AZ ÍRÓI IDENTITÁS. (Jegyzetek az írói identitásról) ALKAT ÉS SZEREP

AZ ÍRÓI IDENTITÁS

A L KAT É S S Z E R E P

(Jegyzetek az írói identitásról)

Móricz Zsigmond szomorúan állapította meg hajdan: regényeinket egymagunkban, de gyermekeinket az õseinkkel írjuk. Ez állítás egyik – gyermekeinkre vonatkozó – felének igazsága genetikai ismereteink mai szintjén már nem kétséges. Ami pedig a másik felét illeti: jómagam Móricz Zsigmondnál is szomorúbb vagyok. Egyre inkább meggyõzõdésemmé válik ugyanis, hogy a regényeinket sem kimondottan magunk írjuk – hiába tetszelgünk a magány, a mítikus egyediség vagy egyszeriség rátarti kizárólagosságában. Esztétikákat évezredek óta sokan írnak. Az esztétikumot behatároló tényeket kevesen veszik számba. Pedig a tények hallatlan – akár esztétikai! – biztonságot kínálnak. Strindberg egyik drámakötetének elõszavában axiómaként mondta ki, hogy a színpad – a színház – olyan hely, ahol a nézõk számára követhetõ párbeszéd folyik. Nem a színpadnak vannak tehát törvényei, hanem ennek a helyzetnek. A drámaíró e helyzetbõl fakadóan teremt törvényeket – a színházi embereknek pedig tessék ezekhez alkalmazkodni! Néhány évtizeddel késõbb egy racionális francia, Jean-Paul Sartre esszésorozatot írt Mi az irodalom? címmel. Szigorúan csak tényeket sorolt, azokból vont le következtetéseket. Egyik gondolatmenete szerint egy regény szövegében virtuálisan benne van a közönsége is. Talán tovább is mehetünk: benne van a közösség is, amelyhez a mû írója tartozik vagy nem tartozik, de valamiképpen kötõdik… Tudomásul kell venni: ahogyan gyermekeinket az õseinkkel írjuk, regényeinkben egyfajta közösségi „biológia” determináló erõi érvényesülnek. Lehet ez a helyzet számunkra szomorúságos, közömbös, akár vidító – a tények: tények maradnak. Érdemes õszintén beszélni róluk. * 7


Elgondolkoztam: ha nem közeledik egy Németh László-évforduló, ha nem érkezik egy szerkesztõségi felkérés, írjak „valamit” ebbõl az alkalomból – eszembe jut-e, hogy éppen vele, az õ mûveivel és megnyilatkozásaival példálózzam? Egészen bizonyos, hogy ha manapság a magyar író szembe próbál nézni önmagával, a helyzetével – mindazzal, ami szinte tõle függetlenül épül be a regényeibe, mûveibe (mint gyermekeibe az õsök génjei), akkor a tájékozódó töprengések, mérlegelések során elkerülhetetlenül Németh Lászlóba ütközik. Ezzel az „ütközéssel” szerencséje van – lehet! – a magyar írónak. Mert Németh László jelentékeny író és õszinte ember. Õszintesége (ismét csak: szerencsénkre) nem érdeme, hanem egyszerûen: adottsága. Nála az õszinteség nem döntés, elhatározás kérdése (volt), hanem éppolyan emberi tulajdonság, mint például hihetetlen, sokszor szánalmas hiúsága. Németh László õszintesége nem feltárulkozó vagy valló – hanem árulkodó: önmagáról, másokról, a viszonyokról… Éppen ezért vagyunk szerencsések; hiszen az árulkodó õszinteség – végre egy pozitív töltetû paradoxon! – önmagáról is árulkodik. Áttetszõvé, átláthatóvá tesz mindent, amivel érintkezésbe kerül. Az árulkodó õszinteség lehet ellenszenves, taszító, ám érdeme, hogy nem félrevezetõ. Nekünk pedig éppen az õszinteség megbízhatóságára van szükségünk.

Kicsoda-micsoda az író? Alkotó ember, aki mûveket ír. Mûvek nélkül nincs író – nagy mû nélkül: nincs nagy író. Vannak történelmi korok, periódusok, amikor alig terem jelentõs mû, következésképpen alig (vagy egyáltalán nem) akad igazán fontos író. Ilyenkor a jelentéktelen írók léte és mûködése az irodalomnak, mint „intézménynek” csupán a folytonosságát szolgálja. A magát írónak valló embernek – és társadalmi környezetének – számolnia kellene az ebbõl a ténybõl adódó/adódható veszéllyel. Azzal ugyanis, hogy azokat a szerepeket, amelyeket egyik-másik történelmi pillanatban egy-egy valóban nagy író alkatából eredõen vállalni és betölteni tudott – nem lehet, nem szabad intézményesíteni. Mert hiszen földi (és történelmi, nem kozmikus, csillagászati) mértékkel nézve: emberi társadalmak „mindig” lesznek – de ezekben a nagy írók jelenlétének nincs semmi garanciája. Nagy író 8

Alkat és szerep (=nagy mû) társadalmi rendelésre sem születik. Ha nincs nagy író, azt nem lehet sem választani, sem kinevezni… Márpedig elõállhatnak (hányszor tapasztalhattuk!) ezek a hol veszélyként, hol komikus látványként minõsíthetõ helyzetek. Ha azt a szerepet, amit egy-egy nagy formátumú írói alkatra szabott a történelem, és amit vállalt az író: intézményesítik, és jelentéktelen vagy írónak nem is nevezhetõ egyének próbálják eljátszani, akkor végzetesen eljátszhatnak társadalmi esélyeket – és az irodalom józan öntudatát. Az írói identitás örökös keresése (és kontrollja!) esztétikai, de ma már szociológiai, helyenként politológiai feladat… S bár e feladvány örök – az elemzést, a megoldást és a választ esetenként (konkrét tényekre támaszkodóan) alig vállalja valaki. A huszadik században Németh László volt az, aki a magyar írói identitástudat megszerzéséért a pokol bugyrait is megjárta. Ha õszinte (ön)elemzései eredményeit kétségbe vonjuk, még akkor is megérdemli Németh, és megéri a szellemi kalandozás, hogy az írói identitástudat mûködését épp rajta elemezzük, mielõtt mai érvényû önvizsgálatba kezdenénk. 1.) A magyar író identitásának (is) a nyelv a foglalata. Attól magyar író az író, hogy magyar nyelven alkot. A nyelv ugyanakkor a nemzeti, etnikai entitás kötõanyaga. Németh Lászlónak ebben a gondolatkörben kifejtett nézetei adnak ma is a legtöbb okot a vitára. Ennek hullámgyûrûit szaporítani nem célom, annyit azonban föltétlenül meg kell jegyeznem, hogy nem kimondottan Németh Lászlót, hanem a kort jellemzi a kérdésfelvetés ajzottsága. Olyan nemzeti közösség írói voltak Némethék, mely nemzet egyharmada hirtelen kisebbségi, nyelvileg is veszélyeztetett helyzetbe került. Ilyen kollektív kétségbeesettségben még fontosabb az írói identitás átgondolása és megfogalmazása, mert a nyelv (megõrzése!) milliók számára szinte mindent jelentett: a saját nemzethez való kötõdés végsõ bizonyosságát; a nyelvre vonatkoztatott magyar írói hitvallás társadalmi érvényességû mintaként mûködött. A magyar írói identitástudat zavara akkor kezdõdött, amikor ezzel a ténnyel nem tényszerûen számoltak az írók. Németh László sem. Számukra a magyar: jelzõ volt az író mellett. Másoknál pedig a jelzõ alannyá lépett elõ. 9


Az írói berkekben dúló – identitástudati – viták során sok minden elhangzott. Németh is sok mindent leírt. Anélkül, hogy a „leírtak” elemzésébe merülnék, megjegyezném, hogy az identitástudat zavaraiból táplálkozó felhõszakadások alatt kölcsönösen áztatták el egymást jobb sorsra érdemes íróink. Németh Lászlótól való ez az idézet is: „Kodolányi tavaly a Szabadságban elmondta, hogy a kör mindenik tagját milyen mély láncok fûzik a magyar földhöz, egyedül én vagyok, gyökértelenségemben, az elvont németes gondolkodás prédája. Én a kitessékelést nem vettem szívemre, magam is éreztem a különbséget.” (A szökevény. In: Kiadatlan tanulmányok. I. 499.) Hogy ki, mit vett a szívére, szempontunkból végsõ soron mellékes; már az sem túl érdekes, ki bántott kicsodát (lám, a kirekesztõnek mondott Némethnek is volt része kirekesztésben.) Az a fontos, ki mit vett az értelmére, és azt hogyan dolgozta fel tudatilag. Magyar írónak akkor funkcionál a magyar írói identitástudata, ha képes ezt az öntudatot úgy megfogalmazni, hogy az érvényesítése során adódó logikai és érzelmi következményeket is figyelembe veszi – hiszen nem (csak) magában, hanem közösségek elõtt folyik az önazonosság megvallása, kinyilvánítása. Az Ady Endre utáni emberöltõnyi idõben sajnos nem akadt olyan alkatú magyar író, akinek egyetemes érvénnyel megfogalmazott (mert kimondatlanul azért sokakban józanul mûködött!) hitvallása íróilag és emberileg minta és mérce lehetett volna Kelet-Európában. Kelet-Európát kihangsúlyoznám. Mert miközben a magyarországi író kirekesztõsdit játszott, addig a szomszéd népek(nél) állampolitikai szintre emelt nagyarányú, magyar tömegeket érintõ erõszakos asszimilációs folyamatokat indítottak el a többségi társadalmaknak az élet minden területét természetszerûen átfogó intézményei. Ha egyszer valaki megvizsgálja, hogyan mûködött a két világháború között a kelet-európai irodalmakban az identitástudat – akkor a magyarországi (a nagy elõdökhöz oly méltatlan) írói hiúságok vására még szánalmasabbnak fog elõttünk feltûnni. A példa kedvéért említeném meg, hogy a fölös zsenitudatú (írói identitászavar!) Szabó Dezsõ egy pillanatban megsértõdött, úgy vélte, nem érdemli meg õt a magyarság. Kifejezte abbéli szándékát, hogy büntetésképpen megvonja magát tõlünk, és román származású édesanyja jogán ro10

Alkat és szerep mán íróvá minõsíti át magát. A Brassói Lapok körkérdést intézett néhány jeles román íróhoz: miként vélekednek arról, hogy Szabó Dezsõ megajándékozza önmagával a román népet és irodalmat? Ion Minulescu lírai költõ lelkendezett, hogy lám, a fajiság felszínre tör, a vér románul szólal meg stb. Tudor Arghezi hümmögött: olyan sok már a román nacionalista, hogy fölösleges lenne az importált Szabó Dezsõvel szaporítani a számukat… A költõnek, prózaírónak egyaránt kitûnõ, józan ítéletû, jó humorú Tudor Arghezi a magyar írók helyett is hümmögött. Az Ady utáni ûrt bár még az írói helyzet- és azonosságtudat szintjén sem sikerült pótolni az utódoknak. Németh László ilyen irányú tevékenysége – folytonos szerepáhítozása – kínálja a legbõségesebb és legõszintébb dokumentumanyagot; azt hiszem, idõszerû lenne szembenézni megkerülhetetlen tanulságokat kínáló írásaival. Mert hiszen ma is minden magyar író a nyelv és a lélek síkján kezdi keresni a saját identitását; ezt a síkot pedig többsíkúvá és síkossá cifrázta a történelem – márpedig nagyon itt lenne az ideje biztonságosan megállni rajta. 2.) Az írói önazonosság állandó, folyamatos esztétikai kontrollt igényel(ne) – és ez nem tekinthetõ sajátos követelménynek, hiszen az élet minden területén az értékképzés: elképzelhetetlen a „belsõ”, „szakmai” értékelés nélkül. Tehát, mielõtt az írónak és mûvének társadalmi szerepérõl beszélhetnénk, s ezt túlhangsúlyoznánk, tanácsos lenne esetenként tisztázni a mû létmódját, értelmét, s ennek összefüggésében az írói önértékelés (identitástudat!) helytállóságát. Nem kétséges, hogy ha ezek a folyamatok nem mûködnek, akkor eltorzul minden, ami irodalommal és mûvekkel kapcsolatos. Németh László jelentõs írói mivoltát nem lehet megkérdõjelezni. Ma már ez írói teljesítmény megítélésében nincs különösebb vita. Irodalomtörténeti tényként kezelhetjük, hogy Németh Lászlót, esztétikai teljesítményét tekintve, elsõsorban regényírónak kell tartanunk. Négy regényének (kiváltképpen a Gyásznak és az Iszonynak) maradandóságához nem fér kétség. De hogyan élte – és ítélte – meg õ maga a saját alkotói adottságait, lehetõségeit és teljesítményét? Alkatilag majd mindenre alkalmasnak képzelte magát. Ez a „min11


den” aztán furcsa önértékeléshez vezetett olykor… És itt az a pont, ahol bezárul az ördögi kör; az identitástudat zavarai esztétikai paradoxonokhoz vezetnek. Németh László verseket is írt. Olyan költõnek tartotta magát, aki a magyar verselés számára új, a nyelv szunnyadó energiáit felszabadító út lehetõségét nyithatta volna meg… Az új út lehetõségeit illetõen, gondolom, igaza volt. Viszont errõl az útról esszéiben többet, érdekesebbet és érdemlegesebbet mondott, mint amennyit lírai kísérleteiben felmutatott. Lírája tehát nem önelvûségében kísérleti (amitõl-amivel még líraként nõhetne naggyá), hanem célirányos mutatvány; esszéfüggelék. Nem igazi lírai érték, létrehozója tehát nem költõ. De tegyük fel, hogy ez a „líra” eléri azt a hatást, amiért létrejött: új utat nyit. Akkor is csak ösztönzés, hivatkozási alap marad. Az esztétikum tényszerûségként kezelhetõ helyzeteit – ha úgy tetszik: törvényeit – nem lehet megkerülni. Ahol a tények összemosódnak, nehezebben kristályosodik ki szellemi, esztétikai érték. Az írói identitás zavarainak esztétikai, axiológiai következményei lesznek. Igazságtalanságnak tûnhet épp a lírát így kiemelni Németh László életmûvébõl – de mégiscsak egy valóban tehetséges, jelentõs írón szemlélhetjük az önértékelés, az önítélet megbicsaklását, az (ezen a szinten még csak esztétikai) szereptévesztést. A magyar líra átlagának (és „reprezentánsainak”) ismeretében gondoljuk el: milyen következményekkel jár a költõi identitás (az irodalomnak, mint intézménynek a szerkezete által is meghatározott, ezért:) öröklõdõ zavara. Sajnos, túlontúl ismert jelenségek kísérik… Németh Lászlóval példálózva én egy nagy tehetségû embernél észleltem aprónak tekinthetõ szereptévesztést, következetlen (ön)ítéletképzést. A nagy átlagnál (amely átlag-mivoltában „nagy”) a következmények súlyosabbak. Az átlag a kultúra zavarát is általánossá „képes” emelni. A szigorú tényekre és következtetésekre alapozott esztétikai önkontrollnak s a belõle táplálkozó józan identitástudatnak (mely egy Strindbergnek akkora belsõ alkotói biztonságot nyújtott) a hiánya minden bizonnyal óriási szerepet kapott a magyar líra (hõsi) szerepjátszó attitûdjének konzerválásában; a szereptévesztés az esszé sokszínûségének fakulásában. Az önkontroll hiánya nem ok és nem következmény – de mindenesetre együtt jelentkezik a kritika hihetetlen háttérbe szorulásával. 12

Alkat és szerep Szinte nincs is magyar irodalomkritika… És ez mind-mind többékevésbé immanens esztétikai kérdésnek tûnik. Mi történik, ha az önmagával szembenézni, önmagát józanul megítélni nem képes író (és irodalom) szembesül a környezetével? Egy önmagában is hibás „struktúrának” milyen beépülési esélyei vannak? Ezek a kérdések már nem esztétikai jellegûek – bár esztétikai mûhibára származtathatók vissza. 3.) Németh László egészen fiatalon kijelentette: a magyar szellemi élet organizátora kíván lenni. Miért ne tehetné ezt bárki – ha valóban képes átfogni a szellemi életet; ha annak egyik alkotó pilléreként tartják számon, akkor már akár statikus pillérként, viszonyítási alapként is „organizátornak” tekinthetõ a jelentõs alkotó. De hát elõbb azzá kell válni. Németh László életmûve korrigálja, hitelesíti a megelõlegezés gesztusát. De most megint az átlagra visszatérve: az önmaga (esztétikai) megítélésével is hadilábon álló író – író mivoltára hivatkozva! – az esztétikum körén kívül nagy valószínûséggel csak továbbgyûrûzteti (most már társadalmi méretûvé növesztve) a szereptévesztéseit. A valóban kiemelkedõ tehetségû Németh Lászlóra visszatérve: az írói elhivatottság tudatát (amit az õ esetében valós képességek támogattak –, de amelyek még az irodalom körén belül sem voltak minden mûfajra érvényesek!) túlértékelve társadalmi reformprogramot írt… Országmegváltoztató reményeit hamar megcsúfolta a valóság. Ekkor írta le a következõ sorokat: „Aki tiszta szívvel nézi az én tízéves vergõdésemet, egyet el kell ismernie: ez az ember nemcsak a gondolatait dobta bele a környezõ magyar világba, hanem egész emberségét, hogy megváltoztassa. Tanuló volt és tanító, alakuló és alakító. Naivságában védtelenebb és puhább, mint mások, de éppen ezért jobban rajt is maradt mindennek, ami körülötte volt, a nyoma. Ezt csinálta, ezt szenvedte. Ezt idézte fel, s ez lett abból, amit felidézett. Fölmutatta a szívét, s a nemzet visszamutatta Gömbös Gyulát” (A következõ lépés). Ezt az értékelést olvashatta a nemzet, és olvashatta Gömbös Gyula. Ahogy én olvasom, úgy érzem, ennél tovább már nem nagyon tévelyeghet íróember saját szerepének és a környezetének, a világnak a megítélésében. Hiszen a magyar történelmet pillanatra sem határozta meg a nemzet és Németh László közötti dialógus, egyezkedés, 13


melyben ez utóbbi lett volna a becsapott, a miniszterelnök pedig egy sakkfigura ebben a nemzet–Németh partiban. Úristen! – körülbelül ez a sóhaj fejezheti ki egy józan, épelméjû ember véleményét errõl a helyzetrõl. Németh László vallhat a szívérõl lírában, esszében, orvosi feljegyzéseiben. Panaszkodhat nemzetére – a lírikus Ady is sokszor kárhoztatta szeretett népét. Na, de nem adhat a szívérõl, a nemzetrõl és Gömbös Gyuláról épelméjû emberek (a nemzet egyedeit, Gömböst is beleértve) számára írt esszében, cikkben (mindenesetre nem lírában!) ilyen helyzetértékelést. …Az önkontroll hiánya, az írói identitástudat torzulásai õrületes komikumba torkollhatnak. Németh László a nagyobbak közül való volt. És most megint az átlagra utalnék. Tessék csak végiggondolni… Úristen! Tudom, végül is csupán mûvek, maradandó regények, esszék környezetérõl töprengek. De azt is tudom, hogy ilyen „környezetekbõl” áll össze az irodalom közélete, közérzete – ez sugárzik a mûvek közvetlen közelébõl a világra. És onnan vissza: e sugárzásveszélyben egyre nehezebben születõ mûvekre. Nem a legszerencsésebb képlet. De a képlet ismeretében kimondható: a zavarodott írói identitástudatnak nem a világot kellene feltétlenül megváltoztatnia – hanem inkább önmagát. És akkor érvényes lehetne egy õsrégi, egyszerû, és mind az íróhoz, mind a világhoz méltó, kiegyensúlyozott képlet. * 4.) A rosszul felállított képletek, a torz tudati képzõdmények sajnos öröklõdnek. Nemzedékek nõnek bele a struktúrába. Nagy írók nem születnek minden korban, ez igaz, de az irodalomnak mint intézménynek a kontinuitását nem a téves beidegzõdések automatizmusával kellene biztosítani. (Mennyi lemondó irónia és keserûség volt Ady kérdésében: „ki lesz a Mikszáth?”) Azért hivatkoztam egy jelentõs íróra, Németh László identitástudati hiátusaira, mert õ már nem bántódik meg. Ami fájó, az nekünk kellene, hogy fájjon. Fájhatna, hogy az író ma sincs tisztában helyzetével, szerepével. Amikor ezelõtt vagy két évvel a Film, Színház, Muzsika egyik interjújában azt olvastam Csengey Dénestõl, hogy most majd az írók rendbe rakják a közéletet, aztán visszavonulnak az írógéphez, még 14

Alkat és szerep nem gondoltam, hogy ez a fajta hang rövidesen kórussá sokasodik. A különben jó humorú Gyurkovics Tibor ma már egészen komolyan jelenti ki: „miután a politikusok nem intézik el, amit kellene, mert nem értenek hozzá, jelen esetben azt hiszem, ezt tapasztalhatjuk, vagy pedig nem akarják elintézni, nos, Magyarországon még a vízügyi ellenõr szerepét is költõnek kell ellátni” (Élet és Irodalom, 1991. február 22.). Mert ugyebár a költõ mindenhez ért?! Még aki azzal foglalkozna, amihez ért – írna tudniillik –, az is micsoda héroszi erõvel közli: „Megyek vissza az íróasztalomhoz, szorgosan dongani, Olympiámon – hét közben prózát, hétvégen meg publicisztikát! Eredendõ kötelességemnek tartom ugyanis az anyanyelv Arany-Kosztolányi igényû gondozását, védelmét – a kamarázgató vagy komornázgató váteszek ellenében, hogy gyógyítsam a Romló Köznyelvet. Nem könnyû” (Kornis Mihály: Megjegyzem, Magyar Hírlap, 1991. február 16.). Valóban nem könnyû. Egy hét múlva ugyanez a szerzõ ígéri, hogy visszatér(ne) ahhoz a szerephez, mely fenti elõtanulmányainkból kikövetkeztethetõ: „szeretem a könyveket, Dantét és Shakespeare-t meg a magyar költészetet, anyanyelvemet és a hazámat. Meg a bibliát. Viszont mindennél jobban gyûlölöm a hazugságot, a politikai pornográfiát. S ha ez netán még vadabb lángra kapna a magyar közéletben, úgyis visszatérek azon nyomban; nem alkuszom” (Kornis Mihály: Megjegyzem, Magyar Hírlap, 1991. február 23.). Magyar író nem alkuszik. Mindent rendbetesz: a vízügytõl a nagypolitikáig. Ha következetesek akarunk lenni, már nem is az írói identitástudatot feszegetjük, hanem frankón megkérdezzük: parlament helyett nem kellene sorsunk intézését az írószövetség(ek)re (800–900 tag!) bízni? Kertész Ákos magától értetõdõ természetességgel írja le Csoóri Sándorhoz intézett nyílt levelében: „Sándor, te nem tudod, hogy az Illyés halálával megüresedett helyre a magyarság szellemi, irodalmi vezérének a helyére a közvélemény Téged jelölt? Hogy ezt a szerepet most, ha akarod, ha nem akarod, vállalnod kell?” (Hagyjuk már abba! Magyar Nemzet, 1990. szeptember 29.). Csoóri Sándor szuverén alkotó egyéniség – és Csoóri Sándorként 15


önmagával azonos. Az írói szerepek pedig nem osztogatható, megüresedett helyek. A mai magyar irodalom képviselõinek – egymásról is feltételezett – identitászavarát aggasztónak érzem. A fura megnyilvánulásokból tengernyit lehetne idézni. A csöppnél maradtam. Egy csöpp nem áztat el senkit. …Egy jelentékeny és õszinte magyar író – Németh László – tanulságos életútja mintha-mintha arra ösztönözne, hogy utunk elején, közepén, vagy akár a végén feltegyük, és olykor megismételjük a kérdést: kicsoda, micsoda az író? (1991) UTÓLAGOS. Majdnem másfél évtizeddel azután, hogy a fenti szöveget papírra vetettem, rá kellett döbbennem, hogy igazságtalan voltam Kornis Mihállyal. És megszégyelltem magam. Kornis Mihály az egyetlen írónk, aki (általam megfricskázott hitvallásához hûen) nyilvánosan fellépett az ellen, amit másképpen nem nevezhetek nevén, mint: az emberi méltóság, a jó ízlés megcsúfolása és nagy nyilvánosság (pár millió tévénézõ) elõtti pervertálása. Amikor a magyar tévé csatornák felelõtlenjei elindították a Big Brother típusú, valóságshow-nak nevezett szörnyûségeiket, és komoly írók, jeles értelmiségiek között kerestek ez iszonyatot értékként, de legalábbis „értékes kísérletként” magyarázó és hitelesítõ hûbéreseket – akkor Kornis Mihály látványosan felállt, és faképnél hagyta a televízió által szervezett kerekasztalt. Ha másfél évtizeddel ezelõtt vallomásának „héroszi” hangvételén élcelõdtem, akkor most el kell ismernem, hogy elkeserítõen magányos gesztusát valóban hõsiesnek tartom; és szükségesnek, hogy az író következetesen hirdesse és tegye, ami „eredendõ” kötelessége. MÖGÖTTES. Irodalmi folyóirat kért fel 1991-ben, hogy írjak valamit – bármit – egy Németh László-évforduló kapcsán. A határidõt és a tematikus számot lekéstem. Írásom megjelentetésével aztán több helyütt próbálkoztam, sikertelenül. Egy kritikai folyóirat ugyan elfogadta, de évekig halogatta a közlést, „racionális érvekre” hivatkozva... Az el nem kallódott irodalmi anyagok megmaradásának törvénye szerint: végül minden megjelenik. (Mellékesen: éljen az internet is!) 16

Bátor szakácsok

BÁTOR SZAKÁCSOK,

írók és más szakmabéliek

„Gyávaság és bátorság viszonyfogalmak (…) Az irodalmi bátorság (kiemelés tõlem, Sz. G.) éppenséggel viszonylagos tulajdonság, csak nagy körültekintéssel, a történelmi és esztétikai tényezõit egyaránt szem elõtt tartva meghatározható jelenség” – írja – tehát: vallja – Kántor Lajos könyve (Vallani és vállalni; Egy irodalmi vita és környéke 1929–1930) bevezetõ soraiban, de nem vállalja a fogalompár értelmezését, és a tisztázott fogalmak alkalmazását, rávetítését arra a vitára, melyrõl könyvét írta. Így aztán nem derül ki, hogy gyávák vagy bátrak voltak-e az írók az 1920-as évek végén, az 1930-as évek elején – és úgy általában. Ki volt gyáva, ki volt bátor? Ha a fogalmakat és a kérdésfeltevést helyesnek tartjuk, akkor választ is kell adnunk a kérdésre. Ha nem, el kell vetnünk, de legalábbis árnyalnunk kell a fogalmakat. Kántor egy harmadik utat választ: feltár, magyaráz, adalékol – de nem értékel, nem mélyíti elméleti jelentõségûvé az elemzés tanulságait, nem keres általánosabb támpontokat, távlatokat. Munkája így egy objektivitásra törõ, jó szándékú vitaismertetés. Kiindulópont a reflexióra (mely a könyvbõl jobbára hiányzik). * A bátorság pozitív tartalmú fogalom, borzasztóan szeretünk tetszelegni vele, benne. Kérdéses, hogy esetenként helyénvaló-e? Kántor viszonyfogalomnak tartja a bátorságot – helyesen –, de meg sem kísérli (akárcsak az ötven évvel ezelõtti vita részvevõi) átgondolni: miért, mitõl, mikor, hogyan bátor, mondjuk, egy utcaseprõ, egy kazánkovács és egy író. Esetenként és viszonylatokban. Ki-ki a maga helyén… A bátorság nem az író kabátszárnyára kötött konzervdoboz, mely minden lépésre csörömpöl. Igaz, a fogalommal ûzött tet17


szelgés a szemlélõben néha ezt a képzetet váltja ki. Az „irodalmi bátorságról” – érzésem szerint – az irodalomkedvelõk nagy átlaga annyit sejt, mint a fakardokkal hadakozó tízéves gyerekek a hadászatról… És mindezt az irodalmárok öntetszelgõ bátorság-mítoszának köszönhetõen. Persze, a bátorságról más területeken is óvatosan illik nyilatkozni. Önmagát ellenõrizheti az olvasó; mit vált ki belõle következõ állításom: kalapot emelek egy bátor szakács elõtt. Mert ugye, miért bátor egy szakács? – kérdezheti olvasóm. Miért bátor egy író? – kérdezek vissza, és egyúttal a kérdés átgondolására buzdítom. * Az irodalmárok átvettek jó néhány fogalmat a „harcászat mezejérõl”, és úgy zsonglõröznek-hadonásznak velük, mint kisfiúk a fakarddal. Vannak irodalmi vezérek, frontok, arcvonalak, avantgarde és a többi, és a többi… Illõ hát, hogy bátor szakácsomat – akinek emléke elõtt kalapomat lengetem – én is a hadviselés sodrában, a harcmezõn láttassam. Durantnak hívták, Napóleon seregében szolgált – és szolgálta fel a nagy hadvezérnek kedvenc ételét, a sült csirkét. Akadt Bonaparte hadaiban számtalan bátor katona: de voltak bátor szakácsok is, akik fegyverek közt fakanállal álltak helyt, vagy haltak hõsi halált. Bátorságuk semmivel sem alacsonyabb rendû a katonákénál. Ki-ki a sors szabta és a maga választotta helyen legyen bátor, gondolhatták a „fakanál fegyvernem” legényei. Különben pedig: mindig a szakmai bátorság az „igazi”… És még a legmostohább körülmények között is eredményezhet – szakmai bravúrt!… Az esténként kimerülten szállására érkezõ Napóleont Durantnak sült csirkével kellett várnia. Egy nevezetes alkalommal, épp a marengói csata napján a szakács a szép, ropogósra sült baromfira véletlenül ráöntött egy jókora bögre paradicsompürét. Néhány perccel a baleset után az elcsigázott Napóleon megérkezett, a vacsorát tálalni kellett, újabb csirkesütésre már nem volt idõ. Durant nagy kockázatot vállalt: a leöntött csirkét tovább bûvölte, gombával, fûszerekkel ízesítette. És felszolgálta. A császárnak ízlett… De nemcsak neki, nekünk is ízlik, és vasárnapi ebédek végén pár pillanatnyi tûnõdéssel adózhatunk Durant mester bátorságának. Mely történelmi ugyan, de nemcsak a 18

Bátor szakácsok nagy pillanat okán, hanem az azóta közkinccsé vált szakmai eredménye miatt is. Szóval: látott az emberiség bátor szakácsokat! * Láttunk bátor írókat is. De miként a szakácsok bátorságát „viszonylataiban” ítéltük meg, az írókéra is – igazságosan, „bátran” – ki kell terjesztenünk ez igényt. Mely szerint helytállásuk sajátos; bátorságuk végsõ bizonysága: a mû. Amikor a vasárnap déli Marengó-módra készült csirke után Joyce bátorságát akarom ízlelni, akkor az Ulyssest vagy a Finnegan’s Wake-et veszem kézbe. Szerintem bátor író: a tétova, majdnem vak Joyce, a félénk Kafka, és még annyian mások. Bátor volt Hemingway, de nem azért, mert vadászott, vagy klottgatyában bokszolt, fényképezõgépek lencséi elõtt. Nem a pózoló, amatõr bokszoló bátorsága – az íróé a fontos. Már ha irodalomról beszélünk… * Ám, ha irodalomról van szó, akkor is disztingválnunk kell. Irodalom a mû; és irodalom az azt lehetõvé tevõ intézmények hálózata. Az író irodalmi ténykedése mindkét viszonylatban megítélhetõ. A fontosabb nyilván a primér, az alkotó aktus – a benne és általa felszabaduló tehetség, bátorság, invenció (stb.), melynek terméke a mû. Az író közvetlenül irodalomhoz köthetõ tevékenysége az az irodalompolitika is, amelyet maga és mások mûveinek „lehetségességéért” kifejt. Azaz, az alkotó szabadság korszerûbb formáihoz, megnyilvánulásaihoz idomítja, alakítja az irodalom intézményrendszerét. Egyszerûsített képletben: az alkotói bátorság a tehetséggel, a mûvel arányos (és majdnemhogy azonos); az író irodalompolitikai bátorsága a mûért, mûvekért (a még a jövendõ méhében gomolygókért is!), érvényesítésükért folytatott aktivitásban keresendõ. Ez utóbbi „bátorság” szüli az irányzatokat, csoportosulásokat, folyóiratokat, kiadókat… A mind tisztábbnak óhajtott irodalmi életet! Az alkotói bátorság (tehetség) megítélhetõ. Számon is kérhetõ. De mivel ezen a szinten mûvekrõl esik szó, helyesebb esztétikai kategóriákban értekezni, a bátorság-gyávaság etikai fogalompár bevetése nélkül. Az irodalompolitikai bátorság viszonylatában azon19


ban messzemenõen alkalmazni, érvényesíteni kell az etikai kategóriákat. Ugyanis: kielemezhetjük, bizonyíthatjuk egy mûrõl, hogy nem világrengetõ; megállapíthatjuk, hogy a szerzõ nem zseni – de ezért még nem marasztalhatjuk el bátorsághiányban, nem gyávázhatjuk le. Irodalompolitikai jellegû tetteinek, szereplésének vizsgálata során azonban minõsíthetjük az írót a fent emlegetett fogalompár – és „csatolandó részei” – viszonylatában. Egy normálisan mûködõ irodalomban ha az író „nem bátor zseninek lenni”, az még nem gyávaság, nem bûn. De igenis számon kérhetõ tõle a mindenkori irodalmat fenntartó méltó alkotói légkör átérzett, átélt, cselekvõ felelõssége. Ez így természetes. Mert ha nem is zseni minden író – bátran lehet(ne) becsületes, az irodalmi élet tisztaságáért felkészülten, mûvelten, okosan cselekvõ irodalmár. * „1929-re megértek a feltételek az írói felelõsség, a gyávaság és bátorság kérdésének nyílt, határozott felvetésére a romániai magyar irodalomban” (53. old.) – állítja Kántor. Azt hiszem, nem lehet vitás, hogy ezek a „kérdések” minden irodalom állandóan felszínen lévõ „együtthatói”. Ez alól a romániai magyar irodalom sem (volt) kivétel. Kántor állításában mégis jó adag igazság van; melyet ennek az irodalomnak a sajátos helyzete magyaráz(ott). Egy éppen hogy létrejött szellemi alakulatról van szó ugyanis. Ez az akkor „már tizenegy éves” irodalom definiálta önmagát, és létrehozta intézményeit – de nagy, vagy tisztes mûveket még alig. Ebben a helyzetben került sor a gyávaságvitára. Mai szemmel megítélve az akkori eszme- és szidalomcserét, talán mellõzhetjük az alkotói bátorság mellett hitet tevõ szövegrészeket. Hiszen e hitvallás nélkül nincs író. És nem is ekörül volt a vita. Az alig megalapított irodalmi intézményeket érezte szûknek az írói társadalom egy része. Nem az alkotás belsõ ügyei – melyek aligha közelíthetõek meg ilyenszerû vitákban –, hanem fõként a pillanat irodalompolitikai kérdései kerültek terítékre. Megfogalmazódott egy paradox helyzet: az irodalom (már létezõ vagy virtuális mûvek) az irodalom intézményeinek közegellenállásába ütközik… A változó irodalom alkotói az intézmények, az irodalmi élet légkörének pozitív változásaiért léptek fel… Ez a vita irodalomtörténeti jelentése (melyet megelõzõ és rákövetkezõ mozzanatok vonulata bizo20

Bátor szakácsok nyít). Ha elszigetelve szemléljük, jelentõségét túlbecsülhetjük. 1929-ben nemcsak az irodalom szférájában történtek változások. Megbolydult a lét. Helyét kereste minden társadalmi kategória, különösen az ifjúság (lásd mozgalmait, szervezkedéseit). E társadalmi, politikai, szellemi kavargásban egy irodalmi vita nem olyan jelentõs, mint Kántor véli. Kacsó Sándor cikke kapcsán például azt írja, hogy az „az irodalom belsõ gondjaiból a közügyek szférájába emelte a történelmi regények alkotóinak, minden írástudónak a mûhelyproblémáját” (72. old.). Már csak azért is kétlem ezt, mert nem a mûhelyproblémák képezték a vita lényegét… Ami közügyi dimenziójú ebben a vitában: az irodalmi életnek és intézményeinek demokratizálását, korszerû igényekhez idomítását célzó õszinte, okos indulat. Ez a bátorság valóban méltó (lehetett) arra, hogy a szakácsok, kovácsok és más szakmabéliek „bátorságával” közös – közügyi – nevezõt alkosson. * Kántor Lajos könyve – mint tényfeltárás – hasznos és fontos irodalomtörténeti teljesítmény. Elfogulatlanul, minden részletre körültekintõen figyelve tesz közzé egy sokat emlegetett és sokszor félremagyarázott, tényeiben már-már meghamisított vitaanyagot. Magával a vita egészével – könyve témájával – azonban, úgy tûnik, eléggé elfogult. Túlbecsüli szerepét. Úgy véli, az alkotói bátorság ösztönzésében – megvallásában és vállalásában – irodalomtörténeti határkõszerûség volt. És néhány regényre hivatkozva kijelenti: „A Vallani és vállalni vitája nyomán (…) a regénymûfajon belüli változások széles skálájának, stiláris lehetõségeinek kidolgozásában a romániai magyar írók bizonyították bátorságukat.” Talán inkább: tehetségüket. Melyet mégsem determinál ennyire egy vita… Az irodalompolitikai bátorság- és felelõsség-igény ilyen hõfokú megnyilatkozásaként azonban valóban: esemény! Egy vita nem teszi tehetségesebbé az írókat, de tisztábbá, nyitottabbá teheti az irodalmi életet. S ha már ezt tartjuk kiemelendõ tanulságnak, hadd jegyezzük meg, hogy Kántor – különben objektív hangú – könyvében zavaróak a feltételezések, célozgatások. Gaál Kuncz-nekrológjában „személyes jellegû konfliktusról, föltételezhetõen régi sebekrõl is szó van…” (36 old.); Tamási-kritikájában Berde Mária „alighanem az ‘odamondásokért’ fizet” (126 old.); Ta21


mási egyik cikke „nyilvánvalóan a Czimeresek visszautasítása miatti felháborodásában fogant” (134 old.). Néhány példát idéztem. Az efféle rossz ízû elszólásokat talán bátran mellõzni lehetett volna egy olyan könyvben, mely a romániai magyar irodalom etikáját megalapozó régi viták egyikét idézi – az igény folytonosságának jegyében. (Igaz Szó, 1985/8)

22

AZ ÍRÓI IDENTITÁS. (Jegyzetek az írói identitásról) ALKAT ÉS SZEREP

Recommend Documents