Az interdepedencia fogságában – az EU-orosz kapcsolatok és külkereskedelem 29
AZ INTERDEPENDENCIA FOGSÁGÁBAN – AZ EU-OROSZ KAPCSOLATOK ÉS KÜLKERESKEDELEM Deák András
A Szovjetunió 1991-es felbomlása óta az EU-orosz kapcsolatrendszer az oroszországi gazdasági, társadalmi változások legfôbb haszonélvezôje volt. Az orosz gazdasági nyitás, az abból fakadó külkereskedelmi, tôkeforgalmi dimenziók, a vasfüggöny leomlását követôen kibontakozó humán kapcsolatok mind pozitív impulzusokat adtak a relációnak. Európa vált az orosz gazdaság legfôbb „modernizációs horgonyává”. Oroszország ide exportálja energiahordozóinak legjavát, megôrizve és továbbfejlesztve a globális léptékben is páratlan infrastrukturális összeköttetést Szibéria és az Atlanti-óceán európai partvidéke között. Az Unióval folytatott külkereskedelem a vásárlóerô-paritáson mért orosz GDP 2,8%-ról 15,4%-ra nôtt 1992 és 2010 között.1 Európa a modern technológia, know-how, külföldi beruházások legfôbb forrása Oroszországban. Ugyancsak az ókontinens vált az Oroszországot elhagyó oligarchák, üzletemberek, turisták és diákok egyik kiemelt célpontjává. London, a francia Riviéra, Karlovy Vary vagy éppen Hévíz ékes példái ennek a folyamatnak. Egyfajta visszatérés volt ez Európába, amelyet Oroszország a 20. század elsô felének világháborúi révén elhagyott.2 Ugyanakkor ezt a közeledést az EU-orosz reláció intézményi síkján nem sikerült reprodukálni. Ennek legfôbb oka az integrációs vízió kapcsán meglévô bizonytalanság. Ennek fô kérdése erôsen leegyszerûsítve az, hogy van-e helye a kapcsolatrendszerben valamilyen integrációs dinamikának, avagy a felek megmaradnak egy szorosabb, de hagyományos külpolitikai, külgazdasági relációnál. Ennek a kérdésnek az eldöntése, egy vízió megfogalmazása és intézményesítése a Szovjetunió felbomlása óta eltelt szûk két és fél évtized alatt nem járt sikerrel. Jellemzô, hogy a kapcsolatrendszer legmagasabb szintû do1
1991-ben az EU12-re, 2010-ben EU27-re számolva. Külkereskedelmi adatok: Eurostat. (2011). External and intra-EU trade – A statistical yearbook. Data 1958 – 2010. Brussels. 1/C táblázat. GDP PPP adatok: IMF WEO. 2 Még ha a közeledési folyamat gazdasági értelemben már a hetvenes évek folyamán meg is kezdôdött.
30
Deák András
kumentuma az 1994-ben aláírt Partnerségi és Együttmûködési Egyezmény, amelyet 2007-es formális lejárta után sem sikerült felváltania egy, a korhoz adaptált szerzôdéssel. Ez a kudarc csak részben következik az EU különleges alanyiságából, „kvázi-államiságából”. Nyilvánvaló volt, hogy az Unió korábbi integrációs mechanizmusai alkalmatlanok egy Oroszország méretû és jelentôségû országnak a hagyományos integrálására, egy ilyen perspektíva nem is került érdemben a napirendre, viszont nem is lehetett abból egyszerûen kiemelni. Oroszország túl közeli és befolyásos európai szereplô volt ahhoz, hogy az Unió egyszerû külpolitikai partnerként tekintsen rá. A kilencvenes évek transzformációs, piacosító és demokratizáló folyamatai, amelyekben az EU eleve normatív külsô horgonyként értelmezte saját szerepét, épp annyira igaz volt Oroszországra, mint a térség többi országára.3 Igaz ez fordítva is: a 2010-es évek autoriterebb moszkvai magatartása a relációban sokkal nagyobb visszhangot kapott, mint például a klasszikusan demokráciadeficites távol-keleti kapcsolatokban. Így viszont Oroszország mindig is egyfajta – kényszerû vagy vállalt – „misszió” maradt az Unió számára, ahol a reálpolitika keveredett a transzformatív logikával. Az orosz önkép sem könnyítette meg a reláció elhelyezését a külkapcsolati palettán. Ellentétben az európai állásponttal, amely inkább tekintette Oroszországot „nem-európainak, de jelentôsége révén Európán belülinek” az orosz öndefíníció pont fordítva határozta meg magát. Történetileg Oroszország mindig is igényt tartott európaisága elismerésére, viszont az Európához képest alternatív vonzási, ideológiai központ szerepére. Demokratizációs, piacosító ciklusaiban, mint például a kilencvenes években vagy akár a 2000-es évek elején ez az önkép értelemszerûen mintha nyitott volna bizonyos lehetôséget az integratív közeledésre. Jelenleg Moszkva sokkal inkább igényt formál egy Európához képest alternatív centrum politikai, gazdasági és ideológiai megfogalmazására. Tekintettel a reláció globális jelentôségére, egy fundamentális integrációs vízió nem-konvencionális megközelítést igényelt volna mindkét részrôl. Minden kísérlet ellenére sem az Unióban és annak tagállamaiban, sem Moszkvában nem volt meg az érdemi készség arra, hogy felvállaljanak ilyen jellegû stratégiai kompromisszumokat és valós integrációs perspektívát nyissanak egymás irányába.
3
Ennél is plasztikusabban fogalmaz Hiski Haukkala, amikor alacsony adaptációs készséggel jellemzi az Unió politikáját, aminek eredményeként az minden körülmények közepette támogatta Jelcin és Putyin politikáit és a helyzet jobbra fordulásában reménykedett. Haukkala, Hiski (2009). Lost in Translation? Why the EU has Failed to Influence Russia’s Development. Europe-Asia Studies, Vol. 61, No. 10. 1757–1775. 1763 o.
Az interdepedencia fogságában – az EU-orosz kapcsolatok és külkereskedelem 31
Ugyanakkor a reláció formális alakulásától függetlenül az egymással meglévô gazdasági, politikai kötelékek az elmúlt húsz évben folyamatosan erôsödtek. Ez nemcsak közeledést, de rengeteg potenciálisan konfliktusos elem beemelését is jelentette a relációba, ami nem tette lehetôvé a korábbi, pusztán külpolitikai, gazdasági jellegû kapcsolattartást. Az Unió kibôvülése, szomszédság- és külpolitikai tevékenységének kiterjedése, illetve az együttmûködés mélyülése, az energiaipari, migrációs és pénzügyi területek fokozódó integrálódása egyre több területen érintették az Európa felé sodródó Oroszországot. Ez eleve nem tette egyszerûbbé az integrációs dinamika kibontakozását sem a kilencvenes évek folyamán és azzal szembe ment a putyini Oroszország újjáéledése a 2000-es években, ambícióinak növekedése a posztszovjet térségben vagy a globális energetikában. A kapcsolatrendszer pusztán mennyiségi növekedése, a felek felértékelôdése egymás számára a kapcsolatrendszer minôségi fejlesztését követelték volna meg. Rengeteg olyan új téma merült fel a relációban, amelyekhez a felek teljesen más szemszögbôl nyúltak hozzá és már nem volt egyértelmû, hogy azokat be fogják-e tudni emelni a kapcsolatrendszer fórumaira. Így például a közelmúlt kijevi forradalma és a jelenlegi kelet-ukrajnai háborús események fényében különleges jelentôséggel bír, hogy Moszkva és Brüsszel a nyilvánvaló egyeztetési kényszer ellenére sem volt hajlandó legalább multilaterális kereskedelempolitikai egyeztetéseket folytatni Ukrajna és Moldova integrációs perspektíváiról4. Ez a problematika értelemszerûen nem jelentkezett a kilencvenes években, hiszen az Unió nem foglalkozott érdemben a régióval, nagyjából ugyanolyan perspektívát kínált a posztszovjet országoknak, mint Oroszországnak. Ugyancsak elvarratlan szál maradt az energiapolitikai dialógus, ahol ugyan deklarált cél volt a kiszámíthatóság megôrzése, de a két fél szektorális modus operandi-ja, döntéshozatala egyre kevésbé volt képes kezelni a meglévô interdependenciát. Az uniós piac egységesítése során a szabályozás erôsen unilaterális jellege, illetve abban a versenypolitikai elemek magas reprezentáltsága tagadja, illetve implicit bünteti az interdependenciát, különösen sújtva az orosz exportôröket. Ugyanakkor Moszkva sem volt hajlandó egyeztetni a tranzitdiverzi-
4
Mélyrehatóbb kritikáját adja a kapcsolatrendszer ideológiájának Derek Averre. Szerinte ahelyett, hogy az EU saját magatartását pusztán „puha és okos” normatív megközelítésnek tartaná, az orosztól pedig megtagadná a legitim normatív szempontok meglétét, a két félnek a rendszeralkotó ügyekben párbeszédet kellene folytatnia. Averre, Derek (2009). Competing Rationalities: Russia, the EU and the ‘Shared Neighbourhood’. Europe-Asia Studies Vol. 61, No. 10, 1689–1713 o.
32
Deák András
fikáció vagy szektorális adópolitikájának átalakításakor, gyakran kész helyzet elé állítva európai partnereit. Ilyen helyzetben nem meglepô a kétoldalú reláció megrekedése. Szemben a kilencvenes évek folyamataival, amikor mind a reálgazdasági, mind a politikai-intézményi szinten maradt tér a fejlôdésre, a 2000-es évek közepétôl a kapcsolatrendszer stagnálása, majd az utóbbi években háttérbe szorulása figyelhetô meg. Ez nem meglepô. Amennyiben az interdependencia „mennyiségi” növekedését nem követi a bizalmi szintek emelkedése, a párbeszéd mélyülése és minôségi javulása, törvényszerû a függôség terhessé válása. Így, míg a kölcsönös függôsség egy pozitív és támogatandó jelenség volt a 2000-es évek közepéig, mára kimondatlanul is egyre terhesebb mindkét fél számára. Jelenleg mindkét fél a mára kényelmetlenné vált interdependencia szintjének csökkentésén fáradozik. Ez nem elválasztható a globális gazdasági, társadalmi folyamatoktól, a távol-keleti térség felemelkedésétôl, az európai gazdaságok versenyképességi problémáitól vagy az energiaárak növekedésétôl. Jelen és a majd késôbb soron következô tanulmányokban ezt az átmenetet mutatjuk be a fôbb gazdasági dimenziókban, illetve a rájuk vonatkozó szakpolitikákon keresztül. 1) MÁSODIK NEKIFUTÁS A 2000-es évek elsô harmada, Putyin elsô elnöki ciklusa mindmáig az EU-Oroszország párbeszéd csúcspontját jelenti. Ezen pár évben a kedvezô külpolitikai klíma lehetôséget teremtett egyfajta közeledésre és annak intézményi szinten való leképezésére. Putyin egy gyenge és elszigetelt Oroszországot örökölt az 1998-as pénzügyi csôd és a koszovói konfliktusban elszenvedett megaláztatás révén. Legfôbb gazdasági törekvése a kilencvenes évek nagy recessziójának megállítása és egy fejlôdési folyamat elindítása volt, miközben ettôl nem függetlenül külpolitikai szinten a kapcsolatépítést és a világpolitikai megkapaszkodást, a korábbi presztízs valamilyen szintû visszaszerzését emelte a napirend legfontosabb elemévé. Ebben a kísérletben kitüntetett helyet foglalt el Európa, fôként annak nagyhatalmai. Nagy-Britanniával vagy Németországgal, Tony Blairrel és Gerhard Schröderrel kialakított személyes baráti viszonya, a globális kérdésekben elfoglalt álláspontja, az orosz gazdasági szereplôk igényei mind arra mutattak, hogy Oroszország közelíthetô a tágan vett európai gazdasági-politikai térhez, speciális státuszban, de beilleszthetô abba. A 2000-ben elfogadott orosz külpolitikai koncepció kitüntetett terjedelmet szentelt Európának, rögtön a FÁK-térség után helyezve el azt. Ezen túlmenôen is külön szólt az
Az interdepedencia fogságában – az EU-orosz kapcsolatok és külkereskedelem 33
Európai Unióról, mint szervezetrôl, „kulcsfontosságúnak” nevezve a vele kialakított kapcsolatokat.5 A 2000 és 2003 közötti idôszakban sikerült az eddigi legátfogóbb intézményes keretet kidolgozni a relációban. A korszak kezdetén a két fél által elkészített koncepciók, az EU 1999-es Oroszország stratégiája6 és az arra válaszul készített orosz középtávú EU-stratégia jelentôsen kibôvítette az addig igencsak gazdaság-fókuszú együttmûködés lehetséges területeit. Az Unió amellett, hogy továbbra is hitet tett az oroszországi demokratikus fejlôdés és annak konszolidációja mellett, viszonylag jelentôs teret szentelt az akkoriban a közös politikákban népszerû védelempolitikai és puha biztonsági ügyekben való elôrelépésnek. Moszkva gyors és meglepôen nyitott válasza szintén túllépett a korábbi általánosságokon és tételes listát adott a gazdasági kérdéseken túlmenôen a reláció egyéb témáiról is. Továbbá, bár deklaráltan kizárta az uniós csatlakozás lehetôségét, de „stratégiai partnerség”-ként jellemezte a kapcsolatrendszert. Ennek szellemében az évente két alkalommal megrendezett csúcstalálkozókon gyorsan létrehozták az idôszak új fórumait, 2000-ben az Energiadialógust, 2001-ben a Közös Európai Gazdasági Térség Koncepcióját, 2003-ban ennek továbbfejlesztett változatát, az ún. Négy Térség koncepcióját. Az Unió elismerte Oroszországot piacgazdaságként, illetve 2004-ben nehéz tárgyalások során sikerült lezárni az orosz WTO-csatlakozás EU-orosz fejezeteit is. A reláció csúcspontját kétségtelenül a 2003. májusi pétervári EU-orosz csúcs jelentette. Ez a trend nem volt független a korszak általános hangulatától és Oroszország javuló megítélésétôl. A 2001. szeptember 11-i amerikai terrorakciókat és az abban mutatott orosz empátiát követôen gyorsan oldódott az amerikai reláció is, elôrelépés történt a NATO-val való együttmûködésben és elfogadták Moszkvát a G8 immár teljes jogú, a gazdasági kérdésekben illetékes tagjaként is. Ebben az idôszakban, ha nem is egyértelmû jelleggel, de az Unió részlegesen túllépett az integrációs perspektíva keretében általában felkínált, az acquis egyoldalú átvételén alapuló álláspontján. Így például az Energiadialógus a kölcsönös kiszámíthatóság erôsítését, a kereskedelem és a befektetések optimalizációját tûzte ki célul. Mindezt bilaterális alkalmazkodás révén, részben függetlenül az uniós acquis vagy
5
The Foreign Policy Concept of the Russian Federation (2000). (URL: http:\\fas.org/nuke/guide/russia/doctrine/econcept.htm). (Letöltve: 2014. szeptember 11.) 6 Common Strategy of the European Union on Russia (1999). (URL: http://aei.pitt.edu/36274/). (Letöltve: 2014. szeptember 3.)
34
Deák András
az Európai Energia Charta Szerzôdésben való orosz tagságtól. A Közös Gazdasági Térség is, az orosz értelmezésben értelemszerûen inkább, mint a közösségiben, de nem feltétlenül az uniós szabályozás szelektált területeken való orosz átvételét, hanem kétoldalú speciális szabályozások kidolgozását jelentette volna egy sor, a kereskedelempolitikát meghaladó területen. Értelemszerûen az EU számára is újszerû, kétoldalú együttmûködést jelentett volna a biztonság- és külpolitikai együttmûködés, amely területen a közösségi joganyag kialakulatlan volt így Moszkvának esélye lehetett volna abban kvázi-alapítóként részt venni, s kiemelt jelentôséggel csatlakozni hozzá. 2003-at követôen azonban ezek a perspektívák egyre inkább háttérbe szorultak. Mint az EU-orosz kapcsolatokban szinte mindig, ebben is meghatározó szerepet játszottak az orosz belpolitikai folyamatok és azok európai recepciója. A 2003-as Jukosz-ügy, majd az azt követô orosz választási ciklus és hatalmi átrendezôdés újra elôhozta az autoriter tendenciákat, Moszkva részérôl az együttmûködésben érdekelt magángazdasági és politikai szereplôk háttérbe szorultak. Ezzel párhuzamosan a dinamikus orosz gazdasági növekedés tovább csökkentette az orosz ráutaltságot és folyamatosan javította Moszkva alkupozícióit az EUval szemben is. Látványos volt a külsô külpolitikai klíma lehûlése, az Egyesült Államokkal az iraki invázió, majd fôleg a grúz és ukrán forradalmakban bekövetkezett konfrontáció kapcsán felmerült tartós ellentét. Ezzel párhuzamosan az Unió is visszatáncolt korábbi nyitott álláspontjától. Ebben részlegesen szerepet játszott az Unió bôvülése és egy sor, Oroszország irányában szkeptikus ország, fôként Lengyelország és a balti államok felvétele. Azonban a belsô dinamikájából fakadóan egy sor olyan szakpolitikai javaslat is készült, amit Moszkva indokoltan a korábbiakhoz képest meghátrálásként értékelt. Ilyen volt a 2003 márciusában, tehát még jóval a Jukosz-ügy elôtt nyilvánosságra hozott ún. „Wider Europe” koncepció7. Ez az uniós szomszédságpolitikát elsôként felvázoló dokumentum a tágabb Európába beleértette nemcsak a mediterrán és a nyugati posztszovjet országokat, de Oroszországot is. Ugyanakkor az abban megfogalmazott perspektíva jelentôsen leszûkítette bárminemû speciális kapcsolat megteremtésének lehetôségét, az Unió szomszédságpolitikáját a tagsági ígéret nélküli integrációra hegyezte ki. Ezt a fejleményt Moszkvában meglehetôsen hûvösen fo-
7
Wider Europe — Neighbourhood: A New Framework for Relations with our Eastern and Southern Neighbours. (2003) (URL: http://eeas.europa.eu/enp/pdf/pdf/com03_104_en.pdf). (Letöltve: 2014. augusztus 29.)
Az interdepedencia fogságában – az EU-orosz kapcsolatok és külkereskedelem 35
gadták. Nem a tagsági ígéret hiánya okozott csalódást, mint például Kijevben, hanem az alkalmazkodás kölcsönösségének hiánya. Oroszország ugyanolyan intézményi besorolásba került, mint pl. Moldova és az Unió indirekten kizárta a kétoldalú egyezmények korábban vizionált rendszerét. Mint arra orosz kutatók is felhívták a figyelmet, ez nem volt összhangban az ugyanekkor megkötött EU-orosz egyezményekkel és szükségszerûen okozott csalódást az orosz politikában. Az EU-pártiak kevesellték azt, míg az ellenzôk az Unió rosszhiszemû magatartásának és a reláció perspektívátlanságának újabb bizonyítékát látták abban.8 Így az EU-orosz reláció viszonylag korán elvesztette azt a potenciális „finalitását”, vízióját, ami sorvezetôül szolgálhatott volna a késôbbiekben. Ez nem egyedi eset, a posztszovjet régió többi országa számára sem kínált meggyôzô perspektívát a Közösség. Moszkva az évtized végén még egy kísérletet tett a számára fontos általános európai biztonságpolitikai, energetikai intézményrendszer általa kívánatosnak tartott átalakítására. Ez volt a 2008-as Medvegyev-koncepció9, az európai tranzit multilaterális rendezésére vonatkozó egyezmény tervezete, illetve az arra vonatkozó német-orosz kezdeményezés, mely azonban jobbára visszhang nélkül maradt az európai fôvárosokban. Így viszont a reláció az általános külpolitikai trendek foglya maradt, nem tudott azok hatása alól kikerülni. Mindezek a tényezôk a reláció térvesztését okozták mind a brüsszeli, mind a moszkvai külügyekben. Oroszország továbbra is nagyhatalmi alkukkal igyekezett biztosítani európai kapcsolatrendszerét és ezek ekkor még a számára legfontosabb kérdésekben ki tudták váltani a közösségi szintû jelenlétet. Az európai orosz napirendet az energetikai és vezetéképítési témák dominálták, egyre inkább felértékelôdtek a posztszovjet térség kérdései, kiváltképp Ukrajna és Grúzia esetleges, a republikánus amerikai külpolitika által felvetett NATO-tagsága. A Bush-korszakban az orosz-amerikai ellentét sok tekintetben felülírta az orosz Európa-politikát. Viszont már ekkor volt pár olyan téma, ami az EU mélyülése miatt megkerülhetetlenné tette Brüsszelt. A hagyományos kereskedelempolitika és a WTO-csatlakozás mellett állandó téma volt a vízumszabályozás és a schengeni határok kérdése. A mélypontot a 2008. augusztusi grúz-orosz ötnapos háború, a 2009. januári orosz-ukrán gáztranzit konfliktus és a gazdasági válság jelentette. Ezt követôen, részben az Obama-adminisztráció orosz „reset”8
Arbatova, Nadezhda (2004). How wide? How Deep? – A Russian View. Challenge Europe 12. 64-67. 9 Részletesebben ld: Lo, B. (2009). Russia’s Crisis—What it Means for Regime Stability and Moscow’s Relations with the World. Centre for European Reform Policy Brief.
36
Deák András
politikájának köszönhetôen átmenetileg javult a külpolitikai klíma. Ugyanakkor ez a legkevésbé sem érintette az EU relációt. Kiváltképp meghatározó szerepet játszottak a reláció „csendes” romlásában a Közösség belsô intézményi folyamatai: az energia- és a klímapolitika intézményesülése, a Keleti Partnerség és a szomszédságpolitika kikristályosodása, a három érintett országgal, Ukrajnával, Moldovával és Grúziával folyó társulási tárgyalások, a keleti új tagok emancipációja a belsô döntéshozatalban és az Oroszországgal szemben hagyományosan kritikusabb közösségi szervek, pl. az Európa Parlament növekvô jogosítványai, általában a tagállamok rovására. Ezekben a kérdésekben értelemszerûen egyik fél sem akart kétoldalú egyeztetéseket: az Unió elvbôl nem is vonhatta be azokba Moszkvát, de nem is kívánt ezekben a kérdésekben konzultálni vele. Moszkva pedig a legutóbbi idôkig látványosan negligálta e folyamatokat, bármilyen egyeztetés az Unió döntéseinek elismerését jelentette volna. Mindez oda vezetett, hogy egy sor kérdésben a korábbi orosz magatartás és az új uniós szakpolitikák ex lex állapotot teremtettek. A Déli Áramlat gázvezeték megépítése már sokkal komolyabb uniós engedélyeztetést igényelt volna, mint a 3. Energiacsomag elfogadása elôtt szerzôdött Északi Áramlaté, azonban a felek nem kezdtek arról érdemi tárgyalást. Ukrajna vámuniós tagsága, ami a kései jelcini évek óta napirenden volt az orosz-ukrán relációban, nem volt összeegyeztethetô az uniós szabad kereskedelemmel, de mindkét fél csak Kijevvel vagy Kisinyovval tárgyalt. Mindezek a kérdések akkor nem mérgezték a kétoldalú reláció egyéb kérdéseit, de nyilvánvaló volt, hogy a párbeszéd nem követi a változó viszonyokat és egyre több konfliktust, kockázatot teremt az orosz-európai kapcsolatrendszerben. Az uniós politikák kiterjesztését, az „overspill”-t nem követte az EU-orosz reláció, képtelen volt az új viszonyokat beemelni a kapcsolatrendszerbe. A 2014-ben kirobbant ukrajnai konfliktus, a Krím orosz elcsatolása és a kelet-ukrajnai háború volt ezen konfliktusok kisülési pontja. Bár önmagában a mostani konfliktusért a felellôség túlnyomó részét a 2012 óta egyre harciasabb külpolitikát folytató Oroszország viseli, ez nem csökkenti az EU és az európai tagállamok elôtt álló döntési kényszert. Bár most a politikai események felülírják a szakpolitikai és gazdasági kérdések jelentôs részét, az új biztonságpolitikai helyzetbôl fakadó következmények nagyon komolyan érinthetik azokat. Az EU-nak vállalnia kell ezen, a korábbi években felgyülemlett ex lex kérdéseknek a Moszkvával való közös feloldását egy sokkal konfliktusosabb klímában, vagy el kell viselnie az azok meg nem oldásából fakadó gazdasági, energiapolitikai tehertételt, egy két évtizede fejlôdô és gyarapodó reláció leépülésének minden gyötrelmét és veszteségét. Kétségtelen, hogy ez
Az interdepedencia fogságában – az EU-orosz kapcsolatok és külkereskedelem 37
a folyamat mindkét felet megviselheti. Az elmúlt idôszak pozitív gazdasági trendjeit jócskán ellenpontozza az EU-orosz intézményi reláció 2003 óta kialakított stagnáló mérlege. Leszámítva az orosz WTOcsatlakozás ügyét, a lényegi kérdések vagy nem kerültek feloldásra, vagy még a kétoldalú párbeszéd napirendjére sem tûzték azokat. 2) KÜLKERESKEDELEM Az EU-orosz külkereskedelemrôl ismert közhelyek egyike sem változott az elmúlt szûk másfél évtizedben. A 2000-es évek elején is, csakúgy mint 2013-ban az Európai Unió volt Oroszország legnagyobb kereskedelmi partnere, nagyjából a teljes forgalom felét adva. Oroszország jellemzôen nyersanyagokat, energiahordozókat exportál és gépipari eszközöket, jármûveket, kisebb részben fogyasztási javakat, élelmiszert hoz be az Unióból. A kapcsolat értelemszerûen aszimmetrikus, az EU gazdasági méretébôl fakadóan sokkal jelentôsebb partner Moszkva számára, mint fordítva. A relációs forgalomban mindig is nagy volt a pozitív orosz szaldó, amit a szolgáltatások és tôkeforgalom egyenlege mérsékelt a fizetési mérlegben. Pusztán ezen jellemzôk alapján a bilaterális reláció meglehetôsen statikus képet nyújt. Ugyanakkor ezt a nyugodt képet jócskán árnyalta az évtized két fontos trendje: az olajpiaci árrobbanás és a BRIC-országok, köztük Oroszország gazdasági növekedése, felzárkózása. A bilaterális relációnál nagyobb mértékben alakult át a felek külkereskedelmének egésze, módosult gazdasági helyzetük. A kontextus dinamikája részben ellenpontozza a kétoldalú kapcsolatrendszer változatlanságát. Olyan, ma is ható trendek jelentkeztek, amelyek valószínûleg egy évtizeden belül a mainál láthatóbban alakítják majd át az EU-orosz kapcsolatok egészét, megítélését is. A két fél sok vonatkozásban ellentétes pályát futott be az elmúlt évtizedben. Az orosz gazdaság dinamikusan bôvült a 2000-es évek legelejétôl kezdôdôen. Míg Moszkva 2002-ben csak a globális nemzeti össztermék 1%-át adta, addig 2012-re megközelítette 2,8%-ot. Mindeközben az EU27 a fejlett országokhoz hasonlóan átlag alatti növekedést könyvelt el, aránya a világ nemzeti össztermékébôl 27,9%-ról 23,1%ra csökkent.10 Hasonló tendenciák zajlottak le a felek külkereskedelmében is: Oroszország részesedése a globális kereskedelembôl az 1999es 0,7%-ról 2012-re 2,2%-ra nôtt. Ez a mintegy háromszoros növekedés megfelel a vezetô BRIC-államok, a kínai vagy az indiai külkereskedelem
10
IMF WEO.
38
Deák András
növekedése ütemének. Ezzel szemben az EU világkereskedelemben betöltött szerepe is csökkent, 19,5%-ról 16%-ra.11 Ilyen helyzetben az a tény, hogy az Unió képes volt megôrizni kiváltságos szerepét az orosz áruforgalomban, illetve az csak mérsékelten csökkent, tulajdonképpen a reláció relatív erôsödését feltételezi. Mindez fôleg a kilencvenes évek kereskedelmi trendjeinek ismeretében jelent változást. A Szovjetunió felbomlását követô évtizedben az Európai Unió részesedése az orosz külkereskedelembôl még mérsékelten, mintegy öt százalékponttal emelkedett (1993-ban az EU25-ök még csak az orosz kivitel 45%-át vették fel), a felek közötti aszimmetria az Unió javára nôtt.12 Ehhez képest az Unió, mint kereskedelmi partner a 2000es évek közepétôl már nem tudta érdemben növelni részesedését az orosz külkereskedelemben, miközben az orosz piac jelentôsége az Unió számára folyamatosan nôtt a vizsgált idôszakban, az aszimmetria tehát csökkent. Uniós importoldalon az olajár emelkedésének fényében nem meglepô, hogy Oroszország a 2002-es 4. helyrôl (6,9%) 2012-re Kína mögött a 2. legfontosabb partnerré vált (12,2%), lehagyva az Egyesült Államokat. Ezzel párhuzamosan azonban Moszkva az uniós exportpiacok között is 3,9%-ról (5. hely) 6,9%-ra (4.) növelte részesedését, jelentôs piaccá válva pár szektorális szegmensben.
11 12
Eurostat. Orosz vámstatisztika alapján. Ludvig, Zsuzsa (2008). Oroszország és a kibôvült Európai unió gazdasági kapcsolatai. Budapest: Akadémiai Kiadó. 252.o.
Az interdepedencia fogságában – az EU-orosz kapcsolatok és külkereskedelem 39
Mint a fenti táblázatokból is látható a 2000-es évek orosz relációjának kereskedelmi folyamatai nem egyediek. Az Unió kapcsolatrendszerében a feltörekvô piacok súlya, így Oroszországé értelemszerûen nôtt, leginkább az OECD-n belüli, fôképp az amerikai reláció gyors térvesztése mellett. Az orosz külkereskedelemben ugyanez a folyamat, a Távol-Kelet térnyerése a kereskedelmi kapcsolatokban még dinamikusabb lendülettel zajlik. Bár az Unió még ôrzi korábbi szerepét Moszkva partnerei között, a távol-keleti piac térnyerése az orosz külkereskedelemben drámai és jellemzôen itt is az orosz importoldal a domináns. Az APEC részesedése a teljes orosz behozatalból 2003 és 2012 között szûk egyötödrôl bô egyharmadra nôtt. Tekintettel az energiaszektor fejlesztési terveire, a következô években ehhez felzárkózóban van a távol-keleti orosz exportteljesítmény, ami tovább növeli majd a régió súlyát a teljes külkereskedelemben. Mindez Kína esetében látványos, amely a 2010-es évek elejére már elfoglalta Németország korábbi elsô helyét a kereskedelmi partnerek között. Ugyanakkor olyan, már fejlett távol-keleti országok is, mint Japán szilárdan megvetették a lábukat a tíz legnagyobb orosz partner között és a többi, kisebb APEC-tagállammal is gyors ütemben nô a forgalom. Az APEC országok térnyerése eddig csak mérsékelten járt együtt az uniós reláció visszaszorulásával. Az EU27 súlya a teljes orosz importban 2003 és 2012 között 46,7%-ról csak 42,2%-ra süllyedt. Következésképp az APEC részesedés fôleg a többi, nem fejlett ipari országok részesedésének a rovására nôtt, ezek nem voltak képesek érdemben érvényesülni az orosz import látványos növekedése alatt. Mindez kiváltképp
40
Deák András
igaz a FÁK-relációra, aminek súlya az orosz vámstatisztika alapján tíz év alatt 22,9%-ról 13,3%-ra csökkent. Ez talán nem meglepô, tekintettel a FÁK-országok versenyképességére és a térségbeli olaj- vagy gáztermelô államok, Kazahsztán, Türkmenisztán vagy Azerbajdzsán sikeres energiaexport-diverzifikációs törekvéseire. Fontos kérdés, hogy az APEC-reláció mennyire tekinthetô az EU-ból érkezô import komplementerének, avagy konkurensének. Összességében, mint az a termékstruktúra ismertetésénél majd bemutatásra kerül, bár vannak komplementer árucsoportok (pl. kínai textilexport), de például a gép- és jármûipar nem kevésbé domináns az APEC-relációban, mint az uniósban. Ugyanez lesz majd elmondható az orosz exportoldalon, amikor az energiaexporthoz szükséges távol-keleti vezetékek, mezôk és fejlesztések elkészülnek. Az orosz külkereskedelem és az orosz gazdaság ilyen nagymértékû bôvülésének meghatározó oka az energiaárak növekedése volt. Az olajár a 2002-es 25,01 USD/hordó szintrôl – a 2008-2009-es átmeneti visszaesés mellett – 2012-re 111,63 USD/hordó szintre nôtt.13 Az LNGexport nélkül számolt orosz nyersolaj-, olajtermék- és gáz-árindexek ennek megfelelôen több mint hatszoros, dollárban számolt nominális növekedést tudhattak magukénak ebben az idôszakban.14 Mindez összességében közel kétszeres cserearány-javulást eredményezett az orosz külkereskedelemben, megnyitva az utat a jelentôs importbôvülés elôtt is.15 Külön említést érdemel, hogy látványos tranzitháborúk árán ugyan, de Moszkva sikerrel számolta fel a posztszovjet térség különleges árképzését a 2006-2009-es idôszakban. Ennek egyes elemei megmaradtak ugyan, a Moszkvához lojális Belarusz vagy Örményország az európaihoz képest továbbra is kedvezményesen kapja a földgázt és részben a nyersolajat is, de ezek a korrekciók így is jelentôsen javították az orosz exportteljesítményt az árindexek szintjén. Ugyanakkor a magas importfüggôségû FÁK-országokban ez komoly fizetési mérleg egyensúlytalanságokat okoz mind a mai napig, rontja exportteljesítményüket és fogyasztásukat, ami közvetve szintén magyarázza a FÁK-piacok visszaszorulását az orosz külkereskedelemben.
13
Ez az angol Brent jegyzésára, az orosz Urals jegyzésár ett?l némileg eltér. 6,16-szoros növekedés. Ehhez járult a közel 30%-os (29,35%) volumenb?vülés. Saját számítások az orosz jegybank adatai alapján, az LNG-kereskedelem figyelembe vétele nélkül. 15 2003 és 2012 között az orosz vámstatisztika szerint az exportárindex 3,11-szeres, míg az importárindex csak 1,64-szeres növekedést mutatott fel. 14
Az interdepedencia fogságában – az EU-orosz kapcsolatok és külkereskedelem 41 1. Táblázat: Az orosz külkereskedelem termékstruktúrája pár kiválasztott partnerrel, 2012, % EU Exp.
FÁK Imp.
Exp.
Kína
Imp.
Exp.
Teljes
Imp.
Exp.
Imp.
Élelmiszer, agrártermék
0,84
10,82
5,32
11,80
2,87
3,10
3,17
12,85
Ásványi nyersanyag (kiv. energia)
0,42
0,21
1,60
5,57
6,10
0,20
1,06
1,07
Energiahordozók
82,75
0,84
54,98
5,44
69,61
0,32
70,33
1,29
Vegyipari termékek, kaucsuk
3,77
21,19
9,06
9,65
8,62
8,11
6,09
15,25
Bôráru, bôripari termékek
0,13
0,28
0,10
0,24
0,04
1,63
0,10
0,51
Fa- és papíripari termékek
0,80
2,86
2,93
2,72
8,02
1,30
1,93
1,96
Textilipari termékek, cipô
0,05
2,06
0,66
6,83
0,01
14,98
0,14
5,61
Drágakövek, ékszerek
2,38
0,16
0,24
0,26
0,09
0,50
2,63
0,23
Fém- és fémipari termékek
7,38
5,48
9,24
16,12
0,98
8,00
8,46
7,01
Gépek, közlekedési eszközök
1,03
50,17
13,32
37,79
3,26
52,95
5,05
50,15
Egyéb
0,44
5,93
2,54
3,57
0,40
8,90
1,04
4,06
Összesen
100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00
Forrás: Orosz vámstatisztika
Az EU-orosz áruforgalom termékstruktúrája is sokkal stabilabb képet mutat, mint az orosz külkereskedelem egyéb nagyobb relációi. Az orosz exportoldalon az energiahordozók meghatározóak, az orosz vámstatisztika szerint 2012-ben a teljes uniós kivitel 82,75%-át ez a termékcsoport adta. Értelemszerûen e tétel súlya dinamikusan nôtt az idôszak folyamán, a némileg más módszertan alapján számoló Eurostat adatai alapján 2002 és 2012 között 59,85%-ról 76,31%-ra. Ugyanakkor az orosz energiaexport célpiaci diverzifikációja már érezteti a hatását az idôszak exportstatisztikáiban: például a Kínába irányuló teljes kivitelben 2003 és 2012 között 19,81%-ról 69,61%-ra nôtt az energiahordozók aránya.16 Mindez azt jelenti, hogy míg az ezredfordulón ez a tétel gyakorlatilag hiányzott a távol-keleti relációkból, addig 2009ben már az orosz nyersolaj-export 12%-a ment a térségbe. 2020-ig ez az arány 20% fölé nôhet.17 Hasonló diverzifikáció következhet be a földgázexportban az elkövetkezô egy évtizedben. Ez csak 2009-ben indult meg a szahalini koncessziók révén, 2013-ban is csak 14,2 milliárd köb-
16 17
Orosz vámstatisztika. Henderson, James (2011). The Strategic Implications of Russia’s Eastern Oil Resources, Oxford: Oxfordenergy WPM-41. 9-11.o.
42
Deák András
métert adtak el a Távol-Keleten. Ehhez képest a 2014. májusi kínai szerzôdés évi 38 milliárd köbméter exportját irányozza elô (ez nagyjából a Gazprom jelenlegi németországi exportvolumenével azonos), ehhez jönne még egy 10 millió tonnás (13,3 milliárd köbméter) cseppfolyósító kapacitás Vlagyivosztokban. Összességében az Orosz Nemzeti Energiastratégiában 2025-30-ra elôirányzott 19-20%-os távol-keleti részesedés18 a teljes orosz szénhidrogén-exportból a bejelentett fejlesztési projektek fényében még némileg alulbecsültnek is tûnhet. Mindennek következtében a tágan vett Európa és a FÁK monopóliuma az energiaexport vonatkozásában teljes bizonyossággal oldódni fog. Az orosz termelôk ráutaltsága az európai piacokra csökkeni fog, mint ahogy ezt egyébként a Rosznyeft elmúlt tíz éves tevékenysége demonstrálta is. A cég a távol-keleti exportprojektek fô letéteményese, pénzügyi nexusainak, befektetési tevékenységének jelentôs hányadát már eleve kínai szereplôkkel alakította ki. Ennek látványos eleme volt az ESPOvezeték építése és a Rosznyeft ehhez kapcsolódó szállítási szerzôdései.19 Fordított esetben, az EU importoldalon való jelentôségvesztése nem jelezhetô elôre ugyanekkora bizonyossággal. Az Unió energiaimportjában a 2002-es 25,9%-ról 2012-re 29,8%-ra nôtt Oroszország súlya.20 Oroszország az egyetlen szállító, amely szinte mindegyik fûtôanyagnál meghatározóan jelen van, nemcsak a szénhidrogének, hanem a nukleáris fûtôelemek, de még a szén importjában is. Orosz oldalon az olajexport részleges kivételével nem mutatkoznak volumenkorlátok az európai relációban, az ország rendelkezik a szükséges készletekkel és termelési kapacitással ahhoz, hogy akár növelje is a szállításokat. Sem a piaci, sem a technológiai folyamatok nem mutatnak abba az irányba, hogy az orosz részesedés csökkenne az ókontinensen. Mindennek következtében, hacsak a politikai, ellátás-biztonsági tényezôk nem szólnak közbe, a mai kondíciók mellett a korábbi szektorális aszimmetria mérvadó csökkenésére lehet számítani. Oroszország jó eséllyel megôrizheti 30-33%-os arányát az EU energiaimportjában, miközben az Unió ré-
18
Energy Strategy of Russia for the Period up to 2030. (2009). (URL: http://www.energystrategy.ru/projects/docs/ES-2030_%28Eng%29.pdf). (Letöltve: 2014. szeptember 1.). 23.o. 19 Henderson, James (2012). Rosneft – On the Road to Global NOC Status? Oxford: Oxfordenergy WPM-44. 20 Az Eurostat adatai szerint 2013-ban Oroszország részesedése az uniós importból a következôképpen alakult: nyersolaj- és olajtermék – 34%, vezetékes földgáz (kiv. LNG) – 49%, szén – 28%, lignit – 11%. Pongas, Evangelos; Todorova, Ani; Gambini, Gilberto. Statistics in focus 13/2014. Eurostat. (URL: http://epp.eurostat.ec.europa.eu/statistics_explained/index.php/Trade_in_energy_products). (Letöltve: 2014. augusztus 30.)
Az interdepedencia fogságában – az EU-orosz kapcsolatok és külkereskedelem 43
szesedése az orosz kivitelben 10-15 százalékponttal süllyedhet a 2020as évek közepére. Mindez nem meglepô a világ energiakereskedelmi tendenciáinak fényében. Európa a 2000-es évek elejétôl lassan átadta globális importôri vezetô szerepét a Távol-Keletnek. Az orosz alkalmazkodás sok más termelôhöz képest még megkésett is, az Öböl menti Államok, mint például Katar már sokkal korábban megkezdték exportjuk átirányítását ezekbe a térségekbe. Mindez rossz ómen az európai energiaárak vonatkozásában: a Távol-Kelettel élesedô versenyhelyzet növekvô árszintet sugall, aminek érvényesítésében súlyából fakadóan központi szerepe lehet Moszkvának. Orosz importoldalon három nagyobb árucsoport dominálja az uniós relációt: a teljes behozatal felét (2012 – 50,17%-át) adó gép- és jármûipar, a bô ötödét adó vegyipar (21,29%) és a teljes reláció tizedét képezô élelmiszeripar (10,82%). Érdemes megjegyezni, hogy az EU reláció nem különbözik érdemben a teljes orosz importstruktúrától, illetve a fejlett államokkal való kereskedelmi szerkezettôl. Így például az Oroszországba irányuló kínai kivitelben a gép- és jármûipar részesedése még kis mértékben meg is haladta az uniós szintet, az Egyesült Államok viszonylatában az élelmiszer-forgalom meghatározó. Ellentétben az orosz exportstruktúrával, importoldalon nincsen kimagasló koncentráció: az EU exportjában egyetlen SITC termékcsoportban sem haladja meg Oroszország részesedése a 10%-ot, ezt is csak a mezôgazdaság és élelmiszeripar esetében éri el. Az orosz import vonatkozásában az orosz kereskedelempolitika és a WTO-csatlakozás folyamata jelentôs szerepet játszik. Az orosz protekcionista törekvések érdemben befolyásolták az EU-val folytatott forgalmat és a 2000-es évek folyamán mind a vámtételek, mind az egyéb kereskedelemkorlátozó intézkedések terén jelentôsebb szerepre tettek szert. Így például az élelmiszeripari vagy a személygépkocsik behozatalára vonatkozó vámtételek 2002 és 2012 jellemzôen nôttek, utóbbi esetben igencsak jelentôs mértékben. Az orosz WTO-csatlakozás ezen területek túlnyomó többségében 2020-ig érezhetô vámtételcsökkenést hozhat. Shepotylo és Tarr számításai szerint a legjelentôsebb vámcsökkentések a fa- és papíriparban (6,1 százalékpont), a könnyûiparban (4,1) és az élelmiszerágazatban (4,6) várhatóak.21 A potenciális pozitív kereskedelmi hatásokat jelentôsen mérsékelheti, hogy épp ezen szektorok legtöbbjében valamilyen szinten megindultak a 21
Shepotylo, Oleksandr; Tarr, David G. (2012). Impact of WTO Accession and the Customs Union on the Bound and Applied Tariff Rates of the Russian Federation. World Bank - Policy Research Working Paper 6161. 4.o. Ehhez képest egyes kisebb árucsoportok, pl. a jármûipari import vámtételek súlyozott átlaga nagyjából 70%-kal csökken 2020-ig.
44
Deák András
külföldi beruházások és a termelés áttelepítése. Így egyes élelmiszeripari ágazatokban (pl. sör-, üdítôgyártás, dohány- és csokoládéipar) kizárólagossá vagy meghatározóvá váltak a külföldi cégek oroszországi leányvállalatai. Részben ennek, részben az orosz agráripar magára találásának is betudható, hogy az uniós élelmiszer-kivitel aránya a dinamikus piacbôvülés ellenére a kilencvenes évekre jellemzô 20% feletti szintrôl mára 10% körüli arányra mérséklôdött az EU orosz exportjában. Hasonlóképp a külföldi cégek váltak meghatározóvá a WTO-csatlakozás és az uniós piac által kiemelten érintett fa- és papíripar területén. Az autómárkák, gyógyszergyártás vonatkozásában a legnagyobb nyugati vagy távol-keleti márkák legalább egy összeszerelô- vagy tablettázó üzem mértékéig már képviseltetik magukat, megkerülve ezáltal a magas vámfalakat.22 Ugyanakkor nem egyértelmû a magas vámszintek és a külföldi tôkeberuházások közötti logikai kapcsolat mértéke és iránya. Bizonyos esetekben deklarált volt a belsô, orosz tulajdonú termelôk védelme (autógyártás). Más, elsôsorban agráripari ágazatokban, ahol az önellátás erôsítése (élelmiszeripar) szintén fontos kereskedelempolitikai célkitûzés volt, elsô rátekintésre vegyesek a tapasztalatok. A külföldi tôke jelenléte nem feltétlenül tûnik vízválasztónak, nehéz kimutatni vámpolitikai eltéréseket pusztán a szektor tulajdonosi szerkezete alapján. Nem egyértelmû a már bennlévô külföldi vállalatok álláspontja a protekcionizmus megítélésekor sem. Amennyiben egy cég már vállalta az oroszországi beruházásokkal járó költségeket, jelentôs piaci részesedést harcolt ki magának, a piaci liberalizáció komoly profitkockázatot jelenthet számára. Ugyanakkor a beruházási döntéseket egy sor másik szempont is befolyásolhatja. Az egyik meghatározó megfontolás az orosz piac mérete és elmúlt években való növekedése és kilátásai voltak. A 2000-es évek közepétôl Németország után az orosz volt a második legnagyobb európai piac az újautó-eladások vonatkozásában, míg a teljes orosz élelmiszerpiac az évtized végére az uniósnak nagyjából az ötödére dagadt. A piacméret mellett az eltérô kulturális igények és mûszaki elôírások, az orosz esetben jelentôs árfolyamkockázatok vagy a vámszintektôl független, politikai jelleggel is alkalmazott beviteli korlátozások nagymértékben ellensúlyozták a beruházási kockázatokat a külkereskedelem kiváltásakor. Ettôl függetlenül az EU és Oroszország között esetleg kialakítandó szabad kereskedelemnek még mindig komoly jelentôsége lehetne, kiváltképp az európai export vonatkozásában. Az uniós cégeknek jelentôs
22
Pappe, Jakov; Galuhina, Jana (2009). Rosszijszkij krupnij biznisz – pervije 15 let. Moszkva:GU VSE. 117-120 o.
Az interdepedencia fogságában – az EU-orosz kapcsolatok és külkereskedelem 45
könnyebbséget nyújtana a maradék orosz vámtételek eltörlése, fôleg mivel mindegyik lényegesebb exportszegmensben komoly külsô versenytársaik vannak. A téma még a kilencvenes években, az orosz fél kérésére bekerült a felek által vázolt perspektívába: a Partnerségi Egyezmény az orosz WTO-csatlakozást szabta a szabadkereskedelmi tárgyalások megkezdésének elôfeltételéül. Ugyanakkor a putyini korszak általános protekcionista kereskedelempolitikai gyakorlata, az orosz kereskedelem szerkezetébôl adódó kedvezôtlen költség-haszon viszonyok, illetve a posztszovjet térség integrációs folyamataira gyakorolt negatív hatás, és nem utolsó sorban a feszült politikai viszony miatt ez a kérdés valószínûleg lekerült a napirendrôl.23 Egyetlen komolyabb egyeztetés sem történt a kérdésben az orosz WTO-csatlakozás óta, és nem is nagyon látszik arra hajlandóság sem Moszkvában, sem Brüszszelben.24 Shepotylo és Tarr már idézett tanulmányában jelzi, hogy a posztszovjet reintegrációk, a szabályozás szintjén 2010 júliusától alkalmazott belarusz-orosz-kazah Vámunió nem érintette érdemben az orosz vámszinteket.25 Ugyanakkor a FÁK-on belüli külkereskedelmi trendek továbbra is sok vonatkozásban különböznek a „távol-külföldi” folyamatoktól. Egyrészt az orosz energiahordozók exportjának aránya jóval alacsonyabb, mint a teljes orosz exportstruktúrában (2012-ben az orosz vámstatisztika alapján annak aránya 54,98% a FÁK-ban a teljes orosz kivitelre számolt 70,33%-kal szemben). Az európai árazásra történô részleges áttérés hatását sok tekintetben mérsékelte a FÁK-országok abból fakadó importvolumen-csökkenése, ezért a külkereskedelmi arányok vonatkozásában az energiaár-emelkedés következményei mérsékeltek maradtak. Ugyanakkor látványos volt a FÁK-ból származó orosz gép- és jármûimport arányának dinamikus növekedése (a 2003as 19,23%-ról 2012-re 37,79%-ra), aminek java része Belaruszra és Ukrajnára jutott. Ezek jellemzôen posztszovjet klaszterek, amelyek nem versenyképesek a távol-külföldi piacokon. Ezek a szektorok szinte csak a FÁK-térségbe, döntôen Oroszországba exportálnak olcsó, de kevésbé jó minôségû termékeket. Ez a folyamat nem automatikus és
23
A kérdésben meglévô álláspontok jó áttekintését adja Meisel, Sándor (2009). Az Európai Unió és Oroszország közötti szabadkereskedelmi megállapodás esélyei, feltételei és lehetséges hatásai. In: Ludvig, Zsuzsa; Novák, Tamás (eds.): A posztszovjet országok nemzetközi beilleszkedése: külkapcsolatok és energetika. Kelet-Európa Tanulmányok IV, Budapest: MTA VKI. 28-52. 24 Az EU 2009-es jelentése az Unió 40 vizsgált partnere közül Oroszországot találta a legprotekcionistábbnak. Idézi: Weiner, Csaba (2011). A válság hatása az orosz gazdaságra és államra. 68. o. In: Ludvig, Zsuzsa; Meisel, Sándor (eds.). Gazdasági válság a posztszovjet térségben. Kelet-Európa Tanulmányok VIII, Budapest: MTA VKI. 44-113. 25 Shepotylo és Tarr (2012), 4.o.
46
Deák András
nem kölcsönös: a hasonló típusú orosz export aránya durván a felére csökkent a FÁK-ba, ami vagy ezen országok technikai modernizációjának lassulását, vagy az orosz gépipari import fejlettebb, európai technológiával való kiváltását jelzi. Ugyanakkor ezen posztszovjet klaszterek és technológiai láncok megléte, illetve az orosz gazdasági növekedés által való revitalizálódásuk azt is jelenti, hogy Belarusz vagy Ukrajna külkereskedelmében a FÁK- és az orosz reláció az elmúlt évtizedben nem csökkent érdemben, sôt, esetenként nôtt. Így például Ukrajnában 2002 és 2012 között a FÁK részesedése az ukrán exportból 24,38%ról 36,78%-ra nôtt, míg Belaruszban a volt szovjet térség továbbra is több exportot vesz fel, mint az összes többi együttvéve.26 Jellemzô ezen szektorok makrogazdasági, szociális jelentôségére, hogy a gép- és jármûipar mind Ukrajnában, mind Belaruszban a GDP több, mint 10%-át adja. A FÁK-on belüli forgalom élénkülése kiváltképp jelentôséget nyer, amennyiben az EU27-tel való kereskedelmi trendek fényében vizsgáljuk azokat. Az Eurostat adatok szerint az Unió importja Ukrajnából az említett idôszakban mindössze bô kétszeres növekedést tudhat maga mögött: 6,65 milliárd EUR-ról 14,61 milliárdra nôtt (Belarusz esetében 1,57 milliárd és 4,58 milliárd EUR). Ez jócskán elmarad az ukrán vagy belarusz FÁK-reláció euróban számolt 4,2-4,7-szeres növekedéséhez képest. A külkereskedelmi folyamatok – jelen esetben az energetikai szegmens kizárásával történt vizsgálata – ismételten rámutatnak ezen posztszovjet országok komoly dilemmáira az EU-szabad kereskedelem-orosz Vámunió versenyfutásban, illetve aláhúzzák ezen döntésekben a politikai megfontolások esetenként meghatározó szerepét. Feltehetôen az uniós integráció folyamata rendkívüli szektorális áldozatokat követelhet, amennyiben az orosz fél komolyabb kereskedelmi restrikciót akar és képes alkalmazni Kijev ilyen irányú döntéseinél. Mint ahogy Andrew Wilson és Nicu Popescu is rámutat tanulmányukban, bár az EU kétségtelenül vonzóbb modellt kínál ezeknek az országoknak, nem automatikus annak érvényesülése, fôként a meglévô orosz pozíciók fényében.27 Az EU Oroszországgal folytatott kereskedelmének tagállamok szintjén való eloszlása csak mérsékelten változott az elmúlt években. Bár a kereskedelmi forgalom volumene több mint háromszorosára duzzadt, a fôbb partnerek ugyanazok maradtak, legfeljebb a sorrendjük változott. Hollandia látványos elôretörése feltehetôen az orosz tranzit26
Official Statistics of the Countries of the CIS. (2013). [CD-ROM]. Minszk: FÁK Statisztikai Szolgálat. 27 Popescu, Nicu; Andrew, Wilson (2009). Russian and European Neighbourhood policies compared. In: Southeast European and Black Sea Studies, Vol. 9, No. 3 (September 2009), pp. 317-331. p 321-322.
Az interdepedencia fogságában – az EU-orosz kapcsolatok és külkereskedelem 47
diverzifikáció, az orosz olaj és olajtermék-export kereskedelmi nexusainak északra tolódásából, a rotterdami kikötô felértékelôdésébôl fakadtak.28 Németország kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott az egész idôszak folyamán és biztosan ôrizte elsô helyét az Unión belüli partnereket illetôen. Igazán látványos volt az új tagok, az EU10-ek térnyerése. A közhiedelemmel ellentétben ez nem az energiaárak emelkedésének a következménye, az importoldalon ezen országok súlya alig nôtt. Robbanásszerû, közel hétszeres volt azonban az Oroszországba irányuló export bôvülése. Ez az esetek túlnyomó részében valószínûleg a térségbe betelepülô külföldi multinacionális vállalatok teljesítményének köszönhetô, és csak kisebb részt a hagyományos, agrár- és „ôshonos” cégek kivitelének. Ugyanakkor ez az esemény egyértelmûen trendfordulót jelent a kilencvenes évek viszonyaihoz képest, amikor a „szovjet piacok elvesztése” révén ezen országcsoport reprezentációja az orosz piacon nyugat-európai társaikhoz képest csökkent. Éppen ezért ez a növekedés is alacsony bázisról indult és az esetek jelentôs részében szó sincs a „szovjet piacokra való visszatérésrôl”: Oroszország és az egész posztszovjet régió súlya a teljes külkereskedelemben messze elmarad a szocialista idôszakban tapasztaltaktól. Oroszország súlya még a viszonylag magasan integrált balti államok esetében is jellemzôen jóval 20% alatt marad a teljes külkereskedelemben, a visegrádi országok esetében pedig a 10%-os arányt sem éri el.29
28
Erre utal az is, hogy a növekmény legjava a holland import majdnem hétszeres növekedésébôl fakad. 29 Eurostat (2011). 408.
48
Deák András
A külkereskedelmi deficit normális jelenségnek számít az EU oldalon, mértéke értelemszerûen dinamikusan nôtt az energiaárak emelkedésével párhuzamosan. Ugyanakkor ennek mértéke nagyjából megegyezik a többi uniós energetikai partnernél megfigyelhetô változásokkal, például az észak-afrikai országokkal szemben kialakult kereskedelmi deficitekkel. Nem meglepô, hogy a kínai relációban megfigyelhetô, az oroszt lényegesen meghaladó aránytalanság sokkal inkább foglalkoztatta az uniós kereskedelempolitikát, hiszen az versenyképességi okokra vezethetô vissza. Ebben a viszonylatban nem várható érdemi fejlemény. Az orosz külkereskedelmi dinamikát rövid távon az olajár alakulása, az árfolyamra ható, gyakran nem gazdasági jellegû események jobban meghatározzák, mint a versenyképesség javulása vagy a belsô strukturális kérdések. 3) KONKLÚZIÓ Az EU-orosz kereskedelmi kapcsolatok a nyilvánvaló különbözôségek ellenére is pár ponton sok hasonlóságot mutatnak a jelenleg az EU és az Egyesült Államok között tárgyalt transzatlanti szabad kereskedelem kérdéskörével. Utóbbi melletti érvek egy jelentôs része is abból a politikai felismerésbôl fakad, hogy a világkereskedelem új centrumainak a felemelkedésével a partnerek közötti reláció egyre inkább a jelentôségét veszti. Ennek implikációi, a tôkeforgalomban bekövetkezô visszaesés, a kölcsönös gazdasági érdekek egyre érezhetôbb csökkenése hoszszabb távon veszélyeztetik a kapcsolatrendszer egészét, beleértve abba a biztonsági vagy politikai dimenziókat is. Éppen ezért a relációban új, minôségi impulzusokra van szükség, ami megfordítja ezt a trendet.30 Ellentétben a transzatlanti kereskedelempolitikával, az EU-Oroszország relációban egy ilyen fordulat esélye ma minimálisra csökkent. Bár mindkét fél növekedési problémákkal küszködik, komplementer gazdasági struktúrákról van szó, mai állapot szerint ez egy hanyatló, de legalábbis stagnáló kapcsolatrendszernek tûnik. Ebben kétségkívül meghatározó szerepet játszanak a politikai szempontok, a felgyülemlett és megoldatlan konfliktusok. A mostani ukrán válság, az elrendelt szankciók is csak egy kisülési pontja volt ezeknek a feszültségeknek. Minden jel szerint véget ért az a viszony, amelyet az EU-orosz kapcsolatokban 1994 óta a „partnerség” fogalomkörével fedtünk le.
30
Baranovsky, Vladimir; Utkin, Sergey (2012). Europe as seen from Russia. Perspectives, Vol. 20, No. 2. 63-82 o.
Az interdepedencia fogságában – az EU-orosz kapcsolatok és külkereskedelem 49
Ugyanakkor az új korszaknak még korai lenne nevet adni. Ez a szétválás lehet átmeneti, amely egy majdnem három évtizedes huzamos közeledési folyamat utáni erôgyûjtést jelent. Lehet stabilizáló hatású, amennyiben az erôltetett együttmûködés kényszere nélkül a felek ki tudnak alakítani egy kiegyensúlyozottabb, még ha nem is annyira szoros viszonyt. És kétségtelenül lehet egy konfliktusosabb idôszak kezdete is, fôleg amennyiben a mára felgyülemlett kérdéseket nem sikerül hideg fejjel feldolgozni. FELHASZNÁLT IRODALOM Arbatova, Nadezhda (2004). How wide? How Deep? – A Russian View. Challenge Europe 12. 64-67. Averre, Derek (2009). Competing Rationalities: Russia, the EU and the ‘Shared Neighbourhood’. Europe-Asia Studies Vol. 61, No. 10. 1689–1713. Delcour, Laure (2007). Does the European Neighbourhood Policy Make a Difference? Policy Patterns and Reception in Ukraine and Russia, European Political Economy Review, 7, Summer. 118-155. Emerson, Michael (2003). The Shaping of a Policy Framework for the Wider Europe. Brussels: Centre for European Policy Studies Policy Brief No. 39. Popescu, Nicu; Andrew, Wilson (2009). Russian and European Neighbourhood policies compared. Southeast European and Black Sea Studies, Vol. 9, No. 3. 317331. Gerrits, André (ed.); Bader, Max; de Haas, Marcel; de Jong, Jacques (2008). The European Union and Russia: Perception and Interest in the Shaping of Relations. The Hague: Clingendael Institute. Haukkala, Hiski (2008). Russian Reactions to the European Neighbourhood Policy. Problems of Post-Communism, Vol. 55, No. 5, 40-48. Haukkala, Hiski (2009). Lost in Translation? Why the EU has Failed to Influence Russia’s Development. Europe-Asia Studies, Vol. 61, No. 10. 1757–1775. Henderson, James (2011). The Strategic Implications of Russia’s Eastern Oil Resources, Oxford: Oxfordenergy WPM-41. Henderson, James (2012). Rosneft – On the Road to Global NOC Status? Oxford: Oxfordenergy WPM-44. Hopf, Ted (ed.) (2008). Russia’s European Choice. New York, Basingstoke: Palgrave MacMillan. Lo, Bobo (2009). Russia’s Crisis—What it Means for Regime Stability and Moscow’s Relations with the World. London: Centre for European Reform Policy Brief. Ludvig, Zsuzsa (2008). Oroszország és a kibôvült Európai unió gazdasági kapcsolatai. Budapest: Akadémiai Kiadó. Lukyanov, Fyodor (2008). Russia–EU: The Partnership That Went Astray. EuropeAsia Studies, Vol. 60, No. 6. 1107-1119. Meisel, Sándor (2009). Az Európai Unió és Oroszország közötti szabadkereskedelmi megállapodás esélyei, feltételei és lehetséges hatásai. In: Ludvig, Zsuzsa; Novák, Tamás (eds.): A posztszovjet országok nemzetközi beilleszkedése: külkapcsolatok és energetika. Kelet-Európa Tanulmányok IV, Budapest: MTA VKI. 28-52.
50
Deák András
Pappe, Jakov; Galuhina, Jana (2009). Rosszijszkij krupnij biznisz – pervije 15 let. Moszkva:GU VSE. Pongas, Evangelos; Todorova, Ani; Gambini, Gilberto. Statistics in focus 13/2014. Eurostat. (URL: http://epp.eurostat.ec.europa.eu/statistics_explained/index.php/Trade_in_energy_pro ducts). (Letöltve: 2014. augusztus 30.) Putin, Vladimir (2007). Speech at the 43rd Munich Conference on Security Policy. (URL: www.securityconference.de/konferenzen/). (Letöltve: 2014 október 27.) Shepotylo, Oleksandr; Tarr, David G. (2012). Impact of WTO Accession and the Customs Union on the Bound and Applied Tariff Rates of the Russian Federation. World Bank – Policy Research Working Paper 6161. Trenin, Dmitry (2008). Russia and the European Union: Redefining Strategic Partnership. In: Grevi, Giovanni; de Vasconcelos, Álvaro (eds.): Partnerships for Effective Multilateralism: EU Relations with Brazil, China, India and Russia. Paris: European Institute for Security Studies, Chaillot Paper no.109. Weiner, Csaba (2011). A válság hatása az orosz gazdaságra és államra. 68. o. In: Ludvig, Zsuzsa; Meisel, Sándor (eds.). Gazdasági válság a posztszovjet térségben. Kelet-Európa Tanulmányok VIII, Budapest: MTA VKI. 44-113. Zimmermann, Hubert (2007). Realist Power Europe? The EU in the Negotiations About China’s and Russia’s WTO Accession. Journal of Common Market Studies, Vol. 45, Issue 4. 813-832.
A kötet az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA) „Oroszország, mint politikai-gazdasági erôcentrum a XXI. század eleji eurázsiai térben” (K-105914) címû projekt keretében készült.
Szerkesztette:
Ludvig Zsuzsa és Deák András Borító terv: Székely-Doby András A táblázatok összeállításánál segédkeztek: Bogányi Alexandra és Koltai Bernadett
© Világgazdasági Intézet, Budapest 2014
ISBN 978-615-5447-53-2 ISSN 1789-0829
MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Világgazdasági Intézet H-1112 Budapest, Budaörsi út 45. tel. +36-1/309-2643; fax +36-1/309-2624 email:
[email protected]; www.vki.hu
Tördelés és nyomdai munkák:
Globál Kft.
[email protected] tel. +36 1 236 0836
Világgazdasági Intézet, Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Magyar Tudományos Akadémia
EURÁZSIA A 21. SZÁZADBAN – A KÜLKERESKEDELEM TÜKRÉBEN
Szerkesztette Ludvig Zsuzsa és Deák András
Budapest, 2014