2
Beth Hoffman
A tizenkét éves Cecelia – becenevén CeeCee – évek óta viseli gondját zavarodott édes any já nak, Camille-nak. Amikor végzetes tragédia történik, és Camille meghal, CeeCeenek szinte semmi reménye sem marad az életben. Ekkor azonban feltűnik Dudi Caldwell, CeeCee idős rokona, aki magával viszi a kislányt Savannah városába. Cecelia egyik pillanatról a másikra az illatos és jómódú Dél fantasztikus világába csöppen. Kivételes nők között találja magát, akik valamennyien erős, színes egyéniségek. CeeCee sok új dologgal szembesül: titkokkal, amelyeket meg kell őrizni, igazságtalanságokkal, amelyekkel szembe kell nézni, s megtanulja azt is, mit jelent tartozni valahová. Mindezek mellett azonban egy régi félelemmel is meg kell küzdenie: örökölte-e édesanyja betegségét, és ha igen, ez mennyiben pecsételi meg a sorsát. Láttató erejű leírások, fantáziadús hasonlatok, bolondos és mégis igen bölcs szereplők – ez a nagyszerű regény a déli irodalom esszenciája. „Azok, akik szerették az Acélmagnóliákat és A Segítséget, ezt a könyvet is szeretni fogják.” The Book Report Network
D éli
álmok
3
Mindössze tizenkét nappal azután, hogy a Déli álmok megjelent, Beth Hoffman a New York Times bestsellerszerzője lett. Ezt megelőzően belsőépítészettel foglalkozott. Díjnyertes tervező és művész, akinek több festménye is megtalálható nagy-britanniai, kanadai és egyesült államokbeli galériákban és gyűjteményekben. Érdeklődési köre szerteágazó: az állatmentés, a természetvédelem, a madármegfigyelés mellett a restaurálás és a régiségek is érdeklik. Észak-Kentuckyban él. 4
Beth Hoffman
Az élet csupa változás, drágám. Abból tanulunk, attól leszünk gazdagabbak. Mikor megszületünk, a Jóisten mindannyiunknak ad egy Életkönyvet. Amint fejezetről fejezetre haladunk, egyre többet tanulunk. – Még csak nem is hallottam az Életkönyvről, Mrs. Odell.
– Az a könyv láthatatlan, nem lehet kézbe venni. Azt a könyvet mindenki a szíve legmélyén hordozza. A lelked vigyáz rá.
D éli
álmok
5
Beth Hoffman
DÉLI ÁLMOK Részletek
A
nya piros szaténcipője az út közepén maradt. Legalábbis a szemtanúk ezt mondták a rendőrségnek. Az első emlékem arról, hogy anyám lábán piros cipő van, 1962-ből való, egy havas reggelről, mikor hétéves voltam. Az asztalnál ült, amikor beléptem a konyhába. Nem gyújtott lámpát, de a jégvirágos ablakon át beszűrődő hajnali félhomályban észrevettem, hogy a köntöse szegélye alól piros tűsarkú kandikál ki. Reggelinek nyoma sem látszott, és a frissen vasalt iskolaköpeny sem volt odakészítve a pincekilincsre. Anya csak ült ott, és kifejezéstelen tekintettel bámult ki az ablakon, keze ernyedten hevert az ölében, hozzá sem nyúlt a kávéjához, ami már amúgy is kihűlt. Leültem mellé, és magamba szívtam a köntöse redőiből áradó levendulás hintőpor meghitt illatát. – Valami baj van, anya? Vártam, vártam. Míg végül felém fordult az ablaktól, és rám nézett. A bőre olyan volt, mint a selyempapír. Kezével végigsimított az arcomon, és azt suttogta: D éli
álmok
1
– Elviszlek Georgiába, Cecelia Rose. Azt akarom, hogy lásd, milyen az igazi élet. A nők csinosan öltöznek. Az emberek kedvesek, barátságosak – annyira más minden, mint itt. Amint jobban leszek, kigondoljuk, hogy utazzunk oda – csak mi ketten, te meg én. – És apa? Jön ő is? Nem válaszolt, csak összeráncolta a homlokát. Anya azon a télen mindvégig szomorú maradt. S amikor már azt hittem, soha nem mosolyodik el többé, kitavaszodott. Habos, lila virágzuhatagot ontott az orgona, és anya csokrokat vágott belőle, melyből minden szobába jutott. Világos rózsaszínűre lakkozta a körmét, berakta a haját, és virágmintás ruhába bújt. Végigszáguldott a lakáson, elhúzta a függönyöket, szélesre tárta az ablakokat. Felhangosította a rádiót, megragadta a kezemet, és maga után vonszolva áttáncolt velem a szobákon. A nappalin keresztül át az ebédlőbe, ahol körbetáncoltuk az asztalt. A legnagyobb lendületben hirtelen megtorpant. – Te jó isten! – mondta lihegve, és az ajtó melletti tükörre mutatott. – Hogy mi mennyire hasonlítunk! Mióta? Mikor nőttél meg ennyire? Ott álltunk egymás mellett, és a tükörképünket bámultuk. Két hasonló, mosolygó, hosszú barna hajjal keretezett szív alakú arcot, két pár kék szemet, csak anya hajpánttal szorította le a haját, én meg lófarokban hordtam. – Döbbenetes – mondta, és az enyémhez hasonlóan lófarokba fogta össze hátul a haját. – Figyeld meg, CeeCee, ha még egy kicsit nősz, fogadok, hogy az emberek azt hiszik majd, hogy testvérek vagyunk. Kacagott, és körbeforgatott, míg a lábam föl nem emelkedett a padlóról. Annyira boldog volt, hogy a tánc után bevitt a városba, és egy csomó új ruhát vásárolt nekem, meg szalagokat a hajamba. 2
Beth Hoffman
Magának pedig új cipőket vett, jó néhány párat, hogy az eladó nevetve azt mondta neki: – Azt hiszem, Honeycutt asszony, önnek több cipője van, mint az egész Bolsoj Balettnek. Fogalmunk sem volt, miről beszél, de az eladó nagyon biztosnak látszott a dolgában, úgyhogy vele nevettünk, míg segített a kocsihoz vinni a csomagjainkat. Miután megtöltöttük a csomagtartót zacskókkal és dobozokkal, az utca túloldalán beültünk egy mindenes bolt kávézójába, és elfeleztünk egy cheeseburgert, egy sült krumplit és egy csokis turmixot. Az a tavasz felejthetetlen volt. Soha nem láttam még anyát olyan vidámnak. Minden egyes nap hatalmas ünnep volt. Mikor hazaértem az iskolából, gyönyörűen felöltözve, széles mosollyal várt. Csak felkapta a retiküljét, és máris a kocsiban ültünk, hogy újabb és újabb dolgokat vásároljunk. Aztán eljött a nap, amikor apa visszaért egy háromhetes üzleti útról. A konyhaasztalnál ültünk anyával, aki egy képes újságot olvasott, én meg egy kifestőkönyvet színeztem zsírkrétával. Apa kinyitotta a ruhásszekrényt, hogy beakassza a zakóját, és cipősdoboz-lavina zúdult a fejére. Hát nagyon dühös lett.
Ameddig csak képes vagyok felidézni az emlékeimet, a vasárnap délelőttöket mindig idős szomszédasszonyunknál, Mrs. Gertrude Odellnél töltöttem. Reggel nyolckor lementem a konyhába, és néztem, mikor gyullad fel a lámpa a tornácán. Így jelezte, hogy mehetek, vár rám. Amint észrevettem a fényt, máris rohantam D éli
álmok
3
ki, át a hátsó udvaron, föl a kis vörös téglás ház hátsó lépcsőjén. Mindig mosolyogva köszöntött, még hálóinget viselt, és virágos, patentkapcsos, megkopott kézelőjű köntöst, vékony szálú hajában még ott voltak az icike-picike csavarók. – Jó reggelt, drágám – mondta, mikor megérkeztem a konyhájába. – Gyönyörű napunk van, és most csak még szebb lett. Akár esett, akár fújt, sütött a nap vagy méteres hó esett aznap éjszaka, Mrs. Odellnek minden nap maga volt a szépség. Azt hiszem, már attól is boldog volt, hogy a földgolyó tetején ébredt. Mrs. Odell egyedül élt. Volt valamikor férje, aki már rég meghalt. Sokat segítettünk egymásnak: ő minden reggel elkészítette az uzsonnámat, én pedig kihúzogattam a gazt a kertjében, meg segítettem neki felvinni a nehezebb dolgokat a lépcsőn. A vasárnapi reggelink a világon a legkedvesebb dolog volt nekem. Mialatt én előszedtem az evőeszközt, és megterítettem az ablak alatti fehérre festett asztalon, ő felemás, cipőfűzős nagymama-mamuszában odacsoszogott a tűzhelyhez, és kisütött egy halom palacsintát. Aztán asztalhoz ültünk és lakmároztunk, közben pedig egy egyházi adót hallgattunk a rádióban. Mrs. Odell szerette a zsoltárokat éneklő kórust hallgatni, és már jó korán bekapcsolta a készülékét, hogy le ne maradjon semmiről. Így többször elkaptuk a szentbeszéd végét, melyet egy dühös hangú prédikátor tartott. Mintha hetente jól leszidna minden hallgatót. Egyik vasárnap azt kérdeztem Mrs. Odelltől, miközben lenyaltam a juharszirupot az ujjamról: – Miért olyan mérges ez a prédikátor? Mindig úgy beszél, mintha valami rémesen felbosszantotta volna. Mrs. Odell beleszürcsölt a teájába, és egy kicsit gondolkodott. – Most, hogy mondod, valóban morcosnak tűnik. Talán belefáradt abba, hogy az embereket állandóan emlékeztetni kell arra, hogy jók legyenek egymáshoz. 4
Beth Hoffman
– Minden prédikátor morcos? – kérdeztem a palacsintámba harapva. Mrs. Odell kuncogott. – Nem tudom, állíthatjuk-e, hogy mindannyian morcosak, de azt hiszem, páran csakugyan hajlamosak néha, hogy kíméletlenek legyenek. – Nem értem, hogy az emberek miért öltöznek fel szépen, és mennek a templomba, ha ott aztán a sárga földig lehordják őket. Sokkal szórakoztatóbb lenne, azt hiszem, ha otthon maradnának, és pizsamában, palacsintát eszegetve hallgatnák, ahogy a rádióból ordítoznak velük. Mrs. Odell úgy nevetett, hogy a könnyei potyogtak. Pedig én komolyan beszéltem.
Még azon az estén később, mikor anya elaludt a kanapén, a szobájában átkutattam a komódot, és megtaláltam a gyöngysort, melyet egy rózsaszín szaténzacskóban tartott. Kihúztam az öreg csipketerítőt az egyik lámpa alól, előhalásztam egy karácsonyi gyertyát a gardróbszekrény egyik dobozából, és bezárkóztam a szobámba. Hajcsattal a fejem tetejére tűztem a csipkét, meggyújtottam a gyertyát, és az ablak elé térdeltem. Nem tudtam, pontosan, hogy kell csinálni, úgyhogy az égre emeltem a tekintetem, és addig morzsolgattam ujjaim közt a gyöngyszemeket, míg kellemesen fölmelegedtek. – Jó estét kívánok. A nevem Cecelia Rose Honeycutt, és a Tulipwood út 831-ben lakom. A prédikátor a rádióban azt mondta, ha kitárjuk a szívünket, és hozzád fordulunk, megváltást D éli
álmok
5
yerünk. Azt mondta, ilyen egyszerű. Így hát hozzád fordulok, n hogy nem váltanád-e meg anyát. Légy szíves, szépen kérlek. Valami baj van az agyával, és napról napra romlik. És ha már itt tartunk, nem váltanál meg engem is? Az én agyammal nincs semmi baj, de jól jönne nekem itt lenn egy kis segítség. Bármit kérsz, megteszem. Köszönöm szépen. Ámen. Heteken át imádkoztam, minden gyöngyszemre mondtam egy imát. Minden nap azt reméltem, hogy javul a helyzet, de anya csak nem akart jobban lenni. Hatvanegy gyöngyből állt anya nyaklánca, és már kezdtem kifogyni az imádságból, úgyhogy kellett volna már történnie valaminek. Egy nap eszembe jutott, eljött az ideje, hogy magához az Istenhez forduljak. Csak ettől féltem egy kicsit. Vajon az Isten olyan, mint az igazgató az iskolában, hogy mindig az irodájában ül, és csak a tanárokkal áll szóba? Az Isten azt gondolja majd, hogy túl pimasz vagyok, ha egyenesen hozzá fordulok? Nagyon izgultam, de úgy határoztam, hogy nincs vesztenivalóm. Belevágtam, és imádkoztam, míg a gyöngysor utolsó szeméhez nem értem. A nyár őszbe fordult, de semmi sem változott az én életemben, csak a fák leveleinek a színe. Vagy az történt, hogy az Isten nem hallotta meg, amit mondtam, vagy egy csomó sokkal fontosabb dolog aggasztotta.
Távoli gyerekhangokra ébredtem, alig hallhatóan csilingeltek, mint a szélorgona. Majd fölerősödtek, viharos nevetésben törtek ki. Mozdulatlanul hallgattam őket, míg végleg el nem haltak. 6
Beth Hoffman
A lepedők álomittasan vettek körül, a párnahuzatból ismerős illat áradt, pontosan olyan, mint Mrs. Odell levendulazacskói, melyeket karácsonyra szokott ajándékozni. Megdörzsöltem a szemem, és próbáltam felülni. Nehezen ment, mert mélyen besüppedtem a pihe ágyba, mint valami madárfióka a fészekbe. De aztán kiszabadultam, és szétnéztem a szobában. Horpadt bőröndöm egyáltalán nem illett a mutatós virágmintás szőnyeghez, amelyen hevert, mint ahogy kitaposott mokaszinom is teljesen elütött az antik, fodros párnájú széktől, ami alá betettem. Anya jutott eszembe. Mintha már évek teltek volna el, nem napok, mióta meghalt, az emlékkép fakóvá vált, és életlenné. Mrs. Odellre gondoltam, rettenetesen belesajdult a szívem. Vajon ő is gondol rám, és az ő szíve is ennyire fáj? Aztán az a rengeteg mérföld jutott eszembe, amit megtettünk. Micsoda kaland! Még pár órája sincs, hogy megpillantottam a két szót, melyek, tudom, gyökeresen megváltoztatják majd az életemet: ÜDVÖZÖLJÜK SAVANNAH-BAN! Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, mint konfetti a szélviharban. Szinte beleszédültem, visszahanyatlottam a párnára, és behunytam a szemem. Valószínűleg el is szundítottam, mert átható hangra riadtam. – Az életedet végig akarod alunni? Nem szállodába’ vagy! Ideje fölkelni! Hunyorogva felpattantam, mint akit kígyó csípett meg. Az ágy végében magas, tagbaszakadt asszony állt, bőre barna és fényes, mint a mogyoró. Feje kék-sárga csíkos kendővel volt bekötve, szürke egybeszabott ruhája fölött bő fehér kötény lógott. Összeráncolta barna szemét. – Nincs nekem ma időm kivárni, hogy lustákodj. Kelj csak föl szépen, és öltözz föl. D éli
álmok
7
Kezét a csípőjére téve várta, hogy megszólaljak, de én bénult nyelvvel csak bámultam rá némán. – Öt perced van, nem több, és lent vagy, értem? Az ablakon át erős fuvallat szállt át a szobán, mely vitorlaként fölröppentette a kötényét. Lesimította, és az ajtó felé indult. Még hallottam, ahogy zsörtölődik: – Istenem, atyám, csak annyit mondhatok, hogy legközelebb akkor mászok fő a lépcsőn illyen magasra, ha hozzád készülök a mennybe. Hallottam, amint dübörögve leslattyog a lépcsőn. Mikor léptei már nem hallatszottak, kiugrottam az ágyból, megmostam a fogam, és felöltöztem. A lépcső abba a helyiségbe vitt, melyet Dudi néni foajének nevezett, és ott elhatalmasodott rajtam a vágy az én Ohióm után. Annyira elöntött, hogy meg kellett állnom, hogy összeszedjem magam. Végignéztem magamon, a gyűrött ruhámon, és bár igyekeztem kisimítani a pólómat, tudtam, nem illek bele ebbe a gyönyörű házba. Az asszony hangja végigzengett mögöttem a folyosón. – Hé, hozzád beszélek! Megrezzentem, és hátrafordultam. A nyitott ajtó keretében ott állt ő bumfordi barna cipőjébe bújtatott vaskos lábán. – Gyerünk, gyerünk, kész a reggeli. Ijedten csattogtam végig mezítláb a fényes parkettájú folyosón. Az ívelt ajtón át követtem az árnyékát a konyhába. – Az asztal, az ott van – intett a fejével egy másik ajtó felé. – Dudi naccsága a fodrászhoz ment, utána pedig vezetőségi ülése van. Nem lesz itt ebéd utánig. Óvatosan benyitottam a napfényes szobába, mely egy kertre nézett. Kerek, rózsaszín-fehér kockás abrosszal borított asztal volt a közepén. Fényes ezüst evőeszközök, melyekre cirkalmas monog8
Beth Hoffman
ramokat véstek, sorakoztak a vászonszalvétán és két fehér porcelántányér. Lopva fölemeltem az egyiket, és a világosság felé fordítottam. Olyan finom volt, hogy szinte keresztül lehetett rajta látni. A konyhaajtó kitárult, és gyorsan visszatettem a tányért a helyére. A hölgy kezében tálcával érkezett, melyet letett az asztalra. Csöndben méregettük egymást. – Ön Oletta? – Ühüm. Szikrázó kristálykancsóból narancslevet öntött egy pohárba, és, bumm, hangosan elém tette. – Ez finom úri ház – emelte rám sötét tekintetét –, és a finom úri házaknak szabályai vannak. Az egyik szabály, hogy cipőt viselünk az asztalnál. Csupasz lábamra pillantottam, és elvörösödtem. – Legközelebb jusson eszedbe. Jó? – Enyhült meg némileg a hangja. Bólintottam. – Most pedig ülj le, hogy tálalhassam a reggelit. Oletta keményített fehér csipketerítőcskét tett az előttem fekvő tányérra. Arra kupolaszerű ezüsttetős tálkát. Amellé két kis üvegedényt, melyek úgy néztek ki, mintha jégből faragták volna ki őket. Az egyikben málna, a másikban barna cukor volt. Ezüstcsipesszel cukormázas, fahéjas csigát emelt egy kistányérra. A szeme szinte lyukat fúrt belém, mikor az ujját beledugta az ezüstkupola fogantyújába, és fölemelve mutatta, hogy a tálban gőzölgő zabkása van. Hangos csilingeléssel visszaejtette a fedelet, sarkon fordult, és kiment.
D éli
álmok
9
A külső csapóajtó kivágódott, és az alacsony, nagy mellű asszony már a konyhában is volt. Párnás testét eperszínű ruhába szuszakolta, mely olyan szűk volt rá, hogy látszottak a hájfodrai. A kivágása pedig olyan mély volt, hogy azt vártam, a melle rögtön kibuggyan belőle, ha egy mélyebbet sóhajt. Hatalmasra tupírozott szőke frizurájához hasonlót még az életben nem láttam. – Hát csak erre jártam, Sissy-Lynn-nél a szokásos heti manikűrömre – mondta magas éneklő hangján –, és hallottam, hogy Savannah-nak új lakója van, Cecelia, aki történetesen itt lakik Dudinál. Muszáj volt rögtön idejönnöm, hogy vajon így van-e. Oletta csak csapkodta tovább rendületlenül a tésztát. Föl sem pillantott, úgy mondta: – Majd délután, Hobbs naccsága. Ahogy montam, Dudi naccsága nincs itthol napközbe,n de majd mondom neki, hogy be teccett nézni. Nyilvánvaló volt, hogy Oletta nem szerette ezt a nőt, úgyhogy én meghúztam magam a kamrában, de a fejem beütöttem a polcba, ahol a teáscsészék lógtak sorban kis horgokon, és azok összeütődve csilingelni kezdtek. – Hát itt van! – rivallta, és átsasszézott a konyhán rózsaszín tűsarkú cipőjében. Végigmért dülledt csivavaszemével. – Akkor biztos te vagy Cecelia. Én Violene Hobbs vagyok, és az elsők között szerettelek volna üdvözölni Savannah-ban. – Köszönöm szépen. – Szegénykém – mondta a fejét idegesítően félrehajtva. Szánalmas, hogy a felnőttek így fejezik ki, hogy szerintük az ember sajnálatra méltó. – Hallottam, hogy anyukád elhunyt. Borzalmas tragédia. Majd ha már elhelyezkedtél itt, el kell jönnöd hozzám, és mindent elmesélsz. De addig sem állom meg, hogy meg ne kérdezzem, hogy történhetett, hogy elütötte egy teherautó? 10
Beth Hoffman
A döbbenettől szóhoz sem jutottam. Mit gondol, ki ő? Miféle ember az olyan, aki ilyesmit kérdez? – Azt tanultam, hogy minél többet beszélünk valamiről, annál jobban megkönnyebbülünk. Én mindenről beszélek, és tudom, hogy náthánál nagyobb baj sohasem ér. – Megcsípte az arcom, és vigyorgott. – De most, hogy Dudi a segítségedre sietett, minden rendbe jön majd, meglátod. Minél többet beszélt, Oletta annál hangosabban csapkodta a tésztát. Majd' beszakadt az asztal, úgy klopfolta. Hobbs asszony meg csak beszélt, beszélt, fittyet hányva a halálos csapásokra, melyeket Oletta a tésztára mért. A szeme sem rebbent, amikor Oletta akkorát ütött, hogy beleremegett az ablak is. – Megszereted majd Savannah-t, ez a város a Dél ékköve – lelkesedett. – Itt lakom két házzal odébb, az úszómedencés házban. Tudtad, hogy én vagyok az egyetlen Savannah-ban, akinek medencéje van? – Nem, asszonyom – mondtam, és közelebb óvakodtam Olettához. Hobbs asszony úgy követett a konyhán át, mint valami nyomkereső kutya. – Ahogy már mondtam, látogass át hozzám hamarosan, és majd elbeszélgetünk. Elmeséled, hogy halt meg szegény anyukád. Elképzelni is rémes, mennyire megviselhetett téged ez a dolog, szegény kis szívem. Biztosan teljesen magadon kívül vagy. – Megvagyok – motyogtam. Részvéttelien rám mosolygott, ám álságos választékossága egyik pillanatról a másikra semmivé vált, amikor tolakodóan megjegyezte: – Hallom, hogy északi vagy. Édes kis pofikád van, de sajnos alig látszik. Túl hosszú a frufrud, mintha egy ócska vén függöny mögé bújnál. Mikor vágattál hajat utoljára? Látom azokat az D éli
álmok
11
a utóstoppos hippiket az út mentén a mocskos lebernyegeikben és szandáljukban, de képtelen vagyok megérteni őket. Szinte látom a hajukban hemzsegő bogarakat. Ez az egész hippi-ügy ott fönn északon kezdődött, ugye? Bár lehet, hogy Kaliforniában. Már nem is tudom. Oletta a válla fölött gyilkos pillantást vetett a hölgyre. Hobbsné húsos virsliujjai közé fogta a lófarkam. – Ha hagyod, a végén még a fenekedig ér majd a hajad. De szent meggyőződésem, hogy nem akarsz hasonlítani azokra a rémséges hippikre. De csöppet se félj, az én fodrászom majd pompásan rendbe hoz. Az a kis rövid manófrizura csodásan áll majd neked. Az olyan cuki. Feltétlenül megemlítem majd Dudinak. Alig tudtam visszafogni magam, hogy ki ne rántsam magam a keze alól. – Annyira szívesen maradnék még, hogy beszélgethessünk, de rohannom kell haza. Mindjárt vége a napnak, és még aaaannyi dolgom van. Pá, aranyom! – csicseregte mézesmázosan az ajtó felé menet. De egy pillanatra megtorpant, és Olettára sem nézve fensőbbséges hangon kijelentette: – Elvárom, hogy estefelé áthozzon nekem párat abból a csodálatos zúzott kekszből. A múltkor nem hozott, pedig már akkor is említettem. Biztosan elfelejtette, ugye? Oletta nem válaszolt. Csépelte csak tovább a süteményét. Hobbsné intett felém: – Várom, hogy levizitelj nálam, Cecelia. Nevetségesen finomkodó és fennhéjázó mozdulattal ellejtett, mintha az Elfújta a szél új változatában kívánna szerepelni. Amint becsapódott a külső ajtó, Oletta abbahagyta a tésztaverést, és hangosan felhördült. Összeszűkült szemmel hajolt előre, és nézett ki az ablakon. 12
Beth Hoffman
– Előbb hívja meg az ördög Jézust vasárnapi ebédre, mint hogy én egy morzsát is adnék ennek a nőszemélynek a főztömből.
Megígértem, hogy fél óra múlva otthon leszek, és a szobámba mentem a fényképezőgépért és a napszemüvegemért. A kalapomat is föl akartam venni, és amikor levettem a polcról, Mrs. Hobbs melltartója is vele jött. Hogy miért izgatta annyira a fantáziámat az a melltartó, őszintén szólva nem tudom. Az ágyra ültem, és közelről megvizsgáltam. Fehér volt, és olyan merevek voltak a kosarai, mint két havas hegycsúcs. Eszembe jutott, hogy ócsárolta Mrs. Hobbs a hajam, hogyan gyilkolta meg Mrs. Goodpepper magnóliáját, és milyen gusztustalan kifejezéseket használt Olettával kapcsolatban: „Dudi naccsága niggere.” És minél többet gondoltam minderre, annál dühösebb lettem. Néztem a melltartót, és azt találgattam, hogy milyen ember lehet az, aki ilyen csúnyán gondolkodik, sőt a gondolatait még hangosan ki is mondja. Sötét undor fogott el, és az undorral együtt egy ötlet kezdett kibomlani a fejemben, mint valami tövises rózsaszál. Az lehet, hogy Oletta nem vesz elégtételt Mrs. Hobbson, de majd én elégtételt veszek! Összehajtogattam a melltartót, és a zsebembe dugtam. Kalapban, napszemüvegben, fényképezőgéppel a kezemben elindultam. A Gaston és Whitaker sarkán áll a Georgia Történeti Társaság székháza. Méltóságteljes, szigorú épület, mely a múlt iránti feltétlen tiszteletre int. Tökéletes helyszín, hogy olyan nevetséges dolgot fényképezzen le ott az ember, mint amilyen Mrs. Hobbs melltartója. D éli
álmok
13
Vártam, míg kiürült a környék, akkor felakasztottam a melltartót a nagy bronzfeliratra az épület előtt, és lefényképeztem. Utána gyorsan visszadugtam a zsebembe, és a fák árnyékába húzódtam. Amikor a kép előhívódott, felkiáltottam. Kész diadal volt. És ezzel elkezdtem az első igazi hobbimat: Mrs. Hobbs rendkívüli utazó melltartójának a váratlan felbukkanásai. A rákövetkező napokban a Gaston utca biztonságos határain kívülre merészkedtem, és Mrs. Hobbs melltartójának megmutattam Savannah legfőbb látványosságait. Az árnyékos gyalogjárókon sétáltam magamban somolyogva, a melltartóval a zsebemben. Elvittem a Chippewa térre, csinosan kiterítettem, két kosarát pompásan láthatóvá téve, megmutattam neki Oglethorpe tábornok szobrát, melynek talapzatán lefényképeztem. Vidáman végigmentem vele a Bull utcán, és egy faindián karjára akasztottam, amely egy dohányüzlet előtt állt, és gyorsan lekaptam. De kedvencem az a kép lett, melyet egy napfényes délelőtt készítettem a Gyapottőzsdénél a Bay utcában. A Gyapottőzsde nagy téglaépület, mely a Savannah folyó partján magasodik. Előtte lenyűgöző szökőkút állt, szárnyas oroszlán köpi a vízsugarat a szájából. Átmásztam a kovácsoltvas kerítésen, felhúztam magam az oroszlán talapzatára, az oroszlán egyik fülére akasztottam a melltartót, úgy igazítva, hogy jól látsszanak a csúcsai. Nevetés bugyborékolt a torkomban, mikor lemásztam, és lefényképeztem.
14
Beth Hoffman
