A
Római Birodalom első császárának a hatalomhoz vezető útját meghatározta az az óriási összeg, amelyet dédnagybátyja, Caesar hagyott rá örökül. Ebből szervezett magánhadsereget, pénzosztásaival pedig népszerűségre tett szert. Császárként, Egyiptom provincia jövedelmének felhasználójaként hatalmas bevétellel rendelkezett, és ezt is ugyanarra költötte, mint kezdetben Caesar örökségét: hadserege hűségének és a birodalom belső békéjének megvásárlására.
AZ ÖRÖKÖS
NémethG yörgy
Az isteni Augustus A res publica ára Idén emlékezünk meg a római császárságot megteremtŒ politikus, Augustus halálának 2000. évfordulójáról. Az egységesülŒ Európa számára fontos tanulságokkal szolgálhat a több mint ezer évig fennálló Római Birodalom, amely nemcsak a mai unió országai területén, hanem annál lényegesen nagyobb kiterjedésben fogta egységbe a Mediterráneumot. A birodalom száz évig tartó polgárháborúját lezáró, saját propagandája szerint aranykort teremtŒ politikus értékelése olyan vitákat kelt még ma is, mintha nem kétezer, hanem csak két éve halt volna meg. Van, aki zseniális birodalomszervezŒt, más hidegvérı tömeggyilkost lát benne. Melyik kép lehet a hitelesebb? Esetleg mindkettŒ? 78
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
Augustus édesapja, Caius Octavius nem volt különösebben jelentős politikus. Családjából ő jutott be elsőként a senatusba. Amikor elérte a praetori tisztséget, fia, a kis Caius hároméves volt, és mindössze négyéves, amikor apja Kr. e. 59-ben – Makedónia propraetoraként – meg is halt. Antonius, amikor szembefordultak egymással, azt állította, hogy Octavianus dédapja felszabadított rabszolga, nagyapja pedig pénzváltó volt, ami ak ko ri ban meg le he tő sen szégyenletes mesterségnek számított. A történetírók, különös módon, ennél többet nem tudtak kideríteni a későbbi princeps származásáról. Azt azonban hangsúlyozták, hogy anyai nagyanyja, Julia Caesar testvére volt. Hozzá fűződik a tizenkét éves kisfiú első nyilvános szereplése: nagyanyja temetésén ő tartotta a gyászbeszédet. A beteges fiút anyja a széltől is óvta. Sohasem katonáskodott, de afrikai győzelmei után Caesar mégis kitüntette. Caesar meggyilkolásakor a mindössze 19 éves, politikai és katonai tapasztalatokkal nem rendelkező ifjúnak a végrendelet előírása szerint 250 ezer városi plebejus számára kellett 300-300 sestertiust, vagyis összesen 75 millió sestertiust kifizetnie. Ezt nem volt könnyű megtennie, mert a nála húsz évvel idősebb, tapasztalt és az ifjúra féltékeny Antonius lefoglalta a százmillió sestertius készpénzörökséget (25 ezer denarius). Octavianus ekkor elárverezte Caesar vagyonát, hogy kifizethesse a plebejusoknak járó pénzt, nagy népszerűséget szerezve maga és bosszúságot Antonius számára. Caesar három barátja segítségével adoptáló apja tiszteletére tíznapos ünnepi játékokat rendezett, miközben tündöklő csillag ragyogott fel az égen. Octavianus kijelentette, hogy ez Caesar lelke, amely megistenült, ezért Caesar a Forumon álló szobrára is feltétette a csillagot.
Caesar veteránjai kikényszerítették a kiegyezést Caesar örököse és egykori jó barátja, Antonius között, ami lehetőséget adott rá, hogy bosszút álljanak Brutusékon. Octavianus Caesar volt katonáiból – fejenként 500-500 denariust ígérve nekik – magánhadsereget szervezett, és azzal vonult Rómába. A senatus Brutusékban a köztársaság megmentőit, Antoniusban viszont annak veszélyeztetőjét látta. Az Antonius elleni harcokban a Kr. e. 43. év mindkét consula meghalt, így Octavianus mindössze húszesztendősen consullá akarta magát választatni, noha a tisztség alsó korhatára 43 év volt. Csakhogy ott volt a serege, és az államkincstárat is ma gához vette, amelyből kifizetett embereinek fejenként tízezer sestertius jutalmat, amit korábban a senatus ígért meg nekik. Nem csoda, hogy ezek után – a Brutusékkal rokonszenvező senatus rosszallása ellenére – Kr. e. 43. augusztus 19én unokatestvérével, Quintus Pediusszal consullá választották. Pedius megszavaztatta azt a törvényt, amely Caesar gyilkosainak felelősségre vonása céljából különleges bíróságot állított fel. A bíróság Brutusékat elítélte.
A TRIUMVIR Időközben Antonius kiegyezett Caesar egykori lovassá gi parancsnokával, Aemilius Lepidusszal. Octavianus, miután Rómában szinte minden célját elérte, világosan látta, hogy Caesar egykori barátai, a két kiváló katona, Antonius és Lepidus nélkül nem tudja leverni megistenült mostohaapja menekülő gyilkosait. Északra vonult, és Kr. e. 43 novemberében Bononia mellett, egy kis szigeten kétnapos kemény alkudozás után megállapodott Antoniusszal és Lepidusszal a triumviri testület megalapításában. Caesar nem hivatalos „első triumviratusától" eltérően az
övék öt évre szóló, hivatalos tisztség volt. Octavianusnak cserébe le kellett mondania a consulságról. A triumvirek bevonultak Rómába, egy néphatározattal legitimálták is címüket, majd hozzáláttak a bosszú végrehajtásához. Kifüggesztették a halálraítéltek (proskribáltak) listáját, rajta eleinte 130, később 300 senator – köztük Cicero – nevével, és kétezer lovag is áldozatául esett a proscriptiónak. Minderre nemcsak azért volt szükségük, hogy a gyilkosok oldalán állókat likvidálják, hanem azért is, hogy ki tudják fizetni csapataiknak a megígért, de pénz hiányában halogatott jutalmat. Kr. e. 42 októberében és novemberében két csatában is legyőzték a köztársaságiakat Philippinél. Igaz, ez nem Octavianus érdeme volt, ha hihetünk idősebb Plinius híradásának: „A philippi csatát betegen vészelte át, menekülnie kellett, és a betegségektől elgyötörve, továbbá a bőre alatti vizenyőtől felpuffadva rejtőzött három napig a mocsárban." Octavianus állítólagos gyávasága ellenére Brutus és Cassius a vereség következtében öngyilkos lett, de kiváló flottájuk megmaradt, és Szicília is a triumvirek ellenfele, Pompeius fia kezébe került. A triumvireknek sürgősen pénzre volt szükségük, hogy győztes csapataikat ki tudják fizetni. Antonius a keleti provinciákba vonult, hogy ott hajtsa be az adókat, míg Octavianus meggyanúsította Lepidust, hogy tárgyalásokat folytat az ifjabb Pompeiusszal, ezért megfosztotta Hispaniától, csak Africa provinciát hagyva meg neki. Lepidus, a kiváló katona, Caesar után a pontifex maximusi tisztség viselője politikusként gyenge volt, és hagyta, hogy egy huszonegy éves, igaz, tökéletesen gátlástalan ifjú parancsoljon neki. Octavianus elvállalta a veteránok letelepítését és földhöz juttatását, mivel ezzel
úgy szerezhetett további népszerűséget, hogy annak költségeit nem neki kellett viselnie, hanem a kisajátított földek tulajdonosainak. Antonius azért ment keletre, mert ott akart Caesar nyomaiba lépve új győzelmeket aratni a parthusok felett, növelve ezzel népszerűségét és persze a zsákmányból a vagyonát. Arra számított, hogy Augustus viszont a kisajátítások következtében egyre népszerűtlenebbé válik. Antonius testvérének vezetésével Perusiában (a mai Perugiában) lázadás tört ki, amelyben a birtokaikat vesztett polgárok között lovagok és senatorok is csatasorba álltak. Octavianus kegyetlen bosszút állt. Ostrommal bevette Perusiát, és ellenfelei közül háromszázat áldozati állatként levágatott az istenné avatott Caesar oltárán. Az ellenállás megtört, az új telepesek pedig tudták, hogy mindent Octavianusnak köszönhetnek.
AZ EGYEDURALOM FELÉ A hataloméhes és kegyetlen ifjúnak egykori diáktársai közül kerültek ki a leghűségesebb támaszai: a vagyonos, lovagrendi Caius Maecenas és a nagyszerű hadvezérré érett Marcus Agrippa. Az utóbbi pont azzal a képességgel rendelkezett, ami az ifjú Caesarból tökéletesen hiányzott, a katonai tehetséggel, ugyanakkor barátja iránti hűsége megkérdőjelezhetetlen volt. Octavianus már majdnem mindent megkapott a sorstól, amire egyáltalán vágyhatott, csak az előkelő körökbe nem tudott bejutni. Kr. e. 38-ban azonban beleszeretett az éppen második gyermekével, Tiberiusszal állapotos Livia Drusillába, akit botrányos körülmények között elválasztott férjétől, és elvett feleségül. Ezzel Róma egyik legősibb és legelőkelőbb nemzetségébe nősült be. Kr. e. 36-ban Agrippa legyőzte Sextus Pompeiust, és visszaszerezte tőle
Egy s o k n e v ű u r a l ko d ó Augustus élettörténetének fordulatait jól jelzik nevének változásai, amelyek minden esetben propagandacélokat szolgáltak. Kr. e. 63. szeptember 23-án Caius Octavius néven látta meg a napvilágot. Suetonius szerint volt egy harmadik neve is, Thurinus, amely apjának thuriibeli gyŒzelmére utalt, ezt azonban más források nem erŒsítik meg. Kr. e. 44. május 8-tól használta – Caesar örököseként – A Caius Iulius Caesar nevet. A
közismert Octavianust, amely az Octaviusból és az örökbefogadást jelzŒ an-szótagból állt, hivatalosan sohasem viselte, de Cicero Kr. e. 44 novemberéig így hivatkozott az ifjúra. Kr. e. 40 októberének végén a Caius helyébe lépett a hadsereg fŒparancsnokának tisztségét jelentŒ Imperator, amelyet Œ nem
tisztségként, hanem elŒnévként viselt. EttŒl kezdve Imperator Caesar Divi Filius lett. A név vége a megistenült Caesar fiaként nevezi meg Octavianust. Kr. e. 27-ben hivatalosan lemondott minden hatalmáról, ezért a szenátus a megtisztelŒ Augustus (fenséges) névvel illette. Január 16-tól tehát a teljes és immár végleges hivatalos neve így hangzott: Imperator Caesar Divi Filius Augustus.
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
79
Források Augustusról „Még huszadik évét sem töltötte be, mikor megszerezte a consuli hatalmat, mégpedig úgy, hogy legióit szinte ellenségként egészen Róma alá vonultatta, és követeket küldve a városba, a hadsereg nevében magának követelte a consulságot. Ez alkalommal a küldöttség vezetŒje, egy Cornelius nevı centurio, a senatus vonakodását látva, hátravetette köpenyét, és kardja markolatára mutatva nem habozott a tanács színe elŒtt kijelenteni: »Majd megteszi ez, ha ti nem teszitek.«” ––––––––– SUETONIUS: AUGUSTUS
„Az isteni Augustus személyét illetŒleg is, akit pedig az egész emberiség ebben a felsorolásban a szerencse kegyeltjei közt tarthat számon, ha mindent gondosan mérlegelünk, az emberi sors figyelemre méltó állhatatlanságát fedezhetjük fel. Nagybátyja, Caesar visszautasította, amikor a lovasság fŒparancsnokságáért pályázott, és vele szemben Lepidust részesítette elŒnyben. A proscriptiókkal gyılöltté tette magát. A triumviratus idején a leghitványabb polgárokkal került kapcsolatba, de még így sem volt legalább egyenlŒ része a hatalomban, mert Antonius elnyomta. A philippi csatát betegen vészelte át, menekülnie kellett, és a betegségektŒl elgyötörve, továbbá – amint Agrippa és Mae-
Szicíliát. A sziget jelentős szerepet játszott Róma városának gabonaellátásában, amelyet Pompeius folyamatosan veszélyeztetett. A sziget fölötti ellenőrzés és így a plebs gabonaellátása Octavianus kezébe került, tovább növelve népszerűségét. Már csak egyetlen ember akadályozta, hogy Róma első számú vezetője lehessen: Antonius. A kiváló hadvezér olyan támadási felületet nyújtott az ifjú Caesarnak, amelynél alkalmasabbról álmodni sem lehetett: feleségül vette Kleopatrát, Egyiptom királynőjét, és három közös gyermekük is született. Ezenkívül ő lett a nevelőapja Caesar Kleopatrától született fiának, Caesarionnak, akinek léte önmagában súlyosan veszélyeztette az örökbe fogadott Octavianus érdekeit. Kr. e. 33-ban véget ért a második öt évre meghosszabbított triumvirátus,
80
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
„Antonius öngyilkossága után a Julius-követŒknek is csak Caesar (Octavianus) maradt vezérül, aki lemondott triumviri címérŒl, mintha consulként járna el és a nép védelmére beérné a tribunusi joggal; amikor a katonaságot ajándékokkal, a népet gabonával, az egész államot a béke édességével lekenyerezte, lassanként magasabbra tört; magához ragadta a senatus, a
magistratusok, a törvények jogkörét, s ennek senki sem szegült ellene, hiszen a legderekabbak a háborúban vagy a proscribálás során elhullottak, a többi elŒkelŒ pedig, minél jobban hajlott a szolgaságra, annál nagyobb gazdagsághoz és kitüntetésekhez juthatott, és az új helyzetbŒl hasznot húzva inkább a biztosat és meglévŒt, semmint a régit és kockázatosat vá-
cenas nyíltan elismerte – a bŒre alatti vizenyŒtŒl felpuffadva rejtŒzött három napig a mocsárban. Szicília körül kétszer is hajótörést szenvedett. Ugyanitt másodszor is egy barlangban kellett meghúzódnia. Mikor meg a tengeri ütközet során az ellenség hajóhada közvetlen közelrŒl szorongatta, Proculeius nevı felszabadított rabszolgájának könyörgött, hogy szúrja le. Sok gondot okozott neki a perusiai csatározás, valamint az actiumi tengeri ütközet kimenetele is. A pannoniai háború során lezuhant egy ostromtoronyból. […] Fiai halálát is neki rótták fel bınül, így nem csak fiú örökösök hiánya miatt kellett gyászolnia Œket. Leánya, Julia erkölcstelen életet élt, és – mint köztudomásúvá is vált – gyilkos merényle-
lasztotta. Ezt az állapotot a tartományok sem utasították el, a hatalmasok vetélkedései és a tisztviselŒk kapzsisága miatt gyanús szemmel nézvén a senatus s a nép uralmát, mivel nem nyújtottak hathatós segítséget a törvények, amelyeket erŒszakkal, megkörnyékezéssel, végül pénzzel ki lehetett játszani." ––––––––– TACITUS: ÉVKÖNYVEK
tet tervezett ellene. Mostohafia, Tiberius botrányos módon vonult vissza. Majd unokája (az ifjabb Julia) ugyancsak házasságtörŒnek bizonyult. Azután egyik csapás a másikat követte: nem volt pénz a zsoldfizetésre, Illyricumban zendülés tört ki, fegyverfogható ifjúság híján rabszolgákat kellett toborozni, a fŒvárosban járvány, Italiában éhínség dühöngött. Ã maga is halálra szánta magát és négy napig nem evett, amivel a halál csíráit fogadta testébe... Végül is az isten, aki – nem tudom – megérdemelte, vagy inkább csak megkaparintotta az egeket, úgy hunyt el, hogy ellenségének a fia, Tiberius lett az örököse." ––––––––– PLINIUS: TERMÉSZETRAJZ
és Octavianus tíz év után hivatalos tisztséget nem viselő magánemberré vált. Ez meglehetősen kényes helyzet volt számára, hiszen nem védte mentelmi jog, és bíróság elé lehetett volna állítani a tetteiért, amelyek közül a proscriptio idején történtek már önmagukban súlyos bűnt jelentettek. Úgy vélte, a legjobb védekezés a támadás. Antonius két egykori barátjától megtudta, hogy a Vesta-szüzek templomában őrzött végrendeletében a hadvezért súlyosan kompromittáló részek is találhatók. Octavianus kikérte a papnőktől a végrendeletet, s mivel azok természetesen nem akarták átadni, Octavianus személyesen ment a templomba, és elvette erővel. A senatusban felolvasott részletek valóban rossz fényt vetettek Antoniusra, hiszen Alexandriában akarta eltemettetni magát,
és Kleopatrától származó gyermekeire olyan területeket akart hagyni, amelyeket a római hadsereg foglalt el. A római jog szerint amúgy sem örökölhettek volna semmit, hiszen anyjuk nem volt római állampolgár. A senatorokat ugyanakkor felháborította, hogy Octavianus erőszakkal behatolt a szentélybe, és egy még élő, előkelő rómait akar felelősségre vonatni végakaratáért. Octavianus ekkor a városi plebs körében terjesztette el, hogy Antonius keleti despotaként viselkedik, és a birodalom fővárosát Alexandriába akarja helyeztetni, ami önmagában képtelenség, hiszen Egyiptom Rómától független állam volt. Caesariont Antonius bábjaként jellemezte, aki komoly veszélyt jelent Rómára. Sikerült is megszerveznie egy hadjáratot, hivatalosan Kleopatra ellen, aki idegen ellenség
volt, hiszen ha formálisan is Antoniusra támad, újra polgárháborúba sodorta volna az államot. Antonius megelőző csapást akart mérni Itáliára. Flottájával Kr. e. 31-ben Actiumig hajózott, ahol Agrippa megsemmisítő vereséget mért rá. A római hadsereg Kr. e. 30-ban megszállta Egyiptomot, az utolsó független hellenisztikus monarchiát. Octavianus megölette Caesariont, Antonius és Kleopatra pedig öngyilkosságba menekült. Három gyermeküket Octavianus nevelte fel. Egyiptom Octavianus ölébe hullott. Ezzel még biztosabban tudta Rómát gabonával ellátni, az egyiptomi hadizsákmány pedig Róma messze leggazda gabb pol gárává tette.
A PRINCEPS Octavianus Kr. e. 31-ben consul lett, és Kr. e. 23-ig évente újra consullá választatta magát. Ezzel hivatalosan is a birodalom egyik vezetője lett, de a hadsereg irányítása a szokás szerint nem a Rómában időző consulok, hanem a provinciákat vezető helytartók, proconsulok és propraetorok kezében volt. Márpedig Octavianusnak katonai diktatúrájának fenntartásához közvetlenül a kezében kellett tartania a legiókat. Csakhogy a még mindig bizalmatlan senatori rendnek is nyújtania kellett valamit, ha újabb jogköröket akart megszerezni. Kr. e. 29-ben visszatért Rómába, hatalmas diadalmenetet és pénzosztást rendezett, majd egy évre rá a senatus első emberének, princeps senatusnak választották meg. Viszonzásul visszavonta a triumvirként hozott összes olyan rendeletét, amely ellentétben állt a római törvényekkel. Kr. e. 27-ben formálisan visszaállította a res publicát, ezért hálából megszavazták neki az Augustus nevet. Fontosabb volt azonban hatalma megőrzésében az, hogy a senatustól tíz évre megkapta az imperium proconsularét, amely proconsuli jogkörénél fogva a kezébe helyezte a biro dalom összes nem senatusi provinciájában állomásozó legio irányítását. Ennek kihasználásához azonban át kellett szerveznie Róma hadseregét. Az Antoniusszal folytatott polgárháború végén a két fél irányítása alatt több mint 60 legio 300 000 katonája harcolt. Ekkora hadsereg fenntartására nem volt fedezet, nem is beszélve arról, hogy a korábban ellene harcoló alakulatok hűsége sem volt megnyugtató Octavianus számára. Ezért néhány év alatt 28-ra csökkentette a legiók számát, s a vete-
ránokat Dél-Hispaniában, Észak-Afrikában és Italiában vásárolt területeken coloniákba telepítette. A költségeket Kleopatra hatalmas elkobzott vagyonából állta. A letelepített veteránokkal felgyorsította a coloniák környezetének romanizációját. Az így megmaradt mintegy 150 000 fős hadsereg már Augustus iránt elkötelezett tisztekből és katonákból állt. A birodalom 22 provinciájából 12 került Augustus és 10 a senatus ellenőrzése alá. Csakhogy a senatusi provinciák régi, békés tartományok voltak, amelyekben összesen három legio állomásozott, míg a maradék 25 Octavianus ha társzé li tar to má nyai ban. Ah hoz, hogy proconsuli imperiumát újabb öt vagy tíz évre meghosszabbítsák, bizonyí ta nia kel lett a se na tus szá má ra, hogy a hadi helyzet ezt megköveteli. Így legatusai, megbízott hadvezérei állandó háborúkat vívtak Hispaniában, Armeniában, az Alpokban, Germaniában és Pannoniában. A birodalom ezért érte el éppen az ő idején legnagyobb területi gyarapodását, csakhogy a győzelmeket – Illyria és Egyiptom kivételével – nem ő, hanem hadvezérei, Agrippa, Tiberius és Drusus aratták. Az állandó háborúk Augustus helyzetét megerősítették, de újabb nehézségeket vetettek fel. A birodalom lakosságának legfeljebb 5%-a rendelkezett pol gárjoggal, márpedig a legiókban csak polgárok szolgálhattak. Ez azt jelentette, hogy a hadra fogható – többnyire szegényebb – polgárok 10-20%-a legionarius lett. Egy gyalogos évi zsoldja nem volt magas, mindössze 225 denarius (900 sestertius), de húsz éven keresztül biztos megélhetést jelentett, és a végén veteránként birtokot is kapott. Minthogy azonban a birodalomnak már ennél nagyobb hadseregre volt szüksége, Augustus a frissen meghódított népeket arra kényszerítette, hogy segédcsapatokat állítsanak Róma számára, amelyeket lakóhelyüktől távol állomásoztatott, hogy lehetetlenné tegye a lázadásokat. A rendszer kiépülése után a segédcsapatok létszáma megközelítette a legiókét, így Augustus mintegy 300 ezer katonája élén szilárdan a kezében tarthatta a biro dalom vezetését. Ehhez azonban sok pénzre volt szükség, amit magánvagyonából már nem tudott fedezni. Augustus Kr. u. 6-ban a senatusszal megállapodva bevezette a római polgárok 5%-os örökösödési adóját, amely a hadsereg fenntartását szolgáló aerarium militare nevű kincstárba
Augustus politikai végren de le téből A RÓMÁBAN FELÁLLÍTOTT KÉT BRONZTÁBLA FELIRATÁNAK MÁSOLATA „Az isteni Augustus tettei, amelyekkel a földkerekséget a római nép hatalma alá hajtotta, és azoknak a kiadásoknak a jegyzéke, amelyeket az állam és a római nép javára fordított. Tizenkilenc éves koromban a magam költségén hadsereget szerveztem, amelynek segítségével a polgárháborútól szorongatott államot felszabadítottam. Ezen a címen a senatus kitüntetŒ határozatával tagjai közé választott C. Pansa és A. Hirtius consulsága alatt (Kr. e. 43), mégpedig úgy, hogy véleményemet a volt consulokkal együtt adhattam elŒ, és imperiummal ruházott fel. Propraetori minŒségemben engem és a consulokat bízott meg azzal, legyen gondunk rá, hogy az állam semmi kárt ne szenvedjen. A nép pedig ugyanebben az évben, miután a háború során mindkét consul elesett, consullá és triumvirré választott az állam ügyeinek rendbehozatalára." „A római plebs minden tagjának 300-300 sestertiust fizettem ki atyám végrendelete alapján, ötödik consulságom évében (Kr. e. 29) a magam nevében 400 sestertiust a hadizsákmányból, tizedik consulságom idején (Kr. e. 24) pedig saját vagyonomról ismét 400-400 sestertius congiariumot fizettem mindenkinek, majd tizenegyedik consulságom évében (Kr. e. 23) a saját pénzemen vásárolt gabonából tizenkét gabonaosztást rendeztem, amikor pedig tizenkettedszer nyertem el a tribunusi hatalmat (Kr. e. 12), harmadszor is 400-400 sestertiust adtam minden embernek. Ezek az ajándékaim minden esetben legalább 250 000 személy érintettek. Mikor tizennyolcadszor nyertem el a tribunusi hatalmat és tizenkettedszer voltam consul (Kr. e. 5), a városi plebs 320 000 tagjának adtam fejenként 60-60 denariust. Földhöz juttatott katonáimnak ötödik consulságom évében (Kr. e. 29) a hadizsákmányból 1000-1000 sestertiust adtam fejenként; ebben a diadalmenetem örömére juttatott ajándékban a coloniák telepesei közül mintegy 120 000-en részesültek. Tizenharmadik consulságom évében (Kr. e. 2) a plebsnek, amely akkor államköltségen gabonát kapott, 60-60 denariust adtam; ez is 200 000-nél több embert érintett." „Annak a pénznek az összege, amelyet vagy a kincstárnak, vagy a római plebsnek, vagy az elbocsátott katonáknak adott: 600 000 000 denarius.” RES GESTAE DIVI AUGUSTI
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
81
folyt be. Ugyancsak ezt a kincstárat gyarapította az 1%-os forgalmi adó. Ebből már megnyugtatóan rendezni lehetett a húsz év szolgálat után leszerelt veteránok elbocsátásakor felmerülő kiadásokat. Augustus hadseregreformja olyan rendszert hozott létre, amely kétszáz évig jól mű kö dött. A hadsereg és az imperator viszonyát jól jellemzi, hogy a katonáknak évente meg kellett újítaniuk az imperatornak tett esküjüket, és a katonai táborok központi szentélyében az istenek szobra mellett az övé is ott állt. A pax Romana és a res publica álarca mögött Augustus katonai diktatúrát létrehozva uralkodott, és csak akkor figyelt oda mások szempontjaira, ha a helyzet veszélyesre fordult. Ez történt Kr. e. 23-ban, amikor az év consuljának, Terentius Varro Murenának a vezetésével összeesküvést szőttek ellene. A hullámok a princeps közvetlen környezetét is elérték, mivel Murena testvére, Terentia Maecenas felesége volt. Augustus lemondott a consulságról, és a következő évtől kezdve a consulok
között újból feltűntek a köztársaság korának előkelő nemzetségeiből származó politikusok, akiknek szakértelmére, tapasztalatára az új rendszernek is szüksége volt. Augustus cserébe megkapta a néptribunusi jogkört (néptribunus nem lehetett, mert Caesar örököseként patricius lett) és a kiterjesztett pro consuli imperiumot. Ezek után három évig Keleten tartózkodott, és békét kötött a parthusokkal. Rómába visszatérve Kr. e. 18-ban átalakította a senatust, amely egyre inkább a neki tetsző tagokból állt, és Kr. e. 17ben a ludi saeculares (százados játé kok) megrendezésével meghirdette az új aranykor eljövetelét.
A KÖLTSÉGEK Augustus legnagyobb tehetsége a szervezés és a pénzügyek területén mutatkozott meg. Jó érzékkel válogatta meg munkatársait, akik például a nagy katonai győzelmeket szállították számára, de pontosan tudta, hogy mindennek ára van. Nem véletlen, hogy Kr. u. 13-ban fogalmazott politikai végrende-
letében – amelynek még a címébe is beleírta, hogy „azoknak a kiadásoknak a jegyzéke, amelyeket az állam és a római nép javára fordított" – zavarba ejtő részletességgel tárgyalja, hányszor osztott gabonát, hányszor osztott pénzt, milyen épületeket emelt vagy újított fel, hányszor segítette ki az államkasszát saját vagyonából, hányszor és hány résztvevővel rendezett gladiátorviadalokat. Ebből a politikai végrendeletből nyilvánvalóvá válik, hogy Augustus egész életében pontosan feljegyezte valamennyi kiadását, vagyis amikor úgy tűnt, hogy nagylelkű adományt tesz, voltaképpen befektetett valamilyen cél érdekében. Ezért írta Tacitus, hogy „a katonaságot ajándékokkal, a népet gabonával, az egész államot a béke édességével lekenyerezte". Valójában egész életét úgy élte le, hogy számolta, mennyit fektet be, és az hogyan térül meg. Árulkodó az a levélrészlet, amelyet Suetonius őrzött meg számunkra. Tudjuk, hogy Augustus szenvedélyes kockajátékos volt, de még azokban a pil-
M á r vá n yo s K r i s z t i á n
K é s ő ó ko r i a n e k d o tá k a z e l s ő r ó m a i c s á s z á r r ó l Az 5. század elején élŒ Macrobius Saturnalia címı munkája az Œsi római Saturnus ünnepre összegyılŒ, anekdotázó és lakomázó késŒ ókori pogány arisztokráciáról szól. A régi korok mendemondáinak felidézése közben elŒkerül Augustus császár alakja is, akirŒl több történetet is elTörtént egyszer, hogy egy tisztségébŒl elmozdított lovassági parancsnok Augustus elé lépett és tŒle ravasz módon, ezekkel a szavakkal kért pénzjutalmat: „Nem a haszon kedvéért kérem, hogy add nekem ezt a pénzt, hanem azért, hogy az legyen a látszat: úgy hagytam ott tisztségemet, hogy döntésed alapján jutalomban részesültem.” A császár azonban agyafúrtabb volt katonájánál, és elmésen visszavágott szemtelen alattvalójának: „Mindenkinek hangoztasd, hogy a jutalmat megkaptad, én pedig nem fogom letagadni, hogy adtam.”
Egyszer Augustusnak egy kereskedŒ fakó, ronda bíborszövetet akart eladni, azzal a felkiáltással, hogy a ruhaanyag valójában gyönyörı, csak épp magasra kell felemelni és úgy kell reápillantani. Az uralkodó így korholta a hazug árust: „Ezek szerint ahhoz, hogy a római nép jól öltözöttnek mondjon, a háztetŒn kell sétálnom?”
A bajba jutottakat megsegítŒ, a bınösöket megfeddŒ, Mátyás királyhoz hasonlatos agyafúrt népi hŒs képét Macrobius több, Augustus császárról szóló anekdotában is felvillantja. Az uralkodó eszessége mellett kegyessége és jóindulata is megjelenik ezekben a mendemondákban. Egyszer egy több mint 20 millió sestertiusra rúgó adósságot önhibáján kívül felhalmozó római lovagnak hatalmas összegért vette meg a vánkosát a császár azzal a felkiáltással, hogy kell neki egy olyan párna,
82
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
mesélnek a mı szereplŒi. A II. könyv 4. fejezetének címe: Augustus elmés mondásai, s a császár eszességét és – az ugyancsak késŒ ókori Epitome de Caesaribus által is tárgyalt – kitınŒ szónoki képességét emlegetik fel benne az anekdotázók. Egy híres rabszolga-kereskedŒnél elköltött lakoma után a princeps pénz helyett gabonával jutalmazta meg a rabszolgákból álló zenekart, mire a következŒ eszem-iszom alkalmával, amikor a muzsika hiányát a császár felhánytorgatta vendéglátójának, amaz azt felelte szemrehányóan, hogy a muzsikusok a malomban vannak. Augustus Œt sem büntette meg. A Saturnalia kiemeli Augustus katonái iránti szeretetét is, egyszer saját maga védte egy bírósági ügyben az actiumi csatában megsebesült egyik veteránját.
amin nyugodtan tudott aludni még egy ekkora bajban lévŒ ember is. Az uralkodó pénzének köszönhetŒen a lovag megmenekült. Macrobius hangsúlyozza a császár emberségét, továbbá kiemeli, hogy a zsarnokságnak nyoma sem volt benne, még az egetverŒen szemtelen felségsértést is eltırte. Máskor Augustus egy senator négymillió sestertius értékı adósságát vállalta át, mire a hálátlan elŒkelŒ büntetlenül kérdezhette a princepstŒl: „És a kezembe semmit se adsz?”
G e m m a Au g u s t e a A bécsi Kunsthistorisches Museumban Œrzik azt a 19 x 23 cm nagyságú, dombormıves, ónixkŒbe vésett kámeát, amely Augustust ábrázolja családja és az istenek társaságában. A kámea ábrázolása két sávra oszlik. A felsŒ sáv bal oldalán Tiberius száll le egy Victoria, a gyŒzelem istennŒje által hajtott kétlovas kocsiból. ElŒtte testvérének fia, Germanicus áll kedvenc lovát vezetve. Augustus félmeztelenül, Jupiterként ül egy trónszéken, tŒle balra Róma istennŒ foglal helyet. Augustus trónja alatt Jupiter madara, a sas kuporog. Augustus háta mögött három istenalak látható, akiknek az értelmezése vitatott. Legújabban a koszorút tartó nŒalakot Rheaként, a szakállas férfit Kronosz/Saturnusként azonosítják, Œk alkotják az aranykor istenpárját. Ez azért tınik valószínınek, mert Augustus – saját propagandája szerint – új aranykort teremtett a birodalom számára. A trónra támaszkodó nŒalak, kezében a bŒségszaruval nem más, mint Tellus, az Anyaföld istennŒje két kis gyermekével, akik termékenységét hivatottak megjeleníteni. Az alsó sáv értelmezése szintén meglehetŒsen vitatott. Az biztos, hogy római
katonák gyŒzelmi jelet állítanak. A kuporgó alakokban a legtöbben a legyŒzött barbárokat látják, de a két dárdát tartó nŒalak bizonyosan Diana/Artemisz, a jobbján álló sisakos alak pedig Mercurius/Hermész. A gyŒzelmi jel felállításában segédkezŒ két meztelen felsŒtestı figurában újabban az isteni ikreket, a Dioszkuroszokat vélik felfedezni. Az egész jelenet legvalószínıbb magyarázata az, hogy Kr. u. 9-ben, a pannon felkelés leverése után Tiberius és Germanicus visszatért Rómába, de diadalmenetüket nem tarthatták meg, mert az elŒkészületek során érkezett meg a hír Varus katasztrofális germaniai vereségérŒl. Tiberius ezért babérkoszorúval a fején Augustushoz sietett, aki a consulok társaságában fogadta. A gemmavésnök a consulok helyébe ültette Róma istennŒt és az aranykor isteneit. Egyiptom kifosztásakor Octavianus nemcsak a kincstárban talált drágaköveket, faragott féldrágaköveket, hanem az egész gemmavésŒ mıhelyt is Rómába hozta. Egy ilyen vésnöknek, feltehetŒleg Hüllosznak a munkáját láthatjuk a Gemma Augusteában.
lanatokban sem tudott igazából kikapcsolódni, amikor játszott, hanem a nagylelkű uralkodó szerepét alakította. „Elég kellemesen töltöttük az ünnepet, Tiberiusom. Mindennap játszot tunk, csak úgy füstölt a játékasztal. Öcséd óriási lármát csapott közben, de végül nem is vesztett sokat, sőt nagy bukásai után lassanként jobban össze szedte magát, mint remélte volna. Én a magam számlájára 20 000 sestertiust vesztettem, de csak mert határtalanul nagyvonalúan játszottam, mint általá-
ban. Ha ugyanis behajtok minden tétet, amit elengedtem, vagy megtartom ma gamnak azt az összeget, amit elajándékoztam, jó 50 000-et nyertem volna. De jobb szeretem így: bőkezűségem híre az égig emeli dicsőségemet.” Nagyvonalúnak nevezi magát, de közben az utolsó sestertiusig számon tartotta, mennyit nyert volna, ha nem ilyen „nagyvonalú". Sőt még az is kicsúszik a száján, hogy a legközelebbi barátaival töltött időt is dicsőségének gyarapítására használja.
Politikai végrendeletét azzal zárta, hogy a pol gároknak általa juttatott adomány összege 600 millió denarius, azaz kétmilliárd-négyszázezer sestertius volt, ami 2700 tonna ezüstöt tett ki. A pénzosztások legalább 250 ezer főt érintettek alkalmanként. Ha valaki Kr. e. 44-től Kr. u. 13-ig valamennyi alkalommal adományban részesült, akkor életében 10,8 kg ezüstöt kapott. A 2700 tonnát érdekes összehasonlítani a Kr. e. 241-ben fizetett, 262 tonna ezüstöt kitevő pun hadisarccal, amely kis híján tönkretette az akkori világ egyik leggazdagabb hatalmát. Miből származott ez a hatalmas jövedelem? A kiindulópont Caesar öröksége volt, de igazán nagy részét az egyiptomi hadizsákmány és a provincia későbbi adója tette ki, amelyet Augustus szabadon használhatott fel. Végül még két nagyobb bevétellel rendelkezett: a ráhagyott örökségekkel és a városok által „ajándékképp" küldött aranykoszorúkkal, amelyeket saját bevallása szerint vissza szokott küldeni a feladóknak. Ha a nagylelkű pénzosztások és Augustus egyes újabb megszerzett jogköreinek összefüggéseit vizsgáljuk, úgy tűnik, megfigyelhető némi egybeesés közöttük. PÉNZBELPO LIpo TIKA Pénz osz sok Bel li ti ka OSZ TÁtáSOK Kr. e. 44 43: imperium propra43: imperium propraetore etoreKr. e. 44 28: ceps senasetus Kr. e.Kr.29e. 29 28:prin prin ceps natus Kr. e.Kr.24e. 24 23: tri bu ni cia pote23: tribunicia potestas, stas, imperium pro con supro larecon ma usre maius impe rium suila Kr. e.Kr.12e. 12 pon tifex ximus pon tifex mama ximus Kr. e. 2 pater patriae Kr. e. 2 pater patriae Kr. u. 13 hajtsák végre végakahajtsák végre végakaratát ratátKr. u. 13
Amint látjuk, az adományok voltaképpen befektetések voltak, hiszen egy-egy nagyobb pénzosztás után Octavianus/Augustus újabb fontos jogköröket, megtiszteltetéseket kapott meg, amelyek segítségével vagy könnyebben vihette keresztül akaratát, vagy legalábbis tekintélyében gyarapodott. Ezzel magyarázható, hogy egy politikus, aki még kockajáték közben is a be nem hajtott nyereményeket számolta, miért adott ki 2700 tonna ezüstöt látszólag ellenszolgáltatást nem várva, adományként. Ha valaki, hát Augustus igazán tudta, hogy mindennek ára van, és azt is, hogy az pontosan mekkora. Amit venni akart, annak az ára 2700 tonna ezüst volt. És ez az áru nem volt más, mint a res publica. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
83
