Cséby Géza
Az európai romantika nagy alakja: ADAM MICKIEWICZ (Életrajzi vázlat)
Ha bárki belép a krakkói Wawel katedrálisába szinte minden történelemkönyvnél élıbben elevenedik meg elıtte a lengyel história. Lenyőgözı és egyben felemelı dolog. Ott sorakoznak a lengyel királyok sírjai: Łokietek Ulászlóé, Nagy Kázméré, Sobieskié és másoké. Emlékezzünk csak azokra az uralkodókra, akik Magyarország történetében is szerepet játszottak és végsı nyughelyük itt található: a fiatalon elhunyt Várnai Ulászlóra, Nagy Lajos lányára Boldog Hedvigre és a kriptában, érckoporsóban örök álmát alvó Báthory Istvánra. Mielıtt azonban felmennénk a harangtoronyba viszonylag kis lejáratot pillantunk meg a katedrális padozatán. Kovácsoltvas kerítés jelzi és védi a helyet. A lejárat fölött csupán két név olvasható és a kriptában is két szarkofág áll egymás mellett. Itt nyugszanak –királyok között- a lengyel irodalom fejedelmei: Mickiewicz és Słowacki. Mickiewicz csak 35 évvel halála után térhetett vissza Párizsból hazájába, Słowacki még késıbb: 78 évet kellett várnia. (1849-1927) A romantika két óriásának hamvai ma közös sírboltban leltek örök nyughelyet. Adam Mickiewicz az európai romantika nagy alakja Zaosie-ben, vagy Nowogródekben született 1798. december 24-én. (Vita van mind a mai napig a helyre vonatkozóan.) Nemesember volt, de ügyvéd apja révén a család értelmiségi léte nem kérdıjelezhetı meg. Tudni kell, hogy ifjúságát szülıhelye környékén töltötte Litvániában, amely az akkori Lengyelország része volt. Késıbb a francia emigrációban 1832-1834-ben született Pan Tadeuszban így ír: Litvánia! Szép hazám! Egészség vagy, élet! Csak az tudja, mennyit érsz, ki elvesztett téged. Gyönyörőséged teljes pompájában látlak, s ím, megénekellek, úgy sóvárgok utánad. Szent Szőz, aki a fényes Csensztohovát véded, Osztra-Brámán tündökölsz, s vigyázod a népet Novogrodek nagyhírő, váras városában! Ahogy egykor gyermekként megóvtál csodásan (mikor sírva ajánlott oltalmadba engem jó anyám, s én halódó pillám fölemeltem s egyházadig úgy mentem már a magam lábán, elmondani visszanyert életemért hálám): haza is ily csodásan viszel minket egyszer. (Rónay György ford.)
2
Egyetemi tanulmányait a wilnói egyetemen végezte el: matematikai, természettudományi és klasszika-filológiai, történelmi fakultásokon hallgatott elıadásokat. Ekkortájt vesztette el édesapját. Elsı verse megjelenésekor, 18l8-ban már tagja volt az egyetemisták haladó szellemő önképzıköri csoportjának a Filomaták Társaságának, kikkel az egyetem elvégzését követıen is szoros kapcsolatban maradt. 1819-tıl négy éven át egy kownói iskolában tanított. Itt ismerkedett meg egy gazdag földbirtokos leányával, Maria Wereszczakówna-val, aki iránt olthatatlan szerelemre lobbant. A nagy vagyoni különbség miatt azonban nem vehette el. Fájdalmát, emésztı bánatát tetézte édesanyja halála. A boldogtalan szerelem végigkísérte egész életét. (Maryla versek.)
Marylához (részlet) Hát többé soha tıled nem lehet szabadulnom! Követsz a tenger árján, utánam jössz az úton, a jéghegyekre csilló lábnyomod rátapad s a zúgó vízesésbıl kihallom hangodat. Akármire vetem rá szemem, csak visszaborzaszt, félek meglátni arcod, és vágyam mégis oly nagy. Hálátlan! Most, hogy engem égig nyúló hegyek szakadékai nyelnek s a sőrő fellegek között a végtelen jég honában megpihenve letörlöm azt a könnyet, mely fentrıl hull szemembe, s északi csillagokra várok a ködön át, amelyek felidéznek téged s Litvániát: (Kálnoky László ford.)
1820-ban írta meg az Óda az ifjúsághoz címő költeményét. Ebben még megmutatkozik a klasszicizmus, a felvilágosodás kori racionalizmus, további versei azonban már a romantika korának szülöttei. E költemény a felvilágosodás eszméjét tükrözi, annak a miliınek az eszméjét, amelyik a wilnói egyetemen körülvette, amelyben nagy szerepe volt tanárának Lelewelnek.
Se szívük nincs, se lelkük – csontvázat népe ez! Ó, ifjúság! Nyújtsd nékem szárnyadat, túlszállani e holt világ egén, oda, hol éden kertje lengedez, és a rajongás csodákig ragad, s remegve bont új s új virágokat, melyeket arannyal fest a remény. (Kardos László ford.)
3
1822-ben adta ki költeményeit Balladák és románcok címmel. Ez a romantikus költészet áttörést hozó dokumentuma. Még 1823-ban jelent meg az İsök II. és IV. része a Poezje (Költemények) második kötetében, ahol a GraŜyna is napvilágot látott, ez a hazájáért hőséget mutató asszonyról írt történelmi költeménye. Mőve félúton van a klasszikus hısi epika és a romantikus verses elbeszélés között. 1823-ban a filomaták elleni perben az orosz hatóságok elítélték, fél évig a wilnói bazilita kolostorban tartották fogva, melyet börtönné alakítottak át. Lelewel közbenjárására kiszabadult, de Oroszország belsejébe számőzték. 1829-ig Szentpéterváron, Moszkvában, Odesszában élt, ekkor látogatta meg a Krím félszigetet. (Emlékezzünk a Krimi szonettek versciklusára) Gyanús egyén révén nem taníthatott, de a szellemi elit mindenhol befogadta. Itt ismerkedett meg a dekabrista eszmékkel, ekkor kötött barátságot Puskinnal. A Konrad Wallenrod 1828-ban íródott költıi elbeszélés s a német lovagrend elleni küzdelemrıl szól. Az öngyilkosságba menekülı fıhıs sorsában az árulás és hazafiság kérdését boncolgatja, ezek dialektikáját, tragikumát. „A hısiesség a szabadok jussa, a rab fegyvere csel és árulás.”-vallja és megteremtve ezzel a lengyelek számára a „wallenrodizmus” fogalmát, -írja tanulmányában Kerényi Grácia. 1829-ben elhagyhatta Oroszországot. Ekkor Németországba, Olaszországba, majd Svájcba ment. Az 1830-as lengyelországi felkelés hírére hazaindult, de csak a felkelés bukása után érkezett meg. Az események hatása alatt összeroppanva Drezdába sietett. Itt írta meg az İsök III. részét. Az İsök drámai, fantasztikus és szimbolikus poéma, abban a formában, ahogy ma olvassuk két fı részre a vilnói İsökre és a drezdai İsökre oszlik. Egyes részei más-más idıben íródtak, más-más formában jelenítik meg az ısök árnyait. (Önéletrajzi elemekkel.) Egyéni problémák, gondok, majd a Drezdában írt III. részben a nemzeti problematikákat helyezi elıtérbe. Ahogy Konrád mondja monológjában: Lelkem most a hazámmal egybeforrott mélyen; Testem a lelkét felszívta, Én s a haza – egy, egészen. (Kerényi Grácia fordítása) Ezért lehetett és lehet mind a mai napig aktuális a poéma. Az İsök elıadása, különféle rendezıi értelmezésben mindig a lengyel szabadság szimbóluma volt, azaz az elnyomás elleni demonstráció. Kegyetlenkedések, az elnyomó gépezet, a megalkuvó talpnyalók; az orosz uralom szörnyő víziója ez. Drezdából Párizsba utazott, ahol bekapcsolódott az emigráció munkájába. Szerkesztette a Pielgrzym Polski címő folyóiratot. 1832-es, „forradalmi kereszténységet” s lengyel messianizmust hirdetı, a Biblia stílusában megírt brosúrája, a Księga narodu polskiego i pielgrzymstwa polskiego (A lengyel nemzet és a lengyel zarándokság könyve) Ebbıl részleteket jelentetett meg Kazinczy Gábor 1839-ben Zarándokság könyve címmel az Athenaeumban. Mickiewicz európai hírnévre tett szert. A magyar kötet útbaigazító szöveg nélkül látott napvilágot. Természetesen a cenzúra miatt. Csupán annyit jegyzett meg a kiadó: „Töredékek Mickiewicz európai hírő munkájából.” Ez azonban sok mindent elárult az értı olvasónak. Mickiewicz költıi ereje teljében írta meg Pan Tadeusz avagy az utolsó birtokfoglalás Litvániában. Nemesi történet 1811-12-bıl tizenkét verses könyvben címő munkája. (Magyarra Sebık Éva 1957-ben, Rónay György 1977-ben ültette át.) A cselekmény egy várkastély elbirtoklása körül folyik. A Soplica és Horeszko család közti vitát a haza iránti közös fellépés, hazaszeretet oldja fel s még esküvı is kerekedik a dologból. Ilyen
4
meg(fel)oldások tipikus jellemzıi a lengyel mentalitásnak. A Pan Tadeusz a nemesi életet, de egyben mély hazafias érzelmeket is ábrázolja. Bojtár Endre a következıket írja róla: „A Pan Tadeusz szintézis, nemzeti eposz, melyben egyaránt megtalálható a klasszikus hıseposz, a heroikus eposz, a népi epika, a nemzeti adomázás és a XIX. századi regény elemei.” Most kérem engedjenek meg egy személyes kis kitérıt. A Könnyek íze címő lengyel mőfordításkötetem elsı verse Mickiewicz négy sora. Az a négy sor, amelyik kimaradt a háború utáni lengyel és természetesen magyar kiadásokból is. Egyik kritikusom a következıket írta : „Rónay György 1977-ben publikált Pan Tadeus- fordításnak utószavában arra kérte munkája olvasóit, hogy a kötet végén található Epilógussal kezdjék Mickiewicz nagy mővének tanulmányozását, mivel ez inkább tekinthetı a szerzı ihletébe való bevetésnek, mint fájdalmas hangú végszónak. Cséby Géza könyvének egyik jegyzete szerint viszont Rónay teljesnek tekintett fordítása nem tartalmazza ezen epilógus négy sorát, amit megállapítása szerint nem találhatunk meg az 1945 utáni lengyel kiadásokban sem, így a magyar átültetés alapjául szolgáló 1955-ös varsói editióból is hiányzik. Cséby most közli e négy sort, amiben oroszellenes élt találunk, s ez meg is magyarázná a cenzorok szigorát, hiszen „delfinológusok” bizonyára nemcsak nálunk tevékenykedtek, hanem a Kárpátoktól északra is. Mégis csodálkozom egy kisség, mert Hopp Lajos a Mickiewicz-kutatások új fejezete címő tanulmányában (Helikon, 1973.1.), amelyben a nagy lengyel klasszikus kritikai kiadásának helyzetével is foglalkozott, nem jelzett efféle filológiai problémát.” Kvázi magam találtam ki a négy sort, gondolhatná az olvasó. Itt az elsı alkalom, hogy bemutassam azt a Pan Tadeusz kötetet amelyben e négy sor benne szerepel. A kis formátumú kötet a XIX. század második felében (végén) kerülhetett kiadásra. Sajnos csak a szennycímlap van meg, az impresszum –ha volt ilyen-, hiányzik, a belsı címlap hasonlóképpen. Tudjuk még, hogy a kötet korrektúráját Aleksander Walicki végezte. Ennyi adatból viszonylag könnyen visszakereshetı a kiadó és a kiadás éve. Lengyelül a szöveg így hangzik: A jeśli czasem i Moskal się zjawił Tyle nam tylko pamiątki zostawił, śe był w błyszczącym i pięknym mundurze: Bo węŜa tylko znaliśmy po skórze…
És most magyarul is az eposz e négy sorát, amely a Rónay fordítás 87. és 88. sora közé iktatandó (Epilógus): Ha néha feltőnt egy muszka közöttünk, Emléket róla oly keveset ırzünk, Csupán a ragyogó mundérjának fényét: Bırérıl ismervén fel a kígyónak képét… (Cséby Géza fordítása)
Mickiewicz 1835 után már nem sokat írt. 1839-1840-ben a lausanni egyetem a latin irodalom tanára volt. Párizsban 1841-1844-ig a Collége de France –ban a szláv irodalmak professzora.
5
Sikertelen hátasságra lépett Celyna Szymanowskával, akit 1841-tıl idegszanatóriumban kellett kezelni. 1848-ban Rómában szervezte az Ausztria ellen küzdı olaszok oldalán a lengyel légiót, majd Párizsba visszatérve a Tribune des Peuples nemzetközi forradalmi újság szerkesztıje lett. Ezt a tevékenységét az orosz nagykövetség többszöri sürgetése miatt abba kellett hagynia. Mickiewicz publicisztikájában többször elismeréssel írt a magyar Szabadságharcról. 1849. április 22-én a Tribunes des Peuples-ben jelent meg a Felhívás a magyarokhoz címő üzenet. Ebben Mickiewicz (mert minden bizonnyal ı a cikk szerzıje) a magyar forradalom mellett tett hitet. Ez a forradalom nem egyedül a magyaroké, hanem Európáé is: „Már nem csak egy nemzet érdekérıl van szó!” –írja. 1855-ben a krimi háború idején Törökországba utazott, hogy a győlölt cári rendszer ellen ott szervezze meg a lengyel légiót. 1855. november 26-án Konstantinápolyban kolerajárvány áldozata lett. Konstantinápolyba lefolyt temetése nemzetközi tüntetésszámba ment, a tömegben lengyelek mellett szerbek, dalmátok, albánok, görögök, olaszok, bolgárok haladtak a költı koporsója mögött. Ahogy Kovács Endre írja: „Érezhetı volt, hogy akit temetnek, nemcsak egy népé, hanem a nemzetek nagy családjának gyermeke.” Talán pár gondolatot kellene szólnom Mickiewicz magyarországi fogadtatásáról. A már elıbb említett Kazinczy Gábor-féle fordításon kívül is. Tudnunk kell, hogy az 1830-as évek-béli osztrák császári cenzúra minden erejét felhasználta, hogy a lengyel irodalmi témájú írásokat az ország határain kívül tartsa. Nemcsak Mickiewicz, de Słowacki, Sołtyk, Lelewel, Niemcewicz mőveinek megjelenését is tiltották. És egyre nagyobb lett e tiltott mővek sora. Ma már furcsának tőnhet, hogy a lengyel imádságoskönyveket is erre a listára parancsolták. A hatalom azonban nem tudott gátat vetni annak az ellenállhatatlan társadalmi igénynek, amely meg akarta ismerni ezeket a mőveket. A cenzori hivatalok zaklatásai ellenére ez idı tájt születnek meg az elsı, Mickiewicz nevét, a lengyel irodalommal együtt szárnyra kapó írások hazánkban. A nagy lengyel romantikus hazai felfedezése Toldy Ferenc nevéhez főzıdik. Toldy így jellemzi Mickiewiczet: „Elseje kétség kívül romantikus költıinknek Mickiewicz /…/ Az élettavasz hevével s lelkesedésével magas röptében csodálást gerjeszt, s bátorságával megrendíti. Mint Icaros, a napnak tart, de szárnyai nem olvadnak el, hanem mind inkább kifejlenek. Eszméi meglepıek, gyakran finomak. /…/ İ tudta magának pályát szabni, mellyen senki nem hágdosott elıtte, s az elsıség becsületét méltósággal fenntartja. Nincs párja midın a csalatkozott szerelem s remények gyötrelmeit festi; örvényei elragadnak, és csendedet hányatás követi és kétségbeesés. /…/ Másfelıl balladái teljesek természeti gyengédséggel és keccsel. Sonettjei méltók Laura kedveséhez. /…/ Versei dictiója hangozatos, erıs és valódilengyel a szónak egész értelmében…” Majd így folytatja méltatását: „Mióta Byron, kihez Mickiewicz hasonlít, a színpadról lelépett, nagyobb költı e lengyelnél föl nem kélt; s ez kedvesebb a szívnek, minthogy fájdalma fennségesebb, mert egész nép fájdalma s egyszersmind szelídebb is. Byron többet zajgott, ok nélkül; Mickiewicznél a legmélyebb s fájóbb érzés is nemes mérséklettel nyilatkozik.” Érdekes adalék Mickiewicz magyar barátainak, ismerıseinek sora. A költı Párizsban ismerkedett meg id. Ábrányi Kornéllal, aki így jellemzi: „középmagas, szikár termettel, átszellemült arc- s tekintettel. Szemeibıl a lángész tőze sugárzott ki s ha ajka beszédre nyilt, hangja úgy csengett, mint egy szent kápolna ezüst harangja s minden szavát a prófétai ihlettség ereje lengte át.” Mickiewicz Chopin szalonjában ismerkedett meg Liszttel, aki Chopinrıl írt könyvében a lengyel költırıl is megemlékezik. Kapcsolatban állt Kertbeny Károllyal a jeles bibliográfussal, mőfordítóval, ki visszaemlékezéseiben leírja, hogy Mickiewicz erısen érdeklıdött Vörösmarty iránt. Kertbeny éppen a Szózatot és a Fóti dalt adta át a lengyel költınek. Párizsban találkozott Pulszky
6
Ferenccel, Szalay Lászlóval, Teleki Lászlóval és másokkal. A kapcsolat tehát adott volt s a két nép közös gondjai, bajai talán közös, vagy legalább is hasonló megoldásokat sürgettek. Mickiewicz késıbbi jelenléte a magyar könyvkiadásban, Magyarországon, változó. A II. világháborút követıen kellemetlen volt a szabadságért küzdı, az oroszok által számőzött, a leigázott Lengyelország felemelkedéséért mindig is következetesen síkra szálló költı jó pár mővének megjelentetése. Hátha „félreértik a dolgot” –felkiáltással. Mindezek ellenére jelent meg Mickiewicz kötet (kínosan ügyelve melyik versek kerülnek a válogatásba), sıt a Pan Tadeusz két fordításban látott napvilágot. Korunk magyarországi Mickiewicz kultuszának elımozdítói talán leginkább: Kovács Endre, Kerényi Grácia, Hopp Lajos, Rónay György voltak.
Irodalom: Világirodalmi Lexikon 8. Bp. Akadémiai, 1982. A. Mickiewicz: Pan Tadeus (Ford.: Rónay György) Bp., Európa, 1977. A. Mickiewicz: Az ısök (Ford.: Kerényi Grácia) Bp., Európa, 1963. Hopp Lajos: A lengyel literatúra befogadása Magyarországon 1780-1840. Bp., Akadémiai, 1983. Mickiewicz válogatott versei. (Válogatta: Elbert János) Bp., Móra, 1961 D.Molnár István: Lengyel irodalmi kaluz. A kezdetektıl 1989-ig. Bp., Széphalom, 1997. Kovács Endre: A lengyel irodalom története. Bp., Gondolat, 1960. Somogy folyóirat 1995/3. sz. (Nagy Imre kritikája) Cséby Géza: A könnyek íze. Kaposvár, M-L. Baráti Társaság, 1994. Elhangzott: 1998. február 24-én a Magyar-Lengyel Baráti Társaság ülésén, Kaposvárott. Megjelent: MONITOR. VI.évf. 4. sz.
7
Cséby Géza
A melodramatikus mővész: ARTUR GROTTGER Életrajzi vázlat
A budapesti Szépmővészeti Múzeum ırzi a lengyel Artur Grottger grafikus, festımővész Polonia ciklusának képeit. A magyar nézı -tisztelet a kivételnek- nem sokat tud sem a mővészrıl, sem pedig a képek odakerülésének történetérıl. Grottger pedig megérdemelné a nagyobb odafigyelést. Artur Grottger egy évvel a nálunk jóval ismertebb lengyel festı Jan Matejko születése elıtt látta meg a napvilágot. Kortársak voltak, mindkettıjük mővészetére rányomta bélyegét a kor amiben éltek: Lengyelország három hatalom általi felosztottsága (Ausztria, Oroszország, Poroszország), a rendre kirobbanó felkelések eszmei felemelkedettsége és ugyanakkor vérbefojtásuknak szörnyősége. Mindketten az akadémizmus hívei voltak, munkáikon nyomon követhetı a neoklasszicizmus, a romantika, neoromantika, historizmus. Artner Tivadar mutat rá arra, hogy a historizmus általában hamis eszmeiséget tükröz. Kivételt képez két nép mővészete a lengyelé és a magyaré, ahol ez a függetlenség utáni vágyat, az ısi vitézséget voltak hivatva a nézık lelkébe vésni, ébren tartani. Ez a festészet tehát hatalmas feladatot vállalt az elnyomatások idején, a nemzeti tudat formálásában. „Ha meg akarjuk ismerni az elmúlt évszázad hatvanas éveinek szívét –írja egyik Grottgerrıl szóló tanulmányában Wiesław Juszczak- ez a mővészet (mármint Grottgeré Cs.G.) megmarad az akkori kor élı dokumentumának.” Majd így folytatja: „”Megtalálhatjuk benne Mickiewicz, Krasiński, Goethe, Schiller és Dante költészetének reminiszcenciáját. (…) Megtalálhatjuk Chopin, Beethoven, Schubert és Schumann zenéjének visszhangját.” Kísérjük végig Artur Grottger életrajzát, próbáljuk nyomon követni azt a három évtizedet, amelyik megadatott számára. Elsısorban nem olajképein, történelmi pannóin, portréin keresztül próbálom megidézni, hanem krétarajzain keresztül, amelyeket ciklusokba (sorozatokba) rendezett, amelyek keresztmetszetét adják annak a kornak, amelyben a mővész tevékenykedett, amelyben megtalálhatjuk legbensıbb érzéseit, hitvallását, hazafiságát. Grotttger apja Józef, Hilary Siemianowski, a tarnówi bíróság tanácsosának törvénytelen gyermeke volt. Származásának törvénytelen volta miatt anyja vezetéknevét használta, de apja mindvégig gondoskodott fiáról, sıt halála után szép birtokot hagyott rá Kelet-Galíciában: Ottynowicét. Józef Grottger harmincvalahány évesen házasodott meg és vette el egy magas rangú lwówi hivatalnok lányát Krystyna Blaháo de Chodietów kisasszonyt. Elsı gyermekük Artur 1837. november 11-én született és tizenegy éves koráig maradt a szülıi házban, ahol gondnélküli , vidám napokat töltött. A jellegzetes középnemesi birtok megannyi szórakozási lehetıséggel kecsegtetett: vadászat, bálok, vendégeskedés. A fiatal Artur azonban nemcsak vidám szórakozással töltötte idejét. Megismerkedett az irodalommal, a zenével. Késıbb maga mesélte, hogy édesanyja gyönyörően énekelte Schumannt. Itt kezdett rajzolni és festeni apja irányításával, aki maga is festı volt. Szintén apjától hallott a legutóbbi, 1831-es felkelés eseményeirıl. A Népek Tavaszának évében kezdte el tanulmányait Lwówban, ahol ezzel egy idıben festészetet is tanult a kor neves mővészétıl Jan Maszkowskitól és rövid ideig Juliusz Kossaktól is. Ekkor ismerkedett meg Grottger késıbbi mecénásával Pappenheim Sándorral, a
8
Bécsben élı magyar arisztokratával. Bíztatására a fiatalember megfestette Ferenc József lwówi (lembergi) bevonulását, amiért is a császár élete végéig ösztöndíjban részesítette. 1852-ben beiratkozott a krakkói Szépmővészeti Akadémiára. Olyan késıbb neves festıkkel tanult együtt, mint Matejko, Kotsis, Gryglewski. A krakkói akadémia azonban nem volt képes többet adni, mint egyszerő akadémizmus, ezért Grottger más utakat keresett. Elutazott Bécsbe, ott folytatva festıi tanulmányait. A lwówi „császári” ösztöndíj persze rendkívül szerény volt. A család akkor került igazán nehéz anyagi helyzetbe, amikor meghalt az apa. A tizenhét éves Arturnak így nemcsak magáról, de bizonyos fokig családjáról is gondoskodnia kellett. Bécsi viszonyait kitőnıen ismerhetjük meg naplójából, amelyet kimerítı precizitással vezetett. Ebbıl válik világossá számunkra az is, hogy bécsi nyomorúsága volt kiváltó oka késıbbi betegségének és korai halálának. Grottger mővészetében fellelhetı egynémely bécsi mővész hatása és fellelhetı a színházi atmoszféra is, amelyet annyira szeretett. A kor, Grottger mővészi adottsága és lelkének érzékenysége alakította ki jellegzetes mővészi formáit, kompozícióit, stílusát. Jan Boloz Antoniewicz, Grottger legavatottabb szakértıje így fogalmaz: „Grottger számos neves mővének, de leghíresebb mőveinek is ihletıje a melodramatikus hangulat.” Így érthetıvé válik Grottger naplójának egyik 1855-ös megjegyzése tanáráról Peter Johan Geigerrıl: „Geigert a legmagasabbra helyezem valamennyi élı festı közül.” Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy Grottger a késıbbiekben némileg módosította álláspontját. Ebben az idıben Grottger a kor irányzatának megfelelıen rajzolt: didaktikusan, sokszor komplikált formában, szimbolikus tartalommal. Mőveiben azonban megjelentek a klasszicizmus bizonyos jegyei is. A kezdetben súlyos anyagi gondokkal terhelt bécsi élet némileg javult –hála Pappenheimnek, tanítóskodásának és illusztrációs munkájának. Hosszú ideig volt rajzolója a Mussenstunden és az Illustrierte Zeitungnak.1858-ban Grottger, megszakítva bécsi tartózkodását, két hónapra Münchenbe utazott. Itt Moritz von Schwind hatott rá a legjobban. Nemcsak hangulatában és stílusában, de nála fedezte fel késıbbi ciklusainak alkotó anyagát a krétát. Annyira megszerette a krétarajzolást, hogy a következıképpen nyilatkozott: „Még a festészettel sem lehet összehasonlítani!” Még 1861 elıtt több egzotikus, történelmi, színházi témájú vászna született részben Bécsben, részben rövid otthoni tartózkodása idején. Grottger nem ismerte Varsót, elsı krétarajz-sorozatát, ciklusát mégis az 1861-es varsói eseményeknek szentelte. Hogy a mőveket jobban megérthessük, szükségessé válik a történések rövid ismertetése. 1856-ban lépett trónra II. Sándor cár. A három részre szakított Lengyelország reménykedett, de hamarosan rá kellett jönnie, hogy az új uralkodó sem jobb a réginél. Viszonylagos nyugalom, vihar elıtti csend után 1861. február 25-én a Pálosok templomából körmenet indult a királyi palotához. A mindig bevetésre készen álló cári katonaság berohant az Óvárosba és lefogta az ott tartózkodókat. Két nappal késıbb megismétlıdött a menet annak érdekében, hogy a letartóztatottakat engedjék szabadon. A cári hadsereg ekkor tőzparancsot kapott. Öt ember maradt a véres kövezeten. A halottak díszes és ünnepélyes temetésére március 2-án került sor. Általános nemzeti gyász vette kezdetét. A varsói polgárok küldöttséget menesztettek az orosz Gorcsakov helytartóhoz, amelynek következtében leváltották Muhanov belügyi fınököt és helyére Wielkopolskit ültették. Ezt követıen állandósultak a nyugodt manifesztációk. A tragédia április 8-án következett be. Helyszín a Palota tér , a királyi rezidencia elıtti rész. A katonaság vaktában lıni kezdett a békésen felvonuló tömegre. Azt lehetett gondolni, hogy a tömeg erre a tér sarkaiba, illetve a környezı utcákba menekül. De nem így történt. A fegyvertelen tömeg felemelt fejjel ment a golyók ellenébe. Egyre többen zuhantak a földre golyóütött halálos sebbel, de az utánuk következık csak mentek elıre, átlépve halott társaikat. Mások térdre estek és könyörögve énekelték a Świety BoŜe (Szent Istenünk) éneket. A kozák
9
katonaság ledöntötte Nowakowskit, aki egy hatalmas keresztet vitt a processzió élén. Ekkor a mellette haladó ifjú egyetemista, a zsidó származású Lande felemelte a keresztet, és magasra tartva vitte tovább a felkelés szimbólumát. Pár pillanat múlva halálos sebbel ı is földre zuhant. Az összeütközés késıbb már átterjedt a Senatorska utcára ahol -fıleg a fiatalokfeltépett utcakövekbıl barikádokat igyekeztek emelni és dorongokkal próbáltak ellenállni az egyre erısödı orosz attaknak. Még ezek a véres események sem riasztották vissza az embereket. A tüntetések folytatódtak, elsısorban a templomokban. Október közepén temették a nagy hazafit Fiałkowski érseket. A nép ismét az utcákra tódult és elkísérte a nagy halottat utolsó útján a Powąski temetıbe. Az események láttán Lambert az új cári helytartó rendkívüli állapotot rendelt el. Ennek ellenére Kosciuszko halálára emlékezve, október 15-én ünnepélyes szentmiséket mondtak. A Katedrálist, a Bencések Templomát és a Szent Kereszt Templomot katonaság vette körül, s amikor a nép nem volt hajlandó kijönni a templomok falai közül a katonaság betört. A templomban lévı férfiakat elfogták és a citadellába, a várbörtönbe zárták ıket. Ezt követıen Białobrzeski püspök –tiltakozásul- bezáratta a megszentségtelenített templomok szentélyeit. A cári adminisztráció egymás után tartóztatta le az embereket, elkezdıdött a Szibériába való számőzetések korszaka… Grottger csak a hazai és nemzetközi sajtóból értesülhetett a varsói eseményekrıl. Mély empátiával, hazaszeretettel mégis megrajzolta a Warszawa I. ciklust. Nem tudni pontosan mikor, egy azonban bizonyos: 1861. novemberében már kiállításra került a bécsi Kunstverenben. Minden valószínőséggel tavasszal kezdhette meg az elsı rajzokat, majd ısszel fejezhette be az utolsókat. Ebben az idıben Grottger már gyakran betegeskedett. A kartonok nagy elismerést váltottak ki. Még ugyanebben az évben a Miethke és Wawra cég ki is adta a rajzokról készült reprodukciókat. Röviddel ezután Grottger nekiállt a téma második variánsának elkészítéséhez, amelyik a Warszawa II. nevet kapta. Erre azért került sor, mert a mővész nem volt megelégedve az elsı változattal. Inkább riportnak tőnt, mintsem igazán átgondolt, klasszikus értelemben vett mőnek. Ez pedig a sietségbıl adódott. A Warszawa I. kartonjaira jellemzı, hogy némelyiken a túlzott szentimentalizmus talán gyengíti a hatást, ám ugyanezen ciklus másik lapján erıteljesen jelentkeznek a tragédia mély gondolatai. A Warszawa II. egyes képei között nincs ekkora ellentét. Dinamizmusa halkul, a kontrasztok halványodnak. Mai szemmel nézve talán elmondhatjuk, hogy az elızı ciklus némelyik képének éppen a „riportszerőség” adja meg fantasztikus élményét. A második ciklusban ezek az erıteljesen ható érzelmi attitődök valóban enyhülnek. A Warszawa II. 1861 telétıl 1862 tavaszáig készült. A sorozatot 1862 júniusában egy londoni kiállításon meg is vásárolták. Hosszú évekre eltőnt a kutatók, mővészettörténészek szeme elıl, mígnem 1925-ben nyomára bukkantak a londoni Victoria and Albert Museumban, ahová Georg Mitchell végrendelete alapján került. 1863-ban Wielkopolski utasítására megindult az újoncszedés és befogás. Ez meggyorsította egy újabb felkelés kirobbanását. Grottger ekkor Lwówba utazott, hogy átlépve az orosz fennhatóság területére, részt vehessen a harcokban. Lwówba érve azonban, barátai hathatós rábeszélésére, a beteges ember mégsem utazott tovább, hanem anyját és húgát magához véve visszatért Bécsbe. A pár otthon töltött nap is elegendı volt ahhoz, hogy megszülessenek a Sorozás, a Kaszakovácsolás és az Ütközet címő kartonjai. Ezek lettek a Polonia ciklus elsı képei. Az 1863-as felkelés a politikai és földrajzi viszonyok miatt eleve halálra volt ítélve, mégis két éven át tartották magukat a felkelık tudván, ha feladják, akkor minden elveszett. A lengyel késıromantika, illetve a kor egésze tükrözte az 1863-as év eseményeit. A felkelés apoteózisával szinte valamennyi mőben találkozhatunk. Grottger végigkísérte a történéseket. Új ciklusának képeit sok ítész hamisnak, illetve színpadiasnak, fıleg szentimentálisnak mondta. Ez azonban, ismerve a mővész bensı meggyızıdését, talentumát, dramaturgiai
10
érzékét, rádöbbent bennünket arra, hogy mőveiben nincs semmi manír, abban a korban és ott –hic et nunc!- specifikus körülmények közt születtek; szinte egy hatalmas pantomimnek hatnak, ahol a szavak nélküli mozgás fejezi ki a nézı számára közvetítendıt. A Polonia egymás utáni képei a mővész tudatos ilyen irányú válogatására utalnak. Ezek megértéséhez azonban ismét a lengyel történelemhez kell fordulnia a nézınek, mint bármelyik ciklus esetében. A ciklus képein soha nem jelenik meg valós , látható alakjában az ellenség mégis, valamennyi mő az ellenség kegyetlensége elleni sikoly, vádirat, a felháborodás hordozója. A Polonia sorozat Grottger leghazafiasabb mőve. A ciklust még a befejezés stádiumában megvette gróf Pálffy János, így a bécsi kiállításon már mint az ı tulajdona szerepelt. Pálffy késıbb a Szépmővészeti Múzeumra hagyományozta, ma is ott található. A gróf a továbbiakban is támogatta Grottgert. Éppen Pálffy meghívásának eleget téve utazott Velencébe 1864 közepén. Visszatérve az osztrák fıvárosba számos skiccet, vázlatot hozott magával, melyeken nem titkoltan felfedezhetı volt némi olasz, velencei hatás is. Ebben az idıben kezdett neki a Litvánia ciklus képeinek vázlataihoz. Egy évvel a Velencébıl való visszatérése után Grottger örökre elhagyta Bécset. Lengyelországba utazott és a Drohobycz melletti Śniatyńcében telepedett le Stanisław Tarnowski nevő barátjánál. Itt több vázlatot is készített a soha be nem fejezett Bór (Erdı) ciklusához. Ezt ugyanis abbahagyva ismét a Litvánián kezdett el dolgozni. Talán éppen azért, mert a fıhısön keresztül saját sorsát mutathatta be. Grottger 1866-ban Lwówban megismerkedett a nála tizenhárom évvel fiatalabb Wanda Monnéval. Olthatatlan szerelemre lobbant iránta, s bár a lány anyja elıbb ellenezte, végül beleegyezett a névleges eljegyzésbe. A lány Lwówban maradt, Grottger elutazott, de sőrő levelezésben maradt menyasszonyával. Naponta olykor több levelet is írt neki. Ezekbıl teljes részletességgel szerezhetünk tudomást élete utolsó két évérıl, a Litvánia és a Háború ciklusok születésérıl. Menyasszonyával legközelebb Dyńskben, Skólimowska asszony birtokán találkoztak, ahol egy teljes hónapon át élvezhették a háziasszony vendégszeretetét. Wanda Monné naplójából értesülünk arról, hogy Grottger ott is dolgozott és a Szellem címő karton nıi alakjához ı állt modellt. Végezetül elkészült a Litvánia, amelyik a mővész egyik legérettebb darabja. Három éven át, 1864-ben, 1865-ben és 1866-ban készültek. A tartalmi, formai egység, a fény és árnyékhatás kitőnı. Itt is fekete krétával dolgozott a mára már megsárgult papírra. Szinte alig használt fehér krétát, jobbára feketével és szürkével dolgozott. Ebben az idıben kezdett jelentkezni mővészetében a miszticizmus. A Litvániát befejezve ismét lázasan nekilátott a Háború ciklusnak, hogy azt 1867 féléve elıtt befejezve, bemutathassa a párizsi Modern Tárlaton immár a Litvániával együtt. A munka azonban nem gátolta meg abban, hogy Lengyelországba utazzon. 1867 júniusában Krakkóban találkozott régi barátaival, kollégáival. Felkereste Matejkot. Ezt követıen Grybówba ment, majd a Visztula-parti Porębába, ahol körbevette magát legkedvesebb tárgyaival, könyveivel, festıszereivel és keményen dolgozott a Háború cikluson. „Azért kezdem a ’Jer velem a Siralom Völgyén keresztül’ képpel –írja Porębából menyasszonyának-, hogy a további képeknek részben megadjam a hangulatát, de ugyanakkor ne kérhessék számon a kézzelfogható realizmust, csupán a szörnyő ábrándokat, a lidércnyomást.” A vázlatokon nem volt nehéz felismerni Wanda Monné arcvonásait. Amikor 1867 második felében Párizsba visszatért, kemény kritikát kapott Jean-Léon Gérômetól , miszerint ez a mővészi felfogás komolytalan. Valamennyi fejet ezek után átigazított. Ezt követıen írta Monnénak: „Sem Te, sem én már nem vagyunk rajta a képen, csak egyedül a Géniusz van jelen.” A Háború nem hordoz fennkölt momentumokat, nem ígér megváltást a hosszú szenvedés után. A Háború ítélet az emberiség sötét természete ellen, vád a hatalom elfogultsága, szörnyő vaksága, véres terrorja ellen. Az elsı képen megjelenı Múzsa
11
végigvezeti a mester, mint egykor Vergilius Dantét, a poklok poklán át. A képek érzelemmel telítettek, olykor túlzottan allegorikusak. A mővészettörténet e ciklust tartja talán kevésbé egységesnek. Végül is a Háború és a Litvánia is kiállításra került. A Háborút a Modern Tárlaton mutatták be. A Litvánia a Hotel Lambertben került falra, de rosszul helyezték el, túl magasra és az idıpont sem volt túl szerencsés. Grottger csalódott. Újból pénzügyi gondjai voltak. Két évi tünetmentesség után ismét vért hányt. A még Bécsben kapott tüdıbajjal mindvégig küszködött. Egyre gyengébb és betegebb lett, Párizst mégsem akarta elhagyni. Dolgozott és utolsó képeinek tanúsága szerint óhatatlanul hatott rá a preimpresszionizmus. A halálosan beteg mővész anyagi helyzetén javított, hogy Ferenc József a modern tárlaton megvette a Háború ciklust. Grottger ekkor jutott annyi pénzhez, hogy elutazhasson Dél-Franciaországba és megpróbálja kezeltetni magát. Október volt. Barátja Marcel Krajewski segítségével elıbb Pauba utazott, majd a Pireneusokban fekvı Amélie les Bainasba. Ott halt meg, nemsokára megérkezése után, 1867. december 13-án, 30 évesen. A következı év júliusában Wanda Monné hamvait Lwówba hozatta.
Irodalom: Artner Tivadar: Évezredek mővészete. 2. bıv. és jav. kiadás Bp., Gondolat, 1968. Dobrowolski Tadeusz: Sztuka Polska od czasów najdawniejszych do ostatnich. Kraków, W. L. 1974. Dr. Treter Mieczysław: A lengyel festımővészet a XIX. és XX. században. In: Magyar Mővészet 1928/3.sz. Juszczak Wiesław: Artur Grottger. Pięć cyklów. Warszawa, Arkady, 1959.
(Megjelent: MONITOR. VI. évf. 5. sz)
12
Cséby Géza
A lengyel képzımővészet nagy alakja: JAN MATEJKO Életrajzi vázlat
Az Akadémiai Kiadónál 1973-ban megjelent Mővészeti kislexikon historizmus címszó alatt a következıket írja: „A 19. sz. végén Európában és Amerikában fıként az építészetben uralkodó stílusirányzat (…) A historizmus jellemzı tünete az építészet válságának és annak, hogy a nagypolgári társadalom képtelen önálló stílus teremtésére”. A magyar historizmusnak e szerint legnagyobb mővészei: Ybl Miklós, Benczúr Gyula és Zala György voltak. Nem kell hangsúlyozni, hogy e sommás megállapítást az építészeten kívül a festészetre, szobrászatra is vonatkoztatja a lexikon. Minden kétséget kizárva a csupán l’art pour l’art megfestett múlt megszépítı megjelenítése a historizmus festészetében joggal vált ki ellenérzést. Azonban ereszkedjünk csak mélyebbre a valóság összefüggéseinek hatalmas folyamába. Van-e mővészi értéke e kor stílusának, van-e mondanivalója a nemzet számára, avagy csupán hamis, üres, semmitmondó pozır az alkotó? Vajon azonossági jelet lehet-e tenni minden kép és minden mővész közé, elitélve, vagy magasztalva ıt stílusáért? Mindkettı kijutott a historizmus képviselıinek, de úgy vélem Artner Tivadar oldja fel e régi dilemmát: „…Éppen ezáltal (az elnyomatás Cs. G.) különbözik a magyar történeti festészet más országok jórészt érdekességhajhászó historizmusától. S hasonló okok miatt érezzük annyira rokonszenvesnek a velünk rokon sorsú lengyelek nagy történeti festıjének Jan Matejkónak alkotásait, aki hazája múltját, nagyságát idézte föl vásznain, elnyomott népe okulására”. Tudjuk, ekkor Lengyelországon három nagyhatalom, az orosz, a porosz és az osztrák osztozott. És itt van a lényeg! Benczúr az elnyomott magyar nép okulására festette magyar történeti tárgyú képeit, az elnyomatás éveiben figyelmeztetve a nézıt: kinek múltja él, annak jövıje van! Ez elsısorban Benczúr korai képeire értendı: Hunyadi László búcsúja, II. Rákóczi Ferenc elfogatása, Vajk megkeresztelése. S a három részre szakított Lengyelország megalázott népének is kellet a múlt, elsısorban a dicsı napok, vagy történelmi sorsfordulók megidézése. Mindezt olyan formában, hogy a tanult és tanulatlan egyaránt megértse. Ahogy képzımővészetünkben Benczúr mellett ott van Székely Bertalan és Madarász is, a lengyel piktúrában sem Matejko volt e korszak egyedüli festıje, mindenképpen említenünk kell Kossak, Rodakowski, Simmler, Grottger nevét. Matejko azonban a „nagy öreg”, aki legtöbbször nem egy beállított történelmi „színpadi jelenetet” festett meg, hanem, összegzett, sokszor allegorikus, elvonatkoztatott lényeget óhajtott láttatni képein. Jellegzetes alakját sokan ismerték Krakkóban. Számtalan legenda maradt fenn róla. „Alacsony termető volt, hátát a munka görbítette meg, nem az évek. (…) Hosszú haj övezte arcát, lehajtott fejét. Tekintetében tőz izzott, akárcsak a prófétákéban.” – írta e sorokat Stanislaw Wyspianski a kiváló lengyel festımővész, kinek Matejko tanára volt a krakkói Szépmővészeti Akadémián.
13
Jan Matejko 1838. július 8-án született Krakkóbban. Édesapja cseh származású zenetanár, édesanyja az egyik krakkói szíjgyártó leánya volt. A fiatal gyermek nyiladozó értelmére nagy hatással voltak a város ódon falai, történelme, mővészete. Bizonyíthatóan meghatározó volt számára Franciszek nevő történész bátyjával való szoros kapcsolat, aki elıbb a Jagelló Egyetem könyvtárában dolgozott könyvtárosként, majd kinevezték az universitás docensének. A történelem és a könyvek szeretetét Jan a bátyjától tanulta. Tanulmányait a Szent Borbála iskolában kezdte el. Nyolc éves volt, amikor kitört a krakkói felkelés és tíz, amikor forradalmak rázták meg Európát. A forradalomban két bátyja is részt vett. Közülük Edmund emigrációba kényszerült, Zygmunt pedig a magyar szabadságharcban szenvedett hısi halált. „Gyermek és ifjúkori olvasmányainak emlékei közé tartozik egy 1848-ban Párizsban kiadott hazafias könyv fametszetének másolata. Ez a kis könyv a nép számára íródott és csempészek közvetítésével került Lengyelországba. A metszeten cári pribékek kínozzák a wilnói föld alatti börtönben Szymon Konarskit, a külföldön élı harcos politikust…”- írja a Matejko monográfia szerzıje Janusz M. Michalowski. Matejko több hazafias tárgyú képet másolt, így Oleszczynski metszeteit és szívesen olvasta a hazafias szellemő könyveket is, többek közt Niemczewicz Történelmi énekeit. Egész életét betöltötte a rajzolás, s ezirányú tehetsége hamar kibontakozott. Hallgatag, ábrándozó és szorgalmas természetőnek ismerték. Sokat olvasott, mégis rosszul tanult, mert beteges és rövidlátó volt. Ezek a testi panaszok élete végéig elkísérték és bizonyos formában befolyásolták mővészetét is. Az alsóbb iskolák befejeztével beiratkozott a Szent Anna Líceumba. Apja papnak szánta, de rossz osztályzatai miatt kudarcba fulladt a szülıi óhaj. S milyen érdekes, hogy éppen a „félresikerült” gyermek volt az, aki veleszületett tehetségével kiemelkedett a polgári család szürke világából. Tanárai javaslatára beiratkozott a Szépmővészeti Akadémiára. Wojciech Korneli Stattler az akadémia professzora maga is tehetségesnek tartotta a fiatalembert, így tanulmányainak nem volt akadálya. 1852-tıl 1858-ig látogatta az iskolát. Már 1853-ban megpróbálkozott a történelmi tárgyú festészettel: Zólkiewski bevezeti Sujszki hercegéket, a III. Zsigmond által megtartott varsói parlamentbe, Henrik király bevonulása Krakkóba. Ezek jobbára iskolai munkák, de bizonyítják a fiatalember gyors elımenetelét a festészetben. Matejko ragaszkodott az eredetiséghez. Hogy képein minden apró részlet, tárgy, ruha korhő legyen szenvedéllyel állt neki a régi korok relikviáinak győjtéséhez. Amit nem tudott megszerezni, azokat a tárgyakat, ruhákat, fegyvereket lerajzolta és a rajzokat megırizte. Krakkóban ez nem volt nehéz. Így született egészen különös mővészi adattára, amelyhez gyakran nyúlt egy-egy téma megfestésénél. A krakkói Matejko ház győjteményében mind a mai napig fennmaradtak ezek a lapok. Vélhetjük tehát, hogy Matejko tudatosan készült a történelmi festészetre. Ez a feltevést erısíti meg bennünk az, ha ifjúkori vázlatait nézzük: A porosz hódolat, Jagelló a grünwaldi csata elıtt, János Kázmér lemondása a trónról. Gondot jelentett viszont, hogy Krakkóban nem voltak nyilvános képtárak, a helyi fıúri győjtemények pedig legtöbb estben régi képeket ıriztek. Így Matejko a korabeli külföldi festıi áramlatokról mit sem tudott, szinte elszigetelten folytatta festıi tanulmányait mindaddig, amíg valaki meg nem ajándékozta Paul Delaroche pár képének fotójával. Ekkor döbbent rá, hogy kevés alakkal is ki lehet fejezni a lényeget, nem feltétlenül szükségesek a túlzott tömegjelenetek. Munkásságának elsı évei nem hoztak sikert. 1858-ban azonban a Szépmővészeti Társaság megvette a tárlatán kiállított Gusztáv Károly és Szymon Starowolski herceg Lokietek sírja elıtt címő képét. Még ezen év decemberében ösztöndíjjal Münchenbe utazott. Itt azonban nem valamelyik mesteriskolába iratkozott be, hanem Anschütz professzor úgynevezett Naturklasse-jébe, ahol élı modell után rajzoltak. Matejkónak nem nyerte meg tetszését az iskola, jobbára tanulmányokat készített, de más szabadiskolába sem akart
14
átmenni, mert –ahogy megírta egyik levelében- nem óhajt semmiféle hatás alá kerülni. Közben az iskolán kívül is rajzolt, festett: lengyel történelmi képek vázlatain dolgozott. Egyik férfiaktját az Akadémia bronzplakettel ismerte el. Itt született Bona királynı megmérgezése címő, szintén lengyel történelmi tárgyú festménye. Münchenben is a múzeumokat járta, lengyel dokumentumokat keresve munkáihoz. Tanulmányozta Dürer, Rubens, Van Dyck képeit, ám lélekben mindig Párizsba vágyott. Közben súlyos betegség két hónapig ágyhoz kötötte. Lábadozása idején is győjtıszenvedélyének hódolt. Régi lengyel ruházatokhoz szedegette össze a fellelhetı dokumentumokat, készített rajzokat. 1860 májusában ismételten tanulmányútra indult, ezúttal Bécsbe. Mővészi adattára, vagy ahogyan ı nevezte „kis kincsestára” számára rengeteg rajzot, akvarellt, vázlatot készített. Többek közt Báthory István és Radziwill zománccal ékesített fegyvereirıl. Bécsben kezdte el János Kázmér Bielanyban címő képét, de mivel tanára, Ruben professzor, nemtetszését fejezte ki a képpel kapcsolatban, Matejko pár hónap után elhagyta a császárvárost. Krakkóba érkezését követıen kiadta saját költségén A lengyel viselet címő könyvet. Ez az elsı lengyel ruhatörténet, amely Szaniszló Ágost király koráig foglalja össze a témát. A könyv hiába volt úttörı munka – nem fogyott. Anyagi függetlenségének kezdete csak akkor következett be, amikor Wladyslaw Sanguszka herceg megvette a Wapowski halála címő képét, a Varsói Szépmővészeti Társaság pedig a János Kázmér címő alkotását. 1860-ban fogott hozzá a Skarga prédikációjához. Érett és rendkívül termékeny alkotói korszakba lépett. Nagy mővészi feladatokra vállalkozott, immáron teljes tudatossággal: mőveivel hatást akart gyakorolni a lengyel társadalomra, de azt is óhajtotta, hogy Lengyelország történetét feldolgozó festményei a világgal is megismertessék „a nemes és lovagias lengyel nemzet” múltját, ugyanakkor a leigázott és felosztott Lengyelország erejérıl is tanúskodjanak. Képein a haza és a kereszténység védelmét, a nemzeti tragédiákat ábrázolta. Festményeinek túlnyomó része, s most ismét idézzük monográfusát Michalowskit: „publicisztikai-politikai jellegő mő”. Képeit gyakran a napi események hatására festette meg, s így kettıs értelmőek: a történelmi események ábrázolása mellett, a mővész korára jellemzı aktualitást is tartalmaznak. „A téma szinte csak ürügy arra, hogy közölje a társadalommal Lengyelország és Európa életével kapcsolatos gondolatait.” – írja Michalowski. Ugyanakkor a patetikus megfogalmazások mellett szinte valamennyi képén –és nemcsak a történelmi tárgyúakon- felfedezhetjük az alakok belsı karakterét, pszichológiai ábrázolását. Hatalmas vásznai a szó szoros értelemben lenyőgözık, hatásuk alól a mai nézı sem vonhatja ki magát. Mindemellett, fıleg késıbbi képein, kompozíciós hibákat találhatunk. Ezekrıl monográfusa így vélekedik: „… (képei) már áttekinthetetlenné válnak, a mondanivaló belevész az ábrázolt események tömegébe. Egyes mővei a festı szándékainak magyarázata nélkül alig érthetıek. Érett korszakának legnagyszerőbb képeiben zárt, egységes kompozícióban tudta kifejezni a történelmi és erkölcsi mondanivalót. Késıbb a tartalom túlnı a formán, s a kép zavarossá válik. Nem egy meghatározó gondolatnak, hanem ezernyi részletnek rendeli alá a kompozíciót, a mő megértését ezek ugyan segítik, egységét azonban részletek halmazává, tartalmi szálak zőrzavarává bontják”. Hangsúlyozni kell, hogy félreértés ne essék: nem a festı rajz, illetve festıi tudását vonja kétsége Michalowski, hanem a kompozíció bizonyos zavarosságát. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy az egyes alakok tökéletesen megfestett halmaza alkotja a képet, de ezek az alakok nem rendezıdnek kompozícióvá. S itt had utaljak egy korábbi mondatomra: Matejko már fiatal korában rosszul látott. Kortársai azt írták róla, hogy a fıiskolán nagyítóval rajzolt és szembaja késıbbiek folyamán csak erısödött. Hatalmas, monumentális vásznait szemmel talán át sem tudta fogni, így a részletek kidolgozására volt kénytelen a nagyobb energiát fordítani. Ez lehet egyik magyarázata a fenti jelenségnek. A Skarga prédikációja és a Stanczyk (Udvari bolond) kiemelkedı helyet foglal el a lengyel festészetben. Az 1863-ban
15
megfestett Stanczykban önmagát ábrázolta; egy gondolkodót, aki élesebben és messzebbre lát kortársainál. E képet Matejko ars poeticájának is nevezik. 1897-ben Tarnowski írta róla: "Nagyobb, kiválóbb és híresebb kép akad. Szebb és megragadóbb azonban nem.” 1863-ban Lengyelország orosz fennhatóság alá tartozó részén felkelés tört ki. Matejkot mélyen megrendítették az események. Megfestette Polonia – 1863. címő képét. Pénzzel támogatta a felkelıket. Az ország helyzetérıl így írt: „Istenem meddig büntetsz még bennünket? Állandóan vér folyik, mikor lesz már ennek vége? (…) Félek, hogy a sötétség egészen a hatalmába kerít minket… (…) Úgy látszik, sorsunk nem sokban különbözik attól, amit Szent János megérzett és leírt.” Az ország helyzete az Apokalipszis látomásával volt mérhetı. A felkelés kihatott a Skarga prédikációjának végsı megfogalmazására is. A képen olyan személyeket látunk, akik a történelem tanúsága szerint nem lehettek együttesen jelen. A képet ezért váddal illették, de Matejko megvédte álláspontját kifejtve, hogy a festményen látható személyek egyazon korban éltek, azonos nézeteket vallottak, ugyanazon ügynek érdekében tevékenykedtek, tehát helyük van a képen. „A krónikások, történészek feljegyzéseit pedig nem tartom evangéliumnak.” –vélekedett a festı. Tehát Matejko nem azonosult az események szolgai másolásával. E festménye Párizsban is nagy tetszést aratott. A francia kritikusok Maxime du Camp, Théopile Gautier felhívták a kitőnı jellemábrázolásra, anyagábrázolásra a figyelmet, s az európai vezetı festık közé sorolták Matejkót. Nem nagyon tetszett viszont a festmény színvilága. Tudnunk kell, hogy Matejko is aszfalt alapot használt, akárcsak nálunk Munkácsy. 1866-ban fejezte be Rejtan a varsói szejmben címő képét, ahol Lengyelország tragikus pillanatát ábrázolja. Rejtan a képen földreveti magát, megszaggatja ruháit és eltorlaszolja a terem bejáratát, ahol Lengyelország elsı felosztását akarták aláírni. Természetesen mindhiába. A kép sok kritikát kapott, elsısorban azt vetették szemére, hogy nem „illendı” a nagy nemzeti tragédiákat ennyire nyersen, könyörtelenül bemutatni. A festı itt került elıször komoly összeütközésbe a társadalommal, és azon belül is az arisztokráciával. Ekkor készült a Matejko elitélése, ahol Matejko iróniával jeleníti meg az ellene felsorakozókat, a hisztérikus vádakat. 1869-ben volt háromszáz éve, hogy Lengyelország és Litvánia egyesült. Ezt örökítette meg a Lublini unió címő, 298 x 512 centiméter nagyságú képén, melyet 1870-ben Párizsban is kiállítottak és Matejko megkapta a francia becsületrend keresztjét. 1869-tıl 1871-ig festette a Báthory Pszkov alatt címő mővét, egyik legjobban megfogalmazott, kitőnı jellemábrázoló képét. Kiállították Krakkóban, Bécsben, Prágában, Budapesten, Párizsban. 1873-ban Matejkót meghívták a prágai Szépmővészeti Akadémia igazgatói székébe, amelyet a mővész nem fogadott el. A párizsi akadémia levelezı tagjai sorába választotta. Elfogadta viszont a krakkói Szépmővészeti Akadémia igazgatói posztját. Ezt követıen festette meg a Grünwaldi csatát, de eközben számos kitőnı portré is kikerül keze alól. Ekkor készül a Bebek látképe, a Kopernikusz vázlata. A Grünwaldi csata óriási pannójának ( 426 x 987 centiméter) megfestése elıtt komoly elıtanulmányokat végzett. Legyen minden korhő a képen, és természetesen legyen politikai üzenete is: 1410-ben a lengyel-litván egyesített erık megsemmisítı vereséget mértek a német keresztes hadakra. E képpel erre kívánta felhívni a bismarci Németország figyelmét. Az elkészült alkotást 1878ban a krakkói városházán állították ki, majd Matejkót, mint a „mővészet uralkodóját”, jelképes jogarral ajándékozták meg. A kép bejárta Európa nagyvárosait. Eljutott Párizsba, ahol már más volt a divatos stílusirányzat. Ezért nem is fogadták általános lelkesedéssel, de egyesek megérezték a kép lényegét a francia, angol kritikusok közül is: „Ez a mő zavarba, ámulatba ejt, elkápráztat, taszít és vonz. (…) Egyszerre vad és dühödt, hısies és démoni. (…) Nincs benne semmi nyugalom, semmi biztonság. (…) Tele van hısies szenvedéllyel,
16
mozgalmas, eleven alakokkal. Az egész kép kaotikus, mégis férfias, eredeti. Ebben különbözik Makart hasonló mőfajú V. Károlyának mesterkéltségétıl.” 1882-re elkészült a Porosz hódolat hatalmas vászna (388 x 785 centiméter). A festı e képen azt kutatja, mit hoz Lengyelországnak, a lengyel jövınek e történelmi pillanat? Ennek a gyızelemnek egyedül az udvari bolond nem örül, akinek arcvonásaiban nem nehéz felismerni Matejkót. Ezzel a mővel tulajdonképpen lezárult Matejko legtermékenyebb korszaka. Egyre betegebb és gyengébb lett. Még megalkotta történelmi tárgyú képeit a III. Sobieski János Bécsben (ezt a lengyel népnevében a pápának ajándékozta), a Wernyhorát, a Kosciuszko Raclawicénél mőveket. 1889-ben Matejko azt javasolta, hogy díszítsék festményekkel a híres krakkói Mária templom belsı falfelületét. Ez megütközést váltott ki, mert a festı nem archaizált, hanem a kornak megfelelı modern képekre gondolt. Végül a falfestményeket –amelyek ma is láthatókMatejko vízfestményei alapján a két kitőnı lengyel festımővész Stanislaw Wyspianski és Józef Mehoffer készítették el. A Lwówi Mőszaki Egyetem aulájába készített freskóterveit, tanítványai valósították meg. 1890-ben, egy bécsi kiadó megbízásából megrajzolta a negyvennégy darabból álló Lengyel királyok arcképcsarnokát. A remek portrék nemcsak az uralkodók arcvonásait, de belsı énjét is kitünıen láttatják. 1891-ben megfestette a Május 3-i alkotmány címő képét. Az 1791. május 3-án kikiáltott lengyel alkotmány Európában az elsı, a világon – az Egyesült Államok alkotmánya után – a második alkotmány volt, a független Lengyelország utolsó éveiben született. 1890-ben lemondott a Szépmővészeti Akadémia igazgatói posztjáról, mert ı maga is érezte, hogy a fıiskola reformokra szorul, de ezek a változtatások már meghaladják erejét. 1892-ben megfestette Önarcképét, ám a festményrıl nem egy ötvennégy éves férfi, hanem egy nyolcvan éves aggastyán tekint le ránk. Életének utolsó évében 1893-ban még több templomi üvegablak tervét készítette el (Lwów,. Krakkó, Prága, Przemysl). 1893. november l-jén, meggyötört, örök harcokban, munkában fáradt teste átadta lelkét Teremtıjének. Ugyanabban a Flórián utcai házban halt meg, amelyben ötvenöt évvel azelıtt megpillantotta a napvilágot. _________________________ Irodalom: Artner Tivadar: Évezredek mővészete. 2. bıv. és jav. kiadás Bp., Gondolat, 1968. Dobrowolski, Tadeusz: Sztuka polska os czasów najdawniejszych do ostatnich. Kraków, W.L., 1974. Dr. Treter, Mieczyslaw: A lengyel festımővészet a XIX,. és a XX. században. In: Magyar Mővészet 1928/3. Michalowski, Janusz M.: Matejko. Bp. Corvina, 1979. Suchodolski, Bogdan: Dzieje kultury polskiej. Warszawa, Interpress, 1986. Jan Matejko 1838-1893. Warszawa, Towarzystwo Zachety Sztuk Pieknych , 1938. Poczet królów polskich wedlug Jana Matejki. Kraków, W. A.-G., 1961.
(Mejelent: MONITOR. VI. évf. 6. sz.)
