Az evolúciós gondolkodás szerepe a lelki fejlődés modelljeiben

Péley Bernadette JPTE BTK Pszichológiai Intézete Az evolúciós gondolkodás szerepe a lelki fejlődés modelljeiben A biológiai elméletek hatása A fejlődéslélektan történetéről szóló munkák Darwin evolúciós elméletének kitüntetett jelentőséget tulajdonítanak e tudományág önállósodásában. Ez a már-már kanonizált értelmezés sok más pszichológiatörténeti dogmához hasonlóan Boring (1961) nagy hatású könyvéből ered. E koncepció szerint maga a fejlődés gondolata is az evolúciós elmélet hatására nyert teret a pszichológiában. "Baldwinnál igen világosan megjelenik..., hogy az evolúciós elmélet hatására a fejlődés nem egyszerűen egy kutatási probléma lesz, hanem általános értékű magyarázó elv a lelki jelenségek vizsgálatában" (Pléh,1983. 191.o.). Az evolúciós elmélet tételeinek hatása és elterjedése szakaszosan zajlott. A darwini elmélet három fogalmi csomópontja az örökletes változékonyság, a természetes szelekció és az adaptáció, melyek megjelenése és érvényesülése a különböző tudományterületeken, vagy akár a közgondolkodásban különböző időszakokra esik (Bereczkei, 1998). A múlt században az evolúciós elmélet legjelentősebb, mondhatni forradalmi mondanivalója, a folyamatos leszármazási kapcsolat, a fejlődés folyamatossága volt. Az a gondolat, hogy a fejlődésben nincsenek ugrások, szakadékok, és az ember is az evolúció láncolatában helyezkedik el. Az evolúciós szemléleti keretben a gyerek átmeneti láncszem a modern civilizált emberhez. Darwin maga is végzett fejlődéslélektani vonatkozású kutatásokat. 1838-ban azt írta, hogy a "kisbabák természettörténete" a jövőbeli kutatások termékeny témája lesz (idézi Sulloway,1987). Ez a gondolat azonban nem Darwin gyermekpszichológia iránti elkötelezettségéből származott, hanem abból a törekvésből, amely az ember és az alacsonyabbrendű állatok közötti lelki folytonosság igazolását tűzte ki célul. Darwin rendszeres megfigyeléseket végzett, kezdetben barátai, később pedig a saját gyerekein. A motoros jelenségek, érzelmek, kommunikációs képességek stb. korai fejlődésének megfigyeléseit 1877-ben "Egy csecsemő életrajzi vázlata" címmel

publikálta. Fontos felismerése volt, hogy a gyerekek már a preverbális korban képesek értelmes, kölcsönös kommunikációra egyrészt arckifejezések és egyszerű gesztusok, másrészt értelmes intonációk révén. Másik lényeges teljesítménye az ember és az állat érzelemkifejezésének összehasonlítása volt. Ezen összehasonlítás alapján feltételezte, hogy a kommunikációs rendszernek valamennyi emberben közös genetikai gyökerei vannak. Az emberszabású majmokkal való hasonlatosság abból adódik, hogy mind az embert, mind az emberszabású majmokat ugyanazok az evolúciós hatások és kényszerek alakították ki. A gyerekeken ezek a biológiai örökségek jól megfigyelhetők voltak, nem rakódott rájuk a tanulás, a kultúra hatása. Újabban több kutató is vitatja, hogy a darwini hatás a fejlődéslélektan kialakulására meghatározó jellegű lett volna. Morss (1990) szerint például Darwin és az evolúció elmélet mitizált szerepénél sokkal közvetlenebb hatást gyakorolt a fejlődéspszichológusokra Lamarck és Haeckel. Morss szerint Darwint sokan nem is olvasták, csak egyszerűen csatlakoztak egy népszerű és diadalmaskodó elmélethez. A Darwin meghatározó szerepéhez ragaszkodó modern történeti áttekintések ezt a dilemmát hajlamosak úgy megoldani, hogy a múlt század jelentős biológiai elméleteit Darwinhoz kötik. Egy nagyszabású fejlődéspszichológiai tankönyv (Clarke-Stewart, Perlmutter & Friedman, 1988). Történet és elméletek című fejezetében például Darwin, mint tudományos előfutár szerepel. A szerzők szerint a fejlődésről való gondolkodást a darwini elmélet radikálisan megváltoztatta, és A fajok eredete című mű megjelenése után évtizedekig a tudósok a fejlődésbeli változásokat kutatták különböző fajok között, illetve fajokon belül. Követői úgy hitték, írják a szerzők, hogy az emberi fejlődés az életciklus során megismétli az emberi faj evolúcióját, vagyis az ontogenezis megismétli a filogenezist. Ez a gondolat azonban nem Darwintól származik, hanem Haeckel 1866-ban megfogalmazott biogenetikai alaptörvénye, ami eredetileg az embriógenezisre vonatkozó morfológiai elv volt, vagyis azt jelentette, hogy a törzsfejlődés magasabb szintjén lévő állatok az embrionális fejlődés során a fejlődés alacsonyabb szintű állapotait ismétlik meg. Ezt az elvet később jelentős pszichológusok a pszichológiai fejlődésre is kiterjesztették (például Freud vagy Hall), azt feltételezve, hogy az egyén lelki fejlődése lerövidítve megismétli a törzsfejlődést, illetve az emberiség fejlődési állomásait. Haeckel elképzelése analógiás szemléleten alapul,

követői azonban azt

feltételezték, hogy a leszármazási elv oksági elv is. Mivel a humán embrió megismétli

2

az ősök fizikai fejlődési szakaszait, a gyereknek meg kell ismételnie az emberi ősök mentális történetét. A gyerekeket tehát csak akkor értjük meg, ha felismerjük, hogy a viselkedésük a filogenetikus múltat ismétli. Ez a feltételezés igen népszerűvé vált mind a pszichológia, mind a nevelés területein. Jól szemlélteti ezt egy korabeli népszerű amerikai munkából vett idézet: „Az alapvető törvény az evolúcióban, hogy az egyén a saját fejlődése során reprodukálja a faj élettörténetét....ami igaz az állatvilágra és a fizikai struktúrákra, az ugyan úgy igaz a mentális és kulturális fejlődés történetére. Minden személy, aki túlhaladt egy normál fejlődési szakaszon, egyben az emberiség egy adott kulturális állomását jeleníti meg; a gyerek először vadember, később barbár lesz, és csak ezután válik lehetővé, hogy civilizált lény legyen belőle. A fiú az erdőben tüzet rak, hamuban krumplit süt, parázson húst, azaz vad ősei természeti életét éli. Ugyanezt a gondolat menetet a gyerek életének ezer más területén is be lehetne mutatni.” (Starr, 1895, p. 32.). Úgy tűnik, hogy Gould (1977) helyesen mutat rá arra, hogy Darwin munkássága valóban jelentős volt a gyermekek iránti érdeklődés felébredésében, azonban ez az érdeklődés nagyrészt a rekapituláció elmélet, nem pedig az evolúciós elmélet talaján állt.

A pszichogenetikus szemlélet

Az amerikai Stanley Hall a pszichogenetikus alapelv egyik legjellegzetesebb képviselője. Munkássága igen gazdag és szerteágazó. Az amerikai tudományos közéletben is aktív, meghatározó szerepet játszott. Ő volt Wundt első amerikai tanítványa, és a tengeren túl ő alapította az első pszichológiai laboratóriumot. A gyermektanulmány mozgalom vezető egyénisége volt. Módszertani újításnak számított az általa összeállított kiterjedt kérdőíves vizsgálat. Ezek a vizsgálatok igen széles területet öleltek fel (egyszerű automatizmusok és ösztönök, a kisgyerek tevékenységei és érzései, érzelmek és akarat kontrollja stb.), és azt mutatták be, hogy a gyermekkori ismeretek és gondolkodásmód alapvetően különböznek a felnőttekétől. A serdülőkorra vonatkozó elképzeléseit terjedelmes két kötetes műben foglalta össze, melynek sok megállapítása ma is érdekesnek és helytállónak tűnik, bár White (1992) szerint a teljes művet nem sokan olvasták. Hall célja az volt, hogy filogenetikus magyarázatokat keressen olyan különböző gyermeki viselkedésekre, melyek szerinte nem a közvetlen környezetre

3

reagálnak, és az életkor előrehaladtával eltűnnek. Kedvenc témái a félelem (például a víztől való félelem) és a játék voltak. Hall a filogenetikus értelmezést két érvelésre alapozta. Egyrészt a biogenetikus elvre épített, másrész arra az elgondolására, hogy a gyermekkori élmények, például a gyermekkori félelmek a letűnt korok felnőtt világának problémáit tükrözik, és nem a modern gyerek környezetével hozhatók összefüggésbe. Hall általános filogenetikus elmélete szerint: „A gyerek sokkal ősibb, mint a felnőtt ....A felnőtt kor összehasonlítva, jóval újabb struktúra, amely ősi alapokra épül fel.” A gyermek megismétli az emberiség evolúcióját, a gyerek és a faj kulcsok egymáshoz, egyik a másik megértéséhez elengedhetetlen. A rekapituláció biológiai alapokon áll, vagyis az agy érése határozza meg az evolúciós sorrendet. Az ősibb agyterületek hamarabb érnek, mint az evolúció során később kialakult agyterületek. A 6-7 éves kor az emberiség érettségének ősi idejét reprezentálja. Az agy mérete és súlya eléri a felnőttét, megtörténik a fogváltás, a növekedés üteme csökken, viszont növekszik az aktivitás és az ellenálló képesség. Ezután az emberiség fejlődésének egy új szakasza kezdődik Bármilyen kísérlet arra, hogy a vadság természetes késztetéseit elnyomjuk, katasztrófához vezet, állítja Hall. A filogenetikus állomásokon keresztül kell haladni, és lehetővé kell tenni annak természetes kifejeződését az adott sorrendben, nehogy annak elnyomott hatásai később, már nem megfelelő időben felbukkanjanak („kibukjanak”) Ez utóbbi gondolatok fejezetünk következő állomása szempontjából is érdekesek, és itt a Hall és Freud közötti történeti és tartalmi kapcsolatra gondolok. Hall 1909-ben meghívta Freudot Amerikába, és ezzel elősegítette a pszichoanalízis nemzetközi elismerését. Másrészről Freudra bevallottan is hatással volt Hall, a Három értekezés a szexualitás elméletéről című művében (1915) hivatkozik is rá. A saját magát elsősorban temészettudósnak tartó Sigmund Freud számára is útmutatóul szolgált Darwin munkássága. Már fiatal korától kezdve bátorítólag hatottak rá Darwin írásai, és --Sulloway szerint-- ezeknek a munkáknak "nagy szerepet kellett játszania abban, hogy a pszichoanalízis a lélek dinamikus és különösen pedig genetikus pszichobiológiája legyen" (1987, 280.o.). Freud maga erről a szellemi rokonságról a következőképpen fogalmaz az Önéletrajzi írások-bán. A pszichoanalízissel szembeni ellenállás elsősorban abból fakad, hogy "tartalma megsértette az emberiség nagyerejű érzéseit" (Freud, 1989, 190.o.). Ilyen hatást csak azok az elméletek gyakorolnak Freud szerint, amelyek alapjaiban érintik az

4

ember önszeretetét, kivételezettség-érzését. Három ilyen nagy "seb" érte az emberiség egyetemes nárcizmusát, egy kozmológiai (Kopernikusz), egy biológiai (Darwin), és egy pszichológiai (Freud). Sulloway ezt úgy fogalmazza meg, hogy Darwin

és

Freud

rokon

jellegű

metafizikai

eltolódást

okozott

a

nyugati

gondolkodásban. Természetesen a Freudot ért hatások igen sokrétűek voltak, és Freud saját elképzelései is egyre jobban meghatározták, hogy mely elméleteket, és az elméletek mely gondolatait preferálta. Haeckel biogenetikai alaptörvényének kiterjesztése, és annak a pszichoszexuális fejlődésre való alkalmazása éppoly fontos volt számára, mint Lamarck evolúciós elmélete a tudatos és tudattalan alkalmazkodásra vonatkozó álláspontjának kifejtésében. A következő, 1914-es keltezésű

idézetben

jól érzékelhető a szerző

elköteleződésének a kettőssége. Egyrészt explicit módon elfogadja a rekapituláció elvét, másrészt viszont hangsúlyozza az egyéni fejlődés szem előtt tartását. Az esetlegesség és az élmény figyelembe vétele a lélekelemzésnél elengedhetetlen, a „hajlamosság” azonban a faj történetében van előírva. Ebben a megfogalmazásban Haeckel és Lamarck gondolatai mellett legalább olyan fontosnak tűnnek Freud személyes analitikus tapasztalatai is. „Az egyén fejlődése a fajfejlődés ismétlésének tekinthető, amennyiben arra legújabb egyéni átélések nem gyakorolnak hatást. A phylogenetikus fejlődési hajlam csak az ontogenetikus történés mögött érvényesül. De alapjában a hajlamosság is csak a faj korábbi élményének a csapadéka, amelyhez az egyes egyén élménye az esetleges tényezők összegeként csatlakozik.” (VII. o. Előszó a harmadik kiadáshoz. Három értekezés) Hall elképzelésével összhangban Freud is úgy gondolta, hogy a természetes késztetéseknek a maguk idejében ki kell bontakoznia, és ezen viselkedéseknek az „eltűnése” is egy előre rögzített fejlődés szerint zajlik, hisz mindez filogenetikus örökségünk által megszabott.

„A kulturális gyermeknél azt a benyomást nyerjük, hogy e gátak felépítése a nevelés műve, és bizonyos is, hogy a nevelés sokban járul hozzá. Valósággal azonban szervileg meghatározott és öröklésileg rögzített dolog ez a fejlődés s alkalomadtán a nevelés minden hozzájárulása nélkül is létrejöhet. A nevelés valóban akkor marad meg az őt megillető hatalmi körben, ha arra szorítkozik, hogy a szervezettől eléje

5

rajzolt vonalakat aláhúzza s azokat valamivel tisztábban és élesebben jutassa kifejezésre.” (Freud, 1915. 38. o.) Freud azonban alapvető különbséget ismert fel az ideák és viselkedések mentális rekapitulációja és az ősök morfológiájának fizikai rekapitulációja között. Ez a különbség alapvetően a neurózis elméletben fogalmazódik meg. A fizikai rekapitulációk átmeneti szakaszok. A korábbi szakasz anyaga átdolgozódik, így alakul ki a következő szakasz, vagyis az egyes szakaszok váltják egymást. Ezzel szemben a mentális, illetve lelki fejlődés szakaszai egyesülnek. Ezek a szakaszok a megfelelő filogenetikai sorrendben megjelennek az egyedfejlődés során, ám a korábbi szakaszok nem tűnnek el, hogy helyet csináljanak a következőnek. A korábbi szakaszok jellegzetesen elnyomás alá kerülnek az egészséges felnőtt esetében, de nem kell eltűnniük. Az elnyomott primitív mag tovább él, és a felnőtt (tudattalan) gondolataiban ott „székel”. Összességében elmondható, hogy Freud pszichoszexuális fejlődéselméletének nagy szerepe volt abban, hogy egy másfajta gyermek, illetve gyermekkor képe rajzolódott ki. A kora gyerekkori tapasztalatok igen nagy szerepet kaptak a személyiség fejlődésében. Freud elmélete még elsősorban a múltbeli emlékek felidézésére alapozott, követői (például M.Klein. A. Freud) azonban a gyermekek közvetlen megfigyelése és vizsgálata nyomán próbálták igazolni a freudi feltevések létjogosultságát,

míg

Róheim(1984)

az

ausztráliai

őslakósoknál

végzett

pszichoanalitikus indíttatású terepvizsgálatokat.

Egyes kutatók szerint épp a pszichoanalízis antropológiájának köszönhetően egyre erősebbé vált az a tendencia mind a kutatások, mind az elméletalkotás terén, hogy a korai évek tapasztalatainak visszavonhatatlanul meghatározó szerep jut a személyiség további alakulásában. Ez a gondolat azonban sokkal távolabbra nyúlik vissza, és Platontól kezdve szinte minden korszakban lehet találni olyan jelentős gondolkodót, aki az első életévek tapasztalatairól, illetve annak hatásairól ír (vö. Clarke és Clarke, 1976). Baldwin érdekes helyet foglal el a korszak fejlődéssel foglalkozó szakemberei között. Egyesek szerint a biogenetikai elv elkötelezettje volt, Sulloway például a következőket írja róla: „A maga dühödten biogenetikai módján, ami e korszak oly sok gyermekpszichológiai művére jellemző, Baldwin anticipálta a szociálpszichológiának

6

azt az általános felfogását, mely Sigmund Freudot jellemezte 1910 után.”(Sulloway, 1987, 257.o.) Baldwin szerint a csecsemő „embrionális személy...., s ezekben a korai szakaszokban nyíltan megismétli a faj társadalomtörténetét. .... A társadalom embriológiája nyitva áll a kutatás számára a gyermekszobában.” (1895:156, idézi Sulloway,1987). Ugyanakkor mások, például Pléh (1999) szerint közelebb állt a darwini elképzelésekhez, és a filogenezis és ontogenezis párhuzamosságát árnyaltabban kezelte. Baldwin a nature-nurture szembeállítását teljesen elhibázott feltevésnek tartotta. Feltételezte, hogy az evolúciós adaptáció és a fejlődési akkomodáció (a faj és egyedfejlődés) azonos célok irányába működnek együtt, bár létrejöttük és hatásuk mérhetetlenül különböző idő intervallumra esik. Úgy gondolta, hogy az akkomodációk, melyek az egyedi életciklus idején jelennek meg, átvivődhetnek a következő generációra a fajok adaptációjának formájában. A folyamatot Baldwin organikus szelekciónak (Baldwin hatás) nevezte. Számos

fejlődéspszichológushoz

hasonlóan,

ő

is

sokat

épített

saját

gyerekeinek megfigyelésére. Úgy találta, hogy a gyerekek kitartó utánzással és erőfeszítéssel tanulnak alkalmazkodó (akkomodációs) viselkedéseket. Ezeknek a viselkedéseknek, szokásoknak a kialakulása viszonylag meghatározott sorrendet követ. Minden szakasz, amely szokások sorozatát képviseli, utánzással érhető el, mégpedig úgy, hogy az előző szakaszokon keresztül kell haladni. A gyerek az utánozni kívánt viselkedést és a saját viselkedését folyamatosan összeméri. A folyamatban

számos

felesleges

elem

megjelenik,

ez

azonban

növeli

az

alkalmazkodás lehetőségét. Végül az a viselkedés marad meg (szelektálódik), amelyik leginkább megfelel az adott (szükséges) viselkedés kritériumainak. A végső sikert véletlenül fogja elérni a gyerek. A siker után a szelekció abba az irányba hat, hogy kiküszöbölje azokat az elemeket, melyek nem felelnek meg, nem illeszkednek a kritériumhoz. A kívánatos motoros elemek megerősítését az segíti elő, hogy összhangban vannak a „példánnyal”. Így, azaz az organikus szelekció révén alkalmazkodunk az új környezethez, ez viszi előre a gyereket a mentális fejlődés különböző szintjein keresztül. Baldwin a kitartó utánzást olyan folyamatnak tekintette és eszerint is elemezte, amely összehasonlítható a természetes szelekcióval. A különböző viselkedési tendenciák tehát az organikus szelekció révén vivődnek

át

egyik

generációról

a

másikra,

ugyanakkor

az

ontogenetikus

akkomodációk befolyásolják az evolúciós változások pályáját. Baldwin elképzelését

7

illetően megoszlanak a vélemények. Vannak akik úgy gondolják, hogy az irányított szelekció fejlődési mechanizmusa Darwin természetes szelekció fogalmának kiegészítése volt, még pedig anélkül, hogy támaszkodott volna a lamarcki elképzelésre a megszerzett tulajdonságok öröklődését illetően. Piaget hasonló gondolatmenetet követ a fenokópia folyamatának megfogalmazásával (Pléh, 1998). (Sok, Baldwin által használt fogalmat ma már elsősorban Piaget munkásságából ismerünk.) Richards (1987) arra hívja fel a figyelmet, hogy Baldwin a sikeres viselkedést mindig a külső ingerekhez viszonyítva kezelte, legyen szó egyszerű motoros, vagy összetett szociális viselkedésről.

A külső környezetben való sikert hangsúlyozta,

melyben döntő szerepe van az egyéni aktivitásnak, és a sokféle viselkedés kibontakozásának, miközben az alkalmazkodó viselkedések alakulásában a stabilitásnak, a tradíciónak is nagy jelentőséget tulajdonított. Baldwin spekulatív elmélete természetesen csak kritikai fenntartásokkal értelmezhető. Ő sem volt mentes kora túlkapásaitól, a fejlődéselv mindenhatóságába vetetett hittől. Ugyanakkor kivált a divatos és félreértelmezett leszármazási elv követői közül. A szelekciós és adaptációs elveknek az egyedi fejlődésre történő tudományos alkalmazása ezidőtájt még váratott magára. A

század

második

évtizedétől

a

rekapituláció

elve

lassan

kezdett

visszaszorulni mind az anatómiában és embriológiában, mind a pszichológiában. A korabeli

szerzők,

például

fejlődéspszichológiának

Davidson

saját

utat

(1914)

kell

azt

követnie,

hangsúlyozták, mivel

a

hogy

csecsemő-

a és

gyermekkornak valószínűleg megvan a maga evolúciója. Elképzelhető, hogy az egyedfejlődés korai szakaszai nyújtanak számunkra filogenetikus információkat, de ez legfejebb csak abban a formában valósul meg, hogy az ősök korai szakaszait ismétlik meg és nem a felnőtt formákat. Az emberi viselkedés jellegzetességei nincsenek genetikailag rögzítve úgy, mint az ősök anatómiai markerei. Az analógiás szemlélet semmitmondó és félrevezető feltevései tehát lassan kiszorultak, az egyedfejlődés és a törzsfejlődés viszonyának problémája azonban megmaradt. Egyrészt azért, mert a gyerek a fejlődés folytonosságát illetően változatlanul fontos láncszemet jelentett, másrészt pedig az adott sorrendben, illetve kontextusban

megjelenő

általános

viselkedés

mintázatok

megértésre

és

magyarázatra vártak. Ez a magyarázat két jelentős szálon bontakozott ki, az egyik az etológiai kutatásokban, a másik a piaget-i fejlődéslélektanban.

8

Az etológiai szemlélet

Korábban hivatkoztam Morssra (1990), aki szerint Darwin és az evolúciós elmélet jelentősége a fejlődéslélektan kialakulásában kisebb volt, mint sokan feltételezik. Charlesworth (1992) Morsshoz hasonlóan vélekedik. Elismeri ugyan Darwin általános jelentőségét, azt azonban ő is vitatja, hogy erős és közvetlen hatása lett volna a fejlődéspszichológia kialakulására. Megítélése szerint e tudományág előzményei sokkal gazdagabbak és szélesebb körűek Darwin hatásánál. A XIX. század utolsó harmadában a "téma" egyszerűen benne volt a levegőben. Addigra kiváló filozófusok, pedagógusok, orvosok gondolatai és megfigyelései halmozódtak fel, így a gyerek viselkedésére és fejlődésére vonatkozó tudomány inkább kumulatív folyamat eredménye, mintsem a darwini gondolatok következménye. Charlesworth szerint Darwin hatása egyáltalán nem volt forradalmi, legfeljebb csak töredékes, mivel a természetes szelekció, ami az igazán megkülönböztető vonása a darwini elméletnek, szinte teljes egészében hiányzik a fejlődéslélektani munkákból. Az, hogy a természetes szelekcióra vonatkozó elmélet nem érintette meg a fejlődéslélektant, ideológiai, fogalmi és módszertani okokra egyaránt visszavezethető. A

fejlődéspszichológusok

szemléletét

alapvetően

meghatározta

az

egészséggel, neveléssel, a gyermekek körülményeinek javításával való törődés. Ennek az "ideológiának" a szolgálatában álló elméletek és kutatások nagyobb teret kaptak, vagyis a környezeti tényezők, és azok változtathatósága erősebbnek bizonyult a viselkedés genetikus modelljeivel szemben. Kivételt képeztek az öröklött betegségek szindrómái, mint például a fenilketonuria. A természetes szelekciónak és a versenynek egy biológiai elméletben egészen más a jelentése, mint a hétköznapi életben. Egy gyermek halála evolúciós perspektívából

egészen

más

hangsúlyt

kap,

mint

a

gyermek-,

vagy

fejlődéspszichológia szemszögéből. Az életrevalóság, mint szelekciós előny, az evolúció hosszú folyamatából kiemelve sokkal drámaibbnak tűnt. A szelekciós elmélet visszautasítása mögött az a szemlélet húzódott meg, hogy a természet nem ilyen kegyetlen és brutális.

9

A másik, hasonlóan ideológiai síkra terelt probléma a szexuális dimorfizmus és annak következményei. Nemcsak az anatómiai különbségek meghatározottak genetikailag, hanem a viselkedésbeli jellegzetességek is. Az eltérő reproduktív funkciók következtében a két nem veleszületetten más-más viselkedési mintázattal rendelkezik például az agresszió, az önzőség, vagy a hűtlenség terén. Ez a megközelítés természetesen nem tagadja a kultúra és a szocializáció jelentőségét, mégis érzékelhető, hogy ha ezt a megközelítést az egyedi életre, illetve az emberiség fejlődéséhez mérten rövidebb életszakaszra alkalmazzuk, akkor számos ideológiai problémát implikál. Az "ideológiai" probléma szervesen kapcsolódik a fogalmi problémához. Ennek lényege, hogy alkalmazható-e evolúciós perspektíva a gyerek fejlődésére, vagyis áthidalható-e a filogenetikus és ontogenetikus megközelítés közti szakadék. Charlesworth a történeti visszatekintés alapján kételkedik ebben a lehetőségben, legalább is ami a pszichológiát illeti. A természetes szelekció tétele valóban háttérbe szorult, és csak a század harmincas éveiben, az etológiai fordulat nyomán vált a tudományos gondolkodás és kutatás meghatározó elvévé. Az etológiai megközelítés azonban a törzsfejlődésre vonatkozóan nem analógiás szemléletet érvényesít, hanem azt hangsúlyozza, hogy a törzsfejlődésnek kauzális hatása van, azaz viselkedési programok szelektálódnak. Genetikailag programozott, adaptív viselkedési mintázatokkal születünk, melyek az evolúció folyamatában jöttek létre. Az egyedi élet során a tanulás az alkalmazkodást biztosítja a változó feltételek között is. A tanulásnak azonban szintén vannak „előhuzalozott” szabályai. Az egyedfejlődés során a szelekció a tanulási programok között történik. „...a természetes szelekció olyan tanulási algoritmusokat részesít előnyben, amelyek lehetővé teszik a környezeti hatások adaptív - a túlélés és szaporodás szempontjából kedvező - feldolgozását.” (Bereczkei, 1998, 48.o.) A darwini hatás viszonylagos gyengeségét Charlesworth az előbbieken túl egy módszertani oknak is tulajdonítja. Annak, hogy az ún. proximatív (közvetlen) és ultimatív (végső) tényezők a magyarázatokban összekeverednek. Ebben az útvesztőben a darwinizmus releváns "jogutódai", az etológusok és szociobiológusok, adnak eligazítást. Itt mindössze egy hivatkozással szeretném jelezni azokat a nehézségeket, melyekre Charlesworth utal.

10

Robert Hinde szerint (idézi Bereczkei,1991.9.o.) az etológusok legalább négy kérdésre keresnek választ a viselkedés tanulmányozása során: 1. Milyen fiziológiai, pszichológiai és környezeti tényezők határozzák meg közvetlenül a viselkedést? 2. Mi a viselkedés funkciója; azaz, mik azok az alkalmazkodási következmények, amelyek által növeli az egyed a túlélési és szaporodási esélyeit? 3. Hogyan változik és fejlődik a viselkedés az egyedfejlődés során; mennyiben felelősek a kialakulásért a tanult és mennyiben az öröklött elemek? 4. Hogyan változott a viselkedés az evolúciós fejlődés során? Mindegyik kérdésre külön-külön is lehet helyes választ adni, de önmagában egyik válasz sem lehet teljes. Ernst Mayrtól származik az az osztályozás, amely az első két típust proximatív, a második két típust ultimatív magyarázatnak nevezi. Mint Bereczkei (1991. 10.o.) írja, "A proximatív okok az élőlények működését közvetlenül szabályozó fiziológiai és ökológiai folyamatokat képviselik, míg az ultimatív okok mindezen működéseknek a természetes szelekció révén rögzült adaptív késztetéseit és irányait jelentik. Valamennyi viselkedés e két okcsoport hatásának együttes eredménye, és ez meghatározza a kutatás módszertanát." A szelekció tétele a proximatív és ultimatív okok megkülönböztetésével vált igazán felismerhetővé és a kutatások számára pontosabban megfogalmazható kérdéseket tett lehetővé. Az egyedi életben a viselkedést közvetlenül meghatározó tényezők megfigyelhetők, megértésük azonban a viselkedés funkciójának (végső okának)

megismerésével

és

figyelembe

vételével

lehetséges.

Az

öröklött

tulajdonságok és a környezeti hatások együttese mentén bontakoznak ki az egyedi képességek. Az öröklöttség a kognitív funkciók irányítottságát is jelenti, azaz a kognitív képességek mögött is olyan mechanizmusok állnak, melyek szervezik és irányítják a túlélés szempontjából előnyös viselkedéseket. Az öröklött és tanult viselkedések viszonyának tisztázásához az etológusok szívesen alkalmaztak deprivációs vizsgálatokat. (Harlow és Zimmerman,1959; Marler,1976; Bereczkei, 1991)

Korai deprivációs vizsgálatok A korai tapasztalatok hatása a negyvenes évektől a korai deprivációnak és következményeinek a vizsgálatában került előtérbe. Ennek egyik vonulata az anyai

11

depriváció (Spitz, Goldfarb, Bowlby), a másik a fizikai szeparáció és a korai tanulás problémája, mint például a korai vizuális deprivációs kísérletek (Hebb). Ezeknek a vizsgálatoknak

az

eredményei

nem

maradtak

kritika

nélkül,

talán

épp

determinisztikus implikációik miatt. A bírálók egyrészt a fogalmak tisztázatlanságát, a különböző lehetséges hatótényezők figyelmen kívül hagyását nehezményezik, másrészt azt teszik szóvá, hogy a gyereket passzív tényezőként kezelik. Azt hangsúlyozzák, hogy a gyerek nem passzív receptora az ingerlésnek, hanem dinamikus lény, aki legalább annyira okozója is a saját tanulási tapasztalatainak, mint elszenvedője (Rutter,1979; Clarke & Clarke,1976). Ezek a kritikák elsősorban a közvetlen oksági viszonyt kérdőjelezik meg a korai tapasztalatok és a későbbi viselkedés között. A szeparációs vizsgálatok hatása azonban hosszú távon érvényesült, és úgy tűnik, hogy Bowlby kötődés elmélete a mai napig termékenyítőleg hat a fejlődéspszichológiára. Bowlby (1951) szerint az anyai szeretet olyan fontos a mentális egészséghez, mint a vitaminok és a fehérjék a fizikai egészséghez. Az anya minden későbbi szociális kapcsolat prototípusa, a gyerek itt tanulja meg, hogy mit várhat el másoktól, illetve hogy neki mit kell nyújtania. De túl az evidencián, hogy jó, ha egy gyereknek anyja van, és az gondoskodik róla, számos megválaszolásra váró kérdés merült fel. Minden esetben kialakul-e kötődés anya és gyereke között, vagy függ-e a kötődés például az anyai gondoskodás minőségétől? Mikortól lehet kötődésről beszélni, mindjárt a születés után, vagy hosszabb idő kell-e a kialakulásához? Egyetlen személyhez alakul ki csak a kötődés, vagy az anyán kívül más személy is szóba jöhet? Létezik-e egy kritikus szenzitív periódus vagy az élet bármely időszakában kialakulhat a kötődés? Változik-e a kötődés erőssége, vagy az élet során állandó marad? Mielőtt ezeknek a kérdéseknek legalábbis egy részét megválaszolnánk, térjünk vissza a Bowlby előtti meghatározó elméletekhez. Érdekes módon két nagyon különböző elmélet --a freudi pszichoanalízis és a behaviorista tanulás elmélet-- a kötődés kialakulását hasonló elvekre vezeti vissza. Mindkettőt szokták az "érdekszeretet elmélet" jelzővel illetni, ami arra utal, hogy mindkét elméletben a gyerek azt szereti, aki enni ad neki. Freud szerint a gyerek első választása anaklitikus, vagyis támaszkodó. Ezt a választást a csecsemő eredendő függősége határozza meg, vagyis a túléléshez alapvető szükségletek kielégítése. Innen ered

12

Spitz

anaklitikus

depresszió

elnevezése

a

csecsemőkori

veszteségélmény

következményeinek leírására. (Spitz,1965). A

tanulás

elmélet

keretében

drive-redukcióról,

illetve

másodlagos

megerősítésről beszélhetünk (Dollard & Miller; Sears). Az anya a csecsemő éhségét csökkenti, és ebben a tanulási folyamatban a kondicionálás szabályai szerint a csecsemő egy másodlagos drive-ra tesz szert, ez pedig maga az anya. Az elsődleges megerősítő tehát a táplálék, a másodlagos az anya személye. Az érdekszeretet elmélet tarthatatlanságára számos kísérlet rámutatott. Az egyik legismertebb példa Harlow és Zimmermann (1959) drót- és szőranyás kísérlete rhesus majmokkal. A kísérlet szerint a szőranya által nyújtott meleg és "kontakt komfort"

meghatározóbbnak

bizonyult

a

kötődés

kialakulásában,

mint

a

megkapaszkodást és meleget nem, de táplálékot adó drótanya. Schaffer és Emerson (1964) skót csecsemőkkel végeztek longitudinális vizsgálatot, és azt találták, hogy nem a gondoskodási tevékenység függvénye a kötődés kialakulása. Az esetek 39%-ban nem az etetést, fürdetést, tisztába tevést ellátó személy (anya) volt az elsődleges kötődési személy a gyerek számára. Úgy találták, hogy a kötődés kialakulásában döntő szerepe van a csecsemő viselkedésére való érzékenységnek, válaszkészségnek, valamint a nyújtott ingerlés teljes mennyiségének, azaz a játéknak, a beszédnek, a testi érintkezésnek. A kötődés problémája: Bowlby elmélete Témánk szempontjából elengedhetetlen, hogy visszatérjünk az etológiához. Bowlbyra ugyanis igen nagy hatással volt Lorenz imprinting elmélete. Bowlby nem azt feltételezte, hogy az imprinting és a kötődés között közvetlen megfelelés lenne, de úgy gondolta, hogy ez az elmélet közelebb visz annak megértéséhez, hogy ez a kapcsolat

hogyan alakul ki, és milyen alapokon nyugszik. Az eredetileg

pszichoanalitikus képzettségű és irányultságú Bowlby elmélete történetileg a pszichoanalitikus

tárgykapcsolati

elméletek

alternatívájaként

jött

létre

(Bretherton,1985.). A következő jelenségek magyarázatára próbált választ keresni: 1. Miért okozhat az egyszerű (rövid ideig tartó) szeparáció is erőteljes szorongást a gyerekben? 2. Miből adódik a felnőtt és a gyermekkori gyász közötti hasonlóság? 3. Mivel magyarázhatók bizonyos jellegzetes védekezési folyamatok, vagyis olyan külső és belső - jelzések szelektív kizárása, melyek normálisan a kötődési viselkedés

13

aktivációját szolgálják? 1969-ben megfogalmazott elméletét a kötődés etológiai evolúciós elméletének is szokták nevezni. Ennek főbb pontjai a következők: - A kötődési viselkedés velünkszületett késztetés, vagyis a csecsemő születésétől kezdve rendelkezik olyan viselkedési mintázatokkal, melyek elősegítik a közelséget és a kontaktust az anyával, vagy annak megfelelő személlyel. Ilyen a sírás, nevetés, kapálózás stb. - Fontos a szülő válaszkészsége a csecsemőnek erre a viselkedésére. - A gyerek életének korai szakaszában létezik egy érzékeny, vagy kritikus szakasz, amikor ennek a kötődésnek ki kell alakulnia. Evolúciós szempontból ez a viselkedés, illetve viselkedési rendszer növeli a túlélés esélyeit. A védelmező felnőtt személyhez való közelség fenntartása reprezentálja azt az elsődleges mechanizmust, amely a csecsemő biztonságát és túlélését szabályozza. Bowlby tehát úgy gondolja, hogy a kötődés nem támaszkodik más alapvető szükséglet kielégítésére, hanem önálló motivációs-viselkedési rendszer, és a túlélés szempontjából meghatározott funkcióval rendelkezik. (Ezt az elképzelést az analitikusok erősen vitatták. Úgy gondolták, hogy a libidó-energia fogalma, illetve dinamikája jól leírja és megmagyarázza a kötődés kialakulását. Ebben az értelmezési keretben az elsődleges (tárgy)kapcsolat olyan szükséglet kielégítésére támaszkodik, amely az életben maradáshoz nélkülözhetetlen. Binét Ágnes szerint (1993) Spitz, Hermann vagy Bálint elmélete olyan magyarázatot képes adni a fenti jelenségre, amely összhangban van a freudi metapszichológiai alapelvekkel, és indokolatlannak tartja azt, ahogy ezt Bowlby megkérdőjelezi.) A kötődési viselkedési rendszer egy összetett cél-kiigazító ellenőrző rendszer, melyet az ösztönös viselkedések és a környezet egyaránt befolyásolnak. Egy olyan, a személyen belül lévő pszichológiai szerveződés, amely a biztonságérzetnek és a biztonság feltételeinek az együttjárására törekszik. A rendszer célkitűzése tehát - a kötődő személy perspektívájából - a biztonságérzet fenntartása. A külső megfigyelő nézőpontjából a rendszer célkitűzése azoknak a viselkedéseknek a szabályozása, melyek a közelség és kontaktus fenntartására vagy elérésére törekszenek a kitüntetett kötődési személlyel. A külső és a belső nézőpont megkülönböztetése arra is felhívja a figyelmet, hogy nem lehet egyenlőség jelet tenni a kötődés és a kötődési viselkedés közé. Egyrészt történetileg a kötődési viselkedésen keresztül alakul ki, formálódik meg maga a kötődés, és a továbbiakban ez közvetíti a kapcsolatot a két személy között, vagyis a kapcsolat átvivője lesz. Másrészt a kötődési viselkedés

14

hiányából nem lehet a kötődés hiányára következtetni. Kisgyermekkorban gyakori a kötődés viselkedéses megnyilvánulása, de veszély esetén, stresszteli helyzetekben felnőtt korban is aktiválódik a kötődési viselkedéses rendszer. Bowlby szerint vannak olyan viselkedéses rendszerek, melyek a kötődési viselkedéses rendszer aktiválódásának irányába hatnak, és vannak vele ellentétes, úgy nevezett versengő rendszerek. Ez utóbbiak közé tartoznak az explorációs, ingerkereső viselkedések. Bár a kötődési kapcsolat két személy között létezik, Bretherton (1985) szerint a Bowlby által leírt rendszer a kötődő személyen belüli szerveződésre vonatkozik. Mivel a kötődési kapcsolat a gyermeki és a szülői kötődési rendszer együttes működésén alapul, az egyénen belüli rendszer a diádikus kapcsolatot reprezentálja. Hogyan működik ez a rendszer? A gyerek különböző információkat keres, illetve használ. Ilyenek a veszély jelei, melyek velünkszületett vagy tanult félelmeken alapulnak, és vonatkozhatnak fizikai vagy pszichés ártalmakra. A másik, amit a gyerek monitoroz, a kötődési személy elérhetősége. Ez nemcsak a fizikai távolságra vonatkozik, hanem az anya válaszkészségére is. Bowlby szerint ez a rendszer epizodikusan működik, Bretherton viszont azt állítja, hogy folyamatosan aktív. (Erre az ellentmondásra később visszatérünk.) Ha a feltételezett helyzetben a környezet nem fenyegető a gyerek számára, akkor biztonságban érzi magát, és a kötődési személy szerepe aktuálisan gyengül. A gyerek nyugodtan explorál, bár egy meghatározott távolságon belül. Ekkor az attachment személy, mint biztonságos bázis van jelen. Ha a környezetben bármilyen kis változás tapasztalható, akkor a közelséget szabályozó cél-kitűző rendszerben változás áll elő, és a gyerek közelebb megy az anyához.

15

Az idegen helyzet

Ainsworth és munkatársai (1978) kísérletben próbálták igazolni a fenti feltételezéseket. Híres baltimore-i vizsgálatukban 12 hónapos gyerekeket vizsgáltak az ún. "idegen helyzetben", amely a gyerek számára ismeretlen környezetben, egy harmadik, "idegen" személy bevonásával zajlott, és nyolcszor három perces epizódból állt. A vizsgálat szempontjából a két szeparációs és két újraegyesülési epizód volt fontos. A kísérletet megelőzően otthoni megfigyeléseket is végeztek az anya-csecsemő interakcióról. Feltételezésük az volt, hogy: 1. az "idegen helyzetben" a csecsemők az anyjuk jelenlétében (biztonságos bázis) nyugodtan explorálnak. 2. a szeparáció alatt és az újraegyesülés elején jellegzetes kötődési viselkedést mutatnak. Ez a feltételezés be is igazolódott, ám a dolog ott vált igazán érdekessé, hogy váratlanul igen nagy egyéni eltéréseket tapasztaltak. A 23 gyerekből 13-nál az elvárt mintázatot kapták, de hatnál teljesen hiányzott a kötődési viselkedés, négyet pedig teljesen eluralt. Így az újraegyesülésnél mutatott viselkedések alapján Ainsworth-ék három, jól elkülöníthető kategóriát hoztak létre. A B csoport a biztonsággal kötődők, akik anyjuk jelenlétében azonnal játszani kezdtek, aktívak voltak, és az anyával is kommunikáltak. Az anya távozására sírással,

nyugtalansággal

reagáltak,

hívták

az

anyát.

Visszatértekor

belekapaszkodtak, de hamar megnyugodtak, és könnyen visszatértek a játékhoz. Az otthoni

megfigyelésben

ezek

az

anyák

érzékenyek

voltak

a

csecsemő

megnyilvánulásaira, a sírásra azonnal reagáltak. A csecsemővel való együttlétben, érintkezésben jól érezték magukat. Az A csoportba az elkerülő viselkedést mutató gyerekek kerültek. Az első epizódban játszottak ugyan, de az anyával nem kommunikáltak, hiányzott az élmények

"affektív

megosztása".

Az

újraegyesülési

helyzetekben

elnéztek,

elfordultak az anyától, az összes szituációban inkább a környezetre figyeltek, mint az anyára. Az anyák otthon nyíltan elutasítóak voltak a csecsemőjükkel, szabályosan ellökték maguktól őket, és saját bevallásuk szerint is szinte irtóztak a testi kontaktustól. Így Ainsworth feltételezte, hogy a gyerekek elkerülő magatartása az anya elutasítására adott válasz.

16

A harmadik, C csoport az ambivalens, ellenálló. Ezek a gyerekek az első helyzetben aggódó, félelemmel teli viselkedést mutattak, és nehezen merültek el a játékban. Inkább az anyával voltak elfoglalva, mintsem a játékkal, az idegentől pedig féltek. Minden szeparációra igen hevesen reagáltak, de a visszatérő anya nem tudta megnyugtatni őket. Egyszerre tapadtak, kapaszkodtak, valamint tolták el maguktól az anyát. Szinte leállíthatatlannak és végtelennek tűntek ezek a jelenetek. Ezek az anyák otthon kiszámíthatatlanok voltak, a gyerek autonómiáját nem bátorították, jelzéseire kevés érzékenységet mutattak. Ugyanakkor úgy érezték, hogy nagyon sokat tesznek a csecsemőjükért, sok energiát fektetnek az anyaságba. A baltimore-i vizsgálat eredményeiből nyilvánvalóvá vált, hogy a kötődésnek nem az erőssége (mennyisége), hanem a minősége a lényeges. Main (1992) szerint az elkerülő viselkedést mutató gyerekek azért preferálják inkább a környezetet az anyával szemben, mert ez a figyelem szervezett áttolása, vagy egy "áthelyezett aktivitás". A csecsemő így minimalizálja annak az eshetőségét, hogy reagálnia kelljen a félelemkeltő feltételekre. Így képes az attachment viselkedés elfojtására, vagy legalábbis deaktivációjának fenntartására. A fiziológiai mutatók (szívritmus, kortizol szint) alapján azonban elmondható, hogy ez a deaktiváció nem teljes. Ezek a gyerekek a hétköznapi szeparációs helyzetekben nagy distresszt mutatnak, és gyakran agresszívek az anyjukkal. Main feltételezi, hogy az "idegen helyzet" okozta stressz alatt a harag éppúgy gátlás alatt volt, mint a kötődés. A C csoportbeli gyerekek szüleinek viselkedése bejósolhatatlan, vagyis szükség esetén is potenciálisan megbízhatatlanok. Main feltevése szerint ezeknek a gyerekeknek maximalizálniuk kell a kötődési viselkedés bemutatását abban az esetben is, amikor a biztonság jelzései lennének adekvátak. Ez a megközelítés

folyamatosan aktív rendszert feltételez, azaz nem ki-

bekapcsoló működést. A folyamatos aktivitás révén a gyerek bizonyos szinten mindig monitorozza az anya fizikai helyét és elérhetőségét. A kötődési viselkedés jellemzői különböző kultúrákban A nyolcvanas évek kötődésre vonatkozó vizsgálatai a kulturális és egyéni különbségek mentén fogalmazták meg kérdéseiket. Miyake, Chen és Campos(1985) japán gyerekek kötődési viselkedését vizsgálva arra a következtetésre jutottak, hogy az eredetileg amerikai mintán készült kategorizáció (A,B,C), és annak értelmezése

17

nem számol a kulturális és egyedi eltérésekkel, így annak érvényessége megkérdőjelezhető. Hasonló következtetésre jutottak Izraelben, Németországban végzett vizsgálatokkal is (Sagi és mtsai,1985; Grossmann és mtsai,1985). Main (1990) a felvetődött kérdések értelmezésénél visszatér a "gyökerekhez", vagyis a fenti eredményeket és problémákat az evolúciós elméletek mentén (újra)értelmezi, megtartva ezzel a kötődéselmélet hagyományait. Az anya-csecsemő kötődés szerveződésének egyéni különbségeire a hatvanas években figyeltek fel, és az eredményeket az akkori evolúciós elmélet kontextusában magyarázták. A csoportszelekciós elméletet alapul véve, mely szerint az altruista, kooperatív viselkedés előnyös a csoport egészének túlélését illetően, arra a következtetésre jutottak, hogy az érzékeny-biztonságos anya-csecsemő diádnak (B típus) szelekciós előnye van az elutasító-elkerülő diáddal szemben. Eszerint a megközelítés szerint a szorongva kötődő csecsemők a környezetükben bizonyos értelemben maladaptívan viselkednek, és hosszú távon kisebb az esélyük a túlélésre. (Rajecki, 1978, idézi Main, 1990). Main szerint ebből az is következik, hogy azok az anyák, akik érzékenyek a csecsemőjük jelzéseire, nagyobb valószínűséggel maximalizálják reproduktív sikerességüket, mint a nem érzékeny anyák. A csoportszelekció ellen az egyik fő érv, hogy a faj szempontjából előnyös, de az egyed számára hátrányos viselkedés nem maradhat fenn tartósan a populációban, "mivel a csoporton belüli individuális szelekció kiszorítja az önzetlen viselkedést, mielőtt még a csoportok közötti szelekció fenntartaná azt." (Bereczkei, 1991,15.0). Main megközelítése szerint a rokonszelekció elmélet, illetve a teljes rátermettség érvényesítésének elve közelebb visz bennünket az egyedi különbségek megértéséhez mind a szülő, mind a csecsemő viselkedési mintázatát illetően (vö. Hamilton,1964). Könnyen belátható, hogy a túlélésben és a túlélő utódok létrehozásában a populáció egyedei nem egyformán sikeresek, és a sikeresség a képességektől függ. Ezek a képességek az evolúciós biológia nyelvén a génkészletet jelentik. A genetikai sikerességet, vagyis a saját gének elterjedésének maximalizálását, a körülmények függvényében, a saját rokonok támogatása révén is el lehet érni. A rokonok támogatása tehát evolúciós értelemben adaptív stratégiának bizonyul. A szociobiológia megfogalmazásában a viselkedés sikerességét illetően nem arról van tehát szó, hogy az egyedek viselkedésük során maximalizálják szaporodási

18

sikerüket, hanem inkább arról, hogy a viselkedésük a teljes rátermettség maximalizálására irányul (Bereczkei, 1991). Main érvelése szerint, mivel a szülő-gyerek genetikai azonossága 50%, így bizonyos időszakokban konfliktusos, eltérő érdekek merülhetnek fel. Az anya maximális érzékenysége a csecsemő oldaláról nézve teljesen "jogos". Ugyanakkor a reprodukciós siker oldaláról nézve az anyának és a csecsemőnek egymással versengő érdekei lehetnek. Nem mindig az a szülőnek a legfőbb érdeke, hogy egy adott csecsemővel szemben a maximális érzékenységet mutassa. Ha viszont a szülő nem érzékeny, akkor a csecsemő a saját viselkedés mintázatát adaptívan módosíthatja, vagyis a szülői elutasításnak megfelelően aktívan közreműködik a saját túlélésének érdekében.(Trivers,1974; Alexander,1977, idézi Main, 1990). Másképp fogalmazva, az érzékeny, jelzésekre éber anyai gondoskodás valószínűleg optimalizálja a csecsemő reproduktív sikerességének lehetőségeit. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az anya távozására bekövetkező sírás, vagy az újraegyesüléskor az anya megközelítése jobb válasz volna, mint az elkerülő viselkedés az anyai elutasításra. Ugyanakkor az is valószínűsíthető, hogy egy anya jobban maximalizálja általában a saját reproduktív sikerességét, azáltal, hogy bizonyos körülmények között a kevésbé szenzitív gondoskodás következményeit is megkockáztatja. Összességében tehát elmondható, hogy más társas fajokhoz hasonlóan, rendelkezünk

olyan

viselkedési

mintázatokkal,

amelyek

lehetővé

teszik

az

ún."feltételes stratégiákat" (Hinde, 1982). Ez magában foglalja a reproduktív stratégiákat, a szülői stratégiákat és a csecsemő gondoskodást előhívó stratégiáit egyaránt. A gondoskodást előhívó stratégia esetében a feltételes stratégia azt jelenti, hogy a csecsemőnek a lehető legjobban kell igazodnia a szülői stratégiákhoz. Ha a szülő nem optimálisan szenzitív, a csecsemő megkísérel olyan stratégiát találni, amely révén a saját túlélésének lehetőségét maximalizálja, vagyis a csökkent biztonság feltételei mellett próbálja a saját biztonságát optimalizálni. Eszerint az A és C típusú gyerekek stratégiái nem maladaptiv viselkedést jelentenek, hanem éppen ellenkezőleg. Mint azt már korábban láttuk, a kötődés elmélet alapelve, hogy a közelség fenntartása az evolúciós alkalmazkodás szempontjából a túlélést szolgálja (Bowlby,1969). Bowlby szerint két alapfeltétele van a veszélynek, az egyik az életet közvetlenül veszélyeztető dolgokra vonatkozik. A másik maga a szeparáció, akár van

19

veszély, akár nincs, mivel a biztonságos bázistól való távolság, a kapcsolat lehetőségének hiánya önmagában veszélyforrás. A túlélés szempontjából Bowlby mindkettőt reális veszélynek gondolja. A szeparáció vagy a szülői elutasítás, kiszámíthatatlanság azonban olyan viselkedési mintázatok kialakulásához vezet a gyerekeknél, amelyek a reális veszélyek elhárításában kedvezőtlennek tűnnek. A gondozói érzékenység és a közelség fenntartása tehát alapfeltételei a kötődési viselkedési rendszer "zavartalan" működésének. Main szerint az A és C típusú gyerekeknél a mindennapi interakciók és traumatikus események hatására olyan viselkedési mintázatok alakulnak ki, amelyeket védekezési folyamatoknak lehet tekinteni. Ezt a sajátos viselkedési mintázatot nevezi Main az evolúciós biológia terminusaiban "feltételes viselkedési stratégiának" . Ha a továbbiakban az alkalmazkodás szempontjait követjük, akkor Main szerint jogos az a kérdés, hogy az anyák minden körülmények között optimálisan szenzitívek-e

a

csecsemőjükkel,

vagy

a

körülmények

változékonyságának

függvényében az anyai érzékenység és válaszkészség is bizonyos változékonyságot mutat?

Ugyanis a természetes szelekció szabályai szerint feltételes anyai

stratégiáknak is ki kellett alakulnia, mivel bizonyos körülmények között a reproduktív sikert csak olyan viselkedési mintázatokkal lehet optimalizálni, amelyek megsértik a maximálisan szenzitív gondozást. Így Main feltételezi, hogy az elutasító gondozói magatartás elősegíti a csecsemő korai függetlenedését, míg a bejósolhatatlan viselkedés a függőség hosszabb fenntartásának, kitolásának irányába hat. Ezek a feltételes stratégiák, mind a gondozó, mind a csecsemő esetében az elsődleges (kötődési) viselkedési rendszernek a változatai. Ezekben az esetekben is az elsődleges rendszernek megfelelően, az anya közelsége, válaszkészsége, külső illetve belső veszélyek stb. kerülnek monitorozásra. Main a "feltételes stratégiák" alkalmazásával a biológiai örökségek megtartása mellett a megfigyelt jelenséget beemeli a pszichológiai magyarázat szintjére, amikor a védekezési, elhárítási folyamatok megértéséhez a veleszületett viselkedési mintázatoknak az egyedi élet során való alakulásából indul ki. Ez azonban azt is jelenti, és erre Main is rámutat, hogy az ember esetében

az észlelésen túl a

figyelem, az emlékezet, a "felejtés" stb. folyamataival is számolni kell, valamint, hogy a reprezentációk (diád, anya, self) alakulása a későbbiekben alapvetően meghatározza az interakciók szabályozását.

20

Az tehát kétségtelen, hogy a reproduktív sikeresség, a gének átörökítése szempontjából az altruista, illetve önző viselkedés célszerűnek bizonyul, és az is, hogy a rokonok támogatása is ebbe az irányba mutat. Ugyanakkor az is belátható, hogy az emberi viselkedések és kultúrák esetében a kölcsönösség és az együttműködés nem ragadható meg "közvetlenül" a gének szintjén, ahogy erre Trivers is rámutat a reciprok

altruizmus elméletében.

Trivers szerint az emberi

együttműködésre és kölcsönösségre irányuló hajlamok , késztetések szintén az evolúció során jöttek létre. Bizonyos viselkedési kategóriák azonban rokonságtól függetlenül altruista viselkedést hívnak, ilyenek táplálékelosztás,

a veszélyben segítség nyújtás,

öregek, betegek, gyerekek támogatása, eszközök cseréje,

ismeretek terjesztése. Trivers nem feltételez alternatív allélokat az altruizmusra és az önzőségre, hanem azt állítja, hogy az agy információ feldolgozó képessége, memóriakapacitása és diszkriminációs folyamatai mögött álló gének lehetővé teszik a viselkedésből fakadó nyereség illetve veszteség felbecsülését, és ez szükségképpen a kölcsönösség kialakulásának az irányába mutatott. (Trivers, 1971, 1985; idézi Bereczkei, 1991) Trivers gondolatmenetével összhangban van Bruner(1996) elmélete, mely szerint az emberi evolúciót a "jelentésadás" és az "interszubjektivitás" fejlődése jelzi, és ezt a kölcsönös elvárások hálózatának folyamatos növekedése facilitálta. Ezt a hálózatot részben létre is hozta, és nagymértékben bővítette a közös nyelv használata,

valamint

a

tradíciók

együttese,

melyek

stabilizálták

és

intézményesítették a kölcsönös elvárásokat. Bruner két jelentős szempontot hangsúlyoz az emberi evolúció folyamatában. Egyrészt, mint faj, abban az értelemben alkalmazkodtunk a környezethez, hogy a dolgok, cselekvések, események, jelek jelentést kaptak. A jelentések pedig átszövik az észlelési és gondolkodási folyamatainkat. A másik kritikus változás egy "tranzakcionalis fordulat". Ez azt foglalja magában, hogy nemcsak a saját tudatunkban reprezentáljuk a világot (megtöltjük jelentéssel), hanem szinte különös érzékenységgel válaszolunk arra a módra, ahogy a világ a mások tudatában reprezentálódik. Ennek az érzékenységnek a következtében a világról való reprezentáció formálásunk két módon jön létre: - annak alapján, amit másoktól tanultunk róla

21

- közvetlenül a világ eseményeire adott válaszokból. Így a mi világaink más faj számára elképzelhetetlen szinten behelyettesíthetőek, mivel válaszainkat meghatározza a másik világreprezentációja és mentális állapota, illetve ezeket az "információkat" is használjuk. Bruner ezzel a reprezentációk átvételének, illetve a másik fejében lévő "rendszerhez" történő viszonyulásnak a problémájára mutat rá. Ezek a kérdések a pszichológia különböző területein más-más hangsúlyokkal, de feltehetően hosszú távú

programot

biztosítanak.

Pléh

szerint:

"A

reprezentáció

elméletek,

összekapcsolódva az intencionalitás kérdésével valójában a kognitív tudomány naturalisztikus

megalapozásának programjához kapcsolódnak, s így szervesen

illeszkednek az egyedfejlődés illetve az evolúció problémájához." (Pléh, 1998. 150. o.) Lényeges kérdés az is, hogy vajon csak az ember képes-e olyan szintű reprezentációra, amely

túlmutat a konkrét helyzeten, és valójában egy másik

helyzetre reflektál, vagy az állatok is képesek a másik szándékát értelmezni, és így például becsapni egymást. (Pléh, 1998.) A fejlődéspszichológusok számára ez a kérdés úgy jelentkezik, hogy milyen életkortól képesek a gyerekek egymás becsapására,

mások és saját vágyainak és vélekedéseinek figyelembe vételére,

illetve hogy ezek megjelenése mitől függ. A naiv tudatelméletek-ről szóló elmélet (Leslie,1987, Wellman 1990, Kiss,1996, Gergely és mts, 1995)) azt feltételezi, hogy a szándék tulajdonítás veleszületett stratégia, a viselkedésnek kezdettől fogva jelentése van. Az evolúciós megközelítés számára a kérdés az, hogy mi a funkciója ennek a veleszületett "képességnek", annál is inkább, mert a magasan szervezett szociális életű főemlősöknél is megfigyelhetők az ember gyerekhez hasonló viselkedések. A feltételezés az (Pléh, 1998), hogy a társas világban is léteznek ún. kiinduló rögzített sémák, vagyis rendelkezünk olyan sémákkal, melyek révén társakat tételezünk, szándékokat tulajdonítunk. Ezt nevezi Dennett intencionális hozzáállásnak (Dennett, 1996, Pléh, 1998.). Ezek a sémák nem az egyedi tapasztalat során jöttek létre, hanem az evolúció folyamatában választódtak ki. A kibontakozás azonban több lépésben történik az egyedi élet során. Az emberi fajnál az interszubjektivitás kiemelkedését mind filogenetikailag, mind ontogenetikailag vizsgálva Bruner hangsúlyozza, hogy ennél a vizsgálatnál azt is figyelembe kell venni, hogy mi történik akkor, ha valamilyen patológiás folyamat

22

megakadályozza az interszubjektivitás kialakulását. Négy módszertani alapelvet ajánl ennek a kérdésnek a megvizsgálásához: 1. a kérdéses jelenség természetének szisztematikus feltárása mellett 2. az adott környezetben élő egyed ontogenetikus fejlődése 3. az adott jelenség kulturálistörténeti átalakulásai időről-időre 4. filogenetikus történet vagy evolúció. Az interszubjektivitás megjelenése a csecsemővizsgálatokban Új csecsemőkutatás vette kezdetét, mutat rá Bruner (1996), amikor a fejlődéssel foglalkozók elhatározták, a kognitív forradalom fényében, hogy más szemmel tekintenek a csecsemő mentális életére. A hatvanas évek végétől, a kutatások eredményeinek következtében a csecsemő már nem tekinthető sem "tabula rasa"-nak (Locke), sem olyan lénynek, aki "csengő-bongó zűrzavarként" (W. James) észleli a körülötte lévő világot. A csecsemő "kompetens", csak a kérdéseket kell úgy megfogalmazni, hogy a csecsemő képes legyen rá válaszolni. Azaz a csecsemő veleszületett válaszrepertoárjából kell kiindulni, illetve abból az "éber inaktív " állapotból, amikor a válaszok nem spontán, illetve szükséglet vezérelten jelennek meg, hanem a "feladat" függvényében (Stern, 1985). Az eredmények azt mutatják, hogy a csecsemő igen hamar képes finom diszkriminációra,

a különböző modalitások közti "átvitelre", azaz

az egyik

modalitásban tapasztaltat a másikban ismertként észleli (amodális percepció), a társakra, a szociális kontextusra érzékeny, az ágensek viselkedésének szándékot, jelentést tulajdonít (Stern,1985, Gergely, 1995, 1996) Az interszubjektivitás "bizonyítékait" már az egész korai anya-csecsemő interakcióban megfigyelhetjük. Trevarthen néhány hónapos csecsemőknél rendkívüli szinkronitást figyelt meg a csecsemő és az anya gesztus és vokális mintázata között. Körülbelül a hetedik hónaptól a kommunikáció kettőjük között egyre összetettebb lesz, és a megosztozás kiterjed a külvilág tárgyaira. (Trevarthen, 1979, 1980.) Trevarthen azt állítja, hogy az „elsődleges interszubjektivitás” a csecsemő veleszületett képessége, és ez teszi lehetővé a szerepcserés interakciót anya és csecsemője között már az első 2-3 hónapban. Ez a tudatok összekapcsolását, illetve az intencionális állapotok kölcsönös kommunikációját is feltételezi az anya és csecsemője között. Ezt az elképzelést azonban sokan kritikával fogadják, mivel úgy gondolják, hogy a korai szerepcserés szerkezetet meg lehet érteni anélkül is, hogy

23

az anya intencionális állapotainak ismeretét tulajdonítanánk a csecsemőnek (Stern,1985, Gergely,1995). A kilencedik hónap azonban jelentős változásokat hoz. Megjelennek az ún. instrumentális célú kommunikatív aktusok, mint a mutatás, tekintetváltás. A csecsemő interszubjektív kapcsolódásának változását mutatja az, ahogy a figyelem, a szándék, az érzelmi állapotok megoszthatóságát észleli, illetve arra törekszik. (Trevarthen, 1980, Stern,1985). Kezdetben például az anya követi a gyerek tekintetét, illetve a gyerek követi az anya vizuális útvonalát. (Scaife, Bruner,1975) A kilenc hónaposok azonban nemcsak vizuálisan követik az anya rámutatásának irányát, hanem, miután elérték a célt, visszanéznek az anyára, és úgy tűnik, hogy az anya arcát visszajelzésnek használják annak megerősítésére, hogy elérkeztek a szándékolt célhoz. A gyerek ilyenkor, anélkül, hogy tudatában lenne ennek, nem csak azt szeretné megerősíteni, hogy hozzájutott az anya figyelméhez, hanem azt is, hogy a tekintetek játéka révén a figyelmi fókusz megosztottá vált. (Stern,1985) Ez lenne a tudatok összekapcsolhatósága, amit a gyerek „felfedez” (Gergely,1995). Ebben az életkorban ugyan ritkábban fordul elő az, hogy a gyerek mutat rá valamire, mint az anya által kezdeményezett viselkedés a figyelmi fókusz megosztására, de megfigyelhető. A csecsemő, miközben rámutat valamire, váltogatja a tekintetét az anya arca és a cél között. Ebben az életkorban a mozgás, helyváltoztatás már jellegzetes viselkedés, és nagyon fontos tényező ahhoz, hogy a gyerek más lehetséges perspektívákat fedezzen fel. A rámutatásról feltételezik, hogy az elérés aktusából ered, amely fokozatosan gesztussá alakul át (Bower,1974; Trevarthen,1974; Vigotszkij,1966, idézi Stern, 1985). Kilenc hónapos kor előtt az elérésnél a gyerek nem néz vissza az anya arcára, míg 9 hónapos kor után igen, így amit a csecsemő végez, az már inkább gesztus, mint aktus. A megfigyelések alapján arra lehet következtetni, mutat rá Stern, hogy a kilenc hónaposoknak van némi érzésük arról, hogy rendelkeznek bizonyos figyelmi fókusszal, az anyjuk szintén és, hogy ez a két mentális állapot lehet hasonló és lehet különböző. Ha különböző, akkor "megegyezésre" lehet jutni, és meg lehet osztani. A figyelemköziség (inter-attentionality) valósággá válik.(Stern,1985). Jóllehet Stern és Trevarthen elgondolásai között sok a hasonlóság, Trevarthen "interszubjektivitás" fogalma elsősorban a szándékokra, és motivációkra vonatkozik, és nem az érzelmekre. A Stern által leírt érzelmi ráhangolódás az interszubjektivitás

24

meghatározott formája, amely néhány egyedi folyamatot követel meg. Az érzelmi ráhangolódás olyan viselkedésekben jelentkezik, amelyek a megosztott affektív állapotok érzelmi minőségét fejezik ki anélkül, hogy a belső állapot pontos viselkedéses kifejezését utánoznák. Ennek a ráhangolódó viselkedésnek, mint különálló jelenségnek a létezése és megértése azért fontos, mert

igen sajátos

módon teszi lehetővé a partnereknek, hogy a belső állapotra utaljanak. A ráhangolódó viselkedések átdolgozzák az eseményt, és a figyelmi fókuszt arra irányítják, ami a viselkedés mögött van, azokra az érzelmi minőségekre, melyeket megosztunk. Ennek a feltételei Stern szerint a következők: 1. a szülő képes arra, hogy a csecsemő nyílt viselkedéséből kiolvassa annak érzelmi állapotát 2. a szülőnek úgy kell viselkednie, hogy az ne egyszerű utánzás legyen, hanem valamilyen módon megfeleljen a csecsemő nyílt viselkedésének 3. a csecsemő képes a szülő korrespondáló válaszát úgy olvasni, mint a saját eredeti érzelmi

tapasztalatához illeszkedőt,

és

nem

egyszerűen

a

viselkedésének

leutánzását. Csakis ennek a három feltételnek a jelenlétében lehetséges, hogy egy adott személy érzelmi állapota a másik számára ismert lehessen, ezt mindketten átéljék, és mindez szavak nélkül menjen végbe. Ennek a megvalósulásához az anyának messze meg kell haladnia azt a valódi (téma és variáció) utánzást, amely a csecsemő szociális repertoárjának jelentős része, főleg az első hat hónapban. A ráhangolódás sajátosságai, melyek révén az affektus interszubjektiv megosztása lehetséges: 1. Azt a benyomást keltik, hogy egyfajta utánzás megy végbe. Ez nem pontos másolata a csecsemő viselkedésének, hanem az illeszkedés egy bizonyos formája. 2. Ez az illesztés általában különböző modalitások mentén történik (modalitásközi). Azaz az anya a gyerek viselkedéséhez illeszkedő viselkedésnek a kifejezésére általában eltérő csatornát, vagy modalitást használ, mint a gyerek. 3. Ami illeszkedik, az nem a másik ember viselkedése, hanem inkább a viselkedésnek az az aspektusa, amely a személy érzelmi állapotára utal. Az összemérés tehát nem a viselkedések, hanem a belső állapotok kifejezése között van. Ezek formájukban, módjukban különbözhetnek, de bizonyos mértékben

25

kölcsönösen

kicserélhetőek,

mint

adott,

felismerhető

belső

állapotok

megnyilatkozásai. Stern szerint az anyai ráhangolódásnak több funkciója is van. A teljes ráhangolódás az együtt vagyunk, osztozunk valamiben érzésével jár. Az anyák azonban időnként szándékosan és céllal „félrehangolnak". (ha megkérdezik őket, akkor általában tudják, hogy mit szeretnének elérni, de az már egyáltalán nem tudatos, hogy ezt hogyan is teszik). Például, ha az anya a babát nyugtatgatja, akkor fokozatosan „lefelé hangol”, és ellenkezőleg jár el, ha magasabb izgalmi szintet akarnak elérni. Bruner (1996) az interszubjektivitás kapcsán különböző szintű magyarázatokra és értelmezési keretekre mutat rá. Mások tudatának megértése és magyarázata egy „hallgatólagos” előfeltevésen alapul, amely irányítja a válaszainkat, enélkül nem létezne interszubjektivitás. Számos veleszületett neuropszichológiai mechanizmus teszi fogékonnyá a gyereket bizonyos előfeltevések korai elsajátítására. Például a másik tekintetének követése nagyon hamar megjelenik. Ezt azonban elősegíti az a tendencia, hogy a másik szeme szinte oda vonzza a gyerek szemét egy kortikális központ működése révén, amely kizárólag a szem-szerű konfigurációk hatására aktiválódik. Ugyanakkor sokkal összetettebb pszichológiai alkalmazkodás is lehetséges, amely prediszponálja a gyereket arra, hogy úgy válaszoljon, ahogy válaszol tipikus kulturális interakciókban. Bruner arra utal, hogy a szülő a gyerekkel úgy bánik, mintha annak intencionális állapotait -hiedelmeit, vágyait - számításba venné. Ez a bánásmód azután arra vezeti a gyereket, hogy úgy viselkedjen, mintha neki és a szülőnek egyaránt lennének mentális állapotai.

Bruner szerint ez az interaktív

gyakorlat lenne az út a kölcsönös interszubjektivitáshoz ontogenetikailag, de valószínűleg filogenetikailag is. Jól ismerjük azt a jelenséget, hogy a szülők már néhány hetes csecsemőnek is a kettőjük kapcsolatában megjelenő szándékot tulajdonítanak még az alapvető szükségleteket szolgáló napi gyakorlatba ágyazottan is. (Klinikai tapasztalatok mutatják, hogy ez milyen fontos a megfelelő fejlődéshez) Ahhoz, hogy ebben az „interaktív gyakorlatban” részt vegyünk veleszületetten rendelkezünk egyrészt olyan viselkedési mintázatokkal, melyek a kapcsolatok felvételét és fenntartását szolgálják, másrészt olyan sémákkal, melyek a szociális világban való eligazodás kereteit adják. Másképp fogalmazva, ezek a veleszületett képességek

lehetővé

teszik

a

megfelelő

ingerek

felismerését

és

26

megkülönböztetését, a preverbális kommunikációt, szándékok kinyilvánítását és szándékok tulajdonítását. Viszonylag korán képes a gyerek olyan stratégiát alkalmazni, mellyel mások viselkedését magyarázza, illetve előfeltevésekkel él a jövőbeli viselkedést illetően. Azaz –mint már jeleztük--, intencionális mentális állapotokat tulajdonít másoknak és azt viselkedésük okaként értelmezi (a naiv tudatelméletről lásd.: Gergely,1995; Kiss, 1996, 1997/98). A normálisan fejlődő gyerek megérti, hogy az embereknek vágyaik, hiedelmeik vannak a világról, és hogy elsősorban ezek a mentális állapotok azok, amelyek meghatározzák az emberek viselkedését. Ennek a megértése a korai fejlődéstől kezdődően épül ki, és a hamis vélekedések (Wimmer, Perner, 1983; Leslie, 1987) megértését kb. 4 éves korára éri el a gyerek. A hamis vélekedés fogalmának kialakulását lényeges fordulatnak tekintik a fejlődésben. Leslie (1987) szerint, ahhoz, hogy a gyereknél ne interferáljon a „mintha” világ a valóságos világgal, és képes legyen például valakit becsapni, két különböző reprezentációval kell rendelkeznie.

A mintha játék idejére az adott tárgy tényleges jelentése

megváltozik, de a gyerek továbbra is tisztában van az eredeti jelentéssel. A „mintha játékban” használt tárgynak tehát létezik „elsődleges” vagy „valódi” reprezentációja. Lekapcsolási, másolat készítő, stb. mechanizmusok eredményeként létrejön egy másik szintű reprezentáció is. Az eredeti „valóságos” értelmezés helyébe átmenetileg ez a jelentés értelmezés kerül. Az anya illetve gyerek kommunikációja mutatja a tárgy, helyzet „jelöltségét”. Leslie szerint a veleszületett Tudatelmélet teszi lehetővé ezeknek a szimbolikus játékoknak a megértését és megjelenését. A másik becsapásának képessége a hamis vélekedésről alkotott fogalom kialakulását mutatja. Ezt nevezik a metareprezentációs fordulatnak. „Amikor azt mondjuk, hogy a gyermek fejében lejátszódik a metareprezentációs fordulat, akkor ez alatt azt értjük, hogy reprezentációt képes kialakítani olyan reprezentációs állapotokról, mint a vélekedés.”(Kiss, 1997/98. 381. o.) Olyan szintű reprezentáció kiépüléséről van szó, amelyről valószínűsíthető, hogy a szociális világba való részvételhez alapvető. Mint már korábban említettük, a fejlett szociális élettel rendelkező főemlősök is rendelkeznek azzal a képességgel, amely az embereknél kb. négy éves korra alakul ki. Az azonban kérdéses, hogy a gyerek fejlődésében mik azok a minimális feltételek, melyek ezeket a képességeket kibontakoztatják. Úgy tűnik, hogy a veleszületett képességek és a korai kapcsolatok

27

szerveződése és minősége egyaránt szerepet játszanak. A súlyos fejlődési zavarok összefüggésbe hozhatók ezzel a feltételezéssel. Vannak tehát veleszületett és univerzális képességek és „hozzáállások”, de az előfeltevések, amelyekkel az egyedi életünk során élünk, egyben kulturálisak is. A korán megszerzett kulturális előfeltevések függvényében --melyeket a szülők közvetítenek-- kifejlesztünk a kultúra által „értett”, konvencionális elveket arra, hogy a saját mentális állapotaink milyenek, és azt mások hogyan tapasztalják. Ez Bruner szerint azt jelenti, hogy a kultúra által elfogadott és preferált módok egyaránt vonatkoznak a mentális állapotok kifejezésére és annak „olvasására” is. Valóban alapvető tehát, hogy a szülő úgy bánik a gyerekkel, mintha tudná, hogy mi van a fejében, és elvárja a gyerektől, hogy ő is tudja, mi van az ő fejében. Ez lehetővé teszi a gyerek számára, hogy működőképes tudat elméletet alakítson ki. Feltételezhető továbbá, hogy van valamilyen univerzális pszichológiai készenlét az anya-gyerek interakció ezen formájára. Ugyanakkor az adott kultúra interaktív terétől függően kultúránként változhat, hogy ez a bánásmód hogyan jelenik meg, vagyis a további jelentések hogyan jönnek létre. A gyerek itt sajátítja el a kulturálisan kanonikus használatot (Bruner, 1996). Ez az álláspont tükröződik az affektív tükrözés biofeedback modelljében (Gergely és Watson; Gergely,1996), amely abból a feltevésből indul ki, hogy a belső állapotok közvetlenül nem hozzáférhetőek, azaz a veleszületett képességek önmagukban

ezen

állapotok

azonosítására

és

megkülönböztetésére

nem

elegendőek. Gopnik és Meltzoff (1994) feltételezik, hogy az interoceptív ingerek, belső állapotok a fejlődés kezdetén elsőbbséget élveznek a külvilág ingereivel szemben. Ebből az is következik, hogy például az affektusok közvetlenül, introspektív módon hozzáférhetőek. A Gopnik-Meltzoff modell feltételezése szerint, a csecsemő veleszületett képességei lehetővé teszik, hogy a másik (a szülő) affektív állapotait saját magukban felépítsék, azonosítsák, és azt a szülőnek tulajdonítsák. Gergely több ponton vitathatónak tartja a fenti elképzelést, de itt csak a téma szempontjából relevánsakra utalok. Az egyik az intencionális hozzáállás adaptív funkciója, amiről már korábban is szóltunk. Ennek jelentősége az, hogy a másik várható viselkedését képesek vagyunk bejósolni. A Gopnik-Meltzoff modell azonban ezt nem tudja kezelni. A modern csecsemő kutatások alapján, melyek eredményei szerint kezdetben a külső ingerek jobban hozzáférhetőek, nem valószínű, hogy a saját belső állapotok közvetlenül hozzáférhetőek és tudatosíthatóak lennének.

28

A csecsemő valóban veleszületett módon képes érzelemkifejezésre, illetve a saját belső állapotainak spontán viselkedéses megjelenítésére. Azonban a szülő az, aki ezeket az állapotokat azonosítja, kontrollálja, illetve módosítja (Gondoljunk csak Stern érzelmi ráhangolódás elméletére) Gergelyék feltevése szerint a fenti feladatokon túl, az anya affektív „tükrözése” ún. „reprezentáció építő” funkciót is ellát. Az anya tükrözése révén a csecsemő belső állapota külsővé vált inger lesz, amit a csecsemő értelmez és önmagára vonatkoztat. „...felépíti saját elsődleges affektív állapotainak azon másodlagos reprezentációit, melyek aztán érzelmeinek tudatos percepcióját illetve akaratlagos kontrollját lehetővé teszik.” Gergely Karmiloff-Smith (1996) elméletére alapozva --azt némileg módosítva-- feltételezi, hogy a veleszületett (elsődleges) affektív állapot kifejezések tudatosítása, illetve az arra való reflektálás képessége csak „reprezentációs újraírás” következtében alakul ki, vagyis az elsődleges folyamatok másodlagos reprezentációja révén. Ez pedig csakis interaktív helyzetben, az anya közvetítésével valósul meg. Gergely ennek alapján azt is feltételezi, hogy a Stern által leírt anyai érzelmi ráhangolódás tulajdonképpen a reprezentációs újraírás folyamatát nyújtja. Központi kérdésnek tűnik, hogy az anya hogyan „olvas” a gyerek viselkedéséből, illetve, hogy mit, mikor és hogyan ad vissza „olvasásra”, illetve miként segít ezen képesség kibontakozásában a gyerekének. A tudatelmélet teljesen új magyarázatot, és ezzel új lehetőségeket adott az autizmus

megértésére

(Frith,

Leslie,

Baron-Cohen;

idézi

Happé,1994).

Feltételezésük szerint az autizmus az elme-olvasás képességének hiányával, illetve nem megfelelő működésével jellemezhető. A tudat elmélet alkalmazása az autizmusra azt feltételezi, hogy az autistáknak hiányzik az a képességük, hogy gondolkozzanak gondolatokról és érzésekről, azaz bizonyos szociális, kommunikatív és képzeleti képességük károsodott. Leslie feltételezi, hogy az autista embereknek a metareprezentációs

képességük

sajátos

károsodást

szenvedett.

A

metareprezentáció hiánya azt vonja maga után, hogy képtelenek gondolkodni mentális állapotokról. Ha az autista gyerekek azért nem játszanak „mintha” játékot, mert képtelenek a másodlagos reprezentációra, akkor ők valószínűleg képtelenek mentális állapotok megértésére is. A kommunikatív cselekvéseket illetően figyelemre méltónak tűnik, hogy az autisták használni és megérteni is képtelenek azt a rámutatást, ami a figyelem megosztására irányul, de ugyanez nem igaz arra a helyzetre, ha egy kívánt tárgyra

29

történik a rámutatás. Azok a funkciók tehát, amelyek mások viselkedését befolyásolják, kifejlődnek, míg azok, amelyek mások mentális állapotát befolyásolják, nem (Tager-Flusberg, 1989, Jordan, 1993). A metareprezentáció hiánya az alkalmazkodás szempontjából azért is előnytelen, mivel a társas viselkedést a mentális állapotok terminusaiban értjük meg. „Tudatelmélet” nélkül a szociális világ fenyegető, bejósolhatatlan hellyé válik. A „mentális állapotok megértésének” fogalma számos implikációt tartalmaz azon pszichoanalitikus elméletek számára is, melyek a normális fejlődés, a szülőség, a gondozó-gyerek kapcsolat sajátosságaival foglalkoznak. A dinamikus megközelítés számára is alapvető a gyereknek az a fejlődési folyamata, melynek révén képes a saját és mások mentális állapotait figyelembe venni viselkedésének alakításában. Fonagy és munkatársai (1991, 1998) feltételezik, hogy a borderline személyiségű embereknél a self szerveződés zavarának következtében hiányzik egy fontos funkció, amiért az ún. reflektív-self a felelős. A reflektív-self funkció a mentális működések belső megfigyelésének alapját alkotó pszichológiai képesség, és szoros összefüggésben van a kora gyermekkori emocionális fejlődéssel. A reflektív-self többek között reprezentációkat alakít ki a saját érzésekről, gondolatokról, vágyakról, vélekedésekről, és tudja, hogy a viselkedéséről kialakított reprezentációkat mások gondolatainak tartalmai is befolyásolhatják. A gyerek reflektív-selfje a gondozó pszichikai képességeire reagálva fejlődik. A szerzők feltételezik, hogy a biztonságos kötődés kedvező feltétele és indikátora is egyben a reflektív-self funkció működésének. Az

interszubjektivitás

kialakulása

szempontjából

tehát

az

intencionális

hozzáállásnak kitüntetett jelentősége van. A kötődéselmélet keretében lényegében ugyanezt fogalmazza meg Bowlby, aki szerint a kötődés kialakulásának negyedik, utolsó szakaszában a gyerek képessé válik a dolgokat az anya nézőpontjából is látni, és kikövetkeztetni, hogy milyen érzések, motívumok, célok és tervek révén befolyásolhatja az anya viselkedését. A reprezentációs modell kifejlődése ezeket is magában foglalja, így a gyerek egyre jobban képes alkalmazkodni a másik terveihez, illetve egy kölcsönösen elfogadható kompromisszumot elérni. Erre az intencionalitásra épülnek a narratívumok, melyeknek Bruner a pszichikum fejlődésében meghatározó jelentőséget tulajdonít. Mint írja, a gyermek a narratívum révén tanulja meg szétválasztani a cselekvést, a gondolkodást és az érzelmeket, majd ugyancsak a naratívumok azok, amelyek révén képessé válik, hogy

30

egységbe fogja a pszichikum e három alapvető tényezőjét (Bruner és Lucariello, 1989; László,1999). A fejlődés- és klinikai pszichológus számára a történet, amit hall, vagy a játék, amit játszik a gyerekkel, egyaránt adhat betekintést a biológiai múltunkból fakadó képességekbe és lehetőségekbe, és a társas világ, a kultúra mentén szerveződő belső élményvilágba. A megosztás körének bővítése egyaránt támaszkodik a megismerésre és a megértésre. A jelentés azonban mindig interszubjektív. Bruner (1996) hangsúlyozza, hogy az emberi viselkedés megértéséhez az evolúciós gyökerek, a veleszületett adottságok szem előtt tartásával azt is meg kell értenünk, hogy adott helyzetben a résztvevők a jelentésadási folyamatban a dolgokat, aktusokat hogyan értelmezik. Az adott helyzetet tehát sohasem lehet figyelmen kívül hagyni, mivel a tudás és a cselekvés mindig lokális, mindig a résztvevők hálózatában helyezkedik el. A biológia és a kultúra egyaránt lokálisan működik, vagyis átfogó alapelveik helyzethez kötöttek.

Összefoglalás A biogenetikai törvény széleskörű elterjedése még egy évszázad távlatából is foglalkoztatja

a

kutatókat.

Medicus

(1992)

visszanyúlva

a

gyökerekhez

interdiszciplináris megközelítéssel fejti ki, hogy e törvény érvényessége a viselkedés egyedfejlődésére soha sem nyert bizonyítást. Charlesworth (1992b) hangsúlyozza, hogy az ontogenezis és filogenezis közti bonyolult kapcsolatoknak a megismerése a tudományos kutatás előtt áll, ám ezen az úton a bigenetikai elv kevés használható támponttal szolgál. Ha azt állítjuk, hogy az egyén viselkedésének egyedfejlődése megismétli az ősi fajok filogenezisét, akkor amellett érvelünk, hogy a hasonlóságok felhalmozódásából történeti okságra következtethetünk. A hasonlóságok, és a korrelációk, melyek a hasonlóságokhoz vezettek, nem okságiak. Azt az okságot, amelyet a rekapitulációs elmélet megkövetel, megalapozatlan ezekből a korrelációkból kikövetkeztetni. A fejlődéspszichológia jelentős lépést tett előre a gyermeki viselkedés megértésének terén, amikor a szelekció és túlélés gondolatkörét beemelte kutatásaiba és értelmezéseibe. Ebben a folyamatban Bowlbynak meghatározó szerepe van. Az anya-gyerek kapcsolat megközelítésében kritikus pont volt, amikor

31

Bowlby felhasználta Harlow kísérleti eredményeit, és a kontakt komfort fogalmát megpróbálta elhelyezni saját elméletében. A már korábban leírt viselkedések funkcionális és evolúciós terminusokban történő értelmezése hatékonynak bizonyult. Bowlby például a „ gyermekkori irracionális félelmeket” (sötététől, egyedülléttől, leeséstől való félelem) teljesen más megvilágításba helyezte, amikor úgy érvelt, hogy ezek funkcionálisak voltak a környezetünkhöz való evolúciós alkalmazkodás során. Egyetérthetünk Hinde-dal, aki másokhoz hasonlóan, óv az egyszerű párhuzamosságok túlértékelésétől. Szerinte sok fejlődéspszichológus úgy képzeli, hogy valamennyi biológiai, etológiai ténynek vannak párhuzamos vonatkozásai az állati és emberi viselkedésben. Párhuzamosságokat természetesen lehet találni, de ezek a felismerések csak akkor értelmezhetőek, ha megtaláljuk az elemzések megfelelő szintjét. Amit érdemes keresni, ahogy ezt a humánetológusok is teszik, azok a hasonló viselkedések mögött meghúzódó szabályozó elvek (Csányi, 1999). Az azonban kétségtelen, mutat rá Hinde (1992), hogy a széttartó tények, melyek egymástól elszigeteltnek, vagy függetlennek tűnnek, evolúciós perspektívából integrálhatókká válnak. A társas kapcsolatok, a rokonok támogatása, a saját és idegen csoport megkülönböztetése, az együttműködés és kölcsönösség szelekciós előnynek bizonyult. A szociális kapcsolatok terén számos veleszülett viselkedési tendencia azonosítható, melyek az evolúció folyamatában a túlélés és alkalmazkodás szolgálatában állnak.

A fejlődéslélektani elméletek és kutatások több ponton

illeszkednek ehhez a megközelítéshez, akár nyíltan, akár implicit módon. Az idegenektől való félelem viszonylag meghatározott időben történő megjelenése, a korai anya-gyerek viszony hatása a későbbi kortárs kapcsolatokra, illetve a szociális érvényesülésre ebbe a körbe tartozik. Korábban említettük, hogy a nem biztonságosan kötődő gyerekek viselkedési stratégiáik révén az adott feltételek között saját sikerességük optimalizálására törekednek. Ugyanakkor -- longitudinális vizsgálatok alapján - az is valószínű, hogy a biztonságosan kötődő gyerekek előnyösebb helyzetben vannak az új feltételekhez való alkalmazkodásban, mivel rugalmasabbnak,

önállóbbaknak,

a

szociális

kapcsolataikban

ügyesebbnek

bizonyulnak. A gyerekbántalmazás vizsgálatában is gyümölcsözőbbnek tűnnek azok a megközelítések, melyek szem előtt tartják a szülők izoláltságát, a rokonok támogatásának hiányát, vagy a nevelő szülői státuszt.

32

A velünk született viselkedési tendenciák tehát elősegítik, de valamilyen mértékben meg is szabják szociális viselkedésünket, illetve azon viselkedések megjelenését és kiválasztását, melyek az alkalmazkodás szempontjából előnyösek. Feltételezhető azonban, ahogy erre korábban is utaltunk, hogy a bonyolult szociális viselkedést nem a gének határozzák meg közvetlenül, hanem az elsősorban az agy információ feldolgozó képességével hozható összefüggésbe (Trivers,

Bereczkei,

1991). A pszichológia fogalmaival élve feltételezhető, hogy mind az észlelésünket mind a gondolkodásunkat meghatározott sémák irányítják, melyek lehetővé teszik már igen korán az ingerek azonosítását, diszkriminációját, majd a környezeti ingerek hatására a belső reprezentációk egyre árnyaltabbá és differenciáltabbá válását. Szociális világba születünk és a társaknak szándékokat tulajdonítunk. Ezen képességünk mögött szintén kiinduló rögzített sémák állnak. Az „intencionális hozzáállás” alapvető az egyedi élet során alakuló interakciókban.

Ez a sajátos

interaktív gyakorlat a interszubjektívitás alapvető kritériuma. A tanulmány arra kíván rámutatni, hogy miként változott, alakult az evolúciós szemlélet a fejlődési modellekben. Az elemzésből az is következik, hogy a fejlődéspszichológia sohasem maradhat a saját szűk keretein belül. Egyrészt saját belső fejlődése okán, másrészt pedig azért, mert mindig megtermékenyítően hatott más területek kutatásaira és elméleteire. Karmiloff-Smith (1996, 254.o.) könyve bevezetésében a következőket írja: „... (könyve) célja nem pusztán az hogy eljusson a fejlődéslélektannal foglalkozó pszichológusokig, hanem hogy rávegye a kognitív tudósokat is arra, hogy a kognitív fejlődést az emberi elme/agy fejlődésével, belső szerveződésével foglalkozó komoly elméleti tudománynak, és ne csupán egy kedves empirikus adatbázisnak tekintsék, amely mindössze azt próbálja megfejteni, hogy vajon hány éves korban figyelhető meg egy adott külső viselkedés.” A fejlődési modellek alakulása egyben azt is mutatja, hogy magának az evolúciós elméletnek is van evolúciója.

Ainsworth,M.D.S., Blehar,M.C., Waters,E., Wall,S. (1978): Patterns of Attachment: A Psychological Study of the Strange Situation. Hillsdale,NJ:Erlbaum.

33

Baldwin, J.M. (1983): A gyermekkor pszichológiája. In.:Pléh(szerk):Pszichológiatörténeti Szgy. I. 224-228. Bereczkei T.(1991): A génektől a kultúráig. Gondolat, Bp. Bereczkei T.(1998): A belénk íródott múlt. Dialóg Campus Kiadó Bp-Pécs Boring, E.G.(1983;1961): A mérés kezdete és fejlődése a pszichológiában. In.:Pléh(szerk):Pszichológiatörténeti Szgy. I. 85-105..

Bowlby,J.(1951): Maternal Care and Mental Health. W.H.O. Monograph No.2, Geneva.

Bowlby,J.(1958): The Nature of the Child’s Tie to his Mother. International Journal of Psychoanalysis, 39. 350-373.

Bowlby,J.(1969): Attachment and Loss, Vol, 1. Attachment. London Hogarth Press.

Bowlby,J.(1982): Attachment and Loss: Retrospect and Prospect. American Journal of Orthopsychiatry, 52. 664-678.

Bretherton, I.(1985): Attachment Theory: Retrospect and Prospect. In.: BrethertonWaters (eds.): Growing Points of Attachment Theory and Research. Monographs of the Society for Research in Child Development, 50, 1-2, Serial No. 209, 3-38.

Bruner,J.(1996): The Culture of Education. Mass: Harvard University Press, Cambridge.

Bruner,J. and Lucariello,J. (1989): Monologues as narrative recreations of the world. In.: Nelson,K.(ed.): Narratives from the crib. Harvard University Press, Cambridge.Cairns, R.B.(1992): The Making of a Developmental Science: The Contributions and Intellectual Heritage of James Mark Baldwin. Developmental Psychology, Vol. 28 1. 17-24.

34

Charlesworth,W.R.(1992a): Darwin and Developmental Psychology: Past and Present. Developmental Psychology, Vol. 28. 1. 5-16.

Charlesworth,W.R.(1992b): Commentary (Medicus,G.: The Inapplicability of the Biogenetic Rule to Behavioral Development .Human Development, 35. 9-11.

Clarke,A.M., Clarke,A.D.B. (eds.) (1976): Early experience: Myth and evidence. London, Open Books.

Clarke-Stewart,A., Perlmutter,M., Friedman,S.(1988): Lifelong Human Development. John Wiley and Sons.

Csányi Vilmos (1999): Az emberi természet. Humánetológia. Vince Kiadó, Budapest. Dennett,D.C.(1996): Az igazhívők: az intencionális stratégia és sikerének forrásai. In.:Pléh (szerk.): Kognitív tudomány. Osiris, Budapest, 153-168.

Fonagy,P.,Steele,M., Steele,H.,Moran,G.S., Higgitt,A.C.(1991): The Capacity for understanding mental states: The reflective self in parent and child and its significance for security of attachment. Infant Mental Health Journal, 13, 200-216. Fonagy,P.,Target,M. (1998): A kötődés és a reflektív funkció szerepe a szelf fejlődésében. Thalassa, 9., 1. 5-44. Freud,S.(1915): Három értekezés a szexualitás elméletéről. Dick Manó,Bp. Freud,S.(1989): Önéletrajzi írások. Cserépfalvi, Bp.

Gergely Gy., Nádasdy Z., Csibra G., Bíró Sz. (1995): Intencionalítás tulajdonítása egyéves korban. Pszichológia, 15. évf., 8. 331-367.

Gergely Gy (1996): „Hoppá!” Avagy az eszmélkedés lélektana. A szociális tükrözés szerepe az öntudat és az önkontroll kialakulásában. Pszichológia, 4. 361-382.

35

Gould, S.J.(1977): Ontogeny and Phylogeny. Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, London, England.

Grossmann,K., Grossmann,K.E., Spangler,G., Suess,G., and Unzner,R.(1985): Maternal sensitivity and newborns’ orientation responses as related to quality of attachment in northern Germany.In.: Bretherton-Waters (eds.): Growing Points of Attachment Theory and Research. Monographs of the Society for Research in Child Development, 50, 1-2, Serial No. 209, 233-278.

Hamilton,W.D.(1964): The genetical theory of social behavior. Journal of Theoretical Biology, 7, 1-52.

Harlow,H.F. and Zimmerman,R. (1959): Affectional responses in the infant monkey. Science, 130, 421-432.

Happé, F.G.E., Jordan,R. (1994): Introductory Handbook Autism. University of Birmingham.

Hinde,R.A. (1982): Attachment: Some conceptual and biological issues. In.: Parkes,C. and Stevenson-Hinde,J.(eds.): The place of attachment in human behavior. New York, Basic Books.

Hinde,R.A.(1992): Developmental Psychology in the Context of other Behavioral Sciences, Developmental Psychology, V ol. 28, No. 6, 1018-1029. Karmiloff-Smith,A. (1996): Túl a modularitásán: a kognitív tudomány fejlődéselméleti megközelítése. In.: Pléh (szerk.): Kognitív tudomány. Osiris, Budapest, 254-281.

Kiss Szabolcs (1996): Az „elmélet” elmélet és a szimulációs megközelítés szerepe a gyermeki tudatelmélet magyarázatában. Pszichológia, 16, 383-396.

Kiss Szabolcs(1997/98): A mentális terminusok jelentés-változásának problémája a kognitív fejlődésben. Magyar Pszichológiai Szemle, LIII.(37), 1-4. 379-393.

36

László János (1999): Társas tudás, elbeszélés, identitás. A társas tudás modern szociálpszichológiai elméletei. Scientia Humana/ Kairosz.

Leslie, A.M. (1987): Pretence and representation: The origins of „Theory of Mind”. Psychological Review 94. 412-426.

Main,M.(1990): Cross-Cultural Studies of Attachment Organization: Recent Studies, Changing Methodologies, and the Concept of Conditional Strategies. Human Development, 33. 48-61.

Main,M.(1992): Metacognitive knowledge, metacognitive monitoring and singular (coherent) vs. multiple (incoherent) models of attachment: Findings and directions for future research. In.: Harris,P., Stevenson-Hinde, Parkes,C. (eds.): Attachment across the lifecycle. New York: Routledge.

Marler,P.(1976): An ethological theory of the origin of vocal learning. Ann. N.Y. Acad. Sci., 280, 388-396.

Miyake,K., Chen,S.J. and Campos,J.J.(1985): Infant temperament, mother’s mode of interactions, and attachment in Japan. In.: Bretherton-Waters (eds.): Growing Points of Attachment Theory and Research. Monographs of the Society for Research in Child Development, 50, 1-2, Serial No. 209, 276-297.

Medicus,G.:(1992): The Inapplicability of the Biogenetic Rule to Behavioral Development. Human Development, 35, 1-8)

Morss,J.R.(1990): The biologising of Childhood: Developmental Psychology and the Darwinian myth. Hillsdale,NJ: Erlbaum.

Pléh Cs.(1992): Pszichológiatörténet. A modern pszichológia kialakulása. Gondolat, Bp.

Pléh Cs.(1983): Pszichológiatörténeti Szöveggyüjtemény I. Tankönyvkiadó, Bp.

37

Pléh Cs.(1996): Kognitív tudomány. Osiris, Bp.

Pléh Cs.(1998): Bevezetés a megismeréstudományba. TypoTex Kft. Elektronikus Kiadó, Bp.

Richards R.J.(1987): Darwin,Mind, Behavior.Univ. of Chicago Press.

Róheim G. (1984): Primitív kultúrák pszichoanalitikus vizsgálata. Gondolat, Bp.

Rutter,M. (1979): Maternal deprivation 1972-1978, New findings, new concepts, new approaches. Child Development, 50, 283-305.

Sagi,A., Lamb,M.A., Lewkowicz,K.S., Shoham,R., Dvir,R., and Estes,D.(1985): Security of infant- mother- father and -metapelet attachments among kibbutz-reared Israeli children. In.: Bretherton-Waters (eds.): Growing Points of Attachment Theory and Research. Monographs of the Society for Research in Child Development, 50, 12, Serial No. 209, 257-275.

Scaife,M. and Bruner,J.S. (1975): The capacity for joint visual attention in the infant. Nature, 253, 265-266.

Schaffer,H.R. and Emerson,P.E.(1964):The development of social attachments in infancy. Monograph Soc. Res.Child Development, 29, Serial No. 94.

Sulloway,F.J.(1987): Freud, a lélek biológusa. Túl a pszichoanalitikus legendán. Gondolat, Bp.

Spitz,R. (1965): The first Year of Life. International Universities Press.

Stern,D.(1985): The Interpersonal World of the Infant. Basic Books, New York.

Trevarthen.C.(1979): Communication and cooperation in early infancy: A description of primary intersubjectivity. In.: Bullowa,M.M.(ed.): Before Speech: The beginning of interpersonal communication. New York: Cambridge University Press.

38

Trevarthen,C. (1980): The foundations of intersubjectivity: Development of interpersonal and the cooperative understanding in infants. In.:Olson,D.R.(ed.) The Social Foundations of Language and Thought: Essays in Honor of Jerome Bruner. New York: Norton.

Trivers,R.(1971): The evolution of reciprocal altruism. Quarterley Review of Biology.

Trivers,R. (1985): Social Evolution. The Benjamin Cumming Publication Co. V.Binét Ágnes(1993): Az „attachment”-vita Bowlby elméletéről, Zazzo nyomán. In.: Gerő(szerk.): A gyermekpszichoterápia elmélete és gyakorlata. II. A fejlődés viszontagságai. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 70-93.

Wellman (1990): The Child’s Theory of Mind. Cambridge MA, MIT Bradford.

White,Sh.H.(1992): G. Stanley Hall: From Philosophy to Develpomental Psychology. Developmental Psychology, Vol. 28. 1. 25-34.

Wimmer,H., Perner, J. (1983): Beliefs about beliefs: representation and constraining function of wrong beliefs among young children’s understanding of deception. Cognition, 13, 103-128.

39

40