A 41. évezredet írjuk. A Császár már több mint tízezer éve ül mozdulatlanul a Terra Arany Trónusán. Az istenek akaratából Õ az emberiség ura, s világok milliói fölött uralkodik légiói sokaságával. Oly sok éve már alig több mint egy rothadó héj, amit a Technológia Sötét Korának gépezetei tartanak életben. Õ a Birodalom istene, a Rettenet Ura, akinek mindennap ezernyi lelket áldoznak, hogy az erejükkel táplálják, s így soha ne enyésszen el. S Õ, az örökké élõ, örökké virrasztó Császár még ebben a sem nem élõ, sem nem holt állapotában is az emberiségre vigyáz. Akaratának kivetülése, a fáklyaként izzó Astronomican mutatja az utat az emberiségnek a valós ûr mögött lapuló hipertéren át, mely összeköti az ember lakta világok millióit. A hipertéren, melyet démonok laknak, s melynek örökké változó ösvényeit véráztatta, rettentõ csataterek szegélyezik. Ezeken a harctereken, ezeken a világokon végeláthatatlan seregek indulnak csatába a nevében, s ezeket legfélelmetesebb harcosai, az Adeptus Astartes csatatestvérei, az ûrgárdisták vezetik. Nyomukban a Birodalmi Gárda seregei járnak, s õket az ember lakta bolygók milicistái; a kíméletlen, árgus szemekkel figyelõ Inkvizíció és az Adeptus Mechanikus technopapjai követik. De legyenek bármily sokan is, a vészt, mi az emberiségre les, s melynek hálóját eretnekek, mutánsok, s még náluk is rettentõbb dolgok szövik, aligha tarthatják örökké távol. Ilyen idõkben élni azt jelenti, hogy az ember egy a végtelen milliárdok arctalan tömegében. Azt jelenti, hogy az ember a valaha létezett legvéresebb, legkegyetlenebb rezsimben él. Az itt következõ egy, ezeknek az idõknek a krónikái közül. 5
Oly sokat felejtettünk, mi, emberek! Elfeledtük a technikát és a tudományokat, és sok olyat, amire már senki nem emlékszik, és soha többé nem is fog. Nem létezik már sem a fejlõdés, sem a megértés ígérete, mert ebben a jövõben nem létezik már más, csupán háború. A csillagok közt nincs már béke, csupán öldöklés, sötétség, hideg, és a vérre szomjazó, kegyetlen istenek kacaja.
„A Káosz a felkészületlenre és tökéletlenre csap le legelõször. Egy igaz lélek fölött azonban, mely minden tekintetben elutasítja, nincs hatalma.” Gideon Ravenor: A vágyódás szférái
Elérkezett a Hadjárat huszonkettedik éve, s Macaroth Hadúr seregei megújult erõvel vetették magukat a harcba. A Cabal Alfán, a Gerlinde-on és a Zadokon aratott gyõzelem magabiztosabbá tette a csapatokat, s ezzel a lendülettel sikerült mélyen benyomulni a Carcaradon-rendszerbe. Az Ellenség fõvezére, Urlock Gaur kénytelen volt visszavonni az erõit, s Macaroth megpróbálta szétzúzni õket, mielõtt egy újabb arcvonalat alakítottak volna ki az Erinnüsz-rendszerben. A Második Fronton hagyott seregek – az Ötös, Nyolcas és Kilences – továbbra is a Káoszhadúr legtehetségesebb hadnagyát, Anakwanar Sek magisztert próbálták kiûzni a Khanszektorból. Ez azonban – minden erõfeszítésük ellenére – egyre kevesebb sikerrel kecsegtetett. A kezdeti lendület megtört, ahogy a jobbára újoncokból álló seregek harci kedve és morálja lassan semmivé foszlott. A 41. évezred 776. esztendejére a Második Front összeomlással fenyegetett, s Van Voytz tábornagy, az Ötödik Hadtest parancsnoka ezt úgy próbálta ellensúlyozni, hogy egy sor olyan világ felszabadításába kezdett, melyeket a taktikusok már leírtak. A tábornagy ezt felperzselt föld stratégiának ne6
vezte, s bízott benne, hogy a kemény küzdelemmel, és a kivívott gyõzelmekkel sikerül visszaállítani a seregek büszkeségét, s javítani a harci morált. A felperzselt föld stratégia elérte a kívánt célt, bár az ehhez felhasznált készletek és emberanyag szükségességét késõbb sokáig vitatta a Munitorium. A rendelkezésünkre álló adatok bizonyítják, hogy egy bizonyos esetben azonban teljesen más szándék húzódott meg a rettentõ, véres erõfeszítések mögött. Részlet a Kései Keresztes Hadjáratok Krónikáiból
7
8
A GYÕZELEM ÚTJÁN EGY
A RIP rövidítés volt, és az Alagsorban került rá sor. Az alakulatban kétszáznegyvenhárom kopasz volt, a többségük a P miatt. Az elsõ napon Criid még nem ismert senkit, így egyedül, zsebre dugott kézzel ácsorogott az egyik fal mellett. Kapott is emiatt Kexie õrmestertõl. – Egyetlen kibaszott gárdista, még az ilyen kopasz szarcsimbókok, mint ti… még az ilyenek sem dugják zsebre a kezüket egy tiszt jelenlétében! Az õrmester ezekkel a szavakkal üdvözölte õket. A stílusa tökéletesen passzolt a külsejéhez. Kexie két méter húsz magas volt, és úgy festett, mintha formátlan hústömbökbõl fércelték volna össze. Lassan, kimérten beszélt, mint akinek a világ minden ideje a rendelkezésére áll – pusztán azért, hogy ezalatt másokat kínozzon és megalázzon. A szavai mérgezett fullánkok voltak, s szinte izzott tõlük a levegõ. Éjszakánként, amikor elüvöltötte magát, majdhogynem látni is lehetett õket a sötétben. Mindig egy keményfa botot hordott magánál, ami szokatlan átmenet volt egy negyvencentis karhatalmi bot, és egy 9
székláb között. Mi több, valamilyen bizarr oknál fogva nevet is adott neki. Saroonak hívta, és elég gyakran vele adott nyomatékot a szavainak. A „kopasz szarcsimbókok”-nál Criid bal kezére csapott le vele, aztán, amikor odaért, hogy „mint ti”, a jobbra. A kézfejébe hasító, égetõ fájdalom még szinte el sem jutott a tudatig, amikor Kexie már ott tartott, hogy „dugják zsebre a kezüket” – és azzal a lendülettel Saroo Criid heréit találta el, és a fiatalember hörögve esett össze. – Föl! – reccsent rá az õrmester. – Vigyázzállás, kezeket szorosan a comb mellé! Másféle pozitúra elfogadhatatlan mind az Istencsászárnak, mind nekem, mind Saroonak. Világos?! – Igen, uram! – Eh… – hajtotta félre a fejét Kexie, mintha csak hallgatózna. – Micsoda egy csürhe… ennél jobban nem megy?! Szerinted Saroo elégedett ezzel a vigyázzállással?! Criidnek sikerült feltápászkodnia, és igyekezett olyan egyenesen állni, ahogy csak bírt. A kopaszok egy része roppant szórakoztatónak találta a kis közjátékot. Az elsõ napból alig tíz perc telt el, s az egyikük máris a padlón fetreng a fájdalomtól. Mindenféle seregekbõl és alakulatokból voltak itt, s már ennyi idõ is elég volt, hogy Criid megismerje néhányuk nevét – vagy legalább a becenevét. Ott volt Böszme, egy nagydarab, masszív kolstec a 33-asoktól, aki igazi tréfamesternek bizonyult. Büszkén hangoztatta, hogy azért van RIP-en, mert mindenhez gyökér. Cuki sötét hajú, kreol bõrû, nõi harckocsizó volt a Hauberkánusok valamelyik századából. Már harmadszor volt RIP-en, de most elõször találkozott Kexie õrmesterrel. Amikor Böszme megkérdezte, hogy miért van itt, csak anynyit mondott, hogy nem szereti, ha parancsolgatnak neki, s mivel annyira tûnt barátságosnak, mint egy rohamkés, enynyiben is hagyták a dolgot. Szikla, a Gárda õsi szokása szerint tisztán szívatásból kapta a becenevét – alacsony, vékony srác volt, szintén kolstec, 10
de Böszmével ellentétben volt benne valami, amitõl mindenki undorodva húzódott félre a közelébõl. Magas fejhangon vihogott, amivel pillanatok alatt halálra idegesítette a többieket. Állítólag a kifinomult humora miatt volt itt. – A parancsnokom nem díjazta, hogy szuronyt tûztem egy rakétavetõre… heh-heh-heh! Criid tízpercnyi tapasztalatának tükrében közel-távol Wash volt mindannyiuk közül a legaljasabb. Rawne õrnagyra emlékeztette – magas, sötét hajú, jóvágású fickó volt. Mi több, tudta is magáról, hogy még a kopott RIP-es zubbonyban is jól fest, és hideg távolságtartással kezelte a többieket. Amikor Böszme megkérdezte tõle, hogy miért van itt, tüntetõen lehunyta a szemét, és elfordult. – Ó, micsoda kemény egy fickó, heh-heh-heh! – kuncogott Szikla, és egy páran egyetértõ vigyorgással bólogattak hozzá. Wash megfordult, majd elkapta a suhanc nyakát, és a bal keze mutatóujjával addig nyomta felfelé a kolstec felsõ ajkát, míg az már szinte leszakadt. Szikla ijedtében moccanni sem mert, s a többiek is döbbenten hõköltek hátra. – Nem vagyok kemény fickó – mondta halkan Wash. – És nem vagyok a kibaszott cimborátok sem. Ha hozzám szóltok, szólítsatok Washnak! De inkább ne szóljatok hozzám! Azzal kihúzta Szikla szájából az ujját, és elengedte a kölyköt. Onnantól kezdve tényleg nem szólt hozzá senki. – A tanithi padlót sikál! – vigyorgott Böszme, amikor Kexie elverte Criidet. – Elsõ és Egyetlen! Ezt mondják! Az elsõ és egyetlen, akit megruháznak! – Mindjárt bõgni kezd! – csatlakozott hozzá Szikla. – Nééézd csak! Mint egy kislány! Brühühü! Heh-heh-heh! – Menj haza anyucihoz, kislány! – skandálta Böszme. – Majd megtörli az orrod, és megsimogatja a kis buksid! – kajánkodott Cuki is, és csókokat dobott neki. – Cupp! Cupp! Látod, mindjárt jobb! 11
– Az anyám… – nyögte Criid. – Mindannyiótokat kibelezne, köcsögök! – Hú, mindjárt magam alá csinálok! Heh-heh-heh! – Hé, kölyök, ismertem az anyád! – vigyorgott Böszme, és megriszálta a csípõjét. – Eleinte kicsit harapott, de aztán gyorsan betört. Ó, Böszme… csináld még… még… – Kuss legyen! – csattant föl Kexie. – Pofát alapállásba, szarcsimbókok! Eh… láttam már pár alakulatot, de ez itt az igazi söpredék! Sorakozó! Egyes sor! Gyerünk! Te is, Criid! Ez nektek egyes sor, szarcsimbókok?! És most hat oszlopba rendezõdni! Mozgás! Kexie végigvonult a sorok mellett, és újra meg újra Saroo segítségével adott hangot a nemtetszésének. Az Alagsor visszhangos csarnokaiban cudar hideg volt. A katonák lehelete párállott, a falakat vékony rozsdaréteg borította, s a levegõ állott vizelet szagától bûzlött. – Jól van, hölgyeim, úgy tûnik egyelõre tényleg csak enynyi telik tõletek! – csikorogta Kexie. – Bár ennél már újoncoktól is láttam jobbat! Szarok vagytok! Halljátok?! A söpredék legalja. Sõt! A legaljára tapadt szar. RIP-en vagytok, és az Istencsászár azt a feladatot bízta rám, hogy amíg itt vagytok, tegyem pokollá az életeteket! Eh… néhányatokból kibaszott jó gárdistát fogok faragni. Most még szarcsimbókok vagytok, de majd én igazi katonát csinálok belõletek! Vagy… megdöglötök. Egy pillanatra elhallgatott, és kihívón mérte végig a kopaszokat. – Van valakinek valami vicces hozzáfûznivalója? Gyerünk, ki vele! Szívesen meghallgatom. – Egy próbát talán megér – morogta az orra alatt Cuki. Saroo a torkát találta el, majd ahogy a nõ eldõlt, a tarkóját. Cuki hörögve, levegõért kapkodva vergõdött a padlón, s Criid már ugrott volna, hogy segítsen neki, de az õrmester mellbe bökte a bottal. 12
– Kurvára senki nem mozdul! Senki! Hadd birkózzon csak meg vele a kislány! Még valaki? Valami mókás megjegyzés?! Nem? Nem?! Kexie teljes magasságában kihúzta magát, ahogy szembefordult velük. – A Császár hozott benneteket a RIP-re, anyaszomorító kurafik és ribancok! Remélem, mindenki tisztában van vele, hogy mit is jelentenek ezek a betûk! Az R? Gyerünk! Nem hallom! – Rendszabályozás – morogták néhányan. – Nem hiszem, hogy Saroo hallotta – csapott a tenyerébe a bottal az õrmester. – Rendszabályozás, uram! – harsogták kórusban a katonák. – És az I? – Intenzív átnevelés, uram! – Alakul… és a P? – Penitencia, uram! – Jó – biccentett Kexie. – Eh… ahogy elnézem, a társaság java a P miatt van itt. Aki igen, annak hadd lássam a kezét! A kopaszok többsége, beleértve Sziklát, Cukit és Washt, jelentkezett. – Gondoltam… és aki az R miatt? Ezek – köztük Böszme is – már jóval kevesebben voltak. – És az I? Criiddel együtt összesen nyolcan tették föl a kezüket. – Picsába – csóválta meg a fejét az õrmester. – Ti nyolcan… elsõ sor, középre! Õk nyolcan egytõl egyig kölykök voltak a többiekhez képest, nyúlánk, kicsit esetlen kamaszok. – Figyeljetek és tanuljatok, szarcsimbókok! – intézte a szavait a többi katonához Kexie. – Ezek nyolcan még szüzek. Igazi kopaszok. Még soha nem vettek részt csatában. Szóval igyekezzetek, hogy közülük senki ne pipáljon le benneteket, különben fogok egy pisztolyt, és vigyorogva fogom kilocscsantani az agyatokat! 13
Aztán a nyolc újonchoz fordult. – Ötven fekvõtámasz. Bemelegítésnek.
Egy óra csuklógyakorlat után a katonák három órán keresztül kötélpályán másztak, aztán kövekkel megpakolt málhazsákkal a hátukon kocogtak körbe-körbe az Alagsor csarnokaiban. Az ötödik óra edzés után már mind némán és holtfáradtan rótták a köröket. – Állj! – csattant föl Kexie. – Zsákokat le, vissza a kötélpályához! Ha valaki leesik, az egész alakulat újból végigcsinálja a gyakorlatot. Böszme kétségbeesetten nézett föl a kötelekre, és látszott rajta, hogy alig áll a lábán. – Köpj a tenyeredbe! – súgta oda neki Criid. – Úgy könnyebb. A kolstec a tenyerébe köpött, aztán nyögve elkezdett fölfelé mászni. – Ezt… kitõl tanultad? – zihálta mászás közben. – Az apámtól. – Hogy hívják? – Melyiket? – kérdezett vissza a fiú.
14
KETTÕ
Az Alagsor plafonjára szerelt lámpák zúgva-csikorogva kapcsoltak ki, egyik a másik után. A katonák olyan fáradtak voltak, hogy a többségük le se vette az átizzadt zubbonyát, hanem csak úgy, ruhástól dõlt le a priccsére. Mindenkinek bõséggel kijutott a kék-zöld foltokból, horzsolásokból, víz- és vérhólyagokból, s a bõrük annyira érzékeny volt, hogy szinte a ruha érintése is fájdalmat okozott. – Holnap ugyanitt, hat-nulla-nullakor – recsegte Kexie. – Aki késik, az Saroonak ad számot róla. És most… sorakozó, és tisztelgés! Az õrmester komótosan paskolta a csizmaszárát a bottal, míg a RIP-esek lassan, nyöszörögve felsorakoztak elõtte. – Hat hét – mondta Kexie lassan, tagoltan. – Hat hétig leszünk a gyõzelemhez vezetõ úton, s utána, amint elérjük az úticélt, leszállunk. A Császár segedelmével addigra egy részetekbõl kibaszott jó gárdistát faragok majd. A mai nap szánalmas kezdet volt, de… holnap jobban fogjátok csinálni. Lelépni! Ahogy a kopaszok szétszéledtek, odalépett Criidhez. – Sajnálom, hogy olyan csúnyán megvertelek – mondta halkan. – Nem tudtam, hogy te is intenzív tréningen vagy, Criid. – Semmi baj, uram. Nem tudhatta. – Igaz. Kár. És most húzd félre ezeket a kicseszett priccseket! 15
A vaskos, rozsdás priccsek olyan masszívak voltak, hogy vérhólyagos tenyér nélkül is kemény feladat lett volna megmozgatni õket. – Ez… most valami vicc? – nyögte Criid. – Nem volt világos a parancs, kopasz? – csattant fel Kexie, és jókorát húzott a fiú térdhajlatára. Criid még azután is a földön fetrengett egy darabig, hogy az õrmester távozott. Aztán egy örökkévalóság után lassan föltápászkodott, és lassan a fal mellé húzta a priccseket, egyiket a másik után. Cuki, Böszme, és még vagy féltucatnyi gárdista az ajtóból figyelte Criid kínlódását, aztán végül beóvakodtak, hogy segítsenek. – Egyedül is meg tudom csinálni – rázta meg a fejét a fiú. – Az õrmester csúnyán helybenhagyott, kölyök – csóválta meg a fejét Böszme komoran. – Ilyen erõvel el is törhette volna a lábad. – Egen… de nem tette. Úgyhogy… egyedül is boldogulok. – Ja, de ha segítünk, gyorsabban kész leszel – biccentett egy Zeedon nevû, fiatal katona. – Micsoda mocsok ez a Kexie – sziszegte Cuki. – Egyszer úgyis kiontom a belét. – Ja – húzta el a száját Böszme. – Majd egyszer. – Van késem! – csattant föl a nõ. – Ha megint a közelembe jön az a mocsok, azzal a bottal… hát én kicsinálom! – Ne – ingatta a fejét Criid. – Má' mér? – húzta föl a szemöldökét Cuki. – Ha a közelembe jön… – Megtámadni egy kiképzõtisztet? – mondta halkan a fiú. – Ne légy hülye! Ott helyben agyonlõnek. – Pedig… megérné – szegte föl az állát Cuki dacosan, de a szavaiból már hiányzott a magabiztosság. – Kexie csak a munkáját végzi – folytatta Criid. – Ez itt a Birodalmi Gárda. Fegyelem és büntetés. Ez segít megtanulni, hogyan maradjunk életben. Ha mást vártál, akkor kurvára nem érte meg belépni a seregbe. 16
– Úgy beszélsz, mint valami kibaszott komisszár! – ráncolta a homlokát Zeedon. – Ez az elsõ dicséret, amit ma kaptam – mosolyodott el halványan Criid. – Mi a neved, fiú? – kérdezte Böszme. – Criid. – Úgy hangzik, mint a Birodalmi Krédó. – Nem igazán. Verghasti név. – Tökmindegy – vont vállat a kolstec. – Krédónak foglak hívni. Egészen pöpec kis név, nem igaz?! – Ha te mondod. – Az… az meg ki? – mutatott az Alagsor bejárata felé Cuki. Középmagas, karcsú nõ állt az ajtóban, fekete egyenruháján õrmesteri rangjelzés. – Francba! – szisszent fel Criid. – Ki az? – kíváncsiskodott Cuki. – Csak az… a felügyelõ tisztem. Jött, hogy ellenõrizzen. Hát akkor… holnap? – Szokott helyen, szokott idõben, Krédó – vigyorodott el Böszme. – Még a fájdalom is ugyanaz lesz. – Krédó? – kérdezte a nõ, amint az ajtóhoz ért. – Kaptam egy… becenevet. – Az ott egy zúzódás az arcodon? – Igen, csak… ne nyúlj hozzá! – Ki tette ezt veled? – Elestem. A csuklózás során. – És gondolom, a lábad is ott ütötted meg, mert csúnyán bicegsz. – Hát… mindegy. De te… mit csinálsz itt? – Jöttem, hogy megnézzem, hogyan boldogulsz az elsõ napon. – Lehet, hogy jobb lett volna, ha nem jössz – sóhajtott föl Criid, és elsántikált mellette. – Dalin! – mordult rá a nõ. 17
A magas, vállas, tizennyolc éves Dalin Criid egyedül ettõl a hangtól tartott az egész univerzumban. Behúzta a nyakát, és megállt. – Megvert valaki ? – A kiképzõ õrmester ezzel adott nyomatékot a szavainak. A RIP-en nincs kivételezés. – A rohadék! – vicsorodott el Tona Criid. – Ki kéne nyírnom! Akarod, hogy kinyírjam? – Nem, anya – sóhajtott föl Dalin, és szomorkásan elmosolyodott. – De ha legközelebb is azért jössz ide, hogy ellenõrizz… akkor inkább engem nyírj ki.
18
HÁROM
A gyûjtõ az étkezések idején volt a legzsúfoltabb. Nyálkás pára csapódott le a falakon, s távolról úgy tûnt, mintha köd ülné meg a hatalmas, egybenyitott teret. A légcserélõ ventilátorok hatalmas, lomhán forgó lapátjaira vastag, megfeketedett rétegekben rakódott föl a zsíros mocsok, s mindent átitatott a túl sokat használt, odaégett olaj, a fõtt zöldség és a sült hús aromája. A szüntelen nyüzsgés és zsivaj itt nem a tömeg velejárója volt, sokkal inkább életforma, ami a Birodalmi Gárdához tartozott. Minden gárdistának járt a napi fejadag, amit a Munitorium étkezõiben fogyaszthatott el, de a változatos, meleg ételek minden nappali ciklus végén százakat csábítottak le a gyûjtõbe. És persze a lehetõség, hogy idelent lehetett piálni, hangoskodni és egyéb élvezeteknek hódolni, ha az ember tudta, hol keresse, és volt némi pénz a zsebében. A gyûjtõ a táborkísérõk miatt jött létre. Õk voltak azok, akik mindenhová elkísérték a sereget, s akik nélkül a Gárda talán nem is mûködött volna. Feleségek, szeretõk, gyerekek, pár kirurgus, szajhák, papok, koldusok, mindenféle mesterember, uzsorások, írnokok, és egy sor olyan alak, akik döglegyekként követték a Birodalmi Gárdát az ûr sötét ösvényein. A Komisszariátus és a Munitorium óvatos becslései szerint a tábori kísérõk legalább annyian voltak, mint az aktív állományban szolgáló gárdisták. 19
És ez a hatalmas, ezerarcú tömeg a gyûjtõkben élt, étkezett és üzletelt. Nélkülük a Munitorium szállítási költségei a felére csökkennének, de… egy nap se telne bele, és a gárdisták tömegesen dezertálnának. Viktor Hark örömmel konstatálta, hogy a mellette talpaló, fiatal politikai tiszt nem osztja – vagy legalább nem hangoztatja – ezt a nézetet. Igaz, nem is volt rá ideje. Nahum Ludd komisszárhelyettes most járt elõször a hatalmas csapatszállító gyûjtõszintjén, s mióta csak beléptek ide, úgy érezte, mintha egy idegen világba csöppent volna. Hark figyelmét azonban az sem kerülte el, hogy a fiatalember az ezernyi újdonság ellenére is nyitott szemmel jár, és résen van. Kezdte érteni, hogy miért vezényelték Luddot az átszervezett Elsõ és Egyetlenhez. Kikerülték az egyik standot, ahol nyílt lángon épp pirítottak valamit, és elhaladtak egy sor szutykos alak mellett, akik fûszeres nyársonsültet faltak. Amerre csak néztek, mindenfelé pénz és áru cserélt gazdát, s szinte minden eladó és megvehetõ volt. – Éhes? – kérdezte Hark. – Már vacsoráztam, uram – rázta meg a fejét Ludd. – Munitorium fejadag? – Az jön ki a zsoldunkból. – Mi volt a mai meglepetés? – Ó, hát… savanyított hal, meg kenyérpuding. – És… jó volt? – Azt hiszem, a halra ön azt mondaná, uram, hogy… pikáns. Egy szolgáló sietett el mellettük, a vállán friss, illatozó lepényekkel teli tálcával. Ludd képtelen volt levenni róluk a szemét, és a gyomra üvöltve kezdett korogni. Hark, a maga köpcös, masszív alakjával, sötét hajával és vaskos, rövid nyakával inkább nézett ki kocsmai kidobónak vagy hivatásos verekedõnek, mint komisszárnak. Ludd azon20
ban már elég idõt töltött mellette, hogy tudja, az udvarias, gyakran barátságos modor álcája mögött Viktor Hark ugyanolyan kemény, fegyelmezett és kegyetlen tud lenni, mint bármelyik komisszár. Sõt elnézve a bal karja helyén ülõ implantátumot, néha keményebb is. Hark felemelte a gépi karját, mire a szolgáló azonnal megállt. – Igen, uram? – Két lepényt kérek. – Édeset, vagy sósat? – Milyenek? – Az egyik fajta fûszeres hússal van töltve, a másik cukrozott gyümölcsökkel és sodóval. – Ludd? – Esetleg… javasolhatnám a gyümölcsöset, uram? – Mindkét fajtából kérek egyet – biccentett Hark, és a kabátja belsõ zsebébõl néhány pénzérmét húzott elõ. Miközben továbbindultak, lassan, komótosan majszolták a zsírpapírba csomagolt, forró lepényeket. Ludd pillanatok alatt eltüntette a sajátját, annak ellenére, hogy a kicsorduló, forró sodó megégette a nyelvét. – Köszönöm, uram. – Ugyan – legyintett Hark, majd megtörölte a szája szélét. – Mik is vagyunk mi most, Ludd? – Nem… nem igazán értem, hogy mire céloz, uram. – Mik voltunk, mielõtt megvettem a lepényeket? – Két komisszár, akik a táborkísérõk számára kijelölt körletekben járõröznek, uram. – Gyûjtõk, Ludd. Azok, akik itt élnek, így hívják. Tudom, hogy mi a hivatalos megnevezése, de valahogy nem áll rá a szám. Túl hosszú. És úgy hangzik, mint valami rossz vicc felvezetése. – Értem, uram. – De… – lassan evett még egy falatot, majd folytatta – ennek ellenére igaza van. Két komisszár, akik a gyûjtõben tar21
tanak szemlét. Olyan helyen, ahol mindenkinek van valami stiklis ügylete vagy rejtegetnivalója. Ha a mi fajtánk feltûnik itt, hirtelen megváltozik az emberek viselkedése. De két komisszár, akik lepényt esznek… és csupa morzsa a kabátjuk… – Ó… elnézést, uram! – Szóval… ha két effélét lát, akkor mit gondol? – Hogy nem hivatalos minõségben vannak itt, hanem enni jöttek. – Pontosan – biccentett Hark. – Ez is része a mesterségünknek, Ludd. A félrevezetés. Hogy az emberek olyannak lássanak minket, amilyennek mi akarjuk. Csepûrágók oldalaztak el mellettük, a többségüknél volt valamilyen hangszer – síp, duda, dob vagy hegedû. A nyomukban érkezõ, színes rongyokat viselõ akrobaták kézi kereplõitõl azonban alig lehetett hallani a dalt, amit játszottak. Mögöttük két férfi haladt, akik kopott érméket húztak elõ az emberek füle mögül, s gyümölcsökkel meg félig megrágott száraz kenyérdarabokkal zsonglõrködtek. A sort egy kis kölyök zárta, akinek zöld katonai álcafestékkel bekent arcából csak a fogai és a szeme fehérje látszott. Egy kopott rohamsisakot cipelt, s abba gyûjtötte a nézõk adományait. Hark félreállt az útjukból, s Luddot is maga után húzta. A tömegben az Ecclesiarchia fiatal papjai osztogatták a Lectitio Divinatus szent szövegeinek másolatait, máshol koszlott rongyokba öltözött szerencsétlenek suvickolták tisztára a gárdisták bakancsát pár garasért. Néhány méterrel odébb, egy kifõzde pultjánál két katona – egy kolstec és egy tagbaszakadt hauberkánus – épp azon vitatkozott, hogy ki is következik, és úgy tûnt, egy percen belül egymás torkának ugranak. – Ne foglalkozzon vele! – rázta meg a fejét Hark. – Más dolog miatt vagyunk itt. A tömegben csak lassan tudtak haladni, így kénytelenek voltak egy részeg és szemmel láthatóan félnótás fickó szónok22
latát végighallgatni arról, hogyan menthetõ meg az emberiség haldokló lelke. Hark egyszerûen elengedte a füle mellett a két összetolt láda tetején óbégató fickó szavait. Még mindig a dudákra figyelt, a dallamra, amit a csepûrágó muzsikusok játszottak. Emlékeztette valamire. Mint amikor egy nyugtalanító emlék bukkan a tudat felszínére, de az ember nem tudja hová tenni. Csak a hozzá kapcsolódó futó benyomásokat érzi. Szomorúságot és megbánást. – Uram! – Igen? – rázta meg a fejét Hark, aki egyáltalán nem örült annak, hogy valami ennyire el tudta terelni a figyelmét. A fenébe is! A Dicsõség Útja, ahogy a katonák a következõ csatatérig tartó hajóutat hívták, legalább annyi megoldásra váró problémát tartogatott a komisszárok számára, mint a harctér. Egy politikai tiszt figyelme ilyenkor sem lankadhat! – Vegyük át még egyszer – mondta csöndesen. – Mit is mondott a forrása? – Pavver Kricsmije, uram. Merrt az utóbbi idõben fõleg oda jár. És a forrásom azt is említette, hogy több mint háromszázzal tartozik a háznak. – Felmerül a kérdés, hogy miért jár oda ennek ellenére – tûnõdött Hark hangosan. – Felmerül – biccentett Ludd. – Azt hiszem, többrõl van itt szó, mint csupán a pénzrõl. Rhen Merrt tanithi volt, s az Alapítás óta szolgált a seregben. Évekkel ezelõtt egy csatában a fél arcát elveszítette, s úgy tûnt, a szerencse azóta sem pártolt mellé. – Ki fogjuk végezni, uram? – kérdezte Ludd óvatosan. – Nem – csóválta meg a fejét Hark. – Dehogyis! Talán úgy gondolja, hogy ilyen vérszomjas, keményvonalas komisszár vagyok? – Még nem igazán ismerem önt, uram. Szerettem volna egy kicsit jobban megérteni, hogy mit miért tesz. – Rendben – biccentett Hark. – Legyen. Nem fogom lelõni a tanithit, hacsak nem szolgáltat rá jó okot. Õ a mi kato23
nánk, és az ilyeneket az ember nem lövi le csak úgy. Azért vagyunk itt, hogy megmentsük, mielõtt még nagyobb lesz a baj. És ezzel Merrtnek és a seregnek is a hasznára leszünk. A morál és a fegyelem kéz a kézben járják a maguk táncát. Tudja, mi az a polka, Ludd? – Az olyan… állatféle? Mint egy leopárd? – Nem igazán. No mindegy. Az ott Pavver Kricsmije? – Igen, uram. – Jó. Akkor most adja ide a kabátját és a sapkáját! – Miért is, uram? – Mert ezek nélkül úgy fest majd, mint egy fiatal gárdista. Ezt tegye el! Pár mocskos, gyûrött bankót nyomott Ludd markába, aki szó nélkül zsebre vágta, és bement az ivóba. Pavver, a tulaj szeretett úgy beszélni a helyrõl, mint egyfajta „létesítményrõl” vagy „szórakozóhelyrõl”, bár igazság szerint a Kricsmi egyik sem volt. Két méterrel a fedélzet szintje alatt bújt meg, egy rég használaton kívüli szervizdokkban. Félhomályos, füstös hely volt, pislákoló parázsgömbökkel és lopott, vízhatlan ponyvával fedett falakkal. Tulajdonképpen már a lopás és az illegális helyfoglalás miatt le lehetne tartóztatni az egész bagázst – tûnõdött Ludd. A zene a tetõre szerelt, viharverte hangszórókból szólt, bár az összeverõdött tömeg jóval nagyobb figyelmet szentelt a lengén öltözött pincérnõknek. A fiatalember megfigyelte, milyen üres a tekintetük. Az, amelyiktõl a pultnál egy pohár amasecet rendelt, élettelen mosolyt villantott rá. Ludd letett két érmét a pultra, és belekortyolt az italba. Merrt gyalogost már akkor kiszúrta a tömegbõl, amikor belépett. A tanithi az egyik oldalsó asztalnál ült, és épp egy pakli kártyát kevert. El se lehetett volna téveszteni – valamikor rég egy lövés elvitte a fél álkapcsát, és azóta gépi implantátum csúfította el az arcát. Régen mesterlövész volt, de az arcával együtt annak is befellegzett. Az aktája szerint a Monthaxon történtek 24
