Az Észak-Alföld rövid története a kezdetektől a honfoglalás koráig (Kr.e. 6. évezred – Kr.u. 9. sz.)
Tisztelt Olvasó! Ezen dolgozat megírásakor az a cél lebegett előttem és Gál Viktor ceglédi barátom szeme előtt, akinek ezúton is köszönöm, hogy saját jegyzetét/kutatási eredményeit a rendelkezésemre bocsátotta, hogy szakítva az előző korszak „internacionalista nevelésével” megismertessem mindenkivel, akit kicsit is érdekel a múlt, annak a településnek a történetét, ahol él. Örömmel veszem tudomásul, hogy ismét megjelent – és egyre szélesebb körben terjed - a magyar társadalmon belül is a jó értelemben vett nacionalizmus és lokálpatriotizmus (de nem a szélsőségek!), melynek természetes velejárója az igény, hogy minél többet ismerjünk meg a bennünket nap, mint nap körülvevő világból (nem csupán történeti szempontból). E rövid tanulmány – mely remélhetőleg egyszer könyvvé terebélyesedik majd – egy olyan „fehér foltot” igyekszik eltüntetni, mely nem a „történelmi múlt hiányával”, hanem inkább az érdektelenséggel magyarázható. Monorierdő története tanulságos, sőt tipikus magyar falutörténet annak minden szépségével és összes árnyoldalával egyetemben, mely megérdemli, hogy széles körben is ismertté váljék. A történettudomány és a régészet nehézsége, hogy minél visszább haladunk az időben, annál nehezebb egy-egy esemény pontos leírása, a történés idejének meghatározása. Nincs ez másképp Monorierdő esetében sem, így a falu őstörténete leginkább a tágabb környék (Üllő, Pilis, Monor, sőt olykor Pest és Cegléd) közös múltjának ismertetésére és általános érvényű tények megállapítására szorítkozik az írott források hiányában, ám mindenkor maximálisan igyekeztem figyelembe venni a régészeti kutatások ide vonatkozó leletanyagait. E rövid bevezető után vessük hát bele magunkat az események sodrába, és ismerjük meg Monorierdő történetét! Az első ember lakta telepek nyomai az Észak-Alföldön a középső őskőkorból (paleolitikum – Kr.e. 100 000 – 40 000) származnak. Ekkor ezt a vidéket – mint Európa más tájait is – az ún. neandervölgyi ember (Homo sapiens neandertalensis) népesítette be. A neandervölgyiek táplálékuk túlnyomó részét vadászatból szerezték be, és a feltárt paleolitikumi telepeken talált állati maradványok alapján megállapítható, hogy egyegy közösség - a körülmények hatására – erősen specializálódott egy bizonyos állatfaj vadászatára (pl. az Érd mellett feltárt kb. 50 000 éves telep lakói a barlangi medve elejtésére specializálódtak). E specifikus életmód fejlett kommunikációs készséget, a fogalmi gondolkodás egy magasabb szintjét, az egyének közötti együttműködés hatékonyságát, így végső soron és egy bizonyos fokú „társadalmi” tagozódást igényelt. A felső paleolitikum időszakában (Kr.e. 40 000 – 10 000) egy új emberi népcsoport jelent meg szerte Európában – így hazánkban is – a Homo sapiens sapiens, vagyis a modern ember. Korábban azt feltételezték, hogy a két népcsoport keveredett és egybeolvadt, ám ezt a modern genetikai és DNS vizsgálatok egyelőre nem erősítették meg. Valószerűbbnek látszik az a feltevés, hogy a modern ember egyszerűen kiszorította a neandervölgyieket életterükből, ami azután a pusztulásukat okozta. Az első állandó településeket az újkőkor (neolitikum – Kr.e. 6. 000 – 5 000) élelemtermelő közösségei hozták létre. A Duna-Tisza-közén a letelepedett életmód nyújtotta nagyobb
létbiztonság okozta népességrobbanás során a Dunántúlról kiáramló telepesek a mezo- és neolitikumi kultúra keveredéséből létrejött ún. vonaldíszes kerámia-kultúrát terjesztették el. Az addig lakatlan területek a népességszám gyors növekedése következtében gyorsan benépesültek. Feltehetően ez az az időszak, amikortól kezdve a mai Monor, Monorierdő, Pilis, Üllő és Cegléd környéke gyakorlatilag állandóan lakott területté vált. A mai Monorierdő környékén letelepedő népcsoport ekkor már elsősorban kistestű állatok elejtésével (madarak, rágcsálók, apróvad) és egyre növekvő arányban növényi eredetű élelemmel biztosította mindennapi megélhetését, illetve az állattartás (kecske, juh, szarvas-marha) is hozzátartozott letelepedett életmódjukhoz. A nagycsaládok együtt éltek hatalmas, akár 30-40 x 5-8 méteres, hosszú házaikban. E népcsoport jellemzője agyagedényeik egyöntetű alapformája, készítési technikája és jellegzetes vonaldíszítése. A kor két vonaldíszes kultúrája közül az alföldi telepesek a keleti vonaldíszes kerámia-kultúra (alföldi- vagy szatmári-szakálháti-tiszadobi csoport) népcsoportjaihoz tartoztak.[1] Még alig „melegedtek” meg az új telepesek, amikor a Kr.e. 5. évezred végén a neolitikus népek életében jelentős változások következtek be. Az egyik ilyen változás az éghajlat hirtelen hűvösebbre, szárazabbra fordulása, ami nem kedvezett a korábbi növényi kultúráknak. Előtérbe került az állattartás, ami nem csupán az emberek életmódjában és étkezésében hozott jelentős változást, hanem azok kultúrájában és a hitvilágában is. A másik fontos változás egy addig is – bár jobbára véletlenül - felhasznált kőzet, a rézérc tömegessé váló kitermelése és nagymérvű hasznosítása volt. Nagy felületű ásatások hiányában e kor településeiről viszonylag keveset tudunk, amit viszont ismerünk, az általánosan jellemző. (Így természetesen ezen megállapítások vonatkoznak a „monorierdői telepekre” is.) A rézkori települések kisebb kiterjedésűek voltak a neolitikumi falvaknál, szerkezetük is átalakult. Fontos változás következett be a vallási életben is, ami természetesen a halottkultusz változását is magával hozta. A temetkezés elszakadt a településektől. A falvak közelében, de sohasem a házak között(!) eltemetett emberek sírjai már szabályos temetőket alkotnak, és a temetkezési szokások elkezdik visszatükrözni a mindennapi élet viszonyait. A kárpát-medencei rézkor ennek ellenére nem alkot egységes kultúrát, és nem jelent egyöntetű és főként nem egyenes vonalú fejlődést a történelemben. Az egymást követő, és részben egymásra épülő, keveredő kultúrák elterjedésének határai máig meglehetősen bizonytalanok, meghatározásuk számos nehézséget hordoz magában.[2] A mai Monorierdő körüli falvak életét a Kr.e. 3. évezredben előbb az ún. bodrogkeresztúri-kultúra főként állattartásból – éppen ezért nyomokat alig hagyó - élő népcsoportjainak vándorlása, majd a badeni- (péceli-) kultúrát hordozó népcsoportok beszivárgása, illetve az égei- és az északnyugat-anatóliai kora bronzkori kultúra hatásai határozták meg. Ezen újonnan betelepedő népek békés életmódot folytattak. A mezőgazdaság mellett a nagyállattartás (szarvasmarha) jellemezte őket, de tartottak – és fogyasztottak – kiskérődzőket (juh, kecske) és sertéseket is. Telepeik nyomait a Farkasdi tó környékén találták meg a kutatók. Számos fellelt edénytöredékük összegyűjtését Dr. Halász János, míg régészeti meghatározását Korek 1
Paplapos határában és a Kenderesalján is előkerült már egy-egy csiszolt kőbalta, melyek korát Korck József régészprofesszor határozta meg Kr.e. 3200-2800-ra. E leletek ma is megtekinthetők a Monori Helytörténeti Gyűjtemény kiállításán. 2 Lsd. bővebben: Domboróczki László: A Körös-kultúra északi elterjedési határának problematikája a Tiszaszőlős-Domaháza-pusztán végzett ásatás eredményeinek fényében (Archeometriai Műhely 2005/2.)
József professzor úr végezte el. Hazánk területén a bronzkor a Kr.e. 3. évezred közepétől a Kr.e. 9. század végéig tartott. Ebben az időszakban alakult ki egy viszonylagos egyensúly az állattartás és a növénytermesztés között. A középső bronzkorban (Kr.e. 2000 – 1500) a már megindult fejlődés töretlenül folytatódott. Megfigyelhető a társadalmi szervezet egyre bonyolultabbá válása is, bár ezzel részben ellentétes jeleket mutatnak pl. a Monorierdő környékén (Kenderesalja) is megtalálható, és a vatyai-kultúra embere által használt temetők sírjai, ahol a halottakat hamvasztás után – társadalmi helyzetüktől függetlenül - urnákban helyezték örök nyugalomra. E temetőik leletanyaga egysíkú, kévés anyagból álló, ami megnehezíti a társadalmi különbségek biztonságos megállapítását. E műveltség embere kezdetben földbe mélyített gödörlakásban, majd felszín fölé emelkedő sövényházban élt, állattenyésztést és növénytermesztést folytatott. A vatyaiak az Alföld északi peremén több földsáncot is emeltek, melyek közül Monorierdőhöz a gombai Várhegyen álló esik a legközelebb.[3] Az ún. koszideri korszak végén a középső bronzkori gazdaság aztán váratlanul, szinte egycsapásra összeomlik. Ezzel egy időben viszont megindul egy egységes európai kultúra kialakulása (Kr.e. 1500 – 800 k.), ami végül az ún. urnamezős-kultúra létrejöttébe torkollik. A békés megtelepedést a föld bősége és a hasonló kultúra segítette elő. Így ír erről László Gyula régészprofesszor: „…az újabb kőkor hazai műveltségei nem tűntek el nyom nélkül, hanem hazánk területének alapnépességét képezik a későbbi korokban is.”[4] A korszak lelőhelyeiről előkerült leletek, az egységes fém- és kerámiaanyag egy fejlett bronziparral és szerteágazó kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkező népesség békés társadalmi és gazdasági fejlődésére utalnak, melynek aztán egy keleti irányból az Alföldre beáramló mobilis életmódot folytató, pásztorkodó népcsoport vet véget. Ezek a keletről érkező lovasnomád népek a preszkíták, és a kimmerek voltak. Számunkra e népek jórészt ismeretlenek, mivel falvaikat még nem, csupán temetőiket sikerül megtalálni és feltárni. A magyarországi szkíta kor Kr.e. 560 körül vette kezdetét. Az ÉszakkeletiKárpátok hágóin át érkeztek meg a Duna vonalától keletre eső területekre, és főként az Alföldre. Mivel a szkíta királyi család is a Kárpát-medencében telepedett le, így hazánk lett az európai Szkíta Birodalom központja. A már korábban itt élő népcsoportok és a betelepülő szkíta népek keveredéséből, összeolvadásából alakult ki az ún. vekerzug-hetényi-kultúra. (E kultúra világhírű leletei a mezőkeresztes-zöldhalompusztai arany-, illetve a tápiószentmártoni elektronszarvas pajzsdíszek.) A szkíták telepei főként ún. boronaházakból, valamint földbe vájt épületekből álltak, de a stratégiailag fontos helyeken – közlekedési és kereskedelmi csomópontok, átkelőhelyek – sáncokkal megerősített falvakat, sőt gyakran „erődöket” építettek. Mivel a szkíták már biztosan lovasnomádok voltak, letelepedésük nem zavarta meg az őslakosok telephelyeit. Szkíta telepet Monorierdő környékén még nem, de a közvetlenül szomszédos területeken (Tápiószele, Tápiószentmárton) már találtak, így joggal feltételezhető, hogy annakidején a Kenderesalja vagy a Paplapos is uralmuk alá tartozott.
3
A Gombán található vatyai-kultúra időszakára datált földsánc föltárását és leletanyagának tanulmányozását a monori származású régésznő, Topál Judit végezte. 4 László Gyula: Bevezetés a régészetbe (ELTE, Egyetemi jegyzet)
A vekerzug-hetényi-kultúra virágzásának a Kárpát-medencébe a Kr.e. 5. sz. végén nyugatról és északról beözönlő kelták vetettek véget, akik a Kr.e. 4. sz. második felétől a Dunától keletre eső területekre is kiterjesztették hatalmunkat. A kelták sikerének fő oka a már ipari mennyiségben végzett, tömeges vasfeldolgozás. Vasfegyvereik és védőfelszerelésük messze hatékonyabbnak bizonyult, mint az itt élő népek bronzeszközei. Díszített kardjaik („magyar kard stílus”, vagy „szép kard”), a főként övdíszként használt maszkos üveggyöngyeik mind-mind fejlett vas-, zománc- és üvegiparukról tanúskodnak. A kelták uralmát a Kr.e. 1. Században a rómaiak és a dákok törték meg, de az Alföldet nem ők, hanem a Keletről érkező iráni eredetű állattartó nomád nép, a szarmaták (jazigok) foglalták el. A kelta uralom felszámolásával gyakorlatilag eltűntek az Alföld nagy, állandó falvai, helyüket az apró, ideiglenes települések vették át, amelyeknek nyomait százszámra tárták föl a régészek mind az Alföldön, mind a Tisza mentén. A mai Monorierdő közvetlen környékén tisztán jazig leletanyag nem került elő. A csévharaszti[5] és a monori lelet is azt látszanak azonban igazolni, hogy a Paplapos körzetébe érkező jazigok a kelta alapnépességre telepedtek rá. A kelta népesség ettől kezdve szarmata hatás alatt fejlődött tovább, majd a két nép egyetlen egységbe olvadt össze. A 4-5. század fordulóján aztán maguk a hunok – követve az alánokat, a vizigótokat és a keleti gótokat - is megérkeztek a Kárpát-medencébe. Ők voltak képesek először uralmuk alatt egyesíteni a Kárpát-medencét. Ekkor érkeztek a Kárpát-medencébe azok a keleti germán törzsek is (herulok, gepidák), amelyek Attila 453-as halála után uralmuk alá hajtották e területet. A jazigok azonban nem tűntek el nyomtalanul a történelem vérzivataros színpadáról, hanem beolvadva a kelta őslakosságba, „jászok” néven a mai magyarságnak is egyik – nagyon fontos - népi elemét alkotják. Az avarok főként az Alföldön telepedtek le, amit számtalan régészeti lelet is bizonyít (főként Szeged és Szentes környékén). A kutatások mai állása szerint az bizonyosan megállapítható, hogy egyik törzsük szállása a Paplapos területén volt. A jelentősebb településeiket sáncokkal és palánkkal erősítették meg. Az avarok, mint pusztai nép, elsősorban állattartással foglalkoztak (ló, szarvasmarha, juh, kecske, sertés és baromfi), de komoly területeket vontak földművelés alá, és ezek mellet igen fejlett kertkultúrával (zöldségfélék, szőlő) is rendelkeztek. Az állandó frank és bolgár nyomás következtében aztán az Avar Birodalom 731-803 között végül összeomlott. Az Alföld, és vele együtt Erdély is, ekkor bolgár fennhatóság alá került. Ezt a bolgár uralmat törte meg aztán az Árpád vezetésével új hazát keresve az Alföldre megérkező magyarság 895-896-ban. Mielőtt folytatnánk Monorierdő és környéke történetének ismertetését, röviden nézzük meg, hogy miért választották a régi korok emberei letelepedésük helyeként Kenderesalja és Paplapos térségét. A technikai és ipari-mezőgazdasági fejlettség alacsony fokán álló társadalmak számára az élet egyik – talán legfontosabb – feltétele a víz. Mivel az emberek a felszín alatti vizekhez (talajvíz, rétegvíz) nem tudtak kellő mértékben hozzáférni, így életük a felszíni vizek (folyók, tavak, mocsarak, források) környékéhez kötődött. Innen nyerték mindennapi vízszükségletüket maguknak és állataiknak, ezek biztosították táplálékuk egy 5
A csévharaszti, Dr. Kégl János kastélya körül előkerült jazig leletanyaggal kapcsolatosan további információkat Párducz Mihály: A szarmata kor Magyarországon című könyvének I. kötetében „Monori leletek” címmel találhat a Kedves Olvasó.
jelentős részét (halászat, illetve kisebb mértékben vadászat és gyűjtögetés), veszély esetén pedig megbújhattak a part menti nádasban és aljnövényzetben. A gyékénybuzogány pelyhes anyaga adta a tűzgyújtáshoz szükséges tapló alapanyagát. A náddal fűtötték kemencéiket, a sár, a nád és a fűz szolgáltatták a nyersanyagot az építkezésekhez. Gyékényből és fűzből fonták a mindennapokhoz szükséges eszközök egy részét (rekesztők, kasok, vályúk, főző-, evő- és ivóeszközök). A sort még lehetne folytatni, de sokkal fontosabb, hogy régi lakóhelyük hagyományai is a vízhez kötötték az újonnan betelepülőket, hiszen ott fejlesztették ki azokat az öntözési- és állattartási technikáikat, melyeket új élőhelyükön is folytatni kívántak. Az elmondottakból egyenesen következik, hogy Monorierdő környékén is az ősi felszíni vízhálózathoz igyekeztek a letelepedett emberek kapcsolni életüket. Ennek a vízhálózatnak akkor – és ma is – két gyűjtő központja volt: északon Kenderesalja, délen pedig Paplapos. Ehhez a két állandó vízgyűjtőhöz több időszakos (nagyobb esőzés, hóolvadás nyomán kialakuló) vízfolyás és csatorna is kapcsolódik, melyeket a térképek nem jelölnek. Ilyen mélyedések kötik össze a Gödöllő-Monori- és a Monori-Irsai dombság lejtőit a Kenderesaljával, illetve a Paplapossal. Előbbibe három, míg utóbbiba négy egymástól domborzatilag jól elkülöníthető vízfolyás vezet, melyek fontos szerepet játszottak az itt letelepedő népek életében. A vízszükséglet változása okozta azt a változást, amely a települések helyválasztásakor döntő tényezőként számított az egyes betelepülő népcsoportoknak. Ez az oka annak, hogy a kenderesaljai és paplaposi területek leletanyaga és leletsűrűsége komoly eltérést mutat. Az előbbi helyen a különböző korszakokban letelepülő népcsoportok bővülő térben ugyan, de mégiscsak egymáshoz, egymásra települtek, ezért az innen előkerülő leletek hovatartozása és kora csak nagy nehézségek árán állapítható meg. Ezzel szemben a Paplapos térségéből előkerülő leletek – főként a Krisztus előtti korokból – egymástól viszonylag távol esnek, így meghatározásuk jóval könnyebb. Monorierdő és környékének népei az első négyezer évben inkább a Kenderesalja területét részesítették előnyben, majd ez a helyzet a Krisztus utáni korokban megváltozik, hiszen a nomád népek már inkább a Paplapos térségében hozták létre új szálláshelyeiket.
