Az esztelen gazdag (Lk 12,16-21) Krisztusnak mi baja ezzel az emberrel? Talán egy életet végig dolgozott, becsülettel gyűjtött, most jó termése lett. Talán nagy bűnöket közben nem is követett el. Mi baja vele? Krisztussal minden megváltozott. A kereszten nem csak Krisztus halt meg, hanem az emberről, a boldogságról, a pénzről, a sikerről, a kudarcról, a szegénységről, az időről alkotott összes elképzelésünk is. A kereszten minden „normálisnak” vélt antropológia, boldogság-fogalom, sikerpszichológia is meghalt – és feltámadt egy új emberkép. A kereszthalál előtt Krisztus szavaiban, tanításában is ezt az új emberképet, sikerfelfogást képviseli: a 8 boldogságban, és a mai példabeszédben is. Ima nélkül? Erre az emberre rátört a jólét. Eddig élt valahogy, csűrjei elegek voltak, most beütött az életébe egy kihívás. Mit tesz? Önmagával vitatja meg: „Mit tegyek? Lelkem, egyél-igyál!” Krisztuson éppen azt látjuk, hogy a nagy események előtt elvonul, egyedül marad, s hosszan imádkozik: az Atyával vitatja meg, hogyan tovább. Ez az ember csak önmagával vitatja meg a teendőt. Barátai már rég nincsenek, és nem beszélget Istenével sem. Az embereknek meg kellene szokniuk, hogy a nagy váltások, döntések előtt jó átbeszélni a dolgokat más emberekkel, szeretteinkkel, lelkésszel, tőlem okosabb emberekkel. A nagy döntésen sok múlik, nagyot lehet hibázni. A Szentháromság képére teremtett ember is dialógikus: eleve közösségbe születünk, családban növünk fel, társas lények vagyunk. Mindig az a veszélyeztetett, aki nem beszél senkivel, nem hallgat senkire, önfejű, hallgatag. A kommunikációs készség fejlesztése igenis a sikeres élet egyik kulcsa: a jó házassághoz, gyerekneveléshez, barátságokhoz, munkához, életvezetéshez nélkülözhetetlen. A másik emberen túl az esztelen gazdag nem beszéli meg élete váltását Istennel sem. Ma nagyon hiányzanak a kiimádkozott döntések. Ha Krisztus bólint egy munkára, hivatásra, házastársa, akkor azt hihetetlen rakétaerővel tudjuk megvalósítani, nem fáradunk bele, és a nehézségeket is óriási pszichés energiával bírjuk elviselni, a tűrőképességet rendkívül felfokozva. Az élet fontos váltásai előtt keresni kell a magányt, ahogy Krisztus is tette: mielőtt tanítani kezdett, mielőtt apostolokat választott, mielőtt a keresztre szállt előtte hosszan gondolkodott, imádkozott. Az imában eldöntött váltásokat soha nem bánjuk meg, erőt kapunk a munka, az út teljesítéséhez és a szenvedések elviseléséhez, Krisztust kapjuk útitársul, a Lélek bölcsességét, az Atya bólintását. Az esztelen gazdagról rögtön sejthető, hogy nem imádkozik. Nem csak a vártalan nagy helyzetet, a váltást nem imádkozza át, az is sejthető, hogy a napi imája is csak illusztráció, letudás, de nem életalakító. A reggeli és az esti ima olyan, mint két zárójel: közrefogják a napot. A reggeli ima a tervezés ideje: ha már a jó Isten rám derítette ezt a napot, hálás vagyok érte, megtervezem és elszántan nekimegyek. Reggel az a Krisztus áll mellettünk, aki az Atyától jött, aki azért jött, hogy tüzet gyújtson, aki kardot hozott, aki munkálkodik az Atya akaratából. Az esti imában az a Krisztus áll mellettünk, aki az Atyához megy. Hálát adunk a napért, átgondoljuk, megvizsgáljuk a lelkiismeretünket, találkozásainkat, tetteinket, megbánjuk bűneinket, és ami a legfontosabb: gondolunk a számadásra, elengedjük a napot. A reggeli ima az aktív szereteté, az esti a kiengesztelődő szereteté. Reggel fantázia, tervezés, este béke, nyugalom. Az esztelen gazdag nem akar tervezni, menni, munkálkodni, és nem is ad hálát, nem gondol az ítéletre. Aki a két zárójelet komolyan veszi néhány gondolat, szó, ima erejéig, azt megóvja maga az ima, hogy ilyen esztelenségbe süllyedjen. A történet embere sem így született, talán volt élő vallása, talán szegényen kezdte, de élete derekára jutott erre a lelki szintre. Egy régi példamese szerint egy favágó nekiállt fát vágni. Sokat kell vágnia, gyorsan vágja, megállás nélkül. Már csorbul a balta, de azt gondolja: „Már nincs sok, már kár lenne megállni.” Sohasem áll meg élezni a baltát, mert „megy még, mert jó ez így, mert majd a végén milyen jó lesz a pihenés.” Komikus és tragikus, ahogy kicsorbult baltával püföli a fát, ahelyett, hogy megállna, pihenne és baltát élezne, s utána frissebben és hatékonyabban menne a 1
munka. Az esztelen gazdag sem állt meg, most akar megállni, élvezni az életet: csak közben kicsorbult a balta, esztelen lett, elment az idő. Napjaink embere hajlamos ugyanerre: menni, hajtani, fáradtan, betegen, a lelkem árán is – majd megállok, majd imádkozom, művelődöm. Azt hiszi a hajtó ember, hogy az egyórás Liturgia, a vasárnapi pihenés, a családi együttlét, a magányos gondolkodás luxus: ez ugyanúgy kell az élet haladásához, mint az aktív erőbevetés. A szemlélődés, az aktív ima sohasem hátráltatja az aktív életet, inkább töményebbé teszi. A csorba baltával fát vágó ember élete nem csak a végén lesz siralmas, de már közben is az. Már életében megkapja jutalmát. Milyen sok embert kell úgy temetnünk, hogy nem élt igazán, s mire élhetne, már nem kapott több időt. Nem volt sem élete, családja, öröme, vasárnapja, s már nem is lesz. A mulandó túlzottan leköti az ember gondolatait: a mulandóra gondol, annak örül és amiatt idegeskedik, a maradandóra nem marad figyelem, erő. Nem a lényeg szerint élt, ezért nem is tudott igazán boldog lenni. Élő halott volt, bár mindene volt. Krisztusunk nem a munka, a megérdemelt pihenés, a javak erkölcsös élvezete ellen van. Fontos az öngondoskodás megtanulása, a tervezés, a nyugdíj, a takarékoskodás. De ez nem minden. Akik túl jól érzik magukat a mulandókban, azok miatt került be a kánoni könyvek közé a Prédikátor könyve. Nem hitellenes kesergés az, hanem kijózanító szemüveg. Az esztelenség mibenléte Az evangélium embere azzal ámítja magát: „majd megállok, most hajtani kell”. Mire aztán eléri azt az állapotot, amikor megállhatna, akkor már késő: szól az Isten, meg kell halni. Súlyos evangélium ez a mai ember számára. Rettenetes nagy a hajtás, ott belül érezzük, hogy meg kellene állni, s mire tényleg megállunk, talán már késő. A hiba az emberben van. Olyan érdekes látni a technikai fejlődést: mennyi időt spórol meg nekünk az automata mosógép, az autó, a telefon. A régiekhez képest mennyi időt nyerünk a modern technika által – s az a meglepő, mégsem élünk lassabban, mégsincs több időnk. A régi embernek iszonyú sok ideje elment a létfenntartással, a mosással, az aratással, a szövéssel, a tüzeléssel. Ha az ember elmegy egy falumúzeumba, meg tudja könnyezni: a régieknek mennyi időt kellett eltölteni létfenntartással…, és mégis meg tudtak állni, eljutottak a templomba, tudtak ünnepelni. A hiba nem a gépekben van, nem a technikában, hanem az emberben. Egy apuka panaszkodott, hogy milyen sokat dolgozik és a gyerekeiért teszi – mire a gyerekei vállalták, hogy lemondanak bizonyos igényekről, megelégszenek kevesebbel is, csak apa legyen velük. Persze ilyenkor kiderül, mégsem lesz többet a gyerekeivel. A hiba az emberben van. Ott belül mindenki tudja, hogy egyszer-egyszer meg kell állni, mindenkiben sóhajtozik egy mély vágy: „de jó lenne egyszer mindent átgondolni!” Aki mindig csak halogatja a megállásokat, az sohasem fog megállni. Az ember életét két „kell” irányítja: egy külső és belső kell. A külső kényszer nagy úr, valóban engedni kell neki, a család, a munka, a politika, az egészség, a pénzügyek alapvetően befolyásolják a munkánkat, pihenésünket, idegességeinket. Nem lehet idealistán kiszaladni a világból. Aki azonban mindig a külső „kell” szerint él, az bábu, mások eszköze, madzagon lógatott marionett. Tudni kell engedni a belső „kell”-nek is. Megállni a házastársam, a családom mellé, pihenni, imádkozni, magamban lenni, gondolkodni. Aki ezt megteszi, utólag sohasem fogja megbánni, jóleső érzés tölti el. Az esztelen gazdag átadta magát az anyagi jólétnek. Mindenféle jólét tompít. Nem kell küzdeni, ébernek lenni, az ember bebiztosítottnak véli magát, elkényelmesedik, érzéketlenebb, butább lesz. Tompít az anyagi jólét is: látni elkényeztetett gyerekeken a jólét tompító hatását, míg a szegényebb gyereknek tudnia kell küzdeni, a tanulásból, munkából megélni, ébernek és élelmesnek kell lennie. Akinek már nem kell fáradni a jólétért, annak nem kell annyit tervezni, küzdeni, másokkal együttműködni, ébernek lenni. Hasonlóan tompít a házasság jóléte is, ha azt hiszem: a házasságom ki van pipálva, innentől nem kell feleségül vennem a házastársam minden nap. Tompít a gyerekek kipipálása, a barátok, a szakmai tudás, az egészség, a hit biztos meglétének tudata. Az egyház nem véletlenül hangoztatja a koldus mentalitást: „Boldogok a szegények”. Szegénynek kell tudni magunkat jólétünkben is: mid van, amit nem kaptál? Mid van, amit egy szempillantás alatt nem veszthetsz el? Kinek hiszed magad, mit tudsz te bebiztosítani? A szegénység alapmentalitása így nem csak az anyagiakra vonatkozik, hanem a családra, egészségre, tudásra, hitre is: alapvetően 2
tartjuk a tenyerünket, koldulunk minden nap Urunktól, és hálát adunk minden nap. A tompító mindenféle jólétben elfeledjük, honnan jöttünk, minden kegyelem, ajándék minden, Isten tenyerében vagyunk, úton vagyunk. Az esztelen gazdag nagy bűne, hogy nem akar fejlődni, gondolkodni, le akar ragadni. A jólét a bebiztosítottság ámítását képes behazudni, hogy „nagy baj már nem történhet, a lényeg biztos”. A valóságban tényleg bármit és bárkit elveszíthetünk 5 perc alatt. Az ember jövője nyitott, a jövőt senki sem tudja bebiztosítani. Az egyetlen, amit be tudunk biztosítani, hogy az úton ne egyedül lépkedjünk, hanem Istenünk legyen velünk. A bizonytalan jövő bebiztosításának első dolga nem az anyagi, embertársi, házastársi, munkahelyi, egészségügyi bebiztosítás, hanem az Istennel való élő kapcsolat bebiztosítása. Ezt tanítja az egész Biblia: Ábrahám azért a hit atyja, mert elhagyja a biztos várost a bizonytalan jövőért, de azért meri megtenni, mert Istene vele van, és ez a nagyobb biztonság. Az ószövetségi zsidó nép tudta: a jövő bebiztosításához az Istennel való szövetséget kell megtartani, nem a királyokban, a katonákban, a pénzben kell bízni. A jövő bebiztosítása az Istennel való jó kapcsolat „bebiztosításában” van. Krisztus nagypénteken elénk tárta: bármi történhet velünk, meg is ölhetnek, ha Istenünk velünk van, becsülettel végigcsináljuk a szenvedés útját is, és abból feltámadás lesz. A képlet tehát teljesen fordítva van, mint a mai embernél: a mai ember azt hazudja magának, hogy előbb bebiztosítja a külső javakat, az életkörülményeket, s majd utána jár templomba, megáll imádkozni, szán időt a lelkére. A mai történet embere is így tervezte, csak közben elszaladt az idő… Krisztus a fordított helyzetet tanítja: „Ti előbb keressétek az Isten Országát, a többi majd megadatik nektek.” A német Bibliában ez a történet ezért azt a címet kapta: „a hamis magabiztosság”. A jólét tompít. Ebből Urunk nagyon pedagógus módon kétféle módon szeretne kirángatni: olykor megsejteti velünk jólétünket, a család szeretetét, a szakmai önbecsülést, a munka büszkeségét, a hit örömét. A csúcson, az örömben, a sikerélményben az ember nagyon közel a Teremtőhöz, a mindenek Eredetéhez, a tökéletes Szeretethez, Istenünk az öröm,a siker által is hív. Van azonban egy másik út is. Olykor a jóban, örömben sem tér meg a szívünk, nem érzékeny mások felé, elfeledi koldus egzisztenciálját, akkor Istenünk pedagógus módon a másik úton akar felébreszteni, felrázni: a szenvedés útján. A jólétben, örömben könnyen elsiklunk Isten fölött, a szenvedésben senki sem tudja ezt megtenni. A szenvedés annyira húsbavágó, hogy ott senki sem spórolhatja meg a megtérést, az istenkérdés éles felvetését. Boldog, aki ért a szép szóból, s boldog, aki a szenvedés útját tudja úgy járni, hogy az másoknak hitébresztő lesz, ne legyen nekik szükségük a nehéz útra. Ezeket a nehéz figyelmeztetőket nem szeretjük látni, eldugjuk őket, nem akarunk róluk tudomást venni. Így a jóléti tévében alig látni éhező afrikaiakat, menekülteket, haldoklókat stb. Sokkal emberibb lenne a világ, ha az örömteli és a fájdalmas figyelmeztetőket is komolyan vennénk, nem dugnánk el. Sokszor kérjük Istentől, hogy ezt vagy azt a keresztet vegye el: olykor elveszi, de a küzdelmet soha nem veszi el. A mai jóléti ember is szeretne leragadni: küzdelemmentes életet szeretne, egészséget, gazdagságot, békességet – mint történetünk embere. Az emberléthez pedig a küzdelem, a pszichoaktív energia, a pozitív agresszió hozzátartozik. Istenből is képesek lennénk egy langyos Istent pingálni, pedig Ő Erő, Tűz, Szél. Nem véletlenül nem nevezi Jézus a mindenek Eredetét Anyának (pedig tehetné), hanem Atyának, aki követel, hív, küzdelemre indít, beszámoltat. A küzdelem megmarad. Isten szeretetéből nem szabad csak a gyöngédséget, elfogadást, vigasztalást (a női oldalt) hangsúlyozni, hanem a követelést, igénylést (a férfi oldal) is hangsúlyozni kell. Sőt, talán ezt jobban, s Krisztus ezért nevezi Atyának. A nagypéntek annak a közlése: a küzdelmet Isten soha nem veszi el, még Fiától sem. A küzdelem tart ébren, nem tompul el az ember. Boldogok, akik küzdenek, mert valódi életet élnek, előbbre haladnak, másokat is előbbre lendítenek, mert nem adják fel, nem ragadnak le. Az emberléthez szorosan hozzátartozik a küzdelem: nincsenek olyan fogaink, izmaink, mint az állatnak, az ösztön nem dönti, ki lesz a házastársam, a halált nem tudom úgy semmibe venni, mint az állat. Az ember nincs kész, nem befejezett, nem meghatározott, a küzdelem lételeme. A többért az küzd, aki a többre hivatott, aki soha nem ragad le. Bár nehéz a küzdelmes élet, de emberlétünkből éppen a küzdelem hiánya fordít ki: valamiért élni kell. Érzik ezt 3
a milliomosok is: a jótékonykodáskor nem csak ők segítenek az éhezőkön, hanem fordítva is: az éhezők is adnak nekik életcélt, rangot, küzdelmet. Sokszor vágyunk könnyebb, baj nélküli életre, pedig olyan csak a mesében van. Létünk legmélyén nem kislányos álmokra, rózsaszínű életre vágyunk, hanem igaz küzdelmes életre, nem a meseszerű élet az igazi. Aki tehát küzd, még ha nehéz is az élete, legyen annak tudatában: így valódi az élete. Így a sajátja, így emberi, így van mellette a keresztre feszített küzdő Krisztus. Krisztus kijelenti magáról: „Én vagyok az út”. Ráadásul nem csak út, hanem az útitárs, az eredet és a cél is. Kiderül, hogy tényleg ő a Jahve, a „velünk való Lét”, aki az örök Van, Eredet és Teljesség, Múlt és Jövő. A Titanic süllyedésekor imádkozták: „Közelebb, közelebb hozzád Uram, mindig csak közelebb megyek tehozzád. Ha fáradt utamon a Nap leszáll, boldogan követlek, megyek tehozzád”. Nagy Lászlónak van egy verese, melyben bevallja: „a küzdelemben ember voltam, de a jólétben elbuktam.” Ezért talán veszélyeztetettebb a jólétben élő Európa, mint a szegény földrészek. Egy szegény erdélyi magyar ferences vallotta: a magyarországiak gazdagabbak anyagilag, de lelkileg nagyon szegények. Mindenkiben felmerül a kérdés: Isten miért nem segíti meg jobban a hívőket, miért nem ad több gazdagságot, egészséget? A válasz az evangéliumban van: megsegíti, de nem ebben, hanem a lényegben. A lényegi élethez nélkülözhetetlen a küzdelem. Istenünk úgy segít, hogy nem veszi el a küzdelmet. A legnagyobb jót nem azzal teszi, ha üvegburába helyez, megoltalmazva minden gondtól (pedig néha jól esne…), nem életünknek a lényegtelen fonalára visel gondot, hanem a lényegre: nem veszi el a küzdelmet. Szó sincs róla, hogy az anyagiak, a pénz nem fontos, nem kell vele törődni, nem örül neki az ember, vagy nem nyomasztja a hiánya. Istenünk úgy segít, hogy küzdelmet ad és önmagát. Isten és az embertárs felé ez őriz meg nyitottan, humánusan. A történet embere már elfeledte Istenét, akinek hálával tartozna, elfeledte szolgáit, rokonait, munkatársait, szegényeit, csak önmagát látja. Aki felfogja, hogy a küzdelemben milyen őszintén tud imádkozni, mennyire empatikus, nyitott embertársai felé, mennyire tud örülni a sikernek, s még a kudarc is meghaladásra izgatja, mennyi erőt, önbecsülést, megtisztulást képes adni a jó küzdelem. Aki idáig eljut, még ha sóvárog is néha könnyebb élet után – azért már képes a küzdelmet meg is köszönni. A nehézség jó oldalát, a szegénység áldásait is látni. Istenünk valahogy a nehezebb út híve: hogy miért pontosan nem tudjuk, de a küzdelem meggondolásánál talán egy fontos szeletet ragadunk meg a teljes igazságból. Az ember szeret gyűjteni. A gyűjtőszenvedély gyerekkorban kezdődik, bélyegekkel, képekkel, szalvétával. Pedagógiailag különös hatása van: lelkesedéssel tölt el, örül a gyerek a megszerzett új szerzeménynek. Figyelmességre nevel, fejben kell tartani, mi van meg a teljes kollekcióból és mi hiányzik még, s azért fáradni, küzdeni kell. Neveli az akaraterőt, küzdőképességet, a színességet, és örömöt ad. A gyűjtőszenvedélyben az embernek a teljességre való irányulása, és a világ színessége fölötti öröm vegyül. Ahogy érünk, igényes dolog a gyűjtőszenvedély, lehet kulturáltan művelni, az ember fáradtságos életébe színt, örömöt, változatosságot visz, amit nem szabad lebecsülni sok egyszerű életet élő embernél. A futószalagon végzett munka, a meg nem becsültség, az egyhangú élet mindennapjaiba egy egészséges gyűjtés különleges színt tud vinni. Az igényes hobby felemel, örömöt ad, transzcendens lendülete van a teljesség felé. Válhat azonban tényleg szenvedéllyé, betegessé, családot megnyomorítóvá, identitáspótlékká, istenpótlékká. Emelkedhet magasabb szintre is a gyűjtés: gyűjthet az ember pénzt, tudást, rangot, hatalmat. Olykor ezek ugyanazon gyerekes örömöt, identitáspótlékot, valláspótlékot nyújtják. Jung szerint 40 éves kor fölött az ember fő problémája az istenkérdés, így minden személyes nagy problémája mögött igazából istenkérdés rejtőzik. A pénz, a hatalom, a fiatalság, a tudományos cím, a karrier igazából lehet egy rejtett kompenzáció, gyerekes gyűjtőszenvedély szublimált formája. Ahogy érünk, a gyerekes gyűjteményeket magunk mögött kell hagyni, s lassan rá kell ébredni: mi is dolgozik bennem a gyűjtés szenvedélyében? Rájön az ember, hogy a világ színes, jó dolog örülni a színes kavicsoknak és szalvétáknak, de a legszínesebb legjobb izgalom: a másik ember. A világ színességei, kincsei közül a legragyogóbb a másik ember. Amit igazán gyűjteni „kell, érdemes”, az a jó kapcsolatok, a másik ember szeretete. Ahogy érünk, arra is rájövünk: csak egy gyűjteményt viszünk magunkkal, hiába temetik velünk a pénzünket vagy 4
a bélyeggyűjteményünket. Csak a jó tetteket visszük magunkkal. Csak azt érdemes igazi szenvedéllyel, intelligenciával, akaraterővel gyűjteni, ami igazán maradandó. Ahogy érünk, arra is rájövünk: a gyűjtőszenvedélyben a teljesség igénye nem is a gyűjteményből, nem is a világból, vagy önmagamból ered, hanem a Teljességtől, az Istenünktől. A gyerekkori, vagy világi gyűjtés csak átmeneti állomás, pedagógiai mankó az igazi gyűjtéshez: Istenünk hív a teljességre, Őbenne kellene gazdagodni. Igazi örömmel ugyanis csak ez tud eltölteni, s ez lesz egyedül maradandó. S aki Istenben és a felebarát iránti jótettekben gazdagodik, azt gyűjti, azzal történik egy izgalmas dolog: már nem én őrzöm meg a gyűjteményem, hanem az őriz meg engem. Annyiban vagyok igazán és annyiban vagyok maradandó, amennyiben gazdagodom Istenben és a jótettekben. Az evangéliumi ember gyűjtésével ez a baj. Jézus gyakran kifakadt a gazdagság miatt, nagy akadálynak tartotta az üdvösség kapuján át. Amit Jézus sokszor szóvá tett, azt talán komolyabban kellene vennünk, mint amiről csak egyszer szólt. A gazdagság önbizakodottá, gőgőssé tehet. Már nincs szüksége sem emberre, sem Istenre az illetőnek, a törvények és az erkölcs fölöttinek véli magát. A gazdagsággal együtt járó mentalitás a baj: önzés, gőg, istentelenség. Azt hiszi, ha pénze van, mindent be tud biztosítani önmagának. Nem a pénz a baj önmagában, a vagyon önmagában nem rossz. Az etika szerint csak kevés önmagában rossz dolog van, ami mindig, minden körülmény között, szándéktól és körülménytől függetlenül mindig rossz, és soha nem szabad megtenni. Ilyen az abortusz, a népirtás, a kínzás, a házasságtörés. Ezek önmagukban rossz tettek. A vagyon nem ilyen: lehet vele rosszul bánni, Krisztus komoly akadálynak tartotta, nehézséget jelenthet, de nem önmagában rossz. A kereszténységben a gazdagság akadálya miatt kialakult a gazdagokban egy lappangó lelkiismeret-furdalás, és a szegényekben egy elbizakodottság. Egyik sem helyes. Lehet Istennek tetszően gazdagnak lenni, és istentelenül viselni a szegénységet. Lehet gavallér módon bánni a vagyonnal, a keresztény gazdaságetika szerint forgatni, sok családnak munkát adni, tehetségeket támogatni, szegényeknek adakozni. Fel is kell mutatni azokat a vállalkozókat, jó embereket, intelligensen gazdagokat, akik kezében a vagyon nem átokká, hanem áldássá válik. Az egyháznak jobban ki kellene tüntetni őket, példaképül állítani nagyvonalúságukat, nem szabad kiirtani a segítés büszkeségét. Albert Schweitzer világhírű orgonaművész és orvos volt. Afrikában tartott fenn kórházat, s olykor tartott néhány koncertet Európában, hogy pénzt gyűjtsön. Az ő elmélete szerint szabad élvezni a jót, az ember megérdemli a munkája gyümölcsét. De csak akkor erkölcsös, akkor tudja nyugodt lelkiismerettel élvezni javai örömét, ha ugyanannyit ad jótékonyságra, mint luxusra. Így arányba kerül a jótékonykodás és a luxus, az adakozás és az anyagiak erkölcsös élvezete. Az esztelen gazdag nem csak önmagának árt, hanem rossz mintát ad tovább a családjának, a társadalmának. Senki sem él önmagának – másokra eleve hat jó és romboló életmintánk is. Az önzés az önzés mintáját adja tovább: ha senki nem ad, nem nagyvonalú, akkor én miért legyek? Egyedül, egy fecske, széllel szemben? Az adakozás az adakozás mintáját adja tovább. Az ember egyéni tette hat a családjára, a közösségére, a társadalmára: ez a struktúra. A jó struktúráját építi egy család mentalitása, egy közösség szellemisége, egy társadalom gondolkodása. Ezek csapódnak le a szokásokban, tradícióban, gesztusokban, kitüntetésekben. Ha a klíma az egyén körül kedvező, ha jó mintákat lát maga körül, a jó mintáját az anyatejjel szívja magába, akkor több eséllyel fogja ő maga is ezt tenni. Ha a rossz, önzés, rombolás, hedoné, haszonelv mintájának légkörében nő fel, ha ez veszi mindenfelől körül, akkor ne csodálkozzunk, ha az egyén önerőből, néhány pislákoló példaképet másolgatva nem tud elég jó lenni. Krisztus nem véletlenül beszél sokat a keresztények elit szerepéről: hegyre épült városnak, sónak, apostolnak, világosságnak kell lenni, ellenben jaj a megbotránkoztatónak, a rosszra csábítónak. Senki sem szeretne olyan társadalomban élni, ahol csak ilyen esztelen gazdagok vannak. Esztelen ez a gazdag, mert úgy tervez, mintha örökké élne. Jó lenne elé tenni egy homokórát. A modern embernek mutatós, vagy digitális órája van. Ezen a mutatók úgy mennek körbe-körbe, a számok úgy haladnak előre, mintha sohase állnának meg, mintha az idő örökké tartana. Mesevilágot idéznek. A homokórán szembetűnőbb a realitás: a homok pereg, az idő folyik, és nincs végtelenül sok homokszem felül. Egyszer az egész le fog peregni. Ebben az emberben nem 5
csak az önzése esztelenség, hanem az is, hogy meg akar állni. Az egész teremtés, a galaxisok, a Föld, az anyagvilág, a szellemi valóság, a tudományok, a személyes lélek: minden úton van. Az ember személye is Istenünk hívásának huzatában van, minden ember halad: nem csak öregednünk kell, hanem fejlődnünk, tisztulnunk is. Az ember befejezetlen, hiánylény, önmagának soha nem elég, meg nem állapodott lény, transzcendens – cikáznak a filozófiai és pszichológiai meghatározások. Amíg a koporsó fedelét ránk nem zárják, haladunk. Még a haldoklás, az utolsó napok is sokat érlelnek rajtunk. Történetünk embere itt akar megállni: „Lelkem, egyél-igyál!” A leragadás minden embert fenyeget. Az ember képes leragadni jó és rossz dolgában is. Képes örömében, elért sikereiben, megkötött házasságában, kivívott szakmaiságában, kapott hitében, élő kapcsolataiban is. De képes a gyászban, a betegségben, a szegénységben, a magányban, a szenvedésben is leragadni. Húsbavágó Szent Ágoston figyelmeztetése: „Vigyázz, mert ahol tetszel magadnak, ott leragadsz!” Egy szent nyugtalanságnak (ami nem beteges elégedetlenség) lennie kell bennünk, hogy oda jussunk, ahol még nem vagyunk. Vannak, aki vallják magukról: „Én már sokat éltem, tanultam utaztam, már idős vagyok, én már jól vagyok…” Az ilyeneknek ugyanúgy lehet mondani: „Esztelen.” Az ember lényege, hogy Isten hívása magával ragadja, és vonzza a teljesség, a beteljesülése, azaz Isten felé. A szent nyugtalanságot őrizni kell: „Magadnak teremtettél Urunk, és meg nem nyugszik a szívünk, amíg el nem ér!” Heidegger szívesen ücsörgött egy földút szélén. Ha személyes gondja vagy filozófiai problémája volt, kiült a földút szélére és ott gondolkodott. Vallomása szerint az a baj, hogy a készülékek hangját halljuk, a tévé és rádió hangját, de nem a földút hangját. Aki túlzottan belevész a technika hangjába, elveszti a képességét, hogy meghallja a földút hangját. Miért jó az út szélén? Van egy verse erről Heideggernek: „Az utak kanyarognak, de sohasem tévednek el.” Aki tudja, hogy úton van, ez a tudat megóvja a leragadástól, s a kétségbeeséstől, ha netán kanyarogna is az útja. A technika a gyors megoldások, azonnali válaszok, a mérhető növekedés barbárságát hozza, mintha az élet ilyen lenne. Az élet lényegében mérhetetlen, nem azonnali, úton van. Jó nézni az út szélén növő fákat, ahogy megnyílnak az ég tágassága felé, nem vetnek, mégis megélnek, s tájékozódást, árnyékot adnak a vándornak. Az úton levést hangsúlyozza a lelkiek területén Jung is. Az élet olyan szerinte, mint a Nap járása: gyöngén kezd, majd felfelé ível, délben a legerősebb, aztán lassan hanyatlani kezd, s erőtlenül bukik alá. Az élet első felére készít fel a család, az iskola, de az élet második felére milyen iskola készít fel? Ez az iskola a vallás. Az élet első fele a képzés, tanulás, hatékonyság, munka, családalapítás – az élet második fele az elmélyülés, megtisztulás, és elengedés. Erre melyik iskola készít fel? Ez az iskola a vallás. A vallás világosít meg: nem új ismereteket, információkat akar adni, hanem mélységet, tisztulást. A vallás segít megtisztulni, s lassan elengedni a fiatalságomat, egészségemet, az élőket, végül a saját életemet. Mindenki természetellenesen él, elfeledi az úton levését, az élethazugság kártyavárát építi, aki 40 évesen is 20 éves, begyűjtő, veszteséget elviselni képtelen, a halált tagadó életet akar élni. Jung szerint mindenkinek, akinek 40 éves kora után mély személyes problémái vannak, annak a gyökere mindig vallásos probléma, istenkérdés, a vallásban való elégtelenség.
Az anyagiak Istentől függetlenedni akarnak az ember személyes, de társadalmi életében is. Vannak, akik imádkoznak, hívőnek vallják magukat, de az anyagiak területén pogány elveket vallanak, ott nincs „testvériesség”. Mintha az életüknek két síkja lenne, s Istennek csak ott van hatásköre, ahol nem árthat, nem befolyásol súlyosan. A nagytársadalom is képes a pénz önálló élete mellett kiállni: ennek elindítói a liberális gazdaságfilozófusok. Felfogásuk szerint a pénz önálló, nincs szaga, a kereslet-kínálat, a piac a legfőbb Isten ezen a területen. Adam Smith, a modern közgazdaságtan alapítója szerint mindennek a fő mozgatója: az érdek. Egymásnak farkasai 6
vagyunk, az önzés mozgat mindent. Később persze belátta: „azért erkölcs nélkül nem megy a piac önszabályozó szerepe”. Az érdekszemléletet átvették a közgazdaságtudományok, s ilyesmi filozófiákat oktatnak, mintha létezne a „pénz filozófiája” az „ember filozófiájától” függetlenül. A pénz természete az, hogy még több akar lenni, ahogy Marx megírta „A tőke” c. művében. Pedig a valóságban a gazdagságban és a szegénységben is Istenünk tekintete előtt kell gazdagnak vagy szegénynek lenni. Az embernek Isten tekintete előtt kell megélnie, uralnia, vezetnie pénzügyeit. Személyesen is alakítani kell a lelkiismeretünket: el kell számolni majd a forintokról is, nem csak az imákról. Nevelni kell közgondolkodásunkat is: van helyük a keresztényeknek a pénz világában, a pénzügyi pályákon. Fiataljainkat bátorítani kell, hogy merjenek pénzügyi pályákra menni, csak ne vegyék át az ottani gondolkodásmódot (Smith, Marx), hanem ők maguk vigyenek világosságot a pénz világába. Igen örvendetes, amikor kormányok belátják: nem a liberális gazdaságfilozófia a jó út, mert az embertelenné tesz. Az ember útja az emberséges gazdaságfilozófia: azaz a kormányoknak, az embernek igenis be kell avatkozni a versenybe, az elosztásba, a közjó alakításába. Ez egy új exodus lehet: az önző, csűrjeit tervező jólétből egy szerényebb, de emberségesebb élet felé. Így ez az evangélium nem a fejlődés, nem a gazdagság, nem a jólét ellen van, nem a gazdagok újabb kritizálása, hanem az önző élet ellen van. A közgazdaságtan egyik kulcsfogalma a „fenntartható fejlődés”. Nincs ezzel baja a keresztény etikának sem: a földet „művelnünk és őriznünk kell” a teremtés óta. De a Föld, a klíma már visszaütött: jelezve, hogy nem tartható fenn az ilyen fejlődés. A népek sokasága is éhezik, túl sok a fegyver, nem jut gyógyszer egész földrészekre – ez is visszaüthet, a saját lelkiismeret-furdalásunkban is, de nagyban is (elvándorlás, járványok, agresszió). A fenntartható fejlődés ellen nem Isten, a kereszténység van, hanem az önzés. Az evangélium esztelen gazdagja nem akarja megosztani jólétét. Talán nem volt testvére, gyerekkorától nem szokta meg a megosztást. Aki a testvériesség légkörében nő föl, nem tudja nyugodtan élvezni javait, míg a testvére nélkülözik – még akkor sem, ha ő tehet arról. A saját testvéren túl igaz ez minden felebarátunkra: nem lehet nyugodtan úgy lakomázni, hogy egyesek utána a kukából túrják ki a maradékot, s azt adják gyerekeiknek. Az érzékeny szív tekintettel van a testvéreire, a körülötte élőkre. Még Svájc igen gazdag társadalmában is lehet szegényen, visszafogottan élni. Bármi, amit megérdemlek, ami jár nekem, amit a becsületes munkával elértem – mind-mind nem esik jól, nem tudok örülni neki, ha mások rettenetesen nélkülöznek. Nehéz itt egyensúlyt találni, bizonyosan a végleteket kell kerülni: egy családos ember először a családjáért felelős (nem kell mindent azonnal szétosztani, az abszolút szegénység útja inkább a szerzeteseké), de a csűrjeit építgető önzés véglete sem megfelelő. A középutat nehéz megtalálni, Krisztus inkább ettől a véglettől óvott. Aki másokat ki akar zárni az életéből, mert azok nélkülöznek, mert nincs rájuk szükségem, azok az emberek igazából önmagukat zárják be. A sokat felhalmozott gazdagok házait érdemes megnézni: nem a világot zárják ki, hanem önmagukat zárják be. Hatalmas kőfalak, biztonsági kamerák, őrök és kutyák. Akinek nem kellenek az emberek, a felebarát, először is nem lesz boldog, aztán nem lesz egészséges. Kezdetben az ilyenek nagyon megszólíthatatlanok, de később megszólíthatók. Kezdetben nincs szükségük semmire és senkire: „ugyan már, atya…” Gyanúsan néznek mindenkire, haszonlesőt sejtve bennük. Nem mernek adakozni, mert akkor annak nincs vége, egyre többet kell, egyre többen jönnek – el sem kezdik. Egy régi történet szerint egy gazdag ember hosszabb időt töltött egy kolostorban, s a végén busás csekket rakott az imádkozó szerzetes elé. Csöndben várt egy darabig, de semmi reagálás. Elutazása előtt azért szóvá tette: „Bár gazdag vagyok, egy ilyen csekk még nekem is komoly adakozás, legalább egy köszönet jól esett volna.” A szerzetes csak annyit mondott: „Neked kell megköszönnöd, hogy adhatsz.” Aki ad, mert sok van, mert sokat kapott, sok terménye lett, az ne kényszerből adjon, hanem hálából: „de jó, hogy én adhatok, nekem sok van, okozhatok örömöt, segítséget másoknak, Isten mert rám bízni egy ilyen felelősséget.” A szegények, az egyház felé adakozók olykor elfeledik: nekik kell hálásaknak lenniük, nem azoknak, akik kapják. Az egyházfenntartás fizetéséhez is ezt a mentalitást kell erősíteni: adott az Isten idén, ebből adok, adjon jövőre is. Az egyházfenntartás hála, és kötelesség. 7
A Szentháromság képére teremtett ember teljes, boldog és egészséges nem lehet a hála, Isten és embertársa nélkül. Az embereket kizáró gazdagok majd rájönnek: jól megrakott csűrjeik vannak, de szeretteik nincsenek. Élnek, de már életükben halottak. Így nem is biztos, hogy Krisztus mondatát „még az éjjel számonkérnek”, szó szerint úgy kell érteni, hogy „még ma éjjel meghalsz”. Jelentheti ez azt is: amint az ember bezárkózik, önmagára zárja jólétét, máris meghalt. Önmagát teszi élő halottá. Később ezek az emberek mégis megszólíthatók. Mert ahogy sok szegény érzi a szegénységében, hogy vele van Isten, úgy sok gazdag is képes megérezni gazdagságában: eltávolodott Istentől, az emberektől, végső soron önmagától. Még az éjjel „Még az éjjel számon kérik lelkedet” – az éjjel jelenti az alvást és a végső alvást, a halált is. Mivel Istenünk a szeretetre teremtett minket, nem tud az ember érzéketlenül gazdag lenni. Bár igyekszik a világot kizárni, önmagát bezárni, a szegénységről való tudást nem lehet egyszerűen kirázni a fejünkből. S ha a tudatot sikerül is megóvni az éhezők látványától, a kéregetők zaklatásától, a szegény barátok társaságától, azért a tudatalattit nem lehet becsapni. Az éjjel, az alvás, az álom, a tudatalatti megszólalásának helye: álmatlanságot, rossz alvást fog okozni a lelkiismeret-furdalás, s a lelki zavarokon túl előbb-utóbb testi betegségeket is. Az ember szeretetre született, a szív legmélyét nem lehet becsapni. Ezzel szemben az „igazak álma” zavartalan, nyugodt, békés. A világosság fiai nem félnek az éjjeltől sem: tetteik, szeretetük, életük világossága békét hoz az alvásba, bűneik elleni küzdelmükbe, végső soron a végső elalvásukba, a halálukba. Kinek milyenek az estéi, olyasmi lesz a haldoklása is. Az „éjjel” a búcsúzás megtanulásának a helye, a lelkiismeret-vizsgálatnak, a megbékélésnek, a büszkeségnek, az örömnek, a kiengesztelődésnek az iskolája. Aki ezt az iskolát nem járja rendszeresen végig, annak az utolsó nagy vizsga keserves lesz. A mindennapi éjjelek az egyetlen nagy éjjel begyakorlása, elővételezése. Ami miatt Jézus kifakad az evangéliumi esztelen gazdagra: az az önzése. Milyen gyakran használja az „én-enyém” kifejezéseket: önmagára figyel, egoista. Elfeledi, hogy Isten felé el kell számolnia. A keresztény gazdag ember Isten áldásának tarthatja a jólétet, tudnia kell: hálával tartozik Istene, a templom felé. Tudnia kell, hogy ha rá gondot viselt a Teremtő, neki ezt a gondviselést tovább kell adnia, azaz a szegények hozzá tartoznak. Ami az én kezeim között van, az nem az enyém mind, csak nálam van. A szegényeké is nálam van. Aranyszájú Szent János szerint nem csak az a lopás, ha elveszem a másét, hanem ha a szegényeknek sem oda, ami az övék, csak nálam van. Az ember a nagyobb csűrökön gondolkodik. Szent Bazil szerint a keresztények csűrjei a szegény emberek gyomra. Az anyagi biztonság feledteti az emberrel, hogy egyszer el kell számolnia minden szóval, lehetőséggel, forinttal. Itt kezd kitágulni a történet: nem csak anyagiakról, hanem mindenféle biztonságról van szó: az ember bebiztosítottnak vált létében elfeledi az alapképletet: egy perc, egy nap, még az éjjel számon kérik lelkemet. Az ember könnyen véli bebiztosítottnak a házasságát, ha már megházasodott, nem kell többé ápolni. Bebiztosítottnak hiszi a gyerekeit: ha már megszülettek, majd maguktól nevelt, érett felnőttekké válnak. Bebiztosítottnak hiszi az egészségét, az életét, amivel nem kell különösebben törődni. Bebiztosítottnak hiszi a szaktudását, amit már nem kell tovább képezni, tanulni, kutatni a nemzetközi, európai szakmai színvonalat. Bebiztosítottnak véli a hitét, mert hisz Istenben, nem kell ott annyit imádkozni, gondolkodni, olvasni, templomba járni… Az önmagát bebiztosítottnak vélő gőg, beképzeltség a fő baj. Ezek ellen a legjobb gyógyszer Krisztus kijózanító mondata: „Esztelen, még az éjjel számon kérik lelkedet.” „Még az éjjel” – azaz van valami, ami fölött a gazdag nem rendelkezik. Ez a gazdag azért gazdag, mert dolgozott, jó termése volt. Valószínűleg okos ember, úgy bánik mindennel, mint a vagyonnal: beosztja a pénzét, kapcsolatait, tudását, munkásait, vannak tervei. Egy valamit nem tud beosztani, nem rendelkezik fölötte: ez az idő. Az idő Istenünk egyik legcsodálatosabb ajándéka. Kincs, ami van, mégis megfoghatatlan. Mindig a pillanatban vagyunk, az időben, hiszen a múlt elmúlt, a jövő még nincs, mindig az időben vagyunk, de megfogni mégsem tudjuk, máris, kicsúszik 8
reflexiónk alól. Az időt bármennyire szeretnénk megragadni, beosztani, kimérni, nem áll teljesen uralmunk alatt. Az idő nagyon szorosan kapcsolódik Isten misztériumához. Aki az időről sokat gondolkodik, nagyon közel juthat Isten titkához. Emberünk az idővel is úgy akart bánni, mint a pénzzel: gyűjteni, uralni, beosztani. Dolgozni, aztán pihenni. De rá kell jönnie, még az éjjel vége az idejének: az idő egyetlen Ura Isten. Boldog ember, aki nem csak azt tudja, hogy az idő múlik, hanem azt is: az idő ajándék. Boldog, aki nem csak a halála előtt jön rá, hogy az időnek vége, hanem már életében az idő megfoghatatlanságán keresztül odajut Istenhez. Anton Gots, kamilliánus szerzetes írja le, hogyan érkezett el az ő „éjjele”. Egyszer súlyos balesetet szenvedett, s vitték be a mentők, ő pedig azon aggódott, hogy a naptára tele dátumokkal, találkozókkal, programokkal. Egyszerre az egészet kihajíthatta. S rá kellett döbbennie: megy a világ nélküle is… De az ő saját élete nem megy önmaga, jelenléte és Isten nélkül. Az időből olykor kiszakít egy ilyen „éjjel”, hogy odavezessen az örökkévalósághoz, az igazi kincsekhez. Meglepő a történet csattanója: nincs külön figyelmeztetés. Ezt már a gazdag is kérte a szegény Lázártól és Ábrahámtól: az életben maradt gaz testvéreit valaki figyelmeztesse. Nincs külön figyelmeztetés. Ott vannak a próféták, a Biblia, Krisztus, az egyház, a húsbavágó életesemények. Istenünk nagyon felnőttként kezel: ez a megtiszteltetés, de egyben a teher is. Maga ez az evangélium a figyelmeztetés. Istenben gazdagodni Miért érezzük ezt az evangéliumot fenyegetésnek, és nem örömhírnek? Miért fenyegetőzünk mi papok is ezzel az evangéliummal? A történet legnehezebb mondata: Istenben kell gazdagodni. Szó sincs arról, hogy a szegénység automatikusan üdvözítene: lehet istentelenül is szegénynek lenni. Szó sincs arról, hogy a földi kötelességeiket, a család ellátását, a történelmi küldetésünket, az anyagi világ kihívásait semmibe kellene venni, s égre emelt tekintetű idealista rajongókká kellene válnunk. „Ahol a kincsed, ott a szíved is” – mondja Krisztus. Az esztelen gazdag kincse a pénze, ezért ott van a szíve is. Magában beszél, nincsenek szerettei, nem imádkozik. Tudnunk kellene a szívünket oda irányítani, ahol a valódi kincsek vannak. Úgy is mondhatnánk: „Oda emeld fel a szíved, ahol az igazi kincsek vannak”. Van kincsünk bőven: egészségünk, tudásunk, pénzünk, munkánk, beosztásunk, időnk. Sok valóban értékes dolog vesz körül, amik lekötik gondolatainkat, sok örömöt, de sok gondot is okoznak. De kijelenthető: egyetlen kor sem volt olyan materiális, mint a mai. Ezért érezzük fenyegetésnek a mai evangéliumot. Az egyház, az igehirdetés, a hittan, az etika egy másik súlypontot akar képviselni. Az egész világ a világban akarja tartani az emberi szívet: örüljünk és idegeskedjünk a világnak. A keresztény világ-ellenesen, a világ számára (és világias énünk számára) fenyegetően hirdeti: a szívünket föl kell emelni. A szívünket ettől a világtól (ami nem rossz, de nem minden!) kellene el-emelni, s az igazi kincshez föl-emelni. Minden Liturgiában halljuk a felszólítást: „Emeljük fel szívünket!” Mindattól, ami egész héten, földi életünkben örömöt és idegességet ad, emeljük föl az igazi kincsekhez: Istenünkhöz és szeretteinkhez, azaz „a” Szeretethez. Mit jelent „Istenben gazdagodni”? Szavakkal és fogalmakkal megragadhatatlan valóságot. Nagypéntek óta az a boldog, aki már most Istennel van. Életünk csúcsa a Krisztus Urunkkal való személyes, sőt, szerelmes kapcsolat. Aki az Ő nyomaiban jár, már „nem tud” nem jó lenni, a jó nem esik nehezére, nem félelemből, nem érdekből jó. Ez a bensőséges kapcsolat az Istenben gazdagodás. Nem fér szavakba és fogalmakba, főleg nem mérhető és ellenőrizhető – mint ahogy egyetlen emberi szerelem sem. Ha mégis kell valamit mondani az Istenben gazdagodásról, akkor tényeket, dolgokat, életvitelt tudunk mondani, de mindez a jéghegy csúcsa, mint ahogy két szerelmes kézfogása mögött is óriási gazdagság rejtőzik. Istenben gazdagodni kell a gondolatvilágban. Aki sokat gondol Rá, az a tetteit, életét is tekintete szerint vezeti. Igenis segíti a jó kapcsolatot a tudás: igaz ez az emberi kapcsolatok síkján, de Isten felé is. Jó elmélyülni a teológiában, a magunk szintjén meditálni egyegy teológiai igazságon. Egy dogmatikai igazságból egy egész életen át lehet élni! Olvasnunk kell a 9
Bibliát, s a sorok között hallani Urunk szerelmetes hangját. Aki Istenben gazdag, az szeret imádkozni, szomjazik a Vele való létre, keresi a szép szertartásokat és a magányt is. Istenben gazdaggá tesz a jó tett, az adakozás, a felebaráti szeretet. Aki Istenben gazdag, az erkölcsösen él. Nem esik nehezére, mert az inkább már csak következmény: egyszerűen szeret jónak lenni, a jót önmagáért, a jóért szereti és teszi meg. Aki Istenben gazdag, vállára veszi a világot: nem elmenekül, kivonul, hanem vállára veszi az egész világot. Keményen dolgozik, mindenkinek jót ad, intelligensen politizál, védi a környezetet, kulturált életet él. És Krisztussal sírni is tud a saját bűnei, a világ szenvedései, emberi sorsok felett. Örök szeretettel szeret. Istenben gazdagodni – szavakba nem férő igény, aszimptotikusan megközelíthető cél. De emberi és racionális igyekezetünkben Ő maga jön elénk, újra és újra leszáll dicsősége trónjáról, a kenózist egy történelmen át gyakorolja, hogy vigasztaljon – de követeljen is. Az „esztelen gazdag” - így nevezzük a mai példabeszéd emberét. Tulajdonképpen mindannyian „esztelenek” vagyunk, s jövünk a „Bölcsességhez”, hogy az evangéliumból és az Eukarisztiától tanuljunk, s „eszesek” legyünk. Az ész teljessége ugyanis a hit (Fides et Ratio), az ész legigazibb lehetőségei, beteljesülése a hitben van. A mai evangélium tehát egyáltalán nem fenyegető akar lenni, hanem igazi örömhír, meghívás a teljességre.
10
