TORONY BÁCSI – 2008.01.10. Dombfutóval egyezve írom , Árpi! Azt gondolom, hogy a BSI nagy felelősséget vállalt azzal, hogy ultrafutó versenyt szervez. Ugyanis a Ti versenyeiteken indulók ( lényegében ) 0 azaz nulla százaléka profi. Én ( tényleg )
saját fejből kiindulva mondom egy futás alatt a partneremnek, hogy szerintem sajnos sok
csalódott emberrel találkozunk majd ott. Ne így legyen, de ezt érzem. Bocs. Azé' én jövök. KÁÁ – 2008.01.11. A felelősségünk minden versenyen óriási, mert a legkisebb távra is jönnek abszolút felkészületlen emberek. Ezen a versenyen is az indulók döntő többsége csapattag lesz. Számukra nincs extra terhelés. Az egyéni egy érdekes táv, de maraton felett már el kell tudni dönteni mindenkinek, hogy felkészült-e. Igyekszünk számukra komfortossá tenni az eseményt, amennyire csak lehet. 2 és félhónap múlva választ kapunk a kérdésekre. ZILACI – 2008.03.17. kicsit káoszos napokat élek, de megpróbálom folytatni a listát... Gondolom az alapdolgok rendben vannak. Az "apróságok", amelyek az én versenydobozomban vannak: ragtapasz; vazelin (vagy szarvasfaggyú); pedikűr-olló, ha véletlenül "műteni" kellene a körmöt vagy lábujjat; masszázskrém (gyógynövényolaj); bemelegítő-, gyulladáscsökkentő krém (árnika, feketenadálytő); jégzselé; textilpelenka (vagy fásli) az esti borogatáshoz; az egyébként használt vitaminok, táplálékkiegészítők (Magnezium, Calcium, C-vitamin, multivitamin, esetleg valamilyen aminosav készítmény), és bármi, ami a regenerálódást segítheti. Jobb félni, mint megijedni alapon fájdalom és lázcsillapító, és gyomorpanaszokra valami szer. A frissítés annyira egyéni, hogy azt le sem írom.
KÁÁ – 2008.03.18. És amit szintén mindig hozni kell: jókedv, derű, mosoly, nyitottság a többiekre, beszélgetőkedv, szurkolóeszközök, tapsolási szándék, segítőkészség, megértés. Aki tudja az folytassa. ZILACI – 2008.03.20. Erről a versenyről mindig az jut az eszembe, hogy nagyapám sosem járt a Balatonon. Sokat beszélgettünk róla, hogy egyszer majd – ha lesz jogosítványom, meg autóm, akkor megnézzük a nagy vizet... Meg a lányokat... De nem várta meg. Talán ő sem tudta elképzelni, hogy valaha is eljut oda. Pedig anélkül... A kisfiú talán öt éves lehetett. Egy hűvös őszi reggelen az udvaron talált egy fecskét. A porban feküdt, rémülten pihegve. Leguggolt mellé, nézegette. Az ujjával óvatosan végigsimította a tollát, erre az összerezzent, riadtan próbált odébb vergődni. Óvatosan a kezébe fogta. Érezte a tenyerében az apró szív riadt dobbanásait. Beszaladt vele a házba. - Nagypapa, nagypapa! Találtam egy fecskét! A nagyapja átvette a madarat, és megvizsgálta. Gondterhelten bökte hátra a kalapját.
- No, téged jól itt hagytak – dünnyögte a kis jószágnak. - Itthagyták? – kérdezte a kisfiú elkerekedett szemmel. - Ki hagyta itt? És miért? - Nézz csak ki a villanydrótra. Már nincsenek ott a többiek. Útra keltek. Ez a kis árva meg itt maradt... - Nem baj, nem baj, majd nálunk lakik, amíg visszajönnek érte! – ujjongott a gyerek. Nagyapja megadóan csóválta meg a fejét, de keresett egy dobozt. Kibélelték fűvel és beletették a fecskét. Aztán legyeket is fogtak neki. Nem akart enni. A fiúcska leült a doboz mellé a földre. A nagyapja mellé kucorodott. Magányosnak és védtelennek tűnt a madár. Csak feküdt, a szárnyait furán lógatva maga mellett, mozdulatlanul. Mintha már nem is lélegzett volna. - Miért hagyták itt? – kérdezte a kicsi a könnyeivel küszködve. - Mert ez a dolguk. A fecskék minden ősszel útra kelnek. Száz és száz kilométereket repülnek, míg olyan tájakra nem érnek, ahol nincs tél, nincs hó, és találnak élelmet. Tavasszal aztán visszajönnek. Erről szól az életük. A kisfiú nézte a törékeny madarat és elképzelhetetlennek tűnt, hogy ezek az apró, vékonycsontú kis apróságok olyan messzire tudnának repülni. - Nem fáradnak el? A nagyapja elmosolyodott. - Dehogynem. Akkor fáradtan repülnek tovább. – Az öreg a falnak támasztotta a hátát, és a távolba révedve folytatta: - így van ez az emberekkel is. Tudod, a tested sokat kibír. Még akkor is, ha csak ilyen kicsi, mint a fecskéé. Ha akarod, oda visz, ahová szeretnéd. Hunyd csak be a szemed! A kisfiú engedelmesen becsukta a szemét, még a tenyerét is rászorította. Az öreg folytatta: - Szeretnéd, ha ez a kisfecske a többiek után repülne? Ha olyan gyorsan szállna, hogy a többiek csak álmélkodva néznék, ahogy elszáguld mellettük? Szeretnéd, ha elsőként érkezne meg Afrikába? - Igen... - suttogta gyermeki áhítattal, az arcára szorított tenyérrel. - Csak képzeld el, ahogy repül. Át a mezőkön, az erdők fölött, át a tengeren. AKARD, hogy repüljön hallotta nagyapja hangját, amely mintha egyre távolodott volna. És a képzeletében a fecske repült. Kitárt szárnyakkal, széles, erőtől duzzadó mozdulatokkal szelte a levegőt, apró lyukakat tépve a felhőkön, éles csiviteléssel, cikázva. A kisfiú ült a földön, boldogan mosolyogva. Mintha lépéseket hallott volna, aztán az öreg hangját. - Látod, az akaratod most is segített. Nyisd csak ki a szemed... Gyorsan lekapta a kezét az arca elől. A dobozra meredt, értetlenül pislogva. Üres volt. Nagyapja ott ült mellette. - Elrepült. Az akaratod segített neki. Tudod, amit nem tudsz elképzelni, az nincs. De amit el tudsz képzelni, amiben igazán hiszel, amit tiszta szívedből akarsz - az mindig megtörténik. Persze, a mondat végét már alig hallotta. Rohant ki az udvarra, kutatva nézett az égre, ahol... igen, ott a távolban, mintha tényleg lenne egy apró pont! - A fecske... - suttogta áhítattal. Állt egy darabig az eget bámulva, aztán a vékony kis ujjaival leszorította a szemeit, és arra gondolt, hogy egyszer majd ő is messzire fut. Száz meg száz kilométerre, át a mezőkön, át az erdőkön, tengert látni, messze... Mint a fecskék.
Krisz, Steve, Mamba és a többiek – én most nem mehetek. Szégyellem nagyon, de az ok prózai. Próbálkoztam az utolsó pillanatig, mégis... De elképzelem, bizony, behunyt szemmel is látom, hogy Ti – és a többiek mind – körbeértek. Ha akkor fecskét tudtam röptetni, akkor ez már gyerekjáték lesz... Fussatok. Szurkolok. (Mamba, azért elküldeném a szállásdíjat.) SK – 2008.03.21. Az ember nem figyel oda egy kicsit, aztán máris benevezett! Van olyan ismerősöm, aki figyelmetlenségből nevezett egy ultraversenyre, mert nem tudta, hogy rögtön élesben megy, aztán úgymaradt. BSI – 2008.03.25. Íme az első! Közel 10 éve gondolkozunk egy többnapos szupermaraton megrendezésén. Hol, mikor és mit? Egyszerű, de nagyon fontos kérdések. Elterveztünk 3-4 különböző „szuper” eseményt, de a megvalósításuk mindig tolódott. Voltak más – Hortobágy, Balaton Maraton, Business Run –, könnyebben megvalósítható ötleteink. Néhány éve a novemberi, 2 napos Balaton Maraton sikere után egyértelművé vált, hogy meg kell csinálni és a legjobb helyszín a Balaton. Egyedülálló élmény lehet körbefutni a tavat, még a futást nem kedvelők is értik, hogy miről van szó. A 4 napos, napi kb 50 kilométeres, csapattagonként kb 17km-es szakaszfelosztás újdonság a hazai versenynaptárban. Ezt azért csapatban sokan képesek teljesíteni. Egyéni versenyt először nem is akartunk rendezni, de többen kifogásolták ezt a gondolatot. Aztán 13 hónappal ezelőtt, tavaly februárban meghirdettük az eseményt és a 2007. évi futóév versenyei mellett elkezdtük kidolgozni a részleteket. A munka közben védekeznünk is kellett, mert az ultrafutás világából sokaknak nem tetszett a BSI megjelenése. A részletek kidolgozása közben jöttünk rá, hogy mekkora fába vágtuk a fejszénket. A BSI -bocsánat a szerénytelenségért - tud jó eseményeket szervezni, de a Balaton Szupermaraton más. Ez nem 3 közepes távú verseny naponta egymás után, 4 napon át. Ezért több tapasztalt ultrafutóval konzultáltunk, rágódtunk, mire összeállt minden részlet. Soha ennyit nem dolgoztunk egy esemény előkészítésén, mint most. Ennek ellenére biztos lesznek olyan pontok, ahol jövőre változtatni kell. Várjuk is a javaslataitokat, mert ezt a pudingot közösen fogyasztjuk. A rajt előtt óriási öröm, hogy tényleg hiányzott az esemény a versenynaptárból. A jelentkező 70 csapat is nagy meglepetés, de az 50 egyéni futó sokkal több, mint amit reméltünk. Eljött a rajt és eljött a futás 4 napja. Találkozunk és találkoztok majd sok élménnyel, örömmel, bánattal és csalódással. A lényeg, hogy együtt leszünk, lesztek és szurkolunk mindenkinek. Ez a 4 nap közös szerelmünkről - a futásról szól. Segítsétek a munkánkat a szabályok betartásával, segítsétek egymást a szurkolással. Én mindig örömmel gondolok vissza 10-20 év távlatából az első versenyekre. Itt és most Ti vagytok az úttörők, az első vállakozók. Remélem a BSI Szupermaraton is hosszú életű lesz és mindannyian nosztalgiával gondolhatunk majd vissza 2008-ra, az elsőre. Jó -kerékpáros- utat Nektek, legyen 4 jó napotok! Kocsis Árpád BSI BOCSI – 2008.03.27. legfontosabbat elfelejtettem! SÖR van a frissítő asztalon!
Mondtam is a Stevenek nehogy igyon! Nem próbálta futás közben, nem tudja mi a hatás! Majd én a bicajjal, engem nem zavar...... KRISZ28 – 2008.03.28. Ma jön az igazi örömfutás
Két közepesen elhasznált lábat elcserélnék akármire
Minden ötletetet
meghallgatok Ja amúgy a hangulat jó, az idő is, a víz sajnos nem elég meleg fürdőzésre, ezért ma is inkább futunk..... s ismét köszi a szurkolást!!!!! WHITERABBIT – 2008.03.31. Kakukk, szépjóreggelt a korán ébredőknek! Jó kis balatoni nyaralgatás volt ez, kicsi sportolással, kellemes fürdőzgetéssel, napozgatással... én még vellnessz emésztőtraktus-tisztítókúrát is tartottam Viszont amit ott láttam, az aztán a döfi! Megerősítést nyert Béla feltevése, miszerint Krisz egy állat... ha vki még kételkedne: IGEN, AZ! És nem a nyafogós fajtából, pedig biztos voltak fájdalmai, de a hazaautózáson A
kívül nem nagyon panaszkodott. Akkor meg elnéztük neki, hiszen nagyon fájt a s...gge a sok üléstől. befutós története után pedig elmondhatjuk, hogy még szíve is van, nem is akármekkora.
Steve-ről csak annyit, hogy az egyik befutójánál Péter Attila így köszöntötte: "Steve, a futómérnök..." és ez elárul róla mindent, a mesterien eltervezett és végrehajtott, minden részletre kiterjedő felkészülés és versenytervezést. Nagyon ügyesen és fegyelmezetten csinálta végig a 4 napot, le a kalappal. Nagyon nagy kalaplengetés a két fiúnak, de ne felejtsük el meglapogatni Lupus komám hátát sem, akit sajnos csak alig láttam, mert rendíthetetlenül gyűrte az aszfaltot vhol előttünk. Ajanót szintén csak egy pillanatra tudtam elcsípni, ő is szépen darálta a távot. De számos nevet lehetne említeni, mindenkinek csak gratulálni lehet a szép teljesítményéért. Mambával szeretnék még kezet rázni, hiszen úgy lenyomta a 4 napot a cangán Krisz utána rohanva, hogy még csak izomszála se rezdült
Jó, talán fenékizomszála. A két reggelen, mikor az első váltóponthoz
tekertünk a mezőny előtt, jókat hörögtünk együtt a bukkanókon. Meg is állapítottuk, hogy értjük már, mitől élveznek a bicajos csajok... hát a fekvőrendőröktől! jaj, Jut eszembe, Zsaninak szurkoltunk ám! Sőt, Steve futott vele, meg beszélgettünk egy rövidet, még a 3. napon talán. Végül és nem utolsósorban: nagyon igazságtalan lennék, ha nem dicsérném meg magát a versenyt, a szervezést, mert szuper volt, úgy, ahogy egy ilyen szupermarathonhoz illik. A frissítőasztalon mindenféle finomság, tiszta, rendezett minden, nincsenek "nem túl bizalomgerjesztő dolgok". A kiszolgáló személyzet kedves, mosolyog, igazán jólesett, hogy sokszor engem is megkínáltak, pedig nem az a dolguk, hogy rám figyeljenek. Na, az ilyen frissítőállomás az, aminek nagyon lehet örülni, mikor a távolból meglátja az ember. Talán az jó lenne, ha egy táblán jól láthatóan ki lenne írva, hogy mekkora táv van még a köv. frissítőállomásig, ill. váltópontig, és hogy mekkora a megtett távolság. Tudom, benne van az itinerben, vagy ki is lehetne számolni, de mégis jó megerősítést ad, ha az orra előtt van az embernek. Tapírkával beszéltem, hogy az ő ötlete volt ez a világítós rózsaszínes, nevezzük inkább szeretetgömbös-színű
táblák
elhelyezése, hát, nagyon jól jött! Amikor nem egyértelműen a bicajúton vezetett az út, hanem a házak között kanyarogva, biztonságérzetet jelentett, hogy a távolban kiütötte az ember szemét egy tábla, ami egyértelművé tette, hogy jó helyen jár, szóval útvonalvezetés-láthatóvá tevés remek! (a mi Kriszünk talán egyszer nem így gondolta a nádasban, volt is egy elmés kérdése a dologgal kapcsolatban, lásd Mamba írása lejjebb
)
Azt hiszem, van sejtésünk arról, hogy mennyire nehéz és bonyolult dolog lehet egy ekkora rendezvényt összehozni, hogy minden a helyén legyen a megfelelő időben, embereket kell megmozgatni,
összekoordinálni a munkájukat és hogy mindezt derűsen is tegyék, mert a fáradt futónak ugye lelke van, jólesik neki a kedves mosoly... szóval le a kalappal Árpi és Csapata! Egyszer biztos, hogy futni is fogok ezen a a versenyen, de ha Steve-nek, vagy másnak kellek kísérőnek, akkor akárhányszor körbe is tekerem. Köszönök mindent. MAMBA – 2008.04.01. Egy bringás kísérő őszinte beszámolója, egy teljesen más szemszögből. Azt hiszem, a bringás kíséret elsősorban bizalmi kérdés. Krisz soha nem mondta, hogy miért engem választott. Én azt gondolom ismert már annyira, hogy tudta, előbb halok meg, mint hogy cserbenhagyjak valakit, és ez talán elég volt. Ebben a műfajban (utólag elmondhatom), a fizikai felkészültség a legutolsó talán. Bár edzettem is rá, de jártam bringát szerelni, és beszéltem egy-két ismerőssel, akik már kísértek, és begyűjtöttem a jó tanácsokat. Amellett, hogy nagyon kíváncsi voltam erre a versenyre, és nagyon kedvelem Kriszt (nem volt kérdés, hogy szívesen vagyok mellette), önös érdekek is vezéreltek. Egyrészt a tapasztalatszerzés, másrészt túl sokat foglalkoztam magammal az utóbbi időben, amiből nem sok jó sült ki, így ezt a 4 napot terápiának szántam, és bejött. Azt mondják az anyák, amikor gyermekük születik, megszűnnek a gondjaik létezni. Egészen újak lépnek a helyükre, és ettől megváltozik minden. Nekem nincs gyerekem, de ott volt helyette 4 napig Krisz. Az első nap Krisz mellett szinte semmi dolgom nem volt, végig nyerítettük a napot, viszont volt egy srác, Zoli, aki nagyon megzuhant a 30 kilométernél.
Valamit összeevett, vagy nem evett, de halál sápadt volt,
görcsölt. Érte visszamentem a célba érkezés után. A 45. kili környékén találtam rá. Ott már hányingere volt, az ájulás kerülgette, és nem tudott akkor már se inni, se enni, csak botorkált. Félelmetes látvány volt szegény…
Próbáltam folyamatosan beszélni hozzá, és rávenni egy kis kocogásra, kínok kínjával döcögtünk
be a kapun. Zoli a gyúrásra várva majdnem összeesett, így az elsősegély sátorban kötött ki. A további 3 napot viszont gyönyörűen végigfutotta. Minden célba érkezésnél nagyon megörültem neki, integettem! Ami utólag megdöbbentett, hogy milyen komoly csapatmunkát és logisztikát igényel minden egyes nap. Hogy minden nap legyen nálunk elegendő étel, ital, elsősegély csomag, magnézium, fájdalomcsillapító….stb.., hogy a bringák mindig biztonságban legyenek, és legyen kéznél olyan felszerelés, lehetőleg a legkevesebb, amivel szétszedjük, összerakjuk, kereket cserélhetünk….. Hogy mindig legyen megfelelő térkép, hogy a dugókák (chip) kéznél legyenek, hogy legyen a futóknak száraz ruha, és 5 percen belül elő tudjuk keríteni, amit csak megkívánnak. Köszönet Bocsinak és Nicolnak, Tandinak az első pár napért, hogy egy hatalmasat löktek rajtunk, és a sok jó tanácsért! A 2. naptól pedig összeállt egy nagyon jó kis csapat. Mindenkinek külön feladata volt. Julcsi bármelyik pillanapban ott tudott lenni Steve kocsijával, és bármivel el tudott minket látni… Nyuszi esténként átgyúrta a fiúkat, és Stevere vigyázott, én pedig Krisz nyomában voltam egész nap. Ahogy teltek a napok, és esténként a masszázskrémek, és lazítók illata betöltötte a szobát, egyre harmonikusabb lett a légkör. Mindenki tudta mindenkiről minden pillanatban, hogy van, mi fáj, mire van szüksége. 1-2 nap, és tudtuk, hogy Krisznek reggel mennyi tejre van szüksége, hogy issza a kávét, hogy Steve 3 lágy tojást reggelizik, és hogy szereti elkészíteni. Azt hiszem nem voltam egyedül az érzéssel, hogy amikor az utolsó éjszakán az ágyban nyújtottunk, masszíroztunk, Ákost énekeltünk…., , arról ábrándándoztam, bár maradhatnánk még egy pár napot… A verseny első napján megtanultam egy kézzel térképet hajtogatni, olvasni, egy kézzel bringázni, telefonálni…SMS-t írni, közben kanyarodni…fékezni
(két telefonnal) és fényképezni…. 2. nap már tudtam,
hogy Krisznek 50 kilométeren mikor mire van szüksége. 3. nap már 25 kilinél automatikusan vettem elő a
magne B6 ampullát, mintha végig futottam volna vele minden napot. Vizslattam az arcát, kérdezősködtem….izgultam érte. Mikor vége volt egy nap egy versenynek, nem szűnt meg ez az állapot…végig fennállt a 4 nap alatt. A 3. nap, a célban Krisz nagyon fázott. Levettem a pulcsim és ráadtam. És ez teljesen normális volt……
mások voltak a szabályok, más dolgok voltak fontosak. Úgy éreztem, én
nem számítok. Jó érzés volt tenni a dolgom, és mögötte lenni. Verseny közben nem éreztem fájdalmat, fáradtságot, elfelejtettem inni…és azt hiszem mindent elfelejtettem, csak előre néztem, csak a következő 5 kilométerre gondoltam. Krisznek nem kellett megmondani, hogy mit kell ennie – innia, pontosan tudta, hogy mire van szüksége, csak ott kellett lenni karnyújtásnyira. Az egész 4 nap alatt 1 jajszó nem hagyta el a száját….
.A frissítő
pontokon nem állt meg, én szedtem össze a banánt, csokit és öntöttem a kulacsba az innivalót… és utána! Gyakran egyeztettük a pulzusát, ami nem mozdult 154 fölé sohasem, de legtöbbször 150 alatt volt… A verseny alatt többször elhangzott ez a mondat Steveéktől: Nem versenyzünk, edzés és buli van. Nem hagyták, hogy elszaladjon velük a ló. Okosan akarták csinálni, higgadtan és élvezve minden pillanatot. Azt hiszem, hogy a jó eredmények ennek a hozzáállásnak voltak köszönhetők. Steve állandó pozitív hozzáállása, kimértsége, higgadtsága megadta az alaphangulatot és derűt.
Volt
néhány aranyköpése, ami akkor, abban a pillanatban és hangon nagyot ütött. Badacsonyban, lemasszírozás és nyújtogatás közben elindult alattunk a tüc-tüc zene… Az ágyban fekve feltettem a költői kérdést…Hogy fogunk aludni ma éjszaka? Steve: - Aki alszik, nem hallgatózik!
Ez használt.
4. napon, óraátállítás után, nekem 4 óra alvás után, csörgött az ébresztőm. Nem tudtam kinyitni a szemem. Megkérdeztem: - Steve! Hogy kell ilyenkor felkelni? Steve: - Gyorsan! Mikor röhögve felsoroltam, hogy Steve! Mennyi mindent tanultam már tőled…. Akkor hozzátette: - És azt is, hogy barátunk a sötétség.
(VUK)
Hasznát vettem a bringaszerelő tudásomnak is a 2. nap estéjén, mert kettős defektem volt, és mivel ilyenkor belső cserénél lekerül a lánc, és mindent megmoccant az ember, újra be kell állítani mindent…. Hálát adtam az eszemért, hogy így felkészültem, csak egy hibát követtem el. A belső cserénél a küllők alatt végighúztam az ujjam, hogy nem –e a küllő szúrta ki a belsőt, de a hátsón a külső gumit elfelejtettem átnézni. Ez a baki visszaköszönt a 4. napon….. A 4. napon meglátogatott minket Dani bringával, és egy keveset végig tekert velünk a távból. Üdítő volt a társasága. Miután visszafordult, nem sokkal később a kanyarban feltűnt Gergő. Az egyik frissítő ponton Krisz felemelt az asztalról megállás nélkül egy sörös poharat, de ugyanazzal a lendülettel elejtette…. Én feltankoltam banánból, és magamhoz vettem még egy sört, de annyira arra figyeltem, hogy ne lötykölődjön ki, hogy elejtettem a telefonom, ami ripityára szétesett… Akkor átadtam Gergőnek a sört, aki aztán eljuttatta Krisznek a sörét. Ezt a hadműveletet később elneveztük sörváltónak. Az ominózus előzés után (Krisz vezetett), Gergő megszólalt mellettem. Te Mamba…neked defekted van! Nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne káromkodjak egy nagyot. Azt hiszem nem is sikerült. Valami mégiscsak kicsusszant a számon….már nem emlékszem. Leálltam az útszélen, odaadtam Gergőnek a kulacsot, hogy maradjon Krisz mellett, és gyorsba felpumpáltam a kereket. Utánuk eredtem… Miután visszaelőztek minket (mint ahogy múltkor leírtam), megpróbáltam Kriszt rávenni, hogy húzzunk bele, de Krisz nem akart gyorsítani, nem akart versenyezni….. Nagyot nőtt a szememben!
...megint.
Cél előtt 400 m-re (a defekt miatt is, de egyébként is így terveztem), leszálltam a bringáról és befutottam Krisz mögött a célba. Mint mindent a 4 nap alatt, ezt is tökéletesen átéreztem, és boldog voltam! Mégcsodásabb érzés volt Steve befutóján, ahol már együtt...Krisz, Julcsi, Nyúl, Gergő, Steve és én együtt
futottunk be a Fórum zászlóval. Elmondhatatlanul jó érzés volt! Miután kiörvendeztük magunkat, Gergővel és Nyúllal gondoltunk egy nagyot, feltűrtük a futógatyánkat, mintha számítana, lerúgtuk a cipőnket, és kézen fogva belerongyoltunk a Balcsiba, belevetődtünk...mindennek a végén!! Az én beszámolóm kevésbé szólt a futásról, de arról majd a fiúké fog. Szeretném megköszönni mindenkinek ezt a hatalmas élményt! Örök hála a sok tapasztalatért! Sárváron jól fog jönni! És hálás köszönet a támogatásért, és hogy támogathattam!
KÁÁ – 2008.10.13. Messze van még a verseny, de én már nagyon várom. Lenyűgöző élmény volt számomra. Ezt írtam a Spuri Magazinba kedvcsinálónak, idemásolom, olvassátok. Az első Szupermaratonunkon március végén, motorral kísértem a mezőnyt, igyekeztem mindenhol ott lenni, mindent látni, hogy működik-e az, amit előzetesen elterveztünk. Testközelből éltem végig a 4 napot a futókkal. Máskor a rajt izgalmát és a cél örömét látom, de most éreztem a küzdelmet is. Az pedig akadt bőven a közel 200 kilométer alatt. Indultak csapatok és ők is szépen futottak. De az igazi hősök most az egyéniek voltak. Íme egy csokorra való a sok élményem közül. - Fiú és lány egyformák, együtt futnak. Testvéreknek gondoljuk, pedig „csak” rokonok. Harmadik nap a fiú lemarad. Enyém a borzalmas feladat, hogy felültessem a záróbuszra. Tudja, hogy igazam van, megadóan nem szól semmit, de a szeme! Most nagyon nem szeret engem. Másnap elindul és megtáltosodik a „maradék” 53 kilométeren. A célban megköszöni, hogy előző nap megállítottam. A szeme is köszöni. A lánynak 30 kilométeren át nem árulhatjuk el, hogy a társa feladta, mert ő is szenved, küzd minden lépésért. A cél előtt 2 kilométerrel próbálok okosat mondani neki. Az első szótag után határozottan előre nyújtja a mutatóujját. Gyorsan otthagyom. - Mögötte fut egy páros. A lány már az előző napon is szenvedett. Egy fiú fut vele, alig beszélnek, csak az együttfutással segíti. A fiú sokkal jobb erőben van, sokkal előrébb lenne a helye, de segít az utolsó helyen. Nagyon későn, de célba érnek. A lányt testvére és édesanyja várja a célban. A mama kiáltva figyelmezteti a szpíkerünket, itt a lánya. Attila befejezi a mondatot, majd olyan ovációra bírja a közönséget, hogy a mama elsírja magát. Az utolsó nap is együtt futnak. A fiúnak bedagad a bokája, már lépni is alig tud, de ott van a lány mellett. Orvosaink komoly küzdelem árán tudják csak beültetni a mentőbe és kórházba vinni. Díjátadásra visszajön, övé az esemény fair play díja. Néhány héttel később a kecskeméti futáson a lány áll az út mellett és szurkol. Visszaadja a biztatást a testvérének. - A férfi gond nélkül (ha lehet egyáltalán ilyet írni) gyűri a kilométereket. Mögötte a felesége biciklizik. Látszik rajtuk, hogy igazi csapatot alkotnak és szerelmesek. A célban ölelés és csók következik, az érem mindkettőjüké. - Nagyon fiatal ember száguld a mezőny első harmadában. Tartja a tempót a női elsővel, majd a másodikkal. Fülhallgató, kimért mozdulatok, magabiztosság, hiszen életében már futott egy maratont. Nem érti, miért piszkálom állandóan és biztatom a lassabb tempóra. Szombat délután egy dombon eljön a hullámvölgy neki is, de beér. Az utolsó napon újra magabiztos, és már nem is figyelmeztetem. A célban és a korosztályos dobogón kicsit mosolyog. - Régóta ismerem, nagyon jó amatőr futó, általában a mezőny első harmadában végez. Már egy éve szólt, hogy ezt a versenyt neki meg kell csinálnia. Készült, jól megy, néha talán túl jól. Nem látszik rajta, de a negyedik napon elismeri, hogy most nehéz. Ettől persze nem lesz lassúbb, én még ekkor sem tudnám tartani vele a tempót. A célban elégedett, mert neki ez a verseny kb. 1 évig tartott. - Imádja a sört, de csak az egyik márkát. Útközben megállok és veszek egy dobozzal, de a célban kb. 1
perccel utána motorozok be. Lekéstem, barátai már kezébe adták az első adagot. Klubtársa mérnöki pontossággal tervezte meg a felkészülést és a táv minden méterét. Ő nem futja el, tudja, mire képes. A célban is kimérten örül. Így látszik kívülről, de belül… És talán ő az egyetlen, aki az utolsó méteren is az óráját nézi. - Nagyon profi, nemzeti színű futóruhájában már célba ért a világ nagy maratonjain. A négy nap alatt a legnagyobb gondja az egyik hideg reggelen volt, hogy hosszúban vagy rövidben fusson-e? - Ő végig lassan futott. Kiszámolta a szintidőt, egyenletesen nyomta 4 napon át. Kérdésemre mindig szinte bocsánatkérően mondta: „köszi, minden rendben.” - Három napig a mezőny vége felé haladt élete első szuperjén, de kedélyesen és magabiztosan. A 4. nap nem jött el a rajthoz. Mi történhetett? Húsz perc késéssel érkezett, az óraátállítás miatt. A mezőny után eredt és vidáman célba ért. - Jött, látott és győzött. Talán egy futóversenyen indult eddig. Fogalma sem volt, hogy mi vár rá az 50., a 100., vagy épp a 150., kilométernél. Jött, látott és boldog volt 4 napon át. A végén kicsit sírt is, de nem a győzelme miatt. - Már hátulról látszik, hogy valami nincs rendben vele. Kérdezem, nem mondja. Erőlködöm és végre kiböki. Gyorsan szerzek egy tekercset, motorozok utána, kezébe nyomom és már el is tűnik jobbra az egyik bokorban. A további 3 napon rendben van. A tekercsből tettem a zsebembe, de másnak nem kellett. - Németországból jött, de magyar. Futott már hasonlót, 6 perceset tervez, de kicsit gyorsabb. Jön jövőre is. - Talán ő a legöregebb, mindig jó melegen öltözködik. Gondja csak a 4. napon van. Pont, amikor 6-8 kilométerenként várják és biztatják klubtársai. Nem hagyja őket cserben. - Barátok, egymás mellett futnak végig. Könnyű nekik, gyakorlottak a tófutásban. A családtagok is eljöttek. Szerintem ők is barátok. - Fáj a lába, de nem tudom lebeszélni az indulásról, mert állítja, hogy az elsőt nem szabad kihagyni. A biciklis kísérőjénél ezerféle csodaszer van. Mi izgulunk érte, ő végig mosolyog. A szakaszok után együtt mondjuk: egy-null, kettő-null. Vasárnap már a féltávnál mutatja, és mondja a várható eredményt, négynull. A lába kibírta. - Hazai pályán fut, a táv felén látja a faluját. Gond nélkül célba ér. Könnyű neki, ismeri a Balatont. - Nem készült, mert egy másik szupermaratonba, a gyereknevelésbe kezdett bele. Az utolsó nap azért jelentkezik, szépen fut és közben tapasztalatával segíti a szervezőket is. Szívesen indulna az újabb körre. - Elegáns, minden nap más maraton szép futómezében áll rajthoz. Nyugodt, mert elkészült. Megfontoltan fut és simán célba ér. - Jól néz ki fekete hajával, piros polár mellényében. Aprókat lép, de halad. Talán a világ végéig is elfutna, ha időnként nem állítaná meg a célkapu. - Tíz perc futás – 10 perc séta, legalábbis a második két nap második felén. Ez is biztos módszer a szintidőn belüli célba érkezéshez. - Nem hosszútávfutó alkat. Mozgása nehézkesnek tűnik, de halad. Nem sértődik meg az „első szupered ugye?” kérdésemre. Csak szerényen sorolja az eddigi eredményeit. Elszégyellem magam és tovább állok. - Az első napot gyomorproblémák miatt feladja, majd a többin lazán célba ér. Nem sajnálja, gyakorlott hosszútávfutó, jövőre az egészet megcsinálja. Az eredményhirdetésnél ott álltak mind a dobogón. Zúgott a vastaps, ők mosolyogtak. Hálás vagyok mindannyiuknak azért a 4 napért, hogy láthattam a küzdelmeiket, és a végén osztozhattam az örömükben. Kocsis Árpád ROCY-BALBOKA – 2008.11.21. Sziasztok! Azt kell hogy mondjam egyet kell értenem Krisszel. Persze mindenki tudja hogy mit bír, viszont amit meg kell ezért a versenyért tenni azt meg kell. Felkészületlenül nem szabad neki vágni, tisztelni kell a távot.
Viszont aki felkészül (van még idő, nem késő elkezdeni), és megteheti az ne hagyja ki. Megéri! Tavaly sok vád érte a BSI-t hogy drága, meg összehasonlítgatták más versenyhez, meg...Én csak azt mondom hogy megérte. Csodálatos verseny volt. Nekem ez volt az első ultrám és köszönöm a BSInek hogy ott lehettem és ilyen szinvonalas szervezést nyújtottak. Hatalmas élmény volt ilyen nagyszerű emberekkel megkerülni a tavat, buzdítani egymást és megélni minden kmt. Felejthetetlen! Sajnos a 2.on nem tudok részt venni, mert Afganisztánban szolgálok, de lélekben veletek leszek, és végigcsinálom Saci edzéstervét. Saci köszi, nagyon jó kis program, legalább is eddig, de gondolom nem fogok csalódni. Jó felkészülést mindenkinek!
