I. évfolyam, I. szám, 2010. Január
asetoll B H a v i
n o v e l l a
a l a p
b asetol l . ml ap. h u
A szerkesztők:
Takács Flóra - szerkesztő Hi, Fló vagyok. Kb. 3 éve kezdtem a kaszkadőrködést az írással. Azért jó novellákkal bíbelődni, mert más emberek bőrébe bújhatok bele, és mások elvontságát, zsenialitását is megismerhetem ezen írásokon keresztül. Ahogy L.A.Seneca mondta: „A művészet megszabadít a hétköznapi élet korlátaitól.” és úgy gondolom, hogy ez a korláttalan élet, veszélytelennek mondható.
Bukros Zsolt - szerkesztő - Maggoth. 1971. 08. 01. 12 éves korom óta írok, imádom a scifit, a fantasyt, a horrort, és minden egyéb irodalmi műfajt. Jelenleg biztonsági őrként dolgozom, és marhára le vagyok égve.
Sárosdi Ádám - szerkesztő Elsősorban újságírónak tartom magam, de csak azért, mert Maggoth-ék mindig learatják a novellapályázatok díjait, így elég kevéske jut már nekem. Ha éppen nem a Basetoll tartalmával foglalkozom, akkor a BKF-en igyekszem hozni ösztöndíj-esélytelen tanulmányi színvonalam.
Farkas Bálint - szerkesztő 1991-ben megszülettem, hét évvel később megtanultam írni, és körülbelül ekkor elhatároztam, hogy én bizony író leszek. Másfél évvel ezelőtt a Karcolat honlapjára tévedtem, ekkor “született” Dom Wolf. Ez sok mindent elindított, részint ennek köszönhetően ker estem fel pár hónapja ezt a hat embert, hogy megalapítsuk a Basetollat.
Eszes Ivett - grafikus
b asetol l . ml ap. h u
Ivic vagyok, 22 éves. Mozgolódó elégedetlenségként élem életem hol Bp-n, hol Szolnok megyében. Rajzzal kapcsolatos főbb tevékenységem: jegyzetelés helyett is alkotok!
Pernesz Márk - grafikus
Mickey Long: Mike Hunter Zoltan Smile: Utazási Iroda Maggoth: A kitaszított Ndy: A vendégtanár Györei Zoltán: Információ Györei Zoltán: Leugrom cigiért
Tim Shaw: A következő vetkező vétkező követ
Pernesz Márk vagyok, 12.-es gimnazista a Lóczyban. Szeretek rajzolni, és szeretnék is ilyen ágon tovább tanulni.
Mészáros Zoltán - szerkesztő James Wal írói álnéven dolgozom, huszonegy éves vagyok tele energiával és ambíciókkal. Leginkább a sci-fi műfajban érzem magam otthon, de belekóstoltam már rengeteg mindenbe. Jelenleg „Mert hősök nincsenek…” című regényemen, dolgozok, ami a Rendszer világában játszódik.
2.
b a setol l . ml ap. h u Mickey Long: Mike Hunter Forrás: karcolat.hu A nevem Mike Hunter. Los Angeles bűntől hemzsegő városában vagyok magánkopó. Házasságtörés, bolti lopás, rablás; bármit vállalok jó pénzért. Eddig csak egyszer kaptak el, de óvadék fejében elengedtek. Rekkenő kánikula csapott le kedvenc városomra. Az utcán a levegő hullámzott a nagy forróságtól. A grillcsirke fejvesztve menekült volna vissza a sütőbe. Az elromlott légkondicionáló közel harminchat fokos hőséget fújt be az irodámba, de még így is hűvösebbet, mint a kinti szél. A rádió szerint ilyenkor a több folyadékbevitel segíthet, én már a negyedik üveg Ballantine’s-on voltam túl, de ugyanolyan rosszul éreztem magam,mint előtte. A csoda kopogtatás nélkül lépett be az irodámba. Feltűnő, testhez simuló, hófehér mini kosztümöt viselt, aranyló haja természetesen lobogott a légkondi által keltett mesterséges légáramlatban. Sötétvörösre rúzsozott, duzzadó ajka közt kivillant vakító fehér foga, ahogy szivarkájának a végét harapdálta. Nemhiába voltam magánzsaru, azonnal rájöttem, hogy vagy szilikon, vagy allergiaroham lehet acsábító száj hátterében. – Mr. Hunter? – kérdezte búgó, alt hangján, miközben mélyen a szemembe nézett, és nekitámaszkodott az ajtófélfának. Mivel az üvegajtón kint volt a nevem, és magánkopói egyenruhát viseltem – szürke pantallót és gyűrött, fehér inget hózentrógerrel – nem válaszoltam, csak aprót biccentettem. Szerettem ezt a mozdulatot, mert sokmindent helyettesített. – Miben segíthetek? – raktam fel a lábam az asztal sarkára. Bár nagyon kényelmetlen volt így – a kemény fa nyomta a sarkamat –, de hatásos mozdulat. – Mr. Hunter, én elvesztettem a fejem… – sütötte le szendén spirálozott szempilláit. Egy könnycsepp gördült le a szeme sarkából, és az arcán át, a száj sarkánál utat változtatva, a nyaka vonalán haladt a dekoltázsa irányába. Tudtam, ha tovább figyelem, én is elvesztem a fejem… Hiszen a látvány olyan volt, mint a motorom: százhuszonöt köbcentis… – Mondjon el mindent, hölgyem! – pattantam fel kicuppanva a műbőr fotelemből. – Meredten figyelek! – mondtam, és nem is álltam messze az igazságtól. – Az igazság az, Mr. Hunter – sóhajtott egy nagyot, és nekem szinte erővel kellett lefeszegetnem a szemem a ruha kivágásáról –, hogy kleptomániás vagyok! Nem tehetek róla, de ha megtetszik valami, akkor azt fizetés nélkül elveszem.
3.
b asetol l . ml ap. h u Idáig nem is volt semmi baj, néha egy-egy parfüm, harisnya vagy blúz. De most nagy bajban vagyok! Betértem a Smith's Diamondba és ez véletlenül nálam maradt… – benyúlt a retiküljébe, és egy hatalmas, gyönyörűen szikrázó, tojás nagyságú gyémántot vett elő. Szipogott egy kicsit, és valahonnan elővarázsolt egy hímzett zsebkendőt, amivel a szeme sarkát törölgette. Belemerültem mélykék szemébe, és önkéntelenül is elkezdtem keresni búvár igazolványomat.Két dolgot nem értettem. Egy: miért olyan nagy dolog, hogy nála maradt egy több ezer dolláros gyémánt? Kettő: vajon miért nem kenődött el még a sminkje? Három: férfi létemre miért érdekel engem ez a sminkes dolog?! Mintha a kimondatlan kérdésemre válaszolt volna, közelebb lépett hozzám, és a fülembe suttogta: – Nem tudom, miért érdekli; de a problémámra visszatérve, az én egzisztenciámban, az én köreimben nem engedhető meg, hogy kiderüljön a kleptomániám. Ha megtudnák, milyen nagy értékű dolgot loptam el, senki sem állna velem szóba… – meleg lehelete csiklandozta a nyakamat, ajka a beszéd közben hozzáért a fülcimpámhoz. A hőség ellenére végigborzongott a hátam, de lentebb még jobban melegem lett. Nem fejezte be még a verbális kínzásomat, kicsit eltávolodott tőlem, mélyen a szemembe nézett, és halkan belesusogott a számba. – Inkább meghalnék, minthogy ez kiderüljön… **** Elővettem fém tárcámból egy csokoládés ízesítésű szivarkát, megkopogtattam a dobozán, és rágyújtottam. Mélyen leszívtam a füstöt, és amikor kifújtam, lenéztem a lábam előtt heverő, kitört nyakkal is csodaszép testre. A nevem Mike Hunter. Los Angeles bűntől hemzsegő városában vagyok magánkopó. Házasságtörés, bolti lopás, rablás, gyilkosság; bármit vállalok jó pénzért...
Zoltan Smile: Utazási iroda Forrás: karcolat.hu – Jó napot kívánok, Rómába szeretnék utazni a feleségemmel. – Melyikbe? – Az ókoriba. – Mikor? – A jövő hónap közepén, ha lehet. – Nem úgy értettem. Az ókoron belül mikor? – Tudja, házassági évfordulónk lesz, és gyertyafényes vacsorát ígértem a nejemnek, így arra gondoltam, hogy egy lángoló Róma, Néró idejében lenne talán a legpraktikusabb. – Mennyi időt szándékoznak ott tölteni? – Az attól függ, mennyi idő alatt ég le. – Már a begyújtásnál szeretnének jelen lenni?
4.
b a setol l . ml ap. h u – Ha lehetséges. – Ebben az esetben egy hosszú hétvégét javasolnék. Ha netán még a felgyújtással vádolt keresztények üldözésébe is bele kívánnak tekinteni, akkor viszont egy hétre érdemes menni. Ily módon pont turnustól turnusig tudnának ott tartózkodni, amire lenne is egy remek akciós ajánlatom. – Köszönöm, de a nejem nem szereti a vért. – Megértem. Az ajánlatomat akkor is fent tartom, amennyiben kitöltik az egy hetet, a Marty McFly időutazási iroda szervezésében, esetleg egy másik helyszínt, és időt bevonva. – Rendben, ha jól számolom, három napunk marad. Mi lenne, ha a római program után átugranánk pár napra a Vörös-tengerhez és megnéznénk, ahogy Mózes szétválasztja? – Remek ötlet, csak az a baj, hogy az a csoport, amelyikkel önök indulnának, kicsit korábbra akar érkezni, ókori búvárkodás céljából. A probléma az, hogy amennyiben az ön által kért időben érkeznének, a merülés helyszínén pont nem lenne víz. Viszont, ha már bibliai érdeklődésük van, mi lenne, ha megtekintenék Mózes másik nevezetességét, az égő csipkebokrot? – Az nem jó, épp az égő Rómából érkeznénk. Attól tartok, unnánk. – Kőtábla, tízparancsolat? – Nem, köszönöm, a szabadságom ideje alatt egynek sem örülnék. De, ha már itt tartunk, a teremtés első három napja kifejezetten érdekelne. – Félek, az nem fog beleférni. Nagyon drága, exkluzív program. Gondoljon csak bele, a részvétel szkafanderben történik, amit egyhetes képzés előz meg, és az idegenvezető űrhajósoknak olyan magas a napidíja, hogy ez a túra még last minute ajánlatban is átlagember számára szinte megfizethetetlen. Ráadásul sok panasz érkezett, hogy az Úr, az első nap túl sokat molyol a vizek rendezgetésével. Több újgazdag, sznob utas vissza akarta kérni a pénzét, arra való hivatkozással, hogy unatkozni otthon is tud. Gondolkoztunk rajta, hogy levesszük ezt az utat a kínálatról, annál is inkább, mivel a Teremtőt idegesíti, ha bámulják. Nemrégiben megüzente az egyik túravezetővel, hogy amennyiben tovább szórakozunk vele, nem tudja garantálni, hogy az első emberpárt nem fogja kirúgni az Édenkertből valami mondvacsinált indokkal. – Rendben, ebben az esetben mit ajánl? – Javaslom, tekintsék meg a Földközi-tenger betörését a Gibraltári szorosnál!
5.
b asetol l . ml ap. h u Nagyon látványos és izgalmas program, esténként kitűnő kardfogú folklórshow val egybekötve. – Remek, akkor ezt le is foglalnám. Utasbiztosítást tudok itt kötni? – Tud, csak semmi értelme. Rómában megéghetnek, vagy letartóztathatják önöket, a másik helyszín pedig vadállat-támadás gyanús, ami ellen a biztosítás nem véd. Javasolnék inkább néhány kézifegyvert, meg azbesztruhát a szomszédos túraboltból, ahol ezt az utazási vouchert felmutatva tíz százalék kedvezményre jogosultak. – Nagyon kedves, köszönöm, minden jót! – Önnek és a kedves feleségének pedig jó utat, és ne feledjék el beoltatni magukat pestis ellen!
Ndy: A vendégtanár Forrás: karcolat.hu – Ez már tényleg tűrhetetlen! – mérgelődött a furcsa öltözékű apró emberke, miközben kormos arccal és füstölgő szakállal feltépte az iroda ajtaját. – Nem elég a diákjaim folyamatos ügyetlenkedése, most már a képzésükhöz elengedhetetlen alapanyagokat is összecserélik! Úgy érzem, a legmagasabb szinten kell tiltakoznom! – Nálam? – hangzott fel a merőben költői kérdés az íróasztal mögül. – Úgy tudom, maga az arch-rektor, nem? – Igazából, csak dékán – válaszolta szerénykedve a pocakos férfi, bár nem teljesen értette a rektori cím előtt elhelyezkedő szócska pontos jelentését. – Tudja, ezzel voltaképp lefokoztak, amikor összevonták az egyetemeket… de elismerem, hogy strukturálisan hasznos a hierarchia. – Úgy mindenképp – helyeselt az emberke. – Bár én hierarchia helyett inkább zsábó-gyökeret szoktam javasolni. Azt elég, ha kiszárítjuk, és porított alakban belélegezzük. A slukk-túrális eljárások gyakran gyomorfájást és székrekedést okoznak… mindenesetre arcidegzsábára kiváló. – Tehát, nem kapta meg a tanszéke a megfelelő alapanyagokat? – tért vissza a témához a dékán. – Én kalcidómot kértem és helyette valami kalci-umot kaptam! – Ezen talán segíthetünk. De a tanulók esetében sajnos hozott anyaggal kell, hogy dolgozzunk – engedett meg magának egy apró tréfát a pocakos férfi. – Ezek a diákok még azt sem tudják kimondani rendesen, hogy ahakarbidiándid-ion! – panaszolta az emberke. – Pontosan, miért is tennék? – firtatta a dékán kissé ijedten. – Mert ez a „bőrhűjjönrád” kisarkánum egyik alaptézise – csóválta meg a fejét a füstölgő szakállú jövevény. – Vagy úgy! – próbálta leplezni tudatlanságát a dékán. – Rémlik, hogy a múltkor olvastam egy cikket erről a részecskéről. De hát végtére is maga a…
6.
b a setol l . ml ap. h u … kémikus – vágta ki magát. – Kém-ikus? Inkább kolerikusnak mondanám magam. Kémekkel semmi dolgom... ám ha jobban belegondolunk így is lehet nevezni. Fontos, hogy az ember munkája rejtve maradjon, amíg el nem érkezik az áttörés. – Az már szent igaz – értett egyet a pszichológiai tanszék vezetője, aki szintén az irodában tartózkodott. – Titokban folyamatosan figyelnek minket. – Nem elég, hogy a diákjaim mindent elrontanak – folytatta az emberke a panaszáradatot. – Ott az a szegény koponyásdenevér… – Hol?! – rezzent össze a dékán, mert gyermekkora óta irtózott a repkedő izéktől. – Természetesen, az idéző körben! – Ja, ott! – nyugodott meg valamelyest a pocakos. – Nem igazán helyeslem, hogy mostanság ennyire szabadkezet adunk ezeknek az egyetemi kluboknak. Tehát… ha jól tudom, maga már vagy khmm… fél éve tanít nálunk… – kockáztatta meg. – Szóval sejti milyen döcögősen mennek erre a dolgok. – Mint mindenhol – hangzott az egyetértő válasz. – Nyolc hónapja jöttem vendégtanárként zsupsz-huppal. – Sajnos nem ismerem a légitársaságot. – Jobban is jár vele – legyintett az emberke. – A légi-társaság szörnyű egy banda. Hallottam – fogta a hangját suttogóra – hogy mostanában éjpillangókat is felvesznek közéjük. – Borzalmas! – szörnyedt el a dékán. – Nem elég, hogy azok a cédák minden utcasarkon ott állnak… – Itt a városban? De kérem, az éjpillangók a erdőkben élnek! – Ha maga mondja… bár amelyik a múltkor nálam v… izé… Szóval egész biztos, hogy a sarkon láttam egyet. – Bent a városban?! – a kis ember láthatólag teljesen megdöbbent. – Minden, csupán szocializáció kérdése – emelte fel a kezét intően a pszichológia nagydoktora, kedvenc témája felé terelve a beszélgetést. – Nem becsülhetünk le senkit csupán azért, amit ösztönösen tesz. Mert ha – tegyük fel – valakit a szülei gyermekkorában azzal büntetnek, hogy egy sötét ágyneműtartóba zárják… napokig… egyedül egy apró szűk helyen… – sajnos a tanszékvezető nem tudta folytatni, mert a mondat közepére a hangja egészen elvékonyodott és alsó ajkai meg-megremegtek. – Úgy vélem valóban fontos, hogy helyre tegyük ezt a megrendelés-ügyet – terelte el a figyelmet a kialakult kellemetlen helyzetről a dékán. – Magam fogom kézbe venni a dolgokat. Hagyja csak az igénylőlapot az íróasztalomon. Úgy tűnik elérkezett az idő, hogy a körmére nézzek a beszerzési osztálynak.
7.
b asetol l . ml ap. h u Miután a kis ember némiképp megnyugodva távozott, a dékán az anyagredelést böngészve halkan megszólalt: – Hmm… hat tűzsáska és két tucat szárnyas-sikló… lehet, hogy valójában biológus? – Nem is tudom – válaszolta az tanszékvezető. – Szoktam látni a folyosón, de eddig azt hittem, hogy valamiféle gondnok. – Meg is van az ajánlólevele – közölte a dékán rövid idő múlva, miközben előhúzott egy papírlapot az asztalon heverő hatalmas halom aljáról. – Azt írja: kitöltve Th’ttan Worbark Ark-demonikus számára, ajánlva Englend földrészére a Kámbridzsi egyetem rektorának. Elképesztő. Nem elég, hogy nem tudnak helyesen írni, még azzal sincsenek tisztában, hogy Anglia voltaképp szigetország, nem pedig földrész. – Adminisztrációs hibák – legyintett a pszichiátria nagydoktora. – Olyat is hallottam, hogy valakit tévedésből a város egy másik egyetemére irányítottak és napokig ott is tanított. – El tudom képzelni az igazgató arckifejezését, amint rájött a tévedésre – kacagott fel a pocakos férfi az abszurd történet hallatán. - Még szerencse, hogy nálunk pár elírásnál komolyabb hiba eddig nem fordult elő. Ugorjunk át a McDonald’s-ba, egészen megéheztem.
Györei Zoltán: Leugrom cigiért Forrás: karcolat.hu Azt hittem, az angyalok nem beszélnek rondán. – Hát, ez nem ma fog elindulni nekünk, bazmeg. Tévedtem. A kompánia egy lerobbant kisbusz mellett ácsorgott. Öten voltak, és elég egyértelmű jelek utaltak nem evilági származásukra, mint az elakadásjelző pentagram, a hatalmas szárnyak egyikőjük hátán, a túlzottan szabályos arcvonások vagy az, hogy az idő valahogy másképp folyta körül őket. Hogy ezt hogyan láttam, nem tudom, de láttam. – Te, ez minket néz. – Még szép, hogy néz, ha egyszer nem tudsz lemondani azokról a bazi szárnyakról! – Mert az, hogy te a föld felett lebegsz, nem feltűnő, ugye? – Te meg ha legközelebb a farzsebedben akarod hordani a glóriád, csomagold ólomba. Csak úgy ragyog a segged. – Legalább sötétben is lehet látni a szivárványszín fogaid. – Srácok, vegyetek vissza a hőfokból, még elolvad az ambróziafagyim! Ambrózia? Én csak cigiért indultam a kisboltba...
8.
b a setol l . ml ap. h u – Hé, haver, ha már itt vagy, segíthetnél is. Lerobbant ez a retek, mi meg nem tudunk mit kezdeni vele. Tudod, az emberi szerkezetekbe kódolt meglepetés-faktor, vagy mi, hogy áldassék érte Jó Atyánk neve. Rosseb. Ööö... – Így nem érünk időben a kupiba. Ööööö... – Van ott pár lélek, akit meg kell mentenünk. Ja, hogy úgy. Persze. Így már minden világos. Az Úr angyalai egy kisbusszal járják a világot, és közben megmentenek mindenkit, akit lehet. De hogy ne ismerjék fel őket könnyen, csak egy-két dolgot hagynak magukon: egy glória, egy fénylő szív vagy egy ló felemelésére is alkalmas szárny. Már csak egyet nem tudok: hol vannak a buszra pingált virágok? – Gyere ide. Ugyan nehezen, de mozgásra bírtam döbbenettől eleddig petrifikálódott szervezetem, és a kocsihoz mentem. – Tedd a kezed a jószág fölé. Engedelmeskedve az inkább parancsnak hangzó kérésnek, benyúltam a motorházba. Furcsa bizsergést éreztem a tenyeremben, majd azt vettem észre, hogy lebegek. A tudatom megnyílt, már nem csak önmagam voltam, hanem az egész emberiség egyszerre, s mint egy szivárványban, színes szálakként láttam egymás mellett futni az egységbe olvadó, mégis elkülönült emberi szándékokat. Megragadtam azt, amelyről éreztem, hogy az alkotás, a mesterség, a szerkezeteken keresztül történő megismerés és kifejezés vágya. Tudtam, hogy örököse vagyok alkotó és feltaláló eleinknek, bennem is tovább él akaratuk, és hogy Istenadta uralmam van ezen emberkreálta "jószág" fölött. (– Tudod, mi jön most?) (– Naná, a kedvencem. "Működj!") (– Kuss. Ne zavarjátok.) A motor beindult. – No, mégsem véletlen, hogy erre vetődtél. Kösz. – Köszi! – Csá! – Te voltál a kulcsember, brada. – Ja, a slusszkulcsember. – Egy fotót búcsúzóul? – Hagyd, úgyis csak elárverezné a neten.
9.
b asetol l . ml ap. h u Zsibbadt fejjel néztem, ahogy indulni készülnek. Már a kocsiban ültek, amikor leesett, hogy itt hagynak, én meg mehetek vissza a cigihez, kisbolthoz meg a viláskulcshoz, ha majd legközelebb szerelnem kell valamit. – Hé, hé, hé, várjatok! Én... Ilyen velem még soha... Izé... Most mit csináljak ezzel? A farglóriás kinézett szomszédja szárnyai mögül. – Én nem t'om, döntsd el te. Bár tudod mit? Menj haza, és írj belőle egy novellát. Megtettem. De akárhogy próbáltam, író eleink színes szálát nem sikerült megragadnom. Úgy tűnik, újdonsült ismerőseim is kellenek hozzá. Ilyképp be kell érnetek ezzel.
Tim Shaw: A következő vetkező vétkező követ A siralomházban mindig is gyalázatos kosztot adtak. Nem volt másképp ezen az estén sem. Guipert fintorogva turkált a gyanús kinézetű, szürke lében. Tudni akarta, lapul-e az alján valami szilárdabb, ami jobban csillapíthatná éhét. De mikor végre kihalászta a furcsa akármit, máris megbánta kíváncsiságát. Oldalra billentett fejjel mustrálgatta a kezében tartott izét, amelyről foszlott ingujjára csorgott a ragacsos lé. – Na már most… – kezdte nagy bölcsen –, vagy a gombóc növesztett lábakat, vagy… Nem, inkább mégsem akart a másik lehetőségre gondolni. Bár ismerve a börtönkonyhán uralkodó állapotokat, egyáltalán nem csodálkozott volna, ha elkeseredésében az utolsó egér is az öngyilkosságba menekül. Tapasztalatból tudta, ha nem eszi meg a vacsorát, akkor az éhségtől rosszul lesz. Viszont, ha megeszi… Akkor előbb lesz rosszul, és csak azután éhes. Önérzetesebbik fele próbált megvetően háttat fordítani a megalkudni készülő másiknak, ám ha az ember nem gyakorló skizofrén, nehezen megy ez a mutatvány. Végül a józanabbik "én" bizonyult erősebbnek, s ezen nincs is semmi csodálni való, tekintve, hogy Guipert már vagy féléve nem jutott alkoholhoz. A szőrös falat már csaknem eltűnt a gondozatlan szakállban, amikor megcsörrent a zár. Guipert összerezzent, és nyálkás ujjai közül kiszabadulva a néhai egér bemutatta utolsó mutatványát: egy halálon túli salto mortale-t. A gyönyörű ívű ugrás után toccsanva érkezett a belépő alak csizmája elé. Guipert felemelte csüggedt tekintetét a fiatal, jól öltözött férfira, akit a foglár az imént taszított a zárkába. – Társat kapsz, tata! – röhögött az őr. – De viselkedj ám vele tisztességesen, mivel ez a ficsúr nemes.
10.
b a setol l . ml ap. h u – Na persze! – morogta Guipert a szakállába. – A penész is az… – Mit dünnyögsz, te fogatlan? – Jól is néznék ki, ha minden gombát meg kéne süvegelnem. Az őr legyintett, aztán becsapta a rácsos ajtót, s fütyörészve elindult a lépcsők felé a homályos földalatti folyosón. Menet közben végighúzta a kulcsot a cellák rúdjain. Tudta, hogy ezzel az őrületbe lehet kergetni a foglyokat. A lábainál összeláncolt ifjú gyanakodva méregette a rabot. Guipert felmordult: – Mi van? Nem láttál még öregembert? – Ennyire mocskosat még soha – nyögte az ifjú. – Ha kérhetném, ne is jöjjön közelebb! – Csak nem félsz tőlem? – vigyorgott a vénség. – Természetesen nem! Pontosabban... öntől nem félek, csak a tetveitől. – Nyugodtan tegezhetsz! Nem vagyok én holmi uraság. – Ki hinné?! – Az én nevem Guipert – nyújtotta a jövevény felé jobbját. – És te ki vagy? Az ifjú előbb gyorsan a háta mögé dugta a kezét, és csak aztán válaszolt: – Avigdor, a nemes Dyrass ház legifjabb sarja. – Ebből is látszik, hogy a bűnben nincs kiváltság – hangzott a bölcselet. – Ebben hasonlítunk. – Nem hinném! Én tévedésből kerültem ide. – Akárcsak jómagam – kacsintott rá az öreg. – Én is azt hittem, nem fognak elkapni. – Úgy értem, csupán a véletlenek szerencsétlen összjátéka miatt vagyok itt. S nem kétlem, néhány órán belül tisztázódik a félreértés. – No persze, persze. – Engem követségbe küldtek. S a követeket még az ellenség is tiszteletben tartja. – Vagy fogságban… – Nem beszélve arról, apám nemcsak hogy nem ellensége a hercegnek, de egyenesen a leghívebb vazallusa. – Ha így áll a helyzet, tán jobb az ellenségének lenni. – Ugyan, mit értesz te ehhez?! – háborodott fel Avigdor. – Biztosra veszem, hogy a herceg hamarosan meggondolja magát.
11.
b asetol l . ml ap. h u – Nagy dolog a hit… – bólogatott az aggastyán. – Végül is mivel bőszíttetted fel ennyire? Avigdor zavartan körbenézett, de nem talált a padlón egy tenyérnyi helyet sem, ahova nyugodtan le mert volna ülni. – Talán ott kezdeném, hogy miután átadtam a hercegnek apám üzenetét, a kijelölt szállásomra kísértek. Vettem egy forró fürdőt, hogy lemossam magamról az út porát, ahogy illik… – Itt megakadt egy pillanatra. Nem volt benne biztos, hogy hallgatóságánál is egyértelmű ez a szokás, de a szutykos öreg arca nem árult el semmiféle érzelmet. – Épphogy kiléptem a dézsából, és kezdtem törölközni, mikor megéreztem, hogy van még rajtam kívül a szobában valaki. Úgy tettem, mintha nem venném észre a behatolót, hadd érezze magát biztonságban. A kardom sajnos nem volt elérhető közelségben, én meg ott álltam jóformán csupaszon. Csak a fürdőlepedő takarta el úgy-ahogy a testem. – Mit tettél? – Szép nyugodtan, hogy lássa, nem vagyok gyáva, megfordultam, és szembenéztem hívatlan látogatómmal. Egy gyönyörű fiatal teremtés állt az ajtóban. – Erre te? – Hirtelen azt se tudtam zavaromban, mit tegyek. Fürdés közben rád tör egy szépséges hajadon, el tudod képzelni? – Hogyne, itt a börtönben mindennapos az ilyesmi. – Guipert a mennyezetre emelte tekintetét, és hangtalan szitkokat sóhajtott a szakállába. – Elakadt a szavam, nem voltam ura a cselekedeteimnek, egyszerűen csak rámeredtem. – Sose szégyelld! Megesik az ilyesmi… – No igen, de nem a szememmel… – Oh!? – Azt hittem, ennél kínosabb már nem történhet velem, de tévedtem. Az ámulattól még a vászon is kicsúszott a kezemből. Ostoba egy helyzet. – Gondolom, a lány elpirult, és kiszaladt. – Tévedsz! Nagy szemeivel alaposan végigmért, tetőtől talpig, aztán megnyalta a szája szélét, beleharapott az ajkába, de a helyéről… nem mozdult egy tapodtat sem. – A szégyentelen cafka! – háborodott fel Guipert. – Büntetést érdemel az ilyen! Az apja helyében én jól elverném! Az efféle orcátlanság nem maradhat következmény nélkül! – Ő sem úszta meg szárazon. – Na azért! – fújtatott az öreg. – Remélem, adtál neki! – Naná! Jó derekasan megvesszőztem! – Hehe! Képzelem, hogy kiabált. – Meghiszem azt! Egyfolytában könyörgött, hogy… – Kegyelem? Hagyd abba? – találgatta Guipert kárörvendőn. – A fenét! Azt sikítozta: még, mééég! – Az anyját! Ilyen perverz némber volt?
12.
b a setol l . ml ap. h u – Nem. Annyira élvezte… – Na, várjunk csak! – sandított Guipert az ifjúra. – Tulajdonképpen, mivel vesszőzted meg? – Hát, nem mondtam volna? Egy pillanatra kínos csend állt be. Az idős rabnak időre volt szüksége, hogy megeméssze a hallottakat. – Ugye, nem azt akarod bemesélni, hogy azért csuktak le, mert hetyegtél az egyik könnyűvérű kis cseléddel? – Mint később kiderült, ő a herceg lánya. – Ajjaj! Akkor nem jósolok neked hosszú életet. Viszont valamit nem értek. Azt állítod, a lány kezdeményezett. Akkor miért árult be később az apjánál? – Nem ő tette, hanem a mostohaanyja, az a visszataszító, vén boszorkány! – Az meg mit keresett ott? – Ezt kérdeztem én is. A lehető legrosszabb pillanatban toppant be. Pont mielőtt… na de sejtheted! – Képzelem, mekkora patáliát csapott az a hárpia! – Először még nem. Igaz, Lusianne-t lehordta mindenféle rimának. Majd hosszan papolt a szeméremről, meg hogy milyen utálatos bűn a bujaság. Aztán kizavarta a lányt. Gyorsan magamra kaptam egy lepedőt és vártam, hogy a vénasszony is elkotródjon. Ám neki esze ágában sem volt eltűnni. Helyette előállt egy ajánlattal. – Nocsak! – Azt mondta, talán van rá egy mód, hogy megússzam a dolgot. – Na igen, gondolom a szokásos szöveg. Hozd el nekem ezt meg ezt a varázsszert a sárkány barlangjából és a többi… Avigdor a fejét csóválta.
13.
b asetol l . ml ap. h u – Rosszabb! – Hidra, jégóriás, vagy netalán egy falkányi ork? – Gyerekjátékok – legyintett Avigdor. – Mi lehet ezeknél szörnyűbb? – Azt kérte a hallgatásáért cserébe, folytassam vele azt, amit a mostohalányával tettem. – Felháborító! – Rávetette magát az ágyamra, és felhúzta a szoknyáját… – Elég! Avigdort azonban már nem lehetett visszatartani. – Láttál már sünit az út szélén? – Olyat, amelyik kedvesen tipeg apró lábain, a hátán almát cipelve? – Nem, olyat, amelyik nem volt elég fürge, hogy átérjen az úton a szekér előtt... Guipert megborzongott, pedig ő csak elképzelte a látványt. – Erre te? – Ne is kérdezd! Láttál már csigát a réten? – Jaj, már megint egy találós kérdés! – sóhajtott az öreg. – Te akartad tudni! – Milyenre gondolsz? Kíváncsira, amelyik nedves testtel nyújtogatja magát? – Rémültre, amelyik visszahúzódik a házába, és az istennek se lehet előcsalogatni onnan. – Ne is folytasd! – szakította félbe Guipert egy türelmetlen kézmozdulattal. – Már értem… – Beláthatod, miért nem… khm… állhattam a rendelkezésére. – Felteszem, a banya nem törődött bele ilyen könnyen. – Úgy valahogy! A rikácsolásával nyakamra hozta az őrséget. Fél perc sem telt bele, máris két tagbaszakadt alabárdos rontott a szobába. Épp csak annyi időm maradt, hogy a fegyveremért ugorjak. Ej, ha láttál már remek szablyát! Gyönyörűen kidolgozott markolat, csillogó penge, valódi ritkaság. Nem is csodálkoztam, mikor a gyorsabbik zsoldosnak megakadt rajta a szeme… – A markolatán? – Nem, a hegyén… – He? – De esküszöm, nem szándékosan szúrtam ki – tette hozzá sietve Avigdor. – És a másik? – dőlt előre Guipert. Teljesen magával ragadta a jelenet. – Az nem volt annyira vitéz. Mikor látta, hogyan járt a cimborája, sarkon fordult, és fejvesztve menekült… – Berezelt a gyáva, mi? – Nem. Úgy lecsaptam a fejét. Szörnyű volt! Mindent bemocskolt a vér. – Avigdor elhallgatott, és maga elé meredt. – Ez valóban rémes! Újra meg kellett fürödnöd? Most az ifjún volt a meghökkenés sora.
14.
b a setol l . ml ap. h u – Ej, te nem tudsz annál rémesebbet elképzelni? – Nana! Várd ki a vacsorát! Avigdor úgy tett, mintha mondani akarna még valamit, de aztán csak legyintett. – Azért meg kell hagyni, derekasan belehúztál. Lemészároltál két testőrt, megbecstelenítetted a herceg lányát, és szereztél egy könyörtelen ellenfelet a banya személyében. – Guipert füttyentett egyet. – Mindezt egyetlen fertályóra alatt. Fiatal vér! Hová ez a nagy rohanás? Avigdor tehetetlen dühében öklével a levegőbe sújtott. – Az a vén szipirtyó nem átallotta azt hazudni, hogy még én akartam erőszakot tenni rajta. – Ahogy így elnézem, a herceg mégiscsak elhitte a vádat, máskülönben most nem csevegnénk itt ilyen kedélyesen. – Áh, nem valószínű! De mit mondhatott volna a nyilvánosság előtt? "Kedves alattvalók – utánozta a herceg egyéni hanghordozását –, az én hitvesem annyiva vonda, teljességgel kizávt, hogy épeszű févfi szemet vessen vá." Vagy mit? – Igazad van! Egy darabig hallgattak, aztán Guipert megköszörülte a torkát. – Járja felénk egy mondás. Okulj belőle, ha valami csoda folytán mégis kiszabadulnál. – Te aztán tudod, hogyan kell reményt önteni az emberbe! – Legközelebb ne kérdezz semmit, csak nézd meg a lányát, és verd el az anyját!
Maggoth: A kitaszított Forrás: karcolat.hu Elric Khawdar résnyivé szűkült tekintettel figyelte az előtte haladó mágus görnyedt alakját. A duzzadó izomzatú északi bízott erejében, noha sejtette, a misztikus tanokban járatos vénség nem bérelte volna fel, ha egyedül is boldogulna a rosszhírű vadonban. Az ősz varázstudó szenvtelenül lépte át a sagnacori rengeteget átszelő láthatatlan határvonalat, melyen túl a Holtak Erdejének nevezett vidék terült el. Az alkonyi napsugarak vörös árnyalatba vonták Elric felsőtestét, miközben feszülten követte megbízóját a sűrűségbe. A férfi idegei pattanásig feszültek a figyelemtől, minden pillanatban támadásra számított, mert úgy hírlett, naplemente után gonosz erők uralkodnak a tájon. A fény hamarosan átadta helyét a szürkületnek, rákényszerítve a barbárt, hogy kezét kardja markolatára csúsztatva a bozótot fürkéssze. A tagbaszakadt északi régóta a kitaszítottak útját járta, merev arcára ráncokat vésett az elkeseredés. Messzire került szülőföldjétől, ahonnét atyja küldte száműzetésbe, hiába keringett ugyanaz a vér az ereikben. Elric, ha nem követ el jóvátehetetlen hibát, idővel nemzetsége élére állhatott volna, hiszen erre született.
15.
b asetol l . ml ap. h u A száműzött ifjút a délvidékre vetette a Sors, melynek lakói izgágák voltak és rátartiak; az idegen szálas termete általában elegendő okot adott nekik a kötekedésre. Elric jó néhány torkot elvágott, de a nagymellényűek száma mégsem csökkent. A kardforgató nem tudott úgy belépni egy kocsmába, hogy valaki meg ne próbált volna kést döfni a hátába. A koros mágussal is egy ilyen szinte megszokottnak nevezhető összecsapás során akadt össze egy sagnacori csapszékben. Xalanthar izgatottan nézte végig az asztalánál, ahogy az északi miszlikbe aprítja a csőcseléket, felcsillanó tekintete világosan árulkodott a barbár iránti érdeklődésről. – Ügyes munka – állapította meg elismerően, miután a harcos a csapos kivételével szinte mindenkit másvilágra küldött a helyiségben. – Nincs kedved a szolgálatomba állni? – Mi a fizetség? – tudakolta Elric lényegre törően. – Amire a legjobban vágysz – felelte Xalanthar szárazon. Elric szíve összeszorult a fájdalomtól. Nem szerette, ha bárki emlékeztette a bánatra és a veszteségre, amelyet igyekezett mélyen eltemetni magában. A karjában halt meg az egyetlen szeretett lény, akivel el tudta volna képzelni az életét, és ez a tragédia árnyat vetett a lelkére. – Amire én vágyom, nem tudod teljesíteni – mondta Elric ridegen a varázslónak. – Semmi sem lehetetlen – szögezte le a mágiatudó, éjsötét tekintetét a barbáréba fúrva. – Át kell jutnom a Holtak Erdején egy elfeledett, ősi szentélyhez. A magadfajta harcos kísérete sokat nyomna a latban, amikor szembekerülök a másvilág szellemeivel. – Hallottam arról a vidékről – jelentette ki fagyosan az északi. – Azt mondják, napnyugta után valóságos pokollá válik. A sötétségből élőholtak légiói törnek elő, hogy halandók húsával csillapítsák éhségüket. – A birtokomban van egy különleges varázstárgy – közölte látszólag kitérően Xalanthar. – Vágyak Pálcája a neve. Egy vékony, henger alakú botocska, amely színaranyból készült, és különleges hatalma van. Egyetlen napra képes bárkit élővé varázsolni, akármilyen régen került a sírba. Ha sértetlenül kijutunk a rengetegből, megesküszöm, hogy visszakaphatsz bárkit a halál karmai közül, aki fontos neked, barbár! Elric egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy kettészeli a mágust fejtetőtőlágyékig, amiért feltépte a régi sebet, de végül legyőzte a kísértést. Lelki szemével maga előtt látta az elátkozott éjszakát, amikor feldühödött atyja sziklakemény arcú testőrei kíséretében rátalált, miközben elmerült ifjú szeretője forró ölelésében. Elric nagyot vétkezett saját népe ellen; nemzőatyja Thorvald kisdedként elígérte őt egy Elenis nevű, nemesi vérből származó leány jövendőbelijének, aki észak második legnagyobb klánját, a Nastart képviselte. A tervezett frigy örökre összekötötte volna a vidék két leghíresebb családját, amelynek érdekében a szülők esküt tettek, hogy az ifjú jegyesek érintetlenül állnak a nászoltár elé.
16.
b a setol l . ml ap. h u Thorvald arca hamuszürkévé vált, mikor Elricet örököséhez méltatlan helyzetben találta. A fiú a harag démonait látta megvillanni kardot szorító apja szemében, miközben a bosszúálló penge könyörtelenül zúdult kedvese felé. Elric farkasként üvöltött elkeseredésében, majd fegyvert emelt az apjára, aki a szeme láttára koncolta fel szerelmét. A merev arcú testőrök megakadályozták, hogy atyja vérét ontsa, könnyűszerrel lefegyverezve a lázadó gyermeket. Thorvald ezer okot talált volna rá, hogy kivégeztesse a fiát, melyek közül a legsúlyosabb az volt, hogy esküszegővé tette őt, és szégyent hozott a nemzetségre, ám végül megkegyelmezett, mindörökre száműzve bukott gyermekét észak jeges bércei közül. Elric meggyűlölve a fagyos hegyvidéket délnek indult, ám békesség helyett számtalan összecsapás várt rá a naptól tüzes földeken, míg a Sors össze nem hozta a mágussal… – Ideje megpihennünk – zavarta meg a harcost elkalandozó gondolatait a varázsló. – Azt hiszem, ez a hely éppen megfelel. Xalanthar egy kiégett, kopár mező szélén torpant meg, amely nem tűnt különösebben bizalomgerjesztőnek, de Elric mit sem zavartatta magát a táj sötét hangulatától. Fogalma sem volt róla, mennyit vándoroltak, úgy tűnt a számára, mintha csak néhány lépést tettek volna. A mágus azonban fáradtnak látszott, amiből az északi kikövetkeztette, hogy jó ideje menetelnek már. Rövidesen tábortűz lángjai világították meg az arcukat, és miközben az ágak ropogása elandalította őket, kezdték túlzónak érezni a környéket átszövő gonoszról szóló híreszteléseket. Az öreg mágus feje lassacskán lekókadt, míg végül szépen elbóbiskolt. Elric is érezte az álom csábítását, de ellenállt, mert valakinek őrködnie kellett, a szendergő varázsló pedig nem úgy festett, mint aki vállalni akarná ezt a nyűgöt. A kardforgató érzékei azt súgták, éjközép felé járhat az idő, amikor egyszer csak fokozatosan erősödő nyüszítő hangok démoni kakofóniája verte fel a hallgatag erdőt, és iszonytató kreatúrák törtek elő a mélyéből. Tekintetük gyűlölettől parázslott, bomló testük rothadás szagát árasztotta magából. A szörnyek némelyike nagydarab volt, és rémítően erős, míg mások csenevészek és esetlenek, de létszámfölényük mellett eltörpültek fizikai hátrányaik. Tekergőző férgekként nyüzsögtek a tábortűz körül, a lángok fénye nem riasztotta el őket. Állkapcsuk mohón csattogott, tekintetükből állati éhség sugárzott. Xalanthar megjelenésük pillanatában artikulátlan sikollyal ébredt fel szendergéséből, és lükető tűzgömböt formált ráncos ujjai között, míg Elric borotvaéles kardját vonta elő hüvelyéből, hogy visszaverje a támadás első hullámát. Súlyos fegyvere véres aratást szántott az élőholtak soraiban, torz végtagok és otromba fejek röpködtek az északon kovácsolt penge csapásai alatt, miközben Xalanthar varázslata hamuvá égette jó néhányukat. Bár a barbár és a mágus keményen tartották magukat, ellenfeleik mégsem fogyatkoztak. Az éjszaka rémei felzaklatott falkaként hemzsegtek körülöttük, miközben a két férfi mind jobban kifáradt.
17.
b asetol l . ml ap. h u – Hányan vannak ezek az átkozottak?! – üvöltötte Elric dühödten Xalanthar felé. – Alig százan – válaszolta hűvösen a mágus –, de mindig újjáélednek, azok is, akik elégtek. Ez így tart hajnalig, csupán addig kell állnunk a sarat. Az északi csalódottan felhördült a lehangoló felelet hallatán, mert a pirkadat végtelenül távolinak tűnt. A hosszúra nyúló csata során a sárga hajú kardforgató úgy érezte, hogy az idő cseppfolyós masszává vált. Izmai elkínzottan sajogtak, mintha rabszolgahajcsárok gyötörték volna végkimerülésig egy ólombánya mélyén. Elric sosem vagdalkozott még ennyit, miközben a levágott zombik kárörvendő vigyorral újra meg újra feltápászkodtak. A barbár tetőtől-talpig verítékben fürdött, és szinte beborították az ellenfeleiről levágott, rothadó húscafatok. A kardforgató gyanította, hogy eszelős mészárosra emlékeztet, akin kitört az őrület a vágómarhák között. Közben az éltes varázsló látványosan gyengült, már csak kisebb lángnyelvek létrehozására volt képes hatalmas, mindent letaroló tűzgömbök helyett. A barbárnak úgy tűnt, rövidesen már csak szikrázni tud majd, mint két összeütött kovakő. A kutyaszorítóba került halandók körül egyre szűkült a kör, túlélési esélyeik fokozatosan csökkentek, és a pirkadat még mindig késlekedett. A zombik szinte testközelbe kerültek áldozataikhoz; Xalanthar megpróbált szélvihart kelteni, de kísérlete csak az undorító koponyák satnya hajcsomóit lebbentette meg. Elric egy elrontott vágás miatt képtelen volt felemelni a kardját, melynek pengéje elakadt félúton egy elkárhozott páncélos lovag altestébe ékelődve. Acsargó szörnypofa töltötte be a barbár szeme előtt a világot, miközben horgas karmok közeledtek felé, hogy a húsába marjanak. A hullafáradt Elric tudta, hogy mindennek vége, és a következő pillanatban odvas agyarak mélyednek a torkába, hogy cérnaszálként tépjék fel az ereit. Lélekben már feladta, de épp az előtt, hogy az élőhalott marcangolni kezdte volna a húsát kósza hajnali fénysugár törte át a sötétség falát, és dárdaként fúródott a rémségbe. A zombi villanásnyi idő alatt porrá omlott, akár az éjszaka többi teremtménye, miközben a fénylő napkorong dagályos hömpölygéssel megkezdte útját a láthatáron. Az élőholtak úgy váltak semmivé, mintha sohasem léteztek volna, és Elric lelkesen fordult a mágus felé, hogy együtt örvendjenek megmenekülésüknek. Xalanthar üveges tekintettel ült a földön, hátát egy szabálytalan alakú fatönknek vetve. Szikrája sem maradt benne az életnek, felhasított gyomrából nyálkás kígyókként buktak elő a belei. Elric ólmos fáradtsága ellenére szélsebesen mellette termett, de már semmit sem tehetett érte. Az északi rövid tűnődés után kutatgatni kezdett az öreg tarisznyájában, míg ujjai rá nem akadtak a Vágyak Pálcájára. Az aranybot vakítóan csillogott afelkelő nap fényében, miközben a barbár a kibelezett hulla mellé huppant a tönk túloldalára, és szorongatni kezdte a tenyerében, remélve, hogy eltemetett álmai felébresztik rejtőző hatalmát.
18.
b a setol l . ml ap. h u
b asetol l . ml ap. h u
Könyvajánló
Lelki szeme előtt újra maga előtt látta kedvesét, azokban a napokban, amikor szerelmüket még semmi sem árnyékolta be. Felidézte ajkának hevét a száján, keskeny ujjai becézését a bőrén. A valóság elenyészett körülötte, még a kezében tartott pálcáról is megfeledkezett, elmélyedve a régvolt aktus gyönyöreiben, mikor léptek zöreje hallatszott a sűrűből. Elric megremegve nézte a fénybe burkolózó alakot, amely erőtől duzzadva bukkant elő a sötétség árnyai közül. Tekintete úgy itta be a látványt, mintha csak az imént váltak volna el egymástól, miközben ágyéka megtelt vérrel, és azt hitte, hogy kiugrik a szíve bordái csontketrecéből. – Szerelmem – suttogta a kitaszított rekedten, aztán párja felé rohant, hogy magához ölelje a szálkás izomzatú, ifjú Wulfgart, kinek hegyesre nyírt, vörös szakállát bearanyozták a hajnali nap sugarai, miközben hálát adott a csodáért, melyet könyörtelen és véres csatában vívott ki kettejüknek a Holtak Erdejének átok sújtotta földjén.
Norbert Winney & Tim Morgan
Manonymus Noha a gennymanók Worluk világának talán legszeleburdibb teremtményei, az ő életük sem csupa móka és kacagás. Hogy mást ne mondjunk, rögtön ott a Névpróba, mely során az apró bűzlényeknek nevet kell lopniuk maguknak. S ha ez nem sikerülne... nos, az élet megy tovább. Csak épp nem a kudarcot vallott manócskáknak. Az pedig végképp nem teszi egyszerűbbé a dolgot, ha a kicsiny szerzet válogatós, és nem éri be akármilyen névvel, csakis a legvéresebb kalózéval...
Györei Zoltán: Információ Forrás: karcolat.hu – Elnézést, hölgyem, ne haragudjon, hogy megzavarom… Csak azt szeretném megkérdezni, hogy kirabolhatnám-e önt erőszakmentesen? – Hm… Azt hiszem, nem. Nem. – Értem. Ez esetben… A POFÁDAT BEFOGOD, KISANYÁM, ÉS IDEADOD AZ ÖSSZES LÓVÉD, HA DRÁGA AZ ÉLETED! – Hm… Tessék. – Köszö… Hé, ez így nem jó! Azt mondta, erőszakmentesen nem megy. És bár a hangnemet, amit használtam, tekinthetjük erőszakosnak, de a valódi erőszakig nem jutottunk el. – Hm… Két szék közt az asztal alatt, így gondolja? – Igen! Igen, nagyon jól látja a helyzetet. De miért is alakult így? – Nem akarom megsérteni, maga útonállat, de a mélylélektani indíttatásaimat nem fogom magával megosztani itt, az utca közepén. – Értem. És ha valami alkalmasabb környezetben tenné? Mondjuk egy kávé mellett? – Rendben, de csak, ha maga fizet. Engem most raboltak ki, tudja. – Ah, persze… Hogyne. Ismerek is egy kedves kis kávézót, alig pár saroknyira innen. Mehetünk? Ha szabadna a karját…
Várjuk a rövid, humoros, vagy frappáns írásokat! Elérhetőség:
[email protected]
19.
Karcolat
Amíg világ a világ A Karcolat antológiájában nincsenek műfajok, sem megkötések: negyven író és grafikus szabad képzeletének szüleménye. A szerzők közt akadnak olyan nevek, amik jól csengenek a kiadók-olvasók körében, de javarészt kezdő, a pályájuk elején tartó művészek kaptak lehetőséget arra, hogy megmutassák tehetségüket.
20.
