AZ EURÓPAI UNIÓ, A MEXIKÓI EGYESÜLT ÁLLAMOK ÉS AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK KERESKEDELMI ÉS KULTURÁLIS KAPCSOLATAI

Budapesti Gazdasági Főiskola KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR NEMZETKÖZI KOMMUNIKÁCIÓ SZAK EU – kapcsolatok szakirány

AZ EURÓPAI UNIÓ, A MEXIKÓI EGYESÜLT ÁLLAMOK ÉS AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK KERESKEDELMI ÉS KULTURÁLIS KAPCSOLATAI

Készítette: Fülöp Ádám

Budapest, 2006.

2

Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék Bevezetés

5

I.

Nyitott gazdaság – nyílt sebek

9

II.

Az európai színtér

13

2.1

A Lisszaboni Stratégia továbbgondolása – régi-új célok

13

2.2

Az EU és a latin-amerikai regionális együttműködések – CAFTA,

III.

IV.

V.

Mercosur, Andoki Közösség

15

2.3

Az 25 európai-, és az 50 amerikai csillag

17

2.4

Egy rehabilitált gyarmat – Az EU és Mexikó kapcsolatai

19

Az Egyesült Államok színtere

22

3.1

„Szabad Amerika” – FTAA

22

3.2

A NAFTA – avagy „a pórázon vezetett kiskutya”

23

3.3

Kereskedelem és migráció - avagy „latin Amerikai Egyesült

Államok”?

28

3.4

30

Az Egyesült Államok és Mexikó ma

A mexikói színtér

32

4.1

Mexikó: „fejlődő” vagy „fejlett” ország?

32

4.2

A kizsákmányolás magasiskolája

35

4.3

A szabadkereskedelem csapdái – avagy fair-e a free trade?

37

4.4

Úton a szabadkereskedelem felé

41

4.5

„Keserű kávé” – a szabadkereskedelem közvetlen hatása

49

4.6

A „fair” válasz

53

4.7

Fair trade az Európai Unió és Mexikó között

55

A közös színpad 5.1

58

Az Egyesült Államok gazdasági-kulturális gyarmatosítása

Mexikóban – avagy a „koka-kolonizáció”

58

5.2

60

Jövő-alternatívák – Mexikó és az „ébredező” Latin-Amerika

VI.

Befejezés

62

VII.

Irodalomjegyzék

64

3

„Látva a világszerte terjedő kapitalizmus által okozott társadalmi és gazdasági pusztítást, eljött a valóság kimondásának pillanata. Először is ki kell jelentenünk azt a kemény igazságot, hogy a kapitalizmus nem teljesítette az egyetemes béke és jólét megteremtésére vonatkozó ígéretét, hanem éppen ellenkezőleg, pusztító kudarcnak bizonyult. A rendszer azáltal, hogy képes a vagyon koncentrálására, elképzelhetetlenül nagy egyenlőtlenségeket eredményezett, és több mint egymilliárd embert lealacsonyító és életet veszélyeztető szegénységbe taszított. […] E rendszer uralja és kereskedelmi jellegűvé teszi a tömegtájékoztatást, ezáltal elpusztítja a nemzeti és helyi kultúrák gazdag változatosságát, ami önazonosságunk forrása lenne és értelmet adna életünknek.” David C. Korten

4

Bevezetés

Jelen dolgozatban az Európai Unió, a Mexikói Egyesült Államok és az Amerikai Egyesült Államok gazdasági és kereskedelmi kapcsolatait vizsgálom, amely tágabb értelemben magába foglalja az Észak és Dél problémáját. Külön hangsúlyt fektetek a szabadkereskedelem elemzésére, annak a Déli országokra gyakorolt hatására. Összehasonlító elemzésben bemutatok egy lehetséges alternatívát, a méltányos kereskedelmet. Végül a mexikói szociokulturális térben tanulmányozom a szabadkereskedelem lehetséges következményeit. 2003 és 2004 között fél évet töltöttem Mexikóban, főként kis falvakban, megismerkedtem nagyon sok helyivel, láttam életmódjukat és tapasztaltam azokat a hatásokat, amelyeket a gazdaság globalizációja okozott a térségben. A kutatás témája tehát elsősorban személyes indíttatású; a „szemtől szembeni” találkozás szolgált alapul a kutatás irányának kijelölésére. Másodsorban a „harmadik világ”, illetve a „fejlődő” és a „fejlett” világ kapcsolata egyre nagyobb hangsúlyt kap mind a média, mind a közpolitika napirendjében, hiszen a világkereskedelem számos olyan új problémát és kihívást teremt, amivel szembe kell nézni, és aminek megválaszolása közös feladatot jelent. A kutatás során két fő állítást bontok ki részletesen és ezeket vizsgálom meg különböző megvilágításban. Első tézisem az, hogy Mexikó túlságosan függ az Egyesült Államoktól, ez pedig hosszú távon nem hozza el a minőségi fejlődést. Másodikként azt állítom, hogy az Európai Unió lehetne a potenciális ellensúly az Egyesült Államokkal szemben, mind gazdaságilag, mind politikailag, mind pedig kulturálisan. Mindennek az alátámasztására és a jobb megértés érdekében, a dolgozat struktúrája a következőképpen alakul: Az első részben egy meglehetősen szubjektív prológusban felvázolom azokat a kulcsmotívumokat, amelyekre a dolgozatban majd vissza-vissza utalok. Célom,

5

hogy az ismert gazdasági alapkifejezéseket más kontextusba és megvilágításba helyezzem, azokat adott esetben más jelentéssel ruházzam fel. A második részben az Európai Unió kerül bemutatásra. A jelenlegi kereskedelem-politikát alapul véve kitérek a Latin-Amerikai integrációkkal való kapcsolatára, majd bemutatom az Egyesült Államokkal és végül a Mexikóval való viszonyát is. Ennek a résznek az a célja, hogy egy nagyobb rálátásból indulva, összehasonlítsa az Európai Uniónak az amerikai földrész különböző régióival lévő viszonyát. A harmadik részben az Egyesült Államok szemszögéből elemzem először az általa támogatott jelenlegi integrációs erőfeszítéseket az amerikai földrészen. Részletesen

tárgyalom

a

NAFTA-megállapodás

előzményeit,

hatásait

és

következményeit. Fontos elemnek tekintem, ezért a következő fejezetben részletesen kitérek arra, hogy a NAFTA-megállapodás hogyan függ össze a migrációs tendenciákkal. Majd rövid áttekintést adok a mai amerikai-mexikói kapcsolatokról. Ennek a résznek az a célja, hogy bemutassa az Egyesült Államok és Mexikó közötti legfőbb megállapodás hiányosságait és hátrányait. A dolgozat hangsúlyos, negyedik része a mexikói szemszöget képviseli. Az első három fejezetben azt a kérdést járom körbe, hogy mi alapján nevezhetünk egy országot „fejlődőnek”, milyen technikákkal történik a volt gyarmatok erőforrásainak kiaknázása, és milyen hátrányokkal jár egy „fejlődő” ország számára a szabadkereskedelem. A negyedik fejezetben olyan alapvető kérdéseket érintek, amelyeknek a megválaszolása, illetve már maga a kérdésfelvetés is elengedhetetlen ahhoz, hogy mélyebben megértsük a „fejlődő” és a „fejlett” világ közötti akár kereskedelmi, akár kulturális kapcsolatot. Így a valódi kutatási témát kiszélesítve, annak nagyobb távlatot adva hipotéziseket állítok fel. Ezekre később igazolást is találok az egyes példákon keresztül. Ennek a résznek a második fele tehát azt kívánja érzékeltetni, hogy igenis van olyan alternatíva a szabadkereskedelemmel szemben, amelyik ésszerű alapokon nyugodva, előrelátóbb, fenntartható gazdasági modellt tud nyújtani a nemzetközi kereskedelem számára. Egy kézzelfogható példán keresztül igazolom, hogy a fair trade mozgalom milyen eredményekkel és sikerekkel jár ugyanabban a gazdasági térben, ahol ugyan a hagyományos kereskedelem a

6

meghatározó, mégis a fair trade életképessége kétségtelenül látványos és nem kevés reménységre ad okot.1 Az ötödik részben röviden kitérek az Egyesült Államok kulturális gyarmatosító szerepkörére, mint olyan faktorra, ami a globálissá váló kereskedelem egyik áttételes következménye. Egy saját tapasztalaton nyugvó példán keresztül bemutatom, hogy a szabadkereskedelem negatív hatásai a kultúra területén is kézzelfoghatóak.

Az

utolsó

fejezetben

pedig

Mexikó

további

lehetséges

együttműködési területeit vetítem előre, elsősorban azt a potenciális menekülési útvonalat, amely a most szerveződő latin-amerikai politikai, gazdasági összefogáshoz való csatlakozásban rejlene. A kutatás során a kritikai hangvételt az egyik oldalon nem mellőzve, eljutok oda, hogy létezik egy emberségesebb viszonyt feltételező kereskedelmi gyakorlat, amely nem mellékesen, sokkal tágabban értelmezi saját felelősségi körét. Az alapelv: megvalósítani a szolidaritáson nyugvó kereskedelmet. Az egyik legismertebb mozgalom neve fair trade, vagyis méltányos kereskedelem, egy olyan gyakorlat, amely figyelembe veszi a környezeti értékeket, az emberi teljesítőképesség határait, és az etikus kereskedelmet akarja mindenáron megvalósítani. Ennek a kereskedelmi gyakorlatnak ma még azonban nagyon kicsi a realitása. Fontos szempont az is, hogy a földrajzi elhelyezkedésből adódóan a dolgozatban szereplő három térség közötti viszonyban más és más pontok válnak hangsúlyossá. A hagyományos kereskedelmi mechanizmus mindkét irányba egyazon elven működik, ezért tartom az említett alternatívát mindkét esetben példamutatónak. Mindegyik esetben élő példák szolgálnak arra, hogy bemutassam, a méltányos kereskedelemnek van valóságalapja. A kutatás módszeréül olyan alapvető erőforrások szolgáltak, mint a könyvtárlátogatás és az internet használat. A CEU (Közép-Európai Egyetem) könyvtárában több nagyon jó szakkönyv és tanulmánykötet állt a rendelkezésemre, akárcsak a Külkereskedelmi Főiskola Európai Uniós Dokumentációs Központjában. Továbbá személyes tapasztalataim, az intézménylátogatások (Mexikói Nagykövetség, Védegylet) és számos gazdasági, környezetvédelmi szakemberrel való beszélgetés is elengedhetetlennek bizonyult a dolgozat megírásában.

1

A magyar szakirodalomban a mozgalomra leginkább használt kifejezése a méltányos kereskedelem, de sokszor használják a fair trade-et is, miután ez magyarul is közérthető.

7

A szakdolgozat megírása alatt ezen kívül részt vettem egy civil alapítvány kísérleti programjában. A programban szereplő középiskolások elméleti és gyakorlati képzést kaptak azzal a céllal, hogy élőben tanulják az érdekérvényesítést, annak technikáit és lehetőségeit. A projekt januártól áprilisig tartott és azt tűzte ki célul, hogy hat középiskolás fiatallal feldolgozzuk a fair trade-et és annak magyar vonatkozását. A közös munka során interjúkat készítettünk olyanokkal, akik a téma szempontjából relevánsnak számítanak. Ennek eredményeképpen született meg az a werk- és dokumentumfilm, mint a kutatás olyan kiegészítő anyaga, amely ugyancsak hozzájárult a teljesebb kép kialakításához.

8

I. Nyitott gazdaság – nyílt sebek

Európa az 1500-as évek után, az Újvilág felfedezésével gazdaságát teljesen más alapokra helyezte. Megindult a még szélesebb körű, most már valódi világkereskedelem, ahol még minden nagyon lassan jutott el egyik helyről a másikra. A technika fejlődésével azonban ez egyre gyorsult. A gyarmatokból az európai anyaállamok addig soha nem látott mértékben meggazdagodtak. A földrészek közötti kapcsolat tehát a hódítással kezdődött. Adva volt egy találkozás, amit civilizálatlan módon kezeltek a fehér emberek.

Elkezdődött az

együtt-nem-működés. A rablóháborúk, a vég nélküli pusztítás, a kizsákmányolás, a harc a földekért, a munkaerőért, az úgynevezett javakért. Évszázadokon keresztül az elnyomás és a rövidlátó haszonnövelés volt a cél. A mai politikai, gazdasági, kulturális kapcsolatok természetesen sokkal árnyaltabbak és kifinomultabbak, mint elődeink durva és nyers, sokszor kíméletlen viselkedése. A mai nemzetközi kapcsolatok, a diplomáciai semlegesség és óvatosság nevében már sokkal érettebbek. Ez mindenképpen haladás ebből a szempontból, még akkor is, ha felmerül a kérdés, vajon „nagypolitikai” szinten meg lehet-e oldani, vagy egyáltalán lehet-e alakítani az egyes ember életét, és úgy alakítani, hogy az annak a javára váljon? Vagyis melyek azok a csatornák, amelyeken keresztül a diplomáciai megállapodások a gyakorlatban érvényesülhetnek, és hogy lehet kézzelfoghatóvá, emberközelivé tenni két ország között egy megállapodást? Hol lehet tetten érni a hatásokat? Nem kétséges, hogy a legtöbb esetben hosszú távú célokról van szó, tehát a hatás is hosszú távon válik érzékelhetővé az egyes ember számára is. A másik kérdés pedig az, hogy a nagy célok nevében megvalósuló tervek ellenőrizhetők-e kellőképpen? A nemzetközi kereskedelem ma sajátos módon újkori gyarmatosításnak tűnik. Az egyre növekvő igényeket egyre növekvő termeléssel próbáljuk kielégíteni,

9

miközben nem vesszük észre, hogy saját magunktól és utódainktól lopunk el mindent. A „fejlődő” világ beleesett egy olyan csapdába, amely ördögi körré kezd fajulni. Látszólag nincs más lehetősége nagyon sok Déli országnak, mint olyan erdőgazdálkodást folytatni, aminek rövid időn belül nagyon súlyos következményei lesznek. Mindezt általában azért, hogy a Nyugati világ luxusigényeit kielégíthessék. A jelenség Mexikóban, de Latin-Amerikában máshol is megtalálható: a helyi lakosság az erdőjét odaadja földekért. A mindennapi megélhetésért való küzdelem felőrli az embereket, és kevesen vannak azok, akik hosszú távon képesek gondolkozni, és látják, merre tartunk, és hova vezethet a mai kor mindent uraló versenyszelleme. Az egymásért való felelősség tudata egyre jobban elhomályosul, az ember folyamatos fenyegetettség alatt érzi magát, ahonnan nem tud máshogy kitörni, csak ha minél gyorsabban és minél többet szerez önmagának. A Déli országok saját elképzelésük szerint alkalmazták a neoliberális gazdasági mintát, amely viszont öntörvényűen alakítja az életüket. Egyrészt kényszer volt ez, másrészt önként is belevetették magukat a világkereskedelembe. Nem akartak túlságosan leszakadni. Jelen pillanatban azt lehet látni, hogy a gazdasági rendszer terjesztése mellett megjelent egy kulturális terjeszkedés is. A globalizáció általános képlete szerint a különböző népek kulturális, tradicionális, gazdasági mentalitásai egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a találkozás direkt módon megy végbe, és egyfajta csere indul meg, ahol a különböző társadalmi tudás-készletekből válogat mindenki a maga ízlése szerint. Ez a társadalmi tudás-készlet minden nemzetnél más és más, és magába foglalja mind a múltban gyökerező, mind a jelenre alkalmazható akár politikai, akár gazdasági ideológiákat is. A csere alapját a kapcsolat adja. A valódi kapcsolat pedig a másik, idegen egyén, kultúra, rendszer megismerésén alapul. A kulturális különbségek nem zárják ki két vagy több állam, nép egymás mellett élését. Sőt. A tovább lépés, a kreativitás mozgatórugója a színes társadalom. A csere viszont csak abban az esetben maradhat tiszta, ha nem áll érdekemben a másikra ráerőltetni a saját elképzelésemet, saját elveimet, saját ideológiámat. A 20. század ideológia-háborúja messze nem ért még véget; egy másik szintre, egy másik diszciplína mögé bújt. Vagy inkább sok diszciplínát fed le egyszerre; azonos ideológia gyűrűzött be a társadalom minden területére. Nem kétséges, hogy a gazdaság ma mértéktelenül befolyásol mindent; bátran nevezhetjük a kapitalizmust olyan gazdasági ideológiának, ami ugyan nem ma született, de ma látványosan uralja a korszellemet. A háború tehát inkább egy virtuális háborúhoz hasonlítható, hiszen nincs kézzel 10

fogható ellenség. A cél: meghódítani minden területet, szabad áramlást engedni a javaknak, a szolgáltatásoknak és a tőkének. Ez az úgynevezett piacliberalizálás. Haszon-növelés, versenyképesség-növelés. Minél többet, minél kevesebb idő alatt. Minél gyorsabban, minél magasabbra, minél messzebbre. Az ember megpróbálja átvenni az idő szerepét, és mesterséges módon fel akarja gyorsítani. „Területet, időt, anyagot, erőt, energiát kihasználni.”2 Mindez oda vezet, hogy az ember az őt körülvevő adottságokkal már nem tud élni: visszaél velük. Ezzel párhuzamosan jelent meg az a fajta sajátos hatalmi aktus, hogy a Nyugat által elmaradottnak, „fejlődő” országnak nevezett államokat szükségképpen konvertálni kell az általa felkínált rendszerre. A rendszer pedig ebben az esetben jelent kultúrát, politikát, gazdaságot, vagyis egy komplex társadalmi formát. Az érintett országok, mivel nincs más lehetőségük, elfogadják a feltételeket, és megpróbálnak a játékszabályok szerint játszani. Ha rosszhiszeműek akarunk lenni, azt is mondhatjuk, a Dél az, amelyik rosszul alkalmazza a rendszert. A Nyugat felajánlott egy alternatívát, amivel még nem ígérte meg, hogy kihúzza őket a bajból, de legalább a teljes leszakadástól látszólag megmenekülhetnek. Mivel azonban más lehetőségük nincs, az alternatíva nem igazi alternatíva. Kénytelenek elfogadni az új-gazdaság szabályait. Kinek kedvez mindez? Az interdependencia következményei mindenképpen a Déli országokat érintik súlyosabban. A függés egyre erősebb lesz, és egyre inkább visszafordíthatatlan. Ezt fogjuk látni például a kávé esetében is, ahol a farmerek megélhetése teljes egészében ettől az egy terménytől függ. David C. Korten, amerikai közgazdász szavai visszhangzanak a fülemben. A kapitalizmus által felkínált kereskedelmi gyakorlat semmiképpen nem fenntartható. A fenntarthatóság más értékrendszerből táplálkozik. Verseny és társadalmi szolidaritás, verseny és egymás iránti felelősség kizárják egymást. Olyan alternatívát kell tehát találnunk, ahol a szolidaritás és az egymás iránti és környezetünk iránti felelősség nem csak a szavak szintjén marad meg és válik hamis propagandává, hanem ezek az értékek szerves módon kapcsolódnak be mindennapi életünkbe. Az uralkodó gazdasági modell helyébe egy tudatosabb és tisztességesebb kereskedelmi mintát kell ültetni.

2

Hamvas Béla: Patmosz I. MEDIO Kiadó, Budapest, 2004, 480 old.

11

José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke egy 2005-ös beszédében azt mondta, hogy a „szegény országokkal való kereskedelem lehetőségének növelésével olyan komoly eszközt adunk a kezükbe, ami saját fejlődésüket is elősegíti.”3 Az elnök példával is alátámasztja az állítását, a forrást nem jelöli meg: „Egy becslés szerint Afrika világkereskedelmi részesedésének 1%-os növekedése esetén, 4-5-szörös bevételre számíthatna az adott évben, mint amennyi segélyt jelenleg kap4.”

Az ENSZ becslése szerint, a „fejlődő” országok az egyenlőtlen

kereskedelem és a pénzügyi kapcsolatok révén tízszer annyi pénzt küldenek a „fejlett” országokba, mint amennyit külföldi segélyekben kapnak.5

A két becslés között

tökéletes ellentmondás feszül. Ebből az ellentmondásból kiindulva, megpróbálom bemutatni a dolgozatomban, hogy a szabadkereskedelmi elv ráerőszakolása a „fejlődő” világra milyen katasztrófához vezethet.

3

José Manuel Barroso : To Lisbon and beyond: Market access and external aspects of competitiveness. Elhangzott: Opening address – Market Access Symposium, Brüsszel, 2005. szeptember 19. [http://europa.eu.int/rapid/pressReleasesAction.do?reference=SPEECH/05/523&format=HTML&aged =0&language=FR&guiLanguage=fr] [2006.02.27] 4

[Barroso]

5

Eduardo Galeano: Upside Down - a primer for the looking glass world. Picador USA / Henry Holt, 2000, 37. old.

12

II. Az európai színtér

2.1 A Lisszaboni Stratégia továbbgondolása – régi-új célok

Az Európai Unió népessége nem több mint a világ össznépességének 7%-a, de a

teljes

kereskedelmi

forgalma,

a

kivitel

és

a

behozatal

együttesen

a

világkereskedelem egy ötödét képezi. Ezt a hatalmas fogyasztási igényt valahogy ki kell elégíteni napról napra; ehhez pedig nem lenne elég az európai erőforrás, mint később látni fogjuk, erre szolgál a harmadik világ, az úgynevezett „fejlődő” országok, a Dél. Az EU a javak és a szolgáltatások legnagyobb exportőre a világon, és az elsődleges forrása a külföldi működő tőkeberuházásoknak. Nem kevesebb, mint 130 ország függ az Európai Uniótól, mint legfőbb exportpiactól. Az Európai Unió által 2000-ben Lisszabonban meghirdetett 10 éves stratégiája túljutott a félidőn. Mindenképp érdekesnek tartom, hogy az Unión belül ezt hogyan értékelik a szakemberek, és miben javasolnak változtatást, illetve mire fektetik a hangsúlyt a kitűzött célok elérése érdekében. Egy 2005 szeptemberében, Brüsszelben tartott beszédében José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke, részletesen kifejtette, hogy a Lisszaboni Stratégiát hogyan kell megvalósítani a hátralevő öt évben.6 A Stratégia alapcélkitűzése az volt, hogy folyamatos gazdasági növekedést biztosítson az Unión belül, és közben növelje a munkahelyek számát. A tervezet három témára koncentrál: gazdaság, társadalom, és környezetvédelem. Barroso azt is

6

[Barroso]

13

meghatározta, hogy a Bizottságnak milyen szerepet kell betöltenie ahhoz, hogy a Stratégia további menete az elvárt sikereket hozza. Ezek a feladatok a következők:7 1. Támogatni a megismerést és az innovációt – az európai modern gazdaságokban a termelékenység növelésének kulcsa a kutatás, az oktatás, és az innováció. 2. Az állami támogatás-politika reformja – a támogatásoknak ugyanis inkább a versenyképesség javítását kell céloznia, mintsem az amúgy is elkerülhetetlen strukturális átalakulás létrejöttét. 3. Hatásosabb jogalkotás szükségessége – egy jobb szabályozás ösztönzően hat a vállalkozásokra, csökkenti a felesleges költségeket, és az akadályok megszüntetésével segíti az alkalmazkodó képességet.

Az elmúlt 20 év tapasztalata alapján az Unió megállapítja, hogy az európai gazdasági növekedés minek köszönhető. Ezeket a faktorokat számításba véve egyértelműnek tartja, hogy a további sikerek érdekében ugyanezeket az eszközöket kell alkalmaznia. Lássunk néhány példát ezekre a gazdaságot növelő eszközökre: nagyobb nyitottság a kereskedelemre és a beruházásokra, nagyobb verseny, hatékonyabb specializáció a komparatív előnyök kihasználásával, az innováció és a méretgazdaságosság javítása. Barroso ezen kívül három olyan területet emelt ki, ahol az Európai Unió még hatékonyabb lehetne, ezzel alkalmazkodva a nemzetközi kereskedelemben beállt változásokhoz.

Elsőként

említi

a

szolgáltatások

kereskedelmének

növekvő

tendenciáját, amit az Uniónak feltétlenül ki kell használnia. Másodikként a beruházások fontosságát hangsúlyozza, mint olyan lehetőséget, ami a vállalatok számára biztosítja, hogy az ügyleteiket a nekik legmegfelelőbb helyen végezzék bárhol a világon. Peter Mandelson, az EU Kereskedelmi Biztosa egy beszédében ugyancsak a beruházások fontosságát emeli ki.8 Az EU-nak ugyanúgy kell e beruházási akadályokkal megküzdenie, mint a kereskedelemi akadályokkal. Az EU 7

[Barroso]

8

Peter Mandelson: Open markets, open trade: Europe’s global challenge. Elhangzott: Market Access Symposium, European Parliament, Brüsszel, 2005. szeptember 19. [http://europa.eu.int/rapid/pressReleasesAction.do?reference=SPEECH/05/521&format=HTML&aged =0&language=EN&guiLanguage=en] [2006. 02. 27.]

14

célja ezen a téren, hogy minél komolyabb megállapodásokat9 kössön Ázsiában, LatinAmerikában és a Mediterrán térségben, természetesen nem megfeledkezve az Egyesült Államokkal és Kanadával folyó tárgyalásokról sem, ahol a cél ugyanez. Ennek a lehetséges következményeiről a későbbi fejezetekben még lesz szó. Végül a harmadik terület a vámjellegű akadályok egyre teljesebb körű lebontására vonatkozó célkitűzések. A politikai megközelítésben mind hangsúlyosabb a rugalmas munkaerőpiac megteremtése, amelynek egyik eszköze a tanulási lehetőségek kiszélesítése, és az egyének számára a megfelelő szociális biztonsági háló kialakítása. A Lisszaboni Stratégia megvalósítása mindenképp hosszú út, szögezi le Barroso, de a cél Európa külső versenyképességének minél teljesebb kiaknázása miközben a belső reformok is elengedhetetlenek. Ennek legjobb módja a vállalati versenyképesség-növelés, vagyis az innováció elősegítése, új piacok meghódítása, és új kereskedelmi lehetőségek beindítása. Az innováció kapcsán az Unió stratégiájában szerepel egy nagyon erős és komoly védelmet célzó szabályozás a szellemi tulajdonjogokról. Ez a szabályozás ugyan már létezik, a WTO TRIPs néven fogadta el 1990-ben.10 Az Unió azonban most még nagyobb hangsúlyt helyez a szellemi tulajdonjogok védelmére.

2.2 Az EU és a latin-amerikai regionális együttműködések – CAFTA, Mercosur, Andoki Közösség

Az Európai Unió az 1960-as évek óta tart fent hivatalos politikai-gazdasági kapcsolatot Latin-Amerikával. Latin-Amerika számára mindenképpen fontos partnert jelent: az EU az első külföldi befektető és a második legnagyobb kereskedelmi partnere a térségnek. Latin-Amerikán belül több regionális együttműködés született az elmúlt évtizedekben. Ezekkel külön-külön is bilaterális megállapodásokat kötött az

9

Lásd: Fejezet 4.3 A szabadkereskedelem csapdái – avagy fair-e a free trade?

10

Káldyné dr. Esze Magdolna: Nemzetközi kereskedelem. Tri-Mester, Tatabánya, 2004, 245.old.

15

Unió. Így folyamatos párbeszéd van az Unió és a CAFTA (Közép-Amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodás), a Mercosur (Dél Piaca), és az Andean Community (Andoki Közösség) között. Mivel Mexikó és Chile nem tagja egyik regionális integrációnak sem, ezért az Uniónak ezzel a két országgal külön megállapodása van. A politikai párbeszéd megkönnyítésére latin-amerikai országok 1986-ban felállítottak egy Rioi Csoportnak nevezett fórumot, amin keresztül az intézményesített párbeszéd megvalósulhatott. 2005. május 8-án az Európai Bizottság elfogadott egy tervezetet az „Erősebb Együttműködés az Európai Unió és Latin-Amerika között” címmel. Ez a tervezet a legközelebbi, 2006. májusában Bécsben megrendezésre kerülő

EU-Latin-Amerika/Karib-térség

csúcstalálkozót

(EU-LAC)

hívatott

ösztönözni. Az együttműködésben három fő szempont érvényesül: a gazdasági együttműködés, az intézményesített politikai párbeszéd és a kereskedelmi kapcsolatok megerősítése. 1984-ben az EU és a közép-amerikai országok között létrejött az ún. San José Párbeszéd. Ez a megállapodás alapvetően a térségben állandósuló konfliktusok kezelésére született meg, majd az 1990-es évek elején a demokrácia és a béke újjáépítésének fontos eszköze lett. Az azóta tartó kapcsolatok az 1993-ban megkötött „Keretegyezmény az Együttműködésről” megállapodás értelmében folynak. A térségben prioritást élvez a fenntartható fejlődés és a regionális integráció erősítése. 2003. decemberében Rómában aláírták az „Új Politikai Párbeszéd és Együttműködési Megállapodás”-ról szóló határozatot. A 2004-es Guadalajara-i csúcson az EU afelé mozdult, hogy társulási megállapodást kössön a közeljövőben a közép-amerikai integrációval. A Mercosur 1991-ben jött létre, Argentína, Brazília, Uruguay és Paraguay között. Az EU már a kezdetektől támogatta a dinamikusan fejlődő együttműködést. 1996-ban

azután

elfogadták

az

„Interregionális

Keretegyezmény

az

Együttműködésről” megállapodást, amely elsősorban technikai és intézményes segítséget nyújtott az integráció felépítésének megszervezéséhez. Az Andoki Közösség (eredetileg Andoki Paktum), 1969-ben alakult meg, azzal a céllal, hogy tömörítse az Andok mentén húzódó országokat, Bolíviát, Kolumbiát, Perut, Ecuadort és Venezuelát. 1996 óta rendszeres politikai párbeszéd van az EU és az andoki régió között. A párbeszédben nagy hangsúlyt kap a demokrácia megszilárdítása, az emberi jogok védelme és a drog elleni küzdelem. A 16

2004-es Guadalajara-i csúcstalálkozón a felek egyetértettek abban, hogy egy szabadkereskedelmi övezet előmozdítását is magába foglaló társulási megállapodást közös célként kell megjelölni. Abban is megegyezésre jutottak, hogy bármilyen, a jövőben alakuló szabadkereskedelmi övezet a két integráció között, a Doha Development Agenda (Doha Fejlesztési Terv) alapján kell megszülessen. Az Európai Unió a fent említett megállapodásokat ezen kívül ún. nemközpontosított együttműködésekkel is megpróbálja átültetni a gyakorlatba. Olyan programokat hirdetett meg, amelyekben nagyon jelentős a civil társadalom részvétele. Ezek a programok tehát nem csak a kereskedelmet akarják elősegíteni, hanem bizonyos specifikus területeken, fejlesztési projekteken keresztül kívánnak segítséget nyújtani a latin-amerikai régiónak. A célok között megjelenik az oktatás és a felsőoktatás, valamint a posztgraduális képzés fejlesztése, egy direkt kommunikációs csatorna a latin-amerikai és EU-s városok között, az ún. „digitális megosztottságot” (digital divide) átívelő híd, az információs technológiák elterjesztése a térségben. Az OREAL program ezen kívül felállít egy non-profit intézményeket tömörítő hálózatot, amely szektorálisan köti össze a latin-amerikai és EUs non-profit ágazatot, ezzel elősegítve a regionális problémák jobb megértését. A EUROSociAL 2004 májusban indult öt éves program, 30 millió eurós költségvetéssel, a latin-amerikai szociálpolitika fejlesztését célozza, különös hangsúlyt fektetve az egészségügyre, az oktatásra és a munkanélküliségre. Mindeközben a hosszú távú célja a gazdagok és a szegények közötti szakadék enyhítése.

2.3 A 25 európai és az 50 amerikai csillag

Az Európai Unió és az Egyesült Államok együttműködése minden tekintetben olyan viszonyrendszert feltételez, amelyben a két nagyhatalom egyszerre szerepel riválisként és partnerként. Ezt a tényt a folyamatos versenyre és innovációra való sarkallás politikai és kereskedelempolitikai üzenete teszi nyilvánvalóvá. A két szuperállam közötti viszony mégis inkább azt a hatást kelti, amelyben egy alapvetően szociális értékeket hirdető Európai Unió kénytelen követni és alkalmazni a

17

liberalizmust és a szabadkereskedelmet elősegítő eszközöket, annak érdekében, hogy a leszakadást megelőzze, és méltó vetélytársa legyen az Egyesült Államoknak. „A világon az EU és az USA tartja fenn a legszélesebb körű kétoldalú kereskedelmi és beruházási kapcsolatot, amely nagyságrendjét tekintve 2003-ban az EU és az USA közötti áruk és szolgáltatások kereskedelmének vonatkozásában elérte a 600 milliárd eurót.”11 Mindazonáltal néhány nem-tarifális, illetve szabályozásbeli akadály továbbra is meggátolja, hogy a kapcsolat valamennyi előnyét az EU kihasználja. A 2005. május 18-án elfogadott közlemény a szabályozásbeli együttműködés, a szolgáltatások, a befektetések, a verseny, a közbeszerzés, a szellemi tulajdonjogok, az innováció és az új technológiák, valamint a kereskedelem és a biztonság közötti kapcsolódás területén tesz javaslatokat. Ezek az elképzelések a két fél részvételével 2004-ben megtartott széleskörű konzultációs eljárást követően tekintetbe veszik az üzleti szféra, a környezetvédelmi és fogyasztói szervezetek, a szakszervezetek, valamint egyéb érdekelt csoportok és személyek véleményét is. A szabályozás területén a Bizottság számos olyan területet jelöl meg, amelyek vonatkozásában fokozni kell a szorosabb szabályozásbeli együttműködést. Javaslat született egy magas szintű szabályozásbeli együttműködési fórumra, amely az egyes EU-USA

csúcstalálkozókat

megelőzően,

és

a

két

fél

egyes

ágazatainak

szabályozásokért felelős szereplői közötti egyeztetés eredményeként egy éves menetrendet alakítanának ki a jövőbeli célkitűzések és prioritások vonatkozásában. A közlemény számos javaslatot tesz tudásalapú gazdaságaink fejlesztésének és integrációjának javítása, valamint az innovatív technológiák előmozdításának céljából. A javaslatok között szerepel a kutatási együttműködés prioritást élvező területeinek meghatározása, a fenntartható energiaforrásokkal és a műholdas navigációval kapcsolatos politikai párbeszéd elmélyítése, valamint a felsőoktatási csereprogramok előmozdítása. Az Egyesült Államok és az EU tehát a kereskedelmi partnerségen kívül megpróbál olyan frontokon is együttműködni, ami adott esetben magába foglalhatja a fenntartható fejlődés megteremtésének feltételeit. Így ha az innováció például

11

Az Európai Unió honlapja: [http://europa.eu.int/rapid/pressReleasesAction.do?reference=IP/05/572&format=HTML&aged=1&lan guage=HU&guiLanguage=en] [2006.02.27]

18

figyelembe veszi a környezetvédelmi szempontokat, abban az esetben joggal várhatjuk a kapcsolat minőségi javulását is, szemben a pusztán mennyiségi növekedésre apelláló jelenlegi tendenciával.

2.4 Egy rehabilitált gyarmat – az EU és Mexikó kapcsolatai

Az EU és Latin-Amerika közötti párbeszédben a jelenleg 107 milliós lélekszámú Mexikó volt az első állam, amellyel az EU intézményesítette a kapcsolatait. Mivel Mexikóban az 1980-as évekig a protekcionizmus volt a meghatározó gazdaságpolitika, a közös tárgyalások legtöbbször csak formális eredményekkel zárultak. Az 1982-es adósságválság miatt azonban Mexikó kénytelen volt a nyitást megkezdeni. A ’80-as évek közepétől így az Európai Unió is fokozott érdeklődést kezd mutatni Mexikó irányába. A ’90-es évek során a tárgyalásoknak megfelelően beindulnak a közös projektek.12 Az együttműködés kicsúcsosodását a Globális Egyezmény aláírása jelentette. Mexikó és az EU 2000. március 23-án írta alá a javakról szóló megállapodást, amely július 1-jén lépett életbe. 2001. február 27-én megkötötték a szolgáltatásokról szóló egyezményt, amely március 1-jén lépett életbe. Mindkettőnek a célja a javak szabad áramlása, Mexikó és az EU közötti kereskedelem fokozatos liberalizációja az 1994-es GATT alapelveknek megfelelően. Mexikó hagyományosan a dél-amerikai országok közül az EU egyik legfontosabb kereskedelmi partnere, szerepe stratégiai fontosságú az export területén. Az EU Mexikó második legfontosabb partnere az Egyesült Államok után. Az EUROSTAT számítása szerint 2002-ben az EU és Mexikó között lezajlott kétoldalú kereskedelem összértéke 21,1 milliárd euró volt. Ebből az EU exportja Mexikóba 14,9 milliárd euró, és importja 6,2 milliárd euró volt. A megállapodás életbe lépése utáni 3 évben a kétoldalú kereskedelem 25,5%kal nőtt. 2000 és 2004 között az EU-ból érkező közvetlen külföldi befektetés 19 milliárd USD volt. Ennek a 90,2%-a négy országból érkezett: Hollandiából (38,8%), Spanyolországból (21,7%), az Egyesült Királyságból (17,6%) és Németországból 12

Lásd: Fejezet 4.4 Úton a szabadkereskedelem felé

19

(12,1%). Az EU-s beruházások elsősorban a szolgáltatásra és az ipari szektorra koncentrálódtak. A Szabadkereskedelmi Megállapodás a gazdasági élet sok területét fedi le. Az ipari és mezőgazdasági, valamint a halászatból származó termékek teljes liberalizációját jelenti, vagyis az EU piacához való hozzáférést minden szinten próbálják megkönnyíteni a mexikói kereskedők számára. A Globális Egyezmény nagy jelentőségű bilaterális megállapodás, amely azonban nem csak a gazdasági életet fedi le. Társadalmi, kulturális, emberjogi, pénzügyi kérdésekben is megpróbál közös megegyezésre jutni. Fontosnak tartom ezeket bemutatni, hogy később lássuk, miben tér el az Európai Unió egyezménye az Egyesült Államokkal megkötött egyezménytől. A most bemutatásra kerülő pontok tehát mind a megállapodás részét képezik. 1. Megállapodás szól a pénzügyi szolgáltatásokról. A felek törekednek arra, hogy megfelelő pénzügyi környezet és ellenőrzés legyen, ami a kis-, és középvállalkozók számára megkönnyíti a kereskedelmi kapcsolatokat. 2. Mindkét fél kötelezi magát, hogy az alapvető demokratikus és emberi jogokat tiszteletben tartják, egymás közti és nemzetközi politikájukat ennek figyelembe vételével alakítják. 3. Együttműködést tűztek ki célul a következő területeken: •

technológia

•

tudományos ismeretek megosztása

•

oktatás

•

kultúra

•

politika

•

gazdaság – kereskedelem (mezőgazdaság, halászat, bányászat, energia szektor, szállítás)

4. Megállapodás született a statisztikai rendszerek összehangolásáról. 5. Közös programokat indítottak el globális problémák megoldására (drog, pénzmosás, környezetvédelem, szegénység, stb.) 6. Az EU támogatja a közép-amerikai és karibi térség regionális együttműködését.

20

7. Az EU forrásokat teremt a Mexikóban élő menekültek segítésére. 8. A Globális Egyezmény civil szervezeteket is be kíván vonni annak érdekében, hogy a kitűzött célok megvalósuljanak, és a támogatások a megfelelő helyre kerüljenek. A Globális Egyezmény elvileg egy felelősségteljes, sok társadalmi kérdést magába foglaló megállapodás. Később látni fogjuk, hogy az Egyesült Államokkal és Kanadával megkötött megállapodás esetében (NAFTA) már nem igaz ez a megállapítás.

21

III. Az Egyesült Államok színtere

3.1 „Szabad Amerika” – FTAA

Ahhoz,

hogy

később

megértsük

a

NAFTA

(Észak-Amerikai

Szabadkereskedelmi Megállapodás) mögött húzódó valódi okokat, egy rövid kitekintést kell tennünk az amerikai földrész jelenlegi, elsősorban USA vezérelte céljaira. A NAFTA ugyanis amint látni fogjuk, annak az átfogó egyezménynek volt az előfutára, amely egyezményről jelenleg is folynak a tárgyalások. Ez pedig az egész amerikai földrészt lefedő szabadkereskedelmi megállapodás, a FTAA (Free Trade Agreement of the Americas – Amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodás) utópisztikus megvalósulását célozza. Az

amerikai

kontinenst

lefedni

kívánó

szabadkereskedelmi

övezet

nyilvánvalóan az Egyesült Államok érdekeit képviseli. Az USA a NAFTA-val tehát csak elindította azt a puzzle-t, amit azóta látványosan épít. Annak ellenére, hogy a jelenlegi állapot azt mutatja, hogy bizonyos dél-amerikai országok komolyan fellépnek a kezdeményezés ellen13, az Egyesült Államok megállíthatatlan, mert a gazdasági integráció elsősorban neki kedvez, hiszen a kereskedelem csatornáin keresztül beleszólása van a többi nép kultúrájának alakulásába is.14 Az Egyesült Államok nagyon egyszerű technikát alkalmazott a közelmúltban arra, hogy a kontinens teljes integrációját megfelelően előkészítse. Ez abból állt, hogy

13

Noam Chomsky: Latin-American Integration (Interviewed by Bernie Dwyer). Elhangzott: Radio Havana Club, 2006. március 6-7. Chomsky azt állítja, hogy Venezuela, Bolívia, Argentína és Brazília látványosan összefognak, és megpróbálják függetleníteni magukat az IMF-től és az amerikai befolyástól. [http://www.walterlippmann.com/chomsky-02-08-2006.html] [2006.04.22] 14

Lásd: 5.1 Az Egyesült Államok gazdasági-kulturális gyarmatosítása Mexikóban – avagy a „kokakolonizáció” .

22

bilaterális szabadkereskedelmi megállapodásokat kötött a dél-amerikai és középamerikai országokkal, vagy éppen már meglévő regionális integrációkkal. Mexikó esetében USA nyomásra és támogatásra indult el 2000-ben a PPP (Plan Puebla Panama – Puebla Panama Terv.) A PPP Mexikó déli államait és a közép-amerikai országokat tömöríti egy szövetségbe, egy regionális együttműködésbe. Ennek az integrációnak vannak más célkitűzései is, mint a puszta kereskedelmi liberalizáció, de elemzők mégis azt mondják, hogy ez az integráció ugyanúgy része a mozaiknak, és kizárólag az Egyesült Államok és a transznacionális vállalatok kapnak ezzel újabb szabad területet a beágyazódásra. Az Andoki Közösség és a Mercosur annak ellenére, hogy helyi kezdeményezések, mégis jó táptalajul szolgálnak a fentebb említett összamerikai szabadkereskedelmi övezet kialakítására. Chilével pedig 2003. június 6án írta alá a szabadkereskedelmi megállapodást.15 Egy az amerikai és az európai integrációt összehasonlító elemzésben Rosa María Pinón Antillón azt mondja, hogy az EU azzal, hogy integrálta a keleti blokk országait, nem vállalt akkora felelősséget és kockázatot, mint amikor Észak-Amerika akarja integrálni Dél-Amerikát.16 A két európai régió közötti különbség ugyanis messze nem akkora, mint az amerikai kontinens esetében. Már az Egyesült Államok és Mexikó megállapodásánál kérdéses volt, hogy reális-e két ennyire eltérő gazdasági háttérrel rendelkező országot integrálni. Arról nem is beszélve, hogy habár Európában is jelentős kulturális, nyelvi, történelmi, értékrendbeli különbségek lehetnek Nyugatés Kelet-Európa között, ezek mégsem jelentenek olyan individuális és kollektív szakadékot a társadalomban, mint az Észak-Amerika és Latin-Amerika esetében fennáll.

15

Timi Gerson: Plan Puebla Panama and the TAA. [http://www.projectcensored.org/publications/2004/16.html] [2006.02.23]

16

Rosa María Pinón Antillón: La UE y América del Norte: un análisis comparativo. Asociación Mexicana de Estudios Internacionales, Universidad Nacional Autónoma de Mexico, 1997, 263-274.old.

23

3.2 A NAFTA - avagy „a pórázon vezetett kiskutya”

Az Egyesült Államok és Mexikó kapcsolatában a legnagyobb előrelépést minden bizonnyal az 1994-ben megkötött szabadkereskedelmi megállapodás jelentette. Ez a megállapodás Kanada, az Egyesült Államok és Mexikó szorosabb gazdasági-kereskedelmi együttműködését célozta. A NAFTA azonban, ahogy majd a jelen fejezetben látni fogjuk, közel sem olyan részletesen kidolgozott és felelősségteljes megállapodás, mint amit az Európai Unió kötött Mexikóval. A sokkal közvetlenebb kapcsolat miatt megjelenik egy fontos tényező, a migráció is, ami kétség kívül bonyolítja a három ország kapcsolatát. Ez elsősorban az Egyesült Államokra és Mexikóra vonatkozik. A következőkben megpróbálom bemutatni azokat a pontokat, ahol a NAFTA szerződés hiányosnak bizonyult. „A mexikói gazdasági és politikai élet számára ma a központi kérdés, hogy van-e a fejlődésnek valamilyen alternatív lehetősége, és ezek a lehetőségek milyen skálán mozognak” – ez a mondat egy 1994-ben megjelent tanulmány bevezetőjében található. A szerző, Adolfo Aguilar Zinser Mexikónak a NAFTA-val való kapcsolatát elemzi. A mondat azonban még ma is ugyanúgy érvényes, mint a szabadkereskedelmi megállapodás megkötésének évében. A NAFTA ugyanis rendkívül vitatható; leginkább az Egyesült Államok érdekeit képviseli és az ő adottságait figyelembe vevő egyezmény. Számos hitelt érdemlő kritikus észrevétel megkérdőjelezi, hogy a NAFTA valóban integráló erővel bíró, hosszú távra tervezett megállapodás volna. 1. A normaharmonizáció hiánya. Minimum két területen kellene harmonizálni a három nemzet jogszabályait: a munkaügyben és a környezetvédelemben. A NAFTA életbelépésével jelentős szakszervezet-ellenes intézkedéseket hoztak Mexikóban.17 A Ford és a Volkswagen az összes mexikói alkalmazottját elbocsátotta, később pedig csak azokat vette vissza, akik hajlandók voltak lemondani szakszervezeti tagságukról. Ami pedig a környezetvédelmi előírásokat illeti: minden haladó szellemű regionális integrációs megállapodásnak szerves részét kellene képeznie. 2. A regionális különbségek megoldása érdekében, bizonyos szektorokat védeni kell ahelyett, hogy ott is kizárólag a verseny érvényesüljön. Különösen igaz ez Mexikóban a mezőgazdasági szektor esetében. A kistermelőknek semmi esélye 17

Noam Chomsky: Titkok, hazugságok, demokrácia. Független Média Kiadó, Budapest, 2005, 7576.old.

24

felvenni a versenyt az Egyesült Államokból, vagy Kanadából érkező gabonával szemben. 3. Az állandó társadalmi mozgás, vagyis a migráció Mexikóból az USA-ba, olyan tényező, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, ezért egy arra vonatkozó határozatnak ugyancsak a megállapodás részét kellene képeznie. 4. Csak megfelelő iparpolitikával lehet ösztönözni a mexikói ipari szektort az ország komparatív előnyeinek kiaknázásával úgy, hogy mindeközben a szociális biztonság is megmaradjon. A szerződésből tehát látványos elemek maradtak ki, s ezek hiányában azt is mondhatjuk, hogy a NAFTA elsősorban nem más, mint beruházási megállapodás. A megkötéséig vezető út közvetlenül előtte, 1992-93 körül vált kritikussá. A médiának és a kormánypropagandának köszönhetően, sikerült a NAFTA ellenzőket teljesen megfélemlíteni, míg a NAFTA pártiak azt hangoztatták, hogy a modernizáció és a fejlődés garanciája lesz ez a megállapodás. Elemzők úgy vélik, hogy inkább valami elkerülhetetlenről volt szó, Mexikó nem állhatott ellen az integrációnak; ez volt az egyetlen lehetősége bajba jutott gazdaságának felélesztésére. Vagyis mivel Mexikó sokkal gyengébb pozícióból indult, mint két északi társa, hiszen közvetlen gazdasági szükségben volt, minden feltételt szó nélkül el kellett fogadnia. A másik oldalról viszont a latin-amerikai kérdés is egyre égetőbbé vált. Mexikó hagyományosan valóban része Latin-Amerikának, ám a vele folytatott kereskedelem jelentéktelensége miatt, a nagy lehetőség mégis egy észak-amerikai szövetségben rejlett.18 Mexikó kénytelen volt belemenni a megállapodásba, hacsak nem akarta elveszíteni azt a lehetőséget, ami a világ leggazdagabb államával való közvetlen kapcsolatot és az abból származó előnyöket jelentette. A mexikói kormány ezzel a döntéssel egy több mint 80 éves „hagyományt” tört meg, 1910 óta ugyanis egyetlen kormány sem fogadott el társulási viszonyt az Egyesült Államokkal.19 A későbbiekben igazolásként szolgáló adatok alapján azonban le kell szűrnünk három megállapítást: 20 18

Adolfo Aguilar Zinser: Is there an alternative? The political constraints on NAFTA. In: Mexico and the North American Free Trade Agreement: who will benefit?, Ed.: Victor Bulmer-Thomas, Nikki Craske, Monica Serrano, McMillan, London, 1994., 119-130. old. 19

Hozzá kell tenni azonban, hogy 1910-től kezdve Mexikóban ugyanaz a kormány (PRI) volt hatalmon 72 éven keresztül.

20

Lyuba Zarsky, Kevin P. Gallagher: NAFTA, FDI, and Sustainable Development in Mexico. 2004. január 28. [www.americaspolicy.org] [2005. okt. 27.]

25

1. A mexikói gazdasági szerkezetváltás, a NAFTA-tagság az 1994 és 2004-es periódust tekintve sikeres volt abból a szempontból, hogy növekedett a mexikói export, és az USA-ból származó közvetlen külföldi tőke beáramlása az országba. 2. A gazdasági liberalizáció ezzel szemben nem hozta el a kívánt gazdasági növekedést, nem teremtett sokkal több új munkahelyet, és nem szorította vissza a migrációt. 3. Mivel Mexikó nem épített ki megfelelő környezetet az innovációra és a termelékenység növelésére, a fenntartható fejlődés hosszú távú kilátásai nagyon kétségesek. A külföldi működő tőkebeáramlás 1994 és 2002 között éves átlagban 13 milliárd dollárt tett ki, majdnem háromszorosát annak, ami 1988 és 1993 között érkezett az országba (éves átlagban 4,5 milliárd dollár.) Ahogy azt sejteni lehetett, ennek a fele a feldolgozóiparba érkezett. Az export 1994 után 50%-kal emelkedett, aminek a 90%-át a feldolgozóipari termékek tették ki. Az érem másik oldalán viszont az import nagyobb mértékben nőtt, mint az export, ezzel folyamatosan növekvő kereskedelmi mérleghiányt okozva a gazdaságban. A problémát az jelentette, hogy a transznacionális vállalatok szinte kizárólag külföldi tőkéből merítettek. A hazai források mindössze 4%-át tették ki a 2002-es feldolgozóipari befektetéseknek. Az Egyesült Államokban 2001-ben elindult recesszió érthető módon tőkekivonást eredményezett Mexikóban, így az előbb említett függőség miatt a mexikói gazdaság azonnal reagált északi partnerének gazdasági mélyrepülésére. Ha megnézzük a GDP alakulását a két periódusban azt látjuk, hogy 1994 és 2002 között éves átlagban 2.7%os növekedést tudott produkálni, ami kevesebb, mint a fele a 6,7%-os átlagnak a ’70es évek importhelyettesítő periódusában. Sőt, még az 1980-as évek pénzügyi hullámzása alatt is a GDP 3,7%-kal nőtt évente. A mélyzuhanást az generálta, hogy a hazai kisvállalatok képtelenek voltak hitelhez jutni; a kormány az antiinflációs politikával volt elfoglalva, hogy vonzóbbá tegye gazdaságát a külföldi tőke számára, ami nyilvánvalóan nem a kisvállalatokhoz került. Így csökkent a hazai kereslet is. Ehhez jött még hozzá, hogy az exportra termelő feldolgozóipari szektoron kívül a reálbérek 1994 és 2002 között összesen 12%-kal csökkentek. A kis-és középvállalkozások, amelyek a gyáripari szektor 50%át adják, 1988 és 1998 között csupán 1%-kal növekedtek, míg a nagyvállalatok 4%kal.

26

Mindent egybevetve a közvetlen külföldi tőkebeáramlás szélsőséges módon polarizálta az ország gazdaságát. Az a kevés exportra termelő nagyvállalat, amelyik hozzájutott a forrásokhoz, növelte a részesedését, a kisvállalatok pedig, amelyek a hazai bankrendszertől függenek, nem tudtak valódi növekedést felmutatni. A NAFTA-tól elvárt munkahelyteremtő erő lehangoló adatokat produkált. 1994 és 2002 között: a gyáripari szektorban 630 ezer új munkalehetőség született. De köszönhetően a demográfiai átrendeződésnek, a NAFTA által okozott mezőgazdasági liberalizációnak, évente körülbelül 730 ezer új munkahelyet kereső mexikói lépett be a munkaerőpiacra! Vagyis a potenciális munkavállalóknak mindössze évi 12%-át volt képes felvenni a gyáripar. Ezeknek a munkahelyeknek a 96%-a az export-orientált vállalatoknál volt. De az export-orientált szektor csak 6%-át teszi ki a teljes foglalkoztatottak számának.21 Ráadásul 1994 óta az új munkahelyeknek a legnagyobb része az informális gazdaságban található.22 Az informális szektorban nagyon gyenge a termelékenység és a hatékonyság, 55%-uk semmi profitot nem termel. 1994 és 2002 között tehát mintegy 6,5 millió mexikói keresett új állást, és ehhez képest 4,4 millió új álláslehetőség adódott. A maradék több mint két millió munkanélkülivé vált mexikói vagy a városokban próbál időszakos munkát találni, vagy belefolyik abba a migrációs áradatba, aminek a célpontja az Egyesült Államok.

21

[Zarsky & Gallagher]

22

Erre vonatkozó adatokat nagyon nehéz találni, hiszen a fekete gazdaság statisztikailag nagyon széles skálán mozoghat leginkább területtől és foglalkozási ágtól függően. Egy 2005. augusztusában megjelent francia folyóiratban például a főváros informális gazdasági mutatóját minimum 50%-ra becsüli a szerző! Forrás: Philippe Boulet-Gercourt: Mexico ou le chaos organisé. Le Nouvel Observateur, 2005. augusztus, 36-37.old.

27

3.3 Kereskedelem és migráció – avagy „latin Amerikai Egyesült Államok”?

A fentiekből tehát kiderül, hogy a NAFTA-nak több olyan aspektusa is van, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, amikor Mexikó és az Egyesült Államok kapcsolatainak teljesebb megértésre törekszünk. A NAFTA nem kizárólag szabadkereskedelmi megállapodásnak indult, hiszen burkoltan magába foglalt egy olyan célt is, hogy indirekt módon befolyásolja a migrációt. Azt feltételezték, hogy hosszú távon a NAFTA stimulálni fogja a mexikói kereskedelmet, új munkahely lehetőségeket fog biztosítani, közelíti a bérszínvonalat és mindezek mellett csökkenti a tömeges mexikói migrációt az Egyesült Államokba.23 A kereskedelem-elméletekben24 eddig nem talált igazolást ez a feltételezés, és a NAFTA ezt kívánta bizonyítani. A NAFTA volt az első kísérlet arra, hogy a migrációs válságot ne direkt módon kezelje, és mégis célt érjen el vele. A szabadkereskedelem elvein nyugvó megállapodás nem is foglalja magába a bevándorlásra vonatkozó határozatokat, így azt látjuk, hogy az ezzel kapcsolatban támasztott remények puszta spekuláción alapultak. A NAFTA kritikusai szerint pontosan ezen oknál fogva képtelenség egy merőben szabadkereskedelmi kitételeken alapuló megegyezéstől a migráció visszaesését remélni. Vagyis Mexikó és az Egyesült Államok minden szempontból aszimmetrikus viszonyát muszáj arról az oldalról is megvizsgálni, amely jelenleg ennek a két észak-amerikai államnak a legégetőbb problémát jelenti. Nem lehet a kereskedelemi kapcsolatokat pusztán önmagában elemezni, anélkül, hogy ne vizsgálnánk meg ennek mozgatórugóit, nevezetesen a társadalmat, és jelen esetben a társadalomban végbemenő súlyos átalakulást, és demográfiai átrendeződést. Ahogy tanulmányában Adolfo Aguilar Zinser írja: „…egy realista észak-amerikai kereskedelmi és beruházási megállapodás egyszerűen nem hagyhatja figyelmen kívül, ahogy azt a NAFTA tette, hogy Mexikó és az Egyesült Államok között nem a javak, hanem főként az emberek áramlanak.” 25 23

Philip L. Martin: Trade and Migration. Washington DC, Institute for International Economics 1993, 50-55. old.

24

[Martin, 52]

25

[Zinser, 119]

28

Így a munkaerő áramlásnak a megállapodás részét kellene képeznie, mondja Zinser. Ez a tanulmány 1994-ben, a megállapodás évében született, így a javaslat, mint lehetőség merült fel. Megvizsgálva a migrációs tendenciákat, azt láthatjuk, hogy 1988 és 1991 között a mexikói bevándorlók száma a négyszeresére emelkedett. A 200 ezer legális bevándorlóból évi 800 ezer lett 1991-re. Ez a mennyiségi növekedés mindenképpen szerepet játszott a már meglévő USA- Kanada szövetség (1988) újra gondolásában. Az 1990-es évek közepén az USA-ban 1,5-2,5 millió illegális bevándorlót regisztráltak évente. Ennek 90%-a mexikói volt. A legtöbben, 1,5-2 millióan csak időszakos munkára mentek át észak-amerikai szomszédjukhoz, körülbelül 300 ezer mexikói azonban ott is maradt, és letelepedett. (Legtöbbször a letelepedés is illegális keretek között történik.) Az okokat megvizsgálva azt a tényt láthatjuk, hogy az Egyesült Államok mágnesként vonzza magához a mexikóiakat; mindenekelőtt a jobb munkakörülmények, a magasabb fizetés, és az újrakezdés reményében vállalnak sokan életveszélyes átkelést az arizóniai sivatagon. A jelenségre egy mexikói közgazdász találó metaforát fogalmazott meg: „Amerika úgy alkalmazza a mexikói munkaerőt, mint a vizet: ha kell, kinyitják a csapot, ha nem kell, elzárják.” Az Egyesült Államok déli államaiban az olcsó mexikói munkaerő szinte elárasztja a földeket, az ipartelepeket, és az olajfinomítókat. Azon a népességösszetétel térképen, ami 2000-ben készült az USA-ban, jól megfigyelhető a mexikói bevándorlók begyűrűzése a társadalomba. Azt láthatjuk, hogy a határtól számítva mintegy 500-800 kilométeres sávban a mexikói származásúak aránya 3:7-hez, vagyis átlagosan minden harmadik ember mexikói. A következmények sokrétűek, de ami a kereskedelmet és a munkaerőt illeti, azt mindenképp be kell látni, hogy az amerikai munkaadók kényelmesen válogathatnak az olcsó munkaerőből, a felelősség legkisebb mértéke nélkül. Ha valakit kirúgnak, nem kell attól tartaniuk, hogy nem találnak helyette

mást.

A

mexikói

munkavállalók

ezzel

szemben

a

folyamatos

létbizonytalanság állapotában időznek, sosem tudva, hogy meddig van munkájuk, mikor veszítik azt el; és ott van a félelem, hogy illegális munkavállalóként visszatoloncolhatják őket hazájukba. Vagyis a kérdés az, hogy a NAFTA képes-e hosszú távon valóban hatni a migrációra, és meggyőzni a mexikóiakat arról, hogy Mexikóban is lehet élni. Ha az összefüggéseket keressük, akkor azt láthatjuk viszont, hogy a migráció visszaesése abban az esetben történt volna meg, ha azok a célok és kereskedelem-politikai elvek, amelyeket a NAFTA kitűzött meg is valósultak volna. Vagyis ha Mexikóban valóban több munkahely lenne, jobb feltételekkel, és az 29

egyezmény valóban beindított volna egy gazdasági, kereskedelemi reformot az országban, akkor az változást idéz elő a migrációs trendekben is. Mindent egybevetve Mexikó és az USA között sokkal nagyobb hangsúly van a munkaerő áramláson, mint Mexikó és az EU esetében. Viszont pontosan emiatt is egy észak-amerikai megállapodásnak sokkal több mindenre ki kellene terjednie.

3.4 Az Egyesült Államok és Mexikó ma

Az Egyesült Államok és Mexikó mai kapcsolataiban egy relatíve kis visszhangot keltő találkozó eredményeként született meg a „Biztonság és Bőség Észak-Amerikai Együttműködés” szövetsége. Texas államban a felek 2005. március 23-án írták alá a Waco-megállapodást. Leszűrve a NAFTA óta eltelt 11 év tapasztalatait, ezen kívül figyelembe véve olyan tényezőket, amelyek azóta eleve prioritást élveznek, a megállapodásban kísérlet történik arra, hogy a két északamerikai állam határait még jobban megnyissa a kereskedelem előtt, de zárva tartsa a terrorizmussal szemben. Az elmondottak alapján a megállapodás három fő szempontot hangsúlyoz, mindegyiket a fenntarthatósági elveknek megfelelően: bőség, biztonság, életminőség javítása. Mindezt elsősorban az amerikai-mexikói határon kívánja elérni. Habár itt még mindig nincs megjelölve a migráció, mint átfogó megoldást szomjazó probléma, a három említett szempont ismét – közvetett módon – megmutatja a migrációs krízis enyhítésére tett törekvéseket. Egy 2005-ben publikált elemző cikkben26 a szerző teljesen más szemszögből világítja meg a migrációt: azokra a pénzösszegekre utal, amiket a külföldön, főleg az USA-ban élő mexikóiak küldenek haza a családjaiknak. Ez az összeg 2000 és 2004 között megduplázódott: 8,895 milliárdról 16,613 milliárd dollárra szökött fel. Ennek természetesen megvan az ára is. Ahogy az már az előző fejezetekben kiderült, ezeknek a munkavállalóknak nincs megállapítva minimum munkadíj, nem kapnak egészségügyi ellátást, és nyugdíj

26

Enrique Andrade González: Can the Mexico-U.S.A.-Canada Partnership become an alliance?, [http://www.mexidata.info/id444.html] [2006. április 6.]

30

jogosultságuk sincs. Mindez azért, mert ezek a munkák a fekete gazdaságot bővítik. A hazaküldött pénzösszegek tehát merőben rövid távú haszonnövelést jelentenek, és csak egy látszólagos jólétemelkedést képesek produkálni. A cikk szerzője ugyanakkor elismeri, hogy az ár, amit a határátlépésért kell fizetni, már maga elrettentő: az erőszak legkülönbözőbb formái, és rasszista felhangok keverednek egymással a határokon. A nem beavatkozás többé nem választás, mondja a szerző. Minthogy Mexikóban ez év júliusában lesznek a választások, az Egyesült Államok és a Mexikó közötti jelenlegi viszony is ennek tükrében alakul. Úgy tűnik, hogy az USA hajlandó olyan lépéseket tenni, amelyek radikálisan javítanák a bevándorlók helyzetét. Ennek természetesen megvan a politikai háttere. Tény, hogy az „amerikai szenátus fontolgatja az USA-ban illegálisan tartózkodó 11 millió latinamerikai státuszának rendezését ideiglenes munkavállalási engedély kiadásával.”27 Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy hosszú távon az ideiglenes munkavállalási engedély nem megoldás, így nem meglepő, hogy felmerül az a lehetőség is, hogy akár egy szigorúbb virtuális határt, akár egy kézzelfogható falat húzzon fel az Egyesült Államok saját határa bebiztosítására. A jelenlegi tendencia mindenképp azt erősíti, hogy az Egyesült Államoknak egyre nagyobb érdeke fűződik ahhoz, hogy megtartsa a jó kapcsolatot déli szomszédjával. Ez azért fontos, mert az erősödő latin-amerikai összefogás átcsábíthatja Mexikót a másik oldalra.28

27 28

Ortutay L. Gyula: Új hullám Latin-Amerikában. In: Népszabadság, 2006. április 8., 2-3. old. Lásd: V. 5.2. Jövő-alternatívák – Mexikó és az ébredező Latin-Amerika

31

IV. A mexikói színtér

4.1 Mexikó: „fejlődő” vagy „fejlett” ország?

Ennek a fejezetnek az a célja, hogy felvessen egy olyan kérdést, aminek a megválaszolása nélkül nehéz helyzetbe kerülnénk akkor, amikor Mexikót el akarjuk helyezni a világkereskedelemben. Nemcsak a globális kereskedelem színpadának szemszögéből, hanem szinte minden területen nagyon fontos az, hogy helyesen tudjunk besorolni egy adott országot ezen két kategória valamelyikébe. Itt szeretném megemlíteni, hogy a nyugat-európai szakirodalom már nem használja a „fejlődőfejlett” meghatározásokat, mivel az diszkriminatív jellegű. A dolgozatomban még használom ezeket a megjelöléseket, de mindenütt idézőjelben, ezzel hangsúlyozva az említett fogalmak relativitását. A szakirodalomban ezek helyett az „Észak-Dél” párosítással találkozunk, miután a jelen világ megosztottsága erősen földrajzi jellegű is, még akkor is, ha földrajzilag például Ausztrália nyilvánvalóan nem tartozik bele a „fejlődő országot” a „Dél” kifejezéssel helyettesítő kategóriába. Azt a kérdést járom körbe, leginkább a tapasztalataim alapján, hogy mennyiben mondható Mexikó „fejlettnek”, és mennyiben „fejlődőnek”. Gazdasági mutatók alapján ugyanis bármikor be lehet bizonyítani, hogy egy ország „fejlődő” vagy éppen „fejlett”. A Világbank meghatározása szerint fejlett ország az, amelyiknek az egy főre jutó GDP-je egy bizonyos összeget meghalad. Ez az összeg 9200USD/fő. Mexikó sajátos helyzete, hogy rendelkezik ezzel az összeggel – Mexikó GDP-je 9600USD/fő -, mégis rendkívüli aszimmetriákat mutat az ország önmagán belül. A fejlődés minősége ebben a tekintetben merőben közgazdasági fogalom, és kizárólag azzal az igénnyel lép fel, hogy ne is legyen más. Vagyis amikor fejlődésről

32

beszélünk, alapvetően a gazdasági növekedést értjük alatta, ezen belül például a technológia és a kereskedelem virágzását. A közgazdaság könnyelműsége, hogy a GDP mutató alapján képes egy országot azonnal átemelni egy másik kategóriába, csak azért, mert abban az évben X dollárral megemelkedett az egy főre jutó GDP. A GDP mutató korunk legelfogadottabb és leghitelesebbnek tűnő statisztikai adata, ami egyáltalán nem veszi figyelembe a szociális trendeket, az emberek mentalitásbeli fejlődését, sem a környezetben végbemenő változásokat. A probléma ott kezdődik, hogy a közgazdászok nem veszik figyelembe a növekedés ellenében dolgozó erőket. Vagyis hogy a kettő minimum egy időben zajlik, a növekedés mellett mindig ott van a hanyatlás, a pusztulás, az éhség, a nyomor is. Léteznek azonban más mutatók is, amelyek reálisabb és átfogóbb képet tudnak nyújtani egy adott társadalom fejlődéséről. Ilyen például az UNDP, az ENSZ Fejlesztési Intézete által kidolgozott mutató, a HDI (Human Development Index, magyar megfelelője leginkább az „emberi fejlődés lehetőségeinek indexe”). Ez a mutató három tényezővel próbálja leírni egy adott ország teljesítményét: a születéskor várható élettartam, az írástudatlanság mértéke, és az egy főre jutó GDP értéke. Természetesen a HDI is egy felületes mutató, mégis reflektál az ország egészségügyi és közoktatási helyzetére.29 A HDI-n kívül azonban ma már nagyon sok különböző mutató van, amelyek együttesen talán egy igazabb képet tudnak festeni az adott ország helyzetéről: például a GPI („valódi fejlődési index”), a HPI (szegénységi index), és a GINI (jövedelemkülönbségeket mérő index). Miért „fejlődő” ország Mexikó? Amikor „fejlődő” országról beszélünk, azt kell szem előtt tartani tehát, hogy nem kizárólag gazdasági szempontok alapján próbálunk besorolni és értékelni egy országot, hanem egy sereg más szempont alapján is. A fejlődést én mindenekelőtt a mentalitásban látom, és annak a fejlődését veszem alapul. Mi felé kell fejlődni? A tolerancia, az együttműködés, a környezettudatos életvitel felé. Mexikóban ugyanaz a probléma jelentkezik, mint az összes többi, a „fejlett” világ által befolyásolt országban. A kereskedelem hatására minden árucikk úgy vándorolt be az országba, hogy nem hozta magával a használati utasítást. A használati utasítás a legtöbb esetben nagyon egyszerű lett volna: a műanyag olyan szemét, amit a természet képtelen feldolgozni, ezért azt nem szabad

29

Csath Magdolna: Kiút a globalizációs zsákutcából. Kairosz, Budapest, 2001, 189-208. old.

33

eldobni.

Talán

nem

környezetrombolásért,

kizárólag de

a

minden

műanyag-invázió bizonnyal

felelős

nagyban

a

mértéktelen

hozzájárult

ehhez.30

Természetesen Európa csak annyiban felelős, amennyiben nem volt hajlandó elejétől kezdve tudatosítani ezt az emberekben. Mexikó és a többi fejlődő ország is ugyanolyan hibás, amennyiben nem volt képes megszervezni a kollektív szemétgyűjtést. (Ma sem képes még erre. A városokban is ritka a nyilvános szemetes, nemhogy a falvakban. Az emberek viszont vidéken is egyre jobban állnak át a műanyag háztartási eszközökre…) Mexikó 31

társadalma.

elismerten

az

amerikai

kontinens

egyik

legegyenlőtlenebb

A szegénység olyan mértékben nőtt 1984 óta, ami megrendítő adat:

59%-ról 89%-ra. A társadalmi rétegződés olyan mintát mutat, amiben azt látjuk, hogy a nagyon gazdag elit és a nagyon szegények között nincs igazi középosztály. Vagyis azt kell figyelembe venni, hogy Mexikóban vannak államok, amelyek egy fejlődő ország szintjén, és vannak, amelyek egy fejlett ország szintjén állnak. Még az államokon belül is, egyes régiók között rendkívül nagy különbségeket észlelhetünk. Az országon belül egyszerre több társadalom létezik32, amelyek nagyon differenciáltak fejlettségben, mentalitásban, az infrastrukturális ellátottság terén, az erőforrás-készletek terén. Ez a különbség még városokon belül is jól megfigyelhető. A legtöbb nagyvárosban valójában két negyed létezik, közöttük egy mindenki által jól ismert virtuális határ húzódik. A kettő között az átjárás szinte fizikailag is lehetetlen. Az egyik a gazdagok világa, a másik a szegényeké. Amint vidékre érünk, azt látjuk, hogy a nyomor, a szemét elárasztja az utcákat. Így ennek tudatában kellene viszonyulni az országhoz, nem pedig gazdasági mutatók alapján besorolni egy teljes nemzetet. Ha ezt a fajta megközelítést tudnánk alkalmazni a Dél országaiban is, több eséllyel lehetne kidolgozni olyan fejlesztési terveket amelyek figyelembe veszik a helyi adottságokat. Mindez pedig a helyi szükségletek felmérésén kell alapuljon, nem pedig egy kívülről meghatározott irány alapján kell fejleszteni. A Mexikóban végbement piacliberalizálás nem automatikusan vonja maga után a jólét növekedését, ahogy ezt a gazdasági mutatók állítani akarják. Bizonyos érdekszférákban, és bizonyos termelőágazatokban a piaci nyitás meghozta az elvárt 30

Bogár László: Magyarország és a globalizáció. Osiris, Budapest, 2003, 147. oldal

31

Timothy A. Wise: Mexikó kistermelői a globális gazdaságban. In: Eszmélet, 62.szám, 146-154. old.

32

[Bogár, 147]

34

eredményeket, de a kereskedelem terén ugyanúgy az egyenlőtlen kereskedelem aránya nőtt meg, ahogy társadalmi szinten is a gazdagok és a szegények közötti szakadék nyílt meg jobban.

4.2 A kizsákmányolás magasiskolája

Az Európa és Mexikó közötti kapcsolat a régmúltból táplálkozik. Az első találkozás megpecsételte és egyben meg is alapozta azt a különös és bonyolult viszonyt, ami Európát és Mexikót a mai napig jellemzi. Kétségtelen, hogy az első találkozások alkalmával, az 1500-as évek elején, egy meglehetősen barbár és civilizálatlan Európa találkozik a naiv, de ősi és komoly hagyománnyal rendelkező Mexikóval. Az indiánok jóhiszeműségét kihasználva, Európa a rablást abban a pillanatban megkezdi. (Fékezhetetlen aranyéhsége és uralkodási vágya, „hatalmi ösztöne” belesodorja, hogy megvívja értelmetlen és véres háborúját a bennszülöttek ellen, és terjessze vallását a szerinte „vadaknak”.) Ez a rablás tart azóta is. Természetesen sokkal kifinomultabban, sokkal diplomatikusabban, és sokkal árnyaltabban. Ahogy van vér nélküli forradalom, úgy van vér nélküli gyarmatosítás is. Ezt a szerepet minden bizonnyal ma az Egyesült Államok vette át. Európa messze elmarad a kulturális-gazdasági kolonializmus tekintetében az Egyesült Államok bámulatosan virtuóz technikája mellett. Ezért Európának feltétlenül az lenne a szerepe és feladata, hogy ellenpólust jelentsen Mexikó számára az Egyesült Államokkal szemben. Egy olyan menekülési és kitörési útvonalat, amelyen elindulva Mexikó visszaszerezheti mind identitását, mind pedig jelenét és múltját. Ehhez természetesen először az kellene, hogy Európa is újradefiniálja önmagát. A 20. század végére, a 21. század elején ez aktuálissá és megvalósíthatóvá vált. A

szabadkereskedelem

alapelve

szerint

az

úgynevezett

verseny

elengedhetetlen a gazdasági növekedés szempontjából. Ehhez jön még a profitmaximalizáció33, ami burkoltan hatalom-maximalizációt jelent, mint az egyetlen elérendő cél a gazdasági életben. Ez a két alapelv azonban egy olyan társadalmi 33

[Bogár, 229]

35

közegre lett kitalálva, ahol a felek viszonylag egyenlő feltételekkel indulnak küzdelembe. Hogyan követelhetjük, hogy ebben a játékban olyanok is részt vegyenek, akik sokkal hátrányosabb helyzetből indulnak? Ez olyan, mintha futóversenyt rendeznénk egy sánta és egy egészséges ember között. A Dél hiába erőforrás-gazdag, ha ezt Észak potenciális zsákmánynak tekinti, olyan területnek, ahol minden felelősség nélkül csapolhatja le a természetet és az emberi erőforrást. Cserébe pedig otthagyja az „öko-szociokulturális”34 szemétdombokat - a környezetvédelem ebben az értékrendszerben még ismeretlen tényező. Vagyis a nemzetközi csere egy igen sajátos válfaja alakult ki napjainkban. A Dél kiszolgálja az Északot, vagyis mindent elad, amit csak tud – zöldségét, gyümölcsét, ruháját, kultúráját, múltját, identitását, azaz önmagát – aminek eredményeképpen Észak valóban a jólétben dúskál. Az Észak csak annyiban függ ezektől az országoktól, amennyiben a fogyasztói társadalom folyamatos igényt támaszt ezen termékek iránt. Dél viszont látszólag nagyon is függ az északi országoktól. A paradoxon mégis fennáll: hogy létezik, hogy a déli országokat folyamatos éhhalál fenyegeti, miközben ők látják el a nyugati világot a legkülönlegesebb élelmiszerekkel? A függőség nem inkább egy mesterséges függőség? Miért kerül exportra az az élelem is, amivel önmagukat képesek volnának ellátni? Mindezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy a nemzetközi csere igen vitatható módon zajlik. Egyáltalán nincs arányban értéke szerint az, amit az Észak kap a Déltől, és amit ennek cserébe ő ad a Délnek. A kizsákmányolás bújtatott technikája olyan hangzatos szólamokkal van elkendőzve, hogy a nyugat-európai fogyasztó mosolyogva várja a mindig megbízható termékeket, mit sem tudva azoknak a gyártási körülményeiről.

34

[Bogár, 84]

36

4.3 A szabadkereskedelem csapdái – avagy fair-e a free trade?

A

szakirodalom

meghatározása

szerint

a

kereskedelempolitikáknak

klasszikusan kétféle irányzatát különböztetjük meg: a liberalizmust és a protekcionizmust. Jelen esetben az utóbbira nem térek ki részletesen, mivel témánk a liberalizmus, és annak lemérése, hogy mennyire hatásosan működik ez a gazdasági modell egy fejlett ország esetében. A szabadkereskedelmi politika célja szűken értelmezve az, hogy „egy adott országban a legteljesebb mértékben érvényesüljön a külföldi termékek versenye”35 Ezt talán ki lehet bővíteni azzal, hogy a termékek versenyén kívül ma már óriási szerepe van a szolgáltatásoknak is, és azok versenyének.

A

szabadkereskedelem

fő

mozgatórugója

az

említett

versenyorientáltság; a legfontosabb követelmény a versenyképesség folyamatos növelése, hiszen ez a (piaci) életben maradás feltétele. A szabadkereskedelem abból a feltevésből indul ki, hogy ha egy adott ország piacát a lehető legnagyobb mértékben liberalizáljuk, vagyis megnyitjuk, szabad áramlást engedve ezzel a tőkének, a munkaerőnek, a szolgáltatásoknak, emellett pedig erősen privatizálunk, és deregulálunk36, abban az esetben ez hosszú távon mindenképpen pozitív hatást fog eredményezni, ami megmutatkozik majd az állam gazdaságában, természetesen a GDP növekedésben elsősorban, így végső soron a társadalmi jólét mérlegében. A szakirodalom „kondicionalitásoknak”37 nevezi azokat a feltételeket, amelyeket egy hitelt élvező országnak be kell tartania. Dada Maheshvarananda felsorolja azokat a kondicionalitásokat, amelyek az IMF szerkezetváltási programjának lényegét teszik ki.38 A pontosság kedvéért nézzünk meg ezek közül néhányat. 1. A költségvetés kiadásainak csökkentése a fizetések és a szociális kiadások megnyírbálásával. 2. Tandíjak és fizetős egészségügyi rendszer bevezetése 3. Kamatnövelés 35

[Káldyné, 52]

36

Ez a három elem része annak a „neoliberális tízparancsolatnak” (Bogár, 165), amit pl. az IMF és más globális intézmények kiszabnak az egyes fejlődő országok számára, mint követendő irányelvek.

37

[Káldyné, 227]

38

Dada Maheshvarananda: A kapitalizmus után. Ananda & Lotus Bt., Budapest, 2004, 35. old.

37

4. Importvámok eltörlése 5. A szükségletekre való termelésről átállás az exportra Az IMF ezen kívül négy kategóriába sorolja a kondicionalitásokat, annak megfelelően, hogy mi okozza a legfőbb gazdasági problémát a hitelt igénylő országban. Ezért különböző hitelkonstrukciókat talált ki, amelyek mind egy-egy aspektusra helyezik a hangsúlyt. Az IMF diktálta feltételek következményeiről hadd idézzem a fent említett Dada

Maheshvaranandát:

„A

szerkezetváltási

programok

hatása

általában

katasztrofális az átlagemberekre nézve. Az olyan gazdag országok, mint például az Egyesült Államok, sohasem fogadnák el az IMF feltételeit. Kelet-Európa, Oroszország, Afrika és Latin-Amerika borzasztóan szenved az IMF ilyesfajta szerkezeti politikájától. A Világbank nemrégiben készült becslései szerint a gazdag országok által kiszabott védőintézkedések több mint kétszer annyiba kerültek a fejlődő országoknak, mint amennyi az Északról Délre irányuló támogatás teljes összege volt.”39 Jól látható az idézetből, hogy egy teljesen aszimmetrikus viszonyról van szó, ami az Északi országok számára feltétlenül előnyös, a Délnek viszont súlyos problémákat okoz rövid és hosszú távon egyaránt. A mai állás szerint a szabadkereskedelem főszereplői azok a transznacionális vállalatok, amelyekről egyre többet, és egyre ellentmondásosabban lehet hallani. Ahhoz, hogy a későbbiekben megvizsgáljam Mexikó, az EU és az Egyesült Államok között végbemenő kereskedelmet, fontosnak tartom bemutatni, hogy az említett transznacionális vállalatok milyen színben és milyen játékosként tűnnek fel a nemzetközi színpadon. Ezt a sajátos rendszert, melyben a transznacionális vállalatok, az államok, és a társadalom összecseng, szeretném néhány pontban megvilágítani: 1. Az Északnak (a nyugati társadalmaknak, elsősorban EU, USA) főleg azok a termékek kellenek, amit ő maga már előtte cenzúrázott, átrostált és legitimált. 2. Erre példa, hogy a szabadkereskedelem játékszabályait kihasználva az Észak bármikor hivatkozhat dömpingre, elzárkózhat, vagy bojkottálhat, ha az érdekei úgy kívánják.40 3. Vagyis amit legitimál és átenged alapvetően a rostán, azok a saját transznacionális vállalatai által előállított termékek.41 39

[Maheshvarananda, 35]

40

[Bogár, 163]

38

4. Ezeknek a vállalatoknak a legnagyobb része a Dél országaiban éhbérért gyártja le a Nyugat által favorizált legdivatosabb termékeket. Ezekre a termékekre nyilvánvalóan sosem fog kivetni semmilyen korlátozó intézkedést. 5. Az eladás pillanatában pedig nyugati árszínvonalon értékesíti ezeket a termékeket. A fenti állításokból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a transznacionális vállalatok jellegzetesen parazita hozzáállást mutatnak: kihasználva az olcsó munkaerőt a Dél országaiban, a saját társadalmukon gazdagodnak meg később.42 A transznacionális vállalatok kapcsán előszeretettel emleget a szakirodalom egy olyan faktort is, ami a velük járó munkahelyteremtést igyekszik kiemelni, mint olyan pozitív tényezőt, ami teljes mértékben előnyt jelent az adott déli ország számára. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez a nagyon is egyoldalú megközelítés a valóságot nem fedi. Arányaiban ugyanis ezek a vállalatok nagyon is kis létszámú munkaerőt foglalkoztatnak. „A világ első kétszáz vállalata által lebonyolított összforgalom értéke megegyezik a világ összesített GDP-jének 28%-val. Ugyanez a kétszáz vállalat mindössze 18,8 millió embert foglalkoztat, ami kevesebb, mint a világ egyszázaléknyi népességének egyharmada.”43 Teljesen kézenfekvő ugyanis, hogy abban a pillanatban, amikor egy transznacionális vállalat betelepül egy adott országba a helyi kistermelők, a helyi kiskereskedők munkahelyei rögtön veszélybe kerülnek. Nem kevésbé ugyanez a tendencia a helyi kézművesipar terén. A transznacionális vállalatokként működő nagyáruházak esetében ez a jelenség még szembe ötlőbb. „Becslések szerint minden egyes Wal-Mart üzlet létesítésekor egy létrehozott munkahelyre másfél megszüntetett állás jut, melyek korábban a helyi üzletek jóvoltából léteztek.”44 A szabadkereskedelem jellemzőihez visszatérve le kell szögeznünk, hogy a neoliberalizmus elvei nem húzhatók rá zsákként minden országra, amennyiben igen, 41

Jó példa erre Mexikó, ahonnan az EU-ba érkező export nagy része az úgynevezett maquiladora üzemekben (összeszerelő üzemek) készül. Ezeknek a tulajdonosai Egyesült Államokbeli és európai befektetőkből áll.

42

A transznacionális vállalatok által okozott másik hatásmechanizmusra egy későbbi fejezetben térek ki. Ezek az öko-szociális és a kulturális térben jelentkező hatások. 43

David C. Korten: Élet a tőke uralma után, Kovász, II. évfolyam, 3. szám, 1998 ősz, 3-15. old.

44

[Korten, 9]

39

abból gazdasági kényszerzubbony lesz, aminek így hosszú távon mind a társadalom, mind a környezet áldozatul esik. A Dél országainak esetében a szabadkereskedelem égisze alatt folytatott bármiféle csere nagyon súlyosan roncsolja az adott ország társadalmát. Az a sajátos erőforrás-rablás, mind emberi, mind természeti erőforrást tekintve, amit a Nyugat végez a fejlődő világban, eleve ellehetetleníti ezeknek az országoknak a felzárkózását. Egy olyan ördögi körbe kerülnek bele, ahol folyamatosan a kiszolgáló szerep jut nekik: ellátják az egész fejlett világot a legkülönbözőbb terményeikkel, termékeikkel, miközben ők maguk éhen halnak. A szabad kereskedelem azoknak az országoknak kedvező tehát, amelyek nagyjából azonos gazdasági szinten vannak. Ebben az értelemben itt csakis kizsákmányolásról lehet szó, a tisztességes kereskedelem ebben a térben még nagyon ritka jelenség. Délnek látszólag nincs más választása, mint a behódolás, a neoliberális gazdasági modell totális adaptálása, hiszen olyan kiszolgáltatott helyzetben van, amelyben minden feltételt szó nélkül el kell fogadnia. Ez elsősorban a függőség miatt van így: ahogy később látni fogjuk, még azokban az országokban is, amelyeknek a gazdasága nem egyetlen termék exportálására szakosodott, mint Mexikó, bizonyos régiók és közösségek nagyon is függővé válhatnak egy adott terméktől. Mexikó esetében ez Chiapas, Oaxaca, Veracruz és Puebla államot jelenti, ahol körülbelül 280 ezer indián farmer függ a kávé mindenkori világpiaci árától.45 Teljesen nyilvánvaló, hogy a kistermelők a versenyt a „nagyokkal” – a transznacionális vállalatok hatalmas földjein megtermelt kávéval – nem tudják felvenni. A magyarázat nemcsak a kávé világpiaci kereslet-kínálat egyensúly megborulásában keresendő, hanem azokban a spekulációs ügyletekben, amit a tőzsdén a kávéra kötnek a befektetők.46

45

The crisis in coffee, Oxfam Intarnational. 2002, 7-8. old. [www.oxfam.org] [2005.05.10]

46

Café amargo. Por un comercio Norte-Sur más justo. Setem Egyesület kiadványa. Icaria, Barcelona, 1999, 27-31. old.

40

4.4 Úton a szabadkereskedelem felé

Mexikó a XIX. század végén valódi gazdasági fellendülést élt át, köszönhetően a beáramló észak-amerikai és angolszász tőkének. Az 1917-es alkotmány eléggé szocialista jelleggel, a nagybirtokok elkobzását tűzte ki célul, a természeti erőforrásokat államosították, és a stratégiai tevékenységeket ugyancsak állami felügyelet alá vonták. A II. világháború alatt a mexikói gépipar megóvása érdekében bevezették az úgynevezett „51 százalékos törvényt”. Ennek értelmében külföldi befektetők nem szerezhettek akkora tulajdonrészt ebben a szektorban, ami biztosította volna számukra a gyárak ellenőrzésének lehetőségét. Az 1950-es évek közepétől kezdve több szakaszra bonthatjuk szét a Mexikó és Európa között zajló gazdasági és politikai együttműködés alakulását.47

I. szakasz: 1956-1971 – Importhelyettesítő politika Egészen a ’70-as évek közepéig Mexikót az importhelyettesítő politika jellemezte. Ebben az időszakban növelték a vámokat és mennyiségi korlátozásokat vezettek be a behozatalra. A peso erősödése miatt az export eleve visszaesett, az exporthitel támogatottsága kicsi volt. Az adó visszatérítés ugyancsak jelentéktelen volt. Mindez azt eredményezte, hogy Mexikó exportpiaci részesedése csökkent. Az 1960-as évek közepén a mexikói export kevesebb mint 1 milliárd USD, aminek körülbelül 5%-a ment az EK-ba. Ezzel szemben az EK-ból származó import ennek a háromszorosa volt, így Mexikó komoly kereskedelmi mérleghiánnyal küzdött a ’60-as években. A gazdasági és az ipari modernizáció érdekében az egyetlen kiútnak a tőkeimport látszott. Habár Mexikóra valóban az elzárkózási politika volt jellemző, ettől függetlenül nem tehette meg, hogy ne figyeljen oda a nemzetközi életben történő változásokra. Nagy érdeklődéssel figyelte az európai integráció első lépéseit; gazdasági és diplomáciai kapcsolatok kezdődtek meg az Európai Közösséggel, hiszen exportjának 5%-a irányult ide. Az EK szintén nagy érdeklődést mutatott a latin47

Chytil Mario: Az Európai Unió és a Mexikói Egyesült Államok kapcsolatrendszere. [http://elib.kkf.hu/CHYTIL_2004-1-2.pdf] [2005. 11. 19]

41

amerikai országok felé, a nyitás az úgynevezett „Nyilatkozat Latin-Amerika és az Európai Gazdasági Közösség együttműködéséről” határozatban tükröződött. Ez természetesen csak egy általános, a teljes térségre vonatkozó első lépés volt, Mexikó még nem élvezett külön prioritást ebben az időszakban.

II. szakasz: 1972-1976 – Az első bilaterális megállapodás Habár Mexikó még mindig alapvetően protekcionista gazdaságpolitikát folytatott, a növekvő infláció, a költségvetési és külkereskedelmi mérleghiány miatt exportösztönző intézkedéseket vezettek be. Ezek az intézkedések az exportra termelő ágazatok adó visszatérítésében és rövidlejáratú exporthitelekben jelentek meg. 1970 és ’74 között a mexikói feldolgozóipari termékek exportja 60%-kal nőtt. Sajnos az utána következő hullámban viszont csökkent a kézműiparból származó termékek kivitele, a peso felértékelődött és a gazdaság visszaesőben volt. A cél az lett, hogy kereskedelmi megállapodásokkal bővítsék a külföldi felvevő piacot. 1975-ben az EK és Mexikó között egy bilaterális egyezmény született. Ezt az egyezményt egyébként Olaszország és Németország támogatta, mert Nagy-Britanniának sikerült kiharcolnia a kedvező elbánást volt gyarmataival, és a másik két európai állam ugyanezt akarta elérni a latin-amerikai térséggel is. A megállapodás szigorúan a gazdaságra és a kereskedelemre vonatkozott, de Mexikó el akarta érni, hogy más területre is kiterjesszék az együttműködést. Ezek az ipar, a technológiai fejlesztés, a pénzügy, a szállítás és a turizmus lettek volna. A szerződés többé-kevésbé megegyezik a többi latin-amerikai országgal kötött megállapodással (Brazília, Uruguay.) Mexikó viszont fenntartotta magának a jogot, hogy meghatározza az ország területén jelenlévő transznacionális vállalatok működési feltételeit. Ezen kívül bizonyos iparágakat, mint az olajkitermelés, az energiaszektor és a bányászat, állami hatáskörben akart tartani. Nagyon fontos kitétele volt ebben az időben, hogy a külföldi tőke diszkrimináció mentességét nem fogadta el. Ezt az elvet természetesen sokáig nem tudta fenntartani. 1975 és ’79 között a két régió közötti kereskedelem mértéke alig változott: a teljes mexikói exportnak még mindig csak a 6-9%-a irányult az EK-ba, míg az onnan érkező import aránya 13-15% volt.

42

Létrehoztak ezen kívül egy úgynevezett Vegyes Bizottságot, amely a kétoldalú kereskedelem előmozdítását segítette volna, de aminek csak a ’80-as évek közepétől lett látványos szerepe.

III. szakasz: 1976-1982 – A liberalizmus küszöbén A ’70-es évek végén addig kihasználatlan kőolajmezőket tártak fel, így a kőolaj-kivitel megháromszorozódott az előző periódushoz képest.48 Megkezdődött az importvámok lecsökkentése, amitől azt várták, hogy több külföldi termék fog bejutni az országba, és így a külföldi országok is kedvezőbb elbánásban fogják részesíteni a Mexikóból származó termékeket. A kőolaj-export orientált gazdaságnak ebben az időben kedvezett a világpiaci helyzet is, hiszen a nyers kőolaj ára emelkedőben volt. Az 1980-as évek elején Lopez Portillo elnök még egy utolsó kísérletet tett a teljes liberalizálás elhalasztására. Importvámokat vezetett be, korlátozta a bevitelt az országba, csökkentette az exporttámogatásokat, és 1980 márciusában nem hagyta jóvá Mexikó GATT-hoz való csatlakozását. Talán az egyetlen hiba az volt, hogy túlságosan kőolajexport-függővé akarta tenni az országot, ami ebben az időben sikerült is neki. Így viszont az EK-ba irányuló egyéb export nem tudott szélesebb körben előretörni. Az Európai Közösségből a legfőbb vásárló Franciaország volt, 1981 és ’84 között Mexikó a Franciaországgal folytatott kereskedelmében pozitív mérleggel zárhatott. Az EK és Mexikó kereskedelmi mérlegének egészét tekintve azonban mindvégig negatív végeredményt kapunk. Ez részben annak volt köszönhető, hogy az EK erősen protekcionista mezőgazdaság-politikát folytatott, így a mexikói mezőgazdasági termékek nem jelentek meg az európai kontinensen. Összességében elmondható, hogy az 1975-ös megállapodás nem járt sikerrel, az EK befektetői nem tudtak nagyobb tőkebefektetéseket áramoltatni Mexikóba.

48

[Chytil, 9]

43

IV. szakasz: 1983-1988 – Nyitott kapuk Az 1980-as évek közepén, a kőolaj világpiaci árának zuhanása nagy mértékben hozzájárult a mexikói gazdasági válsághoz. Ez ahhoz vezetett, hogy mivel az infrastruktúra fejlesztés és a szociális reformok elindítása hatalmas pénzeket emésztett fel, 1982-ben Mexikó képtelen volt törleszteni adósságait. A krízis következtében az új elnöknek, Miguel De La Madridnak nem volt más választása, mint elfogadni az IMF diktálta feltételeket. Mexikó esetében ez azt jelentette, hogy az országnak meg kellett nyitnia a piacát az importtermékek előtt, az importkvóták nagy részét törölnie kellett, a védővámokat csökkenteni, és ezzel párhuzamosan növelni az exporttámogatást.

A szabadkereskedelem megteremtéséhez az út tehát elő lett

készítve. 1985-ben Mexikó végül csatlakozott a GATT-hoz. Mindeközben

folyamatosan

erősödik

az

Európai

Közösséggel

való

együttműködés, és kereskedelem. Az eddig merőben kőolaj kereskedelemre épülő kapcsolat, az 1980-as évek végére a sikeres gazdasági diverzifikációt mutatja. 1986ban az EK-ba irányuló kőolaj-export még 66%-ot tett ki. Ez 1989-re már csak 49%. A fennmaradó 51%-ban újra a feldolgozóipari termékek exportja jutott jelentős részesedéshez. 1983-tól a Vegyes Bizottság kétévente ülésezik, abban a reményben, hogy a kőolaj-függőségből kilábalva, egy diverzifikáltabb exportkínálattal Mexikó szélesebb skálán tud megjelenni az EK piacán. Ezt kétség kívül nagyban segítette az, hogy 1986-ban Spanyolország is EK tag lett. Mexikó számára Spanyolország jelentette a biztos pontot Európában.

V. szakasz: 1988-1994 – Menekülés a szabad-gazdaságba Az 1980-as évek végén, a ’90-es évek elején a Salinas kormány alatt indult el Mexikóban az egyértelmű gazdasági nyitás, ami az ország gazdasági struktúráját a továbbiakban is meghatározta és meghatározza a mai napig. Törvényi háttér született ebben az időszakban arra, hogy a külföldi tőke többségi tulajdont szerezhessen, illetve teljesen szabad kezet adtak a vállalatoknak a megfelelő technológia kiválasztására és megvásárlására.49

49

[Chytil, 11]

44

A 1990-es évek valóban fontos és jelentős változásokat hoztak Mexikó és az Európai Közösség kapcsolataiban. A ’90-es évek elejétől kezdve egyre komolyabb szerepet kap az Egyesült Államok is a mexikói érdekszférában. Így egyfajta hármas párbeszéd kezdődik el a felek között. Ennek az oka abban az új gazdasági stratégiában és azokban a külkereskedelmi prioritásokban keresendő, amikre az előbb már utaltam. Mexikó elkezdi a tárgyalásokat egy lehetséges észak-amerikai szabadkereskedelmi övezet létrehozásáról, folyamatosan szem előtt tartva azt, hogy nem szerencsés, ha a tőkeforgalom

és

a

kereskedelem

kizárólag

az

amerikai

kontinensre

fog

koncentrálódni, ott is elsősorban az Egyesült Államokra. Ennek az oka, hogy az erős „aszimmetrikus interdependencia”50 teljesen kiszolgáltatottá teheti Mexikót az Egyesült Államokban végbemenő gazdasági hullámoknak. Amint azt már láttuk egy előző fejezetben51 ez meg is történt például 2001-ben, amikor az amerikai gazdaság a recesszió jeleit kezdte el mutatni, és ez jelentősen hatott a mexikói gazdaságra is. Salinas elnök mindenekelőtt a gazdasági elszigetelődést akarta megelőzni. Így érthető módon megindul az Európai Közösség irányába is egyfajta nyitás, aminek egyik eredményeképpen megszületik az EU Bizottságának egy mexikói külképviseletről szóló határozata. Ebben nagyon sok olyan irányelv és célkitűzés szerepel, ami Mexikó és az európai integráció kapcsolatainak elmélyítését próbálja inspirálni. Ezek a következő főbb pontokban foglalhatók össze: 1. A mexikói kormány tájékoztatása az Európai Unió politikájáról 2. Megfelelő keret biztosítása a liberalizáció elősegítésére és a tőkebefektetés ösztönzésére 3.

A

gazdasági/vállalati,

környezetvédelmi,

ipari

és

technológiai

együttműködések ösztönzése 4. A közvélemény tájékoztatása az Európai Unióról 5. A mexikói civil lakosság informálása az Európai Unió Mexikóban folytatott tevékenységéről.52

50

Dorner Anikó: Mexikó a transznacionális vállalatok szemszögéből. In: Fejlesztés és finanszírozás, Budapest, 2003/3, 53-59 old.

51

Lásd: Fejezet 3.2 NAFTA – avagy „a pórázon vezetett kiskutya”

52

[Chytil, 12]

45

1991-ben azután megszületett az ún. harmadik generációs szerződés, amit „Keretszerződésnek” is neveznek. Habár az előzetes megállapodások nem voltak egyszerűek, az egyezmény aláírására 1991 áprilisában mégis sor került. A nehézség ott mutatkozott, hogy az Európai Közösség rendkívüli módon ragaszkodott a normák és szabályok szigorú betartásához. Ez főként a minőségi és egészségügyi előírások terén jelentkezett. Ezen kívül az EU kifogásolta például a húsimportra kivetett 25%os vámot, valamint rossz szemmel nézte a mexikói közvetlen támogatásokat is bizonyos gazdasági szektorokban. A mexikói tárgyaló felek tudták azt is, hogy Mexikónak csak akkor van esélye betörni az európai piacra, ha vállalja azokat a kikötéseket, amit az Európai Közösség kiszab rá. A felek ennek érdekében kétoldalú projektek megvalósítására kötelezték magukat. Ennek nyomán alakult meg a Kétoldalú Bizottság, amely kétévenként ül össze, és a kereskedelem alakulását kíséri figyelemmel, miközben a felmerülő problémákat próbálja orvosolni. Ennek érdekében például vállalkozókat hívtak Mexikóba a minőségbiztosítási és egészségügyi standardok betartására. Az EU mindemellett többször megvizsgálta a szabad tőke, és áru áramlását akadályozó tényezőket, mert úgy találta, hogy Mexikó túl jól védi saját termelői érdekeit a külföldi versennyel szemben, miközben támogatja termékeinek az EU belső piacára kerülését. A Keretszerződés tartalmazott egy úgynevezett evolúciós klauzulát is, ami azt jelentette, hogy amennyiben szükséges, lehetőség van a szerződést kiterjeszteni más szektorokra is. Végül ezzel a lehetőséggel egyik fél sem élt, helyette Mexikó bilaterális

megállapodásokat

kötött

a

’90-es

évek

folyamán.

1990-ben

Spanyolországgal, 1992-ben Franciaországgal, 1994-ben Olaszországgal, két évvel később pedig Németországgal.53 A ’91-es Keretszerződés folyamán alakult meg a Kétoldalú Bizottság, amely kétévenként ülésezett, és a kereskedelmi problémákat volt hivatott megvitatni. A felek a hatékonyság növelése érdekében közös projektekre kötelezték magukat. A ’90-es években a legfontosabb projektek a következők voltak:

53

[Chytil, 13]

46

1. „Program az agráripar szektor segélyezésére Mexikóban”. Ez a projekt elsősorban technikai segítségnyújtást adott az 1993-as és 1994-es Agráripari Fórum megrendezéséhez. 2. „European Community Investment Partners” (Az Európai Közösség Beruházási Partnerei). Az Európai Közösségnek az a programja, amely a kölcsönös tőkebefektetéseket segíti előmozdítani a fejlődő országokban, így Latin-Amerikában is. 3.

„Al-Invest/Eurocentros”

(Al-Invest/Euróközpontok).

Ez

a

program

vállalatoknak és üzletembereknek nyújt segítséget; találkozók rendezését vállalja. 4. „Az európai Unióba irányuló mexikói exportot támogató projekt.” Ez a projekt 1997-ben indult, és a mexikói exportot kívánja előmozdítani; ezzel párhuzamosan minél jobban feltérképezni azokat az akadályokat, amelyek még az export útjában állnak. Az 1991-es Keretszerződés folyamán létrejöttek bizonyos intézmények is, amelyek a projektek megvalósításában a koordinációs szerepet töltik be. Ezek a következők: 1. „Eurocam”. Ez az intézmény az Európai Unió kereskedelmi kamaráinak egyesülete Mexikóban. Legfőbb feladata a két térség közötti tőkebefektetések és kereskedelem előmozdítása. 2. „EU-Mexikó Vállalkozói Tanács”. Ezt az intézményt 1989-ben állították fel Brüsszelben. Feladata a vállalatok közötti együttműködések gördülékenyebbé tétele, és a technológiai csere előmozdítása.

VI. szakasz: 1995-2000 – A Globális Egyezmény Az 1990-es évek közepén már várható volt, hogy egy még átfogóbb kereskedelmi megállapodás születik a két fél között. Ez a megállapodás a „Globális Egyezmény”, amit 1997. december 8-án írtak alá, és 2000. október 1-jén lépett életbe. (Teljes nevén: Egyezmény a gazdasági társulásról, politikai megegyezésről és együttműködésről az Európai Unió és a Mexikói Egyesült Államok között.) A

47

szerződés aláírásáig rendkívül sok nézet és szempont ütközött, így egyáltalán nem volt egyértelmű a döntés. Az ellenérveket mexikói oldalról az alábbiak jelentették:54 •

Nagy földrajzi távolság

•

A közös határok hiánya

•

Az eddig történt kis mennyiségű árucsere (bár az Európai Unió Mexikó második legnagyobb kereskedelmi partnere, Mexikó az Európai Unió számára csak a harmincadik helyet jelenti), és a növekedés tendenciájának hiánya.

•

Jelentéktelen mexikói tőkebefektetés az Európai Unióban.

•

A mexikói termékek bejutásának nehézsége az európai piacra a szigorú normák és szabályok miatt. A követelmények teljesítése viszont modern gyártósorokat, modern technológiát tételez fel. Mindezt az európai piacról lehetne importálni, így a kereskedelemben további szektorok is részt vehetnek.

A megegyezés aláírása mellett szóló érvek a következők voltak: •

A Mexikó számára eddig egyetlen pólust jelentő Egyesült Államok ellenpontját képezheti az Európai Unió, és a vele szorosabbra fűzött viszony.

•

Ehhez azonban szükséges, hogy Mexikó diverzifikálja a gazdasági, de egyben politikai kapcsolatait is, és függetlenítse magát az egyértelmű USA hatástól.

54

[Chytil, 17]

48

4.5 „Keserű kávé” – a szabadkereskedelem közvetlen hatása

A „fejlődő” világ számára a kávé a második legfontosabb kereskedelmi árucikk a nyersolaj után. A világon 25 millió ember foglalkozik kávé termeléssel, nekik ettől függ a mindennapi megélhetésük. Ha hozzá vesszük, hogy a farmereknek a családjukat is el kell tartaniuk, akkor már sokkal több emberről van szó, akiknek valóban fontos, hogy a világ szabadkereskedelmi hálózatában mi történik a kávéval, hova megy az a több milliárdos profit, amiből ők, a farmerek, a legtöbb esetben semmit sem látnak. Vagyis megpróbálom bemutatni, hogy a piaci farkas-törvények és kiszolgáltatottság oda vezet, hogy a szabad kereskedelem és diszkrimináció mentesség nevében a közvetlenül a kávé termelésből élők nagy része mégis nyomorban él. Az 1990-es évek derekán rohamosan elkezdett csökkeni a kávé világpiaci ára, majd 1997-től egy valódi zuhanást élt át. 30 éve nem volt olyan alacsony a kávé ára, mint abban az évben. Az inflációt is beleszámítva a káva ára az 1960-as ár 25%-ra esett. Ez a csökkenő tendencia volt jellemző a ’90-es évek végén is, és úgy tűnt 100 év távlatában a farmerek soha kevesebb pénzt nem kaptak egy kiló kávéért, mint az elmúlt években. A fő kiváltó ok a kereslet visszaesése az importáló országok részéről. A 2001-2002-es periódusra körülbelül 115 millió zsák kávét (egyenként mindegyik 60kg) produkáltak a termelő országok. Ezzel szemben a fogyasztás 105-106 millió zsák volt ugyanerre az időszakra. Ez az évről-évre felhalmozódott fölösleges készlet mára elérte a 40 millió zsákot.55 A kávé egyike azoknak a terményeknek, amelyet kis és közepes méretű földeken termesztenek, ezért a probléma rendkívül sok embert érint. A világ kávéjának 70%-át tíz, vagy tíz hektárnál kisebb, főként családi gazdaságokban termesztik. A maradék 30%-ot a nagy gazdaságok adják, ahol a helyzet nem jobb: ott ugyanis a szezonális munkások és alkalmi kávészedők dolgoznak, akik a leginkább érzékenyek a piaci árváltozásokra. Egészen 1989-ig az ICO (International Coffe Organization) felügyelte a kávé piacot egy nemzetközi egyezmény keretein belül. Feladata az volt, hogy a kávé árát egy megadott sávon belül tartsa (1,20USD és 1,40USD/ font között) és az export mennyiségét kvótákkal szabályozza. Ez mind a termelő, mind a fogyasztó országokra 55

Forrás: ICO (International Coffee Organization) [www.ico.org] [2005. május 12.]

49

kötelezően érvényes volt. A kereskedelem liberalizációja és a felek közötti egyet nem értés oda vezetett, hogy az eredetileg alapító tag Egyesült Államok, 1989-ben kilépett az ICO-ból. Az egyezmény ugyan most is él tovább, de az ICO elveszette a hatalmát, hogy szabályozza a kávé kínálatát és az árakat. Ma tehát pusztán a megkötött üzletek és szerződések alakítják az árat, amit viszont nagymértékben befolyásolnak a határidős ügyletek. A válság tehát körülbelül 25 millió farmert érint. De mint azt láttuk az előbb, ez hatással van az egész családra. Ez legtöbbször úgy jelentkezik, hogy miután a családnak az első a megélhetés, a gyerekek iskoláztatását sokszor már képtelen vállalni a családfő. Ugyancsak következményként jelenik meg a hiányos egészségügyi ellátás, hiszen a gyógyszerek köztudottan egyre drágábbak a „fejlődő” világban. A folyamat viszont elég rövid időn belül ördögi kört eredményez: a rossz anyagi helyzet miatt a gyerekek eleve jobban ki vannak téve a betegségeknek, a minimális higiénia hiányzik sokszor, és az alultápláltság is hamar komoly bajokhoz vezet. Innen pedig már csak egy lépés a gyerekmunka. Azok a férfiak, akik szezonálisan dolgoznak, legtöbbször a családjuktól távol vállalnak munkát, otthon hagyva így a feleségüket, akikre a háztartás mellett a munka is vár, ha el akarják tartani a gyerekeiket. A válság tehát ezen a merőben individuális szinten a legátütőbb erejű. A piaci mechanizmusok mögött ugyanis minden esetben egyéni sorstragédiákról van szó, s habár még a 25 millió ember is felfoghatatlan mennyiséget jelent, nem szabad elfelejteni, hogy a számok mögött hús-vér emberek vannak. Tíz évvel ezelőtt a kávé-termelő országok a körülbelül 30 milliárd USD-nak megfelelő kávé-piacból 10 milliárd USD-t vettek ki. Ma ez az arány egy azóta megduplázódott piacon 6 milliárd dollár, vagyis ma 10% az, amit a profitból közvetlenül a termelő országok kapnak. A farmerek szintjén természetesen ez még kevesebb, az arány drasztikus. Ma ők egy százalékot nyernek minden eladott csésze kávé után, és hat százalékot egy üzletben eladott csomag kávé után. Ez azt jelenti, hogy sok esetben csak jóval az önköltség alatt tudják eladni a kávéjukat. Természetesen ez a legrosszabb esetre vonatkozik, amikor az összes létező hátráltató tényező felmerül: a farmer nagyon messze lakik az első elosztó központtól, ahova a szállítást is meg kell oldania. Ezen kívül nem tartozik egyetlen helyi kávé szövetségbe sem, hanem egyénileg kell tárgyalnia a közvetítővel. Így mindig nehezebb helyzetben van, mert a közvetítő a legalacsonyabb árat fogja csak megadni neki. Ráadásul pont ezek a farmerek azok, akik a frissen leszedett zöld vagy piros kávét adják el. A 50

közvetítők sokszor arra hivatkoznak, hogy mivel a farmerek nem tudják garantálni a minőséget a nyers kávénál, ezért is fizetnek nekik olyan alacsony árat. A nagy mennyiségben való vétel pedig ugyancsak a nagy pörkölőknek kedvez végül, akiknek számos pénzügyi eszközük van még arra, hogy hogyan érjék el a minimális költséget, amit kifizetnek a feldolgozásra váró kávéra. Egy ismert példa alapján, amit az ugandai példának szoktak nevezni, elemzők elkészítették azt a láncot, ahol a kávé útját végig követik a farmertől egészen az áruházak polcán megjelenő kész kávéig. A láncban megdöbbentő számok szerepelnek. Azt lehet látni, hogy a farmer, aki legelőször a földjén megtermett kávét zsákokba rakva eladja az első közvetítőnek, 14 centet kap egy kiló zöld vagy piros, frissen szedett kávéért. Mire ez a csomag több közvetítőn keresztül eljut a pörkölő gyárakba, az utolsó kereskedő is csak 1,64 dollárt kap kilójáért. Mire kikerül a nagyáruházak polcaira, Angliában egy kiló átlagosan 26,4 dollárnak megfelelő angol fontba kerül. Ez azt jelenti, hogy az első ponttól az utolsóig, amíg a fogyasztó kosarába kerül, 7000%-os áremelkedésen megy keresztül egy kiló kávé. Természetesen az utolsó árban már benne van a multinacionális cégek összes költsége, beleértve a feldolgozást, az elosztást, a reklám kiadásokat és a csomagolást is. A világ kávé elosztását négy nagy transznacionális óriáscég irányítja: a Nestlé, a Kraft Foods, a Procter & Gamble és a Sara Lee. Habár ezek közül csak a Nestlé rendelkezik európai központtal, a többi amerikai székhelyű cég, mégis az európai piacon a többi három cég is meghatározó pozícióban van. Az ötödik nagy „pörkölő” a Tchibo, aminek főként Németországban van érdekeltsége. Ezek közül csak egyet említenék meg példaként az óriási profit szemléltetése miatt. A Nestlé svájci székhelyével az egész európai piacon jelen van. Egy tanulmány szerint a Nestlé minden egyes eladott instant csésze kávé után 26-30 százalékos profitot nyer. A jelentés azt is állítja, hogy a világon másodpercenként 3900 csésze instant kávé kerül fogyasztásra. Ez mindenképpen súrolja a csillagos eget, ami a Nestlé csak kávéból befolyó profitját illeti. Mexikó a világ 5. kávé exportőre. Első helyen Brazília áll 22,5 millió, másodikként Kolumbia 10,5 millió, majd Indonézia 6,7 millió, Vietnam 5,8 millió és Mexikó

5

millió

zsákkal.

Habár

az

országnak

elég

kis

bevétele

van

agrártevékenységekből, a kávé mégis meghatározó. Körülbelül 280 ezer, főleg indián lakos dolgozik kávé ültetvényeken az ország déli és középső területein, Chiapas, 51

Oaxaca és Veracruz államban. Mexikóba a kávé az Antillákról került át. A helyi ősi italt, a csokoládét így kiegészíti a másik koffein tartalmú serkentő, a kávé. Mexikó exportja elsősorban az Egyesült Államokra van kihegyezve, de Európának is komoly kereskedelmi hányadát képezi a mexikói kávé. Az alábbi táblázatban az import mennyiségek szerepelnek, Mexikóból az Egyesült Államokba és a főbb kávét importáló európai országokba. 1. táblázat: Kávé import Mexikóból a főbb importőr országokba (Az értékek 1000 USD-ban vannak megadva.) 2000

2001

2002

2003

2004

USA

448,632

120,757

Németország

11,121

4,846

5,059

6,468

6,859

Franciaország

10,844

4,283

2,995

3,972

5,438

Egyesült

42,604

17,001

2,034

3,507

2,979

3,599

2,106

366

537

739

Királyság Spanyolország

Forrás: [http://www.economia-snci.gob.mx/sic_php/ls23al.php?s=24&p=1&l=1#] [2005.05.5.]

A táblázatból nagyon jól látszódik, hogy 2000 után drasztikusan visszaesett a megrendelt mennyiség. A forrás táblázatból az is kiderül, hogy előtte stabilan egységes mennyiséget importáltak a megjelölt országok, és ez a visszavonulás jellemezte 2000-ben az összes importáló országot.

52

4.6 A „fair” válasz

Az

előző

fejezetben

bemutatott

embertelen

egyensúlytalanságnak

a

kiküszöbölésére történtek kísérletek, legelőször Hollandiában már az 1960-as évektől kezdve. 1964-ben az Oxfam International elindított egy „Bridge” nevű programot, melynek célja az volt, hogy megvegyék a harmadik világban gyártott kézműves termékeket az importőröktől, majd eladva azokat, segélyekre gyűjtöttek. A ’60-as évek harmadik világának egyik jelmondata az volt, hogy: „Nem segélyt kérünk, hanem kereskedelmet.” Ez a jelzáloga máig is a harmadik világ kistermelőinek a fenntartható életminőség szempontjából. A kérdés csak az, hogy milyen kereskedelmet nyújtunk nekik. Az egységes fair trade márka gondolata, az 1980-as években két holland szociális munkástól jött, akik látva az aránytalanságot a kereskedelemben jelentkező profitmegoszláson

belül,

a

harmadik

világ

termelőinek

tisztességesebb

munkakörülményeket, és magasabb jövedelmet akartak biztosítani. 1988-ban ugyancsak Hollandiában megjelent a piacon a Max Havelaar kávé, ami egy év alatt 3%-os piaci részesedét tudott felmutatni.56 A fair trade azóta világméretű mozgalommá nőtte ki magát. Elemzők szerint a fair trade termékek piaca akár évi 4090%-os növekedést is el tud érni. A fair trade-nek vannak bizonyos fix alapelvei, és vannak olyan kérdések, amelyekről nemzetközi szintű párbeszéd folyik a különböző civil szervezetek között az érintettek bevonásával. A méltányos kereskedelem legfontosabb alapelvei a következők: 1. Növeli a termelők jövedelmét és életszínvonalát azáltal, hogy javítja a piacra jutás esélyeit, megerősíti a termelők szervezeteit, jobb árat fizet az árukért, és hosszú távú kereskedelmi kapcsolatra törekszik a termelőkkel. 2. Növeli a hátrányos helyzetű termelők, különösen a nők és az őslakosok esélyeit. 3. A fair trade mozgalom garantálja, hogy termelői gyermekmunkát nem alkalmaztak a termelés során. 56

Fair Trade kiadvány, Védegylet, Budapest, 2005.

53

4. Növeli a fogyasztók tudatosságát a nemzetközi kereskedelem kistermelőket sújtó káros következményeiről annak érdekében, hogy vásárlóerejüket jó helyre irányítsák. 5. Megteremti a kereskedelmi partnerség példáját a folyamatos párbeszéd, átláthatóság, és az emberi méltóság tiszteletben tartásával. 6. Kampányol a hagyományos kereskedelem szabályainak megváltoztatása érdekében. 7. Védelmezi az emberi jogokat és minden esetben előnyben részesíti a környezettudatos termelést és termesztést.57 A fair trade fontos eleme az is, hogy minden eladott termék után ún. fair trade prémium jár. Ez az összeg arra lett kitalálva, hogy a termelők ezt a pénzt közösségi fejlesztésbe fektessék. Egészségügyi-, oktatási fejlesztés, új, környezetbarát technológiák megvalósítása mind a helyi közösséget erősítik így adva lendületet a további munkára. Valóban, a fair trade egy teljesen más szemlélet alapján közelíti meg a nemzetközi kereskedelmet. A hangsúly az együttműködésen van, ezért is támogatja a mozgalom nagymértékben a termelői szövetkezetek alakulását. A folyamat ellenőrzése és átláthatósága érdekében megalakult egy úgynevezett esernyő-szervezet, a Fair Trade Labelling Organization (FLO – Fair Trade Minősítő Szervezet), amely arra hivatott, hogy egyrészt a minősítő igazolást kiadja a farmernek vagy szövetkezetnek, amelyik a fair trade alapelveinek megfelel, másrészt biztosítja a szóban forgó fix felvásárlási árat az ügynökein és ellenőrein keresztül. A fair trade mozgalmon belül vannak kritikus, még alakulóban lévő elvek. Ezek megpróbálnak a lehető legadekvátabb módon válaszolni azokra a kihívásokra, amelyek a hagyományos kereskedelem és a fair trade találkozásának feszültségeiből származnak. Nem tisztázott még, hogy a fair trade termékeknek meg szabad-e jelenniük a nagy bevásárlóközpontokban annak érdekében, hogy minél több fogyasztó utánjárás nélkül hozzájuthasson ezekhez a termékekhez. Ezzel egyrészt valódi választási lehetősége nyílna a fogyasztóknak, másrészt viszont a helyi kiskereskedők veszélybe kerülnének a nagyáruházak agresszív fogyasztó-elvonó stílusa miatt. Ezért elsősorban a kis, specializált üzleteket részesíti előnyben a fair trade mozgalom.

57

Az alapelvek a Fair Trade kiadványból származnak.

54

(Angliában ugyan már a Tescoban, Franciaországban az Auchanban, és Svájcban már a McDonald’s-ban is lehet fair trade terméket kapni.58)

4.7 Fair trade az Európai Unió és Mexikó között

A statisztikák alapján megállapíthatjuk, hogy a fair trade piaci részesedése jelentősen növekedett az ezredforduló után. A kávé esetében ez a 2001 és 2003 közötti periódusban összesen 26%-os növekedést jelentett. Voltak országok, mint például Franciaország, ahol 70%-kal nőtt a fair trade kávé behozatal három év távlatában. A táblázatban ezen kívül szerepel az Egyesült Államok is, ahol kiugróan magas volt a növekedési arány, 92%-kal majdnem megduplázta behozatalát az említett periódus alatt. Ezek az adatok a teljes európai kávé behozatalt szemléltetik. Azért tartom fontosnak bemutatni ezt a táblázatot, hogy lássuk, a fair trade piaci részesedése valódi növekedést tud produkálni. A tendencia tehát mindenekelőtt nyugat-Európában az, hogy egyre nagyobb arányban jelennek meg a piacon fair trade termékek. Természetesen a világkereskedelem hagyományos csatornáin keresztül érkező termékek részesedéséhez képest elenyésző az a százalék amit a fair trade képvisel, mégis felmérések azt mutatják, hogy a társadalom legalábbis tisztában van azzal, hogy mit jelent a fair trade.

58

[Fair Trade kiadvány]

55

2. táblázat: Az összes eladott fair trade termék 2001-2003 között (Teljes eladási mennyiség megatonnában)

Ausztria Belgium Dánia Finnország Franciaország Németország Anglia(GB) Írország Olaszország Luxembourg Hollandia Norvégia Svédország Svájc USA Összesen:

2001

2002

2003

%

332.3 582.2 712.0 97.0 950.0 3128.6 1553.9 62.0 453.0 77.3 3104.7 178.9 253.6 1306.4 1263.0 14,338.4

409.1 632.2 655.0 109.0 1,386.0 2,942.0 1,953.9 60.0 243.2 68.0 3,139.7 232.0 289.2 1,246.0 1,854.0 15,653.8

463.1 762.5 543.0 113.2 2,368.4 2,864.8 2,889.1 99.9 229.65 64.9 3,096.1 312.5 294.0 1,550.0 3,574.0 19,830.

13.2 20.6 -17.1 3.9 70.8 -2.6 39.0 66.5 -5.6 -4.61.4 34.7 1.7 24.4 92.6 25.9

Forrás: [http://www.fairtrade.net/sites/products/coffee/markets.html] [2006. 04. 10.]

Egy FLO-táblázatból az is kiderül, hogy a Dél országaiban hány fair trade követelményeknek megfelelő szövetkezettel van kapcsolatban az FLO, vagyis a minősítő szervezet. Három földrészen összesen 197 szövetkezet termel a fair trade mozgalmon belül. Mexikó magasan kiugrik a résztvevőivel: negyven szövetkezet része a mozgalomnak, utána tizenkilenccel következik Kolumbia és Honduras.

56

3. táblázat: Termelőszövetkezetek száma Közép-Amerika Costa Rica El Salvador Guatemala Honduras Mexikó Nicaragua Karib-térség Dominikai Köztársaság Haiti Dél-Amerika Bolívia Brazília Kolumbia Ecuador Peru Venezuela Afrika Kamerun Kongó Etiópia Ruanda Tanzánia Uganda Ázsia Kelet Timor Indonézia Pápua Új Guinea Thaiföld

93 1 3 16 19 40 14 9 2 7 63 17 5 19 2 17 3 27 1 2 3 2 6 13 5 1 1 2 1

Összesen:

197

Forrás:[http://www.fairtrade.net/sites/products/coffee/partners.html] [2006. 04. 10.]

57

V. A közös színpad

5.1 Az Egyesült Államok gazdasági-kulturális gyarmatosítása Mexikóban – avagy a „koka-kolonizáció”

A kérdés úgy vetődik fel, hogy az Egyesült Államok exportálja kultúráját és kereskedelmi-gazdasági ideológiáját Mexikóba, vagy éppen fordítva, Mexikó importálja az amerikai életérzést a kereskedelem csatornáin keresztül. Ha egyszer kereskedelemről van szó, nem lehet figyelmen kívül hagyni annak hatását az adott ország kultúrájára és társadalmára. Feltétlenül látni kell, hogy nagyon sajátos és bonyolult viszonyról van szó Mexikó és az Egyesült Államok között. A speciális helyzet nyilván köszönhető mind a geopolitikai helyzetnek, mind a történelmi múltnak, ami a nemzeti identitásképzésben nagy szerepet kap. A neokolonializmus eszközei nagyon széles skálán mozognak. A nemzetközi kereskedelmi megállapodások feltétlenül azt fogják eredményezni a piaci nyitáson keresztül, hogy a társadalom minden szegmensébe eljutnak azok a „globalizációs végtermékek”, amelyek kézzelfoghatóvá teszik magukat a megállapodásokat. Ezek a végtermékek aztán elárasztják a piacot, és a tendencia azt mutatja, hogy nagyon rövid időn belül monopolhelyzetbe kerülnek az adott országban. A monopolhelyzet azért jelent veszélyt egy ország számára, mert óhatatlanul magában hordozza a „monokultúra” kialakulásának veszélyeit. Jelen esetben ez a fogyasztói monokultúrát eredményezi, de természetesen ugyanekkora veszélyt jelent a mezőgazdasági monokultúra is. Analóg módon a biológiai sokféleség (biodiverzitás) eltűnésével, a nemzeti kultúrák ki vannak téve az uniformizálódásnak. Ezt láthatjuk az étkezés területén, de ugyanúgy az öltözködésben, a zenében és a filmkultúrában is problémát jelent az amerikai életérzés beszivárgása Mexikóba.

58

A legfőbb probléma abból fakad, hogy Mexikóban is, mint sok más országban, egy sajátos „kulturális vákuum” keletkezett. Ez azt jelenti, hogy egyre inkább elszakadnak azok a szálak, amelyeken Mexikó saját hagyományához tudna kapcsolódni, és egyfajta senkiföldjén időzik, megfeledkezik múltjáról és még várja az új kulturális elemek megszilárdulását. A kép igen összetett: egyszerre van jelen a vágyakozás és az ellenszenv is az amerikai értékrendet képviselő termékek iránt és azok ellen. A „koka-kolonializmus”59 a gyarmatosítás új hullámára most már széles körben alkalmazott kifejezés. Azt a módszert jelöli, amivel a szabadkereskedelem utat tör magának a kultúrák egységesítéséhez, akár tudatosan, akár tudattalanul. A látvány minden esetben visszataszító. Mexikó egyik tartományában, Chiapas államban, egy eldugott kis faluban, ahol az emberek még tradicionális népviseletben járnak – Mexikóban ez már nagyon ritka -, éppen halottak napja van, így mindenki kint üldögél a temetőben. A helyi szokásnak megfelelően gyerekek, felnőttek és nagyszülők egész napra kivonulnak ide, a falu határába. A szertartás része, hogy a saját magukkal hozott élelemből és italból, amit ők maguk is fogyasztanak aznap, a halottaknak is felajánlanak. Az áldozati felajánlások között szerepel a kukorica, a bab, és egy tál készétel is. Innivalóként ebben a régióban egy posh nevű, a pálinkához hasonlító alkohol kerül a sírokra. És nem csak ez. Néhány síron ott látható a jól ismert kisüveg, benne az indiánok szerint gyógyszerként funkcionáló bűvös ital, a CocaCola. A temetőben mindenütt eldobott kólás üvegek, gyerekek, felnőttek, nagyszülők kezében kólás üveg, a sírokon kólás üveg. A rituálé részévé vált a Coca-Cola. Az indiánok beépítették saját szokásaikba, és olyan mítosz született köré, amely egyben a tökéletes naivságot idézi, másrészt viszont a népbutításnak olyan fokát feltételezi, ami kvázi visszafordíthatatlan, pontosan azért, mert a helyi hiedelmek része lett. A faluból eljövet, a dzsungel közepén, az országút mellett kiirtott terület, rajta egy gigantikus hirdetőoszlopon Coca-Cola reklám. A marketinghadjárat sikeres volt, úgy tűnik. Ugyanilyen példákat lehetne hozni az étkezés terén is. A McDonald’s és más különböző gyorsbüfék rohamos iramban terjeszkednek, ellehetetlenítik a helyi étkezdék forgalmát és megszűntetik a hagyományosan helyi kultúrában gyökerező sokféle ételvariációt.

59

[Csath, 12]

59

A zene és a ruházat terén ugyanezt a tendenciát figyelhetjük meg. Mexikóban már csak nagyon kevés helyen, és ott is főként ünnepnapokon veszik fel a népviseleti ruhákat. A szociokulturális térben a monokultúra kialakulása, legyen az bármilyen kulturális értékrend, amely önmagát rákényszeríti egy másik nemzetre, csakis oda vezethet, hogy az adott nép elveszíti egyfelől identitását, másrészt elveszíti önbizalmát abban, hogy múltjának, jelenének és jövőjének is van létjogosultsága. Ez az erőszakos terjeszkedés, ami az Egyesült Államokból, a globális vállalatok egyentermékein keresztül vonja maga alá az indián kultúra még élő hordozóit, mindenképp felelős abban, hogy a világ kis közösségei, egzotikus népei sorra veszítik el nyelvüket, ősi szokásaikat, tudásukat, a természethez fűződő emberségesebb viszonyukat. Nem vitás, hogy a kultúrában okozott drasztikus hatás miatt is erősen megkérdőjelezhető a szabadkereskedelem korlátlan kiterjesztése azokra a területekre, ahol a kultúra szerves megőrzése lenne a cél.

5.2

Jövő-alternatívák – Mexikó és az „ébredező” Latin-Amerika

Mexikó számára egészen új gazdasági és politikai orientációként merül fel az éppen napjainkban megerősödő latin-amerikai összefogás. Az 1990-es évektől kezdve ugyanis, amikor elindult a valódi szabadkereskedelmi nyitás, látványosan meggyengült a latin-amerikai országok, és főként a mexikói és a dél-amerikai kontinens országai közötti együttműködés. Habár a ’90-es évek közepén több bilaterális megállapodás is született Mexikó és a déli szomszédjai között, igazi kitörést ezek nem jelentettek. Mexikó számára továbbra is az Egyesült Államok és az Európai Unió jelentette a legfőbb kereskedelmi partnerséget. Mexikó 1992-ben kötött megállapodást Chilével, majd 1995-ben Costa Ricával, Venezuelával és Kolumbiával, és 1998-ban Nicaraguával is megszületett a bilaterális megállapodás a szabad piaci övezet megteremtéséről. A megállapodásokat követő években a kereskedelem az említett országok között bámulatosan megugrott. Costa Rica estében ez évi 26%-os összkereskedelmi növekedést jelentett, Kolumbia esetében pedig 5 év alatt 50%-kal

60

nőtt a Mexikóval való összkereskedelem értéke. A nyitás azt eredményezte, hogy Bolívia és Mexikó között a javak 98%-a áramlik teljesen szabadon.60 A számszerű adatok a látszat ellenére nem jelentettek valódi kitörési lehetőséget a Mexikó és a régió közötti együttműködésben. A szerző az interjúban elmondja, hogy ugyan abszolút értékben a számok nagyot emelkedtek, ez relatíve kis részét teszi ki még mindig a mexikói külkereskedelemnek. Az okok nagyon sokfélék, de mindenekelőtt a régiónak a politikai és gazdasági instabilitására vezethető vissza az a tény, hogy Mexikó és Latin-Amerika között az együttműködés nem tudott jobban megszilárdulni. Ma mégis azt láthatjuk, hogy egyre határozottabb az a politikai és gazdasági összefogás, amit Venezuela, Bolívia és Argentína képvisel, hozzá véve még Brazíliát és Chilét is. További csatlakozóként lehet számon tartani Perut is, ahol ugyancsak idén lesznek választások. Ez az összefogás abban áll, hogy ezekben az országokban bátran kiáll a kormányfő és meri vállalni az önálló utat, radikálisan elszakadva az Egyesült

Államok

neoliberális

követelményrendszerétől.

Mindemellett

a

kereskedelmi gyakorlatban ugyanúgy teljesítnek, ahogy az a szerződésekben meg van határozva, mégis eszmeileg és ideológiailag eltérő álláspontot képviselnek. Ez az álláspont elsősorban a szociális érzékenységet jelenti, az országon belüli gazdagok, és szegények közötti feszültségre próbál megoldást keresni. Mexikó számára tehát adott az új irányvonal, kérdés, hogy mennyiben lesz lehetősége az önálló döntésre, és ha igen, akkor ez milyen következményekkel járhat az USA-val való kapcsolatában. Másrészről folyamatos ugródeszkát jelenthet egy szorosabbra fűzött Európai Uniós együttműködés, mindazokon a területeken, ahol Mexikónak az Egyesült Államokkal nincs hivatalos együttműködése. Így a környezetvédelem feltétlenül olyan területnek számít, ahol rendkívül fontos lenne a nagyon komoly és következetes párbeszéd Mexikó és az Európai Unió között.

60

Antonio Ortíz Mena: Relaciones economicas de Mexico con Latin-America, 2001. [http://www.sre.gob.mx/imred/difyext/transcripciones/radio01/aortizm.htm] [2006.04.16]

61

VI.

Befejezés

A Mexikóban eltöltött hónapok tapasztalatai óhatatlanul befolyásolták nézetemet a témával kapcsolatban. A kutatás során összegyűjtött források is bizonyos fokig determinálták az alternatívául adott válaszok minőségét. Kétségtelen, hogy a jelenlegi főáramú gazdasági elméletekkel szemben, azokat megkérdőjelezve, kutatási célként annak a tézisnek a bizonyítását jelöltem meg, amely szerint Mexikó olyan aszimmetrikus viszonyban van az Egyesült Államokkal, ahol az előbbi teljesen alárendelt szerepbe kényszerül. Ebből a viszonyból pedig nincs más kitörési lehetőség, csak a nyitás az Európai Unió, vagy a most ébredező Latin-Amerika felé. Természetesen ennek sok előfeltétele van, mindenekelőtt az, hogy maga az Európai Unió is nyisson Mexikó irányába. Ez a nyitás úgy tűnik megindult. A kutatás során úgy találtam, hogy Mexikó kapcsolata az Unióval sokkal árnyaltabb és sokkal több területet fed le potenciálisan, mint az USA-val való partnerség estében. Mindebből az látható, hogy felelősségteljesebb az a viszonyrendszer, amit az Unió vállal fel Mexikóval, mind a társadalmi problémák, mind a környezetvédelmi problémák, mind emberjogi területen. A kérdés természetesen függőben marad: van-e lehetősége a két térségnek érdemben együttműködni és a kitűzött célokat megvalósítani? Van-e lehetősége minderre akkor, amikor a jelen kereskedelmi módszer ugyanazzal a modellel él, mint az Egyesült Államok? Az utolsó rész rövid kitérője azzal a céllal született, hogy bemutassa, a gazdasági modell erőteljesen befolyásolja a kulturális problémák végkimenetelét is. Ide vehetjük még az emberjogi és környezetvédelmi problémákat is, amelyek ugyancsak ki vannak téve az uralkodó gazdasági mechanizmusnak. A dolgozatban erre már nem volt lehetőségem kitérni, de a kutatás további fejezeteiben mindenképpen helyet kapnának az említett kérdések. A kutatás alatt egy sor olyan kérdés is felmerült még, amelyek megválaszolása szervesen kapcsolódott

62

volna a témához. Így rendkívül érdekelt volna még a feketegazdaság, a korrupció kérdése és a kereskedelem kapcsán az emberjogi kérdések és a munkavállalók jogai. Külön hangsúlyt kapott volna a környezetvédelem és a gazdaság kapcsolatának megvizsgálása, annak a részletes feltárása, hogy melyik gazdasági modell az, amelyik a fenntarthatóságot valóban képes megvalósítani. Jogosan merül fel tehát, hogy ha ekkora hatással van a kereskedelem egy adott országra, akkor melyik az a kereskedelmi gyakorlat, amely pozitív hatást tudna gyakorolni a többi társadalmi problémára. A kutatásban azzal a feltételezéssel élek, hogy ez a méltányos kereskedelem. A problémát az jelentheti, hogy a méltányos kereskedelem elterjedésére ma még kevés esély van. Olyan gátak állnak az útjában, amelyekkel a versenyt nem tudja felvenni. Példaként csak a globális cégek gazdasági és politikai súlyát említeném az egyik, a fogyasztói közönyt a másik oldalról. Vagyis tehát amennyiben az Európai Unió fenntartja jelen kereskedelmi gyakorlatát Mexikóval szemben, és nem ösztönzi és képviseli hivatalosan is a méltányos kereskedelmet, abban az esetben kevés esély van arra, hogy Mexikóban valóban megváltozzanak a súlyos társadalmi ellentmondások. Egy ország fejlettségét és gazdagságát nem csak a GDP-mutatón lehet lemérni. Egy ország akkor gazdag, ha a társadalom egésze elégedett az életszínvonalával,

az

emberi

kapcsolatok

a

megértésen

és

a

kölcsönös

segítségnyújtáson alapszanak, a környezethez lévő viszony a tudatosságon nyugszik, erőforrásait mértékkel használja, nem pazarol, hanem újrahasznosít, nyelvét, hagyományát ápolja, ösztönzi a tanulásra a társadalom egészét, törődik a hátrányos helyzetűekkel, nem közösít ki, vagyis felelősségteljesen él, érett, és hosszú távban gondolkodik. Így maga a mentalitás fogja megteremteni számára a gazdagságot és bőséget.

63

VII. Irodalomjegyzék

Antillón, Rosa María Pinón: La UE y América del Norte: un análisis comparativo. Asociación Mexicana de Estudios Internacionales, Universidad Nacional Autónoma de Mexico, 1997. Bogár László: Magyarország és a globalizáció. Osiris, Budapest, 2003. Boulet-Gercourt, Philippe: Mexico ou le chaos organisé. In: Le Nouvel Observateur, 2005. augusztus, 36.-37. old. Café amargo. Por un comercio Norte-Sur más justo. Setem Egyesület kiadványa, Icaria, Barcelona, 1999. Csath Magdolna: Kiút a globalizációs zsákutcából. Kairosz, Budapest, 2001. Chomsky, Noam: Titkok, Hazugságok, Demokrácia. Független Média Kiadó, Budapest, 2005. Chomsky, Noam: Hatalom és Terror. Előadások és interjúk 9/11 után. Független Média Kiadó, Budapest 2005. Chomsky, Noam: Latin-American Integration (Interviewed by Bernie Dwyer). Elhangzott: Radio Havana Club, 2006. március 6-7. Dorner Anikó: Mexikó a transznacionális vállalatok szemszögéből. In: Fejlesztés és finanszírozás, Budapest, 2003/3, 53-59 old.

64

Fair Trade kiadvány, Védegylet, Budapest, 2005. Galeano, Eduardo: Upside Down - a primer for the looking glass world. Picador USA, 2000. György Lajos: Fölforgató konzervativizmus – ökológiai alapelvek. Zöld Érdek Alapítvány, Budapest, 2005. Hamvas Béla: Patmosz I. MEDIO Kiadó, Budapest, 2004. Huntington, Samuel P.: Who are We?: The Challenges to America’s National Indentity. Simon&Schuster, New York, 2004. Káldyné dr. Esze Magdolna: Nemzetközi kereskedelem. Tri-Mester, Tatabánya, 2004. Korten, David C.: Élet a tőke uralma után, Kovász, II. évfolyam, 3. szám, 1998 ősz, 3-15. old. Maheshvarananda, Dada: A kapitalizmus után. Egy új világ – a prout jövőképe Ananda & Lotus Bt., Budapest, 2004. Martin, Philip L.: Trade and Migration. Institute for International Economics, Washington DC., 1993. 50.-55. old. Ortutay L. Gyula: Új hullám Latin-Amerikában. In: Népszabadság, 2006. április 8., 2-3. old. Wise, Timothy A.: Mexikó kistermelői a globális gazdaságban. In: Eszmélet, 62.szám, 146.-154. old. Zinser, Adolfo Aguilar: Is there an alternative? The political constraints on NAFTA, in: Mexico and the North American Free Trade Agreement: who will benefit?, Ed.: Victor Bulmer-Thomas, Nikki Craske, Monica Serrano, McMillan, London, 1994. 65

Internetes források:

Barroso, Jose Manuel: To Lisbon and beyond: Market access and external aspects of competitiveness. Elhangzott: Opening address – Market Access Symposium, Brüsszel, 2005. szeptember 19. [http://europa.eu.int/rapid/pressReleasesAction.do?reference=SPEECH/05/523&form at=HTML&aged=0&language=FR&guiLanguage=fr] [2006.02.27] Chytil Mario: Az Európai Unió és a Mexikói Egyesült Államok kapcsolatrendszere. [http://elib.kkf.hu/CHYTIL_2004-1-2.pdf] [2005. november. 19] Gerson, Timi: Plan Puebla Panama and the FTAA [http://www.projectcensored.org/publications/2004/16.html] [2006.02.23] González, Enrique Andrade: Can the Mexico-U.S.A.-Canada Partnership become an alliance? [http://www.mexidata.info/id444.html] [2006. április 6.] Mandelson, Peter : Open markets, open trade: Europe’s global challenge. Elhangzott: Market Access Symposium, European Parliament, Brüsszel, 2005. szeptember 19. [http://europa.eu.int/rapid/pressReleasesAction.do?reference=SPEECH/05/521&form at=HTML&aged=0&language=EN&guiLanguage=en] [2006. 02. 27.] Mena, Antonio Ortíz : Relaciones economicas de Mexico con Latin-America, 2001. [http://www.sre.gob.mx/imred/difyext/transcripciones/radio01/aortizm.htm] [2006.04.16] Zarsky, Lyuba & P. Gallagher, Kevin: NAFTA, FDI, and Sustainable Development in Mexico, 2004. január 28. [www.americaspolicy.org] [2005. okt. 27.]

66

Az Európai Unió honlapja: [http://europa.eu.int/rapid/pressReleasesAction.do?reference=IP/05/572&format=HT ML&aged=1&language=HU&guiLanguage=en], [2006.02.27] Az ICO (International Coffee Organization) honlapja: [www.ico.org] Az FLO honlapja [http://www.fairtrade.net/sites/products/coffee/markets.html] [2006. 04 10.] [www.flo.org] A mexikói Gazdasági Minisztérium honlapja: [http://www.economia-snci.gob.mx/sic_php/ls23al.php?s=24&p=1&l=1#] [2005. 05.5.] [http://www.economia-snci.gob.mx/] Az Oxfam honlapja: [www.oxfam.org]

67