1
Az interjúkat készítette: Dézsi Fruzsina Gerencsér Anna A fotókat készítette: Gerencsér Anna A Leenane szépe előadásfotókat készítette: Horváth Judit Pogány Judit portréfotóját készítette: Sárosi Zoltán Bájoló Magazin www.bajolomagazin.hu Elérhetőség: 06706170350 Budapest, 2015. Minden jog fenntartva.
2
Kedves Olvasók! A Bájoló Magazin 2015 februárjában kezdett bele interjúsorozatába, mely a Centrál Színház idei évadának premierjeit tematizálja. A beszélgetések alkalmával az alkotók szemén keresztül mutattuk be a színház világát az érdeklődőknek, s a munkafolyamat során összesen hat fotósorozat és interjú készült el, melyek online verzióját olvashatják ezen a felületen. Ezúton szeretnénk megköszönni mindenkinek az együttműködést, a szakmai segítséget és a rengeteg támogatást, kiemelten Puskás Tamásnak, a színház igazgatójának, aki nélkül ez a sorozat nem valósulhatott volna meg. „Baromi jó színházat akartam csinálni.” – nyilatkozta a vele készített interjú során. Sikerült.
3
4
„Vaskohászat” a Révay utcában Puskás Tamás 2003 óta áll a Centrál Színház élén, ez idő alatt pedig igen nagy utat járt be a teátrum, s napjainkban is egyre növekvő népszerűség övezi. Az interjúsorozat első állomásaként az igazgatói irodában beszélgettünk a siker kulcsáról, az érzelmekről, a jövőről, és magáról a színházról. Melyek a fő szempontok egy darab kiválasztásánál? Nincsenek fő szempontok, bizonyos dolgokra érzékenyek vagyunk. Ha jobbról nyomnak minket, balra akarunk visszalökni, ha a lábunkra lépnek, kiabálni szeretnénk. Érzékeljük szűkebb vagy tágabb közösségünk problémáit, és ezekről akarunk beszélni. A színházban a nagy siker mindig az, amikor olyan történetet mesélünk, amelynek mondandója éppen fortyog az emberekben, de még nem tudják szavakba önteni, csak feszíti a mellüket, és amikor meglátják a színpadon, ráébrednek, hogy pontosan ezt akarták kimondani. Tehát mindig kiemelten fontos, hogy legyen üzenete a darabnak vagy olykor a puszta szórakoztatás a cél? Az emberek a mindennapi küzdelmek során jelszavakat használnak. Például azt mondják: „Én szent dolgokért küzdök!” A színházi világban is: „Én a művészetet szolgálom, ő meg csak szórakoztat!” Lehet is ebben sokszor valami, ugyanakkor én, Shakespeare kései rajongója, érzek némi szégyent, amikor a szórakoztatást szembeállítjuk a művészettel. Fontos dolgokat hatékonyan közölni úgy, hogy közben nem élvezi a néző, szinte lehetetlen. Igen, mindig van mondandóm, ha rendezek, különben nem beszélnék. A színház
5
nyelvén való beszéd éppúgy közlésforma, mint bármely más kommunikáció. Akinek nincs mondanivalója, mégis beszél, az más disznóságokra is képes. Maga a színházi beszéd, az előadások értékrendszere óhatatlanul is hatással van az emberekre, és ez egyfajta felelősséggel is jár. Mindez hogyan befolyásol egy-egy rendezői koncepciót? A kultúra komoly letéteményese a színház, s a kultúra művelést jelent. Miért kell művelni az embert? Hamlet szavaival szólva, mert: „megérzik rajtuk a vad íz.” Muszáj tehát művelni, és ebbe beletartozik az is, hogy társadalmi problémákkal foglalkozzunk. A konkrét utalásokat, amelyek inkább újságba valók, mint színpadra, nem kedvelem, ahogyan azt sem, ha az előadásban aktuálpolitikai üzenetet erőltetnek. Ez többnyire rém közhelyes és silány. Persze lehet élvezetesen is szólni égető társadalmi kérdésekről, erre remek példa Pintér Béla, vagy a Mohácsi testvérek, akik mindig rendkívül humorosan és összetetten tálalják ezeket. Az előadások aktualitását figyelembe véve Ön szerint mi a fontosabb: a klasszikusok új megközelítése vagy a kortárs darabok prezentálása? Mindkettő járható út, nem a kor dönt. Rólunk, hozzánk szóljon. Történetek vannak, amelyek ma valamiért lényegesek, s az, hogy ezeket kétezer, négyszáz vagy ötszáz évvel ezelőtt, esetleg a múlt héten írta valaki, nem számít. Arra kell figyelni,
6
hogy amikor a színpadon megszólaltatjuk őket, hassanak a közönségre, kinyíljon a szív, kikerekedjen a szem, lelassuljon a légzés, s azt mondják az emberek: „Igen, most erről kell beszélnünk!” Akár egy antik drámáról, egy Lope de Vegadarabról, vagy egy Szép Ernő-műről van szó, mindenképpen ez a kívánatos. Az persze nyilvánvaló, hogy minél régebbi egy dráma, annál valószínűbb, hogy jó. Azért maradtak fenn éppen ezek, mert a maguk idejében óriási sikernek örvendtek. Nem véletlenül Szophoklészt és Euripidészt olvassuk, ezeket másolták a legtöbbször a maguk korában. Már a premiereknél érezhető ez az óriási érzelmi hatás, melyet az imént leírt, vagy a későbbiekben árnyalódik még a darab? Minden darab kotta, megfejtésre váró szöveg, amelyet minden igyekezetünkkel megpróbálunk a bemutatóig a legjobban begyakorolni. Sajnos általában rövid az idő, s még ha teljes erőbedobással dolgozunk, és eljutunk a közel helyes megoldásig, akkor is adós maradhat még a történet a valódi összhanggal. A régi autóknál mondták, hogy az első ezer kilométert óvatosan vezessék le, mert még az alkatrészeknek össze kell csiszolódniuk. Ez a színházban tíz előadás, s hogyha elvégeztük a munkát, akkor e tíz előadás után a darab már a legjobb formáját futhatja.
7
A színre vitt művek tekintetében nagyon színes a paletta. A Centrál Színház nyit-e a populárisabb műfajok felé, ezzel kockáztatva azt, hogy tömegszínházzá válik, vagy felvállal egyfajta rétegszínház szerepet? Én képtelen vagyok ilyen ellentétpárokban gondolkodni, hogy populáris színház vagy rétegszínház. Boldoggá tesz az egyre növekvő számú hallgatóság, s az, hogy évi százezer embert érdekel az, mit mesélek. Azon nem elmélkedem, hogy a mondandóm populáris-e vagy réteg. Igaz, vannak olyan darabok, melyek nekem kedvesek, de tisztában vagyok azzal, hogy kevés embert érdekelne, ezért sem a kisszínpadunkon, sem a nagyszínpadunkon nincs helyük. Továbbá, minden színháznak van saját arculata, ennek megfelelően senki sem fogja mondjuk Jean Genet Cselédek című előadását lázasan keresni a Madách Színház repertoárján. Nem odavaló. Miként az is valószínű, hogyha valaki zenés játékot keres Budapesten, akkor először az Operettszínház vagy a Madách Színház műsorát fogja átböngészni. Mi is csináltunk már sok-sok musicalt, de nálunk nem ezek futnak a legnagyobb sikerrel. Nálunk a történetmesélésen van a hangsúly, mégpedig úgy, hogy az rögtön az elején magába szippantsa a nézőt és fogva tartsa annyira, hogy egy pillanatig ne akarjon hazamenni. Az csodálatos dolog, ha sok száz ember a színész parancsára, a lélegzetvétel hatalma által varázslat hatása alá kerül. A színész a lélegzet zsonglőrje. Ha jól működünk, akkor az előadásaink olyan hatással vannak az emberekre, hogy amikor távoznak, jobban szeretnek élni, mint mikor beléptek a színházba.
8
Ez a levegővel való zsonglőrködés nem lehet egyszerű. Mennyire tartja fontosnak mégis azt, hogy a fiatal pályakezdőknek is teret engedjen a már elismert színművészek mellett? Roppantul fontosnak tartom. Ha nem így tennénk, nem lenne utánpótlás. Persze, nem kell belőlük sok, és nem is járhatunk azon az úton, mint például a Katona József színház, ahol három társulat működik egy intézményben. Nekünk csak egyetlen tizenkét tagú társulatunk van, az igazán nagy nevek pedig, mint Básti Juli, Rudolf Péter vagy Törőcsik Mari, vendégként érkeznek hozzánk. Természetesen szerződtetünk fiatal színészeket, jelen pillanatban Ágoston Kati, Szilágyi Csenge és Rada Bálint játszik nálunk. Egyébként az egyetemről éppen kikerült tehetségek – nagyon helyesen – reménykednek abban, hogy a lehető legjobb helyre kerülhetnek. A legnagyszerűbb műhelyek közé tartozik a Katona, az Örkény, és most már büszkén mondhatom, hogy a Centrál Színház is. Ez természetesnek tűnik, hiszen minden tekintetben különleges előadásoknak lehettek részesei a nézők idén is. Hogyan összegezné a színház jelenlegi évadának premierjeit? Főként a kisszínpadon tartottunk bemutatókat, ennek pedig az az oka, hogy meglehetősen erős a repertoárunk, és mi szeretünk minden darabot kijátszani, tehát egy hónapban háromszor-négyszer műsorra tűzni. Ha sok sikeres előadás
9
sorakozik, akkor igen óvatosan kell bánni a következő bemutatókkal, nem jó, ha túlcsordul a pohár. Így aztán úgy döntöttünk, hogy ebben az évben csak egy nagyszínpadi produkciót tűzünk műsorra, ez pedig a Jó emberek volt. Emellett a kisszínpadon próbáltuk kárpótolni a nézőket, ugyanis ott három premiert is tartottunk és vendégelőadások is érkeztek, ezek A hal nem hal bele és a Bivaly-szuflé. A mi társulatunk jóvoltából a Broadway felett az égen, a Leenane szépe és A lepkegyűjtő került bemutatásra. A nagyszínpadon látható Jó emberek bizonyos szempontból rendhagyó vállalkozás, ugyanis minden hónapban egy előadás után lehetőség nyílik közös eszmecserére. Honnan jött az ötlet? Hisszük, hogy a színház találkozóhely is, nem feltétlenül szükséges csupán a közvetett viszonyra szorítkozni. Azon is gondolkodunk, ha sikerül privatizálni a színházat, nyitunk egy kávézót, illetve az előteret igyekszünk majd folyamatosan úgy alakítani, hogy a nézőnek legyen kedve előadáson kívül is bejönni ide. Tavaly volt egy holokauszt-megemlékezés felolvasó maraton formájában, idén pedig lesz egy újabb, mely a gyermekek ellen elkövetett családon belüli erőszakról szól. A Jó emberek utáni közönségtalálkozók is ezen ötletek sorába illeszkednek. Ezekre a beszélgetésekre mindig meghívunk egy előadót, aki a darabban felvetett kérdésekre, problémákra saját tudományterületén próbál választ találni. A színház igazi ereje abban van, hogy képes erkölcsileg formálni. Olyan ez, mint a vaskohászat: az érzelmeket a történet által felforrósítjuk és megolvasztjuk, majd olvasztótégelybe öntjük. Az olvasztótégely a szerző erkölcsi hozzáállása, világlátása. Ha a nézők olvadt lelke beleömlött egyszer a formába, nagyon nehéz utána másképpen cselekedni. Ha valaki megnézte a
10
Gran Torinót, biztosan nem fog félrenézni, amikor a gyengét bántják. Ezért szeretem a Jó embereket is. Erkölcsi imperatívusza, - segítsd a gyengét - ostyába van csavarva, a történet élvezetes, örömet okoz a nézőknek. Mint említette, több olyan programot is szervez a színház, amely közelebb hozhatja a közönséget a háttér megismeréséhez, s ez viszonylag új dolog. Mik voltak az Ön eredeti elképzelései, amikor igazgató lett és ebből mennyi valósult meg? Sok minden szerettem volna lenni fiatalkoromban: történelemtanár, ügyvéd, pszichológus, sőt, még pap is. Ahogy Petrucchio mondja a Makrancos Katában: „majd akkor megyünk, ha én mondom meg hány óra”, úgy egész életemben én akartam megmondani, mi legyen, és inkább vállaltam a magányt egy közösségben, minthogy a másodhegedűs szerepét játsszam. Most elmondhatom, a fent említett hivatások kicsit mind benne vannak a színházigazgatóban. A direktornak, amikor rendez vagy igazgat, nagyon sok beleérzésre van szüksége, ami az emberek lelkét illeti, sok tudásra, ami az ismeretek átadását illeti, és kell lennie erénye a döntésképességre is. Mindezt nagyon kell akarni, és úgy jól csinálni, hogy az mindenkinek megfelelő legyen, hiszen a fejétől bűzlik a hal. Azaz, ha egy színházban nemcsak a nézők szeretnek lenni, hanem a dolgozók is, akkor az a vezető érdeme nagyrészt. Én nagyon akartam egy ilyen jó közérzetű, remek darabokat bemutató színházat létrehozni 2003-ban, s mindent megtettem az elmúlt tizenegy évben, hogy ez megvalósuljon.
11
12
Nociceptor A Nézőművészeti Kft. vendégelőadása, A hal nem hal bele, igazán különleges, hiszen amellett, hogy abszurd komédia, aktuális és erős karikatúra is. Az interjú során Scherer Péterrel beszélgettünk arról, milyen az, amikor az egész társadalom beszorul az uszoda falai közé. Miért határoztatok úgy, hogy rendező nélkül csináljátok meg a darabot? Az előadásból először egy felolvasó-színházi variációt készítettünk, ez pedig annyira tetszett a közönségnek, hogy úgy döntöttünk, színpadra alkalmazzuk. Lacival (Katona László, a Nézőművészeti Kft. színművésze – a szerk.) már két darabon dolgoztunk úgy, hogy én rendezőként is szerepet vállaltam, és mivel jól működött, arra jutottunk, hogy ezt is meg tudjuk így csinálni. Egy pici hézag azért volt, az utolsó héten tényleg hiányzott valaki, aki kívülről rálát, ezért megkértük Mucsi Zolit, (Mucsi Zoltán, a Nézőművészeti Kft. színművésze – a szerk.) hogy segítsen ebben. Milyen az, amikor két színész visz mindent egy előadásban? Nehezebb, mint a sokszereplős? Merőben más a kettő, nekem egyébiránt több ilyen kis létszámú darabom, sőt monodrámám is van. Ez teljesen eltérő terhelést jelent, nehéz, de elvégre minden színmű nehéz, és egyik szerepet sem könnyű megformálni. Ám az, hogy az első pillanattól kezdve nem számíthatsz másra, csak a partneredre és saját magadra, hiszen se látványban, se zenében, sem pedig effektekben nincs igazán megsegítve, különösen nagy koncentrációt igényel. 13
Maga a történet egy uszodában játszódik. allegóriája lehet ez és maga a cselekmény?
Minek az
Erre nézve több megfejtés is van, az egyik legjellemzőbb, hogy ez egy munkahely, és akik hallá változnak, azok nem mások, mint a workaholic emberek, azaz a munkaalkoholisták. Az elején ezt mondja a figura, akit én játszok: „Biztos, hogy jól meg fogja találni köztünk a helyét.” – és szép lassan hallá változik át a másik is. Magyarán éjjel-nappal melózik, de mi nem akartunk ilyen típusú, nagyon konkretizálható megfejtést. Tulajdonképpen ez egy kurta-furcsa történet a hatalmi harcról, a manipulációról, a dominanciáról, a küzdelmekről és arról a különös viszonyról, ami az embereket a halakhoz fűzi, akár a bibliai vonulatra gondolok, akár arra, hogy rengeteg vegetáriánus azt mondja, hogy húst nem eszik, de halat viszont igen. Az emberiség, legalábbis az európai kereszténység valamiért nem gondol úgy a halra, mint húsra, amíg a melegvérű állatok fogyasztása bizonyos vegetáriánusok szemével bűn és gyilkosság. A darab rendkívül ügyesen fogja meg ezt, mert nyilván abból eredeztethető a helyzet, hogy a halakról azt hisszük, nem érzik a kínt, pedig, ha létezik a nociceptor, azaz a fájdalom receptor, akkor ők ugyanúgy éreznek. Ezeken kívül milyen problémákat vet fel még a darab? Ami intenzíven jelen van, az a politikai vonatkozás. Néhány újságíró ezt fel is ismerte, és a premier utáni sajtótájékoztatón
14
megkérdezték a szerzőtől, Emmanuel Robert-Espalieu-től, aki megnézte az előadást, hogy ezt a darabot a magyar politikai viszonyok ismeretében írta-e, annyira klappolt az egész. A válasz természetesen az volt, hogy egyáltalán nem. Az, hogy a piros sapkás és a kék sapkás egy uszodában vannak, és előkerül a sapkaváltás konfliktusa, rettentően erős üzenet, ami talán Franciaországban nem is szólította meg az embereket. A francia trikolór három színe ugye a piros, fehér, kék, és amiatt, hogy a zászló két domináns színét használja a mű, felmerült bennünk a gondolat, hogy piros és zöld sapkát adjunk a karakterekre. Végül arra jutottunk, hogy nem akarunk ilyen módon magyarítani, és az eredeti felállás ugyanúgy hordozza a kettősséget, a politikai megosztottságot, ezért nem váltottunk. A másik, ami még fontos, hogy egy mikroközösségen belül mennyire emberinek és természetesnek vehető alaphelyzet az, hogy valamelyik fél megpróbál dominálni, és borzasztóan pontosan meg lehet érezni, hogy kin könnyű felülkerekedni, és ki az, akivel nagyon nagy meccs lesz. Az ember folyamatosan így működik, akár tudat alatt is, de nem feltétlenül kell nagy téthelyzetekre gondolni, egy osztályban is jelen van ez. Kapunk választ ezekre a kérdésekre? Én azon a véleményen vagyok, hogy sem az irodalomnak, sem a színháznak nem az a feladata, hogy válaszokat adjon. Amelyik ez teszi, az már nem is érdekel, mert oktatás, vagy valamiféle didakszis van benne. A jó alkotások kérdéseket tesznek fel és elgondolkodtatnak, ezáltal szórakoztatnak. Egyszóval, szerintem ez a darab nemcsak nem akar válaszokat adni, hanem nem is lenne jó, hogyha megpróbálná.
15
A történet alapvetően két síkon fut: a színdarabbeli valóság és az álom útján. Az utóbbi miért lényeges? Az a csodálatos ebben a jelenségben, hogy a nappal történt eseményeket, az erős élményeket az agy éjszaka dolgozza fel. Azt szokták mondani, hogyha nem tudnánk álmodni, akkor megzavarodna az elménk. Egészen egyszerűen megbolondulnánk, az álom ugyanis képes a traumák feldolgozására, amiket elraktározunk a való életből. Éppen ezért azt gondolom, hogy a darabban elképesztően fontos ez a vonulat, és az is, hogy a két ember, vagy ha úgy tetszik, két hal viszonya ezen a síkon sokkal radikálisabban, szélsőségesebben és egyre előremutatóbban mutatja a tragikus végkifejletet. Mi a két szereplő között a legnagyobb különbség, amelyekből ezek az állandó konfliktusok fakadhatnak? A két karakter már írásban is jelentősen megkülönböztethető: a pirosban van egyfajta uralkodni akarás, ez pedig kiütközik abban a jelenetben is, amikor halként identifikálják magukat. A piros ugyanis azt mondja, hogy a másik nílusi sügér, aki édesvízi, de ragadozó, azt azonban lehet tudni, hogy ez mégsem egy óriási hal. A kék sapkás is asszociál, s megkérdezi:„Maga pisztráng, aki szemben úszik az árral?” Érkezik a piros felelete: Nem, inkább cápa, aki rendet rak a
16
sorok között.” Ezzel az író már tűpontosan leírja, hogy ki ez a két férfi. Ha magunk elé képzeljük a két állatot, akkor nem kérdés, hogy mi a habitus, mekkora a másik leuralásának a szintje ebben a történetben. Ez viszont nem ilyen egyszerű, mert érdekes módon, a cselekményen belül váltakozik ez. Van olyan rész, amikor a kék sapkás a nociceptor kapcsán elkezd szónokolni, hogy most már nem nézhetnek a horgászok ugyanúgy a halakra, mint eddig, és ekkor olyan, mintha ő kerülne fölénybe. A piros sapkás csak ül, és nem tud megszólalni, majd egyszerre ráébred, hogy a másik egy horgász és végig saját magáról beszélt, ezzel pedig visszaszerzi az irányítást. Folyamatosan játékban van ez a viszony, és a szerző hihetetlenül szellemesen, ügyesen és életszerűen operál a különböző szituációkkal, amelyekben mindez megnyilvánulhat. Az előadás végére két variációtok is volt. Milyen befejezést vet fel az, amelyik nem került bele a darabba? Támadt egy olyan ötletünk, egészen pontosan Gyulai Eszter dramaturgnak, hogy mi lenne, ha a végén lemenne a nagy licitálás az úszásra, és miután megállapodnak a 100 000 hosszban, de még mielőtt összevesznének a fürdőnadrágon, egyszer csak föntről ledobnának egy hatalmas pecát óriási úszóval, az alján csalival, amit a két pasas meglátna, és ráharapna. Ez nekem nagyon tetszene, de megszondáztattuk a Színházak Éjszakáján, - szavazásra bocsátottuk a kérdést - és végül egy pici előnnyel nyert a másik verzió, többen hajlottak rá, hogy ne váltsunk vissza halakra. Mivel ugye az is lehetséges, hogy ezt az egészet két hal beszéli el, és ezzel vissza lehetett volna hozni erre az irányvonalra az egészet. Onnantól kezdve, hogy bejön a piros sapkás férfi és megjegyzi, hogy az uszonyai eldeformálódtak, a pikkelyei is
17
megviseltek, odáig, hogy a végén napokat akarnak úszni egyfolytában, lebegtetve van az ember és hal kettőssége. Egy apró metszéssel lehetett volna úgy fordítani, hogy ezek halak legyenek és kész, és erre játszott volna rá a pecabot. A végkifejlet megszavaztatása arra mutat, hogy ez egy abszolút nézőközpontú előadás, s ez a történet játékába is beleszövődik. Mennyire partner ebben a közönség? Azt tapasztaltam, hogy nagyon jól veszik ezt. Az a fajta nézői aktivitás, amely nem bántó módon, csupán a fantáziát használva szereplővé teszi a közönséget akárcsak egy rövid időre is, remekül működik, és mi most ezt egy kicsit erőteljesebben használtuk. Máskülönben, a végén, amikor a sapkás karakterek a nézőtér felé fordulva igyekeznek dönteni a bíróról, és szóba kerül a kopaszság, majd kipécéznek egy illetőt, hogy jöjjön ki, aztán gyorsan meggondolják magukat, és intenek az egyénnek, hogy nyugodtan lebegjen még egy kicsit, s következik a kopasz magas szintű lealázása, az az eredeti drámában nincsen benne, ezeket már improvizációval felturbósítottuk. De a sok kitekintés és kiszólás sincs szerzői utasításba foglalva, mi akartuk ezzel közelebb hozni a nézőket.
18
Említetted, hogy a bemutatóra eljött a darab szerzője is. Ő mit gondolt az előadásról? Azt mondta, – és ez nekünk roppant hízelgő volt – hogy jobban tetszett neki, mint a párizsi színrevitel. Mikor elmeséltük neki, hogy a végére van egy másik variációötletünk, akkor ez őt beindította, és amikor hazament írt rá egy jelenetvázlatot, mintegy továbbszőve az úszónadrágos, végeérhetetlen vitát, de mivel addigra már összeállt az előadásunk, úgy határoztunk, hogy nem vesszük át azt, amit ő elküldött. Ez egy nagyon szerencsés találkozás volt egyébként, olyannyira, hogy még a közös munka lehetősége is felmerült, sőt Espalieu azt is felvetette, hogy nagyon szívesen írna darabot kettőnkre, vagy erre a mini társulatra, ami a Nézőművészeti Kft.
19
20
Broadway felett mindig kék az ég A Broadway felett az ég semmilyen tekintetben nem nevezhető szokványos musicalnek - ez már a szlogenből is tisztán kitűnik. Az előadás kapcsán Rada Bálintot kérdeztük arról, miért is lehet ez Magyarország legszarabb musicalje. Mi a véleményed a darab mottójáról? Szerintem ez a marketing hihetetlenül nagyszerű, hiszen nem szokványos, hogy egy ilyen plakátot látunk az utcán, a villamosokon. A reklám koncepciója a stáb ötlete volt, mi színészek már csak találkoztunk ezzel a mondattal, de nagyon örültünk neki, mert ez valamiféle figyelemfelhívás, ami megragadja az embereket. Az, hogy a legszarabb musical kifejezés szlogenné vált, rendkívül hasznos volt, egyrészt, mert bevonzotta a nézőket, másrészt pedig kicsit fel is mentett minket. A darab a rossz musicalszínháznak és musicaljátszásnak mutat egy görbe tükröt, ahol az a legfontosabb, hogy minél rövidebb idő alatt minél többet kaszáljanak. Egy olyanfajta berendezkedésű színháznak mutatja meg az életét, ahol abszolút diktatúra van, öröklési jog működik, és egy ember áll a középpontban. Ilyen tekintetben is jó, hogy a legszarabb musicalnek nevezzük magunkat, mert azért olyan szinten nem énekelek és táncolok, mint egy musicalszínész. De persze mindenféleképpen a maximumot próbáljuk kihozni ebből az egészből, és szerintem sikerült is. Egyébként nem feltétlenül néhány mai budapesti színháznak szól ez, személyeskedésről szó sincs, nem akartunk senkit megbántani.
21
A színházi világ karikatúrája mellett van még más üzenete a darabnak? Ha megnézzük például a főszereplőt, Flipper Dittát, akit Szilágyi Csenge játszik, ott egy olyan lányról van szó, aki árva, teljesen egyedül áll a világban, és csak a musical szeretete az, ami örömet okoz neki. Rettentően komoly dolog az, ahogyan valaki fanatizálódik, mert egyszerűen nem tud mit kezdeni az életével, nincsen jövőképe, és csak egyvalami fontos számára, ahhoz pedig tíz körömmel ragaszkodik. De vegyük Botos Éva karakterét, aki egy kiöregedésbe éppen belelépő színésznő, akinek van még pár jó évada, de már nagyon kell gondolkodnia a jövőjén. Itt is egy óriási tét van, előkerül a kapuzárási pánik, plusz van még egy titok is, amit már régóta cipel magával. Az én figurámnak, Lónyai Rajmundnak pedig fogalma sincs, hogy mi folyik körülötte. Ő ebbe bele lett nevelve, és itt is láthatunk egy nagy törést, amikor hirtelen rászakad minden és egyszer csak az egész gépezetet neki kell működtetnie. Ez azért is fontos, mert az ő esetében megfigyelhető egy súlyos szereptévesztés: azt gondolja magáról, hogy megcsinálhatja a Hamletet musicalben, és nem tudja beismerni, hogy valójában nincs hozzá tehetsége. Még csak nem is mondanám ügyesnek ezt a fiút, egyszerűen csak ott van, mert az igazgató fia. Ezek vannak tehát nálunk felnagyítva, így olyan utakat is bejárunk, amit egy hétköznapi ember nem. De ezért is csodálatos a színház, mert ott, ha nem teszünk fel mindent egy lapra, akkor a darab nem lesz érdekes.
22
Neked milyen a kapcsolatod a kiparodizált műfaj világával? A prózai vagy a zenés színház áll hozzád közelebb? Mivel egy prózai társulathoz szerződtem, kevés lehetőség van az átjárásra, de nagyon szeretem a zenés darabokat is, mert énekelhetünk és táncolhatunk, ez pedig izgalmas és felszabadító. Lényegében mind a kettőben sok örömet látok, talán a musicaleket azért szoktuk jobban szeretni, mert azzal kevesebbet találkozunk. Ha valaki nem vidékre szerződik, ahol egyszerre kell játszania operettet, tragédiát, vígjátékot, gyerekdarabot, akkor ritkábban van lehetősége más műfajban kipróbálnia magát. Ezért is nagy a lelkesedés, ha zenével foglalkozhatunk, kottákkal bíbelődhetünk. A musical látványvilága eléggé stilizált, lényegében csak a fények játéka marad meg a színpadi trükkök közül. Az előadást végig egyetlen zongora kíséri, a hat színész huszonegy szerepben mutatkozik meg. Neked mi a véleményed erről a dramaturgiáról és rendezői koncepcióról? Ez egy remek ötlet, és ránk, színészekre nézve is igen hízelgő gesztus, hogy végeredményében üres színpadon játszhatunk, így mindent nekünk kell megteremtenünk. Nincs az, hogy egy hatalmas díszlet elvonja a figyelmet, hanem bemegy az ember és csak magára és a partnerére hagyatkozhat, illetve a nézőkre, hogy valamiféle interakció létrejön. Ez mindig egy kicsit nehéz is a színésznek, mert ő se tud hova menekülni, de nagyon jó, hogy nem lehet az apróságokban elveszni.
23
Melyik jeleneten dolgozatok a legtöbbet? nehézségek a próbafolyamat során?
Adódtak
Ez egy szerencsés próbafolyamat volt, nem emlékszem semmi olyanra, amin nehezen lendültünk volna tovább. Talán a Lenni vagy nem lenni dal készült a legkésőbb, de mondhatni, ebben is szándék volt, mert szerettük volna előtte látni a darabot, hogy mihez képest lesz meg Hamlet, akit én rengetegszer emlegetek. Összességében három musical van a musicalben, a Róza és Mór, az Én, a legenda, és a végén a Hamlet, ezért úgy voltunk vele, hogy várjuk meg a történet kikerekedését, és ahhoz viszonyítva találjuk ki, mi is lesz ez az őrület, amit ez a fiú képes megcsinálni, amikor már egyedül van. Máskülönben éppen a Hamlet-szám a szívem csücske, talán azért is, mert ehhez kötődöm a legjobban, és mindig örülök, amikor már elérkezünk a darabnak erre a pontjára. Ez egy erőfitogtatás, nagy durranást akartunk belőle csinálni, mint mikor valaki ellövi az összes tűzijátékot és patront. De emellett Szilágyi Csengének is szeretem a Kell a musical dalát, illetve Botos Évának és Cserna Tóninak a Zalaszentgrótját, ami ugye egy Csárdáskirálynő-parafrázis.
24
A bemutatóhoz viszonyítva hogyan alakult még át a darab, milyenek voltak a visszajelzések? A nézők sok mindent adhatnak hozzá, pláne egy ilyen zenés, szórakoztató előadáshoz, amelyben ezért mégis bizonyos pontokon nagyon durva dolgokról énekelnek. Pusztán a nevetések sokat adnak hozzá tempóban, áthangolják egy kicsit az egész darab dinamikáját. Itt is volt, hogy változtattunk bizonyos jeleneteken, néha adtunk még egy kis plusz lendületet, vagy nyugodtabbra vettük a ritmust, ezért igyekszünk figyelembe venni a közönség visszajelzéseit. Igazából az eleje az, amivel nehéz elkapni a nézőket, mert bejönnek a Broadway felett az égre a Centrál Színházba, a darab pedig úgy kezdődik, hogy feljön a függöny és a Pesti Broadway Színház Róza és Mór musicaljébe cseppennek, ami szintén egy színházban játszódik, ahová az első Bánk bán előadás közben betörtek a forradalmárok. Egy szó, mint száz, rögtön három színházban találják magukat, és itt szokott egy kicsi zavar lenni, de mindig hamar beadják a derekukat, s ez a szerzőtriónak az érdeme, hiszen nagyon frappáns mind a zene, mind a szöveg. A Broadway felett az égen kívül több színműben is játszol a Centrál Színházban. Melyik volt számodra a legnehezebb? Hosszban mindenképpen a Broadway, de mivel ez volt az évad első premiere, kaptunk egy kicsit több időt. Egyébként hat hét alatt készülnek el ezek a darabok, de itt még volt két hét ráadásunk, szóval ezzel tudunk a leginkább szöszölni. Ami munkában teljesen más volumenű, az a Leenane szépe. Talán, mint színész, ez volt a legnehezebb számomra, mivel karakterében és világlátásban is nagyon távol áll ez a fiú
25
tőlem. De nem volt egyszerű a Jó emberek sem, ahol mégiscsak Básti Julival van tizenöt oldalnyi jelenetem, ahol ki kell őt rúgnom a munkahelyéről. Már az alapszituáció is elég súlyos, hiszen egy huszonéves embernek ki kell rúgnia egy ötvenes nőt, úgy, hogy tudja, mennyi baja van az életben: egy beteg kislányról egyedül gondoskodik, az albérletét nem tudja fizetni, semmi támasza nincs, a munkára is esélytelen. Igazából mindegyik nagyon nehéz azok közül, amelyek idén megtaláltak. A Broadway technikailag is az, mert a számok egymás után jönnek, és kiköpi az ember a tüdejét egy idő után, főként a próbán, ahol akár háromszor is megnézzük ugyanazt a jelenetet. Volt szerencsém beugrani is néhány darabba is, az Illatszertárba és a Függöny fel!-be, ezekben minden szempontból fontos szerepek találtak meg, terjedelemben is nagyok, és kihívást is jelentenek. A beugrásoknál három-négy próba van csupán, utána már jön az előadás, tehát nincs idő az értetlenkedésre, a túlzott finomításra. Éppen ezért itt másfajta koncentráció szükséges, nem akadhatunk le apró problémákon, nem veszhetünk el a részletekben, gyorsan össze kell kötni a pontokat a fejben, hogy mégis hiteles legyen az alakítás. De bizonyára nagy baj lenne velem, hogyha csak olyan szerepekkel dolgoznék, amelyek nem okoznak nagyobb fejtörést.
26
27
A humor a túlélés eszköze A Pulitzer-díjas David Lindsay-Abaire darabjában, a Jó emberekben, fájdalmasan könnyedén és elevenbe vágóan ismerhetjük fel a saját valóságunkat, hiszen tulajdonképpen nem is Bostonban játszódik, hanem körülöttünk, s olykor talán még bennünk is. Arról, hogy a gazdagság és a szegénység szembeállításán túl mit mutat még nekünk ez az előadás, Pokorny Liával, Jean alakítójával beszélgettünk. A darab címéből rögtön adódik az első kérdés: kik a jó emberek? Erre egy remek példa, hogy a pszichológusok mindig azt mondják: ne akarjunk tökéletes anyák lenni, bőven megfelel az, ha csak elég jók vagyunk. Én azt hiszem, azok a jó emberek, akik nem hazudnak magunknak, mert akkor valószínűleg másoknak sem fognak. Egyszerűen szembe kell néznünk a saját életünkkel, és mérhetetlenül fontos, hogy megkeressük azt, kik is vagyunk pontosan, és próbáljunk aszerint élni. A darab Margie-t definiálja jó emberként, vele szemben helyezkedik el Mike. Feltétlenül rossz ember-e a férfi? Természetesen létezik az, hogy egyesek olyan kilátástalan helyzetbe kerülnek, ahonnan egyszerűen nincs kiút. De ne azt tekintsük minősítésnek, hogy valaki gazdag vagy szegény, mert a gazdag nem feltétlenül rossz, ahogyan a szegény sem egyértelműen jó. Azt kell néznünk, hogy mi az, amit az embernek a saját életén belül fel kellene ismernie, hiszen beleszülettünk egy bizonyos élethelyzetbe, ami sok esetben 28
nem ideális, azonban ehhez szükséges viszonyulnunk. Ha van döntési lehetőség, akárcsak egy is, és nem azt lépjük meg, ami a legmegfelelőbb, azért nem szabad a körülményeket vagy másokat okolnunk. Mindannyian kerültünk már kemény helyzetekbe, de az, hogy miként jövünk ki belőlük, teljes egészében a mi választásunkon múlik. Margie egy fogyatékos gyermeket nevel, és néha reménytelennek tűnik ez az állandó küzdelem, de azt a döntést ő hozta meg, hogy egyedül neveli fel a lányát. Mike nem kevesebb csupán azért, mert nagyobb házban él, mint a másik. Lényeges momentum a darabban, mikor Mike felesége, Kate, megkérdezi Margie-tól, miért nem kereste eddig a férfit. Margie erre bármit mondhat, akár azt is, hogy félt, vagy gyáva volt, csak azt nem, hogy rendes. Nem baj, ha nem vagyunk jók és tökéletesek, csak ne hazudjunk magunknak. Mi lehet az oka annak, hogy Mike nem akar segíteni, és szembehelyezkedik az egész telepi világgal? Mike-nak nem az a bűne, hogy élt a lehetőséggel és továbbtanult, nem is Margie döntéséért kell felelősséget vállalnia, sokkal inkább azért, mert hazugságban éli le a házasságát, és még most sem mer szembenézni azzal, amit már régóta sejthetett. Bár nem veheti Margie-t és a lányt teljességgel a gondjaiba, hiszen nem az ő élete, de akkor érződik valamiféle gyengeség a karakterében, amikor nem adja meg azt a gesztust, hogy valamilyen formában mégiscsak segítsen, legyen ez pénz, vagy munka.
29
Margie-t állandóan a kilakoltatás veszélye fenyegeti, pedig a lakás főbérlőjével szorosabb baráti kapcsolatot ápol. A pénz előrébb való lenne a darab keretében, mint a barátság? Amiből van, az adott, amiből nincs, az egy állandó probléma. A pénz tehát nem írja felül a barátságot, bár természetesen morálisan számon kérhető a szituáció. Azonban, ahogyan Mike, úgy Dottie sem viheti el Margie életét. Azt szokták mondani, hogy ne halat adj, hanem hálót, mert sokan nem tudnak mit kezdeni azzal, amit kapnak. És ilyenkor nem az életet kell hibázatni, hanem rá kell jönni arra, hogy minden lehetőség és a saját szerencsénk is bennünk van. Mi lehet az oka annak, hogy mint Jean, minden telepi lakó, megáll a „karrierjében” és egyszerűen nem tud továbblépni? Az én karakterem az egyetlen, aki elfogadja, hogy ezt dobta a gép, és nem érti, miért vágynak a többiek másra. Nem ábrándozhatunk arról, hogy milyen ideális lenne, ha másként alakulnának a dolgok, mert ha olyan világban akarunk létezni, ami nem nekünk adatott, akkor esélyünk sem lesz arra, hogy megéljük azt, amit kapunk. Nem szabad, hogy az ideáink irányítsanak. Emellett az emberek rettenetesen szeretnek beleragadni pusztító helyzetekbe, mert az könnyebb, a változáshoz ugyanis iszonyatosan nagy erő kell. Ha egy választás ellentétes irányba is visz valakit, akkor is lesz lehetősége arra, hogy visszataláljon, de minél több döntést mulaszt el, annál távolabb kerül önmagától. Sokan jobban is ragaszkodnak ahhoz a kilátástalansághoz, amelybe belekerültek, minthogy elindítsanak valami újat, amiről nem tudják, hogy milyen lesz. Lehet, hogy jobb, de nem merik
30
megkockáztatni, inkább elfogadják azt a rendszert, amit már megismertek. Adódik-e egyáltalán kitörési lehetőség? Persze léteznek korlátok, hiszen nem mindenkinek van lehetősége arra, hogy például továbbtanuljon. Ez lehet anyagi vagy szellemi gát is, vagy csupán az, hogy nem fektet bele elég energiát. Viszont rengeteg olyan emberrel találkozom nap mint nap, akik megállás nélkül panaszkodnak, és a mögé bújnak, hogy másnak milyen jó. Nagyon szeretnék megkapni, amit már a többiek elértek, de nem akarják megadni az árát. Ennyit dolgozni fárasztó, hisz rengeteg energiát, időt vesz el, és áldozatokat követel. Néhány szereplőnél pontosan ezt látom: nem is akarnak igazán tenni. Vajon Jean, a többi szereplővel ellentétben miért tud a helyzetén nevetni? A humor minden pillanatban a túlélés eszköze. Egyszerűen azt érzem, hogy egy kis részünk kívülről figyel minket, és észleli az esendőséget. Az esendőség bájos, a bájnak pedig humora van. Nem kinevetni kell, hanem egyszerűen nevetni. Természetesen vannak olyan pillanatok, amikor nem tudunk, de akkor is meg kell próbálunk oldani a szituációt. Az én karakteremnek igazából nincs is nagy baja az életével. Nyilván Margie helyzete teljen más, hiszen kapott egy olyan terhet, amit elképzelhetetlenül nehéz elviselni, és ahogyan mindenki, ő is szeretne többet. Annak az elfogadása, hogy ez lehetetlen, rettenetesen fájdalmas.
31
A Centrál Színház idén legfőképpen a kisszínpadon alkotott újat. Vajon miért pont a Jó emberek lett nagyszínpad előadás? Puskás Tamás nagyon-nagyon jól érzékeli, hogy mi az, ami kisszínpadra, és mi az, ami nagyszínpadra való, hiszen nem minden előadással lehet megtölteni egy színházat. Ugyan a Jó emberek nem egy könnyed darab, de a humora miatt befogadhatóbb. Úgy is mondhatnánk, hogy az emberek a kanalas orvosságot beveszik. A Leenane szépéről már kevésbé tudom elképzelni azt, hogy estéről estére négyszáz embernek játsszuk, mert ott a történet kevésbé van becsomagolva cukros papírba. Nem csupán verbális csatározások folynak, hanem tettlegességig fajul a helyzet. Mi lehet az oka annak, hogy a Centrál Színház egyre több olyan, úgynevezett rétegszínházi darabot visz színre, amelyben megjelennek a társadalom perifériáján botorkáló emberek? Ez az irány rendkívül fontos, bár a nézők szórakozni járnak a színházba, és csak kevesen érzik azt, hogy szükségük van ilyesféle erkölcsi üzenetekre, hiszen van elég bonyodalom az ő életükben is. Ezért sok szórakoztató darabot is játszunk, de a Jó emberek típusú előadásokkal bekapcsolunk egy olyan dolgot, ami más, és ami miatt közönség megszereti ezt a fajta színházat is, és elfogadja, hogy egy kicsit több tanítást kap.
32
Ettől persze az előadás nem lesz kevésbé élvezhető, ugyanúgy kikapcsolja a nézőket, csak mélyebben. A Jó embereknek roppantul erős az erkölcsi imperatívusza. Lehetséges-e az, hogy a nézők is jobb emberekké váljanak az előadás után? Azért felelős a színész, hogy amikor próbál egy szerepet, akkor rettenetesen őszinte legyen. Ne akarjon szebb vagy jobb lenni, csak igaz. Eszméletlenül sok mindennel kell szembesülnünk, amibe nem akarunk belemenni, mert fáj, de amikor mégis felvállaljuk ezt, akkor az előadás nagyon jó. Elkezdeni ugyan mindig rendkívül nehéz, de amikor végigcsináljuk, akkor az egészen euforikus érzés. Én úgy megkönnyebbülök például a Leenane szépe után, minta több tonna súlyt hagynék ott magam mögött a színpadon. Tehát minden olyan dolgot, amit szeretünk elfedni, azt ki kell pakolni, és akkor ideális esetben a nézőkben is történik valami. Nem feltétlenül tudatosan, de elkezd dolgozni az élmény, megbolygatja a gondolkodást vagy a lelket, és ettől talán igen, jobb emberek lehetnek.
33
34
Szeretet és gyűlölet – hol a határ? A Leenane szépe számos kérdést felvet: miként mérgesedhet el egy anya-lánya viszony annyira, hogy gyilkosságba torkollik? Ki a hibás valójában: az anya, aki fojtóan ragaszkodik, vagy a lánya, aki menekülne a fullasztó magányból? Hol húzódik a határ a szeretet és a gyűlölet között? Pogány Judittal, Mag alakítójával kerestük a válaszokat. Dézsi Fruzsina: A közönség a Leenane szépében láthatta Önt először a Centrál Színház színpadán. Hogyan került kapcsolatba a teátrummal? Gigor Attilát akkor ismertem meg, amikor néhány évvel ezelőtt ő volt a filmfesztivál fődíjasa a Nyomozó című filmmel. Utána vendégként rendezett nálunk, az Örkény Színházban, tehát már akkor is dolgoztunk együtt a Dúlfúl és elnémul című darab kapcsán. Nagyon szerettem azt a produkciót és Attilának azt a hihetetlenül érzékeny „rezgésszámát”, amivel minden fölösleget le tud szedni az emberről, és kiirtja a hamisságokat. Egyszerűen csodálatos figyelő, és a játékomat is olyan szemmel tudja figyelni, hogy én teljes bizalommal lehetek iránta. Amikor felhívott telefonon, nagyon örültem, ráadásul már láttam is ezt a darabot, Piszkavas címmel játszotta az Örkény Színház ezelőtt tizenegy évvel, így hát tudtam, hogy mire is hív pontosan. Aztán elkezdődtek a próbák, és minden pontosan úgy ment, ahogyan elképzeltem. Hála istennek olyan típus vagyok, hogy 35
még mindig szerelemmel tudom szeretni a kollégáimat, annyira rajongok értük – azokért, akik jók. De ők jók, és ettől az egész együttlét csodálatos volt. D.F.: Érződött-e a munkafolyamat során, hogy Gigor Attila alapvetően filmrendező? Volt egy olyan eset, hogy én ültem a fotelben, Pokorny Lia mellém guggolt, Attila pedig leült a lábunkhoz törökülésben, és onnan, egészen közelről nézte a próbát. Ekkor átfutott a fejemen, hogy jó lenne, ha a nézőtérről figyelne, mert így többet fog látni, mint a közönség, de egy idő után ezt a módszert ő maga változtatta meg. Előfordult, hogy bizonyos megszólalásokra, jelenetekre mondta, hogy „feljebb kell húzni”, tehát bizony, hogy más a színjátszás teljesen közelről, mikor a szemet nézem, és más, amikor az egész színpadot egyben látom. D.F.: Melyik jeleneten kellett a legtöbbet dolgozniuk? Technikai okokból a legutolsó jeleneten, ugyanis ott hihetetlenül rafinált felvezetése van a gyilkosságnak, hosszú párbeszéd zajlik, amíg Maureen eljut a bekattanásig és a tettlegességig. Kiránt a fotelből, aztán a földön húz, majd következik maga a forrázás, tehát többféle technikai apróságot kellett kipróbálni és véglegesíteni, hogy az flottul és hihetően menjen. De az alaphang megkeresése talán az első jelenetben volt a legnehezebb, mert ez a két ember már pokolian nehezen él együtt, ezért rendkívül súlyos és feszült kéne, hogy legyen a köztük zajló párbeszéd. Nagy szünetekkel kezdtük játszani, de amikor elkezdődtek az összpróbák, kiderült, hogy egy előadásnak el kell indulnia, ez törvény. Nem tarthatjuk be az általunk reálisnak hitt ritmust egy beszélgetésben, mert akkor
36
leptetett lesz az előadás kezdése. Más tekintetben egyik jelenet sem volt kiugróan nehéz, hiszen nagyszerű a szereposztás, így eléggé adódtak a dolgok, elképesztően jó munkahangulatban telt el a próbafolyamat, és rettenetesen sokat nevetgéltünk, bár ezt nem várná az ember egy ilyen tónusú anyagtól. D.F.: Miből fakadhat az a tapintható ellenszenv, ami miatt ilyen súlyos ez a darab? Az embereknek a szeretet- és kapcsolathiány miatt kell kemény helyzeteket átélniük. Az a fajta kényszerhelyzet, hogy én nem veszíthetem el őt, akár szeretem, akár nem. Az óriási szeretet és az óriási gyűlölet között nagyon könnyű átlépni a határt, mert ha valakit ennyire szeretnék szeretni, és ragaszkodom hozzá, miközben érzem a veszélyét, hogy elhagyhat, akkor az már a gyűlöletnek az eleje. Amikor például a lányom, Maureen azt kérdezi, hogy kérek-e egy kókuszrudat, akkor azt felelem, hogy kérek, ő pedig kijavít: kérek SZÉPEN. Ekkor nem kapok levegőt, olyan végtelenül fáj, hogy a lányom ezt a durva, ócska játékot űzi velem. A fájdalomtól megjelenik a gyűlölet, pedig az első kérdés békülési szándékkal hangzik el. Egyébként ez a szeretet utáni kapaszkodás mindannyiunkban ott van, csak az eszközöket az ember néha rosszul választja meg, és akkor szörnyű dolgokra képes.
37
Gerencsér Anna: Az életben lehetséges, elmérgesedjen egy anya-lánya viszony?
hogy
így
Sajnos, lehetséges, és így jönnek létre olyan kapcsolatok, hogy valaki aztán egy életen át nem találkozik a gyerekével, de a való életben azért ilyen, mint a Leenane szépében, nagyon ritkán fordul elő. Egyszerűen az történik, hogyha nem rendeződnek el a kamaszkori feszültségek, akkor az rettenetesen nagy távolságot tud szülni két ember között. Szerencsére ezeknek a helyzeteknek nem a gyilkosság a vége, inkább az eltávolodás. A gyerek elkötözik, és előfordul néha, hogy felköszönti az anyját a születésnapján, de azt is sokszor már csak telefonon. G.A.: Ha a darab és a közönség viszonyát nézzük, melyek lehetnek azok a kulcspontok, ami miatt a néző érezhetően lélegzetvisszafojtva figyeli a színpadi eseményeket? Az eddigi gyakorlat alapján úgy érzem, hogy egyszer már beáll egy csend, amikor másodjára találkozom a lányommal, és olyan durván itatja velem a levest, hogy egészen a fuldoklás határán vagyok. Ez még aztán lazul, a nézők nevetnek, mert a groteszk olyan, hogy sírni volna kedvünk, mégis nevetünk. Akkor kezd újra igazán bekeményedi a darab, amikor húzom Maureent azzal, hogy nem fél-e a terhességtől, s amikor elszólom magam, akkor bennünk beáll egy csend, és ezalatt elhallgat a közönség is. Egyébként már Pat levele alatt is némaság van, de a vérfagyasztó csend akkor alakul ki, amikor Maureen felpiszkálja a tüzet és elkezd olajat melegíteni. Ott az a jó, ha nemcsak én félek, hanem a nézők is. Onnantól kezdve soha többet nem lehet még lélegzetvételt sem hallani. Azt hiszem, ekkora ők is tudják, hogy mi következik. Egy ideig
38
lebegteti az író, hogy én mondok-e igazat, vagy a lányom, de itt kiderül minden. D.F.: Mit gondol, mi volt előbb: Maureen őrülete vagy a gyűlölködés? Azt hiszem, hogy a kapcsolat kezdettől fogva rossz lehetett, már csak azért is, mert a másik két lány elment, így Maureennak már egészen fiatalon fogságban kellett élnie, és ez szörnyű. Egy hegyen, elzárva a világtól, nincs az az ember, aki ne keményedne meg, és ne menne tönkre lelkileg. Az elromlott életükben és kapcsolatunkban az anyagi kényszerhelyzet is benne van, hiszen a pénz néha megkönnyíti az emberek életét. Nem oldja meg, de megkönnyítheti, mert egy gazdagabb családnál lehet például bejárónő, és akkor Maureen is szabadabban mozoghatna. D.F.: Lett volna más megoldás az anyagyilkosságon kívül, ami felszabadíthatta volna ezt a szituációt? Ha a fiú nem vágyakozott volna el Írországból, hanem úgy dönt, hogy otthon marad, és képesek összeszokni ezzel az öregasszonnyal, akkor oldódhatott volna a helyzet. Abból a reggelből, amit Pat náluk töltött, látszott, hogy volt benne annyi rugalmasság és emberszeretet, hogy képes lett volna alkalmazkodni. Ha pedig eléggé szeretik egymást Maureennal, akkor arra is tudott volna vigyázni, hogy ne éleződjenek ki ennyire a konfliktusok, és talán a lány is jobban elviselte volna az anyját, hogyha nem magányos.
39
G.A.: Az előadás során minden kritikus pillanatban leesik valami a falról, a végén pedig következik a teljes díszletösszeomlás. Mit szimbolizálhat ez, és mennyire szerves része a mondanivalónak? Ez egy szimbólumrendszer, ami a rendező saját ötlete volt. A darab vége enélkül is működhetett volna, mert ha Maureen beül a fotelbe, és végre megszólal a rádióban az anyja dala, amit az már nem kaphat meg, majd jön a sötét, akkor is érezhetnénk azt a végtelen magányt, ami mostantól az ő sorsa lesz. Ráadásul egy gyilkosság tudatában hogyan éljen tovább? Azt hiszem, azt akarta felerősíteni Gigor Attila, hogy összeomlott minden, nincs kiút, csak a romok maradtak, hiszen a lány lelkileg és fizikailag is összetört. G.A.: Mi lehet az oka annak, hogy az előadás kisszínpadon sokkal jobban érvényesülhet? Ilyen kemény daraboknál hasznosabb a kisebb tér. A hangulatának jobb, összefogottabb a levegő. Nem kell harsányan játszani, a jelrendszer egészen kicsi és őszinte lehet. Nagyobb létszámú közönség esetén nehezebb azonos hangulatot létrehozni. A kisebb tér segíti, hogy akarjanak velünk jönni.
40
G.A.: Van ennek a kemény darabnak helye a Centrál Színházban? Én magam is és azt hiszem, és a szakma is azt gondolta a Centrál Színházról, hogy elsősorban a közönség igényeit kívánja, nagy-nagy szeretettel, de mégiscsak kiszolgálni. Inkább szórakoztató műveket vonultat fel, abból akár a nemesebbeket is (például én nagyon szeretem az Illatszertárt, ami mint darab is csodálatos), tehát a kellemesebb, szerethetőbb esték jellemzik. Az ott töltött idő alatt tudtam meg, hogy mennyi mindennel kísérleteznek, és a stúdiószínpad erre különösen alkalmas. A Leenane szépe bemutatóján Puskás Tamás elmondta, hogy mikor igazgató lett, az volt az egyik álma, hogy Martin McDonagh-tól játszhassanak valamit. Nagyszerű, hogy ilyen darabokat is betervez a színház, és a közönségnek átvitt értelemben megszorongatják a torkát. A Leenane szépében megjelenő érzések és helyzetek ugyanis léteznek, és nem baj, ha megmutatjuk a kapcsolatok legsötétebb oldalát is.
41
42
Mindannyiunk gonoszsága A lepkegyűjtőben, az egyszerre izgalmas és hátborzongató pszicho-thrillerben mindkét karakter az életéért küzd, miközben pontosan tudják, hogy csak egyikük élheti túl. Freddie a pillangó természetes életidejét megfordítva válik hernyóvá, s ezt a tébolyodott elmét ábrázolja őszinte, letisztult színészi játékkal Bereczki Zoltán, akivel arról beszélgettünk, mennyire ott él a sötétség mindenkiben. A Centrál Színházban eddig csak a nagyszínpadon játszott. Mennyiben másabb a kisszínpadon életre kelteni egy darabot? Természetesen különböző méretek más-más játékstílust igényelnek. Ha zenére próbálnám lefordítani, akkor a kisszínpados előadás egy klubkoncerthez hasonlítható, ami mindig „beszélgetősebb” és oldottabb hangulatú. Ugyan A lepkegyűjtő kapcsán az oldottságról beszélni talán egy picit faramuci dolog, de mégiscsak arról van szó, hogy roppant közel engedjük a nézőket. Valószínűleg egy nagyobb színpadon egészen másként kellett volna létrehozni az egészet, ez ide született. Ettől a kisebb tértől meglesz a halksága az előadásnak, és jobban érzékeltethetjük, hogy a képzelet és a valóság nincs is olyan távol, mint ahogyan azt az ember szeretné gondolni. Kétszemélyes darabot vállalni nagy bátorság, és hatalmas bizalom kell hozzá a partner felé. Hogyan sikerült egymásra hangolódniuk Ágoston Katival? Meglepően gyorsan összecsiszolódott az egész. A darabnak nemcsak a közege intim, hanem maga a téma is, ezért
43
rendkívül mélyre kell ásni, és főleg nagyon őszintén. Már az első pillanatban el kell fogadni, hogy mindannyiunkban ott van a gonosz, s az emberi léleknek ezt a jól körülrajzolható szeletét próbája A lepkegyűjtő megmutatni. Ez olyan helyzetet teremt, hogy azonnal kiderül, összeillünk-e. Nemcsak Katival, hanem a rendezővel, sőt még a kellékessel is, ezért igazán szükség volt arra, hogy egy jó csapat álljon össze, és azt kell, hogy mondjam, ilyen csillagzat alatt nem született még munkánk. Mennyire volt éles a váltás a könnyed, komikus szerepek és Freddie megformálása között? Színészileg mennyire volt ezt nehéz kivitelezni? Színészileg nem volt nehezebb, a karakterformálás munkametódusa sem volt más. Kifelé nyilván nagyon-nagyon szerettem volna azt bebizonyítani, hogy a musicalszínészi végzettségem ellenére a gondolkodásom sosem mutatott csakis kizárólag a zene irányába. A színházat mindig is helyzetekben értelmeztem, és hogy ezeket a helyzeteket zenében, táncban vagy prózában fogalmazzuk meg, az igazából mindegy. Ha a dolog igazsága megvan, és eljut arra a pontra, ahova ezt szánjuk, akkor az színház. De valóban, azt a fajta cukormázat, ami a musicaljátszásra ráragad, egy kalapáccsal akartuk most szétütni. A darab- és a karakterválasztás abszolút arról szól, hogy ez a bizonyítás roppantul szélsőséges legyen, a szándék pedig jól látható, hiszen azt szeretném üzenni, hogy itt
44
vagyok, s bár egy másik műfajban működtem sokáig, azért ez nem egy kizárólagosság. A karakter tökéletes megformálása érdekében meglehetősen mélyen foglalkozott Freddie lelki világával, még egy börtönbe is ellátogatott. Milyen konklúziókat tudott levonni ebből? Zsigeri, gondolkodásbeli tapasztalatokkal egyaránt gazdagodtam, és nagyon izgalmas volt megfigyelni a külsőségeket is. Az ember a lélekállapotától függően másfajta gesztusokat, testhelyzeteket, pózokat használ, és igen-igen sokat lehet tanulni azoktól, akik stigmában élnek. Érdekes volt az, hogy miként csúszhat valaki mélyebbre és mélyebbre, de emellett rendkívül megrázó egy ilyen találkozó, hiszen az ember utána napokig nem tér magához, mert egyszer csak rájön, hogy milyen boldog az élete, másrészről pedig elborzad, hogy micsoda helyek vannak a fejében és lelkében. Tehát abból, ahogyan a rabok elmesélték a történetüket, mérhetetlenül sokat tudtam a karakterbe beépíteni: a gondolkodásmódot, azt, hogy miként kerüli el egyik-másik a felelősséget, vagy ahogyan egy kicsit átfogalmazzák a mondanivalójukat, mielőtt ténylegesen szavakba öntik, és egyszerre már nem is úgy történt az egész, ahogyan valójában. A darabban Freddie azt vallja, hogy akkor, ha az embereknek lenne elég pénzük, sokan követnének el olyan bűnt, mint ő. A pénznek csakugyan ekkora hatalma lenne az elme és a jóság felett? Szerintem ez a mondat nem a pénzről szól, legalábbis az én értelmezésemben más ülepedik le. Az a lényeg, hogy egy hihetetlenül vékony határvonal választ el minket, normális
45
embereket az őrültektől. Ahogyan az elején elmondtam, mindenkiben ott van a kettősség, így gonosz is, és az a kérdés, hogy el tudunk-e bánni vele. Az egyik lehetőség, hogy úgy teszünk, mint Freddie. Ő az összes dühét, gondját és bánatát lenyomja mélyre, majd egyszer csak, mint egy vulkán, ezek feltörnek, ő kezelhetetlenül hagyja kiömleni a világra, s szerencsétlen lány kapja belőle a tüzet, és ég el. A másik pedig, hogy képesek vagyunk ezt kezelni, és tudjuk, hol és hogyan lehet levezetni. Valóban ez a mondat a darab kulcsa, hiszen ez a fiú azt hiszi – itt oldja fel a saját bűnét –, hogy sokan vannak olyanok, akik ezt megtennék, és ő nem tehet róla, mert csak kapta a pénzt, tehát ezt a vékony határvonalat nem ő bontotta fel, hanem a világ. Nyilván itt van Freddie drámai vétsége, hiszen téved, de abban teljesen igaza van, hogy senki sem szent. Az előadás folyamán a karakterek állandóan szerepet cserélnek dominancia és alávetettség tekintetében. Mivel indokolható ez lélektanilag? Azzal, hogy mindannyiunknak vannak sérelmei, hiszen emberek vagyunk, és azért élünk ezen a földön, hogy megküzdjünk a lelkünk kis darabkáival. Természetesen, amikor a lány tudja kezelni, akkor felül is kerekedik, de ez sajnos csak rövidtávon működik, hiszen neki is vannak frusztrációi, amiken nem tud túljutni, ez pedig az ő drámai vétsége. Így ütközik a két karakter: hol az egyik tud kézben tartani bizonyos helyzeteket, hol a másik.
46
Emiatt a szerepcsere miatt darab hangulata folyamatosan hullámzik, s játszik a közönség érzelmeivel. Milyen impulzusok jönnek a nézőtérről? A néző a harmadik játszótárs, de az nagyon fontos, hogy ne hagyjuk magunkat elsodorni, mert szűkre szabott kereteink vannak, nem hihetjük el egy nevetésből, hogy humor van a színpadon, hanem pont azt jelenti, hogy valami feszültség adódott. Amikor például az elején azt mondom a vödörre, hogy ez a toalett, akkor sokan felmordulnak, és lehet tudni, hogy jó irányba megyünk a darab szempontjából. Elborzasztjuk, rádöbbentjük a nézőket bizonyos helyzetekre, a társadalom építése szempontjából egyébként iszonyatosan fontos alapértékekre. Nem szeretnék patetikus lenni, de igenis azt gondolom, hogy ezzel jobbá tudjuk tenni a világot. Ha a darab hatására az emberek csak egy picit is árnyaltabban látják a privátszféra fogalmát, akkor már célt értünk. A díszlet harmadik szereplőként van jelen a darabban és a főbb dramaturgiai pontokon életre is kel. Mennyiben járul ez hozzá a hatásos feszültségkeltéshez, és mennyire segíti inkább önöknek a jelenetre való ráhangolódást? A részemről semmiképpen sincs feszültségteremtő ereje, hiszen az én karakterem zaklatottsága nem ebből adódik, ez inkább egy kivetülése a lelkének. Ő azt gondolja, kedves gesztust tesz azzal, hogy itt minden gyönyörű szép fehér. Nem egy börtönt akart létrehozni, hanem egy mennyei, tiszta közeget, ahol tulajdonképpen a felhők felett lebeghet az a hölgy, aki beköltözik. A díszlet egyébként a Horgas testvérek műve, Ádám volt az egész darab látványvilágának megálmodója, Péter pedig áthozta a vízióit a szellemiről a fizikai síkra. Én akkor láttam először, amikor bekerült ide, s ez
47
végtelen bizalom volt a részemről, de nagyon elégedett vagyok. Ezt persze be kell lakni minden este, és amikor bejövök a kezdés előtt, akkor bizony elrendezgetem úgy a dolgokat, ahogyan szerintem Freddie tenné. Például biztos, hogy minden az élére áll. Az előadások előtt hogyan hangolódik rá erre az őrült figurára? Igazán érdekes, hogy az őrültet nem úgy kell játszani, hogy az ember őrült. Máshol van a logikai csavar. Arra kell ráhangolódni, hogy vannak olyan alaptételek, amelyek nem bizonyíthatóak, hanem elfogadjuk őket. Ilyen az egyik alaptétel, hogy a sík végtelen. Ebben a szabályrendszerben, ha azt mondjuk, hogy párhuzamos, akkor tudjuk, hogy a végtelenben nem találkozó két egyenesről van szó. De vegyük azt, hogy a sík nem végtelen, mert nem fogadjuk el ezt a szabályrendszert, és azt mondom, hogy a sík az csak egy kör, mert én most így gondolom. Miért kéne elfogadnom egy olyan előírást, amit más sem tud bizonyítani? Itt kapcsolódik a dolog az előadáshoz: az alaptézist megváltoztatva az egész világ eltorzul. Tulajdonképpen nekem semmi mást nem kell figyelembe vennem, csak azt, hogy nem akkora bűn az, amit én elkövetek, hiszen a szerelemért teszem. Freddie egyetlen szabályt tol ki, a privátszféra határát, ezen túl ő tökéletesen tiszteletteljes, kedves és előzékeny lény. Ez persze nem elfogadható dolog, de nekem mégis ezt kell tennem, és innentől kezdve működik a rendszer.
48
Annak ellenére, hogy tudjuk, helytelen és elítélendő az, amit Freddie véghezvisz, néha mégis együtt érezhetünk vele. Mi lehet ennek az oka? Kénytelenek vagyunk szerethetővé is tenni, különben nem tudnánk megutaztatni a nézőket egy elborult elme világában, ugyanis ahhoz, hogy megmutassuk az őrültségét, először el kell fogadnunk és el kell fogadtatnunk őt. Ha az ember megszereti egy pillanatra, az azt jelenti, hogy megértette az alaptézist. Nem ésszel, hanem a szívével. A mi dolgunk az volt a próbafolyamat során, hogy a saját lelkünk mocskában megfürödjünk, és most az a feladatunk ezzel az előadással, hogy megmutassuk a közönségnek, hogy ugyanígy rendelkeznek ezzel a tulajdonsággal, de ne féljenek tőle, mert ha jól gondolkodnak, akkor nem fognak abba a csapdába beleesni, amibe Freddie, hiszen látják, hogy hiba van a számításban. A színház arra való, hogy azon keresztül megéljünk ilyen dolgokat, és átmossuk a lelkünkön.
49
Tartalomjegyzék „Vaskohászat” a Révay utcában ............................................. 5 Nociceptor ............................................................................ 13 Broadway felett mindig kék az ég......................................... 21 A humor a túlélés eszköze .................................................... 28 Szeretet és gyűlölet – hol a határ? ......................................... 35 Mindannyiunk gonoszsága ................................................... 43
50
51
