Ázsia és Európa szorításában migráció a Balkánon

Ázsia és Európa szorításában – migráció a Balkánon Kitanics Máté – Pap Norbert

Absztrakt A Balkán-félsziget évezredeken keresztül hídként szolgált Kis-Ázsia és Európa belsőbb részei között. Igaz ez mind a kulturális áramlások, mind a népességáramlás tekintetében. A „birodalomváltó térként” meghatározható terület a népvándorlás korszakában a 4. század végétől a 13. századig befogadó migrációs karakterrel bírt, majd az oszmán előretöréssel a 14. századtól egészen a 19. századig inkább kibocsátó jellege dominált. A 20. században, főként a Balkán-háborúk, az első és második világháború, a görög és jugoszláv polgárháborúk kapcsán került sor nagymértékű népességmozgásokra, leggyakrabban kényszermigráció keretében. A század második felétől napjainkig tartó „Gastarbeit-jelenség” elsősorban Nyugat-Európa irányába mozgatott meg jelentős tömegeket, miközben az 1990-es évektől vizsgálati területünkön egyre inkább erősödött az a globális, interkontinentális migráció, amely döntően tranzit szereppel ruházta fel a félszigetet.

Abstract The Balkan Peninsula has served as a bridge between Asia Minor and the central parts of Europe for thousands of years. This applies to cultural migration and the migration of populations as well. This territory – which can be defined as an “empire changing space” – possessed a character of a migration target from the Migration Period of the late 4th century till the 14th century. Then with the advance of the Ottoman Turks in the 14th century, right till the 19th century its issuing character dominated and served as a territory of origin of migrants. In the 20th century major migrations were related primarily to the Balkan Wars, the First and the Second World War, the Greek and Yugoslav civil wars, typically under the circumstances of forced migration. From the second half of the century to date, the “Gastarbeit” phenomenon caused the movement of masses primarily toward Western Europe, while global and intercontinental migration increasingly characterised the examined regions, issuing a merely “transit area” role to the peninsula.

276 | kitanics máté – pap norbert Kulcsszavak: Balkán, etnikai homogenizáció, tranzit, iszlám, hegyek, völgyek, tenger Keywords: Balkans, ethnic homogenization, transit, Islam, mountains, valleys, sea

Bevezetés A Balkán migrációs vizsgálata során ki kell emelnünk, hogy a félsziget évezredeken keresztül hídként szolgált Kis-Ázsia és az európai kontinens belsőbb részei között. A térség jelentős szerepet játszott a kulturális áramlásokon túl a népességáramlásban és Európa benépesülésében is. Ütköző és egyben befogadó területként funkcionált. A migrációs tengelyek kialakulását és működését itt elsősorban a természetföldrajzi viszonyok – tengerek, hegyek, hágók, medencék és (folyó)völgyek – határozták meg. Ezen adottságok migrációval való kapcsolata szempontjából a következőket emelhetjük ki: A tengeri kereskedelmi útvonalak, a tengeren zajló migrációs áramlatok és kulturális cserefolyamatok a görög kolonizációtól kezdve nagy jelentőséggel bírtak. Itt a Fekete-tenger és az Adria szerepét kell elsősorban kiemelnünk. Az előbbi az ókortól a késői középkorig jelentett fontos kapcsolódási irányt a nyugat-eurázsiai steppei népek és a félsziget görög területei, majd Dél-Oroszország és Bizánc között. Az utóbbi, vagyis a kelet-nyugati áramlási irányt biztosító Adria viszonylag egyszerű és hatékony összeköttetést jelentett az Otrantói-szoroson át Dél-Itália felé, de biztosította Velence és ezzel Közép-Európa kapcsolatát Levantéval is. A hegyek, amelyek a félsziget geológiai-domborzati jellegét adják, vizsgálatunk tárgyát tekintve többféle szerepet játszanak. A migrációt, népek vándorlását az elmúlt évszázadokban csak lassítani voltak képesek, de meg nem akadályozták, mivel a folyóvölgyek és hágók általában biztosították az átjárást. A népvándorlás korának viharaiban és az oszmán-török korszakban is biztonságot nyújtottak, időről-időre pedig nagy tömegek vándorlásának kiindulópontjai voltak, de a kulturális áramlásokra, hatásokra gyakorolt gátló szerepük is jelentősnek mondható (Obolensky, 1999). A medencéket vagy alföldeket, mint az élelmiszertermelés központjait, és mint a fontosabb városok és a migrációs csatornák gyűjtőhelyeit kell kiemelnünk. Elég, ha ebben a tekintetben az Al-Duna egészen a Balkán-hegység előteréig húzódó medencéjét, Trákia alföldjét vagy a Vardar alsó folyásának síkságát említjük. A Balkán-félsziget észak-déli, illetve délkeleti irányban hosszú völgyekkel tagolt, amelyek a dunai és dinári, valamint az égei területek közötti kapcsolódást, a központi és a déli medencék közötti összeköttetést biztosítják (Cvijić, 2009). A hosszirányú völgyekben létesült utak közül kiemelt szereppel bírt a rómaiak által létrehozott „Via militaris”, a középkori „Carski put” (Császári út) majd „Isztambuli út”, amely jelenleg is a legfontosabb transzbalkáni korridor. Az útvonal a Morava-Nišava-Marica folyóvölgyeken átívelve a kis-ázsiai és egyben európai kapu Isztambult (Byzantion,

ázsia és európa szorításában – migráció a balkánon | 277

Konstantinápoly) Edirnén, Plovdivon, Szófián és Nišen át köti össze Belgráddal. Az út folytatása a Morava-kapun keresztül, a Délvidék lágy altestén át hatolt be hazánk területére, és vezetett, vezet tovább a Duna mentén, majd a Morva-kapun lép ki Bécs, egyúttal Közép-Európa belsőbb részeinek irányába. Szintén a Morava-kapun keresztül hatol a Kárpát-medencébe az az útvonal, amely a Morava-Vardar völgyön keresztül Thesszalonikit, Szkopjén, Nišen át Belgráddal köti össze. Ábra 1: A főbb balkáni migrációs csatornák a római kortól, a napjainkig kiemelt jelentőséggel bíró Isztambul-Belgrád (1) és Szaloniki-Belgrád (2) korridorral

Forrás: Saját szerkesztés

278 | kitanics máté – pap norbert

Mind a kettő útvonal a római kortól kezdve napjainkig a közlekedési és migrációs áramlások jelentős csatornája, amelyekhez keresztirányú utak csatlakoztak. Ezek közül kiemelhető az Al-Dunát Trákia alföldjével, így végső soron Konstantinápollyal összekötő út, amely a Duna torkolatától a Fekete-tenger partján húzódott Várnát és Meszembriát (Neszebár) is érintve. A másik út szintén az al-dunai térséget és a Trák-alföldet kapcsolta egybe a dunai Novaetól (Szvistov) Nikopolis ad Haemumon és a régi bolgár fővároson Tirnovón, illetve a Sipka-szoroson, a Rózsák-völgyén és a Sredna Gorán át. További jelentős keresztirányú utat képezett a rómaiak által kiépített „Via Egnatia”, amely egyrészt a tengeren biztosította a dél-itáliai kapcsolódást, illetve szárazföldön a Morava-Vardar és a Morava-Nišava-Marica tengellyel való összeköttetést is. Az útvonal az Adria partján fekvő Durrest (Dürrakhion, Durazzo) Elbasanon, a Shkumbi folyó völgyén, Ohridon, Bitolán és Edesszán át fűzte össze Szalonikivel, a part mentén továbbhaladva pedig Konstantinápollyal. Szintén ebbe a sorba illeszthető a „Via de Zenta” (Zétai út, Zetski put), amely Shkodrát és annak adriai előterét a Drin völgyén továbbhaladva Prizren, Lipljan, Novo Brdo, Vranje és Niš érintésével kapcsolta a Morava-Vardar tengelyhez, lehetővé téve ezáltal a „Császári útra” való rácsatlakozást is. A „Zétai út” hasznát elsősorban a szerb és a bolgár területekkel kereskedelmi kapcsolatokat kiépítő velencei kalmárok és a ragusai kereskedők fölözték le. Végül a migrációs és kulturális áramlások szempontjából ki kell emelnünk még egy fontos útvonalat, amely ugyan nem a Balkán-félszigeten kezdődött, de igen nagy hatással volt annak történetére, egyben etnikai jellegének alakulására nézve is. Ez az útvonal a 4. századtól a 13. századig kiemelt jelentőséggel bíró, Kínától, Mongóliától a Fekete-tengerig vezető, majd onnan az Al-Dunáig húzódó, és ott kettéváló, széles „sztyeppei (steppei) országút”. Ezen keresztül számos nép érkezett Európába, közülük többen átlépve a Duna vonalát, a Dobrudzsán átkelve a délre tartó transzverzális úton hatoltak be a Balkán-félszigetre. Más részük az Erdélyi hágókat használta ki, illetve a Duna vonalát tovább követve a Kárpát-medencében lelt hosszabb-rövidebb időre új hazát. A Duna vonala azonban nem csak a Kárpát-medencébe vezetett népeket, de kiegészülve a Száva vonalával, a félsziget északi peremén végighaladva jelentős áramlási és közvetítő csatornát jelentett Kelet-Európa, valamint Észak-Itália között is. Ez utóbbi jelentősége elsősorban a római korban és a népvándorlás korában kiemelkedő (Csüllög, 2012). Szem előtt kell tartanunk a Balkán birodalomváltó-jellegét is (Hajdú, 2002). A térség sajátossága a felaprózottság, a kisállamiság, a fragmentálódás, illetve a területet egybefogó birodalmi korszakok periodikus váltakozása. Elég, ha ebben a tekintetben a Római Birodalom, a Bizánci Birodalom, az Oszmán Birodalom, Jugoszlávia vagy újabban az Európai Unió térszervező szerepére gondolunk. Könnyű belátnunk, hogy a birodalmi térszervezés vagy a kisállamiság túlsúlya más és más hatást gyakorol az áramlási terek, csatornák rendszerére. Az évszázadokon végigtekintve azt láthatjuk,


hogy a Balkánt érintő migrációs folyamatok okai lényegében hasonlók a más területeken folyó vándorlásokhoz, szerepet játszott bennük éhínség, anyagi motiváció, az érvényesülés és a jobb körülmények iránti vágy, csakúgy, mint, a biztonsági kérdések: legrövidebb idő alatt a legnagyobb tömegeket a Balkánon is a háborús konfliktusok mozgatták meg.

Történeti előzmények A római hódítás időszaka elsőként kovácsolta egységbe a Balkánt. A félszigeten élő illír, trák és görög törzsek leigázása után a „Pax Romana” (a római béke) a Kr. u. évszázadokban kiterjedt a terület egészére. A római birodalmi logika másként működött, mint a tengeri migrációt előnyben részesítő görög gondolkodás. A rómaiak nem csak a part menti területeket kolonizálták, de a völgyek és szorosok adta lehetőségeket kihasználva a belsőbb területeket is ellenőrzésük alá vonták. Katonai táborok, szervezett városok hálózatát hozták létre, kereszt- és hosszirányú úthálózatokat működtettek. Jelentős városokat építettek ki a Kis-Ázsia felé kapcsolattartást biztosító Byzantiumtól a szárazföldi belsőbb területek felé a Dunáig. Itt sorakozott Hadrianapolis (Edirne), Serdica (Szófia), Naissus (Niš) és Singidunum (Belgrád), de a rómaiak és az uralmuk alatt élők nagyobb számban telepedtek meg a tengerparti városokban, illetve a Dunán kívül a Száva mentén is. Az egységes Római Birodalom 395-ben vált ketté. A Konstantinápoly központú Kelet-Római Birodalom túlélte a népvándorlás viharait. Kitűnő politikai érzékének és vagyonának köszönhetően változó intenzitással, de évszázadokra fenntartotta befolyását a félsziget tekintélyes területén. Ez nehéz feladat volt, ugyanis a 4. század végétől a Birodalmat erős kihívások érték a nyugati-gót, hun, bolgár, langobárd, gepida, szláv és avar területkövetelők részéről. Ez utóbbiak a szlávokkal szövetségben a 6. század végén minden addiginál nagyobb nyomás alá helyezték a dunai limest, amely a 7. század elején végleg átszakadt. A szlávok elárasztották a Balkánt és megtelepedtek a félszigeten. Ezt követően egymással laza kapcsolatban álló törzsekben éltek számos, Szklavíniának nevezett államkezdemény keretén belül. Az őslakos, romanizálódott illír-trák népesség, valamit az albánok ősei a szláv invázió elől a hegyekben kerestek menedéket. A szlávok beáramlását és letelepedését követően a Balkán történetében új korszak kezdődött. A betelepült szláv lakosság első államát a 7. század végén a steppe irányából behatoló bolgár-türkök szervezték meg. Országuk, amely a 9. század derekától Moesia, Trákia és Makedónia területét egyesítette, a következő időszakban folyamatos küzdelemben állt Bizánccal. A Kárpátokon túli területekről betelepedő szerbek és horvátok az első nagy szláv hullámokat követően, a 7. század elején érkeztek a Balkán-félszigetre. Az utóbbiak tengermelléki államuk és az északabbi Pannon Horvátország egyesítését követően, a 12. század elejétől nyolc évszázadon át perszonálunióban éltek Magyarországgal. A szerbek a 9. századra megalapították Raškát (Rácország) és Zetát (Duklja), amelyek a későbbi Szerbia, illetve Montenegró


elődjének tekinthetők. A következő évszázadokban történetüket az egymással való versengés, a bolgárokkal, Bizánccal majd a magyarokkal folytatott küzdelem határozta meg. A szláv invázió elől a hegyekben menedéket kereső romanizálódott őslakosság, a vlachok szétvándorlása északnyugati irányba már a 11. század elején megkezdődött. Ennek következtében nagy tömegeik jelentek meg Boszniában, Hercegovinában, Montenegró egyes részein, valamint Dél-Dalmáciában, illetve a Dunát északi irányban átlépve Havasalföldön is. Az albánok, mint az illírek erőteljesebb romanizációból kimaradt utódai, a történelmi forrásokban a 11. század első felében bukkantak fel. Ekkor, illetve ezt megelőzően főként Koszovó, Észak-Albánia és Montenegró magasabban fekvő részein éltek. Szállásterületük súlypontja a későbbiekben fokozatosan a mai Albánia irányába tolódott el, a 14. századtól pedig a hegyekből nagy tömegeik ereszkedtek le az alacsonyabban fekvő síkságokra. Mindeközben a 9–11. században, illetve a 13. században ismét megelevenedett a „steppei országút”. Magyarok költöztek a Kárpát-medencébe és indítottak rendszeres támadásokat Bizánc ellen, majd a moldvai-havasalföldi területen megjelenő besenyők, úzok és kunok tették ugyanezt. A 13. században a Balkán-félszigetre is betörő mongolok elől újabb kun tömegek menekültek Magyarországra és a Balkán területére. Ezeket a keleti népeket a Bizánci Birodalom és a Magyar Királyság népei, illetve a Havasalföldet, Moldvát elárasztó vlachok asszimilálták. A steppei népek nagy vándorlása ezzel lezárult, így erőteljesen csökkent annak az északkelet-délnyugati irányú migrációs csatornának a jelentősége, amely évszázadokon keresztül kiemelt fontosságú szerepet töltött be a Balkán-félsziget etnikai és egyben kulturális képének alakításában. A 14. század közepén a Balkán-félszigeten egy új, gyorsan terjeszkedő, a politikai viszonyokat szétziláló és saját érdekei mentén újraformáló hatalom tűnt fel. Az expanzív oszmán állam csapásai alatt a balkáni államok a 14. század végén és a 15. században sorra elbuktak. A törökök előretörése, majd visszaszorulása főként a 16–18. században váltott ki óriási migrációs hullámokat. Ezeknek a migrációs áramlásoknak egy része a Balkánon belül zajlott, más részük átlépte annak határait. A legerőteljesebb áramlási irányok kezdetben a Balkán déli területeiről északi irányba mutattak. Innen a három részre szakadt Magyarország mind a hódoltsági területeken, mind a Királyi Magyarország területén hatalmas tömegeket fogadott be. A betelepedők között legnagyobb számban a szerbek, vlachok (oláhok) és horvátok, kisebb számban pedig katolikus bolgárok és albánok képviseltették magukat. Az utóbbiak a 15. századtól Dél-Itáliába és Szicíliába, majd a 18. században az isztriai Porečbe és az észak-dalmáciai Zadar környékére is nagyobb számban vándoroltak. Egybefüggő balkáni szállásterületük az észak- és közép-albániai szláv népesség háborús veszteségeivel párhuzamosan növekedett. Ezen túl a spontán gazdasági migráció, illetve az oszmánok tudatos telepítési politikája vezetett térhódításukhoz Koszovó és Metóhijában, amely a 18-19. században a nyugat-macedóniai vidékekre is


kiterjedt (Gulyás–Csüllög, 2012). Már az oszmán visszaszorulással függött össze, hogy az 1875–78-as válság, illetve a berlini kongresszus hozadékaként a szerb fennhatóság alá került területekről, elsősorban Koszovóba irányuló muszlim, míg a koszovói területről a megnövekedett Szerbiában lecsapódó szerb migrációról beszélhetünk. Az 1912–13-as balkáni háborúkkal a korábbi folyamat megfordult, és megkezdődött a muszlim, köztük az albán lakosság tudatos és szervezett visszaszorításának időszaka. Végül a történeti előzmények tekintetében néhány mondat erejéig ki kell térnünk a cigányságra, a kisebb számú, de annál jelentősebb hatású „görögökre”, illetve a szefárd (közel-keleti és afrikai származású) zsidókra is. Vizsgálati területünkön a 11. században megjelenő cigányság a 14. században már a Balkán középső és északi részén járt, a 15. században pedig biztosan jelen volt a Kárpát-medencében is. Beszivárgásuk a törökkökkel vívott háborúkat követően is folyamatos. A 18–19. században újabb erőteljesebb cigány (oláh, később beás és lovári) migrációs hullámok érkeztek a Kárpát-medencébe, főként a románok lakta területekről (Tóth, 2006). A „görögök” (mint foglalkozás) mind a Balkánon, mind Magyarországon, beleértve Erdély területét is, jelentős kereskedelmi-pénzügyi tevékenységet folytattak, kolóniákat alapítottak. Etnikai összetételüket tekintve többségük a görög kultúrán nevelkedett görögkeleti vlach volt, de nagy számban rácok (szerbek) is voltak közöttük. Jelentős „görög” kereskedőcsoportok működtek Magyarországon is a 18–19. században többek között Pesten, Budán, Vácott, Komáromban, Győrben, Gyöngyösön, Egerben, Tokajban, Miskolcon, Kecskeméten, Brassóban, Temesváron és Újvidéken is. A 19. században asszimilációjuk előrehaladt, gazdasági szerepük pedig erőteljesen hanyatlott, tevékenységüket egyre inkább a zsidók vették át. Bár eddig leginkább Ázsia, Kis-Ázsia és a Balkán viszonylatában vizsgáltuk a migrációs kapcsolatrendszert, illetve a Balkánról északi, északnyugati irányba tartó áramlásokat térképeztük fel, a zsidók kapcsán egy nyugatról a Balkán-félsziget irányába tartó mozgást is meg kell említenünk. A Balkánon a legnagyobb zsidó csoportot ugyanis azok a ladino nyelvű szefárd zsidók alkották, akiknek az Ibériai-félszigetről a mórok kiűzése után a 15. század végén kellett elmenekülniük. Mivel az Oszmán Birodalom területén védelmet remélhettek, ezért nagyobb csoportokban telepedtek be a Balkánra, ahol a következő évszázadokban Szaloniki és Isztambul lett a fellegváruk. Ezeken kívül más jelentős balkáni városokban, kereskedelmi központokban, többek között Bitolában, Szkopjéban, Belgrádban, Splitben, Raguzában és Szarajevóban is nagy számban éltek. Szalonikiben a 19. század végén, huszadik század elején 60 ezer, Isztambulban pedig mintegy 40 ezer fővel képviseltették magukat. Az oszmán uralom időszakában tehát a 15. századtól több százezer fő mozdult el elsősorban észak, északnyugat felé. A migrálók tekintélyes része a Balkánon kívül, a Kárpát-medencében vagy Itáliában talált új hazára. A 17. század végétől kezdődően a törökök kiszorultak a Magyar Királyság területéről, ahová a megfogyatkozott népesség pótlására, valamint a balkáni török megtorlások, illetve a Habsburg-oszmán


háborúk elől menekülve újabb és újabb jövevények érkeztek. A 19. század első felétől megkezdődött az Oszmán Birodalom visszaszorítása a Balkán-félszigetről is. Egyes számítások szerint az 1820-as évektől az 1920-as évekig mintegy ötmillió muszlimot üldöztek el a Fekete-tenger melléki és balkáni területekről, az adott időintervallumon belül pedig csak 1878 és 1913 között 1,7–2 millió iszlám hitű vándorolt vagy menekült a későbbi Törökországba (Mazower, 2004).

A 20–21. század, mint a dezintegráció és reintegráció korszaka Az Oszmán Birodalom hosszú hanyatlásával a Balkánon előbb új nemzetállamok alakultak, majd hamarosan megindultak az integrációs törekvések is, amelyek a déli szlávok nagy közös államát célozták meg. A kérdés kezdetben az volt, milyen hatalmi erősorrend alakul ki és mely ország válhat dominánssá a térségben? Bulgária, vagy esetleg Szerbia legyen-e az az állam, amely hegemónná válik, és egyesíti a Balkánfélszigetet, vagy annak nagyobb részét? A Balkán-háborúkban (1912–1913) Törökország csaknem teljesen kiszorult Európából, csak Trákia keleti része maradt fennhatósága alatt. Bulgária az első Balkánháború legnagyobb nyertese a másodikban elvesztette az elsőben szerzett területek nagy részét, a többi állam pedig tovább erősödött. A bolgárok helyzetét azóta is meghatározza, hogy bolgárok lakta területek fekszenek határai külső oldalán, a két világháborúba is revizionista célokat követve sodródott bele. Ekkor született meg Albánia (1913), de úgy, hogy az albánok lakta területek jelentős része más államok fennhatósága (görög, montenegrói, majd jugoszláv) alatt maradt. A történelmi Macedóniát úgy osztották fel, hogy később még számos konfliktus alakult ki az identitásában bizonytalan, átalakuló, többféle nemzetiség által lakott történeti régióban. Az első világháború végével az Osztrák-Magyar Monarchia szerbek, horvátok, szláv muszlimok és szlovénok lakta részei és Montenegró területének integrálásával kialakult a Szerbia és a szerbek által dominált nagy szerb-horvát-szlovén állam, a később Jugoszláviának nevezett királyság. A 20. század folyamán ez az állam gyakorolta a félsziget történéseire a legjelentősebb befolyást. Fennállásának évtizedei alatt többször is sor került alapvető reformokra és újrarendeződésre, de a súlyos belső feszültségeket, amelyek az etnikai és vallási megosztottságból, valamint a jelentős területi-fejlettségi különbségekből adódtak, nem sikerült tartósan kezelni. A hidegháború évtizedei alatt a kommunista táboron belül különutasságával tűnt ki, az 1980-as években azonban növekvő belső feszültségekkel kellett szembenéznie, majd az 1990-es években bomlásnak indult. Napjainkra a Balkán történelmének legelaprózottabb államterületi struktúráját produkálta. Az egykori jugoszláv területeken hét független állam alakult: Szlovénia (1991), Horvátország (1991), Macedónia (1991), Bosznia-Hercegovina (1992), Szerbia (2006), Montenegró (2006) és Koszovó (2008). A szerb állam dezintegrációjával párhuzamosan megkezdődött az euroatlanti integráció is a félszigeten. Görögország már 1981-ben, Szlovénia 2004-ben, Bulgária és


Románia 2007-ben, Horvátország pedig 2013-ban lett az Európai Unió tagja. A térség többi államának is felkínálták az európai uniós perspektívát, akárcsak a Balkánra „belógó” Törökországnak. Ezeket a viszonylag rövid idő alatt lezajló, nagymértékű változásokat sokirányú népességmozgás követte (Pap, 2010). Ezek közül az alábbiakban csak a legjelentősebbeket soroljuk fel és mutatjuk be. Az első világháborút közvetlenül követő időszakban a legjelentősebb, szimbolikus elemeket sem nélkülöző migrációs esemény a görög-török lakosságcsere volt. Többen a térségbeli etnikai tisztogatások modern kori prototípusát látják benne. Kis-Ázsiában súlyos harcok robbantak ki a török nacionalista mozgalom és a főként görög megszálló csapatok között. A görög hadsereg totális veresége nyomán az ezen a területen évezredek óta megtelepült görög népesség nehéz helyzetbe került és részben menekülni kényszerült. A kemalista török erők ezt a török etnikai homogenizáció erősítésére használták fel. Miután aláírták a görög-török lakosságcsere-egyezményt, mintegy 560 ezer török költözött Törökország új, sévres-i határai közé (350 ezer Görögországból, 110 ezer Bulgáriából, 80 ezer Romániából, 20 ezer Szerbia-Macedóniából). Ezzel egy időben 1410 ezer görög települt át Görögországba kisebb számban Bulgáriából és Oroszországból, főként pedig Kis-Ázsiából. Az erőszakos népességcsere súlyos következményekkel járt nem csak az áttelepülőkre, de azoknak a területeknek a gazdaságára is, amelyeket a népmozgalom érintett. Anatólia és a török égei-partvidék jelentős része iparosok és értelmiség nélkül maradt. Ezzel szemben a kitelepítetteknek Görögország agrárterületein kellett új életet kezdeniük (főként az Égei-Makedóniában), ahol tanultsági, szaktudásbeli erősségeik nem érvényesülhettek. Bulgáriába ebben az időszakban szintén jelentős számban kerültek bolgárok (200 ezer), jórészt Görögországból, Romániából (Dobrudzsából), Szerbiából-Macedóniából, miközben a Délvidékről 80 ezer magyar menekült Magyarországra (Pándi, 1998). A második világháború következményeként szintén jelentős népmozgalomra került sor, Bulgáriából törökök menekültek, Görögországból pedig különböző etnikumú muszlimok költöztek Törökországba. A görög polgárháborút követően a kommunista partizánok a baráti szocialista táborba emigráltak (65 ezer fő). Jugoszlávia területéről több hullámban és nagyobb számban albánok települtek át Törökországba. Ugyancsak Jugoszláviából, a dalmáciai, isztriai területekről Olaszországba menekült a partizáncsapatok elől mintegy 250 ezer, olasz nyelvjárásokat beszélő lakos. A fenti esetek elsősorban politikai okok által motivált kényszermigrációk voltak, több esetben fegyveres kényszerítéssel. A 20. század második felében azonban új formák is megjelentek. Az első ilyen a jugoszláv területekről Nyugat-Európába irányuló munkaerőexport (vendégmunka – Gastarbeit) volt. A vendégmunkások az 1965-ös gazdasági reform nyomán jelentek meg Nyugat-Európában. A gazdasági ésszerűsítések miatt a veszteséges szocialista vállalatok bezárását követően ugyanis százezres tömegek maradtak munka nélkül. A jugoszláv vendégmunkások száma 1971-ben már 769 ezerre emelkedett úgy, hogy ezek mintegy 39 százaléka horvát, míg a többi


nemzetiség részvétele ennél kisebb arányú volt (a reformot leginkább a horvátok és a szlovének vették komolyan). A kiutazók fő célterülete Németország (mintegy 70 százalék érkezett ide), mellette nagyobb arányban Ausztriában és Svájcban dolgoztak, de voltak akik eljutottak Kanadába, Ausztráliába és Új-Zélandra is. Később a más nemzetiségűek (pl. a szerbek) aránya is megnőtt, de a horvátok és szlovénok jugoszláviai számarányához képest nagyobb részvétele mindvégig fennmaradt (Sokcsevits, 2011). A „Gastarbeit”-jelenség napjainkban is megfigyelhető. Így Nyugat-Európában az egykori Jugoszlávia területéről az 1960-as évektől, majd a szerb-horvát-bosnyák háború során, valamint a legújabb időkben migráló horvátok, bosnyákok, szerbek, macedónok, illetve Bulgáriából érkezők tömegei dolgoznak. A rendszerváltásokat követően hasonló módon albánok ezrei mentek munkát vállalni Görögországba, Olaszországba, részben Nyugat-Európába és a tengerentúlra is. Bulgária ebben az időben riasztó mértékű népességfogyást szenvedett el, lakóinak száma az 1980-as 9 millióról a 2011-es népszámlálás szerinti 7,5 millióra csökkent. Ennek a csökkenésnek csak az egyik oka volt a nyugati vendégmunka, de ez is szerepet játszott benne. Az 1990-es évek háborús cselekményeinek hatására szintén nagyobb mértékű migrációra került sor. Az újonnan létrejött nemzetállamok etnikai tisztogatással, vagy a migráció bátorításával érték el a többségi nemzettől különböző, asszimilációra kevésbé hajlamos polgáraik távozását (Bali, 2012). A térségben 3,7 és 4 millió közé teszik a menekültek, otthonukat elhagyni kényszerülők számát, akik közül 600 és 800 ezer között lehettek a más országba távozók. Jelentős volt és részben maradt az IDP-k (Internally Displaced Person – országhatáron belüli menekült) száma is. Az ilyen típusú migránsok Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában az 1990-es években, Koszovóban és Macedóniában pedig a kétezres évek elején időszakonként jelentős számban voltak jelen. Napjainkban az UNHCR 1 mintegy 200 ezer IDP-t tart számon Délkelet-Európában, ezek közül 80 ezer a RAE2 csoporthoz tartozik. Jugoszlávián kívül Bulgáriában került sor újból etnikai tisztogatásra, és a bulgáriai törökök, pomákok Törökországba kényszerítésére. 1984 és 1989 között, a Zsivkov-rezsim utolsó éveiben a mintegy 900 ezres (a lakosság 10 százalékát kitevő) török kisebbség erőszakos asszimilációjára történt kísérlet a bolgár „újjászületési” politika jegyében. A politikát feltehetőleg a bolgár etnikumú lakosság növekedésének megtorpanása, várható demográfiai eróziója váltotta ki. A demonstrációkban, véres eseményekben is bővelkedő folyamat végén, a beolvasztási politika sikertelensége nyomán került végül sor 1989-ben mintegy 300–350 ezer fő török nemzetiségű bolgár állampolgár Törökországba történő emigrálására. Ebből a következő években, a zsivkovi rezsim összeomlása után mintegy 150 ezer fő tért vissza szülőföldjére (Pándi, 1998). Elérés: http://www.unhcr.org/pages/49e48d766.html (Letöltve: 2014.07.20.) RAE – Roma, Askhali, Egyptian.

1 2

ázsia és európa szorításában – migráció a balkánon | 285 Balkáni muszlim migránsok, és a magyarországi iszlamizáció A Jugoszlávia felbomlásával járó háborúk idején menekültek ezrei találtak menedéket Magyarországon. Ez a háborús időszak több hullámban eredményezte az iszlám hitűek megjelenését és jórészt menekülttáborokban történő elhelyezését. A bosnyákok azonban nem csak a menekülttáborokban, de jelentős mértékben egyénileg oldották meg magyarországi lakhatásukat. Az utolsó menekültként Magyarországon tartózkodó bosnyákok 2002-ben szervezetten hagyták el az országot. Többen azonban magyar állampolgárként családot alapítva, nem költöztek vissza Bosznia-Hercegovinába, így a magyarországi muszlim közösség tagjaként gyakorolják ma is vallásukat. A 2000-es évek kezdetével, csak részben a koszovói háborús válságnak köszönhetően, egyre nagyobb számban jelentek meg Magyarországon a Koszovó és Macedónia területéről (csak elenyésző részben Albániából) származó speciálisan sütőiparral foglalkozó, többségében iszlám hitű migránsok. Ez a folyamat 2008–2009 tájékán jelentősen felerősödött. Ma Magyarországon a megközelítőleg 1600 pékségből mintegy 400 működik albán tulajdonosi háttérrel. A hirtelen megjelenő és jelentős piaci részesedést szerző pékek és cukrászok jelenléte nem iszlám vallásuk, hanem az az európaitól eltérő albán üzleti kultúrájuk (adóelkerülés, élelmiszeripari előírások áthágása, foglalkoztatási szabálytalanságok) miatt kerültek az adóhivatal látókörébe. A balkáni iszlám népesség bevándorlása nem töltött be döntő szerepet az iszlám magyarországi újraszerveződésében. Ennek legfőbb oka, hogy Ausztria és Németország mint migrációs célpont Magyarországnál sokkal jelentősebb szerepet játszott az elmúlt időszakban, így hazánk (legalábbis egy időre) elvesztette attraktivitását a boszniai muszlimok között. Ugyanakkor Bosznia-Hercegovina közelsége, továbbá a tradicionális kapcsolatrendszer miatt politikai, egyházpolitikai tényező tudott maradni.

Napjaink balkáni migrációjának néhány jellemzője Az Európai Unió bővítése a balkáni térség irányába megváltoztatta a migráció természetét is. Az uniós lakosság jobb életszínvonala, az EU belső, egységes piaca, a társadalmi biztonság és a szabad mozgás, valamint a költözködés lehetősége együttesen nagy vonzerőt gyakorol a migránsokra. A schengeni határrendészeti és információs rendszer (SIS) azonban jelentős akadályt képez a betelepedni szándékozók számára. A hidegháborút követően a korábban zárt balkáni társadalmakban liberális, vagy legalábbis liberálisabb, a világ felé nyitottabb struktúrák jelentek meg. A határok is nyitottabbá váltak egy időre. Ezzel új lehetőség nyílt meg a fejlődő világ lakosai előtt


is: egyre többen igyekeztek a Balkánon keresztül eljutni a fejlettebb európai államokba. A globális, interkontinentális migrációt az 1990-es évektől vált megfigyelhetővé a balkáni területen. Az új típusú, afrikai, közel-keleti, közép-ázsiai migránsok csak tranzitállomásként tekintenek a térségre. Számukra a Balkánon nem vonzó a letelepedés, kivételt talán csak az uniós tag Görögország jelent. Ugyanakkor a migrációs folyosókon és a menekülttáborokban sajátos egyéni- és csoportkapcsolatok alakulnak ki, amelyek hozzájárulnak a térség gazdaságához csakúgy, mint a szervezett bűnözés virágzásához. Az ún. „Balkáni útvonal” egy folyamatosan változó, elsősorban a bolgár, albán és görög szervezett bűnözés által működtetett illegális kereskedelmi és embercsempész-útvonalhálózat, amelyen a helyi bűnöző csoportok mellett a kibocsátó és célországok szervezett bűnözésének ügynökei is tevékenykednek. A lokális bűnszervezetek és ezek alvállalkozói (sofőrök, taxisok, szállásadók, kommunikációt segítő magánszemélyek) etnikai hovatartozástól függetlenül mindenhol együttműködnek a haszon reményében. A szervezett bűnözői hálózatok a nagy földrajzi kiterjedésű balkáni útvonalrendszeren alakítanak ki hálózatokat és helyezik át tevékenységük súlypontját egyik helyről a másikra rendészeti intézkedések hatására. Ez történt például 2007-ben, amikor az albán-görög határról az embercsempészet fő csomópontja áttevődött a görög-macedón határon keresztül a macedón-szerb és a macedón-koszovói térségre. Ábra 2: A balkáni migrációs útvonal 2013-ban

Forrás: Pap–Nagy–Végh–Léphaft, 2013


Az útvonal Montenegrón, Horvátországon, Magyarországon és Szlovénián keresztül folytatódik a nyugat-európai célállomások felé.3 Horvátország 2013. évi uniós csatlakozásával nem történt alapvető változás. Horvátország egyelőre nem tagja a schengeni övezetnek, de határőrizetének súlypontja átkerült az EU külső határaira (Bosznia-Hercegovina, Montenegró és Szerbia), ami gyorsan kiváltotta az embercsempészetet irányító hálózat reakcióját (Pap–Nagy–Végh–Léphaft, 2013). 4 Az interkontinentális migráció a „fehér”, „szürke” és „fekete” gazdaság struktúráin keresztül illeszkedik be a balkáni térség társadalmi, politikai és gazdasági szerkezetébe. A Balkán napjainkban a modern és a hagyományos migrációs jelenségek széles tárházát mutatja fel. Klasszikus kibocsátó terület, háborús menekültek kibocsátója, IDP-k vannak jelen több térségben, ugyanakkor befogadó terület (Görögországban) és az ázsiai és afrikai migránsok tranzitterülete is. A modernizációval járó következmények (gazdasági és klímakatasztrófák) mellett megtalálhatjuk a migráció hagyományos okait is, az etnikai homogenizáció politikáját, az elüldözött és másutt kényszerű befogadást kereső migráns csoportokat, amelyek a Balkán egyes részet kibocsátó, más részeit pedig befogadó térséggé teszik.

1.

Melyek a Balkán főbb migrációs útvonalai, milyen természeti tényezők alakították ezeket?

3.

Milyen főbb jellemzői vannak a Balkánt érintő migrációs tranzitnak?

2. 4.

5.

3 4

Melyek a félszigeten a jelentősebb, migránsokat kibocsátó területek és melyek a főbb befogadó országok? Mutassa be az 1990-es évek balkáni háborújának migrációs jellemzőit! Mutassa be a balkáni migránsok etnikai és vallási hátterét!

Elérés: http://www.frontex.europa.eu/assets/Publications/Risk_Analysis/WB_ARA_2013.pdf. (Letöltve: 2014.07.20.) Elérés: http://www.glasistre.hr/vijesti/svijet/u-sloveniji-lanac-ilegalnog-prijevoza-migranata-414450. (Letöltve: 2014.07.20.)

288 | kitanics máté – pap norbert Ajánlott linkek az interneten:

Balkan Academic News http://www.seep.ceu.hu/balkans/index.html Migration for Development in the Western Balkans (MIDWEB) project http://tvrmidweb.org/index.php?page=1 Szerb Tudományos Akadémia Balkán Intézet http://www.balkaninstitut.com/eng/language-folklore-migrations-in-the-balkans The UN Refugee Agency http://www.unhcr.org/pages/49e48d766.html. Balkan Monitor http://www.balkan-monitor.eu/files/090626_Gallup_Balkan_Monitor-Focus_On_Migration.pdf Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézet Balkán Kutatócsoport http://www.tti.hu/en/events-top/1059-workshop-of-the-hungarian-japanese-joint-balkanresearch-team.html

Felhasznált irodalom

Bali Lóránt (2012): A horvát-magyar határon átnyúló kapcsolatok jelene és jövője. Underground Kiadó és Terjesztő Kft., Budapest. 212 p. Cvijić, Jovan (2009): A Balkán-félsziget és a délszláv országok: az emberföldrajz alapjai. Kis Lajos Néprajzi Társaság, Vajdasági Művelődési Intézet, Szabadka-Újvidék. 530 p. Csüllög Gábor (2012): Ütközőterek a Balkán történeti térszerkezetében I. Mediterrán és Balkán Fórum, Vol. 6., No. 2. pp. 2–7. Gulyás, László – Csüllög, Gábor (2012): Kosovo’s Territorial Characteristics from the Roman Empire to the Fall of the Medieval Serbian State. West Bohemian Historical Review, 2012, No. 1–2. Pilzeň–Hamburg. pp. 11–26. Mazower, Mark (2004): A Balkán. Európa Könyvkiadó, Budapest. 233 p. Obolensky, Dimitri (1999): A Bizánci Nemzetközösség, Kelet-Európa, 500–1453. Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest. 535 p. Pándi Lajos (1997): Köztes-Európa 1763–1993. Ozirisz Kiadó, Budapest. 803 p. Pap Norbert – Nagy Janka Teodóra – Végh Andor – Léphaft Áron (2013): A magyarországi muszlim migránsok az információs társadalomban. Információs Társadalom, Vol. 13., No. 3–4. pp. 59-78. Sokcsevits Dénes (2011): Horvátország a 7. századtól napjainkig. Mundus Novus Kft., Budapest, 846 p.

További ajánlott irodalom

Barbara, Jelavich (1996): A Balkán története I–II. Osiris, Budapest. 342 p., 398 p. Erdősi Ferenc (2005): A Balkán közlekedésének főbb földrajzi jellemzői. Balkán Füzetek 3. PTE TTK FI KMBTK, Pécs. 124 p. Hajdú Zoltán (2002): A Balkán-félsziget politikai földrajza. In: Pap Norbert – Tóth, József (eds.): Európa politikai földrajza. Alexandra, Pécs. pp. 185 Kinek a békéje: Háború és béke a volt Jugoszláviában 224. Juhász József – Márkus László – Tálas Péter – Valki László (ed.) (2003): Kinek a békéje: Háború és béke a volt Jugoszláviában. HM Zrínyi Kommunikációs Szolg. Kht., Budapest. 328 p.


Kitanics Máté (2009): Vlachok a balkáni olvasztótégelyben. Balkán Füzetek. Különszám, 1. PTE FI KMBTK, Pécs, pp. 149–154. Kitanics Máté – Pap Norbert (2010): Albánok. Balkán Füzetek 9. PTE TTK KMBTK, Pécs. pp. 16–32. Mendöl Tibor (1948): A Balkán földrajza. Balkán Intézet, Budapest. 107 p. Miklós Péter (2009): A magyarországi bolgárság migrációja a 18–20. században. Magyarország és a Balkán. Balkán Füzetek, Különszám, II. PTE TTK FI KMBTK, Pécs. pp. 241–247. Pap Norbert (2010): Magyarország a Balkán és a Mediterráneum vonzásában. Publikon Kiadó, Pécs. 320 p. Szakály Ferenc (1991): Szerbek Magyarországon – Szerbek a magyar történelemben. In: Zombori István (ed.): A szerbek Magyarországon. Szeged. pp. 10–50. Tóth Péter (2006): A magyarországi cigányság története a feudalizmus korában. Bölcsész Konzorcium, Budapest. 151 p.

Ázsia és Európa szorításában migráció a Balkánon

Recommend Documents