni bárkit, akinek belenéz a szemébe – magyarázta Lin, és annyira belemelegedett, hogy a hangja egészen elfúlt a végére. Csodálkozó pillantást váltottam Daviddel, de ő csak ártatlanul vállat vont. – Talán téged is hipnotizált, így fogadtad el ilyen hamar ezt az egész képtelenséget. Lin legnagyobb döbbenetére csöndesen felkuncogtam. Bár meglepett a hipnotizálás, mint képesség, de azért Lin összeesküvés-elméletét nem tudtam elhinni. Mintha Maxine-nel néznének nem nekik való műsorokat. – Ne haragudj, Lin! – mondtam neki, miközben igyekeztem leküzdeni a rám törő nevetésrohamot. Láttam rajta, hogy megbántódott. – Sajnálom, tényleg, de nem gondolom, hogy ezt bárki is elhinné. Nincs semmi baj! Kellan elmondott valamit, ami miatt jobban érzem magam, és minden erőfeszítés nélkül el tudom fogadni, hogy ő a mentorom. – Mit mondott? – kérdezte Lin, világosbarna szemében gyanakvás csillogott. Davidre néztem, és láttam, hogy ez neki is újdonság. – Gideon az apja volt – böktem ki egyszerűen, és vártam, hogy a hallgatóságom megeméssze az információt. – Így már érthető – motyogta David, és újra rám ragyogtatta kedves, meleg mosolyát. – Kérsz még egy pohár gyümölcslevet? – Nem, ennyi elég volt, köszönöm!

76

Lin nem mondott semmit. Nem kommentálta a hallottakat. Helyette felpattant a székéről, magára kapta vékony kardigánját, és várakozásteljesen nézett rám. – Akkor indulhatunk? – kérdezte. – Nem! – Aznap reggel immár sokadszorra sikerült meglepnem. – Azt hittem, mész ma iskolába. – Megyek is – feleltem higgadtan bólintva. Magamon éreztem a nagybátyám tekintetét, és amikor ránéztem, láttam, hogy küszködik a visszafojtott nevetés miatt. – Nem értem – jelentette ki a nyilvánvalót Lin, én pedig örültem, hogy legalább David nem veszi halálos sértésnek. Lin duzzogva fordult felém, vékony karjait összefonta dús dekoltázsa előtt. Kreol arcára kiült a neheztelés. – Mit akarsz tenni? Belenéztem barna szemébe, és a tőlem telhető legkomolyabb hangon mondtam neki: – Megvárjuk Kellant! – Mi??? – kiáltotta csodálkozva. – Már a vigyázód is lett? Biztosan csinált veled valamit, mert egy olyan apró információ, hogy ő Gideon fiacskája, nem elég, hogy így átmossa az agyadat! – Lin, ugyan már... – kezdte David, de vigyázóm túlságosan feldúlt volt ahhoz, hogy bárkire figyeljen. Némán tűrtem a meggondolatlan szitokáradatot. Hagytam tombolni, reméltem, hogy ettől majd jobban érzi magát. Amikor azonban megragadta a karomat, hirtelen feltámadt bennem a harag. Kirántottam magam a kezei közül, felpattantam, és dühösen farkasszemet néztem vele. – Kellan nélkül nem megyek sehová! – jelentettem ki határozottan. Sajnálkozva vettem észre, hogy Lin világosbarna szemében megbántottság villan, de tudtam, hogy így a helyes. Ha Kellan Gideon lenne, akkor ugyanígy cselekedtem volna. Egyetlen lépést sem akartam tenni nélküle. – Szia Kellan! – mosolygott el a fejünk felett David, mire mindketten az ajtó felé fordultunk. A szívem hevesen megdobbant, a gyomrom bukfencezett egyet, ahogy megláttam őt az ajtófélfának támaszkodva. Kíváncsi lettem volna rá, vajon mióta állt ott némán figyelve az eseményeket, de ahogy

77

belegondoltam, az arcom máris a ház mögötti kertben illatozó vörös rózsák színével vetekedett, és őrült tempóban kezdett száguldani a vérem. Ezzel a feldúlt tekintettel néztem Linre, aki szintén zavarban volt, de azért elszántan nézett a mentoromra. Kellan ellökte magát az ajtófélfától, és közvetlenül mellém lépett, csak a másik irányba fordulva. Én a bejárat felé figyeltem, ő pedig az ellenkező irányba, David felé. A kezében, hosszú ujjai között a táskám vállpántja. Ahogy felém nyújtotta, továbbra is égő arccal, csodálkozva néztem rá. – Indulhatunk? – kérdezte. Fekete szemében vidámság csillogott, keskeny ajkának sarkában elégedett mosoly játszadozott, ahogy lenézett rám. Elvettem a táskámat, ügyelve, nehogy hozzáérjek az ujjaihoz, és bólintottam. Elindultam az ajtó felé, de rájöttem, hogy nem jön utánam, ezért csodálkozva megfordultam. Ott maradt, ahol hagytam, de már nem Davidet, hanem Lint figyelte. Az arcát csak oldalról láttam, a vidám pillanat elszállt, nyoma sem volt rajta az iménti derűnek. – Csak az emberek agyára tudok hatni. Ellentétben Gideonnal, én semmilyen varázslattal bíró élőlényt nem vagyok képes hipnotizálni! – magyarázta csöndesen. Hangja tiszteletet parancsoló volt, a konyhában szinte tapintani lehetett a feszültséget. – A feladatod szerint továbbra is iskolába jársz Claire-rel, mert én nem lehetek vele minden órán. Sajnos ezt nem tudtam elintézni. – Rendben! – bólintott Lin. Minden további megjegyzés nélkül elindult, hogy beülhessen végre a csodajárművébe – tudtam, hogy a vezetés meg fogja nyugtatni –, de félúton Kellan elkapta a karját. Lin dühösen nézett fel rá, de neki nem kellett annyira kicsavarnia a nyakát, mint nekem. – És ha még egyszer így beszélsz vele, vagy csak hasonló szavakat használsz, garantálom, hogy Jorja mérgénél ezerszer rosszabb vár rád! Zavartan fordultam félre, de egy nyugodt percem sem volt átgondolni az elhangzottakat, mert Kellan megfordult és elindult kifelé a konyhából. Menet közben felkaptam a kapucnis, cipzáras felsőmet az előszobai komódról, és a karomra terítve követtem; mögöttünk hallottam Lin tétova lépteit és halk sóhaját. Aztán hirtelen megtorpantam, ugyanis megláttam, mi parkol a házunk előtt.

78

Vadonatúj hollófekete szuperjárgány állt a feljárón. Amolyan igazi sportkocsi, amiről azon kívül, hogy Nissan jelzés villogott az elején, mást nemigen tudtam megállapítani. A fényezés olyan tökéletes volt, hogy Lin sárgálló autója hirtelen porosnak tűnt mögötte, míg ezen egy légy is fenékre esett volna. Ilyen autóba nem szoktak beülni az olyan lányok, mint én – túlságosan félnék, hogy tönkreteszem a tökéletes bőrülést, vagy valamelyik automatikusan működő elektromos ketyerét. Lassítottam a lépteimen, Kellan azonban határozottan odasétált a vezető melletti üléshez, és kinyitotta az ajtót. Behajolt, és előredöntötte az ülés támláját. Szemtelen mosollyal nézett el mellettem Linre. – Kicsit szűkös, de talán beférsz, ha összehúzod magad. Lin gyilkos tekintettel meredt rá. – Ez egy kétüléses Nissan GT-R, 2010-es – jegyezte meg epésen. Mindig tudtam, hogy szereti a szép autókat, de nem sejtettem, hogy ránézésre megmondja a típusukat is. – Annyi hely van benne hátul, hogy Claire odategye a táskáját. – Milyen kár! – csúfolódott Kellan, és visszakattintotta az ülést a helyére. Rádöbbentem, hogy pontosan ezt akarta elérni. Lin csalódottan vonult a saját autójához. Úgy tűnt, mintha arra várna, hátha követem, és mégis vele tartok. Hiú ábránd. Némi lelkiismeretfurdalással léptem a fekete csodához, vetettem egy bocsánatkérő pillantást Linre, aztán becsusszantam a vezető melletti ülésre. Fekete bőrhuzat borította az autót belülről, fekete volt a műszerfal, csupán egy lámpa világított zölden, hogy a műszerfal adatai tisztábban látsszanak. Kellan becsukta az ajtót, megkerülte az autót, és kinyitotta a sajátját. Ekkor hallottam felbőgni Lin BMW-jét. És mintha a motor az ő hangulatát igyekezett volna méltón kivetíteni, dühösen berregőnek tűnt. Amint Kellan beült, és becsapta az ajtót, a másik autó motorjának a hangja valahogy tompának és távolinak hallatszott, mintha hangtompítós fülkében ültem volna. – Tetszik? – kérdezte, miközben elfordította a slusszkulcsot. A Nissan motorja alig hallhatóan kelt életre, finom rezgéssel csiklandozta meg a karosszériát. Kellan elvette a táskámat és a fölsőmet, majd egy mozdulattal hátratette az ülés mögé.

79

– Ezért mentél el reggel? – kérdeztem kíváncsian. Magam sem tudtam, hogyan lehetséges ez, de a hajnali társalgásunk után Kellant a legbizalmasabb szövetségeseim közül is az első helyre soroltam be. – Többek között – bólintott titokzatosan, de mielőtt rákérdezhettem volna bármire, huncutul rám mosolygott. – Felbosszantsuk a vigyázódat? – Nem hiszem, hogy ma reggel tovább kellene feszíteni a húrt Linnél – jegyeztem meg, mire ő izgatottan legyintett. –Tovább bírja, mint gondolnád. Túráztatta a motort, a tekintete ingázott köztem és a visszapillantó tükör között. – Kösd be magad! – parancsolta, mire azonnal engedelmeskedtem. Ahogy bekattant a biztonsági öv csatja a helyére, Kellan a gázra lépett. Néhány másodperc alatt felgyorsultunk százra, majd annál is tovább. Az adrenalin felpörgött az ereimben, ahogy a mellettünk elsuhanó táj egyetlen hosszú folttá olvadt össze. Hátranéztem, és láttam, hogy Lin nap sárga autója egyre apróbb pontkent távolodik mögöttünk. Ismertem őt, pontosan tudtam, milyen cifra szavakat használ ebben a pillanatban, mégsem tudtam parancsolni az arcizmaimnak, melyek önálló életre kelve mosolyt csaltak az arcomra. – Nagyon dühös lesz? – érdeklődött Kellan vigyorogva. – Nagyon – bólogattam, de aztán komolyabb mederbe tereltem a szót. – Ugye nem vagy rá mérges azért, amit mondott rólad? Nem gondolta komolyan, csak nem tud könnyen alkalmazkodni az új dolgokhoz! – Nem azért voltam mérges – felelte csöndesen. Várakozva néztem a profilját, ő az útra szegezte a tekintetét. – Nem lett volna szabad úgy beszélnie veled. Senkinek nincs joga olyan szavakat használnia a jelenlétedben. Nem feleltem, pirulva bámultam ki a szélvédőn. David, Lin, Gideon nagyon szerettek engem, ezzel tisztában voltam. De azért sosem szálltak volna szembe egymással, csak mert a másik nem a hozzám méltó hangnemben társalgott velem. Nem akartam levonni ebből semmilyen következtetést, egyszerűen csak tároltam magamban, mint kellemes élményt.

80

Öt perc sem telt el, s már be is kanyarodtunk az iskola parkolójába. Az első, ami feltűnt, a nyüzsgő diákok között, az épület bejáratánál cövekelő William. Azt gondoltam, hogy a tegnapi beszélgetése Kellannel valahogy erősebb reakciót vált ki belőle, de legalábbis mára is kivetülő negatív nyomot hagy rajta. A kifürkészhetetlen tekintettel várakozó Will azonban türelmesen ácsorgott, nem tűnt sem mérgesnek, sem megbántottnak. Kellan nem mondott semmit, pedig ő is biztosan észrevette a langaléta iskolabajnokot. Hátranyúlt a táskámért, kiszállt az autóból, megkerülte. Közben alig nyitottam ki az én oldalam felőli ajtót, kitárni már nem volt időm, mert odaért és megelőzött. Zavartan néztem fel rá – nem szoktam hozzá, hogy valaki ilyen előzékenyen viselkedjék velem szemben. Tudtam, hogy mielőtt nekikezdek ennek a napnak, feltétlenül tisztáznom kell mindent Willel, de nem akarózott odamenni hozzá. A szemem sarkából láttam, hogy Lin sárga autója berobban a parkolóba. Persze, túl nagy sebességgel, ezért hosszú csíkot húzott maga után, míg lefékezett. – Kivel akarsz először beszélni? – kérdezte Kellan, mintha olvasott volna a gondolataimban. Már meg sem lepődtem, inkább gyorsan felvázoltam magamban, melyikükkel mit szeretnék elintézni, aztán határozottan néztem fel Kellan érdeklődő arcába. – Veled. – Én később is itt leszek – mosolyodott el kedvesen, mire úgy éreztem, hogy a szívem felszárnyal a magasba. Fejével az iskola felé intett. – Ő viszont, mintha menni készülne. Arra fordultam, bár nem szívesen – jobban esett mentoromat figyelnem, mint a távolodó William tömegből kimagasodó alakját. Kelletlenül indultam utána, és bár képtelenségnek tűnt, megpróbáltam utána kiáltani, hátha meghallja a hangomat, és maradásra tudom bírni. – William, várj! Már az aulában volt, éppen az egyik távoli oszlopot kerülte meg, amikor utolértem. Ahogy közeledtem felé, már láttam, hogy valami megváltozott rajta, mintha más lenne, de nem tudtam megállapítani, mi lehet az. – Szia! – köszöntem rá gyanakodva.

81

Rám nézett, de a tekintete üresnek tűnt. Semmilyen fény nem tükröződött az íriszében, arca kifejezéstelen volt, mintha közömbös lenne a számára, akire éppen rápillant. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de a hatodik érzékem megkondította a vészharangot. Mielőtt kiagyalhattam volna egy épkézláb mondatot, ő szólalt meg elsőként. – Claire, te nagyszerű lány vagy... – kezdte, mire döbbenten meredtem rá. – Én... mégsem vihetlek magammal a bálba. Bizonyára megérted. – Nem igazán – feleltem csodálkozva, de mintha meg sem hallotta volna. – Tegnap még úgy volt, hogy... Hirtelen eszembe jutott az igazgatónő különös viselkedése, és akkor hirtelen összeállt a kép. Will nem volt önmaga. A csalódottság könnyei égették a szememet. Megalázottnak éreztem magam, ráadásul becsapottnak is. Megbántottságom hirtelen haragba csapott át. Tudtam, csak egyetlen ember volt képes valakit ilyen mértékben befolyásolni. Will tovább mondta a betanított szövegét, de én sarkon fordultam és otthagytam. Nem tudom, hogyan, de biztosan éreztem, merre kell mennem, hogy rátaláljak. Az iskola hátsó udvarán pillantottam meg, dühösen csörtettem keresztül a futballpályán – mit bántam én, hogy éppen edzés van –, és már fújtattam, mire a lelátókhoz értem. Az egyik oldalon néhány ember az edzést figyelte, a nézősor másik fele teljesen üres volt, csak Kellan ült a második sorban. Úgy láttam, nem lepte meg a váratlan feltűnésem. – Mi a fenét képzeltél? – rontottam neki felháborodva. Igyekeztem méltóságteljesen felmászni a második sorba, hogy legalább most ne kelljen a nyakamat törni, ha felnézek rá. – Rájöttél, hol jártam még ma reggel? – kérdezett vissza. Ajkain szemtelen mosoly játszott, és bosszantóan jóképű volt. Már tudtam, hogy egy pillantásával képes elfújni az összes ellenvetésemet, ezért igyekeztem minél előbb rázúdítani minden haragomat. Mielőtt azonban megszólalhattam volna, folytatta: – Nem jó ötlet bálozni, Claire. Nem is értem, Lin miért engedte, hogy idáig fajuljon ez az egész. Semmi közöd a normális élethez! Mit keresne melletted egy ilyen Will-féle alak? – Nem Will a lényeg! – kiabáltam az arcába.

82

Megütközve meredt rám, bennem pedig fellángolt a csalódottság, talán mégsem ismer annyira, mint szerettem volna. Felemelkedett ültéből, fejét lehajtva nézett a szemembe, mintha onnan akarná kiolvasni mindazt, amit nem kötöttem az orrára. – Akkor mi? – Éppen ezért akartam ma beszélni vele – magyaráztam könnyekkel a szememben. – Tudtam, hogy a feltűnésetek azt jelenti, felgyorsultak az események. Sosem engedném, hogy ártatlan emberek megsérüljenek miattam. Éppen el akartam mondani Williamnek, hogy nem tudok vele menni a bálba. – Nem értem a problémádat – sóhajtotta. Zokogni támadt kedvem. – Az érzés a fontos – suttogtam elhalóan. – Ha én mondom le, nem érezném magam ennyire megalázva. Hosszú pillanatig farkasszemet néztünk, láttam sötét szemében a felismerést – szinte hallottam, ahogy leesik neki a tantusz. Arcán ámulat és csodálkozás váltakozott. Nem bírtam tovább, leültem a lelátó harmadik sorába. Fáradtan letöröltem a könnyeimet, és próbáltam összeszedni magam. Kellan egy sorral lejjebb ült, így nagyjából egy magasságba került a pillantásunk. Bűnbánó volt, rabul ejtett a tekintetével. – Sajnálom – lehelte csöndesen. – Én is – feleltem, mire csodálkozás suhant át csinos vonásain. – Mit is pontosan? Halványan elmosolyodtam. – Nem szoktam kiabálni. Nem felelt. Néma csendben hallgattuk az edző harsány parancsait és a lelátókon összegyűlt elsős lányok idétlen vihogását. Némelyik bátrabb lány hangosan bekiabálta a kiszemelt szerencsétlen fiú nevét, aki odakapta a fejét. Volt, aki csalódottan fordult vissza a játék felé, de akadt olyan is, aki röhögve csókot dobott a lányok felé. – Miért akartál elmenni a bálba? – kérdezte Kellan hirtelen megtörve a csendet, mire összerezzentem. Ránéztem, és meglepődve tapasztaltam, hogy nem gúnyolódni akar, hanem valóban nem érti az okaimat. Nem akartam ecsetelni a szánalmas szerelmi előéletemet, és a vágyat, hogy egy tisztességes báli ruhában –

83

amit otthon a szekrényemben rejtegettem –, egy varázsmentes fiú oldalán úgy érezzem magam egyetlen estére, mint egy hétköznapi lány. – Nem olyan fontos – mosolyogtam zavartan, de láttam, hogy tovább akar erről faggatni. Gyorsan felálltam, mielőtt kiszedné belőlem a nevetséges igazságot. A táskám a kezében pihent, kinyújtottam érte a kezemet. – Elkésem az első óráról. – Mi is az? – Pszichológia. Egy pillanatig eltöprengett, majd rám villantotta csúfondáros vigyorát, amiről azonnal tudtam, hogy megint huncutság lehet a dologban. – Akkor nem kell idegeskedned – mormolta sejtelmesen. – A legtöbb tanároddal beszéltem, úgyhogy egy kis késés vagy egy hosszabb kimaradás nem jelenthet problémát. Nem tudtam, hogyan reagáljak erre, ezért inkább csendben maradtam. Elmélázva nézegettem a cipőm orrát. Hirtelen nevetni támadt kedvem, annyira nevetséges, nyomorult és értetlen voltam. Nem elég, hogy lekiabálom a fejét valami olyasmi miatt, amiről láthatóan fogalma sem volt, ráadásul még én kérek elnézést azért, ami más esetben teljesen természetes. Mindenesetre szerettem volna, ha az a bál gyorsan elmúlik nélkülem. – Jössz te is? – kérdeztem reménykedve, de ő mosolyogva nemet intett a fejével. – Menj csak nyugodtan! Ma Jorja segíti Lint a felügyeletedben – mondta, mire elsápadva bámultam rá. – Jorja? Látta rajtam a rémületet, ezért elkomolyodott és merőn nézett a szemembe. Arra gondoltam, ha hipnotizálni akar valakit, minden valószínűség szerint ilyen pillantással nyűgözi le az áldozatát. – Nem kell félned Jorjától! – jelentette ki behízelgő hangon. – Az életét is feláldozná érted, ha arra lenne szükség. – Miért? – kérdeztem csodálkozva. Ez az információ sehogyan sem illett abba a képbe, amit akaratlanul is kialakítottam magamban a vörös, nyúlánk lányról.

84

Kellan nem felelt azonnal. Tűnődve vizsgálgatott, mintha azt latolgatná, el merje-e mondani. Végül úgy döntött, miért ne, ugyanis vállat vont és kibökte. – Mert erre kértem – jelentette ki egyszerűen. A blúzomat hirtelen túl szűknek éreztem, mire észrevettem, hogy a levegőt csak szívom befelé apránként, kis adagokban, azonban elfelejtem kifújni, oxigéntúltengésem rádöbbentett, hogy már így is éppen eleget hallottam mára, ideje elvonulnom az órára. Már csak egyetlen megválaszolatlan kérdés maradt. De ha erre nem kapok választ, az egész nap emésztett volna. – Te hol leszel? – Hát... – újra mérlegelte, válaszoljon-e, de szerencsére megint a javamra döntött. – Van néhány dolog, amit meg akarok beszélni a Bölccsel. Elgondolkoztam a hallottakon. Kellan bármit is mondott halk hangján, újabb és újabb kérdéseket váltott ki belőlem. Az elsős lányok váratlanul hangosan felsikoltottak. Rémületemben ugrottam egyet. Kellan lassan felemelkedett a helyéről, árnyékos tekintete a távolba meredt, szemében lángolt valami, amit nem tudtam megnevezni. Oda sem kellett néznem, a lányok egyfolytában az ő nevét sikongatták. William megérkezett az edzésre. A mentor végigkísérte tekintetével a pályán. Szeme hirtelen feketén fellángolt, éppen úgy ragyogott, mint amikor a kezemen segített. Mindene sötét volt, és izzott, mintha fekete tűz parázslott volna benne. Az egész csupán egy pillanatig tartott, aztán a tekintete újra a régi lett. Rádöbbentem, hogy most szüntette meg a hipnózis hatását Williamen, aki így már tiszta lappal azt hívhat a bálra, akit akar. Bárkit, leszámítva engem. Szomorkásán rámosolyogtam Kellanre, és búcsút intettem neki a kezemmel. Elindultam lefelé a lelátóról. – Később találkozunk – szólt utánam, mire megtorpantam. Kihúztam magam, bólintottam, és megmaradt önbecsülésemet megőrizve bevonultam az iskolába. Elfogadtam a helyzetemet, és a legfurcsább az volt benne, hogy nem bánkódtam annyira, mint kellett volna. Más esetben, ha ugyanez történik velem, talán napokig sajnáltam

85

volna magam a szobámban. Maxine húzott volna ki a hajamnál fogva, amikor ráun a hiányomra. Most azonban nem éreztem semmit, csak elégedettséget. William ügyét – bár nem úgy, ahogy terveztem – sikerült lezárnom. A boldog megnyugvást azonban nem pusztán ezzel magyaráztam. Kellan megjelenése a feje tetejére állította az érzelmi életemet, szintemet, világomat, felborította a rangsorokat, és teljesen összezavart. Nem értettem, hogyan örülhetek a puszta közelségének, amikor hozzá sem érhetek, és hogyan hiányozhat ilyen mértéktelenül, amikor tudom, hogy hamarosan viszontláthatom. Szédelegve indultam az emeletre, ahol a pszichológiatanár, Mr. Bigstone, a tanári asztal tetején csücsülve próbált kapcsolatot teremteni a diákjaival. Amikor beléptem, mindenki felnézett a jegyzeteiből, Mr. Bigstone viszont csupán egyetlen, futó pillantást vetett rám. Szóra nyitotta a száját, de azonnal be is csukta. Szemére az a különös köd borult, ami jellemző volt Kellan hipnotizált alanyaira. Amikor láttam, hogy figyelemre sem méltat, sietősen elindultam hátra a helyem felé, de egy pillanatra földbe gyökerezett a lábam. Lin egy paddal az enyém előtt ült, de az én padtársam nem Maxine volt, ahogy ilyen esetekben lenni szokott, hanem Jorja Smith. Lassan továbbindultam, a tekintetemmel Lint kerestem, de ő sértődötten bámult ki az ablakon. Elnézést kérőn bólintottam felé, de azért óvatosan leültem az ablak melletti padhoz. Egészen a szélére húzódtam, nehogy véletlenül is hozzáérjek a démonlányhoz, majd elővettem egy füzetet a táskámból, és próbáltam a tanárra koncentrálni. Úgy tűnt, Mr. Bigstone csak akkor van varázslat alatt, amikor engem meglát. Abban a pillanatban, amikor magam alá toltam a széket, azonnal visszaváltozott a régi Mr. Bigstonená, és felvázolta az aznapi feladatot. – Szeretném, ha írnátok nekem valamit ezen az órán. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy az érettségi mennyiben tesz benneteket éretté, ezért írjatok nekem egy önismereti fogalmazást! Természetesen név nélkül, hogy a következő órán majd elemezni tudjuk – ecsetelte lelkesen a tanár. Őszes haján is nyomot hagyott az izgalom, mert biztos voltam benne, hogy amikor beléptem, még teljesen göndör volt, mostanra azonban mintha kisimultak volna a hajszálai.

86

Kábultan hallgattam a szavait, kitéptem egy lapot a füzetemből, aztán csak bámultam az üres lapot. A vonalak lassan összefolytak a szemem előtt, de fogalmam sem volt, mit írhatnék. – Kíváncsi lennék... – súgta szinte hangtalanul, mégis tisztán érthetően Jorja. Döbbenten kaptam fel a fejemet. Így közelről még szebbnek láttam: hosszúkás arcához remekül állt az álláig érő, divatos vörös haj, amiről mostanáig sem tudtam megállapítani, hogy festett-e vagy természetes. A szemöldöke tökéletes ívet rajzolt márványsimaságú homlokán. Pisze orra alatt érzékien duzzadó ajka szarkasztikus mosolyra húzódott. – Mit szólna ez a sok barát, ha kiderülne, hogy egy ártatlan ember haláláért vagy felelős? – kérdezte gúnyosan. Hangjában annyi megvetés és gyűlölet bujkált, hogy megborzongtam tőle. Nem feleltem, csak bámultam az üres papírt, Jorja azonban nem érte be ennyivel. Mélyebbre akart vájni a szívemben, éles kését meg akarta forgatni bennem. – Szegény jó Gideon. Ha majd a túlvilágon találkoztok, megköszöni neked, hogy leengedted a hajadat? Nem is értem, miért nem szabadultál már meg tőle. – Nem mintha rád tartozna – jegyeztem meg fojtott hangon, miközben az agyam egy másik síkon utasította a kezemet, hogy papírra vessem a gondolataimat magamról, de nem olyan egyszerű egy tiszta vérű hajától megszabadulni. Élénken élt az emlékeimben a rengeteg próbálkozás, ahogy ártani akartam a fejszőrzetemnek, minden jelentősebb eredmény nélkül. Jorja gyilkos tekintettel meredt rám, kék szemében rideg fény lángolt. – Rám tartozik! Jobban, mint ahogy azt bármelyikünk is akarná! – sziszegte a fülembe. A kezem egyre gyorsabban járt a papíron. – Kellan nagyon komolyan veszi a feladatát, de én nem engedem, hogy hasonló ostobaságot kövessen el miattad, mint az apja! – Nem én akartam – leheltem kétségbeesetten. – De nem teszel ellene semmit! – vágott vissza azonnal. – Ha jól emlékszem, a passzivitásod miatt végeztek az előző mentoroddal is. – Elég! – kiáltottam fel, mire mindenki felém fordult. Jorja arcán önelégült mosoly derengett. Úgy éreztem, megfulladok a közelében, holott ezúttal hozzám sem ért. Lenéztem, éppen elég

87

szamárságot hordtam össze magamról. Eszembe jutottak Kellan szavai, amit a tanáraim többségéről mondott. Reménykedtem, hogy Jorja nem tartozott a hipnózisban érintett személyek közé. Felpattantam, a táskám pántját átvetettem a fejemen, aztán felvertem a papírlapomat. Még mielőtt bárki megmozdulhatott volna, kiléptem a padból. Könnyek égették a szememet, nem foglalkoztam senkivel, csak csörtettem végig a termen. Mr. Bigstone nem is fordult felém, csupán a kezét nyújtotta, amibe beleejtettem az összehajtogatott önértékelésemet. Már az ajtónál voltam, amikor a tanár hangja végighasított a termen. – Jorja és Linsday, leülnek, és befejezik, amit elkezdtek! Hátrafordultam, Lin és Jorja mindketten a táskájukba pakolták a dolgaikat, elszántan néztek a tanárra, és kétség sem férhetett hozzá, hogy végeznek bárkivel, aki az útjukba áll. Sarkon fordultam, és bevágtam magam mögött az ajtót. Mr. Bigstone harsogása végigkísért a folyosón, ebből tudtam, hogy a két felügyelőm követi minden lépésemet. Hallottam, hogy veszekednek. Lin Jorját faggatta, mit mondott, amivel ennyire felzaklatott, de a démon semmit nem volt hajlandó elárulni neki. Lin dühbe gurult, és talán meg is támadta: mintha dulakodás hangjait hallottam volna, pedig már jócskán előttük jártam, és eszem ágában sem volt visszatekinteni. Elegem volt az örökös csatározásukból. Ez nem róluk szólt... bárcsak úgy lett volna! Örömmel átadtam volna akár Linnék, akár a vörös démonnak a felelősséget – akár a töredékét is, csak egyetlen pillanatra –, hogy biztosak legyenek benne: nem olyan egyszerű, amint azt képzelik. De talán én tévedtem. Talán Lin jobban boldogulna. Kisétáltam a parkolóból, és elindultam gyalog. Nem volt kitűzött célom, csak mentem az orrom után. Engedtem, hogy a lábam vigyen, amerre akar. Szabad folyást engedtem a könnyeimnek, Jorja szavai jobban felzaklattak, mint gondoltam. Alig érzékeltem, hogy elhagytam a szilárd betonutat, és betértem a főút mentén húzódó tölgyerdőbe. Keresztülvágtam a virágzó bokrok és zöld lombkoronájú fák tengerén, minden a nyarat mutatta felém, a természet mosolygott és boldog volt, és én annyira gyűlöltem mindent. Mire az erdő túlsó végére értem, megnyugodtam: legalább az időjárás mellém állt. A napot eltakarták a gomolygó viharfelhők, amelyek már

88

napok óta gyülekeztek, de csak most értek meg akkorára, hogy időjárásváltozást hozzanak felénk. A fennsík üres volt, és gyönyörű. A távoli horizonton találkozott egymással a narancsszínű napsütés és a sötétkéken örvénylő felhőtömeg. Lassan egymásba kapaszkodtak, összeolvadtak. A szél összekavarta őket, mintha kanál lenne egy kétszínű pudingban. Megborzongtam a hirtelen hőmérséklet-csökkenéstől – ekkor villant be, hogy a cipzáras fölsőmet Kellan ülése mögött felejtettem. Az a fekete blúz, ami rajtam volt, nem igazán védett a hideg ellen, de már úgyis mindegy volt. Lassan kisétáltam a fennsík szélére, és ahogy lenéztem a mélységbe, arra gondoltam, bárcsak lenne akkora hatalmam, hogy visszapörgessem az időt. Minden annyira zavaros volt, és bár örültem, hogy Kellan révén valamelyest visszakaptam Gideont, mégis felemelőbb lett volna, ha legalább egy beszélgetés erejéig vissza tudott volna jönni hozzám a mentorom. Persze ez lehetetlen volt. Jorja éles szavai késként hasogatták szívemet. A legrosszabb nem az volt, ahogyan az arcomba vágta őket, s még csak nem is az, hogy igaza volt. Inkább amit Kellannel kapcsolatban mondott. Nem tudhatta biztosan, de talán mégis. Úgy tűnt, régebb óta ismeri Kellant, mint másik társuk, akiről feltételeztem, hogy szintén boszorkány. Az eső lassan rákezdett, az egyik csepp a másikat követte, csöndes csobbanással hullottak a bőrömre. Bekontyolt hajam átnedvesedett, a blúzom teljesen átázott, de nem törődtem vele. Letérdeltem a sárba a szakadék szélén, és üveges tekintettel bámultam lefelé. Nem láttam semmit, csak néztem magam elé. Arcomon a könnycseppek összefolytak az esővel. Az agyamban egymást kergették a kérdések. Vajon Kellan feláldozná-e az életét miattam? És ha igen, azért, mert a mentorom, vagy esetleg más is állhat a háttérben? Jorja viselkedéséből könnyen rájöttem, hogy bizonyára több lehet köztük, mint barátság, de Kellan mindenkivel így viselkedett, bárkivel beszélt is. Mit érezhet ő valójában? Bármelyik kérdéshez jutottam, mindig egy másikkal kerestem rá a választ. Rövid időn belül kérdések százai kavarogtak bennem. Sehová

89

nem jutottam, de abban biztos voltam, hogy amit tegnap elmulasztottam, ma mindenképp pótolnom kell, mégpedig mielőbb. A hirtelen feltámadó szél kirántotta a hajtűt a hajamból, hogy aztán kedvére téphesse derékig érő zuhatagomat. Már dideregtem, fázósan fontam magam köré a karjaimat. Ekkor a hatodik érzékem újra bekapcsolt. Egyetlen árnyat sem láttam ugyan, és semmilyen neszt sem hallottam, mégis éreztem, hogy rajtam kívül valaki más is van itt. Egy őrült, de azon nyomban szerte is foszló pillanatig Gideont véltem feltűnni a szakadékban, aztán egy kósza villanásra a Zsoldos félelmet keltő alakját láttam felém közeledni. Mindkét látomásomat elvetettem, amikor valaki váratlanul egy meleg, fekete bőrkabátot csúsztatott remegő vállaimra. Tudtam, hogy nem lehet más, csak Kellan. Tisztán éreztem őt, bár arról fogalmam sem volt, hogyan került oda. Nem moccantam. Nemcsak azért, mert a végtagjaim elgémberedtek a hosszas mozdulatlanság miatt – ki tudja, mióta ücsörögtem a semmi közepén –, hanem mert mielőtt bármit is tettem volna, meg kellett tudnom, ami a legjobban foglalkoztatott. – Mérges vagy? – kérdeztem elhalóan. Nem felelt azonnal, én pedig nem bírtam tovább. Felnéztem a zuhogó esőbe, próbáltam a szinte átlátszatlan nedves függöny mögé látni, de csak fölém magasodó sötét alakját tudtam kivenni. Újra magam elé meredtem, a végeláthatatlan szakadékot már csak egyetlen, óriási, fekete üregnek láttam. Az árnyék megmozdult mellettem, a következő másodpercben Kellan már tőlem háromméternyire guggolva figyelt az esőfüggönyön keresztül, gesztenyebarna haját a nedvesség feketére festette. Döbbenten vettem tudomásul, hogy időközben beesteledett, az erdőt a közelgő éjszaka uralta. Tehát az egész napomat itt töltöttem. – Igen – felelte néhány hosszúra nyúlt perccel később. Ismét ránéztem, valóban dühösnek tűnt. Bűntudatom támadt. Összeszorult a torkom a tehetetlenségtől, nem akartam aggodalmat okozni, de képtelen voltam ott maradni az iskolában. Bájologni egész nap olyan emberekkel, akiknek nem számítok. – Sajnálom! – mondtam őszintén, árnyékos arcát nézve. – Mehetünk? – kérdezte, kitérve a válasz elől, bár abban sem voltam biztos, hogy tényleg vártam-e feleletet. Megmozdult, mire megint felé

90

kaptam a fejemet. Láttam, hogy fel akar állni, de én még nem akartam indulni, tudnom kellett, mennyire számíthatok rá. Éreznem kellett, hogy valóban mellettem akar maradni. És mindenekelőtt látnom kellett az arcát a beszélgetésünk alatt, hogy bízhassak benne, és elhiggyem, amit mond. – Ne még... Kérdezni akarok valamit! – motyogtam zavartan, miközben igyekeztem határozottnak tűnni, már amennyire egy ázott nyúl annak tud mutatkozni. Nem mozdult, tovább guggolt mellettem, és hagyta, hogy sötét, magas nyakú pulóverét az eső olyanná áztassa, mint az én blúzomat. Bár nem láttam tisztán az arcát, annyit sikerült kivennem, hogy nem tudja, mit akarok ilyen hirtelen. Éreztem a kíváncsiságát, szinte tapintani lehetett a levegőben. Sóhajtottam, és igyekeztem leküzdeni a remegésemet. Tényleg nagy horderővel bíró kérdésről volt szó, amit nem lehet összekoccanó fogakkal megbeszélni. – Tudnom kell, hogy... – dühösen félbeszakítottam magam. Képtelen voltam hozzákezdeni, úgy éreztem, bárhogy fogalmazok is, idiótán fog hangzani. Kellan türelmesen várt, kormosan csillogó tekintetét rám szegezte, amivel csöppet sem könnyítette meg a józan gondolkodást. – Egyszerűen csak mondd ki, Claire! – mormolta higgadtan. Továbbra is irigyeltem tőle csöndes hangját, mely ebben a zuhogó esőben is alig volt több a suttogásnál. – Mit szeretnél? – Szeretném felajánlani – kezdtem, de a hangom cserbenhagyott, és megbicsaklott. Gyorsan máshogyan próbálkoztam. – Ha neked nem felel meg ez a helyzet, én megértem. Támogatlak, ha kérni szeretnéd a visszavonást a Bölcstől. Nem válaszolt azonnal, azonban a tekintete mintha még sötétebbé vált volna. Azt hittem, ha kimondom, jobban érzem majd magam, de csak még idegesebb lettem – mi van, ha elfogadja az ajánlatomat? Akkor Jorjának igaza lenne. Büszkén kihúztam magam. Inkább a visszavonás, semmint kolonc legyek bárkinek a nyakán. – Meggondoltad magad? – szólalt meg csöndesen. Hangjából mély megbántottság áradt, én pedig egy pillanatra arra gondoltam, Jorja talán mégis tévedett. – Én... dehogy! Szeretném, ha maradnál.

91

– Akkor meg miért? – Te is felajánlottad hajnalban, úgy gondoltam, így helyes – hadartam, és lényegében nem is hazudtam nagyot. Kellan értetlenül tárta szét hatalmas kezeit, mintha arra várna, hogy befejezzek egy félbehagyott mondatot. Persze, hogy átlátott rajtam. Megadóan felsóhajtottam, és hozzátettem. – Jorja említett valamit. – Jorja? – visszhangozta csodálkozva, de hangjába árnyalatnyi fenyegetés vegyült. Nem tudtam eldönteni, nekem szól-e, vagy Jorjának. – Pszichológiaórán elmondta a véleményét – nem akartam árulkodni, vádaskodni. – Nézd, megértem, ha terhesnek érzed ezt a helyzetet. Az emlékek is befolyásolhatnak, de senki nem várja el tőled, hogy valami ostoba örökletes dolog miatt kockára tedd az életedet! – Te meg miről beszélsz? – kérdezte. Arcán értetlenség tükröződött, úgy láttam, sikerült teljesen összezavarnom. – Nem bírnám elviselni, ha bárkinek baja esne miattam... ismét – feleltem pillanatnyi szünet után, de a félelem, hogy esetleg elveszíthetem, nem engedte, hogy újra ránézzek. Lesütött szemekkel vártam a döntést a zuhogó esőben. Kellan idegesen felpattant, aztán egy másodperc múlva újra leguggolt, ezúttal jóval közelebb hozzám, de még elég távol ahhoz, hogy ne érjünk egymáshoz. Fekete pulóvere már legalább olyan csatakos volt, mint az én ruháim. A szél belekapott a hajamba, és az arcomba sodorta néhány ázott tincsemet. Nem foglalkoztam vele, csak hallani akartam Kellan szavait. – Több dologban is tévedsz, de a lényeg az, hogy senki nem kényszeríthetne maradásra, ha én nem akarnám – jelentette ki határozottan. Nem számított miért –, hogy azért-e, mert olyan magabiztosan állította, vagy, mert annyira szerettem volna igaznak hallani minden szavát –, hittem neki. Egy villám fényénél végre tisztán láthattam az arcát: mélyen ülő szeme éjfeketén csillogott, szája szögletében kedves mosoly bujkált. Nem így néz ki egy hazug ember. Az szemben állna a világegyetem összes törvényével, ha ilyen arcot kapna egy hazug lélek. – Tehát... – folytatta halványan mosolyogva. – Az, hogy mit, mikor és hogyan teszek a saját életemmel, az kizárólag az én döntéseimen

92

múlik, az én felelősségem! Maradok, mert én így akarom! Nem Gideon miatt, nem a Bölcs miatt, nem az átkozott boszorkánytársadalom miatt, és még csak nem is azért, mert a mentorod vagyok! Maradok, mert én így döntöttem! Lassan artikulálva beszélt, külön hangsúlyt adva minden szónak. – Köszönöm! – suttogtam vacogva. A tekintetünk összefonódott a sűrű esőcseppek mögött. Az áthatolhatatlan vagy láthatatlan fal, mely mindig körülvette, ebben a pillanatban leomlott. Ez volt az első pillanat, amikor valóban Kellan Blacket láttam. Akire számíthatok, akiben megbízhatok. Megmagyarázhatatlan érzés fogott el most, hogy végre megengedte nekem, hogy ne Gideon utódjaként tekintsek rá, hanem a mentoromként. A rokoni kötelék csupán egy mézesmadzag volt, amit elhúzott előttem. Lassan mozdult meg. Egyik karjával a térdére támaszkodott, a másikkal az arcom felé nyúlt. Azt hittem meg akarja érinteni – a bőröm már a puszta gondolatra felforrósodott –, de csak az egyik vizes hajtincsemet fogta hosszú ujjai közé, és könnyed mozdulattal hátrasimította. Egyetlenegyszer sem ért a bőrömhöz, még csak nem is súrolta, mégis lángolt az arcom. – Indulhatunk, vagy sampont is hoztál magaddal? – incselkedett, belőlem pedig bágyadt, de megkönnyebbült nevetés szakadt fel. Beletenyereltem a sárba, és nehézkesen felnyomtam magam, hogy én is guggoljak, mint Kellan. Segítőkészen felém nyújtotta a kezét, de tagadólag megráztam a fejemet. – Hagyd csak! Azt hiszem, jobban boldogulok egyedül – somolyogtam az orrom alatt, és engedtem, hogy a végtelen megkönnyebbülés szétáradjon átfagyott testemben. Kellan nem értett egyet, összevont szemöldökkel alaposan végigmért, de nem szólt semmit. Ahogy megfordultunk, kicsit meglepődtem, amikor a fennsíkon megpillantottam a vadonatúj fekete Nissant – nem emlékeztem sem útra, sem ösvényre idefelé jövet. Mindenesetre nagyon boldog voltam, hogy nem gyalog kell megtennem az utat hazafelé. Míg odaértünk az autóhoz, Kellan végig botladozó lépteimhez igazította a tempót, karjait pedig féltőn előretartotta, hogy ha véletlenül mégis elesnék, időben el tudjon kapni. A Nissan ajtaja már nyitva volt,

93

mire odacsoszogtam. Egy pillanatra tétován megálltam az autó mellett; Kellan értetlenül nézett rám, állát az autónak támasztotta. – Mi a baj? Mégis inkább gyalogolnál? – Össze fogom piszkolni a gyönyörű kocsidat – feleltem bűntudatosan, mintha máris elázott volna miattam a fekete bőrülés. – Claire... – sóhajtott fáradtan. – Csak szállj be, és kész! – Arcán patakokban folyt végig a víz, de ő hősiesen egy szédítő mosolyt villantott rám. – Be van kapcsolva a fűtés! Cinkosan rám kacsintott, én meg remegő lábakkal becsúsztam a vezető melletti ülésre. Az ajtó bezárult, a meleg jótékony balzsamként ölelte körbe sajgó testemet. Szerettem volna száraz ruhákat, takarót, és bármit, ami a nedvesen fagyos hidegből gyorsan elrepít a hőségbe. Kellan egy szemvillanás alatt megkerülte az autót, beszállt, és azonnal még egy fokkal feljebb vette a fűtést. Bűnbánatom az egekbe csapott, amikor láttam, hogy a cipőmről az összes víz és sár a kocsi padlójára csorog. Sajnálkozva néztem Kellanre, aki viszont csak legyintett. Én is igyekeztem lazábban elhelyezkedni a kényelmes ülésen. Kellan indított, majd egyetlen éles kanyarral megfordította a kocsit. A sűrű esőtől alig láttam ki a szélvédőn. Úgy láttam, mentoromnak nem okozott különösebb problémát, hogy rátaláljon arra az ösvényre, amit én még világosban sem fedeztem fel. Talán, mert mindössze két alkalommal jártam erre, és mindannyiszor elkalandozott a figyelmem. Kíváncsi lettem volna, ő honnan ismeri ennyire a környéket, de aztán bevillant. Gideon emlékeit használja... – Sajnálom, amit Jorja mondott neked! – szólalt meg egy idő után, megtörve a hosszúra nyúlt csendet. Nem tudtam, mit feleljek, nem fogott az agyam. Küzdöttem az álmosság ellen, ami a gondolataim mélyére hatoló meleggel akarta legyőzni az éberségemet. Kellan csöndes hangja sem segített rajtam. – Nem volt hozzá joga, hogy Gideon halálát a te nyakadba varrja. Hangjából fojtott indulat sugárzott, amitől azonnal sikerült kicsit felébrednem. Szomorúan néztem ki az ablakon, és figyeltem az elhaladó viharos tájat. Az ösvény végére érve Kellan egyetlen határozott mozdulattal rákanyarodott a főútra.

94

– Talán nem volt joga, de attól még igaza lehet – jegyeztem meg, és a szavak súlyától a mondat végére elhalkult a hangom. – Úgy látod? – a hangja mintha kihívó lett volna, de nem néztem rá, hogy megállapítsam, valóban jól éreztem-e. Erőtlenül bólintottam. – Ha elővigyázatosabb vagyok, akkor talán sosem történik meg – folytattam az önostorozást, miközben az emlékek fájdalmától borzongva húztam még jobban össze magam az ülésen. Négyhónapnyi keserű bűntudat próbált a felszínre törni. – Azon a napon, amikor a hajam kibomlott, az elemek összefogtak ellenem. Gideon otthon volt Daviddel. Esett az eső, de nem volt ilyen ítéletidő, mint most. Maxinenel az iskola udvarán hülyéskedtünk, ő nevetve kihúzta a hajamat összetartó tűt. – Maxine... – szűrte a fogai között. Felkaptam a fejem a hangsúlyra, de túlságosan fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy rákérdezzek. Újabb megoldásra váró gondot raktároztam el magamban. – Igen. És azt hiszem, onnantól kezdve már tudod. Gideon ott termett a semmiből, és mielőtt elfedhette volna a hajamat, a felhők átengedtek néhány napsugarat. Imádom... nem, inkább vonzom a meleget, a fényt – vallottam be szégyenkezve, de továbbra is kitartóan kifelé bámultam az ablakon. Már csak néhány percnyire voltunk a házunktól. – Azt hiszem, akkor is én csábítottam magamhoz azt az egy kósza napsugarat, ami végül rávilágított a hajamra. Wentworthnek ezek után alig három órájába telt, hogy rám találjon. – Keserű mosoly terült szét az arcomon. – Láthatod, Jorjának mégis igaza lehet. Kellan bekanyarodott a házunk feljárójára, leállította a motort, és kibámult a szélvédőn. – Elővigyázatlan lennél? – kérdezte a már megszokott, borzongatóan jóleső, halk hangján. Képtelen voltam levenni a szemem az arcáról, míg lélegzet-visszafojtva vártam, mit fog mondani. – Talán. De hibás? Semmiképp!

95

5. Érintés A BORONGÓS, ESŐS IDŐJÁRÁS MÁSNAPIG KITARTOTT. Amikor kezdtem magamhoz térni, a szobámban találtam magam. A redőnyöm nem volt lehúzva, mégis sötét volt benn. Semmi kedvem nem volt megmozdulni, s amikor végre rászántam magam, úgy éreztem, mintha minden végtagomat forró viaszba mártották volna. Izomláz volt, de nem emlékeztem rá, mitől lehet. A telefonomat kerestem, ami lassan két napja hevert használaton kívül a szobám valamelyik eldugott szegletében. Kimásztam az ágyból, s csak ekkor tűnt fel, hogy tiszta pizsama van rajtam. Pirulva töprengtem, mi történt, miután hazaértünk Kellannel a szabadtéri kaland után. Arra még tisztán emlékeztem, hogy David és Lin egy emberként ugrottak neki a mentoromnak, amiért nem telefonált haza – vajon miért nem gondoltam rá, hogy a démonoknak is van mobiljuk; bár miért is ne, hiszen a boszorkányoknak is van. Kellan már éppen helyre akarta tenni őket, amikor betoppant Jorja és a másik fickó, akivel az ittléte óta még egyetlen épkézláb mondatot nem váltottam, és ők is rákontráztak. Mindenki aggódott mindenkiért. Én pedig vélhetően összeestem a nagy veszekedés közepette, mert többre nem emlékeztem. Rémülten néztem végig magamon. Ahogy az agyam kezdett kitisztulni, rádöbbentem, hogy a házunkban jelenleg három férfi és két nő tartózkodik, ha eltekintünk a démon és a boszorkány titulusoktól. Lin nem az a nővérke típus, így ez, akárhogy számoltam is, azt jelentette, hogy az egyetlen nő, aki megtehette, hogy megmosdat, tiszta pizsamát húz rám, ráadásul – beleszagoltam a fürtjeimbe, melyek véletlenül tökéletesen simára voltak fésülve – meg is mossa a hajamat:

96

Jorja. Borzongva próbáltam túltenni magam az információn, de a gondolat újra és újra visszatért, miközben azon agyaltam, hogy talán elvárja a köszönetnyilvánítást. Lehajoltam, és benéztem az ágyam alá is, ahol sajnos csupán néhány régi újságot találtam. Telefon sehol. Bosszúsan dobtam hátra a hajamat, ahogy felültem az ágy mellett. Aztán beugrott egy briliáns ötlet. Amennyire az izomlázam engedte, gyorsan felpattantam, és kirontottam a folyosóra. Gondoltam, van olyan szerencsém, hogy a mobil néhány nap alatt még nem merül le, így ha felhívom, felcsendül majd a dallam, hogy kiderüljön, merre bujkál. Körül sem néztem, csak lekaptam a falról a telefont, és tárcsáztam a saját számomat. Valaki megköszörülte a torkát mögöttem, mire ijedtemben kiejtettem a kagylót a kezemből, és rémülten perdültem meg a tengelyem körül. Az a másik srác állt velem szemben, aki Jorjával és Kellannel együtt toppant be az életünkbe. Persze ő is magasabb volt nálam, de nem annyira, mint két társa. Érzéki, kissé telt ajka bocsánatkérő mosolyra húzódott, ahogy felém fordult. A kezét nyújtotta, de én nem viszonoztam, csak bámultam rá bizalmatlanul. Közben a mobilom csörgése is felhangzott valahonnan az ágy alól, ahol az imént hiába kerestem. – Szia, Claire! Örülök, hogy már jobban vagy! A nevem Cameron, még nem volt megfelelő alkalom egy rendes bemutatkozáshoz – hadarta egy szuszra, a kezét továbbra is felém nyújtva. Khaki színű vászonnadrágot és barna pólót viselt, mely szorosan tapadt a testére, kiemelve vékony, de izmos alkatát. Szőke haja középen volt elválasztva, néhány tincse szemtelenül lógott a szemébe. Láthatóan éppen most fejezte be a tusolást, de nem úgy tűnt, mintha lefelé igyekezne, inkább a folyosó másik végében elhelyezkedő üres szoba felé tartott. Továbbra is gyanakodva meredtem rá, de a zsinórnál fogva felhúztam a telefonkagylót, és visszakattintottam a helyére. A mobilon zengése is abbamaradt, csak az ég távoli morgását lehetett hallani. – Hol van Kellan? – kérdeztem ellenségesen, mire a fiú megütközve nézett rám.

97

Egy pillanatig abban sem voltam biztos, hogy válaszol, a keze ernyedten hullott a teste mellé, majd hirtelen kitört belőle a nevetés. Hangosan felnevetett, mire én keresztbe fontam a karjaimat, és úgy vártam a magyarázatra. Hiába. Cameron valami nagyon vicceset talált a kérdésemben. Már éppen faképnél akartam hagyni, amikor a lépcső aljáról felcsendült Kellan csöndes baritonja. Bármennyire is igyekeztem visszafogni magam, az arcom felragyogott és a légzésem egy töredékmásodpercre elakadt, míg az érzékszerveim feldolgozták a jelenlétét. – Nincs semmi baj, Claire! – nyugtatott meg hanyagul a lépcső korlátjának támaszkodva, miközben fejével a komolyságát lassan visszanyerő Cameron felé intett. Nem tudtam nem úgy nézni a srácra, mint akinek elment az esze. – Cam azon mulat, hogy egy démonnal nagyobb biztonságban éreznéd magad, amikor egy boszorkánnyal vagy egy társaságban. Képtelen voltam mosolyt erőltetni az arcomra. Továbbra is azzal a bizonytalan, kissé értetlen pillantással néztem rá, mint eddig. – Sajnálom, Cameron! – harsant lentről Lin hangja: nyilván hallották a beszélgetést, vagy bármi legyen is ez. Sejtésem szerint David is valahol ott lehetett a konyhában, a pult mögött. Lin jókedvűen a lépcsőhöz libbent, de azért arra kínosan ügyelt, hogy ne kerüljön túl közel Kellanhez. – Nem kellett volna olyan idiótán röhögnöd, így már semmi esélyed, hogy normálisnak nézzen! Cameron válaszként levigyorgott Linre, aki kiöltötte rá a nyelvét, majd visszavonult a konyhába. Kellan arcán türelmes mosoly tündökölt, mintha egy jóságos atya lenne, aki a gyermekei évődését figyeli. Aztán felnézett, és végigmért, kócos hajamtól egészen a csupasz lábujjamig. Beleborzongtam a pillantásába. Magamon éreztem Cameron fürkésző tekintetét is, de képtelen voltam ránézni, vártam, hogy Kellan mit fog mondani. – Hogy érzed magad? – kérdezte, mire automatikusan vállat vontam. Minden olyan zavaros volt. Kellan türelmesen elmosolyodott, és máshogy próbálkozott zavarom leküzdésével. – Szeretnél itthon maradni, vagy inkább iskolába mennél?

98

Gyorsan átgondoltam a helyzetet: itthon ennyi különböző ember, vagy inkább lény, és rengeteg új információ, míg az iskolában legfeljebb egyikük lehet velem, megszokott környezetben, az ismerős körülmények között. – Megyek – feleltem azonnal, mire ő bólintott. – Megmondom Davidnek, hogy igazolja a napjaidat. – Elindult a konyha felé, és eltűnt, mielőtt bármit kérdezhettem volna. Szólásra nyitottam a számat, de Cameron megelőzött. – Két napot hiányoztál. Az első, amikor úgy döntöttél, hogy a természet lágy ölén zuhanyozol, a másik a tegnapi, amit teljes egészében átaludtál – magyarázta, majd vidáman mosolygó szemekkel, töprengve hozzátette. – Mondták már neked, hogy úgy alszol, mintha meghaltál volna? Döbbenten néztem rá, mire ő harsogva felnevetett. – Miről beszélsz? – Neked a tűz az erőd, Jorja ugyebár a mérgező növények specialistája a csapatban, Lin hipp-hopp, és máris máshol van, Kellan a hipnotizőr és láthatatlanná váló jedi lovag, én pedig gyógyítok és gonosz alakokat látok – magyarázta, de a leckének több pontján elakadtam. – Kellan láthatatlanná tud válni? – ismételtem döbbenten, és hirtelen felkapcsolták a lámpát az agyamban. Megvilágosodva néztem vissza, és értelmet nyert a becsukódni nem akaró ajtó, vagy a köd az út közepén. Mindvégig ott volt, és engem figyelt. Beleborzongtam a gondolatba, vajon hány alkalommal lehetett még velem, amikor azt hittem, egyedül vagyok. – Eegen... Én pedig, mint már említettem: gyógyítok – célzatos pillantást vetett rám, de nekem csak nagyon lassan ugrott be, miért. – Te meggyógyítottál? – puhatolóztam óvatosan, mire felragyogott az arca. Csak egy pillanatig tartó csoda volt, mert a következő kérdésemmel a porba tiportam. – Beteg voltam? Világító smaragdszemét az égnek emelte, hosszú, vékony ujjait a zsebébe mélyesztette. Azt hittem, megsértődött, de csak hitetlenkedve bámult rám. – Tudod... – kezdte, mintha egy kisgyereket oktatna az ábécére. – Nem igazán tesz jót neked, ha alacsony hőmérsékletű helyeken

99

mászkálsz zuhogó esőben. A te testhőmérsékleted egyébként is magasabb az átlagosnál, és valóban úgy alszol, mintha halott lennél. Komolyan. Szinte alig mozog a mellkasod, és teljesen mozdulatlanná válsz, ha megtalálod a számodra kényelmes pozíciót. Erre igazán nem tudtam, mit feleljek. Cameron túlságosan nyitott volt az én zárkózott személyiségemnek. Ami a szívén, az a száján, úgy tűnt mindig kimondja azt, amit gondol. Egy ismeretlen, kedves idegen volt még számomra. Persze logikus volt, hogy mint a páciensét, megfigyelt alvás közben, de úgy éreztem magam, mintha az intim szférámba kukucskált volna be az engedélyem nélkül. Várakozón nézett rám. – Köszönöm, hogy segítettél! – böktem ki bizonytalanul, gondoltam, ennyit mégiscsak illik tennem. Újra felderült az arca. – Nincs mit, igazán megtisztelő az Utolsók egyikének a szolgálatára lennem – tréfásan szalutált, majd megemelte előttem képzeletbeli kalapját. Ezt már nem bírtam ki, és szélesen rámosolyogtam. Ő visszanevetett, úgy láttam, tényleg örült, hogy sikerült feloldania kezdeti merevségemet. Őszintén próbálkozott, hogy ne egy hatalmas, ijesztő, zöld mumusnak lássam, és bár még nem zártam a szívembe, sokkal szimpatikusabb volt, mint Jorja. – Claire! – A titkon már várt hangra a tekintetem Cameron arcáról mohón Kellanéra ugrott, aki a lépcső aljáról nézett fel rám. – Ha igazán menni szándékozol, akkor lassan indulnunk kellene. Hacsak nem akarsz mégis maradni inkább... Kérdő pillantást vetett rám, majd tekintete továbbsiklott Cameronra. Az arcáról semmit nem lehetett leolvasni, pillantása kifürkészhetetlen maradt szemöldökének árnyékában. Hirtelen észbe kaptam. – Megyek, sietek... – motyogtam és visszavonultam a szobámba. Kikotortam a telefonomat az ágyam alól – a legbelső sarokban bújt meg az egyik magazin alatt –, aztán átvonultam a fürdőszobába. Siettem, ahogy tudtam – gyors fogmosás, arcfelfrissítés, fésülködés, konty, bele a tű, öltözködés, és már készen is voltam. Az ég továbbra is csöndesen morajlott, mintha csak az utolsó ébren töltött napomat folytatta volna. Gondoltam, hűvös lehet, ezért fogtam a kapucnis

100

fölsőmet, és azt is magamra húztam. Egy utolsó pillantás a tükörbe: az arcomon lázrózsák virítottak, a szemeimben izgatott csillogás. „Ezek ellen úgysem tudnék mit tenni!” Felkiáltással visszamentem a szobámba a táskámért, és lerobogtam a lépcsőn. A konyhában mindenki ott volt. Döbbenetes, milyen sokan lettünk hirtelen a mi nyugodt kis odúnkban. David a pult mögött támaszkodott elégedetten, úgy látszott, ő játszotta a mixer szerepét, mintha valami partin lennénk, Lin és Cameron a pult másik oldalán folytatta az évődést. A következő kép már nem volt ennyire kedvemre való. Kellan az ajtótól jobbra várakozott, a hátsó kertben figyelt valamit elmélázva a hatalmas ablakon keresztül, mintha meg sem hallaná, amit Jorja mond neki. Ahogy figyeltem őket, Jorja rettentő dühösnek tűnt, de Kellanre nem volt különösebb hatással csöndes tombolása. Éles szúrást éreztem a szívem tájékán. Nem értettem, miért, de rosszul esett együtt látnom őket. Kellan pillantása váratlanul rám villant. Talán a köztünk lévő szimbiózis miatt, mindig tudta mikor tekintek rá. Ismét forróság öntötte el az arcomat, és úgy éreztem magam, mint akit leskelődés közben rajtakaptak. Zavartan fordultam el tőlük, és elindultam a pulton várakozó banános turmixom felé. David áthajolt a pulton, és kedvesen megpuszilta a fejem búbját. Miközben nagyot kortyoltam a turmixból a szívószálon keresztül, még mindig magamon éreztem Kellan pillantását, de nem lettem jobban tőle, mert továbbra is hallottam Jorja csöndes zúgolódását. – Hogy érzed magad? – érdeklődött a nagybátyám aggodalmasan. Belenéztem meleg, barna szemébe, és elfogott a bűntudat. Mennyit aggódhatott miattam mostanában, mióta feltűntek körülöttünk a varázsvilágbeliek. Láttam rajta, hogy jól érzi magát köztünk, mégis állandó szorongásban teltek napjai. Kedves szemei körül a ráncok nem nevettek, barna haja még kócosabban fogta körül jellegzetes arcát, mint egyébként. Átnyúltam a pulton, és ráfektettem a tenyeremet a kézfejére. – Minden rendben! Nincs semmi bajom – biztosítottam, mire felháborodott cümmögés hangzott a másik oldalról.

101

– Még szép, hogy nincs! – jegyezte meg Cameron hamiskás ábrázattal. – Mintha kicseréltek volna, nem igaz? Végtére is én gyógyítottalak meg, nem holmi emberi orvos. – Mi bajod az orvosokkal? – kérdeztem tőle, a turmixomat szürcsölve. Cam felháborodottan nézett rám, és ezúttal nem színlelte. – Az, hogy emberek – jelentette ki, mintha ezzel mindent meg is magyarázott volna. Értetlen arckifejezésemet látva, csodálkozva nézett Linre. – Atyaég, Gideon nem tanította meg mindenre! – Megtanította, hogy kell szeretni az életet. Az biztos. De különben is ne feledd, itt élt az emberek között, és... – kezdte a védőbeszédemet kicsit nehézkesen Lin, de David félbeszakította. – Mielőtt nekiállnátok az embereket szapulni, ne felejtsétek el, hogy én is az vagyok! – Igen – helyeselt Cameron buzgón, aztán vigyorogva hozzátette. – De te nem vagy normális, különben eszedbe sem jutott volna az Utolsók egyikét magadhoz venni. David öblös hangján felkacagott, én viszont döbbenten néztem a magas fiúra. Tényleg azt mondta, amit hallottam? Bolondnak titulálta a nagybátyámat, amiért volt mersze felnevelni? És mióta kell bátorság a nevelésemhez – azért annyira szörnyű nem vagyok! Hirtelen megértettem, mire célzott. Elsápadtam, annyira nyilvánvaló volt. Bármikor megtörténhetett volna, amióta itt élek. David végig veszélyben élt. Arra gondoltam, hányszor hihette azt, hogy a Zsoldos jött el értem, amikor késtem egy-egy megbeszélt időpontról, vagy valami váratlan történt velünk. – Túl messzire mész, Cameron! – csendült fel hirtelen Kellan halk hangja közvetlenül mellettem. Összerezzentem, de nem néztem fel. A turmix maradékát bámultam a pohár alján, mégis tisztán éreztem, hogy engem figyel. – Ma Lin visz az iskolába, rendben? – kérdezte csöndesen, mire azonnal felkaptam a fejemet. Obszidián fekete szemei olyan közel voltak, hogy tisztán láttam sötét íriszét. – Miért? – Van még egy kis dolgom Jorjával.

102

Lin Kellan háta mögött látványos örömtáncot lejtett, én pedig igyekeztem nem kimutatni a csalódottságomat. A szúrás a szívem tájékán visszatért, és rádöbbentem, életemben először féltékeny vagyok. – Ahogy gondolod – bólintottam végül. Kényszerítettem magam, hogy elszakítsam a tekintetemet az övétől, félretoltam a turmixos poharat, és mosolyt erőltettem az arcomra. – Köszönöm a reggelit, David! – Légy óvatos! – vágta rá azonnal, de azért mosolyogva betette a poharat a mosogatógépbe. Ültömben megpördültem a bárszéken, aztán ellöktem magam, és puhán a földre huppantam. Az ajtóban megálltam és visszafordultam. Szerettem volna valami epés megjegyzést tenni kettejükre. Megbántva éreztem magam, amiért Kellan inkább Jorjával marad, mint hogy engem kísérjen az iskolába. Hirtelen jobb ötletnek tűnt itthon maradni, de már késő volt visszakoznom. A csípős megjegyzés bennem ragadt, onnan égetett fájdalmasan, némán. – Itt az igazolás – mondta David, és átnyújtotta Linnék a fecnit. Úgy láttam, mintha kezük egy pillanatra megpihenne egymáson, mielőtt a boszorkány sietve elindult volna kifelé az ajtón. Kellan néhány röpke másodpercig még kifürkészhetetlen tekintettel nézett rám, azonban amikor Lin odaért hozzám, hogy átnyújtsa az igazolást, azonnal hátat fordított, és visszamasírozott Jorjához. Ezúttal ő tűnt dühösebbnek, a démon pedig – igazán meglepő fordulat – megszeppent kislányként hallgatta. Két dolog tűnt fel ebben a beszélgetésben: az egyik, hogy Jorja és Kellan szeme teljesen egy síkban volt – ha odatettünk volna egy szintmérőt, az eredmény tökéletes vízszint lett volna –, tehát egyforma magasak voltak. Nem tudtam, hogy ez az új felfedezés miért bosszant annyira, de azt határozottan éreztem, hogy felzaklatott. Nem voltam képes tovább figyelni őket, inkább elindultam Lin után, közben a táskámba rejtettem a cetlit. A másik, amit észrevettem, már csak Lin sárga autója felé menet jutott az eszembe: Kellanen ugyanaz a ruha volt, mint két nappal ezelőtt a fennsíkon. Elképzelni sem tudtam, mi lehet ennek az oka, de nem volt alkalmam végigfuttatni a feltevéseimet, mert egy váratlan szélroham söpört végig az utcán. Zord időjárás volt, a hegyek felől feketén és

103

kékesen gomolygó felhők nem sok jót ígértek a napozni vágyóknak. A fák tetejéről frissen nyílt virágok szirmait hömpölygette a viharos szél, ami kitartóan próbálta kicibálni a hajamból a tűt. Lin beszállt a vezetőülésre, én pedig fázósan összehúztam magamon a kapucnis felsőmet, és sietve bemásztam mellé. Tévedtem reggel, amikor azt gondoltam, hogy hűvös van – májushoz képest valóságos zimankó volt. Már bántam, hogy nem vettem fel egy bélelt dzsekit, amiből az átlagosnál többel is rendelkeztem. David szerint azok a kabátok mínusz ötven fokra valók, én azonban nem bántam volna, ha ebben a pillanatban kivételesen levarázsolhatnék egyet a padlásról, ahová a téli ruháinkat tettük. Vigyázóm felpörgette a BMW motorját, és bekapcsolta a fűtést. Már éppen indított volna, amikor a házunk ajtaja kivágódott, és Cameron rohant ki rajta, kezében egy fekete valamivel. Lin rossz gyerek módjára felkuncogott, és alig észrevehetően lenyomta a gázpedált. Csodálkozva néztem rá – mióta más varázslatra képes lények is éltek velünk, teljesen kifordult önmagából, és olyan dolgokat művelt, melyek leginkább egy tizennégy éves tinédzserre jellemzőek. Cameron beért bennünket, pedig a sebességmutató szerint legalább tíz kilométeres sebességgel haladtunk. Integetve kiabált is valamit, de az autóban nem lehetett tisztán kivenni a szavait. – Lin! – róttam meg szemrehányó tekintettel, mire vállat vont, fékezett, és megállította az autót. Cameron feltépte az én oldalam felőli ajtót, és lihegve az ölembe hajította a fekete csomagot. – Nagyon vicces! – morogta Lin felé, aztán ugyanazzal a durcás kifejezéssel fordult felém. – Ezt Kellan küldte. Azt mondta, viselned kell! – Köszönöm! – feleltem, de már nem hallhatta, mert az orrom előtt bevágta a kocsiajtót. Lin bosszankodva felhorkant. – Lehetne óvatosabb, ez egy igen drága autó – morgolódott dühösen. – Persze nem olyan drága, mint a mentorodé, de akkor sem kellene így csapkodnia. – Te provokáltad – mutattam rá.

104

Kibontogattam a fekete valamit, és legnagyobb megdöbbenésemre egy bélelt bőrkabátot fedeztem fel benne. Beledugtam az egyik karomat, és megcsapott az új bőr jellegzetes szaga: mintha csak most hozták volna az üzletből. Belebújtattam a másik karomat is, az ujja a kézfejem közepéig ért, éppen ahogy szeretem. Kényelmes volt, és meleg. – Hmm... Csodálkozva kaptam fel a fejemet, Lin kreol arcán sokatmondó mosollyal próbált a vezetésre összpontosítani. Csak ekkor tűnt fel, hogy ábrándos mosoly ült ki az arcomra. Azonnal letöröltem, mintha ott sem lett volna, de a szívem még mindig hevesen dobogott a gondolatra, hogy Kellan ennyire gondoskodó. – Mit hümmögsz? – kérdeztem ártatlanul. Lin csöndesen felnevetett, látszott, hogy már egy ideje próbálja magába fojtani, a szavaimra azonban nem bírta féken tartani a jókedvét. Rutinosan bekanyarodott a parkolóba, és lefékezte a kocsit az első üres helyen. Mielőtt kiszálltunk, újra végigmért. – Az oltalmazó bűbájt csak igen nagy erővel rendelkező boszorkányok szokták használni, és csak igen ritkán adnak ajándékba egy ilyen különleges holmit – magyarázta, én pedig bosszúsan néztem rá, mert pontosan tudta, hogy nem látom az összefüggést a története és a kabátom között, mégsem hajlandó több információval szolgálni. – Utálom, amikor ezt csinálod! – világosítottam fel durcásan. Lin könnyedén kipattant az autóból, de visszahajolt, hogy még egyet csípjen rajtam. – A bűbáj miatt már nem kell félned, hogy fázni fogsz, míg ezt a kabátot viseled – kacsintott rám, én pedig bosszankodva elpirultam. – Mellesleg nagyon jól áll neked! Becsapta a kocsi ajtaját, pont abban a pillanatban, amikor én kinyitottam. Átvetettem a táskámat a vállamon, megigazítottam a kabátomat – derékban enyhén karcsúsított, csillogó gombjai valami nehéz, fekete fémből készültek –, és követtem Lint a bejárat felé. Nem tudtam megmagyarázni magamnak, mi ez a furcsa, eufórikus érzés, mely végigszáguld az ereimen, forrón tartja a testemet, és elárasztja a lelkemet, mindenesetre kiélveztem minden pillanatát. Nem

105

tehettem róla, de az ajkaim félszeg mosolyra húzódtak, a szívem pedig szapora ritmusra táncolt. A szél kitartóan ostromolt bennünket, míg beértünk az aulába. A parkoló szinte teljesen üres volt, a zord időjárás senkit nem késztetett szabadban való csevegésre. Mindenki behúzódott a termekbe, és az előtér is túlzsúfolt volt. Kába, a valóságtól kissé elrugaszkodott állapotomban először meg sem hallottam, hogy valaki a nevemen szólít. Lin viszont még előttem meghallhatta, sőt azt is tudta, hogy ki az, mert azonnal védelmezőn a háta mögé tolt, és támadó testtartást vett fel. Kilestem a válla mellett – fölötte nem láttam át – és megrökönyödve próbáltam félretolni az utamból. – Mit művelsz? – sziszegtem a fülébe, nehogy valaki meghalljon minket. – Hiszen ez csak Maxine! – Tudom – felelte hideg, kemény hangon, és nem engedte, hogy elmenjek mellette. – Kellan pontos utasításokat adott, hogy ki az, akit a közeledbe engedhetünk, ha ő nincs itt. – Kellan? – azonnal feladtam a próbálkozást, és igyekeztem legyűrni a csalódottságomat. Az eufóriámat keserű íz zavarta össze, de ettől függetlenül ott lebegett bennem. Lin megérezte a változást, mert lazított, és felém fordult. – Nézd... Sokkal alaposabb, mint gondoltam! Olyan dolgokra is odafigyel, amik nekem eszembe sem jutottak – ismerte be kelletlenül. Maxine hangja egyre közelebbről szólongatott, Lin sürgetően folytatta. – Maxine ember! A mentorod szerint a szándékai nem tiszták veled kapcsolatban. És sajnálom Claire, de ebben az egyben határozottan egyetértek vele! A lányt már csak egyetlen baráti csoportosulás választotta el tőlünk. Esdeklőn néztem Lin karamellkrém szemébe. – Bízd ezt rám, jó? – Szemlátomást nem tetszett neki az ötlet. Önzőnek éreztem magam, hiszen Kellan többször megalázta már a nézeteltéréseik alkalmával, ő mégis engedelmeskedett az utasításának, de a gondolat, hogy mindenféle magyarázat nélkül megbántom Maxinet, kiborított. – Kérlek, Lin! Ha már le kell zárnom, hadd tegyem úgy, ahogy én szeretném! Kellannel pedig mindenképpen megbeszélem ezt a dolgot!

106

Nem volt ideje válaszolni, mert Maxine végre sikeresen átküzdötte magát a tömegen, és a vigyázómat félrelökve ugrott a nyakamba. Rövid szőke, göndör tincsei csiklandozták az arcomat, de szerencsére hamar elengedett. Kerek arca piros volt az izgatottságtól, égszínkék szemében boldogság csillogott, de a hangja szemrehányó volt, amikor megszólalt. – Igazán szólhatnál a testőreidnek, hogy én vagyok a legjobb barátnőd! Nem kellene betonfalat húzni köréd, ha meg akarlak látogatni beteges óráidban – hadarta, aztán végignézett rajtam. Megragadta a kezemet, és melegen megszorította. – Nagyon csinos vagy ebben a kabátban! Nem tűnsz betegnek... – Már jobban vagyok – feleltem kitérően, miközben kétségbeesetten kattogtattam az agyamat, hogy előrukkoljak valami magyarázattal, de képtelen voltam rá. Maxine volt az egyetlen igaz barátom ebben a világban, nekem pedig nem volt szívem eltépni ezt a köteléket. – És nincsenek testőreim. Végszóra megjelent mellettünk William. Válla talán még Kellanénél is szélesebb volt, de magasságban bizonyára Will maradt volna alul. Feltűnt, hogy szőkésbarna hajából apró cseppek hullnak a padlóra. Kinéztem, és láttam, hogy eleredt az eső, a távolban villámok érintették a földet, vékony kézként nyúltak le a feketén gomolygó felhők közül. – Sziasztok – üdvözölt bennünket szívdöglesztő mosollyal, amitől Maxine csak pihegett, és már annyira szorította a kezemet, hogy félő volt, eltöri. – Beszélhetnék veled, Claire? Tétován néztem Maxine-re, akinek kiült az arcára a csalódottság. Kezemet kiábrándultan lökte el. – Megyek. Látom, mindenkire van időd, csak rám nem! Lila sálját körbetekerte a nyakán, aztán fogta magát, és elcsoszogott az órájára – bár, ha jól láttam, rossz irányba indult. Utánanéztem, de csak azért, hogy lássam Lint, aki a közeli oszlopnak támaszkodva bámult ki az esőbe. Aztán hirtelen nekilódult, és elindult arra, ahol Maxine-t láttam eltűnni. Karomat összefontam a mellkasomon, és várakozón pillantottam fel William zavaróan tökéletes arcába. Olyan szépségnek tűnt, mint amilyenek az újságok címoldaláról mosolyognak ránk reggelente a standokon. Kellan más volt. Nem volt ilyen feltűnően szép, mégis erősebben magával ragadta az embert. Vonzással bírt, és a bűvköréből

107

lehetetlen volt szabadulni, bár nem is biztos, hogy akart, ha valaki egyszer szerencsésen belekerült. – Remélem, nem haragudott meg nagyon... Nem akartam galibát okozni köztetek – szabadkozott William, és idegesen megigazította a táskáját széles vállán. – Dehogy, Maxine haragja szalmaláng – magyaráztam, de közben egészen másutt járt az agyam. Ahogy felnéztem Williamre, figyeltem magam, vajon ő is olyan heves érzelmeket vált-e ki bennem, mint amilyenek Kellan láttán szoktak elfogni. De semmit nem éreztem. Kedves barát volt, akivel jó lett volna bálba menni, de talán izgalmasabb lesz otthon báloznom, egészen más társaságban. – Mondani szerettél volna valamit? – sürgettem idegesen, mert mielőbb beszélni akartam Maxine-nel, hogy valami magyarázattal szolgáljak a különös viselkedésemre. William habozott. – Tulajdonképpen azt szerettem volna megtudni, miért mondtad vissza a bál estéjét. Döbbenten meredtem rá. Lehet, hogy Kellan hipnózisa maradandó agykárosodást okoz mellékhatásként? – Én mondtam vissza? – Igen... – Éppen olyan értetlenül meredt rám, mint ahogy én őrá. – Kedden... itt, az aulában. Azt mondtad, hogy nagyon kedves vagyok, de mégsem tudsz eljönni velem a bálba. Nem emlékszel? Nem akartam hinni a fülemnek. Módosította William memóriáját? Megint? És ezúttal úgy, hogy ne ártson, hanem használjon nekem? Kábultan ingattam a fejemet. Kellan meghallgat engem, tényleg vigyáz rám – hallottam saját suttogó hangomat magamban, ami épp elég volt ahhoz, hogy egyetlen borzalmas pillanatra megforduljon a fejemben, hogy talán, amit Maxine-ről mondott, mégsem áll messze a valóságtól. Azonnal elvetettem ezt a gondolatot, és pusztán az emberek iránti ellenszenvének tulajdonítottam az egészet. A csengő élesen hasított végig az aulán, túlharsogva a diákok beszélgetésének moraját, valamint az ég zengését. A tömeg egy emberként indult a saját terme felé. William is idegesebben toporgott, mint eddig, és várakozva pillantott rám.

108

Kellan gesztusa, ami lehetővé tette, hogy ez a beszélgetés létrejöhetett, mélyen megindított, és olyan szilárd határozottsággal töltött el, mint semmi egész addigi életemben. Kihúztam magam, és felemelt állal néztem William szemébe. – Sajnálom Will! Nem megy, egyszerűen nem akarok veled menni a bálba – jelentettem ki. Mintha arcul ütöttem volna. Nem ilyen válaszra számított. Esdeklő tekintetére hozzátettem. – De remélem, barátok maradunk! Összezavarodva nézett rám. – Persze, oké! – hebegte döbbenten, még egyszer megigazgatta vállán a táskáját, és egy utolsó, reménykedő pillantást vetett rám. – Talán a Nyárköszöntőre eljöhetnél velem. Gondolatban a fejemet fogtam, és keményen a falba vertem. – Majd meglátjuk, rendben? Hiba volt kétértelmű választ adnom. Láttam az arcán felragyogni a reménykedő mosolyt, fejében ott kattogott a „lehetséges” felirat, pedig tudtam, hogy ez csak ámítás. – Rendben. Akkor később még találkozunk – mosolygott rám elégedetten, aztán sarkon fordult, és felrohant a lépcsőn. Egyedül maradtam az aulában, még Lin is eltűnt – talán Maxine-nek segít visszatalálni a terembe. Elindultam a lépcső felé, az első órám pszichológia volt a második szinten. Töprengve, és William miatt kicsit még mindig kábán, lassan szedtem a lépcsőfokokat. Már félúton voltam a lépcsőn felfelé, amikor hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. És akkor megint körbeölelt az az érzés, ami az úton, és minden egyes alkalommal, amikor – utólagosan visszagondolva – Kellan mellettem lehetett. Éreztem őt, mint amikor kerestem, és a futballpályán megtaláltam. Tudtam, merre kell lennie, és ebben a pillanatban, a lépcsőn, tudtam, hogy ott van valahol körülöttem. Reménykedve fordultam meg, ám abban a pillanatban éreztem, hogy a döbbenet az arcomra fagy. Tudtam, hogy le kellene törölnöm valahogyan, de képtelen voltam. Két sötét aurájú alak lépett be az ajtón. Elől jött Jorja, arcán ádáz kifejezés, és ahogy rám nézett, szeme gyilkosan megvillant. Mögötte Kellan lépkedett. Jorja be akarta zárni az ajtót, de nem sikerült neki. Figyeltem minden mozdulatát, minden rezdülését. Az arcán hirtelen

109

felismerés suhant keresztül, majd szélesre tárta az ajtót, ami eddig Kellan lábától nem mozdult. A különös az volt, hogy mintha Jorja nem látta volna, csak eszébe jutott, hogy mi lehet az oka. Mert ő ismerte ezt a titkot. Elnyomtam magamban a féltékenység szúró érzését, és próbáltam rájönni, mi történik a szemem előtt. Miután Jorja szélesre tárta az ajtót, Kellan hanyag eleganciával zsebre dugott kézzel besétált rajta, de volt benne valami különös. A bőre és a ruhája, mintha valami burok venné körül, ezüstösen ragyogott. Nem értettem semmit. Kellan olyan volt, mint máskor – habár feltűnt, hogy másik ruha van rajta, mint reggel. Keskeny ajkain az elmaradhatatlan csúfondáros mosoly játszott, és mindvégig engem nézett, miközben követte Jorját a lépcső felé. Jorja rideg keménységgel kopogott végig az aulában, cipője visszhangot vert a tágas térben, és ha ölni tudott volna a pillantásával, akkor én minden bizonnyal holtan rogyok össze. Fogalmam sem volt, miért dühös rám ennyire, hiszen legjobb tudomásom szerint semmit nem tettem, amivel kiérdemeltem volna a haragját. – Tudom, hogy most már látod, de akarom, hogy tudd: elleneztem ezt az egészet! – jelentette ki Jorja dühösen, miközben felém lépkedett a lépcsőn felfelé, nyomában Kellannel, aki csak mosolyogva nézett. – Nem értem, mi történik... – kezdtem, de Jorja megtorpant előttem, és belém fojtotta a szót. Két lépcsőfokkal előttem állt meg, de még így is fel kellett néznem rá. – Majd ő elmagyarázza neked – sziszegte, aztán gúnyosan hozzátette. – Ne késsetek sokat a pszichológiáról! Azzal továbblépett, és felvonult a terem felé. Csodálkozva és értetlenül fordultam vissza Kellanhez, aki láthatóan remekül szórakozott társa haragján. És akkor bevillant. A felismerés végigszáguldott rajtam, de nem, mint valami villámcsapás, inkább, mint egy kellemes forró folyam. Most már értettem Amikor nem csukódott be az ajtó, akkor is Kellan volt... És most is, de Jorja akkor talán látta, most azonban már nem. Akkor viszont...

110

– Láthatatlan vagy – suttogtam, ő pedig elmosolyodott az ezüstfelhőben. Elakadt a lélegzetem, azonban a következő másodpercben szinte már zihálva szedtem a levegőt. A gyomrom hirtelen pingponglabdányira szűkült össze, míg a kezem remegni kezdett az aggodalomtól. – Hogyan? És miért? Nem felelt azonnal, inkább tűnődve figyelte az arcomat, majd tekintete továbbsiklott a hajamra. Váratlanul megmozdult, de időm sem volt reagálni, olyan gyorsan húzta ki a hajamból a hajtűt. Éreztem, ahogy a hajam lágyan hullik a hátamra és a vállamra, ő pedig elégedetten szemléli a művét. – Ma erre nem lesz szükséged – intett a fejével az ajtó felé. Odakinn sűrűn zuhogott az eső. Azonban nem ez volt, ami megfogott. Kellan hangja egészen máshogy csengett ebben az ezüstburokban. Nem a már megismert csöndes suttogás volt, hanem lágy és tiszta, melyet varázslatos visszhang ölelt körül. Elképesztő volt hallani és látni őt, és már csak egyetlen dolgot szerettem volna. Közelebb léptem hozzá, és felemeltem a kezemet, de rögtön vissza is ejtettem magam mellé. Egészen közel álltunk egymáshoz, és én gyönyörködve bámultam őt ebben a különleges jelenségben. Kérdőn néztem fel rá, de úgy tűnt, mintha egyre gondolnánk. A szívem valósággal döngette a mellkasomat, Kellan állkapcsán egy ideg megfeszült. – Eddig egyedül Jorja láthatott ilyen állapotomban – mondta, miközben felemelte a kezét, és végigsimított a vállamra hulló hajamon. – Mostantól te fogsz látni egyedül. Levegőt vennem is nehéz volt, a szúró fájdalom egyetlen kérdésre irányította a figyelmemet, és bármennyire varázslatos volt ez a pillanat, bizonyosságot akartam. – Te és Jorja... – elakadtam. Nem tudtam, hogyan lenne illő feltennem ezt a kérdést. Szégyenemben lesütöttem a szememet. Legszívesebben így maradtam volna, ugyanakkor egyetlen pillanatot sem akartam elmulasztani, amikor ebben a varázslatos állapotában láthatom, ezért újra felnéztem rá.

111

Kellan csöndesen felnevetett, rajtam pedig végighullámzott a vidámság. Nevetése mintha kristálytiszta hegyi patak lett volna, obszidián szemei izzottak, ahogy találkozott a pillantásunk. – Nem úgy, ahogy gondolod. Jorja különleges barát – magyarázta kifürkészhetetlen tekintettel, én pedig – eddigi ismeretségünk alatt először – teljes mértékben együtt tudtam érezni a vörös démonnal. Kit nem bosszantana, ha megfosztanák egy ilyen kiváltságtól? Egy teljes percig haboztam, a hangulat megváltozott. Kellan arcáról eltűnt a csúfondáros mosoly, de nem tudtam mire vélni az újabb kifejezést. A légkör elnehezedett körülöttünk, mi mégis lebegtünk benne. Tétován felemeltem a kezemet, de félúton elakadtam, és kérdőn néztem fel rá. – Szabad? Nem válaszolt, csak nézett rám azzal a kifürkészhetetlen tekintettel. Lassan megmozdult, és egy lépcsőfokkal lejjebb lépett, hogy ne kelljen annyira nyújtózkodnom. Óvatosan érintettem meg a homlokát először csak az ujjam hegyével, mert attól tartottam, ha összeér a bőrünk, ő szétpukkad, mint egy szappanbuborék, és eltűnik. Az érdekes az volt, hogy mintha nem lett volna semmiféle ezüstös burok körülötte, bőrének tapintása természetes meleg volt. Végigsimítottam szemöldökén, járomcsontjának enyhén kiugró ívén, mely markáns hullámban szelte ketté az arcát. Abba kellett volna hagynom, vagy legalábbis zavarban kellett volna lennem, amiért ilyen nyíltan ismerkedem az arcával, de képtelen voltam megálljt parancsolni a kezemnek. Magamon éreztem a tekintetét, miközben mindent alaposan szemügyre vettem rajta, de a szemét gondosan elkerültem. Tudtam, ha belenézek, a sötét tekintet rabul ejt. A kezem továbbsiklott, arcának külső hajlatán, aztán tovább, fölfelé, gesztenyebarna hajáig. Egy pillanatra habozva megálltam, de a csábítás túl erős volt. Beletúrtam selymes hajába, ami felül kócos tincsekbe rendeződött, kétoldalt viszont fegyelmezetten simult hátra. Megborzongtam, és vissza akartam húzni remegő kezemet, ő azonban gyorsabb volt nálam. Félúton elkapta, és gyöngéden visszairányította az arcára. Csak ekkor mertem felnézni rá. Szeme fehérje eltűnt, hogy átadja helyét a démon sötétségének – a szemei fekete gyémántként

112

ragyogtak. A tekintete annyi fájdalmas kétségbeesést sugárzott, hogy belesajdult a szívem. Nem értettem, de nem számított. Féltem, hogy talán túl messzire mentem. Esetleg valami olyat tettem, ami nem volt a kedvére való. Teljesen elbizonytalanodtam. A légzésem versenyt futott a szívemmel, holott tudtam, hogy egyikük sem kerülhet ki győztesként. Bódultan engedtem, hogy magához húzza a kezemet, és az arcát a tenyerembe fektesse. Egészen más élmény volt így megérinteni, hogy tudtam, nem bánja. A végén úgy éreztem, ő érint engem, és nem fordítva. Egy pillanatra lehunyta démon fekete szemét, és belesimult a kezembe – lehelete a bőrömet csiklandozta. Aztán lassan oldalra fordította a fejét, mélyen beszívta a bőröm illatát, és puha csókot lehelt a tenyerembe. A lélegzetem elakadt, a vérem forró lávaként száguldott az ereimben, és félő volt, hogy ott helyben lángra lobbanok. Hangos ajtócsapódás vetett véget az idilli pillanatnak, mégsem engedte el a kezemet, és én sem siettem visszahúzni. Csak néztem, ahogy az ezüstszínű ködbe burkolózva élvezi az érintésemet, közben nem tudtam semmi másra gondolni, csak hogy mennyire szerencsés vagyok. – Claire? – hangzott fel Lin hangja a hátsó udvar felőli bejárattól, aztán lépteinek koppanása is visszhangzott az aulában. Kellan szeme rám villant, ajkán keserű mosoly jelent meg. Sajnálkozva elvette a kezemet az arcától, és engedte, hogy a táskámra ejtsem erőtlenül. A térdeim helyén mintha kocsonya lett volna, remegő kezemmel, mely magán viselte az érintését, a táskámba kapaszkodtam. Továbbra sem bírtam másfelé nézni, mintha engem is hipnotizált volna, holott tisztában voltam vele, hogy ez nem lehetséges. Kellan felemelte a jobb kezét, egy lépéssel hátrébb lépett, hogy kiengedjen láthatatlan bűvköréből, és mutatóujját figyelmeztetően – még mindig mosolygó – ajkához érintette. Alig észrevehetően bólintottam, és végre elegendő erőt éreztem magamban ahhoz, hogy Lin felé forduljak. – Te meg mit csinálsz itt egyedül? – kérdezte a vigyázóm, és úgy nézett rám, mintha Maxine-nel beszélne. Bizonyára tökéletesen bolondnak tartott, ahogy ott állok a lépcső közepén a semmit markolva. – Öhm...téged vártalak – jutott eszembe hirtelen a helyes válasz. – Merre jártál?

113

– Maxine után indultam, de elvesztettem a nyomát. Ahhoz képest, hogy egy egyszerű diáklány, nagyon ügyesen el tudja tüntetni a nyomait – magyarázta bosszankodva, és szomorúan láttam a szemem sarkából, hogy Kellan homloka is aggodalmas ráncba szalad. – Maxine? – kérdezte, de nem reagáltam rá, csak lesütöttem a szememet. – Biztos, hogy minden rendben? Lin csodálkozó gyanakvással méregetett, mire legyintettem. – Persze. Hogy érted azt, hogy eltűnt? Reméltem, hogy a figyelemelterelés beválik. Linre mindig lehetett számítani ezen a téren. Sosem volt oda a megszokott nőies viselkedésért, inkább elmesélt néhány izgalmas zsoldos vadászatot, mintsem lányos dolgokról csacsogjon. – Úgy, ahogy mondom. Kiment valahová, miután próbált veled beszélni, ami ugyebár egy bizonyos dekás fiatalember miatt nem jött össze neki – Lin ravaszul rám villantotta fehér fogsorát, én pedig akaratlanul, vetettem egy gyors pillantást Kellan felé. Az arcán vészjósló kifejezés ült, semmi jót nem ígért. – Will és Maxine is? – kérdezte tiszta, visszhangosan csengő hangjával, melybe sehogyan sem illett a harag nehéz éle. Alig észrevehetően bólintottam, és a következő, minden feltűnést kerülő oldalpillantásomnál megállapítottam, hogy keskeny ajkát bosszúsan összeszorítja. Nem értettem ezt a megmagyarázhatatlan haragot, ami kivétel nélkül mindenkit elfogott, ha a barátnőmről volt szó. Elszántan néztem szembe mindenkivel, aki arra kért, hogy vessek véget a kapocsnak, amely összekötött minket Maxine-nel. – És mit akart Will? – kérdezte Lin, én pedig azt kívántam, bárcsak maradt volna odakinn az esőben, hogy lefagyjon a nyelve. Zavartan próbáltam másfelé terelni a beszélgetést. – Még nem válaszoltál, hol tévesztetted szem elől. És egyáltalán, minek mentél utána? Kellan egyik szemöldöke a magasba szökött, jelezve, hogy feltűnt neki a próbálkozásom. Biztos voltam benne, hogy később, mihelyt alkalma lesz rá, azonnal visszatér erre a szőnyeg alá söpört témára. Közben elindultunk felfelé a lépcsőn, aztán balra fordultunk, majd újabb lépcsősor következett. A pszichológiaterem az emeleti folyosó

114

közepén volt, és bár az óra már vagy tíz perce elkezdődött, nem siettünk jobban, mint egyébként. Kellan csöndesen lépkedett mellettünk. – Mondtam már neked, hogy Mr. Tökéletes Kellan Mentor kért meg, hogy ha nincs veled, akkor tartsam szemmel azt a lányt – magyarázta hevesen gesztikulálva Lin. Csöndesen felnevettem. Micsoda képtelen helyzet. Igyekeztem elfojtani a nevetésemet, de amikor nem sikerült, bűnbánóan néztem magam mellé, ahol Lin a falat, míg én Kellant láttam. Nem tűnt dühösnek, sőt, inkább mintha ő is a nevetéssel küzdene. – És hol? – kezdtem volna visszaterelni a kérdést az eredeti mederbe, de Lin megelőzött. – A hátsó udvaron, az üvegházak mögött már nem találtam. Potyára áztattam el magamat – dohogott, majd kérdőn nézett rám. – Mehetünk? Csak ekkor vettem észre, hogy már a terem előtt állunk. Bólintottam, mire benyitott a terembe. Mr. Bigstone éppen a legutóbbi önértékelő elemzéseket olvasta föl – nem hagyott szünetet, még csak fel sem nézett, ahogy beléptünk. Lin egyenesen a helyére ment, én pedig be akartam csukni az ajtót. Még időben észbe kaptam, nehogy odacsukjam Kellan rutinosan odakészített lábát. Az ajtót hajszálnyira fékeztem le ezüstfelhőbe bújtatott lába előtt. Felnéztem rá, arcáról a jókedvű mosoly az enyémre is átvándorolt. Nevetve tártam neki szélesre az ajtót, és megvártam, míg belép a terembe. Cinkos pillantást váltottunk, és elindultunk az utolsó sorban üresen várakozó pad felé. A mosoly az arcomra fagyott, amikor a pillantásom a másik oldalra esett, ahol Jorja figyelt engem. Hideg, égszínkék szeméből gyilkos fény áradt.

115

6. Veszett ügy A KÉRDÉSEK EGYMÁST KERGETTÉK A FEJEMBEN. Az egyik fontosabbnak tartotta magát a másiknál – többször visszatérő rejtélyek is akadtak. És hirtelen minden háttérbe szorult az mellett, hogy bizonyos pillanatokban kizárólag én láthatom Kellant. Leültünk az utolsó padban, levettem a kabátomat és a székem háttámlájára hajtogattam – közben gondosan kerültem a mentorommal való kontaktust. Magamon éreztem a csoporttársaim kíváncsi tekintetét, azonban igyekeztem figyelmen kívül hagyni őket. Bizonyára azt gondolták, hogy tökéletesen megőrültem, de ez sem érdekelt különösképpen. A szövetség, ami Kellan és köztem létrejött, bizarr volt, borzongató, de mindenekelőtt felemelő. A biztonság érzése, ami Gideon elvesztésével megszűnt, visszatért, és beköltözött a lelkemnek egy olyan szobájába, amit a gyászom eddig feketére festett. Most újra fehéren világított, mintha a napsütés ujjai végre oda is elértek volna, hogy bearanyozzák a sötétséget. – Még két fogalmazást elemzünk, aztán mára végeztünk... – Mr. Bigstone a tanári asztal tetején ült, és cetliket húzott elő a háta mögül. A terjedelmes fogalmazásokból néhány szavas összegzések lettek, de ő nem problémázott ezen. Úgy láttam, hogy mostanra már vagy egy tucattal végeztek, de nem igazán figyeltem oda. Szerettem volna legalább néhány kérdést feltenni Kellannek, de kitalálta a szándékomat. A mellettem lévő széken ült, fekete farmert és hozzá illő inget viselt, ami alól valami sötétkék – bizonyára testhez álló póló – kandikált ki.

116

– Ha vége az óráidnak, akkor felteheted a kérdéseidet – javasolta csibészes mosollyal, amire bosszús grimasszal válaszoltam. – Ki kell járnod az iskolát, és hamarosan érettségizel. Figyelj oda! Csúfondáros vigyor terült szét az arcán, nekem pedig koncentrálnom kellett, hogy észben tartsam, csak én látom őt. Máskülönben biztosan kinyújtom rá a nyelvemet. Ehelyett hátradőltem, és próbáltam az órára figyelni, ahol Mr. Bigstone éppen a következő cetlit húzta elő a háta mögül. Úgy láttam, az osztálytársaimnak tetszett ez a feladat, mert szinte lélegzetvisszafojtva figyelték, ahogy a tanár széthajtogatja a papírt, és végigfuttatja szemét a néhány soros szövegen. – No, azt hiszem, elérkeztünk az óra fénypontjához – jegyezte meg Mr. Bigstone összehúzott szemöldökkel, majd sóhajtott egy nagyot, kifújta a levegőt, és felolvasta a cetli tartalmát. – „A bibliai csapások sűrítménye vagyok. Az ördöggel a sarkamban döbbenek rá, hogy én magam vagyok a megtestesült gonoszság. A könnyem maró sav, és a szeretteim tartják sáros glóriámat, miközben én szíven döföm őket. Jobb lenne, ha egyszerűen nem léteznék.” Egész testemben megmerevedtem. Minden feltűnést kerülve körülnéztem, majd egy hajszállal lejjebb csúsztam a székemen, nehogy bárkinek feltűnjön, hogy ezek az én szavaim. Nem mertem Kellanre nézni, féltem, hogy a szememből kiolvassa a titkomat. Ha egy picit is olyan, mint Gideon, akkor valószínűleg éktelen haragra gerjed, amiért ilyen lekicsinylően írtam magamról. Emlékeztem a szavak születésére, ahogy Jorja Gideon halálában játszott felelősségemről sugdosott a fülembe. Szavainak igazsága még most is ólomsúllyal nehezedett a mellkasomra. – Mit gondoltok, mi játszódhatott le abban, aki ezt írta? – tette fel a kérdést Mr. Bigstone, mire legalább tíz kéz lendült a magasba. Türelmetlenül doboltam a lábammal, és idegesen néztem az órámra. Már csak pár perc, és vége. Hiába tudtam, hogy az elemzés névtelenül zajlik, mégis úgy éreztem, mintha az osztályterem közepén állnék lecsupaszítva. Mr. Bigstone Maxine felé bökött, aki leengedte a kezét, és felelt a kérdésre. – Valami nyomasztja az illetőt, ez biztos. Talán hibáztatja magát valami miatt, ezért alakult ki benne ilyen mértékű önvád.

117

– Vagy csak szimplán lökött a tag – vetette közbe egy másik osztálytársam, Kevin Fhertosky, aki az évfolyam bohóca címet viselte a Maxine-féle szótárban. Barátnőm elhúzta a száját, de nem szólt semmit, csak álmodozó mozdulattal tekergette egyik göndör hajtincsét. Az osztály egy emberként vihogott Kevin poénján, én pedig bosszankodva éreztem, ahogy a vér az arcomba tódul. Ekkor már magamon éreztem Kellan pillantását, a szemem sarkából láttam, ahogy összehúzza a szemöldökét. Még vörösebb lettem, de kitartóan néztem Mr. Bigstone-t, aki váratlanul rám pillantott. Rémülten figyeltem, ahogy a szája kérdésre nyílik; apró, fekete szemét egyenesen rám meresztette, mire még összébb húztam magam a székemen. A következő pillanatban Kellan hárítóan intett egyet a kezével, amit eddig a padon pihentetett, és Mr. Bigstone azonnal máshoz fordult a kérdésével. Megilletődve néztem Kellanre. Nem bírtam visszafogni magam, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a mellkasomból. Csak ekkor tűnt fel, hogy eddig visszatartottam a levegőt. A még hátralévő utolsó percben azon jártattam az agyamat, mit fogok neki mondani az óra után, ugyanis biztos voltam benne, hogy szóba hozza az órán történteket. Semmi használható nem jutott az eszembe, ezért úgy határoztam, hogy nem adok neki esélyt a faggatózásra. Egyetlen röpke pillanatra azt kívántam, bárcsak láthatóvá válna mindenki számára, úgy semmit nem tudna tenni. De hevesen kattogó elmém hamar átsiklott ezen a lehetőségen. A lábamnak nem tudtam megálljt parancsolni, önálló életre kelve ugrált a pad alatt. Az osztálytársaim egyre nagyobb hévvel elemezték az önmarcangolástól zakkant írásomat, míg végül a csengő megkönyörült rajtam. Megkönnyebbülten fellélegezve vetettem át a táskámat a fejemen, aztán felálltam, és a kabátomért fordultam, hogy levegyem a szék támlájáról. Kellan egyik kezével a padra, a másikkal, a kabátommal borított széktámlára támaszkodott. Mr. Bigstone-t figyelve nekem címezte a szavait. – Miért vagy ilyen negatív véleménnyel magadról? – kérdezte, majd mikor nem válaszoltam, elszakította a tekintetét a tanárról, és árnyékos pillantását az enyémbe fúrta.

118

– Nem rád tartozik! – szűrtem a fogaim között szinte hangtalanul, és megpróbáltam elvenni a kabátomat a támláról. Hiába rángattam, nem engedett a szorításán, és mivel már kezdtem feltűnni néhány körülöttem lézengő diáknak, inkább én is megtámaszkodtam a szék támláján és a padon. Farkasszemet néztünk egymással – az enyémben dacos sértettség, az övében érthetetlen kíváncsiság tükröződött –, míg ő meg nem törte. Elnézett a vállam felett, a szeme résnyire szűkült. Tudtam, hogy az egyetlen, aki el tudja vonni a figyelmét, csak Jorja lehet. Bizonyára észrevette, hogy magamban harcolok a székhez ragadt kabátommal, s nem volt nehéz kitalálnia, hogy miért. – Butaságokat írtál arra a fecnire – visszhangozta csöndes, tiszta hangján Kellan, és fekete szeme újra az arcomat pásztázta. Nem feleltem, csak rántottam egyet a dzsekimen. Nem engedte el, mire dühösen fújtattam az arcába. – Honnan veszed egyáltalán, hogy én voltam? – tudakoltam, igyekezve fenntartani a látszatot, de mintha meg sem hallotta volna. – És nagyon is rám tartozik, hiszen a te létezésedtől függ az enyém is. Ezt ne felejtsd el soha! – suttogta nyomatékosan az arcomba, lehelete csaknem elért hozzám, olyan közel hajoltunk egymáshoz. A szavai azonban keserűvé tették mai édes pillanatainkat. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy tőlem függ az élete. Hát nem éppen ezért ajánlottam fel neki, hogy visszavonom a mentorságát? Figyeltem, ahogy bűnbánón az alsó ajkába harap, mintha ezzel próbálná meggátolni, hogy szabad utat engedjen indulatainak, és további sértéseket vágjon a fejemhez. Tudta, hogy átlépett azon a bizonyos érzékeny határon, amit nem lett volna szabad feszegetnie. Túl friss volt még ehhez a mi mentor-tanonc kapcsolatunk. Túl friss volt az öröm, ami elöntött, ha megláttam őt. Szúró fájdalom nyilallt a mellkasomba, és bosszúságomra könnyek gyűltek a szemembe. Lenyeltem a könnyeimet, elengedtem a padot és a széktámlát, és csak azután néztem a szemébe, miután felegyenesedtem. – Elmehetsz bármikor! – vetettem oda neki. Elfordultam, és már indultam volna az ajtó felé, amikor elkapta a karomat. Teljesen ledermedtem – nem hittem volna, hogy képes kínos helyzetbe hozni mindenki előtt az osztályteremben. Gyorsan

119

körülnéztem, de szerencsére nem látta senki, hogy hátrarántom a karomat és megtorpanok, minden látható külső hatás ellenére. Jorja persze ott volt a közelben, és figyelte a vívódásomat önmagammal. Bizonyára könnyedén odaképzelte mellém Kellant. – Nem úgy értettem. Nekem igenis fontos, hogy jó véleménnyel legyél magadról. Tudom, hogy Gideon is erre tanított: Légy büszke arra, aki vagy! – súgta halkan Kellan, bársonyos hangja simogatott, de a szavai mintha tüskés kesztyűbe bújtatott kezek lettek volna. Mr. Bigstone néhány lézengő diákkal cseverészett, szigorúan kerülve az órai anyagot, Jorja a terem hátsó falának támaszkodott, onnan figyelt. Már nem érdekelt, ki látja, és ki nem. Kirántottam a karomat Kellan kezéből, és fájdalmas pillantással néztem fel rá. – Hogy ki vagyok? – visszhangoztam hitetlenkedve, elfúló hangon. – Egy két lábon járó atombomba vagyok, aminek a detonációját egy olyan lényre bízták, aki gonoszabb bárkinél, akit ez a föld valaha a hátán hordott! Kellan megcsóválta a fejét, felemelkedett, és a kabátom felé bökött. – Természetesen nincs igazad – jegyezte meg, és mikor látta, hogy tiltakozni akarok, folytatta: – Hinned kell magadban, Claire! Fontosabb része vagy ennek a világnak, mint képzeled! Keserűen elmosolyodtam. – Az önmagamba vetett hitem meghalt apáddal azon a fennsíkon! – leheltem csöndesen, aztán lecsaptam a kabátomra, és sarkon fordulva kimenekültem a teremből. Nem jött azonnal utánam. Lelkem egyik fele örült ennek, mert volt alkalmam összeszedni magam, csakhogy a másik fele féltékenyen zokogott, hiszen nyilvánvaló volt, hogy Jorjával cseveg a teremben. Valószínűleg, ha úgy akarta, a hipnózis mindenkire hatott, így nyugodtan előbújhatott a láthatatlanságból, hogy néhány szót tudjon váltani a vörös démonnal. Lassan vánszorogtam a következő órámra. Mrs. Martle történelemórája egy szinttel lejjebb volt. Bebeszéltem magamnak, hogy azért megyek ilyen lassan, hogy legyen elegendő időm rendet tenni összekuszálódott érzelmeim között, de ahogy beléptem az terembe, be kellett vallanom magamnak, hogy Kellanre vártam. Szerettem volna, ha beakasztja a lábát az ajtóba, mielőtt becsuknám, de hiába vártam.

120

Nem került elő ezen az órán. Sem a következőn, sem a francián, sem a matekon, és az utolsón, a művészettörténeten is hiányzott. Jorja a harmadik óra végén jelent meg, és bár ő cseppet sem hiányzott, mégis maradt egész nap. Távol tartotta magát tőlem, de végig engem figyelt. Ha valaki a háromméteres körzetemen belül merészkedett, azonnal ott volt, és fenyegetőn bámult az illetőre. Igazán frusztráló érzés volt úgy beszédbe elegyedni bárkivel, hogy egy démon liheg a sarkamban. Maxine egész nap kerülgetett, mintha nem tudná eldönteni, az vagyok-e, aki eddig, vagy időközben klónoztattam magam. Végül, miközben összerámoltam a cuccomat művészettörténet-óra után, odajött, és meg merészelt szólítani. – Örülök, hogy meggyógyultál! – mondta félszeg mosollyal kerekded, pirospozsgás arcán. – Én is – vágtam rá tömören. Azonnal visszakozott, arcáról eltűnt a mosoly, és rövid ujjait tördelve hátrébb lépett. – Akkor holnap találkozunk – motyogta csalódottan, én pedig a legszívesebben arcul ütöttem volna magamat, amiért minden keserűségemet rá zúdítom. Először fel sem merült bennem, de aztán beugrott, hogy a mentorom miatt vagyok ennyire elutasító. A keserűség, amit éreztem, Kellan hiánya miatt gyülemlett fel bennem. Szerettem volna magam mellett tudni ezen a napon, amikor kiderült, hogy olyan képessége van, amivel csak engem tüntet ki, senki mást. Különleges napnak kellett volna lennie a mainak. Ehelyett Jorja mogorva ábrázatával kellett beérnem, akinek a kisugárzása oly mértékben ijesztő, hogy az emberek inkább ugranának egy tűzzel teli üregbe, semmint hogy vele egy percet is eltöltsenek. Míg én a parkoló felé mentem, Maxine már indulni készült az ellenkező irányba – az egyetlen hasznos dolog, amit a boszorkányságommal együtt kaptam, hogy soha nem kellett gyalogolnom sem a suliba, sem pedig hazafelé menet. Kiábrándító felfedezés volt, hogy máshová sem jártam el soha.

121

– Várj, Maxine! Mesélj nekem, milyen volt az a kétnapos táborozás, amiről lemaradtam! – szaladtam utána a folyosón, és igyekeztem némi lelkesedést csempészni a hangomba. Maxine nem pont úgy reagált, mint ahogy azt vártam tőle. Máskor egy ilyen kérdésre ömlött volna belőle a szó, és az autóig tartó szakaszig elregélte volna nekem az irodalomtábor minden csínját-bínját. Bizonyára nagyon megsérthettem az érzéseit, mert nem kezdte el ecsetelni, hogy melyik pasinak hogyan csavarta el a fejét. – Igazán nagyon... khm, érdekes volt – felelte zavartan, mire egy pillanatra megállt a kezem a gyors pakolászásban. – Hogy érted, hogy érdekes? – kíváncsiskodtam tovább. Megfeledkeztem a mentorom kéréséről és minden intéséről, arról, hogy Maxine szándékai nem tiszták, és egyszerűen csak hallgattam őt. Kicsit furcsa volt, furább, mint egyébként, de azért Maxine maradt. Néha kicsit ügyetlen, néha nem szab gátat a nyelvének, de az egyetlen barátnőm. Az egyeden, aki összekötött az emberi világgal, és csillapította állandó hiányérzetemet: tudatosította bennem, hogy talán igenis tartozom valahová. Nem vagyok elveszve a zsoldosok és boszorkányok szövevényes világában, hanem élek, és az emberek között a helyem. Nem vagyok szörnyeteg, akinek bujkálásból áll az élete és mentorokat gyilkol, hanem diáklány vagyok, aki izgul az érettségi miatt. Kellemes volt néhány percre elveszni Maxine egyszerű világában, ahol minden tökéletesen elhatárolódott: a jó és a rossz, a negatív és a pozitív, vele nem volt túl bonyolult dolog kettéválasztani a világot. Hittem benne, hogy Maxine mindig is a jó oldalon állt, ehhez kétség sem férhetett, és én azért szerettem őt, mert felvállalt engem nyíltan, fenntartások nélkül. Éppen engem, aki sehol nem találja a helyét. Végighallgattam az előadását az irodalomtáborról, ahová lelkesen indult, de végül kiderült, hogy csak szülői nyomásra vett részt rajta. Szinte minden második mimikája egy fintor volt, hogy ezzel is kifejezze, mennyire nem volt kedvére az egész. Mire az aulába értünk, már csak nevettem rajta. A mosoly azonban az arcomra fagyott, amikor kinéztem a parkolóba. Az eső még szemerkélt, de a napsugarak néhány ponton áthatoltak a sűrű felhőrétegeken. Tudtam, hogy elegendő egyetlen halovány

122

napsugár is a hajamon, és a Zsoldosnak onnantól kezdve nem kell sok idő, hogy megtaláljon. A hajtűm Kellannél maradt, ezért gyorsan elővettem egy ceruzát a táskámból, és szoros kontyba tűztem a hajamat a tarkómon. Maxine elégedetlenül csóválta a fejét. – Mi van? – kérdeztem ártatlanul. – Sose értettem, miért csinálod ezt a hajaddal. Sokkal csinosabb vagy, ha le van engedve – jegyezte meg, miközben olyan rosszalló arckifejezést használt mellé, hogy csak nevetni tudtam rajta. Néhány diák igyekezett befelé az épületbe, én pedig időben elkaptam a mögöttük becsukódni készülő ajtót. Kiléptem a szabadba, de megtartottam, hogy Maxine-nek is legyen ideje utánam jönni. Óvatosan lépkedtem, gondosan kerülve a napsütötte területeket. Az adrenalin miatt a fülemben dübörgött a vérem. Sikerült úgy keresztüllavíroznom a parkolón, hogy a napfény egyszer se essen rám. Maxine nem kérdezett, csak jött mellettem, mintha mágnes mozgatná velem együtt. Hozzám tapadt, én pedig örömmel láttam, hogy nem haragszik rám. Automatikusan Lin megszokott parkolóhelye felé vettem az irányt, közben a szürkéskéken gomolygó eget figyeltem, s engedtem, hogy a szitáló esőcseppek végigfolyjanak az arcomon. Hűsítő érzés volt, de nem érintett kellemetlenül. Kifejezetten józanító hatással volt fásult agytekervényeimre. – Látom, ma nem Lin visz haza – jegyezte meg Maxine, és hangjából némi sértettséget hallottam kicsendülni. – Mintha azt mondtad volna, hogy nem ismered. Értetlenül néztem először Maxine-re, majd Lin parkolóhelyére, ahol az élénksárga BMW helyén a fényesre metálozott fekete Nissan parkolt, a vezetőoldal melletti ajtónak pedig nem más támaszkodott, mint Kellan. Nem lengte körbe semmiféle ezüstös burok, ezért azonnal emlékeztetnem kellett rá magam, hogy mindenki látja. Úgy festett, mint egy kifutóról leugrott rock sztár, aki történetesen még jól is néz ki a fekete bőrkabátjában, aminek az alja a lábszárát érintette. Gesztenyebarna haja laza tincsekben hajlott szanaszét, úgy láttam, az eső őt sem kerülte el, ellentétben a napfénnyel. Arcán nyoma sem volt mosolynak – talán még mindig dühös volt a vitánk miatt –, obszidián

123

szemei vad haragot tükröztek. Hatalmas kezét fekete farmerjának a zsebébe mélyesztette. A gyomrom idegesen bukfencezett, mire azonnal össze is szidtam magam. Próbáltam tudomást sem venni hevesebben verdeső szívemről, és igyekeztem egyenletesen lélegezni, míg odaértünk hozzá. Bizonytalan pillantással néztem fel rá, tudni szerettem volna, menynyire van rossz hangulatban. – Szia! – köszöntem rá tartózkodóan, aztán idegesen megtorpantam tőle kétméternyire. – Azt hiszem, ti még nem találkoztatok. Ő Maxine, Maxine, ő Kellan. Néhány hosszú pillanatig nem válaszolt, csak nézett Maxine-re, mint egy hatalmas fekete párduc a zsákmányul kiválasztott apró szurikátára. Egy pillanatig attól tartottam, hogy ez a nyilvánvaló ellenségeskedés valóban az üregébe riasztja szegény Maxine-t, de meglepetésemre kitartóan állta a fiú pillantását. – Helló, örülök, hogy megismerhetlek – üdvözölte Maxine hozzá nem illő udvariassággal Kellant, és felé nyújtotta a jobbját. Kellan csupán biccentett, de úgy láttam, még ez is hatalmas erőfeszítésébe került. Kínos hallgatás következett, Maxine zavartan engedte le a kezét, mikor rájött, hogy senki nem fog vele üdvözlő jobbot rázni. Mindez valóban csak egy pillanatig tartott, aztán Kellan ellökte magát az autótól, felém lépett, és a kezét nyújtotta a táskámért. Átvetettem a fejemen, és a pántjánál fogva felé nyújtottam. Úgy vette el, hogy nem ért hozzám, én pedig próbáltam leküzdeni a csalódottságomat. Az első óra katasztrofális befejezése után egész nap őt vártam, hátha felbukkan valahol az ezüstszerű védőborításban, de hiába. Ezek után már csak azt reméltem, hogy ha találkozunk, némi lelkesedést mutat majd az irányomban, azonban ez a rideg viselkedés még a közönynél is rosszabb volt. – Indulhatunk? – kérdezte csöndes, szinte suttogó hangján, de mielőtt felelhettem volna, Maxine megszólalt. – Nem tudnátok elvinni? Nem szeretnék ebben az esőben gyalogolni – nézett rám esdeklőn, világos égszínkék szemében zavar csillogott. Röstellve viszonoztam a pillantását, Kellan azonban a továbbiakban nem nézett rá, a fejem mellett valahova a távolba meredt. Mintha a

124

barátnőm ott sem lenne, egyszerűen fogta, és szélesre tárta előttem az ajtót. Várakozásteljes pillantással nézett rám, de nem felelt a kérdésre, mintha meg sem hallotta volna. – Ne haragudj, Maxine! – fordultam hozzá sajnálkozva, miközben reméltem, hogy nem fog újra megorrolni rám. – Reggel Lint sem tudtuk elhozni, csak két személy fér be. Ahogy kimondtam, elgondolkoztam, vajon Kellan szándékosan vette kétszemélyes autócsodát. Már a gondolattól hevesebben vert a szívem, de igyekeztem Maxine-re összpontosítani. Szőke fürtjei még jobban begöndörödtek a szitáló eső miatt, arcán zavart pír jelent meg. – Persze, semmi gond! Akkor hétfőn találkozunk – mondta, mire értetlenül néztem rá. – Hétfőn? Felismerés suhant át az arcán, és félremagyarázta a döbbenetemet. – Oh, igen... – habozott, de végül kibökte, amit megtudott. – Will említette, hogy visszamondtad az esti bált. – Jelentőségteljes pillantást vetett Kellan felé, aki továbbra is a távolba meredt, és úgy cövekelt mellettem az ajtóba kapaszkodva, mintha nem is hallaná, miről beszélgetünk. Egyedül az állkapcsán rángatózó ideg mutatta, mekkora belső harcot vív ebben a pillanatban. Igazság szerint azon lepődtem meg, hogy máris péntek van. Annyi minden történt az eltelt néhány napban, hogy teljesen kiment a fejemből a szombati bál. Szúró fájdalmat éreztem, ahogy bevillant, a ruhám továbbra is ott fog porosodni a szekrényben, a vállfán, s talán már soha nem lesz alkalmam viselni. A Nyárköszöntő bál időpontja is egyre közeledett, de ha erre nem lettem úgymond „elengedve”, akkor arra még kevesebb esélyt láttam. – Igen, valóban visszamondtam – hagytam rá, és nem tudtam leplezni a hangomban bujkáló szomorúságot. Maxine-ből úgy kívánkoztak ki a kérdések, mintha egy kitörni készülő vulkán lenne, de nem hagytam neki időt, hogy aggodalmának hangot adjon. – Akkor hétfőn beszélünk. – Rendben – mosolygott rám, majd egy sokatmondó arckifejezéssel Kellanre mutatott, mintha csak azt mondaná, jobbat választottam. Búcsút intett fehér kezével, aztán sarkon fordult, és gyalog elindult a kijárat felé. Bosszankodva csúsztam be végre a vezető melletti ülésre,

125

mire az ajtó azonnal becsukódott mögöttem. Nem néztem oda, de a beszűrődő légáramlat jelezte, hogy Kellan is beszállt az autóba. A szemem sarkából figyeltem, ahogy a táskámat az ülés mögé helyezi, a helyére kattintja a biztonsági övet, aztán elfordítja a slusszkulcsot. A motor dorombolva életre kelt, mire automatikusan én is bekapcsoltam az övemet. Kigördültünk a parkolóból, a megtévesztőén kellemes csendet csak akkor törtem meg, amikor elhajtottunk a hazafelé igyekvő Maxine mellett. – Lehettél volna egy kicsit udvariasabb – jegyeztem meg, de nem vettem le a szemem az ablak mögött elsuhanó tájról. – Ismered a véleményemet. A barátnőd szándékai nem tiszták, és Gideon emlékeiben is ugyanezt láttam. – Gideon? – Talán ő kedvelte Maxine-t? – kérdezte. Megdermedtem a ridegségétől, és mert selymes hangjából annyi megvetést hallottam kicsengeni. Elgondolkodtam egy pillanatra. Valóban, Gideon soha nem kedvelte különösebben Maxine–t, de ilyen nyíltan nem ellenségeskedett vele. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán miattam fogta vissza magát. Bekanyarodtunk a házunk felhajtójára, Kellan leállította a motort, és már indulni készült, amikor észrevette, hogy nem mozdulok. Ekkor megengedtem magamnak, hogy ránézzek. Érdeklődve mustrálgatott, tiszta, sötét szemében kíváncsiság csillogott, az arca viszont továbbra is belső feszültségről árulkodott. – Ha Maxine boszorkány lenne... vagy démon... – figyeltem, hogy az arca alig észrevehetően megrándult, amikor kimondtam ezt a szót –, akkor is ennyire megvetnétek? – Nem az a lényeg, Claire, hogy ki minek született, vagy milyen származással bír – magyarázta türelmesen, de fojtott hangja elárulta a haragját. – Mindenkinek van lelke. Nincs olyan teremtmény a világegyetemben, akinek ne lenne, a lényeg az, hogy mire használod azt, amid van. Abban a pillanatban, amint valami olyan gonosz dolgot teszel, ami ártalmatlannak mutatkozik, miközben tisztában vagy vele, hogy rossz, a lelkeden folt esik. Hiába akarsz jót, ha tudod, hogy másnak ártasz vele, akkor rossznak számít.

126

– Ezt nem egészen értem. Kereste a szavakat, hogyan értethetne meg velem valamit, amiről addig nem tudtam, hogy létezik. – Mindennek több nézőpontja van. Talán a fél démon mivoltom neked elfogadható, de csak neked! – Fejével a ház felé intett. – A bennlévők nem azért viselnek el a környezetükben, mert úgy érzik, én vagyok a legmegfelelőbb személy, aki betöltheti a mentorod helyét, hanem azért, mert valami különös oknál fogva te elfogadtál mentorodnak, és talán valamivel többnek is. Zavartan sütöttem le a szememet. Képtelen voltam állni a pillantását, ami annyira átható volt, hogy a szívem majd' kiugrott a helyéről. Igyekeztem tovább vezetni a fonalat, amiből kiindult a beszélgetés, mielőtt még akkora gordiuszi csomót rakna rá, hogy képtelen leszek kibogozni. – És hogy kapcsolódik mindez Maxine-hez és az ő lelkéhez? – Ha Maxine-re nézek, azt látom, hogy nem tiszta – Kellan szemei résnyire szűkültek, a hangja egészen elmélyült, már csaknem sötétlő morgásnak hangzott. Aztán hirtelen észbe kapott, és a hangja is visszatért a normális suttogó baritonhoz. – Ne értsd félre! Természetesen nem kell mindenkinek tökéletesen tiszta lélek, hiszen az emberek és mindenki halandó, tehát akarva-akaratlanul hibákat követnek el. De vannak bizonyos lelkek, melyeken látszik, ha olyanra használják, ami gonosz..., ártalmas. Én azt látom, hogy a barátnőd lelkét már elhomályosítja az ártó szándék, és Maxine nem őszinte. Van valami, amit nem mond el neked. – Micsoda? – Még nem tudom – felelte, külön nyomatékot adva az első szónak. Biztos lehettem benne, hogy akármilyen apró titka is van Maxine-nek, arra hamarosan fényt derít. Igyekeztem feldolgozni magamban mindent, amit mondott, és bármennyire is szerettem volna hinni neki, mégsem tudtam teljesen őszintén átadni magam ennek az érzésnek, és elfogadni az érveit. Próbáltam szavakba foglalni, hogy milyen szerepet tölt be Maxine az életemben, de küszködve csöndben maradtam. Bármit is mondtam volna, elcsépeltnek hangzott volna ennek a meseautónak a szűk légterében, egy fél démon társaságában.

127

– Látom, hogy sokat jelent neked az a lány, bár meg kell, hogy mondjam, nem érdemes a bizalmadra, a barátságodra pedig még kevésbé – folytatta Kellan. Hirtelen bűntudatot és aggódást éreztem az miatt, amiket mondott. Talán képes lenne az erejét is használni, hogy elválassza tőlem Maxine-t, ahogy Williammel is tette. – De fontos neked, ezért, ahogy mindenben, ebben is hihetsz nekem: nem fogom hipnotizálni. Csak arra kérlek, légy vele óvatos! Ónixszemét az enyémbe fúrta, a retinája szinte izzott, ahogy ezt mondta, és még akkor sem tudtam volna nemet mondani, ha akarok. Elkábulva bólintottam, mire elkapta a tekintetét, és a ház felé fordult. Eltöprengtem, vajon valóban képtelen boszorkákat hipnotizálni, vagy csak azért mondta, hogy Lint megnyugtassa. Aztán hirtelen újabb kérdés villant az eszembe, mintha csak felkapcsoltak volna egy lámpát az agyamnak egy újabb sötét szobájában. – És az én lelkem milyen? – kérdeztem kíváncsian felé hajolva az ülésen. Sötét szeme érzelmekkel telt meg, a tekintete ellágyult, ahogy ismét rám nézett. – Makulátlanabb, mint bármely lélek, amit eddig láttam. Nem hittem a fülemnek. Erre azért nem számítottam. Még hogy makulátlan. Idegességemben, mint legtöbbször, most is tréfálkozni kezdtem. – Biztos, hogy jól működik ez az erőd? – kérdeztem évődve, és hátradőltem az ülésen. Kellan csöndesen felnevetett. – Csak annyira, mint bármely másik. – Nem győztél meg teljesen – vitatkoztam szelíden, de egy pillanatra én is elmosolyodtam. Aztán beugrott, amit eredetileg kérdezni akartam Maxine-nel kapcsolatban. – Ha megvetitek az embereket, akkor miért akarjátok az ő világukban ennyire határozottan megtartani a jó és rossz közötti egyensúlyt? Kellan sóhajtott. Láttam rajta, hogy próbál türelmes maradni, mintha újra és újra felidézné magában, hogy én az emberek között nőttem fel, ezért más vagyok, mint az általa ismert boszorkák. Nem látom a különbséget egy jó ember és egy gonoszsággal teli ember között. Sőt,

128

ha igaz, amit mondott, akkor egy rossz embert kebelbarátomnak fogadtam. Elvetettem ezt a lehetőséget, és inkább visszatértem ahhoz a kérdéshez, hogy ezt az erejét mennyire képes az uralma alatt tartani. – Az emberek világa is szerves része az én világomnak, a tiednek, a boszorkányokénak... – kezdte a magyarázatot Kellan azzal a „hogyan nagyarázzam meg neked” kifejezéssel az arcán, amit Gideon is gyakran használt velem szemben. – Az egész világrendszer olyan összetetten működik, mint egy nagyon kidolgozott gépezet. Csak mert az egyik alkatrész elromlik, nem hajíthatod el. Igyekszel megolajozni. – Furcsa hasonlat – vetettem közbe mosolyogva, de ő komolyan folytatta. – Ha a tiszta vérűek elpusztulnak, az egyensúly felbomlik, a jó rész lényegesen lecsökken, a gonosznak megnő az ereje, és a káosz felemészti mindannyiunk világát – kis szünetet hagyott, majd egy pillanatra diadalittas kifejezés suhant át a vonásain. – Olyan ez, mint egy lánc. Ha egyetlen szem megadja magát, az egész elszakad. Ez még furcsább hasonlat volt, de nem akartam kedvét szegni. Megnyugtatásképpen bólintottam, közben pedig tisztáztam magamban, hogy ha a létezés igazán így működik, akkor teljes bizonyossággal kijelenthetjük, én vagyok a leggyengébb láncszem. – Mennyien vannak rajtam kívül? – kíváncsiskodtam tovább, de szinte azonnal meg is bántam, mert a tekintete újra elsötétült. Teljesen kétségbeestem. Hát már nem tudunk a nélkül beszélgetni, hogy ne okoznék neki fájdalmat vagy csalódást? – Rossz kérdés? – Nincs olyan, hogy rossz kérdés – mormolta elkeseredetten. Gyötrődve nézett rám, nekem pedig ismét emlékeztetnem kellett magam arra, hogy ő Gideon fia, az új mentorom. Nem lehet úgy reagálnom egy-egy ilyen pillantására, mint ahogy újra és újra reagálok. Nem szabad. A szívem nem fogadott szót a parancsnak, őrült táncba kezdett a mellkasomban, és a lélegzetvétel is okozott némi nehézséget. – Egyszerűen csak nem akarlak megijeszteni. Nyeltem egy nagyot. – Nem vagyok az az ijedős fajta – jelentettem ki magamat is meglepve. Homályosan érzékeltem, hogy Lin hangosan fékezve leparkol mellettünk, de képtelen voltam elszakítani a pillantásomat Kellanétől.

129

– Igen, valóban nem vagy – lehelte szinte hangtalanul. Órákig tudtam volna így ülni, és őt nézni. Linre azonban ebben a percben is lehetett számítani. Olyan erővel csapta be méregdrága autójának az ajtaját, hogy összerezzentem. A pillanat varázsa elillant, Kellan pedig elfordította a tekintetét. – Vacsoráznod kellene, majd később elmesélem – javasolta türelmes mosollyal az arcán, én pedig csodálkozva néztem a műszerfal digitális órájára. Majdnem hat óra volt. Ez azt jelentette, hogy csaknem két órán keresztül beszélgettünk úgy, hogy közben nem veszekedtünk, és nem okoztunk mélyebb fájdalmat a másiknak. Olyan kellemes volt a légkör, hogy semmi kedvem nem volt kiszállni, és beballagni a láthatóan rosszkedvű Linhez. – Megígéred? Kellan nem felelt, csak csöndesen felnevetett, aztán kiszállt az autóból. Igyekeztem összeszedni magam. Mégsem állhattam pirulós lánykaként a vigyázóm elé a mentorom oldalán. Ki akartam nyitni az ajtót, a kezem már a fogantyún pihent, de megelőzött. Szélesre tárta az ajtót, és mozdulatlanul várt, amíg kikászálódtam a kocsiból. Tétován toporogtam, és várakozásteljes pillantással néztem rá. Az eső újra rákezdett, de még mindig inkább csak gyenge zápor volt. Az esőcseppek apró, fényes pontként ragyogtak Kellan haján, a szemére ismét árnyék borult, amitől a pillantása titokzatossá vált. – Claire, ígérem, elmondok mindent, amire kíváncsi vagy – mondta, majd végignézett magán, aztán rajtam is, és bocsánatkérő fél mosollyal az arcán folytatta. – De ha továbbra is itt ácsorgunk az esőben, te megint lebetegszel, én pedig nem tudom kipihenni magam éjszakára. Két napig Cameron volt éjjel ügyeletben, és nem hiszem, hogy örülne még egynek. Hátrébb léptem, hogy be tudja zárni a kocsiajtót, aztán tétován megálltunk egymással szemben. Nem akartam félelmet mutatni, de egy kérdés nem hagyott nyugodni, mióta David is megemlítette az éjjeli őrjáratot. – Miért van szükség arra, hogy éjjel a ház körül cirkáljatok? Habozott, de aztán mégis úgy döntött, hogy beavat.

130

– Elővigyázatosságból. Nem kell aggódnod! – igyekezett megnyugtatni. – Nem magam miatt aggódom – világosítottam fel, közben – csak hogy csináljak valamit – a ház felé intettem. – Mindenkinek felforgatom a hétköznapjait. Különösen Davidnek. Fogalmam sem volt, hogy min megy keresztül, csak mert én itt élek vele. Kellan alig észrevehetően megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy David megbánt volna bármit is veled kapcsolatban – kis szünetet tartott, mintha a megfelelő szót keresné a nagybátyám jellemzésére. – Ő nagyon... sztoikus alkat. Kétlem, hogy problémát jelentene neki ez a helyzet. Nem tudom miért, de ezúttal nem vontam kétségbe látnoki erejét. Vállat vontam. – Talán igazad lehet – hagytam rá, aztán kérdőn néztem fel rá. – Akkor mondhatom, hogy jó éjszakát? Elmosolyodott, szeme az árnyékból melegséget sugározott, ahogy viszonozta a pillantásomat. – Neked pedig jó étvágyat! Ma este még benézek hozzád, mielőtt elalszol – ígérte, én pedig elfojtottam magamban egy megkönnyebbült sóhajt. – Rendben. Egyszerre indultunk el – én a ház felé, ő az ellenkező irányba, a garázs felé –, de szinte azonnal meg is torpantunk, mivel csaknem egymásnak ütköztünk. Védekezőn emeltem magam elé a kezemet, nehogy véletlenül rátámaszkodjam a hirtelen irányváltásom miatt, ő pedig széttárta karjait, hogy időben elkapjon, ha mégis elveszíteném az egyensúlyomat. Zavartan elmosolyodtam; hallottam, hogy ő is felnevet, majd kuncogva félreállt, hogy elegendő teret biztosítson a számomra. Égett az arcom, a szívem hevesen zakatolt, pedig semmi nem történt. Mégis annyira intenzív volt ez a semmi, hogy még az előszobába lépve is koncentrálnom kellett, nehogy véletlenül kihagyjam a légvételt. Ahogy beléptem az ajtón, megkönnyebbülten húztam ki a ceruzát a hajamból, és megráztam kicsit lelapult tincseimet. A konyha felé vettem az irányt, ahonnan ínycsiklandozó illatok indítottak támadást kiéhezett ízlelőbimbóim ellen.

131

David a pult mögött sürgött-forgott, Lin az asztalnál ült, és révetegen bámult maga elé az üres tányérra. Cameron az ablaknál állt, háttal nekem, és lelkesen beszélt valakivel a mobiltelefonján. Nagyon fontos személy lehetett a számára, mert hevesen gesztikulálva próbálta leírni a White-lakot, majd megjegyezte, hogy rendes embereknél lakik, és igen, megeszi az ételt, amit adnak, és nem válogat. Davidhez sétáltam, aki éppen a húsgombócokat szedegette ki a margarinból. A pulton láttam, hogy a salátát már összeállította, és nem bírtam megállni, hogy ne vegyek ki egy csábítóan zöld salátalevelet a hatalmas tálból. Úgy láttam, David élvezi a szakács szerepét, aminek már azért is örültem, mert én egyáltalán nem szerettem főzni. A nagybátyám viszont azt nem szerette, ha kézzel nyúlkálok az ételbe, ezért amikor már a második spárgát akartam kicsempészni, a fakanállal egy csípőset suhintott az ujjaimra. – Nota bene: két dolog! – érkezett a kioktatás, de szemében szemrehányás helyett huncut csillogást láttam. – Az egyik: soha ne nyúlkálj az ételhez, mielőtt nem mosol kezet! A másik... – Legyél szemfülesebb a bácsikádnál! – Lin hirtelen ott termett, és még mielőtt bárki észrevehette volna, mit csinál, már el is csent egy szelet uborkát a salátástálból. Mire ránéztünk, már újra az asztalnál ült és a zöldséget majszolta. David elnézően elmosolyodott, és hirtelen úgy éreztem, valamiről lemaradtam. A pillantás, ahogy a nagybátyám a vigyázómat figyelte, lényegesen több érzelmet rejtett, mint amit gondoltam, hogy fennállhat közöttük. Zavartan fordultam újra a saláta felé, de mielőtt egy újabb levelet elcsenhettem volna, David figyelme ismét felém irányult. Galád módon egy üvegfedővel védte meg kiszemelt áldozatomat. – A második dolog, hogy szeretném, ha végre együtt, közösen költenénk el egy vacsorát – fejezte be a gondolatot. – Mi is lesz az pontosan? – kíváncsiskodtam a nyakamat nyújtogatva a tálak felé. Lin a plafonra emelte tekintetét, mintha onnan várná a választ, majd felállt, és ruganyos léptekkel a pulthoz sétált. Esküdni mertem volna, hogy a salátástál fedője megmozdult, de semmi nem utalt erre. Lin közel hajolt hozzám, de úgy súgta a fülembe a mondanivalóját, hogy David, sőt, Cameron is hallhatta.

132

– A menü fraternizáló saláta lesz bratyizós húsgombóccal. Ezen már igazán nevetnem kellett. Nem gondoltam volna, hogy Linnek humorérzéke is van. Gyanakodva méregettem őt és a nagybátyámat, és rájöttem, mi lehetett az oka. A gondolatot, ahogy megszületett a fejemben, szinte azonnal el is vetettem. Soha nem láttam Davidet huzamosabb ideig egyetlen nő társaságában sem, inkább csak alkalmi partnerei voltak. Cameron épp igyekezett pontot tenni a telefonbeszélgetés végére, amikor beállított Jorja. A blúz, amit viselt, olyan szűk volt, hogy nem voltam benne biztos, kap-e benne rendesen levegőt. Combközépig érő szoknyája alól kivillant vékony lába, lábszárát térdig érő fekete csizma fedte el a kíváncsi szemek elől. Vörös hajával – amiről már szentül hittem, hogy festett – és feltűnő sminkjével igazi bombázónak hatott, még az én fogalmaim szerint is. Hirtelen szürkének és slamposnak éreztem magam, de próbáltam kizárni ezt az érzést a fejemből. Linre és Davidre koncentráltam, és egyre több lopott pillantást, röpke érintést csíptem el kettejük között. Közben Cameron még mindig a hívójával évődött. Nagyon szerethette azt a valakit, mert míg a másik fél beszélt, ajkain végig elnéző, gyöngéd mosoly látszott, bár időnként szemét forgatva nézegette az óráját, és nagyokat ásítozott. – Ugyan már, Regina! Amint tudok, indulok – fogadkozott Cameron immár sokadszorra, és hogy ingerültségét levezesse, beletúrt sötétszőke tincseibe. Jorja a hűtőhöz lépett, és kiverte az ásványvizes palackot, csinos arcán egykedvűség tükröződött. A pulthoz sétált pohárért, s közben el kellett mennie Cameron háta mögött. – Igen rövid pórázon tart a banya! – jegyezte meg elhaladtában, mire Cameron csodálkozva fordult hátra. Innentől kezdve már mindenki hallotta, mit kiabál a telefonban a női hang. – Mi? Ez ki volt? – Nyugi, Regina! – csitította Cameron, miközben egy rosszalló pillantást vetett Jorja vigyorgó arcába. Újra hátat fordított, de így is minden szót lehetett hallani. Próbáltam David húsgombócaira koncentrálni, miközben azon járt az agyam, hogy Jorja a garázsban, Kellan jelenlétében öltözhetett-e át. Kétség sem

133

férhetett hozzá, hogy egy ilyen lány mellett, még ha démon is, labdába sem rúghatok. Ahogy ez a gondolat átfutott az agyamon, rádöbbentem, hogy valóban szerettem volna tetszeni Kellannek. Ő foglalta le szinte minden gondolatomat, amióta csak megjelent. Hirtelen elment a kedvem a vacsorától. Igazán nagyot csalódtam magamban. Több eszem is lehetne, mint hogy belezúgjak az első mellém álló mentorba, akit nem csak a Bölcs, hanem mindenki más is a tanításom reményében küldött hozzám – beleértve Gideont is. Atyaég! Gideon mit szólna, ha a saját fiát szemelném ki magamnak? Alaposan összeszidna erkölcstelen viselkedésem miatt, aztán kiselőadást tartana a szignifikáns különbségekről a démonok és a boszorkányok között? Kelletlenül sétáltam az asztalhoz a helyemre, ahová Lin és David – döbbenetes, hogy eddig nem vettem észre – már csinos kis terítéket varázsoltak. Égett az arcom, és hányingerem volt. A vacsora ínycsiklandozó húsgombócai már kevésbé csábítottak, mint az imént, amikor még éhes voltam. – Regina, leteszem! – jelentette ki Cameron, és végszónak szánhatta, mert kinyomta a mobilt. Mindenki elhelyezkedett a hirtelen szűkössé vált konyhánkban, az asztal körül. Jorja és Lin ültek az ovális asztal egyik oldalán, Cameron és én a másikon, David pedig az asztalfőn, ami a legközelebb esett a pulthoz, ahonnan fel-le ugrálva egymás után hozta az újabb adagokat. A nagybátyám fraternizáló vacsorája kissé feszültre sikeredett, még egy gombostűt sem lehetett volna úgy leejteni, hogy bárki ne rezzenjen össze a zajra. Lin evett a leggyorsabban – néhány pillanat, és már semmi nem volt a tányérján. – Ki az a Regina? – kérdezte Lin kíváncsian, minden bevezetést mellőzve. Cameron csodálkozva nézett fel a húsgombócából, amibe éppen egy hatalmasat akart harapni. Csalódottan emelte távolabb a szájától, úgy válaszolt Linnék. – A feleségem – felelte, majd vetett rám egy bizonytalan pillantást, és hozzátette. – Mellesleg az Utolsók egyike. Mielőtt újabb kérdésre kellett volna felelnie, gyorsan beleharapott a fasírtba, és kényelmes tempóban megrágta. Az nem lepett meg, hogy a

134

felesége, könnyen rá lehetett jönni a telefonbeszélgetést hallva, de hogy az Utolsók közül való... Döbbenten néztem rá, de Cameron a legnagyobb nyugalommal folytatta az evést, mintha éppen az időjárás aktualitásait vitattuk volna meg. Jorja továbbra is unott arccal vacsorázott, teljesen kizárva bennünket a saját atmoszférájából. – És akkor te mit keresel itt? – faggatózott tovább Lin, karamell szín szemében magasra csapott a kíváncsiság lángja. – Félre ne érts! De nem mellette kellene lenned? Úgy értem, nem csak Claire-re vadásznak a zsoldosok. Már megint ez a többes szám... Cameron nem felelt azonnal. Megrágta a falatot, és miután lenyelte, kelletlenül fordult Lin felé a válasszal. – Nem kell kombinálni. A jövetelem nem rajtam, és főként nem rajta múlott. A Bölcs rendelt ide. Aki önszántából jött, az ő – magyarázta, majd mutatóujjával a vele szemben ülő Jorja felé bökött. – És persze a titokzatos fél démon mentorod. Mindannyian várakozásteljesen fordultunk Jorjához, de ő nemet intett a fejével, és ellenségesen meregetett bennünket. – Felejtsétek el! Tőlem nem hallhattok esti mesét! – jelentette ki, és jéghideg mosolyát ránk villantotta. Még egy hóember is összeomlott volna tőle. Mindenki nevetett vagy mosolygott a megjegyzésen, egyedül én éreztem kényszeredettnek ezt az együtt töltött étkezést. Eldöntöttem, hogy holnaptól a szobámban költöm el a vacsorámat. És ekkor éreztem meg őt. Azonnal tudtam, hogy az emeleten van. Mintha egy kötél lett volna a derekamra erősítve, aminek a másik vége odafönt van az ő kezében, és azzal húzna maga felé. Mintha hívott volna egy olyan vonalon, amihez senkinek sincs vétele kettőnkön kívül. A villa kiesett a kezemből, hangosan csörrent a tányéromon, mire mindenki felém fordult. Cameron és Lin csodálkozva tekintett rám, David aggódva, mintha attól tartana, hogy újra betegen kell látnia, Jorja pedig gyanakvó nyugtalansággal. Megköszörültem a torkomat. – Kicsit elfáradtam. David felpattant, és kézfejét finoman a homlokomhoz érintette.

135

– Nem hiszem, hogy lázas lennél – töprengett hangosan, mire Cameron szemrehányóan horkantott. – Persze, hogy nem lázas. Annyi oltalmazó gyógynövénnyel töltöttem fel a szervezetét, hogy legalább harmincéves koráig nem lesz semmi baja – jegyezte meg, és egy nagyot harapott a következő gombócból, amit a villájára szúrt. – Ez afféle garancia? – kérdeztem tréfásan, miközben engedtem a képzeletbeli kötélnek, és lassan felemelkedtem a székemről. – Egyértelmű – felelte mosolyogva két harapás között. – Biztosan jól vagy? – aggodalmaskodott David, és továbbra is ott állt mellettem, elzárva az utamat a láthatatlan kötelékem túlsó vége felé. Legyűrtem a türelmetlenségemet, és igyekeztem higgadtan válaszolni. – Persze, csak kimerültem. Majd reggel találkozunk – néztem fel rá várakozón. Néhány másodpercig habozott, homlokát ráncba gyűrte az aggodalom, de ahogy alaposan szemügyre vett, nem talált rajtam semmi kivetnivalót vagy nyugtalanítót, ezért nyomott egy puszit a fejem tetejére, és félreállt az utamból. – Jó éjt mindenkinek! – búcsúztam óvatos mosollyal az arcomon, de a többiek nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget a távozásomnak, a tányérjuk fölé hajolva beszélgettek. Ahogy az ajtóból még egyszer hátrafordulva megfigyeltem őket, rájöttem, talán mégis volt valami értelme ennek a közös, barátkozós vacsorának. Fellélegezve léptem a lépcsőre, a kötelem egyre erősebben húzott felfelé. A legszívesebben hármasával szedtem volna a lépcsőfokokat, de illedelmesen visszafogtam magam. Amikor végre felértem, egy újabb érzés kerített a hatalmába. Távolodott, de még mindig itt volt. Éreztem a jelenlétét a házban, de inkább mintha kintről jött volna valahonnan, a hívása pedig ismét felerősödött. Beléptem a szobámba, azt gondoltam, hogy ott lesz, de ahogy felkattintottam a lámpámat, sehol nem láttam. Egy pillanatra elcsüggedtem, de ahogy körülnéztem, a szobám valahogy más volt, mint ahogy hagytam. Először nem is tudtam, hogy mi az, minden annyira normálisnak tűnt. Az ágyam a sarokban, mellette az éjjeliszekrény, a másik oldalon a számítógép az asztalon, a túloldalon a

136

ruhásszekrényem – ahol a báli ruha rejtőzött, amit biztosan nem veszek majd fel holnap –, minden a helyén volt. Ekkor a pillantásom az erkélyajtóra tévedt, aminek a kilincsére fel volt függesztve a táskám. Az a táska, amit Kellan ülése mögött hagytam, és amiről teljesen megfeledkeztem. Odaléptem, és leemeltem. Abban a pillanatban, amikor megérintettem a kilincset, a kötél ismét megfeszült, és húzott kifelé az erkélyre. Kíváncsiságtól vezérelve léptem a szabadba, ahol már koromsötét volt. Az időérzékem teljesen összezavarodott, fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el, mióta hazaértem az iskolából. Egészen biztos voltam benne, hogy valamelyik látogatónk képes felgyorsítani az időt, mert ilyen sebességgel azelőtt nem repült. Az eső teljesen elállt, és a természet ázott illata üdítően hatott a kábulatomra. A sötétség miatt szinte semmit nem láttam, hiába hunyorogtam. A magasból letekintve azon morfondíroztam, hogy ha hirtelen a mélybe vetné magát, és hívna a köztünk lévő kapoccsal, akkor vajon megtenném-e, hogy oda is utána megyek. Minden valószínűség szerint igen. A szobámból kiszűrődő lámpa harsány fénye elhalványult az erkélyen, én pedig bizonytalanul, idiótán toporogtam a félhomályban. Már éppen arra gondoltam, hogy nem várok tovább, visszavonulok, és berakom a kedvenc CD-met, amikor egy árnyék hirtelen megmozdult. Először megijedtem, de ahogy meghallottam a csöndes kuncogást, a gyomrom már nem a félelemtől szorult össze. – Ne haragudj! – szabadkozott Kellan, továbbra is az árnyékban maradva. Hangjában fojtott nevetés hallatszott, de egy csöpp megbánás sem. – Nem haragszom – világosítottam tel higgadtan. Kilépett az árnyékból, így arcának egyik felét megvilágította a szobámból kiszűrődő fény. Kipihentebbnek tűnt, mintha hosszú órákat aludt volna, mióta nem találkoztunk, pedig biztosra vettem, hogy nem telhetett el közben két óránál több. Át is öltözött, és hirtelen megint eszembe jutott Jorja. Vajon egyszerre öltöztek át? Elpirultam, rettentő otrombának éreztem a gondolataimat. A testéhez tapadó vékony, fekete pulóver még jobban kiemelte széles vállait, keskeny derekát, lapos hasát. Igyekeztem erőt venni

137

magamon, és felnéztem az arcába. Így felfrissülve még vonzóbbnak tűnt, mint egyébként. Még ott ragyogott rajta az iménti jókedv, haja tökéletes tincsekbe igazítva meredezett mindenfelé. Erre a látványra nem tudtam mit mondani, egyszerűen csak bámultam fel rá, és külön emlékeztetnem kellett magamat, hogy a számat zárva tartsam. – Valóban nem tűnsz dühösnek – lepődött meg őszintén. – Miért, annak kellene lennem? – Csak azt gondoltam, talán mérges leszel, amiért félbeszakíttatom veled a vacsorádat – hangzott a magyarázat, de én továbbira sem tudtam kilépni a kábulatból, amit a látványa váltott ki belőlem. Annyira szépnek találtam, mintha egy lenne az éjszakával. A szeme éppen olyan sötéten fénylett, mint a mögöttünk ragyogó csillagos égbolt. Hirtelen észbe kaptam, rájöttem, valamiféle válaszra vár. – Inkább kíváncsi vagyok – tudattam vele. Nem értette, ezért gyorsan felvilágosítottam. – Hogyan csináltad? Megint nevetett, csöndesen, mégis úgy, hogy a gyomrom bukfencezett egyet. Az erkélyem széléhez lépett, és felugrott a fél méter széles korlátra. A hátát nekivetette a falnak, egyik lábát felhúzta, a másikat maga elé nyújtotta, és onnan nézett rám. Nem hívott, mégis odaléptem, és feltelepedtem vele szemben a korlát másik végén. – Gideon is gyakran alkalmazta ezt rajtad, csak ő nem ennyire feltűnően – mesélte, és hittem neki. Ittam minden szavát, és nem csak azért, mert Gideon emlékeiből nyújtott át egy kis szeletet. Bársonyos hangja mintha simogatta volna a lelkemet. Álmodozó révületemből felriasztott újra pajkos kuncogása. – Én most két személy varázslatát őrzöm magamban, és csak most tanulom őket tudatosan használni. – És ezt hogyan használtad? – firtattam. – Menj vissza, és fejezd be a vacsorádat – javasolta, majd fejét hátradöntve nekitámasztotta a falnak. Úgy láttam, a csillagokat figyeli. – Én, itt megvárlak. – Nem vagyok éhes. És különben is azt mondtam nekik, hogy fáradt vagyok. Furcsán nézne ki, ha mégis visszamennék – mondtam, mire bólintott, mintha tudná, miről beszélek. – Igen, tényleg... Megint úgy éreztem, mintha lemaradtam volna valamiről, és egyáltalán nem tetszett ez az érzés. Teljesen butának láttam magam,

138

akit kioktat egy nagyobb és okosabb bácsi. Pedig ha Kellanre néztem, minden más eszembe jutott, csak a bácsi nem. Észrevehette a zaklatottságomat, mert hirtelen előrehajolt – egészen közel hozzám –, és a kezét felém nyújtotta. Éppen úgy tartotta, mint amikor a sebes bőrömre hívott gyógyító varázsigét. Egy pillanatig haboztam, de végül a kíváncsiság felülkerekedett bennem, és felé nyújtottam a kezemet. Ahogy akkor, most sem ért hozzám, mégis éreztem kezének melegét a bőrömön. Szerettem volna megérinteni őt, de féltem, hogy megzavarnám a koncentrációjában. Még a sötétben is láttam, ahogy a szeméből eltűnik a fehérség, a fekete egybefolyt, mintha tintát csöppentettek volna bele. Így már igazán olyan volt, mint az éjszaka sötétje. Ezekkel a démoni szemekkel rám kacsintott, és egy szót suttogott a sötétségbe. – Audiovox! Emlékeztem, hogy akkor utána ismételtem a szavakat, most azonban nem volt erre szükség. A varázsige gondolatára bizsergést éreztem a fülem mögött egy ponton, a következő pillanatban pedig a csöndes estéből hirtelen zajongó éjszaka lett. Hallottam, ahogy a földszinten Cameron gúnyos megjegyzést tesz Jorjának a horkolására vonatkozóan, hallottam, ahogy a vörös démon erre haragosan felmordul, majd becsapódott egy ajtó, tányérok csörömpöltek. Először nem értettem, mi történik, de ahogy múltak a percek, rádöbbentem, hogy hiába van köztünk egyemeletnyi távolság, áthatolhatatlannak tűnő falak és ajtók, mégis tisztán hallom, ami a házban történik. Hitetlenkedő nevetéssel néztem Kellan mosolygós arcába, neki ez éppen olyan új volt, mint nekem. Együtt fedeztünk fel valamit, és ettől csak még szorosabbnak éreztem a közöttünk lévő köteléket. Aztán minden más lett. A zajok felerősödtek, már hallottam a környéken minden apró-cseprő hangot, és egyre jobban bántották a fülemet. Tücsök zajongott az erdő túlsó végén elterülő mezőn, amit kettészelt az autópálya; egy kamion hatalmasat tülkölt, majd visítva fékezett, mert valami patás átrohant előtte az éjszakában. Elrántottam a kezemet Kellanétől, mire azonnal megszakadt a kiélezett hallás, és újra körbevett a megnyugtató csönd. Zihálva szedtem

139

a levegőt, a kezemet a fülemre tapasztottam, és igyekeztem teljesen lehiggadni. Szememet lehunyva koncentráltam, hogy minél előbb elmúljon ez az őrület. – Jól vagy? – kérdezte majdnem suttogó hangján, ami balzsamként hatott tompán lüktető fülemre. – Azt hiszem – nyögtem nehezen, de el is hallgattam, mert még a saját hangomat is elviselhetetlenül hangosnak találtam. Lassan elhalkult minden. Megnyugodva állapítottam meg, hogy már nem hallom a tücsköt, a kamiont, de még a földszinti társalgást sem. Elvettem a fülemtől a tenyeremet, és nagyot sóhajtva ejtettem az ölembe. – Meg lehet tanulni kizárni a nemkívánatos hangokat, csak időbe telik – világosított fel Kellan, mire bólintottam. A keze elindult az enyémért, de még nem ért hozzám, mikor megkérdezte: – Biztos minden rendben? Felelni akartam, hogy persze, de ekkor a kezemet a tenyerébe fogta, engem pedig átjárt a fájdalom. Az utolsó, amit láttam belőle, sötét szeme volt. A boldogságtól felszabadultan nevetett rám, majd egybefolyt a külvilággal, magába szippantott, és zuhanni kezdtem. Az érintése ott égett a bőrömön, pedig már nem éreztem a kezét. Egy örvény felkapott, megpörgetett, és húzni kezdett a mélybe. A csuklómnál, ahol Kellan és az én bőröm érintkezett, mintha valami megmarkolt volna, és hatalmas erővel rángatott lefelé, közben éreztem, hogy Kellan ijedten eltávolodik a közelemből, és már nem mer hozzám érni. A külvilágból csak ennyit fogtam fel, közben küzdöttem láthatatlan fogva tartóm ellen, de hiába. A fájdalom ezernyi jeges tűszúrásként lüktetett testem minden pontján, s hiába akartam kiabálni, a sikolyom néma maradt. Aztán végre enyhült a fájdalmas szorítás, mintha valami kellemes meleg ölelte volna körbe sajgó csuklómat. A két érzés nem fért meg egymás mellett. Éreztem, ahogy tompa ütést mérnek a kezemre, mire az a valami eleresztett. Hatalmas puffanással nekivágódtam a falnak, és tehetetlen rongybaba módjára csuklottam össze. Végre eltűnt az örvény, és körülölelt a feketeség kellemes melege.

140

7. A kihívás FOGALMAM SINCS MENNYI IDEIG VOLTAM ESZMÉLETLEN. Úgy tűnt, mintha hosszú órák teltek volna el, mégis szinte biztos voltam benne, hogy csupán percek lehettek. Óvatosan kinyitottam a szemem, és láttam, hogy még mindig az erkélyen vagyok, annak a falnak a tövében, aminek nekivágódtam. Nem éreztem fájdalmat, legalábbis nem olyat, amit maga az esés okozott – a csuklóm rettentően sajgott, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Kellant kerestem a sötétben, de helyette Jorja magasodott fölém néhány méterrel arrébb, az erkély szélénél. Nem engem nézett, hanem arra a pontra meredt, ahol legutóbb láttam Kellant. A sötétség nem segített a tisztánlátásban, és az a kevés is, amit láttam, egyre homályosabbá vált, míg végül teljesen összefolyt előttem. Bosszúsan felsóhajtottam, és az ép kezemre támaszkodva feljebb csúsztam a fal mellett. – Mi történt? – kérdeztem, s bár a hangom alig volt több sóhajtásnál, mégis meghallották. Jorja ingerülten kapta felém a fejét, és előtte az árnyék szintén megmozdult. – Claire! – Kellan selymes hangja mintha simogatott volna, de feltűnt, hogy megkönnyebbülten cseng. – Jól vagy? Jorja megvetően nézett rám, én pedig nem értettem a gyűlöletét. Semmi rosszat nem tettem, nem ártottam Kellannek, legfeljebb magamnak, de ez volt a kisebb probléma. Örültem, hogy neki nincs baja, mégis úgy látszott, mintha szenvedne. Összekuporodva

141

gubbasztott a korlát tőlem legtávolabb eső pontján, hosszú karjait védekezőn fonta a teste köré, és bár az arca nem látszott tisztán, mégis biztosan tudtam, hogy a szeme továbbra is démoni ónixfényben csillog. – Igen – feleltem, mikor eszembe jutott, hogy a válaszomra vár. – És te? Csöndes iróniával felnevetett. – Úgy is mondhatjuk. – Mi történt? – kérdeztem újra, aztán megpróbáltam hangosan felidézni, amire emlékeztem. – Mindent... mindent hangosabban hallottam, mint egyébként, aztán már túl hangos volt. Aztán... megfogtad a kezem. Jorja ellenségesen meredt rám. Jobban éreztem az ellenszenvét, mint bármikor, amióta megismertem. Úgy állt Kellan és köztem, mintha attól tartana, hogy nemsokára újra egymásnak esünk. Felrémlett a szorítás a csuklómon. – Nem akartál elengedni – suttogtam az éjszakába, miközben lenéztem a kezemre, ahol karkötőként nyomódott a bőrömbe ujjainak szorítása. Fekete karkötő – még most is sajgott, de ezt nem mondtam ki hangosan, nehogy azt gondolja, nyámnyila vagyok. – Annyira sajnálom – súgta vissza elkínzott hangon Kellan, és felém mozdult, de Jorja azonnal kilépett szoborszerű mozdulatlanságából. Nem értettem, miért akadályozza meg, hogy Kellan idejöjjön hozzám, és haragudtam rá ezért. Szerettem volna a közelében lenni, látni az arcát, hogy jobban megértsem, mi történik vele. Hirtelen bevillant az összekapcsolódó kezünkre mért ütés, ami megszabadított a szorítástól. – Te segítettél. – A döbbenetem talán más esetben sértő lett volna, de ahogy belenéztem Jorja ridegen csillogó jég szín kék szemébe, láttam, hogy érti. – Miért? Mielőtt bárki válaszolhatott volna, az ajtóm felől hirtelen hangos dörömbölés hallatszott. David kiabált és fenyegetőzött, hogy ha nem nyitom ki azonnal, rám töri az ajtót. Már a gondolat is nevetésre késztetett volna, de ahogy végignéztem magamon, aztán a körülöttem heverő vakolatdarabokon, hirtelen elment a kedvem a nevetéstől. Ha David meglátna ilyen állapotban, biztosan képtelen lenne elfogadni, hogy Kellan tényleg teljesen ártalmatlan.

142

– Claire! Azonnal nyisd ki az ajtót! – kiabált David, aztán a hangjához egy női szoprán is keveredett, amiből kiderült, hogy Lin is vele van. Nem hiányzott, hogy Cameront is felverjék, ezért könyörgőn fordultam Jorjához. – Segíts! Nem láthat meg így! – A jégszobor előtt imádkoztam, és reméltem, meleg pillantásom felolvasztja dermedt szívét. A csuklóm egyre jobban fájt, mintha jégbe zárták volna, és a fagy nem engedné áramlani a véremet. Jorja olyan gyűlölettel meredt rám, mintha a pillantásával akarna elpusztítani. – Egy napra bőven elég egy jócselekedet, nem igaz? – jegyezte meg vékony ajkain fennhéjázó mosollyal. – Különösen egy démonnak. – Jorja! – Kellan hangja olyan keményen csattant a sötétből, akár az ostor, bár továbbra is védekezőn átkarolta magát erős karjaival. Jorja nem nézett rá, megbántottan szegezte pillantását az ajtóra, ahol David és Lin, immár Cameron társaságában egyre nagyobb zajt csapott. – Menj! Jorja átlépte a vakolatdarabokat, és besétált a szobámba, míg én lassan – kerülve minden hirtelen mozdulatot – felálltam. Néhány lépést tettem előre, hogy lássam, hogyan rázza le a családomat. Sérült kezemet felfelé tartottam, így kevésbé lüktetett, mintha lógatnám. Furcsán üresnek éreztem magam, azt az eufóriát sem találtam magamban sehol, ami az ájulásomig betöltötte egész lényemet. Jorja megállt az ajtó mögött, egyik kezét maga elé emelte, mintha meg akarná akadályozni, hogy be lehessen törni. Aztán megszólalt, de a hang nem a sajátja volt, hanem az enyém. – Nincs semmi baj, David! – mondta Jorja „Claire-es” hangon imitált álmossággal. A folyosón hirtelen néma csönd lett. – Mi volt ez a nagy zaj? – kérdezte Lin, hangjából sütött a gyanakvás. – Csak a sötétben levertem a vázámat – megborzongtam, ahogy a saját hangomat hallottam újra és újra felcsendülni Jorja szájából. – Miért nem nyitod ki az ajtódat? – faggatózott tovább Lin. – Mert álmos vagyok, és aludni szeretnék! – jelentette ki a démonlány olyan határozottsággal, amire én soha nem lettem volna képes. Kíváncsian fordultam Kellanhez.

143

– Neked is fájt? – kérdeztem, mert úgy láttam, ő is szenved, de az ő kezén nem volt semmilyen karkötőnek látszó sérülés. Hosszú másodpercekig habozott, aztán váratlanul leugrott az erkély korlátjáról, és egy szempillantás múlva előttem állt. Hátrafeszítettem a fejemet, hogy tisztábban láthassam az arcát. Tele volt bűntudattal, és bár nem értettem miért, démonszemei fekete gyémántként ragyogtak. Ha nem varázsolt, akkor nem változott át. Legalábbis az én elméletem szerint. – Éppen ellenkezőleg – felelte végül. Ennél jobban már meg sem lephetett volna. Gyötrődve válogatta a szavakat, mintha attól félne, megsebez valamelyikkel. – Soha ennél kellemesebbet nem éreztem. – Ezt nem értem – ismertem be. – Igazából én se nagyon. A legutóbb semmi probléma nem volt, amikor megérintettelek. Nem értem, most miért... – befejezetlenül hagyta a mondatot. Tanácstalanul álldogáltunk egymással szemben, de én legalább az arcát szerettem volna tisztán látni. Mintha mindketten egyre gondoltunk volna, egyszerre indultunk egymás felé, azonban ahogy közelebb lépett, a seb, mint valami vészvillogó, jeges bilincsbe zárta a csuklómat. Feljajdultam, mire Kellan – mintha arcul ütöttem volna – azonnal hátrált három lépést. Jorja megjelent az ajtóban, és úgy helyezkedett, hogy ismét Kellan és közém ugorhasson, ha újra baj történne. Világos volt, hogy az ő ütésének köszönhetően szakadtunk ketté, és úgy tűnt, készen áll arra, hogy ezt újra megtegye. Bizonyára nem értem, hanem Kellanért, ami azt jelentette, hogy valóban jóval több van közöttük a puszta barátságnál. – Sejtettem, hogy itt vagytok! – csendült fel egy mély hang az erkély túloldaláról, mintha az út szélén álló magányos fáról szólt volna valaki. Jorja ellenségesen meredt a hang forrására – biztos voltam benne, hogy látja az illetőt –, de Kellan továbbra is csak a kezemet bámulta. Belenéztem az éjszakába, a fa felé, és mintha egy árny megmozdult volna. A gravitációt legyőzve és a fizika összes törvényének ellentmondva, Cameron lebegett a sötétben, majd belibbent az erkélyemre, mint valami tündérke. Csak éppen szárnyak nélkül.

144

Makulátlanul tiszta ruhában volt mindenki, egyedül az én blúzom és farmerom volt poros és véres. Cameron felhúzta az orrát, mintha valami rémes szag terjengene a levegőben. – Mi a fenét csináltatok szegénykével? – kérdezte elszörnyedve, majd legyintett egyet a kezével, mintha csak egy legyet akarna elhajtani. A legapróbb vakolatdarabok is, amelyek akkor potyogtak a földre és a ruhámra, amikor nekizuhantam a falnak, megmozdultak. Először megremegtek, aztán lassan, majd egyre gyorsabban elkezdtek visszaszállingózni a helyükre, oda, ahol a fal megőrizte a testem lenyomatát. A végén olyan tökéletesen összeálltak, mintha mi sem történt volna. Teljesen megfeledkeztem a sajgó fájdalomról, csodálattal néztem körül, és legyűrve ámulattal teli zavaromat, Cameron felé fordultam. Szabadkozva emelte fel a kezét. – Meg ne kérdezd, hogy csináltam! Moldomusban ez mindennapos varázslat – világosított fel, és egészen úgy tűnt, mintha magyarázkodott volna. Ebben a pillanatban nem állt szándékomban megtanulni a rendrakás legegyszerűbb módját, valami más viszont megfogott a válaszában. – Moldomus? – A boszorkányok városa. Ne mondd, hogy még nem hallottál róla! – vont kérdőre gunyorosan, mire szégyenkezve lesütöttem a szememet. Mielőtt felelhettem volna, Jorja szólalt meg, mély megvetéssel a hangjában. – Mégis elmondanád, honnan tudhatna a banyatanyáról? Hiszen emberként nőtt fel! Nem tudhat többet, mint Harry Potter! – jegyezte meg epésen, aztán Kellanhez fordult, aki továbbra is az erkély tőlem legtávolabbi pontján állt. – Pihenned kellene! Kellan tiltakozni akart, de őt meg Cameron előzte meg. – Ma még magamra vállalom az őrséget, de holnaptól nincs lazsálás! – Nem maradhatnál? – kérdeztem reménykedve. Egyet léptem felé, de azonnal meg is torpantam, mivel újra éreztem a csuklómon a jeges szorítást. A köztünk lévő távolság jobban fájt, mint jégbe zárt sebem. Kellan továbbra is gyötrődve nézett rám, karjait még

145

mindig védekezőn fonta széles vállai köré. Vívódott, de nem értettem, miért. Jorja kettőnk között állva figyelte. Legszívesebben félrelöktem volna, hogy közelebb jussak hozzá. Csak tudat alatt ismertem be, hogy nem Jorja az, aki miatt távol kell tőle tar tanom magamat. Kellan hangja maga volt a suttogó fájdalom, amikor megszólalt. – Félek, nem lenne jobb vége, mint az imént. Szavai belém martak, de Cameron nem hagyott időt a reagálásra. Odalépett hozzám, megfogta a sérült kezemet, és a fény felé emelte, hogy tisztán lássa a sebet – közben Jorja az erkély széle felé terelte összetörtnek látszó mentoromat. – Látom már, hogy miért engem küldött a Bölcs! Neked nem gyógyító kell, hanem huszonnégy órás házi szolgálatban járőröző orvos- doktor-patikus – jegyezte meg félig-meddig tréfásan, aztán rám kacsintott, és önelégülten hozzátette. – Semmi gond! Bennem mindhármat megtalálod! Ha nem többet. Próbáltam figyelni rá, de a tekintetemet mágnesként vonzotta, ami a hátam mögött történt éppen. Jorja Kellan egyik karja alá nyúlt, és átvetette a saját vállán, hogy a fiú teljes súlyával rá tudjon nehezedni, aztán felsegítette a széles korlátra. Ahogy egymásba karoltak, a szívem diónyira szűkült össze, a gyomrom pedig összerándult, mintha valaki odavágott volna. Szúró fájdalom nyilallt belém, és már azt sem bántam, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. – Mehetünk? – kérdezte Jorja gyöngéden, és az éjszakai sötétség felé fordultak. Kellan nemet intett a fejével, és háttal nekünk visszaszólt a válla felett. – Ígérem, visszajövök, amint lehet! – fogadkozott. A hangja gyönge volt, mintha kimerítette volna, hogy a közelemben kell lennie. Bólintottam, bár ezt nem láthatta, mert addigra eltűnt a feketeségben Jorjával. Felnéztem Cameronra, aki elnézően mosolygott a könnyeimen, és nem tett egyetlen rosszindulatú vagy gúnyos megjegyzést sem. Fejével a szobám felé intett, egyik kezével a csuklómat tartotta, míg a másikat szélesre tárta, jelezve, hogy nagyvonalúan előreenged. – Nos, Rapunzel, míg a mentorod lábadozik, addig megengeded, hogy összefoltozzalak? – tudakolta kedves évődéssel, amivel sikerült bágyadt mosolyt csalnia az arcomra.

146

Bementem a szobába, és leültem az ágyam szélére. Tompán érzékeltem, hogy a boszorkány néma csöndben ellátja a sebemet. Egy sereg kérdés merült fel bennem, amikre tőle választ kaphattam volna, de én csak egyetlen dologra tudtam gondolni. Mi baja lehet Kellannek? Annyira szerettem volna segíteni neki, enyhíteni a szenvedésén, ha kínlódott egyáltalán. Szinte fizikai fájdalmat okozott az elutasítása. Az, hogy Jorját elfogadta a bajban, engem pedig nem, jobban megviselt, mint vártam. Cameron mormogása visszazökkentett a szobámba. – Ez nehezebb lesz, mint gondoltam. – Mi a baj? – kérdeztem, miközben letöröltem néhány makacsul kibuggyanó könnycseppet az arcomról. Az orvosommá előlépett Cameron megrökönyödve szemlélte a kezemet, amiről sikeresen eltüntetett egy réteg feketeséget – így már csak kék volt, de Kellan ujjlenyomatát továbbra is hűen őrizte. – Nem találkoztam még hasonlóval. És mert nem igazán tudom, mi okozta, így azt sem tudom, hogyan lehetne meggyógyítani magyarázta összevont szemöldökkel, de a tekintetét nem vette le a sebemről. Láthatóan nagyon frusztrálta, hogy kudarcot vallott. – Már az összes varázsigét elmondtam, megidéztem a gyógyfüvek erejét is, de semmi. Csak a felső réteg gyógyult, az alatta lévőbe szinte beleitta magát a rontás. – Rontás? – visszhangoztam riadtan. – De Kellan sosem... – Nem, persze hogy nem bántana téged. Ezt én is tudom, hiszen azzal, hogy a mentorságot elvállalta, az életét a tiedhez láncolta – hadarta unottan, mintha már többször hallott mesét ismételtemének vele. – Ezzel a részével én is tisztában vagyok, de ez mégiscsak különös, nem gondolod? Biztosan csak megérintett? Nem mondott valamit előtte? Nem gondolkodtam. Ezen nem kellett gondolkodnom. Teljesen biztos voltam benne, hogy Kellan nem szándékosan csinálta, amit csinált, bármi is volt az. – Nem tett semmit – jelentettem ki határozottan. Talán túl sok éllel mondhattam, mert Cameron azonnal visszahúzódott, és nem feszegette tovább a témát. Megenyhülve tettem hozzá: – Őt is ugyanúgy meglepte a reakcióm, mint engem. Hiszen csak egy érintés volt.

147

– És te mit éreztél? – kérdezte, és felvette azt a kioktató álarcot, amiért csöppet sem rajongtam, de igyekeztem elviselni. – Nem igazán tudom megmagyarázni. Hideg volt, és fájdalmat okozott... Mintha valami elkapta volna a kezemet, hogy lehúzzon a mélybe – vázoltam tömören az emlékeimet, de okosan átugrottam azokat a részeket, amikben Kellant lehetett volna azonosítani. Hogy mikor elengedte a csuklómat, a szorítását mégis ott éreztem, és továbbra sem szabadultam. – Ennyi? – gyanakodott Cameron, de amikor a tőlem telhető legártatlanabb képpel bólintottam, újra tanácstalanná vált. Beletúrt amúgy is kócos hajába, és hangosan fújt egyet. Közben egyfolytában a sebet figyelte, mintha azt várná tőle, hogy elárulja neki a megoldást. – Különös. – Segíthetek valamiben? – kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmemet Kellanről és Jorjáról, akik valószínűleg a garázsunkban töltik az időt édes kettesben. Cameron szeme felcsillant, de továbbra is gyanakvó pillantással méregetett. – Ezt hogy érted? – Hát, nem is tudom, mondd meg te! Talán, ha az én erőmet is igénybe vesszük, akkor sikerülhet – javasoltam, de azonnal visszakoztam is. Rádöbbentem, hogy elég nagyképűen hangzott, amit mondtam. – Illetve... Csak, ha gondolod! Nem akartam olyasmire célozni, hogy az én erőm nagyobb, mint a tied. Egyszerűen csak... Cameron kedvesen elmosolyodott, és hirtelen valahogy sokkal idősebbnek néztem, mint eddig. Magas, nyúlánk alakjával és fiatalos megjelenésével legfeljebb huszonötnek véltem, de ahogy újra a kezem fölé hajolt, a szeméből annyi bölcsesség sugárzott, hogy szinte aggastyánnak tűnt. – Nem kell zavarban lenned! – súgta csöndesen. – Az erőd valóban hatalmasabb, mint bármelyikünké. Csak még nem tudod használni. Ezért vagy te annyira más, és ezért van szükséged nagyobb védelemre, mint a többieknek. – A többieknek? Úgy érted, az Utolsóknak? – kaptam a szaván hirtelen. A kíváncsiság újra feltámadt bennem, és ezúttal elhatároztam,

148

még ha összedől is a ház, akkor is megtudok egy morzsányit a hozzám hasonlókról. – Hányan vannak rajtam kívül? Cameron meglepetten villantotta rám hihetetlenül zöld szemét, majd azonnal le is sütötte. Egyértelműen látszott rajta, hogy el akarja terelni a szót. Egyik kezét az enyém alá helyezte, és várakozón újra rám nézett. – Tudod, melyik igét kell hívnod? – kérdezte, mire bólintottam. – Akkor mondd ki! – Hányan vagyunk még az Utolsók közül? – nem tágítottam. Úgy gondoltam, a fájdalmas réteget már eltűntette, nem sürgős a többire is akkora energiát pazarolni. Hosszú csend következett, makacsul álltam a pillantását. Mennyivel könnyebb volt vele szemben határozottnak mutatkoznom és vele szempárbajoznom, mint Kellannel! Habozott, én pedig biztos voltam benne, hogy Kellan adta parancsba, hogy erről ne beszéljenek nekem. – Összesen hárman maradtatok – bökte ki végül, és nagyon igyekeztem, hogy ne látszódjon rajtam a döbbenet. Úgy tűnt, a közönyös maszk elég hatásosra sikerült, mert alaposan megfigyelt, mielőtt folytatta. – Regina és Milan sokkal tapasztaltabbak, mint te, de ők nem ebben a világban nőttek fel. – Moldomus? – Látom, odafigyelsz arra, ami néha véletlenül kicsúszik a számon – somolygott minden bűntudat nélkül, majd elkomolyodva folytatta. – Nekik már nem mentoruk van, hanem testőrük, akikkel szintén olyan szimbiózisban élnek, mint te a fél démonnal. – Nincs szükségük mentorra? – már képtelen voltam elrejteni a döbbenetemet, Cameron pedig a mosolygását. – Nem kellene így meglepődnöd! A legtöbb fajtánkbeli Moldomusban születik, és sokszor úgy éli le a teljes életét, hogy ki sem teszi a lábát onnan, nem jön át az emberek közé. A te eseted más, a szüleid, meg minden. – Pillanatnyi zavart szünetet tartott. Láttam rajta, hogy fogalma sincs, mire emlékszem a gyerekkoromból vagy a szüléimről, ezért idegesen másfelé terelte a szót. – És ott van David, aki felnevelt. Ő igazán normális, ahhoz képest, hogy ember. Rosszalló pillantást vetettem rá, de nem fűztem megjegyzést az elhangzottakhoz.

149

– Ezért kell itt lenned velem, és nem a feleséged mellett? – kérdeztem óvatosan, de az arcán fájdalmas kifejezés suhant keresztül. – Mert védtelenebb vagyok, amiért nem tudom koordinálni az erőmet? Hirtelen ólomsúllyal nehezedett rám a bűntudat. Miféle bolond világ az, ahol holmi vérvonal miatt képesek szétszakítani egy párt a legnagyobb veszedelemben? – Ne emészd magad emiatt! – mormolta minden meggyőződés nélkül Cameron. Felháborodottan néztem rá. – Hogy mondhatod ezt? Miért törődsz bele? – tudakoltam kétségbeesetten, miközben igyekeztem nem a normális hangmagasság fölé emelni a hangomat, nehogy újabb dörömbölés szakítsa félbe a gondolataimat. – A feleséged mellett lenne a helyed! – Tudom – suttogta megkínzottan, és elkeseredetten nézett rám. – Nem tehetem! – Miért? Ez is valami ostoba kötelék? Én, feloldozlak! – döbbenten nézett rám, de elkapott a hév, és tüzelt a vágy, hogy jót tegyek. Képtelen lettem volna még egy ember gondjainak a súlyát magamon cipelni. A felelősség már így is éppen elég nagy volt, nem bírtam elviselni többet. Nem akartam elviselni semmi mást. – Igen, feloldozlak! Oda mész, ahová szeretnél! Nem kell mellettem lenned, pátyolgatnod! Nem kell, hogy az orvos-doktor-patikusom legyél! El akartam húzni a kezemet, de elkapta az ujjaimat, és nem engedte. – Ahogy már mondtam, nem tehetem! – Legalább olyan makacs volt, mint én. – De feleannyira sem bosszantó, mint hiszed. – Miért nem? Zöld szeme megtelt gyöngédséggel és fájdalommal. – Mert Regina kért meg, hogy itt legyek! Döbbenten hápogtam. Semmit nem tudtam kinyögni. Mit is mondhattam volna erre? Teljesen összezavarodtam. Ha én egy napon férjhez megyek – hirtelen Kellan arca ugrott be erre a gondolatra –, akkor mindig magam mellett szeretném tudni a választottamat. Ahhoz, hogy oltár elé álljon valaki, komoly elkötelezettségnek és mély érzelmeknek kell meghúzódniuk a háttérben. Ennek a Reginának milyen oka lehetett, ami arra késztette, hogy elváljon a szerelmétől, holott tudja, hogy a Zsoldos a nyomában van?

150

Cameron visszahúzta a kezemet, és kérdőn nézett rám. – Az igét! – parancsolta halkan. – Vulnuscurat! – leheltem csöndesen. Mindketten a kezemet figyeltük. Cameron tenyerében apró fénygömb született, mely lassan növekedett, míg elérte a sérült kezemet, majd lágyan körülölelte. Mintha betakarta volna, kellemes volt, és meleg. Aztán a fény tovább nőtt, és bár ezt nem akartam, már az egész karomat elfedte. A csuklómon felizzott Kellan ujjainak nyoma, a fény pedig mintha felrobbant volna, majd ahogy jött, olyan hirtelen el is tűnt, és a szobámat újra a lámpám halovány fénye töltötte be. – Hú! – mást nem tudtam kinyögni. Cameron sokatmondó pillantással nézett rám. – Érted már, miről beszélek? – Nem értettem, és ezt ő is látta rajtam. – Mikor használtad ezt először? – Nem olyan régen – ismertem be, és megborzongtam, amikor felrémlett előttem Kellan közelsége. – Megsérültem véletlenül kémiaórán, és Kellan segített begyógyítani. – Ő volt? Azt hittem, Gideon tanított erre – töprengett hangosan Cameron. Úgy láttam, egyszerre van lenyűgözve és halálra, rémülve. Hirtelen a hatalmába kerítette valami megszállott izgatottság, és lázasan csillogó szemekkel kezdte kibogozni a számomra bonyolult szálakat. – Regina megmondta, hogy ez lesz. Gideon is tudta. Az erőd kiforratlan, olyan, mint egy csiszolatlan drágakő, és ha nincs megfelelő irányítás alatt, akkor veszélyessé is válhat. Kellan hatalma nagyobb, mint az enyém, ezért tudta ő irányítani a legutóbb, amikor ezt csináltátok. Mert akkor ugye nem volt fényrobbanás? Bizonytalanul nézett rám, mintha kicsit remélné, hogy a válaszom ellenkezője lesz annak, amit vár. Fogalmam sem volt róla, miről beszél, de aztán halványan derengeni kezdett. – Akkor én gyógyítottam meg magamat? – néztem rá döbbenten, mire elégedett vigyor terült szét az arcán. – Természetesen. Ezért vagy – illetve leszel – hatalmasabb boszorka mindenkinél. Ennek a varázslatnak az elsajátításához Reginának és Milannak is évek kellettek. Mi csak irányítottunk téged Kellannel – magyarázta elragadtatottan, de ahogy a kezemre nézett, a lelkesedése

151

lelohadt. – Illetve én csak próbáltalak, de úgy látom, nem túl nagy sikerrel. Követtem a pillantását, és elakadt a lélegzetem. A csuklómon a seb már nem tűnt sérülésnek, inkább olyan volt, mint egy ékszer, amely ezüstös csillogással fonta körbe a jobb kézfejem fölötti bőrterületet. Felemeltem a másik kezemet, és az ujjaimat óvatosan hozzáérintettem, de azonnal fel is szisszentem, mert a fájdalom újra fellángolt. Mintha a bőröm megfagyott volna, de belülről olthatatlanul emésztené a tűz. Magamon éreztem Cameron tekintetét, és tudtam, ha nem mutatok legalább valamennyire elfogadható és egészséges állapotot, azonnal riaszt mindenkit. Nem hiányzott, hogy körülöttem sopánkodjanak, legfőképpen pedig fölösleges lett volna Kellan lábadozását félbeszakítani. Reméltem, mihamarabb összeszedi magát, és választ ad néhány kérdésemre. Addig azonban be kellett érnem Cameronnal. Könnyed természete és beszédessége miatt talán még jobban is jártam vele – a kérdések terén legalábbis mindenképpen. – Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan, és mintha egy picit az ajtó felé mozdult volna. – Persze, semmi bajom! – hadartam gyorsan, majd lassabban hozzátettem. – Szerinted el fog múlni? – Gondolom, igen. Bár vannak olyan rontások, amik nyomot hagynak, de ez... – értetlenül meredt a csuklómon levő ezüstfényű ujjnyomokra. – Ez nem tudom, mi lehet. Talán, ha megkérdeznénk Kellant... – Ne! – kiáltottam fel hirtelen, mert láttam, hogy máris indulni készül. Felpattantam az ágy széléről, és gyorsan belebújtam a köntösömbe, aminek az ujja elég hosszú volt ahhoz, hogy eltakarja a kényes területet. Cameron értetlen gyanakvással vizslatott. – Cam, nincs semmi baj, és nem akarok minden apróság miatt hozzá rohanni, és a segítségét kérni. Gyenge magyarázat volt, de reméltem, hogy Cameron, emberi éveket számolva a maga huszonegynéhány évével az én tizennyolc évemnek tudja be ezt a makacs hozzáállást. Nem tévedtem: a tinédzserkorra sok különös érzelmi megnyilvánulást rá lehet fogni. – Oké, rendben! Akkor hagylak is pihenni – nézett az éjjeliszekrényemen álló órára.

152

Már indult volna, de úgy tűnt, különleges gyógyító érzéke még nem engedi, hogy itt hagyjon. Kíváncsi lettem volna, vajon hogyan irányítja az erejét, és mi is az pontosan, de nem mertem kérdezősködni. A csuklómon a „heg” ugyan nem okozott különösebb fájdalmat, inkább érzékeny volt, mintha az egyes mozdulatok okozta légáramlat-változást is érzékelné, azonban attól tartottam, hogy Cameron vagy David esetleg túlreagálná ezt a dolgot. Nem hiányzott, hogy egész éjjel az ajtóm előtt virrasszanak, amikor annyi átgondolnivaló kavargott a fejemben. Cameron tétován álldogált, ezért látványosan elnyomtam egy ásítást. – Biztosan rendben leszel? – bizonytalankodott, én pedig legszívesebben kilöktem volna az ajtón. Türelmesen elmosolyodtam, közben újabb ásítást imitáltam. – Persze – feleltem bágyadt hangon. Tudtam, ha elég álmosnak látszom, azt gondolja, hogy mély álomba zuhanok, amint kiteszi a lábát. Ezt a trükköt Davidnél is gyakran alkalmaztam, ha egyedül akartam maradni. – De holnap azért még átrághatjuk ezt a témát. – Igen, majd bevonjuk a démonbandát is, rendben? – komiszkodott, cinkosan rám mosolyogva, amit mérsékelt lelkesedéssel viszonoztam. Félreértette a hallgatásomat. – Nem nagyon csíped Jorját, igaz? Elhúztam a számat. – Inkább ő nincs igazán oda értem – magyaráztam óvatosan, mert nem tudhattam, mennyire van jóban a vörössel. Úgy tűnt azonban, hogy Cameron nem csak Jorját nem tekinti egyenrangú félnek, hanem Kellant sem, mert a szavaimra helyeslően bólintott, én pedig nem bírtam megálljt parancsolni, kitöri belőlem a kíváncsiság. – Hogyan találkoztál velük? Gondolom, nem azzal mentek oda Moldomusba, hogy helló. Cameron felháborodottan nevetett. – Démonok sosem léphetnek Moldomus földjére, még akkor sem, ha csak félig azok – jelentette ki, a végét erősebben megnyomva. Majd könnyedén vállat vont. – Mindenki üzenetet kapott. A Bölcs ugye mindent lát, tőle indulnak a hírek, az utasítások meg hasonlók. – De téged nem csak ő küldött. – Cameron felsóhajtott, láttam, hogy kényelmetlenül érinti ez a téma. Végül leesett a tantusz, és kiböktem, ami valójában történt. – Te nem is akartál jönni!

153

Cam sajnálkozva nézett rám. – Ez nem ellened szól, Claire! Regina ragaszkodott hozzá, hogy itt legyek veled. Ha rajtam múlott volna... – bocsánatkérőn magyarázkodott, de ajkain gyöngéd mosoly táncolt. – Azt mondta, nyugodtabb, ha belőle egy darabka itt van melletted. Egy pillanatra meghatódtam. Nem ismertem azt a lányt, azt sem tudtam, hogy néz ki, ebben a pillanatban mégis a szívembe zártam. – Köszönöm – leheltem megilletődött hálával. Cameron tekintetén fájdalmas árny suhant keresztül. – Majd neki köszönd, ha végre odaérünk. Nem tudtam mit mondani, ezért csak bólintottam. Reméltem, hogy végre elindul, hogy megkezdje az éjszakai őrséget, ami ellen hiába tiltakoztam, védelmezőim ragaszkodtak hozzá. Cameron azonban az ajtó felé lépve megtorpant, és a küszöbről még visszafordult. – Egyébként, hogy a kérdésedre válaszoljak, útközben találkoztam velük. Azonnal láttam, hogy démonok, de persze azt is, hogy mások, mint általában a sötét oldalon állók – magyarázta, és valószínűleg olyan értetlenül néztem rá, hogy azonnal folytatta is: – a legtöbb démon, ha boszorkánnyal találkozik, azonnal támad. Ők ketten azonban nem hogy nem támadtak, de még... érzelem is látszott rajtuk. Először azt hittem, egy pár... Visszaszorított lélegzettel figyeltem, és reménykedve kapaszkodtam az „először”szóba: – És nem? – kérdeztem suttogva, mert a hangom váratlanul felmondta a szolgálatot. Cameron mit sem sejtve legyintett. – Dehogy. Bár ennek a vörösnek nem lenne kifogása ellene, de Kellan mentor bácsi fantáziáját nem igazán mozgatja meg – jegyezte meg buján vigyorogva, aztán rádöbbenve kivel is beszél, visszább fogta a részleteket. – Na, mindegy. A lényeg, hogy nem tartoznak össze. A démonok egyébként sem képesek hosszantartó és mély érzelmekre. Tiszta szívvel reméltem, hogy téved, mégis tüskeként maradtak meg bennem a szavai. – Mesélsz nekem a városról? – kérdeztem, hogy eltereljem a gondolatait, de nemet intett a fejével.

154

– Majd holnap. Pihenned kellene. Az adrenalin szinted már biztosan lecsökkent, ilyenkor szokott jönni az álmosság – ecsetelte, és bosszankodva állapítottam meg, hogy igaza van. Ezúttal nem szándékosan produkáltam az ásítást. Cameron rám mosolygott, és behúzta maga után az ajtómat. – Jó éjt! – köszöntem a halvány fénycsíknak, mire az felkuncogott, és eltűnt. Tétován álltam a csukott ajtó mögött az éjjeli lámpám sápadt fényénél, és rettenetesen gyűlöltem magam. Soha emberrel, de biztos voltam benne, hogy boszorkával sem volt ennyi baj, mint velem. Valóban egy két lábon járó veszedelem vagyok, aki nem érdemli meg ennek a sok embernek, démonnak vagy akármilyen lénynek a törődését. Biztos voltam benne, hogy Cameron az életét is feláldozná, ha úgy alakulna, pedig még csak nem is önszántából van mellettem. Mérgesen kapcsoltam le a lámpámat, és átadtam magam a sötétségnek. Körülölelt vigasztalón, elnyelte a zokogásomat, elrejtette könnyeimet. Felkuporodtam az ablakom peremére – ahonnan csak a házunk mögött elterülő végtelen mezőt lehetett látni –, és szabad folyást engedtem a fájdalmamnak. Sirattam mindent és mindenkit, aki csak körülöttem élt... Sirattam azt a Claire-t, aki talán egy másik életben lehettem volna, de már nem lehetek soha. A hold már magasan járt, mire a könnyeim végre apadni látszottak. És ahogy ott kuporogtam végtelen magányommal betakarózva, rádöbbentem valamire, ami végig, kezdettől fogva ott lebegett előttem. Leperegtek előttem az elmúlt napok eseményei, mintha csak egy filmből látnék bevillanni bizonyos kockákat. Amikor először megpillantottam, amikor beszélt hozzám, amikor vitáztunk. Mindegy volt, csak ő legyen. Kellan lénye körbefonta az elmémet, és akarvaakaratlanul elérte, hogy mindig jelen legyen a gondolataimban. A nap első sugarai felkapaszkodtak a horizonton, maguk után húzva a fényes korongot, és lágyan cirógatva ébresztgették a környéket. Mire a fénynyalábok elsöpörték az éjszaka sötét árnyait, már tisztában voltam mindennel, ami tökéletes reménytelenségbe taszított az éjjel. A könnyeim nem az elvesztett, sosem volt életemnek szóltak. Még csak nem is a barátaim vagy a családom fölöslegesnek tűnő önfeláldozása miatt hullattam őket.

155

A fájdalmamat egy érzés táplálta. A végeláthatatlan, mélységes szerelem, amit Kellan iránt éreztem, és amely teljesen hiábavalóan vert gyökeret oly mélyen a szívemben. Az esély, hogy viszonzásra találnak az érzelmeim, sokkal csekélyebb volt, mint azt remélni lehetett volna. Mire megéreztem a reggeli illatát, amely alattomosan bekúszott az ajtó résein, és amiről pontosan tudtam, hogy képtelen leszek elfogyasztani, teljesen üresnek éreztem magam. A könnyeim elfogytak, a reménytelenség befészkelte magát a fejembe, mégis mazochista boldogság kerített a hatalmába. Igazán szerettem Kellant, és legyen bármennyire kilátástalan kettőnk jövője, egyelőre ez volt az egyetlen biztos pont az életemben. A telefon csörgése riasztott fel mélabús gondolataimból, én pedig rádöbbentem, hogy szinte semmit nem aludtam az éjjel. Kábultan álltam fel az ablakpárkányról, kinyújtóztattam elmerevedett végtagjaimat, és levettem a köntöst, amit még éjjel kaptam magamra Cameron megnyugtatása miatt. Csak ekkor jutott eszembe a sebem. Lenéztem a kezemre, de semmi változást nem láttam. Kellan szorításának nyoma ugyanolyan ezüst fényben pompázott, mint amikor legutóbb láttam. Óvatosan megérintettem, felkészülve a fájdalomra, de meglepődtem, mivel a várt kínzó érzés elmaradt. Nem fájt, és tapintásra is ugyanolyan volt, mint a bőröm többi része, mindössze némi kellemetlen érzékenységet éreztem. A szokásos reggeli rituálémat követően tétován megtorpantam a ruhásszekrényem előtt. Kicsit hűvösebb, felhős idő volt, így az elmaradhatatlan farmerom mellett döntöttem, a szokásos fekete, mélyen dekoltált blúzommal. Ez azonban kevés volt, mert biztos voltam benne, hogy amint David és Lin felfedezik a sebeimet, vigyázóm, azonnal riasztaná szegény Bölcset, hogy visszavonassa vele Kellan mentorságát. Azt persze nem tudhatták, hogy mennyire ragaszkodom hozzá. Valószínűleg, ha tudták volna, akkor még gyorsabban igyekeznek eltávolítani a közelemből. Végül egy vastagabb pulóver mellett döntöttem, aminek az ujjai kesztyűszerűen végződtek. Így a sebem rejtve marad, még Kellan előtt is, és senkinek sem kell magyarázkodnom. Bevillant, hogy szólnom kell Cameronnak, nehogy elárulja a többieknek a félresikerült varázslatomat. A hajamat a szokásos szoros

156

kontyban rögzítettem a tarkómon a tűvel, aztán lerobogtam reggelizni. Lin és David megjegyzést tettek, hogy talán még sincs ennyire hideg, de nem firtatták a dolgot. Úgy volt, ahogy gondoltam: már megszokták, hogy mindig melegebben öltözködöm, mint bárki más. Amire viszont nem számítottam, az a testőreim hiánya volt. Tudtam, hogy Cameron a többnapos éjszakai őrködés miatt most pihen, de azt reméltem, hogy Kellannel tudok beszélni reggel. Ő azonban nem jelent meg sem reggel, sem délután. Szabad óráimat szobám rendbetételével és az érettségi tételek társaságában töltöttem. Eseménytelen nap volt, és sajgott a szívem, ha belegondoltam, hogy minden velem egykorú lány éppen a frizuráját készíti a bálra. A szekrényhez léptem, ahol a ruhám lapult. Még David lepett meg vele: egy napra őrizet nélkül maradtam, amikor Linnel elmentek, hogy megvegyék. Kellemes tapintású, selymes anyag volt, elől-hátul mélyen dekoltált. A színe éppoly bíborszínű volt, mint a hajam, amikor megcsillan rajta a nap fénye. Maxine már azt is eltervezte, milyen kontyot fog fésülni nekem erre az estére. Kivettem a ruhát, és a tükör előtt magam elé tartottam. Lehunytam a szemem, és elképzeltem, ahogy én is ott vagyok a táncparketten nyüzsgő párok között. Tettem néhány aprócska tánclépést, majd pördültem egyet, mintha a partnerem éppen megforgatna. Aztán kinyitottam a szemem, és a partnerem, aki képzeletemben Kellan arcát öltötte magára, eltűnt. Ostobának éreztem magam, ahogy ott toporogtam egyedül a szobámban. Lehajtottam a fejem, és egy pillanatra magamhoz szorítottam a ruhát. Néhány bosszantó könnycsepp makacsul végiggördült az arcomon, de én dühösen letöröltem őket, a ruhát pedig visszaakasztottam a szekrénybe. Nem is lett volna értelme – gondoltam reményvesztetten. Éjjel újra az ablakom párkányán sírtam álomba magam. Elhagyottabbnak éreztem magam, mint egész addigi életemben valaha. A féltékenység gonoszul kígyózó szörnyetege komorabbá festette a szobámat, mint amilyen valójában volt a holdtalan éjszakában. A felhők kitartottak felettünk, eltakarva a csillagokat és a teliholdat, mely előző éjjel kedves fényével beragyogta az álmatlanságomat. A tudat, hogy Kellan Jorjával van, teljesen elkeserített. „Miért?” – visszhangzott

157

ismételten a fejemben. Miért fogadja el az ő segítségét, és az enyémet miért nem? Valahogy biztosan meg lehetne oldani ezt az érintkezésdolgot – mondjuk varázslattal, lovagi páncéllal –, vagy ha mégsem, akkor én nagyon szívesen elücsörögnék a garázsban őt figyelve. Egyetlen ujjal sem érnék hozzá, csak legalább láthassam, egy légtérben legyek vele. Éreztem őt, ahogy mindig, amióta létrejött a szimbiózis közöttünk. Éreztem, hogy ott van a garázsban, de én hiába próbáltam azt a láthatatlan köteles trükköt alkalmazni, amit a mentorom olyan könnyedén gyakorol velem szemben, tökéletesen hatástalan maradt. Kellan egész hétvégén nem nézett felém. Ragaszkodtam a megszokott életemhez, ezért hétfőn reggel iskolába készültem. Bepakoltam a táskámba a cuccaimat, felvettem a másik kesztyűujjas pulóveremet, ami annyiban különbözött az előzőtől, hogy az ujjbegyeimet szabadon hagyta. Igazán furán néztem ki, lévén hogy hétágra sütött a nap, de szerencsére hűvösebb volt, mint amilyennek látszott. Átvetettem a táskámat a fejemen, és lesétáltam a konyhába, ahol David és Lin már vártak. Nem értettem, hogy képesek mindig korábban felébredni nálam, pedig én aztán igazán nem vagyok hétalvó típus. A reggelivel nem sokat bajlódtam, örömmel vettem David egyszerű narancslevét, azt viszont csalódottan konstatáltam, hogy ma Jorja lesz a sofőröm. Biccentett, vörös haja megrebbent a mozdulatra. Kivételesen nem reggelizett, pedig volt, hogy két ember adagját is elfogyasztotta – ami persze véletlenül sem látszott volna meg tökéletes, vékony alakján. Ezúttal nem a combkivillantó szoknyái egyikét vette fel, hanem szorosan testhez tapadó fekete bőrnadrágot húzott, az elmaradhatatlan térdig érő csizmával. Így is olyan bombázó volt, amilyen én a legjobb napjaimon sem. – A kocsiban megvárlak – vakkantotta oda nekem, én pedig megadóan bólintottam. Lassan felhörpintettem a narancslevelemet, és megengedtem a nagybátyámnak a szokásos puszit a fejem tetejére. – Legyen szép napod! – búcsúzott David kedvesen. Meg sem lepődtem rajta, hogy Lin nem tart velem. Elege lehetett már belőle, hogy állandóan utánam kell kajtatnia, ráadásul a démonokat is el kellett

158

viselnie. Úgy láttam, kreolbőrű vigyázóm más kliens után nézett a nagybátyám személyében. Csodálkozva állapítottam meg, hogy Jorja Kellan Nissanjában várakozik rám, hosszú, vékony ujjaival türelmetlenül dobolt a kormányon. Bizonytalan pillantást vetettem a garázs felé, aminek nyitva volt ugyan az ajtaja, mégsem lehetett belátni. Leküzdöttem a kényszert, hogy odasétáljak – akár egy pillanatra is –, hogy legalább láthassam, jól van. Nagyot sóhajtva ültem be a vezető melletti ülésre, és anélkül, hogy a táskámat hátra tettem volna, bekattintottam a biztonsági övet. Jorja szó nélkül indított, és a Nissan kilőtt velünk a normális élet felé. – Nyúzottnak tűnsz – jegyezte meg váratlanul. Egyik keze a kormányt markolta, a másik a váltón pihent. – Nem aludtam túl jól – ismertem el. A táj sebesen suhant el mellettünk, már szinte nem is bírtam követni, hol járunk éppen. Bizonytalan pillantást vetettem Jorja elefántcsont fehér arcára. – Ő hogy van? Érzékien telt ajkait vékony vonallá préselte, de más nem utalt rá, hogy meghallotta volna a kérdést. Tudtam persze, hogy kristálytisztán hallotta, és azonnal tudta, kiről van szó. – Jobban – felelte végül tömören. Tehát ő is rosszul volt. Erre a gondolatra még nyomorultabbul éreztem magam. – Tudjátok már, hogy miért... – kezdtem óvatosan, de félbeszakított. – Nem lesz semmi baj. Felemelte a váltón pihentetett kezét, és barátilag végigsimított ölemben nyugvó kezem szabadon hagyott ujjbegyein. Csupán futó érintés volt, mégis megnyugodtam tőle. Talán túlságosan is. Csodálkozó gyanakvással néztem rá, és Jorja higgadt mosollyal viszonozta a pillantásomat. Megfagyott bennem a vér. A démonlány szeme ónix feketén csillogott, ahogy Kellané szokott, amikor az erejét használja. Semmit nem értettem, kábultan bámultam ki a szélvédőn, és nyugodtan figyeltem, ahogy az iskola képe elsuhan mellettünk. „Hová megyünk?” – akartam kérdezni, de nem forgott a nyelvem. Tompán érzékeltem, hogy az agyam rájött a megoldásra: Jorja az

159

érintésével elkábított. De miért? Mit akarhat? Bár a csuklóm el volt rejtve, biztos voltam benne, hogy a védelmező igém lázongva próbál kiszabadulni Kellan érintésének megmaradt nyoma alól, de mindhiába. Útközben végig az eszméletvesztés határán lebegtem, de a varázslat nem engedett teret a teljes kábaságnak, nem hagyta, hogy az elmémet körülölelje a sötétség. Jorja végig szemmel tartott. Azokkal a démoni szemekkel, amiket eddig csak egyszer láttam nála, amikor Lint a földre terítette a futballpályán. Lankadó öntudatom ellenére is kíváncsi voltam a terveire. Legfőképp az érdekelt, vajon Kellan beleegyezett-e ebbe? Hosszú ideig autóztunk, biztos voltam benne, hogy már két megye határát is átléptük, amikor végre fékezett, és megálltunk. A látásom homályosan közvetítette a képeket az agyamba, így nem tudtam megállapítani, hol is lehetünk. Ha most kitett volna az autóból és magamra hagy, biztosan nem találok haza. Még a főutat sem találtam volna meg egykönnyen. Jorja motyogott valamit, aztán tompán érzékeltem, hogy nyílik az ajtó az ő oldalán, a következő pillanatban pedig már az enyémen. Megragadta a hajamat, kirángatott a szabadba. A bőrömön érzékeltem a napforró sugarait, ebből rájöttem, hogy alighanem délfelé autóztunk. Maga után ráncigált, de a bénítása még mindig erősen hatott, nem bírtam tartani a lépést, és elvágódtam a száraz köveken. Nem láttam rendesen a talajt, de mintha teljesen szikár, repedezett lett volna, a színe sötét aranysárga. Már nem csak a kezem, a térdem is sajgott. Hallottam Jorja ingerült hangját, de nem értettem a szavait. Aztán egy lágyabb érintést éreztem a fejbőrömön, a tarkómnál, és mintha a tudatomról lerántották volna a leplet, egyszeriben minden kivilágosodott. Az eddig lefojtott érzékeim szinte falták magukba a hirtelen felerősödött hatásokat. Nem sárga, hanem vörös agyagszerű talaj terült el a lábunk alatt, és a környéken hatalmas sziklák meredeztek, mi az egyiknek a tetején álltunk. A nap magasan állt a világoskék égbolton, egyetlen felhő sem zavarta meg az idilli fényáradatot. Pokoli hőség volt, amit én nagy imádattal szívtam magamba. – Vedd le a pulóvert, meleg van! – parancsolta fölöttem Jorja. Kezét karba fonta, lábával türelmetlenül dobolt, apró porfelhőket kavarva mozdulataival.

160

Nem akartam levenni, felegyenesedtem a térdelésből és karjaimat összefontam a mellkasomon. Ahogy a szemem újra hozzászokott a fényhez, igyekeztem határozottan nézni a démoni szemekbe. – Mit akarsz? – leheltem, mert továbbra sem jött ki hang a torkomon. A mozdulataim lelassultak, mintha még mindig leláncolná valami az akaratomat. – Vedd le! – ismételte ellentmondást nem tűrően. – Nem akarom, hogy hőgutát kapj, vagy ilyesmi. Gyanakodva néztem rá, de ezúttal engedelmeskedtem. A pulóver alatt egy kápráztatóan fehér, testhez álló blúzt viseltem, a róla visszaverődő fény szinte elvakított, viszont sokkal kellemesebben éreztem magam a vastag anyag nélkül. A felsőmet a földre ejtettem, és kérdőn tártam szét a karomat. Jorja pillantása ezüstfényű sebemre esett, démoni szemében fellángolt a gyűlölet, de nem szólt semmit. – Miért hoztál ide? – kérdeztem csöndesen, mire hangosan felnevetett. – Azért, hogy véget vessek ennek a kényszerű száműzetésnek, amibe belerángatta az ostoba fajtád Kellant! – magyarázta, majd megvonta a vállát. – Ha végre elkapom a Zsoldost, akkor ennek az egésznek vége lesz. Neked nem lesz szükséged mentorra, Kellan pedig kiszabadul a béklyóból, amit az apja hagyott rá! Milyen egyszerűen hangzott, ahogy kiejtette az utolsó mondatot a száján. Bárcsak minden a tervei szerint történhetne. Azonban biztos voltam benne, hogy téved. Ezen is rengeteget rágódtam az elmúlt hétvégén. Hiszen, ha elég lenne az önfeláldozásom, akkor már régen túlestem volna rajta, és magamhoz hívtam volna Wentwortht, vagy akármelyik zsoldost, aki el akar kapni. – És hogy akarod kivitelezni ezt a zseniális tervet? – érdeklődtem szarkasztikusan, mire rám villantotta a szemét. Csinos arca egyre haragosabb maszkot öltött. – Nagyra tartod magad, ugye? Azt hiszed, körülötted forog a világ, csak mert ilyen sokan hajlandóak akár meghalni is érted? – sziszegte, és hangját egészen eltorzította a benne rezgő elemi gyűlölet. Közelebb lépett hozzám, én pedig büszkén kihúztam magam, és hátrafeszített fejjel álltam a pillantását. Egyik vékony kezét felemelte,

161

mintha arra készülne, hogy kikaparja a szememet, de nem ért hozzám. Csak tartotta a kezét karmolásra készen, és úgy láttam, hatalmas energiájába kerül, hogy visszafogja magát. – Meg akarsz ölni? – suttogtam, és igyekeztem a félelmet kiszorítani a hangomból. Felém görbített ujjai megfeszültek, vicsorogva villantotta rám fehér fogait. – Nem – felelte, mire ledöbbentem. – Akkor meg hogyan akarsz véget vetni ennek? – Így – vágta rá elégedetten. Kezével intett egyet, mintha félre akarna söpörni valamit az útjából, és azonnal éreztem, hogy szoros kontyom meglazul a tarkómon. Odakaptam, de már késő volt: a hajtű többméternyire repült tőlem. Fekete tincseim pedig puhán omlottak a vállamra. A szemem sarkából láttam, ahogy a nap sugarai azonnal körbefonják a szálakat, és merész bíborvörösbe öltöztetik. Tudtam, hogy ez a fény több kilométernyire is látszik. Jorja kihívta a sorsot maga ellen. Akárhol is tartózkodott a Zsoldos, ettől a pillanattól kezdve semmi nem állhatta az útját, hogy megtalálja ezt a helyet, ahol éppen vagyok. Emlékeztem az utolsó ilyen alkalomra. Gideon azonnal ott termett, amikor Maxine poénból kiszedte a hajtűmet, és elvitt a városból. Csak a rohanásra emlékeztem, és arra, hogy bármennyire is siettünk, nem voltunk elég gyorsak. – Nem lett volna szabad – leheltem elkeseredetten. Legutóbb is katasztrófával végződött, amikor a hajam és a napsugarak találkoztak. Rettegtem, hogy Jorja kudarcot vall, és a minket felfedező Zsoldos kivégez mindenkit, akit a házamban talál. – Nem kell félned! – jegyezte meg önelégülten, de szeme már a környéket pásztázta. – Ügyesebb vagyok, mint Gideon! – Kellan tud erről? – mondtam ki hangosan, ami kezdettől fogva ott zakatolt az agyamban. Ha Kellan tudott a dologról, akkor minden valószínűség szerint nagyobb teher vagyok a számára, mint gondoltam. Ez a terv csak rosszul sülhet el, és bár teljes mértékben egyetértettem Jorjával, mégsem bíztam a sikerében.

162

A távolban baljós moraj hangzott fel, majd egyre közelebbről és közelebbről hallatszott. Jorjával mindketten szoborrá dermedtünk. – Nem tud róla – felelte végül, és sápadtan meredt a hátam mögött a távolba. – De most már sejti. Hátranéztem, és egy sárga csíkot láttam közeledni őrjítő sebességgel, hatalmas porfelhőt húzva maga után. Nem volt kétséges, ki ül Lin járgányának a volánjánál.

163

8. Halára várva JORJA FEHÉREBB VOLT, MINT A FRISSEN HULLOTT HÓ. Növekvő kárörömmel figyeltem a közeledő autót, és elégtétellel éreztem a volánnál ülő Kellan támogatással és dühvel keveredő védelmező indulatait. Olyan volt, mintha a benne lejátszódó érzelem az enyém is lett volna. Saját magam kivetülése egy másik önmagam felé. Tisztában voltam vele, hogy belső energiáink között a szimbiotikus kapcsolat révén jön létre ez a tökéletes összhang, mégis valóságosnak tűnt az összefonódás. Észbe kaptam, hogy ha bennem ilyen intenzíven él az ő érzelem világa, akkor valószínűleg fordítva is ez a helyzet. Márpedig bennem egyrészt végtelen félelem tombolt, másrészt elöntött a megkönnyebbülés, hogy végre láthatom őt. Egyre mélyebben éreztem, hogy Jorja igazán nagy ostobaságot követett el, amikor kihívta a Zsoldost. Ráadásul ezen a kietlen helyen, ahol még véletlenül sem tud a segítségünkre sietni senki, ha netán balul üt ki a dolog. Tudtam, hogy gonoszság a részemről, de szerettem volna, ha Kellan alaposan lehordja. A meggondolatlanságának súlyos következményei lehetnek. Kábultságom ellenére is átjárt Kellan haragja, szinte előre hallottam dörrenő hangját, ahogy kiabál Jorjával. Beletelt néhány percbe, mire rájöttem, hogy valóban hallok valamit. Kellan monoton suttogásként egyetlen szót duruzsolt folyamatosan, hangja mintha egyesen a perzselő nap sugaraival érkezett volna a tudatom mélyére. Igyekeztem elhessegetni ezt az ostobaságot, de hirtelen eszembe jutott, amikor az akaratával magához hívott a szobám erkélyére. Talán mégsem őrültem meg annyira, hogy a hangját halljam mindenhonnan.

164

Engedtem a kitartó nógatásnak, és fennhangon kimondtam azt az egyetlen szót, ami ekkorra már teljesen betöltötte az elmém. – Turbonubes! Jorja értetlenül meredt rám. Abban a pillanatban, amikor a varázsige elhangzott, a természet azonnal reagált a parancsunkra. A szikrázó napsütést váratlanul felgyülemlett, szürkén gomolygó viharfelhők takarták el, a szél pedig olyan hirtelen támadt fel, hogy nem bírtam egyenesen tartani magam, és hátratántorodtam. Hosszú hajam fekete folyamként örvénylett körülöttem, és egyre nagyobb hévvel tépte a viharos erejű szél. Jorja értetlenkedve pillantott rám, kérdéseit Lin autójának sikoltó fékezése forrasztotta a torkára. A pillantásom a volánnál ülő mentorom felé vándorolt – ujjaival szorosan markolta a kormányt, és egyelőre nem mozdult. Mintha próbálna lecsillapodni, a szemét lehunyva tartotta, és úgy tűnt, keményen koncentrál, mégis megkönnyebbültnek látszott. Hallottam, ahogy Jorja zihálva szedi a levegőt, míg én visszafojtottam a lélegzetem. A pattanásig feszült némaságba elemi erővel hasított a mennydörgés. Riadtan figyeltem a feketén gomolygó felhőket kettészelő, fehéren világító villámot, mely dühösen cikázott keresztül a viharon. Mire újra Kellanre néztem, ő vészjósló lassúsággal szállt ki az autóból – a mozdulatai érezhetően veszedelmet hordoztak magukban. Elindult felénk, hosszú, fekete kabátjába belekapaszkodott a szél, mintha vissza akarná tartani. Szeme ónix feketén csillant, ahogy haragtól izzó tekintetét a holtsápadt vörös démonlányra függesztette. Lassan lépkedett, és minden lépése tompa fenyegetés volt Jorja számára, aki tehetetlenül széttárt karokkal állt nem messze tőlem. – Kellan – kezdte tétován, de nem bírta befejezni. Hirtelen mélyen együtt éreztem vele, Kellan démoni tekintete semmi jót nem ígért. Bármekkora ostobaságot követett is el, nem hittem, hogy a mentorom igazán meg akarja torolni, legfeljebb rá akar ijeszteni. Biztos voltam benne, hogy Jorja nem gondolta át alaposan a Zsoldos kihívását, de ez már nem számított. Időközben Kellan odaért hozzám, és megállt mellettem. Szomjazva néztem őt, annyira jó volt látni a soknapos böjt után. A röntgensugár erejét is meghazudtoló ónixszemével alaposan végigmért, majd miután

165

megbizonyosodott a testi épségem felől, gyilkos tekintettel fordult újra Jorja felé. Kifürkészhetetlen maszkja lehullott, arcára féktelen, vad harag költözött, miközben egyik karját fenyegetőn a rémült démonlány felé nyújtotta. – Tormen! – mennydörögte vészjóslóan. A sötétbe borult ég felmorajlott, de nem tudta elnyomni Jorja sikolyát. A lány egy pillanatig összegörnyedve guggolt előttünk, esdeklőn nézett fel a mentoromra, aki ridegen viszonozta a pillantását. Aztán mintha egy láthatatlan falnak vágódott volna, karját és lábát széttárva megfeszült a levegőben, fél méterrel a föld felett. Nem értettem, mi történhetett vele, de a következő pillanatban rádöbbentem: a fájdalom miatt lebeg. Csinos arca megvonaglott a kíntól, máskor érzéki ajkai eltorzultak, éles halálsikolyok szakadtak fel belőle, és félő volt, ha Kellan nem vet mihamarabb véget bosszújának, megöli. A természet tombolt körülöttünk, a fekete égbolt őrült módjára hányta a villámokat, és Jorja minden egyes sikoltása után hatalmas mennydörgés rázta meg a sivatagos vidéket. Növekvő aggodalommal figyeltem a lány gyötrődését, és amikor már nem bírtam tovább, kétségbeesetten fordultam Kellanhez. – Kellan, kérlek! Eleget szenvedett! – esdekeltem. Nem felelt, rám se nézett, de Jorja abban a pillanatban lezuhant a földre, hogy ismét magzati pózban, összegömbölyödve guggoljon előttünk. Megkínzottan nézett mentorom hidegen csillogó, obszidián fekete szemébe. – Miért, Kellan? Csak segíteni akartam! – szólalt meg elkeseredetten Jorja. Kellan álla megfeszült, de továbbra sem felelt. Jorja reménykedve pillantott rá. A hallgatását úgy értelmezte, mintha engedélyt kapott volna a magyarázatra. – Jorja, nem hiszem, hogy ezt most kellene... – próbáltam figyelmeztetni, de teljesen fölöslegesen, mert dühösen nekem támadt. – A te hibád az egész! – sziszegte ellenségesen. – Ha akkor jobban odafigyelsz, és nem bízol meg abban az ostoba emberben, akkor Kellan sosem kényszerült volna veled szimbiózisra! Soha nem jött volna ide,

166

és nem látta volna Gideon emlékeit! Soha nem kellett volna megismernie téged! Képtelenségnek tűnt, de szerettem volna meggyőzni Jorját, hogy én voltam az utolsó a világmindenségben, aki arra vágyott volna, hogy így alakuljon az életem, hogy én sem akartam elveszíteni Gideont, és hogy soha nem ártanék sem neki, de különösképpen Kellannek nem. Mindennél jobban szerettem volna egyedül, szemtől szembe kiállni Wentworthszel, ha tudom, hogy ezzel megmenthetem a szeretteimet, a barátaimat vagy más ismeretlen ártatlanokat. Félő volt azonban, hogy ha a jelenlegi tudásommal kellene megküzdenem a Zsoldossal, akkor a jó és a rossz egyensúlya felborulna, hiszen nem voltam még képes önmagam védelmére. Éppen ezért éreztem annyira igazságtalannak a démonlányt, és rádöbbentem, hogy milyen erős érzelmek fűzik Kellanhez. Habár ezt nem állíthattam teljes bizonyossággal, de elképzelhetőnek tartottam, hogy talán még az enyémnél is erősebbek. Tétován előrébb léptem, és Kellan, mintha csak a tükörképem lett volna, velem mozdult. Nem nézett rám, továbbra is az előttünk térdelő démonlányt figyelte, de hozzám idomulva, velem együtt mozgott. – Felejtsük el, már mindegy, mi hogyan történt – kezdtem bizonytalanul. – A lényeg az, hogy megtörténtek a dolgok. Nagy butaság volt kihívnod a Zsoldost! Ha... – Valamit lépnem kellett – söpörte félre szavaimat dühös kétségbeeséssel Jorja. Szeme kékje lassan eltűnt, mintha tinta csöppent volna bele, és már ónix fekete, gyűlölettől izzó szemekkel nézett rám. – Ha elintézem a Zsoldost, még van esély, hogy visszajöjjön velem Nimbusba. Akkor már nem köti ehhez a világhoz semmi. Még te sem! Már éppen válaszolni akartam, amikor Kellan megszólalt mellettem. Csöndes, suttogó hangjából mély szánalom sugárzott. – Hát ezért csináltad – Jorja szégyenkezve sütötte le a szemét, Kellan pedig egyre dühösebben folytatta. – Nem engedtél a közelébe, csak hogy ne legyen feltűnő, ha te viszed magaddal. Hogy lehettél ennyire ostoba? – Nem engedted volna! Teljesen elvette az eszedet! – kiabálta Jorja, és legnagyobb döbbenetemre fekete könnycseppek buggyantak elő a szeméből; végigfolytak elkeseredett arcán, az állához érve

167

megtorpantak egy pillanatra, majd megremegve zuhantak a föld felé, ám mielőtt leértek volna, semmivé foszlottak. Döbbenet szánkázott végig amúgy is ajzott idegeimen. Jorja csak egyetlen módon tarthatta a garázsban Kellant: úgy, hogy bevetette ellene a varázsképességét, és méreggel kábította el. Hirtelen minden világos lett. Egész hétvégén képtelen voltam az ágyamban aludni, és hányszor, de hányszor éreztem úgy, hogy Kellannek szüksége van rám, mintha hívna magához, mégis arra gondoltam, hogy csak bebeszélem magamnak, mert a vágyaim nem engednek tisztán gondolkodni. Váratlanul haragot éreztem Jorja iránt, amiért távol tartott tőlem minden információt, és ezzel elválasztott Kellantől. Ahogy mentorom ott állt mellettem, mintha egyesültek volna sértett érzelmeink az elmúlt napok alatt érzett fájdalma miatt. – Tormen! – dörögte újra Kellan, és bár nem mondtam ki vele, én is erősen koncentráltam a szóra. Igen, akartam, hogy szenvedjen, úgy, ahogy én szenvedtem az elmúlt napokban. A rengeteg megválaszolatlan kérdés, Kellan hiánya és a végtelen magány miatt, ami szinte elemésztett. A tény, hogy elválasztott tőle, és belekezdett valamibe, aminek – ha ezen a kietlen síkságon mi ketten szembeszállunk a Zsoldossal – csak felbecsülhetetlen veszteségekkel járó következményei lehettek volna. Felelőtlensége és átkozott féltékenysége miatt csaknem apokalipszist szabadított a gyanútlan emberi világra. Jorja sikolya mégsem töltött el elégedettséggel, ismét az imént érzett szánalom járta át egész lényemet. Felnéztem a levegőben előttem kifeszített lányra, aztán Kellanre, majd vissza. Tehetetlenül figyeltem a szenvedését, ahogy a teste ívben hátrafeszül, ujjai görcsbe rándulva várják a kín végét. Biztos voltam benne, hogy a fizikai fájdalma nem ér fel azzal, hogy tudja, ki teszi vele mindezt. Mélységesen megértettem őt. Jobban, mint azt bárki gondolta volna. Valószínűleg én is minden tőlem telhető módon próbáltam volna megvédeni Kellant, vagy megszabadítani valós vagy vélt terheitől. Bármilyen eszközt képes lennék bevetni, ha tudnám, hogy segíthetek neki. Kellan újabb szünetet hagyott a lánynak, aki ernyedten hullott elénk a kényszeres guggolásba, ami csak még sajnálatra méltóbbá tette.

168

– Nem engedem, hogy újra megtedd! – fogadkozott, mire Jorja rémülten kapta fel a fejét. – Kellan, kérlek! Hát semmit nem jelent neked, amit érzek? – Kis szünet után lehajtott fejjel szólalt meg újra. – Azt reméltem, ha a Zsoldossal végzek, minden olyan lesz, mint régen. – Semmi nem lehet olyan, mint régen! – Kellan tombolt. – Nem azért, mert megláttam Gideon emlékeit, nem azért, mert szimbiózis köt hozzá! Ha mindez nem lenne, akkor sem akarnám a régi életemet. – Miért? – kiáltotta kétségbeesetten Jorja. Démoni szeméből fekete könny patakzott, hogy az arcáról lehullva eltűnjön a semmiben. – Szeretted azt az életedet Nimbusban. Miért tűnik ennyire lehetetlennek, hogy visszatérjünk? – Mert én így akarom! – csattant fel Kellan, aztán pillanatnyi szünet után csöndesebben hozzátette. – Mert ő nem ott van. – Ne őrülj meg! Feladsz érte mindent? Annyit nem ér! – sipította tébolyultan Jorja. – Sokkal többet! Fogalmad sincs róla, hogy mennyit! A viharfelhők nem pihentek, a villámok fékeveszetten cikáztak, a mennydörgést mintha Kellan haragja táplálta volna. Csak álltam tőle néhány lépésnyire, és legszívesebben a karjaiba vetettem volna magam, mert bár nem mondták ki a nevemet, biztos voltam benne, hogy rólam beszélnek. Magányos szívemet langyos melegséggel ölelték körbe ezek a szavak. Már nem vágytam másra, csak hogy végre otthon lehessek, és hogy biztonságba helyezzem Davidet. Azonban nem úgy tűnt, mintha Kellan indulni akarna. Továbbra is érzelmek kavalkádja, neheztelés, gyűlölet és sajnálat váltakozott az arcán, mintha nem bírná féken tartani magát. Határozottan állt az orkán erejű szélben, most megláthattam, milyen, amikor kérlelhetetlenül szilárd és démoni. Amikor újra megszólalt, a vér is meghűlt az ereimben. – Tormentor! Az egyetlen varázsige, amire Gideon megtanított. Az iskolai tananyag felett görnyedtem, és ismételgettem a különféle kifejezéseket, amikor elárulta, hogy a varázsszavaknak egy halandó ember szájából semmi jelentősége, de ha egy varázslattal bíró személy használja őket,

169

máris hatalommal lesznek felruházva. És a hatalmat nemes célra éppúgy fel lehet használni, mint ördögi fegyverként. A tormentor a legszörnyűbb varázsige, amit ha rámondanak valakire, az illető hosszú kínszenvedés után végül belehal a fájdalomba. Jorja sikoltozása erőtlen hörgésbe csapott át, arcán a fekete könnycseppek egymást kergették, látszott, hogy már nem bírja sokáig. – Kellan! – szólítottam meg bizonytalanul, de mintha meg sem hallotta volna. Kezét a magasba emelve tartotta fenn Jorja fájdalmát. Nem nézhettem ezt tétlenül, nem engedhettem, hogy megölje miattam. Talán az ő lelkiismerete elviselte volna, az enyém azonban nem. Különösen így nem, hogy kezdtem végre megérteni a kettejük közötti kapcsolat furcsa lényegét. – Kellan, elég már! – könyörögtem hangosabban, és mintha a szeme egy pillanatra felém rebbent volna. – Sajnálom, Claire! – suttogta, de a keze nem mozdult. Kíméletlenül tartotta Jorját a kínhálóban. Nem fogja abbahagyni. Kétségbeesetten figyeltem, ahogy Jorja feje erőtlenül hátracsuklik, a teste időnként fájdalmasan összerándul, jelezve, hogy még életben van. – Nem! Én sajnálom! – néztem Kellanre elszántan. – De nem engedhetem! Odaléptem hozzá, és mielőtt bármit tehetett volna, mielőtt kitalálhatta volna, mire készülök, megérintettem a magasba tartott karját. Tudtam, mi fog következni, de meg kellett tennem. Nem engedhettem, hogy ártson bárkinek is. Azonban hiába voltam rá felkészülve, hiába élt az emlékeimben olyan élénken Kellan érintésének az átka, amikor elkapott a fájdalmas örvény, az egész testem összerándult. Már vártam, hogy körbeöleljen a sötét üresség, amikor hirtelen minden megszakadt. Erőtlenül hullottam a földre, és bár nem voltam biztos benne, úgy éreztem, hogy ezúttal rövidebb ideig tartott a kín. Néhány másodpercnyi szédülés után felültem, lenéztem a kezemre, de nem láttam rajta az ezüstösen csillogó, fájdalommentes nyomot. Nem volt időm eltöprengeni az események ilyen gyors fordulatán. Tőlem néhány méternyire Jorja guggolt a kényszeredett pózban, míg

170

Kellan ereje teljében magasodott fölénk. Azt hittem, odalép hozzám, hogy ellenőrizze, jól vagyok-e, de e helyett a vörös démon felé indult. Megállt előtte, és egy intéssel kényszerítette Jorját, hogy felnézzen rá. – A sors iróniája! – mondta maró gúnnyal Kellan, miközben lassan leguggolt a lány elé. Két démoni tekintet fúródott egymásba, az egyik a fájdalomtól, a másik a megvetéstől keményedett meg. – Olyan mélyen gyűlölöd őt, most mégis egyedül neki köszönheted, hogy életben maradsz! Jorjának nem maradt ereje válaszolni, és ahogy ránéztem, nem hittem, hogy bármit is akarna mondani. Démoni tekintetét könyörgőn függesztette Kellanre, de ő felállt, és a részvét legkisebb jele nélkül hátat fordított neki. Jorja ekkor elernyedt, és rongybabaként összecsuklott. Kellan most hozzám lépett, és ahogy felnéztem rá, arcáról végre eltűnt a kegyetlen gyűlölet. Szemei még ónixba öltözve csillogtak, de már gyöngéden pillantott le rám. Leguggolt, és mintha meg akarna érinteni, a keze elindult felém – aztán gyorsan észbe kapott, és karjait összefonta izmos mellkasán. – Hogy érzed magad? – kérdezte csöndes baritonján, amitől a pillangók fürge táncra perdültek a gyomromban. – Ezt én is kérdezhetném. Keskeny ajka megrándult a visszafojtott mosolytól. – Üresnek érzem magam – felelte a saját kérdésére. – Azt hiszem, én is. Fájdalmas fény suhant keresztül ónixszemén. Egyik karját felém nyújtotta, és várakozón pillantott rám. Tudtam, hogy szándékosan nem okozna nekem fájdalmat, mégis haboztam egy futó pillanatig, mielőtt az ő keze fölé helyeztem az enyémet. Újra éreztem a közelségét, bőrének melegségét, és oda kellett figyelnem, nehogy beleengedjem remegő kezem oltalmat adó tenyerébe. – Koncentrálj! – utasított Kellan lágyan. – Tudod az igét. Benned van, csak arra kell gondolnod, mit kell helyrehozni. Tűnődve néztem rá. Szeme fekete gyöngyként ragyogott, én pedig, mintha egy éj tiszta tükörbe néznék, megláttam benne magamat. A külsőm nagyjából rendezettnek tűnt, leszámítva a hajamat.

171

Ami ziláltan hullott a vállamra. Már nem fájt semmim. Még a tenyerem sem, mellyel Kellanhez értem. Így biztosan tudtam, hogy az egyetlen, ami sajoghat, gyötrőn és üresen – a lelkünk. Lehunytam a szemem, és összpontosítottam. – Animcurat! – suttogtam félszegen, és mintha meg akart volna erősíteni szavaim helyességében, velem együtt mondta ki az igét. Melegség járta át a lelkemet, lágy folyamként áradt végig megfáradt idegeimen, hogy eltüntesse az imént még bennem zokogó sajgó hidegséget. Ahogy felnéztem Kellanre, megkönnyebbülten láttam kitisztulni az ónix sötét fényét fekete szeméből. Bánatos mosoly ült a szája sarkában, de az arcáról végleg eltűnt a rideg kegyetlenség, amivel az imént csaknem kivégezte Jorját. – Hamarosan eljön az idő, hogy nem lesz szükséged rám – jegyezte meg csöndesen. Talán képzeltem a keserűséget a hangjában. – Akkor elég lesz csak rágondolnod valamire, hogy előhívd a varázslatot. – Mikor? – Ha elfogadod, hogy több rejlik benned, mint amennyit képes vagy feltételezni magadról! Elfintorodtam. – Addigra ráncos, öreg boszorkány leszek. – Odébb van az még – nevetett fel halkan, majd felállt. Követtem a példáját, és meglepődve tapasztaltam, hogy mennyire fáradt vagyok. Kellan elindult a Nissanja felé, de én képtelen voltam otthagyni a csöndesen nyöszörgő Jorját, tétován álldogáltam mellette. Mégsem hagyhatjuk magára itt, a sivatag közepén, egyedül azonban nem lett volna erőm betenni az autóba a nálam több mint két fejjel magasabb lányt. Már épp azon voltam, hogy valahogy ráveszem Kellant a segítségre, mikor mentorom váratlanul megszólalt. Claire, megkíméltem az életét, mert úgy akartad, de ennél többet ne kérj tőlem! Fájdalmas pillantása a szívemig hatolt, megsajnáltam őket. Mi lett belőlük? Hiszen bármi történt is, Jorja a barátja volt, még ha a Kellan iránt táplált érzelmei mélyebbek voltak is, mint bárki hitte volna. Együtt éreztem vele, és valahogy hittem benne, hogy a barátságuk a történtek ellenére is megmenthető.

172

Csak vigyük magunkkal – kértem óvatosan Kellant, mire az arca azonnal zárkózottá, távolságtartóvá vált. – Kérlek! Talán most már belátja, hogy hibázott. Segítségre van szükségünk, és ő erős démon! Segíthet nekünk. Láttam a mentoromon, hogy a szavaim gondolkodóba ejtették. Hosszú perceken keresztül latolgatta a hallottakat, mozdulatlanul állt az autó nyitott ajtajára támaszkodva, s amikor végre döntésre jutott, Jorjához intézte a szavait. – Ha összeszedted magad, utánunk jöhetsz – kezdte nagyvonalúan. Ahogy beszélt, látszott, hogy minden szavát komolyan gondolja. Fellélegeztem, hogy a kapcsolatuk, legyen az bármilyen különös, nem miattam szakad meg végleg. – Egyetlen feltételem van: még egyszer ne forduljon elő hasonló. Azt teszed, amit mondok, és akkor, amikor mondom! Ha valaha is, akár csak gondolatban, hasonlóra vetemedsz, még ő sem tarthat vissza, hogy megöljelek! Nem tudtam, hogy Jorja mennyit fogott fel az elhangzottakból, mindenesetre úgy tűnt, hogy továbbra is ugyanolyan tehetetlenül nyöszörög, mint eddig. A gomolygó felhőkre néztem, amik továbbra is csupán a villámokat ontották magukból, azonban egyetlen cseppeső sem esett ez idáig. – Most már indulhatunk? – kérdezte némi iróniával Kellan, aztán, hogy elejét vegye a további kéréseimnek, meg sem várva válaszomat beült a volán mögé, és hangosan becsapta az ajtaját. Egy töredék másodpercig még tétováztam, végül rászántam magam, és egy Jorjára vetett sajnálkozó pillantás után behuppantam a Nissanba. A biztonság érzése meleg takaróként ölelt körbe. Tudtam, hogy a Zsoldos már észvesztő sebességgel szeli a kilométereket, készen arra, hogy kivégezzen engem és bárkit, aki az útjába áll, mégis úgy éreztem, hogy a legteljesebb védelem alatt állok. Az érintésem hatására Kellan talán még magabiztosabbnak, energikusabbnak tűnt, mint előtte, és a kissé mazochista, ám sikeres varázslatom miatt, a kábaság ellenére is kitűnően éreztem magam. Bizonyos szempontból sajnáltam Jorját, de valahol elégtételt is éreztem. Meglepődtem magamon, hiszen általában nem volt rám jellemző, hogy ártani akarnék másoknak. Ha másra nem, arra hasznos volt ez a rémálomnak tűnő összecsapás, hogy biztossá

173

váljon számomra: a démonlány érzelmei Kellan iránt jobban zavartak, mint szerettem volna. Kellan türelmesen megvárta, míg a helyére kattintom a biztonsági övet, aztán kíméletlenül felpörgette a motort, nagy ívben hátratolatott, és keményen beletaposott a gázpedálba. Míg el nem hagytuk a sziklás sivatagot, egyszer sem nézett a visszapillantó tükörbe. Ellentétben velem, aki többször is hátrapillantottam. Még láthattam, ahogy a földön heverő Jorja lassan megmozdult, majd többszöri próbálkozás után felállt. Nem csinált semmit, csak állt, és figyelte a távolodó autónkat. Ahogy elhagytuk a sziklás részt, a vihar, mintha csak a távozásunkra várt volna, azonnal semmivé foszlott, hogy átadja helyét a szikrázó napsütésnek, ami minket továbbra is elkerült. Elemi erővel tört rám a fáradtság, és egyelőre elnyomta a mardosó éhséget, hogy a szomjúságtól már ne is beszéljek. Kíváncsi voltam, hogy dönt Jorja. Kicsit abban reménykedtem, hogy talán soha többé nem kell látnunk, ám ha mégis, és visszatér a Whitelakba, az azt bizonyítaná, hogy közel annyira szereti Kellant, mint én. Elpirultam a gondolatra, Kellan pedig éppen ekkor nézett rám. – Minden rendben? – Persze – füllentettem, és megköszörültem a torkomat, hogy elnyomjam a gyomrom hangos kordulását. – Felkészültél a hosszú utazásra? – kérdezte, és nem tudtam eldönteni, hogy minek köszönhetem a gunyoros felhangot. Értetlenül néztem rá. Egy napot ezek után már fél lábon is kibírok. – Azt hiszem – feleltem bizonytalanul. – Pontosan mennyi ideje, hogy eljöttem otthonról? Kellan összeszorította az állkapcsát. – Nem jöttél, hanem hozott – szűrte a fogai között. – Kedd este van, Claire, tehát két napja. – Oh! – többet nem is tudtam kinyögni. Nem értettem, hogy voltam képes átaludni két teljes napot. – Altatott mindvégig, gondolom – fűzte hozzá Kellan, mintha kitalálta volna a felmerülő gondolataimat. Olyan szorosan markolta a kormányt, hogy félő volt, eltöri, mielőtt hazaérnénk. A magyarázat logikusnak tűnt. Amikor magamhoz tértem, Jorjának elég volt mindössze megérintenie, hogy máris nyugodtan hurcolhasson

174

a kivégzésemre. Őszintén hittem benne, hogy meg tud védeni a Zsoldostól. Egyszerűen kivégzi, aztán mehetünk haza, ahol boldogan közli Kellannel, hogy vége. A naivitása sehogyan sem illett abba a kegyetlen démoni képbe, amit kialakítottam magamban róla. A mellettünk elsuhanó táj egyre zöldebb lett, de túlnyomó részt továbbra is sziklás, csipkézett élű peremek alkották. A biztonság amely Kellan jelenlétében körülölelt, részben pótolta érintésének hiányát. De csak részben. Szerettem volna megérinteni, érezni testének forróságát, bőrének selymességét, de túlságosan féltem mindkettőnk reakciójától. Hogy legyőzzem a vágyat, görcsösen kapaszkodtam a biztonsági öv hámjába. – Mi az a Nimbus? – kérdeztem, és reméltem, hogy sikerült megtalálnom azt a témát, amivel elkerülhetem a kínos pillanatokat. – Nem akarsz inkább aludni? – felelt kérdéssel a kérdésemre Kellan, és örömmel láttam a szája sarkában azt a mosolyt, amely mindig ott bujkált, ha jobb kedvében találtam. Mellesleg ez a ritka pillanatok közé tartozott. – Olyan éhes vagyok, hogy úgysem tudnék elaludni – ismertem be szemlesütve, majd bizakodva hozzátettem. – Remélem, David összeüt valami finomat, mire hazaérünk! A kedves mosoly eltűnt a szája sarkából, és ingerülten vonta fel egyik szemöldökét. – Enni azért csak adott a két nap alatt. – Nem nagyon emlékszem – ködösítettem. – Többnyire aludtam. Kellan csöndesen morgott valamit, amit nem értettem, de úgy hangzott, mintha cifrán káromkodna. Mély levegőt vett, majd nagyon lassan engedte ki összeszorított fogain keresztül. Amikor újra megszólalt, a hangja nyugodtan csengett, és nyoma sem volt benne az iménti érzelemkitörésnek. – Ha elhagytuk a kanyont, találunk országúti éttermeket, de egyelőre nem szolgálhatok jobbal. – Dühös tanácstalansággal nézte maga előtt a sztrádát. – Nem úgy készültem, hogy elemózsiás kosarat teszek a csomagtartóba... – Akkor hogy készültél? – ugrattam óvatosan. A mosoly csupán odaköszönt az arcáról, a következő pillanatban mintha ott sem lett volna

175

– Igazán sehogy – felelte. – Amikor végre kitisztult a szervezetemből Jorja mérge, már késő volt. Addigra több mint félnapi előnye volt velem szemben, és Lin autója közel nem olyan gyors, mint az enyém. – Ezt ne áruljuk el Linnék – szúrtam közbe. Futólag elmosolyodott, de újra visszatért arcára a keserű harag, ahogy tovább mesélte az elmúlt két nap eseményeit. Különös volt hallgatni, hiszen én végig abban a hitben voltam, hogy reggel elmentünk, és estére értünk a kanyonhoz. Furcsa, frusztráló időzavar. A mellettünk elsuhanó tájból már alig lehetett látni valamit. Az alkonyat szürkéskék takaróval vonta be a sziklákat, ám némelyiknek a csúcsát a nap utolsó sugarai még aranyló sárgára festették. Szemkápráztató színkombináció volt, különösen így, hogy mi már az árnyékos részen autóztunk. – Azt hiszem, Lin is tisztában van a két autó teljesítménykülönbségével – kommentálta a kérésemet, aztán elkomorodva folytatta. – Egész hétvégén próbáltam áttörni azt az átkozott kábulatot, amit rám bocsátott. Csak óvni próbált, ez mégsem mentség arra, amit tett. Cameron bukkant rám a garázsban, és azonnal rájött, hogy mi történt. Segített kimásznom a kábulatból, aztán felvilágosított, hogy nem tudják, hol vagy, aznap még iskolában sem voltál. Sejtettem, mi járhatott Jorja fejében, hiszen amióta idejöttünk, egyfolytában ezt a felelőtlen ötletét próbálta belém sulykolni. – Ezért haragudott annyira, amikor már én láthattalak a láthatatlan formádban? Bólintott. – Nem tetszett neki, hogy neked adtam ezt a kiváltságot. Úgy érezte, elárulom őt – lenézően csettintett a nyelvével. – Nem érti, hogyan jelenthetsz nekem többet nála, hiszen őt hosszú évek óta ismerem. – Igazság szerint ezt én sem értem – szakítottam félbe újra. – Mit jelentek neked pontosan? Hosszú szünetet tartott, addig én markáns vonásaiban gyönyörködtem. Alaposan megválogatta, mit válaszoljon nekem. Szemöldökét koncentrálva összehúzta, én pedig lélegzetvisszafojtva vártam, mit felel.

176

Árnyékos tekintetét rám függesztette – a gyomrom bukfencezett egyet, és a szívem ütemes dobbanása kihagyott egy pillanatra. Ezért a tekintetért én is örömmel táncolnék kínhalált a gyilkos átok dalára. – Ha azt nézzük, hogy szimbiózisban élünk... – kezdte, fekete szeme perzselt, ahogy rám nézett. – Éreztem a hívásodat Jorja mérge ellenére is, rengeteg munkájába került, hogy a garázsban tartson. Ezt is figyelembe véve, Claire, pontosan azt érzem irántad, amit te irántam. Ebben igazán erősen kételkedtem, de túl gyáva voltam ahhoz, hogy mélyebbre ássak ebben a témában. Helyette visszatértem a biztonságosabbnak tűnő „mesélj az ismeretlenről” kérdéshez. – Akkor elárulod, hogy mi az a Nimbus? A hely, ahol felnőttél? Sötét tekintete elismerően villant rám. – Igen. Hiába vártam, hogy folytassa, hallgatott. Láttam rajta, hogy nem áll szándékában többet mondani, mire egészen felpaprikázódtam. Az álom szinte azonnal kiröppent a szememből. – Igazságtalan, hogy te mindent tudsz rólam, én pedig rólad szinte semmit – jegyeztem meg durcásan. Meghökkenve nézett rám, miközben éles kanyart írt le jobbra, csak ekkor vettem észre az út szélén harsányan kivilágított apró, gyorséttermet, amelynek tetején éles neonfénnyel hosszú combú, óriási cowgirl villózott az éjszakába. A parkolóban csupán néhány autó állt, de Kellan igyekezett a kijárathoz közel hajtani. Csak szeretnék valami harapnivalót venni neked, nehogy rosszul legyél, mialatt elmesélem neked az unalmas élettörténetemet – mentegetőzött Kellan, és leállította a motort, aztán a slusszkulccsal a kezében kiszállt. Mielőtt odaérhetett volna, kinyitottam az ajtómat, és kiszálltam. Az éjszaka hűvös levegője egyszerre frissített fel, és csípte a bőrömet. Hirtelen nem tudtam eldönteni, fázom vagy jólesik a hideg. Végül borzongva fontam magam köré a karomat. – Hol van a kabátod? – kérdezte rosszallóan, és megállt tőlem kétlépésnyire. Bár nem volt észveszejtően sok, nekem mégis túl nagynak, szinte áthatolhatatlannak tűnt ez a távolság. Szerettem volna egészen közel

177

lépni hozzá, hogy érezzem a bőréből áradó forróságot, ahogy karja hozzáér az enyémhez. – Nem hoztam magammal reggel... illetve tegnap reggel, mert akkor még jó idő volt – makogtam. Még mindig össze voltam kicsit zavarodva az időeltolódás miatt. Láttam, hogy le akarja venni az övét, hogy odaadhassa nekem, ezért gyorsan megállítottam. – Jól vagyok. Igazán – győzködtem fogvacogva. Persze nem hitt nekem, de azért abbahagyta a vetkőzést. – Még a végén valami félresikerült terroristának néznének a kabátodban. Bosszankodva állapítottam meg, hogy a fogaim túl hangosan koccantak össze, és persze ő is meghallotta. Közelebb lépett hozzám. Az arcán láttam, mennyire küszködik. Árnyékos szemébe fájdalmas fény költözött, ahogy lenézett rám. A szívem ismét olyan őrült iramba kezdett, amiről azt sem tudtam, hogy egyáltalán képes rá. Mintha egy sziklaperemen egyensúlyoznék. Féltem, ha elfordítanám a tekintetem róla, belezuhannék a csillogó szempár sötét mélységébe. Széles vállával toronyként magasodott fölém, mint valami fenyegető árnyék, mégsem féltem. Képtelen voltam mást érezni, mint a belőle áradó erőt, ami olyan végtelen biztonságérzettel töltött el. – El kellett volna őt törölnöm a földkerekség színéről – súgta csöndesen. Lehelete az arcomat csiklandozta, ahogy felnéztem rá. – Később megbántad volna. Váratlanul felszabadultan elmosolyodott, én pedig attól tartottam, hogy nem az éhség miatt fogok elájulni. Nem is láttam még őt igazán őszintén, szívből mosolyogni, de most, hogy megpillantottam a természetnek ezt a csodáját, azt kívántam, bárcsak gyakrabban adatna meg nekem ez a ritka jelenség. A térdem remegése nem akart alábbhagyni, de ehhez a hidegnek semmi köze nem volt. – Talán az lesz a legjobb, ha visszaszállsz az autóba – javasolta minden meggyőződés nélkül, de amikor látta, hogy nem mozdulok, tehetetlenül felsóhajtott. – Claire, ha megérintelek, annak sosincs jó vége rád nézve, de ha így nézel rám, nem tudom visszatartani magam! Kétségbeesett mozdulattal túrt bele sötét hajába, én pedig egy pillanatra azt kívántam, bárcsak valóban ne tudna ellenállni a kísértésnek. A következő percben azonban eszembe jutott a fájdalmas

178

örvény, amely egyre mélyebbre és mélyebbre rángat, valahányszor a bőrünk érintkezik, és ez magamhoz térített. Hátráltam egy lépést, ő pedig gálánsán kinyitotta nekem az ajtót. Mielőtt beengedett volna, beült az ülésemre, a helyére tette a kulcsot és bekapcsolta a zenét, aztán energikusan kipattant. Halványan elmosolyodtam, aztán visszaültem az autóba, ahol máris körbeölelt a fűtés kellemes melege. – Mit szeretnél enni? – kérdezte, miközben behajolt a nyitott ajtón. A haja szemtelenül belelógott a szemébe, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire szeretném kisimítani onnan rakoncátlankodó tincseit. – Az ilyen helyeken mindig ugyanazt kínálják – próbálkozott tovább Kellan, amikor nem feleltem. – De, ha gondolod, kihozok egy étlapot, ha van nekik egyáltalán! – Nem, köszönöm. Egy átlagos menü megteszi. Bólintott, becsukta az ajtót, aztán öles léptekkel elindult a bejárat felé. Talán képzelődtem, vagy elszundíthattam a motor halk, monoton zúgására és a dallamos zenére, mert úgy tűnt, mintha alig néhány perce ment volna el, már vissza is tért. A kezében hatalmas papírzacskót lóbált, amiben minden bizonnyal nem csupán egyetlen menü árválkodott. – Láss neki! – utasított lágyan. – Te nem eszel? – kíváncsiskodtam, mire a szája széle megrándult az elfojtott mosolytól. – Majd, ha hazaértünk. Beköttette az övemet, és beletaposott a gázba. A Nissan úgy lőtt ki az étterem parkolójából, mintha ott sem lettünk volna. Kellan gondoskodásának köszönhetőn senki nem látott meg, míg várakoztam rá, sikerült elkerülni, hogy akár egy lélekkel is találkozzam. Az étel illata hatalmas lyukra hívta fel a figyelmemet a gyomrom tájékán. Mohón bontottam ki a nagy papírzacskót, remegő kézzel nyúltam a sült krumplis tasak után, de mielőtt engedtem volna az illatozó falatnak, metsző pillantást vetettem Kellanre. – Nimbus? Égnek emelte a szemét, de azért mosolygott, amikor belekezdett a meséjébe.

179

– Az emberek világát, azt a világot, amit te ismersz, és a másikat, amit nem... – Moldomus. – Pontosan. Tehát a két világot elválasztja még egy, ami sem az egyik, sem a másik, mégis mindkettő. A képességek nem úgy működnek ott, mint másutt. Ott mindenki halandó. Csak a velünk született erők aktívak a Ködben – ahogy beszélt szemét a fényszóró által megvilágított sápadt fekete útra függesztette, mintha maga előtt látta volna mindazt, amiről mesélt. – Ott nem számít, ki vagy, démon vagy boszorkány Az egyetlen, akit nem tűrnek meg még abban a közegben sem, az az ember, nála megbízhatatlanabb lény ugyanis nincs egyik világban sem. Egy sült krumplit emeltem az ajkaimhoz, de alig tudtam legyűrni a falatot, annyira lekötött a mondandója. Ennél a pontnál megakadtam. – Egyik világban sem? – Igen. Sokkal tágabb az egyetemes létezés, mint az általad ismert formák. A mi világunk nem az egyedüli. Mindennek van egy fordított oldala is, egy másik dimenzió, ahol minden az itteninek az ellentettje. Ez a két világ párhuzamosan fut egymás mellett, az útjaik soha nem keresztezhetik egymást, hiszen akkor összeroppanna minden, és mindkét valóság megszűnne létezni. Beletelt egy percbe, mire észbe kaptam és bezártam tátva felejtett számat. Létezhet ilyen? Kétféle valóság? Mennyi titkot tartogathat az én világom? Még a felét sem ismerhettem meg, és erre kiderül, hogy létezik egy párhuzamos dimenzió is. Nehezemre esett ezek után újra a sült krumplimra koncentrálnom. – Amikor megszülettem, Gideon úgy döntött, hogy abban a közegben kevésbé lesz alkalma a démoni felemnek aktiválódni, nem úgy, mint az emberekében, vagy más démon lakta világokban. Azt akarta, hogy jó legyek, hogy legyenek céljaim, és normális életet éljek, ne olyat, amit az anyám hagyna rám örökül – az utolsó szavaknál kellemes hangjába mély keserűség vegyült. Minden öröm nélkül felnevetett. – Ezeket csak nemrég tudtam meg, amikor Gideon emlékeit megláthattam. Előtte fogalmam sem volt, hogy miért száműztek arra a helyre.

180

– Olyan szörnyű Nimbus? – kérdeztem komoran, mire elmosolyodott. – Ne érts félre! Nimbus gyönyörű hely, az egész egy hatalmas völgy, minden zöld, és a nyugalom szinte tapintható – mesélte, én pedig ráfüggesztettem kíváncsi szememet. – Persze, mint mindennek, ennek is megvannak az árnyékos oldalai. A Köd nagyon sokrétű, az árnyékos részek pedig igen veszélyesek. Ittam minden egyes szavát, melyek olyan dolgokról beszéltek, amikkel tisztában kellene lennem. Azonban nagyon kellett koncentrálnom, hogy megértsek mindent első hallásra. Az összefüggéseket nehéz volt megtalálni. – De elvihetnek téged a világ legszebb, legbékésebb tájaira, ha a szeretteid nincsenek veled, nem élvezed a látványt, nem érzed a biztonságot. Vetett rám egy pillantást, mintha valami visszajelzésre várna, de képtelen voltam bármit is mondani. Egyrészt, mert tele volt a szám, másrészt fogalmam sem volt, mit mondhattam volna. Teljesen egyetértettem vele, de ahogy ő mondta mindezt, mintha mögöttes tartalma lett volna a dolognak. – És hogy ismerted meg Jorját? – váltottam témát, de erre a kérdésre is alig vártam a választ. Kellan kis szüntetet tartott, mielőtt válaszolt volna, addig én ittam egy korty narancslevet, amit a papírszatyorból halásztam elő. Kezdtem magam jóllakottnak érezni. Az autó lágy ringatózása, a kinti sötétség és a benti félhomály, valamint a kellemes meleg nem segített, hogy tisztán tartsam a gondolataimat. Éreztem, ahogy a fáradtság lassan úrrá lesz fáradt testemen, de még ki akartam tartani. Mindig tovább, csak a következő kérdésig.

181

9. Bevégeztetett LASSAN ENGEDTEM A CSALOGATÓ FÉNYEKNEK, melyek kitartóan próbálták áttörni a szemhéjamat, hogy beférkőzhessenek lezárt szemem alá. Nem akartam még magamhoz térni. Az alvás, bármeddig tartott is, pihentetően hatott elcsigázott tagjaimra. Végül rászántam magam, de ahogy kinyitottam a szememet, azonnal be is csuktam. Egyelőre meg sem moccantam, nehogy kizökkenjek a pihenés okozta utolérhetetlen nyugalomból. Ez a tudattalan állapot csábítóbb, kellemesebb volt, mint a rideg ébrenlét. Az egyetlen, ami még ennél is hívogatóbban hatott rám, Kellan volt. Abban a rövid pillanatban, míg felnyitottam a szememet, eddig nyugodt érzékszerveim életre keltek, és beözönlöttek frissen ébredt agyamba az információk. Félig éber állapotomban, szememet továbbra is szorosan lehunyva, elemeztem a látottakat. Az első, ami megfogott, Kellan volt. A volánnál ült, a kabátja nem volt rajta, helyette egy rövid ujjú, fekete, testhez simuló pólót viselt, amely még jobban kiemelte duzzadó izmait. Az arcán komor egykedvűség tükröződött, a szeme alatt sötétlő karikák fáradtságról tanúskodtak. Eltűnődtem, vajon mióta lehetünk úton. A következő, ami a tudatomba férkőzött, az autóban szóló zene volt. Nem tudtam, hogy CD vagy rádió szól, mindenesetre felismertem a kedvenc együttesemet. A basszusgitár és a dob játékával kellemes harmóniát alkotott a zongora szolid dallama, amit átszőtt az énekesnő már-már nem is evilági, angyalian tiszta hangja. Kíváncsi lettem volna, vajon csupán véletlen, hogy éppen ezt a zenét hallgatja, vagy ismét Gideon emlékeiből merített információt rólam.

182

Bár akkor sem lenne értelme, hogy miért hallgatja – még ha tudja is, hogy a kedvencem. A következő tippem, hogy merő véletlenségből azonos a zenei ízlésünk, és így van még egy közös pont kettőnk közt. Erre a gondolatra a szívem néhány fokkal hevesebben kezdett verni a mellkasomban. Félő volt, hogy ezt esetleg Kellan érzékeny füle is meghallja, ezért inkább engedtem, hogy az andalító dallam átjárja megtépázott idegeimet. Mélyet sóhajtva magamba szívtam férfiasan jellegzetes illatát, ami az egész autót betöltötte. Az emlékeimben a valóságos illatnak csupán elhalványult aromáját őriztem. Mint amikor keveredik az eső áztatta erdő illata néhány egzotikus fűszerrel – egészen egyedi volt, mélyen beleivódott a memóriámba. Végre rászántam magam, és tágra nyitottam a szememet. Fogalmam sem volt, merre járhatunk. Az országút akkor sem vonulhatott volna előttünk egyenesebben, ha egy vonalzót illesztenek mellé, körülötte végtelen szántóföldek terültek el, egészen a távoli horizontig. Csodálkozva vettem észre, hogy az ülésem fekvő helyzetbe van állítva, a hajam pedig a tarkómon összefogva egyetlen laza kontyba, így elkerültek a szélvédőn áthatoló kíváncsiskodó napsugarak. Bár felmerült bennem a kérdés, vajon hogy csinálta, nem vettem észre semmit, de aztán úgy döntöttem, nem akarom tudni. Hálás voltam, amiért megóvott a nap sugaraitól, hiszen hacsak nem felhőn, vagy sűrű ködrétegen átszűrve érintett meg, a melegséggel elárasztó aranyló fény problémák sorát okozta. Wentworth szeme sajnos erre volt kiélezve. Megmozdultam, és ekkor tűnt fel, hogy Kellan kabátja rám van terítve. „Hát innen éreztem olyan intenzíven az illatát!” – gondoltam még egy mélyet szippantva – Hogy érzed magad? – fordult felém sejtelmes mosollyal. Zavartan – feleltem magamban. Mint akit rajtakaptak valamin, félretoltam a kabátot, és felültem. Kellan szemét az útra szegezte, de jobb kezével elengedte a kormányt, és függőlegesbe állította az üléstámlámat. Bekapcsoltam a biztonsági övet, mire az autó alig érezhetően nagyobb sebességbe kapcsolt. – Jól vagyok – feleltem kissé rekedten. Ahogy alaposabban szemügyre vettem, még fáradtabbnak tűnt, mint első ránézésre. – És te? Szája széle megrándult, ahogy egy mosolyt próbált elrejteni.

183

– Miattam nem kell idegeskedned! – hárított el lágyan, de úgy láttam, mintha nem bánná az aggodalmam. – Nincs szükségem annyi pihenésre, mint neked. Különben is, hamarosan hazaérünk. Ezen ledöbbentem. – Azt hittem, két nap kell az úthoz. Egy pillanatig hallgatott, aztán elnéző mosollyal fordult felém. – Én gyorsabban vezetek, mint Jorja. Egyhuzamban tizennyolc órát aludtál. – Elképedt arcom láttán már nem bírta visszafojtani a nevetését. – Még néhány óra kell, hogy épségben visszaszállítsalak a White-lakba. Kibírod addig, vagy megálljunk valahol enni? – Kibírom, ha van folyadék – feleltem, mire szinte a semmiből az ölembe pottyantott egy ásványvizes palackot. Letekertem a kupakját, és nagyokat kortyoltam belőle. Éreztem, ahogy a hideg folyadék végigfolyik a nyelőcsövemen, aztán üdítően felfrissíti üres gyomromat. – Te nem vagy éhes? – kérdeztem, mire újra megajándékozott egy őszinte mosollyal. – Élelemre sincs annyiszor szükségem, mint neked. Tudod, démoni virtus – kacsintott rám, mire kicsit összezavarodva elmosolyodtam. Az egész démonos-boszorkányos világ egyre bonyolultabbnak tűnt a számomra. Minél többet tudtam meg azokról a varázsbeli lényekről, akik közé én is tartozom, egyre több kérdés halmozódott fel bennem, várva, hogy a megfelelő pillanatban előrukkolhassak vele. A mellettünk elsuhanó táj monotóniája és az autó halkan duruzsoló hangja ismét álomba ringatott volna, ezt azonban semmiképpen nem akartam. Most nem. Amikor már csak néhány órám maradt, amit kettesben tölthetek vele. Tömérdek válaszra váró kérdés kavargott bennem, és még azelőtt meg akartam tudni néhány dolgot, mielőtt mások is csatlakoznak hozzánk. – Elmeséled, hogy ismerted meg Jorját? És lehet, hogy a kérdésem előítéletesnek tűnhet, hiszen mostanában annyi új és félelmetes dologról hallottam, ami rossz, és köze van a halálhoz, de talán éppen ezért nem értem, hogy lehet egy démon szerelmes? – kezdtem neki a vallatásnak kicsit összekavarodva. De azonnal meg is bántam, ahogy láttam elfelhősödni eddig vidáman csillogó szemét. Szabadkozni kezdtem

184

magamat ostorozva, megint túl sokat akartam tudni. – Ha nem akarsz válaszolni, megértem. Én csak... – Természetes, hogy kíváncsi vagy – fejezte be helyettem a mondatot. – És ha én nem mondom el, Cameron úgyis felvilágosít. – Nem állt szándékomban erről faggatni a gyógyítót – szúrtam közbe sértődötten. – Erről nem. Minden másról, ami a létezésemhez kapcsolódik, viszont igen. – Regina parancsolt rá, hogy ha óvatosan is, de világosítson fel téged mindenről, ami velem kapcsolatos, nehogy túlságosan közel kerülj hozzám – bökte ki végül. Tekintete elárulta, hogy nem esett jól neki ez a túlzott bizalmatlanság a boszorka részéről. Regina hirtelen nagyon ellenszenves lett a számára, és cseppet sem vágytam rá, hogy megismerjem. Hát, ezzel egy kicsit elkésett – jegyeztem meg csöndesen a kezemet bámulva, igyekeztem zavaromat leplezni. Hogy a csönd nehogy kínossá váljon, folytattam a faggatózást, és mindenhová néztem, csak éppen rá nem. – Szóval, ki vele, mi olyat mondhatna Cameron, ami negatív irányba terelhetné a véleményemet rólad? – Nem kifejezetten velem van baja. A lényemnek csupán az egyik fele aggasztja – Keserűen felnevetett, mikor hozzátette: – Naiv elképzelés a részéről, hogy a kettőt akár egyetlen gondolatra is el lehet választani. A hangjába különös érzelem vegyült, de nem voltam olyan bátor, hogy az arcáról is leolvassam a visszaigazolást. Amikor újra megszólalt, semmit nem tudtam leszűrni a hangulatából, ezért kénytelen voltam felnézni. Tudni akartam, mit gondolhat rólam, nem tart-e túlontúl vakmerőnek az iménti vallomásom miatt. Azonban ahogy ránéztem, az arcára merev maszk borult, mintha szándékosan nem akarná kimutatni, mi zajlik benne. – Ha meg akarod ismerni Jorja történetét, akkor nagyon messzire kell visszamennem az időben, egészen Ádámtól és Évától kell kezdenem. Lenyeltem a tiltakozásomat, hiszen nem annyira Jorja történetére voltam kíváncsi, inkább a kettejük között kialakult kapcsolatnak a kezdeteire. Befészkeltem magam a kényelmes bőrülésbe, szinte alig érzékeltem a körülöttünk elsuhanó tájat, a horizont alá bukó vöröslőn

185

ragyogó napkorongot, teljesen átadtam magam Kellan megnyugtató, lágy baritonjának, ahogy mesélni kezdte a valóságot. – A legtöbb démon boszorkánynak születik. Ami átbillenti őket a gonosz oldalra, az nem más, mint a mágia. Te ezt még nem tudhatod, de ha igazán beteljesedik az erőd, az sokkal magasztosabb érzés, mint amikor sikeresen leteszel egy vizsgát, és sokkal nagyobb tudás kerül a birtokodba, mint amiről fogalmat tudsz alkotni. – Cinikusan felnevetett, minden öröm nélkül. – Persze az embereknek egy vizsga is nagy teljesítmény, de ők az agyuknak csupán igen csekély részét használják. Nagy dolgokra is képesek lehetnének akár, ha nem lennének annyira korlátoltan eltelve önmagukkal és a fajuk zsenialitásával. Türelmesen megvártam, míg kiadja magából a nem éppen hízelgő véleményét az általam viszont nagyon is kedvelt fajról, ahogy ő nevezte, és közben akaratlanul is eszembe jutott Maxine. Vajon mi lehet vele? A héten érettségizünk. Biztosan ideges, és egyfolytában a haját babrálja, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Valószínűleg lyukat fog beszélni a hasamba, amint hazaérek, és találkozunk. Kicsit sem bánom, nagyon is jólesne hallgatni, ahogy mélyenszántó eszmecserét próbál folytatni velem olyan jelentéktelennek tűnő, de nagyon is emberi dolgokról, mint vizsgák, bálok és első szerelmek. – Sajnálom! Tudom, hogy te kedveled őket – Kellan hangja visszarángatott az autóba. Legyintettem, ő pedig vállat vont, mint aki a témának nem tulajdonít túl nagy jelentőséget, és tovább folytatta a történetet. – Az anyám, Gratchen, szintén boszorkány volt, de elszédítette a hatalom, ami a birtokába került. Abban a pillanatban, mihelyt az erődet rosszra használod... – Tétovázott, látszott rajta, hogy kétszer is átgondolja, milyen szavakat használjon. – A boszorkányok nem követhetnek el gonoszságot, nem élhetnek vissza a hatalmukkal, arra csak a lelketlen varázserővel bíró lények képesek. Amennyiben egy boszorkány mégis kiont a varázslatával egy életet, démonná válik. Fürkésző pillantást vetett rám, és én hiába is próbáltam volna leplezni a megrendültségemet. Elképesztett, hogy milyen kevés elegendő ahhoz, hogy valaki elveszítse a lelkét.

186

Akár én is. Amit éreztem Kellan érkezésekor a kanyon lábánál, az a féktelen, vad harag... Képes lettem volna ártani Jorjának, vagy bárkinek, aki azt a mély érzelmet kiváltotta belőlem. Megriasztott ez a reakcióm. A David és Gideon által teremtett nyugodt életemben semmilyen alantas érzelemnek vagy cselekedetnek nem volt helye. Eddig békés természetűnek gondoltam magam, aki legfeljebb a bosszantó rovaroknak tud ártani, nem pedig szerelmes démonoknak. Elborzadtam a gondolattól, hogy akár el is fogadtam volna egy ember halálát a saját lelkemért. Kellan felkapcsolta a fényszórókat, és beindította a fűtést. Észre sem vettem, hogy újra ránk esteledett. A kietlen pusztaság helyett az út két oldalán lombos fák sorakoztak, melyeknek kékes árnyalatot kölcsönzött az alkonyat. – És amikor megismerte Gideont, még boszorkány volt? – Igyekeztem feltűnésmentesen az engem foglalkoztató mederbe terelni a beszélgetést. Kellan egy hosszúnak tűnő pillanatig újra hallgatott. Úgy láttam, igazán komolyan megfontolja, hogy milyen köntösben ismertesse velem a múltját. – Nem, akkor már démon volt. Kegyetlen, rideg, és képes volt bárkit kíméletlenül megkínozni, akiről úgy gondolta, hogy rászolgált. Próbáltam, mégsem sikerült teljesen kizárnom az agyamból azt a képet, amikor ő tett hasonlóképpen Jorjával. Megborzongtam, és ahogy vetett rám egy sanda pillantást, úgy éreztem, mintha tudná, mi megy végbe bennem. – Gideonnal a Ködben, Nimbusban találkoztak. Harcoltak egymással, de a természet ellenük fordult, és egy hatalmas barlangban rekedtek. Semmilyen varázslat nem működik a Ködben, csak amelyik velünk született. Anyámnak nem volt ilyen, de Gideonnak... – A hipnózis – vágtam rá azonnal. Valamiért biztos voltam benne, mióta ez Kellanről is kiderült. Bólintott, tekintete egészen elhomályosult, és előremeredt a már-már fekete országútra, melyen kitartóan követtük a reflektorok fénycsóváját – Igen. És ott, a barlangban, Gideon meglátott valamit az anyámban. – És módosította a tudatát? – suttogtam döbbenten, mire Kellan elmosolyodott. Értetlenül meredtem rá. – De miért?

187

– Arra gondolt, hogy arra a kis időre, míg mágiamentesen ki nem szabadítják őket a barlangból, Gratchen kaphatna még egy esélyt az élettől. A hipnózissal eltörölte minden démoni emlékét. – Arca feszült görcsbe merevedett, ahogy felelevenítette a múltat. – A Köd ugyanis halandóvá tesz mindenkit. – Mennyi ideig voltak a barlangban? Kellan ajka keserű mosolyra húzódott. – Egyetlen hétig. – És ennyi idő elég volt, hogy... tudod – zavaromban elpirultam. Mégiscsak a fogantatásának a körülményeit taglaltuk. Kellant azonban nem zavarta ez a téma, fölényesen felnevetett. – Claire, ahhoz sokkal kevesebb idő is elegendő – mutatott rá a lényegre, én pedig úgy éreztem, hogy menten lángra lobban az arcom. Természetesen én is tisztában voltam a dolgok biológiai folyamatával. Egyszerűen csak az a fajta lány voltam, aki inkább kivárja a nagyon nagybetűs őt, és nem ugrik az első barlanglakó nyakába rövid egyhetes udvarlás alatt. Még akkor sem, ha hipnotizálva van. – Nem értem, Gideon mit akart ezzel elérni? – kérdeztem, mint egy mellékesen, de ahogy kimondtam, már mindenképpen szerettem volna választ kapni rá. – Hiszen tudta, hogy egyszer kijönnek a barlangból. Elhúzta a száját; rögtön kitaláltam, hogy ő is Gideon emlékeiből meríti a választ. – Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít – idézte, nekem pedig azonnal bevillant a kedvenc könyvem. Antoine de Saint-Exupéry Kis hercegét még a szüleimtől örököltem, és mára már igen megkopott szegény. Szinte betéve tudtam a nagyobb jelentőséggel bíró mondatokat, így csaknem az egész könyvet. Meghökkenten néztem Kellanre, de nem szóltam semmit, csak hallgattam tovább. Rádöbbentem, hogy többet tudhat rólam Gideon emlékkivetüléseinek köszönhetően, mint gondoltam volna. Próbáltam nem zavarba jönni, de legalább egy tucat olyan dolog jutott az eszembe a múltból, ami akkor és ott vicces volt Gideonnal, viszont kínosként éltem volna meg Kellannel. Nem hagyott rá időt, hogy ezt alaposabban átgondoljam.

188

– Azt hiszem, Gideon csak akkor döbbent rá, hogy az erőfeszítései hiábavalóak voltak, amikor már késő volt – keserűségében széles mellkasára bökött. – Gratchen még a hipnózis hatása alatt állt, amikor rájöttek, hogy várandós. Még ebben a józannak nevezhető pillanatában megígértette Gideonnal, hogy történjék bármi, megóv engem mindentől, még saját magától is. Az elkövetkezendő hetekben, hónapokban Gideon mindent megtett, hogy vigyázzon Gratchenre és rám. Rontásokkal vette körbe a házat, és bezárva tartotta anyámat, amíg szükséges volt. A születésem után anyám visszatért a saját fajtájához. A történetnek a többi részét már ismered. Szegény Gideon! Mennyi időn keresztül reménykedhetett, hogy a hipnózisa nélkül is megváltozhat a nő, akit szeretett? Mekkora csalódást érezhetett, amikor kiderült a tévedése. Szegény öreg barátom, mennyi fájdalmat cipelt a vállán, miközben próbált abban a burokban nevelni, amibe a szüleim béklyóztak a halálukkal. És Gratchen – vajon lényének melyik állapota lehetett ő maga? A lelke vajon akkor volt teljesen józan, amikor Gideon karjaiba omlott, átadva magát a szerelem mindent elsöprő erejének, vagy akkor, amikor engedett a gonosz erők vonzásának, és hagyta, hogy démoni lénye uralja tetteit? Kíváncsi lettem volna Gratchenre. Arra, hogy milyen lehet ma, több mint húsz évvel később. – És mi köze mindehhez Jorjának? – faggattam tovább, majd nem bírtam magamban tartani, és kiböktem, ami igazán érdekelt: – Gratchennel milyen a viszonyod? Nem nézett rám, mégis tisztán láttam, hogy fájdalom suhan át meggyötört vonásain. – Az igazság az, hogy ők ketten ugyanannak a történetnek a részei – sóhajtott, de mielőtt belevágott volna, kérdőn félrehajtotta a fejét, és felém pislantott. – Nem szeretnél inkább pihenni? Máskor is el tudom mesélni. Buzgón megráztam a fejemet. – Úgysem tudnék most elaludni – jegyeztem meg, aztán magyarázatképpen a fejemre böktem. – Túl sok az információ az én embermód használt agyamnak. Beletelik némi időbe, mire mindent fel tudok dolgozni.

189

Jóváhagyólag bólintott, én pedig csalódott voltam, mert – bár tudtam volna megindokolni – valamiért ellenkezésre számítottam. Kellan azonban nem fűzött hozzá semmit, egyszerűen csak tovább mesélt. A démonok általában csapatban élnek, a legerősebb a vezér, a többiek katonaként teljesítik a parancsait. Természetesen az ő csapatában Gratchen volt a vezér, Jorja pedig amolyan jobb keze. Az apám egyre gyakrabban járt el otthonról, amikor úgy tizenegy éves lehettem. – Célzatos pillantást vetett rám, mire beugrott, hogy akkoriban került hozzám Gideon a szüleim halála után. Nyomasztó volt belegondolni, hogy Kellan miattam volt mellőzve. Neheztelést vártam, de még a nyomát sem tudtam hasonlónak felfedezni az arcán. – Jó emberek vettek körül: a nevelőszüleim varázsereje abban rejlett, hogy képesek voltak visszaadni a lelküket, az elveszeteknek. Egy alkalommal, amikor csak ők voltak mellettem, megjelent Gratchen. Akkor már tizennyolc is elmúltam, és bár a velem született varázslatokat használhattam a Ködben, harcolásra nem képeztek ki. – Az anyád bántani akart? – döbbentem meg. Igazából nem is tudom, mit reméltem, hogyan alakul a történet. Talán abban bíztam, hogy boldog, meseszerű befejezése lesz ennek a vészterhes anya-fia kapcsolatnak. Hogy Gratchen azért kereste fel rég elhagyott gyermekét, hogy helyrehozza a helyrehozhatatlant. Hogy legalább megpróbálja helyrehozni. Kellan megvető nevetése azonban arról árulkodott, hogy ez naivitás volt a részemről. – Gratchen be akarta bizonyítani Gideonnak, hogy nem szerelmes belé. Hogy ami akkor, ott a barlangban történt köztük, csupán a varázslatának volt köszönhető. – De hát, hogy tudta volna ezt bebizonyítani? – Azzal, ha megöli a szerelmük gyümölcsét – vetette oda keserűen Kellan. – Oh! Összeszorult a szívem, ahogy rájöttem, mennyivel könnyebb élete lehetett volna nélkülem. Akkor is, és most is. Igyekeztem nem elmélyedni ebben a gondolatban, helyette csendben vártam a végkifejletet, ami semmi jóval nem kecsegtetett.

190

– Csupán négyen voltak, azonban egyedül Gratchen támadott engem – szavai leheletszerűre halkultak, koncentrálnom kellett, hogy minden egyes indulattól fojtott szót megértsek. – Jorja végignézte, ahogy a csapatuk másik két tagja megöli a nevelőszüleimet. Mielőtt a nevelőanyám meghalt, egy átkot küldött Gratchen felé, de Jorja védelmezőn elé ugrott, így a rontás őt érte. A mai napig nem jöttem rá, melyik varázsigével lehet előhívni effajta reakciót, mindenesetre működött. Mivel, ahogy mondtam, a nevelőanyám varázsereje abban rejlett, hogy képes volt visszaadni az elveszettek lelkét, Jorja az anyám ellen fordult, hogy engem megvédjen. Aztán pedig minden lelkiismeretfurdalás nélkül végzett vele. Azóta mindig mellettem van. Pillanatnyi szünetet tartott. Egy pillantással felmérte, mennyire kerültem sokkos állapotba a történetétől. Gyorsan becsuktam a számat, és igyekeztem szenvtelen arccal nézni rá. Nehezebb volt, mint gondoltam, és reméltem, hogy nem olvassa ki a szememből a vívódást. Mindennél jobban szerettem volna megérinteni, hogy biztosítsam az együttérzésemről, de inkább ökölbe szorítottam a kezemet, úgy vártam feszült figyelemmel a folytatást. – Gideon késve ért oda hozzánk, és azt is csak most tudtam meg, hogy mennyire igyekezett. Hogy mennyire nem akart ártani nekem. Igazán fontos voltam a számára, de míg élt, erről fogalmam sem volt – magyarázta mélyet sóhajtva, és láttam, milyen nehezen találja az ideillő szavakat. – Sajnálom – vetettem közbe őszintén, mire meglepetten pislogott rám. – Nem kell, nem te tehetsz róla. – Hát, ha úgy vesszük, részben én is tehetek – ellenkeztem. Értetlenül meredt rám. – Nem tudlak követni – mondta. Szégyenkezve lesütöttem a szememet. – Hozzám jött. Mindig hozzám jött, pedig veled kellett volna lennie – suttogtam szomorúan, a lelkiismeret-furdalás nyomasztó súlya alatt. A szemem haragosan megvillant. – A Bölcs nem túl bölcs, hogy elszakított titeket egymástól. Elnéző mosoly ragyogott az arcán, amikor ismét ránéztem.

191

– A Bölcs nagyszerű teremtés, és mindannyiunk közt neki van a legnehezebb dolga – magyarázta titokzatosan, de nem szánt rá időt, hogy kifejtse. Aztán valami eszébe jutott, és a szemébe újra visszatért a haragos lángolás. – A mai napig nem tudom... Miért nem engedtem akkor Gideonnak, hogy kivégezze Jorját. Valami visszatartott, talán a szánalom. Amiből tegnap semmi nem volt bennem, úgyhogy, ha nem vagy ott, akkor biztosan... – Még szerencse, hogy ott voltam – vágtam közbe ismét. – Nemes lélekre vall, hogy nem engedted, hiszen sokat ártott neked. – Nemes? – hüledezett, aztán egy balra kanyar után lemondóan legyintett. – Nem vagyok nemes. Sőt, kifejezetten szörnyetegnek érzem magam, amiért ilyen reakciókat váltok ki belőle. – Talán ez nagyobb bölcsesség, mint amit a kedvenc orákulumod birtokol – jegyeztem meg kissé szarkasztikusan, mire megint a „nem tudlak követni” pillantással ajándékozott meg. – Magunkon ítélkezni sokkal nehezebb, mint máson. Ha sikerül helyesen ítélkezned saját magad fölött, az annak a jele, hogy valódi bölcs vagy. Felsóhajtott mélyen, vontatottan. Láttam rajta, hogy ellenkezni akar, de mielőtt kimondta volna, meggondolta magát. Ajkán csintalan mosoly játszott, ahogy rám nézett. – Mindenesetre az már világos, hogy miért A kis herceggel ajándékozott meg Gideon a tizenharmadik születésnapomon – nevetett csöndesen. – Az emlékei tele vannak azzal, ahogy egymásnak olvastok fel belőle. Félve néztem fel rá, azt hittem, neheztel, amiért ilyen pillanatok jutottak nekem Gideonnal, holott azok neki jártak volna. Hirtelen ismét tolvajnak éreztem magam, Kellan szemében azonban semmi mást nem láttam, csak izgatott csillogást, ahogy azokról a hajdani pillanatokról beszélt. Meg nem érdemelt megértés sugárzott belőle. – Amikor kicsi voltál, imádta, ha felolvastál a könyvből – avatott be halkan. Hangja egybeolvadt a sötétséggel. – Később el volt ragadtatva, amikor egy gondolatod helyére beillesztettél egy-egy idézetet. Szerette a hangodat... – Pillanatnyi töprengés után szólalt meg ismét. – Ezt, mondjuk, meg tudom érteni. Mélyen elpirultam, éreztem, hogy lángol az arcom, mégsem bírtam elfordítani róla a tekintetemet. A hold halvány ragyogása felerősítette az

192

éjszaka fényeit, melyek lomha táncot lejtettek arcának tökéletes vonásain. Sötét haja hanyagul hullott a szemébe, ami szemöldökének árnyékából perzselőn tekintett rám. Ajkaim elnyíltak, a szívem őrült tempóra váltott, miközben akadozva szedtem a levegőt. Szerettem volna megérinteni. Áthidalni az alig pár centiméternyi, mégis végtelennek tűnő távolságot, keresztülnyúlni a fájdalom mérges tengerén, hogy végre igazán közel érezhessem magamhoz, mint akkor az aulában. Szinte még most is a tenyeremen éreztem arcának puha melegét, kezének lágy érintését. A tekintetét elszakította az enyémtől, és elkomorodva nézett előre. Semmit nem láttam, mivel lekapcsolta a fényszórókat is – csak ekkor tűnt fel, hogy a motor egy ideje már nem jár. És ekkor bevillant egy sejtés. Hirtelen a fejemhez kaptam. – Hát persze! – mondtam, de ő nem figyelt rám. Lázasan kattogott az agyam a megoldáson. Meg tudott érinteni! Amikor láthatatlan volt, minden fájdalom nélkül megérintett! És ha akkor igen, talán most is... Hozzá fordultam, hogy megosszam vele az elméletemet. Az arcomon büszke, reménykedő mosoly terült szét, mivel úgy éreztem, az érintésteóriám felér egy einsteini felfedezéssel. Azonban az a kifejezés, amit az arcán láttam, megállított. Vészjósló volt, vad, szinte már démoni, ahogy kibámult a sötétségbe. Hirtelen sürgetően fordult hozzám, és olyan gyorsan kezdett hadarni, hogy alig értettem, mit beszél. Bár a mondandója értelmét nem teljesen fogtam fel, azért igyekeztem nyugtatóan bólogatni. – Gyorsabb volt, mint gondoltam! – szűrte a fogai közt fojtott indulattal. – Ha valami vizeset látsz, rohanj! Bármi is történjen, rohanj haza! Cameron és Lin ketten már elegendőek lesznek ahhoz, hogy megvédjenek. A város húszpercnyire van, ha kell, vidd a kocsit! Eszedbe se jusson miattam maradni! Ha mégis elkapna, Claire, mindenre kérlek, ami szent, ne nézz a szemébe! – Kellan, mi folyik itt? – értetlenkedtem suttogva, éreztem, ahogy a rémület felkúszik a torkomon, és ott hatalmas gombóccá dagad. Kellan odahajolt hozzám, leheletét az arcomon éreztem. A sötétben is láttam, hogy szeme már ónix feketén izzik, ahogy rám néz. Kezdett úrrá lenni rajtam a pánik. Sehogyan sem tetszett ez az egész helyzet.

193

Hová lett az iménti pillanat varázsa? Minek is örültem annyira néhány perce? Minden elhomályosult körülöttem. A múlt, a jelen és a jövő egyetlen pillanatba sűrűsödött, semmi nem létezett ezen kívül. Nem akartam ezt. Riasztóan emlékeztetett arra az estére, amikor Gideon... – Egyelőre maradj a kocsiban! Ha valami történne velem, taposs a gázra, és tűnj el! – utasított ellentmondást nem tűrően, aztán a műszerfalhoz nyúlt. Megnyomott egy gombot, mire felkapcsolódott a fényszóró. Halkan sikkantottam, amikor a következő pillanatban egy sötét árny tűnt el a fényből. Kellan kinyitotta az ajtót, egy tétova pillantást vetett rám, mintha nehezére esne magamra hagynia. Aztán egyetlen mozdulattal kiugrott a kocsiból, és rám zárta az ajtót. Nem a fényszóró felé indult, hanem balra, a sötétségbe. Amennyit láttam belőle, kissé laposan mozgott, mintha lopakodna – a fekete párduc jutott róla az eszembe, amint ugrásra készen meglapul, hogy rávesse magát az áldozatára. Nem értettem, hogyan is képzeli, hogy itt hagynám őt. Őrület! Tökéletes képtelenség! Az adrenalin úgy zubogott bennem, hogy a fülemben éreztem a lüktetését. Miért? Miért kell itt ülnöm nyugodtan, míg Kellan odakinn harcol az én ellenségemmel? Már épp azon voltam, hogy egyszerűen kiszállok az autóból, és a segítségére sietek, amikor a közeli bokros terület felől fénycsóvák röppentek. Megvilágították az egész környéket, nekem pedig fájdalmas nyögés szakadt fel a torkomból, ahogy felismertem a helyet. Éppen itt csapott össze Gideon a Wentworth nevű zsoldossal. Az éjszaka csendjébe fájdalmas ordítás hasított, a vér is megfagyott tőle az ereimben. Kellan hangja volt. Gondolkodás nélkül feltéptem az ajtót, és kiugrottam a biztonságos menedéket nyújtó. autóból. Csak rohantam, hogy időben odaérjek. Rettegés kúszott végig a gerincemen, egészen a szívemig hatolt: nehogy ugyanaz történjen, mint a legutóbb! Átvágtam a sűrű cserjék között; szinte alig láttam valamit, de éreztem Kellant, bár nem hívott engem, sőt inkább távol akart tartani. Nem fogadtam szót. Tudtam, hogy ott lesz valahol a bozótos mögött. Igyekeztem mielőbb odaérni, de nem láttam magam előtt a földet, így

194

nem vettem észre a keresztben elterülő vastag ágat, és teljes lendülettel keresztülvágódtam rajta. A kezemet ösztönösen magam elé tartottam, ezért csupán a tenyeremen keletkezett néhány horzsolás, szinte alig éreztem. Villámgyorsan felpattantam, s rohantam tovább a hangok és a fények forrása felé. Éreztem, ahogy forrni kezd a vérem. Nem akartam Kellant úgy látni, azt akartam, hogy legyen erőm a védelmezéséhez. Csak koncentráció kérdése az egész. Végre átbucskáztam az utolsó sor cserjén is, ami után már a tisztás kezdődött. Az a tisztás, ahol nemrég még Kellant győzködtem a visszavonásról, és ahol ő a zuhogó esőben biztosított róla, hogy velem akar maradni, és nem kíván lemondani a mentori szerepről. Sokkal tágasabbnak tűnt, mint amilyenre emlékeztem, és valamiért világosabb volt itt, mint a környék többi pontján. A vaksötétből a félhomályba léptem, így tisztán láttam őket. Kellan a zsoldos háta mögött állt, egyik karját annak álla alá támasztva, a másikkal a fejét tartva. A lény kitartóan próbált szabadulni, azonban mintha vaskapcsokkal rögzítették volna. Minden küzdelem hiábavaló volt. Legnagyobb megdöbbenésemre emberi formája volt. Soha nem mertem elképzelni a Zsoldost, aki kivégezte a mentoromat, és aki nekem is hasonló sorsot szánt. Álmaimban mindig egy hatalmas, eltorzult arcú szörnyeteg képében jelent meg. Akivel viszont Kellan küzdött, az egy teljesen hétköznapi külsejű férfi volt. Majdnem olyan magas, mint a mentorom, bár közel sem olyan széles vállú ennek ellenére nem szívesen találtam volna magam szemközt ezekkel a karokkal. – Kellan – leheltem hangtalanul, mire a zsoldos abbahagyta az ellenkezést. Mozdulatlanná dermedt Kellan karjai között, és egyenesen rám meredt. A szeme kéken izzott a sötétben, mint valami neonlámpa elnyelve az ínhártya fehérségét. Vastag ajkai csodálkozva elnyíltak, aztán olyasmi történt, amire igazán nem számítottam. A Zsoldos homloka borús ráncokba gyűrődött. Egyre nagyobb mélyedések keletkeztek rajta, mintha egészen a hajáig föl akarná gyűrni a bőrét. De nem ez volt a célja. A redők hirtelen eltűntek, a maradék bőr felpattant, mintha szemhéj lett volna, hogy teret engedjen az alatta

195

megbúvó, kidülledő harmadik szemnek. Ez nagyobb volt, és fényesebben világított a másik két normális szeménél. Pupillája nem fekete volt, hanem a szem többi részénél néhány árnyalattal sötétebb kék. – Claire, futás! – kiáltott rám Kellan, és láttam, hogy karját egyre szorosabban fonja áldozata nyaka köré. De hiába figyelmeztetett. A lábam a földbe gyökerezett. Tátott szájjal bámultam őket, pedig legszívesebben elrohantam volna, úgy, hogy hátra sem nézek többé. A Zsoldos arcán torz vigyor terült szét. Két szemével Kellant figyelte, harmadik szeme azonban rám tapadt, mintha mágnesként vonzottam volna. A következő pillanatban áttetszővé vált az egész teste. Az anyagon keresztül, amivé változott, láttam Kellan elmosódott testét. Ezek után már képtelen volt megtartani, kifolyt a karjaiból. Villámgyorsan történt az egész, még felocsúdni sem volt időm. Már csak azt láttam, hogy száguld felém. Vízszerű testén megcsillannak az éjszaka fényei. Egyre erősödő, surrogó hangot adott, siklott a harmatcseppes füvön. Még néhány méter, és ideér. Végre észbe kaptam. A lábaim hirtelen hátrarándultak, mintha túl sok lett volna nekik a teljesítendő parancs: Mozdulj! Rohanj! Menekülj! Sarkon fordultam, és lélekszakadva rohanni kezdtem, olyan gyorsan, ahogy életemben még soha. A táj elsuhant mellettem, már nem jelentett problémát átküzdeni magam a cserjésen, mintha a bokrok félrehajoltak volna az utamból, átsiklottam közöttük, a lábam alig érintette a földet. Nem volt időm elemezni ezt az újabb varázst, csak elfogadtam, hogy igen, ilyet is tudok. Mit ki nem hoz az emberből az életveszély... Már majdnem elértem a tisztás szélén hagyott autót, amikor váratlanul hideg, kocsonyaszerű anyag fonódott a derekam és a nyakam köré. Nem értettem, mi történik velem. Az anyag visszafelé húzott, mintha kötél lenne, amelynek a másik vége a Zsoldos kezében van. Bár az lett volna, azonban hamar rádöbbentem, hogy az organikus test fogott át és lassított le. Sikoltani akartam, de úgy ereztem, nem vagyok ura a hangszálaimnak. A torkomon a nyomás fokozódott, mintha a rátekeredett anyag tudta volna, mire készülök. A pánik, mint eső után a hegyből lezúduló víztömeg száguldott végig az ereimen. A kezemmel kétségbeesetten próbáltam lefejteni magamról

196

a lényt. Ujjaim a kocsonyás anyagba martak, melyek engedtek a nyomásnak, de ahogy mélyebbre jutottam, végül csak a saját tenyerembe ütköztem. Olyan volt, mint a zselé, amely nem tapad hozzám, csak gátol. Nem éreztem az idő múlását, mintha órák óta küzdöttem volna, pedig nem lehetett több két percnél. A küzdelem hevében felmerüli bennem, hogy vajon mit rontottam el, a védelmező igém miért engedte ezt, de nem volt alkalmam választ keresni. A szorítás erősödött, és kényszerített, hogy forduljak a másik irányba, ahol a fejem fölé magasodott a Zsoldos. A testének a többi része normális volt, csak két karja tekeredett körém kocsonyásan. Ahogy lenézett rám, vastag ajka gúnyos mosolyra húzódott. Bár a fejemben zakatolt Kellan intése, a tekintetemet nem tudtam elfordítani a homloka közepén éktelenkedő hatalmas szemről. – Wentworth büszke lesz rám, hogy végül mégis sikerült elfognom a szökevényét – duruzsolta édes, lágy hangon, ami sehogyan sem illett zord, férfias kinézetéhez. Rémülten néztem rá. Fájdalmasan hasított belém a felismerés, hogy ez nem az, aki Gideont megölte. Azonban hamarosan az én gyilkosommá válik, ha nem teszek valamit. Ismét elöntött a forróság. Ártani akartam neki. Azt akartam, hogy úgy szenvedjen, ahogy Jorja szenvedett ott, a kanyonnál. Azt akartam, hogy általam lelje halálát. Kemény vonásai nem enyhültek, ahogy lenézett rám harmadik szemével – a másik kettő a környéket pásztázta. Úgy tűnt, valami olyat hall, amit én nem. Valami olyat, amit én viszont éreztem, és amitől ismét elöntött a biztonság érzete. Kellan ott volt valahol mögöttem. Várt valamire, miközben őrületes harag emésztette, hogy végre beteljesítse a pillanatot. A zsoldos harmadik szeme abban a pillanatban kezdett izzani, amikor a forróság átjárta az agyam hátsó részét, bizsergetően ölelt körbe, és már nem éreztem a nyakamat fojtogató kocsonyát. Határozottan néztem fel rá, ő pedig zavarodottan forgatta a fejét. – Inflammo! – a hangom éppoly élesen csattant, mint amikor Jorja szólalt meg Claire-hangon. A zsoldos sötét bőre ellenére elsápadt, kocsonyássá vált karjai abban a pillanatban lehulltak rólam. Vártam, hogy jajveszékelve könyörögjön

197

kegyelemért, de csak olyan volt, mintha tüsszenteni akarna. Idegesen fészkelődött, mintha ki akarna törni a saját bőréből. Nem értettem, mert ez még kevés volt a kivégzéséhez. Pedig olyan erősen koncentráltam. A hátam mögül neszezés hallatszott, megpördültem. Hatalmas kő esett le a szívemről, mert Kellan volt, és mert úgy láttam, nincs rajta sérülés. Tőlem néhány lépésnyire megállt, karját a magasba emelte, és mutatóujját egyenesen a harmadik szem felé irányította. – Oculamit! – mormolta csöndesen, szemében kegyetlenül, vészjóslóan tükröződött vissza a fehér fénynyaláb, ami tenyeréből a zsoldos felé lövellt. Egyenesen a szörnyeteg harmadik szemét találta el, ami egy villanással eltűnt a homlokáról, apró, füstölgő heget hagyva maga után. Ugyanabban a másodpercben hatni kezdett az én varázsigém is. A zsoldos felordított fájdalmában. Lába alatt szikrát vetett a talaj, majd lángnyelvek szökkentek szárba, és vöröslő indaként fonták körbe fekete köpenybe burkolózó testét. Elégedetten figyeltem a lángok táncát, ahogy vörös fénnyel ragyogták be az éjszaka sötétjét. Csak ne ordított volna. Nem bírtam elviselni, ahogy üvölt a fájdalomtól. A hang az agyamba kúszott, és bekapcsolt egy vészvillogót. Te jó ég, ha nem hagyja abba, én fogom megölni! – sikított bennem a gondolat. Nem mintha nem érdemelte volna meg, de valahogy úgy éreztem, nem az én feladatom kiontani az életét. Bárki más, csak én ne! A forróság elapadt bennem, dermesztő ürességet hagyva maga után. Legyintettem, mire a lángok hirtelen semmivé foszlottak, szabadon engedve kínlódó foglyukat. A zsoldos erőtlenül hullott a földre, és gyötrődve nézett rám épen maradt szemeivel. – Meg kellett volna tenned – lihegte gyöngén. Már épp válaszolni akartam, amikor a tekintetem találkozott Kellanével. Gyöngéden nézett rám, s bár vonásai jórészt árnyékban maradtak, éreztem, hogy büszkeség sugárzik belőle. Arcom visszatükrözte mosolyát, s egy pillanatra megfeledkeztem róla, hol is vagyunk. A következő pillanatban azonban a mosoly lehervadt az ajkáról, s mintha valami neszt hallott volna, az erdő felé fordult. Arcáról már csak

198

mérhetetlen haragot tudtam leolvasni. Már attól tartottam, újabb zsoldos közeledik, amikor egy magas, karcsú alak bukkant fel a tisztás szélén. Tétován megállt, mintha engedélyre várna. Csak ebből és Kellan reakciójából jöttem rá, hogy Jorja az, mert látni továbbra is csak a körvonalait láttam. Ami ezután következett, azt az agyam csak utólag volt képes feldolgozni, olyan gyorsan történt. A legyőzött zsoldos lassan felemelkedett a földről. Elindult felém, arcán olyan kifejezéssel, mintha egy halálraítélt utolsó erejével megpróbálna szembeszállni a kivégzőosztaggal. Jorja egy másodperc töredéke alatt ott termett, de Kellan így is gyorsabb volt nála. A torkánál fogva fél kézzel a magasba emelte, mire a lény felordított. A démonlány odalépett hozzá, szeme egybefolyt az éjszakával, ahogy felnyúlt, és végigsimított az arcán. – Majd én megteszem helyette! – válaszolt angyali mosollyal és halálos nyugalommal a zsoldos előbbi megjegyzésére. Kellan elengedte a zsoldost, és hagyta lezuhanni a földre, aztán egyetlen szó nélkül elfordult tőle, és elindult felém, Jorja szorosan a nyomában. Meg sem nézték, hogy nem akar-e újra támadni, de nem is volt rá szükség. A zsoldos egy pillanatig csak állt döbbenten, aztán lassan elszürkült, végül előbb a feje, majd apránként az egész teste szétporladt. Semmi nem maradt belőle. Emlékeztetnem kellett magam, hogy Jorja a mi oldalunkon áll, de önkéntelenül hátráltam egy lépést, amikor odaértek hozzám, Gyönyörű arcán semmiféle érzelem nem utalt rá, hogy az imént kioltott egy életet. Félretettem a vele szemben táplált ellenérzéseimet, egyszerűen hálás voltam neki, hogy időben érkezett, mielőtt meg nekem vagy mentoromnak kellett volna megtennünk ugyanezt. Már éppen meg akartam köszönni neki, amikor Kellan megállt előttem. Fölém tornyosult, és nemes egyszerűséggel kijelentette: – Most végre hazaviszlek.

199

10. Ezüstös lánc TÖKÉLETES CSENDRE ÉBREDTEM. Amint kinyitottam a szememet, azonnal tudtam, hogy a saját ágyamban vagyok. Első pillantásom a kobaltkék ágyneműre esett, orromba bekúszott az öblítő ismerős liliomillata, és ez nyugtatóan hatott fáradt idegeimre. Frissen ébredt tudatomat hirtelen árasztották el az elmúlt nap eseményei. Borzalmat kellett volna éreznem, vagy legalábbis valamiféle undort, de csupán ellentétes érzelmeket találtam magamban. Az egyik a félelem. A zsoldos, akit Jorja és Kellan irigylésre méltó összhangban kivégzett, nem Wentworth volt. Vagyis több zsoldos van a nyomomban. Ez nem csak a saját életem nyugalmát borítja fel, David és Lin már biztosan csomagolnak: a történtek után valószínűleg nem marad más választásunk, el kell hagynunk a White-lakot. Ennél a gondolatnál elakadtam. Hová is mehetnénk? Sejtelmem sem volt. Eszembe jutott, hogy Kellan, Cameron, esetleg Cam felesége, Regina talán erre az esetre is tartalékol néhány tervet. Kivételesen nem bántam volna, ha helyettem gondolkoznak. Nem éreztem magamban több erőt, csak amennyi ahhoz szükséges, hogy ép ésszel fel tudjam dolgozni az elmúlt napokat. A másik érzelem, ami talán még az előzőnél is jobban megrémített, az elégedettség volt. Az érzés nem volt új, viszont az ok, ami kiváltotta, annál inkább. Ez a zsoldos veszélyes volt, teljesen természetes reakció, ha megkönnyebbülést érzek a halála miatt, ennek ellenére a szégyen is befurakodott a tudatomba. Mivé alakulok? Lelketlen gyilkoló géppé válok, akinek egy-két zsoldos vagy démonná vált boszorka már meg sem kottyan reggelire? Bármennyire küzdöttem ellene, nem éreztem

200

bűntudatot, elégedett voltam, hogy egy hatalmas lénnyel kevesebb rohangál a földön. Keserűvé vált a szám íze. Nagyot sóhajtva fordultam a hátamra, de tompa fájdalom jelezte, hogy sikerült ráfeküdnöm valamire. Bosszankodva nyúltam a hátam alá, és kihúztam a másik kedvenc könyvem. Az első nyilvánvalóan A kis herceg volt, ami olyan szembetűnő dolgokra világított rá, amiket ritkán veszünk észre, ha az emberek világában élünk. Ez a második kedvenc könyvem, Charlotte Brontë Jane Eyre-je. Annak a nevelőnőnek a története, akinél szürkébb és jelentéktelenebb személyt talán soha nem alkotott meg a világirodalom. Az írónő éppen olyannak találta ki Jane Eyre-t, amilyennek én láttam önmagam. És ott volt az ő megkeseredett Mr. Rochesterje, aki minden reményvesztettsége ellenére beleszeret a nevelőnőbe. Mosolyogva néztem a borítót, aztán felkönyököltem, s a pillantásom az erkélyemre vándorolt. A napsugaraknak egyelőre csupán a terasz egyik felét sikerült meghódítaniuk, a másik oldal továbbra is homályba borult. Elakadt a lélegzetem, és mozdulatlanná dermedtem: Kellan az erkélyem napsütötte felén állt, a fejét hátrahajtotta, mindig árnyékos szemeit lehunyta, mintha élvezné a napsütést, miközben tetőtől talpig fedve maradt előle. Markáns vonásai úgy vonzották a szememet, mint napraforgót a fölötte fehéren vakító napkorong. Ahogy figyeltem, ujjaim szorosabban fonódtak öreg könyvem kopott fedőlapjára. A gondolataim visszakanyarodtak Brontë nevelőnőjéhez, aki olyan érzésekkel nézhette Rochester grófot, ahogy én a mentoromat: „Nem tudtam a szememnek parancsolni. Néztem őt, néztem, és örömöm telt abban, hogy nézhetem, fájdalmas nagy örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle.” Gyönyörű sorok voltak, úgy éreztem, tökéletesen kifejezik a mostani lelkiállapotomat. Ugyanakkor, ahogy Kellanre néztem, az a megmagyarázhatatlan érzés is eszembe jutott, ami akkor öntött el, amikor megérintett: a mélységes sötétség felé húzó fájdalmat túl élénken őrizte még az emlékezetem. Megborzongtam, és lassan felültem. Azon töprengtem, felöltözzek-e, mielőtt csatlakozom hozzá az erkélyen, vagy egyszerűen sétáljak ki a

201

spagetti pántos trikóból és vékony pizsamanadrágból álló kollekciómban. Azonban valami megoldotta a dilemmámat. Csöndes kopogás volt, mégis összerezzentem tőle, mint riadt őzike, ami fölött hangos madárraj röppen el. Gondolatban alaposan összeszidtam magam, míg az ajtóhoz értem. Ha valaki rossz szándékkal közeledne, már rég rám törte volna az ajtót. Természetesen csupán Lin volt a betolakodó. – Szia – köszönt bizonytalanul, mintha attól félne, hogy valami látványos halálnemet választok magamnak éppen előtte. Hogy megnyugtassam, rámosolyogtam. – Szia. Nem kell izgulnod, minden rendben. Jól vagyok. – Ennek őszintén örülök, de nem ezért jöttem – felelte, mintha valóban biztos lett volna benne, hogy minden rendben van velem. Aztán eszembe jutott Cameron, és ez megmagyarázta a vigyázóm viselkedését. – Akkor? – Maxine keresett vagy egy tucatszor, nem, inkább két tucatszor, már nem tudom pontosan. Mindenesetre azt akarja, hogy hívd vissza. – Értetlenül néztem vidám arcába, mire Lin legyintett egyet, és magyarázatképpen hozzáfűzte: – Valószínűleg a félelmét akarja megosztani veled a holnapi érettségitek miatt, vagy megint a Nyárköszöntő bálra tervezett legújabb hajkölteményeivel óhajt előállni. – Érettségi? – nyögtem kábultan, majd továbbgondolva a hallottakat elszörnyedve folytattam. – Nyárköszöntő bál? Lin elnézően mosolygott. – Sejtettem, hogy időzavarban szenvedsz. Ma nincs iskola, és holnap lesz az első vizsganap – kis szünetet tartott, mielőtt folytatta. Csokoládészín szeme megértően csillogott. – Az érettségi idején biztosan nem fog zaklatni, de a bálra száz százalék, hogy el fog rángatni. Amennyire ismerem, már az is nagy erőfeszítésébe kerül, hogy ebben a percben otthon rostokoljon, és ne itt jártassa a száját. Nem feleltem, csak helyeslőn bólintottam, ajkamon félszeg mosollyal. Nem tudtam, mit mondhatnék, Maxine pontosan olyan volt, amilyennek Lin leírta, csak éppen ő nem látta benne mindazt, amit én, mindazt, ami hozzá kötött. Azt a végtelen őszinteséget és nyíltságot,

202

amikor rám nézett, és nem a világ megmentőjét látta bennem, hanem csak Claire-t, egy barátot. – Azt hittem, már elolvastad ezt a könyvet – jegyezte meg Lin, tétován toporogva a küszöbön. Csak ekkor tűnt fel, hogy még mindig a Jane Eyre-t. szorongatom a kezemben. Zavartan rejtettem a hátam mögé, mire Lin várakozásteljes pillantást vetett rám. – Igen, már elolvastam, de tudod, reménytelenül romantikus vagyok – emeltem az égnek a szemem. – Szeretem ezt a történetet. – A te ízlésed bánja – legyintett lemondóan Lin. Ő leginkább a vérbeli sci-fikért és az akciódús üldözéses regényekért rajongott. A Brontë nővérek műveiről valószínűleg nem is hallott, bár nem tudhattam, hogy a boszorkányképző iskolában mit tanítottak neki az igék és a démonokat semlegesítő varázslatokon kívül – már ha egyáltalán létezett ilyen iskola. Néhány pillanatig magunk elé bámultunk, aztán hirtelen kiböktem. – Elköltözünk? Lin meglepetten nézett rám. – Miért kellene elköltöznünk? – Ezúttal rajtam volt a megütközés sora. Lin arcán felismerés suhant keresztül, aztán idegesen legyintett. Hirtelen kíváncsi lettem, mióta ragadt rá ez a legyintős tikk, de nem adott alkalmat a kérdezősködésre, hadarni kezdett: – Egyelőre itt maradunk, és megvárjuk, mit mond a Bölcs a mentorodnak. Attól tettük függővé, hogy menjünk-e vagy ne. Ez a hely eddig is kitűnő védelmet nyújtott neked. Megrökönyödve néztem rá. – De az a zsoldos nem Wentworth volt. Több zsoldos is lehet a nyomomban, és bizonyára nem olyan ostobák, hogy rájöjjenek, mindvégig... – „itt rejtőztem”, akartam befejezni, de az agyam megkésve bár, de feldolgozta Lin hadaró szavait. – Kellan találkozik a Bölccsel? Röpke, csalódott pillantást vetettem az erkélyemre. Kellan továbbra is ott állt a napsütötte felén árnyékba burkolózva, de a szeme már nem volt lehunyva. Az ablakon keresztül nézett befelé, kezeit a háta mögé tette, mintha ő is egy könyvet rejtegetne, és kifürkészhetetlen tekintettel figyelt engem.

203

– Igen. Nemsokára indul, csak meg akarta várni, hogy felébredj – magyarázta Lin, közben bizonytalanul lépett egyet a lépcső felé. Tudtam, hogy menni akar. Hogy Davidhez igyekszik, vagy csak kezd elege lenni a hírvivő szerepéből, nem derült ki. De nem is érdekelte. Szerettem volna minél előbb egyedül maradni, hogy kifaggathassam Kellant erről az útról. Mielőtt kámforrá válna a napfényes árnyékban. – Felöltözöm, aztán lemegyek, rendben? Lin megkönnyebbülten nézett rám. – Persze. David egy hadseregnek való reggelivel vár. Sarkon fordult, és letáncolt a lépcsőn. Végig követtem a pillantásommal, aztán, mikor eltűnt a konyhába vezető ajtó mögött, csöndesen bezártam az enyémet. Feltűztem a hajamat, és próbáltam a legközönyösebb álarcomat felvenni, nem akartam, hogy Kellan lássa, mennyire felzaklatott távozásának a híre. Csak egy mély lélegzetvétel és egy hosszú pillanat után indultam el az erkélyem felé, közben gondosan kerültem átható pillantását. Az ujjaim szorosan markolták a Brontë kötetet a hátam mögött, mint utolsó kapaszkodót a kétségbeesésemben. Kiléptem az erkélyre, az árnyékos oldalra kerültem, Kellan a napos feléről tekintett le rám. Idekint sokkal hűvösebb volt, mint azt elsőre képzeltem. A nap sugarai hidegen világítottak, viszont úgy látszott, Kellan ennek ellenére is élvezi. Különös látvány volt, ahogy a napfényben állt, alakját körbevonta a szürkés árnyék, a szemét így nem bántotta az erős ragyogás. Nem úgy, mint engem, aki hunyorogva néztem fel rá. Máskor komor vonásai ezúttal kíváncsiságot tükröztek, míg sötét szeme sejtelmesen csillogott. Ahogy kiléptem hozzá, végigfuttatta rajtam pillantását, egy hosszabb másodpercre elidőzve a hátam mögé rejtett karomon. A hidegre fogtam, hogy megborzongtam. Annyi kérdést szerettem volna feltenni, de mind háttérbe szorult, hogy teret adjon a legújabb, kiemelkedően fontos problémámnak. – Igazán elmész? – kérdeztem, és abban a pillanatban, ahogy hangosan kimondtam, arcomról lehullott a közöny álarca. Csalódottság és a félelem csendült ki a hangomból, és tudtam, hogy minden küzdelmem hiábavaló. Az érzelmeim ott tükröződnek az arcomon.

204

Bólintott. Előbb forró lángörvény ragadta magával a bensőmet, majd szinte azonnal dermedtség száguldott végig rajtam. Lefagytam. Az agyam fáradtan kattogott a megoldást keresve: mit tehetnék, hogy ne menjen el? – Egyedül? – puhatolóztam tovább, de bűnbánó pillantása elegendő válasz volt. – Jorjával – suttogtam, inkább csak magamnak válaszolva. – Nem hagyhatom őt még egyszer a közeledben anélkül, hogy én ne lennék melletted – magyarázta csöndes, duruzsoló hangján. Borzongásomat ismét a hideg kőre fogtam, ami kijózanító fagyossággal érintkezett csupasz talpammal. Lesütöttem a szememet, nehogy meglássa a benne tükröződő megbántottságot. Hirtelen előttem termett, kezében azzal a vastag ponchóval, ami az imént még a szobámban lévő karosszék karfáján hevert. A fejemet átbújtatta a meleg anyagon, gondosan ügyelve, nehogy hozzám érjen. Kérdőn néztem fel rá, ő pedig átható pillantásával rabul ejtett. – Nem akarom, hogy Cameronnak újabb munkája legyen. Már így is teljesen el van szállva magától, amiért sikerült olyan hamar helyrehoznia téged a legutóbbi rosszulléted után – magyarázta szemét forgatva, majd gyorsan hátrébb lépett. Ez a mozdulata még jobban fájt, mint az iménti szavai a távozásáról. Hogy enyhítsem a feszültségemet, a széles korláthoz léptem, támaszkodtam, és egy mozdulattal fellöktem magam a tetejére. A lábaimat magam alá húztam, és fázósam összehúztam magamon a ponchót. Kellan minden mozdulatomat árgus szemmel figyelte, majd mellém lépett. Kidugtam a kezemet a pokrócszerű felsőből, és idegesen babráltam a kopott kötetet. Felé fordultam, hogy feltegyem a következő kérdésemet, de olyan elmélyülten tanulmányozta a könyvemet, hogy ez a torkomra forrasztotta a szót. A nap fénye aranyló glóriaként fogta körbe Kellan árnyékba burkolózó fejét és széles vállait. Úgy nézte az ölemben szorongatott könyvet, mintha sosem látott érdekességre bukkant volna. – Vissza fogsz jönni? – Miért annyira érdekes ez a könyv, hogy többször is elolvastad? – egyszerre kezdtünk bele a kérdéseinkbe, de ő fejezte be később.

205

Megütközve meredtem rá. Az én kíváncsiskodásom lényegesen érthetőbb volt, mint az övé, de úgy láttam, ő is ugyanezt gondolja, csak fordítva. Egymásra mosolyogtunk – ő kedvesen és zavartan, aztán erős kezével felém intett. Az járt a fejemben, hogy milyen jó lenne megragadni és magamhoz húzni, hogy biztosítsam róla, nem érdekel semmilyen fájdalom, csak maradjon mellettem. Összeszedtem nyugtalanul csapongó gondolataimat, aztán összevont szemöldökkel próbáltam neki megmagyarázni azt, ami számomra tökéletesen természetes volt. – Szeretem a romantikus történeteket. – De ezt többször elolvastad – bár kijelentés volt, mégis helyeslőn bólintottam. Izgatottnak tűnt, tekintete köztem és a könyv között ugrált. Sehogy nem értettem, mi zaklathatta föl ennyire. – Kiemelkedik a többi közül, amit eddig olvastál, igaz? Miért? Lepillantottam az ölemben heverő könyvre, s rövid ideig elgondolkodva szemléltem az ismerős borítót. Mély sóhaj szakadt fel a mellkasomból, ahogy magam elé képzeltem a szereplőket. – Talán mert annyira ellentmondásos – feleltem. Magamon éreztem kérdő pillantását, ezért gyorsan hadarni kezdtem a magyarázatot. – Jane Eyre annyira negatívan látja önmagát, mégis minden szürkesége és alacsony társadalmi helyzete ellenére tisztes bánásmód és egyenrangúság után vágyakozik. De ha nem veszi kezébe az életét, és nem megy el Thornfieldbe nevelőnőnek, ahol megbecsülik és emberszámba veszik, akkor nem találkozik soha senkivel az életében, aki meggyőzné arról, hogy igenis ér valamit. Az önbizalma, a lelki ereje elveszett volna, még jobban a sárba tiporták volna. A saját személyét soha nem ismerte volna el úgy, ahogy Thornfield lakói. Nekem Jane Eyre az első oldaltól kezdve gyönyörű, de önmagát csak akkor látja igazán szépnek, amikor rátalál a szerelemre. A szerelem reménye viszont kezdettől fogva ott lebeg a lapokon... – Ettől még nem ellentmondásos – vetette közbe, de én nem is igazán figyeltem rá, szenvedélyesen folytattam a magyarázatot. – Valóban, de ott van Mr. Rochester, aki miatt azzá válik a történet. Hiszen annyi minden akadályozza a szerelmüket, és a végén mégis... – Hirtelen elhallgattam, és kérdőn néztem rá. – Olvastad már? – szegeztem neki a kérdést.

206

Ajkának jobb oldala fölfelé görbült, bár igyekezett úrrá lenni mosolyán. – Nem. Zavarba jöttem. Nem értettem, miért érdekli ez a téma ennyire, ha a történetet sem ismeri. Én meg csak fecsegtem összevissza. Azt kívántam, bárcsak lenne akkora hatalmam, hogy visszapörgethessem az időt arra a percre, amikor kiléptem az erkélyre ma reggel. Vagy elérhetném, hogy megnyíljon alattam a föld, és elnyeljen a biztonságos sötétségbe, ahol nem tudok badarságokat hadoválni. Nem csodálom – nevettem fel idegesen. – Ez inkább afféle lányregény. Figyelmen kívül hagyta a megjegyzésemet, és továbbra is feszült érdeklődéssel nézett rám. – Tehát – kezdte, és olyan közel hajolt hozzám, hogy láttam sötét szemének fekete íriszét. – Mitől olyan ellentmondásos ez a Rochester? A gondolataim a lélegzetemmel együtt elakadtak egy pillanatra. Azon már meg sem lepődtem, hogy a szívem nyugodt pihegésből hirtelen őrült vágtába csapott, és hogy Kellan esetleg meghallja hangos dörömbölését. Megköszörültem a torkomat, és nyeltem egy nagyot. Sikerült lejjebb tuszkolnom a hatalmas gombócot, így végre meg bírtam szólalni. – Nem ellentmondásos, inkább ésszerűtlen – ellenkeztem erőtlenül. Biztos voltam benne, hogy igenis képes hipnózisra velem kapcsolatban, mert bár nem értettem, miért akarja ennyire megismerni a viktoriánus kor Jane Eyre-jét, a tekintete annyira kérlelt, hogy akarva-akaratlanul engedelmeskedtem a kimondatlan kérésnek, és folytattam a magyarázatom. – És mivel ésszerűtlen, éppen ezért ellentmondásos. Nincs semmi logika abban, hogy beleszeressen egy szegény, jelentéktelen, csúnya lányba, aki lenyűgözően mély érzelmei által válik feledhetetlen személyiséggé. – Mégis beleszeret. – Igen – bólintottam hevesen, a könyvre pillantva. – És bár a józanésznek ellentmond ez a szerelem, mégis teljesen természetesnek lehet venni. Bármennyire tiltja ezt a kapcsolatot a keresztény társadalom, az emberek és Isten törvénye, mégis eljön a boldog vég.

207

Az utolsó mondatnál elmosolyodtam, és felnéztem rá. Az arcomról lehervadt a félszeg mosoly. Kellan sötét szemében fekete láng égett – talán a vágy –, arcáról vívódást olvastam le. Elnézett a fejem felett a távolba. – Azért azt ne felejtsd el, hogy rád a felsoroltak közül egyik törvény sem vonatkozik – jegyezte meg az eget nézve, majd hirtelen felém fordult, és megtámaszkodott a korláton, karjaival közrefogva a testem. – Kérnem kell tőled valamit! Nem tudtam eldönteni, valóban kérés, vagy inkább utasítás fog elhangzani, s hiába is akartam, nem bírtam elfordítani a tekintetemet róla. Bár kissé előredőlt, még így is egy jó fejjel magasabb volt nálam, szinte eltűntem széles vállának árnyékában. Számomra oly kedves arcán gyötrődés vonult végig, homloka aggódó ráncokba szaladt, én pedig szerettem volna egyetlen simítással eltörölni minden bánatát. – Ne hívj engem, míg távol leszek! – hangja alig volt több suttogásnál. Döbbenten néztem rá, ő pedig elkeseredetten folytatta. – Jorjának rengeteg méreganyagába került, hogy ott tartson engem a garázsban, abban a néhány napban. Figyeltelek a rám varázsolt kéreg repedésein keresztül. Éreztem a hívásodat, és soha nem akartam még annyira semmit, mint hogy mosolyt csaljak a könnyeid helyére. Ez a vallomás letaglózott. A légzésem akadozóvá vált, ahogy az arca már csak centiméterekre volt az enyémtől. Férfiasan fanyar, mégis édeskés illata bekúszott az orromon keresztül az agyamba, lehelete az ajkaimat csiklandozta. Elmerültem könyörgő tekintetében. – Nem bírok másra koncentrálni, ha azt a végtelenül erős késztetést érzem, hogy visszajöjjek hozzád, Claire! – Akkor ne menj el! – kértem elcsukló hangon. Csodálkozás suhant át sötét szemein, a szája széle mintha megrándult volna a fojtott mosolytól. A centiméterek szinte észrevétlenül tűntek el kettőnk között, ajkainkat csupán egy hártyavékony lehelet választotta el egymástól. Arcának bal oldala csaknem az enyémhez simult. Szerettem volna előrehajolni, hogy végre érezzem, és tudjam, azt érzi, amit én, olyan intenzíven, ahogy én. De vastag betonfalként magasodott közöttünk a fájdalom, amiből csak nekem jutott.

208

– El kell mennem, hogy megértsem a problémánkat, és megoldjam, bármi áron is. Mert ez több okból is lehetetlen állapot – szűrte a fogai közt, és az állkapcsán megfeszült egy izom. Egy hosszú másodpercig nem hallottam mást csak a szívem őrülten erős dobbanásait, valamint egyre zihálóbbá váló lélegzetünket. – Visszajössz? – ismételtem meg a korábbi kérdésemet, és bosszankodva állapítottam meg, hogy a hangom újfent elcsuklik. Egy árnyalatnyival hátrébb húzta a fejét, kicsit elfordította, hogy tisztábban láthassa az arcomat – az övén értetlenség tükröződött. – Miért kérdezed ezt? – Mióta betoppantál az életembe... – Képtelenségnek tűnt, hogy valójában ez nem is olyan régen történt, hisz olyan volt, mintha évek óta velem élne. Magamról megfeledkezve folytattam. – Mindig attól félek, amikor magamra hagysz, hogy soha többé nem látlak viszont. Arcának kemény vonásai ellágyultak, andezitfényű szemében gyöngédség csillant. A fejét elfordította, és közben tartotta a fél centiméteres távolságot, így szemügyre vehettem egészen közelről. – Visszajövök – ígérte lágyan. Felemeltem a kezem, és egy gondolatnyi időre komolyan megfordult a fejemben, hogy végigsimítom markáns arcélét vagy gondoktól gyűrött homlokát. Azonban a farmerja zsebében rezegni kezdeti a mobilja, mire ő egy sajnálkozó mosoly kíséretében ellökte magát a korláttól, és hátrahúzódott. A kezem visszahanyatlott az ölembe. Csak ekkor tűnt fel, mekkora erővel markolom a könyvet. Gyorsan lazítottam a szorításomon, hogy a vér újra szabadon áramolhasson az ujjaimban. Kellan kivette a mobilját a zsebéből, de rá sem pillantott a kijelzőre, hogy megtudja, ki kereste, megnyomott egy gombot, mire a készülék újra némaságba burkolózott, aztán visszacsúsztatta a zsebébe. – Tudnád nélkülözni a könyvedet a távollétemben? – kérdezte minden átmenet nélkül. Csodálkozva néztem rá. – Miért? – Szeretném kölcsönkérni, ha nem bánod. Ezt még kevésbé értettem. – Miért?

209

– Kíváncsivá tettél – mosolyodott el hirtelen, én pedig kissé kábán nyújtottam át neki a Jane Eyre-t. Kellan erős ujjai között törékeny apróságnak hatott a kedvenc kötetem. – Eddig nem tudtál semmivel meglepni. Ez az első, mióta itt vagyok, hogy nem tudom a választ egy miértre veled kapcsolatban. Összeráncoltam a homlokomat. – Nem igazán értem – ismertem be zavartan. A mobilja újra rezegni kezdett. Bosszúsan fújtatva előkapta, és újra gondolkodás nélkül kinyomta, s rá sem pillantva tette vissza a zsebébe. Zavart fintor suhant át az arcán, nekem pedig hirtelen beugrott, ki keresi, és miért. A kellemes forróságot, mely átjárta a testem, most mintha savként marta volna szét a fájdalom. Hogy féltékenységemet eltitkoljam, lesütöttem a szememet, de Kellan észrevette a felindultságomat, és jóllehet már indulni készült, visszalépett hozzám, és egyik kezét óvatosan az állam alá helyezte. Nem ért hozzám, mégis engedelmesen felemeltem a fejemet, és belenéztem gyöngéden csillogó obszidián szemeibe. – Mi a baj? – kérdezte szinte hangtalanul. Összepréseltem az ajkamat, nehogy igéző tekintetétől elvarázsolva kikottyantsam az igazságot, és tagadólag megráztam a fejemet. Töprengve nézett le rám, szemében újra fellobbant az iménti fekete láng. Úgy tűnt, mintha felém hajolna, mégis távolabb került tőlem az arca. A mobilja ismét elszánt rezgésbe kezdett, Kellan pedig esdeklőn nézett le rám. – Ha tehetném, az általam ismert összes idevaló varázslatot, bűbájt és mágiát rád bocsátanám, hogy ne kelljen elszakadnunk egymástól, Claire! – vallotta meg, és bár tudtam, hogy valamit reagálnom kellene rá, képtelen voltam megszólalni. Kapkodva szedtem a levegőt, az ajkaim kicserepesedtek. Gyorsan megnedvesítettem őket, ami egy villanásnyi időre odavonzotta a tekintetét, hogy aztán újra rabul ejtsen vágyakozással teli, sajnálkozó pillantásával. Amikor folytatta, a hangja mintha egyenesen a fejembe súgta volna a szavakat. – Gideon minden emléke itt tolong a fejemben. Vannak köztük igazán fájdalmasak is, amiket biztos, hogy soha nem akart volna a tudomásunkra hozni.

210

Azonban van két fénysugár, melyek eggyé fonódva végig fényt visznek a sötét világba. – Két fénysugár? – kaptam a szaván azonnal. Olyan ritkán mesélt nekem a hajdani mentorom emlékeiről, hogy néha kifejezetten haragot éreztem, amiért azokat ennyire kisajátította magának. Hirtelen felélénkültem, ahogy mindig, ha erre a témára terelődött a társalgás. – Az egyik fény te voltál, a másik én – magyarázta furcsa hangon Kellan. A tekintete elködösült, én pedig arra gondoltam, hogy valószínűleg éppen most pörgeti le Gideon emlékkockáit az agyában. Mennyire irigyeltem őt ezért! – Szeretett téged – állapítottam meg. Kellan halványan elmosolyodott. – Ahogy téged is. Ez belevésődött a fejembe, amióta... – Félbehagyta a mondatot, de mindketten tudtuk, mit akart mondani. Ismét hátrébb lépett, de nem olyan hirtelen, mint az imént, így nem esett annyira rosszul a közénk ékelődő távolság. Gyöngéd mosoly játszott ajkain, ahogy rám nézett. – Nem érdekes. Itt vagy a fejemben, és nem tudlak onnan kitörölni. Tehát nem kell félned attól, hogy nem jövök vissza. Míg újra kinyomta a mobilját, én gyorsan feldolgoztam a hallottakat. Az erkélyem széle felé araszolt, de a távolságunkat nem növelte tovább. – És, ha meg tudnád tenni? – csusszant ki a számon, majd kérdő tekintetére folytattam: – Ha ki tudnál törölni, megtennéd? Felháborodást mímelve rám villantotta hófehér fogait. – Miért tennék ilyen ostobaságot? – Költői kérdés volt, amire mosolyunk egymás arcáról tükröződött vissza. Egy lépésre tőlem fellendült a korlátra, és a magasból letekintett rám. Arcán gyötrődés, árnyékos szemén gyöngédség suhant keresztül. – Légy óvatos, míg visszatérek! – Vigyázz magadra, míg távol vagy tőlem! Elmosolyodott a visszavágásomon, aztán lépni akart egyet a mélységbe. Nem laktam túl magasan, mégis megijedtem, hogy a szemem láttára töri össze magát. Már épp szólni akartam neki, amikor váratlanul visszafordult, és csábítóan rám mosolygott. – Ja, és sok sikert az érettségin!

211

Kezében a Jane Eyre-rel intett felém, aztán kilépett a semmibe. Abban a pillanatban, ahogy levetette magát az erkélyemről, még hallottam a telefonjának újabb vibrálását, és erre mintegy rákontrázva a szobában felcsendült az én telefonom is. Lecsusszantam a korlátról, és ajkaimon álmodozó mosollyal besétáltam a szobába. Menet közben felkaptam az éjjeliszekrényről a telefonomat, de csak azután nyomtam le a hívógombot, miután az ágyamon kényelmesen elterültem keresztben. Kellan szavai, hangjának csöndesen suttogó dallama még ott csengett a fülemben, ezért teljesen váratlanul ért a telefonban az éles rikácsolás. – Nem értem, miért frusztrálom magam ennyire, amikor te nyilvánvalóan a kisujjadat sem mozdítod, hogy átnézzünk néhány tételsort, vagy kiválasszuk nekem a megfelelő ruhát a bálra – hadarta minden bevezetés nélkül Maxine, majd a válaszomat meg sem várva folytatta. – Persze, neked már könnyű, hiszen három ember tudása tanyázik a fejedben. Mit neked egy ilyen kis megmérettetés, mint az érettségi! Ráadásul a tökéletes ruha ott lapul a szekrényedben, és minden lelkiismeret-furdalás nélkül fel is veheted egy hét múlva a bálra, hiszen az előzőt cselesen kihagytad. – Szia Maxine. – Csak ne sziázz itt nekem, Miss El Vagyok Kötelezve A Sötét Herceg oldalán! Egyszerűen csak mondd ki nyíltan, hogy már nincs szükséged rám! A hangjából annyi sértettség csendült ki, én mégsem bírtam megállni nevetés nélkül. Maxine és az ő egyszerű problémái mindig üdítően hatottak rám. Magam sem tudtam, miért, mégis minden egyes alkalommal, amikor egyetlen barátnőm hasonlóan indulatos volt velem, biztos voltam benne, hogy a haragja sosem végérvényes. – Maxine! – szakítottam félbe a túlfűtött köszönését. – Igen? – Szükségem van rád – mosolyogtam a telefonba. Igaz volt. Igazán szükségem volt rá, hiszen ő annyira normális volt, annyira más, mint mindenki, aki körülvett ebben a zűrzavaros világban. Néhány hosszúra nyúlt másodpercig döbbent csend honolt a vonal túlsó végén.

212

– Tudom – szólalt meg végül könnyedebb hangon. – És az a te hatalmas nagy szerencséd, hogy olyan nagyon kedvelem azt az IQ-val teli koponyádat, stréberkém! Megkönnyebbülten felnevettem, mert bár Kellan elment, és Jorja is vele tartott, tudtam, hogy visszajön. Ezúttal tisztán éreztem, hogy hiába van mellette a vörös démon, akkor is én kísérem őt mindenhova, az én hangomat hallja mindenhol. Az érettségi és egyéb hasonló problémák, melyek Maxine szívét nyomták, hirtelen apró semmiségnek tűntek. – Akkor ma átjössz? – tudakoltam óvatosan. Újabb hallgatás volt a válasz. Kicsit megijedtem, hátha túl messzire mentem. A Kellan nélküli napokat egyedül Maxine tehetné elviselhetőbbé. Barátnőm azonban most sem hagyott cserben: gyöngyöző kacagás csendült fel a vonal túlsó végén, és amikor megszólalt, hangjában már nyoma sem volt a dacos sértettségnek. Csak izgatottság és elevenség vibrált benne, ami gyógyírként hatott rám az elmúlt napok megpróbáltatásai után. – Hát persze hogy átmegyek! Van még néhány tétel, amit felétlenül szeretnék átvenni veled. És ha végre vége lesz ennek a vizsgaőrületnek, akkor felveszed azt a gyönyörű ruhádat, és eljössz velem a Nyárköszöntő bálba! – Max, nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet – kezdtem bizonytalanul. Abban teljesen biztos voltam, hogy semmi kedvem táncikálni, vagy mások boldogságát figyelni a kispadról. Barátnővel menni egy ilyen bálba még elviselhető lett volna, ha éppen szereti az ember, ha megbámulják, ujjal mutogatnak rá, és összesúgnak a háta mögött. Azonban alig ejtettem ki ezt a számon, azonnal le is torkollt. – Nem érdekel, mi a véleményed! – jelentette ki, majd elszántan hozzátette. – Napokig felém se néztél, legalább azóta hanyagolsz, amióta az a sötét aurájú fickó követ téged mindenhova, mint valami testőr. Tehát igenis eljössz a bálba, és juszt is jól fogod érezni magad! Felsóhajtottam. Talán jót fog tenni nekem néhány óra szórakozás emberi módra, anélkül, hogy bárki az életemre rontana. – Meglátjuk – feleltem végül, és szerencsére úgy tűnt, Maxine egyelőre beérte ennyivel. – Rendben. Még van egy kis családi megbeszélés itthon, de utána megyek.

213

– Mióta lettél te ennyire családcentrikus? – kérdeztem szarkasztikusan, de a vonal már megszakadt. Megvontam a vállam – talán Max már nem is hallotta a kérdésem. Amióta ismertem őt, soha nem kérte ki senki véleményét semmiről. Az édesanyja egyedül nevelte, mert az apja még kiskorában meghalt. Erről soha nem beszéltünk. Maxine nagyon ritkán hozta szóba, és azt állította, hogy ő is csak annyit tud, hogy különös körülmények között halt meg autóbalesetben. A dátum egészen közel esett a szüleim halálához, de mivel ennek senki nem tulajdonított különösebb jelentőséget, én is könnyedén továbbléptem rajta. Az utóbbi időben – már amennyit láttam Maxine-ből – a család, mint fogalom, jelentősen megváltozott a számára. Mindig pontosan azt tette, amire népes rokonsága kérte, időben járt haza, vagy ha mégsem, mert valami közbejött számára, akkor azonnal értesítette az édesanyját. Ez régebben nem volt jellemző Maxine-re. De hát ki tud kiigazodni rajta, mikor az egyik héten szegecsekkel kivert bőrszerkót hord, a következőn pedig két copfba fogja össze göndör fürtjeit, és görkorcsolyával a lábán gördül be az iskolába? Felsóhajtottam, és felültem az ágyam szélére húzódva. A pillantásom az éjjeliszekrényemre esett, ahol a lámpa és az ébresztőóra között nyugtalanító üresség tátongott. A könyvem helye, amit most Kellan ujjai melegítenek. A gondolatra megborzongtam, aztán azonnal össze is szidtam magam. Nem szabad rá gondolnom, különben az elkövetkezendő napokban olyan leszek, mint akkor régen. A veszteséget sosem tudtam egykönnyen feldolgozni. Elhatároztam, hogy megpróbálok a legjobban teljesíteni. Az elhatározás és a megvalósítás között azonban akkora volt a szakadék, hogy képtelen voltam áthidalni. Maxine minden tőle telhetőt megtett. Mindennap átjött, és együtt készültünk a másnapi vizsgára, s közben egyetlen szemrehányás sem hagyta el az ajkát, amiért külön hálás voltam. A mentegetőzéshez végképp nem maradt energiám. Az írásbeli vizsgák teljesen simán lezajlottak. Egyedül a szóbelitől rettegtem. Kiállni annyi ember elé – mindig is szörnyű tortúrának tartottam. Mintha vizsgáztatóim minden egyes pillantásukkal, amit rám vetnek, minden mozdulatukkal és kérdésükkel, amit feltesznek, egy-egy darabot vágnának ki belőlem.

214

Maxine nagyot kacagott, amikor elmeséltem neki ezt az elméletemet, és megosztottam vele titkos félelmemet a megmérettetéstől. Aztán közölte, hogy amennyiben a vizsgáztatók inkább Adoniszra, mint Minótauroszra hasonlítanak, akkor semmi akadályát nem látja feldarabolásnak. Szerencsére semmi hasonló nem történt egyik szóbelin sem, a vizsgáztatók többnyire középkorú tanárok voltak. Maxine úgy érezte, semmit nem tudott, de megnyugtattam, hogy minden egyes biztos nagyon elégedetten nézett rá, amikor a félórás előadása után végre sikerült félbeszakítaniuk. Nem voltam ideges, sem a vizsgák, sem más miatt. Különös beletörődöttség lengte be mindennapjaimat, és csak a tanulási drukk terhétől megszabadulva döbbentem rá, mi ennek a kábulatnak az oka. Teljesen biztos voltam benne, hogy Kellan nem tér vissza. Az a kellemes érzés, ami átjárt, mikor mellettem volt, mintha megfagyott volna bennem – akár a láva, amelynek csöndesen szunnyadó lángjára kemény, fekete burkot húzott az elhagyatottság. Mintha a távozása előtti közelsége csupán figyelmeztetés lett volna, és azért engedte nekem meglátni azt az arcát, hogy megértsem, miért nem jöhet vissza hozzám. Milyen jövőnk lenne együtt, ha nem érinthetjük meg egymást? Az elméletem – miszerint láthatatlan alakjában érintkezhetünk egymással így utólag alaposabban átgondolva ostobaságnak tűnt. Mi értelme lenne arra kárhoztatnom, hogy úgy járjon-keljen a kedvemért, ami nem is biztos, hogy kényelmes neki. Teljesen egyértelmű volt, hogy ha érzett is irántam valamit, akkor valószínűleg van annyi esze, hogy ne jöjjön vissza hozzám. Ha erre gondoltam, úgy éreztem, menten kettéhasad a szívem, én pedig belehalok a fájdalomba. Selymes gyógyírként azonban azonnal ott termett egy másik gondolat: minél távolabb van tőlem, annál nagyobb az esélye, hogy sértetlenül átvészelje a kivégzésemet, amire szerintem bizton lehetett számítani, és az addig terjedő időszakot. Abban biztos voltam, hogy soha nem hagyna védelem nélkül, ezért le fog mondani a mentori jogairól. A Bölcs kijelöli a következő mentoromat, és én elnyerem a „Legtöbb mestert elfogyasztó tanonc” címet. De nem bántam, hiszen tudtam, hogy Jorjával az oldalán

215

bármilyen hosszú ideig képes lesz fenntartani magát és életben maradni. Ez a tudat segített, hogy rábólintsak Maxine őrült ötletére, hogy elmenjek vele a bálba. A kedd este hamarabb elérkezett, mint vártam. Maxine délután ötkor futott be. Kopogás nélkül rontott be a szobámba, ahol én épp az ágyam szélén gubbasztva figyeltem az ébresztőórám és a lámpám közötti rést. Másnak fel sem tűnt volna, nekem viszont szinte üvöltött a hiány. – Istenkém, még ki sem fésülted a hajad? – nézett rám megrökönyödve Maxine. Az ágyra dobott egy kupac szépségápolási eszközt, hajcsavarókat, sminkcuccokat, és egy hatalmas zsákot, amiben gyanítottam, hogy a ruhája lehet. Zavartan néztem fel rá. – Azt hittem, otthon öltözöl át. Gyönyörű a frizurád. – Így sokkal egyszerűbb. Mire végzek a hajaddal, már nem lenne időm az enyémre – hadarta idegesen, de azért kitartóan mosolygott. – Anyukád nem lelkesedett érte, hogy ide gyere, igaz? Arckifejezése elárulta, hogy mint rendesen, most is beletrafáltam az igazságba. Bertha, Maxine édesanyja sosem helyeselte, hogy a lánya egy olyan különcteremtést válasszon kebelbarátnőjének, mint én. Maxine elém lépett, és kifürkészhetetlen tekintettel nézett le rám. Aranyló fürtjeit csinos frizurába rendezte, sminkje gyönyörűen kihangsúlyozta csillogó kék szemét – már csak a ruha hiányzott a tökéletes összhanghoz. Ahogy figyeltem, biztos voltam benne, hogy bármennyit is munkálkodik majd a külsőmön, a nyomába sem fog érni. – Ne is foglalkozz az anyámmal! Ülj ide! – utasított, én pedig engedelmesen átültem a támla nélküli székre. Míg nekilátott, hogy kibogozza csaknem fenékig érő hajamat, semmiségekről fecserészett. – Soha nem értettem, miért nem hordod leengedve. Sokkal csinosabb lenne, mint az az ostoba tanár nénis konty. Nem feleltem. Talán Kellan intelme vagy a saját óvatosságom miatt, nem tudom, de nem kívántam vele megbeszélni a frizurám. Ő pedig egy idő után megunta, és más semleges témákról kezdett csacsogni. Nem is igazán figyeltem rá, mégis jólesett hallgatni őt. Érezni, hogy mellettem van valaki, aki elfogad a magam egyszerűségében olyannak, amilyen vagyok. Hiába tartoztam az Utolsó Boszorkák közé, mégis itt nőttem

216

fel, és mondjanak a varázsvilágbeliek akármit, én akkor is ember vagyok. – Elképesztően gyönyörű leszel, ha végre rajtad lesz a ruha – suttogta elámulva Maxine néhány órával később, amikor szemügyre vette a remekművét szerény személyemben. Aztán hirtelen kacéran rám kacsintott. – Nekem lesz a legjobb nőm ma este. William ostoba volt, amiért másodszorra sem hívott el a bálba. – Én egy csöppet sem bánom – vontam meg a vállam, bár az önérzetemet sértette Will elutasítása. – Kivel megy? Maxine megütközve meredt rám egy pillanatig, aztán felismerés suhant keresztül az arcán. – Oh, igaz, te kimaradtál ebből. Az első bálra elhívta Millicent McGregort, aki persze tökéletesen mutatott az oldalán a darázsderekával – ecsetelte hevesen Maxine, aztán bizalmasan közelebb hajolt, mintha legalábbis államtitkot szeretne a fülembe súgni. – Azonban nagyon úgy tűnik, hogy ez kevés volt a mi kedvenc szépfiúnknak, mert erre a bálra esze ágában sem volt elvinni szegény Millicentet. Helyette a plasztikai sebészek műremekét, Clarissa McGregort viszi. Leesett az állam. – Millicent nővérét? – A húga, de ez most teljesen lényegtelen. Nagy a botrány a városban emiatt – világosított fel Maxine, miközben kicsomagolta bezsákolt ruháját. A halványkék ruhakölteményt maga elé tartva a tükörhöz lépett, és megcsodálta magát. Pördült egyet, majd ajkán bujkáló mosollyal felakasztotta a ruhát a szekrényem ajtajára. – Köszönöm, Maxine! – mondtam csöndesen, mire értetlen arckifejezéssel fordult felém. – Mégis mit? A hajad jó lett, de ez természetes. – Nem. Nem azt – tiltakoztam. Aztán hirtelen kibukott belőlem: – Nem is tudod, milyen nagyon fontos nekem, hogy itt vagy velem. Azon kevesek közé tartozol, akik az emberek világához kötnek, és segítenek ott is tartani. – Egy pillanatra elhallgattam. Féltem, túl sokat elárultam. Azért, hogy elvegyem az imént elejtett mondat élét, cinkos mosollyal

217

hozzáhajolva hozzátettem. – Igazából csak te és David vagytok ennyire fontosak a számomra. – De csak azért, mert David isteni kajákat csinál, én pedig gyönyörű hajkoronát varázsoltam a kócos kontyodból – fricskázott Maxine, de azért kedvesen elmosolyodott. Megkönnyebbülten láttam, hogy az arcán megjelennek a gödröcskék, amelyek mindig a jókedvéről tanúskodtak. Odaléptem hozzá, és egy röpke pillanatig magamhoz szorítottam. Ő volt az egyetlen az ismerőseim közül, aki csak fél fejjel volt magasabb nálam. Éreztem, hogy a teste megmerevedik, de azért ő is viszonozta az ölelésemet. Hangos kopogtatás szakította félbe a pillanat meghittségét, közvetlenül utána David figyelmeztető hangja csendült fel az ajtó mögül. – Negyedóra, lányok! Jobb, ha belehúztok, mert nélkületek nem indul a White-járat. – Máris megyünk! – kiáltottam vissza a szememet forgatva, aztán újra Maxine felé fordultam. Mielőtt bármit mondhattam volna, a szobában található egyetlen szekrényhez lépett, ajtaját szélesre tárta, és kiemelte belőle a ruhámat. Felém nyújtotta, közben rám villantotta gyönyörű mosolyát. – Gyere, mutassuk meg a sznob szilikon csodáknak, milyenek az igazi nők! David az iskolát megkerülve hátul tett ki bennünket, és mivel ő nem volt kiöltözve, sebtében utánunk szólt, hogy hívjuk mobilon, ha jönnie kell, aztán elszáguldott Lin autójával. Nem értettem, miért olyan sürgős neki a távozás, és Lin miért nem tartott velünk, holott ő is az iskola diákja. Aztán beugrott, hogy feltehetően ők ketten is remekül elszórakoznak otthon kettesben. Cameron nem sok vizet zavart, az előző két éjjel ő őrködött, tehát most minden valószínűség szerint alszik. Nekem pedig gondosan a lelkemre kötötték, hogy bármilyen gyanús alakkal találkozom, legyen az két – vagy háromszemű, azonnal telefonálok, és elindulok hazafelé. A legmegfelelőbb szabadtéri hely egy ilyen bál megszervezésére természetesen nem lehetett más, mint az iskola mögötti futballpálya – amit fel sem lehetett ismerni a körben felaggatott rengeteg sárga

218

lampion miatt. Mintha egy hatalmas részt vágtak volna ki a téglalap alakú pályából. Az egyik fele fölé vásznat húztak, hogy eső esetén lehessen hová menekülni, míg a másik felét magasra nyúló fáklyákkal tűzdelték tele, amik óriási gyertyáknak tűntek a fekete éjszakában. Andalító dzsessz lengte be a díszbe öltözött pályát, az iskolát, és biztos voltam benne, hogy a város összes utcájába bekúsznak a lágy akkordok. Sosem szerettem a dzsesszt. Túlságosan unalmasnak találtam, néha kifejezetten bosszantott az egyhangúsága. Persze avatatlan voltam, és jóval kevésbé értettem, mint amennyire szerettem hallgatni a nekem tetsző dallamokat, de úgy gondoltam, hogy a dobot és a basszusgitárt nagyobb intenzitással is fel lehetne használni. A zenekar a táncparkettől nem messze, egy emelvényen helyezkedett el. Rögtön észrevettem, hogy nem helybéliekből áll, s ez azt jelezte, hogy az iskolai évadzáró bál kinőtte a kereteit, immár a diákokról szól a legkevésbé, és a polgármester bizonyára meghívott valakit, akinek imponálni szeretett volna. Úgy láttam a város apraja-nagyja megjelent, és mindenki a legelegánsabb estélyi ruháját viselte. A polgármester felesége vitte a pálmát, akinek az öltözéke a középkori úrhölgyekére emlékeztetett leginkább, és a szoknyája alá rejtett abronccsal jobban illet volna egy jelmezbálba, mint erre a Nyárköszöntőre. Legszívesebben azonnal sarkon fordultam volna, mielőtt még teljesen nevetségessé teszem magam a túlságosan is feltűnő ruhámban, amiben úgy éreztem magam, mintha teljesen meztelen lennék. Ráadásul mintha mások is annak láttak volna, legalábbis úgy meresztgették a szemüket, amikor elvonultam előttük. Maxine – mintha megérezte volna, mire készülök – megragadta a kezemet, és maga után vonszolt a tömegbe, egyenesen a táncparkett felé. Talán ellenőrizni akarta, mekkora botrányt kavart William és a McGregor lány bevonulása, azonban a cél előtt néhány méterrel megtorpant. – Mi a baj? – kérdeztem tőle, de nem válaszolt, csak nézett egy bizonyos pont felé a táncparkett mögötti erdőben. – Mindjárt visszajövök – vetette oda, aztán elengedte a kezem, és továbbsietett a másik irányba. Csodálkozva néztem utána. Kis ideig még követtem is, hátha rájövök, mi vette el a kedvét. Mire megkerültem a táncolókat, Max már

219

az erdő szélén járt – fogalmam sem volt, hogy juthatott oda ilyen hamar –, ahol Bertha várt rá vészjósló tekintettel. Szemlátomást nem tetszett neki valami, vitatkoztak, hevesen gesztikulálva próbálták meggyőzni a másikat a saját igazukról. Az ég felmorajlott, elnyomva a zenekar lágy ritmusát, amire egyre többen ringatóztak a fűre letett fapadlón – köztük William és kedvese, a kebelcsoda, akinek a ruhája többet mutatott, mint takart. Észre sem vettek, egészen elmerültek egymásban és a táncban. Nem értettem, mit szeret mindenki ezen a zenén. Annyira óvatos dallamok voltak, mintha a zene attól félne, megbántja a fülemet, ha megszólal. Bántotta is, ezért jobbnak láttam továbbmenni. Elsétáltam a táncoló párok mellett. A tánctértől úgy kétszáz méternyire a pálya szélét sűrű fenyves övezte, mely komor, barátságtalan hangulatot árasztott. A fáklyák aranyló fényében bíborszínű ruhám egészen úgy festett, mintha lángolna. Könnyedén selymes anyagán minden lépésemnél megcsillantak a tűz lángjai. Maxine becsavarta a hajamat, aztán tincsenként feltűzte a fejem tetejére, ahonnan csigákban engedte lehullani a hátamra, egészen a derekamig. Kíváncsi lettem volna, hogy az én színváltó hajam milyen árnyalatban pompázik most a tűz hívogatására, de nem mertem előrehúzni egy tincset sem, hogy ellenőrizzem. Már így is úgy éreztem, mintha mindenki engem bámulna, és azt várnák, mikor bukom orra. Az idő kellemes volt, és úgy gondoltam, hogy ha már ennyit vesződtünk a megjelenésemmel, ne vesszen kárba az a sok energia. Reméltem, hogy Maxine hamar visszatér, mert egyedül lenni egy bálban még szerencsétlenebb dolognak tűnt, mint egy lány társaságában. Úgy döntöttem, sétálok egyet, míg barátnőm tisztázza a nézeteltérést az édesanyjával. Elhaladtam a táncosokat figyelő és – akárcsak a kosztümös filmekben – petrezselymet áruló lányok mellett, majd a gardedám szerepét betöltő idősebb hölgyek széksora következett. Mintha hívott volna valami. A lábam önálló életre kelt, akaratlanul is a koktélbár melletti erdő felé vettem az irányt, magam sem tudtam volna pontosan meghatározni az okát. Itt már alig világított egy-két fáklya, és senkinek nem jutott eszébe egyedül mászkálni errefelé. Kivéve engem. Pontosan akkor éreztem ezt az egész lényemet átható hangulatot, amikor néhány

220

napig abban a hitben éltem, hogy Kellan önszántából tölti az idejét a garázsban. Félúton az erdő széle és a táncparkett között váratlanul megszűnt a hívogató érzés. Eltűnt, én pedig ott álltam, hátam mögött a fényben fürdő, önfeledten táncoló tömeggel, és végtelenül magányosnak éreztem magam. Reméltem, hogy Kellan visszatért, szinte már láttam is magam előtt titokzatos mosolyát. Sajnos azonban egyedül voltam, és rá kellett jönnöm, hogy csupán a képzeletem űzött csalfa játékot velem. Kiábrándító hideg és sötétség vett körül. Igen, valóban sötétebb lett, mintha egy függöny ereszkedett volna körém. Megtorpantam. Hirtelen ismerősnek tűnt minden, úgy éreztem magam, mint egyszer a főúton, amikor valami balsejtelem kerített hatalmába. A zenekar új számba kezdett, de nem tudtam követni a taktusokat, mert az ég morajától alig hallottam belőle valamit. A következő pillanatban elakadt a lélegzetem, és már a szívem őrült dübörgése is elnyomta a fülemben a lágy dallamot. Ezüstösen füstös köd kúszott körém a semmiből. A bíborfényű ruhám aljától indult, és néhány pillanat múlva már az egész alakomat körülvette. Előkaptam a mobilamat, hogy segítséget hívjak, de mintha a technika összeesküdött volna ellenem, nem volt térerő, így visszaejtettem a ruha rejtett zsebébe. Éppen olyan volt, mint akkor reggel az iskolába vezető úton, de lassan valami megváltozott. Fényt láttam a ködben, amely egyre erősödött. Le kellett hunynom a szememet, mert már nem bírtam elviselni az erős ragyogást. Gondolataim minduntalan Kellanhez tértek vissza. A csuklómba íródott védelmező igém nem izzott fel, semmi aggodalomra utalót nem éreztem azon a részen. Átfuttattam az agyamon az általam ismert hárító igéket, hátha mégis szükségem lenne rájuk. Lehunyt szememen keresztül érzékeltem, hogy a fény eltűnt. Felpillantottam, és a legképtelenebb látvány tárult a szemem elé. Kellan állt előttem, csupán néhány lépésnyire tőlem, teljes vállszélességgel. A szokásos bőrkabátja helyett sportosan elegáns fekete öltönyben feszített, hozzá illő nyakkendővel, az ingje pedig éppen olyan bíbor árnyalatú volt, mint az én ruhám. Döbbenten figyeltem. A látvány, amit nyújtott, szemkápráztató volt. Öltözékének sötét eleganciája tökéletes harmóniában állt az alakját

221

körbeölelő ezüstfelhővel. Arca kisimult volt, haja szemtelenül lógott a homlokába, érzéki ajkain elégedett mosoly táncolt. Hanyag tökéletességgel lépkedett felém, én pedig csak bámultam – képtelen voltam akár egy hangot is kiadni. Mégis itt van! Nem ment el örökre. Micsoda bolond! Könnyek homályosították el a látásomat, sűrűn pislogva száműztem őket a szememből. Odanyúltam, hogy letöröljem, és csodálkozva vettem észre, hogy a szemfesték, amit Maxine olyan körülményesen helyezett fel, nem hagyott nyomot maga után. Elraktároztam magamban, hogy amint lehet, hálás köszönetet rebegek neki. Nem akartam egyetlen pillanatot sem elmulasztani, ezért újra Kellanre pillantottam. Megállt közvetlenül előttem, széles vállával árnyékot vetett apró termetemre. – Visszajöttél – mosolyogtam fel rá, majd újra bosszankodva fordítottam el a tekintetemet, hogy letörölhessem az arcomon végiggördülő könnyeimet. Tisztára idióta vagyok! Végre újra láthatom, erre bőgni kezdek, ez annyira szánalmas! Néma önostorozásomnak Kellan mozdulata vetett véget. Elakadó lélegzettel figyeltem, ahogy mindkét kezét felemeli, és tenyerébe temeti az arcomat. Gyöngéden törölte le a könnyeimet hüvelykujjával. Összerezzentem a puha érintésre, és vártam az örvényként magával ragadó fájdalmat. Féltem, de nem bántam, mert annyira kellemes volt az érintését érezni magamon. Ezért minden gyötrelmet képes lennék elviselni. Sokáig vártam, de semmi nem történt. Az örömteli csodálkozástól összezavarodva néztem fel Kellan arcába, és elégedett mosolya mintha egy lámpát kapcsolt volna fel az agyamban. Tehát ezért ment a Bölcshöz. Talán többek között ezért, de mindenesetre ez is közrejátszott benne. És a magamban korábban felállított elméletem is igaznak bizonyult, mert láthatatlan volt, és megérinthetett. – Láthatatlan alakodban... – kezdtem, de olyan izgatott voltam, hogy a hangom elcsuklott. – Megérinthetlek – fejezte be helyettem koromszín hangján. Mire boldogan rámosolyogtam. Nem számított, hogy aki lát engem ebben a pillanatban, komplett idiótának néz, csak egy dolog volt fontos.

222

– Visszajöttél – leheltem, mire elnézően megcsóválta a fejét. Egyik keze hátracsúszott a tarkómra, ujjainak cirógatására kellemes borzongás szaladt végig a gerincemen, másik keze lesiklott a derekamra, és közelebb húzott magához, hogy a testünk összeérhessen. Szívem szinte dörömbölt a mellkasomban, leheletünk egybeforrt az éjszakában, ahogy egyre közelebb hajolt hozzám. Minden megváltozott, ami eddig zavaró volt, most hívogatón szép lett. A dzsessz andalító dallama bekúszott a fülembe, és ahogy Kellan átkarolt és egyszerre mozdultunk, mintha eggyé váltam volna a zenével. Megszűnt a külvilág, a köd szertefoszlott, és az ezüstös burok is elhalványult. Csak ő volt és én, ahogy a civilizáció és a vad erdő közötti válaszvonalon táncoltunk. – Bolond lettem volna nem visszajönni – mormolta csöndesen. Mielőtt válaszolhattam volna, ajkát végtelen óvatossággal hozzám érintette. Azt vártam, hogy a bőre hideg lesz és kemény, ehelyett puha volt, és melegebb, mint az enyém. Karjaim a nyaka köré fonódtak, ujjaim beletúrtak egyébként is kócos hajába. A szorítása erősödött a derekamnál, még közelebb húzott magához. A testünk szinte összepréselődött, de nem bántam. Ízlelgettük egymást, egyre nagyobb hévvel, mintha régóta szomjaztunk volna, de szomjunkat csak így tudnánk csillapítani. Az ég eddig elégedetten morgott a fejünk felett, ekkor azonban fülsiketítő csattanással lecsapott – lezárt szemhéjam mögül láttam a villanást. Kellan szorítása enyhült, és abban a pillanatban, ahogy az ajkaink elváltak egymástól, először lassan, majd egyre gyorsabban zuhantak az esőcseppek az arcunkra. Önfeledt boldogságom az ő arcán tükröződött, majd intett a fejével, hogy keressünk menedéket. Elindultunk a sátorponyvával lefedett rész felé. Már félúton járhattunk, amikor elengedte a kezemet. Kérdőn néztem rá, de azonnal megláttam az okát. Ahogy elengedett, abban a pillanatban más számára is láthatóvá vált. Keserű-boldogan mosolyogtam rá, de gondolatban ott maradtam az esőben, a karjaiban.

223

11. Maxina AZ ESTE TOVÁBBI RÉSZÉBEN MINTHA MINDEN MEGVÁLTOZOTT VOLNA. A körülöttem lévő világot szebbnek, lágyabbnak, kevésbe komornak éreztem, mint néhány perccel ezelőtt. Az eddig idegesítő és unalmas dzsessz hirtelen megtelt élettel. Minden akkordja egy-egy titkot őrzött. A táncoló embereket pedig már nem láttam pöffeszkedő pávának, mint alig fél órája. Kellannel félrevonultunk a tömegtől – vagy ők húzódtak félre tőlünk –, és a felállított sátor széléről figyeltük az esőt. Hiába öltözött elegáns öltönybe, mégis éppen olyan ijesztő benyomást keltett mindenkiben, mintha a hosszú, fekete bőrkabátját viselte volna. Nem értettem az embereket. Valahányszor ránéztem, a szívem hevesen megdobbant, és a gyomrom izgatottan görcsbe rándult – semmi félelmetest nem láttam benne. Hanyagul nekitámaszkodott az egyik földbe rögzített tartóoszlopnak, kezét a nadrágzsebébe süllyesztette, mintha így próbálná visszafogni magát, nehogy megérintsen. Én egy másik, az övétől úgy egyméternyire álló oszlopnak támasztottam a hátamat. Nem csináltunk semmit; vagy egymást néztük, vagy a természet tombolását. Rengeteg kérdés tolongott bennem: egymással hadakoztak, hogy a felszínre törhessenek. Néha összeszorítottam a számat. Nehogy egy is kicsússzon. Arra vágytam már, hogy otthon, a szobámban ülhessünk az ágyamon, ahol magunk lehetünk, és senki nem zavarhatja meg, hogy nyugodt körülmények között tudjunk beszélgetni. Szerettem volna azonban megvárni Maxine-t, mielőtt elosonunk az éjféli keringő előtt, de egyelőre sehol nem láttam. A párok többnyire

224

táncoltak, de akadtak, akik hozzánk hasonlóan csak figyelték az eseményeket. Minden kétséget kizárólag mi voltunk a legfeltűnőbbek. Nem volt olyan kifinomult hallásom, mint Kellannek, mégis biztosra vettem, hogy megjegyzéseket tesznek ránk. Láthatóan mindenkit megbotránkoztatott, hogy Kellan alig egy hónapja él ebben a kisvárosban, ráadásul néhány évvel idősebb is nálam, mégis engem választott. Én lepődtem meg a legjobban magamon, hogy mennyire jól viselem a helyzetet, és milyen könnyen sikerül kizárnom a felháborodott pillantásokat és a bosszantó suttogásokat. Nem számítottak, hiszen Kellan itt volt mellettem. Igazán velem, és nem egy vörös démonlánnyal, aki egyetlen simítással kioltja akárki életét. Kellan merengve figyelte az eső táncát. Széles homlokába hulló sötétbarna haja, előreugró szemöldöke beárnyékolta obszidián szemét, mely hirtelen rám villant. Elpirultam, mire a szája sarkában apró mosoly jelent meg. Úgy tűnt, mondani akar valamit, de a tekintete továbbrebbent rólam, és abban a pillanatban minden gyöngédség eltűnt az arcáról. Csodálkozva követtem a pillantását, és megpillantottam Maxine-t, ahogy gyönyörű kék ruháját féltve óvatosan kerülgette az embereket a táncparkett szélén. Mosolyogva intett felém, mintegy bocsánatkérőn, amiért ilyen sokáig tart ideérnie. Éreztem, ahogy Kellan mögém lép, szorosan, de csak annyira, hogy a ruhámmal érintkezzen. Oldalra fordítottam a fejem, így tisztán láttam az arcát, ahogy előrehajolt. – Tudom, mennyire kedveled őt – mormolta a vállamnak, leheletével a bőrömet csiklandozva. –, de nem bízom benne. – Mit vársz tőlem? – kérdeztem bizonytalanul, majd Maxine felé intettem a kezemmel. – Ő az egyetlen barátom. Egy hosszú pillanatig összekapcsolódott a tekintetünk. Mintha a lelkem legmélyére próbálna hatolni, és tudtam, hogy képes is rá, hiszen veleszületett boszorkaadottsága, hogy mindenkinek a lelkét fel tudja térképezni. Az arcom lángolt, a levegőm mintha fogyóban lett volna, mégis álltam a pillantását. Az arcán csalódottság suhant keresztül, szemébe viszont gyöngédség költözött.

225

– Elviselem, mert látom, hogy szükséged van rá – egy pillanatig tétovázott, majd folytatta. – De figyelni fogom őt, Claire! Nem tévesztem szem elől egy pillanatra sem. Akinek ennyire sötét aura lengi körbe a lelkét, annak nem lehetnek tiszta szándékai! – Nyomatékos pillantást vetett Maxine felé, aki épp a nálánál kétszer nagyobb darab Mrs. Hastinksszel, a pékség tulajdonosával perlekedett, hogy vigyázzon a ruhájára, míg megkerüli őt. Néztem, de semmi sötétet nem láttam rajta. Semmit, ami arra utalna, hogy ártani akarna nekem, vagy, hogy ismerné a varázsvilág titkát. Egyszerűen Maxine volt, az egyik legnagyszerűbb barát, akit ismertem. Tétova pillantást vetettem Kellanre. – Nem tudom, mihez kezdjek ezzel. Nem akarom kétségbe vonni, amit mondasz, de semmi okom... – Nem kell semmit mondanod, Claire! – szakított félbe lágyan. Hangja simogatott. Tekintete végigsiklott rajtam, majd megállapodott a hajamnál. – Gyönyörűbb vagy, mint amilyen gyönyörűnek láthatnak az emberek! Teljesen összezavart, de nem maradt időm reagálni, mert Maxine végre sikeresen odaverekedte magát hozzánk. Mosolyára megjelentek az arcán a gödröcskék, így egészen derűsnek tűnt a külső szemlélő számára. Én azonban megláttam a homlokán az apró ráncot, ami mindig a felhőket jelentette barátnőm tiszta kék egén. – Sziasztok! No, lám, Kellan! Visszatértél az egyszerű halandókhoz? – kérdezte szarkasztikusan, ami arra engedett következtetni, hogy az antipátia sajnos kölcsönösen fennáll közöttük. – Maxine – biccentett felé Kellan, de nem fűzött megjegyzést a hallottakhoz. Szorosan mögöttem állt, mintha attól félne, hogy Maxine-nek agyarai nőnek, vagy kinyílik egy harmadik szem a homlokán, amivel kárt tehet bennem. Úgy tűnt, eldöntötték, nem vesznek tudomást egymásról, én pedig tehetetlenül szemléltem néma harcukat. – Bertha visszaengedett? – böktem a fejemmel az erdő felé, ahonnan az édesanyját láttam közeledni, négy férfi társaságában. Maxine a válla fölött ideges pillantást vetett hátrafelé, majd szomorkás mosolyt villantott rám.

226

– Tudod, milyen. Néha megőrjít, de mégiscsak az anyám. Nem cserélhetem le, nem igaz? – Hát persze – hagytam rá. Hosszúra nyúlt, kínos hallgatás következett. A zenekar kitartóan játszott egy vidám, latinos dallamot, amire az emberek többsége meg is találta a ritmust. Leszámítva Willt és dús keblű partnernőjét, akik szinte összeolvadva ringatóztak valami egészen más, lassú ütemre. Továbbra is Kellan hatása alatt voltam, így csak megkésve vettem észre, hogy a mellettem állók nem fognak felengedni egymás társaságában. Nem akartam elhinni, hogy Maxine féltékenysége és Kellan túlzott elővigyázatossága ekkora éket verhet közéjük. Próbáltam kitalálni, miként lehetne életet vinni hármunk közös társalgásába, amikor Kellan megtörte a csendet. – Megyek, hozok neked egy italt – jelentette ki, s én hálás pillantást vetettem rá. Ellépett mellőlem, és elsétált Maxine mellett. Közben végig egymásra bámultak, mintha bármelyik pillanatban képesek lennének a másiknak esni. Maxine alig valamivel volt magasabb nálam, és bár Kellannél még így is jóval alacsonyabb volt, mégis büszkén kihúzta magát, úgy nézett fel rá. Maxine adta fel korábban a szempárbajt, és hogy leplezze idegességét, kék ruhájának egyik redőjét kezdte igazgatni. Kellan elsétált a táncolók között, akik valamiért nem ütköztek neki, inkább utat engedtek, ha feléjük közeledett. Természetesen esze ágában sem volt italt hozni, megállt a túloldalon, nekitámaszkodott egy másik tartóoszlopnak, és széles mellkasán keresztbe fonta izmos karjait. Félő volt, hogy ezzel a mozdulattal szétrepeszti tökéletes szabású zakóját, de úgy tűnt, ez izgatja a legkevésbé. – Tehát? – szólalt meg Maxine várakozásteljesen, mire összezavarodva néztem rá. Egyértelmű volt, hogy egészen mostanáig nekem beszélt, de nem tudtam volna megmondani, miről. Bűnbánó pillantást vetettem rá. – Mondtál valamit?

227

– Áh, csak kiöntöttem neked a lelkem a szörnyű családi életem miatt – jegyezte meg ironikusan, majd felsóhajtott. – De látom, téged most fontosabb dolgok kötnek le. Szóval, mi a helyzet a sötét fickóval? – Kellan – emlékeztettem. – Tudom – vigyorgott rám szemtelenül, aztán belém karolt, és együtt figyeltük a táncolókat. Amikor észrevette Willt, megrökönyödve fordult vissza felém. – Te jó isten! Ezek mindjárt... Miért nem mennek szobára? Elmosolyodtam, de nem nevettem, mint sokan a környezetünkben. A zene hirtelen elhallgatott, de ez a közepén keringő párost nem érdekelte. William szorosan magához húzta Clarissát, akinek a keze bizalmasan simult a fiú hátsójára. Az idősebb hölgyek megbotránkozva nézték a jelenetet, és nem kellett sok idő, hogy megjelenjen Eloise, a McGregor testvérek édesanyja. A családjukban minden nő ugyanúgy nézett ki. Magas, karcsú termetűek voltak, derékig érő szőke hajkoronával és bájosan pislogó, hatalmas kék szemekkel. Eloise három gyerek után, közel az ötvenhez is igazi bombázó benyomását keltette, ahogy sötétlila, testhezálló ruhájában végigsuhant a parketten, egyenesen kisebb lányához. A sarkában, mint valami bulldog loholt tagbaszakadt fia, Daniel, aki szinte kitépte húgát William karjából. Clarissa sikított, rúgott, láthatóan nem kevésbé volt illuminált állapotban, mint táncpartnere, aki alkoholtól kábán figyelte a jelenetet. Daniel egy idő után megunta húga hisztijét, gondolt egyet, és a vállára vetette, akár egy krumpliszsákot. Nem érdekelt a jelenet, a tekintetem Kellant kereste. – Elmész? – kérdezte Maxine csalódottan, amikor néhány lépéssel előrébb léptem, hogy jobban lássam a parkett túlsó végét. Sajnálkozva fordultam újra felé, bár kissé bosszantott, hogy a tömeg eltakarja előlem azt, aki után vágyakoztam. – Azt hiszem, ennyi bálozás nekem bőven elég volt erre az évre, Maxine – vallottam be mosolyogva, aztán egy rúzsmentes látvány puszit nyomtam az arcára. – Köszönöm, hogy segítettél emberien kinéznem ma este! Egy pillanatra megütközve meredt rám, aztán idegesen felvihogott.

228

– Ugyan már, ne légy nevetséges! – hárított az ő szokásos hebrencs módján. – Holnap elmehetnénk shoppingolni. A városban nyílt egy üzlet, ahol isteni ruhákat láttam anyával. Van kedved? Elgondolkodtam. Miért keverjem bele a bizonytalan jövőmbe őt is? Hiába vágytam akár csak egyetlen délutánnyi normális életre, semmi értelme nem lenne, így aztán biztatóan rámosolyogtam. Mondani akartam, hogy hívjon fel, de erre már nem volt időm. Valaki hátulról elkapta a derekamat, és berántott a parkett közepére. A fullasztó, alkoholszagú párafelhő arra engedett következtetni, hogy az illető William lehetett. – Szia, szépségem! – nyögte a fülembe erőtlenül. – William. – Táncolnál velem? – kérdezte mámorosan, miközben tovább ráncigált. Próbáltam lefejteni az ujjait a derekamról, de ezzel csak annyit értem el, hogy feljebb csúsztatta a kezét, így bele tudott kapaszkodni a bordáimba. Ha mindet nem is, de néhány ujját tisztán éreztem, ahogy a bőrömbe vájnak. Biztos voltam benne, hogy nyoma marad ennek a táncnak. – Will, engedd el! Elment az eszed? – hallottam Maxine hangját valahonnan mögülünk, de nem láttam semmit, mert William hirtelen pörgetni kezdett. – Te vagy a legszebb – kiabálta hangosan, ahogy pörögtünk, de az egyik lépést elvétette. Hangos puffanással értünk földet. Úgy éreztem, mintha kiszorították volna belőlem a szuszt. Csupán egy hangos jajdulásra telt tőlem, ahogy Will rám zuhant. Más bajom nem esett, bár tompa fájdalomként még mindig éreztem ujjai szorítását a bordáim között. – Jól vagy, Claire? – sipákolt Maxine valahol fölöttem, de Willtől alig láttam valamit. Próbáltam lelökni magamról, de hiába. Legalább kétszer akkora volt, mint én, esélyem sem volt letaszítani magamról. Ekkorra már csinos kis tömeg gyűlt körénk, a bálozók színe-java minket bámult, és már éppen meg akartam említeni, hogy nem óhajtanak-e tenni is valamit, ahelyett, hogy csak a szemüket meresztik, amikor végre éreztem, hogy Will súlya eltűnik rólam.

229

Hatalmas sóhajjal jutalmaztam kitartó tüdőmet, aztán azonnal megpróbáltam felállni, de elsőre visszaszédültem a földre. Ekkor megéreztem Maxine kezét a karom körül, aki segített felállnom. Jobban örültem volna Kellannek, aki éppen Willt tartotta a grabancánál fogva, de tudtam, hogy nem lehet. Nem érinthetett meg, a lelkem mégis érte kiáltott. S ahogy ránéztem, láttam, hogy ezt ő is tudja. Láttam a tekintetében, hogy tudja, mire vágyom, és a fekete szempár megtelt gyötrődéssel. – Jól vagy? – kérdezte. Gyöngén rámosolyogtam. – Minden rendben, csak vigyél haza. Bólintott. Azonnal elengedte kétajtónyi nagyságú foglyát, aki csaknem összecsuklott a stabil szorítás nélkül. Már éppen elindultunk volna, amikor Will váratlanul felém lépett, de Kellan gyorsabb volt, és elém állt. William megbotlott a saját lábában, így Kellan széles mellkasára zuhant. – Ő hozzám tartozik! – artikulálta, miközben gyorsan hátrált egy lépést. Felém bökött az ujjával, de a szavait Kellanhez intézte, miközben dülöngélve próbálta megtartani labilis egyensúlyát. – Hozzám! Kellan úgy helyezkedett, hogy a háta mögé kerüljek. Bár nem láttam az arcát, mégis biztos voltam benne, hogy a lényéből áradó fenyegetés kiolvasható a tekintetéből. – Nem ajánlom, hogy még egyszer hozzáérj! Soha! William ködös tekintete egy pillanatra kitisztult, és kihívóan állt Kellan elé. – Különben? A feszültséget tapintani lehetett a levegőben. Úgy tűnt, hirtelen a figyelem középpontjába kerültünk, a körülöttünk álló osztálytársak nyugtalanul és izgatottan figyeltek minket, egy kis verekedésben reménykedve, azonban mielőtt bárki reagálhatott volna, Bertha közbelépett, és a körénk verődött tömeget hangos kiabálással kezdte szétoszlatni. Neki, McGregorékkal ellentétben rövid, egészen világosszőke haja volt, azonban Maxine a göndörséget minden bizonnyal édesapjától örökölhette, mert Bertha haja szögegyenesen fogta keretbe kissé sápadt arcát. Középmagas, kissé telt nő volt, és volt

230

benne valami természetes báj, ami miatt az emberek megfordultak utána. William és Kellan még egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett egymással. Közben a tömeg kezdett szétszéledni, Kellan pedig mintha csak erre várt volna, hátat fordított a megnyúlt képű Willnek. Elindult a tömegben keletkezett keskeny résen, és többször hátrafordult, hogy ellenőrizze, mögötte vagyok-e. Búcsút intettem Maxine-nek, aki kis – és hüvelykujját az arcához emelve telefonálást imitált, közben tisztán láthatóan artikulálta: „Hívj fel!” Ezek után már nem néztem semerre, csak Kellant figyeltem, aki komor határozottsággal törte előttem az utat a tömegben. Túl gyorsan és túl nagyokat lépett ahhoz, hogy könnyedén követni tudjam őt. A magas sarkú cipőm sem könnyítette meg a dolgom, a gyepes részen még inkább lelassultam, és mire kiértünk a bálozok látóteréből, már legalább tíz méterrel járt előttem. Nem akartam visszafogni. Éreztem, így adja ki azt a felgyülemlett tehetetlen dühöt, ami bennem is lángolt. A pocsék jelenettel záródott gyönyörű este legpocsékabb érzése az volt, hogy nem bújhattam a karjaiba, miközben mindketten arra vágytunk. Kellan némán, mint csöndes tornádó viharzott keresztül a gyepes részen. Félúton lehettünk a parkoló és a táncparkett között, amikor hirtelen megtorpant, majd felém fordult. A parkoló lámpái a háta mögött világítottak, így nem láttam tisztán a vonásait, abban azonban egészen biztos voltam, hogy a szeme démon feketén csillog. Lassítottam a lépteimen, de rendíthetetlenül ballagtam felé. A lágy szellő meglengette a ruhámat és a hajamat, ahogy a közeli tölgyfák lombjait is. Megmozgatta a leveleket, melyek halk suhogása titokzatos hangulatot kölcsönzött az estének. Jó ötméternyire lehettem tőle, amikor váratlanul megmozdult, és néhány hatalmas lépéssel áthidalta a kettőnk közötti távolságot. Megállni sem volt időm, annyira gyorsan történt minden. Csaknem összeütköztünk. Mielőtt tenyerébe temette volna az arcom, alakját körbevonta az ezüstös burok. Ajkai mohón tapadtak az enyémre, én pedig önfeledten viszonoztam szenvedélyes csókját.

231

Minden benne volt ebben a csókban, és én mindent megértettem. Az elfojtott szenvedélyt, a birtoklást, az ösztönös haragot, a fájdalmat, a bocsánatkérést. Erős karjaiban szinte eltűntem, ahogy magához szorított, már levegőt is alig kaptam. A csókjába mosolyogtam, de végül kénytelen voltam elfordítani a fejem, hogy friss oxigénhez jussak. Hízelgő volt a sajnálkozás, mely átsuhant az arcán. Megérintettem a kezét, amivel még mindig az arcomat tartotta – mintha attól félne, ha elengedi, szertefoszlik aztán melegen felmosolyogtam rá. – Hogy érzed magad? – Percről percre határozottan jobban – jelentette ki huncut mosollyal, aztán ismét egy csókot lehelt az ajkaimra. Néhány túl rövidnek tűnő pillanat múlva elengedett, és mintha váratlanul feltámadt volna benne a védelmező ösztön, vetett egy gyanakvó pillantást a hátam mögötti sövény felé. Meg akartam fordulni, hátha én is láthatok ott valami érdekeset, de a kezei nem engedtek mozdulni. A pillantása, mely időközben visszavándorolt rám, újra satuba fogott, így csak álltam előtte, mint egy szobor. Olyan szobor, amelyik önálló akarattal bír, tehát bármikor távozhatna, ha úgy tartja a kedve, azonban véletlenül sem szeretne csalódást okozni ennek a különös teremtménynek. – Sajnálom, hogy Will olyan ostobán viselkedett! – szabadkoztam. Folytattam volna, de a gyötrődés visszatért az arcára. Jobb kezével elengedte az arcomat, hogy leintsen. Egy pillanatra lehunyta a szemét, ingerülten beletúrt a hajába, majd mély sóhaj szakadt fel a mellkasából. – Ne beszéljünk most erről! Egyelőre képtelen vagyok ezt a helyzetet kezelni. Nem érinthetlek meg, nem segíthetek, ha szükséged lenne rám... Nem tudom, hogyan..., mennyi ideig fogom még ezt elviselni – vallotta meg akadozva, én pedig összefacsarodott szívvel figyeltem. – Sajnálom, hogy ennyi bajt okozok neked – suttogtam magamat ismételve, és szégyenemben lesütöttem a szememet. – Ne butáskodj! – legyintett hanyagul, mint aki egyáltalán nem veszi komolyan a terhe súlyát. Ismét a tenyerébe temette az arcomat, mire a szívem őrült iramban kezdte keringetni forró véremet. – Amikor Gideon meghalt, az emlékeivel együtt te is az életem része lettél. Árnyékként éltem, gyenge tartozékaként a világnak, de te

232

kihoztál a fényre a puszta létezéseddel. Boldog voltam, mert tudtam, hogy valahol életben vagy. Aztán megismertelek, és az érzés csak még jobban elmélyült bennem. Tehát... – mosolyodott el végre szélesen, miközben futólag, lágyan megérintette az orrom hegyét. – Szeretném, ha elfogadnád, hogy semmiféle bajt nem okozhatsz nekem. A tüdőm oxigénért kiáltott, és csak ekkor kaptam észbe, hogy még mindig visszatartom a levegőmet. Igyekeztem nagyon csöndesen, minden feltűnést mellőzve szusszantani egyet, nehogy megtörjem a pillanat varázsát. Ahogy hallgattam csöndes hangját, két dologra döbbentem rá: az egyik, hogy ez a hang egészen a lelkem mélyéig kúszott, és ott olyan erősen gyökeret eresztett, hogy azt onnan soha kitépni nem lehet; a másik, hogy Kellan érzelmei sokkal mélyebbek, és sokkal régebb óta léteznek, mint azt sejtettem volna. Mindkét gondolatra a boldogság reménye töltött el. Félő volt, hogy egyszer eleget tesz a mondásnak, és kiugrik a helyéről. Kellan érintése szinte perzselte felhevült bőrömet, megbabonázva álltam előtte. A szavak mind a torkomra forrtak, képtelen voltam bármiféle ideillő választ kitalálni. Tudtam, hogy válaszra vár, és azzal is tisztában voltam, hogy mit is szeretne hallani, mégis hezitáltam. Természetesen biztos voltam az érzelmeimben, abban, hogy az életemnél is jobban szeretem őt, azonban magamban kételkedtem. Hiába állította, mégis úgy éreztem, hogy valaki más illene hozzá. Valaki, akit a sors olyan anyagból gyúrt össze, ami épp neki való. Aki tökéletesen illene hozzá, és tisztában lenne az erejével, vagy épp annak hiányával. Egy olyan lányt, aki biztosíthatná számára a boldogságot. Már éppen meg akartam szólalni – félretéve minden aggodalmamat, hogy elmondjam neki, mennyi mindent jelent nekem –, amikor ujjait csitítóan az ajkaimhoz érintette. Megborzongtam az érintésére, amit gyöngéd pillantással és kedves mosollyal jutalmazott, azonban a tekintete felhős maradt. Újra az sövény felé pillantott, szemei résnyire szűkültek az erős koncentrálástól. Végül felsóhajtott, és aggodalmasan függesztette rám démoni szemeit.

233

– Nem vagyunk egyedül – világosított fel, mire döbbenten-értetlenül fordultam az ösvény irányába. Hiába meresztgettem a szemem, senkit nem láttam. Mintha még a szél is másfelé fújdogálta volna a leveleket. Én csupán a sövény tetején átszűrődő fényeket láttam, semmi egyebet. Aggodalom furakodott a szívembe, kérdőn fordultam Kellanhez. – Ki van ott? Én nem látok semmit. Egy hosszúra nyúlt másodpercig tűnődve vizsgálgatta az arcomat. Nem értettem, mire jó ez a tétovázás. – Mi a baj? – kérdeztem gyanakodva. – Maxine áll ott a sövény szélénél, a sarokban – bökte ki végül, mire éreztem, ahogy kifut a vér az arcomból. – És mióta áll ott? – puhatolóztam tovább, noha biztos voltam benne, hogy a kérdésemre nem szeretnék választ kapni. Rémület kúszott fel a gerincemen, ahogy a szavak lassan értelmet nyertek a fejemben. Meglátott bennünket, azaz engem egyedül. Eddig gyanakvó pillantásom teljesen kétségbeesetté vált, amikor láttam Kellan gyötrődését. Őszintén sajnálta, hogy nem tud olyat mondani, amivel megnyugtathatna. – Túl régóta. Sajnálkozva hunytam le a szememet. – Mit csinálunk? – Mit szeretnél? Megütközve néztem fel rá. – Hogy érted? Megvonta egyik vállát, és fejével a hátam mögé bökött. – Nemsokára el kell mennünk innen. A Zsoldos követi a fényedet, és hála Jorja ostoba tervének, már pontosan tudja, merre kezdje a keresést – magyarázta, mintha a halálos ítéletemet olvasta volna fel. Kezei lesiklottak rólam, lágyan, nehogy túlságosan ridegnek hasson ez a mozdulat, aztán zsebre dugta őket, és kérdőn nézett rám. – Megbízol benne annyira, hogy beavatott legyen? Gondolkodás nélkül bólintottam. – Igen. Teljesen megbízom benne – feleltem, és felrémlett előttem Maxine bodros szőke haja, ahogy kedves kerek arcát keretezi, melyen mindig gödröcskék jelennek meg, ha mosolyog. Bizonytalanul

234

megráztam a fejemet. – De nem tudom, van-e jogom arra, hogy ekkora terhet rójak rá. Önző dolog lenne tőlem, ha belekeverném. Kellan különös tekintettel nézett le rám, az arca zárkózott volt, de szemében fekete tűz lángolt. Egyik kezét előhúzta a zsebéből, kézfejével lágyan végigsimított az arcomon, aztán a sövény felé intett. – Jobb vagy, mint amit az emberek érdemelnek – jegyezte meg, mire igyekeztem rosszalló pillantást vetni rá. Ez kicsit nehéz volt, mivel annyira tökéletesnek tűnt, ahogy hátulról megvilágította a köddel elhomályosított fény. Egészen olyannak hatott, mintha nem egy démon, hanem egy angyalragyogó ereje áradt volna belőle – még a glória is körül rajzolódott a feje fölött. Értetlenkedve nézett újra rám. – Biztos vagy benne? Ahogy Maxine-t ismerem, még örülne is egy kis kalandnak. – Igen, de te mondtad, hogy úgyis hamarosan elköltözünk, és őt mégsem vihetjük magunkkal, és egyre jobban megértem mindazt, amire te folyamatosan próbálsz ráébreszteni: a mi világunkat csak mi élvezhetjük. Ha az élete múlna rajta, meggondolnám, de így... – határozottabban intettem nemet, mint az előbb. – Így nincs értelme belekeverni. Túl veszélyes lenne a számára. Kellan bólintott, aztán az ezüstös ködben elvonult a sövény felé. Pontosan tudtam, mikor vált Maxine számára is láthatóvá, hiszen barátnőm akkorát sikoltott, hogy biztosra vettem, a táncolók között is meghallották páran. Hallottam a mentor nyugodt hangját, közben Maxine könyörgő ciripelését, majd egy hangos puffanást. Döbbenten fordultam hátra. Tudtam, hogy Kellan soha nem bántaná a barátnőmet, de talán valaki észrevehette őket a sövény túloldaláról. Azt hihette, hogy Kellan ártani akar Maxine-nek, ezért, míg koncentrált, esetleg őt ütötte le valaki. Legalábbis a tompa puffanásból erre következtettem. Rémültem rohantam a hang irányába, és ahogy megkerültem a mértanilag tökéletesre alkotott bokorsort, földbe gyökerezett a lábam. Maxine a földön hevert gyönyörű estélyi ruhájában, Kellan pedig döbbenten nézett le rá. – Mi történt? – kérdeztem, és Maxine mellé guggoltam, hogy ellenőrizzem, nem sérült-e meg a feje, vagy bármi más a testén. – Nem tudom. Elkezdtem mondani, mit kell tennie, erre fogta magát, és elájult – magyarázta félig mentegetőzve, félig bosszankodva.

235

Amikor megbizonyosodtam, hogy Maxine-nek nincs komolyabb baja, felnéztem Kellanre. Láthatóan össze volt zavarodva, szemöldökét bosszúsan összevonva jelezte, hogy nem sikerült úgy hatnia egy emberre, ahogy azt eltervezte. Nem bírtam magammal, kitört belőlem a nevetés. Egy pillanatig döbbenten nézett rám, majd mosolyogva leguggolt velem szemben Maxine másik oldalán. – Rajtam nevetsz? – kérdezte, de szerencsére nem tűnt csalódottnak. – Nem igazán, de ne vedd a szívedre – feleltem, miközben a nevetéstől kicsordult könnyeimet törölgettem. – Jellemző Maxine-re. Még ez sem tökéletes nála. O igazán annyira emberi. – Ezért kedveled annyira? – kíváncsiskodott Kellan, közben gyanakvó pillantást vetett az ájult lányra. Elgondolkodva bólintottam. – Többek között. És mert elfogad engem olyannak, amilyen vagyok. Vele úgy érzem, hogy nem vagyok egy jelentéktelen senki... – Claire! – szólt rám szigorúan. – Nem tudja, ki vagy valójában, nem ismeri az igazi énedet, így nem is fogadhat el sehogy. Azt a Claire-t kedveli, akit látni engedsz neki. El kell döntened, lerombolod-e ezt a képet, hogy az igazán őszinte énedet mutathasd be helyette, vagy meghagyod az illúzióiban. Lenéztem a mozdulatlanul heverő barátnőmre, és arra gondoltam, talán a sors keze intézte, hogy így alakuljon. Annyira csábítónak tűnt Maxine-t beavatni, elmagyarázni neki, hogy mit látott pontosan, de még mindig bizonytalan voltam, hogyan is fogadná a híreimet. Már csak azért sem tartottam jó ötletnek, mert fogalmam sem volt, hogy a Bölcs vagy az én világom tagjai mit szólnának, ha rájönnének, hogy egy halandó ember tisztában van a titkainkkal. És ha egy megtudja, akkor mások is tudni fogják, de vajon mit szólnának, ha kiderülne: boszorkányok márpedig léteznek. Abban ugyanis egészen biztos voltam, hogy hosszú távon Maxine képtelen lenne egy ekkora horderejű titkot megőrizni. – Akárhogy is döntesz... – mondta Kellan komoran. – Így nem engedhetjük haza. Tanácstalanul felsóhajtottam. Az egyetlen emberi lény a környeztemben, aki tudott mindennemű mitikus és fantázialényről, David volt. Reméltem, majd ő felvilágosít, mit kellene tennünk.

236

– Rendben – bólintottam végül. – Vigyük el hozzánk, aztán majd meglátjuk. Kellan habozott. – Claire! Úgy értettem, hogy míg nem sikerül valóban hipnotizálnom, addig semmiképpen nem mehet haza. Sajnálkozva nézett rám barátnőm teste fölött. Lassan fogtam fel, de a szavak végül eljutottak az agyam értelmezőközpontjába. – Felhívom Berthát. Majd azt mondom, hogy Maxine nem érezte jól magát, és a mi házunk közelebb van – hadartam idegesen. Az iménti jókedvemnek már nyoma sem volt. Ez az egész bálozás kezdett a lehető legrosszabb irányba kanyarodni, és az események egyre gyorsabb iramban sodortak magukkal a lejtőn. Rossz és borzasztó gondolatok közül válogathattam. Elsősorban, végtelenül sajnáltam Maxine-t. Az egyik pillanatban még éli a maga mit sem sejtő, ártatlan naivitással fűszerezett életét, a másik pillanatban pedig számára felfoghatatlan dolgokat pillant meg. Másrészt fogalmam sem volt, hogyan fogom neki előadni az új helyzetet, amit vagy elfogad, vagy... ki tudja. És ez a „ki tudja” nyomasztott a leginkább. Szerettem volna inkább a biztos rosszat tudni, mint a bizonytalanságot. Felálltam, elő akartam kotorni a mobilamat a ruhám rejtett zsebéből, de a kezem annyira remegett, hogy nem sikerült megtalálnom a rést a redők között. Kellan hirtelen előttem termett, egyik markába zárta remegő kezeimet, a másikkal finoman az állam alá nyúlva kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Az ezüstös burok valahogy mindig szebbé tette előttem, elvette arcának kemény élét, és félresöpörte szeméről a komor árnyékot. – Berthával nekem kell beszélnem – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Kérdőn néztem rá, mire magyarázatképpen hozzátette. – Tudod, hogy az emberek lelkének mélyére látok. A helyiek közül néhánynak egyáltalán nem olyan patyolat a lelke, mint ahogy azt beállítják, vagy amint azt gondolják róluk. Bertha, William, McGregorék, Maxine. Mindegyikükben érzek valamit, amivel kitűnnek a többi lakos közül.

237

– De mégis mit? Hiszen én itt élek velük már gyerekkorom óta. Ha ártani akartak volna nekem, már régen megtehették volna – mondtam, mire ő reménytelenül felsóhajtott. – Remélem, hogy tévedek – mosolygott rám gyöngéden, miközben kezével végigsimította az állam vonalát. – Remélem, hogy neked van igazad, és nem akarnak, nem tudnak ártani neked. De a puszta óvatosság kedvéért én beszélek Maxine anyjával. Kijelentés volt, mégis megvárta, míg rábólintok. Sóhajtásnyi csókot lehelt az ajkamra, majd sarkon fordult, és elindult vissza, a bálozok közé. Figyeltem távolodó alakját, nesztelen lépteivel leginkább egy ragadozóra emlékeztetett. A fekete párduc sem tudott volna ilyen kecses, mégis határozott erővel végigvonulni a füves talajon. Mintha csak a fűszálak tetején lépkedne, ellentmondva a gravitáció törvényeinek. Aztán eltűnt a szemem elől. Csak ekkor tűnt fel, hogy az eső már egy ideje elállt. A távoli fények megcsillantak a fűszálakon reszkető esőcseppeken. Eltöprengtem, vajon miért nem lehet minden ennyire egyszerű és gyönyörű. Esik, elpárolog, felszárad, kitikkad, majd újra esik... Kellan nem sokáig maradt távol. Addig én ellenőriztem, hogy az ájultan fekvő Maxine-nek nincs-e valami rejtett sérülése. Persze nem voltam egy röntgengép, de a lábától a nyakáig végigtapogattam, és abban reménykedtem, ha fájdalmat érez, valószínűleg nyöszörögne, vagy hasonló. Maxine azonban teljesen mozdulatlan maradt. Kellan talán öt percig lehetett távol, de mire visszaért, már remegtem, mintha mínuszok röpködnének a nyári estében, pedig nem lehetett kevesebb huszonöt foknál. Szorosan magam köré fontam a karjaim, megálltam előtte, és kérdőn intettem a fejemmel a bál fényei felé. – Sikerült? – A hangom elcsuklott, de hogy a reszketéstől vagy a túlzott idegességtől, nem tudtam volna pontosan megmondani. Míg Kellan odaért hozzám, alaposan szemügyre vett. Rosszalló pillantást vetett csupasz karjaimra, aztán kibújt a zakójából, és a vállamra terítette. – Köszönöm – leheltem hálásan. – Hol van a tied? – kérdezte, és szemöldöke bosszúsan összeráncolódott.

238

Huncut mosolyt villantottam rá. – Mégsem jöhetek bőrszerkóban a bálba – jegyeztem meg, majd fintorogva elhúztam a számat, és lemondóan végignéztem magamon. – Habár, ha jobban belegondolok, a tökéletes Clarissa McGregor mellett még ebben a ruhában is furán nézhetek ki. Kellan az égnek emelte szemeit. – Amint lesz egy nyugodt pillanatunk, megmutatom, mennyire vagy tökéletes és kívánatos, kicsi boszorkányom – fogadkozott. Pillantását az enyémbe fúrta, és a benne lángoló tűz biztosított vágyainak mélységéről. – És ennek semmi köze ahhoz, mit viselsz éppen. Zavaromban elpirultam: hogy a szavai tartalma miatt, vagy, ahogy kiejtette őket érzéki ajkán, magam sem tudtam. – Csak vigyázz, mert még a szavadon foglak – kacérkodtam mosolyogva, hogy eltereljem a figyelmét. Egyik szemöldöke kihívóan szaladt a homlokára, de nem felelt semmit. A szája sarkában megbúvó titokzatos mosoly azt jelezte, előbbutóbb beváltja az ígéretét. Már a gondolatra is hevesebben kezdett verni a szívem. – Hogy visszük haza? – kérdeztem tétován, hogy a gondolataimat visszatereljem a tisztességes mederbe. – Szóljak Davidnek vagy valakinek? – Nem szükséges – felelte magától értetődően. Alig mondta ki, a parkoló felől hangos fékcsikorgás hallatszott. Mivel én nem szóltam senkinek, feltételeztem, hogy ez csak Jorja lehet. Az imént már úgy éreztem, talán nem lehetetlen számomra a boldogság, Jorja felbukkanása azonban jeges tornádóként söpörte félre minden reményemet. Megjelenését rossz ómennek tartottam, ráadásul – leszámítva azt a néhány percet, míg a zsoldossal végzett – azóta nem találkoztam vele, hogy Kellan szabályosan kiszabadított a karmai közül. Némán figyeltem, ahogy Kellan felnyalábolja a földről a még mindig teljesen magatehetetlen Maxine-t, és elindul vele a parkoló felé. Összeszoruló szívvel követtem: még tisztán láttam magam előtt Jorja fájdalomtól megfeszülő testét és démoni pillantását, amely még a legnagyobb kínok közepette is átható gyűlölettel tekintett rám.

239

Az iskola sarkánál Kellan megállt egy pillanatra, mintha valami jelzésre várt volna. Nyoma sem látszott rajta az erőlködésnek, pedig Maxine közelebb járt kilóban a hetvenhez, mint azt bárki gondolta volna. Kellan azonban úgy fogta a karjaiban, mintha pihés párnát tartana. Megkaphatta a várt jelet, mert egyszer csak intett nekem a fejével, és kilépett a fényárban fürdő autók közé. Szaporán szedtem a lábaimat, hogy ne nagyon maradjak le mögötte. A magas sarkú cipőm minden lépésemnél visszhangot vert a kihalt parkolóban. Nem túl messze megpillantottam Lin sárga monstrumát, és egy pillanatra felderültem, hátha mégis téves következtetést vontam le. De a következő lépés után megláttam Jorját, amint a nyitott hátsó ajtónak támaszkodva vár bennünket. Divatosra nyírt vörös tincsei katonás rendben sorakoztak keskeny fehér arca körül. Tökéletes alakjára ezúttal fekete latexnadrágot húzott, hozzá illő lábszárközépig érő csizmával, valamint elegáns sötétlila vászonkabáttal. Belegondoltam, hogy Maxine-nek mennyi energiájába került, hogy ilyen elfogadható állapotba hozzon a bálra, és az önérzetem csorbát szenvedett, ahogy a hosszú utazásból hazatérő, mégis makulátlanul festő Jorjára néztem. Akár egy címlapfotózáshoz előkészített modell... Megálltam az autótól néhány lépésnyire, és figyeltem, ahogy Kellan óvatosan a hátsó ülésre fekteti Maxine-t. Jorja felém fordult, végigmért, de nem mutatta, milyen hatással van rá a jelenlétem. Én viszont feszélyezve éreztem magam, idegesen egyik lábamról a másikra álltam, közben azt kívántam, bár valahol máshol lehetnék ebben a pillanatban. – Claire – biccentett felém kimérten, de én nem viszonoztam az üdvözlést. Gyanakodva figyeltem, ahogy odalép hozzám. Az arcáról semmit nem tudtam leolvasni, a tartása viszont merev volt, mintha karót nyelt volna. Vetett egy bizonytalan pillantást a háta mögé ahol Kellan épp bezárta a hátsó ajtót, majd megkerülte a kocsit, és bevágta magát az első ülésre. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy mindez akkor is így alakult volna, ha Maxine történetesen nem ájul el a hipnotizálás közben. – Nem kérek elnézést, mert a mai napig állítom, hogy igazam volt – vágott a közepébe Jorja, és kicsit úgy tűnt, mintha dacos tinédzser lenne, akire ráparancsoltak, hogy kérjen bocsánatot. – Ha másban nem

240

is, abban mindenképpen, hogy így könnyebben elkaphatjuk a Zsoldost, hiszen számítunk rá – türelmeden sóhaj hallatszott a vezetőoldali ablak felől, mire démonlány bosszankodva sandított hátra. Amikor újra rám nézett, szemében bizonytalanságot véltem felfedezni. – Szeretnélek azonban biztosítani róla, hogy soha többé, míg egyfelé visz az utunk, semmiféle szempontból, nem kell tőlem tartanod. Várakozón nézett rám, én pedig kíváncsian pislogtam fel őrá. Vártam, hátha mond még valamit, de hallgatott. Fogalmam sem volt, hogyan reagáljak erre a láthatóan kínkeservesen kibökött vallomásra. Szerettem volna, ha ez egyszer beugrik valami ideillő idézet, azonban mivel semmi hasonló nem történt, eldöntöttem, hogy egyszerűen csak őszinte leszek hozzá. Ennyit igazán megérdemel, ha mar egyszer vette a fáradságot, és elém állt ezzel a különös mondandóval. – Ez igazán, khm, megnyugtató, Jorja! – nyögtem ki végül. – Én csupán azt szeretném, ha egyszerűen elkerülnénk egymást. Nem kell puszipajtásoknak lennünk, mindketten tisztában vagyunk vele, hogy ki nem állhatod a képemet, és azzal is, hogy miért! Nem tudsz mindent, ne is ringasd magad hiú ábrándokba! Vágott a szavamba, a szeme hideg haraggal villant. Megborzongtam, de álltam a pillantását. Talán nem, de talán neked sem kellene itt maradnod – vágtam vissza, rátalálva a hangomra, mert már bennem is kezdett felmenni a pumpa. – Nem te döntöd el, hol vagyok! – sziszegte, miközben mélyeket sóhajtott. Látszott, alig bírja türtőztetni magát. Ezúttal azonban én is felpaprikázódtam, hiába próbáltam vissza fogottabban folytatni. – Békét ajánlottam ebben a káoszban. – Amit készséggel el is fogadtam, de... – Elég lesz! – szakított félbe Kellan csöndesen, de annál határozottabban. Nem szállt ki az autóból, csupán kitárta a vezetőülés melletti és mögötti ajtókat. – Jorja, Maxine-re vigyázol, míg hazaérünk. Maxine említésére hirtelen kitisztult a fejem. Odaléptem az autó hátsó ajtajához. – Hagyd csak! Inkább majd én – jelentettem ki, és beültem hátra. Míg Jorja elhelyezkedett elöl, addig én Maxine fejét óvatosan az ölembe vettem, a testét pedig betakargattam a pléddel, amit hátul találtam.

241

Mielőtt Kellan elindult volna, a visszapillantó tükörben pillantása találkozott az enyémmel. Láttam, hogy mosolyog – büszke volt, és elégedett, már amennyire a helyzetünk megengedte számára ezt a két érzést. Rám kacsintott, aztán beletaposott a gázba. Néhány perc alatt hazaértünk. Jorja egyetlen szó nélkül besétált a garázsba, és ha jól hallottam, magára zárta az ajtót. Nyílt a bejárati ajtó, és David lépett ki rajta, arcán megkönnyebbülés és halálos félelem váltakozott. – Megyek, beszélek vele – mondta Kellan hátrafordulva, majd fejével a plédbe burkolt Maxine felé intett. – Addig mesélj el neki mindent! A többit majd meglátjuk. Nem értettem, mire céloz a végével, de ahogy lenéztem, a tekintetem találkozott barátnőm rémülten csillogó kék szemeivel. Hallottam az ajtócsukódást, de nem néztem fel. Maxine felé fordultam, és mesélni kezdtem.

242

12. Vihar előtt MAXINE FELÜLT, ÉS AZ ÜLÉS LEGTÁVOLABBI PONTJÁRA HÚZÓDOTT TŐLEM. A szeme riadtan cikázott köztem és a ház bejárata között, ahol Kellan az imént tűnt el Daviddel. Először fogalmam sem volt, hol kezdjem, mit mondjak, hogyan magyarázzam meg a dolgokat, amiket még én sem értek teljesen. Végül a számomra legegyszerűbbel kezdtem: – Boszorkány vagyok. Ahogy kimondtam, rádöbbentem, hogy életemben először mondtam ki fennhangon ezeket a szavakat. Nem voltam büszke rá, de nem is tagadtam meg önmagam. Ha megteszem, azzal a szeretteim emlékét is elutasítottam volna, és ezt a legkevésbé sem akartam. Maxine riadt hitetlenkedéssel hallgatott. Mióta csak ismertem, soha ilyen sokat és ilyen hosszan nem beszéltem mellette, mindig inkább ő vitte a szót, csak nagy ritkán engedte kicsúszni a kezéből a vezető szerepet. Hogy a döbbenet vagy a kíváncsiság miatt hallgatott, nem derült ki, de ez most nem is volt fontos. Megállás nélkül folytattam, feltárva előtte életem rejtélyes történetét: beszéltem a szüleimről, Linről, Gideonról, akinek említésekor még jobban ledöbbent, hogy ő is nagynevű boszorkány volt, és meséltem neki Kellanről is. Mentorom nevének említésére összébb húzta magát a takaró alatt. – Ő Gideon fia – böktem ki nagy nehezen, és ha korábban azt gondoltam, hogy jobban már nem tudom elképeszteni, akkor tévedtem. Maxine máskor élénkpiros arca egészen belesápadt a hihetetlen információba. Míg elmeséltem neki, hogy Kellan édesanyja démon, az egyik pillanatban félt, a másikban őrültnek titulált, önmagát pedig totális idiótának nyilvánította. Azonban egyetlenegyszer sem próbált

243

meg kiugrani az autóból, hogy fejvesztve meneküljön a saját hétköznapi valóságába, amelyben felnőtt. A hold hideg fénye megvilágította barátnőm kerek arcát. Fogalmam sem volt, mit érezhet ebben a pillanatban, de tovább beszéltem. Beszéltem mindenről, ami eszembe jutott, csak hogy egy kis szeletét megértse a világomnak. Beavattam a titokba, miszerint nem érintkezhetek Kellannel, és a láthatatlanná válást is szóba hoztam, aminek a szemtanúja volt a parkolóban. Mire a zavaros történetet végére értem, Maxine pillantása óvatossá vált. – Miért mondtad el nekem mindezt? – kérdezte gyanakodva, és lopva ismét a ház bejárata felé lesett. Mintha attól félne, hogy a fél démon pasim kirángatja az autóból, hogy békává változtassa. Tanácstalanul megvontam a vállamat. – Igazából teljesen mindegy. Ha nem akarsz minderről tudni, ha nem szeretnéd a titkomat megőrizni, akkor úgy intézzük, hogy ne emlékezz rá – világosítottam fel, de úgy tűnt, ez a gondolat még jobban megriasztja, mint hogy elfogadja a hallottakat. Előrébb hajoltam, és ezúttal nem hátrált meg előlem. Komolyan néztem a szemébe. – Csak sejthetem, mennyire különös lehet neked ezeket a dolgokat hallani. Van, amit elhiszel, hiszen ott voltál és láttad, de biztos van olyan is, amit eszed ágában sincs komolyan venni. Maxine eddig nagyon türelmesen viselkedett, hozzá nem illő komolysággal hallgatott, azonban úgy tűnt, eddig bírta. Hangosan fújtatót, és hitetlenkedve nézett rám. – Most ugye viccelsz? – A kérdés persze költői volt, de két oktávval magasabbá vált hangja sokat elárult eddig visszafojtott érzelmeiről. – Melyik részt kellene készpénznek vennem? Hogy boszorkány vagy? Láttalak egy láthatatlan démonnal csókolózni, és nem mondhatni, hogy ez normális dolog. Mi több, meglehetősen bizarr. – Gondolom – helyeseltem tétován. Mégis mit lehet erre mondani? Maxine azonban megoldotta a dilemmámat. Túl hosszú ideig volt csöndben, kitörni készült belőle mindaz, ami belül feszítette. – Hogy voltál képes ennyi mindent eltitkolni előlem? Mihez kezdjek most mindezzel? – kérdezte, de hirtelen elharapta a folytatást. Küszködve nézett rám, mintha még kikívánkozna belőle valami, amit

244

nem lenne szabad megosztania velem. – Mennem kell, anyámat biztosan a frász kerülgeti. Hirtelen kinyitotta az ajtót, és kiugrott a kocsiból. A pléd, amibe eddig csavarta magát, a földre hullott, az ajtót nyitva hagyta, és elindult a házunk előtti füves részen át hazafelé. Nem is próbáltam megállítani. Lassan kiszálltam az autóból, és jobban összehúztam magamon Kellan zakóját. Megkerültem az autót, de azon nyomban meg is torpantam. Maxine nem jutott messzire, a házunk előtti kikövezett ösvényen állt földbe gyökerezett lábbal. A bejáratnál ott állt Kellan, széles vállával hatalmas árnyékot vetve a hirtelen nagyon aprónak tűnő Maxine-re. A garázs felől Cameron közeledett, míg Lin az utcai rész felől zárta el a menekülési útvonalat. Megálltam közvetlenül Maxine mögött, tőle néhány lépésre. A feje fölött a tekintetem egy gondolatnyi időre összekapcsolódott Kellanével. Tanácstalan voltam, de szerettem volna meggyőzni Maxine-t, hogy maradjon, és higgyen nekem. Higgyen bennem. – El kell döntened! – Kellan hangja halk volt, ahogy mindig, de a határozottsága mögött ezúttal árnyalatnyi fenyegetés is érződött. Látszott, nagy önfegyelemre van szüksége, hogy szót váltson ezzel a lánnyal. – Nem engedhetünk el anélkül, hogy biztosan tudnánk, titokban tartod a hallottakat! – Ugyan már! – vetette oda flegmán Maxine, de én hallottam, hogy a hangja megremeg. – Ki hinné el nekem ezt a sok ostobaságot? Kellan újra rám nézett, sajnálkozva csóválta meg a fejér. – Ez nekem kevés – jelentette ki. Cameronnal egyszerre mozdultak, azonnal kapcsoltam, hogy míg ő lefogja, Kellan végrehajtja a hipnózist. És akkor minden hiábavaló lett volna. Fölöslegesen tártam fel előtte hosszan életem legmélyebb titkait, a barátnőmet így is elveszítem. Maxine rémülten hátrált, de ahogy belém ütközött, megtorpant. Bármennyire is megijesztette az egész képtelen helyzet, mégis nálam keresett menedéket. Mögém került, így közém és az autó köze szorult. – Várj még! – kértem Kellant, aki azonnal intett Cameronnak. Megtorpant, de helytelenítően csóválta a fejét. Maxine-ről alkotott véleménye az arcára volt írva. Egyik boszorkány sem bízott meg, benne, én azonban igen. Amikor Gideon meghalt, akárcsak sokan

245

mások, ő is hagyhatott volna a depressziómmal együtt eltűnni a süllyesztőben, de nem így történt. Kitartott mellettem. Akkor is velem maradt, amikor más nem bírta elviselni a társaságomat, és állandó fecsegésével visszarángatott az élők közé. – Maxine! – fordultam felé szelíden. – Senki nem fog fájdalmat okozni az én népemből neked. Nem kell tenned semmit. Csupán el kell döntened, mekkora határt szabsz a barátságunknak. Ha ez már sok neked, én megértem! Némán néztünk egymás szemébe. Nem tudom, mi játszódott le az ő fejében, de nekem sorozatosan vetítődtek ki azok a pillanatok, amiket együtt töltöttünk. A nevetések, a sírások, a közös tanulások és vásárlások. Mind az életem szerves részévé váltak, ahogyan Maxine is. Egy ideig semmit sem tudtam leolvasni az arcáról, végül lehullt róla a zárkózottság álarca. Hatalmas zafírkék szemeibe könnyek gyűltek, elefántcsont simaságú arcán őszinte gyötrődés tükröződött. – Claire, ez tisztára olyan, mint egy Harry Potter-történet, de én nem hiszek a varázslatban – magyarázta mentegetőzve, és tehetetlenül széttárta karjait. Hátranyújtottam a kezem Kellannek, aki – bár bizonyára fogalma sem volt, mit szeretnék elérni ezzel – azonnal a markába zárta. Maxine lélegzete abban a pillanatban elakadt, amint megéreztem a számára láthatatlanná vált Kellan érintését. Biztatóan rámosolyogtam, de szemében láttam a bizonytalanságot. Kellan mögém lépett, a szívem hevesen megdobbant, és szabad kezével az enyém alá nyúlt. Úgy irányította, hogy Maxine felé nyújtsam a tenyeremmel fölfelé. – Lumorior! – sóhajtotta csöndesen. Megborzongtam, ahogy a fülem mögött megéreztem a leheletét, de koncentráltam, és magamban elismételtem az igét. Forróság járta át a testem, a mellkasomtól indult, és lassan végigkúszott a gerincemen, fel a hajam tövéig. Éreztem a hajszálaimat, minden egyes hajszálat, ami a fejemen volt, mintha idegszálak lettek volna. A selymesen simogató érzés ezután elindult lefelé. Végigcsúszott a nyakszirtemen, és a vállamon keresztül eljutott a karomba. Egész lényemet boldogság járta át.

246

Már tudtam, mi fog történni, és szinte könyörgőn mosolyogtam barátnőmre. Maxine először nem értette, azonban a következő pillanatban apró szikra lobbant a tenyeremen. Ámulva figyelte, ahogy a cseppnyi fény lassan tűzzé alakul. Nem szokásos, vörösen fénylő tűzzé, hanem egészen sötétvörös, bíborszínű lánggá. Tudtam, mi ez, bár még soha nem láttam. Az én fényem volt. Ebben összpontosult minden varázslat, amit az őseim rám hagytak, minden, amit a vérem magában hordozott. Már értettem, miért nevezett Wentworth bíborhajúnak. A tenyeremben lángoló bíbortűz rejtőzött a hajszálaimban, mert az is belőlem származott, ahogy ez a láng is, és egyedül a napfényes sugarainak mutatkozott meg. Maxine szeme izgatottan csillogott, ahogy figyelte a jelenetet. Amikor összezártam a tenyeremet és leengedtem a karomat, némi csalódottságot láttam rajta. Nem tudtam eldönteni, hogyan reagál a bemutatómra, mindenesetre reménykedtem benne, hogy mégsem lesz szükség Kellan képességére. Mielőtt bármelyikünk megszólalhatott volna, kinyílt a bejárati ajtó. Hátra sem kellett néznem, tisztában voltam vele, hogy a nagybátyám végig figyelt bennünket az ablakból. – Most már láttad egy tiszta vérű boszorkány fényét – szólalt meg csöndes komolyan David. Maxine-hez intézte a szavait, aki tanácstalanul álldogált előttünk. – Szeretnék veled beszélni, ha nem bánod – jegyezte meg, majd nyomatékosan hozzátette. – Négyszemközt. Maxine egy pillanatig tétovázott, alaposan szemügyre vette különös csoportosulásunk minden tagját, utolsóként engem. Kétségbeesése elbizonytalanított, talán mégsem kellett volna bevonnom ebbe az agyrémbe. Éreztem, hogy Kellan elengedi a kezemet, és a szemem sarkából láttam mellettem ismét feltűnni magas, sötét alakját. Maxine-nek ez volt a végszó, szinte bemenekült Daviddel a házba, fájdalmas ürességet hagyva maga mögött az udvaron. De ezt csak én érzékeltem. Kellan intett a többieknek, hogy vége a műsornak. Lin az erdő felé vette az irányt. Melegen volt öltözve, feltételeztem, hogy ő a soros az éjjeli őrjáratban. Cameron egy hosszú másodpercig úgy nézett rám, mintha meg akarna igézni, aztán a pillantása továbbsiklott Kellanre,

247

végül vállat vont, és nagyot ásítva ő is bevonult a házba. Sejtettem, hogy az emeleti hálóban fog aludni, mert minden valószínűség szerint Jorja bezárkózott a garázsba. – Hogy érzed magad? – szólalt meg mögöttem csöndesen Kellan. Fogalmam sem volt, hogy képes úgy beszélni, hogy a hangja alig több egy sóhajtásnál, mégis tisztán értem, amit mond. Felé fordultam, és keserűen elmosolyodtam. – Alighanem sikerült elmarnom magam mellől az egyetlen barátomat – jegyeztem meg csüggedten. Bizonytalanul néztem föl rá, de az éjszaka sötétje eltakarta előlem a vonásait. – Mégiscsak szükség lesz a képességedre. Közelebb lépett, de ügyelt rá, nehogy hozzám érjen. – Talán Davidnek sikerül jobb belátásra térítenie – vigasztalt minden meggyőződés nélkül, majd nyomatékosan hozzátette. – És ez a lány nem az egyetlen barátod. Eszembe jutott David, Cameron és Lin, akik valamilyen oknál fogva a saját kényelmüket és biztonságukat is képesek kockára tenni, csak azért, hogy életben maradjak. Ha félretettem azt a gondolatot, hogy Cameron a feleségétől tartva, Lin pedig talán a nagybátyám miatt maradt inkább velem, akkor ez azért hízelgő volt rám nézve. – Igazad lehet – mosolyogtam fel rá. Az éjszaka eddig csöndes és nyugodt volt. Meg is lepődtem, amikor egy erősebb széllökés lekapta a vállamról Kellan zakóját. Talán a fáradtságom miatt, vagy épp annak ellenére, balsejtelem fogott el, úgy éreztem, mintha ez egy figyelmeztető ómen lett volna. Le akartam hajolni a zakóért, de Kellan megelőzött. Felvette és visszaterítette a vállamra, ügyelve, hogy kerülje a testkontaktust. – Ideje megszabadulnom ettől a ruhától. Rémes bál volt – állapítottam meg kicsit morcosan. – Igazán? – kérdezte évődve. A ház felé fordulva állt, így a bentről kiszűrődő fényben láttam, hogy ajkán félmosoly ül. – Abban reménykedtem, sikerült valamicskét javítanom az estéden. – Persze, voltak jó pillanatok is – siettem kijavítani magam, aztán hirtelen gondoltam egyet, és szemtelenül mosolyogva hozzátettem – Például, amikor Clarissát felkapta a bátyja, és kicipelte a tömegből.

248

Nem válaszolt, csak némán mosolygott rám a sötétben. Közelebb lépett, és ekkor már tisztábban láttam az arcát, mert már az ezüstös burok szolid fénnyel vonta körbe az alakját. Démoni szemeivel gyöngéden pillantott le, kezei a derekamra simultak, és közelebb húzott magához. A szívem őrült ritmusra táncolt a mellkasomban, s a lélegzetem elakadt, ahogy ajkai az enyémet érintették. A csókja épp olyan ellentmondásos volt, mint ő maga; végtelenül gyöngéd, ugyanakkor magabiztosságot és féktelen erőt sugárzott. Öleléséből éreztem, ha akarna, akár össze is roppanthatna – talán emiatt éreztem magam olyan nagy biztonságban a közelében. Képtelen voltam magamnak parancsolni, az ösztöneim irányítottak, kikapcsolva az agyam összes figyelmeztető funkcióját. Testemet az övéhez préseltem, karjaimat a nyaka köré fontam. Ujjaim a haját szántották, és önfeledten belevesztem a csókjába. Soha ennyire nem fogadtam el lényének boszorkányos részét, soha ilyen boldog nem voltam, és egy nagyon-nagyon csöndes hangocska odabenn a fejemben azt suttogta, nem is normális ilyet érezni. Féltem, hogy a selymes méz keserű szájízt hagy maga után, de nem törődtem vele. Ebben a pillanatban nem. Pihegtem, amikor végre elengedett. Ő is éppoly zihálva szedte a levegőt, mint én. – Na, jó – nyögtem néhány másodpercnyi oxigénpótlás után, miközben huncutul felnéztem rá. – Életem legszebb bálja volt, míg nem csatlakoztunk a civilizációhoz! Csöndes nevetésére megborzongtam. Tudtam, hogy ő is megérezte, mert a keze továbbra is a hátamon és a derekamon pihent, szorosabbra vonva ölelését. Újra megcsókolt, de ezúttal hamarabb elengedett, mint szerettem volna. Lassan hátrébb lépett, kezeit végigcsúsztatta a karomon. Érintése nyomán libabőrös lettem, és szerettem volna inkább visszabújni a karjai közé. Azonban láttam rajta, hogy hirtelen sürgős lett számára, hogy távozzon. Lágy csókot lehelt mindkét kézfejemre, aztán puhán engedte, hogy ernyedten a testem mellé ejtsem őket. A következő pillanatban az ezüstös fény eltűnt, és őt körbeölelte a fénytelen feketeség. – Beszélnem kell Linnel, de utána felmegyek hozzád – szólalt meg halkan. – Szeretnék elmesélni néhány dolgot.

249

Bólintottam. Sejtettem, mire gondol. Mivel kíváncsi voltam a Bölcs magyarázatára, nem ellenkeztem. Már egyébként is jólesett volna megszabadulni a ruhától meg a magas sarkú cipőtől, és egy forró fürdő után vágyakozott minden porcikám. Reméltem, hogy David itt tudja tartani Maxine-t, és ő is követi a példámat. Biztos voltam benne, hogy egy kényelmesebb öltözékben, egy kiadós lakoma után mindenki jobb színben látja majd a világot. Figyeltem, ahogy Kellan alakja eltűnik a sötétségben, aztán csöndesen felosontam a szobámba. A lépcsőn felfelé menet hallottam a nappaliból kiszűrődni David mély baritonját. Erős késztetést éreztem, hogy meglapuljak az ajtó mögött, és megtudjam, mivel próbál hatni a barátnőmre. Leküzdöttem a kényszert, és felsurrantam az emeletre. Egyenesen a fürdőszobába mentem – úgy gondoltam, ráérek majd a szobámban felöltözni. Nagy nehezen sikerült lehúznom a hátamon a ruha cipzárját, a lábaim vadul sajogtak, amikor kibújtam a magas sarkúmból. Az egész esti rituáléból a forró zuhany esett a legjobban. Hosszan engedtem magamra a meleg vizet, hagytam, hogy minden pórusomat átjárja. Bár nem volt hideg az éjszaka, én a végére már határozottan hűvösnek éreztem. A hajamból kiszedtem a csatokat és a tűket, majd a tincseimet egyetlen kontyba fogtam össze a fejem tetején. Nem maradt energiám a hajmosáshoz, de a zuhany felért egy teljes testre kiterjedő masszázzsal. Amikor végeztem, gyorsan fogat mostam. Biztos voltam benne, hogy enni már nem maradt erőm. Annyi minden történt néhány óra leforgása alatt. Nekem is nehezemre esett mindent feldolgozni, és én hülye, még arra is képes voltam, hogy belerángassam az egyetlen barátnőmet a kialakult káoszba. Maxine egyébként is rettentő realista volt, nem az a fellegekben járó típus, bár mindig úgy gondoltam, hogy ez a tulajdonsága elsősorban a neveltetéséből adódik. Szárazra töröltem a testem, aztán magam köré tekertem a törölközőmet, és átvonultam a szobámba. A lépcsőn égett a lámpa, ahogy mindig, mióta Kellanék felbukkantak. A lenti fürdőszobából vízcsobogás hangja szűrődött föl, de egyébként csendesnek tűnt a ház. Arra gondoltam, David talán hazavitte Maxine-t, nehogy nagyobb hisztériás roham törjön ki rajta – persze előtte Kellan módosította a

250

memóriáját ezért lehet ekkora csönd. Másrészt későre is I már, így az is elképzelhető, hogy Maxine a földszinten alszik valahol, David a szobájában van, Lin őrjáraton, Cameron a szomszéd szobában, Jorja pedig a garázsban. Míg ezen töprengtem, felkattintottam a szobámban az éjjeli lámpát, aztán halványabbra állítottam a fényét. Ahogy körülnéztem, olyan réginek tűnt minden, mintha máris puszta emlék lenne, holott itt álltam teljes valómban, a valóságos környezetemben. Mégis. Álltam a szoba közepén az ablaknak háttal az éjjeli lámpa halvány, sárga fényében, és arra gondoltam, mennyire valószínűtlen ez a békesség, hogy mindezt el kell hagynom hamarosan, mert odakinn tombolnak a mások számára felfoghatatlan gonosz erők. Különös, megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajtam. Lassan fonogató pók módjára körbeszőtte a szívemet, majd hirtelen mintha satuba szorította volna. Féltem és féltettem. Mindazt, ami az eddigi életemhez kötött, és mindazokat, akik igazán ismertek. Halk neszezés riasztott fel a gondolataimból. Riadtan fordultam meg, de azonnal meg is könnyebbültem: Kellan lépett be az erkélyajtón. Átöltözött a rá jellemző sötét színekbe. Ezúttal egy sötétkék, gyűrt, kopott farmernadrágot viselt, egy méregzöld, testhez álló pólóval, a karján pedig az elengedhetetlen bőrkabátja feküdt, ami mintha rövidebb lett volna, mióta legutóbb láttam rajta. Csak akkor jöttem rá, hogy ez másik kabát, amikor leterítette a székem támlájára. Egy kecses ragadozóra emlékeztetett a mozdulata. – Szia! – üdvözölt mosolyogva, a tekintetét végigfuttatta rajtam, mire kapcsoltam, hogy még mindig csak egy szál törölközőben vagyok. Zavarban kellett volna lennem, de ahogy rám nézett, a szívem rákezdett őrült tempójára. – Szia! – köszöntem vissza fesztelenséget mímelve. – Minden rendben? Linre gondoltam, aki odakinn járőrözött, és Maxine-re, akit David talán még most is győzködött. Kellan elhúzta a száját. – A barátnőd nagyon furán reagál a dolgokra. – Ezt hogy érted? – Majd te is meglátod – legyintett. – Mindenesetre most már letusolt, és elfoglalta Cameron szobáját.

251

Csodálkozva húztam fel a szemöldököm. – Azt hittem, haza akar menni, és elfelejteni mindent. Kellan csöndesen felnevetett a feltételezésemre. – Mondtam, hogy nem látod őt tisztán. Az csak az első, sokkos reakciója volt. Most már egészen máshogy áll a dologhoz, ami több mint különös – jegyezte meg, és bár mosolygott, hallottam, hogy a hangja elkomorult. – De neked még most sem lett szimpatikusabb, igaz? – Bocsánatkérőn nézett rám, mire hanyagul legyintettem. – Nem probléma, igazán! Amúgy mindegy, hogy mi a véleménye Maxnek az életemről vagy rólam, hiszen mindezt úgyis magam mögött hagyom. Nem számít. – Dehogyisnem számít – szólalt meg vigasztalón, de nem akartam elgyöngülni. Nem akartam könnyeket, ezért inkább más mederbe próbáltam terelni a beszélgetésünket. – Szóval... Elárulod, mit mondott a Bölcs? Míg ő beszélt, én pakolászni kezdtem. Ruhákat szedtem elő a szekrényből, de nem csak azokat, amiket fel akartam venni, hanem amit az útra akartam magammal vinni. Fogalmam sem volt, miért néztem hirtelen olyan sürgetőnek a távozást, de egy belső késztetés, azt súgta, így helyes. – A Bölcs...? – mormolta Kellan, mintha nem tudná eldönteni, hogy maradjon az előző témánknál, vagy engedjen a kérésemnek, és belekezdjen a magyarázatba. Szerencsére ez utóbbi mellett döntött. Nekitámaszkodott a székem támlájának, ahová a kabátját helyezte, és miközben minden mozdulatomat árgus szemmel figyelte, mesélni kezdett. – A Bölcsnek megvan az a különleges képessége, hogy a jövőbe lásson. Amit lát, amit a látomásaiban megtapasztal, mind relatív valóság. Változhat, mert változtatunk. Velünk kapcsolatban is van egy elmélete, miszerint túlságosan tiszta vagy hozzám. – Tiszta? – álltam meg egy pillanatra, megütközve néztem rá. Elmosolyodott, de a mosolya szomorú volt, nem vidám. – Félig démon vagyok – jegyezte meg keserűen, mintha ezzel mindent megmagyarázna. Nem bírtam rajta tartani a pillantásomat, inkább tovább pakolásztam. Kivettem az ágy alól a hátizsákomat, és igyekeztem viszonylag

252

rendezetten belerámolni a ruháimat, hajkefémet, és mindent, amit mondjuk egy túrázásra is magammal vinnék. – Jorja pedig démon, és megérintett ő is, de nála nem éreztem azt. – Jorja a hajadat tépte, úgy rángatott végig a földön, azt pedig nem nevezném érintésnek – mutatott rá, és a hangja a végére egészen elhalkult. Csöndes morgás jelezte, hogy a benne élő démonnak egyáltalán nem tetszik az emlékkép. Mélyet sóhajtott, majd nyugodtabb hangon folytatta: – a lényeg az, hogy mint Utolsó Boszorka, túlságosan tiszta, ártatlan vagy, semhogy elbírd viselni az olyan gonosz teremtmények érintését, mint a démonok. – És a Zsoldos? – kérdeztem, de már nem pakoltam, csak álltam a táskám mellett, és ámultan hallgattam a magyarázatát. – Úgy értem, ő sem éppen egy földre szállt angyal, mégis meg tudott érinteni. – Az sem volt éppen érintés – jegyezte meg Kellan, de azért értette, mire célzok. – A zsoldosok más biológiai és kémiai anyagból vannak összerakva, mint mi. Láthattad, cseppfolyóssá tudnak válni, ha úgy akarják, erre mi soha nem lennénk képesek. Ez velük született adottság. – Mint neked a láthatatlanság. – Igen, de nekem azért, mert ez Gideon örökségének része. Gideonnál valóban veleszületett képesség volt, én csak megkaptam tőle. Nekem megadatott, hogy a lelkekbe lássak, és amikor láthatatlan vagyok, a boszorkány részem kerül előtérbe, a démonit egészen elnyomva. – Félbe akartam szakítani, mert eszembe jutott valami, amit korábban mondott, de úgy tűnt, ő is épp arra gondol. – Tudom, azt mondtam, nem lehet ennyire élesen kettéválasztani bennem a két részt, de úgy látszik, tévedtem. Egy pillanatra elgondolkodtam. – Akkor soha nem fogjuk egymást rendesen megérinteni? – kérdeztem óvatosan. Nem akartam, hogy azt higgye, bármit is változtathat ez a dolgokon. Tehetetlenül felnyögött, majd beletúrt a hajába. – Nem tudom, Claire. Igazán nem. De megértem, ha fenntartásaid vannak. – Ilyen kétségbeesett bizonytalanságot még soha nem láttam tükröződni az arcán. Odalépett hozzám, de továbbra is a látható formában volt. – Ha valaki mást szeretnél magad mellé... Valakit, aki mindig és mindenhol hozzád érhet, aki...

253

Felemeltem a kezem, és az ajkára tettem az ujjaimat, hogy elhallgattassam. Mint mindig, most is az utolsó pillanatban ölelte körül az ezüstös burok, mielőtt a bőröm érintkezett volna ajkának kemény lágyságával. Az arca kisimult, de hiába mosolygott, a szemét továbbra is beárnyékolta a kétség sötét felhője. – Én megértem – lehelte az ujjaimnak, és tudtam, hogy őszintén beszél. Elfogadta volna, bárkit választok is, de a nagy gondoskodó önfeláldozásban egy fontos momentumról megfeledkezett. Ezúttal én fogtam a tenyerembe az ő arcát, végigsimítottam szemöldökén, élesen előreugró járomcsontján, határozott állkapcsán, közben fáradhatatlanul mosolyogtam. Hiába volt idősebb nálam, hiába a rengeteg tapasztalat a másik világról, a Ködről és Moldomusról, számomra megnyugtató volt látni, hogy ő sem ért mindent. – Bár nincs sok tapasztalatom ezen a téren, hiszen senki iránt nem éreztem még csak hasonlót sem, de biztos vagyok benne, hogy a te érintésed az igazi számomra – világosítottam fel, miközben a kezem végigsiklott a nyakán, majd megpihent széles mellkasán. – Nem vágyom semmi másra, csak arra, hogy mindig így nézz rám, hogy a közelemben legyél. Mindegy, hogy megérinthetsz-e vagy sem. A tudat, hogy mellettem vagy, mindennél többet jelent, és betölti a körülöttem lévő űrt. Átfutott az agyamon, hogy a „szeretlek” szó is elhagyhatná ajkaimat, de valahogy nem akart a számra jönni. Erőltetni nem akartam, mert úgy véltem, annak az egy szónak legalább olyan szívből és fesztelenül kell jönnie, mint az általa kifejezett érzelmeknek. Persze szerettem, mégis úgy éreztem, várhatok ezzel a vallomással, időt adva mindennek. Kellan összeszorította a száját, állkapcsa megfeszült, és szeme olyan sötéten csillogott, mint még soha. Keze óvatosan, szelíden siklott a derekamra. – Emlékszel, mit mondtál ma este? – kérdezte, mire megütközve néztem fel rá. Az összes válaszlehetőséget felsorakoztattam magamban, de ehhez hasonló egy sem szerepelt köztük. Kérdőn vontam össze a szemöldököm, nem is gyanítottam, mire akar kilyukadni. – Sok mindent mondtam ma este.

254

A szája széle megrándult, mintha egy mosolyt próbálna visszafojtani. Egyébként az egész viselkedése is annyira visszafogott volt. Nem tudtam követni ezeket a hangulatingadozásokat. – Arra gondolok, hogy valamivel kapcsolatban a szavamon szeretnél fogni – nézett rám várakozón. Éreztem, hogy az arcomra van írva, tudom, mire gondol. Emlékeztem, naná, hogy emlékeztem rá, mire mondtam ezt. – Oh – nyögtem ki nehezen, és még így is elcsuklott a hangom. Hirtelen nagyon melegem lett. Félő volt, hogy lángra lobbantom a kezemmel, ami még mindig a mellkasán pihent. Zavaromban el akartam fordulni, eddigi oldottságomat feszélyezettség váltotta fel. Kezdtem rádöbbenni, hogy ő talpig fel van öltözve, én pedig egy nedves törölközőben állok előtte, de a pillantása ismét béklyóba verte az akaratomat. Egyik kezét följebb csúsztatta a gerincemen, oda, ahol már a törölköző nem takarta, és lágy, körkörös mozdulatokkal cirógatni kezdte a bőrömet. Remegés futott végig rajtam, és elakadó lélegzettel figyeltem, ahogy végtelen lassúsággal egyre közelebb hajol hozzám. – Ebben a dologban megint tévedtem – ecsetelte, miközben a keze őrjítő gyöngédséggel korcsolyázott a hátamon, majd a vállamra csúsztatta ujjait, végül tovább a karomon, egész a könyökömig. Érintésének nyomán a bőröm átforrósodott, mintha forró láva folyna az, ujjaiból. – Nagyon is számít, mit viselsz. Nem mintha egy hatalmas, ormótlan zsákban nem találnálak vonzónak, mégis... – Mégis? – Nem tudok koncentrálni, ha itt állsz előttem egy szál törölközőben – mormolta, és már olyan közel volt, hogy a lehelete simogatta vágyakozó ajkaimat. – Talán jobb lenne, ha magadra hagynálak, míg felöltözöl! – Talán – ismételtem minden meggyőződés nélkül, miközben a kezeim lejjebb csúsztak a derekára. – Claire – lehelte figyelmeztetően. Nem tudom, mi üthetett belém. Normális esetben azonnal kaptam volna a felajánlott lehetőségen, és rohantam volna öltözni. Azonban ez közel sem volt normális eset, és Kellan sem volt egy tipikus hétköznapi

255

srác. Az agyam vészvillogója épp sztrájkolt, nem vágytam semmi másra, mint hogy megcsókoljon, érezzen, szeressen. Elegem volt a végeláthatatlan és egyre érthetetlenebb beszélgetésekből, és elegem volt minden elővigyázatosságból. Őt akartam, jobban, mint bármit ezen a világon. Közelebb léptem hozzá, testemet az övéhez préseltem, aztán lábujjhegyre álltam, így ajkaimat az övéhez tudtam érinteni. Ha akarta volna, akár csak egy milliméterrel elég lett volna eltávolodnia és feljebb húzódnia, mert még így is alig értem fel. Azonban a nyílt közeledésem mintha áttörte volna a gátakat, melyeket nemes elhatározásból és elszánt akaratból épített fel magában az én védelmem érdekében. Csupán egy gondolatnyi ideig tétovázott, aztán karjait szorosan a testem köré fonta, szinte alig kaptam levegőt. Először gyöngéden, mint aki saját érzelmeivel sincs tisztában, végül már ledöntve a korlátokat szenvedélyesen csókolt, miközben a kezei megállíthatatlanul izgalmas táncot jártak a gerincemen. Csak egy pillanatra váltunk el egymástól, de míg én levegő után kapkodtam, addig ajkai továbbsiklottak az arcomra. Végigcsókolta az állam vonalát, bizsergetően megpihent a fülem tövénél, majd lejjebb csúszott a nyakamra. Zihálva lélegeztem. Úgy éreztem a testem eddig szunnyadt, és Kellan csókjaira ébredt föl, tért magához hosszúra nyúlt szoborálmából. Lángoltam, vágytam az érintését, és hogy én is érinthessem, szenvedélyesen túrtam a hajába, amikor ajka égető csíkot húzott maga után a kulcscsontomon. Ekkor egyik kezével megtámasztotta a hátamat, a másikkal a jobb lábam térdhajlatába kapaszkodva felrántott magához. Mindeközben egy pillanatra sem vált el az ajka a bőrömtől. Végtelen óvatossággal fektetett az ágyamra, nem szólt semmit, csak egy hosszúnak tűnő másodpercig mélyen a szemembe nézett. Mintha várná a visszautasítást – hiú ábránd. Átfutott az agyamon, hogy talán ez az utolsó józan pillanat, mielőtt mindketten teljesen az ösztöneinkre hagyjuk az irányítást, de a késztetés, hogy esetleg megállítsam, továbbra is mélyen szunnyadt bennem. Nem tudom, mit láthatott az arcomon vagy a tekintetemben, de akármi is volt az, meggyőzte. Egyetlen mozdulattal a párnák közé

256

húzott, mellém térdelt, és levette sötétzöld pólóját. Tökéletesen kidolgozott izomzata volt, vállai még szélesebbnek tűntek, soha ilyen erősnek még nem láttam. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy újra a karjába zárjon. A tekintete elengedte pillantásomat, valahová a fejem fölé nézett, ahol az egyik karomat pihentettem. Arcán a mohó vágyakozást hitetlenkedés váltotta fel. – Jaj, ne! Csodálkozva követtem a pillantását. Abban a pillanatban rájöttem, mi döbbentette meg ennyire. Rémülten ültem föl. A pillanat varázsa elillant. Meredten bámultuk a csuklómat, ahol a bőröm alatt cikornyás, régies betűkkel egyetlen szó izzott vörösen: Protectus! A szomszéd szobában mozgolódás támadt. Néhány perces motoszkálás után hangos csörömpölés, majd Cameron cifra káromkodása szűrődött át a csukott ajtón. A pánik sebesen száguldott végig az idegeimen. Csak most ne, gondoltam, David még itthon van, és Maxine... – Kellan, Claire! – kiabált be a boszorkány, közben sürgetően dörömbölt. – Megyünk – szólt vissza Kellan. Hallottam, ahogy Cameron lerohan a lépcsőn, és felveri az egész házat. A csuklómon egyre fényesebben rajzolódott ki a szó, én pedig egyre riadtabban néztem Kellanre. – Indulnunk kell! – szólalt meg csöndesen. A rémület összeszorította a torkomat, képtelen voltam felelni. Gépiesen engedelmeskedtem a higgadt parancsnak. Magamra kapkodtam a kezem ügyébe eső első ruhadarabokat, idegesen próbáltam összehúzni a táskám cipzárját, de túlságosan remegett a kezem. Könnyek homályosították el a látásomat, pedig ebben a pillanatban semmiképp nem akartam elgyöngülni. Kellan keze félretolta az enyémet, minden különösebb nehézség nélkül behúzta a cipzárt, majd a nyugalom megtestesüléseként ellentmondást nem tűrően zárt a karjaiba. Még mindig nem vette fel a pólóját, így az arcomat csupasz mellkasához nyomtam. – Mi lesz most? – suttogtam riadtan a bőrébe. Mélyről jövő, kissé hörgésszerű sóhaj szakadt fel a mellkasából.

257

– Elmegyünk Nimbusba, de sietnünk kell, mielőtt... – nem volt alkalma befejezni. Érezte, ahogy megmerevedek a karjaiban. A csuklómon a védőburok igéje már tisztán láthatóan izzott, épp csak nem sistergett. Fagyos légkör vett körül, de nem azért, mert kibontakoztam Kellan öleléséből. Éreztem a gonosz jelenlétét. Biztos voltam benne, hogy a Zsoldos a házban van. – Már késő – mondtam Kellannek, aki kérdőn fordult hozzám. – Itt van. Alig mondtam ki, a szobám ajtaja hangos reccsenéssel semmivé vált, és megjelent mögötte egy középmagas, köpcös alak, hatalmas, kidülledő szemei a pajzsmirigybetegséget juttatták eszembe. Zsíros haját jobb oldalra fésülte, püffedt arcán elégedett vigyor terült szét, ahogy rám nézett. Izzadt homlokán mély redőkbe ágyazva ott virított kéken fénylő harmadik szeme. – Megvagy! – hörögte, és elindult felém. Alig tette meg az első lépést, Kellan máris ott magasodott előttem. Fenyegető testtartása elárulta, hogy támadni készül, de mielőtt bármelyikük megmozdulhatott volna, az erkélyem felől újabb reccsenés hallatszott. A szobámat hirtelen ellepte a por és a törmelék, Kellan pedig már két irányból igyekezett védelmezni. Az egész falat kiszakították a helyéről, és a por homályában egy újabb alak jelent meg. Magasabb volt a társánál, és fiatalabbnak is tűnt. A bőre feketén fénylett, akár az olvasztott csokoládé, kopaszra borotvált fejbőrén megcsillant az éjjeli lámpa portól elhalványult fénye. Fekete terepnadrágot és testhez tapadó, ujjatlan fekete pólót viselt – csodálkozva állapítottam meg, hogy ez a gyilkoló gép egy csupa izom modellfickó. – Üdvözöllek, Bíborhajú! – szólalt meg halkan, de határozottan az újonnan érkezett. Ezer közül is felismertem volna ezt a hangot. A félelmem hirtelen megvetéssel vegyes gyűlöletbe csapott át. Undorodva néztem a Zsoldos kéken csillogó harmadik szemébe. – Wentworth!

258

13. Az első összecsapás

A ZSOLDOS EGY MÁSODPERCIG MEGHÖKKENVE BÁMULT RÁM, mintha meglepte volna, hogy tisztában vagyok a kilétével. Próbáltam vele farkasszemet nézni – nem tudtam eldönteni, melyik szemébe nézzek, így inkább az emberibb részére hagyatkoztam, kizárva a homloka közepén ülő harmadikat. Az emberibb szempárjának is kék fénye volt, de mintha hályog fedte volna. Sokkal tompábban világított, mint a türkizszínű középső. – Tehát mégis ott voltál valahol – töprengett Wentworth, hangja éppen olyan volt, mint amilyenre emlékeztem. Kristálytisztán zengő, mézédesen keserű. A felismerés, úgy tűnt, bosszantotta, ajkait egyetlen vonallá préselte. Azt hittem, azonnal támadni akarnak. Féltettem Kellant, nehogy baja essen. Tudtam, hogy bármekkora erővel rendelkezzen is, egyszerre kettővel nem bír el. Azonban egyik zsoldos sem mozdult. Az ajtóban ácsorgó már indult volna, valami azonban visszatartotta. Wentworth igyekezett rendezni a vonásait, és dühös maszkját mosolygósra cserélte. Kegyetlen vigyorától a hideg futkosott a hátamon. A feszültséget szinte tapintani lehetett, elég lett volna egyetlen hirtelen mozdulat, hogy elszabaduljon a pokol. – Milyen érzés volt... – szólalt meg újra Wentworth, és mindhárom szemével engem figyelt. – Milyen volt végignézni, ahogy megölöm a mentorodat?

259

A kérdés érzelmek lavináját indította el bennem. Lepergett a szemem előtt annak a bizonyos, végzetes éjszakának az ominózus jelenete – még most is élénken láttam magam előtt, amikor Gideon a halálába zuhanva rám pillant, hogy feloldja gúzsba kötő védelmét. Még most is hallottam Wentworth megvető prüszkölését szavaira, amelyek mostanra nyertek értelmet: „A vérem óvja őt a gonosztól!” Éreztem, hogy Kellanben is ez az emlék idéződik fel. Nem nézett rám, csak állt szótlanul előttem, minden izma megfeszülve várta az alkalmasnak tűnő pillanatot, hogy támadhasson vagy védelmezhessen. A kitépett falam helyén az éjszaka hűvös levegője feltartóztathatatlanul áramlott a szobámba. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán fázhat így félmeztelenül: a pólója még mindig az ágyamon hevert. – Micsoda bolond vénember volt! – folytatta Wentworth, mire Kellan alig észrevehetően felé mozdult. Mennyire gyűlöltem Wentwortht! Jobban, mint fajtájának másik, még nála is ocsmányabb példányát, aki ormótlan testével eltorlaszolta az ajtót. Szavaira rám tört a megalázottság érzése. Ott voltam, és végignéztem, ahogy megöli Gideont. Mit meg nem adtam volna érte akkor, ha tehetek valamit. És most itt volt az alkalom, hogy bepótoljam, amit akkor elmulasztottam. Megbosszulhatom Gideon halálát. – Mennyire szánalmasan próbálta elrejteni előlem azt, amit lehetetlen – fűzte tovább a szót Wentworth, és bár emberibb szempárja továbbra is engem figyelt, a homlokán ülő szemével kitartóan felkontyozott hajamat bámulta. Beleborzongtam a pillantásába, és kicsit arrébb mozdultam, hogy Kellan takarásába kerüljek. – Hónapokig nem találtátok – jegyezte meg gúnyosan Kellan. – Talán mégsem annyira lehetetlen. – Talán csak más dolgom volt – ellenkezett a Zsoldos, és míg a harmadik szemét rajtam tartotta, a tekintetét végigfuttatta Kellanen. Szemtelen vigyor terült szét az arcán, fehér fogsora megcsillant a félhomályban. – Látom, ezzel a mentoroddal még közelebbi kapcsolatba kerültél. Bíborhajú! Akaratlanul elpirultam. Nem fért a fejembe, miért akar felingerelni bennünket. Láttam, hogy Kellan izmai még jobban megfeszülnek a becézés hallatán. Talán az egész bosszantás a terv része, hogy

260

könnyelműen nekirontsunk, és meggondolatlanságunkban olyan hibát kövessünk el, amit kiegyensúlyozott állapotunkban soha nem tennénk. Az egész jelenet annyira különös volt. A fekete zsoldos visszataszító önteltséggel vetette meg a lábát az erkélyemen, pedig csak az egyik csatlósa állt mellette. Arcán gúnyos fölényességgel virított a mosoly, kezében megcsillant kígyóbőrmintás ostora. Csak úgy sugárzott belőle a magabiztosság. Kellan nem reagált a sértegetésekre. Alig, szinte észrevétlenül megmozdult, hogy eltakarjon Wentworth elől. Nem értettem, miért, nekem ugyanis mindkét zsoldos egyformán fenyegetőnek tűnt. Úgy látszott azonban, hogy ő különbséget tud tenni a két veszélyforrás között. Mintha egy bombát helyeztek volna a helyiség közepére, amelyik bármelyik pillanatban felrobbanhat, valóra váltva életem rémálmát. Úgy éreztem, mintha lemaradtam volna valami nagyon lényegesről. A néma párbaj közepén állva biztosra vettem, hogy Kellannek is és a háromszemű lényeknek is van egy-egy aduja tartalékban. Az agyam lázasan kattogott, kereste a kiutat a hirtelen túl szűkössé vált szobából, de a két lehetséges menekülési útvonalat elzárta a két monstrum. Jó lett volna tudni, mire gondolhat ebben a pillanatban Kellan, de mintha készakarva lezárta volna a köztünk lévő láthatatlan csatornát, hogy a védelmem teljes legyen. Arra, hogy ő közölje, mik a tervei, nem sok esélyt láttam, úgy állt előttem, mintha betonba öntötték volna. A feszültség már elviselhetetlen volt. Éreztem, ahogy a forróság felkúszik a gerincemen, átterjed a karjaimba, és szinte égeti görcsös újaimat. Szerettem volna kiadni a felgyülemlett keserű lángot, valahol levezetni az igazságtalanul kioltott életért érzett fájdalmamat, amelyről az utóbbi egy-két hónapban azt gondoltam, sikerült feldolgoznom. Tévedtem, és végre itt állt előttem a villámhárító, aki az összes energiát magába szívhatja. Talán többet is, mint amennyit elbír viselni, de mit számít ez, hiszen megérdemli. A Zsoldos halálát kívántam. Mielőtt megmozdulhattam volna, mielőtt Wentworth még jobban felpaprikázott volna, a szemem sarkából mozgást vettem észre a másik zsoldos mögött. Nem néztem oda, nehogy felhívjam rá bárki figyelmét is, biztos voltam benne ugyanis, hogy Cameront látom kiosonni a másik szobából. Átsuhant az agyamon a felismerés, hogy minden valószínűség

261

szerint a földszinten is lehetnek zsoldosok, ha kénytelen volt a falon felmászni a szomszéd szobába. De nem maradt rá idő, hogy ezen morfondírozzak. Kellan tekintete hirtelen Cameronra villant, aki mintha parancsnak engedelmeskedne, hátulról nekirontott a meglepett zsoldosnak. Ezek után mindenki egyszerre mozdult, és olyan gyorsan, hogy alig győztem követni őket. Kellan Wentworth felé vetette magát, de az számított rá, és fürgén oldalra ugrott, Kellan pedig a lendület miatt nekizuhant a korlátnak. Szerettem volna a segítségére sietni, de egy másik dulakodás elvonta a figyelmemet. Cameron hátulról elkapta a püffedt képű zsoldost, és nekinyomta a falnak, de az a következő pillanatban áttetszővé vált, és kifolyt fogvatartója ujjai közül. Eltűnt nyomtalanul, mintha a padló rései között lecsorgott volna a földszintre. Végigcikázott rajtam a rémület, ahogy eszembe villant, David hálószobája éppen az enyém alatt van. A pánik a torkomban lüktetett, bár emlékeztem rá, hogy Kellannek volt terve erre a helyzetre, így a nagybátyám valószínűleg már nincs is a házban. Néma sikoly tört elő belőlem, amikor észrevettem, hogy közvetlenül előttem tócsa gyűlik, majd kezdett egyre feljebb áradni a víz, szinte úgy, mint egy szökőkútból. Amikor körülbelül egy magasságba került velem, emberformát öltött. Fél szemmel észleltem, hogy Cam újra támadni készül, azonban már késő volt. A zsoldos csúf, izzadságcseppes arcán gonosz vigyor terült szét, ahogy húsos ujjaival felém nyúlt. Azt hittem, torkon akar ragadni, szinte már magamon éreztem ragacsos ujjainak szorítását. Ehelyett azonban fogta a hajamat kontyban tartó hajtűt, és gyors, undorodó mozdulattal megszabadított tőle. Tudtam, Cameron csak arra vár, hogy a zsoldos láthatóvá váljon teljes alakjában, mert így képtelen volt mit kezdeni vele. – Milyen gyönyörű... – hörögte a szörnyű lény, és áhítattal függesztette kidülledő szemét a vállamra omló hajzuhatagomra. Nem értettem, mi baja, hiszen még csak fel sem kelt a nap, nem láthatta a valódi színét. Mégis olyan révetegen bámult rám, mintha élete legnagyobb élménye lennék. Ahogy újra felém nyúlt, és dagadt ujjaival a hajamba túrt, nem tudtam eldönteni, hogy az undor vagy a rémület erősebb-e bennem.

262

Kopasz feje mellett dulakodásra lettem figyelmes. Elsápadva figyeltem, ahogy Wentworth a kezét maga elé tartva, szinte alig mozgatva, a magasba emelte Kellant – mindezt úgy, hogy hozzá sem ért. Úgy tűnt, mintha torkon ragadta volna, hogy kiszorítsa belőle a levegőt. Segíteni akartam neki. A lábam már indult volna, de ekkor az előttem magasodó zsoldos megmozdult, újra magára vonva ezzel a figyelmem; egy pillanatra, míg Kellant néztem, meg is feledkeztem róla. A zsoldos eddig álmélkodó tekintete hirtelen megkeményedett, és úgy mustrált, mint a győzelmében teljesen biztos grizzly, amely épp felemeli hatalmas, karmos mancsát, hogy lesújtson az apró őzre. Türelmetlen pillantást vetettem rá. Csináljon már valamit, vagy menjen előlem! – gondoltam bosszankodva. Szinte vártam, hogy felemelje a kezét, és abban a pillanatban, ahogy ez átfutott az agyamon, meg is tette. Éreztem, ahogy a félelem végigszáguld az ereimen. Nem magamat féltettem, hanem Kellant, aki továbbra is Wentworth fojtogatásából próbált szabadulni. Annak ellenére, hogy láthatóan nem jutott friss oxigénhez, nem tűnt rémültnek, inkább rettenetesen dühösnek. Rádöbbentem, a Zsoldosnak ez az egyetlen esélye, hogy távol tartsa magától Kellant. Talán megérezte mentorom valódi erejét, mert nem támadott, csak védekezett, sötéten fénylő arcán ugyanolyan elszántság ült, mint Kellanén. – Claire! – hallottam oldalról Cameron fojtott hangú figyelmeztetését. A zsoldos felemelte a kezét, hogy ismét megérintse a hajamat. Biztos voltam benne, hogy ezúttal nem gyönyörködni akar benne. Belenéztem a harmadik szemébe, ami igéző türkizkékből fenyegető bíborszínűvé változott. Épp olyanná, mint a hajam. Hirtelen fázni kezdtem. Éreztem, hogy az erő kimegy a lábamból. Csaknem összecsuklottam, de valami megtartott. Kis időbe beletelt, míg rájöttem, az ágyam széle támasztott meg. Az ágyam, ahol néhány perce még észveszejtő pillanatokat töltöttem Kellannel. A gyomromban lassan gombóc növekedett. Ahogy néztem a zsoldos harmadik szemét, melynek bíborfénye szinte hipnotizált, a gombóc feszítve elindult a gyomromból felfelé. Kellemetlen volt és bosszantó, éppen most, amikor másra kellene koncentrálnom A gombóc azonban

263

kitartóan haladt fölfelé, és a következő pillanatban azon kaptam magam, már arra koncentrálok, hogy mielőbb távozzon belőlem. A csuklóm szinte lángolt, a fájdalom miatt fel akartam kiáltani, de egy másodperccel később a torkomra forrt a sikolyom. A kényelmetlen feszülés eltűnt, csupán egyetlen szót voltam képes kiejteni, a számon: Protectus! A gombóc átszakította a testem alkotta korlátokat, és vörös gömbvillámként söpört végig a szobámon. Az előttem álló zsoldos elvesztette az önkontrollját, a teste visszanyerte eredeti alakját, mire Cameron azonnal rárontott, és kilökte az ajtón. Kiestek a folyosóra, ahol a zsoldos tömzsi alakjához képest szokatlan fürgeséggel felpattant, hogy újra nekem rontson. A gyógyító boszorkány gyorsabb volt, és elkapta a lábszárát. A zsoldos teljes lendületével elvágódott, majd fordult egyet, és eltűnt az ajtóm mögött – a hangokból ítélve legurult a lépcsőn. Mire Cameron felpattant, hogy utána eredjen, a földszintről fájdalmas ordítás hangzott fel. Mindezzel egy időben a „gömbvillámom” félrecsapta Wentworth kezét, Kellan pedig ernyedten hullt a padlóra. Megilletődötten álltam az események sűrűjében. Fogalmam sem volt róla, mit tettem és hogyan, mindenesetre a rémület mellett felfedeztem egy új érzést: a varázslás mámorát. Kellan szédelegve emelkedett négykézlábra, úgy próbált magához térni az oxigénhiányos állapotból. Wentworth bosszúsan villantotta rám a szemét, csuklóján még ott virított a gömbvillám lenyomata. Képtelenül gyönyörű volt, bosszantóan szép. Nem értettem, hogy egy hidegvérű gyilkoló gépnek mi szüksége van ilyen tökéletes külsőre. Tekintetem a homlokába ágyazódott harmadik szemre tévedt, mire azonnal beugrott az ideillő varázsige. Kellannek működött, nekem miért ne segíthetne ebben a veszedelmes pillanatban? Amint elszántam magam, ismét éreztem a feszítő érzést a bensőmben. Koncentráltam, hogy ezúttal hamarabb eljusson a gyomromtól a tüdőmig, hogy onnan kipréselje az igéket. Határozottan néztem Wentworth szemébe. Tudtam, hogy sikerülni fog, hiszen láttam már Kellant hatékonyan használni ezt az igét. A kezemet magam elé tartottam, és az ujjaimat a Zsoldos felé meresztettem, mintha karmok lettek volna.

264

– Oculamit! A hangom tisztán és határozottan csengett a hirtelen beálló csendben. Wentworth meghökkenve nézett rám. Az ujjaim mintha megnyúltak volna, s bíborfénnyé alakulva először lassan, majd egyre gyorsabban kúsztak a Zsoldos felé a levegőben. Elérték, és vörös fénnyel vonták körbe magas, karcsú alakját. A végére maradt a feje és izmos válla, de Wentworth még csak riadtnak sem tűnt. Csokoládéfényű arcán pimasz vigyor terült szét. Döbbenten figyeltem, ahogy felemeli ép kezét, majd hosszú, vékony ujjaival int egyet, mintha csupán egy legyet akarna félresöpörni. A vörös burok, amit rábocsátottam, megdermedt körülötte, áttetszővé vált, végül egyszerűen lefolyt róla a földre. Még a testéhez simuló fekete, ujjatlan trikójában sem sikerült kárt tennem. Teljesen összezavarodtam, a kezemet ernyedten ejtettem magam mellé. Kétségbeesett pillantást vetettem Kellanre, aki valahányszor megpróbált felállni, erőtlenül hanyatlott vissza a földre. Aggódtam érte, és féltettem a földszinten lévőket is, ahonnan egyre hangosabb zajok szűrődtek föl. Tennem kellett valamit, amivel segíthetek mindnyájunkon, de képtelen voltam tisztességesen koncentrálni, mivel a legszívesebben Kellanhez rohantam volna, hogy segítsek neki. Együtt biztosan sikerült volna a varázslat. Valamit elronthattam. Wentworth továbbra is szemtelen önelégültséggel vigyorgott, közben a kezét széttárva hanyagul lépett egyet felém. Az agyam lázasan kattogott a megoldás után, és hirtelen egy újabb ige ugrott elő agyam rejtett redői közül. – Inflammo! – lendült a kezem a magasba úgy, ahogy az imént, a hangom talán még határozottabban csendült, ahogy belekiáltottam az éjszakába az egyetlen szót, amivel valaha ártani tudtam egy zsoldosnak. A bíborfény ezúttal tűzcsóvaként lövellt ki az ujjaimból, és éppúgy, mint az előbb, lángoló fényével körbefonta a Zsoldost. Wentworth most már bosszúsan ismételte meg a hárító mozdulatot. Nem hatott a varázslatom. Már komolyan hatalmába kerített a pánik. Mit rontottam el? A Zsoldos, mintha látta volna rajtam a kétségbeesést, hangosan felnevetett. A nevetése olyan volt, mint egy gyorsfolyású hegyi patak –

265

kristálytiszta. Haragosan néztem vele farkasszemet. Dühös voltam a sikertelenségem miatt, és még dühösebb, mert ez meglátszott rajtam. – Ismerem a trükkjeidet. Boszorka! – szűrte a fogai közt Wentworth, és bár az arcán még ott virított az önelégült mosoly, az emberi szemei szikrákat szórtak. A szavaira Kellannel egyszerre merevedtünk teljesen mozdulatlanná. Még a karomat is elfelejtettem letenni, annyira megdöbbentett. Tudtam, hogy Kellanben Gideon emlékei idéződtek fel. Azok az emlékek, melyek életének utolsó pillanatai voltak. És valószínűleg a legfájdalmasabbak is. Felrémlett előttem a vihar, és Gideon, amint egy villám felvillanó fényében meglátom a szikla peremén meghajolva, elgyötörten. – Ha valóban ismernéd, nem lepődnél meg azon, ami most fog következni! Kellan ebben a pillanatban felállt. Az erkély másik végében a hold halvány fénye megcsillant a bőrén, olyan volt, mint egy félmeztelen görög isten. Eltűnt róla minden fáradtság, harcra készen feszítette meg izmait. Mintha az emlékkép magához térítette volna. Wentworth lenézően fordult felé, Kellan a fejét lehajtva, félig lesütött pillái alól nézett rá sötéten. A tekintete maga volt a fenyegetés, de a Zsoldos szemmel láthatólag cseppet sem rémült meg tőle. – A vére óvja őt a gonosztól! – lehelte Kellan csöndesen, mégis biztos voltam benne, hogy Wentworthszel együtt ugyanolyan tisztán hallottuk, mintha beleordította volna a fülünkbe. Wentworth emberi szemében felismerés csillant, de a másik lény már nem törődött Kellannel, türelmetlen mohósággal tapadt kibomlott hajamra. Felfordult a gyomrom, de igyekeztem uralkodni magamon. Hamarosan vége! – ámítottam magam. A Zsoldos olyan hirtelen mozdult, hogy nekem nem is volt időm reagálni, de Kellan már elém is vetődött, és felemelte a kezét. – Trudo! – szólt csöndesen, mintha elege lenne a harcból és csupán „jó éjt” kívánna valakinek. Wentworthnek a torkára forrtak gyilkos átkai. Elképedve nézett Kellanre, de mielőtt félreugorhatott volna vagy válaszátkot szórhatott volna felé, váratlanul a levegőbe emelkedett, és olyan hatalmas erővel csapódott neki a szobám falának hogy szinte beépült, mintha

266

háromdimenziós tapéta lett volna. Mivel a szobám egyik oldala hiányzott, támasz nélkül ez sem bírta megtartani magát a nagy puffanástól. Nem volt időm felidézni a filmtörténet legvidámabb rajzfilmjeleneteit, noha más esetben lett volna kedvem hozzá, mert a fal, amin a kedvenc könyveim sorakoztak, valamint néhány fénykép Davidről és rólam, lassan omlani kezdett, maga alá temetve a Zsoldos mozdulatlan testét. A hangos robajtól zúgott a fülem, a vakolat és törmelékdarabok pedig vastagon beterítették a szoba berendezését, mindent, ami gyerekkorom óta körbevett. Kellan továbbra sem lazított a testtartásán, minden izma kirajzolódott tökéletes testén, miközben démon feketén csillogó tekintetét arra a pontra szegezte, ahol a Zsoldos eltűnt a szeme elől. Azt gondoltam, ez biztosan kiütötte Wentwortht. Már épp indultam volna, hogy reszketve bújjak Kellan biztonságot nyújtó karjaiba, amikor a törmelékkupac megmozdult. – Claire, kifelé! – parancsolt rám Kellan halkan, mégis összerezzentem hangjának keménységétől. A szememet képtelen voltam levenni a tégla – és beton halomról, amely egyre jobban rezgett, mocorgott, mintha Wentworth fúrná alulról. A látványtól kissé kábultan, félig-meddig vakon tapogattam ki a táskámat. Engedelmesen, ám mint valami lassított filmfelvétel hátráltam ki a szobából. Az adrenalin a fülemben dübörgött. A lélegzetem hol elakadt, hol pedig szaporán versenyt futott a szívemmel. Kellan felkapta az ágyamról a pólóját, és egy gyors mozdulattal belebújt. A kabátját már nem volt ideje magához venni, mert a következő pillanatban fülsiketítő robajjal tört ki a törmelék alól Wentworth. Vakolatdarabok repültek szanaszét a szobában, és a Zsoldosos újra ott állt előttünk a romhalmaz közepén sértetlenül. Hatalmas kezeit ökölbe szorította, vérben forgó emberi szemeit Kellanre függesztette. Egy hosszúra nyúlt másodpercig farkasszemet néztek, közben a Zsoldos homlokába ágyazódott szemének pupillája vörösen izzani kezdett, és szinte rátapadt a hajamra. Már nem akart beszélgetni, nem kívánta megfejteni, hogy milyen kapcsolat áll fenn

267

köztem és az új mentorom között. Egyszerűen csak végezni akart velem. Wentworth lazán megrázta a jobb csuklóját, mintha csupán képzeletbeli ingujját próbálná helyreigazítani. A mozdulatra az erkélyszélén megmozdult valami. Fekete tárgy volt, de a hold nem nyújtott elegendő fényt ahhoz, hogy első pillantásra rájöjjek, mi lehet az. A valami átröppent a szobán, és egyenesen Wentworth kezében landolt. A Zsoldos újra megrázta a csuklóját, amit ezúttal fémesen éles, surrogó hang kísért, és a végén akkorát csattant, hogy összerezzentem. A sötétben vörösen felizzott az ostor hosszú, vékony vonala, amely a csattanást követően szikrákat hányt magából. Kellant mintha álmából rázták volna fel, kétségbeesetten vetődött elém. Menet közben vált láthatatlanná, aztán villámgyorsan a karjaiba fogott, én pedig riadtan kapaszkodtam a vállába. Hosszú suhanást követően hallottam a csattintást, mire Kellan teste összerándult. Elszörnyedve néztem fel rá. Az arca fájdalmas fintorba torzult, és rádöbbentem, hogy a testével védelmezett a fájdalmas ostorcsapás ellen. El akartam lökni, ki akartam szabadulni az öleléséből, de vasmarokkal tartott. Közben újabb csattanást hallottam, mire Kellan újra megvonaglott, és csöndesen felnyögött fájdalmában. Valami forró lé folyt a kezemre, amivel Kellan hátába kapaszkodtam. Beletelt egy őrült pillanatba, míg rádöbbentem, a vére az. A sírás kerülgetett, kétségbeesetten próbáltam szabadulni, hogy a zsoldos ne bánthassa többé. Inkább engem érjen a fájdalom, csak őt ne lássam így szenvedni. A táskám vértől csúszóssá vált kezemből a földre zuhant, és úgy tűnt, a tompa puffanás magához térítette Kellant. Még erősebben szorított magához, majd lehajolt, felkapta a táskát, és villámgyorsan a folyosó felé lendült. Tudtam, hogy nem juthat ki időben, Wentworth korbácsa túl gyors ahhoz. Két lépéssel elértük a küszöböt, azonban ekkor ismét fájdalmasan felnyögött, amibe belesajdult a szívem. Ahogy átlépte a küszöböt, elrugaszkodott a talajtól, és velem együtt kiugrott a folyosóra. Menet közben az egyik karját hátranyújtotta, mintha puszta kézzel akarná megállítani a Zsoldost. – Trudo!– szűrte a fogai közt újra az igét.

268

Ismét hallottam a robbanásszerű recsegést, ami arra utalt, hogy Wentwortht immár másodszor találta el a pattintó átok. Kellan nem engedte, hogy végignézzem, ahogy a Zsoldos estében szétrombolja azt, ami a helyiségből még megmaradt. Minden csupán néhány másodperc alatt történt, alig bírtam felfogni. Amikor kinyitottam a szememet, felsikoltottam. Kellan zuhanás közben átfordult, nehogy rámessen, így én kerültem felülre, ő pedig alul volt, amikor padlót értünk. El sem bírtam képzelni, mekkora fájdalmat érezhetett, amikor ráesett a sebesült hátára. Olyan erővel ölelt magához, hogy mozdulni sem bírtam, csak halkan ismételgettem a nevét. Abban a pillanatban, ahogy engedett a szorításán, hátrébb csúsztam, hogy megszabadítsam a sikolyomtól. Nem nézett rám, a szemét szorosan lehunyva tartotta, ajkait egyetlen vonallá préselte. Négykézláb térdeltem fölötte, azon töprengve, hogyan csökkenthetném a fájdalmát. Fel akartam segíteni a földről, de féltem, ha megérintem, csak még nagyobb kínszenvedést okozok neki. – Claire! – szólt elhalóan, de a hangjába némi sürgetés is vegyült. – Itt vagyok. Mondd, hogy segítsek?! – Menj innen! Döbbenten néztem rá. Csak nem képzeli, hogy itt hagyom? – Megbolondultál? Nem megyek sehová! – jelentettem ki határozottan. Felsóhajtott, majd felém nyújtotta a kezét. Talán a fejét is megcsóválta volna, ha az ereje engedi. Mohón megmarkoltam hideg ujjait, és segítettem neki felülni. Végre rám nézett, elnéző rosszallással, de bármit is akart mondani, a torkára fagyott a szó, amikor elnézett a fejem felett. – Ne! – hördült fel. Időm sem volt megfordulni, máris hallottam a korbács éles csattanását. A következő pillanatban valami hideg tekeredett a csupasz lábszáramra. Rémülten néztem hátra: Wentworth a szobám közepén állt, fekete ruháját egyetlen vakolat vagy faldarab sem piszkította, mintha nem is zuhant volna rá a többtonnás házfal. A korbács szíja egészen a lábamig kígyózott, vörösen, mégis hidegen mozgott a bőrömön. Mozgott! Mintha élőlény lett volna az is. Az undor végigszaladt a gerincemen. A Zsoldos ajka gyilkos mosolyra húzódott, amikor meglendítette a kezét, és a korbács újra életre kelt.

269

A lábamra tekeredett szíj alatt a bőröm égni kezdett, mintha savba mártott zsinórral fonták volna körbe. Bátor akartam lenni, mint Kellan, nem engedhettem meg magamnak, hogy kimutassam a fájdalmamat, ezért a kezemmel megpróbáltam letépni magamról az ostorvéget. Abban a pillanatban, ahogy megérintettem, enyhe áramütést éreztem. Lenéztem a különös fegyverre, aminek a vége megmozdult, és bár nem volt szeme, felém fordította pici, torz fejét, mintha egyenesen a szemembe nézne. Undorító volt, és mintha gonoszul mosolygott volna. Aztán legalább egyujjnyira kitátotta a száját, amiben apró, tűhegyes fogak sorakoztak, és hirtelen beleharapott a lábamba. Savas karcolásként égette át magát a bőrömön, egyre mélyebbre hatolva a szöveteim között. Wentworth hangosan felnevetett, amikor fájdalmas nyögés hagyta el az ajkam. Soha ilyen kínt még nem éreztem, és a védelmező igém is hiába izzott rendíthetetlenül a csuklómon, semmit nem tehetett a csapdába esett lábamért. Kellan megmozdult mögöttem, arca hol elszörnyedt, hol dühös volt. Előrehajolt, hogy a puszta kezével szedje le rólam az izzó ostort, de ő is hasonlóképpen járt, mint én. Ekkor olyasmi történt, amire egyikünk sem számított. – Claire! – hangzott a földszint felől Maxine hangja, amire mindhárman felkaptuk a fejünket. Döbbentem néztem rá, nem akartam elhinni, hogy lehet ennyire naiv, még ha ember is. Azt hittem, már régen messze járnak. Az egyetlen dolog, ami mindeddig nyugalmat adott, az a láthatóan téves tudat volt, hogy a szeretteim biztonságban vannak. Ez őrület! Megfagyott a vér az ereimben, amikor hallottam barátnőm lépteinek tompa döngését, ahogy elindult felfelé a lépcsőn. – Maxine, menj innen! – kiáltottam, és a rémülettől a hangom két oktávval feljebb csúszott. Belekapaszkodtam a korlátba, hogy lássam, mi történik. Maxine felfelé rohant, a folyosó felé, már nem a báli ruhája volt rajta, hanem vászonnadrág és egy szűk fölső, amit bizonyára az enyémek közül adtak neki kölcsön. A nyomában Lin és Cameron. A két boszorkány bosszús arckifejezése elárulta, hogy a barátnőm sokkal inkább a saját elhatározásából nem menekült még el, mintsem védelmezőim akarata

270

miatt. Jellemző. Más esetben el is érzékenyültem volna, de ebben a pillanatban halálra rémültem. Ha Maxine továbbmegy, egyenesen a Zsoldos karjaiban köt ki. Abban biztos voltam, hogy neki fogalma sem volt róla, mi várhat rá a lépcsőfordulóban. Tennem kellett valamit, ha nem akartam totális katasztrófával zárni a mai estét. Igyekeztem összpontosítani. Próbáltam végigfuttatni azokat az érzelmeket, melyek a varázslás előtt szoktak elborítani. Minden erőmmel azt kutattam, hogyan állíthatnám meg Wentwortht, hogy ne árthasson Maxine-nek, Kellannek, vagy bárkinek a házban rekedt szeretteim közül. De semmi nem jutott eszembe. Az átkozott pióca nem eresztette a lábamat, túl nagy volt a fájdalom, túl sok volt a veszély... A felismerés, hogy nem tudom megmenteni őket, pánikszerűen rontott rám. Egyszerűen annyira féltem és féltettem, hogy képtelen voltam bármire is koncentrálni. Maxine-t már csak néhány lépcsőfok választotta el a biztos haláltól, és éreztem, ahogy minden kicsúszik a kezeim közül. Az életem, a családom és a barátaim... Hiába kapaszkodtam az emlékképekbe, mindez kevésnek bizonyult ahhoz, hogy tehessek bármit is a védelmükben. Egyszerűen kevés voltam hozzá. Már csaknem elengedtem a kapaszkodót, ami a képzeletbeli szakadék szélén tartott, amikor váratlan melegség öntött el. Megnyugodtam, mert éreztem őt. Nem pusztán fizikai valójában, hanem lélekben is. Egyek voltunk. – Semmi baj – súgta Kellan lágyan, majd hátulról átölelt. A szemem sarkából láttam, hogy a szemét nem veszi le a lábamba kapaszkodott korbácsról, a visszafojtott fájdalmas nyögésektől gyakran kihagyott a lélegzete, mégis felemelő érzés volt tudni, hogy ott van mellettem. Az agyamba fészkelte magát, és én boldogan engedtem át magam az ismerős érzésnek. így, nyitottabban, sokkal hamarabb eljutott a tudatomig, hogy mit szeretne hallani. Tudtam, mi fog történni, csak fogalmam sem volt, hogyan. A feszítő érzés elérte a torkomat, mire kimondtam a Kellan által a tudatomba erőszakolt szavakat.

271

– Desitum! Abban a pillanatban, ahogy kiejtettük az igéző szavakat, a korbácsállat fogai végre elengedték a bőrömet. Úgy tűnt, komoly fájdalmai vannak, mert visítva próbált letekeredni a lábamról, hogy visszavonulhasson a gazdájához. Wentworth összezavarodva figyelte a jelenetet, de azért engedte, hogy kedvenc szörnyetege visszacsússzon hatalmas markába. Maxine időközben felért az emeletre, és máris odajött volna hozzánk, ha a szobám felől valami mozgás el nem vonja a figyelmét. A Zsoldos rá akart rontani, szépséges arcán gyilkos vicsor jelent meg, ahogy felemelte a karját, ujjait karomként görbítve maga elé. Maxine holtra váltan fordult szembe a támadójával arra várva, hogy az lesújtson rá. Az esélytelenek nyugalmát láttam a tartásában. Én pedig segíteni akartam neki. Némán mormoltam az igét magamban, hátha erősebbé tudom tenni a védőburkot, ami láthatatlan hálóként vett körül bennünket, és valahol a küszöbön állt meg. Wentworth azonban meglátott valamit Maxine-en, amitől azonnal hátrálni kezdett. A hatalmas monstrum elsápadva nézett rá, aztán fogta a korbácsát, mélyen a szemembe nézett, majd az erkély szélénél elrugaszkodott, és kecses eleganciával a sötétségbe vetette magát. Olyan volt, mint egy fekete sas: gyönyörű és veszedelmes. Reméltem, hogy a sors mielőbb úgy intézi, hogy erőm teljében találkozzam vele újra. – Te jó ég, Clairrel Egyetlen pillanatra sem hagyhatlak a démonnal – háborgott szörnyülködve Cameron, ahogy felért a lépcsőn. Maxine-nel együtt talpra állítottak, illetve csak próbáltak, mert a jobb lábszáram rettenetesen sajgott, és úgy csordogált belőle a vérem, akár egy hegyi patak. Kicsit szédültem, de igyekeztem nem elájulni. Addig semmiképpen sem szabad, amíg nem tudok mindenkit biztonságban. – Kellan! – szóltam lefelé nézve, mire magamon éreztem a többiek furcsálló pillantását. Ők persze nem láthatták, ahogy ott ül a lehullt vakolattól poros folyosópadlón, előregörnyedve, a vérveszteségtől kábultan, de én úgy éreztem, menten kettéhasad a szívem a tehetetlenségtől, hogy így kell látnom őt szenvedni. Lehajoltam hozzá, amennyire Maxine szorítása

272

engedte, és végigsimítottam az arcán. Az érintésemre felnézett, én pedig rámosolyogtam. – Minden rendben! Elment – feleltem kimondatlan kérdésére, aztán kicsit határozottabb hangot megütve célzatosan lenéztem rá. – Nekünk is indulnunk kell, hacsak nem akarjuk megvárni, míg visszajön néhány társával. Nem volt ereje másra, eltolta a kezemet az arcától, de előbb gyöngéd csókot lehelt a tenyerembe. Amikor elengedtem, mindenki számára látható alakot öltött. Cameron elégedetlenül, kissé zavartan csóválta a fejét. Kellan karja alá nyúlt, és a tőle telhető legnagyobb óvatossággal segített neki lejutni az emeletről. – Tudod, haver, nem is vagy olyan szörnyű, mint gondoltam hallottam Cameront a hátam mögött, mire a legszívesebben alaposan bemostam volna neki egyet. Csöndes köhögést hallottam. Kellan nevetett óvatosan. – És hogy erre rájöjj, nem is kellett mást tennem, csak beszerezni néhány mély, vérző sebet a Zsoldostól – jegyezte meg pikírten Kellan. Cameron nem válaszolt, hallottam nehéz lépteiket, ahogy lassan haladtak mögöttünk a lépcsőn lefelé. Biztos voltam benne, hogy a ma este történtek után más szemmel néz majd a mentoromra. És talán majd egy napon tisztelettel tekint rá – persze ez egyelőre csak halvány remény. Maxine és Lin két oldalról támogattak, mert a lábam őrjítőén fájt. Koncentrálnom kellett, hogy minden egyes lépéskor megfelelő szögben húzzam magam után, mert attól tartottam, hogy a legkisebb ellazulás esetén azonnal elvágódom. A lépcső alján megjelent a halálsápadt David, és egy kendővel elszorította a térdem fölött a vérkeringést: kis idő múlva már csak fájdalmas lüktetést éreztem. Megtudtam, hogy Maxine és David egy darabig teljes biztonságban voltak néhány háztömbnyire innen, mígnem eszükbe jutott, hogy esetleg a hasznomra lehetnének valahogyan. Biztos voltam benne, hogy ez a képtelen ötlet csakis Maxine fejéből pattanhatott ki. – Atyaisten! – sóhajtottam elszörnyedve, és nem mertem belegondolni, hogy másként is végződhetett volna a harc.

273

Ahogy leértünk a földszintre, megrettenve álltam meg az elém tárult kép miatt. A nappalit mintha teljesen fölforgatták volna, az összes bútor új helyre került és összeroncsolódott; a konyha sem volt jobb állapotban, első ránézésre szinte minden tönkrement a hűtőtől kezdve David „mindenes pultjáig”. Sajnálkozva néztem a nagybátyámra, aki gondosan kerülte a pillantásomat. Nem tudtam biztosan, hogy az otthona miatti veszteség, vagy esetleg az irántam érzett harag miatt. Végül is ezt az egészet én szabadítottam a nyakába. Meglepetésemre a vigyázóm volt az, aki azonnal cselekvésre lendült. Kibújt a karom alól, félresöpörte az éles üvegszilánkokat és a faltörmeléket, aztán fogta az első keze ügyébe kerülő plédet, és leterítette a padlóra. Kellant az egyik, míg engem a másik oldalára helyeztek, aztán mindenki sürgölődni kezdett. Lin elrohant, hogy a parkolóból kiálljon a kocsikkal az útra, Maxine pedig elindult a konyha felé, mondván, hogy keres tiszta törölközőket. Szükség is lett volna rájuk, de biztos voltam benne, hogy Maxine is tudja: a konyhában soha nem tároltunk törölközőt, fogalmam sem volt, mit érezhet ebben a pillanatban, hiszen olyan dolgokat látott, amiket soha nem lett volna szabad. Szerettem volna megnyugtatni, hogy nincs semmi baj, ez is az a világ, amiben eddig élt, de egyelőre fontosabb dolgokkal kellett foglalkoznom. A lábam lüktetett és égett, mintha forró láva pulzált volna a bőröm alatt. A fizikai fájdalmam azonban nyomába se ért annak, amit akkor éreztem, ha Kellanre néztem. Fél démon mentorom a hátán viselte önfeláldozásának nyomait. Mivel képtelen volt más pózban elhelyezkedni, a hasára feküdt, míg Cameron levágta róla a pólóját. Én a fejénél ültem, és elborzadva figyeltem a vérző sebeket tökéletes izomzatán. A három korbácsütés nyoma vastag hurkákká dagadt a tükörsima bőrfelületen, és mintha tele lettek volna apró tüskékkel, melyekből minden mozdulatra újra és újra kicsordult a vér. Kellan a könyökére támaszkodva szótlanul tűrte, hogy Cameron kitisztítsa a sebeit valami nem túl bizalomgerjesztő zöld kotyvalékkal, ami egy perccel korábban még sehol sem volt. Mentorom arcáról semmit nem lehetett leolvasni, csupán elsötétült – bár nem démoni feketeséggel ragyogó – szemei árulkodtak róla, mekkora kínokat él át.

274

Lesütöttem a szememet, nem bírtam nézni a szenvedését. Azt kívántam, bárcsak lett volna a karomban annyi erő, hogy félretoljam. A lábszáram iszonyú sajgása ellenére is inkább vállaltam volna még néhány ostorharapást, semmint hogy ilyen állapotban lássam. Ráadásul az én hibámból. A lelkiismeret-furdalás elemi erővel öntőt el. David és az otthona, Maxine és az eddigi élete, ráadásul most Kellan testi épsége is miattam került veszélybe. – Mi a baj? – kérdezte fojtott hangon Kellan, és ahogy ránéztem, azonnal tudtam, hogy egy ideje már fürkészi az arcomat. Annyira szerettem volna megérinteni. Legalább a kezét... de nem szabad! Emlékeztetnem kellett magam rá, hogy ne engedjek az ösztöneimnek, hogy álljak ellen az életveszélyes vágynak. Soha semmi nem volt még ehhez a gyötrelemhez fogható, hogy őt szenvedni látom. Kellan létszükségletemmé vált. A létezésem alapvető részévé, ami nélkül nem érezhettem magam teljes egésznek. Megráztam a fejem, és újra lesütöttem a szememet. Nem akartam, hogy lássa a könnyeimet, azonban már nem tudtam többé becsapni. A szemem sarkából homályosan érzékeltem, ahogy felemeli a kezét, közben teste ezüstös ködbe burkolózik. Az állam alá nyúlva gyöngéd erőszakkal kényszerített, hogy ránézzek, és én hiába éreztem olyan sok mindent, hiába tombolt bennem a bűntudat, amikor a tekintetünk egymásba kapcsolódott, minden megszűnt a számomra. Csak ő létezett és én. Akarva-akaratlanul böktem ki azt, amire várt. – Annyira sajnálom! – leheltem, de a hangom elbicsaklott, felmondta a szolgálatot. Kellan komolyan viszonozta elkeseredett pillantásomat. – Ez nem a te hibád! Csípős válasz égette a nyelvemet, de nem volt időm kimondani, mert Cameron elégedetlenül fújtatott Kellan mellett. – Így azért elég nehéz dolgom van! – méltatlankodott a gyógyító, mire Kellan legnagyobb megdöbbenésemre cinkosan rám kacsintott. A kezét lejjebb engedte, és ujjait az enyémbe fonta. Az érintésére megnyugtató melegség folyt végig a gerincemen, közben a tudatomba újra beáramlott Kellan gondolata. Hitetlenkedve meredtem rá. Nem is értettem, eddig miért nem jutott az eszünkbe.

275

Egyszerre suttogtuk egymásnak a szavakat, mintha szerelmes becézés lenne. – Vulnuscurat! Meleg folyam ölelt körbe, amely a bőröm fájdalmas lüktetésére hűsítőén, míg a bennem tomboló fagyos ürességre forró balzsamként hatott. Néhány pillanatig tartó kellemes érzés után a fájdalom elmúlt, és ahogy odanéztem, már nem láttam mást, csak a csupasz lábamat. A bőröm ép volt, egyeden sebhely nélkül. Hitetlenkedve néztem Kellan hátára, amiről szintén eltűntek a szörnyű, véres sérülések. Megkönnyebbülten egymásra mosolyogtunk, aztán sajnálkozva elengedte a kezemet. Mielőtt levetette volna láthatatlanná tévő ezüstös köpönyegét, még egyszer rám kacsintott gyönyörű démonszemeivel. A szívem szokása szerint egy pillanatra ismét megakadt monoton munkájában, hogy aztán őrült módjára hozza be a lemaradást. Amikor Cameron megpillantotta páciense tökéletesen gyógyult bőrfelületét, elégedetlenül felsóhajtott. – Sejthettem volna! Csak tudnám, minek töröm itt magam? Már épp válaszolni akartam, de hogy pontosan mit, abban a pillanatban elfelejtettem, ahogy Maxine átlépte a romos nappali küszöbét. Elveszettnek tűnt. Bodros szőke fürtjei ziláltan meredeztek mindenfelé, arcán rémület tükröződött, míg hatalmas kék szemében félelem csillogott. Rám nézett, csak hozzám beszélt, mintha igyekezne kizárni mindenki mást a társalgásunkból. – Haza akarok menni! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

276

14. Változás EGYETLEN APRÓ TŰ LEEJTÉSE IS HATALMAS LÁRMÁVAL JÁRT VOLNA a hirtelen beállt csöndben. Mindenki csodálkozva nézett Maxine-re. Engem kivéve. Én inkább azt találtam különösnek, hogy miért vannak ezen annyira meglepődve. Teljesen érthető reakció volt. A helyében én is a számomra legbiztonságosabbnak vélt helyre menekültem volna az átéltek után. Már csak arról kellett meggyőznöm, hogy számára nincs többé biztonságos hely, amióta szembenézett Wentworthszel. – Maxine – kezdtem békítően, és felálltam a földről. Halványan érzékeltem, hogy Kellan követi minden mozdulatomat – barátnőm iránti ellenszenve egyre inkább kezdett paranoid formát ölteni. Cameron dohogva összeszedte a földről a holmiját, majd kisétált a bejárati ajtón. Lin épp David Chevy Silveradójával állt ki a garázsból, felismertem a kocsi jellegzetes hangját. Egyébként nem szerettem ezt az autót, túlságosan ódivatúnak találtam a felül kék, alul fehér dizájnnal. Nem vágytam álomautóra, de ezt mégiscsak túlzásnak tartottam. David viszont ragaszkodott hozzá: megbízható, komfortos és egyéb hasonló jelzőkkel ruházta fel a fémdobozt. – Claire, ez hogy lehet? – nézett rám döbbenten Maxine. Először nem értettem, de ahogy pillantását előbb a lábamra, majd Kellanre emelte, aki csupasz felsőtestével mindenre elszántan állt mögöttem, rádöbbentem, hogy mi sokkolja. Hogy megnyugtassam, léptem egyet felé, de ő visszahőkölt, és a kezét védekezőn maga elé emelte.

277

– Nem akarom tudni! – határozott végül, mielőtt bármit is mondhattam volna. Kétségbeesett könyörgéssel pillantott rám. A hangja remegett, s ettől összefacsarodott a szívem. – Én csak szeretnék hazamenni anyámhoz! – Nem lehet, Maxine! Nem szabad! – feleltem elgyötörten. Annyira szerettem volna őt hazaengedni. Ha biztos lehettem volna benne, hogy nem eshet baja, én magam szállítottam volna a házuk küszöbéig. – Már miért ne lehetne? – csattant fel, és szemébe ismét rémület költözött. – Csak hazasétálok, és kész. Még fuvarra sincs szükség. Sajnálkozó pillantást vetettem rá. – A Zsoldos rád találna. Túlságosan veszélyes hazamenned. – Ki? Ki az a zsoldos? – nézett rám összezavarodva. Cameron ekkor tért vissza, hogy a földön maradt plédet is összehajtogassa, és kivigye a kocsikhoz. Amikor meghallotta a barátnőm kérdését, hitetlenkedve megállt előtte. Smaragdzöld szeméből szinte sütött a megvetés, és bár tisztában voltam vele, hogy nem kifejezetten Maxine-nek, hanem sokkal inkább fajtájának szól az ellenségessége, mégis szerettem volna megóvni ettől a barátnőmet. – A Zsoldos? – visszhangozta hitetlenkedve Cameron, és a tekintetét keményen Maxine-éba fúrta. – A Zsoldos, kedveském, éppen az az alak, aki csaknem mindnyájunkkal végzett ma este. Tudod, akinek az a helyes kis állatkája volt, ami belezabálta magát a barátnőd bőre alá. Nos, ez a Zsoldos, ez a Wentworth volt az, aki meggyilkolta Gideont is, és akinek most feltett szándéka, hogy Claire-rel és a feleségemmel is végezzen. – Cameron szemén fájdalom suhant keresztül, ahogy mindezt kimondta, de nem érte be ennyivel. Nem elégedett meg azzal, hogy beledöfött, meg is akarta forgatni benne a kést. – És nehogy kétségeid támadjanak, tudd meg, ez ugyanaz a Zsoldos, aki végez az anyáddal, veled, és bárkivel, aki az útjába áll, és akadályozza a tervében, hogy kivégezze a Bíborhajút. Remélem, kielégítő választ kaptál! Azzal sarkon fordult, felkapta a plédet, és mint aki jól végezte a dolgát kivonult a helyiségből, magára hagyva a letaglózott Maxine-t. Teljesen igaza volt, mégis szerettem volna mindezt sokkal kíméletesebb csomagolásban tálalni a barátnőmnek. A hatalmas ibolyakék szempárba könnyek szöktek, és én annyira szerettem volna segíteni rajta.

278

– Max, az lenne most a legbiztonságosabb, ha velünk jönnél – javasoltam óvatosan. Nem törődtem Kellan hirtelen még jobban megfeszülő testével, csak szerettem volna a közelemben tudni Maxine-t. Tudtam, hogy most az a legbiztonságosabb a számára, ha mellettem marad. Azonban a pillantása nem hagyott kétséget a felől, hogy ő egészen máshogy gondolja. – Nem gondolhatod komolyan! Biztonságos? – kiabálta néhány oktávval a normális hangmagassága felett, mire az eddig némán pakoló Jorja egyik szemöldöke a magasba szaladt. A vörös démon hagyta leesni a kezében tartott pokrócokat, és gunyoros tekintettel keresztbe fonta karcsú karjait a mellkasán. Mintha várna valamire, talán éppen Maxine rohamának a végére, hogy végre elindulhassunk. Maxine a konyha felé bökött görcsös ujjával, mintha minden riadalmának magyarázata ott heverne az edények között. – Azt ne mondd nekem, hogy ez teljesen biztonságos! – kiabálta hisztérikusan. Hirtelen megsejtettem, hogy valamiről még nem tudok. Elindultam a Maxine által mutatott irányba. Hátra sem kellett néznem, mégis éreztem, hogy Kellan mögöttem jön. Nem voltam benne biztos, mégis úgy éreztem, hogy ő tökéletesen tisztában van vele, milyen látvánnyal kell szembesülnöm. A nappalit és a konyhát összekötő folyosóra lépve elakadt a lélegzetem. A padlón egy hatalmas, nyálkás buborék hevert. Az anyaga első pillantásra éppen olyan volt, mint a zsoldosoké, amikor áttetszővé válik a testük, csak ez sokkal nyúlósabbnak és ragadósabbnak tűnt. Ormótlan volt, kocsonyaszerű, de mintha még most is lélegzett volna. – Ez... – hiába keresgéltem, nem találtam megfelelő szavakat, hogy kifejezzem, mit érzek. David sietett a segítségemre. – A másik zsoldos. Jorjának sikerült időben elkapnia. – Értetlen arckifejezésem láttán hozzátette: – Megsemmisítő igét szórt rá. Ezekkel így lehet csak végezni. Ez az izé, már nem rontja sokáig a levegőt mifelénk. Hihetetlen mennyiségű gyűlölet vegyült a hangjába, amit nehezebb volt feldolgoznom, mint szavainak valós jelentését. Mióta Daviddel éltem, ő volt számomra a megtestesült nyugalom, szinte soha nem

279

hallottam kiabálni, veszekedni, vagy valakit ócsárolni, még ha az az ellenfél csapatának szurkolt is. Azt gondoltam, a türelme végtelen, amiért mindig is irigyeltem. De az, ahogy a zsoldosról beszélt, rádöbbentett, hogy ő is csak ember. – Nem teljesen mindegy, hogy miért, vagy hogyan csinálta? – sikoltotta Maxine, és az arcán patakokban folytak a könnyek. Remegő kézzel mutatott a földön heverő kocsonyás anyagra. – Ez nem normális dolog! És ahogy reagáltok minderre, az még kevésbé az! Mind megőrültetek, ha azt képzelitek, hogy önként és dalolva veletek megyek szörnyfalvára vagy akárhová! – Maxine, nyugodj meg! – kértem, de ahogy felé nyújtottam a kezem, utálkozva félrelökte, aztán mintha valami betegségtől félne, a magasba emelte a karját. – Te csak ne csitítgass engem! – kiabálta, és olyan mély megvetéssel nézett rám, hogy az a szívemig hatolt. – Mind közül te vagy a legbolondabb! Tökéletes életed volt! Miért nem maradtál meg a normális keretein belül? Akkor talán lett volna esélyed megúszni. Így azonban biztos, hogy véged lesz! Kellan mély torokhangon felhördült. Eszembe jutott, milyen dühös volt Linre, amikor szerinte a vigyázóm nem megfelelő modorban beszélt velem. Maxine kirohanásához képest az a megjegyzés szelíd korholás volt. Reméltem, hogy képes lesz uralkodni az indulatain, amíg sikerül megfékeznem Maxine-t. Az volt a benyomásom, mintha a barátnőm szavai mögött súlyos, ki nem mondott tartalmak rejtőznének, de aztán elhessegettem a gondolatot: biztosan csak az átélt halálfélelem miatt képzelek ilyesmit. – Képtelenség az egész, tudom – mondtam, és elfogadható érvek után kutattam az agyamban. – Most mégis arra kérlek, hogy higgy el mindent, amit látsz. És értsd meg: nem maradhatsz! A családodat sodrod veszélybe, ha hazamész hozzájuk. Csak segíteni szeretnénk! Ha már belekeveredtél, engedd, hogy megvédjünk! – A családomat akkor sodortam igazán nagy veszélybe, amikor veled barátkozni kezdtem! – vágta az arcomba, és megvetően végigmért. – Nem az vagy, akinek gondoltalak! Szavai tüskés drótként fonták körbe egyébként is vérző szívemet, mégis kényszerítettem magam, hogy ne vegyem készpénznek a

280

hallottakat. Arra gondoltam, Maxine egyszerűen csak bántani akar, amiért ha akaratlanul is, de tönkretettem zavartalannak és idillinek hitt életét. Ezért használta azokat a kifejezéseket, amikről tudta, hogy fájdalmat okoznak. – Éppen az vagyok, akinek eddig gondoltál, csak kicsit más. De ettől még Claire vagyok! Az a Claire, aki eddig is voltam, akit meg ismertél, csak más dolgokat is tudok és ismerek, mint amiről tudomásod volt – mentegetőztem. Még ha nem is láttam, éreztem Kellan helytelentő pillantásai. Hogyan is képzeltem... Magyarázkodni egy embernek! A boszorkánytársadalom tagjai minden bizonnyal kivétel nélkül megvetnének ezért, de nem érdekelt. Közöttük nevelkedtem, és bármennyire is az Utolsók közül való voltam, mégis embernek éreztem magam. Embernek is! Maxine mély szánalommal az arcán nézett a szemembe. – Már fogalmam sincs, ki vagy! – Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztünk, aztán lemondóan legyintett. A hangja fásultan csengett, amikor megszólalt. – Hazamegyek. Én elengedtem volna, ha nem tudom teljes bizonyossággal, hogy Wentworth vissza fog térni: nyilvánvalóan ki akarja faggatni majd az itt maradt ismerőseimet, hogy megtudja, merre menekültem. Bántani természetesen nem akartam Maxine-t, de amikor ki akart sétálni a házból, elálltam az útját. Éreztem Kellan jelenlétét a hátam mögött, szinte hallottam elégedett dörmögését. Reménykedett, hogy Maxine végre megkapja, ami jár neki. – A saját érdekedben nem engedhetlek el! – jelentettem ki határozottan. Nem volt ideje válaszolni. Jorja hirtelen előbukkant a semmiből. Abban a pillanatban, ahogy előtte termett, hosszú karját előrenyújtotta, és éjfeketében úszó szemmel koncentrálva végigsimított Maxine halántékán. A következő pillanatban előreugrottam, még épp időben, hogy megakadályozzam, hogy barátnőm a kemény padlóra essen. Szemrehányón néztem fel Jorjára. – Megoldottam volna. – Oh, igen, láttam! – vágott vissza fennhéjázóan, majd gúnyosan folytatta. – Nagyszerűen csináltad!

281

– Meggyőztem volna, ha vársz még egy percet, és akkor nem kellene ájultan elhurcolnunk. – Így legalább csöndben van. Az agyamra ment már a nyivákolásával – jegyezte meg, és látványosan a homlokához emelte karcsú kezét. A csípős válasz már a nyelvemen volt, de mint általában, Kellan most sem engedte, hogy folytassuk a szócsatát. – Elég volt! Jorja, ülj be a Chevybe! Linnel együtt te Davidre vigyázol! Cameron a BMW-vel viszi Maxine-t – a mondat végét lassabban tagolta, mintha menet közben kijavította volna magát, hogy az én fülemnek megfelelően fogalmazzon. – Linnel elviszitek Davidet egy biztonságosabb helyre északra. Talán egy síparadicsomba nem jut eszébe utánatok menni. – Miért nem maradhatunk együtt? – kérdezte David, és most először nézett ellenségesen Kellanre, mióta betette a lábát a White-lakba. Jorja és Cameron felnyalábolták az ölemből Maxine ernyedt testét, láthatóan mindketten igyekeztek, hogy ne kelljen túl sokáig érintkezniük vele. Már tényleg nevetségesen túlzásba vitték ezt az ember-boszorkány-démonkérdést. – Azért, mert Claire-nek szüksége van a tudatra, hogy ha mi odaveszünk, te akkor is életben vagy – magyarázta Kellan higgadtan. Mintha csupán egy fizikai képletet mutatna be. Ennek és ennek így kell történnie, de annak egészen máshogyan, mert a fizika törvénye ezt írja elő, és pont. Úgy tűnt, David megelégszik ezzel a válasszal, mert nem firtatattam tovább a dolgot. Bólintott, majd követte Lint és a többieket az udvarra, ami a késői óra ellenére nagyon is élénknek tűnt. Hallottam, ahogy valaki beindítja David Chevyjét, aztán hangosan, türelmetlenül túráztatja a motort. Valamiért biztosra vettem, hogy Jorja az. Tétován álldogáltam az előtérben. Nem igazán ilyennek terveztem a báli estém befejezését. Túl sok minden történt, sok volt a megemészteni való történés, viszont az időnk elfogyott. Rohanni kellett, menekülni, ki tudja hová, vagy meddig. Végigjártattam a tekintetem a házon, ahol felnőttem. A romhalmaz csöppet sem emlékeztetett arra a kedves otthonra, ahol David és Gideon mindig mosolyogva fogadtak. A lépcső, aminek a korlátján

282

rendszeresen csúszkáltunk, a kanapé, ahol a téli estéken mindhárman összekucorodtunk, és öreg mentorom varázslatokkal teli meséit hallgattuk, no meg az elengedhetetlenül fontos konyha, ahol David fantasztikus ételkölteményeit kóstolhattuk. Már semmi nem volt a régi. Míg Kellan karjai körém nem záródtak, észre sem vettem a könnyeket az arcomon. Nem akartam sírni, nem akartam, hogy David lássa, mennyire fájdalmas elhagynom az egyetlen otthont, ami tisztán él az emlékeimben, és elengednem őt – a mentor biztonságos ölelésében mégis előtört belőlem a fájdalom. A védelmét elfogadva megfordultam, hogy az arcomat csupasz mellkasába fúrhassam, és mélyeket lélegezve próbáltam lenyelni a bánatomat. Éreztem az ajkát a hajamon, erős érintését a testem körül, és a szívét az enyémen. Ebben a pillanatban úgy éreztem, az egyetlen, ami segít felszínen maradni, az a Kellan iránt érzett végtelen szerelem. Soha nem gondoltam, hogy így fogok érezni valaki iránt, most viszont attól féltem, hogy nem maradhat örökké velem. – Minden rendben? – súgta lágyan a hajamba, mire kellemes borzongás futott rajtam végig. Bólintottam, aztán felemeltem a fejem, hogy lássam az arcát. Az ezüstös köd ölelte körül, démon feketén csillogó szemei aggodalmasan vizslatták arcomat. Egy pillanatig hezitáltam, végül mégis kiböktem, ami a szívemet nyomta. – Rettentően félek, hogy elveszítelek! Minden, ami állandó volt az életemben, most hirtelen kámforrá válik. Nem akarom, hogy te is olyan hirtelen eltűnj, mint ahogy érkeztél! Halkan beszéltem. Igyekeztem olyan hatásos lenni, mint ő, amikor bevallotta az iskola parkolójában, hogy milyen mélyen kötődik hozzám. Kellan suttogását azonban nem lehetett utánozni, annyira a tudatalattijából, lényének legmélyéről érkezett a hangja. Egy pillanatra elgondolkodva nézett rám, majd elengedte a derekamat, és két tenyerébe fogta az arcomat. Előrehajolt, és hosszú pillái alól obszidián tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. – Azt hittem, már sikerült valamennyire megértetnem veled, hogy mennyire fontos vagy nekem, de tévedtem. Úgy látszik, valamit nagyon rosszul csinálok – kezdte huncut mosollyal, de elkomolyodva folytatta. Lélegzete az arcomat csiklandozta, ahogy beszélt, valamelyik ujjával

283

pedig a tarkómat simogatta, így erős koncentrációmba került, hogy igazán oda tudjak figyelni a mondanivalójára. – Ha a világon megszűnne minden szenvedés, ha mindenki mosolyogna, és szeretné egymást, legyen akár démon, akár boszorka, de te nem léteznél, akkor az a világ számomra a kénköves pokol legmélyebb bugyra lenne. Ennél nagyobb kínt el sem tudnék képzelni. Azonban, ha az egész univerzum sötét lenne, hideg és kegyetlen, de te ott lennél mellettem, már a puszta jelenléted... A létezésed virágzó mennyországgá változtatná azt a világot. – Egy pillanatra lehunyta a szemét, mielőtt folytatta, s a világ megszűnt körülöttem, amikor ismét rám tekintett. A téboly, az őrület kívül rekedt az ezüstös burkon. – És nem kell félned, nem fogok csak úgy eltűnni. – Biztos? – kötöttem az ebet a karóhoz, de inkább csak azért, hogy mondjak valamit. A vallomás miatt érzett boldog zavarom túl nagy volt ahhoz, hogy bármi értelmeset ki tudjak nyögni. Kellan csúfondáros félmosolyt eresztett felém, közben a kezét lecsúsztatta a nyakamra, majd tovább a vállaimra, onnan végig a karomon, míg végül megállapodott a derekamon. – Az eddigi életed két részre osztható, Claire – somolygott kitartóan, mire értetlenül néztem fel rá. – És vajon hol a választóvonal? – Természetesen az érkezésemnél. Az első érkezésemnél – tette hozzá nyomatékosan, és újra bevillant az a bizonyos nap az úton. – Volt az életed, nélkülem, és van, lesz az életed velem. – De vajon meddig? – töprengtem hangosan, az elkövetkezendő időszak szörnyűségeit képzelve magam elé. Kellan félreérthette a kérdésemet, mert ónixfényű szemén megbántottság suhant keresztül. – Ameddig te szeretnéd. Elmosolyodtam. Megint elöntött az érzés, hogy jó látni, hogy a világ dolgaiban olyannyira tájékozott szerelmemet egyedül én tudom elbizonytalanítani. – Hát... Mivel a Kellan-mentes életem nem annyira csábító, így inkább maradnék a veled mindhalálig-nál. Még szerencse, hogy hosszú élet adatik meg a boszorkányoknak – jelentettem ki egyszerűen.

284

Megnyugvás áradt szét az arcán, lágy csókot lehelt az ajkaimra, majd engedte, hogy még egy szusszanásnyi időre hozzábújjak. Képtelenségnek tűnt az egész, ahogy ott álltunk a romos nappali közepén, az előttünk ködösülő bizonytalan jövő és a fájdalmas múlt árnyékában. Én mégsem tudtam másra gondolni, csak arra, bárcsak maradhatna minden így, ahogy ebben a pillanatban van. A másodpercek megtorpanva várnák az engedélyemet, hogy az óra számlapján a következő vonalkára ugorhassanak, a Hold kivárná, míg rábólintok, és csak azután engedné át helyét az égbolton a Napnak. De senki nem akart rám hallgatni. Az átkozott mutató konokul kattogott tovább, és a Hold is kezdett eltűnni a távoli horizont alatt. A Nap már kivezényelte egy szemtelen sugarát előhírnökként a házunk mögötti mezőre, hogy mindenki tudja, hamarosan ott fog fényleni a kéklő égbolton. – Indulnunk kell – jelentette ki immár másodjára ezen az éjszakán Kellan. Bólintottam, aztán kibontakoztam az öleléséből. Nem akartam, hogy David lássa a szenvedésem nyomát, ezért zsebkendő után kutattam a farmerom zsebeiben. Persze ilyenkor nem volt nálam egy sem. Biztosra vettem, hogy Kellannek nem volt szüksége ilyesféle dolgokra, ezért fölöslegesnek tartottam rákérdezni. A bejárati ajtó mellett álló komód fiókjait húzogattam, hátha ott nagyobb sikerrel járok. Közben bőszen törölgettem fogyni nem akaró könnyeimet. Kellan megmozdult mellettem, és a komód tetején kinyitott egy kis dobozkát, amiben egy sötétvörös anyag mellett egy csomó papír zsebkendő bújt meg. Hálásan néztem rá, aztán fogtam egyet, és próbáltam emberibbé tenni a külsőmet. Letöröltem a könnyeket az arcomról, és máris sokkal nyugodtabbnak éreztem magam. Kellan közben valahonnan előszedett egy mélykék inget, amelyben, ha egyáltalán még lehet ilyet mondani, még csinosabbnak láttam, mint valaha. Már indultam volna, hogy összeszedjek egy-két apróságot, amikor tekintetem megakadt a sötétvörös anyagon. Emlékeztem rá, bár az emlék olyan halovány volt, hogy abban sem voltam biztos, valós-e, vagy csupán a képzeletem szülötte.

285

Alig rémlett valami a szüleimről, hiszen nyolcéves voltam, amikor meghaltak. Csak egy érzés élt bennem élesen. A végtelen magány, amit újra átéltem Gideon halálakor, és amit még egyszer biztosan nem tudnék elviselni ép ésszel. Széthajtogattam az anyagot, aminek megközelítőleg olyan árnyalata volt, mint a napsütötte hajamnak, és elszórtan, mindenfajta rendezettség nélkül sárga motívumok díszítették. Ahogy alaposabban szemügyre vettem, rádöbbentem, hogy a motívumok valójában igék. Olyan ősi nyelven írt igék, melyeket senki nem ismer az emberek világából, a bőrömbe vésődtek a születésemkor, és amelyek felizzanak, valahányszor használatba veszem őket. Halványan érzékeltem, hogy Kellan megáll mellettem. Felnéztem rá, már a kabátját is magához vette, ami úgy tűnt, épségben megúszta az emeleti rombolást. Aggódva fürkészte az arcomat, de megnyugtatóan rámosolyogtam. – Ez az édesanyámé volt. Állandóan a fején viselte nyáron, mert nem szerette a kalapot, a napszúrástól viszont tartott – meséltem révedezve. – Úgy nézett ki vele, mint valami félresikerült Barbie baba, amit rockercuccba öltöztettek. De még úgy is gyönyörű volt. Ez az egyetlen emlékem, ami megmaradt tőle. Ábrándozásomból a Chevy hangos tülkölése riasztott fel. Kellan szeme vidáman villant egyet, majd a fejével intett, hogy induljunk. Kérdőn nézett a kezemben tartott anyagra. – Te is a fejeden akarod hordani? – kérdezte, én pedig csöndesen felnevettem, ahogy megláttam elszörnyedt arckifejezését. – Nem – nyugtattam meg. Miközben követtem őt az udvarra, a kendőt szabályos csíkká hajtogattam, és a csuklóm köré tekertem. Gyerekes dolog volt, mégis jobban éreztem magam tőle. Velem maradt egy apró darabka a családomból és az otthonomból. A nap gyönge sugarai már áttörték az éjszaka homályát, ezért gyorsan összefogtam a hajam, és az övembe tűzött hajtűvel rögzítettem a tarkómon. A három autó egymás mögött sorakozott a házunk előtt. Legelöl állt a BMW, a hátsó ülésére már beszíjazták Maxine testét. Kellan Linnel és Jorjával folytatott eszmecserét, amiből én jobbnak láttam, ha inkább kimaradok. Ahogy elnéztem, a vörös démonnak nem

286

igazán volt ínyére, amit hallott. Odaléptem Lin sárga autójához, és a homlokomat nekitámasztottam a fényes karosszériának. Cameron talpig fehérbe öltözött, napbarnított bőrével és világító zöld szemeivel egészen úgy festett, mint egy olasz maffiafőnök. Összevont szemöldökkel figyeltem a barátnőm – Jorjának köszönhetően – eszméletlen arcát, és bizonytalan pillantást vetettem Cameronra. – Azért vigyázol rá, ugye? – kértem óvatosan, mire a smaragdzöld szemek felháborodottan fellángoltak. – Majd igyekszem nem kihajítani az autóból, ha sikoltozni kezd! – ígérte, közben vékony száját csúfondárosan félrehúzta. Hogy tudnak a boszorkányok minden helyzetben mosolyt fakasztani? Csúnyán néztem rá, mire a felhúzott szemöldökkel bólintott. – Jó, rendben! Vigyázok is rá, nem csak elviselem! – Köszönöm! Már indultam volna, amikor utánam kiáltott. – Hé, Claire! – Kíváncsian fordultam meg. – Ezt nem Regina miatt csinálom. Csak, hogy tudd... Ez a te privát kérésed, és nem hiszem, hogy másnak megtenném. Hitetlenkedve meredtem rá. Talán azért, mert emberek között nőttem fel, vagy talán azért, mert történetesen egyikük a nagybátyám, de én képtelen voltam különbséget tenni ember és varázslény között. Cam, Lin, Maxine, David, számomra mind egyformán sokat jelentettek, és nem hiszem, hogy tudtam volna választani, ha arra visz a kényszer. Viszont azzal kezdtem tisztában lenni, hogy a boszorkánynak mekkora erőfeszítésébe kerül majd egy légtérben utazni, ráadásul kettesben, egy emberi lénnyel. És ezt az áldozatot önszántából, az én kedvemért teszi meg, s nem azért, mert a felesége ráparancsolt! Igazán szívmelengető érzés volt immár Cameront is a barátaim közé sorolni. Bár a listám ezen a téren nem volt túl hosszú, de akik szerepeltek rajra, azok igazán teljes vállszélességgel mellettem álltak. Visszafordultam, és átöleltem Cameront. Egy pillanatra sóbálvánnyá dermedt, de aztán felengedett, és viszonozta az ölelésem. – Jól van, elég lesz – szólalt meg néhány másodperc múlva. – A mentorodnak egészen elzöldült a feje. Jobb, ha mész, mielőtt szétdurran!

287

Mosolyogva elengedtem, miután még egyszer megköszöntem neki. Cameron beült a kocsiba, de még nem indította el a motort. Elindultam a második kocsi felé: a volánnál, ahogy sejtettem, már ott ült Jorja. Tökéletes szépségű vonásain ingerült kifejezés ült. Érzéki ajkait szorosan összepréselte, vékony hosszú ujjaival idegesen dobolt a kormányon. Lin és David a kocsi mellett álltak, Kellan a harmadik autóban várakozott – nyomát sem láttam rajta sürgető ingerültségnek. Végignéztem a meggyötört arcokon, utoljára a nagybátyámat hagytam. Tudtam, ha belenézek mogyoróbarna szemébe, nem bírok uralkodni az érzéseimen. – Vigyázz magadra! És ne engedd, hogy egy ilyen zsoldosféle keresztülhúzza a számításaidat a jövődet illetően! – mondta Lin szinte parancsolóan. Csupán néhány hónapig gyámkodott fölöttem, de a végére tulajdonképpen megkedveltem. Na, jó, ez nem egészen igaz, de azért mégis sajnáltam, hogy el kell válnunk egymástól. – Esküszöm, igyekezni fogok! – fogadkoztam minden meggyőződés nélkül. Úgy láttam, mintha lopva egy könnycseppet söpört volna ki a szeméből, de talán csak egy hajszál volt. Nagyot sóhajtott, mielőtt megszólalt. – Veled akartam menni, hogy vigyázzak rád, vagy legalábbis segítsek, de a marcona testőröd nem engedte! – panaszkodott, és fejével a Nissan felé intett. Nem nézett oda, én viszont igen – minden alkalmat megragadtam, hogy láthassam Kellant. A volán mögött ült, és pontosan úgy mosolygott, mint aki nagyon is tisztában van vele, miért háborog Lin. Futólag viszonoztam a mosolyát, aztán elkomolyodva fordultam Linhez. – Örülök, hogy te és David... – a szavaimra megütközve néztek rám, de nem hagytam időt, hogy kimagyarázzák a dolgot. – Nagy megkönnyebbülés, hogy melletted tudhatom őt. És kérlek, vigyáz, rá nagyon! Lin nem válaszolt. Helyette röptében megölelt, aztán, hogy ne lássam, gyorsan beszállt Jorja mellé az autóba. Úgy helyezkedett, hogy

288

véletlenül se pillanthassam meg az arcát. Megcsóváltam a fejemet, aztán belenéztem az utolsó arcba, aminek az elengedése igazán fájdalmas volt a számomra. – Tudom, hogy csak ismétlem az előttem szólókat – kezdte lesütött szemmel, a kezét tétován zsebre dugva. – De azért ugye vigyázol magadra?! Bólintottam, aztán Kellan felé intettem. – Jó kezekben vagyok, hidd el! David összehúzta kicsit vastag szemöldökét, karamellszínű szeme mintha egy árnyalattal elsötétült volna. Már az előbb is meg akartam kérdezni, de most alkalmasabbnak látom az időpontot. Tudtam, hogy a kényes témákon még a távozása előtt át kell esnünk. – Mi a baj? – kérdeztem, bár pontosan tudtam, hogy meg fogom bánni. David tétovázott, mielőtt végül kibökte. – Megbízol benne. – Egyszerű kijelentésnek tűnt, mégis vádként hatott. – Igen. – Miért? Megütközve néztem rá: – Ezt hogy érted? – Miért bízol benne? – Davidben átszakadt egy gát, és kibukott belőle az eltelt hetekben felhalmozódott kérdések sora. – Azért, mert Gideon örököse? Vagy az utódja? Mert a fia? Vagy, mert tetszik neked? Miért kellene engednem, hogy... – David, csss! – leheltem gyöngéden, és egyik kezemet óvatosan az ajkára tettem, a szakálla csiklandozta a tenyeremet. Rámosolyogtam, s igyekeztem minél kevesebbet láttatni a szívemre nehezedő kétségbeesésből. – Bízom benne, mert mióta megjelent az életemben, azon fáradozik, hogy nem csak nekem, de a számomra kedves embereknek is a lehető legjobb legyen. Mert a testével védelmezett, hogy ne rajtam legyenek azok a fájdalmas sebhelyek. Mert bennem él a lelke, és bízom benne annyira, hogy nekiadjam az enyémet. És, ha mindez nem lenne elég: Gideon is bízott benne. Az utolsó mondatommal kijátszottam az utolsó adumat is, és ezzel David is tisztában volt. Hosszan beszívta a levegőt, majd lassan,

289

vontatottan, a fogai közt engedte ki, miközben tehetetlenül beletúrt szőkésbarna hajába. Pontosan tudtam, mi is igazán a problémája. Éppen az, ami miatt annyira tehetetlennek érezte magát ebben a helyzetben: az ő emberi mivolta. Mert ember volt, lehetetlen vállalkozásnak tűnt számára, hogy megóvjon egy olyan világtól, amelynek a létezéséről csak halvány fogalmai voltak. David viszont mindennél jobban szeretett volna megóvni a rám leselkedő veszélytől. Nem csak a fél karját, az egész életét is képes lenne feláldozni, ha arra kerülne a sor. Éppen ezért kellett elmennie. Az ő elvesztését már nem bírta volna elviselni a lelkiismeretem. Nem tudott mit felelni, én pedig képtelen voltam több érvet felsorakoztatni Kellan mellett. Átöleltem a nagybátyám derekát, és igyekeztem legyűrni a gombócot a torkomban. – Köszönöm, hogy voltál olyan bolond, hogy felnevelj! – suttogtam zöld kockás pulóverébe. Éreztem, ahogy a karjait szorosabban zárja körém, mintha soha nem akarna elengedni. Talán a ma este átélt traumák hatására, vagy, mert jobban ismerem Davidet, mint saját magamat, éreztem, hogy a gondolatok tétován kergetik egymást a fejében. Talán van, amit nem mutat meg magából, holott nagyon is tudnom kellene róla. Megfontoltan kezdte válaszát, látszott, hogy minden szót alaposan átgondol: – Te is tudod jól, mindennek több oldala van. ígérd meg nekem, hogy bármi is történjen, bármilyen információ jut a birtokodba, a családodról alkotott képet megőrzöd olyannak, amilyennek eddig, is láttad – kérte, és mikor fel akartam nézni, hogy az arcáról olvassam le, mit érezhet ebben a pillanatban, már olyan erősen szorított, hogy moccanni sem bírtam. – Kérlek, ne akard, hogy ezt épp most magyarázzam el! Egyszerűen csak ígérd meg, hogy nagyon nyitott leszel! Kérlek! Fogalmam sem volt, mire célozhat, de éreztem a hangjában megbúvó fájdalmat, elkeseredést. Talán soha többé nem látom! – gondoltam kétségbeesetten. Nem utasíthattam vissza a kérését. – Rendben! – bólintottam végül.

290

– És kérlek, légy óvatos Kellannel! – Újabb célzás, amit nem értettem. Pillanatnyi hallgatás után ő is rájöhetett, mert hozzátette. – Tudod, úgy óvatos! Éreztem, ahogy a vérem az arcomba tódul, és a járomcsontom környékén koncentrálódik. Legalábbis a forróságból erre következtettem. Belefúrtam az arcomat David pulóverébe, közben erőtlenül megpaskoltam a hátát. – Ideje indulnotok! – jelentettem ki, mire dörmögő hangon felnevetett. Kibontakoztam az ölelésből, és hátrébb léptem, hogy be tudjon szállni. A hátsó ülésre telepedett, Lin mögé, még egyet intett, majd Jorja hatalmas fékcsikorgással elindult. Karamellszínű szemében végtelen aggódás csillogott, nekem pedig majd' belehasadt a szívem, hogy talán most látom őt utoljára. Figyeltem a gyorsan távolodó autót, s egy idő után már nem tudtam eldönteni, hogy a féklámpákat látom apró pontként csillogni a hajnali szürkületben, vagy a szemem káprázik a fáradtságtól. Nem sokkal az után, hogy megbizonyosodtam róla, valóban eltűntek, Cameron is beindította a BMW motorját, és ő is elindult. A kereszteződésnél ellenkező irányba kanyarodott, mint Jorjáék. Lin sárga csodaautója hamarabb eltűnt a szemem elől, mint David kék-fehér Chevyje. Amikor már csak az út csupasz aszfaltjának szürkesége tárult a szemem elé, hátat fordítottam a látványnak, és beültem Kellan mellé az anyósülésre. Megvárta, míg a helyére kattintom a biztonsági övemet, aztán odahajolt hozzám ezüstös ködfelhőjébe burkolózva. Lopva körbepillantottam, hátha egy koránkelő esetleg a szemtanúja lehet, amint saját magamban beszélek, de az utca teljesen kihalt volt. Kellan nem zavartatta magát. Ónixfényű szemei megértően csillogtak. – Minden rendben? – kérdezte gyöngéden, egyik kezét a kormányon pihentette, a másikkal az állam alá nyúlt, és felemelte, hogy jobban láthassa az arcom. Nem volt erőm megszólalni, ezért csak bólintottam. Biztos voltam benne, hogy nem vagyok képes értelmesen elmagyarázni neki ebben a percben, hogy mennyire szeretném őt is biztonságban tudni. Két

291

ellentétes érzelem csatázott bennem. Az egyik felem minél távolabb akarta tudni őt magamtól, nehogy éppen miattam essen bántódása, míg a másik felem egy méternél messzebbre sem eresztené. –”Felelős vagyok a rózsámért” – lehelte válaszul ki nem mondott szavaimra és az arcomról leolvasott gyötrődésre. Meghatottan pislogtam néhányat, és ahogy lecsukódott a szemhéjam, egy könnycsepp gördült végig az arcomon, elárulva a bensőmben zajló küzdelmet. –”Ha szivárványt akarsz látni, el kell viselned az esőt” – viszonoztam az idézetet, és bánatosan felmosolyogtam rá a könnyeimen keresztül. Annyira képtelenség volt minden, ami körülöttem történt, és én sehogy nem láttam, hogyan illek bele a közepébe. Kétségek sora halmozódott bennem. Még varázsolni sem tudtam rendesen, Lin több igét ismert, mint amennyit én valaha meg fogok tudni, tanulni. És mégis. Az Utolsók egyike voltam, és bármennyire is képtelennek tűnt, mindenki hitt bennem. Különösen Kellan, aki megingathatatlan határozottsággal volt tudatában az erőm létezésének, ami még be sem teljesedett, és ki tudja, talán soha nem is fog. Lágy csókot lehelt az ajkaimra, ujjbegyével végigsimított az állam vonalán, és nem hagyott kétséget a felől, hogy visszafogottsága mögött az érzelmei legalább olyan szenvedélyesek, mint az enyémek. Sajnálkozva vonult vissza a saját oldalára. Én pedig igyekeztem úrrá lenni szívem tomboló ritmusán. Megkönnyebbülve vettem észre, hogy ő is szaggatottan veszi a levegőt. Eszembe jutott David intelme, és az az eksztatikusan bódult pillanat, amikor Kellan meglátta a csuklómon izzó védelmi igémet... Talán erre jobban oda kell majd figyelnem, mint eddig. Ahogy elindultunk, még egy utolsó pillantást vetettem a házra, ahol felnőttem. Kívülről úgy tűnt, minden rendben van, de tudtam, hogy belül szétroncsolták. Darabokra tördelve és magára hagyatva váltam meg az otthonomtól. Igazságtalannak éreztem a helyzetemet, és egyre nagyobb haraggal gondoltam azokra, akik rám szabadították a zsoldosokat. Hiszen mit ártottam én nekik? Semmit! A puszta létezésem nem lehet elegendő indok erre.

292

Mindenesetre, ha már így alakult, nem tehettem mást, mint reménykedtem, hogy mielőbb találkozhatok és szembenézhetek azokkal, akik tönkretették az életemet.

293

15. A fény útja SZINTE FOLYAMATOSAN MENTÜNK. Néha megálltunk egy-egy utunkba kerülő benzinkútnál, hogy rendbe hozzuk magunkat és vegyünk némi harapnivalót, de alapjában véve szinte szünet nélkül haladtunk, száguldva hagytuk magunk mögött a civilizációt. Hogy pontosan merre tartottunk, arról a leghalványabb sejtelmem sem volt. Az időjárás egyre fülledtebb, szárazabb, és mindenekelőtt melegebb lett. Ez volt a legkellemesebb része az egész menekülésnek. A forróság – mintha direkt az én kedvemet kereste volna a hőség – számomra még épp elviselhető volt. A társaim viszont már nehezebben bírták. A fogyatkozó felsőruházat ellenére szünet nélkül verejtékeztek, és egyre ingerültebben beszéltek egymással. A feszültség olykor szinte tapintható volt köztük. Engem ellenben valami különös nyugalom szállt meg. Mintha hosszú távollét után hazafelé igyekeztem volna, arra gondolva, milyen jó érzés lesz majd beülni a kényelmes nappaliba a kandalló elé, míg odakinn tombol a vihar. Az idő nagy részét ugyan alvással töltöttem, de ha netalántán ébren voltam, állandóan kérdésekkel bombáztam Kellant. Volt olyan kérdésem, amelyikre én magam is tudtam a választ, de szükségem volt rá, hogy az ő szájából halljam. És akadtak olyanok, amelyek az újdonság erejével hatottak rám. – Mi volt az az izé, ami rátekeredett a lábamra? – kérdeztem egy alkalommal. Az autóban ültünk, a nap már régen eltűnt az egyre sivatagosabbá váló táj horizontján, de még nem adta át a helyét az éjszaka sötétjének. A hőmérséklet ilyentájt már mindenkinek kedvezett; láttam, hogy

294

Cameron és Maxine is letekeri az ablakot az előttünk száguldó BMWben. Az alkonyat egyre hűsebb levegője üdítően hatott rájuk az egész napos hőség után. Kellan is leengedte az ablakot már fél órával ezelőtt, de amikor látta, hogy megborzongok, és csupasz karom libabőrös lesz, megnyomta a záró gombot. A fűtést ugyan enyhe túlzásnak tartottam bekapcsolni ezen a környéken, de azért nem ellenkeztem. Míg ő ezzel bíbelődött, én az ülésem mögé nyúltam, és elővettem a tőle kapott kabátomat. Amikor végre megfelelő volt a hőmérséklet, kellő figyelemmel tudtam összpontosítani a válaszára. – Egy élősködő – felelte tömören, és obszidián szemei egy árnyalatnyival sötétebbé váltak. Türelmesen megvártam, amíg rájön, hogy ezzel a rövid válasszal nem érem be. – A zsoldosok közül sokan szeretik fegyverként használni ezt az állatot, mert – mint ahogy azt te is tapasztaltad – igen hatékony. A neve „secuaz”, ami spanyolul annyit tesz: szolga. Ahogy belekapaszkodik a bőrödbe, egyre mélyebbre eszi magát, míg el nem jut a csontvelődig, ahová bénító mérget ereszt a fogaiból. – És mire menne ez a secuaz a zsoldosok nélkül? – kérdeztem, és igyekeztem nem mutatni a viszolygásomat. Bele se mertem gondolni, vajon milyen közel járhatott a lábszárcsontomhoz az a kis pióca. – Elpusztulna – jelentette ki egyszerűen. Láttam rajta, hogy szeretne témát váltani. Felém villantotta legcsábítóbb mosolyát, amivel mindig el tudta érni, hogy úgy legyen, ahogy ő akarja. – Eléggé ki elégített a válasz? Engedékenyen bólintottam. Nem volt több kérdésem a securazra vonatkozóan, vagy ha mégis, akkor azt igyekeztem elnyomni magamban. A későbbiekben nem is hoztam szóba ezt a dolgot. Maxine az első nap után tért magához. Az első riadalma után be lenyugodott a sorsába. Beletörődött, de nem úgy, ahogy szerettem volna. Senkivel nem beszélgetett, engem pedig olyan nagy ívben került, mintha leprás lennék. Megértettem a haragját, de rosszul esett, hogy így viselkedik velem. Leginkább a kocsi hátsó ülésén gubbasztott, és csak minimális élelmet vett magához. Cameron türelmetlen várakozással sürgetett bennünket, valahányszor megálltunk valahol felfrissülni vagy tankolni. Valamiért nagyon sürgős

295

volt neki, hogy haladjunk. Velem megpróbált kedves lenni, én pedig méltányoltam az erőfeszítését, s mindig igyekeztem a lehető leggyorsabban végezni, bárhol is kényszerültünk félbeszakítani az utunkat. Felajánlottam, hogy átülök a BMW-be, de sem Kellan, sem Maxine nem tartotta ezt jó ötletnek, ezért maradtam a Nissanban. Nem mintha ellenemre lett volna, jóleső érzés volt, hogy a közelemben tudhattam Kellant. Néha előreengedtük Cameronékat, hadd hajtsanak tovább, mi pedig megálltunk, hogy Kellan megtaníthasson néhány alapvető dologra. Varázslástan alapfokon, ahogy Harry Potter mondaná. Bennem pedig mindannyiszor felmerült, hogy ördög vigye a mágiát, és azt is, aki nem az anyanyelvemen hozta létre a varázsigéket. Amikor már legalább hetedszerre álltuk meg, megkérdeztem Kellant, hogy létezik-e olyan varázsige, amivel az összes többit belökhetném a fejembe. Bizonyára azt gondolta, hogy viccelek, mert teli torokból felkacagott: a csipkézett sziklavonulat tízszeresére felhangosítva verte vissza a hangját. Később aztán felvilágosított, hogy az emberi elme könnyen befolyásolható, ezért is lehet hipnotizálni, a boszorkányok és egyéb lények agya viszont bonyolultabban van összerakva, így aztán kénytelen leszek magolni. – Mellesleg a te fejedben már ott van minden, csak elő kell hívnod! – magyarázta komolyan, én pedig akaratlanul is rajta felejtetem a szememet. Alkonyodott, a horizont mögött alábukó napkorong vörösre festette az eget, és a kósza bárányfelhőfoszlányokat. Kellan ott állt előttem a szikla peremén, fekete terepnadrágot és hozzá illő ujjatlan trikót viselt. Mintha egyenesen az égből lépett volna le a kanyon tetejére, hogy engem boldoggá tegyen. És, hogy a végtelenségig fecsegje butaságait... Elhúztam a számat, amikor újra a „több van benned, mint hiszed” szöveggel próbálta erősíteni a boszorkánytudatomat. Hiába imádtam, azért ezt mégsem tudtam elhinni neki. Észrevette a grimaszomat, mert elém lépett, és kíváncsi pillantással nézett le rám.

296

– Nem hiszel magadban – jelentette ki, és elégedetlenül megcsóválta a fejét. – Még mindig nem. Pedig már épp itt lenne az ideje, hogy elfogadd, milyen hatalmas. – Ugyan már, kérlek! – szakítottam félbe türelmetlenül, és zavaromban fülig vörösödtem. Kínos volt a számomra, hogy olyan jelzőkkel illetett, amelyek egyáltalán nem illettek rám. – Hiszen Lin másodvérű, mégis ezerszer jobban ismeri a varázslatokat nálam. Cameron pedig sokkal több gyógymódot tud használni, mint amennyit én valaha fogok. És te... – intettem felé elkeseredett gyönyörűséggel. – Te már most több vagy, és jobb, mint én valaha leszek! A szavaimra először elkomorult a tekintete. Izmos karjait keresztbefonta széles mellkasán, aztán elnéző mosollyal nézett le rám. – Túl sokra tartasz egy démont – felelte, és amikor látta, hogy tiltakozni akarok, csitítóan felemelte a kezét. – És túlságosan alábecsülöd önmagad, pedig ezzel az őseidet is megtagadod, már mondtam. Tudom, hogy ez a neveltetésed hibája. Emberek között nőttél fel, akik eleve tartottak tőled a sok furcsaság miatt, ami egészen kis korodtól körülvett, így nem is sejthetted, mekkora hatalom lakozik benned. – Talán mert tévedtek – makacskodtam. – Talán azért nem tudtam beilleszkedni rendesen, mert tényleg dilis vagyok, és az erőm soha nem is létezett. Legalábbis akkora biztosan nem, amekkorát ti belém képzeltek. Elnézett mellettem, és a lenyugvó nap utolsó sugarait figyelte. Az arca bezárult előttem, semmit nem tudtam leolvasni róla. – Szóval azt mondod, tévedek – firtatta tovább, és a tekintetébe olyan kifejezés költözött, ami óvatosságra intett. – Igen – feleltem elbizonytalanodva, és gyanakvó pillantással néztem fel rá. Állkapcsát keményen összeszorította, mély lélegzetet vett, mielőtt felém fordította volna a tekintetét. Szerettem volna áthidalni a köztünk lévő távolságot, de nem tehettem. Idegesen a farmerom farzsebébe süllyesztettem a kezemet. Látszott rajta, hogy készül valamire. Szinte vibrált az izgatottságtól, amikor újra rám nézett.

297

Szemei ónixfénnyel telítődtek, ínhártyája éppen olyan obszidián fekete lett, mint a pupillája, és egész alakját ezüstös felhőbe burkolta. Sejtésem sem volt róla, mire készül. – Bebizonyítom neked, hogy te tévedsz! – mondta, ajkain kedves mosollyal. – De előbb válaszolnod kell egy kérdésemre! Várakozón néztem rá. A kíváncsiságom ebben a pillanatban nagyobb volt, mint bármilyen egyéb késztetés. Előrehajolt, egészen közel az arcomhoz. Ajka csupán néhány centiméterre volt az enyémtől, a lehelete a bőrömet súrolta. – Megbízol bennem? – suttogta gyöngéden, de a pillantása komoly maradt. Értetlenül vontam össze a szemöldökömet. – Hát ez meg miféle ostoba kérdés? – dohogtam. Kellan elmosolyodott, és a tekintetét még hatásosabban próbálta egybeolvasztani az enyémmel. – Csak válaszolj, Claire! – Persze, hogy megbízom benned! – feleltem magától értetődően. – Szeretsz engem? – tette fel az újabb nevetségesnek tűnő kérdés. – Kellan... – Csak egy igen vagy egy nem kell, Claire! – jegyezte meg fojtott mosollyal. – Nincs szükség nagymonológra. Tágra nyílt szemmel néztem fel rá. – Persze hogy szeretlek! – leheltem alig hallhatóan. Felemeltem a karom, hogy a nyaka köré fonjam, de abban a pillanatban, ahogy rájött, mi a szándékom, azonnal hátrált egy lépést. A döbbenettől mozdulatlanná dermedtem, és éreztem, hogy az értetlenkedő kifejezés az arcomra kövült. Kellan csak mosolygott azzal a kiismerhetetlen titokzatosságával, de nem adott rá magyarázatot, miért nem akarja, hogy megérintsem. Újra próbálkoztam, és óvatos gyanakvással tettem felé egy lépést. Amikor Kellan nem mozdult, lassan még egyet léptem, míg egészen közel nem kerültünk egymáshoz. Már nem próbáltam megérinteni, csak elemeltem a fejemet. Mivel jóval magasabb volt, mint én, lábujjhegyre emelkedtem, Úgy tűnt, mintha bármelyik milliméter után elérhetném, mégis az utolsó pillanatban hátrébb hajtotta a fejét. A szívem egyre gyorsabb ütemben

298

táncolt a mellkasomban, a bőröm egészen felhevült, ahogy az érintése után epekedtem. Ahogy belenéztem szurokfekete szemébe, úgy láttam, mintha ő is vívódna, mégsem engedte, hogy megcsókoljam. Lenézett rám, úgy éreztem, mintha a pillantása bekebelezne. – Én is bízom benned – jelentette ki, és még egy hosszú pillanatig engedte, hogy elvesszek a szemében. Aztán hirtelen hátrálni kezdett. Az értetlenségtől földbe gyökerezett a lábam. Némán figyeltem, hogy mit csinál. Egészen a sziklaperem széléig hátrált. Már épp figyelmeztetni akartam, hogy álljon meg, amikor megtorpant, és újra rám nézett. – Mire készülsz, Kellan? – bukott ki belőlem a kérdés. – Bebizonyítom neked, hogy mekkorát tévedsz – világosított fel vigyorogva. Bátorítva nézett rám, miközben jobb karjával egy félkört írt le maga előtt a levegőben. Ujjaival a vöröses talaj felé mutatott, közben egy igét mormolt magának, túl halkan ahhoz, hogy én is megértsem a szavakat. Abban a pillanatban, ahogy a sziklaperem széléhez ért, a föld megroggyant alatta. Rémületemben oda akartam rohanni hozzá, hogy segítsek neki, de képtelen voltam megmozdítani a végtagjaimat, leblokkoltam. A pánik elemi erővel száguldott végig az idegeimen, ahogy beazonosítottam az érzést: Gideon béklyója éppen így működött. Nem értettem, Kellan mit akar ezzel elérni, de teljesen kétségbeestem. Olyasmit akart előhúzni belőlem, ami talán nem is létezett. A szikla ismét megroggyant alatta, és egy szabálytalan félkör alakú repedés rajzolódott ki a lábai előtt. Nem sok hiányzott, hogy az egész szikladarab a mögötte tátongó mélységbe zuhanjon Kellannel együtt. El tudott volna ugrani, de mégsem tette. Csak állt mozdulatlanul, és várt. – Kellan, ne csináld ezt! Teljesen megőrültél? – sikoltottam, de mintha meg sem hallotta volna. Az őrület küszöbén rádöbbentem, hogy esze ágában sincs elmozdulni onnan. A végtagjaimat mintha a testemhez ragasztották volna, képtelen voltam a légvételen kívül bármilyen más mozdulatot végrehajtani. A vörös földdarabka Kellannel a tetején hangosan

299

recsegett, és legalább öt centit távolodott a biztonságot nyújtó hatalmas sziklától. Rémülten néztem rá. – Ne csináld ezt velem, kérlek! – könyörögtem, és éreztem az arcomon végigfolyó sós könnyeimet. Kellan tekintetéből egy pillanatra eltűnt a közöny. Gyötrődve nézett vissza rám, szemének obszidián fénye megtelt együttérzéssel, arcára bűnbánó kifejezés költözött, mintha azt kérdezné magától, vajon helyesen cselekedett-e. A következő másodpercben azonban megacélozta a tekintetét, és újra felvette démonian rideg álarcát. A szikla nem mozdult, de újabb recsegés hallatszott. A félelem és a végtelen rémület hirtelen éktelen haragba csapott át. Hogy teheti ezt? Holmi ócska boszorkánymeséknek bedőlve kockára teszi a számomra mindennél és mindenkinél fontosabb életét, ráadásul úgy, hogy még véletlenül se tudjak segíteni rajta?! Ezen annyira felháborodtam, hogy megfogadtam, ha valahogy túl éli, soha nem fogom ezt megbocsátani neki. A harag izzó áradatként öntött el. Égett a kezem, a karom, az egész testem. Úgy éreztem, anyám kendője lángra kapott, és az anyag mintázatából kicsapó lángnyelvek nyaldossák a csuklómat. Már nem akartam kiszabadulni a béklyómból, egyszerűen csak azt a bolond mentort szerettem volna néhány lépéssel arrébb tuszkolni a szakadék szélétől. Úgy éreztem, mintha valami taszítana tőle. Egy burok vette körül, de nem csak a láthatatlanná tévő ezüstös burok, hanem egy másik, amit nem láthattam, csak érzékeltem. Vadul küzdöttem, de már nem fizikailag, hanem mentálisan. Kellan higgadtan állt a halál torkában, és közönyösen figyelte, hogy újabb centivel reccsen távolabbra a szilárd talajtól. Újabb haraghullám borította el az elmémet, miközben a gyomromból ezúttal félelmetes gyorsasággal csúszott fel a gombóc a torkomba. Azonban nem állt meg ott, ahogy eddig, és számomra ismeretlen varázsszavakat sem mondatott velem. Helyette azt éreztem, hogy a forróság az elmémbe kúszik. Majd mintha célba ért volna, mintha összekapcsolódott volna azzal a vágyammal, hogy Kellant biztonságban tudjam. A testem önálló életre kelt.

300

A szemem lecsukódott – legalábbis én így éreztem –, mégis élesebben láttam, mint valaha, csak mintha egy függöny lebbent volna elém. Éreztem, hogy a béklyó hirtelen megszűnik körülöttem, a karjaim pedig akaratlanul kivágódnak oldalra a testem mellé, mintha hirtelen szárnyaim nőnének. Szélvihart éreztem magam körül, s egészen biztos voltam benne, hogy én kavartam, bár nem tudtam, hogyan. A tökéletesség érzete uralkodott el bennem, kellemes volt és meleg. Csak arra bírtam koncentrálni, hogy Kellan végre biztonságos helyre jusson. Hallottam a fülsiketítőén hangos robajt, tudtam, hogy a sziklaperem visszafordíthatatlanul a mélybe omlik. Rettegve nyitottam tágra a szememet, és képtelen dolgot láttam. Lángtenger ölelte körbe a testemet, egyenesen a hajszálaimból tört elő. A recsegő szikladarab nem volt már sehol, valószínűleg a hatalmas hangzavart követően lezuhant a szurdokba. A lángtenger végén viszont ott állt Kellan épen és sértetlenül, arcán önelégült vigyorral. Mintha a hajamból kilobbanó tűzcsíkon állt volna, amely egyre közelebb hozta a biztonságot nyújtó sziklás talaj fölé. A hajam kócosan, vad elégedettséggel hullott a hátamra. Ahogy feldolgoztam a látottakat, a lángtenger hirtelen semmivé foszlott, mire Kellan félméteres magasságból a földre esett. Döbbenten néztem rá. Próbáltam rájönni, mi is történt valójában, de a végtelen megkönnyebbülés minden mást elsöpört. Kellan a talpára esett, akár egy macska, és boldog felszabadultsággal mosolygott rám, mintha néhány másodperccel ezelőtt nem is lett volna alig néhány centire a haláltól. Ráadásul teljesen önszántából. Ahogy ezt végigpergettem magamban, hirtelen újra feltámadt bennem a korábbi harag. Nem gondolkoztam, odaléptem hozzá, és teljes erőmből meglendítettem a karomat. A pofon Kellan döbbent arcán csattant. – Mégis mit képzelsz? – sikoltottam néhány oktávval magasabb hangon. – És, ha nem sikerül? És, ha lezuhansz? Hogy tehetted ezt velem? Özönlöttek belőlem a kérdések, de nem értem be ennyivel. Újra és újra nekiestem. Mintha én lettem volna a tenger, ő pedig a parti szikla – meg sem kottyantak neki az ütéseim, amivel széles mellkasát

301

ostromoltam. Őrülten mérges voltam rá, de tudtam, hogy ez az aggódás miatt van, egyszerűen, mert rettegtem, hogy baja eshet. Egy idő után megunta, és bosszantó könnyedséggel zárta hatalmas markába ökölbe szorított kezemet. Nem adtam fel. Tovább küzdöttem, szinte hisztérikusan harcoltam, mert azt akartam, hogy fájjon neki. Ugyanúgy fájjon, mint nekem néhány perce, ahogy láttam őt a halál szakadékának peremén. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de az erőm fogytán volt. Erőtlenül dőltem neki, a fejemet a mellkasának támasztva, elcsöndesülve sírtam. Mint amikor a nyári vihar után halkan csöpög a víz a fák lombjáról. – Bízom benned, Claire – jelentette ki nemes egyszerűséggel, szorosan fogva a mellkasán hagyott kezeimet. Hitetlenkedve néztem fel rá. Éreztem az arcomon a könnyeket, de nem érdekelt. – Meg is halhattál volna – feleltem sírósan, és a mondat végére elcsuklott a hangom. Igyekeztem összeszedni magam, de csak suttogásra futotta tőlem a továbbiakban. – Mi lenne velem nélküled? Mihez kezdenék? Nem engedted, hogy megérintselek. Elengedte a csuklómat, és a tenyerébe fogta az arcomat. Szemei démonfényben csillogtak, de az arcán nem láttam mást, csak gyötrődést. – Muszáj volt felcsigáznom téged – vallotta be. – Valahogy ki kellett, hogy zökkentselek az egykedvű állapotodból, és nem találtam más megoldást. Reméltem, szeretsz annyira, hogy előhívd magadból a varázslatot. Hitetlenkedve ráztam a fejemet. – Mindennél jobban szeretlek – leheltem. Elbűvölt a pillantásával, és éreztem, hogy a haragom végképp elpárolog, hogy átadja a helyét mindannak, amit Kellan jelentett a számomra. – Soha többé ne tedd ezt velem! Gyöngéd mosoly terült szét az arcán. Lassan felém hajolt, és már majdnem összeért az ajkunk, amikor újra megszólalt. – Sokkal nehezebb volt, mint hinnéd – jegyezte meg csöndesen, aztán végre a karjaiba vont. Ajka szenvedélyesen tapadt az enyémre, egyik kezével a hajamba túrt, másikkal átkarolta a derekamat, és még szorosabban magához

302

húzott. A szívem olyan hevesen vert, hogy félő volt, azonnal elszáll a mellkasomból. A testem magától értetődően válaszolt a csókjára. Hozzátapadtam, szinte eggyé olvadtunk, és az iménti rémület hirtelen valami egész másba csapott át. A szenvedély magával sodort, Kellan kezei őrjítő gyöngédséggel simogatták a hátamat. Megtalálták a fölsőm alját, bekúsztak alá, és ujjaival immár a csupasz bőrömet érintette. Szinte lehetetlen volt megálljt parancsolni, de eszembe jutott David és az intelme. Nem akartam, hogy megtörténjen. Még nem. Addig nem, amíg egy háromszemű gyilkológép van a nyomomban. Félrefordítottam a fejem, és megfeszítettem a testemet. Kellan azonnal leállt. Tudta, hogy ez mit jelent. Összeérintettük a homlokunkat, és igyekeztük helyreállítni szapora légzésünket. Újabb lépésen voltam túl, ami egyre közelebb visz az erőm beteljesüléséhez, de nagy különbség volt a mostani lecke és az eddigiek között. A mostani után megragadt bennem valami. Hiába is tagadtam, bennem maradt a hit egy apró morzsája. A harmadik nap reggelén végre felismertem a tájat. A magas sziklák, a vöröslő talaj, a tűző napsütés... A szurdok legmagasabb sziklapereme felé tartottunk, ahol Jorja egyszer már majdnem a vesztét lelte. Épp egy pihenő után voltunk, ahol felvettem a kedvenc szoknyámat. Bokáig ért, rugalmas anyaga lehetővé tette, hogy könnyeden mozoghassak benne. Megpróbáltam előkeríteni a fésűmet: amióta úton voltunk azt vettem észre, hogy folyton elhagyom a személyes holmijaimat. Hamarosan felhagytam a hiábavaló kutakodással, és csodálkozva fordultam Kellanhez. Feszülten mosolygott rám. – Erre van a kapu, ami átvezet Nimbusba – adott választ a ki nem mondott kérdésemre, mire összezavarodva néztem rá. Hátrasimítottam a hajamat, és még ebben a rendezetlen állapotában is megkíséreltem összefogni a hajtűmmel a tarkómon. Közben értetlenül próbáltam megfejteni a vörös démonlány logikáját. – Akkor Jorja miért hozott ide? – Mert nem tudta. Ő csak a világ legelhagyatottabb helyszínét szerette volna kiválasztani. Nem akarta, hogy bárki is megzavarhassa. Igazából egyetlen démonnak sem lenne szabad erről az Ostiumról tudnia – jegyezte meg sötéten. – Zsoldosoknak meg pláne nem. Nimbus a béke szigete, ahol nincs helye harcnak. De a Köd nem csak kizár,

303

hanem fogva is tart. Olyan démonokat is bezártak oda, akik nem akartak odatartozni. – És ott nem harcolnak? – kérdeztem csodálkozva. Sehogyan sem fért a fejembe a dolog. Mi értelme van létrehozni egy olyan helyet, ahol tökéletes a béke, ha egyszer bezárják oda a pszichopata lényeket? Nem tudom, mennyire vághattam értetlen arcot, de Kellan megmosolyogta, és csak aztán válaszolt. – A Köd több részre tagolódik. Észrevehető határvonal húzódik a jó és a rossz oldal között. Van, aki a fényesebb, békésebb oldalt választja, aminek – ellentétben azzal, amit várnál – az útja lényegesen rögösebb, mint a másiké – mesélt tovább Kellan, és tekintetét az útra szegezte. Hirtelen úgy éreztem, mintha fényévnyi távolságból beszélne hozzám. – A simább út sokkal lejtősebb, nincsenek rajta bonyolult kanyarok, bukkanók. Egyenes vonalként vezet a sötét oldalra. – Neked is volt választási lehetőséged? – kérdeztem suttogva. Annyira a hatása alá kerültem mindannak, amit és ahogy mondott, hogy képtelen voltam rendesen kiereszteni a hangomat. Keserűen elmosolyodott. – Mindenkinek van. – Te miért nem a könnyebbik utat választottad? Egy pillanatig várt a válasszal. – A kérdés inkább az, hogy miért választottam a nehezebbet – felelte kitérően, de mielőtt folytathatta volna, hirtelen beletaposott a fékbe. Éppen időben, nehogy frontálisan nekiütközzünk az előttünk váratlanul keresztbeforduló BMW-nek. A bal oldalától hajszálnyira álltunk meg. Úgy tűnt, Cameron olyan hirtelen fékezett, hogy a lendület miatt a kocsi balra sodródott – valószínűleg a kormányt is félrerántotta. Egy pillanatra meghűlt bennem a vér, aztán gyorsan kapcsoltam. – Jól vagy? – fordult felém Kellan sürgetően, de szemével máris a környéket pásztázta. – Persze, és te? – Minden rendben! Menjünk! Kellannel egyszerre ugrottunk ki a kocsiból, és míg ő Cameront ellenőrizte, addig én őrült módjára rohantam az utastér hátsó részéhez, hogy megnézzem Maxine-t. Ahogy felrántottam az ajtót, a szőke fürtös fej megmozdult. A rémületben ledermedt testemet a megkönnyebbülés

304

forró hulláma árasztotta el. – Maxine, jól vagy? Minden rendben? Nem fáj sehol? – záporoztak a kérdéseim, de ő kábán rázta a fejét. Úgy láttam, nincs rajta külsérelmi nyom, de azért gyorsan végigtapogattam a koponyáját és a hátát. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy valóban nem sérült meg, kitámogattam az autóból, és felsegítettem a Nissan motorháztetejére. – Mi történt? – kérdezte összezavarodva. – Nem tudom – feleltem. Behajoltam az utastérbe, a táskámból kivettem az ásványvizes palackot, és odanyújtottam neki. Hallottam Kellan hangját, ahogy Cameront próbálja ébresztgetni, de addig nem akartam magára hagyni Maxine-t, amíg nem tudom biztosan, minden rendben lesz-e vele. Hajdani legjobb barátnőm egy hosszú percig csak nézte a kezemben a palackot, mintha azon morfondírozna, vajon mennyi arzént kevertem bele. Idegesen jártatta végig a tekintetét a két autón, a kettő közti hajszálnyi távolságon, aztán Cameronon, akiből onnan, ahol mi voltunk, csak annyit láthattunk, hogy eszméletlen. Maxine ibolyakék pillantása végül visszaugrott rám, és megenyhült arckifejezéssel nyúlt az ásványvízért. – Jól vagy? – érdeklődtem feszült udvariassággal, de átlátott rajtam. – Menj már, segíts neki! Minden oké, nem fogok sokkos állapotba kerülni, vagy ilyesmi – ígérte, mire halvány mosoly futott át az arcomon. Napok óta ez volt az első értelmes társalgás, ami hangosabb szóváltás nélkül zajlott le közöttünk. így már könnyebb szívvel hagytam magára, és a Nissant megkerülve Cameronhoz léptem. Kellan már kihúzta a BMW-ből, és hátát a felninek támasztva helyezte el a földön. Először nem értettem, mitől olyan sápadt Kellan. A tekintete elsötétült, tele volt figyelmeztetéssel, mintha nem akarná, hogy lássam, amit ő. Hosszú ujjaival egy vastag, tiszta törölközőt szorított Cameron mellkasára. Ahogy közelebb értem, elborzadva láttam, hogy a fehér anyagot vörösre festi a vér. Cameron arca olyan sápadt volt, mintha egy vámpír kiszívta volna belőle az utolsó csepp vért is. – Istenem! – leheltem szörnyülködve, és odaguggoltam melléjük. – Mi történt vele?

305

– Nincs időnk, Claire! – mormolta Kellan halkan, és bosszúsan nézett a jobb csuklómra. Anyám kendője szinte izzott, mintha világító villanykörte lett volna alatta. Rádöbbentem, hogy egy ideje már izzik a védelmező igém, de a Maxine iránt érzett aggodalmam elterelte a figyelmemet. A szemem sarkában egy árny suhant el. Csöndes nevetést hallottam, és amikor odanéztem, testemen erős remegés lett úrrá. Wentworth állt tőlünk néhány méternyire. Úgy festett, mint a bosszú angyala fekete ruhájában, sötét bőrével, a kezében hatalmas ívelt karddal, melyet vörösre festett Cameron vére. Kellan nem mozdult, és mintha Wentworth is várt volna valamire. Maxine is észrevette a látogatónkat, mert odajött hozzánk, és tágra nyílt szemmel megállt fölöttünk. Kényszerítettem magam, hogy ne nézzek se a Zsoldosra, se a hatalmas, vágott sebre Cameron mellkasán. Helyette elmélyültem az egyetlen dologban, ami ebben a percben megnyugvást nyújthatott volna a számomra. Kellan tekintete azonban ezúttal nem hozta meg a remélt békességet, rémült volt, és zaklatott. Látszott, hogy nem érti, hogyan érhetett bennünket ilyen hamar utol a Zsoldos. Erre nem számított. – Be kell vinned! – súgta elkeseredetten Kellan. Nem értettem. Sem azt, amit mondott, hiszen hová vihetném be én, ahová ő nem tud nélkülem bejutni; sem azt, ahogy mondta – markáns arca végtelenül elgyötörtnek tűnt, és árnyékban ülő szeme mintha bűntudattal telt volna meg. – Tudom, hogy nem sok beleszólásom van a dolgok mentébe – kezdte Maxine nagy adag iróniával a hangjában, és a fejével Wentworth felé bökött, de a kardos vagdalkozó meghívta a pajtikáit is. Szóval, ha egy mód van rá, nem lehetne valamerre menekülni? Hallottam, mit mond Maxine, a szemem sarkából láttam is valamiféle mozgást, mintha fekete alakok gyülekeznének jó néhány méterre tőlünk, mégsem bírtam elszakítani a tekintetemet Kellanétől. – Hogy kell bejutni a Ködbe? – kérdeztem bizonytalanul, és reméltem, hogy ő is kihallja a hangomból a felkiáltást: Én erre tökéletesen alkalmatlan vagyok! – Csak koncentrálj, és előjön magától! Én nem mondhatom meg neked.

306

– Miért nem nyitod meg te a kaput? – Mert én nem vagyok boszorka. – Félig az vagy – mutattam rá, de ő keményen megvonta a vállát. – A másik felem viszont nem az. A Ködbe csak az Ostiumon keresztül lehet bejutni. Azt pedig kizárólag egy tiszta vérű vagy egy másodvérű nyithatja meg. Nyomatékosan nézett rám, mintha olyasmit akarna a számba rágni, ami teljesen nyilvánvaló. – Egy féldémon nem juthat sem be, sem ki onnan. Összezavarodva néztem rá. Képtelenségeket beszélt. Hiszen élete nagy részében ott élt. Gideon nem küldhette a saját fiát olyan helyre, ahonnan nem engedélyezett számára a szabad átjárás. Kellan pillantása mégis azt sugallta, hogy hajdani mentorom ezt tette. Elborzadtam, de nem volt idő a múlt válságain elmélkedni. Maxine türelmetlenül dobolt a lábával, Cameron kábán nézett fel rám, remegő ajka már olyan kék volt, mintha jeges vízben ült volna. A szemem sarkából láttam, hogy a várakozó Wentworth mozdulatlanul áll, körülötte néhány sötét alak viszont lassan közelít felénk. Lehunytam a szememet, és koncentráltam. Az érzés a gombóccal eltűnt, helyette a forró lángnyelvek kiáltoztak rimánkodva, hogy kitörhessenek elmém láncai közül. Szorosan összezártam a pilláimat és még erősebben összpontosítottam, miközben igyekeztem kizárni rémült barátnőmet, a zsoldosokat és a vérveszteségtől elfehéredett arcú Cameront. A forróság végre elérte a torkomat, és kiszorította a józanabbik énemet. A hajam kidobta magából a hajtűt, ami eddig összetartotta, ezúttal azonban nem omlott feszesen a hátamra, hanem úgy örvénylett körülöttem, mintha tőlem nem teljesen független, mégis önálló akarattal rendelkező élőlény lenne. A testem ívben hátrafeszült, a karom, amelyen anyám kendője volt, a magasba lendült, és szinte könyörgőn nyúlt az ég felé, mintha az energia, a megváltó erő onnan érkezne. – Ostium aperio! – kiáltottam az ég felé. A hangom különös csengést kapott, épp olyan volt, mint Kellané, amikor az ezüstös ködbe burkolózott.

307

Ahogy kimondtam, áttetsző vízfolyam tört elő az ujjaimból, néhány pillanatig a levegőben kavargott, majd tőlünk úgy háromméternyire, a zsoldosokkal ellentétes irányban, lágy hullámokba rendeződve megállt. Olyan volt, mint egy szökőkút, csak éppen a vízcseppek ugyanoda hullottak vissza, ahonnan érkeztek. Ráadásul mintha egy köldökzsinór kötötte volna össze az ujjaimmal. Ovális alakban emelkedett ki a földből, és éppen olyan magasnak tűnt, mint amekkora én voltam. – Menjetek! – rántott ki Kellan kiáltása a merengésből. Maxine bizalmatlanul szemlélte az Ostiumot, látszott rajta, hogy fontolóra veszi a lehetőségeket, és inkább a zsoldosok társaságát választja. Wentworth felé pillantottam. Úgy láttam, a hatalmas kardot sokkal feszesebben tartja, mint eddig, mintha le akarna sújtani vele, de úgy, hogy mi ne is sejtsük, ki lesz az áldozat. Kellan hirtelen megragadta a karomat, ezúttal semmi gyöngédség nem volt a mozdulatában. Már épp megbántódtam volna, amikor rádöbbentem, hogy ő is és Maxine is már egy ideje kiabálhatnak nekem. Suttogásnak véltem, amit mondtak, a szavak jelentését nem is értettem, csak duruzsolásként jutottak el a fülemhez, pedig láthatóan torkuk szakadtából üvöltöttek. Kellan gyilkos pillantással fordult Wentworth felé. – Desitum! – kiáltotta felé, mire hirtelen megszűnt a némaság. Mintha egy dugót húztak volna ki a fülemből. Hallottam Maxine sikolyát, Cameron csöndes mormogását, ahogy a varázslatban segít Kellannek, aki bástyaként magasodott fölöttünk. Karjait tenyérrel fölfelé tartotta maga előtt, mintha a puszta kezével próbálná egyensúlyozni a zsoldosokat visszatartó védőfalat. Az Ostium továbbra is kitartóan áramlott az ujjaimból, és lassan eljutott a tudatomig, hogy be kellene lépnünk oda, mielőtt még a zsoldosok rést találnak a védőfalon. Cameron karja alá nyúltam, és várakozón pillantottam Maxine-re. – Egyedül nem fogom bírni – néztem rá jelentőségteljesen. Habozott. Bosszantott a tétovázása, hiába próbáltam megérteni őt. Tudtam, hogy véglegesen el kell döntenie, hogy mellettem áll, vagy ellenem harcol. Nem akartam itt hagyni, ugyanakkor éreztem, hogy mindenképpen be kell lépnünk a Ködbe, vele vagy nélküle.

308

Maxine tovább vacillált, én pedig meguntam a várakozást. Fél kézzel felrángattam a földről a félig eszméletlen Cameront, a karját átlendítettem a vállamon, így teljes súlyával rám tudott nehezedni. A térdem megroggyant, félő volt, hogy mindketten visszazuhanunk a földre. – Világéletedben türelmetlen voltál! – korholt Maxine szemforgatva, aztán bemászott Cameron másik karja alá. Lassan araszoltunk előre. Kellan mögöttünk jött, nekünk háttal, lankadatlanul húzva maga után a védőfalat, amin a zsoldosok képtelenek voltak áthatolni. Az Ostiumhoz érve átengedtem Maxinenek Cameront, aki kicsit erőre kapott, így már nem nehezedett rá olyan súlyosan. – Menjetek! – mondtam, és Maxine-hez intéztem a szavaimat. – Cameron majd vigyáz rád, míg utánatok megyünk! Maxine-nek nem tetszett, láttam a szemén, hogy ellenkezni akar, de végül valami miatt mégis inkább némán engedelmeskedett. Szinte eltűnt Cameron mellett, ahogy átsegítette a kapun. Ahogy beléptek, először átvették az Ostium vízszerű állagát, majd mintha egy tó mélyéről tekintettek volna vissza rám, amelynek tükörsima felszínét ők kavarták fel. Néhány pillanat múlva már ismét csak a sima vízfelszínt láttam. Tudomásom szerint a vízbe nézve a saját tükörképemet kell látnom. Csakhogy különös módon az Ostiumba nézve nem láttam semmit, csupán végtelen feketeséget. Ettől megriadtam, a kezem megrebbent, és ahogy a remegés végigfutott az ujjaimon, az átjáró egy pillanatra elhalványult. Olyan volt, mint valami figyelmeztetés, és épp csak annyi ideig tartott, hogy felfogjam, már nem bírom sokáig nyitva tartani a kaput. Kellan viszont olyan távolinak tűnt, legalább hétlépésnyire volt tőlem, muszáj volt erősebben koncentrálnom. – Claire, menj! – dörrent rám. A hangján hallottam, hogy komolyan gondolja, amit mond, mégsem voltam képes elhinni, hogy ilyet kér tőlem. És akkor megláttam. Három oldalról támadták a védőfalat, amit ő tartott egyre gyengülő karjaival. A zsoldosokból nem láttam semmit, hatalmas csuklyás köpönyeget viseltek, amilyen Gideonnak is volt.

309

Mindhárom Kellan varázsló mozdulatát utánozta. Az erő, amit sugároztak éppolyan láthatatlan volt, mint a mentorom karjaiból előtörő védőpajzs, együttes energiájuk elég erőteljesnek tűnt ahhoz, hogy egyre közelebb kerüljenek a céljukhoz. Félelmetes látvány volt, ahogy a hullámok találkozási pontjainál feketén izzott a kétféle erő. Csak a pontok mozgásából tudtam megállapítani, hogy mennyire fogytán van Kellan ereje. A három feketén izzó pont néha távolodott, de egyre közelebb és közelebb került Kellanhez, aki láthatóan már fizikai erejét is latba vetette, hogy meg bírja tartani a falat. Odafönn a magasban a nap továbbra is rendületlenül ontotta bosszantóan vidám sugarait, míg idelenn vihar tombolt. Szélvihar kerekedett, amely bosszúra szomjasan cibálta a hajamat, míg a másik oldalon a zsoldosok köpönyegét csapdosta saját dallamára. Váratlanul egy újabb zsoldos bukkant elő a semmiből, kisebbnek és fürgébbnek látszott a többinél. Felemelte a kezét, és ő is csatlakozott a társaihoz. Segíteni akartam Kellannek, de attól féltem, hogy ha elengedem az Ostiumot, már nem lesz erőm másra. Kellan azonban egyre gyengült. Térdre esett az újabb erő miatt, és a pajzson, amit eddig sértetlenül fenntartott, láthatóan rés támadt. Wentworth, aki eddig némán, mozdulatlanul szemlélte az eseményeket hirtelen megmozdult. Felemelte ívelt fegyverét, mindhárom szemével rám pillantott, aztán teljes erejéből felém hajította a kardot. Kellan elsápadva követte tekintetével, közben igyekezett fenntartani a pajzsot, melyen egyre tágult a rés. A kard minden fennakadás nélkül repült felém, én pedig az utolsó pillanatban kaptam el a fejemet. Rántást éreztem a hajamnál, majd tompa puffanást hallottam. Ahogy felnéztem láttam a kardot, amint magatehetetlenül hever a földön, és elöntött a megkönnyebbülés hulláma. Ránéztem Kellanre, aki szörnyülködve viszonozta a pillantásomat. Aztán elnézett mellettem valahová a földre. Odakaptam a fejem, ami furcsán könnyűnek tűnt, nem is értettem, miért. – Claire, menj be! – ordította Kellan, de nem is figyeltem rá. – Menj be a kapun, mielőtt elfogy az erőd! Menj már! Rá se hederítettem. A földön a kard mellett egy hosszú szőrpamacs feküdt. Beletelt egy hosszú percbe, míg rájöttem, hogy miért mozog

310

könnyedebben a fejem, és mi lehet az a bíborfény a kard oldalán. A hajam. Odakaptam a fejemhez, és nem éreztem semmit. A szívem úgy dübörgött a mellkasomban, hogy biztos voltam benne, mindenki hallja. A hajamat soha semmilyen eszközzel nem tudtuk levágni. Még Gideon is megpróbálkozott tucatnyi varázslattal, de soha nem sikerült elrejteni a bíborfényű szálakat. Később a Bölcs elárulta neki, hogy az őseim ereje a hajszálaimban rejlik, és míg az erőm be nem teljesedik, minden varázslatomat abban rejtem. Próbáltam úrrá lenni a döbbenetemen, és igyekeztem nem elveszíteni az Ostiumot az ujjaimból. Kellan megmozdult, hátat fordított a zsoldosoknak, a védőfalon már legalább egy embernyi rés volt. Ez magamhoz térített. – Kellan, gyere, siess! – kiabáltam neki, és feltápászkodtam a földről. Kellan elnézően mosolygott rám, miközben látható fájdalommal küszködve próbálta tartani magát, hogy mentse, ami még menthető. – Menj, Claire! Azonnal! – szólt csöndesen, de én makacsul megráztam a fejem. Rövid hajam csiklandozta a nyakamat. – Nélküled nem megyek sehová! – jelentettem ki. A következő pillanatban Kellan leengedte az egyik karját, így már csak egy kézzel tartotta a falat körülöttünk. Oda akartam rohanni hozzá, a képébe akartam ordítani, hogy ne adja fel. Meghaltam volna vele, ha kell, mert bármennyire rövid ideje ismerten, bármilyen fiatal voltam, az idő és a kor mit sem számított, ha róla volt szó. Ő a másik felem, aki nélkül az élet csak üres lét lenne. Megmozdultam, már indultam volna felé, de rájött a szándékomra, és gyorsabb volt nálam. Felemelte szabad karját, és hosszú ujjaival felém mutatott. – Trudo! – súgta fájdalmasan halkan, mégis mintha ordított volna. Kínzóan erős lökést éreztem a mellkasomnál, és hátratántorodtam. Azt hittem a földre zuhanok, ahonnan fel tudok pattanni, hogy tovább ellenkezzek vele. Ehelyett azonban süllyedni kezdtem. Rövid, rémisztő

311

zuhanással kerültem egyre távolabb a világtól, miközben rádöbbentem, hogy Kellan belökött az Ostiumba. Dühösen sikoltva értem földet. Haragomban a derekamba nyilalló fájdalmat is alig érzékeltem. Azonnal lábra álltam, hogy szembenézzek a gonosszal, amelyik ezen az oldalon vár rám. A fejem a súlyos hajtömeg nélkül rémisztően könnyűnek tűnt, ahogy kapkodtam jobbra-balra. Szinte beleszédültem a könnyedségbe, mintha a gravitáció nyaktól felfelé nem vonatkozott volna rám. Nem volt időm elvesztett hajzuhatagomat gyászolni. Valahogy meg kellett nyitnom a kaput újra, hogy Kellan segítségére siessek. – Nem fog sikerülni, Claire! – hangzott fel mögöttem egy vékonyka hang. Mindenre elszántan fordultam szembe az alávaló hazudozóval, és a döbbenettől minden gondolat elillant a fejemből. Egy nyolc év körüli, aprócska, törékeny kislány állt velem szemben. Mézszőke haja szögegyenesen omlott a vállára, ajkain sajnálkozó mosoly játszott, és a szeme – a döbbenettől elakadt a lélegzetem – hófehéren csillogva meredt rám. Összezavarodva figyeltem őt, ahogy odalép hozzám, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, apró kis kezét a tenyerembe simítja. Aztán felnézett rám, és ha a szemei nem lettek volna annyira félelmetesen üresek, azt mondtam volna, hogy kifejezetten bizalomgerjesztőén mosolyog. – Nem kell félned! Egyelőre nincs veszély! – magyarázta türelmesen. – Hannah vagyok. A Bölcs!

312

16. Az áruló TÖBBSZÖR IS MAGAM ELÉ KÉPZELTEM MÁR A BÖLCSET. Idős, ráncos apókának láttam, akinek hófehér szakálla a talárja aljáig ér, és még egy süveg is díszíti ősz üstökét. Fantáziámban amolyan Merlin féle férfinak véltem, de Hannah minden elképzelésemet felülmúlta. Angyali külseje volt, már csak a szárnyak hiányoztak a hátáról. Valami mégis olyan különös volt benne. Ő fogta kedvesen a kezemet, mintha szeretne engem megvigasztalni, pedig úgy illett volna, hogy én biztosítsam a dolgok kedvező alakulásáról – a hideg futkosott a hátamon tőle. – Gyere velem! Megmutatom, hol vannak a társaid! – Egyszerű utasításnak hangzott, de sem a hangszín, sem a tartalom nem volt ínyemre. A kislány határozottan, de erőtlenül húzni kezdett az erdő felé, a lábam azonban megmakacsolta magát. Hitetlenkedve meredtem rá. Ezt nem gondolhatja komolyan, hogy egyszerűen hátrahagyok mindenkit, és vele tartok! Micsoda elképesztő érzéketlenség! Mintha egy angyalbőrbe bújtatott jégszobor lenne. Vagy talán csak a szíve fagyott, a lelke pedig egy feneketlen mély verem. – Várj egy kicsit, kérlek! – szisszentem fel, és idegesen beletúrtam a hajamba. Újra meglepődtem, milyen rövid. Valahogy olyan csupasznak éreztem magam nélküle. Zavaromban zsebre dugtam a kezemet. A tekintetemmel Cameront és Maxine-t kerestem, közben felmértem a tájat is, ahová az Ostium juttatott. Minden zöld volt, a fák vékony törzse szinte az égig nyúlt, a koronájuk pedig mintha összezáródott volna a fejünk felett. Bármerre is néztem, mindenütt csak ezeket a

313

felhőkbe kapaszkodó fákat láttam, és csupán a leszűrődő fénycsíkokból lehetett arra következtetni, hogy nappal van. A fák között sűrű köd lebegett, mégis langyos volt az idő. Azt hinné az ember, hogy egy olyan helyen, aminek a neve Köd, legalábbis hűvös, nyirkos a levegő. Itt azonban a köd csak afféle díszítés volt, laza felhőfoszlányként ölelte körbe a fák karcsú derekát, vagy takarta el előlünk sűrű lombozatukat. Ahogy a szemem hozzászokott a félhomályhoz, megpillantottam Maxine-t és Cameront az egyik közeli fa tövében. Úgy tűnt, nem esett bajuk a zuhanás során, bár a sebesült gyógyító még mindig ijesztően sápadt volt. Oda akartam rohanni hozzájuk. Meg kell gyógyítanom Cameront minél előbb, hogy elmondhassa, hogyan segíthetünk Kellanen. Nem akartam rá gondolni. Nem hagyhattam, hogy átjárjon a jegesen markoló páni félelem. Tettem egy lépést feléjük, mire Hannah erősebben megszorította a kezem, mintha vissza akarna tartani. Nem volt benne olyan erő, hogy megállítson, de a döbbenettől megtorpantam. – Nem segíthetsz nekik! – jelentette ki magától értetődően. Kitéptem a kezem az övéből, de a meglepettségnek a leghalványabb jelét sem mutatta. Mintha pontosan az történt volna, amire számított. Apró kezét maga elé helyezte, pici ujjait összefonta, és türelmesen villantotta rám fehéren csillogó szemeit. – Nem hagyhatom itt őket! – mondtam neki, és magamban bosszankodtam, mert úgy hangzott, mintha magyarázkodnék. – Nem ezért akarsz maradni – felelte rideg közönyösséggel. – Kellan miatt aggódsz. Megütközve néztem rá. – A kettő nem zárja ki egymást – morogtam, de a kijelentésével sikerült elterelnie a figyelmemet. – Tudod, hogyan hozhatom ide Kellant? Hannah fehér tekintete megrebbent, de az arcára mintha rádermedt volna a közönyösség. Taszítóan hatott rám ez az apró kislány, akinek a szépsége és a kegyetlensége sehogyan sem illett össze. – Semmi szükség a fölösleges erőlködésre. Bármit teszel. Kellant nem fogod tudni idehozni.

314

Kétségbeesett harag száguldott végig az ereimen. A legszívesebben megragadtam volna a kislányt, hogy alaposan megrázzam. Talán úgy ki lehet csikarni valamiféle emberi reakciót belőle. – Hogy mondhatsz ilyet? Meg kell tennem mindent..., meg kell próbálnom mindent, hogy itt legyen. Hiszen a Zsoldos... – Kár erőlködnöd, úgysem fog sikerülni – kötötte az ebet a karóhoz. – Kellan fog eljönni tehozzád! – Honnan tudod? Mitől vagy ebben ennyire biztos? – A Sors állandó – felelte ismét abban a magától értetődő hangnemben, amitől gondolatban már a falat kapartam. – A jövő nincs kőbe vésve – ellenkeztem kitartóan. – A jövőnk a döntéseinkkel együtt változik. Hannah arckifejezése megváltozott, de ez a mimika még annyira sem illett hozzá, mint az előző. A mérhetetlen közönyt valami leereszkedő arckifejezés váltotta fel. Egyik szőke szemöldöke a homlokába szaladt, de nem kérdőn, inkább, mintha az épelméjűségemet vonná kétségbe. – Mindent látok, mielőtt bekövetkezne. Látom a döntéseidet, mielőtt megszületnének a fejedben – magyarázta Hannah leereszkedően. Kínosan éreztem magam, ráadásul tudtam, hogy sürget az idő, mégis némán hallgattam az apró, szőke teremtést. – A Sors állandó, Claire. Nem lehet leírni azokat a lehetségesnek vélt variációkat, amiket te döntésnek nevezel. – Ezt nem értem – ismertem be. Bosszúsan összevonta szépen ívelt szemöldökét. – Mondjuk, kitenném eléd a három kedvenc könyvedet: A kis herceget, a Jane Eyre-t és A ragyogást – kezdte, és a szemöldöke visszatért nyugodt helyzetébe. Ügyet sem vetett a megilletődöttségemre, egyszerűen folytatta az okítást. – És arra kérnélek, hogy válassz. Először ki akarnál cselezni, azt gondolván, hogy kis herceg az ideális választás. Aztán visszakoznál, és épp az ellenkezőjét választanád annak, amiről azt gondolom, hogy a kedvenced, tehát A ragyogást. Végül a véletlenre bíznád a döntést. A Sorsra. Én azonban mindezt látom. Az összes lehetséges választásodat, de mind közül kimagaslik az, amelyik majd a végső lesz. Mr. Rochester Jane Eyre-je. Egy percig emésztettem a hallottakat. Már értettem. Mindent megértettem. Ez a kislány látja a jövőt. Igazán a jövőt. Nem azt,

315

amelyik a döntéseinken alapszik, hanem azt, amelyik be fog következni. Ezért ennyire keserű, és ezért árad belőle mérhetetlen közöny. – Ha a birtokodban van ez a tömérdek információ, miért nem teszel valamit? – kérdeztem, és bár nem akartam, hangomból kiérződött a helytelenítés. – Olyan sok jót tehetnél. Olyan sok embert megmenthetnél, jobbá tehetned az életüket. – Ha így cselekednék, azt látnám – szakította félbe lelkesítő előadásomat Hannah, és ajkán keserű mosoly jelent meg. – Beleőrülnék. Akármit tehetnék, sosem lenne elég. Ha én változtatok, azt is látom előre, és minden változással csak bonyolítom magamban a szálakat, amiket más nem láthat. És az emberek egyébként is megbízhatatlanok, ezt hamarosan te is megtapasztalod. Eszem ágában sincs bárkin segíteni a fajtájukból. – Ez rólam beszél? – szólalt meg váratlanul Maxine. A hangjából csak úgy sütött a megvetés, az arcára kiült a gyűlölet, ahogy előlépett a fa árnyékából. Soha ilyen zaklatottnak nem láttam még. Persze Hannah meg sem lepődött. Rá sem nézett Maxine-re, hófehér szemeit rajtam tartotta, miközben beszélt. – Látom, hová vezet ez az egész. Tudom, ki az, akiben megbízhatsz, és tudom, ki az, aki elárult – jelentette ki közömbös egykedvűséggel. – Miről beszélsz? – néztem rá értetlenül. Maxine egy újabb lépést tett felénk. – Miért kell őt meghallgatnod? Ez egy gyermekbőrbe bújt mutáns. Hülyeségeket fecseg. – Maxine szinte köpte a szavakat. – Menjünk, Claire, a barátod elég rossz bőrben van. Cameron valóban sápadt volt. Tudtam, hogy azonnal biztonságos helyre kell vinnünk, mégsem bírtam mozgásra ösztökélni a végtagjaimat. Az agyam kétségbeesve tiltakozott, nehogy Hannah olyan információra világítson rá, ami számomra túlságosan is fájdalmas lenne. Fehér szemét azonban mintha odatapasztotta volna az arcomhoz. – Látom, mit csinál Kellan ebben a pillanatban. Látom, mi lesz ennek az egésznek a vége, és hidd el, cseppet sem fog tetszeni neked. Suttogása visszhangot vert az erdő égbe nyúló fái között; megborzongva húzódtam tőle messzebb. Nem akartam meglátni valamit, ami pedig végig ott lebegett a szemem előtt, amióta elkezdődött ez az egész őrület. Megmakacsoltam

316

magam, és próbáltam Cameronra, Maxine-re és Kellanre koncentrálni, akiknek szükségük volt rám. Akikért még tehettem valamit. – Nem tudom, miről beszélsz, de most csak az a fontos, hogy mindenkit biztonságba helyezzünk – jelentettem ki végül. Hannah továbbra sem mutatta jelét meglepettségnek, bosszankodásnak vagy bárminemű egyéb érzelemnek. Csak állt előttem aprócska termetével, hosszú, szőke haját lágyan lengette a szél, fehér szeme higgadtan viszonozta kétségbeesett pillantásomat. – Senki nincs biztonságban, aki melletted marad, és ezt fájdalmas leckék árán fogod megtapasztalni – figyelmeztetett a Bölcs, és most először láttam valami szánalomfélét átsuhanni hideg tekintetében. – Claire, menjünk már! – nyaggatott Maxine. Figyeltem, ahogy megpróbálja egyedül talpra állítani Cameront, és a köztünk lévő távolság ellenére is úgy láttam, hogy a gyógyító feje felemelkedik: magához tért. – Remélem, ez egyszer tévedsz! – vetettem oda Hannah-nak, mielőtt gyorsan odarohantam volna a barátaimhoz. – Sosem tévedek – suttogta Hannah, de olyan halkan, hogy nem tudtam eldönteni, az ő hangját hallom, vagy a fák leveleinek sejtelmes susogását. Minden tőlem telhető energiával igyekeztem kizárni a kislányt a gondolataimból. A szavai azonban jobban megráztak, mint szerettem volna. Tudtam. Hát persze, hogy tudtam. Hiszen ez volt minden problémám forrása. Akiket szeretek, mind veszélyben voltak attól a pillanattól kezdve, hogy eldöntötték, mellettem maradnak. – Rémes így a hajad – jegyezte meg Maxine mosolyogva, de a szeme komoly maradt. Kényszerítettem magam, hogy ne merüljek bele az önsajnálat mocsarába. Cameron karja alá nyúltam, és segítettem neki felállni a földről. Zöld szeme ezúttal nem nevetett rám, arcán fájdalmas, sötét kifejezés ült, amitől halálra rémültem. – Mi a baj? – kérdeztem tőle. – Nem jó helyen vagyunk! – nyögte nehezen, a lehelete az arcomba csapott, vérszagú volt.

317

– Hogy érted ezt? – Miért nem beszél itt senki sem normálisan? A rébuszokból elegem volt, a kétértelmű megjegyzésekkel pedig tele volt a hócipőm. – Regina nincs itt. – Látta rajtam, hogy ezzel semmit nem magyarázott meg. – Reginának itt kellett volna várnia Milannal együtt. Valami nincs rendben, mert nem érzem őt sehol. – Fájdalmasan felnyögött: – A Köd árnyékos részére kerültünk. – Miért kellene érezned? – kérdezte Maxine, és továbbra sem tetszett a hangjában bujkáló tömény megvetés. Csak most tűnt fel, hogy szinte undorodva tartja el magát Camerontól. – Csak a feleséged, nem? Nem a lelked, vagy ilyesmi. Nem volt igaza. Regina Cameron felesége volt. A lelki társa, az élete, a mindene. Ahogy nekem Kellan, bármennyire is képtelenségnek tűnt. Tudtam, ha a mentori kötődés, a szimbiózis nem lenne köztünk, akkor is éreznénk mindent, ami a másikkal kapcsolatos, ismernénk egymás gondolatait, érzelmeit. Cameron nem érezhette a feleségét, hiszen a sebesülése nagyon legyengítette, én azonban tudtam, mennyire szenved Kellan ebben a pillanatban. Éreztem a fájdalmát, éreztem a vágyát, hogy velem legyen, biztonságban tudjon, hallottam a hívását. Elemi erővel tört rám a felismerés, hogy mennyire akarja, hogy ott legyek vele. – Nem lesz semmi baj! – ígértem csöndesen. – Mit kell tennem? Mit csináljak, hogy az Ostium újra megnyíljon? Cameron fáradtan pillantott rám. – Ugyanazt, mint idefelé. Ez a kapu is úgy működik, mint bármelyik. Éppúgy le kell nyomnod a kilincset visszafelé is. Csodálkozással vegyes hitetlenkedéssel néztem rá. Miért is nem jutott ez nekem eddig az eszembe? Lehunytam a szemem, és erősen koncentráltam. Olyan erősen, amennyire erősen akartam, hogy Kellan velem legyen. A magasba lendítettem a kezemet, a másikkal Cameront tartottam. – Claire, mit csinálsz? – sikoltott szinte hisztérikusan Maxine, de nem figyeltem rá. Csak azt akartam, hogy végre mind együtt legyünk, és eljussunk valami biztonságos helyre. Egy gondolat erejéig hálát adtam az égnek,

318

hogy David nincs velünk, és Lin biztosan vigyáz rá valamerre a nagyvilágban, távol ettől az őrülettől. Maxine elengedte Cameront, aki így már teljes súlyával rám támaszkodott. – Claire, azonnal hagyd abba! Én nem akarom, hogy kinyisd azt a kaput! – kiabálta, nekem pedig ernyedten hullott le a karom. Nem azért, mert annyira hallgattam Maxine-re, és nem is azért, mert annyira hatott rám a mondanivalója, hanem mert nem éreztem magamban az erőt. Csak a végtelen bizonytalanság hullámzott bennem, elnyomva minden más érzést. A bűntudat szinte testet öltött bennem, és azt harsogta: a te hibád! És ennek a testet öltött bűntudatnak Gideon arca volt. Maxine tovább ordított, magából kikelve, és ez elűzte előlem a látomást, Gideon mélységes vádat sugárzó arcát. Ránéztem a barátnőmre. Nem értettem, miért kiabál. Fogalmam sem volt, miért van ennyire kiborulva, talán sokkot kapott. – Maxine, nincs semmi baj! Kitalálok valamit! – próbáltam megnyugtatni, de ez csak olaj volt a tűzre. – Te engem ne csitítgass! – sikoltotta immár egy oktávval a normális hangmagassága fölött. – Fogalmad sincs, mi folyik itt! El kell tűnnöd innen most azonnal! Nem jutottak el hozzám Maxine kitörései. Az agyam ott leblokkolt, hogy mit is akart Gideon közölni velem, miért nem sikerüli a kaput megnyitnom. Hiszen mindent ugyanúgy csináltam, mint legutóbb. Létezik, hogy alig tíz perce volt? Koncentráltam, elmondtam az igét, rajtam van anyám kendője is. Minden ugyanaz, de valami mégsem stimmel. És Maxine csak mondta, mondta, de semmi értelme nem volt annak, ami elhagyta a száját. És csak ekkor vettem észre, hogy Cameron húz engem. A teste egészen merev volt, mintha ő is sokkot kapott volna, a mozdulatai viszont nagyon is arról tanúskodtak, hogy ép elméjének teljes birtokában van. Már nem én tartottam őt, hanem ő engem, és igyekezett minél távolabb rángatni Maxine-től. Nem értettem, összezavarodva cikázott a tekintetem közte és a barátnőm között. Hannah türelmesen, közönyös tekintettel figyelte az

319

eseményeket. A tudatalattimban egy ajtó mögé zártam Maxine szavainak valós jelentését. – Ne idegeskedj, Maxine! Nem tudom megnyitni a kaput! – mondtam neki, mert azt hittem, csak ez a baja. Egy pillanatra megütközve nézett rám. Úgy tűnt, mintha lecsillapodna: lehunyta ibolyakék szemét, vékony ujjaival végigsimított az arcán, letörölve vele az izzadságcseppeket, majd beletúrt szőke tincseibe. Némán figyeltem, az elmémnek továbbra sem engedtem, hogy befogadja a tőle érkező ingereket. – Nem kell félned! – folytattam. – Vigyázok rád! Nem eshet bajod, míg mellettem vagy! Nem engedem! Kezei erőtlenül hullottak karcsú teste mellé, miközben elképedve nézett rám. – Claire! – szólt rám Cameron. Nem értettem, miért gyűltek könnyek a szemembe. Pillantásom a csuklómra tévedt: anyám kendője szinte lángolt. Tisztában voltam vele, hogy a jelenlévők közül valaki ártani akart nekem. Azonnal Hannah-ra tippeltem. Olyan kimért és rideg, bármennyire is kicsi és ártatlan. Aztán ott volt Cameron, a sosem látott feleségével, és a mitikus tudományával, amivel képes begyógyítani egy secuaz okozta sebet. Egyáltalán nem bízom benne, győzködtem magam, de az agyam hevesen tiltakozott. Tudta, hogy hazudok. Nem ámíthattam saját magam. Az utolsó gondolatom Maxine volt. Az egyeden dolog, ami visszatartott attól, hogy őt vádoljam, az indíték. Amióta Davidnél éltem, mióta az emberi eszemet tudtam, Maxine volt az egyetlen, aki elfogadott minden bogarammal, különös fóbiámmal együtt. Éppen ő lenne? Na de hogyan? Minden agysejtem kétségbeesetten azt kiáltotta: LEHETETLEN! Tudtam, hogy gyerekes dolog, de Hannah-ra néztem vádlón. – A te hibád! A csökönyös tétlenséged az oka! Miért nem tettél semmit? Ahogy ezt kimondtam, a kislány meg sem rezdült, viszont az igazság kulcsként kattant abban a zárban, amit nem akartam eddig kinyitni.

320

Emlékeim ajtaja kitárult, és minden intő jelet, homályos sejtelmet engedett beörvényleni a tudatomba. Képek villantak fel hirtelen, gyors egymásutánban suhantak el előttem, csak egy-egy gondolatnyi időre torpantak meg. Kinagyított, kitisztult képek, melyeken mindenki mosolyog. Gideon, amint épp mesél nekünk a hátsó kertben, vagy elvisz bennünket a plázába shoppingolni, vagy moziba. Mindegy, hová, csak ne töltsek el vele sok időt kettesben. Később Kellan, ahogy próbál távol tartani tőle, de tudja, mennyit jelent nekem, ezért csak korlátozza a találkáinkat. Próbálja befolyásolni a helyzetet, nehogy egyedül kelljen maradnom vele. És én mindig ragaszkodtam hozzá, pedig mindenki ellene volt. Belenéztem Maxine ibolyakék szemeibe, és csak ekkor tűnt fel, hogy az arcom könnyben úszik. Egy fél pillanatra láttam, hogy Hannah fehér szeméből szinte kicsordul a szánalom. – Elárultál. – Kijelentés volt, amit Maxine nem sietett tagadni, és senki sem próbált cáfolni. Végül Cameron szólalt meg elhaló hangon. – Kellan tudta. Végig tudta, hiszen látja az emberek lelkét. És az övé sötét volt. Bólintottam. – Tudom. Nekem is elmondta – leheltem. Lehunytam a szemem, és egy könnycsepp gördült végig az arcomon. – Ő látta, ahogy Gideon is, hogy valami rossz szándék vezérel velem kapcsolatban. Végig látták. Tudták – fordultam összeszorított szemmel Maxine felé. Ahogy újra kinyitottam a szemem, göndör hajával körbefogott arcán döbbenetet láttam. – Azt mondtam nekik, hogy tévednek. Meggyőztem őket, hogy csupán az emberek iránti végtelen bizalmatlanságuk befolyásolja őket. Nem is értettem, hogy miért olyan előzékenyek és kedvesek Daviddel, ha veled nem azok. – Ha mindezt tudtad, akkor miért ragaszkodtál hozzám? – szegezte nekem a kérdést Maxine, és úgy láttam, tényleg fogalma sincs a válaszról. Sikerült teljesen összezavarnom. – Mert a barátom vagy – vágtam rá azonnal. A hangom a jelen időnél megbicsaklott, a mellkasomat majd szétvetette a fájdalom, de nem hagyhattam el magam. Nem törhettem össze, amikor Kellannek talán

321

szüksége van rám. – Mit kellett volna tennem? Szükségem volt rád. Az egyetlen voltál, aki jelentett nekem valamit, mióta csak David és Gideon vigyázott rám. Az egyetlen, akinek megmutathattam, milyen vagyok valójában. Aki tudta, ki vagyok... De te elárultál. Ez mintha kizökkentette volna döbbent ámulatából. A szavak csak úgy dőltek belőle, alig bírtam követni. – Soha nem álltam melletted! Annyi bajotok van az emberekkel, pedig mi ehhez a világhoz tartozunk. Nektek semmi keresnivalótok nincs ebben a dimenzióban. Nekünk ez az otthonunk! Ide teremttettünk. Ti viszont valahová egészen máshová, amihez nekünk semmi közünk nincs. – Mi ez a fejedelmi többes, Maxine? – szakítottam félbe a monológját, mire megütközve nézett rám. – Mondtam, hogy nem tudsz mindent – felelte, és érzéki ajkai gonosz mosolyra húzódtak. Nem értettem semmit. Nem láttam az összefüggést a problémáim között. Ezúttal én voltam teljesen összezavarodva. – Mi csak azt akarjuk, hogy eltűnjetek innen, vissza oda, ahonnan jöttetek – vágta az arcomba Maxine. – Nem értelek – szólalt meg váratlanul Cameron, és a fejével gyengén felém intett. – Hiszen ő is emberek közt nőtt fel. Benne is van emberi! Több mint bennünk, akik egyébként soha semmiben nem ártottunk nektek. – Nincs bennetek semmi emberi! Minden Üldöző jól tudja ezt – vicsorgott rá vadul Maxine. Megrökönyödve néztem rá. Ez itt az én barátnőm? Az, aki kirángatott a mély depressziómból, mellettem állt minden emberinek tűnő problémám esetén, feltűzte a hajamat az első bálomon? Az a lány, aki előttem állt, biztosan nem az én Maxine-em volt. Cameront erősebben tartottam, mint eddig bármikor. Kétségbeesés és a harag hömpölygött végig az ereimen, közben a védelmező igém szinte lángba borította anyám kendőjét a csuklómon. A fájdalom jobban égetett, mint bármilyen tűz. Maxine lassan megfordult, én pedig értetlenül figyeltem őt. Ujjaival szőke bodros haja alá túrt, és egy kicsit megemelte, hogy szabaddá váljon a nyaka. Felszisszentem, amikor megláttam rajta a jelet. Azonnal

322

beugrott: hegtetoválásnak nevezik. Az ember bőrébe belekarcolják a mintát, aztán fél milliméteres mélységig mélyítik, végül lenyúzzák a bőrfelszínt. Fájdalmas, és ha lehetséges még véglegesebb eljárás, mint a tetoválás. Az én barátnőm önszántából sosem csúfította volna el így a testét. A mintázatot nem tudtam kivenni. Valami háromágú csillagalakzat volt. Először azt hittem, csak ennyi, de Maxine olyan sokáig állt nekem háttal, hogy volt időm alaposabban is szemügyre venni a motívumot. Mindhárom ágba egy-egy szót véstek, de olyan írás volt, amit nem ismertem fel. – Ki tette ezt veled? – kérdeztem elborzadva. Maxine csöndesen beszélt, míg a tetoválását mutatta. Nem láttam az arcát, de a hangja meggyötörtnek tűnt. – Családi hagyomány a boszorkányüldözés – kezdte, én pedig összerezzentem az utolsó szóra. – Nem léteznek jó boszorkák! Nem táplálhatsz irántuk semmiféle érzelmet a gyűlöleten és a megvetésen kívül! Ahogy neked sem volt, leendő gyermekeidnek sincs választása. A boszorkányokat el kell tüntetni a Föld színéről, hogy írmagjuk se maradjon! Lélegezni is elfelejtettem. Maxine lassan leengedte a haját, és újra felénk fordult. Az arca megviseltnek, már-már bűnbánónak tűnt. Amikor újra megszólalt, megint az én Maxine-em volt. – Ez a családi örökségem, és majd a gyerekeimé is. Ez a Boszorkányüldözők törvénye. Csak néztem rá bambán néhány pillanatig, míg az agyam feldolgozta a hallottakat. Boszorkányüldözők! Atyaég! Hogy létezhet ilyesmi? Hol voltam én, amikor ezek átmosták Maxine agyát? Nem tehetett róla. Őrület volt, és képtelenség, és annak ellenére, hogy bizonyos voltam benne, hogy hasonló esetben én sosem tennék ilyet, mégis megértettem őt. Bár, ki tudja – merült fel bennem –, talán én is pontosan így cselekedtem volna. Azonban még mindig úgy éreztem, mintha valami teljesen nyilvánvaló elkerülné a figyelmemet. Nem fért a fejembe a Maxine és Wentworth közötti kapcsolat. – Oh, Maxine! Annyira sajnálom! – suttogtam, és éreztem, hogy Cameron megrökönyödik a szavaimra. Elég volt egy pillantást vetnem

323

haragtól eltorzult sápadt vonásaira, hogy meggyőzzön, magyarázatra szorul, amit mondtam. – Úgy értem az életed. Hogy erre vagy kötelezve. Ez nem helyes. Ha már van ilyen, akkor csak annak kellene ezt csinálnia, aki ezt választja. Nem lett volna szabad hagyományt teremteni belőle. – Majd mindjárt hozom a zsebkendőmet, hogy megsirassam szegényt, amiért elárult – vetette oda gúnyosan Cameron. – Nem volt más választása – próbáltam védeni. Tudtam, hogy ez abszurd, de valóban megbocsátottam neki. Ha a szüleim, a családom éltek volna, valószínűleg én is minden kérésüket teljesítettem volna. A család szentsége és a szeretet ereje mindig, minden esetben az első helyen kell, hogy álljon, és semmi nem áshatja alá ezt a kötődést. Hannah előrébb lépett, és megint felhúzta a szemöldökét, Elbizonytalanodtam, de határozottan álltam hideg pillantását. Mit tudhat egy semmit meg nem tapasztalt kislány az életemről, az elveimről? – Mindjárt kiderül, valóban olyan megbocsájtó vagy-e, mint amilyennek mutatod magad – hozta szóba a jövendőmet. Már éppen alaposan meg akartam neki mondani a véleményemet, amikor hidegfehér szeme elugrott az arcomról, és az égbe kúszó rengeteg egy bizonyos pontjára meredt. Úgy nézte, mintha azt várná, hogy a szavait bizonyító tények onnan bukkannak elő. – El kell innen menned, Claire! Már tudja, hogy juthat ide. Hamarosan itt lesz – hadarta Maxine, mire rideg pillantást vetettem rá. – Ki lesz itt? Maxine egy hosszúnak tűnő másodpercig tétovázott, de végül úgy döntött, nem árt, ha mindent tudok. – Wentworth – bökte ki nehezen, és a pillantása olyan bűnbánó volt, hogy majdnem megsajnáltam. De csak majdnem. A harag szikrája lángra kapott a szívemben, és a barátságunkat feledve őrjöngött Kellan miatt. A saját megkínzásomat is kacagva elviseltem volna, csak Kellant biztonságban tudjam. – Indulnod kellene, hacsak nem akarod bevárni – figyelmeztetett Hannah, de ügyet sem vetettem rá. Maxine-t figyeltem, idegesen ingázott a tekintete köztem és a Bölcs között.

324

– Honnan tudta Wentworth, hogy merre kell keresnie? – kérdeztem, miközben célzatos pillantással méregettem barátnőmet. Cameron megmerevedett, amivel elárulta, hogy már nem csak Hannah látja, mit tesz ebben a pillanatban a Zsoldos. – Honnan tudja Wentworth, hogy miként lehet bejutni ide? Maxine? Gyötrődve nézett rám. Az iménti haragja már csak a többieknek szólt, nekem nem. Láttam a szemében, ahogy a válaszokat is leolvastam az arcáról. Megragadta a kezemet, amely szinte szikrákat hányt az érintése nyomán. Döbbenten rántotta el a kezét az enyémtől. – Menned kell! – kiáltott rám kétségbeesetten, aztán mérgesen Cameron felé intett. – Ha ezt hátrahagyod, akkor lesz időd elfutni előle. – Miket beszélsz? – néztem rá szemrehányón. – Hogy gondolod, hogy itt hagyom egy barátomat csak azért, hogy magamat mentsem? És Kellan? Vele mi lesz? Miféle embernek gondolsz te engem? Ahogy kimondtam, azonnal rájöttem, hogy nem a megfelelő szót használtam. Maxine elkeseredetten nézett rám, én pedig rádöbbentem, hiába kötődött hozzám, hiába voltunk elválaszthatatlanul jóban, mégis megtette. Elárult engem és Kellant. Mindent elmondott Wentworthnek, amire még én sem találtam megfelelő magyarázatot. – Már csak néhány perc – vetette oda Hannah, és ahogy rápillantottam, élettelen fehér szemében mintha izgatottságot láttam volna megcsillanni. – Claire, kérlek! – könyörgött Maxine de, már nem mert hozzám érni. – Ő más, mint a többi Zsoldos. Sokkal erősebb, és a hatalma talán még a tiédet is felülmúlja. – Azt kötve hiszem! – prüszkölte dühösen Cameron, smaragdzöld szemében dühös szikra gyúlt. Maxine harciasan nézett vele farkasszemet. – Kockáztatnád az életét, hogy kipróbáld? – kérdezte kihívóan. Cameron elbizonytalanodott tekintettel lépett egyet felém. Sápadt arca és fájdalomtól akadozó lélegzete megijesztett. Egyszerűen nem tudtam elhinni, ami történik. Azt akartam, hogy végre megint minden normális legyen. Ahogy ez átfutott az agyamon, rádöbbentem, hogy soha semmi nem volt normális. David pedig valóban kötöznivaló bolond, amiért elvállalta, hogy felnevel engem.

325

– Talán mégis menned kéne – javasolta Cameron, mire bősz pillantást vetettem rá. – Felejtsd el! Nem hagylak itt! – hárítottam el határozottan a felvetését. – Még néhány perc – suttogta Hannah, majd alsó ajkát beharapva tovább figyelte azt a bizonyos pontot az erdőben. Hirtelen leesett, miért éppen arra néz. Mi az, amit egy olyan kislány is izgatottan várhat, aki pontosan tudja, mi fog történni minden egyes percben? Csak egyetlen dolog lehet. Mégpedig az, ha végre egy kis izgalomnak is tanúja lehet. Vakrémület lett úrrá rajtam. Ha megnyílik az Ostium, és Cameron itt van a közelemben, akkor biztosan megölik, mielőtt bármit tehetnék, hogy megmentsem. Nem bírtam volna elviselni, ha egyetlen lény halála is az én lelkemen szárad. Körülnéztem: az egyik fa törzse viszonylag vastagnak tűnt. Elég szélesnek ahhoz, hogy Cameron el tudjon bújni mögötte. Még egy haragos pillantást vetettem Maxine-re, aztán a gyógyítómat bevonszoltam a fa mögé. Leültettem és nekitámasztottam a fa törzsének, majd megpróbálkoztam a gyógyító igékkel, de hiába. – Miért nem tudok varázsolni? – fordultam Cameronhoz tanácstalanul. – A hajadban volt az erőd, Claire, ezt nem mondta Gideon? – kérdezte mindentudó pillantással, és a tekintete csutkára vágott hajamra vándorolt. – Dehogynem. De akkor ezt mivel magyarázod? – Az orra alá dugtam lángoló jobbomat, mire tanácstalanul megvonta a vállát, majd felszisszent. Úgy láttam, még a levegővétel is nehezére esik, nem hogy megfejtsen egy olyan rejtélyt, ami még egészséges állapotában is komoly fejtörést okozna neki. Nem láttam értelmét tovább kínozni. Nem tudtam varázsolni, de valamit ki kellett találnom, mert Hannah már egy másik fa mögé rejtőzött, nehogy az érkezők meglássák. Kíváncsi lettem volna, hogy a rengeteg választás közül, ami a szemei előtt lepergett, előfordult-e olyan, hogy nem bújik el. Talán igen, és valamelyik Zsoldos őt is ugyanúgy kivégezte, mint akárki mást. Vagy rosszabb. A gonoszság megtestesítői megtartották maguknak, hogy általa nyerjenek több

326

információt a világról. Megborzongtam, és hálát mormoltam, hogy nekem nincsenek látnoki képességeim. – Claire, kérlek! Engem nem fog bántani, mert rajtam van a jel – vette elő Maxine a dekoltázsában rejlő apró, fényes láncot, melyen aranyló medalion csüngött ugyanazzal a mintával, mint ami a nyakába volt vésve. Láttára újabb és újabb kérdések merültek fel bennem. Mivel teljesen fölöslegesnek tűnt menekülni, és mert az Ostium még nem nyílt meg, úgy döntöttem, megpróbálok minél többet megtudni ettől a lánytól, akit néhány perccel ezelőtt még a barátnőmnek tartottam. – Mennyit árultál el neki, Maxine? Miért tud a Zsoldos erről a jelről? – kérdeztem, és hirtelen emlékezetembe villant az a pillanat amikor Wentworth elkaphatta volna Maxine-t. Ott állt előtte egy karnyújtásnyira, mégsem bántotta, és már biztos voltam benne, hogy nem a védelmi falnak köszönhetően hagyta épségben. Összeszűkült szemmel néztem rá. – Milyen kapcsolat van az Üldözők és a Zsoldosok között? Maxine szinte nyüszített. Elkeseredetten ingatta a fejét jobbra-balra, mintha ezzel próbálná meg nem történtté tenni az eseményeket. Karjait védelmezőn fonta maga köré, és idegesen toporgott. Árnyéka sem volt régi önmagának. – Mi fogadtuk fel őket, hogy végezzenek az Utolsókkal! – suttogta alig hallhatóan. Elakadt a lélegzetem. Ez már nekem is sok volt. Megrökönyödve néztem a barátnőmre. Dühösen megragadtam a karját, nem törődtem vele, hogy a védelmi igém tüzétől égő jobb kezem mekkora fájdalmat okoz neki. Sikoltozott, szabadulni próbált, de nem eresztettem. Megráztam, és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. – Te olyanokhoz csatlakoztál, akik felbéreltek gyilkolásra született lényeket, hogy kiszívják belőlem az életet? – sziszegtem az arcába, és éreztem, ahogy a dühforró lávája végigfolyik az ereimen. – Nem csatlakoztam. Beleszülettem! – zokogott Maxine, és már nem küzdött, hogy elengedjem. A csalódottság ledöntött a lábamról. Soha nem éreztem még ilyen nyomorultul magam. Becsapott, elárult és végtelenül dühös voltam. Undorodva löktem el magamtól Maxine reszkető testét.

327

A szemem sarkából láttam, ahogy Hannah hirtelen elbújik a fa mögött, és igyekszik teljesen beleolvadni a környezetébe. Odanéztem rá, mire ő – mint aki úgy döntött mégis beleszól a jövőbe – egyetlen szót tátogott felém. – Jönnek! Abban a pillanatban vakító villanás robbant az erdőnek azon a pontján, melyre Hannah az imént a szemét meresztette. Az Ostium erről az oldalról szintén áttetsző volt, mintha egy szökőkút folyton visszahulló vízcseppjeiből állna össze. Az ovális alakzat azonban most legalább kétszer magasabb volt nálam, és nem ezüstösen csillogott, hanem mélyfeketén, mintha egyenesen a pokol kapuja nyíl volna meg. Lélegzetvisszafojtva vártam, ki fog átlépni rajta. Kész voltam feláldozni magam, csak hogy a társaim megmeneküljenek, de arra, ami a kapuból előbukkant, nem voltam felkészülve. Egy meghatározhatatlan formájú hatalmas fekete valami hullott ernyedten elém. Tőlem kétméternyire puffant a földre, és beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem, hogy a kupac valójában egy ember. Fekete csíkok kígyóztak elő a testéből, mintha csápjai lennének. Nem kellett sokáig erőltetnem a szemem, elég volt éreznem: az alak még így összegömbölyödve is ismerős volt. Elakadt a lélegzetem, amikor a férfi nyögve a hátára gördült, és láthatóvá vált az arca. Kellan volt. A pólója és a nadrágja több helyen elszakadt, a bőréből vér szivárgott azokon a pontokon, ahol a secuazok apró, éles fogaikkal belekapaszkodtak. Elszörnyedve ugrottam oda hozzá, hogy segítsek rajta. Tudtam a varázsigét, itt volt a fejemben, de hiába ismételgettem, nem történt semmi. Kellan nem volt eszméleténél, aminek egyfelől örültem, mert így kevésbé érezheti a fájdalmat, másrészt viszont tudtam, hogy egy démont csak akkor lehet legyőzni, ha a tudatát is legyűrik a secuazok. Fogalmam sem volt, mennyire súlyos az állapota, menynyire kell sietnem, nehogy gyilkos mérgüket a csontvelejébe ereszszék. – Claire, indulj már! – kiabált rám Maxine, és úgy helyezkedett, hogy az Ostium és közém kerüljön. Gyilkos pillantással jutalmaztam az ötletét. – Rajta úgysem segíthetsz! A saját életedet kell mentened! – Ő az életem! – meredtem rá, aztán elszakítottam róla a pillantásomat, és Kellanre koncentráltam.

328

Beleőrültem, hogy nem érinthetem meg. A kezeimet ott tartottam a teste fölött, szerettem volna végigsimítani meggyötört arcán, hogy érezze, mellette vagyok. Le akartam tépni az átkozott szolgákat, de féltem, hogy csak ártanék vele neki. – Kellan, hallasz engem? – szólongattam, abban a reményben, hogy hallja. – Kellan, kérlek, térj magadhoz! Itt vagyok melletted! Fel kell ébredned, hogy biztonságba... Már nem tudtam befejezni a mondatot. A secuazok megfeszültek Kellan bőrében, ő pedig fáradtan, fájdalmasan felnyögött. A korbácspiócák teste egy pontban egyesült az Ostium másik végében. És akkor megjelentek. Egymás után bukkantak elő a kapuból, mint valami sötét veszedelem hírhozói, és mindegyikük kezében ott volt a secuazok farka. Legalább hatan voltak, én pedig egy pillanatra belegondoltam, mennyit küzdhetett Kellan, míg ezek a piócák le nem gyűrték. – Itt van – lehelte Maxine, és úgy festett, mintha a kivégzésére rendelt hóhérral kellene találkoznia. Pedig az a hóhér az én kivégzésemre érkezett. Maxine elkeseredetten nézett le rám. – Már késő. Wentworth hetedikként tűnt fel az Ostiumban. Elképedve figyeltem, hogy az ő ujjaiból örvénylik a kapu: fogalmam sem volt, hogyan lehetséges ez. Hiszen egy Zsoldosnak sincs ilyen mértékű varázsereje! És mégis. A fekete örvényfolyam ott lebegett az ujjain, míg csak a lábával nem érintette Nimbus talaját. Abban a pillanatban a kapu bezárult. – Tetszik az új frizurád. Bíborhajú! – vigyorgott szemtelenül Wentworth, fölényesen pillantva le rám. A harmadik szeme egyelőre még a homloka redői között rejtőzött, ettől azonban nem volt kevésbé visszataszító. Amikor az Ostium bezárult, Wentworth intett az embereinek, akik egyszerre rántották meg a secuazok farkát, mire azok kelletlenül kikecmeregtek Kellan bőre alól. Látszott, hogy nem hatoltak mélyre, valószínűleg csak az erejét akarták tompítani, nehogy igazán ártalmas ellenfél legyen. – Ezeket a szolgákat több módon lehet mozgósítani – világosított fel Wentworth értetlen pillantásom láttán, mire a társai brummogva felnevettek.

329

Az arcukat nem láttam, mivel mindegyikük fejét csuklya takarta, de éreztem, hogy mérhetetlen gyűlölet és féktelen vágy feszíti őket, ahogy megcsonkított hajamra néznek. Undorodva megborzongtam, és Kellanre pillantottam, úgy tűnt, mintha kezdene magához térni. Megint elfogott a késztetés, hogy megérintsem, de tudtam, hogy ez mindkettőnk számára végzetes lehetne. Ennél a gondolatnál megakadtam. Hiszen igazából csak az én számomra veszélyes az érintés, Kellannek talán életmentő lehet. A pillantásom Kellanről Hannahra esett. A kislány helytelenítően, de korántsem meglepetten csóválta a fejét, ebből azonnal tudtam, hogy a számomra kijelölt úton haladok. Legyen az bármilyen fájdalmas, nem számított, csak Kellan jó helyen legyen. Biztonságban. Sértetlenül. Maxine nem bírt tétlenül várakozni. Láttam rajta, hogy nagyon ideges. Fel-alá mászkált, néha túlontúl közel került Hannah fájához de aztán visszacirkált, így nem volt közvetlenül Wentworth és köztem, de mindig a közelünkben maradt. – Wentworth! – torpant meg hirtelen a nálánál jóval magasabb Zsoldos előtt. – Már nincs szükségünk a segítségedre! A szövetségünket felbontom! Wentworth egy pillanatig csodálkozva nézett le rá, aztán hátravetette a fejét, és hangosan felnevetett. Maxine jéggé dermedve figyelte, bizonyára nem erre számított. – Szánalmasan gyönge vagy, Maxine Prince! – szólalt meg halkan az ébenfekete bőrű Zsoldos, és láttam Maxine-en, hogy csak én hallom ki a hangjában megbúvó fenyegetést. Nem tudtam, miben is reménykedem, de biztos voltam benne, hogy hamarosan eljön az én pillanatom, csak ki kell várnom, és segíthetek Kellanen. – Nem beszélhetsz így velem! – vágott vissza Maxine, de bármennyire is igyekezett, nem sikerült a hangjába megfelelő mennyiségű erőt csempésznie. Wentworth mellett nyafogó kislánynak tűnt, nem pedig kemény amazonnak. Wentworth megint felröhögött. Minden izmomat megfeszítettem, kihívó hangjából hallottam, hogy hamarosan támadni fog. A tekintete ugyan Maxine-en időzött, de egy-egy töredéknyi időre rám is átugrott a pillantása.

330

– Az anyád megmondta előre, hogy így lesz – szűrte a fogai közt a Zsoldos, arcán mély megvetés ült, ahogy a barátnőmre nézett. Hosszú, erős ujjával felém bökött. – Még ebben a Boszorkában is több tartás van, mint benned. Ő tudja, hol a helye, de te... Te elárulod mindazt, ami vagy! – Miről beszélsz? – suttogta hitetlenkedve Maxine, majd hirtelen mintha lapozott volna, határozottabb hangot ütött meg. – Végül is mindegy! Nem akarok ártani neki. – Nem számít, mit akarsz! – sziszegte Wentworth. – Az én erőm túllép a zsoldosok erején. Anyád felmentett, nem kell rád hallgatnom! Csak életben kell, hogy hagyjalak, de azt sem mindenáron. Azt ajánlom, vonulj vissza és húzd meg magad, mielőtt rád szabadítok egy szolgát! Maxine elsápadva nézett a Zsoldosra, és ezt ismételgette: „Az anyám, az anyám.” Idegesen beletúrt szőke tincseibe, annyira szenvedett, és én mégsem tudtam sajnálni. Ahogy figyeltem őt, arra gondoltam, megérdemeli. A Sors méltón bemutatta, mi jár annak, aki elárulja az igaz barátnőjét. Mégis... Elégedettséget kellett volna éreznem, de nem tudtam. Újra Wentworth-re emeltem a tekintetem, és tudtam, eljött az én időm. Abban a pillanatban, ahogy ránéztem, a homloka redőkbe gyűrődött, elcsúfítva egyébként bosszantóan csinos vonásait, és kinyílt a harmadik szeme. Azonnal cselekednem kellett, hacsak nem akartam, hogy még azelőtt kiszívják az életem erejét, mielőtt segíthetnék Kellanen. – Ezzel még tartozom. Boszorka! – mosolygott rám Wentworth ezúttal túlságosan is kedvesen, a hangja, mint a ciános méz. Aztán a mosoly tovább nyúlt az arcán, egészen eltorzult, míg vicsorgás nem lett belőle. A hangja is elmélyült, és igazán Zsoldoshoz méltó morgássá fajult. – Trudo! Az események felpörögtek, mégis tisztán kivettem minden mozzanatot. A hat marcona zsoldos egyetlen dörrenő kiáltással mozdult felém, Maxine pedig rémülten figyelte Wentwortht, ahogy rám szórja a csattintó átkot. Bár valószínűleg fogalma sem volt mivel jár, a saját bőrén lett kénytelen megtapasztalni, ugyanis egy hirtelen elhatározástól

331

vezérelve a korbács elé vetette magát, mielőtt még az elérhetett volna engem. Ezt már csak fél szemmel láttam, mert amint a Zsoldos támadást indított, én is megmozdultam, és megérintettem Kellan csupasz mellkasát. Mivel nem volt láthatatlan, a fájdalmas örvény azonnal elragadott, és magával rántott a sötétség felé. Én azonban küzdöttem, nagyon erősen koncentráltam, hogy még lássam, ahogy magához tér. Kellan azonban nem mozdult. El akartam kapni a kezemet, de már képtelen voltam. Mintha odaforrasztották volna a bőrömet az övéhez. Az egyeden dolog, amit láttam, ahogy Maxine teste élettelen rongybábuként nekicsapódik egy fának, aztán hangos puffanással a földre zuhan. Nem volt kétségem afelől, hogy a barátnőm halott. A harag, a gyűlölet és kín őrületes tempóval száguldott végig az ereimen, szinte megolvasztva izmos falukat. Azt akartam, hogy a Zsoldos bűnhődjön. Hogy örökre véget érjen a léte, akár a barátnőmnek, aki nem tehetett semmiről, csak tette, amit parancsoltak neki. A gyűlölet olyan mértéktelen hévvel csapott fel bennem, hogy éreztem a szikrázó nyilacskákat, amelyek behatoltak a bőrömbe, keresztülfúrták magukat az izmaimon, a csontjaimon, hogy végül ellenállás nélkül, mérgező kegyetlenséggel fúródjanak a szívembe. Mint kés a vajba. Varázslattal akartam elpusztítani, és éreztem, ahogy a testem, vágyamnak engedelmeskedve, reagálni kezd. A kulcscsontomnál fagyosan lángolt a bőröm, mintha izzó tű hegyével karcolnák a szöveteim közé a gyilkos igét. – Ultimspirit! A fájdalom erősödött, a képek összemosódtak a szemem előtt. Láttam, ahogy Wentworth egy újabb átkot küld felém, éreztem egy secuaz éles marását a szoknyámból elővillanó bokámon, de legvégül már csak azt láttam, hogy Kellan szeme kinyílik. A sötétség ezután magával ragadott, bekebelezett, és forró lángokká olvadt össze körülöttem.

332

17. Végjáték LASSAN TÉRTEM MAGAMHOZ, de a szememet szorosan lehunyva tartottam. Féltem, ha felnyitom, újra megjelenik előttem Maxine üveges, távolba meredő pillantása, ahogy a fa tövében fekszik élettelenül; görcsösen próbáltam elfojtani a torkomból feltörni készülő zokogást. Egyszer csak hangos reccsenést hallottam. A vér is meghűlt az ereimben. Először azt hittem, a testem lázadt fel a korlátai ellen, bár fájdalmat nem éreztem, a hangra azt hittem, hogy a csontjaim törtek el. A következő másodpercben azonban az agyam kitisztult, és kapcsolt. Rádöbbentem, hogy ilyesmi egyáltalán nem lehetséges. Kinyitottam a szemem, hogy lássam a reccsenés valódi okát, de a látvány túlságosan ijesztő volt, ezért visszamenekültem a sötétségbe. Egészen apróra próbáltam összehúzni magam, nehogy a lángoló fa rázuhanjon valamelyik végtagomra. Az információk csak ezután hatoltak el a tudatomig. A füst, a forróság, a tűz... A kettétört hatalmas fa éles roppanással ért földet, nem messze tőlem. A zuhanástól szikrafolyam hömpölygött végig mellette. Néhány kósza szikra belekapott a szoknyámba, és jókora lyukakat égetett rajta. Hirtelen észbe kaptam, és lesöpörtem magamról a vöröslő kavicsokat. Még a megcsonkított hajam is tele volt velük. Amikor megbizonyosodtam, hogy néhány horzsolásnál és a tűz okozta égési sebeknél komolyabb bajom nem esett, körülnéztem. Lángok ölelték körbe a fákat. Minden irányból körülvettek, és vadul nyújtogatták felém hosszú, fürge nyelveiket. A hőség elviselhetetlen volt, harapni lehetett a forróságot. A füstöt köhögve próbáltam kiszorítani a tüdőmből, szinte éheztem a tiszta oxigénre.

333

Kétségbeesetten kapkodtam a fejem, egy kijárat, egy rés után kutatva, de bármerre néztem, csak forró, lángoló fatörzseket láttam. Felálltam, és lesimítottam összekócolódott, szánalmasan megkurtított hajamat. Összetörtnek és magányosnak éreztem magam. Egyetlen dologra vágytam, hogy Kellan karjai közé fészkeljem magam. Tudtam, hogy valahol ott van a tűz túloldalán. Éreztem, hogy megpróbál keresztülhatolni a több méter magasra nyúló vöröslő lángtengeren. Hallottam őt, és annyira szerettem volna engedelmeskedni hívó szavának. Az agyam elkeseredetten ordított friss oxigén után. Minden vörös volt. Vörösen izzott az összes fa, az avar, a bozót, az égbolt és én magam is. Térdre estem, és eldőltem, mint egy tehetetlen krumpliszsák. Abban a pillanatban, ahogy a fejem a földet érintette, hirtelen mindent máshogy láttam. Mintha elhagytam volna a testemet. Fölötte lebegtem, onnan tekintettem le rá. Szánalmasnak láttam magam. Nem bajba jutottnak, aki képtelen önmagán segíteni, hanem egy sajnálatra méltó teremtésnek, aki tudna segíteni, aki jó is lehetne, ha hinne önmagában. Aki annyi korlátot állított fel önmagával szemben, hogy végül inkább belehal, semmint elismerje, hogy igenis többre képes. Hogy szükség van rá. A hangok eltompultak körülöttem, és már a forróságot sem éreztem annyira fájdalmasnak. A tűzorkán elnémult, más hangok ütötték meg a fülemet. Küzdelem hangjait, Kellan fájdalmas ordítását hallottam, ami végleg visszarántott a testembe. Amikor újra kinyitottam a szememet, már minden új értelmet nyert, és ebben az új megvilágításban láttam mindent. Képes voltam rá. Most már biztosan tudtam, én is egy vagyok közülük. Az utolsó boszorkányok egyike, akinek a tűzörvény lételeme, és nem az ellensége. Kellan hívása egyre erősödött, én pedig magabiztosan álltam fel a földről. A lángnyelvek körbeölelték a testemet, de sem bennem, sem a ruhámban nem tettek kárt. Csupán simogató kezek voltak, melyeket én uraltam. A bokámnál felkúsztak rajtam, végigfutottak a karjaimon, fel egészen a nyakszirtemig, ahol élettel telve tobzódni kezdtek. Jótékony

334

meleg simogatta megfáradt fejbőrömet, és a sebeim maguktól gyógyulásnak indultak. Amikor a bizsergés befejeződött, óvatosan megmozdítottam a karom: az iménti fájdalom megszűnt, és én lágyan beletúrtam a hajamba. A hajam, tüzelő fekete tenger, újra a derekamig ért, mint mielőtt Wentworth kardja lesújtott rám. Mennyei érzés volt ismét a magaménak tudni azt, amitől erőszakkal megfosztottak. Éreztem, hogy átjár az erő. Mindent akartam, azonnal. Mindent, amit elveszítettem az Üldözők és a Zsoldosok miatt. Felemeltem a kezemet, a tenyeremet fölfelé fordítottam, egy szikra pattant ki belőle. A szikra lángra kapott, és a láng egyre magasabbra nyúlt, míg akaratommal megálljt nem parancsoltam neki. Ekkor a tetején terebélyesedni kezdett, én pedig büszkén néztem le rá. Az én fényem volt. Az Utolsó Boszorka fénye. A tűz túloldaláról Kellan fojtott morgását hallottam, sütött belőle a fájdalom. A tenyeremben lángoló fény a magasba szökkent, kiugrott a kezemből, és elinalt a lángok felé. Mélyet lélegeztem, igyekeztem teljesen megnyugodni. Amikor végre sikerült visszanyerni az önuralmam, a fény is visszatért hozzám. Tudtam, hogy én irányítom. Mindent én irányítottam. A lángok arra hajoltak, amerre én akartam, hogy hajoljanak. A szél olyan irányból fújt, olyan sebességgel süvöltött a fülembe, ahogy én szerettem volna. A szoknyám ismét sértetlenül lobogott a lábam körül, a levendulaszínű fölsőm is épen tapadt a felsőtestemhez, és a hajam, mintha eggyé vált volna a lángokkal, úgy táncolt körülöttem. Az egyetlen, ami sajgott, mintha izzó tűheggyel vésték volna a bőrömbe, a gyilkos ige volt, amit sikertelenül próbáltam alkalmazni Wentworthszel szemben. Most azonban nem volt idő a kudarcon rágódni, Kellan segítségére kellett sietnem. Elindultam. Egyik lábamat a másik után téve a föld felszíne felett lebegve lépdeltem, a kezeimet kicsit felemeltem, a tenyeremet kifelé fordítottam, mintha így akarnám eltolni a lángokat az uramból. Ahogy régebben a fűszálak, ezúttal a lángok hajoltak félre az utamból. A lángtengerben keskeny ösvény nyílt előttem, de mindig csak

335

egy lépésnyi, és a tűz azonnal összezárult mögöttem. Legalább tízet kellett lépnem, mire megláttam a túloldalt. A lángösvény végére érve egy tisztást pillantottam meg. Kiléptem, és visszanéztem arra, amerről jöttem. Az egész erdő lángokban állt, és a lángok még mindig eltakartak a mezőn harcolók elől. Kellan a tisztás közepén állt, és olyan testtartást vett fel, amely kísértetiesen emlékeztetett arra, amikor a védőfalat tartotta a szurdoknál. Hannah mögötte ült a földön és Cameron fejét tartotta. Nem hallottam mit, de tisztán láttam, hogy valamit mond, és nem foglalkozik vele, hogy közben Cameron is beszél. Néhány másodpercbe beletek, mire rájöttem, hogy úgy artikulálnak, mintha egy szöveget mondogatnának egymás után, folyamatosan ismételve. Wentworth és öt csatlósa körbeállta őket. Időnként, amikor egyikük megunta a várakozást, meglendítette a karjában fészkelő secuazt, amelynek éles fogú feje Kellan bőrén csattant: így próbálták gyengíteni a védelmet. Kellan sötét terepnadrágja már cafatokban lógott, fekete ingjét haragosan tépte a szél, felfedve izmos felsőtestét, amelyen már alig volt ép bőrfelület a korbácsélősködők miatt. Összeszorult a szívem, hogy így kell őt látnom. A végtelen szerelem, amit iránta éreztem, ellágyította a lángokat, de az éktelen gyűlölet továbbra is kitartóan táplálta a tüzet. A harag újra feltámadt bennem, de igyekeztem kordában tartani. Abban a pillanatban, ahogy kiléptem lángsátram mögül, megéreztem őket. Olyanok voltak, mint én, oda sem kellett néznem, hogy lássam őket, mégis tudtam, hogy ott állnak mögöttem két oldalt. – Már éppen ideje volt! – csendült egy elnéző női hang a jobb vállamnál. – Azt hittem, benn akarsz aludni a tűzben. Odanéztem, és hiába voltam biztos benne, hogy még soha életemben nem láttam, mégis tudtam, kicsoda ez a nő. Olyan hosszú haja volt, hogy a vége a fenekét súrolta, és ennél gyönyörűbb vörös árnyalattal még soha nem találkoztam. Ovális arcában hatalmas, olívazöld szemek uralkodtak, tekintete egészen macskaszerű volt. Erősen sminkelt, érzékien duzzadó ajkával barátságos mosolyt küldött felém. – Regina? – kérdeztem tőle, bár tudtam a választ.

336

Biccentett felém, mire bizonytalan mosoly futott át az arcomon. – A füst miatti rigolyája már kezdett az agyamra menni! – szólalt meg a bal oldalamon egy mutáló fiúhang. – Milan? – fordultam a fiúhoz, mire az mélyen meghajolt előttem, mókásan félrebillentve a fejét. Az ő haja is hosszú volt, de csak a háta közepéig ért. Szögegyenesen takarta be korához nem illő széles hátát. Bosszankodva állapítottam meg, hogy alig lehet több tizenhat évesnél, mégis legalább húsz centivel magasabb nálam. Szögletes arca és magas, domború homloka volt. A bőre barnább, mint az enyém, de nem olyan egzotikusan sötét, mint Regináé. Neki is zöld szempár világított az arcában, de az övé mandulavágású volt, és halványabb, tengerzöld fényben tündökölt. Mozgása hosszú végtagjai ellenére is kiegyensúlyozott volt, ami a legtöbb kamaszra egyáltalán nem jellemző. Ahogy végignéztem hófehér ingbe és hozzáillő krémszínű vászonnadrágba bújtatott testén, rácsodálkoztam, hogy mennyivel erősebb az izomzata, mint más korabeli fiúknak. Rám villantotta vakítóan fehér fogsorát, és ravaszul csillogó szemével kacsintott egyet. – Hallod őket? – kérdezte, és fejével a tisztás felé bökött, ahol Cameron és Hannah gyors egymásutánban, kitartóan ismételtek valamit. Nemet intettem a fejemmel, és tanácstalanul fordultam Reginához. A lány értetlenül nézett, mintha valami alapvető dolgot kellene csinálnom, csak nem akarok odafigyelni. – Koncentrálj! Hallod őket! Téged hívnak – felelte a kimondatlan kérdésemre. Hitetlenkedve néztem rá, és már épp ellenkezni akartam, amikor váratlanul beugrott egy pillanat. Kellannel az erkélyemen ültünk, s ő az Audiovox! varázsige használatára tanított, hogy mindent halljak, amit csak akarok. A varázslat sikerült, csak az estének lett keserű vége, amikor először megérintettük egymást. Abban a másodpercben, ahogy eszembe jutott a varázsige, a tisztás felől jövő hangokat fel tudtam erősíteni. Résnyire húzott szemmel figyeltem, és próbáltam összevetni a képtelenül nagy távolságot a kristálytiszta kántálással.

337

És akkor végre meghallottam, Hannah és Cameron szavait. Csöndesen mormolták az igét, mégis mindenki tisztán hallhatta a mondatokat, ahogy visszhangot vertek a tisztáson. „Tempestas aquae, hogy a víz lemossa Vis flammae, hogy a láng ereje átjárja Elérkezett a Boszorkány Fényének diadala!” Ebben a pillanatban észrevett a Bölcs, és abbahagyta a varázsige monoton mormolását. Hannah fehér szeme a távolból rám villant, ajkának szegletében elégedett mosoly bujkált. Odahajolt Cameronhoz, és olyan halkan, hogy még én sem hallottam, a fülébe súgott. Cameron sápadt arcára elképedt kifejezés ült ki, és ő is abbahagyta a kántálást. – Hisznek benned! Mi is hiszünk! – szólalt meg csöndesen Milan, de nem néztem rá. – Végül is közülünk való vagy, nem? Ahogy kicsit felé billentettem a fejem láttam, hogy Regina megértően mosolyog. A tekintetemet Kellan vonzotta. Még nem fedezte fel, hogy itt vagyok és látom őt. Ki tudja, mire gondolhatott, amikor eltűntem a lángok között. Engedtem, hogy szárnyra kapjon bennem az iránta érzett vágyakozás. Nem kívántam semmi mást, csak hogy végre újra érezzem, amint erős karjai körém fonódnak, halljam bársonyos hangját a fülembe suttogni. Ilyen messziről is láttam, ahogy a teste megmerevedik, és nem a jobb lapockájába maró secuaz miatt. A fejét kicsit abba az irányba mozdította, ahol én álltam, és elsuttogott magának egy Audiovoxot. Tudtam, hogy most már hall engem, és elmosolyodtam. – Jövök már! – ígértem neki csöndesen, mire Milan felkuncogott a hátam mögött. Regina szemrehányóan ciccegett neki, aztán végre mellém léptek. Ahogy egy vonalba kerültünk, hármunk ereje mintha egyesült volna. Megkerestem Wentworth sötét alakját, de ahhoz, hogy hozzá eljussak, legalább két másik zsoldost kellett ártalmatlanná tennem. Kellan szája széle megrándult az elfojtott büszke mosolytól, de a szeme elkerekedett a csodálkozástól. A következő secuaz a vállán csattant, majd rátekeredett a nyakára, mire a védelmi fal megroggyant.

338

– Tarts ki! Mindjárt ott vagyok! – üzentem neki hangosabban, de láttam, hogy már nem hallja. Minden erejét a védőburokra kellett összpontosítania, de gyengült. Olyan volt, mint egy hatalmas tartóoszlop, aminek a törzsét egyfolytában ostromolták, és egyre jobban rogyadozott. Nem akartam megvárni, amíg teljesen összeomlik, elszántan néztem Wentworth irányába. Regina és Milan elkomolyodva fordultak a tisztás felé. – Nektek nem muszáj... – kezdtem, de Regina azonnal félbeszakított. – Az én párom is ott van! Ez nem kérdés – jelentette ki némi éllel a hangjában, majd megenyhülve hozzátette. – De ha nem lenne ott, akkor is mennék. – Csak mi maradtunk! – nézett a szemembe komolyan Milan, aztán a válla fölött hátravetette szőke haját. – Mutassuk meg a lélekteleneknek, miért nem érdemes két tiszta vérű boszorka pasiját elrabolni! Regina elmosolyodott, de én képtelen voltam bármit is válaszolni. Forgattam a fejem, hol az egyikre, hol a másikra néztem, aztán elindultunk. Mintha mindig is együtt gyakoroltunk volna erre a felvonulásra. A lépteink, a mozdulataink teljesen egyformák voltak. Hatásos belépőnk igazi attrakcióvá vált. Az időjárás kellemes napsütésből egyre borongósabbra váltott, a szél egyre szenvedélyesebben cibálta hosszú hajunkat, amit ezúttal egyikünk sem rejtett el. Milan és Regina öltözéke egyformán világos volt, míg nekem az akaratomra fellobbanó lángnyelvek ölelték körbe fekete szoknyámat. Úgy festettem közöttük, mint egy sötét lyuk, amely magába szippantja a gonosz lényeket. Néhány lépés után észrevettek bennünket. Wentworth arcán elképedés, csodálat és harag vívott csatát, míg végül bőszen vicsorogva adta ki az utasítást társainak. – Megölni őket! Egyszerre indult felénk négy zsoldos. Erre nem számítottam. Mármár megtorpantam, de Milan és Regina továbbra is elszántan lépkedtek előre. Bizonyára tudtak valamit, amit én nem, különben sarkon fordulva, fejvesztve rohantak volna messzire. – Hol van már Lucas? – kérdezte Milan és bosszúsan összevonta hosszú, vékony szemöldökét. Tengerzöld szeme a tisztás túlsó végét

339

fürkészte, de ahogy odanéztem, tudtam, semmit nem láthat, ami segíthetne rajtunk. Regina higgadtan legyintett, de a pillantása megtelt aggódással, ahogy Cameronra nézett. – Nemsokára itt lesz. Hannah szerint a démonlánnyal együtt érkezik, épp időben – magyarázta, és bár meg sem kellett volna lepődnöm, mégis döbbenten néztem rá. – Jorja? – Regina bólintott, de már nem volt időm megkérdezni, hogy ki az a Lucas. Az egyik zsoldos vészesen közel ért Milanhoz, és mit sem törődve fiatal korával, nekirontott. Megragadta a fiú torkát, és lendületből felrepült vele a levegőbe, hogy aztán hangos puffanással csapódjanak a földbe. Rémülten felsikoltottam, meg akartam állni, hogy a segítségére siessek, de Regina megragadta a karomat, és közönyös arckifejezéssel tovább vonszolt Kellanék felé. Elképedve néztem rá. Képes otthagyni azt a szegény gyereket annak a vérengző vadállatnak a karmai közt? – Nem lesz baja – jelentette ki józanul. Nem hittem neki, hátrafordultam, hogy saját szememmel bizonyosodjam meg szavai igazáról. A látványtól még jobban ledöbbentem, mint az imént Regina kegyetlenségétől. A zsoldos csuklyája hátrahullott, így felfedte az alatta rejtőző fiatal lány arcát. Rövid, gesztenyebarna haja volt, és az arcából ítélve nem saccoltam többnek tizennyolc évesnél. A teste vízszerű állapotban tekeredett Milan dereka köré, de a feje emberi formában maradt. Milan nem félt. Én biztosan pánikba estem volna, de Milan vigyorogva bámult le a zsoldoslány rémülten grimaszoló arcába. A következő pillanatban Milan teste teljesen elfehéredett, és vele együtt a vízszerű test is. Mintha megfagytak volna, a zsoldoslány lábairól még jégcsapok is csüngtek. De hiába, a tejfelszőke boszorkány nem kínozta sokáig a faggyal támadóját. Milan felemelte a kezét és a mutatóujjával egyenesen a lány harmadik szeme felé közelített, amely a rettegéstől egészen kerekre tágult. Mielőtt hozzáérhetett volna, Milán ujja éppúgy jégcsapszerűvé nyúlt, akárcsak a teste.

340

Abban a pillanatban, ahogy a harmadik szemhez érintette fagyott mutatóujját, a zsoldoslány velőtrázóan felsikoltott. Először nem értettem, miért, de aztán megláttam. Harmadik szemétől fagyos fuvallat kúszott végig a testén: előbb a homlokán, aztán az arcán és a haján, míg végül elért a szájáig, és akkor a sikoltás abbamaradt. A végén nem maradt más belőle, csak egy jéggé fagyott emberalakzat. Milan elégedett vigyorral mászott ki a teste köré csavarodott zsoldoslány csapdájából. Bár eléggé magunk mögött hagytuk már, még ilyen távolságból is látszott, hogy a fiú szinte vibrál az izgatottságtól. Megkönnyebbülve felsóhajtottam, és visszafordultam. Már csak három zsoldos állta el az utunkat. Csakhogy én nem őket akartam. Tekintetemmel a vezérüket kerestem, akinek a karjából kinyúló secuaza épp akkor tekeredett szerelmem nyakára. – Ügyes legyél! – engedte el a karomat Regina, mire értetlenül meredtem rá. A következő másodpercben felemelte a jobb karját, és a szemeire mintha bíborszínű hártya ereszkedett volna. Nem mozgott az ajka, nem mormolt semmiféle igét, de láttam, hogy a bőre alatt izzani kezd a varázslat. Bármire is gondolt, az arcának jobb felébe véste be magát, mert egy ige ott kezdett vörösen fényleni, miközben a kezéből sötétbarna hullám örvénylett a rátámadó robusztus termetű zsoldos felé. Már nem volt időm megvárni, mi lesz a csatájuk kimenetele, mert a szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes. Odakaptam a fejem, és összeszorítottam a számat. Egy újabb csuklyás zsoldos közeledett egyenesen felém. Igyekeztem nem megrémülni, és kizárni minden olyat tényezőt, ami zavarhat a koncentrációban. De Kellan szenvedett, és Cameronék is bajban voltak. Majd beleőrültem a tudatba, hogy az általam főgonosznak tartott gyilkos Wentworth végezhet velük. Kétségbeesetten próbáltam összpontosítani: egy „Trudo”-val vagy a vakító varázslattal akartam ártalmatlanná tenni a támadómat. Azonban még mielőtt bármit tehettem volna, a hátam mögül egy hófehér fénynyaláb a földre teperte a zsoldost. A meglepett csuklyás a fejét rázva próbált magához térni, míg én csodálkozva fordultam hátra. Egy harcos külsejű harmincas férfi rohant felém, a hátán óriási szablyával, arcán hatalmas vágás húzódott a

341

járomcsontjától a felső ajkáig. Legalább olyan magas volt, mint Kellan, és mivel éppen segíteni próbált nekem, arra a következtetésre jutottam, hogy nem lehet más, mint Lucas. „Na, mire vársz még, kislány? Menj, és segíts rajtuk!”– adta ki az utasítást a férfi, mire bólintottam, és elindultam a következő zsoldos felé. Már legalább tíz lépést megtettem, mire éles villanással rádöbbentem, hogy az előbb hallott mondatok nem hangoztak el fennhangon. A gondolatai voltak. Hallottam a gondolatait annak a férfinak! Nem volt időm megemészteni ezt az érdekes újdonságot, de még arra sem, hogy hátranézzek, és megtudjam, vajon ő észrevette-e, mi történt. A következő zsoldos alig néhány méternyire járt tőlem, a csuklyája a hátára csúszott, így láthatóvá vált előttem az arca. Hatalmas, gyönyörű barna szemei voltak, egyedül a homlokán virító szemnek volt különös kékes fénye. Mindhárom szemével szinte tébolyultan bámulta szélcibálta hajamat. Úgy egy méterre lehettem tőle, amikor egy hosszú, karcsú alak balról nekirontott, méghozzá olyan erővel, hogy egyszerűen elsodorta az utamból. Jorja volt, ő teperte le a csuklyás gyilkost, és mielőtt az bármit tehetett volna, végigsimított az arcán. Tudtam, hogy a méreg máris bejutott a szervezetébe, de nem vártam meg a hatását, immár szabad volt az út Wentworthhöz – megtisztították előttem. Ahogy ránéztem a sötét bőrű Zsoldosra, éreztem, hogy a lángok új életre kelnek bennem. A látóterem beszűkült, Kellan és a többiek elhalványodtak, ő viszont kiemelkedett. Csak ő létezett számomra, egyedül őt láttam, és éreztem, ahogy a bíborfüggöny a szememre ereszkedik. Nem tudtam, mi az, de nem bántam, hogy ott van, mert tisztábban láttam a célomat bármi másnál. Wentworth leengedte a secuazzal összekapcsolódott karját, mire megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a mellkasomból. Legalább már Kellannek nem kell szenvednie. Biztonságba húzódhat a többiekkel együtt. A secuaz a magasba emelkedett, és Wentworth felém csettintett vele. Nem akartam most fájdalmat érezni. Elég volt a puszta gondolat, máris lángnyelv csapott ki belőlem, és porrá omlasztotta a korbácstestű

342

élősködőt. Elégedett mosollyal figyeltem, ahogy Wentworth hangos ordítással vált meg kis barátjától. Abban a pillanatban, ahogy a korbácstestű lehullott, a Zsoldos kezei épen és egészségesen kerültek elő a csuklyás kabát ujjából. A mosoly eltűnt az arcomról, elbizonytalanodtam. Wentworth kihasználta a helyzetet, azonnal mellettem termett, és vízszerű testével körbefonta az enyémet. Szabadulni próbáltam, de ő csak nevetett rajtam. – Kevés vagy még, boszorka, hogy legyőzz engem! – suttogta keserédes hangján a fülembe. A karjaimat a testem mellé szorította, a nyakamat gúzsba kötötte vízzé vált kezeivel, moccanni sem tudtam. Egyre jobban kétségbeestem. Éreztem, hogy a nemrég megszerzett energiám hűtlenül somfordál egyre messzebb tőlem. Úgy tűnt, Wentworth kitűnően szórakozik a hiábavaló erőfeszítéseimen. Csak nézett rám, bámult, engem pedig kirázott tőle a hideg. Harmadik szeme tágra nyílt, ahogy az egyetlen szabadon lebegő testrészemet figyelte: a tűzben égő fekete hajamat. Emberi tekintete viszont engem figyelt, és ez talán még ijesztőbb volt, mint az, hogy kiszívhatja az életerőmet. Egyik kezével elengedett, és felvette emberibb formáját, míg a másikkal továbbra is szorosan tartott. A háttérben hallottam Kellan halált jósló morgását, majd egy hangos csattanást, amiből arra következtettem, hogy valakinek sikerül hatékonyan távol tartania tőlem. – Bíborhajú! Te vagy a leggyönyörűbb bíborhajú, akit valaha láttam! – suttogta Wentworth, és legnagyobb döbbenetemre a következő pillanatban az ajka az enyémre tapadt. Alig volt időm meglepődni, a csókja máris véget ért. Elborzadva meredtem a Zsoldosra, aki úgy tűnt, legalább annyira meglepődött, mint én. Aztán összehúzta a szemöldökét, igyekezett összeszedni magát. Amikor újra megszólalt, a hangja határozottabban csengett. – Az igazság az, hogy egyelőre nem tudom eldönteni, melyik elfoglaltságom lenne élvezetesebb veled. – Kis szünetet tartott, végül kegyetlen mosoly terült szét szinte fekete arcán. – De igen. Mégis el tudom dönteni.

343

A homlokán lévő szeme izzani kezdett, éreztem, ahogy gyengülök. Tudtam, ha nem teszek valamit, akkor végem, és talán azoknak is, akik még a tisztáson küzdenek a csuklyások ellen. Wentworth belemarkolt a hajamba, hátrafeszítette a fejemet, mintha azt akarná elérni, hogy a harmadik szemévei kerüljek egy vonalba. És ekkor újra beszűrődtek a fejembe a hangok. Oda sem néztem, mégis hallottam, ahogy Regina Cameront próbálja suttogva életre kelteni kábult fájdalmából, talán a sebeit gyógyította varázsigét mormolva. Milan még mindig küzdött a másik zsoldossal, hallottam a lihegésüket, fojtott, fájdalmas nyögéseik visszhangot vertek a tisztáson. Eljutott a fülembe Jorja hangja is, aki éppen ekkor lépett oda Reginához, hogy felajánlja a segítségét, amit a boszorkány persze szó nélkül – s talán egy gyilkos pillantás kíséretében – visszautasított. Kellan és Lucas a küzdelmemet figyelték. Nem csak hallottam, láttam is mindent. Mégpedig Lucas gondolatain keresztül, ami már csak azért is hihetetlennek tűnt, mert életemben először találkoztam ezzel a férfival. Mindenesetre láttam, hogyan kellett Lucasnak lefognia Kellant, amikor Wentworth megcsókolt, és együtt dobogott a szívem a kedvesemével a dühödt félelemben. – Összeroppanthatja, mielőtt segítenél rajta! – figyelmeztette Lucas Kellant, aki ezek után tehetetlenül vergődve várta az alkalmat, hogy közbeavatkozhasson. Őrület! Az egész életem csupa képtelenség, az agyam mégis tisztában volt vele, hogy ez a valóság. Ki kellett szabadulnom. Bosszantott, és elegem volt a Zsoldos közelségéből, fojtó szorításából. Ekkor Lucas váratlanul fájdalmasan felordított. Mint aki kábulatból ocsúdik, azonnal reagáltam, és magamtól rátaláltam az elméjét az enyémmel összekötő csatornára. Láttam, hogy Kellannek egy jól irányzott ütéssel sikerül kiszabadulnia a szorításából, majd közvetlenül Wentworth háta mögé lopóznia, hogy a segítségemre legyen. – Retractus! – kiáltotta, kezével egy lasszó pörgetését utánozta, és a láthatatlan kötelet a Zsoldos felé hajította. Wentworth megfeszítette a nyakát, a szorítása enyhült, s miközben láthatóan légszomjjal küszködött, visszanyerte emberi alakját.

344

Fogalmam sem volt, hogy egy ilyen lénynek szüksége van-e oxigénre, mindenesetre nem akartam kivárni, míg újra összeszedi magát. Kellan a háta mögött állt, és bár szemlátomást nehezen, de annál kitartóbban tartotta a láthatatlan lasszót. Hálás pillantást vetettem rá, és minden erőmmel küzdöttem, hogy kiszabaduljak. Éreztem, ahogy a harag végigfut a gerincemen, aztán forró érintésként összegyűlik a kulcscsontomnál. Eszembe ötlött, melyik igém vésődött oda nem sokkal ezelőtt, és elégedett mosoly terült szét az arcomon. – Ultimspirit! – gondoltam az igére, és erősen koncentráltam, hogy lelketlen gyilkosomra azonnal lesújtson a halál. A varázs azonban lassan hatott. Lassabban, mint ahogy azt türelmem lett volna kivárni. Rájöttem, hogy nem koncentráltam elég erősen. Most, hogy a barátaim és Kellan nagyjából biztonságban voltak, már nem éreztem magamban elegendő haragot ahhoz, hogy igazán hatékonnyá tegyem. Lázasan töprengtem, vajon mi az, amivel feldühíthetném magam. Ami elég fájdalmas egy gyilkos ige aktiválásához. A következő pillanatban az agyam egy szőke lányt vetített elém, a haja bodrosan táncolt mindig mosolygós arca körül, ibolyakék szemében vidámság csillogott. Eszembe jutott a szeretet, amit iránta éreztem, majd a csalódás és a fájdalom, amit az elvesztése okozott. Wentworth arca megnyúlt, ahogy rám nézett, ezúttal mindegyik szemével. Már esze ágában sem volt megcsókolni, sőt, folyékony végtagjait próbálta mielőbb lefejteni rólam, mielőtt teljesen hozzám kozmálna. A testem már nem az enyém volt. Izzó örvényként forrongtam a Zsoldos vízszerű testében. „Te jó ég! Még a végén megöli!” – hallottam Lucas gondolatait, mire haragosan rávillantottam bíborfényű tekintetemet. A férfi elképedve nézett rám. Rádöbbent, hogy hallom őt, láttam a fejében, ahogy végigpörgeti az eseményeket, aztán, bumm! A következő pillanatban, mintha egy zsilipet eresztettek volna le. Lucas gondolatai újra rejtve voltak előttem. Nem foglalkoztam vele. Visszafordultam Wentworth felé, miközben az agyam – a haragomat táplálandó – újabb képet hozott elő. Egy magas, vékony alak, az arcára mély barázdákat szántott az idő, mégis

345

barátságosan mosolygós maradt. Égszínkék szeme mindig kedvesen, szeretettel nézett rám. Elhessegettem Gideon meggyötört tekintetét, és Wentworthre zúdítottam minden keserűségemet. A gyilkos ige fájdalmasan izzott a kulcscsontomban. Valaki szólított, de nem figyeltem rá. Csak azt akartam, hogy leszámoljak végre ezzel a gyilkossal. Hogy úgy szenvedjen, ahogy én szenvedtem a szeretteim elvesztése miatt. Vagy úgy, ahogy az áldozatai szenvedtek a haláluk előtt. – Claire, figyelj rám! – hallottam újra a suttogást. Bosszankodva vontam össze a szemöldököm. Nem akartam másra figyelni, de a csöndesen susogó hang magához vonzott. A halk mormogás erősebben hatott rám, mint az a késztetés, hogy azonnal végezzek Wentworthszel. Látni akartam, ki az, és mit akar mondani nekem. Elszakítottam a tekintetemet az előttem fetrengő Zsoldosról, és a hang tulajdonosát kerestem. Kellan ott állt mellettem, tőlem néhány lépésnyire. Két kezét csitítóan maga elé nyújtotta, mintha Hannah-t próbálná megnyugtatni. Szólni akartam neki, hogy nézze, mit teszek. Azt akartam, hogy büszke legyen rám, amiért sikerült elkapnom az apja gyilkosát, de képtelen voltam akár egyetlen sóhajt is kipréselni magamból. Csak felemeltem a kezemet, és rámutattam Wentworthre, akiről kis időre levettem a fájdalmas rontást. Valahogy sokkal emberibbnek tűnt, mint eddig bármikor. A Zsoldos előttem térdelt meggyötörten, megkínzottan, én pedig nem éreztem mást, csak végtelen elégedettséget. Ahogy belenéztem az emberi szempárjába, és láttam benne a legyőzöttek haragját, boldog voltam. – Claire, nem szabad megtenned! – mondta Kellan, mire elképedve néztem rá. Látta a megdöbbenésemet. Felém nyújtotta a jobbját, tenyérrel fölfelé, és biztatón rám mosolygott. – Te sem akarsz igazán démonná válni, igaz? – szólalt meg fennhangon. Döbbenten néztem rá. Egyszeriben beugrott minden, amit Kellan mesélt a boszorkányok hatalmas erejéről, és arról, mi történik, ha nem állnak meg időben. Ha a varázslást nem csak jóra használom, és

346

engedem, hogy túlnőjön rajtam az erő, ha nem tanulok meg megállni ezen a ponton, én is lelketlen gyilkológéppé változhatok. A legszörnyűbb pedig az lenne, hogy akkor biztosan nem lehetnék együtt Kellannel. Ha viszont nem vetek véget Wentworth létezésének, a másik végzetes csapdába esem, mely örvényként ránt magával. A végeredmény ugyanaz lenne. Kétségbeesetten pillantottam a szerelmemre, miközben őrlődve kerestem a megoldást. Mégsem hagyhatom életben a Zsoldost. – Ez nem a te dolgod! Csak bízz bennem! Hiszen ezt tettem, amióta csak ismerem. Szinte vakon bíztam benne kezdettől fogva. Elgondolkodtam. Addig soha nem bántam meg, hogy megbíztam Kellan szavában. Ha azt mondja, hogy nem kell megölnöm, annak nyomós oka lehet, hiszen ha valakiről, akkor róla pontosan tudtam, mennyire akarja Wentworth halálát. Esdeklőn néztem rá. Akaratom ellenére könnyek gyűltek a szemembe, és végigfolytak az arcomon. Annyira szerettem volna véget vetni az egésznek, de Kellan csak csóválta a fejét, és kitartóan nyújtotta felém a jobbját. – Kérlek, Claire! Gyere ide hozzám! A tekintetében legalább annyi könyörgés volt, mint az enyémben. A haragom lassan parázzsá törpült, végül teljesen kialudt bennem, ahogy leengedtem a karomat. Wentworthből megkönnyebbült hörgés tört elő, én pedig engedelmesen omlottam Kellan karjaiba. Abban a pillanatban, ahogy hozzám ért és a mellkasára vont, megmerevedtem. Hiába volt a hangja bársonyosan lágy és vonzó, az alakját nem ölelte körbe az ezüstös köd, ami a láthatatlanságát jelezte nekem. Hirtelen másodrangúvá vált a Zsoldos és a kivégzése. Csodálkozva néztem fel Kellan sötét szemeibe, de a szeme fehérje most nem sötétedett ónixfényűvé, mint máskor. Csak Kellan volt, nem volt benne semmi démoniság, és meg tudtam érinteni anélkül, hogy a fájdalmas örvény lerántott volna a mélybe. Láttam az arcán a hitetlenkedést, tudtam, hogy ő sem érti az egészet. – Az Ultimspirit miatt van – szólalt meg mögöttünk Hannah a tőle megszokott közönyös hangnemben.

347

Értetlenkedve fordultam felé, de nem bontakoztam ki Kellan karjaiból. – Hiszen nem sikerült megcsinálnom – mutattam rá a szó szoros értelmében a lényegre, Wentworth ugyanis még mindig a lábunknál térdelt bizonytalanul, összetörve, dühösen a megalázó vereség miatt. Hannah megvonta apró vállát. – Azért, mert nem sikerült száz százalékosan végrehajtanod, attól még beleivódott a bőrödbe – magyarázta. – Félig sikerrel jártál, hiszen megsebezted. Lucasnak nem sok dolga lesz vele. Mivel azonban a bőrödbe került egy gonosz, szó szerint ártó ige, így a lényed, ha csak egy árnyalatnyival is, de gonoszabbá vált. Így már képes vagy elviselni egy démon érintését. A szám tátva maradt. Próbáltam összerendezni a hallottakat, de Hannah egy lépésnyivel mindig előttem járt. Elmagyarázott mindent, mielőtt feltehettem volna a kérdésemet, és úgy láttam, hogy ezt a helyzetet rendkívül szórakoztatónak találja. – Lucas, a testőröd – mutatott Hannah kicsiny kezével a férfira. „Mostantól te megsebzed, én megölöm!”– kacsintott rám Lucas barátságosan, és éreztem, hogy jól ki fogunk jönni egymással. – Menjünk! – mondta Kellan, miközben kézen fogott, és húzni kezdett a Zsoldostól minél messzebb. Hannah, Regina, Cameron, Milan és Jorja kis csapatot alkotva előttünk mentek, és már félúton lehettünk, amikor a hátunk mögött éles reccsenés, majd csobbanó puffanás hallatszott. Meg akartam fordulni, hogy megtudjam, hogyan kell kivégezni egy zsoldost, de mielőtt megmoccanhattam volna, Kellan a kezemnél fogva magához húzott. A derekamon a keze szinte égette a bőrömet, és már el is felejtettem, miért akartam megfordulni. Milan lépett közelebb hozzánk, és csodálkozva nézett Hannah-ra. – Egy pillanat! Nem úgy van, hogy míg mentora van, addig nem lehet testőre? – kérdezte, mire a kislány bólintott. – És, ha beteljesedik az ereje, onnantól kezdve telepatikus kapcsolatban áll a testőrével, mert a mentorával felbomlik a szimbiózis? Hannah újra bólintott. Milannak fogalma sem volt, hogy olyan információkat hozott szóba, melyekről nekem eddig csak halvány

348

sejtéseim voltak. Elakadt a lélegzetem, de azonnal beindult újra, amikor megéreztem Kellan nyugtató szorítását a derekamon. Felnéztem rá, és egy gondolatnyi időre hagytam, hogy elvesszek sötét szemeiben. Ajkán várakozó mosoly játszott, szabad kezével végigsimított a hajamon, ami immár higgadt feketében pompázva hullott ziláltan a vállamra. Regina és Cameron is közelebb lépett. – De egy Utolsó Boszorka nem maradhat testőr nélkül – vetette közbe Regina, és tétován pillantott Lucas felé. – Lucas eddig sem volt a testőrötök, a gondolataitok is rejtve voltak egymás elől. Moldomusban nincs szükség rá, hogy valaki helyettetek gyilkoljon, csak az emberek világában. Azért volt mellettetek, mert ő így döntött. Mivel mostantól gyakrabban lesztek ebben a világban, így lesz igazi testőrötök is – magyarázta Hannah kissé türelmetlenül. Látszott, hogy untatja ez a téma, mintha valami izgalmasabbra várna. – Regina testőre Cameron lesz, Milannak pedig egy Trixie nevű boszorkány lesz a segítségére, aki már Moldomusban vár rá. – Trixie? – hűlt el Milan, és elszörnyedve nézett a Bölcsre. – Egy lány lesz a testőröm? – Nagyon jól ki fogtok jönni egymással – mosolygott sejtelmesen Hannah, aztán titokzatosan hozzátette. – Majd egyszer! – Majd egyszer? Hát ezt meg hogy értsem? – hüledezett Milan, miközben hátradobta keseszőke sörényét. Hannah türelmetlenül legyintett, majd megtorpant, s vele együtt mindenki mozdulatlanná merevedett. Fehér szemével a tisztásnak azt az oldalát fürkészte, ahonnan korábban én bukkantam elő a lángtengerből. Ahogy megláttam, mit néz, keserű rémület lett úrrá rajtam. Eddig nem vettem észre, hogy rajtunk kívül mások is vannak a tisztáson. Heten voltak, és valamennyiüket ismertem az emberi életemből. Abból az életből, amikor még nem lángoltam úgy, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, és amikor még nem hevert a lábaim előtt egy megkínzott gyilkológép. Az első, akit felismertem, Bertha volt, Maxine anyja. A szemében nem fájdalmat láttam, pedig biztosra vettem, hogy már tudja, mi történt. Helyette mérhetetlen gyűlölet izzott benne, egészen elsötétítette ibolyakék szemét. Szerettem volna odamenni hozzá, hogy

349

meggyőzzem, egyedül a Zsoldos a felelős a lánya haláláért, de tudtam, hogy úgysem hinne nekem. Sok évig voltunk barátnők Maxine-nel, de ő soha, egyetlen pillanatig nem kedvelt engem. Most már értettem, miért. A következő, akit felismertem, William volt. Ott állt Bertha és Daniel McGregor mellett. Maxine anyja egészen eltörpült a két hatalmas fiú között, de büszkén kihúzta magát, és türelmetlenül tekintgetett felénk a tisztáson. A jelenlévők között felfedeztem még Daniel két húgát, Millicantet és Clarissát is, akik ezúttal a sminket és a tűsarkút terepszerelésre és túrabakancsra cserélték. Felismertem még Mrs. Hastinkset és az igazgatónőt, Mrs. Martle-t. Több mint meglepő volt így együtt látni ezeket az embereket. Nem csak azért, mert itt bukkantak fel, messze az otthonunktól, hanem hogy azonos oldalon álltak. A legfurcsább azonban az volt, hogy ez a szedettvedett gyülekezet ellenem jött létre. Bár én soha nem ártottam nekik, mégis azért sorakoztak fel, hogy máglyára vessenek. – Az Üldözők – mormogta Kellan a fülembe, mire a gyomrom görcsbe rándult. – Nemrég érkeztek, hogy nézzék a műsort. Lucas odajött hozzánk, acélszürke szemei izgatottan csillogtak, de egyetlen csepp vér vagy nedves testmaradvány nem mutatta, hogy mit is csinált az imént. – Megölted? – kérdeztem óvatosan, mire rám villantotta borostás mosolyát. – Ahogy mondtam: te megsebzed, én végzek vele! – De Milan is végzett eggyel, nem? Láttam, ahogy... – Te csak azt láttad, hogy megfagyasztja – szakított félbe Cameron. Kicsit jobb színben volt, de még mindig úgy tűnt, mintha komoly erőfeszítésébe kerülne talpon maradni. – A te erőd a tűzben rejlik, Milan a jég ura tud lenni, ha akar, Regina pedig bármikor szelet vagy vihart tud teremteni. Milan csöndesen felkuncogott. – A jég ura? Ez komoly? – Akkor nem is ölted meg? – kíváncsiskodtam tovább, miközben éreztem, hogy Kellan átkarolja a derekamat. Milan csalódottan fújtatott. – Sajnos nem lehet. Sokkal csinosabb vagyok boszorkánynak, mint amilyen démonnak lennék – vigyorgott rám, majd elkomolyodva Lucas

350

felé intett a fejével. – Lucas mindig velünk van, és ha szükséges, elvégzi helyettünk a piszkos munkát. – És belőle miért nem lesz démon? – értetlenkedtem. Milán megvonta a vállát. – Mert ő testőr. Erre született. – A zsoldosokkal könnyen elbánunk. Ők nem jelentenek problémát – magyarázta Lucas, aztán fogcsikorgatva nézett az embercsoport felé. – Ott van a mi igazi gondunk. Kellan karja szorosan fonódott a derekam köré, éreztem, ahogy próbál megnyugtatni, pedig tudtam, hogy az Üldözők jelenléte őt jobban bosszantja, mint engem. – Végezhetnénk velük is! – jegyezte meg Regina, és Lucasra villantotta vélhetően legelbűvölőbb mosolyát. – Lucas imádná! Lucas arcán a heg arrébb húzódott, hogy egy üdvözült mosolynak adja át a helyét. Átfutott az agyamon, hogy ha ennyire imádja a gyilkolást, talán mégsem jövünk ki majd olyan jól. Abban a percben, amikor erre gondoltam, a tekintete rám villant, és sóvárgó kéjgyilkoshoz illő mosolya szolid barátságosra váltott. – Nem bánthatjátok őket! – figyelmeztette őket Hannah, elvonva a figyelmem Lucasról. Milan a szemét forgatta. – Miért nem lepődöm meg? – gúnyolódott. Vékony, de izmos karját kihívóan keresztbe fonta a mellkasán, miközben tengerzöld szemével az idegeneket fürkészte. – Voltaképpen miért is nem? Csak heten vannak. Ahogy kimondta, mintha leesett volna neki a tantusz. Kellan a fogát csikorgatta, Lucas bosszankodva fújtatott, Cameron pedig erőtlenül megmosolyogta felesége, Regina zúgolódását. Úgy láttam, a testéről nyomtalanul eltűntek a sebek, az arca viszont továbbra sem hozta azt a színt, amit megszoktam tőle. – Miért baj, ha heten vannak? – kérdeztem. – A mitikus számokkal vigyázni kell – világosított fel Kellan türelmesen. – Három, hét... Ezek mind olyan számok, melyek védelmet nyújtanak az embereknek a mi világunk varázslataival szemben. – Oh! – Csak ennyit bírtam kinyögni. Fogalmam sem volt, mit kezdjek ezzel az új és hihetetlennek tűnő információval, de örültem,

351

hogy nem fognak tömegmészárlást rendezni azok között, akikkel felnőttem. – Mi lenne, ha beszélnénk velük? – javasoltam meggondolatlanul. Úgy néztek rám, mintha azt mondtam volna, menjünk, és öleljük a keblünkre őket, amivel végzetesen megszegtem volna az embergyűlölő szabályaikat. Még Kellan is egész testében megmerevedett a javaslatomra. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – súgta csöndesen. – Miért? – Az emberek megbízhatatlanok – szólalt meg Jorja, most először, mióta véget ért a csetepaté. – David is ember, és én emberként nőttem fel – ellenkeztem. Jorja szemén a megvetés árnyéka futott keresztül, aztán gyönyörű arcán gúnyos mosoly ragyogott fel. – Ha az emberek olyan megbízhatóak, akkor miért árult el a legjobb barátnőd? – érdeklődött szarkasztikusan. Ez övön aluli ütés volt. Kellan egyetlen pillantásával belefojtotta a szót, aztán higgadtságot erőltetve magára, felém fordult. – Zsoldosokat fogadtak fel, hogy megöljenek téged – morogta haragosan, és szeme egy pillanatra démoni fényben csillant. – Nem beszélgetni akarok velük, hanem... – Kis szünetet tartott, mélyet sóhajtott, és csak akkor folytatta, amikor már ténylegesen lecsillapodott. – Ők sem csevegni jöttek szerintem. – Akkor is meg kell próbálnom – jelentettem ki határozottan, mire Kellan helytelenítően sóhajtott. Megfordultam a karjaiban, így szemben álltam vele. Ahogy a tekintetünk találkozott, automatikusan elöntött a felszabadult boldogság, és bár tudtam, hogy figyelnek bennünket, nem tudtam nem arra gondolni, hogy mennyire jó lenne végre valahol kettesben lenni. Lucas felnyögött. – Miért kell nekem kifogni a szerelmes fruskákat? – dünnyögte tisztán érthetően, mire Regina gonoszul mosolyogva egy apró intéssel kisebb szélvihart küldött felé. Lucas arca teli lett porral, amit a harcos nevetve törölt le magáról. Az egész annyira képtelen volt. Nézni őket, ahogy játszadoznak, mintha minden rendben lenne. És a legszörnyűbb mindebben az volt,

352

hogy én is jól éreztem magam. Az egész hangulat, a társaság olyan érzéseket ébresztett bennem, mintha otthon lennék. Hazaérkeztem az enyéim közé, közülük végre nem lógtam ki semmivel. Éppen az kötött hozzájuk, ami miatt az emberek kiközösítettek. Boszorkányok! – suttogtam magamban boldogan. Felnéztem, és Lucas barátságosan csillogó acélszürke szemébe pillantottam. – Jól megleszünk, Claire! Gyorsan megtanítalak, hogyan tudod lezárni előlem a gondolataidat. Nem kell tudnom mindent. – Sanda pillantást vetett Kellanre, aztán közelebb hajolva hozzám, ravaszul hozzátette. – Nem akarok mindenről tudni! – Jaj, Luke! – háborgott Regina, és az arcát a zavar pírja öntötte el. Lucas öblösen felnevetett, aztán Kellanhez fordult, aki bár szívélyesen, mégis feszülten figyelte a köztünk lezajló eseményeket. – Nem kell izgulnod, fiú! Egyfolytában te jársz a fejében. Alig várja, hogy... – Csss! – hallgattattam el egy intéssel Lucast, de már én is legalább olyan vörös voltam, mint Regina. Mosolyogva néztem fel Kellanre, sötét szemében láttam a bizonytalanságot. – Csak kérdezned kell, és elmondom, mi jár a fejemben! Megkönnyebbülten elmosolyodott, arcáról sikerült letörölnöm a gondterhelt árnyékot. – Ez felettébb megnyugtató! De azért minél előbb tanuld meg; azt az elmevédő izét! – javasolta, én pedig hűségesen bólintottam. – De előbb intézzük el ezeket! – vetette közbe Regina, és az emberek felé intett. Bertha, Williammel és Daniellel az oldalán, elindult felénk, a többiek a nyomukban. Ahogy lassan lépkedtek, tisztán látszott a burok, amely hatalmas lepedőként borult föléjük. Biztosra vettem, hogy a hetes szám bűvölete valóban megóvja őket a varázslatoktól. Kellan elengedte a derekamat, aztán a kezemnél fogva húzni kezdett az embercsoport felé. Láttam, hogy Jorja épp az ellenkező irányba tart az erdő felé. Kérdőn néztem Kellanre, de ő csak intett, hogy majd később.

353

Ahogy közelebb értünk az emberekhez, és a tekintetem találkozott Maxine anyjáéval, azt kívántam, bárcsak máris eljönne az a később, amikor végre nyugodtan feltehetem a kérdéseimet Kellannek.

354

18.

Boszorkányüldözők

TISZTÁBAN VOLTAM VELE, HOGY MAXINE HALÁLÁRÓL NEM TEHETEK. Legalább annyira megviselt, mint az édesanyját, sőt, talán kicsit jobban is. Mégis, ahogy odaálltam Bertha elé, minden vád, amit a szemében láttam, ólomsúlyként nehezedett a vállamra. Tudtam, hogy nem igaz, hogy minden érzelem, amit mutat, hamis, mégis nyomasztóan eluralkodott bennem, hogy az egész miattam történt. Ha nem létezem, ha nem kerülök a városukba, talán az Üldözők sem jöttek volna létre. „ Claire, fölöslegesen kínzod magad! Hidd el nekem, az egész nem veled kezdődött!”– sugallta Lucas, és ahogy ezt a gondolatát látnom engedte, valami olyat is mutatott, amit egyelőre nem akart. A szüleim képe villant fel neki, ahogy állnak egymás mellett. Az apám magas, szikár férfi volt, tudtam, hiszen David tengernyi fényképet mutatott róla. Mindkettejüknek zöld szeme volt, apámtól hollófekete haját örököltem, míg anyámtól pöttömnyi termetét. A következő pillanatban Lucas bevágta előttem elméje ajtaját, így a fejében rejtőző album többi képét már nem láthattam. Rám mosolygott, de a szeme feszülten csillogott. Kicsit féltem attól, mit takargat előlem, de az időpont nem volt alkalmas a faggatózásra. – Minden rendben? – kérdezte Kellan, és amikor felnéztem rá, láttam, hogy észrevette a kis közjátékot Lucas és köztem. Hiába bomlott már fel a mentori kötődése, a szimbiózis megmaradt közöttünk

355

– Persze – súgtam vissza neki. – Majd később elmesélem, most nem fontos. Bólintott, és örültem, hogy hitt nekem. Nem akartam, hogy kellemetlenül érintse ez az új kapcsolat a testőrömmel. Mélyebbre csúsztattam a kezemet a tenyerében, mire ő szorosabban zárta körbe. Nem volt alkalmas az idő, a hely és a társaság sem, mégis egy pillanatra kihagyott a szívem, és szaporává vált a légzésem. Az érzés, ahogy ott állt mellettem, és fölém magasodott, mint egy torony, amely a mellette növekvő fát védelmezi, teljes biztonsággal töltött el. Boldog voltam, hogy ez megadatott nekem. A tekintetem visszatért Berthához, aki időközben letörölte a könnyeit, magabiztosan kihúzta a derekát, hátrasimította rövid szőke haját, és rám nézett. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem ő szólalt meg, hanem Daniel, a McGregorok egyetlen férfitagja. – Hogy mersz ránézni? – kérdezte haragosan. A hangjából és az arcából áradó megvetéstől összerezzentem. – Hogy mersz megállni előtte, amikor megölted a lányát? Kellan már-már olyan erősen szorította a kezemet, hogy csaknem feljajdultam. Amikor megszólalt, a tőle megszokott csöndes modorban beszélt, de a hangja maga volt a megtestesült fenyegetés. – Maxine magának kereste a bajt! Ahogy ti is. Ostobaság volt a zsoldosokkal szövetségre lépnetek az Utolsók ellen! Bertha szeme megrebbent, de még mindig nem szólalt meg. Ha egy pillanatra elkalandozott a tekintete, akkor is hamarosan visszatért az én arcomra. Zavaró volt, és csaknem sikerült bennem fenntartania a bűntudatot. Ha Kellan nem tartja olyan szorosan a kezemet, biztosan összeomlottam volna. – Nem lenne szabad a mi világunkban lennetek – szólalt meg William. Olyan ridegen beszélt, amilyennek még sosem láttam. Mintha nem is ő mondta volna azokat a mézes szavakat, melyekkel az iskolában köszöntött nap, mint nap. Jóképű arcán nyoma sem volt érzelemnek, mintha csak maszkot viselt volna. Nem engem nézett, a szavait nem hozzám intézte: végig Kellant figyelte.

356

– Ahogy nektek sem lenne szabad zsoldosokat felbérelni, és számotokra tiltott varázslatot végrehajtani – vágott vissza Kellan, mire Will kék szemén harag suhant keresztül. – Azért létezünk, hogy a boszorkányokat elpusztítsuk! – jelentette ki William, mintha egy rég betanult leckét mondana fel. – Azért léteztek, hogy az egyensúlyt fenntartsátok! – kontrázott Kellan. – Nem értem, miért volt minderre szükség – mondtam, és értetlenkedve összevontam a szemöldökömet. – Egy városban laktunk. Miért nem mutattátok meg a zsoldosoknak, hogy nézd, őt kell megölnöd! Egyszerűbb lett volna. – Tudatlan boszorka! – köpte a szavakat Millicant, csinos arcát eltorzította a megvetés. Mrs. Martle világosított fel. – A zsoldosokat egy ősi varázslattal megidéztük, így kerültek ebbe a világba, de ők egyedi módon működnek. Csak a hajatok fényét látják, és a szimbólumot ismerik fel, amely megidézte őket. – Beszéd közben egy láncot húzott elő a nyakából, amilyen Maxine-nek is volt, és amely a hegtetoválás formájára emlékeztetett. Eszembe jutott az az éjszaka, ahogy Maxine ott állt Wentworth előtt egy lépésnyire, és nem értettem, a Zsoldos miért nem végez vele. Most már tudom. – Hát ezért hagyta életben – suttogtam elhalóan, és keserű lett a szám íze. – Már akkor is közétek tartozott. Bertha nem felelt, továbbra is hideg tekintettel bámult rám. – A zsoldosok nem érinthetik a megidézőjüket – folytatta Mrs. Martle. – Azonban mi sem tudtunk kapcsolatba lépni velük. Nem is akartunk. Nem bántuk volna, ha az összes bíborhajút kivégzik! Daniel előrébb lépett, ő is részt akart venni a szópárbajban. Izmos karjával félkört leírva végigmutatott kis csoportunkon. – Ha ők nincsenek, nekünk sem kellett volna létrehoznunk a társaságunkat. Elegem lett a hallgatásból, elegem lett az egész hadakozásból. Berthát néztem, miközben megszólaltam. – Ha ti nem vagytok, Maxine még ma is életben lenne!

357

A szavaimat halotti csönd követte. Bertha elképedve nézett rám, míg a társai leginkább dühösen. – Hogy mered egyáltalán a szádra venni a lányom nevét? – kérdezte hitetlenkedve. – A te hibád az egész! – Nem hiszem! – vetettem ellen, a felháborodástól majdnem elfúlt a hangom. Maxine emléke magabiztossá tett. – Nem én vagyok az, aki mintát vésetett a lánya bőrébe, hogy aztán eleven húsként dobjam az oroszlánok elé! Bertha megrezzent, mintha arcul ütöttem volna. A higgadt viselkedés, amit magára erőltetett, egyébként is gyönge lábakon állt, de abban a pillanatban könnyű kártyavárként omlott össze. Arca eltorzult, ahogy szabadjára engedte az érzelmeit, és – bár bizonyára észre sem vette – kiabálni kezdett. – Ez a hagyományunk. Létre sem kellett volna jönnie, ha a fajtátok ott marad, ahová való. Ez a Föld az embereké, a mi otthonunk, és ti befurakodtatok ide. – Ez aztán a kirekesztő felfogás – szúrta közbe Regina, és bosszúsan hátradobta vörösen csillogó haját. Bertha ügyet sem vetett rá, csak nekem prédikált. Ordított velem, ahogy a torkán kifért, én pedig hallgattam, pedig forrt a vérem az igazságtalan vádaskodástól. – Soha nem lett volna szabad a mi városunkba jönnötök! A mi otthonunk volt! A mi családunk, de ti szétromboltátok az egészet! – A kezdetektől tudtad, igaz? – szegeztem neki a kérdést. – Tudtad, ki vagyok, ezért tiltottad tőlem Maxine-t. Ezért nem kedveltél soha. – Tudtam, hogy mi vagy, és nem akartam, hogy a lányom megkedveljen, mert a tizennyolcadik születésnapján csatlakoznia kellett hozzánk – magyarázta kicsit halkabban. A vállai előreestek, és megláttam benne az elkeseredett anyát, aki elvesztette az egyetlen gyermekét. – De elkéstem. Az irántad érzett szeretete erős volt. Túl erős ahhoz, hogy ezt a köteléket szét tudjam tépni. Amikor a felavatására jött, akkor is miattad aggódott, hogy te nem tudsz semmit. Mondtam neki, hogy körülötted minden hazugság. Mondtam, hogy a véredben van a hazudozás, ahogy egykor az anyádéban is! – Hogy jön ide az anyám? – hőköltem hátra döbbenten.

358

Eszembe jutott Lucas iménti kis emlékképe, és hirtelen rádöbbentem, hogy többről van itt szó, mint Maxine vagy én. Valami sokkal mélyebbre eltemetett dologról, amit gondosan igyekeztek elrejteni előlem az évek során. Bertha Williamre nézett, aki mintha utasítást kapott volna, bólintott, majd mondani kezdte a történetet. Éppen olyan hangsúllyal beszélt, mint történelemórán a felelésnél. Folyamatosan és monoton hangszínen. A különbség csak az volt, hogy az én történetemet mesélte. – Raekwon Vulcan White húsz évvel ezelőtt feleségül vette Georgina Salemet, és együtt költöztek Peach Springsbe, a szurdokhoz. Két évvel később megszülettél, ezek után nyolc évig éltetek tisztességesen, emberekhez méltóan. – És aztán? – suttogtam elhalóan. Kellan sajnálkozva nézett le rám. Tudtam, ő is elmesélte volna egyszer Gideon emlékeiből merítve, ha most nem derül ki, de már lényegtelen volt, mit akart, vagy mit akartam én. Csak tudni szerettem volna az igazat. Abban már most teljesen biztos voltam, hogy nem egyszerű autóbalesetben vesztették életüket. William kíméletlen közönnyel ismertette velem a továbbiakat. – Georgina és Bertha férje, Garry közelebbi kapcsolatba kerültek egymással, amiről a házastársaik természetesen nem tudtak. Raekwon egy nap rajtakapta az anyádat Garryvel. Éktelen haragra gerjedt. Elhatalmasodott benne a gyűlölet. – De Garry nem hagyta magát – vette át a szót Bertha. A szemében rég eltemetett események felszakadt sebeinek könnyeit láttam. – Megküzdött az apáddal, pedig akkor már tudta, hogy ki ő. – Micsoda bolond! – dünnyögte Milan az orra alatt. Amikor észrevette, hogy Bertha haragos pillantással jutalmazza, nem bírta visszafogni magát, és hozzátette. – Igenis az volt! Tudta, hogy Raekwon tiszta vérű, mégis kikezdett vele, ahelyett, hogy fülét-farkát behúzva elsunnyogott volna. – Mit ért volna vele? – kérdezte megvetően Daniel. – így legalább megmaradt a büszkesége. – Életben maradt volna! – vágott vissza Milan. – Most büszke halott. Igazad van, ez tényleg sokkal jobb.

359

– Nem mintha a nagy varázslótok köztetek lenne ma is, nem igaz? Ő legalább annyira halott, mint Garry! – köpte a szavakat Daniel. Kellan kelletlenül felmordult mellettem, de nem mondott semmit. Lucas szólalt meg csöndesen. – Azért ez nem teljesen igaz – mondta, mire elhűlve néztem rá. A szívem őrült tempóba kezdett, ahogy belenéztem a testőr acélszürke szemeibe. – Sajnálom, hogy éppen tőlem tudod meg. – Mit akarsz mondani, Lucas? – Az apád életben van. – Abban a pillanatban, ahogy kiejtette ezeket a szavakat, az égbolt hangosan felhördült, mintha az elemek is megrökönyödtek volna erre a hírre. – Harcoltak Garryvel, aki dulakodás közben véletlenül halálra sebezte Georginát. Raekwon szinte beleőrült, ahogy meglátta anyádat holtan. Bosszút állt érte és önmagáért Garryn. Mielőtt megindult volna az átváltozása, ráébredt, mit tett, és hogy milyen élete lesz ezek után. – Honnan tudod te ezeket? – kérdeztem tőle továbbra is suttogva, mert sehogy nem találtam rá a hangomra. – Mert vele voltam akkor – ismerte el, és bár úgy láttam, a legszívesebben lesütné a szemét, és elfordítaná rólam a pillantását, mégsem mozdult. – Tanonc testőr voltam, annyi idős, mint te. Arra kért, végezzek vele, mielőtt átváltozik. De én képtelen voltam megtenni. Nagyon kedveltem, sok mindenre megtanított, és nem bírtam megölni őt. – Démonná változott – leheltem, és éreztem, ahogy a hallottak súlya alatt elnehezülő pilláim alól könnycseppek csorognak végig az arcomon. Az ég már folyamatosan morajlott a fejünk felett, lassanként éreztük a bőrünkön az esőcseppeket is, de nem foglalkoztunk vele. Bertha döbbenten hallgatott. Úgy látszott, a történetnek ezt a részéi ő sem ismerte. Lucas bólintott. – Gideonhoz siettem, akivel mindannyian jó barátságban voltak. Téged is én vittelek hozzá, mert Raekwon már nem volt abban az állapotban... – félbehagyta a gondolatot, de nem is akartam hallani a befejezést. Abban a pillanatban úgy éreztem, túl sokat is hallottam.

360

Lucas tehetetlenül tárta szét a karját. – A történet többi részét már ismered. Gideon elvitt a nagybátyádhoz, és együtt felneveltek. – És mi lett az, khm... az apámmal? Lucas tekintete elsötétült. – Ne akarj találkozni vele soha, Claire! Az apád meghalt azon az estén Georginával együtt. A hangjába annyi ridegség vegyült, hogy libabőrös lett tőle a karom. Kellan elengedte a kezem, és a derekamnál fogva magához húzott. Jólesett testének közelsége, és kijózanítóan hatott rám az ereje. Mielőtt megemészthettem volna, mielőtt bárki reagálhatott volna az elhangzottakra, Daniel szólalt meg. – Ez nem változtat semmin! William teljes vállszélességgel mellette állt. – Igaza van! Vissza kell térnetek Moldomusba! Milan kihívóan lépett feléjük egyet. – Különben? William és Daniel arca meg sem rezdült a fenyegetés hallatán. – Nem árthattok nekünk. Milan gúnyosan elvigyorodott. – Azért tehetünk egy próbát. Egy hosszú percig farkasszemet nézett egymással a két kis csoport. A tisztáson élesen elhatárolódott a vonal, ami kettészelte a régi és az új életemet. Tisztában voltam vele, hogy én soha nem fogom átlépni Moldomus kapuját. – Mindenki visszatér Moldomusba – szólaltam meg csöndesen, de annál határozottabban. – Kivéve engem. – Ez nem alku tárgya – sziszegte William, a szeme szinte szikrát szórt a féltékenységtől és a dühtől, ahogy rám nézett. – Mindenkinek mennie kell. – Vigyázz, hogy beszélsz vele! – figyelmeztette Kellan, hangjában fojtott indulat izzott, és ahogy felnéztem, láttam, ahogy a szeme fehérje már feketében úszik. – Már így is túl sokat tűrtem el tőletek! Megszorítottam a kezét, ő pedig mélyet lélegzett, így nyugodtabbnak tűnt, de a szeme továbbra is ónixfénnyel csillogott, ahogy Williamet méregette ellenségesen.

361

Mielőtt folytathatták volna a szópárbajt, Bertha szólalt meg, hozzám intézve a szavait. Ibolyakék szeme kísértetiesen emlékeztetett Maxineéra, de elhessegettem ezt a gondolatot, nem akartam előttük kiborulni. Majd később, amikor nem látja senki. Majd akkor szabad utat engedek a fájdalomnak, addig azonban bezárom elmém rácsai közé. – Miért akarsz maradni? Nem okoztál már így is épp elég bajt? – Nem én vagyok a világ közepe, Bertha! – világosítottam fel ridegen. – Nem mindenről én tehetek, ami körülöttem történik. Bertha fájdalmas álarcát mintha elsöpörték volna, a helyén dühös, felháborodott grimasz jelent meg. Máskor érzékien mosolygó ajkai visszataszítóan vicsorogtak, miközben magából teljesen kifordulva ordított velem. Hiába volt legalább ötméternyire tőlem, mégis mintha apró sebeket ejtettek volna rajtam a szavai. Soha nem láttam még ilyennek, pedig jó néhány kiabálós jelenetének tanúja voltam már. – A lányom megbízott benned, de te megölted őt. Ha nem is a saját kezeddel, de akkor is miattad halt meg! Ha te nem lennél... Társaim eddig viselték el a szidalmazásomat. Regina dühösen előrelépett, az írisze bíborfényben csillogott, és úgy láttam, pusztán a haragja elég ahhoz, hogy szélvihar söpörjön végig az embereken. A McGregor lányok hátratántorodtak kissé az erős légáramlattól, de talpon maradtak. Milan tekintete is elvörösödött. Teste jégszilánkossá változott, talpa alatt pedig fagyásnak indult a talaj. Néhány pillanat múlva már egy csúszós jégtömbön állt az Üldözők csoportja. Kellan haragosan morgott mellettem. Éreztem, ahogy démoni énje most előtérbe kerül, de szorosan hozzábújtam, hogy visszataláljon hozzám. Ahogy nekem segített az önkontrollban az ő jelenléte, bíztam benne, hogy ez fordítva is működik. Azonban amikor megszólalt, bár a hangja tisztán csengett, számomra olyan volt, mintha kiabálna. Mióta ismertem, nem hallottam még őt ilyen hangerővel beszélni, szavaira megremegtek a távolban a sziklatömbök. – Maxine saját magának kereste a bajt! – mennydörögte sztentori hangon. – A lányod feláldozta magát, hogy Claire életben maradjon! Bertha döbbenten hőkölt hátra, a mondandója a torkára forrt. Kihasználva a pillanatnyi szünetet, Kellan kicsit higgadtabban folytatta.

362

– A Zsoldos ártalmatlanná akarta tenni Claire-t, de Maxine a csapás elé vetette magát – idézte fel a történteket fojtott hangon, aztán a pillantását mélyen Bertha szemébe fúrta. Egy pillanatra azt hittem, hipnotizálni akarja, de aztán eszembe jutott, hogy semmi oka nincs rá, másrészt az embereket úgyis védelmezi a szám bűvköre. – Ezzel ő is tisztában volt. Pontosan tudta, mit csinál, amikor kettejük közé ugrott. Az emberek döbbenten hallgattak. William és Daniel harci kedve is lelohadt. Mindketten tétován néztek Berthára, tőle várták, hogyan tovább. Maxine anyja azonban csak hallgatott, próbálta megemészteni az információt. – A lányod az életét adta ezért a boszorkáért. Érdemes lenne ezen elgondolkodnod! – mondta Lucas, miközben vaskos, erős ujjával rám mutatott. Nem mozdultam, egy hangot sem adtam, mert méltatlannak éreztem a szavak mögött megbúvó elismerést. A tragikus eseményt nem láttam magasztosabbnak attól, hogy engem piedesztálra emelnek. Maxine visszavonhatatlanul halott, rajta már nem segít, ha a miérteket elemezzük. – Érted halt meg? – suttogta megtörten Bertha. – Nem miattad? Próbálta megemészteni a kettő közötti különbséget, közben könnyek csorogtak végig meggyötört arcán, vállai remegtek a visszafojtott sírástól. Egy világ omlott össze benne, egy világ, amit az ősei építettek fel nemzedékről nemzedékre, és amit soha nem jutott volna eszébe kétségbe vonni. Daniel azonban nem így látta. A türelme elfogyott, mielőtt még Berthának alkalma lett volna kifejteni a nézőpontját. – Nem értem, miért kellene ezek után mégis engednünk, hogy maradj? – Ahogy rám nézett, sötétbarna szemeiben olyan rideg megvetés bujkált, hogy összerezzentem. A mozdulatomat megérezte Kellan is, mert a mellkasából halk morgás tört elő. Határozottan néztem Danielre. – Nem kértem az engedélyeteket. A maradásom sosem volt kérdéses. – Akkor meg fogsz halni – közölte nemes egyszerűséggel Daniel, mire a jéggé vált talaj megroggyant alatta. Elvesztette az egyensúlyát, de nem esett el. Harciasan nézett Milanra.

363

– De előbb te, Üldöző! – jelentette ki Milan, tengerzöld szeme még mindig bíborfénnyel csillogott, ahogy Danielt figyelte. Az üldözők észre sem vették, hogy időzített bombán ülnek. Hergelték a szunnyadó tüzet, kihívták maguk ellen a sorsot. – Nehogy azt gondold, hogy csak a zsoldosok képesek véget vetni szánalmas létezéseteknek! – prüszkölte Daniel, és ezúttal mindenki haragosan villantotta rá a tekintetét. Éreztem, hogy megfagy a levegő. Féltem, de éreztem, hogy a harag is elborít. Feltámadt bennem a menekülési ösztön. Valamiért hirtelen úgy éreztem, mennünk kell. Tisztában voltam vele, hogy nem hagyhatjuk félbe a tanácskozást, mégis valami azt súgta, hogy mielőbb el kell hagynom a tisztást. Az emberek pontosan úgy néztek Danielre, mintha az valami fontos és titkos információt juttatott volna a birtokunkba. Eddigi viselkedésük sokkal inkább vakmerő volt, mintsem értelmes, de az biztos, hogy cseppet sem tűnt úgy, hogy a félelem uralta volna őket Egyáltalán nem tartottak az Utolsók erejétől, és nem riasztotta őket az sem, hogy Lucas a szemük láttára végezte ki az általuk felbéreli zsoldosokat. – Miről beszéltek? – lépett elő Regina, a hangja remegett a visszafojtott indulattól. A szél egyre nagyobb hévvel cibálta a ruhánkat és a hajunkat, csak ebből tudtam, mennyire ki van borulva, mert egyébkéni az arcáról semmit nem lehetett leolvasni. – Mit hívtatok még segítségül? – faggatta őket Regina halálra váltan. – Ostoba emberek! A zsoldosokat sem bírtátok kordában tartani! – Hogy mersz így beszélni velünk, boszorka? – ordította Daniel, de a haragjával úgy tűnt, magára maradt. Társai egyre fokozódó türelmetlenséggel pislogtak karórájukra, mintha attól tartanának, hogy a tisztáson lesznek, amikor beüt a ménkű. Bertha még mindig görcsösen próbált megbirkózni a helyzettel. Láttam, hogy komolyan megviseli, amit megtudott. – Nem hiszem, hogy így kellene beszélned a feleségemmel! – mondta Cameron higgadtan, de az ő hangjában is ott bujkált a fenyegetés. – Nem hiszem, hogy megmondhatnád, mit és hogyan tehetek, vagy nem tehetek! – vágott vissza Daniel.

364

Az egészben az volt a furcsa, mintha nem vették volna komolyan, hogy itt életekről, sorsokról van szó. Ha valóban annyit tudtak rólunk, és tényleg annyira ismerték a varázslás tudományát, mint ahogy azt állították, ennél sokkal békésebb hangot vártam volna el tőlük. Ők azonban csak vádaskodtak és utasítgattak. De továbbra sem tekintettek bennünket egyenlő félnek. Az emberiesség legcsekélyebb nyomát sem tudtam felfedezni bennük. Sokkal korlátoltabbak voltak annál, mintsem meglássák a világ szabadságát és szépségét. Éreztem, hogy van valami a kezükben. Valami, ami még a zsoldosoknál is rosszabb, és aminek az erejéről még nekik sincs fogalmuk. Bertha hirtelen odalépett hozzám, megragadta a karomat, és finoman megrázta. Kellan felmordult, ez már sok volt, védelmező ösztöne ugrásra készen várakozott, de intettem neki, hogy maradjon. Várjon egy pillanatig, mert ez most más volt. Bertha nem bántani akart. – El kell mennetek innen! Azonnal! – suttogta hisztérikusan, és ibolyakék szemével kétségbeesetten nézett rám. – Bertha! Elment az eszed? – hördült fel Daniel, és megrökönyödve nézett a nőre. Bertha nem foglalkozott vele, csak engem nézett, és olyan erősen szorította a karomat, hogy az már fájt. – El kell tűnnötök, mielőtt ideér! – Mi ér ide? Pillanatnyi szünetet tartott, láttam a karját, ahogy libabőrös lett, amikor kimondta. – Auramors! Megidéztük, hogy segítsen a zsoldosoknak elpusztítani benneteket! – Szavaira megfagyott körülöttünk a levegő. Regina eddigi erőteljes széllökései őrült orkánná változtak, Milan jeges talaja már kiterjedt a fák, bokrok alá is. Lucas haragosan villámló szemekkel méregette az embereket, Kellan mellkasából pedig démoni hörgés tört fel. Nem értettem, nem tudtam, mi dúlja fel őket ennyire. A zsoldosoknál rosszabbat én el sem tudtam képzelni. Láthatóan gyenge fantáziával rendelkeztem, mert a tisztáson rajtam kívül mindenki megrettent. – Mi az az Auramors? – fordultam Kellanhez értetlenül. Regina meg sem várta a választ, félrevonult, és a magasba emelte a kezét. Hallottam, hogy elmormolja az Ostiumot nyitó varázslatot, amire

365

azonnal előtört ujjaiból a már ismerős szökőkútszerű átjáró. Ez azonban más volt, mert hiába mozgott úgy, mintha valóban egy tó felszíne lenne, és hiába csillogott sötét ezüstfénnyel, mégis valahogy sokkal szilárdabbnak tűnt. – Mi folyik itt? Mi az az izé? – kérdeztem riadtan. Éreztem, ahogy a pánik lassan elhatalmasodik bennem. Azonnal tudnom kellet, mivel kell, szembeszállnom, mert az továbbra is bizonyos volt, hogy nem lépek be azon a kapun. Milan türelmetlen pillantással nézett az emberek felé, aztán hozzám fordulva intett az Ostium felé. – Majd később elmagyarázom, de most menj! Megráztam a fejemet, mire bosszúsan fújt egyet. Kellan eddig nem szólt semmit, de most maga felé fordított a karomnál fogva, és az enyémbe mélyesztette démonfényű tekintetét. – Claire, menned kellene! – súgta újra azon a csöndes hangján, amitől néhány pillanatra a szívverésem is elakadt. – Az a te otthonod. Tudom, hogy érzed. Nem maradhatsz! – Dehogyisnem! – vágtam vissza határozottan. – Micsoda? – fordult hátra Regina csodálkozva. Ő még nem értett semmit, de Lucas már igen. Láttam az arcán, a szemében. Ő már tudta, hogy miért nem akarok menni. Regina azonban továbbra is hitetlenkedve állt az egész előtt. – Claire! Moldomus minden Utolsó otthona! Ott a helyed mellettünk. – Hagyd, Regina! – szólt rá Lucas morózusan. – Nem fog jönni. Kellan félig démon, nem fogja hátrahagyni. – Oh! – lehelte Milan döbbenten. – Nem teszünk kivételt senkivel! – vetette közbe Daniel, de senki nem figyelt rá. Kellan a két tenyere közé fogta az arcomat, és gyöngéden kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Rendben leszek! – fogadkozott. – Menj nyugodtan! – Egyszer már megmondtam, hogy nem hagylak itt! – makacskodtam. – Szóval, mi az az Auramors? Bertha lépett elő, de előtte intett a társainak, hogy menjenek. Mrs. Martle és az egyik McGregor lány elindult a cserjés felé, és hamarosan

366

két fehér Chrysler Voyagerben tértek vissza. Ismertem ezt a típust, mert korábban Davidnek is ilyen volt, míg rá nem akadt az ő kis kedvencére. Nem hajtottak egészen mellénk, megálltak a tisztás szélén, és járatták a motort. Az Üldözők elindultak az autók felé, csak Bertha maradt előttem összetörten. William is elindult, de néhány lépes után megtorpant. Kérdőn fordult Bertha felé. – Halálfuvallat – suttogta az asszony, mire az ég hatalmasat dörrent a fejünk felett. – Auramors azt jelenti, Halálfuvallat! A halálos fuvallatot nem érzed meg, abban az időpontban csap le, amikorra kérik. Önálló életet él arra az időre, míg megidézik, és... – Megidéztétek a zsoldosokat, akik végeztek a lányoddal, most meg egy másik olyan valami segítségét kéritek, amit nem tudtok az uralmatok alatt tartani? – szegeztem neki a kérdést. Teljesen ledöbbentem. Bertha arcára mérhetetlen bűnbánat költözött. – Nem mondom, hogy sajnálom, mert ha még egyszer végig kellene csinálnom, ugyanígy cselekednék. De elengedlek! – William felháborodottan felszisszent a háttérben, de Bertha nem foglalkozott vele, folytatta, amit elkezdett. – Elmehetsz, és ebben a világban élhetsz, amíg akarsz! A többieknek viszont menniük kell. Egy percig egymás szemébe néztünk, a vihar és az elemek tomboltak körülöttünk, egy pillanatra mégis minden elcsendesült. Teljes némaság vett körül kettőnket. Láttam a lányát felnőni, a legjobb barátnőm volt. Rádöbbentem, hogy nem érzek haragot Bertha iránt vagy az Üldözők iránt, csupán végtelen szánalmat. Amiért így kell élniük, ostoba korlátok között, amiket talán szigorú elvű, erkölcsileg patyolattiszta, ám a legkevésbé sem boldog őseik kreáltak. Bólintottam, de képtelen voltam bármit is mondani. – Menjünk már! – kiáltott oda William, mire Bertha, mintha álmából ébresztették volna, sarkon fordult, és elindult. Will vigasztalón átkarolta a vállát, és együtt futottak a fehér kocsi felé. Ha rajtam múlik, még órákig ott állok, hogy a nap minden egyes mozzanatát átgondoljam. Maxine halála, az erőm beteljesedése, Lucas és az Utolsók, az Üldözők. „Mintha egy tündérmesébe csöppentem volna” – gondoltam a fejemet ingatva, és rádöbbentem, hogy nem belecsöppentem, hanem beleszülettem. Az életem volt

367

mindez, az összes hihetetlennek tűnő dologgal együtt, ami az elmúlt néhány hónapban velem történt. Az egész történetnek a legjobb része pedig a kezemet szorongatta, és azért nógatott, hogy mielőbb búcsúzzam el új családomtól. – Sietnünk kell, Claire! Az Auramors nem fogja kivárni, hogy véget érjen a búcsúzkodás! Nincs szaga, nincs különösebb légáramlat, semmi nem jelzi majd, hogy jön – magyarázta Kellan, miközben a kapuhoz léptünk. – Ezért olyan veszélyes. Észre sem veszed, és már halott vagy. – A legkényelmesebb halál, nem igaz? – vigyorgott rám Milan, én pedig nem tudtam megállni, hogy ne viszonozzam. – Örülök, hogy megismertelek! – mondtam neki, mire ő hirtelen kiragadott Kellan kezei közül, és magához ölelt. Végre megláttam benne a tinédzserfiút. Esetlenül hosszúnak tűntek a karjai, ahogy tétován és ügyetlenül átölelte a derekamat. Az sem könnyítette meg a dolgát, hogy neki is csupán a mellkasáig értem, ahogy Kellannek. – Részemről a szerencse! – motyogta zavartan, amikor elengedett. Búcsút intett, látványosan meghajolt Hannah előtt, aki elfogadta a felé nyújtott jobbját. A kis szőke Bölcs az Ostium előtt még visszafordult, és rám mosolygott. – Hamarabb találkoznunk, mint hinnéd! – jósolta titokzatosan, aztán belépett Milannal a kapuba. Cameron volt a következő, aki átölelt. Hiába gyógyult be az összes sérülése, mégis vérszaga volt a bőrének. Ahogy elengedett, felnéztem rá, neki szerencsére már az álláig értem, így nem kellett annyira kitekernem a nyakamat, ő pedig rám villantotta csibészes mosolyát. – Ha esetleg túl sokáig fürödnél az esőben, használd a kencét, amit készítettem neked. Davidnek adtam egy tégellyel. Eszedbe ne jusson orvosdoktorhoz menni. – Sosem tennék ilyet! – mentem bele a játékba, pedig a torkomat gombóc fojtogatta. Cameron búcsúzóul rám kacsintott, megfogta Regina kezét, akinek már csak inteni maradt ideje, mielőtt magába szippantotta volna őket az Ostium. Ezúttal meg sem fordult a fejemben, hogy ácsorogjak. Kellannel megfogtuk egymás kezét, és rohanni kezdtünk. Menet közben vettem

368

észre, hogy a kaput az emberi világ felé már valaki megnyitotta előttünk. Csak később jöttem rá, hogy Lucas volt. Mire a főúthoz értünk, ő már ott állt két Harley Davidson motorral. Gyönyörű járgányok voltak. Az egyik a legújabb fajtából való, hollófekete. Épp, mint Kellan szeme, amikor démonian fénylik. Fel is pattant rá rögtön, a fejébe nyomta a bukósisakot, míg Lucas felém nyújtott egy másikat. – Hannah-nak vannak jó pillanatai – fűzte hozzá magyarázatképpen, borostás arcán olyan izgatott mosollyal, mintha élete álma teljesült volna, és nem most élt volna át egy végzetes drámát. Nem értettem, minek örül annyira, hiszen egy halált hozó szellő elől menekültünk, és azt sem vennénk észre, ha már éppen belélegeznénk. Mindenesetre biztató jelnek tekintettem a bukósisakot, hiszen Hannah nem javasolt volna védőfelszerelést, hacsak nem biztos abban, hogy túléljük. – Hová lett a Nissan? – kérdeztem Kellantől. Megvonta széles vállát, és úgy láttam, mintha mosolyogna. – Jorja ment el vele – árulta el, mire döbbenten néztem rá. – Ellopta a kocsidat? – Nem számít. Beszélt Hannah-val, mielőtt elment. Míg te a Zsoldos ellen harcoltál – magyarázta, és bár a sisak elnyomta a hangját, azért meghallottam a belőle kicsendülő büszkeséget. Örültem, hogy büszke rám, de valami azért megütötte a fülemet, amiről még ő sem volt képes elterelni a figyelmem. – Miről csevegett Jorja a Bölccsel, míg én próbáltam menteni, ami menthető? Nem értettem, mi vicceset mondtam, de a két hímnemű útitársam csöndesen felnevetett. – Mondjuk úgy, hogy Jorja neki elhitte azt, amit nekem soha. Hogy nem lehet köztünk semmi olyan, ami meghaladja a barátság fogalmát. – Megfogta az egyik kezem, és rásimította a tenyerét. A pillantásával hipnotizált, képtelen voltam elfordítani a tekintetemet. A szívem majd' kiugrott a helyéről, ahogy belenéztem a sötét szempárba. – „Az ő társaságában éreztem csak igazán, hogy élek, benne élek, és ő bennem él.” Azt a helyet egyedül te töltheted be, kis boszorkám. Lucas látványosan felnyögött. Tudtam, hogy zavarban kellene lennem, de mivel az elhangzottaknak megfelelően éreztem én is, így

369

csupán végtelen boldogság tobzódott bennem. Odaléptem Kellanhez, és egy csókot leheltem bukósisakjának arra a részére, ahol a száját sejtettem. Kellan bizonyára magához húzott volna, vagy legalább a sisakot leveszi, ha épp nem az Auramors elől menekülünk, de így csak rám kacsintott, és intett, hogy üljek mögé. Feltettem a mélykéken fénylő sisakot, és elhelyezkedtem Kellan mögött. Szorosan a hátához simultam, a fejemet a hátának támasztottam, már amennyire a sisak ezt megengedte. Karjaimat a dereka köré fontam, és végigsimítottam izmos mellkasán. Elkapta a kezemet, és a bukósisakján ahhoz a részhez tette, ahol a szája lehetet, mintha megcsókolta volna a tenyeremet. Elmosolyodtam. Visszatette a kezem a mellkasára, aztán berúgta a motort. A tudatom egy pillanatra sem pihent meg, szorgosan dolgozott, hogy minden információt gondosan eltároljon későbbre, de mint már oly sokszor, ezúttal is arra a következtetésre jutottam, hogy egyszerűbb elfogadnom mindent, mint megválaszolnom. Lucas felült a miénk mellett álló Harley-ra, ami régebbi típusú volt, egészen más, mint a mi modern gépünk, ám sokkal jobban illett hozzá. Kényelmesen hátradőlt benne, és magasra emelt karokkal kapaszkodott a hosszan megnyújtott kormányba. A motorok felberregtek, és végigszáguldottunk a naplementében a szurdok mellett. A kanyon egyébként is bíborszínben pompázó csipkézett szikláit még vörösebbre festették a lenyugvó nap sugarai. Mintha az égiek így mutatnák a helyes utat egy békésebb jövő felé.

370

Epilógus Új élet AZ ÜNNEPI ÉTELEK ILLATA ínycsiklandozóan szivárgott ki a konyhából, hogy az egész házat bejárva rám találjon a tető kiugró, lapos részén. Hanyatt feküdtem, derékig érő hajamat kibontva szétterítettem, és lehunyt szemmel élveztem a napsütést. – Mindjárt vacsora! – csendült fel a földszintről David hangja. Nem feleltem. Tudta, hogy Kellan nélkül nem megyek le. Már teljesen elkészültem, nem lehetett rám panaszkodni. David Fantázia a valóságban című legújabb könyve a bestseller listák élére került. Mindeddig még arra sem vettem a fáradtságot, hogy elolvassam. Fogalmam sem volt, hogy misztikum vagy filozófia-e az alapja, de nem is ez volt a lényeg. David fontosnak tartotta, hogy minél több embert megérintsen az írásaival, és mióta túléltük a túlélhetetlent, még inkább odafigyelt erre az elméletére. Egy hónap telt el azóta, hogy a Zsoldos felbukkanása a régi otthonunkban, ahol a gyermekkoromat is töltöttem, fenekestől felfordította az életemet. Időnként még eszembe jutott Wentworth kegyetlen mosolya és az Üldözők mérhetetlen gyűlölete, de nem engedtem, hogy úrrá legyen rajtam a félelem. A városból elköltöztünk,

371

az egyetemről átjelentkeztem egy másikra, így szeptembertől már az új helyen kezdhetek. David és Lin már hivatalosan is felvállalják a kapcsolatukat. Igazán helyesek együtt, én pedig örülök, hogy boldognak látom a nagybátyámat. Annak viszont még jobban, hogy lefoglalja ez az új szerelem, így nincs ideje az én kapcsolatomban vájkálni. A nyári napsugarak fényesen beragyogták a környéket, úgy éreztem, mintha korcsolyáznának a bőrömön. Így töltődtem fel. Mindenfajta pozitív energiát így szedtem magamra napfürdőzés közben. A távolban felhangzott egy motor hangja, mire a szívem hevesen megdobbant. A moraj egyre erősödött, és tudtam, hogy már csak percek kérdése, és újra láthatom. A Kellannel együtt töltött idő csak még közelebb hozott minket egymáshoz. Úgy éreztem, minden idegszálammal ráhangolódtam. Gyakran mondogattam neki, hogy beleolvadt a létezésembe. Az enyém az övé nélkül olyan törést szenvedne, amelyet biztosan nem élnék túl. A motor leparkolt a házunk előtt. Szinte hallottam a lépteit, ahogy türelmetlenül végigsétál a feljárón, nyílik az ajtó... Nem mozdultam. Mélyeket lélegeztem, és igyekeztem csak rá koncentrálni. Minden egyes szó, ami elhangzik köztünk, egy-egy damil szál. Összeköt bennünket, éppolyan erős, mint a köztünk lévő szerelem, és hajlékony is, hogy a körülöttünk lévő furcsaságokat elbírja viselni. A következő pillanatban már tudtam, hogy ott van. Zajtalanul jött fel a tetőre, mégis biztos voltam benne, hogy mellettem ül. Valami hideg érintett meg a lábamnál. Egy halványkék, térdközépig érő, selymesen suhogó szoknya volt rajtam, hozzá illő hófehér, spagettipántos, mélyen dekoltált fölsővel, valamint egy tűsarkú cipővel, ami egyelőre mellettem heverészett a tetőn. A hideg anyag végigcsúszott a csupasz lábszáramon, aztán pillanatnyi tétovázás után – nagy megkönnyebbülésemre – felugratott a szoknyámra, és úgy folytatta az útját. Amikor elérte szabadon hagyott köldökömet, eltűnt. Kitartóan lehunyva tartottam a szememet, de a szám szegletében éreztem feltörni készülő mosolyomat. A jobbra kinyújtott karom csuklójánál újra éreztem a hűvös érintést. Már nagyon kíváncsi voltam, mi lehet az, de szemem makacsul csukva maradt. Elakadt a lélegzetem, amikor a hideg anyagot Kellan forró ajkai

372

váltották fel. Apró csókokat hintett a csuklóm belső vonalától a könyökhajlatomig, aztán tovább a vállamig. Aztán megint eltűnt, én pedig lehunyt szemmel, izgatottan vártam, mikor szólal meg, hogy nézzek végre rá. Azonban hallgatott, és ahol korábban a hűvös érintést éreztem, most az ujjai csúsztak lágyan végig. Amikor a szoknyámhoz ért, újból hezitált egy hosszú gondolatnyi ideig, ám végül újra felülfolytatta az útját. Megkönnyebbült, mégis izgatott sóhaj szakadt fel a tüdőmből, miközben a szívem úgy kalapált a mellkasomban, hogy attól tartottam, ő is meghallja. A játék tovább folytatódott. Az ajkát a köldökömnél éreztem, és beleborzongtam a csókba, amit a hasamra lehelt. Kezei a csípőm két oldalán csúsztak egyre feljebb, míg az ajkával lassan haladt fölfelé, apró csókokkal hintve a képzeletbeli vonalat, amely a köldökömtől a kulcs csontomig tartott. A lélegzetem nemhogy elakadt, de zihálóvá vált, amikor a következő csóknál a dekoltázsom legmélyebb pontjához érkezett. Nem bírtam tovább, muszáj volt látnom, hogy vajon ő is hasonló állapotba került-e, mint én. Kinyitottam a szememet, és abban a pillanatban rájöttem, hogy tévedtem. Éjfeketén csillogó démonszemében olyan mélységű vágy fénylett, amit én talán soha nem fogok megérteni. A pillantásunk egymásba kapcsolódott, némán kommunikáltunk, míg lassan közelített felém. Lehelete az ajkaimat csiklandozta, amikor szinte lecsapott rám. Magával ragadott a hév, amely belőle áradt, és önfeledten viszonoztam a csókját. Nyelvével ízlelgette az ajkaimat, közben az egyik kezével beletúrt a hajamba, a másikkal végigsimított a lábamon. Mintegy mellékesen segített a szoknyámnak feljebb csúszni, így elővillant a combom. Az ölelése, a simogatása, a csókjai egyre szenvedélyesebbé váltak, és tudtam, ha nem állítom meg, később meg fogjuk bánni mindketten. Én azért, mert semmiképpen nem egy háztetőn akarom elveszíteni a szüzességem, ő pedig azért, mert fájna neki, hogy kényelmetlenül érzem magam az együttlétünk miatt. Félrefordítottam a fejem, és míg friss oxigénnel telítettem a tüdőmet, Kellan ajkai lejjebb csúsztak a torkomra. A szavak, amiket oly nagy meggyőződéssel akartam kimondani, a torkomra forrtak. Nyelvével

373

végigsiklott az állkapcsom vonalán, majd lejjebb, hogy végül lágy csókot leheljen a kulcscsontom tövénél a gödröcskébe. Egyik keze becsúszott a fölsőm alá, az érintése a csupasz bőrömön szinte perzselt. Megragadtam a karját, és kényszerítettem magam, hogy ne húzzam, hanem toljam el magamtól. Azonnal tudta, hogy megálltam. Fejét a nyakamba temette, és mozdulatlanul dermedve, mélyeket lélegezve igyekezett összeszedni magát. Aztán lehengeredett rólam, és felsegített. Égett az arcom, és úgy éreztem, mintha a testem hajszálnyira lenne az öngyulladástól. Kellan is, én is készen álltunk, hogy együtt töltsünk egy éjszakát úgy, de szerettük volna, ha tökéletes lesz. Igazából én ragaszkodtam ehhez. Nem voltam benne biztos, hogy valaha is meglesz a tökéletes helyszín és időpont egyszerre, de tudtam, fel fogom ismerni, ha elérkezik az a pillanat, amikor végre nem kell megállítanom. Mindketten tudtuk, hogy a várakozás nem elválasztja, hanem sokkal inkább elmélyíti a szerelmünket. – Nekem mindig kívánatos vagy. Már-már kínzásszámba megy, amit csinálsz velem – incselkedett most, amikor sötétszürke ingjének gallérjával bíbelődtem nagyokat sóhajtva. – Megértem, ha neked ez sok. Valószínűleg akadnak nálam sokkal készségesebb hölgyismerőseid is... Kellan felszabadultan démoni nevetése szakított félbe. Az állam alá nyúlt, és ahogy szokta, gyöngéd erőszakkal kényszerített, hogy a szemébe nézzek. A másik kezével elengedte a derekamat, kotorászott egy darabig a zsebében, aztán egy hosszú ezüstösen csillogó láncot húzott elő. – Ez egy Boucheron ékszer – jegyezte meg mintegy mellékesen, jóllehet nekem nem mondott semmit ez az információ. Sosem hordtam semmilyen ékszert. Az egyetlen, amit elviseltem magamon, anyám titokzatos kendője volt a jobb csuklómon. Kellan a magasba tartotta a láncot, aminek a végén – csak ekkor vettem észre – egy apró medál lógott. – Szeretném, ha elfogadnád, és viselnéd – mormolta Kellan, miközben elengedte az államat, és a kezemért nyúlt. Felemelte, és a tenyerembe helyezte az ékszert. – Nincs rajta semmiféle mágia vagy varázslat. Egyszerűen csak szeretném, ha hordanád.

374

Lenéztem az apró medálra, ami nehezebb volt, mint első ránézésre gondoltam. Egy kerekded formájú ónixszív volt, amelyet hálószerűén szőtt körbe egy bíborszínű anyag. Olyan volt, mintha a bíborháló ki akarna szabadítani a feketeség alól valamit. – Ez vagyok én – mutatott a fekete szívre Kellan, majd óvatosan, mintha félne, hogy összetöri, megérintette a bíborhálót is. – Az pedig te vagy, és az, amit irántad érzek. Kihoztál a sötétségből, a kétségbeesésből. A tekintetére olvadozni kezdtem. Csak egy kába bólintásra futotta tőlem, mire Kellan arcán kisfiús mosoly terült szét. Kikapta a kezemből a láncot, aztán a nyakamba illesztette. Az apró szív kicsivel a dekoltázsom fölé esett, hűvös anyagára megborzongtam, de alapvetően tetszett ez az apró súly, amit nyomott. Kellan újra magához ölelt, és szenvedélyesen megcsókolt, ahogy szemügyre vette a nyakamban az ajándékomat. – Szeretlek! – leheltem két csók között. – Szeretlek! – súgta vissza, miközben a karjaiba kapott, és bevitt a házba a biztonságos talajra a bizonytalan háztetőről. Fogalmam sem volt, hogyan csinálta, de a cipőm ott billegett az ujjai hegyén. Időnként jó egy féldémon a háznál – mosolyogtam magamban. Elvettem tőle, és felvettem mindkettőt. Sokkal jobban éreztem magam bő tíz centivel magasabban, de jót nevettem Kellan tréfás mimikáján. – Atyaisten! De megnőttél! – Igen. Ha ilyen magasnak születtem volna, akár fehérneműmodell is lehettem volna kifutón – évődtem vele, mire elszörnyedve nézett rám. – Hogy mindenki ezen a gyönyörű testen legeltesse a szemét? Még mit nem! Hála a genetikának, hogy ilyen apró vagy. Kinyújtottam rá a nyelvem, miközben hátradobtam a hajamat, és elrendeztem a szoknyámat. Mosolyogva fordultam felé, és elbűvölt a szemében az elismerés. – Menjünk, mielőtt Lin feljön értünk a vacsora miatt – fogtam kézen, és elindultunk az ajtó felé. A földszintre érve egy gyönyörű, ám annál idegesebb Linnel találtuk szembe magunkat. Sötétlila, flitteres ruhája kiemelte nőies alakját, rövid haját tökéletes simasággal egyengette oldalra, miközben mérgezett

375

egérként rohangált fel és alá a konyhában, sorra kihúzogatva minden fiókot egymás után. David az asztalnak támaszkodva állt, karjait keresztbefonta a mellkasán, és a szemét forgatva, szakállas arcán elnéző mosollyal figyelte barátnője ténykedését. – Keresel valamit? – kérdeztem ártatlanul, de csak ellenséges morgást kaptam válaszul. Kérdőn néztem Davidre, aki az asztalon magasodó, legalább háromszintes torta felé bökött, amelynek a szélén néhány gyertya sorakozott. Egyik sem égett. Elhúztam a számat, meglegyintettem az ujjaimat, közben koncentráltam, hogy csak a gyertyákat, de a tortát ne lobbantsam lángra. A varázslat könnyedén sikerült, Lin pedig csalódottan csatlakozott hozzánk, hogy megnézzük, David hogy fújja el a lángocskákat. – Emberien akartam csinálni – motyogta durcásan. David átölelte, és együtt fújták el a „Gratulálunk!” felirat mellett lobogó gyertyákat. Sajnáltam, hogy Lucas nem lehetett velünk, de ő azt mondta, hogy megbeszélte Hannah-val a jövőmnek a rá vonatkozó részét. Azt ígérte, visszatér hozzánk, mikor elkezdődik az egyetem. Kellant is rávettem, hogy iratkozzon be, mert mekkora buli lenne, ha együtt lógnánk ott is, s ő készséggel rábólintott a tervre. Valószínűleg rájöhetett, hogy egyszerűen csak hosszú lenne az a néhány óra nélkülem. Ahogy végignéztem rajtuk, elöntött a békesség. Kellan kezét érezni a derekamon, az arcomon, ahogy a fülem mögé simítja a hajamat, mindennél többet jelentett nekem. Ebben a pillanatban elhittem, hogy egy békés, boldog jövő elé nézünk, ahol nincsenek Jorják, démon apák, zsoldosok, sem életveszélyes fuvallatok. Csak a családom, az Élet és én. Felmosolyogtam Kellanre, aztán segítettem Linnek emberien felszeletelni a tortát.

376

Függelék Részletek Claire boszorkány-tankönyvéből

AURAMORS – Halálfuvallat. A halálos fuvallatot nem lehet kontroll alatt tartani és érezni, csak akkor, amikor már késő, amikor lecsap.

BOSZORKÁNYOK – Varázserővel bíró lények, eredendően jók és békés természetűek. Jellemző tulajdonságuk a vidámság és a humor. Nem árthatnak senkinek, mert ha gyilkolnak, démonná válnak. Vannak közöttük tiszta vérűek és kevert vérűek, akik már más lényekkel egyesültek, de felmenőik varázserejét örökölték. Néhányuk legtöbbször a tiszta vérűek vagy azok közvetlen leszármazottai születésüktől fogva különleges varázserőt, képességet is birtokolnak.

BÖLCS – Hannah. Külsőleg egy angyali kislány, ugyanakkor ő birtokolja a világ tudását, múltját, jelenét és jövőjét. Valamennyi varázslattal bíró lény az ő bölcs és előrelátó döntései, iránymutatásai szerint él.

377

DÉMONOK – A démonok misztikus lények, akik valaha boszorkányok voltak. Engedtek a sötét erők csábításának, gyilkoltak, ezáltal démonná váltak. Náluk kegyetlenebb teremtmény kevés akad. A boszorkányok számára tiltott fekete mágia birtokában vannak, és alkalmazzák is azt. Démonok sosem léphetnek Moldomus földjére, még akkor sem, ha csak félig azok. Viszonylagos békében élnek a boszorkányokkal, mindaddig, míg útjaik nem keresztezik egymást. MOLDOMUS – A boszorkányok otthona, számukra maga a Paradicsom. Démonok, gonosz, ártó lények ide nem tudják betenni a lábukat. NIMBUS – Más néven Köd, ami Moldomust, a boszorkányok otthonát köti össze az emberek világával. Itt mindenki halandóvá válik, csupán a veleszületett képességek működnek; boszorkányok és démonok, illetve egyéb lények élhetnek itt békében, kivéve az embereket, mert ők a legmegbízhatatlanabb lények az egész univerzumban. A Köd kétrétű: a fényes rész világos és békés, az árnyékos rész félelmetes és veszélyes. OSTIUM – Kapu, világok közötti átjáró, amelyről csak a boszorkányok tudhatnak, és egyedül ők képesek kinyitni. Legalábbis ők így hiszik.

SECUAZ

– A zsoldosok kedvelt „háziállata”, amely belekapaszkodik az áldozat bőrébe, egyre mélyebbre rágja magát, míg el nem jut a csontvelőig, amelybe bénító mérget ereszt a fogaiból. A secuazok jellegzetessége, hogy a zsoldosok csuklójára akaszkodva eggyé válnak viselőjükkel, a kézfej az ujjakkal együtt eltűnik a kapcsolódás idejére. Ha elpusztulnak, lehullnak a zsoldos csuklójáról, és újra használhatóvá válik a kézfej.

378

UTOLSÓK – Tiszta vérű boszorkányok, akikből alig néhány él már a világban. Eredendően jók. Hatalmas varázserejükkel minden emberi és más, világi képességet birtokolni és uralni képesek. Az utolsó boszorkányok és az összes misztikus lény hisz abban, hogy az egyensúlyt fenn kell tartani a világok között. ÜLDÖZŐK – Az emberek egy titkos csoportja, amelynek feladata évszázadok óta a boszorkányok üldözése. Képesek megidézni a zsoldosokat és a halált hozó fuvallatot. A boszorkányüldözés apáról fiúra, anyáról leányra száll. Külső ismertetőjegyük egy hegtetoválás. ZSOLDOSOK – Ezek a harcos lények bárkit, embert vagy misztikus lényt üldözőbe vesznek, ha felbérlik rá őket. A boszorkányokat eredendően gyűlölik, és egyetlen céljuk, hogy az Utolsók eltűnjenek a föld színéről. Miután parancsot kaptak mindenen keresztülgázolva üldözik őket, egészen a halálig.

„A” ZSOLDOS – Wentworth. Az egyetlen zsoldos, aki akkora erővel és hatalommal bír a zsoldosok között, hogy képes a világok közötti átjárót, az Ostiumot kinyitni, és varázsolni is tud a különböző világokban.

379

Varázsigék ANIMCURAT! – Lélekgyógyító bűbáj. AUDIOVOX! – Távoli hangokat felerősítő varázsige. DESITUM! – Abbahagyásra, felhagyásra szólító bűbáj. INFLAMMO! – Lángba borító bűbáj. LUMORIOR! – A belső fényt, tüzet előhívó varázsszó. OCULAMIT! – Vakító átok. OSTIUM APERIO! – A világok közötti átjárót megnyitó bűbáj. PROTECTUS! – Védőbűbáj. RETRACTUS! – Feltartóztató bűbáj. TORMEN! – Kínt, fájdalmat előidéző átok. 380

TORMENTOR! – Gyilkos átok. Akire kimondják, hosszú kínszenvedés után végül belehal a fájdalomba.

TRÜDO! – Eltaszító varázsige. TURBONUBES! – Vihart kavaró bűbáj ULTIMSPIRIT! – Gyilkoló átok VULNUSCURAT! – Sebgyógyító átok

381

Tartalom

382

Olvasói vélemények J. K. Rowling képes volt világot álmodni. Stepehenie Meyer képes volt világot álmodni. Benina is képes volt megálmodni Claire világát, és ez az egyik legnagyobb kincs, amit egy író a kezében tudhat. Szurovecz Kitti Lebilincselő olvasmány, még egy olyan nyugati, materiális gondolkodású, misztikus események iránt igen kevéssé Fogékony és hitetlen olvasó számára is, mint én, felüdülés a történetbe belefeledkezni. Frappáns és fiatalos stílusban megírt, határozottan üdítő könyv. Köszönöm az élményt és azt, hogy pihentető szórakozást biztosítva rövid időre kiragadott a realitásból. Noémi (31) Nincs mit tenni: bebizonyosodott, hogy felnőni soha nem tudó örök gyermek maradok. Ezt leginkább Benina sorai tettek világossá számomra, hisz a Bíborhajú olvasása közben egy csapásra megfeledkeztem arról, hogy lassan jó lenne takarítanom, vagy éppen be kell fizetnem a csekket a postán... Szóval ez a könyv képes a másodperc töredéke alatt egy örökkön vágyott fantáziavilágba repíteni, oda, ahonnan legszívesebben vissza sem jönnénk. Kiveszőben lévő erények egyetlen sztoriba sűrítve: betyárbecsület, hűség, szerelem, egy szóval „Boszorkányos” romantika seprűnyél nélkül! Nos, ha valaki szeretne kiszakadni a valóságból, a Bíborhajúval egy „varázsütésre” megteheti... Dombóvári Vanda (műsorvezető) Ma már tudom, az első pillanattól szerencsésnek kellett volna magam érezni, hogy még senki nem olvasta, de A Boszorka fénye több fejezete már a postafiókomban van. Pedig voltak olyan pillanatok (inkább napok), mikor azt hittem, hogy vagy erőm, vagy időm nem lesz elolvasni. Most, így hajnali 5 óra felé, mikor már harmadik alkalommal falom újra és újra a fejezeteket, az erőm nemhogy fogyna, hanem inkább a kíváncsiságommal együtt nő. Nagyon várom az új epizódokat, akár a köteteket és a válaszokat! Mert már pirkad és én egyre biztosabb vagyok benne, hogy a Bíborhajú Boszorkáról már álmodtam. Beninát pedig biztosan ismerem. Vámos Erika (műsorvezető-szerkesztő)

383

A jó mesék, a jó történetek megmentenek, elrepítenek, átadnak valami ősi, fontos dolgot, egy kis misztikumot, varázslatot, hiedelmekkel teletűzdelt mondavilágot, és persze érzelmi kavalkádot. A Bíborhajú nem nélkülözi a hősöket, a romantikát, ugyanakkor a cselekmény fordulatos, meglepő, boszorkányosan emberi, és tagadhatatlanul átjárja a Beninára jellemző fanyar humor és az érzelmekkel telített elmélkedés. Nem hittem, hogy egy misztikus, romantikus regény ekkora hatással lehet rám, csakhogy Claire, Kellan, Wentworth és a többiek, mindannyian varázsolni képesek. K. Mara (35) Lendülete egyszerűen magával sodor, óriási erő kell, hogy lerakjam a könyvet, és másra is figyeljek. Egy olyan világba csöppenhettem bele, amiről eddig nem is álmodtam. Hogy mégis mitől valóságos a történet? Megmutatja, hogy egy nem hétköznapi lánynak is hétköznapi problémákkal kell megküzdenie: család, barát, szerelem... emberi kapcsolatok, ami mindennek a mozgatórugója. Imádom. Akasha (25) Benina csodás stílusával, határtalan fantáziájával új világot teremtett a fantasy műfajában. Akár szereted a boszorkányokat, akár nem, ezt a könyvet, biztos vagyok benne, hogy imádni fogod. Csak tárd ki a szíved és élvezd a varázslatot! Spirit Bliss Benina mesevilága elvarázsol, álmodozásra késztet. Olykor akciódús, olykor megható, néha titokzatos, de sohasem unalmas. Magával ragad, nem ereszt és mindig visszatérésre késztet. A Bíborhajú egy új világot tár fel, a jó és a rossz, a világosság és a sötétség, a szerelem és a gyűlölet harcában különleges képességű boszorkányok, démonok és emberek sorsa tárul elénk. Mindez egyetlen szóban; lenyűgöző. Negra (49) A szürke hétköznapok világából mintha Csodaországba csöppentem volna! Ez a történet megérint, elvarázsol, és végül magához láncol, egyszerűen nem tudod letenni! Igaz szerelem, barátság, ármány egy tökéletesen felépített könyvben! H B. Georgina (27)

384

A Boszorka fénye elvarázsol, és nem csak lányoknak íródott. Hála Benina varázslatának, pasi létem ellenére még én is képes vagyok teljesen beleképzelni magam az általa alkotott világba, helyzetbe. Tökéletesen megalkotott karaktereivel együtt örülök, vagy éppen szomorkodok. Hála Benina fantáziájának és magával ragadó stílusának, képes olyan történetet megalkotni, mely arra ösztönöz, hogy máris a Bíborhajú trilógia folytatását olvassam. T. Péter (25) Benina könyvet és többi írását olvasva rájöhettem már: tanúja voltam egy író születésének. Remélem, még sok könyvvel gazdagítja a fantázia világát. H. Kitti (17) Bár még nem olvastam, mégis úgy érzem, hogy ezt egyszerűen nem lehet kihagyni. Aki mégis megteszi, azt csak sajnálni tudom (így előre is). Szerintem hihetetlen élménytől fosztják meg magukat. S.Judit (17) Benina minden története magával ragadó, és ezzel A Boszorka fénye sincs másképp. Tele van szerelemmel, bonyodalommal, veszéllyel, ami – legalábbis számomra – fontos, Tele élménnyel, hogy a kezedből alig tudd letenni. Hiszen Benina történetei mind fantasztikusak, megunhatatlanok. N. Bogi (16) Egy igazi varázslatokkal teli könyv, végre magyar szerzőtől. Már alig várom, hogy a kezembe tarthassam. K. Bernadett (17) Még csak a részleteket olvastam belőle, de máris totálisan bele vagyok esve! Imádom Kellan karakterét! H. Katalin (26) Fantasztikus! Egyszerűen nem találok szavakat. Nagyon várom a folytatást! :) M. Linda (17) Amióta rátaláltam Benina írásaira, rá kellett jönnöm, hogy van élet a Twilighton túl. Történeteiben olyan képeket fest le nekünk, olyan világokba repít el minket. Regina (17) Voltam oly szerencsés, hogy élőben, egy olvasótalálkozó alkalmával hallhattam részleteket A Boszorka fényéből. Nagyon érdekesnek ígérkezik, ezért az elsők között leszek, aki biztosan meg is szerzi

385

magának! Én mindenkit csak biztatok, Benina még nem okozott csalódást az olvasóinak! P. Melka (27) Az első oldalakat kinyitva megszűnik a külvilág. Egy új birodalom tárul fel előttünk. A képzelet birodalma. És ez az izgalmakkal, fordulatokkal teli világ ural minket egészen az utolsó oldalig. Majd a végére érsz, és már késztetést érzel, hogy előre lapozz, és újra kezdd. Újra átéld az élményt. E Laura (15) Ahhoz képest, hogy a krimiket és thrillereket kedvelem a szórakoztató irodalom terén, Benina boszorkányai hatással lettek rám. Itt Németországban nagy divatja van a misztikus regényeknek, és bátran ajánlom mindenkinek a Bíborhajú – A Boszorka fénye törtenetét is. Hagyjuk magunkat elvarázsolni! :) Szilvi B. (37) Benina egy csodás író, s hihetetlen, hogy mennyi fantázia, szerelem, szenvedély szorult belé, melyet olyan fenomenálisan ír le, hogy az már emberfeletti. Az egyik kedvenc íróm, és a könyve a legnagyobb csodák közé tartozik, amit olvashatok. :) Axika (15) A képzelet világa kitárul, csak add át magad a csodának. Emlékszel? Ahogy a filmekben! Mikor kíváncsisággal vegyes izgalom jár át, ahogy két remegő kéz által feltárul a varázskönyv, s a következő pillanatban már egy földöntúli lényektől hemzsegő világban találod magad. Benina kiapadhatatlanul áradó fantáziája, utánozhatatlan egyéni stílusa garancia arra, hogy ne csak olvasd, át is éld a kalandot hőseivel. A Boszorka fényének misztikus világa valójában mélyen emberi, tele gyarlósággal, árulással, félelemmel, harccal és halállal. Mégis az egész történeten átragyog a legszebb érzelem: Az önfeláldozó szeretet. Kalandra fel! B. Éva, TERRA (44) A Bíborhajú – A Boszorka fénye egy olyan könyv, mely segít kiszakadni a szürke hétköznapokból. Fantáziadús eseményei folyamatos figyelmet követelnek, ezzel végig izgalomban tartva az olvasót. Szereplői bárki számára elképzelhetőek, sőt sokan álmodozunk ilyen személyekről. Egy biztos: a Bíborhajú – A Boszorka fénye című könyv

386

letehetetlen, és ha már kiolvastad, egy szó zakatol a fejedben: még, még, MÉG! K. Brigitta (13) A Boszorka fényére nagyon sokan és sokat vártunk, végre a kezünkbe vehetjük. A PNR (Paranormal Romance) könyvek világszerte hódítanak, ez a történet – végre magyar szerzőtől – méltán lesz kedvence a stílus hazai rajongóinak. Claire és Kellan remek karakterek, és végre a sok vámpíros sztori után a boszorkányok világáról olvashatunk. Hajrá Benina, várjuk a folytatásokat is! Üdvözlettel! Németh Rohály Zsuzsa (42) Benina, Drága! Nagyon örülök, hogy végre olvashatom A Boszorka fényét. Imádtam a Testvérlelkek sorozatodat... nem hagytam volna ki egy részt sem. Romantikus, pergő, magával ragadó stílusod felveszi a versenyt a külföldi írókkal. Köszönöm a sok jó novellát! Üdv! Fable (31) Minden lány álma egy igazi erős férfi, mint ahogyan minden férfi álma egy igazi gyengéd nő. Claire White-ra rátalált ez a férfi, Kellan Black megtalálta ezt a nőt. A mindennapok szürkeségében ez a kapocs több mint varázslat, ez maga az Élet. Letehetetlen! Cs. Klári (26) Folyamatosan követem Benina pályafutását, ha csendben is. Nem kívánom ragozni, milyen izgalmas, milyen érdekes és mennyire lenyűgöző az a világ, amiről ír, hiszen ha a kezemben tarthatom, elolvashatom, akkor nagyon megérdemli az írónő és a történet szereplői, hogy mint olvasó elolvashassam. Boszorkányok igenis léteznek! N. Csill (34) Azt hittem a misztikus regények műfajában már nem lehet újat nyújtani. Tévedtem. Imádom! V. Kinga (16) Akkor hallottam először Benináról, amikor az interneten megtaláltam Stephenie Meyer által elkezdett és Benina által befejezett Midnight Sun című könyvet. Már akkor megragadott hihetetlen tehetsége, és lenyűgözött az írói stílusa, szókincse, képzelőereje. Azóta elolvastam Benina minden írását, és nagyon várom a megjelenő új

387

könyvét, ami minden bizonnyal a kedvenceim között fog a polcon szerepelni. Reeka Elolvastam az összes részletet, ami kint van honlapon, megnéztem a videókat és nagyon tetszett, már amikor megláttam a facebook hirdetést, a cím rögtön megfogott és likeoltam is gyorsan. :) Aztán tüzetesebben megvizsgáltam és rájöttem, hogy ez tényleg tetszik. Megszállott fantasys vagyok, tulajdonkeppen mindent imádok, ami egy kicsit is az, én ebbe érzem magam a legjobban (anyámnak meg égnek áll a haja tőle) Bár a te kedvenced az Alkonyat, tőlem nagyon-nagyon távol áll, nem bírtam végigolvasni, nekem túlontúl unalmas, lassú és szerelmes volt. Én inkább pörgéspárti vagyok. :) De elolvasva a részleteket, biztos vagyok benne, hogy a Boszorka fénye sokkal inkább különbözik az Alkonyattól. L. Dia Benina írásai mindig lelket öntöttek belém. A Midnight Suntól kezdve olvasom és követem az írásait, néha jólesik kilépni a hétköznapok szürkeségéből, és egy olyan világba belépni, mint amilyen Benináé. Örülök, hogy hacsak a könyvek (illetve blogok) világából is, de ismerhetem, mert egy csodás író, és ami a legfontosabb, egy csodálatos ember. Minden rajongójával nagyon lelkesen tartja a kapcsolatot, ami még szimpatikusabbá teszi. Tusz Fanni (17) A jó és a rossz harca. A varázslat és mágia kavalkádja. A szerelem és a halál, a hit ereje. Olyan izgalmas, érzelemdús, szenvedélyes és gyomorszorító, hogy bármikor újra és újra képes vagyok elővenni és elolvasni. Lenyűgöző történet, egy olyan boszorkánylányról, amilyen én is szeretnék lenni, egy olyan féldémon férfiról, akit én is szeretnék magam mellett tudni. Imádom! • Sz. Ditta (29) Azon szerencsések közé tartozom, akik elsőként olvashatták a könyvet. Emlékszem, amikor még csak négy-öt oldal volt kész, nem is gondoltam volna, hogy ennyire fantasztikus és magával ragadó történet kerekedik ki belőle a végén. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki egy ámulatba ejtő könyvet szeretne olvasni! Z Noémi (16)

388

Úgy gondolom, nem vagyok egyedül azzal, hogy hónapok óta izgatottan várom Benina első könyvének megjelenését. Főleg azért, mert minden eddig általam olvasott írását imádtam. Azért is érdekel nagyon a regény, mert megrögzött rajongója vagyok a misztikus lényeknek, a boszorkák az egyik legnagyobb kedvenceim. Biztos, hogy elsők között fogom megvásárolni a folytatást is. Garantáltan izgalmas. Sz. Nóri (16) Benina több mint bátor. Azt tette a boszorkányság mítoszával, amit kevesen mernek: egy új mondakört és világot alkotott meg a boszorkányok számára, ahol helyet kaptak a démonok, a boszorkányüldözők és egy kegyeden faj, a zsoldosok is. Ebben az alternatív valóságban ezek a misztikus lények valóban léteznek és mélyen éreznek. Benina történetében mindennek célja és helye van, az eredmény mégis szívdobbanással jár együtt. Máris a folytatását vágyom! V Zsanett (18) A Boszorka fénye lesz az új Twilight. Egy újabb csodás világ, amibe az ember szívesen beleképzeli magát. Sz. Liliána (13) A boszorkányok nem mindig a legpozitívabb szereplők a néphagyomány szerint. Főleg azért, mert a boszorkányok olyasmire képesek, amire a hétköznapi ember lények nem: varázsolni tudnak. Igazán tudnak varázsolni. Benina könyve erről az igazi varázslásról szól; a szív megtalálja párját, a jó legyőzi a rosszat, a gonosz elnyeri méltó büntetését. A gonosz Benina történetében több mint egy átlagos negatív szereplő, ő az, aki sokszínű, aki meglepetésekkel szolgál, aki felér a jó nagyságával. A jók, élükön Claire-rel és Kellannel, lenyűgözik az ember gyarló énjét. Igen, ilyen .szeretne lenni mindenki, aki kicsit is „más” szeretne lenni, gondolja ezt A Boszorka fényéről egy férfi. B. Péter (42) Benina az, aki fordulatot hozott az életembe. A történetei magával ragadnak, és tényleg felnézek rá. Ő adott inspirációt, ihletet és bátorságot, hogy meg merjem alkotni a saját világomat, a saját

389

szereplőimmel. Köszönettel tartozom neki mindezért és a munkájáért, amivel bearanyozza a napjaimat. K. Moána (16) Egy magával ragadó, szenvedélyes szerelmi történet s meg valami... Egy kaland misztikus lényekkel. Egy fél démonnal, aki segít az egyik utolsó tisztavérű boszorkának legyőzni egyetlen, ámde annál veszélyesebb ellenségét, a Zsoldost. Ám Kellan Black beleszeret Clairebe, és ki tudja, ez nehezíti-e vagy megkönnyíti a dolgát, hogy megmentse a lányt. Szerelem, szenvedély, féltékenység és rengeteg kaland. Eddig csak részleteket volt lehetőségen! Olvasni, és ebből összerakosgatni a történetet, de minél több részletet sikerült megismernem, annál inkább várom már a könyv megjelenését. B. B. Ildikó (30) Nem volt alkalmam még elolvasni a teljes történetet, csak néhány részletet Boszorka fénye című regényből, amit az interneten találtam az írónő honlapján. Ha csak egy kicsit is hasonlít az egész könyv ezekhez a rövid részekhez, akkor egy kincset fogok a könyvespolcomon tartani. Benina stílusa, olvasóival való kapcsolattartása olyannyira szimpatikus, hogy a családom nő tagjai mellett, még egy magam korú férfira is hatással van. Varázslat maga az élet! R. Dani (22) Imádom! Mert varázslatos, romantikus és izgalmas egyben. Nekem ez így tökéletes, nem kell más a jó könyvhöz! Én azt mondom, hogy ez felveszi a versenyt akármelyik nemzetközi bestsellerrel! Mesi (15) Benina nagyon tehetséges író, már több mint egy éve vagyok az olvasója. Rengeteg fantázia van az írásaiban, amiből a legújabbakat mindig örömmel várjuk. Alig várom, hogy végre megjelenjen A Boszorka fénye és elolvashassam ezt a könyvet is. D. Csilla (23) Imádom Benina minden írását, így biztos vagyok benne, hogy ezért is odáig leszek, meg vissza! Köszönöm az élményeket! K. Anett (12) Először idegenkedtem... Úristen! Meg egy fantasy, de voltam a találkozón, és beleszerettem. Minden mondatnak utalása van egy

390

későbbi eseményre. Kiragad a hétköznapokból, ebben biztos vagyok! H. Istvánné (55) Benina történetei tele vannak lendülettel, és szenvedéllyel. Magával ragadják az olvasót, hogy elvigyék abba a világba, ahová mindannyian vágytunk, de saját erőnkből nem tudunk eljutni. Biztos vagyok benne, hogy A Boszorka fénye is egy ilyen világot nyit majd meg előttünk, ami magába szippant, és nem enged el, egészen a könyv végéig. Nagyon várom már, hogy én is részese lehessek ennek a csodának. Rose Woods (36) A misztikus világ mindig is megfogta az emberiséget. Már a kezdetek kezdete óta kutatják az élet értelmét. Boszorkányok mindig is léteztek, éppen, csak ahogy változott a világ, modernizálódtak ők is. Benina egy modern boszorkány Mágikus ügyességgel veti papírra a képzeletében lezajló jeleneteket. A Bíborhajú – A Boszorkafénye pontosan ezért a legtökéletesebb: olyan világba kalauzol minket, ahol minden lehetséges, de a szereplőknek erre maguknak kell rájönniük. Az eddig általam ismert részletek alapján alig várom, hogy Claire bőrébe bújva tudhassam meg, hogy vajon sikerül-e nekik. J. Henrietta Abigél (25) Hol sírok, hol nevetek, ha Benina írásait olvasom. Összeszorul a gyomrom, a szívem a torkomban dobog, öröm tök el, és amint vége a történetének, máris hiányérzetem támad; kezdeném elölről olvasni az egészet. A Bíborhajú – A Boszorka fénye annyit nyújt, amennyire szüksége van az embernek a mindennapokból való kiszakadáshoz. Varázsol! Tóth Timcsi(18) A részletek alapján bűbájos lesz, izgalmas, és varázslatos. Már előre tudom, hogy imádni fogom! Z. Heni (13) Boszorkányok igenis léteznek! A Bíborhajú ezt bebizonyította! K. Betti (17) Benne van a blogjai varázslata, mert ez a benina-stílus! És nem tudnék olyat mondani, ami nem tapasztana az olvasnivaló elé, ami beninás! Alig várom, hogy magammal huicoljam mindenhová! ■ V. Zsani(18)

391

Imádom a boszorkányokat és imádom Beninát is! A Boszorka fénye remek olvasmány! Egy elvarázsolt, külön világba repít el minket a történet! A végére Te is boszorkánynak képzeled magad! Csak annyit tanácsolok, hogy éld bele magad a történetbe! K. Luca (16) Magával ragad, és megbilincsel. Titkok, cselszövések, mágia és szerelem. Mind megtalálható benne. Egy könyv, amely belopja magát a szívedbe. Letehetetlcn, csodálatos! :) B. Lívia (15) Igazi könyvmoly vagyok. Nagyon kritikusan olvasom az új fantasy történeteteket, de Benina Bíborhajú története megfogott. A Boszorka fénye a feszült izgalom és a lélekmelegítő szeretet könyve. Bárcsak ilyen nagylelkű és pozitív hősök cinének körülöttem a mindennapokban is. Sz. Léna (19) Nekem ez a könyv különleges... Nem csak azért mert imádom a boszorkányokat, hanem mert ez az a könyv, ami az első perctől kezdve elvarázsolt. M. Ancsi Benina írása elvarázsol, és örökre magával ragad. Rengeteget olvastam már tőle eddig is, ezért nagyon várom, hogy végre kezembe foghassam Kellan és Claire lenyűgöző történetét! Sz. Dóri (18) Azt mondják, a jó könyv mindig megtalálta, ma is megtalálja azokat, akiknek íródott. A Boszorka fénye engem már most megtalált és elvarázsolt.:) Diana (17) Kellan Black egy olyan sötét férfi, akinek én is szívesen lennék a tanítványa. Benina minden egyes szereplője csodálatosan ábrázolt! T. Juci (17) Misztikus újdonság, mely egyszerre letehetetlen, varázslattal, izgalmakkal és szerelemmel teli. Az ember nem tehet róla, de utána vágyik arra, hogy boszorkány legyen! – H. Móni (20) Benina egy meg szokott világból képes teljesen újat teremteni, az ember szívesen menekül a fantáziájába. H. Marianna

392

Ha van valaki, aki csodálatosan fűzi a történet fonalszálát, az Benina. A Boszorka fénye maga a színtiszta kikapcsolódás számomra. P.Linda (14) A Boszorka fényében vannak boszorkányok, démonok, zsoldosok, jók, rosszak és minden, ami őket felpezsdíti: igaz szerelem és varázslat. Beninát olvasva azt kívánom, bárcsak soha ne érne véget a története. Sz. Barbi (15) Sokszor nehezebb elfogadni a valós énünket, mint hinnénk. Hogy mi tetszik leginkább a Bíborhajú – A Boszorka fényében. Az hogy Claire kivételes boszorkány, olyan hatalommal bír, mint senki előtte, de ezt sok akadály leküzdésével meg tanulja kezelni, egy olyan mentor segítségével, akinél jobbat el sem tudok képzelni. Benina tényleg elhiteti velem, hogy léteznek boszorkányok és démonok. K. Viki (16) A misztikus irodalom egy új kis világával ismertetett meg Benina. Lehetetlen abbahagyni a regényének olvasását! Csodálatos! G. Viki (16) Azon szerencsések közé tartozom, akik már több részletet olvashattak a regényből. Mialatt a prológust és az első fejezet első oldalait olvastam, rögtön türelmetlenül kezdtem várni a könyv megjelenését. Aztán amikor még néhány részletet elolvashattam, azon kaptam magam, hogy tudni akarom, mi lesz még, a későbbi kötetekben. Ritka az ilyen felcsigázó, izgalmas, szenvedélyes író, mint Benina! Epekedve várom minden sorát, amit papírra vet! Alice23 (19) Benina lenyűgöző és magával ragadó története kiragad a szürke hétköznapokból és egy remek kis álomvilágba visz. Igazi Felüdülés olvasni! G Andi (26) Benina egy fantasztikus író, mindig élvezem minden sorát. A részletek alapján, amiket mi kíváncsi olvasók már olvashattunk a könyvből ez a történet is óriási lesz – de hát mikor olvastunk mi Beninától rosszat? Addig is kíváncsiságtól lyukas oldallal várom, hogy végre a kezemben tarthassam A Boszorka fényét! M. Emi

393

Bíborhajú A Bölcs jóslata(i) Kellan Az átjáró csöndes cuppanással zárult be mögöttem. Nem szerettem a Ködnek erre a részére járni, túlságosan sötét és idegesítő volt a légkör. Izmaimat megfeszítve léptem előre. Figyeltem minden árnyat, hátha az egyik valaminek a veszélyforrása. Semmi nem mozdult, csak az erdő égbe nyúló fái sötéten lélegeztek fölöttem magasodva. Mégis éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Tudtam, hogy a Bölcs itt van, már figyel. Nem volt olyan a világon, amit ne látott volna előre, biztos voltam benne, tudta, hogy eljövök hozzá. Őrület volt már az egész. Képtelenség volt, amit Claire iránt éreztem, mégsem kételkedtem benne. Amikor Gideon emlékeit megkaptam, már akkor magával ragadott a lénye. Soha nem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor egy könnyed tavaszi délutánon villámcsapásként hasítottak belém az emlékkockák. Mintha egy hatalmas tölcsért fúrtak volna az agyamba, és azon keresztül fájdalmasan kényszerítették volna belém a memoárokat. Fájdalmasan, de gyönyörteli perceket okozva. Claire kislányként, később tinédzserként, míg nem találkozhattam vele. Gideon imádata belém áramlott, majd mikor megismertem végre, tovább fejlődött bennem. A naivitása, az ártatlan őszintesége azonnal megragadott, és legnagyobb örömömre viszonozni látszott az érzelmeimet. És akkor megérintettem... – Nem akarok veled beszélni! – jelentette ki makacsul a sötétség előttem valahonnan jobbról. Elbújt a fák mögött a következő fasor árnyékában, ahová már az én látásom sem terjedt olyan fényesen.

394

– Tudod, hogy addig nem tágítok, míg meg nem adod azokat a válaszokat, amikre szükségem van – feleltem higgadtan. Nem az első találkozásunk volt, már láttam a Bölcset Gideon emlékeiben, és a legutóbbi találkozásunkkor teljes valójában. Akkor, amikor kijelentette, hogy én vagyok Claire mentora, ezzel megtörve a békét és a nyugalmat, ami körbevette mostanában a tiszta vérűeket. Egy szempár villant rám a sötétből, de akárki is volt a tulajdonosa, nem vettem ki tisztán a vonásait. Abban biztos voltam, hogy nem a Bölcs volt. – Talán, ha most elintézném, hogy bekövetkezzen egy jövőbeli esemény, akkor jót tennék vele Claire-nek – morfondírozott a Bölcs halk hangon. Abban a pillanatban, ahogy kimondta Claire nevét, egy furcsa, búgószerű hang ütötte meg a fülem. Nem vettem róla tudomást, bár az érzékeim jelezték, hogy nem vagyunk egyedül. Végigfutott a hátamon a hideg, mintha valaki, aki veszélyes a fajtámra, beleszusszantott volna a nyakamba. – Nem értem, miről beszélsz – mutattam rá, és bár igyekeztem türelmes lenni, éreztem, ahogy a harag egyre inkább előretörekszik bennem. A búgó hang abbamaradt, és egy pillanatra mintha sziszegésbe, vagy fújásba alakult volna, mielőtt végleg elhallgatott. – Nem értesz semmit – csattant fel a Bölcs ingerülten, és mielőtt még szabadjára engedhettem volna a haragomat, folytatta: – Ha elmondom neked, amire kíváncsi vagy, akkor megpecsételem a kapcsolatotokat. Ha nem mondom el, rájöttök magatoktól, így csak időt nyerek. Ha beteljesítem azt, ami egyébként is meg fog történni, akkor Claire még jobban gyűlölni fog, mint egyébként. – Claire nem ismer téged... – De hamarosan meg fog ismerni, és hidd el nekem, nem fog kedvelni... – Kis hatásszünet után hozzátette: – És később sem. – Miért nem mondod el, mit nem akarsz megtenni? – inkább javaslat volt, mint kérdés, de hallottam egy suhanást a levegőben, mintha legyintett volna. – Nem tehetem... Veled kapcsolatos – meg sem várta, hogy feldolgozzam magamban a hallottakat, máris tovább szőtte bonyolult gondolatmenetét. – Tehát az érintkezés igen egyszerű lesz. Picit inkább

395

legyél boszorkány, mint démon, és akkor el tudja viselni, amire oly hőn áhítoztok mindketten. Homályosan fogalmazott, de szinte azonnal beugrott. Imádtam abban az állapotban lenni, a képességet Gideontól örököltem, és mindig közelebb éreztem magamhoz, ha úgy voltam, abban az állapotban. A Bölcs mélyet sóhajtott, majd újra megszólalt vékonyka hangján. – Claire-nek is így lesz a legjobb. Ami elkerülhetetlen, hamarosan úgyis bekövetkezik. – A név hallatán újra felhangzott a búgó hang, és felvillant egy borostyánszínű szempár a sötétben, de nem onnan, ahonnan a Bölcs hangját hallottam. – Mi van még itt? – kérdeztem, mert rádöbbentem, hogy egy macskaszerű lény mászkál körülöttem. – Oh, ő Vicky. Claire ajándéka lesz karácsonyra. Szeretni fogja – jelentette ki magától értetődően, mintha megérezte volna a bizalmatlanságomat. – Most menj el! Már így is többet mondtam, mint szerettem volna. Élvezd az életed, míg lehet! – Akarsz ezzel célozni valamire? Claire-rel fog valami történni? – támadtam rá hirtelen, szabad utat engedve eddig elfojtott ösztöneimnek. Hiába igyekeztem épp olyan türelemmel viseltetni a Bölcs iránt, mint ahogy Gideont láttam az emlékeiben, egyszerűen képtelen voltam rá. Különösen, amikor ilyen kétértelmű kijelentéseket tett. Inkább maradt volna csöndben, tartotta volna meg magának a tudását. Nekem nem egy morzsa kellett, az egész információra szükségem volt, ha Claire-ről volt szó. Fenyegetően léptem előre, de ekkor valami erős rúgást mért a mellkasomra. Ő hátrazuhant, de én csak néhány lépést hátráltam a lendület miatt. Ahogy elesett, ugyanabban a pillanatban fel is pattant. Pöttöm teremtmény volt, még Claire-nél is kisebb. Minden mozdulatában benne volt a kecses vadság. Nem láttam tisztán, de szinte bizonyos voltam benne, hogy valami különös, hátborzongató macskaszerűséget hordoz magában. – Menj, Kellan! – parancsolta a Bölcs, és megnyitotta a hátam mögött az átjárót. – Claire már vár rád. A dorombolás felerősödött, én pedig abban a pillanatban, ahogy beléptem, éreztem, ahogy a ruhám átalakul rajtam. Az egyik pillanatban még a szokásos farmer és ing kreációmban álltam a Ködben, a

396

következőben pedig talpig öltönyben szörnyen bíbor inggel. Két dolog futott át az agyamon, amikor megpillantottam. Az első, hogy Jorja már bizonyára elindult, hogy megkeressen. Azonnal megérezte, amikor átléptem az átjárót. A másik, hogy melyik pasi venne fel ilyen színű inget? Ez utóbbi kérdésemre megpillantottam a választ. Claire sétált az iskola futballpályája mellett. Mintha direkt számomra teremtették volna, a szemeim itták magukba a látványát, ahogy a lámpa fénye megcsillant bíborszínű ruháján.

397