Grüll Tibor (1964) a Pécsi Tudományegyetem docense, az Országos Rabbiképzõ–Zsidó Egyetem magántanára, a Szent Pál Akadémia tanszékvezetõ fõiskolai tanára. Fõ kutatási területe a korai császárkor, valamint a római kori zsidóság és a korai kereszténység története.
A principátus geopolitikai propagandája Grüll Tibor
Legutóbbi írása az Ókorban: Jeruzsálem a hurbán után. Mikor vált rómaivá a zsidók szent városa? (2007/3).
A
z isteni Augustus tettei, amelyekkel a földkerekséget a római nép hatalma alá hajtotta” – a Monumentum Ancyranum jól ismert bevezetõ mondatának jelen„ tését eddig csak igen kevesen vizsgálták meg földrajzi szemszögbõl. Pedig nagyon is érdemes elgondolkodnunk azon, hogy vajon mit érthetett Augustus „földkerekség”-en; vagy épp azon, hogy vajon miért hiányzik ez a mondat a hivatalos görög fordításból, amely csak „a felséges isten tetteirõl és ajándékairól” emlékezik meg?
Meddig terjedt az orbis terrarum? A rómaiak – csakúgy, mint görög elõdeik – természetesen tisztában voltak a föld megközelítõleg gömb alakjával.1 Abban is egyetértettek, hogy a „lakott világ” (hé oikumené gé) három kontinensbõl áll: ez Európa, Ázsia és Afrika; s hogy mindhárom a Föld északi félgömbjén található, s annak nagyjából a felét foglalja el.2 Az ión geográfusok még – az Iliasz nevezetes pajzsleírásához idomulva – kör alakúnak ábrázolták a három
Eratoszthenész (Kr. e. 3. század) világtérképének rekonstrukciója
56 54
A principátus geopolitikai propagandája
kontinenst, de ezen a rómaiak már túlléptek. Sztrabón és Plinius is megegyezett abban, hogy a lakott föld kelet–nyugati kiterjedése kétszer olyan hosszú, mint az észak–déli, vagyis azt nem egy körben, hanem egy 2:1 oldalarányú téglalapban (to tetrapleuron) lehet a legmegfelelõbben ábrázolni.3 Amiben még egyetértés volt a görögök és rómaiak között: az oikumenét az Ókeanosz öleli körbe, amely északi irányban a sarki délkör fagya, déli irányban az egyenlítõi forróság miatt nem hajózható.4 Az oikumené északi és déli határai (eszkhata) tehát a szélsõséges körülmények miatt jószerével kifürkészhetetlenek. Meddig terjed tehát az oikumené? Keleten Nagy Sándor felülmúlhatatlan hódításai jelentették a végsõ határt,5 ezt egészítette ki Taprobane (Srí Lanka, Ceylon) megismerése Claudius korában.6 A Seresekrõl, vagyis a kínaiakról hiába volt tudomásuk a rómaiaknak, ez a hatalmas birodalom a maga valóságos kiterjedésében sosem került rá a római térképekre.7 Északon a notórius hazudozónak tartott Pütheasz jutott a legmesszebbre: Thulé szigete még a rómaiak számára is az Oceanus externus legkülsõ északi határát jelentette.8 Nyugaton – úgy tûnik – a rómaiak is beletörõdtek abba, hogy a Héraklész oszlopai jelentik a non plus ultrát, római jelenlét nyomait legnyugatabbra a Kanári-szigetekhez tartozó Lanzarotte- / El Bebedero-szigeten találták meg.9 Délen a garamantok fõvárosáig, Garamáig hatoltak elõre a Szaharában,10 de a Száhel-övezet felderítésére már nem vállalkoztak; s a római jelenlétnek csak bizonytalan nyomait találták meg a kelet-afrikai partvidéken.11 Az Afrika körülhajózására vonatkozó néhány utalás vagy félreértésen alapszik, vagy egyszerûen nem hihetõ.
A világhódítás koncepciója Pompeiusnál, Caesarnál és Augustusnál A „világhódítást” célul kitûzõ római imperium-ideológia kétségkívül a „világbíró Nagy Sándor” mítoszában gyökerezett. Pompeius Trogus ezekkel a szavakkal mutatta be Nagy Sándor keleti hódításait: „Sándor az Óceánnak italáldozatot mutatott be, és imádkozott a hazájába való szerencsés visszatérésért, és mintha csak kocsit hajtott volna céloszlop körül, megállapította birodalmának határait egészen addig, ameddig a szárazföldi sivatagok az elõrenyomulást engedték, és ameddig a tenger hajózható volt” (Iustin. XII. 10. 5).12 Bár nem lehet kizárni, hogy Alexandrosz valóban így gondolkodott, ez a megfogalmazás – Katherine Clarke kifejezésével élve – a római geopolitikai „univerzalizmus” gondolkodásés kifejezésmódját tükrözi.13 A Nagy Sándorral történõ tudatos versengés (aemulatio Alexandri) jellemezte Trogus korának valamennyi nagy tábornokát. Pompeius Magnus életrajzírója feljegyezte, hogy a római politikust – külsõ hasonlóságuk miatt – már fiatalon Alexandrosznak szólították a rómaiak. Pompeius késõbb is tudatosan törekedett a mítosz életben tartására, sõt annak meghaladására.14 Sikerrel, hiszen elsõ rómaiként – görög elõdjét is túlszárnyalva – mindhárom kontinensen gyõzelmeket aratott, amit három diadalmeneten láthatott Róma ujjongó népe. Noha Pompeius nem jutott el az Indusig és a Perzsa-öbölig, amikor a Vörös-tenger felé utat vágott legióival, azt abban a tudatban tette, hogy a „földövezõ Ókeanosz” egyik öblét fogja meglátni: Ekkor leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy elfoglalja Szíriát, Arábián keresztül a Vörös-tengerhez vonuljon, és gyõzedelmesen eljusson az egész földet körülölelõ Óceánhoz, mert már Libüát [Afrika] is meghódította egészen a külsõ tengerig, és Hispaniában az Atlanti-tenger partjáig terjesztette ki uralmát, majd harmadszor kis híján elérkezett a Hürkaniai-tengerig [Kaszpi-tenger]. (Plut. Pomp. 38)15 A polgárháborúban gyõztes Caesar természetesen nem adhatta alább. Plutarkhosz így jellemzi a hadvezér-politikust az Alexandrosz párjaként szereplõ életrajzában:
A Keletrõl szóló információk megbízhatatlansága Most Indiával kell elkezdenünk, mert ez az elsõ és legnagyobb keleti ország. Ámde alaposan meg kell fontolnunk a róla szóló tudósításokat, mert nagyon messzire van, és a mieink közül nem sokan látták, s akik látták is, csak egyes részeit látták, nagyobbrészt csak hallomásból beszélnek, és amit látnak is, hadjáratban átvonulás és menekülés közben figyelték meg. Ezért ugyanazon dolgokról nem ugyanazt írják, de ezeket úgy írják le, mintha mindent a leggondosabban megvizsgáltak volna, mind azok, akik együtt vettek részt a hadjáratokban és utazásokban, mind azok, akik Alexandrosszal együtt hódították meg Ázsiát; de ezek is gyakran ellentmondanak egymásnak. Ha tehát ezek a látottakra vonatkozólag is ennyire eltérnek egymástól, mit higgyünk akkor a hallomás után közöltekbõl? (…) Azok a kereskedõk, akik mostanában a Níluson és az Arab-öblön Indiáig hajóztak, csak ritkán jutnak el a Gangeszig, de ezek különben is tudatlan és a földrajzi kutatás szempontjából hasznavehetetlen emberek. Onnan is csak egy helyrõl és csak egy királytól, Pandióntól, mások szerint Pórosztól jött követség ajándékokkal Caesar Augustushoz… Sztrabón, Geógraphika XV. 1. 1–4. C 685–686 Földy József fordítása
Taprobane (Ceylon/Srí Lanka) felfedezése Claudius uralkodásának idejébõl pontosabb feljegyzések is tudomásunkra jutottak [Taprobanéról], miután követek érkeztek errõl a szigetrõl. Ez a következõképpen történt: Annius Plocamus a Vörös-tenger vámját a fiscustól haszonbérbe vette. Arabia körül hajózva Carmania közelében egyik libertusát az északkeleti szél elragadta, aki a tizenötödik napon a sziget kikötõjébe, Hippurosba jutott. Az itteni király kegyesen fogadta a libertust, aki a következõ hat hónap alatt megtanulta a nyelvet, így válaszolni tudott a kérdésekre, és mesélt a rómaiakról, valamint a császárról. A király abból, amit hallott, fõleg az igazságosságot csodálta, mivel a libertusnál talált pénzek között a denariusok azonos súlyúak voltak, pedig a rajtuk levõ eltérõ képek azt
57 55
Tanulmányok
Készült rá és foglalkozott a gondolattal, hogy hadjáratot indít a parthusok ellen. Leigázásuk után meg akarta kerülni a Fekete-tengert, majd Hürkanián át és a Kaspi-tenger érintésével átkelt volna a Kaukázuson. Utána a szküthák földjére szeretett volna behatolni, és sorra meghódítani a Germaniával határos területeket, majd Germaniát is, így tért volna vissza Gallián keresztül Italiába. Úgy akarta kiterjeszteni birodalmát, hogy körös-körül az óceán határolja. (Plut. Caes. 58.6–7)
Augustus Kr. u. 718-ban vert quinariusa, amelyen a szárnyas Niké kezében babérkoszorúval a földgömbön ül. Az érem felirata: tr(ibunitia) pot(estate) XXX
mutatták, hogy különbözõ személyek verték azokat. Leginkább ez ösztönözte arra, hogy keresse barátságunkat, ezért négy követet küldött, akiknek vezetõje Rachia volt. Megtudtuk tõlük, hogy a szigeten 500 város található, valamint egy kikötõ a déli parton Palaesimundus város közelében, amely a leghíresebb város mind közül, és a király székhelye 200 000 lakossal. Plinius, Naturalis historia VI. 24 [84– 85] Székely Melinda fordítása
A Monumentum Ancyranum külpolitikai fejezetei (26) A római nép valamennyi provinciájának a területét megnöveltem, amelynek csak a szomszédságában hatalmunkat el nem ismerõ népek éltek. A galliai és hispaniai provinciákat, valamint Germaniát, amerre az Oceanus határolja, Gadestól az Albis-folyó torkolatáig, megbékéltettem. Az Alpok vidékét az Adriával szomszédos területektõl egész a Tyrrhen-tengerig biztonságossá tettem anélkül, hogy egy népet is jogtalanul megtámadtam volna. Hajóhadam a Rhenus torkolatától Kelet felé, egészen a cimberek határaiig elõrehatolt, ameddig római ember elõzõleg sem szárazon, sem tengeren el nem jutott, és a cimberek, a Charides és Semnones népe, valamint az ott élõ más germaniai népek követeik útján kérték barátságomat és a római nép barátságát. Parancsomra és legfõbb vezérletem alatt majdnem egy idõben két sereg vonult
Ezen elõzmények után aligha csodálkozhatunk azon, hogy Caesar örököse a Res gestaeben a római nép birodalmát úgy mutatja be, mint amelyet északon az „Oceanus által bezárt” Germania (qua includit Oceanus), illetve a „kimberek határa” (fines Cimbrorum), délen pedig a „boldog” Arabia és a szintén mesés gazdagságú Meroé határol (RgdA 26). A rómaiak keleten Armeniát – „az õsök példáját követve” – egy szövetséges és feltétlenül Róma-hû király vezetésére bízták (RgdA 27); az Eufratészen túl élõ parthusok „megalázkodva kérték a római nép barátságát”, követségeket és túszokat küldtek (RgdA 29); sõt, még a távoli Indiából is „gyakran járultak elém az ottani királyok követségei, amilyeneket eddig még egy római vezér sem látott” (RgdA 31). Ez a túlzásoktól sem mentes összefoglalás egyetlen célt szolgál: annak bizonyítását, hogy a „lakott világ” immár csaknem teljes egészében rómaivá vált. Ilyen értelemben beszél Vergilius is a „vég és határ nélküli birodalomról” (imperium sine fine) a principátus hivatalos eposzában, az Aeneisben (I. 278),16 sõt a Georgica bevezetõjében Augustus hatalmát egészen Thuléig terjeszti ki: tibi serviat ultima Thule (I. 29–31). Ezért nevezi Rómát Livius a „földkerekség fejének” (caput orbis terrarum, I. 16. 7). Ezért mondja Ovidius lefordíthatatlan szójátékkal, hogy „Róma városának és a római világnak a kiterjedése egy és ugyanaz” (Romanae spatium est urbis et orbis idem, Fast. II. 684), illetve hogy „Iuppiter ezt az egész földet szemléli az égbõl, / s nincs más látnivaló, Róma hatalma csupán” (Pont. II. 1.21–24). Halikarnasszoszi Dionüsziosz, a történész, így beszél minderrõl: „a rómaiak városa uralja az egész földet, amennyiben nem elérhetetlen, hanem emberektõl lakott; és uralkodik valamennyi tengeren, nemcsak azokon, amelyek Héraklész oszlopain belül vannak, de az Ókeanoszon is, amennyiben az hajózható; ez az elsõ és egyetlen város az egész történelemben, amely fennhatóságának határait a napkeletig és napnyugatig terjesztette ki” (Ant. Rom. I. 3. 3–6). Dionüsziosz idézett mondatában felfigyelhetünk a megengedõ értelmû mellékmondatokra: „az egész földet, amennyiben nem elérhetetlen” (vagyis vannak „elérhetetlen” földek, amelyeket nem lehet, és nem is érdemes meghódítani); „az Óceánon is, amennyiben az hajózható” (vagyis vannak „hajózhatatlan” tengerek, amelyeken nem lehet, és nem is érdemes hajózni).
A lakott világ kiterjedése Sztrabónnál Hogy a lakott föld sziget, e következtetésre elsõsorban az érzéki észrevételnek és a tapasztalásnak kell bennünket rávezetnie. Ahol csak az emberek e föld széléig eljuthattak, mindenütt tengert találtak, amelyet Ókeanosznak nevezünk. Ahol pedig errõl szemlélet alapján nem lehetett meggyõzõdni, ott az ész bizonyítja. A keleti oldal India mellett s a nyugati Ibéria és Maurisia mellett mind déli, mind északi irányban köröskörül messzire egészen behajózható. A hátralevõ rész, amelyet eddig hajóinkkal el nem értünk, mivel az ellenkezõ irányban hajózók egymással még nem találkoztak, nem lehet sok, ha az egymásnak megfelelõ és általunk elért távolságok alapján utána számítunk. (I. 1.8. C 5). Sztrabón itt arról beszél – szándékoltan kissé homályosan –, hogy az oikumené sziget: vagyis elvben körülhajózható. Mindezt arra alapozza, hogy egyrészt keleten az indiai szubkontinensen túl még hosszan lehet hajózni (errõl mai tudomásunk szerint ekkor még semmiféle gyakorlati tapasztalatuk nem volt a rómaiaknak17); másrészt nyugaton, az Atlanti-óceánra kijutva mind észak, mind dél felé messzire el le-
58 56
A principátus geopolitikai propagandája
het jutni hajóval (a valóságban északon ekkor még csak az Elba torkolatáig, délen pedig a Kanári-szigetek magasságáig jutottak el, és késõbb sem sokkal meszszebb18). Az oikumené közepe az Oceanus belsõ öble: a mare internum, vagy mare nostrum, azaz a Földközi-tenger.19 Sztrabón a három ismert kontinenst „a (Földközi-)tengert környezõ földek”-nek titulálja (II. 5.26. C 126). Észak felõl a Mediterráneumot Európa határolja, amelynek kiváló tulajdonságait szinte alig gyõzi felsorolni. Ez a kontinens a civilizáció központja, amely „a többinek is nagyon sokat adott át sajátos kiválóságaiból, minthogy az egész lakható, kivéve egy kevés, a hideg miatt lakhatatlan részt” (uo.). Határa nyugaton és északon az Ókeanosz, keleten a Tanaisz-folyó (Don). Ázsiát északon, keleten és délen az Ókeanosz határolja, de három nagy öböl-tenger található benne: a Hürkaniai, a Perzsa és az Arab. A földrészt a Taurosz-hegység osztja ketté „inneni” és „túli” részre.20 Ezek közül kétségkívül az utóbbi az érdekesebb: itt található India, ez az „igen nagy és boldog ország”, az elõtte fekvõ Taprobane, valamint Mezopotámia és a „Boldog (Eudaimón/Felix) Arábia”. A Nílustól nyugatra, Európával átellenben fekszik Libüa (Afrika). Sztrabón hangsúlyozza, hogy „a velünk szemben levõ tengerpart legnagyobb része igen termékeny”, viszont „az óceán partja mérsékelten lakott”, majd egy hosszadalmas magyarázkodás következik arról, hogy miért nem ismeretes az Afrikát délrõl és részben nyugatról határoló óceán (II. 5.26–33. C 126–131). 21 Könnyen belátható, hogy ez a tudományosnak szánt földrajzi ismertetés mennyire a római imperium-ideológiát tükrözi vissza, amelyet fentebb a Res gestae kapcsán már bemutattunk. A lényeg: a lakott világ „legjobb és legismertebb része” már a rómaiak birtokát képezi: Miután három földrész van, birtokunkban van majdnem egész Európa, kivéve az Isztroszon túl fekvõ területeket, meg a Rhénosz és a Tanaisz között levõ ókeanoszi partvidéket; az õ hatalmukban van [ti. a rómaiaké] Libüának a felénk esõ egész partvidéke, a többi része lakatlan vagy csak szórványosan és nomád módon lakják.22 Hasonlóképpen az õ kezükben van Ázsiának felénk esõ partvidéke, ha nem tekintjük az akhaioszok, zügek és héniokhoszok vidékeit, akik keskeny és nyomorúságos vidékeiken rabló és nomád módon élnek. A belföldnek és a mélyen bent fekvõ területeknek egy része az õ hatalmuk alatt áll, más része pedig a parthüaioszok és az azon túl lakó barbárok birtokában van, kelet és észak felé az indusok, a baktrioszok és a szküthák vannak, azután az arabok és az aithiopszok. Ezektõl azonban egyes részek állandóan ide [ti. a Római Birodalomhoz] kapcsolódnak. (XVII. 3.24. C 839). Sztrabón nem sok szót veszteget a lakott világon kívüli térségekre. Távol áll tõle a görögöknél divatos exókeaniszmosz, amely az Ókeanoszban lévõ szigetekkel foglalkozik. Thulé azonosításának kérdését egyszerûen félreteszi (II. 4.8. C 115); a „Boldogok szigeteinek” (Fortunatae insulae) létezését ugyan ímmel-ámmal elismeri, de eszében sincs lokalizálni (I. 1.5. C 3); az Afrika partjainál fekvõ Kernét is légbõl kapottnak tartja (I. 3.2. C 48); de még Taprobanéról is csak szûkös információi vannak: például azt állítja, hogy a sziget nem kisebb Britanniánál.23 Sztrabón arról is vitázik, hogy Ierné szigete (Hibernia, Írország) beletartozik-e a lakott világ fogalmába, vagy már azon kívülinek kell tekinteni. Maga sem tudja igazán eldönteni, mindenesetre Iernét az „alig lakható” kategóriába sorolja, míg az azon túl fekvõ vidéket lakhatatlannak minõsíti (I. 4.4 C 63; II. 1.13 C 72). „A mostani kutatók – írja – Iernén túl semmit sem ismernek, ez pedig Britannia mellett északon fekszik, teljesen vad és a hideg miatt nyomorgó emberek lakóhelye, úgyhogy szerintem ide kell tennünk a [lakott világ] határvonalát” (II. 5.8. C 115).24 A lakott világ ismert határain túl fekvõ vidékekkel kapcsolatban Sztrabón azt szeretné elhitetni olvasóival, hogy az adott földterület rendkívül keskeny; klimatikus viszonyai szélsõségesek; nyüzsögnek ott az emberre ártalmas vadállatok; a lakosság elenyészõen kevés és a legsötétebb barbarizmusba süllyedt – egyszóval: nincs is értelme meghódítani.
Aethiopiába és Arábiába, amelyet Eudaemonnak neveznek, és mindkét ellenséges népnek hatalmas veszteségeket okozott, és sok várost elfoglalt. Aethiopiában egészen a Meroéval határos Nabata városáig nyomultak elõre. Arabiában a sereg a sabaeusok területén lévõ Mariba városáig hatolt elõre. (27) A római nép fennhatóságát Egyiptomra is kiterjesztettem. Armenia maiort királyának, Artaxesnek halála után provinciává tehettem volna, de inkább õseink példáját követtem, és ezt az országot Tiberius Nero útján, aki akkor mostohafiam volt, átadtam Tigranesnek, Artavades király fiának, Tigranes király unokájának. Ugyanezt a népet, mikor elpártolt és fellázadt, Gaius fiam útján levertem és átadtam Ariobarzanes királynak, Artabazes méd király fiának, hogy uralkodjék rajta, majd az õ halála után Artavasdes nevû fiának. Ennek megöletése után az armeniai királyi nemzetségbõl származó Tigranest küldtem ebbe az országba. Az Adriai-tengeren túl, Kelet felé elterülõ valamennyi provinciát és a cyrenei provinciákat, amelyeket már nagyrészt királyok vettek birtokukba, valamint még elõzõleg a rabszolgaháborúba bonyolódott Siciliát és Sardiniát visszaszereztem. (…) (29) Hispániából, Galliából és a dalmatáktól az ellenség legyõzése után számos olyan katonai jelvényt szereztem vissza, amelyeket más vezérek vesztettek el. A parthusokat arra kényszerítettem, hogy szolgáltassák vissza a három római hadseregtõl zsákmányolt jelvényeket, és megalázkodva kérjék a római nép barátságát. Ezeket a jelvényeket pedig a Bosszúálló Mars templomának a szentélyében helyeztem el. (30) A pannoniai törzseket, amelyeket az én principatusom elõtt a római nép hadserege sohasem közelített meg, Tiberius Nero révén, aki akkor mostohafiam és legatusom volt, legyõztem, a római nép hatalma alá vetettem, és Illyricum határait elõbbrevittem egészen a Danuvius folyó partjáig. Az a dák sereg, amely az innensõ partra átkelt, az én legfõbb vezérletem alatt teljes vereséget szenvedett, majd az én seregem kelt át a Danuvius túlsó partjára, és a dák törzseket a római nép fennhatóságának vállalására kényszerítette. (31) Indiából gyakran járultak elém az ottani királyok követségei, amilyeneket eddig még egy római vezér sem látott. A mi barátságunkat keresték követeik útján a bastarnák és scythák, valamint a Tanaison innen és túl
59 57
Tanulmányok
A föld széleinek kutatása A római imperium-ideológia tudomásul vette, hogy az Ókeanosz zárja le nyugati határait, ugyanakkor keleti, déli és északi irányban óvatosan igyekezett kikutatni az oikumené addig még ismeretlen részeit, hogy eljusson annak külsõ határaihoz. Polübiosz is kitért arra, hogy a rómaiak elõdeikhez méltó, sõt azokat túlszárnyaló felfedezéseket tettek, ám a végeredmény ismeretében ez kissé túlzó megállapításnak tûnik.25 Ha akarjuk – Polübiosz nyomán – nevezhetjük ezeket „felfedezõutaknak”, de valójában csak a térkép fehér foltjainak eltüntetésérõl volt szó. (Valódi „felfedezõút” az lett volna, ha valaki szándékosan megkerüli Afrikát, vagy áthajózik az Északi-tengeren Kínába, vagy elindul Hispania nyugati partvidékérõl, hogy eljusson Ázsiába. Erre azonban a reneszánsz felfedezõutakig kellett várnunk.) Augustus alatt valószínûleg az egyiptomi praefectusok köteA Vörös-tengeri Farasan-szigeten (Szaúd-Arábia) lessége volt a déli határok kikutatása. Rögvest Egyiptom profelfedezett római felirat átírása vinciává szervezése után (Kr. e. 30/29) annak elsõ helytartója, a késõbb kegyvesztetté vált Cornelius Gallus vezetett expedíciót Núbia felé, majd Kr. e. 25/24-ben utódja, Aelius Gallus egészen Arabia Felixig juélõ sarmaták királyai, Albania, Hiberia tott el.26 Röviddel ezután utódja, C. vagy P. Petronius Meroéba vezetett hadjáratot, és Media királya. (32) Hozzám folyamodtak könyörgéseikkel a parthusok királyai: 870 mérföldre délre Szüénétõl.27 Augustus – úgy tûnik – bedõlt az addigi sikerjeTigridates és késõbb Phrates, Phrates kilentéseknek, mivel Kr. u. 1-ben féltett unokáját és kiszemelt trónörökösét, a fiatal rály fia, Artavasdes méd és Artaxerxes Gaius Caesart küldte egy sereg élén a Vörös-tenger mentén Arábiába, ahol az életét adiabenei király, Dumnobellaunus, a brivesztette.28 Nero korában, 61–63 között egy felfedezõ és térképész csapat a praetotannok királya és Tincommius, a sugamrianusok kíséretében Szüéné és Meroé között végzett kutatásokat.29 1998-ban Faber Maelo és […]rus, a markomann suerasan szigetén (Szaúd-Arábia) került elõ, majd 2004-ben publikálták azt a latin bek királya. Phrates parthus király, Oronyelvû feliratot, amelyet a Legio II Traiana Fortis egyik vexillatiója és annak sedes fia, hozzám küldte valamennyi fiát és gédcsapatai „a kikötõ és Hercules tengerének praefectusa alatt” dedikált Antoniunokáját Italiába, nem azért, mert hábonus Piusnak.30 rúban legyõztem, hanem hogy fiainak keÉszak-Afrika délebbre fekvõ vidéke sohasem tartozott a kiemelt fontosságú tezessége révén elnyerje barátságunkat. rületek közé, egyszerûen amiatt, mivel a szaharai éghajlat és környezet szinte elviIgen sok más nép, amely azelõtt semmiféle selhetetlennek és igen kevéssé hasznosnak tûnt a római imperium számára. Sztrakövetküldési és baráti viszonyban nem álbón azt írja róla: „Libüában legnagyobbrészt ismeretlen népek laknak, mert terülelott a római néppel, most tapasztalhatta a teikre mélyen behatolni nem sikerül sem hadseregeknek, sem idegeneknek, római nép megbízhatóságát. (33) A partbennszülöttek pedig ilyen messzirõl részint csak kevesen jönnek hozzánk, részint husok és médek népei követeik útján tõlem megbízhatatlan az elõadásuk és nem mondanak el mindent” (II. 5.33. C 131). Enkérték és kapták fejedelmi sarjaikat kiránek ellenére forrásaink beszámolnak arról, hogy Kr. e. 20-ban Cornelius Balbus ellyaikul: a parthusok Vononest, Phrates kiérte a Fezzánt és bevette a garamantok fõvárosát, Garamát, akiket a legújabb kutarály fiát, Orodes király unokáját, a médek tások alapján nem holmi barlanglakó nomádoknak, hanem egy letelepedett, magapedig Ariobarzanest, Artavasdes király san civilizált népességnek kell elképzelnünk.31 Késõbb is vezettek alkalmi fiát, Ariobarzanes király unokáját.” expedíciókat erre a barátságtalan vidékre: Valerius Festus, a Legio III Augusta leRes gestae divi Augusti 26–33 gatusa Kr. u. 70-ben járt erre (Plin. NH VI. 38), és nem sokkal késõbb, Titus és DoBorzsák István fordítása mitianus alatt három vagy négy hónapos utazással (1500–2000 kilométert megtéve) újabb két expedíció: egy katonai Septimius Flaccus irányításával, és egy polgári Julius Maternus vezetésével elérte a „rinocéroszok földjét”, a Tibestitõl délre (Ptol. I. 8. 4). Keleten Domitius Corbulo arméniai expedíciója nyomán sikerült az Eufratész folyását és a Kaszpi-kapuk helyét térképen rögzíteni (Plin. NH VI. 139–141); Hadrianus egyik tisztje, Arrianosz pedig a Pontosz Euxeinosz (Feketetenger) keleti partvidékét derítette fel egy flotillával (PPE 6.10). Északon – az Ókeanosz partjai mentén hajózva – egészen a Jütland-félszigetig, vagyis a kimberek határáig jutott egy expedíció, ameddig soha korábban nem értek el, de a köd és a jég visszafordulásra kényszerítette õket (RgdA 26; Plin. NH II. 67. [167]). Az expedíciót egy katona-költõ, Albinovanus Pedo is megverselte. Nem kérdés, hogy a flotilla Héraklész oszlopaitól (Gibraltár) a Kaszpi-tengerig akart eljutni, ahol állítólag ugyancsak álltak Herculesrõl elnevezett oszlopok. Germanicus útját késõbb Tacitus így kommentálta: „Sõt itt [a frízek tájékán] még az Oceanust is megkísértettük; az a hír járta, hogy máig megvannak Hercules oszlopai, akár mert valóban elkerült oda Hercules, akár mert bármi nagyszerû van valahol, azt egyetér-
60 58
A principátus geopolitikai propagandája
tõleg az õ hírének szoktuk tulajdonítani. Nem hiányzott a merészség Drusus Germanicusból, de az óceán ellene szegült annak, hogy õt s vele együtt Herculest kutassák” (Germ. 34.3).
A lakott világ felmérése 1986-ban hét vékony fatáblát találtak egy Kr. e. 239-ben elhunyt katonatiszt sírjában, amelyre tintával egy terület 1:300 000 méretarányú térképét festették. Tizenhárom évvel azelõtt egy Kr. e. 168-ban elhunyt uralkodó sírjának ásatásakor egy vászonra festett térkép darabja került elõ, ez is egy régiót ábrázolt 1:180 000-es méretarányban: síkságokat, hegyeket, folyókat, utakat és településeket jelöltek be rajta standard szimbólumokkal, és nevüket is feltüntették. Ugyanebben a sírban egy másik térkép is elõkerült, amely 1:100 000 méretarányban ábrázolta ugyanazt az országrészt. Ez utóbbi az elõbbi térképhez képest néhány információt mellõzött, viszont további – fõként katonai jellegû – részletekkel szolgált a területet illetõen. Ezek a méretarányos térképek mutatják, hogy a Kr. e. 3–2. században már nemcsak uralkodók rendelkeztek ilyenekkel, hanem a katonatisztek számára is rendelkezésre álltak. A fenti példák azonban nem a görög–római kultúrkörbõl, hanem egy attól merõben eltérõ civilizációból: Kínából származnak.32 Sajnos a klasszikus antikvitásból egyelõre nem tudunk hasonló példákra hivatkozni. A görög–római térképészetrõl alkotott tudományos ismereteink – minden erõfeszítés ellenére – még csak kezdeti stádiumban vannak. Bár egyesek szerint „a Kr. e. 1. századra a térképek ismerete igen elterjedt lehetett Rómában”,33 egyelõre azt sem tudjuk M. Vipsanius Agrippa, a földkerekség elsõ felmérõje (Ermitázs) bizonyítani, hogy ismerték-e a rómaiak a méretarányos térképeket. Az elsõ térkép, amelyrõl Rómával kapcsolatban megemlékeznek, Augustus hatalma Szardínia Kr. e. 174-ben történt elfoglalásával kapcsolatos (Liv. XLI. 28. 10). A történész Varro – Caesar és Pompeius kortársa – azt írta mezõItt az a férfi, akit néked gyakran megigértek: gazdasági értekezésében, hogy barátaival találkozott Tellus templomáAugustus Caesar jön, az isteni sarj, az aranykor ban, ahol egy falra festett Itália-térkép elõtt beszélgettek hazájuk páratlan, századait hozván Latiumba. Saturnus uralmát minden más földet felülmúló természeti adottságairól (de re rust. I. 2. 1). adja e földnek vissza. Az indusok és garamantok A „lakott világ” felmérése, amit feltehetõen Julius Caesar személyes földjein úr, birodalma a csillagokon, napon is túl parancsára kezdtek meg, 44. március idusát követõen is folytatódott. A terjed, odáig, ahol már Atlas vállai tartják feladatot eredetileg négy geométer kapta, akik egymás között felosztotfönn az eget, megfordul a tengely, a csillagok égnek. ták az oikumenét: Nicodemus keleten, Didymus nyugaton, Theodotus Tudva, hogy eljön, retteg tõle a caspi királyság, északon, Polycletes délen végezte munkáját. Az errõl tudósító szöveg és a meótisi földnek népe. Az isteni jóslat: azt is elárulja, melyik mennyi ideig tartott: a keletet huszonegy, a nyugaúr legyen ott, hol zúg hét ágra szakadva a Nílus. tot huszonhat, az északot huszonnyolc, a délt harminckét év alatt mérték Nem járt még Alcídés sem körül ekkora földet, fel. A négy személy közül kettõrõl van további adatunk: Didymus mint bár meglõtte a rézlábú szarvast, Eurymanthust a metrológia szakembere Egyiptomban írt a római uralom kezdetén; a csendesitette, nyilától reszket a lernai hydra; matematikus Theodotust, a hordozható gnómon feltalálóját pedig Sztrasem Líber szõlõvenyigébõl fonva a gyeplõt bón és Vitruvius idézi. Nysából tigrisfogatán nem ment el idáig. Augustus veje és kiszemelt utódja, M. Vipsanius Agrippa kapta azt a Kételkedjünk még, hogy örökké élnek a tettek? feladatot, hogy fejezze be Caesar kezdeményezését, és mérje fel a lakott Féljünk Ausoniában, hogy megszálljuk e földet? világot. Térképén és az ahhoz fûzött magyarázatokban négy elõdje eredVergilius, Aeneis VI. 791–807 ményeit is bizonyosan felhasználta. Agrippa személyének kiválasztása Kartal Zsuzsa fordítása jelzi a feladat tudományos, politikai és szimbolikus jelentõségét a principátus számára. Ennek ellenére magáról a térképrõl nem sok adatunk maradt fenn. Az idõsebb Plinius enciklopédiájának III–VI. könyvében több A Földközi-tenger határai mint harmincszor idézi õt különféle távolság-adatokkal kapcsolatban. Nicolet az utalásokból kiderítette, hogy a tudós mindenképpen írott szövegA mi tengerünk legdélebbi pontja a nagy Szürtisz gel dolgozott, és nem képszerû ábrázolással. Ennek oka az lehetett, hogy [Sidra-öböl] szöglete, azután az egyiptomi Alea térképhez mintegy „mellékletként” szöveges magyarázatokat csatoltak, xandreia és a Nílus torkolatai, a legészakibb pontamelyeket az utókor commentarii Agrippae néven ismer. ja pedig a Borüszthenész [Dnyeper] torkolata, ha
61 59
Tanulmányok
pedig a Maiótiszt [Azovi-tenger] is hozzászámítjuk a tengerhez (mert bizonyos mértékben ez is csak egy része annak), a Tanaisz [Don] torkolata; legnyugatibb pontja az Oszlopoknál levõ tengerszoros [Gibraltár], a legkeletibb pedig a már említett dioszkuriaszi szöglet [a mai Grúzia Fekete-tengeri partvidékén]; Eratoszthenész ugyanis nem helyesen mondja az Isszoszi-öblöt [Iskenderuni-öböl]”. Sztrabón, Geógraphika II. 5. 25. C 126 Földy József fordítása
Polübiosz, az utazó Napjainkban, amikor Nagy Sándor hódításai következtében Ázsia országaiban, a rómaiak hódításai nyomán pedig hajón vagy szárazföldön szinte a világ valamennyi tájára eljuthatunk, és amikor a köz érdekét szívükön viselõ férfiak tetterejét sem kötik le annyira a hadvezéri vagy államférfiúi feladatok, hogy ne jutna bõségesen idejük és alkalmuk a tudományos kérdések tanulmányozására, joggal támaszthatjuk azt az igényt, hogy hajdan még ismeretlen országokról is sokkal pontosabb és elmélyültebb tájékoztatást kapjunk. Éppen ezért a magunk részérõl mi is szeretnénk megragadni az alkalmat, ha erre elbeszélésünk folyamán megfelelõ lehetõség kínálkozik, hogy az érdeklõdõknek bizonyos dolgokkal kapcsolatban teljesebb felvilágosítással szolgáljunk. Éppen ennek a célnak az érdekében vállaltuk az utazással járó veszélyeket és kerestük fel Afrikát, Ibériát és Galatiát, valamint az ezeken az országokon túl fekvõ tengereket, hogy elõdeink tájékoztatásának hiányait pótolva bõvebb ismereteket nyújtsunk a görögöknek a lakott világnak ezekrõl a tájairól is. Polübiosz III. 59 Muraközy Gyula fordítása
Agrippa térképe az Augustus nõvérérõl, Agrippa feleségérõl elnevezett porticus Octaviae ban volt elhelyezve. Plinius írja Baetica tartomány tévesen megadott méreteivel kapcsolatban: Ki hinné, hogy Agrippa, aki annyira szorgalmas ember volt, és különösen ebben a munkában, melynek célja, hogy a földkerekséget a Város szeme elé tárja, s vele együtt az isteni Augustus is, tévedett? Mert õ [Augustus] volt, aki befejezte azt [a térképet] magába fogadó oszlopcsarnokot, amelyet M. Agrippa elhatározásából és feljegyzései szerint nõvére kezdett el (NH III. 17). A „Város szeme elé tárja” kifejezés beszédesen tanúskodik arról, hogy az oszlopcsarnokba betérõ látogatókat valamiféle vizuális látvány fogadta. De egy másik hellyel is bizonyítható, hogy a térkép itt volt kiállítva. Plinius az Eufratész torkolatánál fekvõ Szpaszinu Kharax fekvésérõl írja, hogy az utóbbi idõben a Perzsa-öböl vízszintjének csökkenése miatt messze távolodott a tengertõl: „Charax korábban 10 stadionnyira volt a tengertõl, és a porticus Vipsaniaeban is tengerparti [fekvésû]” (NH VI. 139). Ilyet csak az írhat, aki személyesen tanulmányozta magát a porticusban kiállított térképet. De milyen alakja lehetett a lakott világot ábrázoló térképnek? Kétféle: vagy földgömb (sphaera), vagy téglalap alakú, kétdimenziós táblakép-sorozat (tabulae). Az elõbbieket csak ritkán említik az irodalomban, míg az utóbbiakról számos esetben megemlékeznek, mint a tanításban is használatos térképekrõl. Néhányan szeretnek azzal érvelni, hogy az egyetlen ókorból fennmaradt világtérkép, a Tabula Peutingeriana – amely Konrad Peutinger német humanistáról kapta nevét, aki 1507-ben fedezte fel azt Bécsben – Agrippa elveszett térképére vezethetõ vissza.35 A Peutinger-térkép egy 6,82 x 0,34 méteres csík, amely pontosan megfelel egy eredeti papirusztekercs méreteinek, ámde éppen méretébõl következõen rendkívül torz ábrázolást nyújt a földfelszínrõl. Ha ennek eredetije valóban az Agrippa-térkép lehetett, úgy azt is elnyújtott téglalap alakú, torzított arányokkal rendelkezõ térképnek kell elképzelnünk. Erre egyelõre semmilyen komoly bizonyíték nincs, úgyhogy marad a kérdés: táblakép vagy glóbusz lehetett-e az Agrippa-térkép? Moynihan azzal érvel az utóbbi mellett, hogy Plinius alapján a három kontinens és az azt körülvevõ Óceán is szerepelhetett rajta, ez pedig hiányzik a Peutinger-térképrõl. Nicolet ellenben legalább hét láb hosszú, téglalap alakú festett táblaképeket (tabulae, pinakesz) tart valószínûbbnek. Agrippa térképe minden bizonnyal az egész oikumenét ábrázolta, nemcsak a limes közé szorított Római Birodalmat. Szpaszinu Kharax ugyanis – amit Plinius személyesen is tanulmányozott Octavia csarnokában – nemhogy római fennhatóság, de még római befolyás alatt sem állt soha. A világtérkép valószínûleg huszonnégy régióra oszlott, amelybõl az elsõ tizenkilenc nagyjából megfelelt az orbis Romanus addig kialakult provinciáinak. Az utolsó öt régió az oikumené többi részét tartalmazta: (1) Caspium mare, Armenia; (2) India, Media, Parthia, Persis; (3) Mesopotamia; (4) Aethiopum terra universa cum Mari Rubro; (5) superior Aegyptus. Íme a teljes, rómaiak által ismert orbis terrarum. Ezeknek a régióknak (partes) mé-
Cornelius Gallus egyiptomi praefectus hódításai C. Cornelius Gallus, Cnaeus fia, római lovag, a királyoknak (Octavianus) Caesartól, az isteni (Caesar) fiától való legyõzése után Alexandria és Aegyptus elsõ helytartója (praefectus), aki a thébaiszi zendülést (defectio) tizenöt napon belül leverte és nyílt csatában kétszer aratott gyõzelmet, öt várost: Borésziszt, Koptoszt, Kerameikét, a nagy Dioszpoliszt (Thébait) és Ophieiont elfoglalta, e zen-
A Tabula Peutingeriana részlete Róma városával, Kr. u. 5. század (Osztrák Nemzeti Könyvtár, Bécs)
62 60
A principátus geopolitikai propagandája
reteit hosszúságban és szélességben (longitudo, latitudo) adták meg. Ezeknek azonban semmi közük sincs a pontos koordinátákhoz, amelyeket fokokban ad meg példának okáért Ptolemaiosz térképe. Az Agrippáé minden bizonnyal egy téglalap alakú táblára lehetett festve, amit az is alátámaszt, hogy az oikumené kelet–nyugati hosszúságát alaposan túl-, míg észak–déli szélességét meglehetõsen alulbecsülték. Agrippa 8595, Plinius 8578, a kharaxi Iszidórosz viszont 9818 mérföldre becsülte a lakott világ kelet–nyugati „hosszúságát”, míg „szélességét” körülbelül ennek a felében határozta meg. Sztrabón így ír a lakott föld kiterjedésérõl: Ha a Rhodosztól Borüszthenészig fölvett távolsághoz hozzávesszük a Borüszthenésztõl a sarkig fölvett 4000 sztadionnyi távolságot, az egész 12 700 sztadiont ad; Rhodosztól pedig a lakott föld déli határáig a távolság 16 600 sztadion, úgyhogy a lakott föld szélessége délrõl észak felé egészében kevesebb, mint 30 000 sztadion. A hosszúságát 70 000 sztadionra teszik nyugatról kelet felé mérve Ibéria hegyfokaitól az indiai hegyfokig, részint szárazföldi utazással, részint hajóval mérve föl. Hogy az említett négyszögön belül van ez a hosszúság, az világos a párhuzamosok és az egyenlítõ viszonyából, úgyhogy a hosszúság több mint kétszerese a szélességnek. Azt is mondják, hogy valószínûleg köpenyformája van; a végeken ugyanis nagyméretû keskenyedést tapasztalunk, ha ezeket egyenként bejárjuk, fõként a nyugati végén. (II. 5.10. C 116). Claude Nicolet meggyõzõdése szerint Agrippa az Eratoszthenész óta megszokott szélességi fokokat alkalmazta (melyek fõ tengelye a Héraklész oszlopaitól, pontosabban Gadestõl Isszoszig vezetett): ezt szokta meg a nagyközönség is, amely az Kr. e. 2. századtól már ismerte a szélességi fokokhoz igazított, pontos napórákat. Agrippa nem hagyhatta figyelmen kívül ezt a tényt, annál kevésbé sem, mivel Kr. e. 13–9 között épült fel Facundius Novius horologiuma, amelyet Róma szélességi fokára állítottak be (Plin. NH XXXVI. 72). A meridiánok, vagyis az észak–déli irányú tengelyek meghatározása már jóval bonyolultabb problémának bizonyult. Agrippa térképének részletességérõl szinte semmi konkrétat nem mondhatunk. Összehasonlításul: a Tabula Peutingeriana 6000, Ptolemaiosz térképe és leírása 8000 földrajzi nevet tartalmaz, de még Pomponius Mela De chorographia címû rövid kompendiuma is 1700 tárgyszóval dicsekedhet. Agrippa térképe – már csak méreteibõl fakadóan is – valószínûleg inkább az elõbbi, mint az utóbbi számokhoz közelített. A tájolás meghatározásával ugyancsak gondjaink vannak. Egyesek szerint a térkép teteje kelet, mások szerint dél felé nézett, megint mások a görögöknél és nálunk bevett északi tájolást valószínûsítik.36 Egyes vélemények szerint Agrippa világtérképe nem sokkal járult hozzá az antik földrajzi ismeretek gyarapodásához. Ez azért elhamarkodott megállapítás. Vipsanius Agrippát Plinius úgy jellemezte, mint „igen szorgalmas embert” (vir tanta diligentia), aki ráadásul adminisztrációs és katonai kérdésekben is nagy tapasztalatra tett szert. Tengeri és szárazföldi erõk parancsnokaként számos csatát nyert meg; Galliában õ tartotta az elsõ censust; Lugdunumban õ építette ki az úthálózatot (Sztrabón IV. 6.11. C 207).
dülések vezéreit foglyul ejtette, a sereget a Nílus zuhatagjain túl, odáig vezette, ameddig fegyvereivel sem a római nép, sem az egyiptoni királyok még nem hatoltak elõre; miután Thébaiszt, minden király közös félelmé(nek tárgyá)t fennhatósága alá kényszerítette, Philainál Aethiopia királyának követeit meghallgatta és ezt a királyt kormányzójaként megerõsítette, a hazai isteneknek és a segítõ Nílusnak ezt ajánlotta föl.” CIL III 14147 = ILS 8995 = OGIS 654, Phialae, i. e. 29 Borzsák István fordítása
Albinovanus Pedo verse Germanicus északi hajóútjáról Hátra maradt már tõlük régen a Nap meg a nappal, ismert végeibõl földünknek számkivetetten mennek hõsiesen a homályos, sûrü sötétben Hesperus oszlopait s a világ peremét kikutatni. Rest hullámai mélyén roppant szörnyei vannak Oceanusnak: mindenhol vad cethalak élnek, s tengeri delfin, amely felszökken csaknem a hídig, deszka recseg, ki-kihúnynak a fények – féltik a gályát, gyors széltõl hanyagoltan alig mozdul meg a flotta, mind úgy véli: a jósors cserbenhagyta, s a végzet õket a roppant tengeri szörnyek elébe vetette. Vaksi hajós felkúszik az orr magasába: fürkészõ szeme hátha a sûrü homályon is áthat, és mivel itt a világtól távol semmi nem ismert, mélyen a szívébõl sóhajtva szakad fel a kérdés: „Merre sodort el az ár? Rejtõzik a nap, hogy a földnek legszélsõ peremét árnyékba borítsa örökre? Vagy netalán túlnan, más égöv alatt lakozókat, más földrészt keresünk-e, amit hadi vész sose sújtott? Hívnak vissza az égilakók, kik a földi szemeknek tiltják látni a véget! Mért sértjük evezõkkel túlnan a tengert, szent vizeket, meg az égilakóknak békés lakhelyeit?” Seneca, Suasoriae I. 15 Grüll Tibor fordítása
Sardinia térképe Mater Matuta szentélyében Mater Matuta szentélyében egy táblát helyeztek el az alábbi felirattal: „A RÓMAI NÉP LEGIÓJA ÉS HADSEREGE TI. SEMPRONIUS GRACCHUS CONSUL VEZETÉSÉVEL ÉS JÓSJELEIVEL LEIGÁZTA SARDINIÁT. EBBEN A PROVINCIÁBAN TÖBB MINT NYOLCVANEZER ELLENSÉG ESETT EL VAGY KERÜLT FOGSÁGBA. Õ, MIUTÁN AZ ÁLLAM ÉRDEKEIT ILYEN SZERENCSÉSEN MEGVÉDTE, A SZÖVETSÉGESEKET FELSZABADÍTOTTA, S AZ ADÓBEVÉTELEKET HELYREÁLLÍTOTTA, ÉPEN ÉS SÉRTETLENÜL HOZTA HAZA ZSÁKMÁNNYAL GAZDAGON MEGRAKODOTT HADSEREGÉT, S MÁSODÍZBEN TÉRT VISSZA DIADALMENETBEN RÓMA VÁROSÁBA. EZÉRT ADTA EZT A TÁBLÁT AJÁNDÉKUL IUPPITERNEK.” A táblán látható volt Sardinia szigete, s ezen
az ott vívott csaták ábrázolása. Livius XLI. 28. 10 Muraközy Gyula fordítása
63 61
Tanulmányok
Tudomány és politika A fentiek alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy a rómaiak tartósan nem merészkedtek túl saját beltengerükön, megelégedtek a „világ széleinek” – többnyire elméleti – feltérképezésével, és a távoli népekkel történõ kereskedelmi és/vagy diplomáciai kapcsolatok fenntartásával. Saját földrajzíróikat sem érdekelték az oikumené külsõ határai: „sem a földrajzírónak nem kell törõdnie a mi lakott földünkön kívül esõ dolgokkal, sem a polgárembert nem érdeklik a lakott föld ezen részei… a földrajzíró egyedül a mi lakott földünkkel foglalkozik” – állította Sztrabón (II. 5.5. C 113; II. 5.34. C 132). Ez mindenképpen visszalépés-
nek számít a geográfia tudományában, hiszen már Eratoszthenész is kijelentette, hogy a földrajztudós nemcsak a lakott világgal (oikumené), hanem „az egész földdel” (hé szümpaszé gé) foglalkozik, és Poszeidóniosz is kiterjesztette vizsgálatait a külsõ Óceánra.37 Élünk a gyanúperrel, hogy a római földrajzírók e téma tárgyalásakor mutatott óvatosságának elsõsorban politikai oka lehetett, mivel ha kiderült volna, hogy a három kontinens, vagyis a lakott világ nagyságrendileg nagyobb, mint a Római Birodalom, az romba döntötte volna az „egy világ = egy birodalom” eszméjét. Ilyen módon a római császárkor „túlideologizáltsága” legalábbis ezen a téren a tudományos fejlõdés egyik legfontosabb gátjává vált.
Jegyzetek A tanulmány elõadás formájában elhangzott a 8. Magyar Ókortudományi Konferencián, Szegeden, 2008. május 23-án. 1 Arnaud, P., „L’image du globe dans le monde romain”: MEFRA 96 (1984) 53–116; Szabó Á. – Kádár Z., Antik természettudomány, Budapest: Gondolat, 1984: 24–36. 2 Sordi, M. – Urso, G. – Dognini, C., „L’Europa nel mondo greco e romano: geografia e valori”: Aevum 73 (1999) 3–19. 3 A régi típusú, még az ión filozófusok iskoláinak körébõl származó kerek térképeket már Hérodotosz is kinevette, s a rómaiak sem voltak jó véleménnyel róluk. Geminus , a késõ köztársaság és a korai principátus alatt élõ asztronómiai szerzõ is azért tartotta hasznavehetetlennek õket, mert arányaik rendkívül torzak. Ehelyett a téglalap alakú projekciót ajánlja: „A lakott világ hossza majdnem kétszerese szélességének. Ezért használunk táblákat (pinax), amelyek hossszúsága kb. kétszer nagyobb, mint a szélessége, hogy méretarányos (kata logon) térképet fessünk rájuk” (Gem. Introd. in astronom. XVI. 1. 4–5). Vö. Clarke, K., Between Geography and History. Hellenistic Constructions of the Roman World, Oxford: Clarendon Press, 1999, 212. 4 Sztrabón II. 5.33–34. C 131–132; Plin. NH II. 112 [245]. 5 A római Nagy Sándor-hagyományról lásd Weippert, O., Alexander-imitatio und römische Politik in republikanischer Zeit, Augsburg, 1972; Green, P., „Caesar and Alexander: Aemulatio, Imitatio, Comparatio”: AJAH (1978) 1–26; Engels, J., „Die Geschichte des Alexanderzuges und das Bild Alexanders des Grossen in Strabons Geographika – Zur Interpretation der augusteischen Kulturgeographie Strabons as Quelle seiner historischen Auffassungen”: W. Will (szerk.), Alexander der Grosse: Eine Welteroberung und ihr Hintergrund, Bonn, 1998, 131–172. 6 Sztrabón II. 5.32. C 130; Plin. NH VI. [22]. Székely M., Kereskedelem Róma és India között, Szeged: JATEPress, 2008, 111–114. 7 Kína és a Római Birodalom kapcsolatára lásd Ferguson, J. M. K., „China and Rome”: ANRW II.9.2. (1978) 581-603. A kínai évkönyvek utópisztikus Róma-képére utal: Németh Gy., „Az aranykortól utópiáig”: uõ. A zsarnokok utópiája. Bp.: Atlantisz, 1996, 73–134. Kínáról a következõ római auctorok írtak: Ptol. VI. 16; VII. 3; VIII. 24; Plin. NH VI. 20. [53-55]; VI. 24. [88]; Paus. VI. 26.6; Mela III. 7. [59]; Amm. Marc. XXIII. 6.64. 8 Thulé talán Izlandnak feleltethetõ meg, bár a massiliai Pütheasz (Kr. e. 4. század közepe) erre vonatkozó tudósításait Dikaiarkhosz, Eratoszthenész, Polübiosz és Artemidórosz után illett minden „komoly” római földrajztudósnak is megkérdõjeleznie. Pedig jó okunk van Pütheasz Thuléról szóló leírásának „rehabilitálására”: lásd Szabó Á. – Kádár Z., Antik természettudomány…,73–79; Roller, D. W., Through the Pillars of Herakles, London: Routledge, 2006, 57–91.
9 Az itt talált római régiségekrõl mindeddig csupán egyetlen rövid közelmény jelent meg A.L.S. rövidítés alatt: „Roman Trade with the Canary Islands”: Archaeology 50:3 (1997) 22; Roller, D. W., Through the Pillars of Herakles, 44–56. 10 Mattingly, D. J., „Impacts Beyond Empire: Rome and the Garamantes of the Sahara”: L. De Blois – J. Rich (szerk.), The Transformation of the Economic Life Under the Roman Empire. Proceedings of the Second Workshop of the International Network Impact Empire. Nottingham, July 4–7, 2001. Amsterdam: J. C. Gieben, 2002, 184–203. 11 Chami, F. A., „Roman Beads from the Rufiji Delta, Tanzania: First Incontrovertible Archaeological Link with the Periplus”: Current Anthropology 40 (1999) 237–241; Roller, D. W., Through the Pillars of Herakles…,113. 12 Ac veluti curru circa metam acto, positis imperii terminis, quatenus aut terrarum solitudines prodire passae sunt aut mare navigabile fuit. Figyelemre méltó a „céloszlop” (meta) kifejezés használata a szövegben, amely nyilvánvalóan a cirkuszi fogathajtó versenyekre utal. – Sztrabón ugyanakkor „régi szokásnak” tartja, hogy a szorosokban oszlopokat állítsanak fel, „mint valami tornyot” (III. 5.5. C 171), majd ezek körét kibõvíti „oltárokkal, tornyokkal és oszlopokkal”, amelyeket nagy hadvezérek hódításaik határain, azoknak is legszembetûnõbb helyein: például földszorosokban vagy hegyeken állítottak fel. Ezek az alkotások azonban idõvel elpusztultak, de nevüket átörökítették az adott földrajzi helyre. Ugyanitt említi meg Héraklész Indiában felállított oszlopait is (III. 5.6. C 171). 13 Clarke, Between Geography and History …, 307–328. 14 „De Pompeius kora ifjúságától kezdve csodálóinak beszéde miatt azt hitte magáról, hogy Alexandrosz királyhoz válik hasonlóvá, és bizony versenyre kelt annak tetteivel és határozataival” (Sed Pompeius a prima adulescentia sermone fautorum similem fore se credens Alexandro regi, facta consultaque eius quidem aemulus erat, Sall. Hist. frg. 3. 88). 15 Ehhez képest a Vörös-tengernél elhelyezett felirata, amelynek szövegét Plinius enciklopédiája õrizte meg számunkra, meglehetõsen visszafogott, mindössze a „Maiótisztól [Azovi-tenger] a Vörös-tengerig alávetett földekrõl” beszél: terris a Maeotis ad Rubrum mare subactis, Plin. NH VII. 98 vö. Clarke, K., Between Geography and History …, 308–310. 16 Más helyütt a költõ kozmikussá növeszti Róma birodalmát, amelynek vezetõje, a princeps még Hercules és Liber pater (Dionüszosz) tetteit is túlszárnyalja: Aen. VI. 780–806. 17 Plinius egy meglehetõsen zavaros bekezdésben Nagy Sándor tábornokaira és a Szeleukidák keleti felfedezõútjaira hivatkozik, NH 67. [167]. 18 Sztrabón is megerõsíti, hogy akár a Vörös-tengeren, akár az Atlanti-óceánon indultak el Afrika körülhajózására, „bizonyos határig
64 62
A principátus geopolitikai propagandája
eljutottak ugyan, de azután sok nehéz akadály miatt visszafordultak, úgyhogy a legtöbb emberben az a hiedelem gyökeresedett meg, hogy [Afrika] a közepén földszoros által van elzárva; és mégis, az egész Óceán, különösen a dél felé esõ része, egybefolyó” (I. 1.26. C 32). Plinius említ ugyan néhány példát Afrika körülhajózására, de ezek nem bizonyíthatók: pl. a hivatkozott Hanno – fennmaradt periplusza alapján – biztosan nem hajózta körbe a kontinenst; Caelius Antipatert egyáltalában nem tartották szavahihetõ történetírónak; és az sem valószínû, hogy indiaiak „sodródtak” volna Germaniába (NH 67. [169–170]). Lásd még a 9. jegyzetben felsorolt szakirodalmat. 19 Moynihan, R., „Geographical Mythology and Roman Imperial Ideology”: R. Winkes (szerk.), The Age of Augustus, Louvain-la-Neuve–Providence, 1986, 149–157; Horden, P. – Purcell, N., The Corrupting Sea. A Study of Mediterranean History. Oxford: Blackwell, 2000; Purcell, N., „The Boundless Sea of Unlikeliness? On Defining the Mediterranean”: MHR 18 (2003) 9–29. 20 Lens Tuero, J. – Campos Daroca, J., „La geografia de Asia en el Libro II de la Biblioteca Historica de Diodoro de Sicilia”: Emerita 65 (1997) 17–40. 21 Van Stekelenburg, A. V., „The Southern Limits of Africa in Ancient Geography”: Akroterion 41 (1996) 58–73. 22 Az idézetben a könnyebbség kedvéért dõlttel szedtük azokat a részeket, ahol Sztrabón azt sugallja olvasóinak, hogy az imperium területén kívül esõ népeket egyszerûen nem érdemes meghódoltatni. Egyetlen – és épp elhallgatása miatt feltûnõ – kivétel a Dunától északra fekvõ germán és kelta törzsek területe. Talán a teutoburgi csatavesztés emléke élt még oly elevenen, hogy nem merte ezeket is leszólni. A VII. könyvben az ellenük folyó harcokról részletesen beszámol, megemlítve, hogy Varus legióinak cselbõl történt lemészárlása miatt már meglakoltak Germanicus legfényesebb diadala révén (VII. 1.4. C 291–292), vö. Pothecary, S., „Strabo, the Tiberian Author: Past, Present and Silence in Strabo’s ‘Geography’”: Mnemosyne 55 (2002) 387–438. 23 A Periplus Maris Erythraei ismeretlen szerzõje szerint Taprobane keletrõl nyugatra terjed ki, és akkora, hogy csaknem eléri Afrika partjait. Pomponius Mela is bizonytalankodott abban, hogy hatalmas szigetnek tekintse-e Taprobanét, vagy az „ellenlábas világ” egyik nyúlványának. Hipparkhosz egyértelmûen a déli féltekére helyezte, és ehhez a véleményhez csatlakozott az idõsebb Plinius is. Ptolemaiosz szerint az Indiai-óceán egyik majdhogynem kontinens nagyságú (15º széles) szigetérõl van szó, amelyen áthalad az Egyenlítõ. 24 Nyilvánvalóan azért mondja ezt, mert a rómaiak ugyan tudtak a sziget létezésérõl (Caes. bell. Gall. V. 13), de nem akarták azt meghódítani, így hát valamilyen magyarázatot kellett adni erre a jelenségre. Tacitus Agricola életrajzában említi, hogy apósa gyakran emlegette, hogy Hiberniát „egyetlen legióval és kevés segédcsapattal le lehetne gyõzni és meg lehetne tartani” (Agr. 24.5). 25 Sztrabón ugyanakkor nincs elragadtatva a római történetírók földrajzi ismereteitõl, mert szerinte õk mindent a görögöktõl vesznek át, és nem hajlanak önálló kutatásokra ott, ahol azok ismeretei hiányosak (III. 4.19. C 166). Másutt ugyanõ megemlíti, hogy a rómaiak nemcsak saját hadjárataik során fedeztek fel addig ismeretlen területeket, hanem sokat tanultak Mithridatésztól és a parthusoktól is (I. 2.1. C 14). Vö. Nicolet, C., Space, Geography, and Politics in the
Early Empire, Ann Arbor, Mich.: University of Michigan Press, 1991, 85–94. 26 Aelius Gallus Kr. e. 26-ban indult el 1000 fõnyi arab és 500 fõnyi zsidó segédcsapattal a sabaeusok országába, Arabia Felixbe. A hadjárat elõkészületeirõl egy töredékes papirusz is tudósít: P. Oxy. 2820, lásd N. Lewis, GRBS 16 (1975) 295–303. A rómaiak Marib környékén (ma Athloula, Jemen) egy helyõrséget hagytak hátra, s még a 3. században is ez számított Róma legdélebbi erõdjének Arábiában (Sztrabón XVI. 4.24. C 782; Dio LIII. 29. 8). A vízhiány miatt csak kevesen élték túl az expedíciót. A helyõrség létérõl egy bizonyos P. Cornelius eques latin–görög sírfelirata is bizonyság, lásd Bowersock, G. W., Roman Arabia, Cambridge–London: Harvard University Press, 1983, 149; Török L., „Augustus Alsó-Núbiában”: Ókor VI/3 (2007) 18–31. 27 Sztrabón XVII. 1.54. C 820; Plin. NH VI. 181, 185. 28 C. Caesar consuli kinevezését követõen Arabia Petraeába vezetett egy kisebb expedíciót, amellyel az Aqabai-öbölig jutott el, majd onnan visszafordult. Pisai kenotáfiumán egy igencsak fellengzõs mondat szerepel, feltehetõen egy senatusconsultumból idézve: „consulsága után, melyet a római nép legszélsõ határain túl háborút viselve (ultra finis extremas populi Romani bellum gerens) szerencsésen bevégzett, jót tett az állammal, igen harcias és hatalmas népeket gyõzött le vagy fogadta el hûségesküjüket, s ez alkalomból az állam érdekében szerzett sebek miatt, a sors kegyetlensége következtében elragadtatott a római néptõl” (CIL XI 1241 = ILS 140). Az idõsebb Plinius elárulja az igazat, hogy C. Caesar „csak bekukkantott Arábiába” (prospexit tantum Arabiam, Plin. NH VI. 160), Romer, F. E., „Gaius Caesar’s Military Diplomacy in the East”: TAPA 109 (1979) 199–214; Székely M., Kereskedelem Róma és India között…, 156–161. 29 Plin. NH VI. 181; XII. 19; Sen. NQ VI. 8. 3–4; Dio LXIII. 8. 1. 30 sub praef(ecto) Ferresani portus et Pont(i?) Hercul(is), Villeneuve, F., „Une inscription latine sur l’archipel Farasân, Arabie Séoudite, sud de la Mer Rouge”: Académie des Inscriptions et Belles-Lettres 2004, 419–429; vö. Bukharin, M. D., „Romans in the Southern Red Sea”: Arabia 3 (2005–06) 135–140; Villeneuve, F., „Farasân Latin Inscriptions and Bukharin’s Ideas: No pontifex Herculis! and Other Comments”: Arabia 3 (2005–06) 289–296. Pierre Villeneuve is elismeri, hogy a „Herkules-tenger” (pontus Herculis) elég bizonytalan feloldás, de egyelõre senki nem állt elõ jobb javaslattal. 31 Plin. NH V. 38; VI. 209; Mattingly, „Impacts Beyond Empire…”. 32 Brodersen, K., Terra Cognita: Studien zur römischen Raumerfassung (Spudasmata 59.), Hildesheim–Zürich–New York: George Olms, 1995, 139–140. 33 Sherk, R. K., „Roman Geographical Exploration and Military Maps”: ANRW II.1. (New York–Berlin: Walter de Gruyter, 1974), 559. 34 Caesar vállalkozásáról két kései szöveg tudósít, lásd Geographici Latini minores, ed. Riese, Heilbronn 1878: (a) Julius Honorius: Cosmographia Julii Caesaris, pp. 21–55 (terminus ante quem: Kr. e. 376); (b) Ps.-Aethicus: Cosmographia, pp. 71–103 (7–8. század). 35 Moynihan, R., „Geographical Mythology…”, 154–155; Nicolet, Space, Geography, and Politics…, 103. 36 Brodersen, K., Terra Cognita…, 269–270. 37 Clarke, K., Between Geography and History…, 207–208.
65 63
